Mik voltunk? Mivé leszünk?

(Magyarország története, dióhéjba szorítva)

Ez a nemzet hajdanta nagy és hatalmas nemzet volt.

Tizedfélszáz esztendővel ezelőtt, mint pusztító árvíz, jött napkeletről; ezt a szép országot Árpád vezére alatt, fegyverrel elfoglalta, s mintegy száz évig, a körül belől lévő országoknak, különösen a németeknek, veszedelmes pusztítója volt.

Ezért a németek mindenképpen igyekeztek a magyart megjuhásztatni s elkezdték keresztyén vallásra térítgetni! aminthogy 994. évben Geiza magyar fejedelem, István fiával s egész háznépével megkeresztelkedett.

Mikor pedig urunk születése után éppen 1000-ben írnának, ezt az Istvánt a magyarok királynak koronázták, mert azideig csak fejedelemnek hítták.

István mindent elkövetett, hogy a magyarokat keresztyén vallásra térítse, lett is foganatja, amiért később szent Istvánnak nevezteték.

Leszoktatta a magyarokat a rablásról, prédálásról, törvényeket alkottatott, és sok jót tett az országgal.

De egy nagy hibája volt. A papok és németek nagyon benn-levesek lettek nála, annyira, hogy ezek ingeszteléséből, magyar véreit elkergette s német sógorának a fiát tétette királynak halála után.

Péter király olyan becsületes ember lőn, hogy miután magát gyalázatos életeért a nemzettel megutáltatta, az országot is eladta Henrik német császárnak.

De a magyarnak esze volt, s azt mondta: Péter gazda nem adhatja el, ami nem övé. Pétert elcsapta, s hogy valamiképp megint király ne lehessen, kiszúrta a két szemét.

A német császár azonban tartotta volna jussát az országhoz, s amiatt még András királlyal is hadakozott, aki Péter után lett király; de a magyar megmutatta, hogy egy német király nem adhatta el az országot, mint valami birka-aklot. Henrik seregét megverte, hajóit a Dunán elsüllyesztette.

Azután magyar királyok következtek, az Árpád nemzetségéből. A derék Béla, a nyughatatlan Salamon, a vitéz Gejza és László, a bölcs Kálmán, kik alatt az ország gyarapodott hatalomban és míveltségben. Kálmán után, majd száz esztendeig, belső villongás volt az országban, melyeket a görög császárok szítogattak, hogy az országot hatalmuk alá kerítsék. Királyok lettek ez idő alatt, a vitéz de állhatatlan és buja II. István, a vak II. Béla, II. Gejza, ki a szászokat behítta s megtelepítette; csakhamar egymás után III. István, II. László, IV. István, kik úgy kapkodták le egymást a királyi székből, mintha azt játszották volna: „ha én róka volnék”. – III. Béla, aki rövidebbre fogta a kantárszárat, s a bomlófélben való országon nagyot igazított; Imre, aki pártütő öccsének, Andrásnak táborába egy szál vesszővel bement, öccsét a katonák szeme láttára kézenfogva kihozta, tömlöcbe vettette; végre a csecsemő III. László, ki idő előtt meghalván, csakugyan rákerült II. Andrásra, Imre öccsére, a királyság, de nem igen derék király vált belőle, csak olyan mindenbekapó semmivelbíró lett; ez, noha az országban is volt volna dolga elég, elment egész sereggel Jeruzsálembe, hogy onnan a pogányt kiverje, amiért Jeruzsálemi Andrásnak nevezték.

Az eddig elfolyt kétszáz esztendő alatt, – maga kárán megtanult a magyar annyit, hogy nem jó a királyokat csak úgy szabad kedvök-kényök szerint bocsátani, mint a falu bikáját a vetésben, mert ha akad egy-kettő olyan, aki maga jószántából hasznára dolgozik az országnak, megint következik tíz-húsz, aki azt gondolja, hogy az országot csak fejni kell.

Keservesen érezték e tanulságot András alatt is. Míg ő oda járt Jeruzsálemben, addig itthon az anyjok sok galibát csinált. Gertrud asszonynak német volt teste-lelke, s rossz magaviseletével annyira felingerelte a magyarokat, hogy őtet megölték, német rokonait elkergették; úgyhogy a király, mikor hazajött, legnagyobb zavarban találta az országot, mit ő nem hogy lecsillapított volna, de rossz kormányzásával annyira nevelt, hogy tulajdon fia kénytelen volt a nép mellé állani, s apja ellen kardot fogni. A papok azonban megbékéltették őket, s akkor származott az a híres törvény, mit aranybullának hínak, akiben a nemesség (akkor a magyar mind nemes volt) jussai mind helyreállíttattak, megerősíttettek; de ami fő dolog, a király felelőssége is kimondatott: „hogyha a törvényeket maga a király, vagy az utána következő királyok megsértenék, szabad legyen a magyarnak feltámadni s ellenszegülni”. Erre I. Leopoldig minden királynak meg kellett esküdni, – hanem Leopold, több szabadsággal együtt ezt is eltörölte.

A gyáva András után derék fia, IV. Béla következett. Mindjárt hozzáfogott rendbeszedni az országot; Fridrik ausztriai hercegnek, kit sokan Béla helyett királlyá akartak tenni, körmére koppintott: de nem sokára mind őt, mind a magyar nemzetet és hazát egy váratlan csapás érte. Hatszáz ezer emberből álló tatár csorda az országba rontott, a király táborát semmivé tette, magát egy tengerszigetbe kergette, a népet leöldöste, vagy rabságba vitte, az egész országot elpusztította. Esztendő múlva került haza Béla; az egy-két magyar, aki megmaradt, akkor bujkált elő erdőkből és barlangokból; tíz-tizenöt napi járóföldön csak embercsontokat, rothadó testeket, farkasokat lehetett találni; elpusztult helységeket, kormos templomfalakat, az országúton embernyi magas labodát, de élő embert sehol. A föld mindenütt parlagon maradt, s másik esztendőben lett oly éhenhalás, hogy az emberhúst piacon árulták. Ehhez fogható romlást még azidőig a magyar nemzet nem ért.

De Bélának okos kormánya alatt nagyrészben fellábadozott a magyar e halálos nyavalyából. Utána még három király következett az Árpád-házból: V. István, ki csak 2 évig uralkodott, IV. László, ki a kun asszonyokkal fertelmes életet élt, amiért a kunok végre is megölték, s utoljára III. András, kit fiatal korában megmérgeztek, hogy benne az Árpád-nemzetség fiága vesszen ki, mely dolog történt urunk születése után 1301. évben.

Eddig tartott az Árpád-vér uralkodása fiágon. Volt mindössze 23 király, ezek közt István nevű V, Péter egy, Sámuel egy, András III, Béla IV, Salamon egy, Gejza II, László IV, Kálmán egy, Imre egy. Akik ezután következtek királyok, azokat részint sógorság fejébe, részint érdemért, részint truccból választották a magyarok.

*

András halála után a nemzet két pártra hasonlott, egyik rész a cseh király fiát, Vencelt, másik rész az olasz Róbert Károlyt tette királynak. Vencel 12 esztendős siheder volt, s midőn látná, hogy nem boldogul, az apja érte jött, s a koronával együtt haza lopta. Kapott az alkalmon Ottó, a bajor fejedelem, s az ifjú Venceltől a koronát pénzen megvette, s így akart a lopott jószággal uralkodni, de Apor László, erdélyi vajda, koronástul elcsípte, tömlöcbe vetette s így kénytelen volt a pünkösdi királyságról lemondani. Ezalatt a Károly pártja megerősödött, s maga maradván a királyságban, még azután 32 esztendeig uralkodott. Károly egész országlása alatt arra törekedett, hogy a királyi hatalmat terjessze, s az országot a maga nemzetségének biztosítsa, aminthogy halála után fiát, Lajost a magyarok meg is koronázták.

Lajos uralkodása a magyar nemzet dicső kora volt. Hatalma három tengerig kiterjedt, tíz országban osztott parancsokat. Terjeszté a vallást, műveltséget; előmozdítá a kereskedést, a mesterségeket; az igazság kiszolgáltatást jobb rendbe hozta, egy szóval oly jeles király volt, hogy őt a történetírók Nagy Lajosnak nevezték el.

Azonban mivel ő is nem az országgyűléssel egyetértve, hanem maga kénye szerint uralkodott, halálával visszaesett az ország régi vágásába, leánya, Mária ellen sokan feltámadtak, s helyette II. Károlyt tették királynak, de ezt néhány hét múlva a Mária részén váló urak agyonverték, és Mária férjét, a nyughatatlan Zsigmondot tették királlyá.

Ötven esztendeig gyötörte Zsigmond magát s az országot a királysággal. Egyfelől maga, második felesége, Czilley Borka, egy német szajha, kegyetlenkedett a népen, miért a nemzet, méltó haragjában, királyát tömlöcbe is vetette.

Zsigmond után a veje, Albert lett király, de hamar meghalt. Utána sokan özvegyét, Erzsébetet, de többen Ulászlót, a lengyel királyt óhajtották uralkodónak. Ulászlót akarta a híres Hunyadi János is, aki már Zsigmond idejében erősen megpaskolta volt a törököt.

Ulászló vitéz király volt, kivált mikor oly hadvezérrel bírt, mint Hunyadi János, aki a törököt minden lépten-nyomon megverte, különösen Vaskapunál csaknem az egész török sereget tönkretette, sok várakat elfoglalt s a török szultánt arra kényszerítene, hogy ez minden áron békességért könyörögjön. A békesség 10 esztendőre meg is köttetett, s mind Ulászló, mind a török császár esküvel kötelezték magukat annak megtartására. Azonban a király egy főpap által fellovalva, az esküt megszegte, s a törököt idő előtt megtámadta, miért isten úgy megverte, hogy Várnánál ütközetben elveszett, sőt Hunyadi is csak nagy üggyel-bajjal szabadulhatott meg. Így büntette Isten a hitszegő királyt!

Most Erzsébet királyné csecsemő fiát V. Lászlót választotta a magyarság királyának, de mivel ez még csak szopós gyermek volt, helyette Hunyadi Jánost tették országkormányzójának. Megmutatta Hunyadi, hogy korona nélkül is dicsőn lehet egy országot igazgatni; rettenetessé tette a magyar nevet minden ellenség előtt; ülve és állva – járva és lovagolva mindenütt törvényt mondott és igazságot szolgáltatott; ő a magyar nemzet egén fényes nap módjára tündökölt, kit egy folt sem homályosíta el. De bezzeg támadtak is irigyei, különösen egy Czillei nevű gaz német, ki az ifjú király szívét Hunyadi ellen késztette, sőt Hunyadi halála után ennek két fiát is, Lászlót és Mátyást orozva meg akarta ölni, de Hunyadi László a gaz szándékot kitudván, megelőzte a dolgot, s midőn Czilleinek egy alkalommal gonoszságát szemére hányván, tőle fegyverrel megtámadtatnék, barátjai engedelmével felkoncolta azt. E dolgot Hunyadi László azonnal megjelentette a királynak s bebizonyítá, hogy ő csak magát védelmezte a gyilkos Czillei ellen; meg is bocsátott neki a király, sőt László anyjának esküvel ígérte, hogy nem fog a két Hunyadi-fiún bosszút állam. De mihelyt Budára ért, esküvését rútul megszegte, Hunyadi Lászlót törvény nélkül lefejeztette, az ártatlan Mátyást pedig fogságba vetette. Ezért el nem kerülte az isten büntető kezét, mert még azon esztendőben, mikor éppen menyegzőjéhez készülne, méreg által kivégeztetett.

De az úr isten valamint a bűnt, még a királyokban is megbünteti, úgy az erényt az eltapodott árvákban is megjutalmazza. V. László halála után a magyar nemzet az üldözött Mátyást, Hunyadi János 14 éves fiát választotta királyának. Ki győzné a dicső királynak minden tetteit elbeszélni? Be van vésve az ő neve minden igaz magyar szívébe s emlékezetébe, s mai nap is így sóhajt fel a szegény ember: meghalt Mátyás király, oda az igazság. Annyit mondok, hogy a magyarnak sem azelőtt, sem azóta olyan királya nem volt, s ellenségei is csak egy hibát tudtak szemére vetni: hogy nem királyi vérből származott!!!

Meghalt Mátyás király, oda lett az igazság. Utána egy nyomorult Ulászlót találtak tenni, aki mindenre azt mondta: dobzse, jól van. Bezzeg jól is volt aztán minden, csakhogy semmi sem volt rendén. Az urak civakodtak, a parasztot nyúzták, a paraszt fellázadt, akkor még jobban nyúzták, s nyakába vetették a jármot, amely alatt egészen mostidénig görnyedt. A király pedig semmivel sem gondolt, a szemét is ki engedte lopni, s oly szegénységre jutott, hogy a piacról hordatna pecsenyét a Laci konyhájáról, amint azt ő róla elnevezték. Utána 10 esztendős idétlen Lajos fia következett, ez még az apjánál is gyávább volt, egy cseppet sem törődött az ország bajával, alatta ollyá lett a haza, mint a gazdátlan ház, egyik ember a másikra támadt, s aki erősebb, az volt a hatalmasabb.

Ekkor érte a nemzetet a második csapás, nagyobb és tartósabb, mint a tatárok pusztítása. Míg az előkelők egymás közt civakodtak, míg a király gond nélkül vesztegetett és hivalkodott, a török élt az alkalommal s kétszázezer főből álló sereggel az ország ellen indult. A király eleinte fel sem vette, hanem, mikor a körmére égett a dolog, akkor kipett-kapott erre is, arra is, de a magyar nép természete meg volt romolva, henyeségre volt szoktatva és csak ímmel-ámmal gyülekezett a király zászlója alá. Mi lett belőle? az, hogy 1526-ban a török a kis magyar tábort Mohácsnál semmivé tette; maga a király is elveszett, a török pedig vérszemet kapván, Magyarország nagy részét, sok erősségeit, még Buda várát is egymás után elfoglalta, s Budán, az ország szívében 150 esztendeig török basa parancsolgatott.

*

II. Lajos halálát, az erdélyi vajda Szapolyai János úgy leste, mint a macska az egeret. Ez nagyravágyó ember volt, ki maga vágyott a királyságra. Mihelyt a király halála hírét megtudta, mindjárt azon volt, hogy magát megkoronáztassa. Ellenben a Lajos özvegye, Mária, mindent elkövetett, hogy a maga testvérét, Ferdinánd ausztriai herceget, tétesse királlyá. A magyar urak közül sokan gyűlölték a kevély Szapolyait, ezek hát Ferdinánd mellé állottak. A' lett belőle, hogy egy része a nemzetnek Jánost, a más része I. Ferdinándot választotta urának, s két király országolt egyszerre. Ezek, természetesen, mindig torzsalkodtak egymással; végre a János csillaga lement s halála után Ferdinánd egyedül uralkodhatott.

Ferdinánd volt hát első az ausztriai házból, kit a magyar nemzet egy része szabad akaratából királyának választott. Választotta pedig, mint más fejedelmét, csak haláláig, nem örökösen firól-fira adta neki a koronát. Azonban Ferdinánd még életében oda vitte a dolgot, hogy fiát, Makszimiliánt megkoronáztatta.

I. Ferdinánd uralkodásáról kevés jót mondhatni. Minden gondját csak arra fordította, hogy magát a királyságban, János ellenében megerősíthesse; a törököt pedig hagyta széltire pusztítani az országban. A magyarokban nem bízott, magyar sereggel harcolni nem akart, hanem külső segedelemre várakozott, vagy azért, mert a magyar sereget személyesen vezetni nem merte – amit azelőtt a magyar megkívánt királyától –, vagy azért, hogy azt mondhassa a nemzetnek: íme, elvesztél volna, ha én idegen seregeimmel meg nem mentettelek volna: most hát enyém az ország, megszolgáltam érte.

De az idegen sereg meg nem oltalmazá az országot. Vagy későn jött, vagy idő előtt szétoszlott, vagy gyalázatosan elárulta a magyart. A várak egymás után török kézre jutottak. Hiába védték a várakat oly hős férfiak, mint Losonczi Temesvárt, Szondi Drégelt, Dobó Egert; a török mégis mindig beljebb-beljebb tette lábát az országba; Ferdinánd pedig távol az országtól, csak saját bőrét őrzötte.

Makszimilián hasonlóképp keveset gondolt a magyar haza védelmével. A meglevő várakba német kapitányokat rendelt, nem annyira azért, hogy azokat a török ellen védjék, mint azért, hogy a népet kapicányon* tartsák. A magyar sereget vezetni ő sem akarta; hanem német erővel szándékozott kiverni, de úgy ám, hogy mihelyt az ország megszabadul, a német birodalomhoz kapcsoltassék, s ezt a gyönyörűséges jó'karatot maradékinak is célul tűzte ki. Hiába áldozott a magyar vérével, vagyonával, hiába volt oly derék vezére, mint Zrínyi Miklós, kicsinálták Bécsben, hogy ne boldoguljon a nemzet; aminthogy a sok áruló idegen miatt nem is boldogult.

Mindazáltal Makszimilián sima beszédével arra bírta a körülötte forgó magyar urakat, hogy fiát, Rudolfot megkoronázzák.

Rudolfnak csak a neve volt király. Uralkodása alatt a német zsoldos katonák éppen úgy pusztították az országot, mint a török. Ami egy-két vár még török kézben nem volt, azt a német kapitányok gyalázatosan feladták. Maga Rudolf bevette magát szobájába, ott képírásba, aranycsinálásba s ördögi mesterségek tanulásába merült, helyette más kormányozott, rosszul. Erdélyt Básta György, a király nevében, irtózatos kegyetlenséggel nyomorgatta.

De nincs oly hosszú, aminek vége ne lenne. Vége lett egyszer a magyar béketűrésének is; a jó hazafiak Bocskai erdélyi fejedelem vezérlése alatt feltámadtak, s azontúl az erdélyi fejedelmek folyvást küzdöttek a német hatalom ellen, mely Magyarországot elnyeléssel, a magyar nemzetet végpusztulással és kiirtással fenyegette. Annyira elkényszeredett ez a szegény nemzet, hogy inkább óhajtotta a török barátságát és pártfogását, mint a német uralkodását, mert a török csak pénzt, adót kívánt, de a német szabadságától, nemzeti lététől akarta a magyart megfosztani.

Rudolf átlátván a maga gyámoltalanságát, a koronát Mátyás öccsének adta, de a magyarok azt mondták, hohó! nem addig van az, király lesz Mátyás herceg, de csak úgy, ha mi elválasztjuk. Így azok, akik az erdélyi párttal nem tartottak, Mátyást csakugyan elválasztották.

II. Mátyás magtalan ember lévén, hogy a koronát az ausztriai ház körme közül ki ne szalassza, atyafiát, Ferdinándot, a hozzá szító magyarokkal, még életében királynak választatta. Ez lett aztán a II. Ferdinánd, ennek fia III. Ferdinánd, ennek fia IV. Ferdinánd, de ez idő előtt meghalván, III. Ferdinánd elhunyta után másik fia, I. Leopold lett a király. Mindezen királyokat a magyarok választás útján tették, azok a magyarok tudniillik, akik a német mellett megmaradtak, – mert a nemzet nagyobb része az erdélyi fejedelmekhez pártolt, kik rész szerint a protestáns vallás mellett, rész szerint a nemzet szabadságáért, az ország függetlenségéért vívtak.

I. Leopold még jobban kimutatta foga fejérét. Kettőt tett fel magában: hogy a törököt kiveri, és hogy a magyar alkotmányt eltörli. Jó vezérei akadván, a török kihajtásában szépen haladt, de más részről a német hadak, melyek az országot elboríták, irtózatosan nyomorgatták a népet; a király pedig országgyűlésről hallani sem akart, hanem német miniszterekkel, kénye szerint intézkedett az ország dolgairól. Mit a hazafiak látván, Wesselényi, a nádor, Zrínyi Péter,kóczi Ferenc, Frangepán Ferenc, Nádasdi Ferenc, több urakkal összeesküdtek, hogy a hazát fegyverrel megmentik; azonban Wesselényi hirtelen meghalván, a dolog idő előtt kitudatott, – Zrínyi, Nádasdi és Frangepán Bécsbe, német bírák elébe vitettek, s halálra ítéltetvén, lefejeztettek.

Az összeesküvés elfojtása után egészen kimutatták a német miniszterek, kik közt Lobkovicz nevű volt a magyarnak legdühösebb ellensége, hogy ők a magyar alkotmányt, a nemzet szabadságát, függetlenségét semmivé tenni készülnek. Leopold annyi jót ugyan tett az országgal, hogy nagyrészben magyar erővel, kiűzte a törököt, mely az ő elei gyávasága miatt magát befészkelte volt; tehát helyrehozta a hibát, amit az előtte uralkodott ausztriai házbeli királyok ejtettek: de bezzeg meg is akarta aztán venni az árát. Nyilván kimondták Bécsben, hogy Magyarország nem szabad ország, mert a császár fegyverrel vette vissza a töröktől; a nádori hivatalt eltörölték, helyette német kormányzót tettek; kimondták hogy az országgyűlésnek nincs szólója a törvényhozásba; akármit parancsol a király, a nemzetnek nincs joga ellenezni. Hogy pedig a magyar az ellen pisszenni se merjen, kiválogatták a legvadabb, legkegyetlenebb német tiszteket, s azokkal sarcoltatták a népet. Az iszonyú Kobb, Karaffa generálisok az igaz magyar ellen annak rendi szerint vadászatot tartottak, gróf Volkra pedig jézsuita barátokkal és dragonyos németekkel barangolta be a vármegyéket, s a kálvinisták papjait űzte, kergette, templomait elfoglalta; 300 protestáns papot ártatlanul gályarabságra küldtek, satöbbi. Mit a nép nem szívelhetvén, fellázadt; a lázadókat nevezték kurucnak, a németeket, meg akik német párton maradtak, labancnak: az egyik a másikat ahol találta, rablotta, égette, ölte, vágta, nyúzta – akkor volt a kurucvilág. A kurucok Tökölit vezérnek választották, s változó szerencsével sokáig hadakoztak a császár ellen, még a törökkel is szövetkeztek; csakhogy a némettől szabaduljanak, annyira el voltak keseredve. De a német párt Tökölit legyőzte, a törököt az országból végképp kiseprette, Buda várát visszafoglalta: akkor lett aztán hadd-el-hadd! Eperjesen a király egy törvényszéket állíttatott, melynek fejévé Karaffát tette. Ott nem kellett tanú, nem kellett bizonyság, akit Karaffa akart, annak meg kellett halni. Karaffa, hogy szemét az ártatlan magyar vérrel hizlalhassa, szobája ablaka alatt emeltetett vérpadot, amelyen szám szerint harminc hóhér végezte kötelességét. Vádló és tanú egy személyben Karaffának ágyasa volt, egy gaz ringyó, kit a magyarok Tábori Erzsóknak csúfoltak. Feljajdult az egész ország ez irtózatos kegyetlenség ellen, s egymást érte a vármegyék panasza a császár előtt.

Leopold, gondolván, hogy már tán megvannak a magyarok engedelmességre tanítva, az irtózatos törvényszéket eltörülte. Karaffát pedig, amiért híre-tudta nélkül ily istentelenséget követett el, büntetésből feljebb emelte, arany gyapjas vitézzé tette! Egyébiránt a kivégzett magyarok özvegyeit magához hívatta, s ugyancsak szánta, ugyancsak vigasztalta őket; mert a magyarok szívességére szüksége volt: a királyválasztást akarta eltörleni, a koronát örökös jussal akarta bírni. E végett 1687-ben országgyűlést hirdetett, megmondta, mit akar, az urak nem mertek ellene szólni (egy felszólalt, annak a nevét mindjárt felírták) – három nap alatt, minden tanácskozás nélkül, kénytelen kelletlen beléegyeztek, hogy hát ezután nem választanak királyt, hanem a korona firól fira száll.

Nem sokára Erdély is a Leopold kezébe adta magát. Leopold egy sok ponton álló levélben biztosította Erdély szabadságát, de azon pontok közül egyet sem tartott meg igazán.

Azonban, mikor azt gondolták, hogy a magyar nemzet már végképpen le van csépelve, – midőn a népet szokatlan adóval terhelnék, és zsarnok módra sarcolnák, még egyszer fellázadt a népség a járom ellen; mely zendülésnek az ifjú Rákóczi Ferenc állott az élire, s több esztendőn át, mind magát Leopoldot, mind ennek halála után fiát, I. Józsefet meggátolta az ország végképpen való elnyomásában. Végre a Rákóczi szerencséje is lehanyatlott, de annyi tagadhatatlan, hogy ami kis szabadsága a magyarnak még megmaradt, azt az ő fegyvere mentette meg: mert a szatmári békekötésben világosan benne van, hogy őfensége (már József király) mind Magyarország, – mind Erdély szabadságát fenn fogja tartani, hogy törvény és alkotmány szerint fog kormányozni. Ezért küzdöttek a magyarok annyi esztendőn keresztül, s noha Rákóczi számkivetésben, Törökországban halt meg, a szabadság, mit eszközölt, megnyugtatá az ország lakosait.

József után III. Károly következett. Ennek fiú gyermeke nem lévén, azon volt, hogy az örökös jusst leány-ágra is kiterjessze, s átaljában az örökösödés rendét megállapítsa. Annálfogva kívánta: 1. Hogy az örökös tartományok több fejedelem közt soha fel ne osztassanak. 2. Mindig az öregebbik legyen az örökös. 3. Ha a fiág kihal, a lyány-ág örököljön. Ezt nevezik pragmatika szánkciónak; melyet a magyarok is elfogadtak, de kikötötték, hogy a király az ország jussai és szabadsága megtartására mindig hitet tegyen.

Károly meghalván, leánya, Mária Terézia ült a királyi székbe. A külső hatalmasságok, kik egyik vagy másik örökös tartományhoz jussokat tartották, sehogy sem szerették a pragmatika szánkciót, s Teréziát mindenfelől egyszerre támadták meg; amikor mind magának az asszonykirálynak, mind a pragmatika szárakciónak vége lett volna, ha a magyar nemzet lelkesen fel nem kél mellette, vérét, és életét nem áldozza vala érette. Mária Terézia alatt országgyűlés igen ritkán volt, a magyar úri nép Bécsbe kapott, elnémetesedett. Ekkor menté meg először a magyar nemzet az ausztriai házat.

II. József, az a híres József császár sok jót tett, de egy nagy rosszat is. Jót tett, mikor a szegényt pártolta, a gonosz tisztviselőket büntette, a népnevelést előmozdította, a vallásbeli üldözést megszüntette, a papokat megzabolázta, az ítélő törvényszékeket rendbehozta, a teherviselést minden emberre kiterjeszteni kívánta, az örökös jobbágyságot eltörülte: de rosszat tett, midőn mindezt országgyűlés nélkül tette, a magyar szabadság, nemzetiség, függetlenség kárára maga önkényéből intézkedett, s Magyarországot a többi örökös tartományokkal egy tenorra akarta vonni. Amiért a magyarok zúgolódván, József, halála előtt minden újításait visszavette.

II. Leopold alatt a nemzet törvény által biztosíttatta magát, hogy Magyarország nem függ a többi örökös tartományok kormányától, hanem külön igazgattatik, a maga törvényei és szabadságai szerint. A törvény betűi megvoltak, de azért a bécsi minisztérium rendelkezett dolgaink felett.

I. Ferenc uralkodása juthat eszünkbe. Erről csak annyit mondok, hogy mikor a francia Bécset elfoglalta, s a boldogult királyt Magyarországba szalasztotta, felszólítá Bonapárte a magyarokat, hogy álljanak el a császár mellől, ő az ország minden szabadságát meghagyja, sőt egészen függetlenné teszi: de a magyar hűséges maradt királyához, s mindaddig adta a pénzt meg a katonát, míg a császár, másokkal együtt, a francián erőt nem vett. Ekkor másodízben tartá meg a magyar az ausztriai házat.

Most V. Ferdinánd uralkodik. Tudjuk, hogy a tavaszon a magyar haza függetlensége törvénybe iktattatott és életbe is lépett, mert őfelsége helybenhagyta, hogy a magyar kormány a bécsi kormánytól különválasztassék.

Ellenségeink azonban, kik most őfelsége személye körül ólálkodnak, az I. Leopold idejét hozták vissza, a magyart ölik, vágják, ki akarják irtani; – az ország függetlenségét, alkotmányát meg akarják semmisíteni.

Magyarok, az istenért! előttünk a példa a történetkönyvben!

Ha most elhagyjuk magunkat, az isten is elhagy bennünket.

Gondoljátok meg: mik valónk eddig.

Gondoljátok meg: mivé leszünk!




Hátra Kezdőlap Előre