Segítsünk a hazán!

Volt egyszer egy jó anya.

Az anya igen gazdag volt, úgy, hogy azt sem tudta, mit csináljon sok vagyonával.

Fogta hát magát, elosztotta kincsét fiai és leányai közt; magának pedig semmit sem hagyott, hogy ne kelljen bajlódnia vele. A fiak és leányok megörültek a kapott birtoknak, a sok szép jószágnak, és erősen felfogadták, hogy édes anyjokra mindhalálig gondot viselnek

Valameddig meg is állották e fogadást; jó szüléjöknek minden szükségét pótolták: de idő jártával megfelejtkeztek, vagy megsokallták a dolgot, és könnyedén túladogattak a jó asszonyon.

A szegényebbek ugyan azután is csak inkább néztek rá de a gazdagabbak bezárták előtte ajtóikat: úgy, hogy a szegény anya végtére gyalázatos koldulásra szorult.

A rossz fiúk és leányok kigúnyolták édes anyjokat, midőn koldus öltözetében kapuikban ácsorgott: ha pedig vagyonának egy részét tőlük vissza akarta követelni, lábbal rugdosták el onnan.

Azonban egyet elfelejtettek e rossz gyermekek.

Nem gondolták meg, hogy csak addig övék a birtok, míg anyjok él, azután pedig más emberre száll.

Pedig úgy volt. Az édes anya, a sok ínség, a sok sanyarúság miatt idő előtt elhalt: és akkor a jószágot a fiaktól s leányoktól elfoglalták.

Mindnyájan földönfutókká lettek, vagy keserves rabszolgaságra jutottak. Akkor bezzeg sirathatták a magok ostobaságát, hogy édesanyjokat időnap előtt halálra sanyargatták.

Eddig van a példabeszéd. Már most: mi ennek az értelme? Mi mindnyájan egytestvérek vagyunk. Közös édesanyánk a haza, aki igen gazdag volt, de magának semmit sem hagyott, hanem minden vagyonát köztünk, fiai közt osztotta fel.

Kinek többet, kinek kevesebbet adott, de mindet olyan feltétellel, hogy ha rászorul, szüksége pótlására többet vagy kevesebbet visszaadni tartozzunk.

Ezt igen jól tudták a mi nagyapáink és szépapáink. Ha a haza megszorult, azonnal talpra ugrottak, kardot rántottak a jó anya oltalmára; ha pedig pénz kellett, megnyitották erszényeiket és tüszőiket. Ők még nagyon jól tudták, hogy amit bírnak, azt oly kötelességek mellett bírják, hogy a hazát gyámolítsák.

De mi, unokák, kezdtük ezt felejteni.

Végigaludtunk vagy harminc esztendőt, egy hosszú békességet. Ezalatt sok mindenfélét álmodoztunk és szörnyen elbíztuk magunkat.

Elhitettük magunkkal, hogy amit bírunk, az a mienk, ahhoz a hazának semmi köze. Elhittük, hogy annak tőkéje, kamatja miénk, örökkön-örökkévaló időig, azt tőlünk soha senki el nem veheti.

Azt hittük, hogy mind a világ végeig békesség lesz; kiszámítottuk, hogy mennyit fiadzik egy forintunk száz esztendő alatt.

A hazára pedig, aki mindnyájunknak közös édesanyja, semmi gondunk sem volt: elcsaptuk, magára hagytuk: éljen ahogy tud. A haza élt is, úgy ahogy; – de nem erősödött, csak tengődött, sőt naponkint gyengült, úgyhogy sokan az értelmesek közül életeért is aggódtak.

A hazának sok szüksége volt; sokszor felszólított bennünket, fiait és leányait: de mi elutasítottuk ajtónk elől, vagy legfeljebb hitvány fillérrel szúrtuk ki a szemét, mint valamely koldusnak.

Háládatlan fiak! háládatlan leányok!

De nemcsak hálátlanok: esztelenek is azonfelül. Nem gondoltuk meg, hogy ha a haza nem lesz, akkor mi sem leszünk; nem lesznek ökreink, juhaink, nem lesznek házaink, földeink, nem lesznek a fogunkhoz kocogtatott tallérok, nem lesz házi cselédünk, nem leszünk mi magunk. Mert a haza ezekből áll.

Most ez a kérdés: akarjuk-e, hogy éljen a haza, vagy sem? Akarunk-e áldozni vagyonunkból, vérünkből, hogy a többi megmaradjon – vagy addig zsugorgatjuk eldugott kincsünket, míg vele együtt ellenség markába esünk?

A minisztérium a haza nevében felszólít minden hazafit, hogy adjon, ami tőle telik. Adjon, akinek van, aranyat, ezüstöt, adjon marhát, gabonát, vásznat, vagy akármi pénzzé tehető vagyont.

Ezt sok bolond úgy mondja ki: koldulnak az ország számára.

Ki meri azt mondani, hogy a haza koldul? A haza nem koldul, nem is kér: a haza követel. Követeli vissza annak egy részét, amit fiainak ingyen osztott. Ha vissza nem adják, ám lássák, ha egy tulok helyett egész csordát, egynehány ember helyett egész népet vesztenek, ám lássák. Az nem a haza veszedelme lesz, hanem összes fiaié, nem a haza szégyene lesz, hanem eszeveszett fiaié.

Ne mondja hát azt senki, hogy koldulnak a haza számára. Ne mondja azt, hogy biz én nem adok semmit, elébbvaló szükségem is van annál. Ez a legelső szükség. Amit most adunk, azt nem vágjuk a sárba. Ki sajnálja a magot, mit szántóföldjébe vet? Paraszt példában szokták mondani: aki vet, az arat. Ha tehát aratást remélünk, ne sajnáljuk a vetést, a magot. Ha tartós békességet akarunk, most kell megerőltetni magunkat, és erőnk megfeszítésével azon lenni, hogy senki se merjen belénk kötni. Ez pedig csak úgy történik, ha összehányunk egynehány milliót, és hadsereget állítunk, melynek homlokáról ezt olvassa a külföld: ne bántsd a magyart!* Ki azokkal az ócska húszasokkal, penészes tallérokkal a ládafiából! Inkább essék most a hazának, mint továbbat a haza ellenségének. A kajlát és pirókot* is jobb lesz most jóelőre kiszakasztani, minthogy majd az egész falkát elkavarítsák. Eddig még csak hegedűszóban meséltem, de ezután világosan akarok beszélni.

Sok ember nem lát tovább az orránál. Azt dúdolja: jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Pedig jobb egy túzok holnap bizonyosan, mint ma egy bizonytalan veréb. Már pedig aki most a hazán segítni fösvénykedik, az a bizonyos túzokot elszalasztja bizonytalan verébért. Öt-hat forintot meg akar kuporítni s a nyaka is utána vész.

De sokkal fontosabbról van szó, mint a túzok meg a veréb. Szó van arról: akarjuk-e, hogy legyen Magyarország? Aki azt mondja: én nem adok a hazának, amennyi tőlem telik, olyba veszem, mintha ezt mondaná: én nem akarom, hogy legyen Magyarország. Ha mégis megmarad Magyarország, nem az olyan ember érdeme; miatta elveszhetett volna.

De aki azt mondja: nekem ennyi elég, a többit a hazának szentelem: azt nemcsak becsületes embernek, hanem okos embernek is tartom. Tudja, hogy ha a közös hajó elsüllyed, neki is vége lesz, tudja, hogy ha hazája nem lesz, ő sem lesz. Azért elébb gondoskodik a hazáról, azután magáról.

Hazai polgárok! édes anyátok, a haza, nem koldul, nem könyörög tőletek, csak jelenti, hogy szüksége van segítségetekre: segíttek-e rajta vagy nem…?




Hátra Kezdőlap Előre