A magyar emigráció mozgalmai

Legyen az olvasó elnézéssel irántam – a nyolcvanéves öregember iránt – írói gyarlóságomért.”

E szavakkal teszi le tollát Kossuth, emlékiratai harmadik kötetének befejeztével.

Ily mentségre azonban igazán nem volt szüksége. Előadását ma is fiatal hév, élénkség, folyamatosság, gazdagon áradó szóbőség, dísz és pompa jellemzi. Ritka tünemény az, hogy valaki az elmének oly könnyedségét s az érzelmeknek izgalomra oly fogékonyságát élete ily késő koráig megőrizze. Soraiból olykor ma is a régi Kossuth egész heve és magával ragadó lendületessége árad elő. Dús képzelőtehetségén a nyolcvan év alig hagyott nyomot, s elbeszéléseinek egyes részletein nemcsak az egykori nagy szónok mesteri otthonossága ismerhető föl, hanem némely jeleneteket, például Napoleon császárral^* tartott titkos értekezése, vagy Cavourral^* utolsó találkozása leírását oly írói kiszámítással, a jelenetezés hatásának oly biztos ismeretével állítja az olvasó elé, ami bármely gyakorlott elbeszélő költőtől is számot tenne.

Ha elnézés – vagy helyesebb névvel kegyelet – alkalmazásáról lehet szó, ezt nem az emlékiratok stílje, nem az előadás frisseségének hiánya, hanem talán inkább magok az elbeszélt események számára lehetne igénybe venni.

De ily értelemben a kegyelet, kivált a merő hallgatásban és szemet hunyásban nyilatkozó kegyelet nem volna helyen; ily értelemben maga Kossuth sem kívánta azt. Ő beszámolt. Közrebocsátotta kétévi működésének elbeszélését, iratainak, levelezéseinek egy tetemes részét. Tettei és törekvései, sikerei és csalódásai fölött ítéletét a jövendőtől várja, bizton remélve és fönnen hirdetve, hogy a jövendő kor, a mai nemzet ellenére, neki fog adni igazat.

Meddő fáradság volna emiatt Kossuthtal vitát kezdeni.

Azonban, miután az idők csendes légáramlatában immár lassanként szertefoszlott azon sok tömjén illata, mellyel a hírlapok nagy része Kossuth Emlékiratai-t fogadta, és miután elhangzottak azon vezércikkek is, melyek azok megjelenése alkalmával pro és contra keletkeztek, úgy véljük, az irodalom föladata lesz ide s tova hozzálátni, hogy az emigracionális mozgalmak története tisztáztassék, míg, a kortársak közül még elegen vannak életben, akik az akkori eseményeknek tanúi voltak, s egyben-másban fölvilágosításokat adhatnak. Némely kétségnek eloszlatásához és a sok homályos kérdés földerítéséhez talán maga az Iratok fáradhatatlan munkásságú szerzője is hozzájárulhat.

Ez a két év, melynek sok titkos epizódjáról a magyar közönség előtt Kossuth Iratai lebbentik föl először a fátyolt, hazánk történetének egyik legválságosabb korszaka volt. Konvulziók^* bent és kint, engesztelhetetlennek látszó ellentét a hatalom és a nemzet között, európai bonyodalmak, államalakulás a szomszéd országban stb. stb. Ily időszakok eseményei, éppen válságos voltuk és titokzatos bonyodalmaik miatt, minden időben jobban érdeklik a közönség figyelmét, inkább izgatják fantáziáját és ingerlik kíváncsiságát, mint a békés idők csendes munkálkodásának történetei. Sokan szeretnek elmerengeni emlékein, és beleringatni magokat a múlt idők álmaiba; önkéntelenül követik Kossuth szárnyaló képzeletét, és szívesen ragadtatják magokat az ő erős hite által. Másokat talán kifárasztott e testes három kötet olvasása, vagy egyiknek megjelenésétől a másikéig elfelejtették a részleteket, s nem vesznek annyi fáradságot, hogy az elszórtan közölt különböző adatokat összehasonlítsák.

Pedig enélkül Kossuth Iratai-ban eligazodni igazán nem lehet, mert azokban az adatok elrendezése, az események csoportosítása, az egymáshoz tartozó részek elhelyezése, szóval irodalmi nyelven mondva: a kompozíció, egyáltalán igen hiányos. Az események egymásutánját Kossuth gyakran félbeszakítja, összetartozó adatokat széjjelszór, olykor egyes leveleket is több darabokra oszt, s egyes darabjait más-más kötetbe teszi. Az áttekintést mindez nagyon megnehezíti. Még inkább nehezítik a figyelemnek a fő dologra fordítását azon mellékes történetek, cikkek, emlékiratok, visszapillantások stb., melyek a három kötet tartalmának legnagyobb részét foglalják el, s melyeket Kossuth az ő soha nem apadó hevével tud elbeszélni; minők, például, az angliai kormányválság^* alkalmával véghez vitt hatalmas agitáció, a bankóper^*, az 1848-iki forradalomról Angliában s Amerikában tartott szónoklatai és számos egyéb ily részlet – ami magában mind érdekes lehet, de a fő dologra kevésbé tartozik.

Megkísértjük tehát a sok fa között is megkeresni magát az erdőt, s összeszedve az egymáshoz tartozó adatokat, de különben egészen Kossuth elbeszélése nyomán, röviden összeállítani az emigráció eme kétévi mozgalmainak legfontosabb eseményeit.

 

I.

Az első gondolat, hogy a magyar emigrációnak az Ausztria elleni háborúban szerepet juttassanak, a francia udvar körében támadt. Ez egyébiránt egészen természetes gondolat volt; kevésbé furfangos és a konspirációkban kevésbé otthonos hatalomnak is, mint III. Napoleon, mihelyt viszonyai Ausztria ellen háborúsra fordultak, hamar eszébe jutott volna, hogy a magyar emigrációnak igen jó hasznát veheti.

Különben is az összeköttetések nem hiányoztak. Nemeskéri Kiss Miklós^* benn forgott az udvari körökben, sógora volt Thouvenelnek^*, Napoleon későbbi külügyminiszterének; gróf Teleki Lászlónak^* és Klapkának szintén megvoltak összeköttetéseik a francia udvarnál.

Mihelyt Napoleon az ő híres „fekete pontjait” föltűnni látta, megkezdte a magyarokkal a kacérkodást.

Az emigránsok – maga Kossuth is – igen jól tudták, hogy e barátkozás egyelőre nem egyéb, mint csalogató síp.

„Valahányszor a háborús hajlamok kerekedtek fölül – írja Kossuth (Irataim I. 87.) –, ők tettek avance-okat^* a közeledésre, s ezt csak olyankor s addig függesztették föl, amikor s ameddig az európai diplomácia sürgés-forgása a háborús hajlamokat megingatta.”

Az első közeledés már 1858. márciusban történt. Napoleon herceg^* Kiss Miklós útján tudatta Kossuthtal, ki ez időben állandóan Londonban lakott, hogy talán háborújok leend Ausztriával, s hogy ennélfogva szívesen látnák, ha Kossuth „egy vagy más formában, röpiratban, nyilatkozatban, kimondaná, hogy mint mindig, úgy most is ellensége Ausztriának, s adandó első alkalommal kész kardot rántani ellene” (Irataim I. 86.).

Kossuth e nyilatkozat kiadását akkor megtagadta, s ez első, korai tapogatózás után, úgy látszik, azon év (1858) végéig egészen függőben maradt az érintkezés, és csak decemberben öltött némileg pozitívabb alakot. Irányinak^* Párizsból ez időben Kossuthhoz intézett tudósításai jelentik ugyanis., hogy Teleki László^* és Klapka^*, lengyel emigránsak közvetítése útján érintkezésbe léptek Napoleon herceggel^*, s megígértetett nekik, hogy ha háború lesz, anyagi segélyt kapnak fegyverben és pénzben avégett, hogy Magyarországon fölkelést rendezzenek; Klapka^* és Teleki ez anyagi segélyen. kívül szükségesnek tartották azt is, hogy katonai erő, ha csak néhány ezernyi is, nyomuljon magyar földre. De – úgymond Irányi^* – „én nem tartom valószínűnek, hogy vörösnadrágosokat küldjenek vélünk; még ha igazán szándéka volna is Napoleonnak az osztrákot tönkrejuttatni, nemigen fogja közvetlenül tenni akarni, nehogy koalíciót idézzen élő maga ellen; az olasz tartományok elvételét merhetik koalíció veszélye nélkül, de Ausztria földarabolását célba venni nemigen” (I. 90.).

Irányi^* igen józanul és igen okosan fogta föl akkor a helyzetet. Az események utóbb teljesen igazat adtak néki.

E jelentésekre Kossuth Londonból 1859. január 9-dikéről terjedelmes programiratban válaszolt, melyben, miután óvatosságot ajánl, nehogy csupán egy „Flankenbewegung„-ra^* használják őket, tüzetesen foglalkozik az emigráció személyi kérdéseivel. Kifejti, hogy a vezér nem lehet más, mint ő; éspedig főleg két okból. Először, mert a hazában a nép tömegeinek bizalma főleg az ő személyében pontosul össze. Másodszor pedig, mivel – úgymond – „kezdjen akárki vezérkedést, ha én nem mozdulok, az angol nép sem mozdul elejét venni a titkos diplomácia szabadságellenes cselekvésének, mert nem lesz bizalommal a dolog iránt. És lenne belőle ismét intervenció, és ha az intervenció sem használna, lenne belőle diplomáciai közbenjárás s vele a magyar függetlenség jövendőjét századokra megölő fatális tranzakció. De ha én vezetem a mozgalmat, az angol nép, mély előtt a magyar ügyét hét év óta, meetingről meetingre^* személyesítem, annyira megszokta azt személyemmel azonosítani, hogy fölszólalásomra a nép szava úgy dördül végig Land's Endtől John O'Groatig^*, miszerint nincs az az angol miniszter, aki nem sietne mindén intervenciónak elejét venni, aki merné, merhetné diplomáciájával a harc eredményét ajkainktól elorozni, aki késni merné kormányunk elismerésével, mihelyt kormány leszünk. Eddig s ennyire a közvéleménnyel itt rendén vagyok, mert ismerem rugóit, s bizalmas lábon állok azokkal, akik hatalmas tömegek élén állanak (I. 95.).

Hogy a hazai nép tömegének bizalma akkor főleg Kossuth alakja és neve körül volt összpontosulva, az köztudomású tény. Az angliai befolyást illetőlég azonban nemsokára sajnosan kellett tapasztalnia, hogy a viszonyokat és a politikai rugókat igen félreismerte, midőn népszerűségének hatalmától oly nagy eredményeket várt. Szónoklatait meghallgatták, megéljenezték, magasztalták, őt magát kitüntették és ünnepelték mindenfelé. De azért, mint Lord Landsdowne^* mondta Pulszkynak^*, a magyar ügyért tűzbe jönni nem jutott eszökbe. Kossuth a saját lelkesedése, a meetingek közönségének cheerje^* által fölvillanyozva azt remélte, hogy az angol kormány külügyi politikáját is e közönség szimpátiái fogják irányozni. Utóbb azonban be kellett látnia, hogy ebben nagyon csalódott.

Nem nyílott ugyan alkalom próba által szerezni meggyőződést arról, hogy ha a magyar fölkelés létrejő, ha ez ellen valamely hatalom intervenciót kezd, s ha ez intervenciót meggátolni az angol minisztérium elmulasztja: miként kényszerítette volna azt a Land's Endtől John O'Groatig^* végigdördülő népszava a haladéktalan közbelépésre; de az bizonyos, hogy Kossuth utóbb mindvégig az angol kormányban találta törekvéseinek legkonokabb ellenségét. Megbotránkozva kell panaszolnia, hogy az angol kormány még a saját méltóságát is megtagadva, alacsony módokon igyekezett minden lépése elé akadályokat gördíteni.

Például 1860. szeptemberben, midőn Kossuth Olaszországba ment, hogy Cavourral^* egyezkedjék, „az angol kormány nem tartotta méltósága alattinak a hatalmas Anglia diplomáciai képviselőjét Turinban spionná alacsonyítani az ő járása-kelésének kikémlelésére, s hozzá még nem is angol területen, hanem külföldön. Annyira ment a liberális angol kormány kedvhajhászó előzékenysége azon Ausztria iránt, mely megszegve a Legszentebb kötéseket, Magyarország ezredéves történelmi jogát s állami létét lábbal tiporta, hogy Anglia követét egy osztrák szaglár szerepére kárhoztatá” (III. 113.).

Ugyanez időben (1860. október-november) történt, hogy a magyar emigráció részére egy fegyverszállítmány küldetett Romániába, de ezt az oláh fejedelem lefoglaltatta s – íme, ismét „különösen az angol kormány volt az, mely képviselője sir Henry Bulwer^* által a magyarok ellen a legnyomasztóbb tevékenységet fejtette ki” (III. 254.).

Pár héttel utóbb ismét az angol kormány vetett útjába oly gáncsot, mely miatt Kossuth a legelkeseredettebb kifejezésekkel kénytelen panaszkodni. Ő ugyanis egy angol nyomdában magyar bankjegyeket gyártatott, az osztrák kormány ezt megtudta, pert indított Kossuth ellen az angol bíróságok előtt, kérte a bankjegygyártás betiltását s a már kész jegyek lefoglalását és megsemmisítését – s íme, ez ügyben már nemcsak az angol kormány követte el Ausztria érdekében azon alávalóságot, hogy a magyar pénzjegyek egy példányát a nyomdából, hol azokat gondos fölvigyázat alatt készítették, az angol rendőrség által „nem tudni miként, de mindenesetre nem tisztességes úton birtokába kerítette”, és az osztrák kormánynak rendelkezésére adta – mert az osztrák kormány bűnvádi eljárást szeretett volna Kossuth nyakába keríteni, „az angol kormány pedig semmit sem óhajtott inkább, minthogy Ausztria e kívánságának eleget tehessen” (III. 371.) –, hanem Anglia legfőbb bírói hatalma, a lordkancellár sem átallotta, e pörben hozott ítéletében, „politikai részrehajlásnak elálcázása végett oly nyomorult kibúvólyukhoz folyamodni minőt pirulás nélkül a legarcátlanabb zugprovokátor sem használhatna, s magáévá tenni a fölperes császár sarokba szorított ügyvédjének vad állításait” (III. k. 504.).

Ilyetén sérelmek miatt valóban történtek is az angol parlamentben Kossuth javára egyes fölszólalások és interpellációk, de ezek a Land's Endtől John O'Groatig végigdördülő szózat hatalmában vetett bizalmat vajmi kevéssé igazolták.

Azonban ha az angliai befolyás kétségesebb volt is, mint talán Kossuth remélte, neve magában is elég volt arra, hogy az emigráció őt fejének ismerje el. Január 17-ikén Klapka^* fölkereste őt Londonban, s közölte vele a saját terveit. Elmondta, hogy beszélt Viktor Emanuellel^* és Cavourral^*, ezek erősen készülnek a háborúra Ausztria ellen, biztatják a magyarokat is a részvételre, de még nem ígértek semmit. Napoleon herceg^* azonban ígért pénzt, fegyvert, hajókat a kiszállásra, de még nem a császár nevében, csak a saját nézeteiképpen, hanem kívánja, hogy vele (Kossuthtal) állapodjanak meg föltételeikben, és közöljék azt memorandumban a császárral.

Kossuth a memorandumírást ismét kereken megtagadta; annyit azonban mégis világosan kijelentett, hogy bármi mozgalomba csak úgy megy bele, ha biztosítva lesz az iránt, hogy cserben nem fogják hagyni; a biztosítékot pedig abban keresi, hogy a francia zászló becsülete magyar földön valósággal kockáztatva legyen. Tehát megmásíthatlan föltételül köti ki, hogy küldjenek egy erős, húsz-harminc-negyvenezer főnyi rendes francia sereget a magyar határra, s az emigráció ily sereg élén jelenhessen meg. Ez az egyedüli biztosíték, mely őt megnyugtathatja. Különben pedig fölhasználja e személyes találkozását Klapkával, hogy vele a személyi viszonyokat is tisztába hozza. Értésére adja, hogy nemcsak egyáltalán a mozgalmak vezetését köti ki maga számára, hanem okulva 1849-ben Görgei árulásán, többé a katonai fővezérséget sem bízza másra; ő tíz év óta minden üres percét a hadtudománynak szentelte, és képesnek tartja magát a hadvezéri föladatnak teljesen megfelelni. Klapkának pedig maga mellett a táborvezérkari főnökséget ajánlja (I. 102–108.).

Klapka^* viszont megpendítette ugyan, hogy talán jobb volna, ha Kossuth eleinte hátrahúzódnék, s hagyná őt, hogy Románia felől egy expedicionális kisebb csapattal betörve, a Székelyföld felkeltésével indítsa meg a mozgalmat; maga Kossuth pedig e készületlen mozgalomban saját személyét nem veszélyeztetve, csak akkor jelennék meg, ha már haderejök tekintélyesre nőtt, és döntő csatára lehet kilátás. De Kossuth ily tervnek határozottan ellene szegült, s ekkor látszólag Klapka^* is megnyugodván Kossuth akaratában és alávetvén magát az ő vezérségének, visszatért Párizsba, hogy ott, ha lehet, a császárral beszélni igyekezzék (I. 107.).

Beszélt is vele február 17-ikén, de úgy látszik, nem oly értelemben, amint Kossuthtal, ennek elbeszélése szerint, az imént említett londoni találkozáson egymás között, egész egyetértéssel megállapodtak.

Ahelyett, hogy ott Kossuth kemény és változhatatlan. föltételeit magyarán megmondotta volna, oly nyilatkozatokat tett, melyekből Párizsban nemcsak a franciák hihették, hanem az emigráció is, sőt maga Nemeskéri Kiss Miklós^* is azt hitte, hogy Kossuth a Románia felőli beütést és a székely fölkelést helyesli, minden egyéb kikötés nélkül elfogadja, s csak azt várja, míg Klapka^* mindent jól előkészít, hogy akkor majd a kellő időben ő maga is előlépjen (I. 166.).

Ezért különben Kossuth nem kárhoztatja Klapkát. Eljárását, elég sajátságosan, naivitásnak kívánja betudni. „Sem szándékom, úgymond, sem okom Klapka^* jellemében kételkedni, csak annyit mondok tehát s annyit akarok hinni, hogy járatlan lévén a diplomácia sikamlós ösvényén, nem eléggé határozott kifejezéseivel tévedésbe vitte mind a fiatalurakat, mind az emigráció egy részét, míg ő maga a tettrevágyás becsületes nyugtalanságától elragadtatva, a furfangos hatalmak testetlen kecsegtetéseit biztosított valóság gyanánt fogadta. Ő alkalmasint csak általánosságban szólott, hogy a legjobb egyetértés van köztünk. Ebből aztán mind az emigráció, mind a hatalmak azt következtették, hogy én hagyom Klapkát tenni, amit ő jónak lat, s hogy amit teszen, azt én mind helyeslem” (I. 165.).

E mentség Kossuth részéről annál meglepőbb, mert Klapka^* nemcsak beszédei, hanem tettei által is merőben ellenkező úton járt, mint január 17-iki találkozásukon, Kossuth elbeszélése szerint, egymás közt egyeztek. Az Iratok-ban foglalt adatokból egyenesen azt kell következtetnünk, hogy Klapka^*, elejtvén a Kossuth által kívánt garanciák követelését, saját kezére megkezdte az akciót, úgy, amint azt Napoleon akarta. Tökéletesen belement a székely fölkelés szervezésének tervébe, elvállalta annak előkészítését, el is ment Romániába, odaszállítatott harmincezer darab fegyvert (amit Napoleon a székely fölkelésre szánt), és a román fejedelemmel, Couzával a tervezett beütés érdekében egyezséget kötött (I. 369–386.).

S mindez, úgy látszik, Kossuth tudta nélkül. Legalább az Iratok-ban semmi nyoma, hogy ez idő alatt intézkedéseihez Kossuth jóváhagyását kikérte vagy őt terveiről és szándékairól csak értesítette volna is. Február közepén egyezkedett Napoleon császárral^*, márciusban utazott keletre, ápril végén tért Párizsba vissza. Ez egész időből az Iratok közt csak egy levelét találjuk, amit Genfből február 24-ikén írt Kossuthnak. Említi benne, hogy Párizsban 17-ikén beszélt a császárral, és említi, hogy útban van Konstantinápoly felé. Mit beszélt a császárral: arról nem ír; miben jár keleten, arról is csak annyit, hogy a munka, melynek ott elébe megy, a „legfontosabb”, s hogy visszatértekor, mintegy két hónap múlva, „egy igen nagyon jó hírrel” fogja Kossuthtot „meglepni” (I. 239. és 369.).

Hogy ez eljárást Kossuth előre vagy utólag jóváhagyta-e, hogy ily „meglepetést” saját vezéri állásával összeférőnek tartott-e; arra nézve az Iratok-ban sajnálattal nélkülöznünk kell a tüzetesebb fölvilágosítást. Sőt ebbeli eligazodásunkat még inkább megnehezíti azon alig érthető adat, hogy Kossuth és Klapka^* május 3-ától 8-ig folytonosan együtt voltak, a Nemzeti Igazgatóságot megalapították; egész mozgalmukat szervezték; Romániába, Szerbiába politikai ügynököket neveztek ki: mégis Klapka^* a Couzával kötött egyezséget csak május 22-ikén levélben közölte Kossuthtal, mikor a háború már javában folyt (I. 239. és 369.). Pedig az egyezségben nemcsak fegyverszállítási ügyek, hanem mint alább látni fogjuk, igen fontos politikai elvi megállapodások is foglaltattak. Eközben míg Klapka^* Romániában járt, Kossuth és az emigráció több tagjai Párizsban és Londonban alig tehettek egyebet, mint hogy figyelemmel kísérjék az események fejlődését, s ki-ki saját felfogása és véralkata szerint kisebb-nagyobb reményeket építsen azokra.

Gróf Teleki László^* még március 19-ikén is kevés bizalommal nézett a jövőbe. „Klapka^* reményeivel táplálom még most is keblemet” – írja a föntebbi napon Párizsból Kossuthnak. „Oly gyönyörűek azok, oly zománcosak... Bár ne csalatkoznék. Én biztos alapot keresek; még eddig nem találtam. Tudom, hogy itt rokonszenvvel gondolnak reád, gyűlölik az osztrákot, szeretik az olaszt, s lehetségesnek hiszik, hogy valamikor szükség legyen reánk – de többet semmit sem... Ebből még az sem következnék bizonyosan, hogy kiüt a háború, valamint az sem, ha kiüt, olyan lesz, mely nekünk használand. Szerintem még hónapok telhetnek el, mielőtt tudni fognók, mihez tartsuk magunkat” (I. 177.).

Ellenben Kossuth már február 25-én elég biztosnak érzi lábai alatt a talajt, hogy a hazába buzdító szózatot intézzen, amelyben valószínűnek nyilvánítja, hogy még azon év folytán, hihetőleg nyár felé, hazánknak alkalmat fog adhatni függetlensége kivívására; lelkesíti a nemzetet, hogy ne béküljön, ne alkudozzék semmi áron; a műveltebb osztályokat, melyek közt, a kaszinóban, holmi lojalitási és alkura kész hajlamok is mutatkoztak, fenyegetve figyelmezteti, hogy közeleg a felelősség ideje; s végül fölhívja a hazafiakat, szervezkedjenek, hogy mihelyt ő sereg élén a határt átlépvén az első kiáltványt közrebocsátja, a nemzeti fegyverfogható erő minél gyorsabban összegyűlhessen.

Március végén valóban gyorsabb fejlődésnek indultak az események, mint Teleki László^* néhány nappal előbb remélte. Cavour^* a háború érdekében személyesen Párizsban járt, és ott Szarvadynak^* alkalma volt közölni vele azon föltételeket, melyeket Kossuth közreműködése esetében biztosíttatni. kíván. Cavour^* leplezetlenül elmondta azokról véleményét. A legfőbb föltételt, a seregküldést egyszerűen a képtelenségek sorába állította, és a háború kiütése esetében is csupán a Románia felől beütő székelyföldi expedíciót tekintené megvalósíthatónak.

„Miként akarja Kossuth úr – úgymond –, hogy mi Magyarhonba sereget küldjünk? Hogy ezt tehessük, Bécsben kellene lennünk. Fiume felé nem küldhetünk ötvenezer embert. Erre hónapok kellenének. Emlékezzenek önök, mennyi időbe került Angliának seregét a Krímbe szállítani, pedig ők oly arra való készlettel bírtak, amilyennel mi talán nem bírunk. Aztán azt is tudnia kellene, ha Anglia tűrné-e? Nem vagyunk felőle egészen bizonyosak. Önöknek a románokkal kell megegyezniök. Azon az oldalon működhetnek. Mi fegyvert adhatunk, ha kell, százezer puskát is. Egyéb segítséget szintén” (I. 194.). Szintoly lehetetlennek nyilvánította azt, hogy ő vagy a francia császár Kossuthtal mint „valamely fönnálló hatalmassággal” szerződést kössön, vagy neki csak levelet is írjon. Egyebekben természetesen biztatólag szólott; beszélt a magyar és az olasz ügy szolidaritásáról, Magyarország függetlenségének visszaszerzéséről, Ausztria végmegtöréséről; nem lett volna diplomata, ha ily reményekkel sem akarta volna ápolni a magyar emigráció mozgalmát, melynek ő oly jó hasznát vehette. De elég őszinte volt eközben még a muszkára is emlékeztetni őket: „Önöknek cselekvés előtt biztosítaniuk kell Oroszország jóindulatát, mert most a törökre ne számítsanak, az Ausztriával tart.”

Oroszország jóindulatát! S ezt a magyar emigránsok biztosítsák – nem ők, az Oroszországgal jó viszonyban álló hatalmak, akik Magyarország kooperációját a háborúban igénybe akarják venni.

Szegény emigráció!

Ápril hó folyamán Kossuth nem kapott semmi újabb avance-ot^*, mert a diplomáciát némi békítési kísérletek foglalták el; de ezek nem vezettek eredményre, s 23-án Ausztria ultimátumot küldvén Turinba, kitört a háború. Napoleon herceg^* tüstént hívatta Telekit és Klapkát, egyezkedett velök, s elküldte őket Londonba, hogy hozzák magokkal onnan Kossuthot is. Ez május 4-ikén érkezett Párizsba; 5-ikén reggel Klapka^* és Teleki jelenlétében értekezett a herceggel, s tudatta vele két nagy föltételét: seregküldés francia zászló alatt és proklamáció a magyar nemzethez, egyenesen a francia császár nevében. A herceg magára vállalta, hogy e pontokat haladék nélkül közli a császárral, s ha lehet, hogy a császár Kossuthot elfogadja. A fogadás ugyanazon éjjel meg is történt; Teleki és Klapka^* nem voltak jelen, csupán hárman: a császár, a herceg és Kossuth.

A császár már ismerte Kossuth két kívánatát. Hogy mit felelt azokra: erre nézve az Iratok-ban két verziót találunk. Egy buzdító levélben, amelyet Kossuth hat héttel azután, 1859. június 22-ikén küldött a hazába, ezt írta arról az otthoniaknak: „A császár e két mulaszthatatlan föltételt elfogadta, s reményét fejezte ki, miszerint két-három hónap múlva a körülmények megengedik neki sereget, lőszert s a nemzet fölfegyverzésére megkívántató fegyvert fog küldeni. Ez esetre fölhívást fogna intézni a magyar nemzethez, melyben kifejtené, hogy miután a nemzet 1849-ben függetlenek nyilatkoztatta magát, ő e határozatnak újra életbe léptetésére segédhadat küld az országba. E fölhívás által magát a függetlenséggel azonosítván, azt előre biztosítaná. Amit e segítség fejében viszont kíván a császár, nem egyéb, mint az, hogy a függetlenséget kivíván, ne köztársaságot, hanem alkotmányos királyságot alapítsunk; belügyeink rendezésébe egyébiránt nem fogván ő avatkozni” (I. 450.).

A másik verzió nem valamely egykorú följegyzés másolata, hanem most készült, az Iratok közzététele alkalmával (I. 223. stb.). Ebben nincs semmi ily pozitív ígéret vagy pozitív alkupont; nincs benne sem az, hogy Napoleon ama két föltételt elfogadta, sem az, hogy sereget ígért s pláne már két-három hónap alatt, sem a függetlenség előleges biztosításának ígérete, sem az, hogy a császár az alkotmányos királyságot kikötötte volna. Ígérni – e verzió szerint – nem is ígért Napoleon határozottan egyebet, mint pénzt, fegyvert, s Moldvában, ottani ügynökei által, a magyarok törekvéseinek támogatását. Többi nyilatkozata csupa bizonytalanság és kibúvó ajtó. A proklamációról annyit mondott, hogy az ellen magában véve nem volna aggodalma, ha Kossuth másik kívánatát, a seregküldést teljesíthetné. De ezt nem teljesítheti. Nagy akadályai vannak. Legfőbb akadályul említette Angliát, mely nem tűrné el, hogy a háború színtere a Pó vidékéről a Duna partjaira tétessék át. Kossuth erre kijelentette, hogy neki reménye van Anglia semlegességét biztosíthatni.

Részletesen fejtegette az angol pártok viszonyát, s erre támaszkodva azon reményét fejezte ki, hogy sikerülni fog Derby kormányának bukását előidéznie, mégpedig úgy, hogy éppen a külpolitika kérdésében bukjék meg, s a helyére lépő whig-kormányférfiak^* oly kötelezettség mellett lépjenek a kormányra, amely Anglia semlegességét tökéletesen biztosítaná.

E fejtegetésre Napoleon annyit jegyzett meg, hogy az nagyon érdekes és nagyon fontos. Menjen tehát Kossuth Angliába, és hajtsa végre ott tervét, „s legyen meggyőződve, hogy Anglia neutralitásának biztosításával hazafiúi óhajai valósításának útjából a legfőbb nehézségeket háritandja el”.

Azután, a beszélgetés vége felé „félig kérdőleg, félig kérőleg azon észrevételt tette, hogy talán mégiscsak rendezhetnénk előlegesen egy kis fölkelési mozgalmat amott Erdélyben a székelyeknél”. S mikor ezt Kossuth határozottan megtagadta, ily szavakkal bocsátotta őt el:

„C'est donc entendu. Én biztosítom önt, hogy Magyarország kooperációját a háborúban csak egy esetre fogom igénybe venni: ha az ön által kívánt biztosítékokat megadhatom, különben nem. Szándékom van minden kitelhetőt megtenni, hogy megadhassam. Ön visszamegy Angliába, iparkodni fog a neutralitás biztosítását kieszközölni ... Társai addig menjenek Olaszországba, gyűjtsék össze a magyar emigrációból a képes elemeket ... Pénzről, fegyverzetről, a magyar hadifoglyok kiválasztásáról ott gondoskodva lesz ... Ön pedig gondoskodjék, hogy benn az országban a szellem kellőleg előkészíttessék...”

Se a proklamációt, se a seregküldést tehát nem ígérte, még Anglia semlegességének reménye esetére sem ígérte meg. Amit, óvatosan körülírva, ígért, azt betű szerint meg is tartotta. Magyarország kooperációját a háborúban nem vette igénybe. Kossuth csupán a saját politikai kombinációira támaszkodva ringatta magát azon hitben, hogy Napoleonnak Magyarország kooperációjára szüksége leend, s akkor a segédsereget valóban meg fogja adni. E kombinációk azonban igen illuzóriusok valának. Francia hadakat küldeni az Adrián, a Karszton, az ellenséges lakosságú határőrvidéken és Horvátországon át a Dunához; bármely francia uralkodótól oly képtelenül vakmerő vállalkozás volna, melynek tervét csak akkor lehet róla föltenni, ha világos bizonyíték van rá, hogy komolyan foglalkozott vele.

„Napoleonnak sokkal több józan belátása volt, semhogy nagyszámú francia hadakat oly távoli vidéken, messze minden operacionális bázistól, kockára dobjon, mégpedig azért, hogy az államok alakulásának egy olyan új rendjét hozza létre, aminek fönnmaradását ő lett volna kénytelen megvédeni, még évekkel is azután, midőn létrehozta” – így szól e terv felől Kossuth Iratai-nak bírálója^* egy tekintélyes angol folyóiratban.

De Kossuth legkisebb bizonyítékot sem hoz föl reá, hogy Napoleon többet vagy egyebet akart volna vele és emigráns társaival, mint amire valóban fölhasználta őket. Kossuthot elküldte Angliába meetingeket tartani Anglia semlegessége érdekében; Klapkát elküldte Romániába előkészíteni a székelyföldi beütést; Olaszországban szerveztette a magyar légiót. Mindezek által erős pressziót gyakorolt Ausztriára. Ez neki megérte azt a pár millió frankot, amibe került. Fő célja: Ausztriának a magyar mozgalom réme általi sakkban tartása, el volt érve.

Ezért csodálatos, ha Kossuth még ma is teljes megnyugvással emlegeti, hogy ő nem engedte magát Napoleon által, ennek céljaira, mint a citromot, kifacsartatni. Hiszen Napoleon egészen elérte azt, amit általok elérni akart. Ha tovább tartott volna a háború, bizonyára igyekezett volna belőtök még többet is kifacsarni: a székely fölkelés valóságos megkezdését és az olaszországi osztrák seregben szolgáló magyar csapatok elcsábíttatását. Ezek lettek volna a citrom utolsó cseppjei. De nem lett rájok szüksége, mert hamarább megkötötte a békét, mint eleinte gondolhatta.

Talán föl lehetne vetni még azt a kérdést, hogy vajon a két eltérő verzió közül ne annak kelljen-e nagyobb hitelt adnunk, amit Kossuth 1859-ben küldött a hazába? Azt akkor friss emlékezetből írta, míg a mostani elbeszélést csak nejéhez írott leveleiből, jegyzeteiből s elmosódottabb reminiszcenciáiból állíthatta össze. Mi azonban ennek ellenére is az újabb elbeszélést véljük föltétlenül hitelesebbnek, mert sem azt nem tehetjük föl, hogy ebből Kossuth éppen a legfontosabb megállapodásokat kifeledhette volna, sem valamely olyas okot el nem képzelhetünk, ami arra indíthatná őt, ha ily ígéreteket tett volna neki Napoleon, hogy azt most elhallgassa. Ellenben az 1859-iki tudósításra nézve igen könnyű megtalálni a lélektani indító okot, miért mondott akkor Kossuth többet a valóban nyert ígéreteknél. Buzdítani akarta a nemzetet. Könnyen érthető indok – ámbár a buzdításnak ezt a módját védelmünk alá venni nem mernők.

E párizsi találkozás után egyszerre teljes erővel megindult a magyar emigráció mozgalma, úgy, amint Napoleon császár^* a szerepeket kiosztotta.

Még azon éjjel megalakult a Magyar Nemzeti Igazgatóság.

Elnöke: Kossuth; tagjai: Teleki és Klapka^*. A két utóbbi csakhamar a háború színterére, Olaszországba sietett szervezkedni; Kossuth pedig visszatért Angliába.

Május 8-ikától 16-ig végezte ott azon missziót, amire Napoleonnál vállalkozott. Azonban mielőtt agitációit megkezdhette volna, már május 13-ikán közzététetett Angliában a királynő kiáltványa, melyben nyíltan kimondatott, hogy az angol kormány „szoros és részrehajlatlan semlegességet kíván fönntartani a háború egész tartama alatt”. Ugyanez volt az ellenzék politikája is. A semlegesség tehát oly program volt, amit pártkülönbség nélkül elfogadott az egész Anglia. Mindamellett Kossuth megkezdte agitációit, mert jobban vélt bízhatni egy alakulandó új liberális kormányban, mint a létező tory-kormány^* férfiaiban. Eljárását teljes siker követte. A tory-minisztérium^* lemondott, s lord Palmerston^* és lord Russel^*, új kormányt alakítva, megadták a kívánt semlegességi nyilatkozatot, mégpedig írásban.

Túlesnék föladatunkon e hatalmas korteskedés részleteivel foglalkozni. Kossuth roppant tevékenységet fejtett ki, óriási meetingeket tartott, tömérdek ünnepeltetésben részesült, és igen sok tapsot aratott. A diadaltól elragadtatva ír Pulszky^* is, aki Kossuthot ez útján kísérte. Ami azonban az agitáció voltaképpeni célját illeti, arra nézve érdekesnek véljük átvenni a föntebb említett angol folyóirat bírálatának megjegyzését:

„Midőn lord Derby a lordok házában minisztériuma lemondását bejelentette, kinyilatkoztatná, hogy tudja, miként a távozó minisztérium nem valamely specifikus kérdés miatt bukott meg, hanem egyáltalán csak az volt a kérdés, melyik párt maradjon a hivatalban. Nincs ok, mely azt a feltevést támogatná, hogy e nyilatkozattal lord Derby mást mondott volna, mint a szigorúan igazat. Minisztériuma valóban ez általános okból bukott meg. De ezért azt mondani, hogy Kossuth úrnak a minisztérium megbuktatásához semmi köze sem volt, mégis igen sok volna. Egyik kerék a másik kerékbe vág; s minthogy csak tizenhárom szónyi többség volt a kormány ellen, bárki is, aki egy-két ingadozó szavazatot biztosabbá tett, követelve a liberális párt vezetőitől, hogy adjanak biztosítékot olyasmiről, amiről biztosítékot meg nem adni azoknak legkevesebb okuk sem volt, arról bízvást elmondhatni, hogy része volt a kormány megbuktatásában.”

Mikor Kossuth, angliai föladata befejezte után, június 22-én Olaszországba érkezett, már javában folyt a háború, már régen túl voltak a palestrói és magentai ütközeteken (május 31. és június 4.), s igen közel a solferinói döntő tusához (június 24.).

Kossuth úgy találta, hogy igazgató társai és barátai az ő távolléte alatt nagyon keveset végeztek. A magyar légió lassanként szaporodni kezdett ugyan, de miként volt az szervezve! Szegény Ihász Dániel^* ki nem fogy az örökös panaszból. Maga Kossuth is úgy találja, hogy az egész légió, úgy, amint az olasz kormány rendelete szerint szerveztetnie kellett, nem egyéb, mint „egyszerűen zsoldos légió, piemonti szolgálatban a háború tartamára fogadva”. Olasz és francia nyelven nem is volt szabad másnak, mint „légiónak nevezniök, csak magok közt, magyarul merték magyar seregnek” mondani (I. 422.). Utóbb nagy küszködés után kieszközölték ugyan, hogy a légiónak magyar zászlaja legyen, s magyar jellege az esküformában is kifejezést nyerjen, de „Cavour^* gróf, midőn ezekbe beleegyezett, kikötötte, hogy mindezekről ne beszélgessenek senkinek, mert a diplomácia a magyarok irányában nagyon féltékeny” (I. 354.).

Mily jellemző ez a kikötés. Tehát: hadi eskü, amit titokban kell tartani, s lobogó, amit nem szabad mutatni senkinek. És ez június közepén történik, mikor a háború már régóta javában folyt, sőt ide s tova vége felé járt.

„A seregszervezési kezdetleges mozgalmakon s a folyó költségek födözéséről való gondoskodáson kívül pedig – írja Kossuth – alig történt ügyünkben egyéb valami. Politikai helyzetünk tisztázására semmi. A császárral azon egész idő alatt, míg én Angliában időztem, még csak nem is beszéltek” (I. 330.). Napoleon herceggel^* és Cavourral^* közölték ugyan az ő angliai sikereinek hírét, s ezt azok nagy megelégedései is fogadták, „de arról egy szót sem szóltak, hogy eljárásom sikerének esetére viszont mi a háború színhelyének Magyarországra kiterjesztésére számíthatunk; oly gyakorlati lépés pedig teljességgel nem vétetett foganatba, mely ily irányban előkészületnek lett volna tekinthető. Általában minden levél, melyet Olaszországból vettem, reám azon benyomást tette, hogy egyelőre minden igyekezet csak oda irányul, miszerint a magyar emigráció hasson közre az osztrák hadsereg magyar elemeinek bomlasztására, anélkül azonban, hogy a szolgálat viszonzásául a szövetséges hatalmak magokat a magyar üggyel azonosítanák” (I. 331–332.).

Maga Kossuth is csakhamar személyesen győződhetett meg erről. Június 26-ikán találkozott Napoleon herceggel^*, s ez – egykori legtüzesebb biztatójok és pártfogójok – már egyebet sem akart tőle, mint rávenni, hogy kapacitálja az osztrák hadseregben levő magyarokat, jöjjenek át és küzdjenek az osztrák ellen; azzal biztatta őt, hogyha ezt megteszi, a császár moraliter kötelezve lesz Magyarország irányában (I. 345.).

Kossuth e kívánat teljesítését indignációval tagadta meg. De beláthatta volna, hogy velök többé Napoleonnak alig lehet komoly szándéka.

Valóban, ha ezentúl az emigráció tagjai Napoleon császárral^* találkoznak, beszélgetésök csaknem komikai fordulatokat vesz. Gróf Teleki Sándor^* és Sréter ezredes^* június 30-ikán találkoznak vele; a császár egyre nevetgél, s csak arról beszél, hogy szeretne seregében magyar huszárokat látni, ha többet nem, legalább egy századot (I. 358.). Maga Kossuth július 3-ikán keresi föl a táborban (Valleggióban), s a császár neki is egyre csak azt emlegeti, hogy szeretné már látni a szűk nadrágos legényeket; mikor pedig Kossuth fölolvassa a magyarokhoz intézendő proklamáció tervét, melyet, szövetkezésök nyílt publikálásának jeléül, a császári főhadiszállásról kíván keltezni, e merész ötletre Napoleon „elneveti magát”, s azt mondja, jobb lesz, ha a kiáltványt mégis másunnan datálják (I. 366. és 466.). Hanem búcsúzáskor még egyszer lelkére köti Kossuthnak, hogy minél hamarabb egypár zászlóalj magyar szűknadrágost küldjön táborába. Úgy látszik, ezekbe a császár nagyon beleszerethetett. Már négy héttel előbb (jún. 6-ikán) panaszolja Ihász (I. 349.), hogy a francia hadparancsnokság elrendelte ugyan, hogy az osztrák hadifoglyok közül a magyarokat válasszák ki, és a magyar légió szaporítása végett bocsássák az ő rendelkezésökre, de a magyarság ismertető jeléül a szűk nadrágot (pantallon collant) tűzték ki, s ennélfogva a szűk nadrágos bakancsosokat, bármily nemzetbeliek kegyenek, mind a nyakukra küldik, a többi foglyokat pedig, ha szűk nadrágjok nincs, hiába erősítik, hogy ők is magyarok, továbbszállítják.

Ami e valleggiói találkozáson a komolyabb tervek megbeszélése tekintetében történt, abban igen kevés volt a vigasztaló. Napoleon ez alkalommal még határozatlanabbul nyilatkozott, s még óvatosabban körülsáncolta ígéretét, mint május 5-ikén, a párizsi találkozáson. Most is azt mondta ugyan, hogy vagy sereget küld Magyarországra, vagy nem kívánja, hogy a magyar fölkeljen. De megmondta azt is, hogy sereget most nem küldhet. Csak akkor lesz lehetséges – tehát akkor is csak lehetséges –, hogy küldhessen, ha előbb Velencét elfoglalta, mert enélkül, az adriai partokon nem lévén kikötője, Genuában vagy Livornóban kellene a Magyarországra szánt sereget hajóra szállítani, ami a távolság miatt végtelen nehézséggel járna (I. 446. és 460.).

Velence elfoglalása azonban Napoleonnak ekkor esze ágában sem lehetett, sőt harmadnapra (júl. 6–8.) megkötötte a villafrancai békét, s véget vetett a háborúnak.

Kossuth pedig éppen a békekötés közhírré tételének napján (július 8-án) írt a hazába egy biztató jelentést a valleggiói találkozásról, értesítvén az otthoniakat, hogy a császár biztosította őt, miszerint elhatározta magát Magyarországra sereget küldeni, föltéve, hogy míg e szándékát végrehajtani a hadi munkálatok folyama megengedné, időközben egy európai fegyveres mediatio békére nem kényszeríti (I. 459.).

E tudósítás természetesen több nappal később érkezhetett az országba, mint a békekötésnek távirati híre. Elgondolhatni, hogy ha ennek kelte napját a békekötés napjával összevetették, mennyire megingathatta otthon a magyar nemzeti igazgatóság elnökének összeköttetései felől ápolt bizalmat.

Villafranca után Klapka^* mindjárt tisztában volt a helyzettel. Belátta, hogy rászedték őket: „ijesztőül használtak bennünket, hogy Ferenc Józsefet Lombardia mihamarabbi átengedésére reá vegyék” – írja igazgató társainak július 13-ikán (I. 474.), s fölszólítja őket, hogy miután minden reménynek vége, igyekezzenek legalább a légió tisztességes föloszlatásáról gondoskodni.

Kossuth ellenben akkor is tiltakozott az ellen^*, mintha őt Napoleonék megcsalták volna, s maig is úgy emlékezik azon időkről, mint aki változatlanul meg van győződve, hogy az adriai seregküldés és stb. a császárnak egy ideig valódi, komoly, elhatározott szándéka volt.

Másrészt azonban azon diplomatákat, akik a háború kiütése előtt azt remélték, hogy általános kiterjedést fog az nyerni, erősen kicsúfolja; szemökre veti, hogy egy szegény lengyel menekült, Mieroslawsky tábornok jobban megjósolta az eseményeket, mint ők, mert biztosan előre mondta, hogy Napoleon a háborúnak gyorsan véget fog vetni, s eszerint világosabban olvasott a végzet könyvében, mint Európa összes diplomáciája: „Soyons plutôt maçons” – „Csapjanak föl inkább kőművesnek!” – mondja rólok teljes lenézéssel (I. 204.).

Pedig az ő terveinek erős vára sem épült szilárdabb alapon, mint e kőműveseké, sőt ő maga a háborúnak oly nagy kiterjedést remélt, amilyet azok soha. Remélte, hogy a háború színterét átteszik a Duna partjaira, hogy a szövetséges hatalmak seregeikkel elárasztják Pannonia földjét, szétrobbantják az egész Ausztriát, és helyén az államoknak egészen új csoportozatát hozzák létre. Hiába mondta előre Cavour^*, hogy e tervnek már kezdete is merőben képtelenség; hiába hagyta oly csúfosan cserben Napoleon; ő azután is csak ragaszkodott a saját terveihez, egyedül azokban kereste az üdvöt, s minél messzebb esett azok megvalósíthatásának reménye, annál bámulatra méltóbb kitartással, ékesszólással s fáradhatatlan buzgalommal igyekezett Napoleont, Cavourt^*, Angliát, Magyarországot s az egész világot e tervek helyességéről meggyőzni.

 

II.

A villafrancai békekötés^* után Kossuth egy időre fürdőre vonult, de már szeptemberben ismét Londonban van, s ernyedetlen buzgalommal folytatja levelezéseit a magyar ügy érdekében.

Ez idő szerint azonban sem a francia, sem az olasz udvarnál nem mutatkozott remény az akció megkezdésére. Cavour^* már július 13-ikán beadta lemondását, és csak a következő év (1860) január 20-ikán lépett ismét kormányra. Másfelé kellett tehát a szövetséges elemeket keresni. Kossuth ír (1859. december 16.) Faríninak, az emiliai tartományok diktátorának s ez időben az olaszhoni mozgalmak egyik fővezetőjének a Velence elfoglalása iránt esetleg közösen megindítandó akció érdekében. Feleletül teljesen udvarias, de kitérő és elodázó választ kap. (II. 348.).

Majd Garibaldinál^* tesz kísérletet (dec. 2.), nem mulasztva el oly húrokat pengetni, amelyek különösen kedvesek lehettek a tábornok fülének. Radikális orvosságot ajánl neki a pápa és a papok uralma ellen:

„Ami a pápát, Olaszország egységének e megtestesült akadályát illeti – írja levelében –, nekem egy furcsa eszmém van; lehet, sokan ábrándosnak mondják, de nekem úgy tetszik, hogy a kérdést nagyon egyszerűen, nagyon gyökeresen megoldaná. A »nagyon keresztyén« és »apostoli« császárok versenyeznek egymással, hogy melyik tartandja fönn jobban a pápa felsőségét Olaszország fölött »világi hatalma« fönntartásának álarca alatt, Ám tegyék. Hanem Bologna, Ferrara s a Romagna szűnjenek meg pápisták lenni... Legyenek tömegestül protestánssá, új evangélikussá, congregacionalistává, göröggé, unitáriussá, racionalistává, naturalistává, teistává, amivé tetszik, csak szűnjenek meg pápistáknak hívatni, s vége van a kérdésnek örökre. Különben Napoleon és az osztrák fönn fogják a pápát tartani. Nemegyszer el volt már a pápa űzve, de visszatért, mert föllázadt alattvalói pápisták maradtak. Nem pápista alattvalókra a pápát nem lehet suverénnek föltolni. Ez contradictio in essentia^*.

Religiozitás egy dolog, dogmákká facsart metafizikai költemény egy másik dolog... A dogmák ideje lejárt. Gondolkozó ember nem hiszen bennök többé. Legkevésbé a papok magok... Csak javadalmaikat kellene nekik biztosítani, mint VIII. Henrik tette Angliában; és adni kellene nekik – feleséget; s bizony még ők állanának a szakadás élére” (II. 344. és 328. I.).

Ez valóban elég „ábrándos” és elég „furcsa” eszme volt. Ilyenformán sok nehéz politikai kérdést meg lehetne oldani „egyszerűen” és „gyökeresen”. Hogy többet ne említsünk, a keleti kérdés megoldását is nagyon egyszerűsítené, ha a törökök megszűnnének mohamedánok lenni. Érdekes jele azonban amaz idők izgalmainak, hogy egy egész nagy nemzet leggyökeresebb intézményének, a hitvallásnak és ami több, éppen az olasz nép katolikus hitvallásának mától holnapig való megváltoztathatása bárkinek is, ha csak egy pillanatra is, megfordulhatott a fejében. Másrészt Kossuthra nézve is igen jellemző, hogy azon izgalmas idők és meglepő eseményeik benyomásai által egyszerre oly régiókba engedte magát ragadtatni, ahol a legmerészebb pillanatnyi ötletek megvalósítása sem látszott előtte képtelenségnek. Ma már ő maga is belátja, hogy mikor Garibaldinak^* ezt a tervet adta, még nem ismerte az olasz népet.

Garibaldi^* is elégnek vélte e tanácsra egy rövid levélben annyit válaszolni, hogy a papokat ő is imposztoroknak tartja, de a Kossuth által megpendített együttes akcióról Ausztria ellen – amint mondja, idő hiánya miatt – egészen hallgat (II. 345.).

Párizsban sem mutatkoznak a tapogatózások sikeresebbeknek. Teleki László^* 1860. februárban többször találkozott Napoleon herceggel^*, s ez mindannyiszor a forradalmi mozgalmak kerülését és a legális tért ajánlotta, mint egyedül lehetőt és üdvöst. Külföldi bonyodalom reményével éppen nem biztatta őket. Ha lesz is: ki tudja, mikor. Talán pár év múlva. Arra gondolni sem lehet, hogy Piemont maga egyedül megtámadhassa Ausztriát, mert nem elég erős reá. A legális téren való mozgalmak előmozdítására azonban még pénzbeli segedelemre is hajlandónak mutatkozott (II. 398.).

„A mi mozgalmunk minden esetre jó nekik, mint eszköz Ausztria tekintélyének gyöngítésére Európában” – írja Teleki Kossuthnak (1860. február 19.). Arra, hogy Olaszország támadja meg Ausztriát, nem is gondolnak; ez nem úgy áll előttük, mint lehetőség. De arról nem bizonyosak, hogy Ausztria nem támad, ha teheti. Ennek szeretnék elejét venni, mert félnek minden háborútól. Ez annak a kulcsa, hogy miért szeretik Magyarországot izgalomban tudni, s óhajtanák izgalomban tartani; mert Magyarország nyugtalansága feszélyezőleg hat Ausztriára. De azt nem szeretnék, ha kitörésre kerülne a dolog; mert az kívülre is kihatna. Innen az az örökös refrén, hogy a legális téren kell maradni (II. 400.).

Ezek éppen nem voltak biztató tapasztalatok.

Időközben pedig a hazában is mutatkoztak oly jelenségek, melyekkel Kossuth éppen nem volt megelégedve. Igaz, Komáromy György^* váltig biztosította, hogy a nemzet bármely órában kész fölkelni; az uralkodóházzal pedig kibékülni nem fog soha, de soha, semmi áron! (II. 402.).

De Kossuthnak finom érzéke volt észrevenni, hogy az országszerte tartott Széchenyi-ünnepélyek oly fényt vetnek a „legnagyobb magyar” nevére, mely mellett minden más fénynek halaványulnia kell.

Keserűséggel írja e tárgyról Jósikának (1860. ápril 29.): „Széchenyi parentációját^* úgy vitte szét a négy világrészre millió szárnyain a világsajtó, mint azon emberét, ki zászlónknak leghatalmasabb ellensége volt; úgy állíttatott elő, hogy minden szerencsétlenség, mely hazánkat érte, oda vihető vissza, hogy a nemzet nem őt, hanem engem követett a válság órájában! Nem pedig oda, hogy ő visszavonást idézett a nemzet soraiba akkor, midőn az együtt-tartás a magyart örökre naggyá, dicsővé, szabaddá tette volna!!

Vigyázott-e, vigyáz-e a nemzet, hogy Széchenyi dicsőítése ne úgy tűnjék föl, mint nemzeti dezavuálása a mi politikánknak, törekvéseinknek, zászlónknak? Mint dezavuálása a múlt forradalomnak, tehát annak visszavonása?

Nemcsak nem vigyázott, de sőt egyenesen mint ilyen dezavuálás áll azon istenítés a világ előtt...

Aztán így nemcsak elhagyatva, hanem dezavuálva is, legyen hatásunk a hatalmak előtt! Kérlek, képzeld magadnak, ha minden címzetes és nem címzetes nevezetesség, ki idekünn járt, elment volna a herceghez s a császárhoz, és ennyit mondott volna: azért jöttem, biztosakká tegyem önöket, Sire, hogy mi nem alkuszunk az osztrákkal; hogy a magyar nemzeti igazgatóság úgy, amint alakulva van, a nemzet osztatlan bizalmát bírja; hogy azt a nemzet vezérének ismeri. Megmondani jöttem, hogy amit az mond, a nemzet mondja, amit ígér, a nemzet ígéri. Képzeld, ily nyilatkozatok mellett minő más volna hatásunk a hatalmaknál!

Tette-e valaki? Senki!

Aztán azt várják, hogy mi külsegítséget teremtsünk nekik!” (II. 458.).

De Kossuth mindemellett nem lankadt a külsegítség után való járásban. Alighogy Cavour^* ismét kezébe vette az olasz kormányt (1860. január 20.), mindjárt újabb memorandumot írt hozzá, melyet az szívesen fogadott, s megbízottja által tudatta Kossuthtal, hogy noha még „az általános helyzet további fejlődése egészen bizonytalan”, mégis jó volna, ha Kossuth egy bizalmas emberét Turinba küldené, aki szükség esetén köztök az érintkezést megkönnyítse.

Kossuth tehát Turinba küldi Pulszkyrt^* (1860. ápril), aki ott egész nyáron át mindenkor igen szíves fogadtatásban részesül mind a királynál, mind Cavournál^*.

Természetesen. Mert ez idők alatt a hivatalos Olaszország a Márkák és Umbria, Garibaldi^* pedig nem hivatalosan Szicília és Nápoly elfoglalását tervezvén és hajtván végre, elég okuk volt attól félni, hogy emiatt Ausztriával ismét háborúba kell elegyedniök, s hogy most talán Napoleon segítségére sem számíthatnak. Igyekeztek tehát jó lábon maradni a magyar emigrációval, előkészületeket tenni Magyarországnak fölkeltésére s ezzel, éppen mint egy évvel előbb Napoleon tette, folyvást sakkban tartani Ausztriát.

Szeptember elején voltak a legkritikusabb napjaik. Akkor tehát Cavour^* Turinba hívatta a magyar nemzeti igazgatóság mindhárom tagját: Kossuthot, Klapkát, Telekit; értekezletet tartott velök, s amint Kossuth írja (II. 550. sk.), teljes egyetértésre és határozott megállapodásokra is jutottak. Cavour^* a tanácskozás befejeztével fölkérte Kossuthot, hogy megállapodásaik fő pontjait foglalja jegyzékbe, mert ő ez ügyet az olasz miniszteri tanácsban elő akarja terjeszteni, s ettől fél, hogy sok gondja között a megállapított pontozatokból valamit kifeledhetne. Kossuth e jegyzéket meg is írta, Cavour^* pedig másnap (1860. szeptember 11.) a miniszteri tanácsban az előterjesztést megtette. Eredményéről egy levélkében röviden csak ennyit írt Kossuthnak:

„A miniszteri tanács mindenben elfogadta nézeteimet, tehát megegyezésünk teljes. Cavour^*.”

Formailag tehát úgy látszik, mintha tökéletesen rendbe jött volna a dolog.

Hogy azonban voltaképpen miben állott megegyezésök: ezt Kossuth irataiból tisztába hozni nem lehet.

A nemzeti igazgatóság tagjainak tényeiből e részben semmi biztosat nem következtethetünk. Ők akkor nem kezdtek semmi oly szervezkedéshez, ami az akció megindításának s az adriai hadjárat tervének együttes megállapítását tanúsítaná; sőt az értekezlet után pár nap múlva ismét szétoszlottak. Kossuth Párizson át visszatért Londonba, ahol főleg a fölkelés költségeinek födözésére szánt magyar pénzjegyek – valami százmillió forint névértékű összeg – gyártatása iránt kezdte megtenni az intézkedéseket. Teleki és Klapka^* pedig egy időre visszavonultak Svájcba.

Azt a jegyzéket, amit Kossuth az értekezlet napján Cavour^* számára emlékeztetőül tett papírra, Iratai közt nem közli, sem az értekezlet lefolyását s párbeszédeik és vitatkozásaik kivonatát nem mondja el, amint Napoleonnál tett titkos látogatása után elmondta.

Ezek helyett találunk ugyan az Iratok-ban amaz értekezletről kétrendbeli memorandumot, de ezek éppen a megállapodások eredményei és legfontosabb tételei tekintetében annyira eltérnek egymástól, hogy rajtok eligazodni nem lehet.

Az egyiket mindjárt az egyezkedés után, szeptember 12-ikén intézték Cavourhoz^*, mint megállapodásaik bizalmas följegyzését, s aláírta a nemzeti igazgatóságnak mindhárom tagja. Ebben először is köszönetöket fejezik ki Cavournak^*, „hogy a közös cselekvés alapjául azon elvet fogadta el, miként nem diverzió előkészítése céloztatik, hanem a cél az, hogy Magyarország oly helyzetbe tétessék, miszerint a közös harchoz minden erejével hozzájárulni képes lehessen”. Ennélfogva megállapított dolognak tekintik, hogy az események folyamában a szárd kormány el fogja látni Magyarországot a fölfegyverezés és síkraszállás azon módjaival, amelyek szükségesek, miszerint erejét kifejthessék és közreműködését a lehető legsikeresebbé tehessék. Egyelőre azonban mint legnélkülözhetetlenebb szükségleteket, a következőket kérnek: 1. ötvenezer puskát s ehhez való muníciót, hogy ezeket a dunai fejedelemségbe szállíthassák; 2. félmillió frankot, részint fölkelési szervezkedésre, részint a nemzeti igazgatóság által kibocsátandó magyar papírpénz gyártására; 3. magyar ruha beszerzését az Olaszországban szervezendő magyar csapatok részére.

Ennyi ez első emlékirat lényege. Nincs benne szó sem a Magyarországba küldendő olasz hadseregről, sem az olasz zászló hadi becsületének Magyarországban kockára tételéről. Pedig e jegyzék csak Cavour^* számára készült, bizalmas használatul, hogy az egyezkedésnek nyoma maradjon. Nemigen látszhatott tehát szükségesnek, hogy abból a megállapodások legnevezetesebb pontjait egyszerűen kihagyják, ha a segédsereg valóban kiköttetett köztök.

A második emlékirat csak két hónap múlva készült. Londonból november 21-ikén küldte Kossuth Cavourhoz^*, és csak ő maga írta alá. Ebben már nagy dolgokat említ, hatalmas föltételeket és formaszerű szerződési pontokat terjeszt elő. Nem hiányzik belőle semmi fontos föltétel. Ki van kötve a harminc-negyvenezer főnyi segédsereg; kikötve az olasz királyi hajóhad támogató közreműködése a segédsereg partraszállásakor; ki van mondva, hogy az indítandó háború egyik koordinált célja Magyarország végleges fölszabadítása az osztrák uralom alól s függetlenségének helyreállítása, úgy, amint azt 1849. ápril 14-ikén a magyar nemzetgyűlés elhatározta; kiköttetik, hogy az olasz kormány Ausztriából semmi különbékét elfogadni nem fog stb.

Viszont megígértetik a nemzet nevében, hogy Magyarország jövendő szervezeténél az alkotmányos monarchia fog alapul vétetni, s hogy az uralkodó megválasztásánál... a magyar nemzet semmit sem óhajt forróbban, mint azt, hogy őfelsége az olasz király iránt táplált hálás érzelmeinek s királyi háza iránt táplált ragaszkodásának bebizonyításával szorosabbra fűzhesse Olaszországgal a testvéries barátság és szövetség kötelékeit (II. 556.).

Szóval e második emlékirat egy messze jövőben kiható véd- és dacszövetség programját foglalta volna magában. Hogy e nagy programnak mely pontjait tekintsük a Cavourral^* kötött egyezség megállapodásának, s melyeket kelljen Kossuth újabb propozíciójának tartanunk, aziránt magából ez emlékiratból nem nyerhetünk kellő fölvilágosítást. Bevezetése és záradéka úgy hangzik, mintha az egész irat nem egyéb volna, mint a már befejezett közös megállapodások jegyzéke; az egyes pontok szerkezete és indokolása azonban egészen egyoldalú javaslatra, néhol éppen csak tapogatózásra látszik mutatni.

Egyébiránt e második emlékirat – akármi alapon és akármi okból készült – tökéletesen elkésett. Amint említettük, Londonban november 21-ikén kelt; de Turinban már november elején annyira megváltoztak a viszonyok, hogy az Ausztria elleni háborúról többé szó sem lehetett. Cavour^* már november 8-ikán őszintén bevallotta Klapkának, hogy a szeptemberi alkudozásra őket csak a pillanatnyi szorultság indította. Akkor ugyanis haderejök nagy része le volt kötve Közép-Olaszországban és Nápolyban, Ausztria pedig fenyegető magatartást árult el; rendkívüli segédeszközökről kellett tehát gondoskodniok, s ezek közt Magyarország közreműködése is kiváló helyet foglalt el. De Ausztria részéről a támadási szándék foganatosítása másnemű akadályokra talált, a veszély tehát elvonult (III. 223.). Ily körülmények közt Klapka^* úgy vette észre, Cavour^* legjobban szeretné, ha a magyar nemzet mozgalma egészen törvényes jelleget öltene, s már nemcsak a sereg- és flottaküldés nagy kérdései nem voltak nála napirenden, hanem a magyar pénzjegyek gyártásának szüksége iránt is kétkedését fejezte ki (III. 224.).

Klapka^* néhány napi Turinban időzése alatt úgy ítélte meg a helyzetet, hogy nemcsak azon év, hanem a jövő (1861) év folyamában is igen kevés kilátás lehet a háborúra. E nézetben teljesen osztozott vele Pulszky^*, aki már november elején szintén úgy értesült, hogy Napoleon császár^* csupán azért hátráltatja mindenáron Gaeta bevételét, mert ezzel a háborúnak a jövő tavasszal megkezdhetését praktice lehetetlenné akarja tenni (III. 183.). Pulszky^* jelentései ez időből egyéb tekintetben is lehangolók. Velencének fegyverrel meghódítása helyett, pénzen megvételéről kezdenek mind Turinban, mind Párizsban gondolkozni, s minél távolabb esik a háború valószínűsége, annál hidegebben bánnak Kossuth képviselőjével.

”Rossz szél fúj mindenünnen. Világos előttem, hogy politikailag is csalnak. A magyar bankóra szükséges százezer frank dolga még mindig függőben van. A gróf (Cavour)^* mindig ígér, de sohasem tesz semmit. Már beleuntam e sziszifuszi munkába”... stb. Így panaszkodik Kossuthnak az ő turini megbízottja ugyanaz napon (1860. november 22.) kelt levelében, amely napon Kossuth Londonban postára tette Cavourhoz^* címzett emlékiratát a véd- és dacszövetségi szerződés impozáns pontozataival.

És ugyanez napon írt Kossuth Cavourhoz^* még egy terjedelmes jelentést Magyarország helyzetéről (III. 193.). Előadta benne az októberi diploma fogadtatásának történetét, hivatkozott annak csekély sikerére, ismertette az otthoniak fölkelési szervezkedéseit, s ezek után ismételten kérte Cavourt^*, tudassa vele, vajon bízhatnak-e továbbra is a háború kitörésének reményében és szeptemberi megállapodásaik további fönntartásában?

Cavour^* magához rendelte Pulszkyt^* november 30-án reggeli hét órára, hogy Kossuthnak eme két nagy emlékiratára a választ élőszóval adja meg.

Azonban beléptekor egészen más tárggyal fogadta (III. 206.).

Bosszús volt a magyar emigrációra, s bosszankodását legkevésbé sem igyekezett titkolni. Éppen akkor jutott tudomására, hogy azon nagy fegyverszállítmányt, amelyet ő a magyar emigrációnak a Románia felől tervezett expedíció fölszerelése végett adott, s amit néhány héttel előbb Genuából hajókon, kelet felé, útnak indítottak, a román kormány Galacnál lefoglaltatta, s éktelen zajt üt miatta a diplomácia előtt.

Nemcsak hogy a székelyföldi fölkelés terve meghiúsult tehát – amit már ez időben Cavour^* talán nemigen bánhatott –, hanem kellemetlen kompromisszió és európai botrány is lehetett a dologból.

Hogyan történt ez az eset? Összeszedjük erre vonatkozólag is az Iratok második és harmadik kötetében szétszórva található adatokat.

 

III.

Valóban azt a bosszankodást és szemrehányást, amivel Cavour^* 1860. november 30-ikán reggel hét órakor a hozzá belépő Pulszkyt^* fogadta, Kossuth előadásai szerint is kénytelenek vagyunk egészen jogosnak és indokoltnak ismerni el.

Azok a fegyverek kellő előkészület nélkül, éppen a legfontosabb föladat elhanyagolásával küldettek az Al-Dunára. A magyaroknak ez időben (1860. október-november) semmi okuk nem volt, nem lehetett, azt remélni, hogy a román kormány mint biztos szövetséges társuk fogadja a fegyverszállítmányt; ellenben igen sok intő jelök volt, ami a legnagyobb óvatosságot parancsolta volna.

Viszonyaik Couza^* román fejedelemmel ez idő tájban sem rendezettek, sem megbízhatók nem voltak. Csaknem azt mondhatnók, egyáltalán nem is volt vele már ez időben viszonyuk.

Másfél ével előbb, a francia-osztrák háború előtt, 1859 tavaszán, mikor Napoleon és Cavour^* a magyarokat egyenesen arra akarták megnyerni, hogy egész fölkelésöket Románia felé indítsák meg, mint már említettük, Klapka^* tábornok személyesen járt Romániában, és Napoleontól a leghatalmasabb ajánlatokat vivén magával, sikerült is neki Couza^* fejedelemmel a fegyverszállítmány biztosítása s a fölkelés rendezése érdekében szerződést kötnie. Kossuth Iratai-ból – mint szintén említettük már – azt kell következtetnünk, hogy e szerződés tartalmáról maga Kossuth csak utólagosan nyert értesülést.

Romániában Klapka^* már akkor sem éppen kedvező hangulatot talált ugyan, sokan nem is akartak tudni semmi egyezkedésről a magyarokkal, Bratiano^* nyíltan kijelentette, hogy ők nem hisznek a magyaroknak, Erdély iránt pedig sohasem juthatnak egyetértésre, mert azt ők Magyarországnak semmi szín alatt át nem engedhetik; ők erdélyi román testvéreiknek megígérték, hogy velök egyesülni fognak, tehát árulás volna őket Magyarországnak átengedni (I. 385.) ... de mindamellett Couza^* mégis megkötötte Klapkával a titkos egyezséget.

Klapka^* ebben kötelezte magát, hogy a francia kormánytól a fölkelés rendezése végett harmincezer darab fegyvert fog szerezni; ebből tízezer a román fejedelemé lesz, húszezret pedig Couza^* elszállíttat a magyar határig, és ott a magyar fölkelés vezérének rendelkezésére bocsátja. Ez egyezségben Erdély ügyét mintegy nyílt kérdésnek hagyták, kimondván: hogy a háború befejezte után egy Erdélyben összehívandó gyűlés határozna e tartományoknak Magyarországgal való adminisztratív egysége fölött, s ha a többség azt határozná, hogy Erdély régi, különálló adminisztratív helyzetébe visszalépjen, ez nem elleneztetnék.

A harmincezer fegyvert Couza^* meg is kapta, de a fölkelés elmaradt, mert a francia-osztrák háború hamarabb befejeztetett, mint előre remélték. A magyarokat illető húszezer darab fegyvert a hozzá tartozó készletekkel a magyar nemzeti igazgatóság ez időben szerződésszerű okirattal (kelt 1859. július 20-ikán Turinban) részint kölcsönképpen, részint letéteményül ott hagyta a román fejedelemnél (III. 69.). Hogy azonban utóbb e fegyverekkel mi történt, arra nézve az Iratok-ban két ellentmondó tudósítást találunk. Egyik szerint Napoleon a magyarok tudta és megkérdezése nélkül odaajándékozta azokat Couza^* hercegnek (II. 520. és 531. 1.); a másik szerint azonban „e fegyverek dolga bizonyos titokzatos fázisokon ment keresztül, melyek 1863. május 17-ikén Varsóban kelt, s a lengyel forradalmi kormány által Kossuthhoz küldött köszönő irattal végződtek„. Tehát ha e titokzatos előadást jól értjük, Kossuth e fegyvereket vagy azok egy részét a lengyel fölkelőknek ajándékozta volna.

A villafrancai békekötés^* következtében egyelőre vége lett a Couzával kötött alkunak. Azontúl pedig a magyar emigráció a román kormány jóindulatának vajmi kevés jelét tapasztalhatta. Kossuth még azon év nyarán Ludvigh^* Jánost küldötte oda a barátságos viszonyok megújítása végett, de Ludvigh^* csakhamar meggyőződött, hogy barátságról ott szó sem lehet.

„Bizonyossá tehetlek – írja Kossuthnak 1859. szeptember 25-ikén –, hogy Klapka^* bámulatosan misztifikálta magát, midőn azt hitte, hogy Couzát s kormányát ügyünknek megnyerte. Ellenségei hazánknak. Neked különösen ellenségeid. Hűség és szövetség csak üres szavak. Rosszabb: – álarc! Azért gyűlölnek téged oly dühösen, mert azáltal, hogy a francia seregküldésnek oly határozottan inzisztáltál, terveiket keresztülvágtad” (I. 412.).

Ily előzmények a legóvatosabb eljárást tették szükségessé. S mégis, mikor 1860. szeptemberben a turini kormánnyal kötött egyezség szerint ismét öt hajótehernyi fegyverzet bocsáttatott a magyar emigráció rendelkezésére, ezt oly bizalommal bocsátották útnak Galac felé, mintha ott csupa jó barátok várnák a küldeményt.

Ez a dolog így ment végbe.

Szeptember 30-ikán (1860) a nemzeti igazgatóság olaszországi képviselői, Vetter tábornok^* és Pulszky^*, számba szedték, leltárba foglalták és az igazgatóságnak jelentették, hogy a genuai kikötőben két üteg ágyú, 30 000 gyalogsági puska, 6000 karabin, 3000 lovassági kard, továbbá szerszámok, tábori fölszerelések, töltéskészlet stb. megfelelő arányban állanak a magyar emigráció rendelkezésére és szállításra készen (III. 56.). E nevezetes hadi készleteknek a nemzeti igazgatóság megállapodása szerint az ország keleti határainál megindítandó mozgalom volt a rendeltetésök. Az egész készlet öt hajórakományra rúgott, s e hajókat szoros titoktartás föltétele alatt, a genuai Balduino kereskedőház a Gerbolini galaci cég nevére címezve, indította útnak, a Boszporusz, Fekete-tenger és dunai útvonal felé, október 12–14-ikén.

Hogy a romániai kormány és Couza^* fejedelem a küldemény felől eleve értesüljenek, s annak átvétele iránt az intézkedést megtegyék, erről a magyar nemzeti igazgatóság nevében gondoskodni Klapka^* tábornok és Zgliniczky ezredes lett volna köteles. Ez utóbbi, egy lengyel eredetű francia, aki egykor, a magyar forradalom alatt, Klapka^* komáromi seregében szolgált, Klapka^* ajánlatára nyerte a megbízást, hogy siessen Galacba és Jassyba, mutassa föl az igazgatóságtól nyert fölhatalmazását Couza^* fejedelemnél, s a megérkező hajók fegyverszállítmányát leltározva, szerezzen mielőbb alkalmas raktárakat Romániának a magyar határhoz közel fekvő városaiban.

Maga az olasz kormány nem tartotta szükségesnek a fegyverszállítmány átvétele végett saját megbízottjai által is intézkedéseket tenni. Úgy látszik, Cavour^* bízott abban, hogy Klapka^* ezt az ügyet már kellőleg előkészítette, s a még szükséges további intézkedéseket is jól rendbe hozza; másfelől természetesen elég oka volt tartózkodni attól, hogy a fegyverküldés ügyébe hivatalos közegeit beavassa, s a magyarok titkos céljait, külügyminiszter létére, békeidőben, nyíltan elősegíteni lássék. Ő tehát Olaszországnak romániai képviselőit a fegyverszállításról egy szóval sem értesítette. Küldött ugyan egy megbízottat, Cerruti lovagot, keletre, a magyar ügyek általános támogatása végett, de ennek nem lehetett föladatául tűzve, hogy a fegyverszállítmányok galaci átvételénél azok kellő biztosítása érdekében közreműködjék, mert Cerruti szeptember végén elindult ugyan Turinból, de előbb Kairóba és Szmirnába ment, úgyhogy Konstantinápolyba csak november 14-ikén, Galacba pedig november vége felé érkezett, mikor a magyar fegyverek kérdése már az egész világ előtt el volt árulva.

Maga Klapka^* tábornok egészen november közepéig időzött Olaszországban; 17-ikén indult útra Nápolyból, és december 2-ikán, vagyis végképpen elkésve érkezett Konstantinápolyba.

Zgliniczky október 16-ikán Marseille-ből kelt útra, Konstantinápolyban találkozott Cerrutival, s onnan, ezzel együtt, november 14-ikén szálltak hajóra Galac felé. Eközben a fegyverekkel Genuából október közepén elvitorlázott öt hajó nyugalmasan folytatta útját. De még a Dardanellákig sem jutottak el, mikor az osztrák kormány már értesülve volt küldetésök céljáról (III. 216.), és konstantinápolyi követe által zajt ütött a portán, kívánva, hogy a hajókat – melyeket az egyes hajók nevei szerint is megnevezett – a török kormány a Dardanelláknál foglaltassa le. A portán húzták-vonták a feleletet, míg a fegyverszállító hajók áthaladtak a Boszporuszon, s benn voltak a Fekete-tengerben. Ekkor azonban egy hadi gőzöst rúgtattak utánuk, s egyszersmind rendeletet küldtek Szulinára, hogy ott a Duna torkolatánál a hajókat be ne eresszék. Az öt hajó közül hármat Szulinánál le is tartóztattak, kettőt pedig, melyek már ekkor benn voltak a Dunán, egy osztrák dunai gőzös tartott szemmel.

Hogy jutott az osztrák kormány a titoknak nyomába? Ezt Klapka^* így beszéli el (III. 237.).

Azon genuai kereskedőház, mely a hajókat megrakodta, szállítólevelében tudatta a galaci céggel, melyhez a hajók címezve voltak, hogy a szállítmány továbbküldéséről Cerruti úr fog intézkedni, ha pedig ez Galacra idejében meg nem érkezik, legjobb lesz bizalmas úton a moldvai hatóságokhoz fordulni. Erre a galaci ház, be sem várva, jön-e hát Cerruti úr és érkeznek-e hajók vagy nem: mihelyt a szállítólevelet megkapta, mindjárt értesítette mindenről a galaci prefektust. Ennek pedig nem volt sürgősebb tennivalója, mint a szállítólevélről, melybe be voltak jegyezve a hajók és kapitányok nevei, négy másolatot készíttetni, s a másolatokat a moldvai osztrák konzuloknak és a tulcsai török kormányzónak azonnal megküldeni. Egy csapással el volt árulva minden, s kész volt az európai hűhó.

Így állt a dolog, mikor Zgliniczky ezredes Couza^* fejedelemnél elfogadtatást kért, és átnyújtotta neki a magyar nemzeti igazgatóság szépen megírt ajánló levelét.

E fogadtatást Kossuth következőleg írja le: „Couza^* a levelet fölbontván, egyenesen az aláíráshoz ugrott, s azt megtekintvén, lecsapta a levelet az asztalra, és leírhatatlan szenvedéllyel a legdühösebb invektívákra fakadt a magyarok ellen általában, de különösen én ellenem; aki ellen, úgy látszik, a legmérgesebb gyűlölettel viseltetett... Dühös kifakadásainak özöne, Zgliniczky jelentése szerint, egy jó fél óráig tartott. Kijelentette, hogy sohasem fog alkuba bocsátkozni sem velem, sem semmi magyar komitével, sem senkivel, aki magyar. Mint katona, Klapkát, ha jő, elfogadja, mint katonát, de nem mint komité tagját, nem mint magyart. Magyarral szóba se áll. Rólam, kit dühe hóbortjában faja s nemzete ellenségének nevezett, hallani sem akar. Ő mindenekelőtt román, román fejedelem, kinek legszentebb érdekei azt parancsolják, hogy magát a magyarokkal ellenkezésbe helyezze, s ellenökre cselekedjék. Nála még csak az is, hogy meghallgassa a magyarokat, árulás volna az övéi iránt, hát még alkudozni velök, velök, akik azt kívánják, hogy őnekik Magyarország román lakosságát átengedje. Hogyan? – kiálta fokozott szenvedéllyel – én, Románia fejedelme, én nyújtsak kezet ahhoz, hogy a magyarok, fajomnak e százados ellenségei, itt nálam román expedíciót szervezzenek. Soha, sohasem fogom ezt megengedni...”

Majd csillapodva, e szavakkal fordult Zgliniczkyhez: „Egyébiránt, ki az, aki velem alkudni akar? Ezredes úr azt mondja, hogy a magyar nemzeti igazgatóság. Jól van, hozzon nekem egy szót a császártól; hozza valamely még oly kis jelét a császár jóváhagyásának, miszerint tudjam, hogy az igazgatóság nem áll egyedül, s hogyha vele alkudozom, nem veszélyeztetem hazám jövendőjét. Én itt magamat Napoleon császár^* hadsegédének tekintem; hát mondjon nekem a császár egy szót, mondja, hogy akarja: s én megyek a magyarokkal. De őnélküle sem semmit nem teszek, sem semmit nem engedek” (III. 270.).

Így végződött a nemzeti igazgatóságok küldöttjének fogadtatása. Természetesen Napoleon császártól^* amaz egy biztató szót akkortájban megnyerni legkisebb remény sem lehetett. Napoleon ez időben nemcsak nem akarta Európa keletére a háború üszkét odadobni, hanem Olaszországot is szándékosan akadályozta minden oly törekvésében, amiből utóbb háború fejlődhetett volna. Ezt az emigráció jól tudta; arról az oldalról bármit remélnie önámítás lett volna. Franciaország bukaresti képviselője, Tillos úr egyszerűen csatlakozott a többi hatalmak képviselőinek azon lépéséhez, melyet Couzánál avégett tettek, hogy a magyar tervektől minden reményt elvegyenek (III. 269.).

Tökéletesen gazda nélkül számoltak tehát, mikor Couzának a fegyveres hajókat a nyakára küldték. Valóban, kárhoztatni is alig lehet azon kicsinylő gúnyt, mellyel e meghiúsult kísérletről Couza^*, pár héttel utóbb, egy levelében nyilatkozik:

„Ezek az urak semmi kevesebbet nem akartak, mint azt, hogy e fejedelemségek területét működési alapul használják, dacára a semlegességnek, mely e fejedelemségek üdvének egyedüli biztosítéka. A nagy mennyiségű fegyverek megérkezése, kapcsolatban nagyszámú magyaroknak egyidejű érkezésével, kétségtelenné teszi, hogy ha tervök sikerül, a fejedelemségeknek osztozkodniok kellett volna sorsukban. A terv merész volt, s nem volt a sikernek látszata nélkül. Minő csinos pár-darab a Garibaldi^* szicíliai expedíciójához; azon csekély különbséggel, hogy korunk történetének e nagy alakja az olasz föld egy részébe hatolt be a nemzet fölszabadítása végett, míg a magyarok idegen elem segítségével, melyet akaratja ellenére sorsuk részesévé tennének, akarták nemzetiségöket megalapítani. Oly terv, mely egyrészt Syllára, másrészt Attilára emlékeztet. Rettegésemben még most is a szakállamba nevetek rajta” (III. 235.).

Ez utóbbi vádnak nem volt alapja. Hogy a magyarok a román nemzetet akarata ellenére tegyék sorsuk részesévé – ily csalárd tervvel a fegyverek küldése nem volt kapcsolatban. Nem volt abban semmi csalárdság. Sőt az a baj, hogy terv is aligha.

Cavour^* sem kereste máshol a baj okát, mint a fejetlenségben, s ama reggeli hétórai találkozáson, melyre Pulszkyt^* Kossuth kettős emlékiratára adandó válasza végett magához rendelte, csakis emiatt tett szemrehányást. „Nem jól viszik önök a dolgokat” – szólt Pulszkyhoz^*. „Emlékezni fog ön, hogy ismételve, hússzor is(!) kérdeztem Klapkától, miként állnak Couzával, s ő mindig azt felelte: jól, rendben vagyunk vele. Eszerint én nem akartam a kormány részéről lépéseket tétetni a hercegnél, s most azt telegrafálja Cerruti, hogy Couza^* ingerült, s a két első hajón szállított fegyvereket lefoglalta. Én részemről nem követelhetem vissza ezeket mint a kormány tulajdonát; ez nagy lármát ütne, az orosz fölszólalna ellenünk... Legföljebb úgy követelhetem vissza a fegyvereket, mint szárd alattvalók tulajdonát, kik nyerészkedő üzletül küldték oda. Legrosszabb esetben azt mondom, hogy Garibaldi^* küldte a fegyvereket, midőn mi azt hittük, hogy Nápolyba viszik. Végre is: így vagy amúgy, elintézzük. Hanem önöknek újra meg újra ajánlanom kell a legszigorúbb diszkréciót” (III. 206.).

A lefoglalt fegyverek egypár hónap múlva valóban visszakerültek az olasz kormány kezébe. Azon pedig, hogy a fölkelési kísérlet amott Romániában ezúttal meghiúsult, Cavournak^* már ez időben legkisebb oka sem volt búsulni. Ő már tudta, hogy a háború esélye azon évről teljesen elmúlt, s hogy a jövő tavaszra is nagyon bizonytalanok a kilátások. Nemcsak tudta, hanem ugyanazon találkozáson szépen el is mondta Pulszkynak^*. Beszélt neki arról, hogy Velencét az osztrák talán pénzért is átengedi, s akkor természetesen többé az osztrák elleni háborúról szó sem lehet; beszélt arról is, hogy a magyarokkal szövetségben tervezett háborútól Napoleon el is tilthatja őket, s akkor bizony a legjobb akarattal sem kezdhetnek belé (III. 291.). Ily körülmények között bizonyosan sok alkalmatlanságára lett volna neki az a Romániába szállított fegyverkészlet, s még igen sokkal több alkalmatlanságot, sőt valódi komoly zavarokat is okozhatott volna az, ha ott a magyarok a fölkelést tettleg meg is kezdik.

Legjobb volt azoknak a hajóknak szépen visszatérni Genua kebelébe.

 

IV.

Ha a teljes rendezetlenségben is lehet fokozatot keresni: Szerbiával a magyar emigráció viszonyai talán még rendezetlenebbek voltak, mint Romániával.

Szerbiában alig pár hónappal a francia-olasz-osztrák háború kiütése előtt ment végbe egy csendes kis forradalom és dinasztiaváltozás. Karagyorgyevics Sándort^* letették a fejedelemségből, s az elaggott nyolcvanéves Obrenovics Milost^* ültették helyére (1858. december). Ennek fia s nemsokára utóda, Obrenovics Mihály^* herceg volt az, aki ez időben ott a magas politikát leginkább vezette.

Mikor Párizsban az egész világ minden forradalmi törekvésére nézve a legjobb időjárás elkövetkezett, oda sietett Mihály herceg is, hogy Napoleon császárnál^* tapogatózzék, nem volna-e annak kedve – amint Kossuth írja – „egy füst alatt a keleti kérdést is fölkarolni” (I. 388.). Erre – szintén Kossuth elbeszélése szerint – nem kapott ugyan biztató választ, de Napoleon mégis figyelmeztette, hogy lépjen érintkezésbe a magyarokkal.

Az érintkezés annál könnyebben megtörténhetett, mert Mihály herceg sógora, gróf Hunyady László^* szintén Párizsban időzött, s mint magyar ember, jó lábon állt Teleki Lászlóval^* és Klapkával.

Amint Teleki 1859. május 10-ikén (vagyis negyednapra azután, midőn Kossuth Napoleon császárral^* beszélt, s a nemzeti igazgatóság megalakult) Kossuthhoz küldött levelében írja, gróf Hunyady László^* a szerbeknek a fölkeléshez való csatlakozását a következő feltételek alatt vélte kieszközölhetőnek:

a) A magyarhoni szerbeknek belkormányzat adassék, kiterjedt municipális jogok alapján. Vajdájok legyen főhivatalnoka az országnak.

b) Ha Magyarhon függetlenné lesz, segítse Szerbiát a törökök ellen. Segédsereget küldjön neki (100 000 emberről beszélnek).

c) Mihelyt francia sereg szállna ki a dalmát partra, s Magyarhon határa felé nyomulna, a szerbek is azonnal indulnának Zimonyba (I. 342.).

Csakhamar e levél után maga Mihály herceg rándult át Londonba, s titkon (Ludvigh^* hazánkfia szállásán) találkozott és értekezett Kossuthtal. Ez értekezés alkalmával azonban ama föltételek, melyekről gróf Hunyady László^* gróf Telekinek „regélt”, nem forogtak fönn. Mihály herceg és Kossuth kölcsönös politikai nézetcsere után megállapodtak abban, hogy mindkettőjöknek egyenlően érdekök és óhajtásuk Ausztria szétbontására munkálkodni. Ez érdekközösségre támaszkodva, Mihály herceg megígérte tehát, hogy keresni fog egy alkalmas egyéniséget, aki a magyar emigráció törekvését Horvátországban és Szlavóniában lehetőleg előmozdítsa; hogy a magyar fölkelésre szánt fegyverkészleteknek Szerbiában lerakodó helyeket fog kieszközölni; és hogy Vetter tábornoknak^* mint az al-dunai magyar hadak kiszemelt vezetőjének, meg fogja engedni, hogy Szerbiában szervezkedjék, sőt néhány száz önkéntest magában Szerbiában is toborozhasson. Világosan kikötötte azonban Mihály herceg, hogy mindezekre az engedélyt csak akkor fogja megadni, ha már a francia sereg-expedíció tökéletesen bizonyos és biztosított lesz, addig pedig semmiféle szervezkedést meg nem enged (I. 400.).

E francia expedíció reményével váltak tehát el egymástól. Az érintkezés fönntartása s a jó viszonyok ápolása végett Kossuth június elején (1859) Ludvighot^* Belgrádba küldötte, Iratai-ban közöl néhány levéltöredéket, melyeket Ludvigh^* június végén és július elején írt onnan hozzá. Nem sok biztató van bennök; leginkább apró élmények és úti tapasztalatok elbeszélésével vannak tele; Mihály herceggel, úgy látszik, Ludvigh^* maga nemigen érintkezhetett. A solferinói ütközet^* után azonban a belgrádi szárd ügynök, Ludvigh^* biztatására kérdést tett a hercegnél a magyarországi beütés érdekében, de a herceg ismét kereken kijelentette, hogy ha francia sereg nem jön Magyarországba, ő a magyar mozgalmat nem fogja segíteni. „Itt is igaz tehát az: csatlakozunk, ha ti lesztek az erősebbek” – veti utána keserűen Ludvigh^*.

Ennyi mindaz, amit Kossuth Iratai-ban a szerbiai viszonyokról, a villafrancai békét megelőző időből találunk.

Hogy a békekötés után következett csöndesebb idők alatt – midőn eddigi egyezkedéseik alapföltétele, a francia expedíció reménye végképpen megszűnt – igyekeztek-e a barátságot fönntartani vagy más alapon megújítani, arra nézve az Iratok-ban adatokat nem találunk.

Midőn a betörési tervek második korszaka egy év múlva bekövetkezett (1860. szeptember), éppen akkor halt meg az öreg Milos fejedelem. Kossuth az ő mindig résen álló kombinatív készségével mindjárt megragadta ezt az alkalmat, hogy Mihály herceg jóindulatát biztosítani megkísértse. Még be sem hunyta szemét az öreg Milos, csak betegségének vitték a hírét, Kossuth már sietett Pulszky^* által e körülményt saját ügyöknek hasznára fordítani.

„Ami Szerbiát illeti – írja szeptember 23-ikán Pulszkyhoz^* –, Milos herceg pár nap alatt várható halála szükségessé teszi, hogy Mihály herceg állásának biztosítását kitelhetőleg előmozdítsuk... Cerruti úr figyelmeztetendő lesz, ne mulassza el Mihály hercegnek megemlíteni, hogy mihelyt atyja halálát megtudtam, Mihály hercegnek javára befolyásomat mind itt Párizsban, mind Turinban fölhasználni siettem” (III. 36.).

Azonban, mint föntebb elmondottuk, Cerruti úr, ahelyett hogy a dunai fejedelemségekbe sietett volna, Egyiptomnak és Kis-Ázsiának vette az útját, s így általa nem történhetett meg ama közlés, mely arra lett volna szánva, hogy Mihály herceg hálaérzelmeinek fölébresztése által az emigráció működése Szerbiában megkönnyítessék – föltéve természetesen, hogy Mihály herceg az említett befolyás jelentőségét maga is hajlandó lett volna elhinni, elismerni és érte háladatossággal viseltetni.

A szerbiai misszió teljesítésére Ludvigh^* küldetett ki, körülbelöl ugyanazon időben, midőn Zgliniczky ezredes és Klapka^* tábornok Romániába volt indulandó (1860. november). Ludvighot^* Kossuth írásbeli tüzetes utasítással látta el, melyet az Iratok-ban is közölt (III. 81.). Ez utasításnak első lényeges pontja ismét az volt, hogy mihelyt Ludvighnak^* sikerül Mihály hercegnél az elfogadtatást kieszközölnie, mindenekelőtt „gyöngéd modorban adja tudtára, miként én arra való bíztomban, hogy a fejedelem nemzetünk irányában még mindig azon szándokban s azon készséggel van, melyről tavaly, londoni találkozásunkkor biztosított, boldogult Milos fejedelem halálának első hírére kedves kötelességemnek ismertem mind a Tuilleriákat, mind a turini kabinetet Mihály fejedelem örökösödési joga támogatásának szükségére figyelmeztetni, de örömömre szolgál tudni, hogy a szerb nemzet ragaszkodásánál fogva Mihály fejedelemnek semmi támogatásra szüksége nem vala”.

Azonban Ludvigh^*, megérkezvén Belgrádba, sajnosan tapasztalta, hogy Mihály fejedelem nemzetünk irányában többé nincs azon szándokkal s azon készséggel, melyet a tavalyi londoni találkozás következtében tőle Kossuth remélt; ámbár ez a remény és várakozás nemigen volt jogosult, mert Mihály herceg a támogatást világosan csak azon esetre ígérte, ha a magyar emigráció mozgalmait a francia császár hadsereggel támogatja, ami sem tavaly meg nem történt, sem az idénre nem volt remélhető.

Mire Ludvigh^* Belgrádba ért, már Romániában megesett a fegyverek lefoglalásának kudarca, megvolt a diplomáciai botrány, s természetes, hogy Mihály fejedelemnek nem sok kedve volt abból részt kérni magának.

A belgrádi olasz konzul azzal fogadta Ludvighot^*, hogy ő éppen nem csodálkoznék, ha Ludvigh^* megérkezését maga Mihály fejedelem jelentené be az osztráknak. Ludvigh^* ezt eleinte túlzásnak vélte, de csakhamar meggyőződött, hogy a szerb rendőrség folytonos összeköttetésben áll az osztrák konzulátussal, hogy eljárása az útlevelek körül s az idegen utasok fölött gyakorolt kémkedése egészen osztrák színt visel, s mindenből kitűnt, hogy maga a fejedelem is simul az osztrákhoz. A fejedelemtől még kihallgatást sem sikerült nyernie, s némi hasztalan tétovázás után, mint Kossuth előadja: „A helyzetet annyira kedvezőtlennek találta és Szerbiában az időzést, személyére nézve, minden lehető haszon nélkül, annyira veszélyesnek ítélte, hogy kisebb kockáztatással járó dolognak tartá: halálra ítélt fejével Pest és Bécs felé jönni vissza, mint Belgrádban maradni” (III. 266.).

Ily szomorúan végződött tehát a belgrádi misszió is.

Az al-dunai két „szövetséges” jó barátunknál az emigráció megbízottjainak fogadtatása csak annyiban különbözött egymástól, hogy Romániában Zgliniczkyt az ajtón utasították ki, Szerbiából pedig Ludvighnak^* az ablakon át kellett menekülnie.

 

V.

Kossuth bizalmának, hitének, reményeinek ruganyossága valóban csodálatra méltó. Mint a fecske tízszer levert fészkét tízszer újra rakja: oly csüggedetlen hittel kezdett ő reményei egy-egy meghiúsult vára helyett mindjárt másnap ismét újat építeni.

Mást talán végképpen levert volna az a romániai és szerbiai kétszeres kudarc, s áttekintve az egész akkori helyzetet, lemondott volna tervei megvalósításának reményéről.

Mert hiszen Cavour^*, mikor szeptemberben attól tartott, hogy Ausztriával háborúba kell elegyednie, éppen azért akarta a magyar emigráció által Románia és Szerbia felől a mozgalmat megindítani, hogy az osztrák haderő egy részét azon az oldalon lekötve tartsa. Most ez a terv csúfosan dugába dőlt; de a közeli háború félelme is elenyészett; Cavournak^* tehát nemcsak a romániai kudarc vehette el a kedvét, hanem többé oka sem volt reá, hogy a magyarokkal új tervek készítéséhez kezdjen.

De Kossuthot mindez el nem csüggesztette, sőt az események e kedvezőtlen fordulatából az ő vérmes reményeinek logikájával egészen az ellenkező következtetést vonta le.

Alighogy megkaphatta Pulszky^* jelentését ama november 30-iki reggel hét órai találkozásról, mindjárt készen volt az újabb tervvel, s december 30-ikán (1860) már reményteljesen írja Teleki Lászlónak:

„Ha^* a három oldalról tervezett kezdeményezés lehetetlenné válik, a következés az, hogy a tengerparti expedícióra nagyobb erőt kell sürgetnünk, minthogy ott tömegesebb osztrák erővel találkozandunk” (III. 509.).

S valóban néhány nap múlva – december 14-ikén – már sürgeti is Cavournál^* a dalmát partok felé indítandó nagy expedícióját. Küldjenek oda flottát, 30–40 ezernyi sereget, hódítsák meg a dalmát parti városokat, nyomuljanak Horvátországba stb. stb. (III. 514.).

De ha ilyesvalami valaha megfordult is a gráf Cavour^* fejében: mostanában bizonyosan kivetette azt belőle.

Nem sok kedvet mutat többé, hogy a magyar emigrációval újabb terveket szőjön. Legföljebb általános frázisokkal táplálja őket.

Kossuth a sürgetésben egyre türelmetlenebb lesz.

”Látom – írja december végén Pulszkynak^* –, hogy a gróf mindig csak általánosságokban marad. Azt mondani: várjunk, reánk is kerül a sor, de lehetetlenséget ne kívánjunk – szép lehet, de nem ér semmit. Erre a nemzet nem építhet. Annak pozitív terv kell; pozitíve kell tudnia, mire számíthat. Én, hazánk szerencsétlen földrajzi helyzeténél fogva, más okszerű tervet nem tudok gondolni, mint amelyet december 14-ikei utasításomban közöltem. Ha a gróf azt lehetetlenségnek tartja, mondjon mást, ha tud, olyat, mely sikerrel biztat, s a nemzetet megnyugtatja; ha nem tud s tervemet mégsem fogadja el: legyen vége mindennek. Mert egyet, kívánom, hogy jól megértsen: puszta diverzióra használtatni föl nemzetemet 1859-ben sem engedtem, pedig ha a hatalmas császárnak nem engedtem, neki sem fogom engedni, sőt megakadályozom, Clara pacta, boni amici^* – ezt vegye Pulszky^* irányul, s nyíltan szóljon” (III. 522.).

De Cavour^* sem a december 14-iki tervet nem fogadta el, sem mást mondani nem tartotta szükségesnek. Az ilyféle sürgetéseket eleinte, még úgy december közepe táján, finoman, nyugodtan, kitérő diplomatamodorban igyekezik elhárítani. Kéri őket, legyenek türelemmel, várjanak; várjanak otthon a hazában is, maradjanak a törvényes téren, vissza kell tartani a mozgalmakat, nem serkenteni (III. 519.). De amint Pulszky^* (Kossuth megbízásából) újra meg újra sürgeti, Cavour^* is veszteni kezdi a türelmet. Ismét szemökre hányja (január 8.), hogy Romániában kompromittálták őt (III. 529.), azután több ízben magához rendeli Pulszkyt^*, de a rendelt órán nem fogadja; ha ez végre bejut hozzá, s megbízatása szerint sürgeti a választ, a gróf nagyot ásít, és hallgat.

Kinek szólt az ilyen ásítás? Pulszky^* olybá vette, hogy biz' az a megbízójának szólt. Kossuth viszont azt hiszi, hogy csak Pulszky^* személyének, mert Pulszky^* akkorában Cavour^* politikájával szemben Garibaldival^* és az olasz szélső pártokkal kezdett szövetséget keresni, s ez Cavournak^* tudomására is jutott.

Mi nem akarunk bíráskodni e kérdésben, s nem nyomozzuk tovább az ásítások igazi gazdáját. Akárkit illettek azok: annyi bizonyos, hogy Cavour^* többé a magyar emigrációval valami komolyabb, pozitív tervbe nem bocsátkozott.

Kossuth még azon túl is, 1861. februárban, márciusban ismételten intézett hozzá emlékiratokat, s ezeket Turinban „nagyon kedvesen” is fogadták, de a sztereotip válasz mindig az volt: maradjanak a magyarok a törvényes téren, menjenek az országgyűlésre, ha majd ez megalakul, s megkezdi működését, akkor „el fog lehetni határozni, hogy mit kell tenni” (III. 566.).

Hasonló tanácsok hangzottak Franciaországból is. Thouvenel^* külügyminiszter komolyan intette Kiss Miklóst, hogy valami elhamarkodott fölkelési kísérleteket ne tegyenek, mert nagyon megbánják (III. 562.). Napoleon (Jerôme) herceg már egypár hónappal előbb (1860. novemberben) ugyanily értelemben nyilatkozott. Akkor ugyanis Kossuth azt a kérdést intézte hozzá, vajon remélhetné-e Magyarország azt, hogy fölkelése esetében Franciaország biztosítani fogja részére a non intervenció elvét, úgy amint Olaszország javára biztosította volt. A herceg erre azt felelte, hogy a kérdést föl sem merte hozni a császár előtt; pozitív választ úgysem kapott volna reá. Azonban Kossuth iránti föltétlen bizalmánál fogva megengedi magának, hogy közölje az ő saját, szorosan személyes véleményét a követendő eljárás felől.

E szorosan személyes vélemény következőleg hangzott:

„Nekem Magyarország helyzete igen szépnek látszik. Föl kell használni az aprólékos engedményeket szervezkedésre; erősíteni kell az ellenzéket az országban; előkészíteni, hogy a nagyon valószínű bonyodalmaknak hasznát vegye; semmit sem rohamítani (précipiter), de készen lenni hatályos cselekvésre, amint annak perce elérkezik: ím ez a program, melynek végrehajtását nehéznek ismerem el, mely azonban az egyedüli jó és gyakorlatias. Semmi idő előtti s alkalomszerűtlen mozgalom, de erélyes előkészület a kellő percben cselekvésre” (III. 150.).

Ezt a bizalmas diszkrécióval közlött programot ugyan Napoleon herceg^* szóról szóra elmondhatta volna a világ bármely lojális és alkotmányos ellenzéke vezérének, minden titoktartás kikötése nélkül is.

Ily viszonyok közt könnyen érthető, ha az emigráció kebelében teljes erejével kitört az a processzus^*, amit Kossuth „kévebomlás”-nak nevez. Teleki Lászlót^* 1860. december végén elfogták. Klapka^*, aki ez időben (1861 tavaszán) Kossuth hite szerint az ő nézeteit Turinban tolmácsolni hivatva volt, ott oly nézeteket tolmácsolt, melyekről akkor Kossuthnak nem volt tudomása, de midőn Cavour^* halála után, ennek hátrahagyott irományai közül Klapkának némely levelei kezébe kerültek, ezekből arról győződött meg, „hogy azon időben már nem volt meg kettejök között azon benső nézetösszhangzás s irányegység, mely előbb eljárásuknak erőt adott” (III. 365.). Pulszky^* egyenesen fölmondta Kossuthnak a szolgálatot (január 8-án), kijelentvén, hogy miután az ő meggyőződése szerint Cavourtól^* többé nincs mit remélni, az ő jelszava az: vagy Garibaldi^*, vagy Deák. Vagy kísértsék meg a caprerai hőst az olasz kormány beleegyezése nélkül is rábírni a dalmáciai vakmerő expedícióra, s tartsanak vele magok is; vagy csatlakozzanak Deák törvényes politikájához. Kossuth ezt az alternatívát nem fogadta el; a Garibaldi-féle^* kaland tervét őrültségnek nevezte, „nehogy bűnnek nevezni legyen kénytelen”.

Haza pedig, a Magyarországban titkon működő forradalmi bizottsághoz január 18-ikán egy őszinte és leverő tartalmú tudósítást küld, melyben megírja, hogy az olasz kormány ez év tavaszáig nem lehet készen a háborúra; hogy ha készen volna is, nem kezdhetné azt meg, mert Napoleon nem engedi; hogy az angol kormány mindenáron támogatni akarja Ausztriát, s a dalmát partok felé a fegyveres expedíciót nem tűrné el, sőt ebbeli fenyegető nyilatkozatainak nagyobb nyomatékául Korfunál nyolcszáz ágyús hajóhadat vont össze; hogy az orosz kormány jegyzékben tudatta a nagyhatalmakkal: ha a dunai fejedelemségekben magyar forradalmi előkészületek tétetnének – ő (az orosz) fegyveres kézzel fogná a fejedelemségeket megszállani, s a francia kormány állítása szerint az orosznak e szándékába az angol is beleegyezett. E leverő politikai konstellációk mellett ugyane levélben értesíti Kossuth a hazai bizottságot a romániai fegyverszállítás balsorsáról, valamint arról is, hogy Szerbia felé sem lehetne kedvezőbb fogadtatásra számítani. Inti ennélfogva a hazaiakat, ne engedjék a magyar fiatalságot sem Románia vagy Szerbia, se pedig Olaszország felé kiszállingózni, mert odamenetelöknek nem lehet semmi célja. Végül azonban e leverő közlemények dacára kijelenti, hogy e felsorolt nehézségeket ő nem tekinti kívánatai végső megtagadásának, s ennélfogva tájékoztatást kér hazulról az iránt, minő számú fegyverest stb. tartanának otthon a tervezett expedícióhoz múlhatatlanul szükségesnek (III. 580.).

S valóban a levert fecskefészek pár hét múlva már ismét újra volt építve.

Idő közben nem történt ugyan semmi olyas, ami a remények megvalósulását közelebb hozta volna, sőt a külhatalmak szövetségére való kilátás messzebbre esett, mint azelőtt, mindamellett Kossuth március 17-ikén már ismét vérmes buzdításokat intéz haza.

„Ha a nemzet önmagáról le nem mond, mi háború esetére neki szövetségeseket, támaszt és segítséget biztosítunk.” – „Állásunkat mint a barátságos hatalmak jóváhagyásával alakult magyar nemzeti igazgatóság fönntartjuk, s bizalmas összeköttetéseinket azon hatalmakkal folytatjuk.”

„Keleten, hatalmas támogatás segélyével, a viszonyokat jövendő eshetőségekre kedvezőbbekké alakítottuk.”

„Ha a nemzet önmagához hű marad, hazánknak jövő eldöntő szabadságharcára oly kültámaszt s oly hatalmas szövetségeseket biztosítottunk, minőkért a magyar szabadságharcok hajdani vezérei a XVII. század kezdete óta mindig, de mindig hasztalanul, sóvárogtak.”

Dacára azonban e fényes kilátásoknak, kijelenti e fölhívásban Kossuth, hogy minden oly kísérletet, mely anélkül, hogy az osztrák külháborúba volna keveredve, három-négyezer emberrel való betörésre lehetne alapítva – határozottan kárhoztat, „mert az ily kísérletek a barátságos hatalmakat elidegenítenék, az angolt ellenünk ingerelnék, s Keleten oly bonyodalmakkal lennének összekötve, melyek hazánkra okvetlenül külavatkozás veszélyét hoznák”.

Nyíltan kijelenti tehát, hogy minden ily kísérletnek ellene van és ellene lesz.

„Egészen másképpen áll azonban a dolog – folytatja tovább –, ha a forradalmat a nemzet maga benn a hazában kezdené meg, s nem kívülről vitetnék be. Akkor a kezdeményezés felelőssége nem a mienk, hanem a nemzeté lesz” (III. 600.).

Ez esetre biztos kilátásba helyezi, hogy Garibaldi^* mindennel, ami tehetségében álland', segítségére fog sietni. Sőt megígéri az olasz kormány egyenes támogatását is.

„Az olasz kormány oda nyilatkozott, hogy ha nemzetünk maga erejével, magától kelne föl, s a fölkelés nemzeties általánosságot s konzisztenciát mutatna: nem fogná engedni, hogy az osztrák egész erejével ellenünk fordulhasson, s magunkra lévén hagyatva, elnyomjon. Ez annyit tesz, hogy ha nemzetünk fölkel, s magát néhány hétig tartja, az olasz kormány is meg fogja az osztrákot támadni.”

„Mindenesetre megvárjuk, hogy a hazafiak a megkezdett szervezkedést fönntartsák s fejlesszék (III. 600.)”

Kossuth tehát e felhívásban éles különböztetést tesz a között, hogy a magyar fölkelés külexpedíció segélyével vagy ily segítség nélkül benn a hazában indul-e meg? Amazt elkárhoztatja nagy bonyodalmakkal, angol ellenzéssel, intervencióval fenyegeti, s érte felelősséget vállalni nem akar; emezt hatalmas támogatások reményével biztatja, s teljesen meg van nyugodva afelől is, hogy ennek ilyetén megindításáért őt a felelősség nem terhelné.

E megkülönböztetés azonban nem oly jogosult, mint talán első tekintetre látszik. Azt a fölhívást Kossuth nem a nemzethez írta; ahhoz akkor ő nem írhatott; írta tehát otthoni barátaihoz, megbízott híveihez. – A mozgalmat sem indíthatta meg a nemzet; egy egész nemzet nem indíthat semmiféle mozgalmat; ha benn a hazában indult volna is meg, Kossuth hívei kezdték volna el, az ő tőle vett biztatásokra, ígéretekre támaszkodva. A kezdeményezés felelősségét ily körülmények közt egyszerű levélbeli kijelentés által magára a nemzetre áthárítani nem lehet, s annak terhe annál súlyosabban nehezült volna Kossuthra, minél általánosabb hitelre találtak volna itthon az ő külsegítséget ígérő biztatásai.

Külsegítségre, mint föntebb láttuk, ez idő tájban kevesebb volt a kilátás, mint talán néhány hónappal előbb lehetett. De ha lett volna ilyen kilátás: bizonyára nem függött volna az attól, hogy a magyar mozgalom így vagy amúgy indult-e meg? Ha az olasz kormány egy magyarországi fölkelés által nyújtott kedvező alkalmat föl akart használni arra, hogy rajtaüssön Ausztrián s elvegye tőle Velencét: bizonyosan nem szalasztotta volna el az alkalmat csupán azért, mert a mozgalom valamely kalandszerű külexpedíció által vette kezdetét. Akárhogy indult, az olasz csak azt nézte volna, milyen elterjedést nyert, s ehhez képest határozta volna el magát az akcióra.

A siker így is, úgy is csupán attól függött, mily erőt fog kifejteni maga a nemzet. Aki nem bízott abban, hogy egy kívülről beütő s a magyar népet fegyverre hívó négy-ötezer főnyi sereg s annak élén a legbálványozottabb alakok: Kossuth, Klapka^*, Garibaldi^*, Türr megjelenése föl fogja villanyozni a nemzetet, s oly életrevaló fölkelésre indítja azt, amely tartani fogja magát legalább addig, míg a remélt olasz segítség is megérkezik, annak még kevesebb oka lehetett tartós konzisztenciát várni oly mozgalomtól mely minden külső kezdeményezés lelkesítő hatása és anyagi segítsége nélkül, benn a hazában, kisebb népszerűségű férfiak fölszólítására lobbant volna föl.

Ha pedig a mozgalom meghiúsul; a nemzet vérét és vagyonát így is, úgy is céltalanul és hiába áldozták volna.

Akár a siker reményét, akár az esetleges kudarc áldozatteljes következményeit, akár a morális felelősség fokozatát tekintsük tehát, mindez nem igazolhatná azt az elvi megkülönböztetést, amit Kossuth fölállít. Igazi indokát és magyarázatát e fölfogásnak nem a nemzet, hanem Kossuth egyéni viszonyaiban kell keresnünk Őrá nézve megvolt a különbség – igen nagy különbség – a között: együtt jöjjön-e be egy kockáztatott, vakmerő expedícióval, vagy bevárja ott künn, míg az itthoniak megindítják a fölkelést s „nemzeti általánosságot és konzisztenciát” szereznek annak.

Azonban az egyéni szubjektív okok ilyetén lehető befolyásáról, amit különben igen természetesnek találunk, majd bővebben is szándékozván szólani: egyelőre visszatérünk az események elbeszélésére.

Néhány héttel Kossuth fentebb említett levele után, az ő tudta és beleegyezése nélkül, Klapka^* is küldött egy fölhívást a hazába (1861. május 27.). Ő is fölkelésre buzdította a nemzetet, de nem ígért külső segélyt, sőt kereken megmondta, hogy arra most ne számítsanak, s olyas alternatívát állított föl, amit Pulszky^* röviden e jelszóval fejezett ki: Garibaldi^* vagy Deák, Klapka^* tanácsa is ugyanez volt. Vagy szánják el magokat az itthoniak, ne várjanak külső segélyt sehonnan, keljenek föl, csinálják meg magok erejéből a forradalmat, s ha majd a külföld a nemzet ilyetén magatartását látni fogja, akkor az emigráció is tehetni fog valamit. Vagy ha a nemzet a fölkelésre magát el nem szánhatja, akkor kövesse Deák politikáját (III. 621.).

Azonban sem Kossuth, sem Klapka^* buzdításainak idehaza már nem sok volt a foganatjok. Elmúlt két teljes éve, hogy Kossuth 1859. február 25-én az első fölszólítást intézte a nemzethez; ne béküljön az osztrákkal és a dinasztiával semmi áron, hanem tartsa magát harcra készen, mert „valószínű, hogy ez év folytán, hihetőleg a nyár felé, hazánknak alkalmat nyújthatunk függetlensége kivívására; legyen tehát a döntő percre ki-ki elkészülve, hogy amint a határt átlépvén, sereg éléről az első kiáltvány s azzal az első rendelet kibocsáttatik, a nemzeti fegyverfogható erő minél gyorsabban összegyűlhessen” stb. (I. 133.).

Azóta, két éven át, várt a nemzet – vagy legalább a nemzet egy része – sok reménnyel, nagy bizalommal, de hiába várt. A biztatás ugyan meg-megújult, de az is mindig gyengébben. A határozott ígéret helyét kombinációk, a fölszabadító segédhadak reményét jótanács-adások váltották föl. A két év előtti első szózat nagy hullámot vetett, mint a vízbe dobott bomba, de a hullámok hovatovább mindinkább gyöngültek. Itthon belefáradtak a sok jó reménységbe, elvesztették hitöket az annyiszor ígért szövetséges iránt, aki nemhogy közelednék, hanem egyre távolabb, egyre bizonytalanabb, már egészen ködbe enyésző messzeségben kezdett mutatkozni. A „központi forradalmi bizottság” névvel Komáromy György^* elnöklete alatt a hazában alakult titkos komité 1861. március közepén föloszlott. S mikor a hazafiak részvétlensége, a forradalmi szellem hiánya, a kibékülési hajlam terjedése, s más ilyféle panaszok miatt az emigráció az itthoniaknak szemrehányásokat tett, s ezeket szakadatlanul ismételte, egyszer Almásy^* Pál, türelmét vesztve, Jósika^* Miklóshoz írt egyik levelében (1861. július 28.) teketória nélkül ráütött a szeg fejére.

„Édes barátom, ti túlságos izgatottsággal ítéltek azok fölött, mik itt történnek. Mindent tökéletes kibékülésre magyaráztok. Pedig, ha egyéb nem is, az öreg jó Széchenyi mondásai közül legalább egy csak eszetekbe juthatott volna: hogy nincs ostobább, a pisztoly idő előtti elsütésénél. Egy árva szót, mi tökéletes biztosságon alapulna, nem tudtok mondani; semmi bizonyost, mire számolni lehetne: és azt akarjátok, hogy mindenáron törjön a nemzet, és ok nélkül és biztos kilátás nélkül elpazarolja erejét; vérbe borítson mindent, hogy ti aztán azt mondhassátok: lám, minő forradalmi ez a magyar nép. Ez persze nagy satisfactio^* lenne nektek, de vajmi keveset használna. És mivel ezt nem teszik, gyanúsítjátok a legjobbakat, »Volenti non fit injuria«^*, »Finis Hungariae«^* – mint magad írod – és más ilyféle frázisokkal. Tudják itt az emberek, mit csinálnak. Higgyétek el.

Az furcsa, hogy az országgyűlés eljárását, úgy látszik, a lapok, az államférfiak sokan, kiket érdekel, igen értik s helyeslik: csak ti nem akarjátok érteni. Pedig csak látnátok, éreznétek a nehézségeket, melyekkel itt küzdeni kell!” (III. 639.)

Jósika^* elég vigyázatlan vagy elég kíméletlen volt Almásy^* Pál e levelét megküldeni Kossuthnak, aki azt igen zokon és nagy fölháborodással fogadta. Keserűen panaszkodott miatta Jósikához írt válaszában. Még őt vádolják azzal, hogy lángba akarja borítani a nemzetet – őt, aki a külhatalmak közreműködése nélkül semmit sem akar kezdeni!

Almásy^* levele kétségkívül éles volt a kifejezésekben, de a dolog lényegét tekintve igen találóan jellemezte a helyzetet. A külsegély úgy, amint Kossuth akarta volna, sohasem volt egyéb jámbor óhajtásnál, s mégis, ha benn a hazában itt vagy amott oly hangulat mutatkozott, mely az engesztelhetetlen forradalmi szellemmel ellentétben állt, Kossuth mindjárt elkeseredve zúgolódott miatta. Föntebb már közöltük egy levelét, melyben a Széchenyi-ünnepélyek miatt panaszkodott. Ezt még évek múlva sem bírta feledni. „Széchenyi politikájának minden apoteózisától kezdve, nemzetünk minden mozgalmain keresztül a kialkuvás vágyát láttam gyászfonalként keresztülfutni”, írja 1861 végén is Jósikának. „A nemzet ahelyett, hogy minket támogatna, s támogatásával nekünk lehetővé tette volna, hogy külföldről megmentsük, nemcsak minden támogatást megvon tőlünk, de sőt 1849-et nyíltan dezavuálta; az emigrációt eklatáns modorban elejtette, s mindent elkövetett, hogy befolyásunkat a barátságos hatalmaknál megrontsa; azon hitelünket, hogy mi a nemzet tendenciáit képviseljük, aláássa, és azon hatalmakat, melyektől a megmentést általunk várta, mintegy kényszerítse, hogy a magyar nemzet határozottságában ne bízzanak, s azért azt politikai számvetésükben biztos mennyiségül föl ne vegyék...”

Hasonló panaszt akármennyit találhatni Kossuth akkori leveleiben. Pedig azt is tőle tudjuk, hogy a magyar nemzet azon időbeli hangulatával s a magyar országgyűlés szellemével odakünn teljesen meg voltak elégedve. Cavour^*, mikor Deák fölirati javaslatának s az ellenzék ellenindítványának megjelenése után (1861. május) első ízben találkozott Kossuthtal, „örömtől, reménytől, bizalomtól sugárzó arccal rázta meg mind a két kezét, s e kiáltásba tört ki: Vive la Hongrie!”

Biztosította^* Kossuthot, hogy amint a dolgok fejlődtek, a magyar országgyűlés valóságos szerencsévé lett reájok nézve, mert időt nyertek általa a készületekre. Sőt – folytatá Cavour^* – az országgyűlés magatartása által a magyarok Napoleon császár^* előtt is nagyon kedvező állásba jutottak, mert ő attól függesztette föl határozatát, hogy a magyar nemzet, mielőtt fegyverrel kérné számon jogait, merítse ki a törvényes utat, s valóban most a magyar nemzet éppen azt teszi, amit a császár Napoleon herceg^* által Kossuthnak tanácsolt, és neki (Cavournak)^* is több ízben megizent. Cavour^* tehát, minden jóval biztatva Kossuthot a távolabbi jövő időkre, ezúttal is csak azt ajánlotta, hogy egyelőre a „phase légale”^* legombolyítását Magyarországon erőszakosan meg ne zavarják (III. 607.).

Egészen hasonló értelemben nyilatkozott Ricasoli^* is, aki Cavour^* halála (1861. június 6.) után, még a magyar országgyűlés tartama alatt vette át az olasz kormány elnökségét. Midőn először fogadta Kossuthot, ő sem ajánlt s nem kívánt egyebet, mint azt, hogy a magyar országgyűlés úgy viselje magát, amint az azután valóban viselte: „Tavaszig se nem kezdek, se nem provokálok háborút” – mondá Kossuthnak. – „Önök tudjanak várni; tartsák a dolgokat függőben; gondoskodjanak, hogy az országgyűlés egy hajszálnyit se engedjen a nemzet jogaiból. Ha ezt megteszi, valószínű, hogy eredmény nélkül fog szétoszolni, s ha így oszlik szét, valószínű, hogy tavaszig új alkukísérlet nem történik. Akkor pedig verekszünk” (III. 615.).

Minden úgy történt. Az országgyűlés egy hajszálnyit sem engedett, szétoszlott eredmény nélkül, tavaszig új alkukísérlet nem történt – hanem azért tavasszal nem verekedtek.

De nemcsak az olasz kormányférfiak, magok az emigránsok is meg voltak elégedve a magyar országgyűlés magatartásával. Klapka^* így ír erről Kossuthhoz 1861. július 27-én:

„Lehetetlen, hogy a leirat a magyar országgyűléshez, minden kétséget el ne oszlatott volna arra nézve, hogy a bécsiek nemcsak az 1848-iki alkotmánynak, hanem Magyarország nemzeti létének is megsemmisítését vették célba. De minő szerencse, hogy az országgyűlés Deák föliratát fogadta el! Ha a határozat ment volna keresztül, most az egész világ minket halmozna el szemrehányásokkal, a felelősség minden következményekért reánk háríttatnék... Én ezt előre láttam, s azért mindig a Deák föliratának elfogadása mellett voltam” (III. 631.).

Eziránt maga Kossuth is teljesen hasonló véleményben volt. 1861. augusztus 15-ikén ezt írja Jósikának: „Deák mint a törvényesség embere, a nemzet jogait törvényes téren férfiasan megvédette. Akárhova fordul a kocka, e második fölirat után senki sem mondhatná Európában akár azt, hogy a magyar a békés kiegyenlítés kísérletét ki nem merítette, akár azt, hogy akár csak egy hajszálnyival is többet kívánt, mint amihez törvényes jogát cáfolatlanul bebizonyíthatá. Ha e fölírás után törésre kerül a dolog – Isten, világ s a történelem előtt csakis az osztrák házra hárulhatand a felelősség. D'avoir mis l'ennemi dans le tort devant l'opinion publique^* nem csekély nyeremény. S ez Deák érdeme” (III. 648.).

Igaza volt hát Almásynak^*, hogy az az örökös panasz, mintha a magyar nemzet magatartása lett volna oka az emigráció fáradozásai sikertelenségének, nem volt jogosult, nem volt lojális.

Őszintén megvallva, nem is a nemzet magatartásában, hanem – azonkívül, hogy a külhatalmaknak egy csepp kedvök sem volt háborúzni – inkább az emigráció válságaiban lehetne e panaszok valódi okát föltalálni. A „kévebomlás” nőttön-nőtt, az illúziók elfoszlottak, kezdett ki-ki a maga feje után járni, s Kossuth egyszerre azt vette észre, hogy az ő vezérszerepe igen kétségessé válik. Igyekezett hát mindenekelőtt ismét ebben szilárdítani meg állását. Sürgettette Jósika^* által (1861. augusztus 15.), hogy a nemzet „valakit” – „akárkit” jelöljön ki a vezérszerepre.

„A barátságos kormányoknál – úgymond – hatásos működés csak úgy lehetséges, ha idekünn van valaki, akiről tudatik, hazai megnyilvánításokból kétségbevonhatatlanul tudatik, hogy a nemzet őt éppúgy vezérének ismeri a forradalom külföldi előkészületeinek terén, s őbenne e tért illetőleg szintúgy minden bizalmát helyezi, mint vezérének ismerte Deákot, s minden bizalmat helyezett Deákba otthon, a jogfönntartás törvényes terén. Ki legyen azon ember? – nekem az tökéletesen mindegy. De valakinek lenni kell, valakinek a közérzelem sűrű és sokszerű demonstrációival ki kell jelöltetnie, mert különben, ha manifesztációk hiányában a dolog úgy marad, amint most van, hogy tudniillik minden haszontalan és fönnhéjázó kontár jogosítva véli magát a nemzet vagy az emigráció akaratának képviselője gyanánt fitogtatni és saját kezére, de a nemzet rovására politikát csinálni, míg végre a kormányok, de különösen az új s azért avatatlanabb egyéniségek azt sem tudják, ki a szakács, ki a szakácsné: külföldről a nemzet egyáltalában semmit sem várhat. Azért ismerje a gazda (Komáromy György)^* legsürgetősb kötelességének, kicsinyben, nagyban, minden lehető alkalommal azon lenni, hogy a nemzet bizalma félreismerhetetlenül nyilatkozzék a külügyekre nézve valaki iránt, akárki legyen az” (III. 651.).

Íme, ez volt a bajnak egyik legjellemzőbb szimptómája.

Két esztendővel előbb maga Kossuth, sem emigráns társai, sem a külhatalmak nem voltak kétségben az iránt, ki az a „valaki”, akit a közérzelem a forradalmi mozgalmak vezérének ismer el. Ő minden habozás nélkül kijelölte önmagát, nem kért mandátumot senkitől, hanem biztos önérzettel egyszerűen konstatálta a tényt, hogy sem a honi nép bizalma, sem a külföld – különösen Anglia – közvéleménye előtt, vezérül más mint ő, oly sikerrel mint ő, nem léphet föl. Ezt elismerték emigráns társai is; és a külföldi hatalmak alkalmazkodtak hozzá.

S azóta minő szomorú tapasztalat, mekkora hanyatlás. Kétévi buzgó fáradozások, annyi alku, annyi emlékirat, annyi szövetségkötés után íme azt kell tapasztalnia, hogy már „minden haszontalan és fönnhéjázó kontár” föllépése félelmes lehet reá nézve, s a külföldi barátságos hatalmak előtti befolyásának megszilárdítása végett Komáromy György^* agitációiban kell segítséget keresnie.

Biztos jele volt ez a bomlásnak. Az emigracionális mozgalom ezentúl már csak a lassú enyészet képét mutatja. Víg zajjal indult meg, mint a hegyi patak, s eredménytelenül párolgott széjjel, mint a Szahara folyamai a homokban.

 

VI.

Minő lett volna Magyarország sorsa, ha az emigráció tervei sikerülnek, a nemzet fölkel, megvívja a maga harcát, megnyeri óhajtott szövetségeseit, és azután végre egykor ismét visszatérend az eke mellé?

Milyennek gondolta a jövőt, mit remélt nemzetének maga Kossuth?

Tüzetes nyilatkozatot e kérdésre az Iratok-ban nem találunk, de itt-ott mellékesen akadunk néhány adatra, melyek némi tájékozást nyújtanak.

Először is valószínű, hogy monarchiát tervezett. Legalább így nyilatkozott az egyezkedések alkalmával mind Napoleon herceg^* előtt 1859. május 5-ikén, mind Cavourhoz^* intézett emlékiratában, 1860. november 21-ikén. Egyszersmind mind a kétszer nyilatkozott a leendő magyar dinasztia megválasztásának kérdésében is. Napoleon herceg^* előtt kijelenté, hogy miután Magyarország a Napoleonoknak fogja köszönhetni függetlenségét, ő „nem tartózkodik azon meggyőződésének adni kifejezést, hogy a nemzet őhercegségének fogja fölajánlani Szent István koronáját”, amit azonban a herceg szépen megköszönt, de visszautasított (I. 214.). Cavournak^* ismét kijelenté, „hogy a magyar nemzet az uralkodóház megválasztásánál semmit sem óhajt forróbban, mint azt, hogy őfelsége az olasz király és királyi háza iránt táplált ragaszkodásának bizonyításával szorosabbra fűzhesse Olaszországgal a testvéries barátság kötelékeit” (II. 556.) – amire azonban Cavour^*, úgy látszik, nem is válaszolt.

A jövendőbeli Magyarország számára tervezett alkotmányról annyit tudtunk meg, hogy ez egy 1859. júliusban készült terjedelmes emlékiratban részletesen kidolgoztatott, de mivel a terv igen hosszú, azért annak csak alapelvét s a nemzetiségi kérdésre vonatkozó oldalát kapjuk az Iratok között. Azonban e töredékből is eleget láthatunk. Azon alapelvből indul ki, hogy: „valamint a vallás, úgy a nemzetiség is társas érdek; ehhez, mint amahhoz, az államnak mint ilyennek, semmi köze”. Ez elvet aztán gyakorlatilag akként akarja alkalmazni, úgy a magyar, mint a többi nemzetiségekre – „hogy egyiknek sem leend legkisebb kiváltsága sem, s a kormány mint ilyen, egyiket sem fogja pártfogolni a többinek vagy valamelyiknek rovására”. – „Amennyiben pedig a kormánynak, országgyűlésnek, megyének, községnek hivatalos nyelvre van szüksége, e részben a fentebbi elv akképpen fogna alkalmaztatni, miszerint mindenhol a többség fogja elhatározni, micsoda nyelven vitessenek a közügyek, a kisebbségnek joga sértetlen hagyatván.” A kormány az oly megyékhez, melyek saját megyei hivatalos nyelvököl szótöbbséggel nem a magyart fogadják el, tartozik leiratai mellé hiteles fordítást csatolni a megye nyelvén, úgyszintén a megyék is hasonló módon tartoznak érintkezni a területökön levő községekkel, ha ezek községi nyelvül nem a megye nyelvét állapították meg (I. 454.).

Sajnálnunk kell, hogy annak részletesebb kifejtését, miként terveztetett a kormány és az országgyűlés hivatalos nyelvének ugyanez elv szerint szótöbbséggel megállapítása, az Iratok-ban föl nem találhatjuk, noha ismételten el van mondva, „hogy az ország politikai organizációját egyenesen a nemzetiségi igényeknek jogegyenlőség alapján való kielégítésére kívánja fektetni oly módon, hogy minden népfaj nemzetiségi érdekei megóva legyenek a politikai organizmus minden fokozatain keresztül, a községtől kezdve föl az államkormányig” (II. 396.).

Valóban e tervről méltán mondhatta Kossuth Napoleon hercegnek^*, hogy „nincs állam a világon, mely a nemzetiségi igényeknek akár hasonló kielégítést nyújtana, akár hasonló politikai nyomatékot adna”.

De hogy a tervnek ez dicséretére szolgál-e, az már kétségesebb.

Erdélyre vonatkozólag föntebb már említettük a Klapka^* által Couza^* fejedelemmel 1859 tavaszán kötött egyezségeket. Ezekben ki van mondva, hogy Erdélynek Magyarországgal való uniója fölött „a háború befejezte után egy Erdélyben tartandó gyűlés (általános népszavazat?) fog határozni, s ha a többség az elkülönítést határozza, ez nem elleneztetik”; ki van továbbá mondva, hogy a vegyes ajkú megyékben a közigazgatási nyelvet szintén a lakosok magok közt „barátságosan” állapítják meg, és hogy a hadseregben a szerb és román csapatok külön lesznek szervezve, és szerb, illetve román nyelven vezényeltetnek (I. 371.).

Horvátország részére, ha ez az Adriai-tenger felől tervezett benyomuló sereget barátságosan fogadja, késznek nyilatkozott Kossuth „a teljes, tökéletes függetlenséget biztosítani”, hacsak magok a horvátok nem akarják fönntartani kapcsolatukat a magyar koronával (I. 399.).

A magyarországi szerbeknek megígér minden koncessziót „a legvégső határig, melyet a haza területi épségének s politikai egységének tekintete megenged”, s bővebb tájékozás végett közölte Obrenovics szerb fejedelemmel azon nemzetiségi alkotmánytervet, melynek kivonatát föntebb nyújtottuk (I. 400. és 453.).

Ami a tervezett Magyarország külügyi viszonyait illeti, ezekre vonatkozólag legfontosabb volt azon állandó kölcsönös véd- és dacszövetség terve, mely a szerb, román és horvát államokkal köttetett volna meg, s mely „dunai konfederáció” cím alatt már a hatvanas években országszerte nagyon ismeretessé lett. E tervről azonban kijelenti Kossuth, hogy az, noha valóban tőle eredt, s alapeszméjét ma is a helyzet logikájában fekvőnek tekinti, nyilvánosságra nem volt szánva, és Helfy^* által csak tévedésből bocsáttatott közre (III. 738.).

Nem volna tehát helyén a dezavuált terv egyes részleteit boncolgatni. Az általános benyomást azonban, amit e három nagy nemzet véres harcai árán újra alkotni akart Magyarország képe tesz reánk, két szóval ki lehet fejezni: valóságos Bábel!

 

VII.

Csaba vezér hadai óta^* soha szabadító hatalmat a magyar nép tömege nem várt annyi hittel, annyi bizalommal, oly csodaszerű utakon, mint 1859–60-ban Kossuthot és emigráns társait. Az ő nevét ismerte minden pásztorgyermek, jövetelétől csodákat reméltek a legfélreesőbb faluban is, és alakja a nép képzeletében egészen mítoszivá emelkedett.

Íme, most Iratai-ból arról kell meggyőződnünk, hogy szabadító seregeik jövetele sohasem volt a megvalósuláshoz közelebb, mint Csabáé.

Azt az utat, amelyen a beütést legalább megkísérteniök lehetett volna, Kossuth nem fogadta el; az pedig, amelyen ő akart jönni, csak a vágyak és képzeletek országában volt építve, akárcsak a Hadak útja.

Klapka^* és a többiek, úgy látszik, egy időben el voltak szánva vállalkozni arra, hogy négy-ötezernyi rögtönzött sereggel Románia felől beütnek a Székelyföldre. Ha e kockáztatott tervbe Kossuth is belevág, s ha összes tevékenységöket ily expedíció gondos előkészítésére pontosítják össze, talán szervezhették volna csapataikat, talán Romániában is jobban elintézhették volna fegyvereik sorsát és szabad átvonulások engedélyének kieszközlését, s ily módon vagy az 1859. évi háború kezdetén, vagy 1860-ban sikerült volna legalább annyira jutniuk, hogy elérjék az ország határát.

De ő nem vágott bele. Ő a fölkelést úgy kívánta rendezni, hogy ne járjon kockáztatással, s eredménye már előre biztosítva legyen. Oly garanciákat kívánt, melyek mellett a fölkelés tervében még a gyöngéden aggódó női kedély is teljesen megnyugodhassék, s mint nejének írta Párizsból, még ez is azt mondhassa terveire: „de már így csakugyan jól van a dolog!” (I. 210.).

Ma is nagy lelki megnyugvására szolgál a gondolat, hogy akkor így cselekedett. Ma sem tenne másként. Iratai három kötetén át többször visszatér ebbeli állhatatosságának emlékezetéhez, s mindenkor teljes megelégedéssel gondol reá. És bizonyára méltán. Örök hála érte a nemzet nevében, hogy ezt valami elhamarkodott mozgalomba bele nem sodorta. Mert nem lehet kétség, hogy ha akkor ő az ország bármely magyar lakta vidékén kitűzi a fölkelés zászlaját, ezeren és ezeren siettek volna sorakozni alá; az eredmény pedig alig lehetett volna egyéb, mint gyászos és véres bukás, tömérdek ártatlan élet föláldozása, hiában.

Mert az osztrák hadi erő a legkritikusabb időkben sem volt oly szertemálló tömeg, mint a nápolyi király hadai Garibaldival^* szemközt 1860-ban, vagy a francia király elégületlen katonái, mikor őket 1815-ben az Elba szigetéről visszatérő dicső császárjuk ellen akarták harcba vinni. Kossuth erről legvérmesebb reményei pillanatában sem feledkezett meg, s jól tudta, hogy vele szembe sohasem állítanának magyar ezredeket, amelyek első szóra hozzá pártoljanak át. Garibaldi^* mesés sikereinek láttára s a népek lelkesedésében rejlő kimeríthetetlen erőforrásba vetett hite dacára sem engedte tehát magát odáig ragadtatni, hogy valami hasonló kísérletnek élére álljon.

Méltán büszke lehet e józan és szilárd önmérsékletére. A haza szolgálatában szerzett érdemei között e negatív állhatatosság emlékezete, úgy hisszük, nem utolsó helyet fog elfoglalni, s az utókor által is mindenkor elismerésben részesülend.

Ha azonban az igazságot egész teljességében keresve nem akarunk megfeledkezni arról, hogy az emberek tetteinek irányozására az emberi hajlamok és egyéni körülmények s jellemvonások is befolyással szoktak lenni: bizonyára eszünkbe jut, hogy Kossuth szilárd állhatatosságának magyarázatát talán nem csupán a nemzet vérének és erejének óvatos kíméletében, hanem az ő akkori egyéni körülményeiben is lehet keresnünk.

Valóban, ha Kossuth számot vetett önmagával, azon két út közül, melyek a mozgalom megindítása céljából az emigráció előtt megnyílni látszottak, bizonyára szívesebben kellett választania azt az utat, amelyen teljesen otthon érezhette magát.

Egy harminc-negyven-ötvenezer főnyi rendes sereg élén, olasz királyi vagy francia császári zászló védelme alatt nyomulni előre, diadalról diadalra; lelkesíteni a győzelemittas csapatokat; fölrázni rabigájából a haza népét; lángoló szavai hatalmával várost város után, megyét megye után árasztani el, s mindenütt győzelmesen lobogtatni a szabadság, egyenlőség és testvériség zászlaját: ily föladat igazán neki való volt, ily hadak élére már eleve is bizton oda gondolhatta önmagát.

De gerillaharcok, valahol ott a székelyföldi határhavasok vidékén – előőrsi apró csetepaték – bivouac élet^* heteken át az erdőkben –, esetleg menekülés Románia vagy Bukovina ellenséges népei között, talán társaitól elszakítva, egyedül, elhagyottan, ily vállalkozásra elszánhatta magát Garibaldi^*, aki élete nagy részét hasonló körülmények közt töltötte, de Kossuth alig érezhetett arra akár hajlamot, akár hivatást.

Végre is nem mindenkitől telhetik minden. Oly vállalatokhoz, mint Garibaldi^* marsalai expedíciója, vagy I. Napoleon Cannes-i partraszállása, a személyes elszántságnak oly mértéke s a csatatér izgalmainak oly megszokása szükséges, amit rendszerint csak azok szereznek meg, akik a harc terén nőttek föl.

Kossuth azonban nem volt katona, s bizony nagyon természetesnek kell találnunk, ha közel az élet hatvanadik évében, amit nagyobbrészt íróasztal mellett, tanácsteremben vagy családi körben élt át, nehezen szánta volna el magát egy soha nem próbált új föladatra, noha e nagy életkort oly ritka testi és szellemi erőben érte is el, mint kevesen.

Alig hisszük, hogy Kossuth politikai pálya- és kortársai közül akadt volna valaki, aki kész lett volna ily gerillabeütés vezetésére vállalkozni, s meg vagyunk győződve, hogy például Deák, élete hatvanadik éve körül, legkevésbé sem röstellette volna őszintén megvallani, hogy ily expedícióra el nem indul, arra magát alkalmasnak nem tartja,

Ehhez képest azt hisszük, senki sem ütközött volna meg rajta, ha Kossuth ilyenforma tartalmú szózatot intéz barátaihoz a hazába:

„Mindent elkövettem, hogy egy szövetséges hatalom hadseregeinek élén nyomulhassak az országba. Fájdalom, e tervem nem sikerült. Némi gerillacsapatokkal talán még meg lehetne próbálni a beütést, de ezt én nem teszem. Nem teszem először azért, mert ily vállalatnak sikerét nem remélem; másodszor azért, mert abban magam részt nem vehetnék, s pusztán a nevemet adni oly vállalathoz, melyet magam nem vezethetek, nem akarom. Hogy én a kockáztatástól visszariadnék, azt az ellenségem sem foghatja reám. 1848-ban a fejem forgott a játékon azért, amit tettem, mégis megtettem. A politikai bátorság hiányát tehát nem vetheti szememre senki. De katona nem voltam soha, s nem vagyok többé oly ifjú legény, hogy most kezdhetném el a katonai életet. Eszerint én a székelyföldi beütésben sem közvetlenül, sem közvetve részt nem veszek, s egyáltalán jelenleg semmi pozitív külsegítséget nem ígérhetek. Ti azonban, otthon a hazában, vessetek számot magatokkal, s ha bíztok a saját erőtökben, kezdjétek meg a mozgalmakat. Legyetek meggyőződve, hogy mihelyt ti otthon fölkeltek, én el nem mulasztok semmit, amit az olasz vagy a francia kormánynál érdeketekben tennem vagy megkísértenem lehet.”

Kossuth azonban e nyílt és természetes, de a helyzet által is parancsolt vallomás helyett olyan tétova szózatot küldött a hazába, mint az, amit föntebb, kivonatban közöltünk, sőt mintha egyszerre megfeledkeznék a nemzet erejének és vérének kímélete iránt feltett szándékáról, szillogizmussal^* igyekezik kimagyarázni, hogy a nemzetre üdvösebb volna, ha nélküle, semmint ha vele s az ő fölhívására kezdené meg a fölkelést.

Vonakodván kimondani, hogy katonai föladatokra vállalkozni nem akar, e vonakodása által oly fausse pozícióba^* jutott, melyet nehéz volt helyesen palástolni.

Hanem kiváló férfiaknál nemritkán tapasztalt jellemvonás az, hogy szeretnek oly tulajdonsággal, néha merő kicsiséggel tetszelegni, aminek az ő kitűnő képességeikhez mérve nagyon másodrendű értéke lehet. Nagy Frigyes a francia verseire, Napoleon a sakkjátékára, Byron a jó úszására, Petőfi a hasbeszélő tudományára volt hiú.

Kossuth, akinek szónoki zsenialitását elismeri az egész világ s akinek talentuma e tekintetben annál kivételesebb, mert két nyelven is tündökölt vele – mégpedig egymástól mind szerkezetben, mind kiejtésben és hangsúlyozásban oly messze elütő nyelveken, mint a magyar és az angol: Irataiban többször emlegeti, hogy magát szónoki tehetségnek nem tartja. De viszont katonai képzettségéről a legnagyobb önbizalommal nyilatkozik, s a betörő sereg fővezérletére teljesen képesnek és hivatottnak vallja magát.

Igaz, hogy tetteit tekintve nem cselekedett akként, amint e vallomása után várnók, sőt mind a két alkalommal, midőn e mozgalmak idején a háború tényleges megkezdésére legközelebb lehetett a kilátás – 1859. májusban és 1860. szeptemberben – oly föladatokat vállalt magára, melyek őt az akció teréről tova szólították el – Angliába; noha azon föladatok, melyek teljesítése végett Londonba vonult, terveik sikerének biztosítására nem voltak döntő fontosságúak. Első ízben azért ment oda, hogy Anglia semlegessége érdekében agitációt kezdjen, holott pár nap alatt kiderült, hogy e semlegesség már különben is eléggé biztosítva volt, sőt a királyné által nyíltan proklamáltatott is; másodízben főleg az volt Londonban maradásának a célja, hogy a magyar papírpénz gyártása iránt intézkedjék, amit más is elvégezhetett volna, talán kevesebb éclat-val^*, de meglehet, jobb sikerrel, mint ő maga. E föladatok egyike sem volt azonban oly természetű, hogy a fővezérnek – mégpedig mind diplomáciai, mind katonai fővezérnek – az akció terétől távollétét múlhatatlanul szükségessé tegye, s eredménye fölérhessen azon sokféle és tetemes hátránnyal, amit a fővezérnek a legválságosabb napokban távolléte, a dolog természete szerint, minden tekintetben kell, hogy maga után vonjon.

Hanem, úgy látszik, azon mozgalmas idők hangulata Kossuth környezetében is fölébresztette bizonyos katonás ambíció szellemét, s ennek hatása alól ő sem szabadulhatván, még azt is átallotta nyíltan kijelenteni, ha talán a gerillaszerepre hajlamot nem érzett. Nem tudjuk, nem az ilyen quasi katonás esprit^* maradványának kelljen-e tulajdonítanunk az Iratok kiadójáról is azt, midőn az utókor számára szükségesnek hiszi följegyezni, hogy Kossuth Kemény^* Zsigmondot Lágy Gazsi néven szokta nevezgetni (II. 63.), ami pedig annál kevésbé lehetett helyén, mert Keménynek^* nemcsak írói és publicisztikai működése tanúsít szilárd erkölcsi és politikai határozottságot, hanem az is tudva van róla, hogy ha kellett, bármikor kész volt a golyó elé is kiállani. A gúnynév tehát még ily értelemben sem volna találó. Az igaz, hogy hatvanéves kora felé ama székelyföldi expedícióra Kemény^* is aligha indult volna el.

Ezek szerint mi egészen természetesnek találjuk, ha Kossuth – mind a nemzet érdekeinek megfontolásából, mind a saját szubjektív indokainál fogva is – bárminemű kalandos beütés tervét állhatatosan ellenezte.

Természetesnek és helyesnek azt is, hogy – ugyanazon kettős okból – a szövetséges hatalmak segédseregének eszméjéhez oly rendületlenül ragaszkodott.

De azt már nem gondoljuk természetesnek, hogy miután segédsereg nélkül mozgalmat kezdeni tanácsosnak nem tartotta, segédsereget pedig egyáltalán sehonnan sem nyerhetett, most az Iratok-ban mégis folyton olyas vádakat vessen a nemzet szemére, hogy ez elmulasztotta a kedvező alkalmat függetlensége kivívására s egy boldog és dicső Magyarország megalapítására; hogy „a függetlenség helyébe maga a nemzet Ausztriát választotta„; hogy a „hivatalos nemzet” az ősi szent jog zászlaja helyett, amit az emigránsok magasan lobogtattak, hitevesztetten a jogföladás zászlaját ütötte föl stb. (II. k. 1. III. 689.).

Mintha a nemzeten múlt volna, hogy a Kossuth által óhajtott fölkelési mozgalmak megvalósítására neki és az emigrációnak minden terve meghiúsult.

Forradalmat kezdeni rizikó nélkül, egészen biztosra, királyok és császárok nevében, királyok és császárok hadseregei élén!...

Nemes és humánus törekvés, de oly erős hit, oly fantázia, akkora illúzió kell hozzá, minővel az istenek csak kivételes egyéniségeket ajándékoznak meg. Valóban, Kossuth ily tekintetben is kivételes ember. Tévedései éppen oly kevéssé mérhetők köznapi mértékkel, mint ritka szellemi tulajdonai. Azok, mint ezek, kolosszális arányokat öltenek nála.

Bámulatra méltó a fáradhatatlanság, tevékenység, lankadatlan munkakedv, mellyel agitációit folytatja. Mintha e két éven át örök lázas izgalmak közt élne, de azok őt mégsem emésztik. Gyűléseket rendez, beszédeket tart, emlékiratokat készít, hírlapi cikkeket ír, levelez százfelé, résen áll a diplomáciai viszonyok minden fordulatánál, s bármi változás álljon be azokban: ő rögtön kész az új kombinációkkal; terveknek, ötleteknek, argumentumoknak nincs szűkében soha, merésznél merészebb javaslatai kifogyhatatlanok, s céljai elérhetése végett fölkarolja a leghihetetlenebb terveket is, melyekre más halandó gondolni sem merne. Ő nem haboz beleavatkozni az egész világ dolgába. Ha törekvéseinek az angol kormány útjába áll, vállalkozik azt megbuktatni; ha a török hadügyminiszter ellenkezései miatt a Romániába küldött fegyverekkel baj van, Karacsay^* ajánlatára belefog, hogy a török hadügyminisztert Párizsból, a francia kormány által megbuktassa (III. 213., 218.); ha az olaszországi mozgalmakat a papok nehezítik, mindjárt kész a radikális tervel, hogy az olasz nép legyen mindenestül protestánssá. De e roppant tevékenység között, mondhatnók, elfelejtenek lélegzetet venni, elmulasztják a leglényegesebbet. A fegyvereket előkészület nélkül küldik Couza^* nyakára, Szerbia barátságos segédkezésére bizton számítanak, anélkül, hogy az ottaniakkal erre nézve megállapodtak volna; a bankjegyeket oly helyen s oly módon nyomatják, hogy Ausztria megtudja és lefoglaltatja; a hazai pártok óhajtásai, törekvései, forradalmi vagy alkura hajló hangulata megítélésében egyik szélsőségből a másikba esnek.

Különösen jellemző Kossuthra nézve ez utóbbi jelenség. Csaknem azt kell hinnünk, hogy fantáziája olyannak képzeli a nemzetet, mintha az egy fejjel gondolkodnék, egy szívvel érezne. Ehhez képest hol teljes bizalommal hirdeti a világnak, hogy az ő fölhívására a magyar nemzet mint egy ember fog fölkelni Ausztria ellen, hol ismét teljes bizalmatlanságba és kétségbeesésbe merül. Zaklatja az otthoniakat: mondják meg, mit akar a nemzet; alternatívákat állít föl, s kívánja, hogy azokból válasszon a nemzet; kérdéseket tesz, s követeli, hogy azokra határozott pozitív választ adjon a nemzet, mert ezzel a nemzet tartozik saját becsületének, s tartozik azon nemzeteknek, amelyek segíteni akarják (III. 649.).

Mintha a nemzeteket lehetne így vallatás alá fogni, s nem az volna az államférfi egyik legfőbb feladata, hogy maga lásson, halljon, s nemzete hangulatát kiérezze, akaratát eltalálja.

De Kossuth sem látni, sem hallani nem akar, vagy nem tud. Máig is azon hiedelemben él, hogy a kiegyezés nem a valódi nemzet akaratából történt.

Csudálatos az a rendületlen erő, mellyel ő saját magában, saját gondolataiban, fölfogásában, ítéletében, kedvenc eszméiben hisz. Kombinációi meghiúsulnak, reményei cserbenhagyják, az ígéretek és hitegetések, melyekre terveit építette, nem teljesíttetnek, barátai egyenként elhagyogatják, utoljára csaknem egyedül marad Ihásszal, és mégis hisz a saját csalhatatlanságában, s nem is hisz semmi egyébben.

De nagy erőt ad az embernek a szilárd önhit. Aki tántoríthatatlanul bízik önmagában, bizalmat önt másokba is, s nagy tévedések dacára oly eredményeket mutathat föl, amilyet habozó, tépelődő meggondolással maga a bölcsesség sem érne el soha. Kossuthnak a saját politikája csalhatatlanságába vetett bizalom adta meg a határozottságnak és céltudatosságnak azon színezetét, mely egész magaviseletén s azon időbeli politikai föllépésén szembetűnően nyilvánult, és tervei iránt a magyar népben általános bizalmat, az osztrák körökben pedig, legalább egy ideig, komoly félelmet tudott kelteni.

E kettős hatás által az emigracionális mozgalmak – bár magokban véve nem voltak egyebek ingatag kísérletnél – mégis sikeresen hozzájárultak a nemzet érdekeinek előmozdításához, mert a nemzet erőforrásainak bizonyítékául szolgáltak, és a kiegyezési alkudozásoknál nyomatékul estek a mérlegbe.

Kossuthnak önmagába vetett hite ma még erősebb, meggyökeresedettebb lehet, mint akármikor volt. Ha nem volna az, ha az évek tapasztalatai meghozták volna az elfogulatlanságot a múltban elkövetett tévedések és gyöngeségek fölismerésére: talán nem bocsátotta volna közre e mozgalmakra vonatkozó leveleit, egykorú iratait, bizalmas följegyzéseit melyekből emigracionális terveik teljes kudarcáról s az ő álmaikban képzelt jövendőbeli Magyarország siralmas állapotáról kell meggyőződnie minden elfogulatlan olvasónak.

De igaza van, amit könyve végszavában mond. Ő nem ismeri, nem érti a mai Magyarországot. Nem ismer reá, pedig neki is nagy része van abban, hogy ez a Magyarország nem olyan többé, aminőnek ő találta pályája kezdetén: nem a praerogatívák, gravamenek, nem-adózás, saját zsírjába fúló elszigeteltség nagy pipájú s kevés dohányú népe; hanem egy nagy átalakulás processzusában^* fejlődő állam, melynek alkotóelemei részben most mennek át azon a vegyi bomláson, amin Európa szerencsésebb fajai már régen általestek.

Mi lesz a sorsa? A jövő titka. A hazafiúi gond és tépelődés apáinkról és ősapáinkról szállott reánk örökségül, s talán fiainkra és unokáinkra is át fog szállani. De hogy nemzetünk fönnmaradására, mostani számos bajaink ellenére is alaposabb reményünk lehet, mint lett volna azon új hazában, amit egy vérrel végigmosott tabula rasára odarajzolni Kossuth tervezett: az iránt Deák politikájának hívei egészen nyugodtak lehetnek. Ha közölök valakinek e tekintetben. eddig talán kétsége lett volna: forgassa minél szorgalmasabban Kossuth Iratai-t, s kétségei bizonyára tökéletesen el fognak oszlani.