Fülszöveg

Vasműt, pontosabban annak esszenciáját, nagykohót először bélyegen láttam, még kisfiú koromban. A nagykohó ma is megvan, bár azóta néhányszor átépítették. A por is ugyanolyan vörösesbarna körülötte, ahogy az 1953-ban kibocsátott "Épületek II." sorozat hetvenfilléres bélyegének alapszínéből sejthető. Innen nézve negyven év alatt semmi sem változott, de máshol, más kapuk, más kerítések felől az egykori vasműsök alig ismernének rá gyárterületükre. Nem csoda, évekkel a rendszerváltás után vagyunk, a Dunai Vasműt már DUNAFERR RT.-nek hívják, és a városnyi gyárat járva a kontraszt valóban lenyűgöző. Új, impozáns gyárcsarnokok, szupermodern gépek és berendezések állnak szemben a régiekkel. Mindez szakavatott kalauzok segítségével könnyen, gyorsan, egy-két nap alatt áttekinthető. Hogy mégis két éven át (1996-97) ingáztam Budapest és Dunaújváros között, annak tízezer oka volt. Az a tízezer ember, aki ott dolgozik. A munkások arca keserű Janus-arc, akár előre-, akár hátranéz. Engem ez a különös, ismeretlen, ám mára majdhogynem érdekte-len arc vonzott. Melósok százait igyekszem bemutatni természetes környezetükben, a kokszolókemence tetején, a blokkok tövében, a bukók alján és a bakdaruk kosarában, a szalaghidak tornyaiban, a bunkersorokon, a pajzs-, kitoló-, töltő-, oltó- és mérlegkocsikban, az érc-, szén- és elegytereken, a tömörítőmű kilenc szintjén, a kohók pódiumán és állványzatain, a számítógépes műszerházakban és irányítótermekben, a habosító vágányai mellett, a konverter csarnokában és a svédlándzsások fedezékeiben, az acélmű öntőtornyában, a hengersorok kormánypadjain, a pácoló hurokgödrénél, a hőkezelő harangkemencéinél és a kikészítők rakásolóinál - végig a teljes technológiai folyamaton.

Tábori Zoltán