Szent István koronája Napoleon herceg fején...
Kossuth Lajos 1859. május 5-én délelőtt Teleki László és Klapka György társaságában fölkereste Párizsban Napoleon herceget. Háborúra készült Európa, Itáliában már dörögtek a fegyverek.
Háborúban régi elv: ellenségem ellensége a szövetségesem. Kossuth Lajos Napoleon herceggel tárgyal, a francia udvar a magyar emigrációval: közös ellenségük a magyar függetlenséget sárba tipró, Észak-Itáliára szuronyokkal ráterpeszkedő Ausztria.
Kossuth Lajos, Magyarország volt kormányzója és Napoleon herceg, III. Napoleon francia császár nagy hatalmú minisztere tárgyalóasztalhoz ül. Párizs hajlandó pénzzel, fegyverrel támogatni a magyar emigrációt. Nem önzetlenül. Napoleon megpróbálja rábeszélni Kossuthot egy székelyföldi fegyveres betörés megszervezésére; Ausztria keleti hátbatámadása tehermentesítené az olasz földön hadban álló francia és piemonti csapatokat, a két tűz közé szorult Ausztria könnyebben lenne összeroppantható. Kossuth a partizánháború tervét elveti, a magyar hadsereg támogatására francia segédcsapatokat kér, a francia lobogó becsületének nyílt kockáztatását – magyar földön.
Kossuth Lajos volt magyar kormányzó – republikánus; III. Napoleon – francia császár. Nem könnyű egyeztetni az álláspontokat. Napoleon herceg leszögezi: a császár hajlandó a magyarok mozgalmait segíteni, de ragaszkodik ahhoz, hogy a háború után megalakuló független magyar állam alkotmányos királyság legyen.
Nem ismerjük Kossuth gondolatait, csak válaszát: „ha mostani egyezkedéseink folytán Magyarország függetlenné lesz, ezt a császár pártfogásának, ezt viszont hercegséged közbenjárásának fogja köszönhetni, nem tartózkodom azon meggyőződésemnek adni kifejezést, hogy nemzetem hercegségednek fogja Szent István koronáját felajánlani”.
Szent István koronája Napoleon herceg fején?
A herceg udvariasan elhárítja e javaslatot: „Mi Bonaparték sokat tanultunk nagybátyánk történetéből. Megtanultuk nemcsak azt, hogy mit kell, hanem azt is, hogy mit nem kell tennünk.”
Megszületett s meghalt a független bonapartista magyar királyság terve: Kossuth Lajos és Napoleon herceg 1859. május 5-én Párizsban kerekasztal mellett csevegve igyekeztek kiismerni egymás hadállásait. A tárgyalás jegyzőkönyve fennmaradt; 1880-ban maga Kossuth bocsátotta nyilvánosságra emlékiratai első kötetében. Ország-világ előtt vállalta politikai megfontolásból Napoleon hercegnek kínálta fel Szent István koronáját. (Egy év múlva majd az olasz királyi család előtt csillant meg hasonló ajánlatot!)
Szent István. koronája Napoleon herceg fején! A republikánus Kossuth Lajos Párizsban, Piemontban keres királyt a magyar trónra – mondhatjuk: pálfordulás! Mondhatjuk: a függetlenségi eszme, a köztársasági gondolat nyílt megtagadása, elárulása! Mondták: kótyavetye Kossuth módra!
S igazolásul idézték a Napoleon hercegnek odavetett Kossuth-mondatot: „Különben is az alkotmányos monárchia egészen megegyezik nemzetem hagyományos érzelmeivel.”
Sétáljunk át Párizsból Döblingbe. Gróf Széchenyi István négy fal közé zárva, megfosztva az önálló cselekvés lehetőségétől, eltiltva a politikai szabadságjogok gyakorlásától, hazája sorsáért aggódva, szorongva terveket sző – ír, gondolkodik: „A magyar mindig kitűnően monarchikus nép volt.” Idő: 1857. május 6. Vágyálom és javaslat: „egy fiatal, egészséges, magyarul szóló, jó lovas király, uram Istenem, ugyan nem az-e, mi után eseng a magyar – s vajon tehetne-e egy, az egekből küldött angyal a szerencsétlen nemzet boldogságára többet, mint egy ily specialitású fejedelem?”
Egy jó király, és semmi más? Széchenyi miközben fuldoklik a torkából kizúduló gyalázkodó szavaktól, amelyekkel Ferenc Józsefet elhalmozza, válogatás nélkül becézve őt sátánnak, hóhérnak, gyilkosnak, nemzetpusztítónak, miközben haragos átkot kiált a Habsburgokra, akik eltiporták függetlenségünket, s galádul kalodába zárták a magyart – engesztelő megoldásként monarchikus szellemünkre apellálva egy jó lovas, magyarul szóló Habsburg-királyt kíván szegény, meggyötört önmagunknak?
1829. augusztus 27-én a legnagyobb magyar így írt naplójában: „Oly sokat locsogtunk a DICSŐ ELEINK-ről etc. – akik a legfontosabbról feledkeztek meg: a Nemzeti Függetlenségről. – Fennáll Hollandia, Dánia, Svédország – a sok kis ország Németországban –, Magyarország nem tudott vagy nem akart magában fennállni!!! – Kutyákat kellene őseink mellé temetni!” –
Széchenyi Istvánnak nem volt módja tárgyalni Napoleonnal, neki nem mondta azt a franciák nagy hatalmú császára: minden tőle telhetőt megtesz Magyarország függetlenségének helyreállításáért. Lehet, ha ő ül Párizsban 1859. május 5-én a tárgyalóasztalnál, pillanatra elmereng: miként festene Szent István koronája Napoleon herceg fején!?
Széchenyi István Döblingben élt, nézte Európa térképét, történelmünkön merengett, Rákóczi Ferenc élete, halála villant eszébe – és szívében kétségbeesett gyűlölettel kezét nyújtotta az uralkodó felé.
Pest-Budán ez idő tájt csendes a politikai élet. Levelek, üzenetek mennek Döblingbe, Párizsba, hírek szállingóznak tervekről, mozgolódásokról. Aki él, csodára vár.
1859. október 27-én az Európa-szálló nagytermében több mint háromszázan gyűltek egybe ünnepi vacsorára, kegyelettel emlékezve Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulójára. A vacsorát Deák Ferenc ünnepi pohárköszöntője zárta. Ennyit, csak ennyit mondott: „Lakoma után imádkozni kell. Az én imádságom rövid, csak három szóból áll: éljen a haza!” – Pesten 1859-ben ennyit lehet tenni a függetlenségért; nem sok, nem kevés.
Egy év múlva Ferenc József magához kéreti Deák Ferencet: meghallgatja, de javaslatait nem fogadja el. Párizsban lehetségesnek látszanak újszerű politikai megoldások; Döblingben elképzelhető régi alapokon tisztességes politikai megoldás; Pesten engedelmeskedni van jogunk. „Vulkán felett ábrándozunk s múlatjuk magunkat rózsa-álmok viruló képeivel.” 1861. január 9-én látja így nemzetünk lehetőségeit Deák Ferenc.
Nagykőrösön, az Akadémia titkárának fia, a tehetséges és szorgalmas Arany László érettségire készülődik.
Elpereg néhány szomorú év.
Széchenyi István meghalt. Napoleon császár nem kockáztatta a francia lobogó becsületét magyar földön: elporladtak az emigráció lehetőségei. Pest magára marad; ha élni akar, a járható járhatatlan út: a kiegyezés. Elködlött függetlenségi álmok helyett józan, munkás hétköznapok.
Amikor Kossuth Lajos 1859. május 5-én éjjel Napoleon császárnak azt javasolta, próbálja meg a maga oldalára állítani Angliát, a császár cigarettafüstjébe temetkezve csendesen ennyit mondott: „Sohasem kell akarni a lehetetlent.”
Magyarország 1867-ben tudomásul vette a lehetségest. Reggel kelt, este nyugodott a nap.
„A kiegyezési korszak mindig bizonyos kijózanodással jár, s ily hangulatban nincs kedvünk dalolni” – írta 1873-ban Arany László.
Írt, dolgozott. A kuruc kor elmúltával beállt szélcsendes idők költőjét így jellemezte: „Belátta, hogy a politikai helyzetet kényszerűség szülte, rajta változtatni nem lehet, s talán meg is nyugodott benne, de költői lelkesülésre nem hevülhetett általa. A nemzeti nagy vágyak, függetlenségi kísérletek kora lejárt; a hazafias ábrándok meghiúsultak; polgári foglalkozásokban, békés művelődésben kereste a haza jövőjét minden gondolkodó politikus. Az ily politikai megfontolás azonban nem teremt hazafias költészetet.”
Lehet álmok, vágyak, titkolt remények nélkül boldogan élni?
Arany László elveihez hű maradt: hazafias ódákat nem írt, a kiegyezést nem dicsőítette. Dolgozott: megbízható, tehetséges hivatalnok volt. Dolgozott: verses szatírájában az üresfejű, hajbókoló talpnyalókat éppúgy kigúnyolta, mint a rajongó álmokban életüket elsikkasztó álmodozókat.
De amikor 1880-ban megjelent idehaza Kossuth Lajos emlékiratainak első kötete, s elszabadultak a talmi negyvennyolcas indulatok, amikor a napi politika kiegyezéslovagjai teleszájjal éltették Kossuth hajdanvolt emigrációs lelkesültségét, amikor a mindennapok pénzgazdag, de eszmesivár világa ellenében a Kossuthért lelkesedés mákonyos izgalmában kerestek kárpótlást, vigasztalást a semmiéletű korlovagok, akik egy mozdulattal árulták el negyvennyolcat és a kiegyezést, Deák Ferencet és Kossuth Lajost, hogy koncra éhesen sorakozzanak fel Tisza Kálmán mögé – akkor a hallgatag-szomorú Arany László ismét tollat ragad. Megvédi Deák Ferencet Kossuth ellenében. S amikor a volt kormányzó emlékiratainak harmadik, testes kötete is napvilágot lat, Arany László gyilkos szatírát ír, tanulmánnyá duzzadt könyvbírálatot, s kíméletlen következetességgel bizonygatja: 1859–1861-ben a magyar emigráció valamennyi kísérlete komolytalan s felelőtlen képzelgés volt; Európa nem akarta hazánk függetlenségét, Magyarország nem akart háborút, felfordulást, tehát Kossuth és társai minden mesterkedése csak gyengítette az okos megbékélést szorgalmazó kiegyezni akarók esélyeit, lehetőségeit.
Arany László védi a kiegyezést: az életét védi. Kossuth adatait, szövegközléseit úgy csoportosítja, úgy szűri, alakítja, kerekíti, hogy a tanulmányát olvasó számára az emigráció mozgalmairól, Kossuthról és elvbarátairól mindig az derüljön ki: nem csupán felelőtlenek voltak, de nagy hangú, nagy reményű álmodozásaikban nevetségesek is e lelkesült hazafiak.
Felkínálták Napoleon hercegnek Szent István koronáját!
Arany László meggyőződéssel hitte: a kiegyezés életben tartotta nemzetét, felvirágoztatja a hazát.
De becsületes ember volt, fogyatkozott benne a költői szó: „A kiegyezési korszak mindig bizonyos kijózanodással jár, s ily hangulatban nincs kedvünk dalolni.” Tévedett. Becsületes volt, ő nem dalolt. De a többiek, 1867 haszonélvezői a kiegyezés után is énekeltek. Hazafias dalokat – hamisan. Ferenc Józsefet éltető nótákat – kedélyesen vagy vigyorogva. Zsoltárt – áhítat nélkül.
Arany László megírta A magyar emigráció mozgalmait – és elhallgatott. Történelmi köntösbe bújtatta testamentumát: eltemette Kossuth álmait a magyar függetlenségről, eltemette Deák álmait nemzete munkás életű, józan felemelkedéséről. Ostorozta az emigrációban hite szerint hazája sorsával kufárkodókat, hogy ne kelljen hangos szóval átkoznia a kiegyezés kufárait.
És hallgatott, amikor nem lehetett hittel, őszintén énekelni. Tálentumos ember volt: belehalt.
Alattvalók némaságára épült a rend csendje: a becsületeseket temette elsőként maga alá a hulladék.