Damjanich János*
  feleségéhez, Csernovits Emíliához (115.)**

[1849. szeptember vége–október eleje.]

Imádott, drága Emíliám!

Egyedül Isten jutalmazhat meg nemes gondolkodásodért. De ha, amint remélem, még van hátra az életemből, úgy ez, hidd el, csak néked, egyedül néked lesz szentelve, fönséges, drága feleségem!

Hogyan ne gondoljak rád, amikor a legnagyobb gyönyörbe emelsz? Hogyan ne bánkódjam érted, amikor te olyan ártatlan és bűnnélküli vagy ebben a rossz világban?! Ha eddig is szilárd célom volt, hogy méltóvá legyek gondoskodásodra, mennyivel inkább aggódnom kell érted most, ebben a legkeserűbb állapotban. Bocsásd meg tehát, ha gondjaim érted naponkint növekednek; mindez csak kimondhatatlan szerelemből ered.

Ki mondta néked, hogy a két asszony birtokait elkobozzák? Ez lehetetlen! Küldd el Mihályt. Ha új bankjegyeid vannak, adj túl rajtuk, mert birtokuk veszedelmet és büntetést von maga után.

Csókollak a képzeletben és vagyok örökké szerető

Janid.

[A levél külső oldalán]

Ha Návayéknak írsz, szívélyesen üdvözöltetem a jó embereket.

A két kedves nővérnek: Juli és Tuttinak* ne feledd el tiszteletemet és kézcsókomat átadni és ha alkalom kínálkozik rá, Bohusnénak is tiszteletemet nyilvánítani. Én nagyrabecsülöm ezt az asszonyt! Örökké a tied és mindig a hála érzelmeivel, hűséges

Janid.




Hátra Kezdőlap Előre