19. A rendezetlenség rendje

 

A Nagy Utópia, majd a Nagy Szintézis keresője, a kalandos életű-halálú Arthur Koestler lélegzetelállítóan nagyszabású könyvében a kreativitás általános természetének elméletét adja, az elmúlt évek egyik filozófuscsillaga, Daniel Dennett pedig a szintetikus evolúcióelméletnek a genetikától a nyelvészeten keresztül az egyedi tudatig, kultúráig és etikáig húzódó hatáskörét rajzolja fel. A kaotikus folyamatok és fraktális szerkezetek a Rend megnyilvánulási formái természetben és társadalomban egyaránt. A tudományfilozófia nagy vonulatai pedig a Nagy Rendkeresés, a Tudomány lehetőségeit és korlátait tapogatják.

 

Arthur Koestler: A teremtés

Ezer oldalnál is hosszabb, a biológia, pszichológia, művészetelmélet és tudománytörténet közös szférájába eső, mintegy harmincöt éve megjelent híres (persze, melyik nem az) könyve tartalmában a legáltalánosabb értelemben vett alkotáselmélet, formájában pedig szellemi útikalauz. Koestler nem kevesebbre vállalkozik, minthogy kimutassa, a kozmikus ihlet, a tudományos felfedezés és a művészi alkotás hasonló mechanizmussal jönnek létre. Saját elmélete is van, amely szerint a kreatív tevékenység (legalább) két síkon mozog, az „új” létrehozása biszociáció útján keletkezik. Ez a biszociáció akkor jön létre, ha mind a gondolkodás, mind az értelem instabil állapotban van. Az Első Könyv a felfedezés művészetéről és a művészet felfedezéséről szól, míg a Második Könyv témája a Megszokás és eredetiség. Értesülünk a komolytalanság fontosságáról, és elgondolkodhatunk a tanácson: az ember ne vigye túlzásba a mértékletességet. Koestler teremtéskönyve a paradoxonok szeretetében és elemzésében a Bach-, Escher-, Gödel-könyvre emlékeztet. „Jól tesszük, ha tetszőleges helyen belelapozva olvassuk, és nem az elején kezdjük” tanácsolja Hofstadter, és alighanem igaza van.

Koestler észrevette, hogy „Az adatoknak vagy tényeknek nevezett apró márványmorzsák nélkül nem készülhet el a mozaikkép, de amik igazán számítanak, azok nem a márványdarabkák, hanem az egymást követő minták, amelyekbe az ember rendezi, majd szétrázza és újrarendezi őket.” A rejtett kisebbrendűségi komplexusban szenvedő filoszok örömére Koestler azt is tudatja, hogy „A legtöbb tudományág történetében voltak olyan időszakok, amikor a tapasztalatok értékelése oly mértékben szubjektív és véletlenszerű volt, hogy hozzá képest az irodalomkritika egzakt tudománynak nevezhető.”

A teremtés, Koestler teremtése, nem bibliai értelmű. Ez ugyanis nála nem a „semmiből lesz valami” mozzanata, hanem a létező átrendezése. Az ismert részekből meglepő egészek keletkezhetnek. Megkapó a racionalistának az az attitűdje, ami helyet ad a „másvalaminek”. Gondos történeti analízissel támasztja alá a Bölcsek Köve kutatóinak szóló jó tanács igazságát. „A Kő csak akkor találtatik meg, ha a munka súlyos teherként nyomja a kereső vállát. – Keményen kutatsz, s mit se lelsz. Ne keress, és találni fogsz.” Aprólékos elemzésének tárgya, hogy a legjobb tudósok nem vesztik el a gyermekek azon sajátságát, hogy csacsi kérdéseket tesznek fel; hiszékenységen és szkepticizmuson keresztül vezet az út a nagy felfedezésekhez. Hasonlóan fontos az absztrakció és praktikum viszonya is. A szurtos kovácsműhelyben találta meg Püthagorasz a szférák zenéjének harmóniáját…

Arthur Koestler a Rend szüntelen keresésének egyik apostola. Mert ahol nincs Rend, ott Káosz van, előreláthatatlan és – az időben azt hitték – kivédhetetlen.

(Európa, 1999, fordította Makovecz Benjámin, 1018 oldal, 2900 Ft)

 

Daniel C. Dennett: Darwin veszélyes ideája

Dennett eszméinek magyarországi megismertetésével egészen jól állunk. Ezúttal a Typotex Kiadó Test és Lélek sorozatában jelent meg az evolúciós filozófia nagy könyve. Van-e egyáltalán olyan, hogy evolúciós filozófia? Azt hiszem, igen, és az az analitikus filozófia egy ágának tekinthető. Az derült ugyanis ki, hogy az analitikus filozófia tudományos vonulata nemcsak a fizika és logika problémáira, illetve a tudat mibenlétét kutató szellem- és természetfilozófiára reflektálhat. Az evolúciós perspektíva – Dennett könyvének tárgya – az eszme felbukkanásától napjainkig szenvedélyes vitákat vált ki, egyben pedig a szaktudomány és filozófia közötti folytonos átmenet egyik hídja és biztosítéka.

Dennett példa nélkülien és példásan tájékozott. Quine tanítványaként az amerikai filozófiai hagyomány folytatója, aki azonban a biológia, pszichológia, kognitív tudomány, mesterségesintelligencia-kutatás, nyelvészet és számítástudomány területein is jártas. Hajlamos lennék úgy minősíteni, hogy az Egészben való gondolkodás lehetetlenségét hangsúlyozókkal szemben Dennett igenis rendszerfilozófiát épít.

A könyv első része magát a darwini gondolatot ismerteti, olyan hangszerelésben, amely az evolúció algoritmikus folyamat jellegét emeli ki. A neodarwinizmus, azaz a szintetikus evolúcióelmélet a darwini alapeszme és a populációgenetika egyesítéséből jött létre. A dennetti észjárás a „daruk vagy égi fogantyúk” dichotómia köré csoportosul. Az égi fogantyúk a dolgok fentről lefelé haladó meghatározottságának eszközei. A daru viszont egy földön álló eszköz, amely a természetes szelekción alapuló lassú építési folyamatot gyorsítja meg. Dennett meggyőződése szerint sok szenvedélyes kutatás hajtóereje volt, hogy a munka elvégezhető „daruval”.

A második rész azokat a vitákat foglalja össze, amelyek lényegében a biológusok között zajlottak le. A nagy ellenfél a kiváló tudós Stephen Jay Gould, aki a kreacionizmus elleni, de éppúgy a darwinizmus túlzásai elleni küzdelemnek is élharcosa. A szakmai vita az adaptacionizmus és a fokozatosság elfogadása vagy elutasítása körül van. Gould és Eldrege híres „szaggatott egyensúly” hipotézisüket a fokozatosság alternatívájaként vezették be, és a törzsfejlődés ugrásszerűségét hangsúlyozták. Az evolúcióelmélet másik nagy alakja, Dawkins úgy látja, a hipotézis értelmezhető a neodarwini elmélet keretein belül. Dennett következtetése élesebb: Gould, Dennett Gouldja, égi fogantyú használatát látja ott, ahol daruk működnek.

Amíg a második rész a biológusok belügyének számít, a harmadik rész messze túlmutat azon. Kiderül ugyanis, hogy az emberi szellem, a kultúra, nyelv és etika megvizsgálható az evolúció perspektívájából. Dennett Dawkins híres alapfogalmával, a kulturális evolúció alapegységének tekintett mem fogalmával operál. Az evolúció mechanizmusait metaforaként tekintve semmi különbséget nem jelent, ha a kultúrák változásának értelmezésére a természetes szelekciót használjuk. Dennett ismét éleselméjű, finom pengevágásokat felvonultató harcosnak bizonyul. Noha nagy elismeréssel beszél a nyelv mélyszerkezetét felfedező Chomskyról, kritikusan mutat rá, hogy a „kultúra többi daruinak helyreemelésében” nagy szerepet játszó ezen eszközt a tudós nyelvész nem tekinti darunak. Vannak aztán a soha véget nem érő viták, vajon az etikai normák gyökerei megmagyarázhatók-e evolúciós perspektívából. Dennett persze tudja, hogy az etikai döntéshozatal algoritmusai nem nagyon fedezhetők fel, de azt állítja; a kezdetben Szörnyetegnek látszó darwini eszme a Szépség barátja. Ennek a könyvnek az olvasásával tényleg kísérletezhetne a kritikai értelmiség.

(Typotex, 1998, fordítók: Kampis György, Kavetzky Péter, 606 oldal, 2600 Ft)

 

Fokasz Nikosz: Káosz és fraktálok

Bevezetés a kaotikus dinamikus rendszerek matematikájába szociológusoknak

Szegény természettudós nem is tudom, mikor bánkódik jobban. Netán akkor, amikor a világ tudomást sem vesz remek kis ötleteiről és eszközeiről, vagy amikor felkapják, félreértik, és rosszul használják. A káoszelmélet és a fraktálok slágerkifejezésekké váltak. Mindenki látott naptárakon díszítőelemként fraktális szerkezeteket vizualizáló, kiszínezett Mandelbrot-halmazokat, és mindenki hallott valamit a káoszelméletről.

Egyáltalán nem minden folyamat kaotikus (bár feltehetőleg sokkal több, mint gondoltuk volna). Némely folyamat végponthoz tart, egy másik osztálybeliek pedig szüntelenül ismétlődően oszcillálnak. Ezen folyamatok olyanok, hogyha a rendszer működésében kis hiba lép fel, akkor a viselkedés kicsit változik meg. A kaotikus jelenségek viszont rendkívül (azaz exponenciálisnál jobban) érzékenyek a zavar keletkezésére. A modern káoszelmélet azzal kezdődött, hogy kiderült, a légköri jelenségeket leíró egyenletek kaotikus megoldásra vezethetnek, így elvileg sem lehet túl hosszú időre időjárást előrejelezni. Ismert az is, hogy tisztán determinisztikus algoritmussal a fej vagy írás Véletlenjét lehet szimulálni. A fraktálok tört dimenziós szerkezetek, történetesen nem függetlenek a szűken technikai értelemben vett káosztól, minthogy geometriájukat éppen ilyen struktúrák jellemzik.

Azt hiszem, a káoszelmélet legnagyobb haszna, hogy a matematikai modellekben való gondolkodás során lemondunk arról, hogy úgy beszéljünk, mintha mi lennénk az igazság egyetlen ismerői. Nem azt mondjuk, hogy a dolgok így és így vannak, hanem így beszélünk: „Ha ezt meg ezt feltételezzük, és a játékszabályok ilyenek és ilyenek, akkor ezt meg ezt mondhatjuk.” Pontosabban a hangsúly a dinamikus modelleken van. Először megkeressük, hogy a dinamikus rendszer állapotát egy rögzített időpillanatban hogyan lehet jellemezni, majd megkíséreljük megadni vagy kitalálni azt a szabályt, ami a rendszer állapotának időbeli változását adja meg.

Fokasz Nikosz szép vállalkozása, hogy egyrészt igyekszik megtanítani a kaotikus folyamatok és fraktális szerkezetek alapfogalmait, jellemzőit, elemi modelljeit, másrészt megkísérel kedvet csinálni a szocioökonómiai alkalmazásokhoz. Nem ígér és ajánl könnyű kalandot az Olvasónak. A könyvet figyelmesen olvasva megérthetők olyan kifejezések, mint logisztikus leképezés, periódus-duplázódás, Cantor-halmaz, különös attraktor, Ljapunov-exponens.

A dinamikus rendszerek elmélete és benne a káoszelmélet egy lehetséges fogalmi és matematikai keretet ajánl arra, hogy az egymást befolyásoló változók látszólag kiszámíthatatlan hatásait elemezzük. Van egy lassan tízéves divat – Koestler tényleg nem tudhatta –, de ebben a könyvben talán helyet kaphatott volna: a káoszt lehet szabályozni. („Érdekes, ti nyugati tudósok mindent szabályozni akartok – mondta japán elméleti fizikus barátom. – Mi a káosz megszelídítéséről beszélünk.”)

(Új Mandátum, 1999, 310 oldal, 1500 Ft)

 

Forrai Gábor és Szegedi Péter: Tudományfilozófia. Szöveggyűjtemény

Tagadhatatlan, hogy a pragmatikus természettudósok nagyjából és egészében idegenkednek a tudományfilozófiától. Az évek óta folyó Tudományos Háború csak rontott a helyzeten. Magyarországon mindenesetre az elmúlt tíz évben a dialmatról a tudfilre való áttérés óriási minőségi különbséget jelent. Forrai és Szegedi gondos válogatása nyomán végre egy koherens szöveggyűjtemény mutatja be a harmincas évek eleje óta felbukkanó nagy irányzatokat.

Az első fejezet a logikai pozitivista felfogásról szól. A Bécsi Kör neopozitivizmusa, metafizikaellenessége, a logikában és a fizikában való kérlelhetetlen hite ma is ható tényező. Megkapó és irritáló, ahogy Carnap, Schlick és Hempel igyekeznek minden „mi?” és „miért?” kérdésre racionális választ adni.

A közhellyé népszerűsödött kuhni fordulat köré csoportosulnak a második fejezet írásai. Felvonul többek között Quine és Polányi Mihály, Lakatos és Feyerabend. Megtárgyalásra kerülnek az empirizmus dogmái, a hallgatólagos következtetés logikája, az elméletek összemérhetetlensége, vagy mondjuk a fogalmi relativizmus. A magát anarchoracionalistának minősítő Ian Hacking a tudományos gondolkodások stílusait elemezve idézi Chomskyt: „ha bizonyos tevékenységet akarunk végezni …a saját eszünkkel kell gondolkodnunk…”.

Dennett mestere, Quine neve fémjelzi a harmadik fejezetet. A természeti fajtákról írva kifejti az ismeretelmélet és az evolúció kapcsolatának lényegét. Ahhoz, hogy osztályozni tudjunk, veleszületett hasonlósági mértékkel kell rendelkeznünk.

A tudásszociológia Mannheimig visszamenő iskolája a tudást és tudományt természeti jelenségként kezeli. Bosszantja is a természettudósokat nagyon, hogy ők a vizsgálatoknak csak adatgenerátorai. A tudásszociológia Bloor megfogalmazta erős programját az okság, pártatlanság, szimmetria és reflexivitás határozza meg. Az igazság és a racionalitás éppúgy magyarázatra szorul, mint a tévedés és a nem racionalitás.

A befejező, a tudományos realizmust és antirealizmust tárgyaló témakört Karl Popper ragyogó tanulmánya (Három nézet az emberi tudásról) nyitja. Az első nézet a lényegek segítségével történő végső magyarázatot kereső esszencializmus, a második az elméleteket eszköznek tekintő instrumentalizmus. A harmadik felfogás szerint az elméletek sejtések. A jelenlegi tudományos elméletek sikeressége nem csoda, írja van Frassen. „Ez a tudományos (darwinista) elme számára még csak nem is meglepő. Ugyanis minden tudományos elmélet vad versengésre, a véres fogak és karmok dzsungelébe születik. Csak a sikeres elméletek maradnak fönn, azok, amelyek ténylegesen kapcsolódnak a természet valódi szabályszerűségeihez.”

(Áron, 1999, 592 oldal, 2250 Ft)

 

Élet és Irodalom, 1999. július 9.




Hátra Kezdőlap Előre