Most nem alkalmas az idő...
Mert a nemzet önbecsülése, a hatalom kötelessége, a nemzetközi helyzet, a gazdasági bajok, a nép érdeke, a körülményeink, a lehetőségeink, a múltunk, a jövőnk...
Most ne firtassuk, miért jutottunk ide, mert ezzel ellenségeinket juttatjuk behozhatatlan előnyhöz; most ne leplezzük le hibáinkat, mert mások majd hangosabban fogják fejünkre olvasni elkövetett vagy el sem követett bűneinket; most várjunk, mert jönni kell jobb időnek, nekünk kedvezőbb, szerencsésebb csillagállásoknak, addig legyen erényünk a türelem; most ne hangoskodjunk, ne ágáljunk, húzódjunk meg csendben, s várjuk a tülekedés elmúltát, a nekünk gyümölcsöző holnapot; most nem alkalmas az idő arra, hogy ország-világ előtt nézzünk tükörbe, mert...
1943 lőporfüstös őszén Balogh József rövid hírlapi cikket írt. Megforgatja a gondolatot: vajon a külföld milyen tükörben szemlélve alakította ki véleményét a magyarságról? S vajon mi, magyarok ismerjük a véleményeket, amelyeket tőlünk nyugatra – nálunk nélkül rólunk – megfogalmaztak?
Szerény, filológus feladatot ró ki Balogh József a tollforgató gondolkodókra: érdemes lenne folytatni Apponyi Sándor munkáját. A tudós főúr összegyűjtötte, feltérképezte a magyar régiség emlékeit, mindazokat a könyveket, nyomtatványokat, amelyekben a külföld magyarokról alkotott véleménye századok során leülepedett.
Majd háromezer kötet könyv; tükör: így láttak bennünket a 16–18. században az elfogult vagy elfogulatlan idegenek.
Arckép amelyet nem mi festettünk önmagunkról, s amelynek némely ecsetvonása számunkra nem éppen hízelgő, egyike-másika éppenséggel bántó – hamis, torz, egyoldalú.
Hírünk a világban.
Széchenyi István 1815 szeptemberében jó szélre vár, Angliába készül, s a parton séta közben egy idős szobrásszal beszélget. A francia – Széchenyiről azt gondolván: angol – hidegen társalog. Széchenyi felvilágosítja, hogy ő és társa östreicher; nem magyart mond – azt hangsúlyozza a derék franciának, hogy mindketten ausztriai utazók. A francia pedig nyilván úgy gondolta: előkelő osztrák urakkal fecserészik a tengerparti szélben.
Széchenyi István a legnagyobb magyar a Duna mentén – de meglehet: Angliában valami izgága, keleti gróf, aki gyárakban, palotákban, lóistállókban, parlamentben lázasan szimatol, figyel, jegyezget, s ha előkelő társaságban hazájáról ejtenek szót, hol koszfészeknek, hol elbűvölő paradicsomnak nevezi Magyarországot. Ki tud eligazodni ezeken a magyarokon?
Kossuth Lajos a Kárpát-medencében: Kossuth apánk. Párizsban: „ázsiai ékesszólás”.
1848 március idusa Pesten: Petőfi napja, forradalom, szabadságharc!
Párizsban: „a világ legigazságtalanabb ügyéért” kirobbantott rablóháború.
Mi hittünk magunkban, ügyünk igazában, de a nyugatnak nem volt szüksége arra, hogy bennünk higgyen. Nekünk mindennél fontosabb volt szabadságunk, függetlenségünk abban a történelmi pillanatban – eltartott néhány évszázadig –, amikor a nyugatnak mindennél fontosabb volt az erős Habsburg-birodalom megmaradása, amely szilárd bástyaként dacol a keleti veszéllyel.
Mi azt hittük: a pogány török áradat ellenében életünk árán megmentettük a kereszténységet; Európa arra emlékezett: a magyarok képtelenek voltak erős hadat szervezni, pártharcaikkal, fenegyerekes viszályaikkal Bécs erejét gyengítették, s a végén – hogy mentsék az irhájukat – lepaktáltak a félholdas hódítókkal.
Magyarország Komp-ország – sikoltott Ady Endre.
Magyarország inga: leng – mondták Angliában.
1920. június 4-én zsebkendőbe csomózták a történelmet.
S mi jajongtunk a kiégett templomfalak között.
Valahol utat vesztettünk?
Nemcsak a magunk pingálta tükörben szemlélni önmagunkat: ez az igazi nemzeti önismeret felé vezető úton az első s legfontosabb lépés – vallja Illyés Gyula 1943 őszén. Megszépített, gyönyörűnek, hősi-nemesnek álmodott önarcképünk mellé állítsuk oda a nyugaton festett kevésbé barátságos, olykor ellenséges ábrázolásokat, s merjünk mások által elénkbe tárt tükrökben szemlélődni. Ilyenek vagyunk? Ilyenek is? Álláspontunk igazságához mindig hozzátartozik ellenfelünk álláspontjának ismerete, önismeretünk hitelét mások rólunk alkotott véleményének ismerete hitelesíti, hitelesítheti. Bárha torzkép az idegenek festette portré, ismernünk kell: ez életben maradásunk, megújulásunk záloga.
De alkalmas-e a pillanat 1943 őszén arra, hogy szembesítsük önmagunkról alkotott jó véleményünket a nyugat rólunk alkotott rossz véleményével? Szabad-e, okos-e a háborús kavargásban, ingalengéses bizonytalanságban sebeket kitakarni, magunk gyalázatát felmutatni, múltunkból a szennyest előkaparni – farkasszemet nézni a tükörrel, s tudomásul venni, ország-világ elé tárni a fájdalmas igazságot: „A vendég- és szabadságszerető, a lovagias és deli helyett nyugaton a magyar név korcs, sunyi, hazug, gyáva és hatalmaskodó, kérkedő és műveletlen népegyveleget idéz.” Illyés Gyula szándékosan nyomja meg a tollat, ébresztőt fúj alvó lelkiismeretünknek. De vajon 1943 őszén, pillanattal az összeomlás előtt, ki akar felébredni? Ki akar, s ki mer?
És biztos, hogy most, ingajáratban a már nem és még nem között, épp most kell a világ elé tárni, hogy van gondunk önmagunkkal, nem is kevés? Nehéz időkben miért lázas, sebeket tépő önismeretre sarkalló beszédekkel, nyilatkozatokkal, hírlapi vitával riogatni az embereket, s nehezíteni amúgy sem könnyű helyzetünk?
Ha van remény megmaradásunkra, értékeink megőrzésére, országunk egybentartására, nem akkor cselekszünk bölcsen, okosan, ha várunk, hallgatunk, a nagy erők véres ütközetében csendben meghúzódunk?
Ha leleplezzük gyengeségünk, ezzel még védtelenebbé tesszük – hisz kiszolgáltatjuk kényre-kedvre ellenségeinknek – önmagunk!
Legalább mi ne keltsük rossz hírünket a világban!
És megdördült a Magyar Csillag írásai ellen a hírlapi össztűz.
Érdekeink azt kívánják...
Nincs szükség a Magyar Csillag „sötét pesszimizmusára”...
Igenis, jó a hírünk nyugaton s szerte a nagyvilágban...
Most nem alkalmas az idő...
Volt, aki 1944. március elején úgy gondolta: jobb lenne, ha Illyés Gyula s íróbarátai nem piszkítanának saját fészkünkbe, mert jó hírünk mindennél fontosabb, s „az idő nekünk dolgozik” – sokan elhitették önmagukkal: a magyar név megint szép lesz, ha nem mi mossuk le róla a gyalázatot, mit rákentek a századok!
De akkor ki? És mikor?
1944. március 19-én megszállták az országot a németek, ránk taposott a Harmadik Birodalom. A Magyar Csillag áprilisi számát bezúzták, Illyés Gyulát elhallgattatták. Balogh Józsefet április másodikán a Gestapo emberei meggyilkolták.
Sztójay Döme altábornagyot, berlini magyar követet Horthy Miklós kormányzó kinevezi miniszterelnökké, Adolf Hitler kancellár Edmund Veesenmayert Magyarország teljhatalmú birodalmi biztosává.
Magyarország várt. Magyarország vesztett.
A torzító tükör nem tört el; piszkosabb lett.
Cui prodest?