Előszó

A XIX. század második felétől olyan törekvés bontakozott ki a honi tudományos palettán, amely - hasonlóan a nemzeti történetíráshoz, a népi kultúra képéhez - az egységes nemzeti és államtér ideáját igyekezett megfogalmazni. Több, egymást hol kiegészítő, hol egymásra épülő szál térképzetei mozaikszerűen, hol konkrét politikai elvárásokra, "megrendelésekre" született, hol pedig a tudományos alapkutatások eredményeit aknázták ki politikai döntéshozók. A huszadik század első felében a magyar néprajz, földrajz és a velük szorosan együttműködő statisztikatudomány, kartográfia olyan érvrendszert szállított a politikai döntéshozók számára, amely természettudományi szigorúsággal igyekezett legitimálni a magyar etnikai területek és a magyar államhatárok sérthetetlenségét, a magyar kultúrának szinte a természeti környezetbe való mély beágyazottságát. Ha végigtekintjük a kor "nemzeti tudományainak" szakirodalmát, kirajzolódnak a magyar nemzeti tér "megszervezésének", megszerkesztésének egyes szálai. Mindez annak a törekvésnek a következménye, amely szimbolikus társadalmi jelenségekből (elsődlegesen az etnikai, nyelvi hovatartozásból) igyekezett reális tereket szerkeszteni. A modern nemzetállamok kialakulásának folyamatában feléledő nacionalizmus fokozatosan "fedezte fel" a nemzeti intézmények kiépülésével párhuzamosan, a nyelv és a kultúra kérdése után a "saját etnikai tér" kiterjedését és e tér határának fontosságát, a nacionalizmus keretei között pedig kezdetét vette e tér mitologizálása, szakralizálása is. Az eddigi kutatásaim alapján úgy látom, hogy a kormányzati dokumentumokból, illetve a tudományos érvrendszerekből összeálló kép közelebb visz a trianoni döntést megelőző időszak megértéséhez: hogyan látta, és láttatta a magyar politikai és kulturális elit a magyarság "térbeli szerepét" a Kárpát-medencében? Ezzel összefüggésben pedig kirajzolódik az is, hogy a honi tudományosság milyen módon adott ugyanerre a szerepre választ a békeszerződés után. Sőt. Úgy látom, hogy napjaink politikai térfolyamatainak értelmezéséhez is közelebb visz a száz évvel ezelőtti érvrendszerek elemzése, mert azok közül számos napjainkban ismét felbukkan. Hiszen az elmúlt évtizedben azt láthattuk, hogy térségünkben a társadalmi rendszer összeomlása után egy régi reflex, az etnikai konfliktusok területi megoldásába vetett hit éledt újjá egy olyan feléledő nacionalizmus keretében, amely az egyéni szabadságjogok helyett a nemzeti közösség etnikailag- kulturálisan idegen politikai hatalomtól való függetlenedését (és egyben etnikai szeparációját) állítja előtérbe. A saját etnikai tér szerepének túlhangsúlyozása következőképp a nacionalizmus egyik forrásává lett. Ennélfogva a közép- kelet- és délkelet-európai nemzetállamokban a feléledő nacionalizmus ismét nem jelent mást, mint a szimbolikus etnikai határok térbeli realizálásáért folytatott küzdelmet (l. pl. a volt jugoszláv népek háborúját, etnikai népirtásait). Természetes, hogy ez "a térképzéséi folyamat" megteremtette a maga fogalmi és módszertani készletét is. A jelen kötet arra vállalkozik, hogy eddigi kutatásaim alapján e terminológiai hálóból az egyetemi hallgatók számára, tudománytörténeti háttérbe ágyazottan mutasson be elemeket, illetve értékelje a legfontosabb eszközt (etnikai térképek szerkesztését) az említett metodikai rendszerből.