14. A tét: hogyan éljünk

(társszerző: Balassa Péter)

 

„Barátaim! E levél címzettjei olyanok, akiknek kedvéért visszafordulok, ha a metró lépcsőjén történetesen (mint rendszerint) az ellenkező irányba haladnak… Az a javaslatom, hogy gyűljünk össze, és tartsunk egy nem teljesen szabályos Workshopot, mondjuk Elmélet – modell – hagyomány (ELMOHA) címmel… Nagyjából valamennyien érezzük a racionalista világkép elégtelenségét. Talán többségünk elismerné, hogy valamilyen «újtípusú racionalitás a mostaninál kielégítőbb választ adhatna a lassan mindent elöntő ál- és még csak álse-tudományoknak. Irányítónak – kissé félve – a 'posztmodern' szót is ideírom. »”

Ezt a körlevelet Érdi Péter biofizikus 1990 őszén intézte barátaihoz, saját szakterületükön kiemelkedő tudósokhoz. A társaság – amolyan szalonforma képződmény – is együtt van. „Vigyázunk, hogy ne találkozzunk túl sűrűn, hogy ünnepnap legyen az együttlét” – mondja a házigazda. Vele és Balassa Péter esztétával Durst Judit beszélgetett.

– Kikből áll ez a kör?

É. P.: Többnyire természettudósokból, de vannak köztünk „humántudósok” is. Ez nagyjából egy zárt társaság – ráadásul úgy adódott, hogy csak férfiak vesznek benne részt. Kicsit szégyelljük is, de valahogy jól érezzük magunkat nők nélkül… Félreértés ne essék, nem a kanbulik szellemét idézzük fel… Éppen azt tervezzük, hogy „kinyitjuk” a kört.

– Honnan származik az ELMOHA szelleme?

É. P.: Tulajdonképpen Balassa Péterrel való beszélgetéseimből. Amikor ő elolvasta Heisenberg „Rész és az Egész” című tanulmánykötetét, kiderült, hogy nemcsak politikáról és nőkről tudunk beszélgetni, hanem van mondanivalónk egymásnak a szakmánk okán is.

B. P.: Az ELMOHA eredetileg nem baráti társaságként indult. Ami összehozott bennünket, függetlenül fogalmazódott meg a különböző szakmák művelőiben: lehetséges-e a tudásról különböző szaknyelveken beszélni, úgy, hogy ezeket a szaknyelveket le tudjuk fordítani egymásra és kommunikálni tudjunk. Az ELMOHA egyik jelmondata Érdi Péter barátomtól származik: „Úgy mondd, hogy a Balassa is megértse!”. Ez tehát tulajdonképpen egy kommunikációs és interpretációs közösség. De van egy másik közös problémánk is. Mindannyian kételkedünk abban, amit röviden egy több száz éves újkori tudományos modellnek lehetne nevezni, ugyanakkor mindannyian ellenállunk a tudományellenes nyomásnak.

– A körlevélben az áll, hogy újfajta racionalitás iránti igény támadt mindannyiukban…

B. P.: Pontosan erről van szó. Nekem például kételyeim támadtak a posztmodern dumákkal szemben is, amelyek most egyre lilábbá teszik a szellemi láthatárt. Úgy tűnik, hogy bármiről bármi állítható, és ezzel tulajdonképpen értelmét veszti a tudomány, egyre zagyvábban lehet beszélni benne. Az ELMOHA azzal foglalkozik, hogyan lehetne ezen segíteni. Mi az, ami még mindig tudásnak nevezhető, amihez ragaszkodni kell, és mi az, ami átfogalmazandó, de egy új racionalitás jegyében. Az ELMOHA szerint az, hogy nincsenek abszolút biztos és végső tudásaink, még nem jelenti azt, hogy az egész tudomány szubjektív költészetté tehető. A saját szakterületemen maradva: nyilvánvaló, hogy a műalkotásnak nem lehetséges objektív leírása, ez azonban nem lehet mentsége annak a fajta beszédnek, amelyik teljesen átlírizálva vagy pedig egy teljesen művészet-idegen terminológiát túlerőltetve próbál a művekről és a befogadásról beszélni.

– A legutóbbi összejövetelük témája a tudománykritika volt. Ez tipikus ELMOHA téma?

B. P.: Igen. Az ELMOHA arról is szól, talán ne higgyünk többé abban, hogy lehetséges egységes világmagyarázat, egységes tudás. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne részmagyarázatokat adni, és ne lehetne interpretálni. Hogyan lehet kommunikatívabbá tenni a tudást anélkül, hogy azt gondolnánk, a tudománnyal meg lehet váltani a világot – mert ez egy rossz 19. századi illúziónak bizonyult. Vagyis az ész használatáról lemondani felelőtlen dolog – de az ész totális trónra emelése is az volt!

É. P.: Mindannyian úgy érezzük: ez a definíciókra, axiómákra épített világ nem működik. Ugyanakkor élünk ebben az agykontrollos, kanálhajlítgatós őrületben (számtalan kritikát kapok, miért nem foglalkozom ezzel az áltudományos őrülettel – amire csak azt tudom válaszolni, hogy a legjobb hallgatni, mert minden egyes kritika csak a malmára hajtja a vizet), miközben a racionalizmus kicsúszott a lábunk alól. Ráadásul ez olyan világ, ahol a különböző tudományágak között többnyire nincs átjárás. Ma például egy természettudományi kutatóintézetben filozófiával nem illik foglalkozni. Nemrégiben egy kitűnő brüsszeli fizikokémikus hölgy azt mondta, számára azok a filozófusok, akik csak csűrik-csavarják a szavakat. Általános vélemény, hogy a természettudomány az igazi tudomány, mi mérünk és számolunk, miközben a karaván, ha lassan is, de halad, a filozófusok meg csak ugatnak. Ha eltöltök két hónapot azzal, hogy írok a Bukszba egy cikket a posztmodern természettudományról, akkor világos, hogy az éves teljesítményembe ezt nem írom bele. De ha beleírnám, se fogadhatnák el. Ilyen világban élünk.

– Az egyik ELMOHA összejövetelen elhangzott egy lényeges mondat: „Igazából nem az ismeretek cizellálása, finomítása a tudomány tétje, hanem az, hogyan éljünk”. Azt gondolom, az ELMOHA sem pusztán arról szól, hogy intellektuális gyönyört okoz Önöknek tudományos kérdésekről beszélgetni…

B. P.: Természetesen nem. Az ismeretelméletnek és a filozófia más területeinek a mélyén ott van a többnyire ki nem mondott kérdés: hogyan éljünk. Csak a „közönségben” él egy olyan elidegenedett tudománymodell, amely szerint a tudós otthon ül, és a világtól teljesen elrugaszkodva vacakol valamivel. Persze azt gondolom, a tudósnak otthon kell ülnie, és a világtól elrugaszkodva kell vacakolnia érthetetlen dolgokkal ahhoz, hogy aztán olyan tudást közvetíthessen amely hat az életünkre. A nagy természettudományos problémák mögött mindig életkérdések rejlenek!

Az összes ELMOHA-s barátom megerősített abban, hogy nincsenek abszolút választóvonalak a humántudományok és a biológia, fizika, kémia végső kérdései között Egy személyes példát mondok. Az egész humántudományos gondolkodásra, így az én művészetről való felfogásomra is komoly hatással volt a század nagy fizikusának, Heisenbergnek az a felismerése, miszerint a megfigyelő jelenléte befolyásolja, hogy milyen ismereteket szerez a megfigyelt dologról. Ez így van a művészetnél is. Nem létezik a szobor és a festmény önmagában, hanem csak annyiban létezik, amennyiben nézik, hallgatják, fogják.

– Érdi Péter, ugyan kicsit félve, de azt írta az alapító körlevélben, hogy az ELMOHA posztmodern kezdeményezés. Mennyiben?

É. P.: Amennyiben mindannyian valljuk, hogy „minden Egész eltörött”. Ugyanakkor mégsem ezt választanánk az ELMOHA jelmondatának – ha lenne ilyen –, hanem inkább azt, hogy próbáljuk összerakosgatni az eltörött cserepeket.

B. P.: Én is azt gondolom, hogy a cserepeket valahogy össze kell illeszteni, de azt nem hiszem, hogy ezekből a cserepekből fel lehetne építeni egy egységes várkastélyt, amelyben minden mindenre érvényes, vagyis létezne egységes világmagyarázat, ahogy azt az európai tudomány két–háromszáz éven keresztül gondolta. Fel lehet viszont építeni olyan tanyákat, „kistelepüléseket”, amelyek között jól járható földutak vannak, és amelyek virtuális – de nem hatalmi – központtal is rendelkeznek. Olyan központtal, ahol ezek a földutak találkoznak. Legfeljebb ezt lehet csinálni – és ezt nem rezignáltan mondom. A tudománynak szüksége van a szerénységre, amely hatékonnyá teszi. Amikor nagyképű, akkor hatástalan – vagy éppen eljut az igazságkeresés ellentétéhez.

 

Élet és Irodalom, 1996. január 19.




Hátra Kezdőlap Előre