Szakítsuk szét! Ahogy tépett bennünket.
TÖRT: matematikai fogalmaktól függetlenül;
             de hányszor!
ÉN: aki részese vagyok. Te is!
ELEM: része valaminek.
             Részese akaratlan, része kéretlen.
             Tehetetlenül, mert kiszolgáltatottan.
                 Tört. Tört-én. Én. Én-elem. Tört-én-elem.
             Történelem.
             Történik: velem! Veletek is!

Égkapu.
Tornác. Boltíves.
Hallgatásunk a
mélyülő idő.
Szakad a felhők
könnyű fátyla.
Nincs már időm
a maradásra.

Fény fut a fényen
fény fut az égen:
szőlőlevélen.

Szőlőlevélen,
szőlőlevélen,
fény fut a fényen,
fürt-rejtekében,
érett a szem már,
zöld hűvösében.

Hajlik a hegy most,
fürtjeit bontja,
hullanak fények,
égről a porba.

Hajlik a lány már,
rezdül a melle,
fürtönként hullik
vágyam a csendre.

(Tréfál az ég is,
felhőkkel játszik,
könnyű szellővel
eső cicázik.

Szüret kapuja
tört sugarakból,
ível az égre
szivárvány-napból.)

Csordul a must és
hordók is telnek,
távol-időnek
forrva üzennek.

Alkonyi fény még
szitál az égen,
utolsót játszik
szőlőlevélen.

Szunnyad a hegy már
csend hűvösében...

             Emberemlékek:  csontok.  Arctalanok.  Szem
             nélküli szemüregek. Múltba vésett gondolatok;
             agytalanok a koponya-boltozatok.  Szótalanok
             a csonthegyek.  Kápolnában  oltár  épül,  föld-
             csontjának menedékül.   Oltár készül: csontból
             rakott. Lábszár-halom, rajta deszkák. És kopo-
             nyák  sorakoznak,  múltban-élő-most-halottak.
             Nincs örökmécs, gyertya lángol.   Megfeszített,
             ott, közöttük:     Krisztus-kereszt  áll  felettük.
             Hallgatás hull, pogány emlék...    Fényfoszlány
             a múltba hullt lét...   A kápolna boltíves csendje

                                    Zsolozsmát
                                       hallgat...

                      Kutná Hora, 2006. szeptember 10.

Mielőtt
Jézus a Jordán folyóba lépett,
mielőtt
János vizet merített fejére,
mielőtt
Jézus útjára elindulhatott,
mielőtt
Jézus is megváltóvá válhatott,
azelőtt
ő is hitének élt:
azelőtt
ő is zsidó volt, itt,
közöttetek.

Elhurcolnátok
haláltáborba?
Kereszt helyett a
krematóriumba?

Megfeszítettétek.

Mellette két lator.

...s jövünk mi is,
az úton,
valahol...

A felsebzett ég alatt hallgatnak madarak, röptük nehéz,
fullasztó a szag..., ami még az emberből megmaradt...

Szótalanok a szavak, csupán a szemek kérdeznek,
de senki sem felel...

A fák hegyén,
az ág egén,
az éj gyepén,
az ég hegyén,
a fák egén,
az ág hegyén,
az éj hegyén,
az ég gyepén,
az éj egén,
az ég hegyén,
a fák gyepén,
az ég egén,
a csillagok
a fák hegyén.
Még van remény,
mert csillagok
a fák hegyén...
Madárfészek
az ág egén,
fényfiókák
az éj gyepén,
és van remény,
mert fényfiókák
az ág hegyén.

Leng az illat, átölel,
hozzám hajol, énekel.
csillagfényt szór, jő az éj,
hársvirággal száll a szél.

Mint patak a hegyről
suhan már az alkony,
pelyhes sötétséggel
telik meg a balkon.

Miként a gyors eső,
siet most az este,
csillagfény-virágok
hullnak rá a kertre.

Megkésett vándorként érkezem. Találkozunk
a Saint-Germain l'Auxerrois előtt, a fények
városában. Melléd telepszem. Lehajtott
fejed, tűnődéseid hová vezetnek el? Idézed
azt az éjszakát, Bertalanét, hiszen mögötted
konok szépségében a templom: hitek
háborúja, ős-világ-halál, vagy Abdát
gondolod, halálod hithű perceit; talán
a jövőt latolgatod, minek szemlélője vagy,
szobortest csupán, Radnóti Miklós,
           e párizsi délután...

Nézed. Pont. Nézőpont. Hol állsz és hova nézel.
Mi az innen - és mi a túl. Mi tép beléd vadul...
A szél, a fény, a kéj; s hullik rád a mocsok, a szenny,
s így már nem is tudod, hova menj – vagy maradj...
A falon innen? Túl? Maradni okosabb? Áttörni
falakat, hazug szavakat, magadat, téglát, betont
és politikát, álnok vitát, szemforgató ócskások
hatalmi titkát – talán rombolt falakból rakni
kalitkát, magadnak talmi biztonságot, hisz
megváltani te sem tudod ezt a céda világot...

E
i
f
f
e
l
kelj
fel, tervezz
tornyot! Karcsút,
magasat! Nehogy hasasat!
Rajta a rajtra! Kell
néhány srófolni való,
úgy két és
fél millió.
Vas tö-
ménytelen,
s hogy kész
legyen: festék,
mert rozsdállóak
az esték. S mit
szól a Szajna, ha
rozsda marja partján
a tükörképet. Nem afféle
dísz, meg látvány: belé világító
állvány, s persze lépcső, ha bírja
a légcső, a             tüdő, a láb
s az ember,             ha felmegy
óriásnak érez-        hesse magát.
Eiffel felkelt. Tervezett, rendezett.
Elkészült a torony. Áll és összetart két
és                                                   fél
mil-                                                 lió
csa-                                                    var
évszáza-                                               dokat.

A Teremtés tételekben
 a Lét egyetlen suhogó
      zokogó prelűd

                 *

Két kőtáblán kapta Mózes
a Tízparancsolatot
Tíz ágra szétnyílt kezem
őrzi a mindennapot
Kezünk egymásba tört
körmein véreznek
a parancsolatok

Kezek tíz ágú féltésébe
        zárom ujjaid

Vésőtől lett arca időtlen anyádnak,
nem zokog, sír, jajong testéből a bánat.
Ki az életre szült, visszaad halálnak.
a te prófétáid harmadnapra várnak.
Eljönnek majd hozzád sirató asszonyok,
őriznék testedet: hoznának balzsamot...,

s adnak új kínokat emberi farkasok

A mesék meghaltak.
            A sárkányok élnek.
Sárkányvér folyik...
            Belőle újabb élet támad.
Ránk tör a rontás...
            György-vitéz, merre vagy?

A sárkányok lettek mások,
vagy megváltoztak a mesék?
Számlálom, nem több, egy fejét.
Nem perzsel parádés lánggal,
ünnepel léha tüzekkel,
fénylő szavakat nyújt feléd;
csillogásuk rejt éjszaka,
nappalra nem ébredsz soha...

Lángja, bár megperzselt,
őszinte volt a harc...,
s most nem tudod, újmódi
sárkányokról mit is tarts...

Száll az idő... csobban a Szajna,
fénymadaraknak tükre takarja...,
fénymadaraknak fénye a partja.
       Száll az idő...    az éj már átölel,
       száll az idő... csended oly közel...

Mögöttünk megélt perek.
Homokszemek peregnek.
Veszett idő.
Nem vallott vétkek.
Elítélnek.
*
Amott a titkos kastély,
talány, megfejthetetlen.
Egyetlen betű.
Tetű!
Marja a létet, uralkodik.

Szavakkal havazik.

Nem mozdulunk?
*
Átváltozások, remény-hitek.
Mondd, miben hittél?
Hogy a féreg, ember lesz megint?
Ily hitre a kitinpáncélos csak
legyint...

Igen. Én vagyok.
Egyszerű.
Kell egy gép;
és kell egy ember.
Én megálltam, ő lefényképezett.

Egészen hétköznapi.

Ám szemembe szúrt a Nap.
Nem ettől lettem haragosabb.
Nem a tenger – és nem a mocska
bosszantott a puha homokba'...,
hanem a dagály, mely nem akar
szűnni már.
Folyton űzött vizek között rejtőző
kifosztott kagyló-létünkre
ömlik a világ...

Egyszerű kép és egyszerű képlet.
Mögöttem a tenger, s dagály-hordalék

Nyugszik a jólét és hallgat a csend.
A költő a parton némán mereng...

Szabadon száll a lelke,
hajók nélkül is.
A végtelenbe.

Hiteddel tartod
a világot.

A galamb majd
békére
repül.

Talán odabent. Talán rejtőzik valahol.

Hamis halálok többé nem kellenek.

Talán őt keresed? Tétova tekinteted...
A sorsod ez.
Tétovák a napok. Beszélgessünk!
Egy kicsit maradok...

Az oroszlán szája bezárult.
A vád hamis. Bűnhődsz.
Kit elárultál, az volt bűntelen.
.................................................
Júdás gondolát bérel.
Rám néz.
Szeme szenvtelen.

A gondolás énekel.

Mosolyogsz, mester?
Van miért.
Mi tolladtól kacagunk,
te nagy komédiás.
Lehet, hogy sírni kellene?
Van miért!

Szirmok: halványkék
ég-cseppjei a
végtelennek, csend
ragyogása a
képzeletnek – és
szavaknak, meg
szerelmeknek...

Fátyolszirmok,
akár a tűz
lobogása,
szelíden
suhanó
nyári szélben.
Barátkozó
szavak között.

Búzatáblák
bólogatnak,
s üzennek a
nyárba szökő
alkonyatnak.

Szakállas,
bóbitás
madárvirág.

Halk sóhaj,
kék csendben,
kék csendben,
kék égben,
kék égben,
éjfélben,
csillagfény
tükrében...

Kezek csendje:
szirom-ölelés.
Fehér ujjak
között sárga Nap.
Te légy a holnap,
s a ma is te vagy...

Még a szirteken
hó ragyog.
Még az egeken
csillagok.
Még a szavakon
fagy vacog.
Még én is csak
hallgatok.

Már szirmaid
bonthatod,
bár hó ragyog,
bár csillagok,
bár fagy vacog,
bár hallgatok,
már szavakat
bonthatok,
és tevéled
a fény is
felragyog...

Harangcsendek.

Hószirmok.
Hószavak.
Életre
rejtező,
tavaszra
ébredő,
harangszavak.

Kelyhek suttognak,
széllel hajladoznak,
tavaszi harmatban
tenéked susognak.

Van ami
kinyithatatlan,
van ami
megfoghatatlan.
Illatod mégis
betakar.
Nem rejt már tovább
tél, avar:
tavaszod most már
betakar.

Te:
tavasznyitogató,
illatbontogató,
színeket pompázó
álomvirág.

Az ég mögött, az ív mögött,
a fény mögött, a lét mögött,
a hit mögött, a szó mögött,
rejtőzik az ember.

Kopár a csend.
Mit mondanak a szavak,
ha hamisak.
Virágvasárnap jöttek, egyre
jöttek.
Ezüstjeik földre peregtek.

Golgota-csend.

Magam vagyok.

Imám elhoztam, Uram.
Maradhatok?

Léptek. Macskakövek.
Léptek a macskaköveken.
Csendek és koppanások.
Eretnek-lángok.

Halállal takartad magad,
mert hű voltál,
hazátlan hiteknél igazabb.
Eretnek-lángok.

Hagyták.
Égsz, lobogsz,
számodra nincsenek többé
alkonyok...

Utam határtalan: keresem két pont között
a biztos végtelent

*

Kövek fogságában a csend csobbanásonként
széttörik

*

Nem-megyek-a-túl-partjára,
nem-ülök-a-ladikjába
Rézgarasért-meg-nem-váltom,
rézgarasom-kilyukasztom
Utam-árát-nem-adhatom,
garasomat-vízbe-dobom

Nem-megyek-a-túl-partjára,
nem-ülök-a-ladikjába
Kövek-közé-voltam-zárva,
nem-mehetek-túl-partjára
-rézgarasom-kilyukasztom-nem-
-adhatom-vízbe-dobom

-meg-nem-váltom

-ladikjába
-túl-partjára
-nem-megyek
-nem-ülök

el/megyek/én/ti/tőletek
innenső/part/utam/fája

legfelsőbbik/ágon/fáznak
egyenes/szálú/csillagok
ágakon/könnyű/szél/inog
              letörtek ágak is

eljössz-é a levélágyba
éjszakánként velem hálni
eljössz-é, mint engemet, ha
csontodat t vad szél járja
befogad-é ágyékodnak
langy mohája
              fa alatt, zúzott földön
              testek leterítve
mégsem-megyek-túl-partjára

A halottakat kiharangozzák, a csendet eltemetik
-nem-ülök-a-ladikjába
nem-megyek-a-túl-partjára
SZÖKÖTT
PRÓFÉTÁK
NEM
ÉNEKELNEK
-nem-adhatom-meg-nem-váltom-
kilyukasztom-vízbe-dobom
utam-árát-garasomat
rézgarasért-rézgarasom

Csendet temetnek,
      holtakat harangoznak.
                 SZÓLOK.

Alkonyat után
I.m. Édesapám

Botodra dőlve, hajolsz az időre,
távolba nézel; a konyhai égen
Nap-alkony lobban, és mindennél jobban
fáj a fény, s csónak lesz széked és Kharon

beszállásra int,

mindannyiunkat vár

a túlsó part, megint.

Ketten: a virágnyi csendben.
Mikor a virág is emlék,
és őszülnek már a kertek...
Emlékszel? Nemrég levelek
hulltak...

Hóharmat szitál, fagy borong,
de énekünk hallgatják még
a karácsonyi angyalok.

Öreg gesztenyefák övezik hajdan sírdombokkal nyugvó templomod. Szülőfalum csendjét. Múlt-koppanások. Gyermekkor. Zsolozsmák, litániák, roráték... Advent. A várakozás öröme. Advent: a Hargitán. Halkan a szóval! A hógörgeteg ránk zuhanhat. Fojtón ölheti magyarságunk szavát. Csendbe burkol és fagyba borít.

Öreg gesztenyefák. Megpihenek alattatok. Harangszavak.

Esti imára. Templomajtó nyikordul. Belépek harangjaid mozdulatai alatt. Oltárodra gyertyát lobbantok. Áldozati lángot. Az orgonán szellemkéz motoz...

Ének simítja torkomat, s szavak. Boldog asszony. Boldogasszony! Anyánk! Imádkozz érettünk! Fohászkodj velünk! Adj szavakat a szótalanoknak! Édes Hazánkért! Magyarságunkért! Add, hogy megszülessen megnyugvásunk! Add, hogy megszülessen magyarságunk! Hogy egy legyen hitünk és halálunk! Egymásra találjunk! Minden zivatarban, kőomlásban, politikai hazugságban, ebben a megtépett-megtagadott, hűtelen világban.

Mi Atyánk! Miatyánk! Aki a Földön vagy, szenteltessék meg a Te igazságod, jöjjön el a Te földi országod, legyen meg a Te akaratod, itt a Földön, miként a Mennyben is. Mindennapi magyarságunkat add meg nekünk ma, és bocsásd meg az ő vétkeiket, akik hitetlen hittel tagadtak meg Téged, s hiába szólt háromszor a kakas. Porba hulltak Péter intő szavai.

Ők is megbocsátanak? Az ellenük vétkezőknek? Ne vidd őket a kísértésbe, szabadítsd meg világukat a gonosztól, mert Tiéd az ország, de övék a hatalom – és a dicsőség. Hamisra mázolt szavakkal. Ninive. Jónás.

Jónás a hegyen pihen. Nem hull kénköves eső. Az Úr könyörületes. A próféta hiába vár. Testét hőség perzseli. Nincs menedék a tök levelei alatt. Nem kellett féreg, mely gyökeret pusztít. Terméketlen a föld, növény sem sarjad.

Újkori Ninivék nem emelnek tornyot többé a jövőnek. Jónás átkozódik. Babits meg hallgat.

Szentélyed tömjén-csöndjében ülök, mi Atyánk! Miatyánk, aki a Mennyekben vagy..., szenteltessék meg a szándék, hogy Himnusz-létünk, Szózat-halálunk szavai közt magunkra találjunk. Egymásra leljünk az áldott és átkozott ugarvilágban, amikor sivataggá vált a lélek, s hamis próféták serege homályosítja el a Napot.

Magamra öltöm zarándok-lelkemet. Lépteim a Szentkúthoz* vezetnek. Szent kút. Legendát idéz. Szent László hitét, magyarságát. Víz csobban. Belekortyolok. Te fakasztottad. Távol nyugszol – és mégis közel. Hazai föld egyik és másik. Hiába tagadják lator-lelkűek. Sírodból most is kikelhetnél. Tatárhordák dúlnak. Pusztítanak. Lelkeket tépnek.

Csobban a víz. Belekortyolok. Forráshideg. Lehűti felizzó testemet. Jóllehet, sorsod sohasem vezette erre léptedet... Mégis. Mégis éltet: a hit, hogy a vizet Te fakasztottad. Szent kút. Erőd gyógyít. Kehelybe gyűjtöm vized harmatát. Átnyújtom a hitetlen szívűeknek. Arcomba öntik. Meghajolnak a közeli erdő fái.

Zarándokutam visszavisz szülőfalum gesztenyefákkal ölelt templomába. Lobog, lobog a gyertya lángja. Egyetlen fény. Egyetlen ének. Egyetlen szó. Egyetlen haza.

Nincs választásunk. Létünk vagy halálunk. A Semmiben Semmit sem találunk. Ámítások ködében vesztett magyarságunk. Tagadások hullámai. A kakasokat is megöltétek.

Álságosak a számok is. Háromszor? Hányszor-ezerszer? Hány ezerszer? Koponyák hegyén vár már a sok lator. Közülük mennybe mennyi jut? Meg nem tér. Hetykén tagad! Valónál valóbb igazat.

A koronát kitépik István kezéből: hasad a vászon és reped a kárpit, Mária hiába nyújtaná kezét. Boldogasszony! Anyánk! A jászolban felsír a Kisded. Könnycsepp a bölcsek szemében, fázós remegés pásztorok szava.

Felhők mögött a didergő angyal. Békesség. A Földön? Jóakaratú embereknek? Hol vannak? Merre találom őket?

Pusztulás – vagy tíz igaz.
                          Inkább elmegy,
                                                    ...és szavaz!
                                                                              Savaz!

Sebeket éget a fájdalom.

A gyertyafény mégis fellobog. Nem hallgatok. Imára kulcsolt kezem még megremeg. Fázom. Itt belül. Reszketek.

Ki a magyar most? Akit megtagadtatok? Vállamon komor angyalok. Glóriás csendünk egyre nehezül. Szavam falaknak feszül. Nem omlanak.

Jerikó-falak, trombitás igazak. Ezek meg itt merednek előttem. Nekik ütközöm. Csontnál keményebbek.

Kőmíves Kelemen árvája sír. Pusztul magos Déva vára? Hiába-áldozat? Asszonyhamvaid falakkal együtt romlanak...

Teremts újjá bennünket, Uram! Talán az Édenkert nem zárul be mögöttünk többé. Újra, új világra, patyolat-igazságra, hithű magyarságra, mert másként elveszünk.

Inog a törzsünk. Kitépték gyökerünk. Berzsenyi nem foghat tollat. Vész a tiszta erkölcs, s Buda vára. Ám épül és szépül a Bábel, felhőbe tép a torony. Nem a nyelvek, a szavak, a köpönyeget váltó lelkek hamisak. A torony mégis áll. Csákányunk szikrát vet. Csorbul. A hazugság meg sem csikordul.

Uram! Küldd reá villámaidat! Sújtó felleged haragját! Hadd legyen eggyé házam, hazám és otthonom!

Uram! Szülőfalum csendjében, gesztenyefákkal övezett templomod menedékében fohászkodom.

Sajgó márciusok téptek sebet rajtam,
csikorgó fogakkal mégis hű maradtam.
Sokan voltunk akkor, akik arra vártunk,
kőzápor zúdul ránk, vértanú-halálunk.
Hányszor megpróbáltak, hányszor vasra vertek,
keresztjeink mellé latrokat kerestek.
Lesz-e még harmadnap, lesz-e feltámadás?
Egyetlen életünk örök-nagy számadás.

*

Hittel, élettel, magánnyal
birokra keltem száz halállal.
Tenéked nem volt hű hited,
hó alatt szunnyadt életed,
magányodat elrabolták
vicsorgó, rabló farkashordák,
te szelíd homlokú Magyarország.