5. A karácsonyolás

Tél jöttével tavaszt várunk,
Minden egy nap ünnep nálunk,
Napfordulón jövőt nézünk,
Gonoszt űzünk, jót igézünk,
Hej regő rejtem! -

 

Írta egy ismeretlen poéta a múlt század végén arról az időszakról, amely András-naptól Gergely-napig, vagyis november végétől március derekáig tart: a téli időszakról, vagy ahogyan az egyház nevezi, a karácsonyi ünnepkör-ről. S jól fogalmazott, mert az ősidőkből származó hitvilágban és népi szokáskörben jelentős ciklusnak, a téli napfordulat-nak s a vele kapcsolatos újrakezdésnek a rítus-jellemzőjét ragadta meg. E hiedelem- és szokáskört az egyház annak idején nem irtotta ki barbár módon, hanem körültekintő okossággal és mértéktartással megszelídíteni és keresztényesíteni törekedett, többek között – jól ismerve az embert és a szokás erejét – úgy, hogy megszentelte. Így kapcsolódott ennek egy-egy fázisa a keresztény időszámításhoz, illetve egy-egy szent ünnepéhez. – E hatalmas szokáskörből a hazánkban is dívó jelentősebbeket s azok főbb vonásait ismerhetjük most meg.

December 6-a, Miklós napja, már a középkorban gyermekünnep, hiszen Szent Miklós az ifjúság és a vándorló diákok patrónusa volt. A Miklós-napi szokás első hazai előfordulásáról Bod Pétertől értesülhetünk. Az 1757-ben megjelent „Szent Heortokrates” című munkájában így írt:

„Némely tartományokban a Szülők a gyermekeknek Sz. Miklós éjtszakáján ajándékotskákat tésznek el, s azt mondják, hogy Sz. Miklós hozta.”

Ez a nap azonban ősi gonoszjáró nap is volt, és a gonoszűzés szokása az előbbivel úgy keveredett, hogy az a gyermekek számára nem lett kedvező. Erről tanúskodik Csepreg 1785. évi statútuma is:

„Mindekutána ősi időktől fogva tapasztaltatott, hogy némely lakosok közül Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai időben különbféle öltözetekben és álarcokban járnak házról-házra, s a gyenge gyermekeket… csúfos figurákkal rettegtetik, keményen meghagyatik, hogy senki [ezentúl ilyesmire] meg ne bátorodjék.”

Ebből az „alakoskodásból” századunkra csak a krampusz és a gonoszűző virgács maradt meg, napjainkra a krampusz is kikopott, és Szent Miklós utódjának, a Mikulás-nak az alakja is átváltozott Télapó-ra, akinek viszont már semmi kapcsolata nincs az ősi hagyományokkal.

Az igazi gonoszjáró nap azonban Luca nap-ja, december 13-a volt. Az 1582. évi naptárreform előtt ez volt az év legrövidebb nappala, illetve leghosszabb éjszakája, így a sötétség hatalmainak, a gonosznak a legkedvezőbb időpont a tevékenykedésre. Ez az ősgonosz aztán Európa egyes új népeinél női alakot öltött, s boszorkány-ként végezte a rontást.

Luca napja a magyarságnál mint gonoszjáró nap egyúttal asszonyi dologtiltó nap lett, tüzet is csak a férfiak rakhattak. A boszorkányrontás megelőzése, illetve a gyümölcs, zsiradék, tojás, aprómarha-bőség biztosítása érdekében pedig sokféle varázslást végeztek. Legelterjedtebb, egyúttal a legtovább élő közülük a lucázás, más néven palázolás, kotyolás.

Hét-tizenkét éves fiúgyermekek szalmát vagy kis fatuskót húzva maguk után sorra járják a házakat. Beköszöntés után az ajtó elé vagy a kemence szögletbe hintettek egy kis szalmát, illetve rakták a fát, ráültek, és elmondták vagy elénekelték a varázslószöveget. Repcevidékén pl. emilyent:

 

Luca, Luca, kitty-kotty.
Tiktyok, lúggyok ülősek legyenek,
Tehénjeik fejősek legyenek,
Tojások annyi legyen, mint égen a csillag,
Csibéjök meg annyi legyen, mint a fűszál,
Zsirjok annyi legyen, mint kútban a víz.
Tiktyok, lúggyok ülősek legyenek,
Luca, Luca, kitty-kotty.

 

Amikor végeztek, a gazdasszony megajándékozta őket, és továbbmehettek. A szalmát, illetve a tuskót azonban otthagyták, mert csak akkor lettek „ülősek” a tyúkok.

Általánosan elterjedt volt az a varázslás is, amelynek célja a boszorkányok távoltartása, illetve meglátása volt. Mindkettő Luca napján kezdődött, és a karácsonyi éjféli misé-ig tartott. Az előbbi célra a Luca napján a kémény alatt megkötött nyírfaseprő volt a jó, amellyel a tizenketted alatt sepregetni kellett, hogy a boszorkány ne juthasson a házba. A boszorkánylátásra a közismert Luca-széke szolgált. Sokáig, tizenhárom napig készült, Lucától karácsonyig mindennap művelni kellett rajta. Egyes vidékeken tizenhárom-, illetve kilencfajta fából faragták. Ha aztán a készítője a karácsonyi éjféli misén ráült, megláthatta a környék összes boszorkányát. De a széket rögvest el kellett égetnie.

Luca napján kezdték a betlehemezés-t is, és járták karácsonyig, illetve vízkeresztig. Századunkra azonban már alaposan átalakult az ősi szokás.

Betlehem városában annak idején kegyelettel gondozták azt a sziklabarlangot, amelyben a hagyomány szerint Jézus bölcsőjéül szolgáló jászol maradványai voltak. A relikviák később Rómába kerültek, és itt a IV. században, majd másutt is szokásos lett a betlehemi sziklabarlang-alkotás és a születés jelenetének bábokkal való ábrázolása. Ezzel pedig kialakult a liturgikus misztériumjáték, amelyben később a bábok szerepét élő alakok kezdték helyettesíteni, átvéve egyúttal a bábjáték magyarázójának a szövegét is. E drámai játék a XIII. század elejére azonban annyira profanizálódott, hogy a pápa kitiltotta a templomból. Erre Assisi Szent Ferenc a szabadban épített betlehemet, s ezzel a liturgikus misztérium az utcára került, melynek során a misztérium latin szövege is fokozatosan átváltott a nép nyelvére.

Hazai játékaink egy közös alapdrámára vezethetők vissza, amelynek szövege a XIV. századból fennmaradt templomi hagyományt rögzítő latin misztériumot követi, de pásztorjáték még nincs benne. A XVI. század során, főleg a diák iskolai drámák-ban kettéválik a Jézus születését megelevenítő betlehemezés és a három királyok imádását felélesztő csillagjárás. Amazt karácsonykor, ezt pedig vízkeresztkor játszották. A XVII. században az előbbihez hozzácsapódott az ősi hagyományokat felelevenítő barokk pásztorjáték, amely protestáns területeken alakult népi játékká, mint betlehemezés. És ebben már nemcsak muzsika, de tánc is van. Mint a XVII. századból fennmaradt egyik szöveg mondja:

 

Bizony ighen hanghos majd fuok egy notát,
E csinus musika megh érne egy krauczárt,
Az egész Pásztorságh ne kimellye lábát,
Ki ki szep módgyáual iária itten tánczát.

 

A betlehemezők legalább négyen voltak. Egy fiatal, egy öreg pásztor, egy angyal, a negyedik pedig, aki a jászolt, barlangot vagy templomot ábrázoló betlehemet vitte. De lehettek sokkal többen is, ahogyan a dráma szövege megkívánta. Századunk elejére aztán a hajdani áhítatos misztérium többnyire gyermekmulatság lett, amelyet jelentős mértékben élelemszerzés céljából játszottak, s a liturgikus szöveghez koledáló ráadást ragasztottak, mint pl. a Jászságban:

 

Hát a házi gazdasszony,
Talpig jó egy asszony.
Van kenyere, szalonnája,
Van jó bora, pálinkája,
Ad belőle minekünk is,
Amint adja, köszönjük is.

 

A karácsonyi ünneplés – családi ünnep – december 24-én, bővedeste, lámpagyújtás után kezdődött, hisz a természeti népeknél, így hajdan a magyarságnál is a nap napnyugtával kezd és végez. A karácsonyi vacsora részint az ókori görög-római hagyományoknak, részint a germán, szláv napforduló-ünnepi, a jövő termést biztosító nagy lakomájának kereszténnyé szelídült mása, de még századunkban is sokat megőrzött mágikus jellegéből. Ételsora hagyományos, katolikus helyeken böjtös. Jellegzetes étele a hüvelyes, főleg bab, lencse, aztán a főtt vagy öntött tészta, végül a gyümölcs, leginkább alma, dió. Mindegyikükhöz hiedelem is fűződik. A bab, lencse pénzt hoz. A tészta, főleg a mákos, szerelmi jósláshoz szolgál: az eladó leány a család egyik férfitagja evőeszközéről elkapja az első falatot, az utcára siet vele, ott eszi meg, és ahogyan hívják az első férfit, akit megpillant, az lesz az ura neve is. Az alma szintén jósolhat ilyen módon, de a héja is kirajzolhatja a jövendőbeli nevét, sőt, az állatok fejlődését is segíti, ha vizet tölt rá a gazda, és arról itat. A férges dió betegséget, halált jósol. Mint ahogyan az asztalra tett só is, ha olvad. A fokhagyma viszont betegséghárító, a vöröshagyma pedig időjárásjósló. A jövőbeli bőség biztosítása érdekében helyeztek az asztalra vagy alája szalmát, szénát, gabonát, terménymagvakat, gazdasági eszközöket meg a Luca-napkor elültetett, de karácsonyra kihajtott búzát. A vacsora morzsáját, hulladékát pedig eltették gyógyszernek, főleg a füstje segít. Karácsonyfa nem került az asztalra. Állítása a XIX. században német területről honosodott úri, majd polgári szokás. Falvainkban még századunk 30-as éveiben is ritka jelenség, napjainkra terjedt csak általánosan.

Vacsora alatt a gazdasszony nem kelt fel – így biztosította, hogy a kotlósai majd jól üljenek –, csak az éjféli mise előtt, ahova katolikus helyeken a ház egész népe elment. Hazajövet az eladó leány megrúgta a disznóólat, s ezt mondta:

„Úgy gyüjjenek hozzám a kérők, mint válúra a disznók.” Vagy belefülelt a kútba, s a hallott zajból jósolt jövendőbelit magának.

Nagykarácsony napja, december 25-e Jézus születésének ünnepe teljes dologtiltó az asszonyoknak meg zárt nap is: a házból nem mehettek ki, és ki sem adhattak semmit. Reggel a gyermekek jöttek köszönteni. Persze adománygyűjtő rigmussal. Mint pl. a Tiszaháton:

 

Ma karácsony napja -
Nem kell nekem hagyma:
Egye meg a gazda,
Aki nekem adta.
 
Elszakadt a csizmám,
Adjanak egy tákot,
Ha nem – egy petákot,
Hogy vettessem reá,
Azt a bolond tákot.

 

Aztán jöttek a rokonok, szomszédok beszélgetésre, poharazgatásra. A fiatalság pedig délutántól estélig táncolt, de csak csöndesen mulatozva.

December 26-án, Szent István napján a legények felköszöntötték a falu Istvánjait. E nap azonban a regölés-é is. – Ez az ősi napfordulati, jórészt ókori eredetű dramatikus alakoskodó tevékenység, illetve a párokat összevarázsoló művelet Európa új népeinél továbbélt. Az állati alakoskodók elleni állandó egyházi tilalom azonban az ősi bika és szarvas megjelenítését kikoptatta, szereplésük egyre inkább a szövegbe szorult. Az ősi szokáselemeket aztán nálunk még részint az óhazabeli sámán-ok, részint az új hazában kialakult királyi mulattatók, énekmondó-k, a regös-ök tevékenysége is továbbfejlesztette. De a lényeg és a cél, valamint a magyar név ősi maradt. A reg, regös, regölés s a közismert „hej regö rejtem” kifejezés varázst, varázslót, varázslást, varázsigét jelent. A regösének szövege a múlt századra már sokszor érthetetlenül eltorzult, országszerte számtalan változata él. Az alakoskodás is ritka, esetleg a bikát még megszemélyesítik, de a hangszer kikopott, csak a láncos bot maradt meg, amivel a taktust ütögették. Általában legények vagy fiúgyermekek regöltek, de szinte kizárólagosan lányos házaknál. Több szakaszos énekük a jöttüket bejelentő bevezetés után jókívánságokat halmoz a gazdára, s a fiatalok párosításával fejeződik be. Mint pl. a göcseji változat:

 

Itt is vagyon egy szíp legíny,
Kinek neve Pesta,
Amott is van egy szíp leány,
Kinek neve Naca.
Isten meg se mentse,
Kebelibe ejtse,
Bele pöndörgesse,
Mint a cica farkát,
Még annál is jobban,
Mint a rouka farkát.
Riétöki rígi törvény,
Haj regő rejtem!

 

A regölésért persze ajándék járt. Élelmet kaptak, amit zsákba gyűjtve, a regölés végeztével elfogyasztottak.

János napján, december 27-én az egyház megáldotta a bort. Tette kezdetben azért, hogy a germánok ekkori kultikus mulatságát fékezze. Viszont kialakult a János-köszöntés szokása: Szent János pohará-ból erőt, egészséget ittak.

December 28-a az Aprószentek, a Heródes által meggyilkoltatott betlehemi kisdedek emlékünnepe. Az e naphoz kapcsolódó szokás első hazai emlékét Temesvári Pelbárt „Sermones pomerii” című, 1489-ben írott művében olvashatjuk:

„Miért van az… kedveseim, hogy köztetek ma sokan hiú tréfálkozásokkal szórakoztok, és egymást kölcsönösen korbácsoljátok?”

A kérdésre választ találhatunk Bod Péter 1757-ben megjelent „Szent Heortokrates” című művében is:

„Annak emlékezetére, hogy gyermekek szenvedtek Krisztusért, s nektek is szenvedni kell a világi életben.” Pontosabban azonban arról van szó, hogy e keresztényesített változat mögött ókori szokás lapul, az az ősi hit, hogy a rügyező vesszővel való ütögetés, veregetés termékenységet, egészséget hoz. Ezért a korbácsolás, más nevén a csapulás, subározás, suprikálás országszerte dívott, és természetesen koledálással fejeződött be.

Kiskarácsony, vagyis újév napja már az ókorban is az ajándékozás és jókívánság napja volt. A szokás aztán Európa-szerte elterjedt. Eleinknél is. Már Galeotto említi 1487-ben a sztrená-t, vagyis az újévi ajándékot, és prédikált róla Telegdi Miklós is 1580-ban:

„Szokás peniglen a keresztények között, hogy új esztendőben nagy szeretettel köszönnek, és ajándékokat osztogatnak egymásnak.”

Az ajándékozás később nálunk a múlt században karácsonyra tolódott át, a jókívánság azonban, újév napjához kötötten, ma is élő szokás. S bizony, amikor éjfelet ütvén az óra, buék-kal koccintjuk poharainkat, nem gondolunk arra, hogy sok ezer esztendős szokást követve, ma is hiszünk a szó mágikus erejében.

Január 6-a Háromkirályok vagy Vízkereszt napja. Neve onnan ered, hogy az egyház ezen a napon emlékezik meg Jézusnak vízben való megkereszteléséről és a három királynak Jézust imádásáról. Ehhez az utóbbihoz kapcsolódott a Háromkirályok, illetve a Csillagjárás szokása, amely a XVI. században vált ki a betlehemezésből. Ezzel egyúttal az ünnepi alamizsnagyűjtés ideje is meghosszabbodott. Nem dramaturgikus szokás, a liturgiából kialakult éneke gyakorta egyéni. Első hazai említését Hédervári Lőrincnek egy 1540. évi, testvéréhez intézett levelében olvashatjuk:

„Osztán az csillagéneket, ha megvagyon [kegyelmednek], küldj alá: ha több éneket szerezhetsz, azért is tégy érte, mert jó gyermekem vagyon itt egy, jó szava vagyon.”

A századfordulón többnyire négy gyermek járta, alakoskodva, de legalábbis koronát ábrázoló fejfedővel. Egyikük vitte a kiugratható nyélre erősített csillagot. Beköszöntő után karban énekelték vagy mondták az eseményt recitáló verset, amelynek a végéről nem maradhatott el a koledálás.

A karácsonyolást, vagyis a téli ünnepkört két, kissé későbbi, de egymáshoz hasonló szokás zárja be: a balázsjárás és a gergelyjárás.

A középkori diákok védszentje Szent Balázs volt. Február 3-án az ifjúság processzióval emlékezett meg róla. Az énekkel kísért tisztelgő felvonulás aztán a XVII. század során, főleg a diákok és a tanítómesterek bizonytalan társadalmi helyzete miatt fokozatosan adománygyűjtéssé alakult át, amint legrégibb balázsjárási emlékünk, az 1650-ben feljegyzett vers első szakasza beszámol róla:

 

Ma van Szent Balázs napja,
Rígiektől nekunk szokas hadua,
Czegen diakoknak jarni,
Hazankent kerölni,
Asszonyoktol [keregetni].

 

A gergelyjárás már a középkorban szokásos volt. Szent Gergelyt az iskolák patrónusaként tisztelték. Emléknapján, március 12-én (az ónaptár szerint március 1-én, a hajdani évkezdetkor) volt az iskolaév kezdete is. És Gergely katonái járták a házakat, hogy az iskolának katonákat toborozzanak. Az 1696-ban feljegyzett vers azt tartotta ugyanis:

 

Nem jó tudatlan,
Felnőni parasztul
E világra:
Mert így emberségre,
Nem juthatunk tisztre,
Ez országban.
Jertek el mi velünk,
Mert értetek jöttünk,
Jó gyermekek:
Menjünk iskolába,
Istennek házába,
Tanulásra.

 

S ha Gergely néha még meg is rázta a szakállát – mint mondták –, vagyis havazott, azért bizony március derekán már rügybontó tavasz van. A télidőszaknak, a jövővárásnak, jóslásnak, igézésnek vége. Az ünneplés, a karácsonyolás befejeződött, most már munkálkodni kell.




Hátra Kezdőlap Előre