Jegyzetek

Babits Mihály Az írástudók árulása című írása első alkalommal a Nyugatban jelent meg. (1928. szeptember 16. 355-376. Könyv alakban: Élet és irodalom. Bp. 1929. 136-170. Újabban: Babits Mihály művei. Esszék, tanulmányok Bp. 1978. II. 207-234. Összegyűjtötte, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta Belia György.)

Julien Benda (1867-1956) francia író, esszéista, kritikus, filozófus Az írástudók árulása (La trahison des clercs. Paris. 1927) című könyve magyar nyelven csak Babits Mihály halála után jelent meg Rónai Mihály András bevezetőjével és fordításában. (Bp. 194. Ez a kötet is tartalmazza Babits Mihály 1928-ban írott tanulmányát.)

Babits Mihály írása első megjelentekor heves vitát váltott ki. Minderről maga Babits így ír: „Az írástudók árulása – E tanulmányt 1928 őszén írtam. Julien Benda könyve, La trahison des clercs 1927-ben jelent meg Párizsban. Benda újabb cikksorozata, melyre a szöveg célzást tesz, azóta szintén megjelent könyv alakban is La Fin de l' Infini címmel. Meg kell itt jegyeznem, ami különben cikkemből magából is kitűnik, hogy távolról sem azonosítom magam a Benda könyvével s annak egyes állásfoglalásaitól teljesen szabad vagyok.

Cikkem nyomában rövid idő alatt egész kis irodalom támadt. A válaszok, melyek a legkülönbözőbb jobb- és haloldali folyóiratok hasábjain láttak napvilágot, részben íróik komoly egyénisége és az érintett problémák nagysága révén figyelemreméltóak, részben elfogultságukkal és érteni-nem-akarásukkal valóságos iskolapéldái az »írástudók árulásának« s a nyomában keletkezett közszellemnek. A polémia által fölvett kérdések oly nagy fontosságúak, s oly sokfelé ágazók, hogy lehetetlen azokat rövid válasszal elintézni; szinte egész könyvet kívánnak feleletül. (Lehet, hogy ez a könyv egyszer megszületik.)” (Babits Mihály: Élet és irodalom. Bp. 1929. 207. Julien Benda könyvének címét Babits feltehetően emlékezetből idézte; a pontos cím: La fin de l'Éternel. Paris. 1929.)

A kibontakozó vita irányát alapvetően meghatározta és jellemezte Osvát Ernő Babits Mihályhoz intézett levele, amelynek szövegét Babits egy megjegyzés kíséretében („Talán nincs kifogása Osvát Ernő barátomnak e levél közzététele ellen. Alig volna joga megvonni azt a nyilvánosságtól; attól a nyilvánosságtól, melynek Igazság és Kultúra szívügye még. A levél tele kérdéssel, s választ kíván és új kérdéseket... Mennyi minden maradt cikkemben kimondatlan! Minél előbb visszatérek erre; addig is adom a levelet úgy, ahogy érkezett. B. M.”) azonnal közölte a Nyugatban.

 

AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA

Levél Babits Mihályhoz

 

Kedves Barátom, írtam már, mennyire megfogott s foglalkoztat, amit az „írástudók árulásáról” mondasz; ezek nagy mondanivalók s ez a meggyőződés hanghatalma; s bámulom azt az összefoglaló erőt, mely ily világképet a tenyerén tart; a művészeti s irodalmi állapotoknak milyen élő freskóival világítod meg az. írástudók úgynevezett árulásának következményeit; hogy megérted, véded, amit magasabb szempontból mégis vádolsz; mily meghatottan-meghatóan írsz a féltett emberi kultúráról; neked ez volt a fontos: az „írástudók árulásának” a kihatásai, a mai állapotok bírálata.

S mint ahogy a szószéken a papnak eszébe sem juthat, hogy Isten létének bizonyításába fogjon, igazságáhitatodban Te sem vetted észre, hogy nem avval kezdted, hogy mit értesz igazság alatt. Ezenkívül mit lehetne ellened mondani? Talán, hogy az. írástudók árulásának motívumai között mintha kissé lebecsülnéd az. igazságuk és cselekedeteik közötti eltérés erkölcsi visszahatásait. Én egyébként nem tudok hinni az igazság tudatának ebben az általános s főleg a teljes elhomályosodásában. De fontosabbnak tetszik ez: Kik az írástudók? Akiknek az a hivatásuk, hogy az. érdekek fölött álló egyetemes igazságot, erkölcsöt, logikát hirdessék. Azt mondod: papok, tudósok. Ha csak papokról beszélnél, nem kérdezném, miért nem így mondod: keressék és hirdessék!? De kérdeznem kell azért is, mert úgy látom, kétféle írástudók kétféle árulásáról beszélsz. És az írástudók zömének árulását is azoknak az önálló gondolkodóknak az árulására vezeted vissza, akiknek abban áll az árulása, hogy meggyőződésük alkalmatlan, vagy úgy változott meg, hogy alkalmatlanná lett arra, hogy méltón helyettesítse azt az egyetemes igazságot s erkölcsöt, melynek hirdetése az igazi írástudók feladata. De mit jelentene ez? Hogy igazságszeretetből lettek árulók. Árulói annak a hivatásuknak, hogy az abszolút igazságban való, s az abszolút igazságról való hitükkel most már ellenkező hitet hirdessenek. Nem ezt mondod? De mégis, hiszen avval fejezed be cikkedet, hogy a katolikus igazság kétségkívül hasznosabb az emberi kultúrában mint a pragmatista vallás. Hát az igazság nem áll fölötte minden vélt vagy valóságos érdeknek? Ez nem elfogulatlan érv, épp így az a gyanú, melyet mellé állítsz, hogy: „a könyörtelen logika és tudományos lelkiismeretesség, mely őket e harcba (hogy az Észt az Ész fegyverével támadják) belevitte, alighanem csak álarca volt valami emberi érzésnek”. Nem, Te nem érintheted könnyelmű ujjal az igazsághirdetés szabadságát. Te csak arról az igazságról mondhatnád, hogy nem hirdethető, mely szerinted nem felel meg az igazság szerinted való kritériumainak. Mert az írástudók hivatása nem az én igazságom hirdetése, nem a Te igazságod hirdetése, hanem az Igazság hirdetése. De ha elismered az antiintellektualizmus és a pragmatizmus bölcseletét – mért nem mondod, hogy az igazság árulta el az írástudókat? Azon gondolkozom, hogyha az ember már megtalálta volna azt az igazságot, azt az erkölcsöt, melynek megtalálásában való hit nélkül az értelem használata csak egy legnagyobbszabású szórakozás volna, mondhatnád-e, amit mondasz hogy az igazság komplikált dolog? De amíg csak keresi, elzárhat-e bármily meggyőződést a maga hirdetésétől? És ha megengeded azt, hogy az írástudó pártérdeket szolgáljon, ha azt az igazsága indokolja, sőt ha ezt („mégha nem úgy volt is”) az igazságával indokolja, miért nem szabad ez annak az írástudónak, aki azt hirdeti, hogy az igazság az, amit fel tudunk használni? Azt hiszem, meg kellene mondanod, mit tartasz olyan igazságnak, olyan erkölcsnek, melyet az írástudónak hirdetnie kell, hogy ne legyen áruló. Mert ha nem mondod is, hogy az írástudó hűségét a régi írástudókkal való szolidaritása jelenti – az ő idealizált idealizmusukban tükrözöd a maiak árulását. Ha a hirdetettek között nincs egy az igazságok fölött álló igazság, s az igazságkereső meggyőződése nem kritérium – akkor az igazság és hirdetése csak annyi, hogy van egy biztos, de előttünk bizonytalan igazság, s hogy van egy biztos, de előttünk bizonytalan erkölcs, s a gondolkodásnak magát mindentől függetlenítve, tovább kell azt keresnie, tekintet nélkül az indokok összességére, tekintet nélkül arra, hogy a kultúra mit veszíthet ebben a keresésben. Semmi sem féltenivalóbb az igazságnál, s ha az igazságkeresés még nem az igazság, de a legelengedhetetlenebb kultúrigény. Ha meggondolom, hogy inkább elnézed az írástudónak, hogy hitvallása ellen cselekedjék, mint azt, hogy ebben az. esetben megszűnjék hirdetni igazságát és annak hitelét rontani – úgy találom: valami másodrendű szerepet: az idealizmus lélektelen, csak technikai ápolásának másodrendű és kétes szerepét szánod neki, s hogy evvel valami gyakorlatit: haladást, kultúrát kellene szolgálnia.

Hát kik az írástudók? Csak annak a hirdetői, hogy a gondolat az igazság felé tör? Vagy az igazság felé törő gondolat hirdetői? Vagy a gondolattól féltett igazság hirdetői? Amit az írástudó igazsághirdető hivatásának érdekekkel nem mérhető szépségéről írsz, annak harangszó-ünnepélyessége úgy átjárja egész gondolatmenetedet, hogy szinte megijedek kérdéseimtől. Bocsáss meg, ha félreértettelek.

Barátod

Osvát Ernő

 

(Nyugat. 1928. II. 761-762. A vitaírások részletes bibliográfiája: Kardos Pál: Babits Mihály Bp. 1972. 622-623.)

Babits később Julien Benda 1932-ben megjelent könyvéről (Discours a la nation européenne) ismét írt a Nyugatban, de ez az írás – Nemzet és Európa 1934 – jobbára csak széljegyzetszerű összefoglalása az írástudók árulásáról vallott gondolatainak: az ígért-remélt könyv nem készült el. Vagy: tekintsük válasznak, összefoglalásnak vallomásnak az. írástudók felelőssége mellett hitet tevő műnek Az európai irodalom története 1935-ben megjelent köteteit. Művészként, emberként Babits Mihály az utolsó, örökre érvényes szavát e vitában majd a Jónás könyvében mondja ki:

 

... mert vétkesek közt cinkos aki néma...
 
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak

 

Az írástudók árulása szövegét Belia György hivatkozott kiadása alapján közlöm A jegyzetekben Babits cím szerint, de forrás nélkül említett tanulmányai, szövegei a Babits Mihály művei sorozat köteteiben legkönnyebben fellelhetőek. (Esszék, tanulmányok I–II. 1978.; Dráma és prózafordításai Bp. 1980; Az európai irodalom története. Bp. 1979.; Összegyűjtött versei Bp. 1977.)

 

Babits Mihály  művei s a vonatkozó szakirodalom bibliográfiája: Kardos Pál i. m. 555-645. Az újabb irodalomból két szemléletében-szellemében összegző munka: Rába György: Babits Mihály. Bp. 1983.; Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő. Bp. 1984.




Hátra Kezdőlap