Orlay Sándor délután táviratot kapott kerületéből: a pótválasztáson megbukott.

Napok óta tudhatta, hogy így lesz, rossz sejtelme vissza is tartotta attól, hogy személyesen lemenjen a kerületbe, de azért az utolsó pillanatig bízott a könnyelmű emberek gondviselésében, a véletlenben.

Az éjszaka megint különös álma volt. Azt álmodta, hogy ágyában fekszik és látja a sárga fényt, amelyet az ablaka alatti gázlámpa rajzol a sötét hálószoba mennyezetére. Unottan, a tétlenségtől fáradt tagokkal fekszik, hideg, sötét szomorúsággal a szívében. Agyában pedig lassan és akadozva forogtak a kelletlen gondolatok, mint egy rossz gép fogaskerekei. Valahol nagyon messze, a földalatti kamrában, keskenyarcu fiatal asszony pihen a koporsójában, unottan és szomorúan, mint ő, a hosszú pihenéstől megtört tagokkal, sötét gondolatokkal gyötörve meghalt szegény agyát. A felesége, akit öt esztendővel ezelőtt temetett el. A koporsója áttetsző, mint az üveg, az alakja - a nagy távolság miatt - csak akkorának látszik, mint egy gyermekarc; de Orlay a kriptában derengő fehér fény mellett tisztán látja az asszony arcán a nyugtalan tépelődést. Egyikük sem szól, de mindegyikük érzi, hogy a másik megérti a gondolatát.

Az asszony azt mondja magában: - Megint kölcsön, ujabb bankkölcsön... Mikor gondolsz már a törlesztésre? Te nem gondolsz semmivel, csak költöd a pénzt, választásra és kártyára... A gyerekkel sem gondolsz, és Liza néni sem törődik vele... Én nem tehetem, mert meghaltam... Pedig az ispán is meglop!

Orlay csitítgatni próbálja az asszonyt.

- Majd másképp lesz ezután. Hazamegyek és rendbe szedem a gazdaságot... Az ispánt elcsapom, a gyerekre is lesz gondom... Aztán szép követ állítok a sírodra és nem politizálok többet...

Az asszony búsan szól: - Jó volna, ha megtenned, de te csak ígéred és nem teszed meg...

Évekkel ezelőtt is ilyen csendesen feleselgettek ők egymással, éjjel, a hálószobában. Akkoriban új ruhát igért az asszonynak. Amióta az asszony meghalt. Orlay megszokhatta már ezeket az álmokat, amelyek éjszakáról-éjszakára ismétlődtek és amelyben a saját nyárspolgárias lelkiismerete feleselgetett vérének nagyúri könnyelműségével.

Az asszony ezúttal is csak azt mondta, amit ő különben is tudott: ezt az életmódot nem folytathatja tovább. Ezt a nagyuras, léha életmódot, amely az özvegységével kezdődött és amelyhez a mandátum szolgáltatta neki a kellemes ürügyet. Régóta szakított volna ő ezzel az életmóddal, ha a lelki tunyaság, amelyet a klub finom szivarfüstjével szívott magába, meg nem zsibbasztja akaraterejét. A bukás kellett neki, hogy akarattal győzze.

Másnap elszántan mondta a pártja klubjában, ahol sajnálkoztak rajta és biztatták:

- Jóllaktam a politikával. Megyek haza parasztnak.

Sajnálták. A politikában ugyan nem vették nagyon komolyan, de annál komolyabban vették a társaságban. Amennyire Budapesten komolyan vesznek egy harminckét esztendős özvegyembert, aki képviselő, a saját fogatán jár és ősszel vadászni megy a birtokára.

Egypár nap múlva haza is utazott Köllővárra.

Mikor a bricska, amely hajnalban eléje jött a gőzhajóállomásra, a mezőváros vámsorompója elé ért, Orlay maga előtt látta az apai telkét. A vakolatait hullató kertfalat, a végtelen hosszú pajtát és a régi házat. A kert rokkant akácfái közt most is hangos országgyűlést tartottak a verebek, a ház ablakai alatt elhúzódó árok most is tele volt cseréppel és szalmával. A kapu hídjáról mélyen le lehetett látni az íves főutcába, egészen a plébániáig, ahol most éppen a tehéncsorda baktatott. A szőlőhegy mögül fölbukkanó nap megaranyozta a tehénszarvak fölött gomolygó porfelhőt.

Az Orlay ház, még ha nem lett volna is annyira elhanyagolt állapotban, kellemetlen, szinte gonoszarcu ház volt. A pozsonyi pallér, aki nyolcvan esztendővel azelőtt fölépítette, öntudatlanul befalazta a téglák közé a saját jellemét. Nagyképü, önző emberke lehetett a német, talán gonosz is, de mindenesetre korlátolt, önzését és ostobaságát hirdették a sivár falak, az egymástól távol eső, aránytalanul kicsi ablakokkal, - ravaszságát a két kerek, leselkedő vakablak az óriási kapuboltozat fölött.

Az egybegyült háznép a tornác alatt várta gazdáját. Orlay először is a béresgazdával végzett.

- Ezután nem úgy lesz, mint eddig volt. Magam leszek az ispán és ha egy zabszem elvész a kezetek alatt, kinyúzom a bőrötökből. Mert tolvajok vagytok valamennyien. Kend nem tolvaj, János gazda, kend csak szamár...

Becsapta maga után az ajtót és öltözködésnek látott, közbe idegesen járt-kelt a házban. A nappali szobában megállt és sorra nézte a falon függő három képet. Az a tüskés bajuszu, mérges magyar volt az apja, az az ijedtarcu asszonyság meg az édesanyja. Az öreg negyvennyolcas most is olyan mérgesen nézett ki a rámából, mint akkor, amikor arról értesült, hogy a fia kamarási címért akar folyamodni. A mama pedig most is szerénykedett, mintha azt akarná mondani: Ugyan, hát érdemes az én ráncos arcomat aranyrámába foglalni!

Az édesszájú asszony volt Orlay felesége. Szőke fején szalagos pásztorkalapot viselt, fehér kezében virágot tartott. A kép csinos volt, szelid és banális, mint valami szépirodalmi lap műmelléklete. Valamikor nagy háborúság folyt az öregek közt a fiatal asszony miatt.

Az öreg úrnak az volt a rögeszméje, hogy a fia mátkáját az apja válogatja és mikor Sándor egyszer tudtára adta, hogy megkérte a csődbejutott saághi Kovácsék Rizáját, dühbe jött és valami kitagadási tragédia félét rendezett. Most már az öregek is, a fiatal asszonyka is, akiknek pedig valaha szűk volt ez az éktelen nagy ház, szép egyetértésben aludtak egymás mellett a családi kriptában. Orlay meg elnézte a felesége képét és elgondolta, hogy mindez elmúlhatott, elenyészhetett és nem hagyott maga után semmit.

Semmit? Az ajtón valaki kaparászott, aztán négy arasszal a padló fölött egy gyermekfej tolta be magát a résen. A fiú volt; valaki kívülről betuszkolta. Korához képest nagyon kicsinek és nagyon komolynak látszott. Aránytalan nagy feje volt, csak a szeme meg az ajka metszése vallott az édesanyjára. A keze sebhelyes volt és piszkos. Közömbös, komoly arccal tipegett a szobába.

- Bandi, hát nem tudod, ki vagyok én?

- Apa, - mondta a gyerek halkan.

Eszébe jutott, amit Liza néni mondott neki, hogy apának kezet kell csókolni. Orlay a térdére emelte a gyereket és megijedt, hogy milyen rettenetesen könnyü.

- Hol van Liza néni?

- Fésülködik, - mondta a fiú kurtán. - Óh igen, - Liza néni mindig fésülködött, bár mindig kócos volt. Ha éppen nem fésülködött, akkor szappant főzött. Ezzel a sajátfőztü szappannal mosta meg minden szombaton este a gyerek nyakát. Ennyiből állott anyai gondossága, no meg abból, hogy hébe-korba megfenyegette a gyereket a fekete emberrel, aki a tanyai kútban lakik és alkalomadtán el fogja vinni Bandit.

Orlay azon vette észre magát, hogy nem tud mit kezdeni a gyerekkel, a gyerek pedig megérezhette, hogy terhére van az apjának, mert nesz nélkül kiosont megint a szobából. Orlay lement a kertbe.

Jó ideig elgondolkozva tévelygett a gazos utakon. A buja fű közt kályhacsövek és kiszakadt kosarak hevertek: a posványos gödrök fölött, melyek a hajdani virágágyak helyét jelölték, dongók zümmögtek. A nagy akácfasorban most halálos csönd volt. A verebek már kivonultak a szérüs kertek felé. Ez a fasor ijesztően üres és sötét volt. A fasor végén kis kerti ház állott, amelynek falait a boldogult fiatal asszony egykor divatképekkel ragasztotta tele. A képek, melyek ósdiruhás, hosszúnyaku hölgyeket ábrázoltak, most elsárgult rongyokban kivánkoztak le a korhadt deszkafalakról. Az egész bódé olyan szomorú és bosszantó volt, mint valami beteg jószág. Az ember szerette volna elpusztítani a föld színéről.

Orlay leült és átengedte magát annak a sötét apátiának, amely lassankint ránehezedett a lelkére.

Ellentállás nélkül engedi át magát, az akaratereje és életkedve pedig olvadozni kezd. A jövő kétségbeejtő szürkén fekszik előtte, mint egy esős őszi nap. Mit adhatott neki a jövő? Türhetetlen hosszú napokat, melyeket a lélekölő munka taposó malmában tölt el és amelyeket megkeserítenek a múlt emlékei. Egyszerre, életében először, rávetette magát a kérdés, mint éhes fenevad: Mire való a te életed? Gondolkozni próbál, - semmi! Nem tud elképzelni semmit, ami kívánatossá tehetné az életét. Nincsenek is vágyai. Még a fővárosba sem kívánkozik vissza. Minek is? Behunyta a két szemét és elképzelte, hogy milyen jó is volna, ha az ember véget vethetne ennek az izetlenségnek.

Elnyujtóznék, kéjesen beleolvadna a szürke semmiségbe, amelyben nincsenek bankkölcsönök, nincsenek tolvaj ispánok és nincs unottság. Ha az ember megtehetné!

Egy óráig ült ott, vagy kettőig, tompa álmodozásban, aztán halk nesz ütötte meg a fülét. Valaki jött. A gyerek volt. Egyedül, csendes dudolással bandukolt a fasorban, pálcát tartott a kezében, azzal ütögette a földet. Az apja most vette csak észre, hogy járás közben az egyik lábát maga után vonszolja, mintha béna volna. A bicegő kis gnóm a sötét fasorban: az elhagyatottság fogalmát nem lehetett volna szomorúbban jelképezni.

A gyerek meglátta apját és hozzálépett. Kis kezét rátette a térdére és szokott panaszos hanglejtésével mondta: Apa!

- Mit csinálsz itt, Bandi?

- Járok.

- Miért nem játszol valakivel?

A gyerek nem felelt, hanem az apja óraláncával kezdett babrálni.

- Semmi játékod sincs? - faggatta tovább Orlay.

- Semmi.

- Hát pajtásod?

- Senki.

Senki és semmi, - ez a két szó olyan hatással volt Orlayra, hogy ajkába harapott. Figyelmesen nézte a fiú arcát: az a korán érett, túlságosan okos gyermekarc olyan volt, mintha nem is tudna nevetni. Valami keserű ötlete támadt az apának.

- Hé, Bandi, kit szeretsz te?

A fiú gondolkozott egy kicsit, aztán olyan hangon mondta, mintha a leckéjét mondaná:

- Szeretem apát és a szegény anyukát és a jó Liza nénit.

Szerette a jó Liza nénit, akinek szappanos keze alatt prüszkölt, a szegény anyukát, akit sohasem ismert, és apát, akitől karácsonyra még egy huszkrajcáros trombitát sem kapott... Orlaynak most tűnt csak föl, hogy a gyerek sebhelyes ujjacskáit patyolat rongyokkal gondosan bekötözték.

- Liza néni kötözte be a kezedet?

- Zsuzsa kötözte. Zsuzsa!

A zsebébe nyúlt és egypár kilőtt rézpatront keresett ki.

- Ezt is Zsuzsa adta. Zsuzsa!

A szeme egyszerre megélénkült, az arcán valami zavart mosolyféle látszott, amint Zsuzsa nevét kiejtette.

Valakit hát mégis szeret, gondolta magában Orlay. Zsuzsát! Jólelkü cselédleány lehet, akinek egypár forintot kell majd adni...

Fölkelt a helyéről és a ház felé ment. A gyerek nyomon követte, mint az engedelmes kis kutya. A kapunál utólérte az apját. Orlaynak eszébe jutott, hogy venni fog valamit a fiának. Valami belső ösztön kényszeritette, hogy most mindjárt pénzt költsön a fiára.

Együtt mentek a főutcába és szemlét tartottak a szegényes boltkirakatok közt. A könyvesboltban egy képeskönyvet találtak, amely Bandinak megtetszett. Mikor megint az utcára értek, a gyerek egyszerre elkiáltotta magát:

- Zsuzsa! Hallod? Zsuzsa!

Odaát, a patika előtt, fiatal leány lépegetett, két óriási juhászkutyával a sarkában. Hetykejárásu, csinos baba volt, olyan merész fejtartással, mint valami fiú. Minden fehér volt rajta: a szoknyája, a kalapja, a keztyűje is. Az arca aranyzománcos volt, mintha egész nyáron ernyő nélkül futkosott volna a réten. A két kísérője közönséges juhászkutya, szépen kihizlalt, ragyogóra kefélt juhászkutya. Mindeniknek a nyakán ezüstlánc csörög.

- Zsuzsa! Hallod? Zsuzsa!

Bandi egyszerre nagyon izgatottnak látszott. Ilyen elevennek még nem látta az apja. Türelmetlen kis ökle kisiklott Orlay kezéből, a fiú átszaladt a göröngyös úton.

- Nézd Zsuzska, mit kaptam!

A leány letérdelt a fiú mellé a homokba, megcsókolta az arcát és kivette a kezéből a könyvet.

- Nagyon szép könyv... Ez ló, ez tehén, ez meg csacsi... Nagyon szép könyv! Kitől kaptad?

- Apától.

A leány átnézett az utcán és zavar nélkül bólintott Orlayra. A fiú meg piszkos kis kezével gyöngéden babrált a Zsuzsa nyakán.

- Estére majd kérd meg szépen apádat, hogy magyarázza meg neked a könyvet... Én most a patikába megyek.

Kivett az övéből egy jókora bazsarózsát és azt odatűzte a fiú kalapja mellé.

- Szervusz Bandi! Hé, - szép katonásan lépegess: egy - kettő!

(Kis ideig meg is fogadta a barátnője tanácsát és katonásan emelgette a lábát. Nem volt baja a lábának, rossz szokásból sántított csak. Egypár perc múlva megint elhagyta magát és egész barázdát szántott az utca porába.)

A leány megint odabólintott Orlaynak, aztán fölemelt fővel bement a patikába. Szépen be akarta csukni maga után a kilincset, de a két bundása lihegve nekiiramodott az ajtónak és utána tolakodott.

- Az ezredes úr Zsuzsája, - magyarázta a könyvárus Orlaynak.

- Megnőtt. Nem ismertem volna meg.

Bandinak ragyogott a szeme, egészen kikelt a szinéből. Egyszerre nagyon beszédes lett, szinte kiabált, közbe a könyvével hadonászott. Kéretlenül valami zavaros históriát beszélt el az apjának, amelyben Sobri és Patkó, a Zsuzsa két kutyája szerepelt.

Orlay aznap alkonyatkor megint összetalálkozott a fia barátnőjével. Délután kikocsizott a tanyájára. A birtok vagy tizenöt percnyire volt a város határától, a szőlőhegyek mögött, határárkaival belesimulva a nyárfákkal körülültetett, félholdalaku, óriási földtáblába, amely a Simon ezredes jószágát alkotta. Az Orlay szántóin meglátszott az esztelen rablógazdaság nyoma, melyet itt éveken át folytattak. A kifáradt, elgyötört talajon csenevész termés szégyenkezett.

Mikor Orlay, János gazda társaságában, megkerülte a határt, a nyárfás töltésen szembe találkozott a szomszédjával, Simon ezredessel. A szomszéd, amióta nyugalomba vonult, mindig polgári ruhában járt, de a vadászkabát és a nagykarimáju szalmakalap alatt is meg lehetett ismerni a hajdani katonát. Hosszú ruganyos léptekkel törtetett át a buja gazon. Két lépéssel hátrább a leánya követte, pipacsos tót szalmakalappal a fején, fűfoltos, gyűrött vászonruhában. Keztyüs kis öklében az apja kampós botját forgatta: néha le-lecsapott egy kutyatej-bokorra, néha még le is került a töltésről, hogy lenyiszálhassa egy szamárbogáncs fejét.

Az ezredes már messziről integetett Orlaynak.

- Szervusz, Sándor!

Kezet fogtak.

- Hallottam, hogy hazajöttél, - mondta mély orgonahangján Simon. - Ideje is, hogy rendbe szedd a szénádat, mert nem jól folynak ám a dolgok.

Orlay vállat vont.

- Nem sok rendbeszedni való lesz már itt...

A leány hozzájuk érkezett és az ezredes Zsuzsája vállára tette hatalmas kezét.

- Ez a kis leányom. Megnőtt - mi? Jövő évre hosszú szoknyát kap, aztán férjhez adjuk.

- Egyenesen állj, Zsuzska!

Zsuzsa pedig olyan egyenesen állott, mint újonc a vártán. Összemosolyogtak ketten az apjával, mint a szerelmesek. Látni való volt, hogy apa és leánya nagyon értik egymást. Csudálatosan hasonlítottak is egymáshoz: ugyanaz az izmos karcsu termet, az a könnyen barnuló olajos arcbőr, finoman hajlott orr és kissé nagy, viruló száj. Ugyanaz a tiszta erős tekintet, tele ártatlan maliciával. Az ősi, nemes magyar tipus megtestesülése mind a kettő. Tudták is, hogy hasonlatosak egymáshoz és a városban szívesen mentek karonfogva. Ilyenkor az emberek mosolyogva fordultak utánuk és azt mondták: apja meg a leánya, - milyen szép pár!

Az ezredes még négy esztendővel ezelőtt egyik lovasezrednek a parancsnoka volt. Testestől-lelkestől katona, egy nagyszabású pálya delelő pontján tudta magát, mikor valami kicsinyes összeütközés merült föl néhány tisztje és a polgári hatóságok közt. A parancsnok, egyenes eszejárásával úgy találta, hogy a polgári hatóságok részén van az igazság, - felsőbb katonai körökben pedig fölfogásában a katonai érdekek megsértését látták és Simon ezredest nyugalomba küldték.

Akik ismerték az ezredest és tudták, mennyire szereti katonai mesterségét, azt várták, hogy a kegyetlen elbánás, amelyben részesítették, katasztrófaként fogja sújtani. Pedig szemmel láthatóan csalódtak. Simon ezredes nem az az ember, aki kázust csinál a saját ügyéből. A szívébe senki sem láthatott, annyi azonban bizonyos, hogy egy arcizma sem rándult meg, mikor az aranysujtásos attilát elsöízben fölcserélte a polgári kabáttal. Nyugodt udvariassággal, egy keserü szó nélkül mondott búcsút eddigi környezetének, aztán idejött a felesége birtokára, gazdálkodni. Katona korában az ő ezredét emlegették mint a hadsereg mintaezredét, gazdakorában pedig rövid idő múlva mintagazdaságot csinált a jószágából. Pedig nem rendelkezett sem valami nagy intelligenciával, sem nagy tudással. Egyszerüen csak utána járt a dolgainak, azzal az elpusztíthatatlan, sohasem lankadó, nyugodt eréllyel, mely mindenben jellemezte. Nem volt sem pedáns, sem erőszakos, még katona korában sem volt az. Embereivel inkább valami patriarkális kedélyesség hangján beszélt, mely a pusztai asszonynéppel szemben gyakran rusztikus bizalmaskodásba csapott át.

Simon ezredes, mint minden jó gazda, szeretett eldicsekedni a gazdaságával és átcsalta Orlayt a saját pusztájára.

- Meg kell nézned a hízóimat. Olyat még nem láttál!

Megbámulták a hízókat. Hárman nekikönyököltek a sertésól falának, az ezredes pedig egy lécdarabbal gyöngéden sorra vakarta kedvenceit, a röfögő, magukkal tehetetlen szörnyetegeket. Aztán megtelepedtek a csinos ház svájci verandáján, az ispánné cselédje pedig ozsonnához terítette az asztalt. Apa és leánya farkasétvággyal láttak a hideg sülthöz, mikor a kerülő azt jelentette, hogy a szomszéd báró svájci tehenei ott legelésznek a lucernásban. Az ezredes dühbe jött.

- Be kell őket hajtani! Máskülönben is fáj a fogam a báróra.

A kampós botja után kapott és elsietett a kerülővel, Orlay és Zsuzsa egyedül maradtak. A gyermeken meglátszott, hogy szeretne az apja után szaladni, de aztán türtőztette magát, sőt erőlködött is, hogy mulattassa a vendégét.

- Látta a rózsáinkat? Jőjjön, - megmutatom.

Az ezredes kertje valóságos rózsakiállítás volt. Ő maga gondozta, nemesítette nagy türelemmel kedves virágait. Mikor ketten végighaladtak a virágok alatt roskadozó bokrok közt, Zsuzsa lenyesett két szép tearózsát. Az egyiket odaadta Orlaynak, hanem a szebbiket az övébe tűzte.

- Kinek tartogatja ezt a virágot?

- Apának.

Az ezredes nem jött meg egyhamar és a leány megint a cselédudvarra kalauzolta vendégét. A kerekes kút előtt nyalka csődörcsikó prüszkölte körül a vályúba tolakodott förtelmes békát. Mikor meglátta Zsuzsát, ott hagyta a békát és lobogó sörénnyel vágtatott a leány elé.

- Csilla! Szervusz Csilla! - ujjongott Zsuzsa.

A ló nyerítve bomlott körülötte, míg Orlay, aki a leányt félteni kezdte négylábú tisztelőjének patkóitól, el nem zavarta. Most meg haragosszemű, hetyketaraju kakas lépegetett nagy fontoskodva a sarkukban. Zsuzsa feléje terjesztette az üres tenyerét.

- Nézd, nincs semmim... Bizony Isten nincs!

Orlay az ő Bandi fiára gondolt és azt kérdezte a leánytól:

- Magát mindenki szereti?

- Mindenki, - mondta Zsuzsa mély meggyőződés hangján. Kevés gondolkozás után hozzátette: - Mert én is szeretek mindenkit.

Orlay egy ostobaságot szalasztott ki a száján:

- Lám, hát vannak még emberek, akik szeretnek!

A leány nagy szemekkel mérte végig.

- Maga is csak szereti a fiát... Igaz, miért nem hozta magával Bandit?

Igaz, miért is nem hozta magával Bandit?

- Nem gondoltam rá...

- Ha nekem kis fiam lesz, mindig magammal fogom vinni! - mondotta Zsuzsa határozott hangon.

A sövénykerítésnek támaszkodtak és kinéztek a földekre. A messzi távolban Simon ezredest látták a kerülővel, amint hónaljig a buzavetés közt járt. A cselédudvaron áhítatos esti csönd terült el, a kút körül álló óriás ezüstnyárfák lombja is mozdulatlan volt. És a mélységes csöndből mégis millió apró élő lény halk motoszkálása hatolt a fülükbe.

Az ezredes aztán visszajött, diadalmasan, mint a zsákmánnyal megrakott irokézfőnök. A kerülő két pompás svájci tehenet hajtott az udvarra.

Mire Orlay hazaért, Liza néniék már türelmetlenül várták a vacsorával. A derék asszonyság vacsora közben azzal akarta öccsét mulattatni, hogy elősorolta neki mindama rémes baleseteket, amelyeket a város újkori krónikája följegyzésre méltónak talált. Jégveréseket, felhőszakadásokat, szerelmes cselédleányok öngyilkosságának történetét.

Orlay kilenc óra felé egyedül találta magát a szobájában. Kinyitotta az ablakot és azon gondolkozott, hogy mit kezdjen az estéjével. Odafönn a Göncölszekere ragyogott nyári pompájában, misztikusan, mint az ég mélyéből lenéző hét óriás szem. Szemben az Orlay házával, a szatócskisasszony éppen akkor csukta be a boltot. Gondosan szedegette le az ostorokat és az istállólámpákat az ajtóról, aztán az arra sétáló fináncokkal ereszkedett beszédbe. Öt esztendővel ezelőtt is a fináncokkal kacérkodott. Most is fájhatott a foga, mint öt esztendővel ezelőtt, mert az álla föl volt kötve.

A szatócs alacsony háza fölött ki lehetett látni az alkonyba borult parasztföldekre, a szürke földekre, melyeknek egyformaságát egy fa, egy bokor sem tarkította...

Ez volt hát a vidék! A vidék, amelynek a telivér fővárosi szemében csak annyi létjogosultsága, mint a zsinórpadlásnak a színpad mellett. Itt nem szerepelnek, nem élnek az emberek, csak tartózkodnak.

Aki a főváros színpadján eljátszotta a szerepét, az ide vonul és várja a végszavát, hogy újra fölléphessen. Orlay tudta, hogy ő hiába várná ezt a végszót. Végig lejátszotta szerepét, egész életét most már itt kellett töltenie, a fővárosi élet színpadi hatásainak kellékei, az istállók és cséplőgépek között.

A cseléd behozta a lámpát, a nyitott ajtón besurrant Bandi is, képeskönyvével a kezében.

- Hát téged még most sem fektettek le?

- Apus, mi ez?

Kinyitotta a könyvet és egyik lapjára mutatott.

- Zebra.

- Hát ez?

- Farkas...

Leült a lámpa mellé, hogy jobban lássa a képeket, a fiú pedig kiváncsian fölkúszott a térdére.

- Ez elefánt, ez pedig viziló... Az elefántnak két agyara van, meg hosszu ormánya s azzal a hosszu ormányával olyan ügyes, mint az ember a kezével...

Simon ezredesnek volt két eladó hámos lova, ezeket nézegette Orlay. Az ezredes minden gavallér volta mellett is jó gazda volt, aki nem feledkezett meg a saját hasznáról és a tréfás kupeckedésnek nem lett se hossza, se vége. Amint a szomszéd belépett az udvarra, Zsuzsa már kiszólt a konyakért.

- Le kell ezt a kupecet egyszer itatnunk, - mondta az ezredes, - akkor majd elbánunk vele.

Simonék háza a város felső végén állott. Barátságos képü, hosszu sarokház volt, olajfestésü, kissé alacsony homlokkal és piros bádogtetővel. Mellette lombos, jól ápolt kert terül el. Az egész házon, a kerti gyepen, a cselédség libériáján is meglátszott a gazdának a csín és a rend iránt való érzéke. Az udvar tiszta volt, mint a kápolna, az istállóajtókon is ragyogott a lakkos festék.

A kupeckedés idejében találkozott megint Orlay az ezredes feleségével is. A vármegyében azt beszélték ugyan, hogy Simon első sorban gazdag hozománya miatt vette el az asszonyt, azt azonban senki sem tagadta, hogy példás családi életet folytatnak. Ez a vékony, sápadt, jóságos kis asszonyka úgy festett a férje és a leánya mellett, mint egy törpe bokor két délceg bükkfa közt. Valami szervi szívbaja fejlődött és ő tudta, hogy az élete olyan, mint a repedt poháré: esetleg tovább tarthat a többinél, de egy ostoba véletlen hirtelen véget vethet mindennek. Néha szóba is hozta halálos sejtelmeit a férje előtt. Az ezredes ilyenkor nevetett.

- Csak te beszélj, asszony! férjhez fogsz te még másodszor is menni. Hanem ilyen legényt, tudom, hogy nem kapsz többet!

A hatalmas és jókedvű életerő, mely körülötte buzgott, nem tűrte meg, hogy az asszony tragikusan vegye a betegségét.

Az ezredes és Zsuzsája különben olyanformán bántak az anyával, mint a gyerekkel, aki arra való, hogy kényeztessék, szeressék, de akit nem szabad nagyon komolyan venni. Voltak bizonyos dolgok, amelyeket eltitkoltak előle; ezek közé tartoztak a házi kellemetlenségek, a gazdaságban előforduló apró szerencsétlenségek. Ha künn a tanyán egy csikó belebotlott az éles ekevasba, ezt a szerencsétlenséget a béresek suttogó hangon jelentették az ezredesnek. Ha pedig a konyhából tányércsörömpölés hallatszott, Zsuzsa két perccel utóbb biztosan azzal a közömbös hangon tett kijelentéssel lépett anyjához, hogy nem történt semmi. Amióta az orvos megmondta, hogy az ezredesnének nyugalomra és kiméletre van szüksége, titkos egyezség folytán csak mosolygó arccal léptek a szobájába. És ez senkinek sem esett nehezére.

Nyáron a család tulajdonképen a kertben lakott, a lugasban. Ez a lugas egy sokfülkés, tornyos faalkotmány volt, amely valaha egy vidéki gazdasági kiállításon mint pavillon szerepelt és amelyet az ezredes kézalatt megszerzett. Falait befutotta a vadszőlő, a torony szélrózsáját pedig körülölelték a futórózsa tüskés indái. Itt étkezett a család, itt dolgozott az ezredes, itt fogadták bizalmas embereiket. Az év többi szakában a napot rendesen az írószobában töltötték. Írószobának neveztek egy négyablakos, törökösen berendezett termet, melynek falait agancsok és fegyverek, padlóját pedig medvebőrök és keleti szőnyegek borították. Zsuzsa szeretett a falat körülfutó széles kereveten heverészni és szerette a szoba finom dohányszagát is. Az irományokkal és rajzokkal megrakott hatalmas íróasztal, melyen az ezredes ősszel egész csöndéletet épített föl óriás tökökből és kukoricacsövekből, semleges terület számba ment, honnan még a szobaleány portörlő kendőjét is száműzték. Az ezredes, különösen télvíz idején, sokat tervezgetett és rajzolt. Ármentesítő csatornahálókat, gazdasági gépeket és mintamagtárakat. Szerencséjére volt esze, hogy a találmányaira nem költött pénzt. Egy-egy újítását néha fölajánlotta a gépgyárosának; az, ha a kivitelben hasznavehetőnek bizonyult, meg is vette. Az ilyen tervezgetések és a gazdasági szakirodalom tanulmányozása merítették ki az ezredes szellemi tevékenységét.

A szépirodalom iránt nem volt érzéke, a politikát pedig gyülölte. Egyszer-másszor bele akarták vinni valami megyei mozgalomba, de ő, első és utolsó politikai szereplése óta, mely állásába került, félt a politikától, mint az égett gyermek a gyertyától.

Néhanapján, egyszer-kétszer egy hónapban, befogatott és elhajtatott a megyei székvárosba.

- Apa görbe napot csinál, - mondta ilyenkor Zsuzsa az ő szokott konfidenciájával.

Másnap aztán Simon kipirult arccal, harciasan fölborzolt bajusszal járt-kelt a házban, orgonahangja pedig egy egész akkorddal mélyebben hangzott a rendesnél. Ebédnél rettenetes sok szódavizet fogyasztott, kávé után pedig rendesen kedveskedni kezdett a feleségének, mintha a rossz lelkiismeret bántaná.

- Jól kirúghattál a hámból, - mondta a sápadt asszony szerelmes mosollyal.

Megesett ilyenkor, hogy a férj fölkapta az asszonyt, könnyen és óvatosan, mint a pólyásbabát és minden tiltakozás ellenére az ölébe ültette. Az asszony mosolyogva perelt vele, közbe meg boldogan simult hatalmas melléhez, - Zsuzsa pedig körüljárta őket, mint egy irigy kis kutya.

Körülbelül félesztendővel azelőtt a Simon-ház lakói megszaporodtak eggyel: Kelemen Agáta kisasszonnyal. Amióta Zsuzsa szoknyái hosszabbodni kezdtek, a szülők több ízben is szóvá tették, hogy kellene a leány mellé valakit hozatni, aki a nevelésével is törődnék és később majd a nyilvánosság előtt a beteges anyát is helyettesíthetné. Erre a bizalmi állásra, budapesti rokonaik ajánlatára, Kelemen Agátát, egy határozatlan korú kisasszonyt hívtak meg. Ennek a kisasszonynak tanítónői oklevele volt, mint nevelőnő és anyahelyettes több arisztokratikus házban volt alkalmazásban, mint szakíró pedig némi hírnevet szerzett magának a nőnevelés terén. Csodadolgokat beszéltek fenkölt gondolkozásáról, meg finom tapintatáról. Elég tisztességes vagyonkája is volt és mikor eleget tett az ezredes meghívásának, nem is annyira a pénz kedvéért tette, hanem, mint maga mondta, inkább azért, hogy kellemes vidéki tartózkodása közben, egy szeretetreméltó család körében befejezhesse «A nőiesség hivatása a világtörténelemben» címü enciklopédikus munkáját.

- Nagyon jó lesz, - mondta az ezredes. - Adunk neki egy szobát, ott kedve szerint firkálhat. Legalább nem lesz vele sok bajunk.

Hanem aztán elég bajuk lett vele. Agáta kisasszony bevonulását néhány óriás láda megérkezése előzte meg, a ládák egy része könyveket és kéziratokat tartalmazott. Ő maga kacér uti ruhában jött, hetyke tollas tiroli kalapja különös ellentétben állott öreg, fonnyadt arcával. Áttört karú csipkepongyolában ült reggelihez, az asztalnál akkora bőbeszédüséget fejtett ki, hogy a megszeppent Zsuzsa majdnem sírva fakadt. Az ezredes meg a felesége elszomorodva néztek össze, mintha ezt akarták volna egymástól kérdezni:

- Hát szükségünk volt nekünk erre?

Különös, francia és angol szavakkal bőven vegyített jargonjában elmondta az ő nevelési elveit, úgy, amint nem egyszer megírta már bizonyos folyóiratok hasábjain. Egy kifejezést ismételt minduntalan, amely egész nevelési filozófiájának alfáját és omegáját jelentette: a nőiesség, még pedig «a nemzeti értelemben vett nőiesség érvényesítése...» Ez alatt a magyar asszonyok pruszlikos, ingvállas géniuszát értette, aki népkonyhákat alapít, jótékony egyesületek ülésein szónokol, hazafias dalokra oktatja a kis tótokat, tépést foszt sebesült honvédek számára és pirulva fölruházza a mezteleneket, - nem is annyira irgalomból, mint inkább a jó erkölcs okából.

Mindjárt első nap délután elvitette magát Zsuzsával a város határába sétálni. A nap lemente költői hangulatba hozta, mikor azonban pőre cigánygyerekeket látott a dombon karikázni, megbotránkozva fordult vissza és azt mondta, hogy egyesületet kellene alakítani a cigánygyerekek fölruházására. A délceg ezredes szemmel láthatóan megnyerte tetszését és vacsora közben kacérkodni kezdett vele, a szó ártatlan értelmében.

Sokat emlegette arisztokratikus ismerőseit, majd nagynevű tudósokkal folytatott elvi polémiáit mondta el, amelyekben mindig ő maradt a győztes. Ebből kiindulva, párhuzamot vont a férfi és a nő szellemi képességei közt, tagadván, hogy a férfi e téren fölényben volna. Hogy állítását bebizonyítsa, kész bármily föladott költői témát valamely előre megállapított versformában megénekelni. (Agáta kisasszonynak láthatóan az volt a rögeszméje, hogy a férfi legintenzívebb munkássága a verselésben nyilvánul.)

Az egész család eleintén megijedt Agáta kisasszony ideges, éretlen modorától, pár hét múlva abban állapodtak meg, hogy Agáta jólelkü leány, akivel meg lehet élni egy fedél alatt, ha az ember szemet huny különcségei előtt. Titokban mulattak rajta, de amellett megszerették. Az ezredes, ha nem volt egyéb dolga, ártatlan maliciákat mondogatott neki és exotikus kérdések fölött hosszu polémiákat kezdett, amelyek, mint előre tudhatta, mindig az ő vereségével végződtek. Ezek a polémiák voltak az ő vacsora utáni mulatságai. Ha az ezredes és Zsuzsa a városban kóboroltak vagy a pusztára kocsiztak, Agáta, aki félt a napfénytől, mint a fehér arcbőr gyilkos ellenségétől, az asszony mellett maradt és mulattatta. Az ezredesné sohasem tudta megérteni, hogyan lehet az, hogy Agáta kisasszony, aki alig mozdul ki a házból, ismeri a város minden családjának intim viszonyait és értesülve van a vármegyében kószáló minden pletykáról.

Mikor Orlay a házba kezdett járni, a kisasszony megint csinosabban öltözködött és előszedte aranyláncu lorgnonját. Ez a bronzszínü, sötét tekintetü ember, aki halálosan unta magát a kisvárosban és aki csupa gúny és blazirtság volt, fölötte érdekelte. Úgy sejtette, hogy Orlay valami sötét regényt élhetett át, szívében talán ma is vérző seb tátong még, melynek gyógyítása a «nemzeti értelemben vett nőiesség» hatáskörébe vágna. A szomszéd azonban renitens páciensnek mutatkozott és édes-kevés fogékonyságot árult el Agáta kisasszony lelki fenköltségének a megértéséhez. Inkább hallgatta a Zsuzsa gyerekségeit, vagy sakkozott az öreggel.

Simon nagyon megszokta a szomszédja társaságát és alig múlt el nap, hogy egy-egy óriás kalarábé-fejjel a kezében, vagy valami szép gyümölccsel le nem futott volna a város végére. Zsuzsa gyakran elkísérte apját a szomszédhoz és bár Agáta határozottan rosszalta ezeket a látogatásokat, a leány kiváncsian járta be Orlay udvarát és istállóját. Az ezredest fölötte érdekelte Orlay gazdasága. Ismerte minden baját és egészséges eszejárásával el is találta, mivel kell e bajokon segíteni. Ez nagyon belevágott az ő tervezgetési szenvedélyébe és kevés idő múlva egész reformjavaslattal lépett a szomszéd elé.

Az asszonyokkal is megbarátkozott Orlay. Mikor Zsuzsa, akit otthon nagyon kényeztettek, egyízben valami csekélység miatt okvetetlenkedni kezdett, Simonné kissé rápirított.

- A te helyedben szégyelném magamat Orlay előtt.

Zsuzsa elnevette magát.

- Orlay előtt? Hiszen nem idegen!

Egy cseppet sem volt idegen Orlayhoz, ezt bebizonyította azzal, hogy egy délután megmutatta neki gyöngyházzal kirakott ébenfaszekrényének minden kincsét. Gyermekkori bábuit őrizte ebben a szekrényben és újabbkori karácsonyi ajándékait. Ott ült a földön, sorra bókoltatta a babáit vendége előtt, - amelyik kócos volt, azt hamarjában megfésülte - és meglátszott rajta, hogy ma is el tudna velük játszani, ha nem szégyelné magát. Aztán megmutatta a selyemkendőit, csipkéit és keztyüit. Ezeket a kincseket apjától örökölt takarékossági hajlammal gondosan elrakosgatta arra az időre, ha majd nagy leány lesz és Budapestre viszik bálozni. Egyízben a szülei elejtettek ilyesmit bizalmas beszélgetés közben és Zsuzsa a kilátásban levő budapesti bálozást, mint pályafutásának igen érdekes és elkerülhetetlen állomását, fölvette élete programmjába. Egyelőre nem szívesen vált volna meg kutyáitól és tyúkjaitól, de ha a szekrénye fiókjaiban kotorászott és fölszívta az elefántcsontszínű csipkékből kiáradó bouquet d'étoiles-t, mégis el-elábrándozott és valami sejtelmes borzadást érzett. Ilyenkor a fényesen kivilágított Vigadóban látta magát, hosszu uszályu, méltóságos és aranyszőke hölgy alakjában. (Igaz, hogy egyelőre még barna volt, de nagyon szeretett volna szőke lenni és az igazi szépséget csak szőkének tudta elképzelni.) Körülötte alázatos arcú, gyönyörűen fésült szőke urak forognak, akik egy intésére fagylaltot hoznak neki és akiket önfeláldozásukért egy-egy rózsaszállal jutalmaz meg. Úgy tervezte, hogy ezeket a rendjel-számba menő rózsákat majd Köllővárról fogja magával vinni, azoknak a szépsége bizonyára megkettőztetett odaadásra serkenti majd a gavallérokat.

Mutatott Orlaynak egy vékony elefántcsont-legyezőt is, amelyre hozzáértő kéz csinos amoretteket festett. A kép alatt a «Jean Révfalvy» név volt olvasható.

- Nagyon híres művész, - magyarázta Zsuzsa.

Révfalvy az ezredes távoli atyafiságából való fiatalember volt. Mint árvagyereket az ezredes beprotezsálta a katonai iskolába, a fiú azonban nem tanult, ezer léhaságon törte a fejét és telefirkálta az iskola falait tanítóinak a torzképeivel. Azt mondta, hogy nem akar katona lenni, hanem festő, - ezt a rögeszmét évekkel ezelőtt egy szülőfaluján átutazó művész plántálta belé, aki a gyermek palatábláján fölfedezte a tehetség oroszlánkörmeinek karmolását. Végül is Révfalvyt el kellett vinni a katonaságtól, nehogy úgy menesszék. Simon most már számolt a fiú művészi hajlamaival és elvégeztette vele a müncheni festőakadémiát. Münchenből Párisba ment, hol első nagyobbszabásu kompozíciójával, egy excentrikus fölfogásu szent családdal, bizonyos föltünést keltett, sőt a szalon nagydijának jelöltjei közt is emlegették. Azóta csak egyszer járt megint Magyarországon. Az egykori borzas iskolakerülő ekkor mint tökéletes párisi világfi mutatta be magát. Évenkint egyszer-kétszer írt csak az ezredesnek, ujabb képeiről sem igen beszéltek, - Simon azonban úgy tudta, hogy Révfalvy nagylábon él Párisban, fényes műtermet tart és sok pénzt költ, és ebből azt következtette, hogy sokat is keres az ecsetjével.

Zsuzsa sokat emlegette Révfalvyt. A festő utolsó látogatása szokatlan életet hozott a köllővári csendes házba és a leány visszaemlékezett e nevezetes napok minden egyes pillanatára. Visszaemlékezett rá, hogy Révfalvy a vidék melyik pontját mondta szépnek és hogy az istállóban melyik lónak veregette meg a nyakát. Révfalvy azt mondta, hogy Zsuzsa arcához különösen illik a narancssárga szín, meg a vörös és ha Zsuzsán áll, most mindig ilyen színű zubbonyokban jár.

- Csak jönne már haza megint, hogy maga is megismerje, - mondta néha Orlaynak.

Ősz utólján Simon ezredes a fővárosban járt és vendéget hozott magával: Simon Klárit, testvérbátyjának, a kuriai bírónak leányát. Orlay még képviselő kora óta ismerte ezt a fővárosi szépséget, a báli termek és a korcsolyapálya ismert alakját. Négy-öt esztendővel idősebb lehetett Zsuzsánál, de jóval szebb volt nála. Zsuzsa, aki pedig nagyon szerette a vendégeket, nem fogadta nénjét valami nagy elragadtatással.

Mikor Orlay aznap korán reggel fölkereste szomszédját, hogy kikérje tanácsát valami kukoricatörés ügyében, a kis leányt egyedül találta a kerti pavillon előtt. Újdonatúj ruhában, svéd keztyüvel a kezén, kedvetlen arccal járt-kelt az ősziesen vörös vadszőlő-lugas előtt.

- Hogy kicsípte magát! - mondá a szomszéd.

- A mama parancsolta rám az új ruhát, mert Klárika az este megjött Budapestről... Ha látná: végig csupa selyem! Selyemszalagos szoknya, selyemharisnya! Mondja, szereti maga Klárikát?

- Még nem alkottam magamnak végleges meggyőződést e tárgyban... Hanem azt látom, hogy maga nem nagyon szereti...

Zsuzsa szomorúan rázta a fejét.

- Nem tehetek róla, de nem nagyon szeretem, - mondta őszintén. - Apa ezért pörölt is velem ma reggel... Őnagysága különben most még alszik, én pedig éhes vagyok, mint a farkas...

Félóráig kötekedtek még, aztán megjelent Klárika a kertben, sugárzó arccal üdvözölve Orlayt. Nem volt rajta semmi selyem, - az őszi hangulathoz illő, remek szabású posztóruhát viselt. A körmönfont szabóművészetnek ez a remeke nyomasztó hatással volt az egész házra. Zsuzsa merev tartással ült vajas kenyere előtt, az ezredes pedig fölcserélte vadászkabátját városi bundájával. Még a cselédek is ünnepies arccal forogtak az asztal körül. Csak Agáta kisasszony érezte magát boldognak, hogy ismét kedve szerint elegáns lehet. Előkereste aranyláncos lorgnonját, és francia idézeteket hullatva, mágnásos jargonban beszélt.

Klári, akit Agáta kisasszony már régebben a főváros legjobb nevelésü leányának szokott nevezni, valóban elragadóan kedves tudott lenni, ha akart, - és ezúttal akart. Oly ürügy alatt, hogy fővárosi élményeiről számol be Zsuzsának, ő tartotta szóval az egész társaságot, ártatlan babaarccal szellemtől sziporkázó ötleteket hullatva. Különben határozottan szépségszámba mehetett: könnyü, karcsu, tökéletes termete volt, - aranyszőke haja és üde arcbőre, melyen egy középkori hegedős liliomokat és rózsákat fedezhetett volna föl, - csodálatosan tiszta, buzavirágkék szeme. Látszott rajta, hogy hatalmában tartja arcának minden idegét és ismeri keze minden mozdulatának plasztikus hatását. Oly édesen és gyermekesen tudott mosolyogni, - az ember nem nézte volna ki belőle, hogy végigtáncolt már három budapesti farsangot. Az ezredes nagyon szerette kis hugát, aki bájos naivságával a könnyekig meg tudta kacagtatni és aki macska módjára hizelegve simult hozzá.

Éjjel, mikor a két leány már ágyban volt, Klári egyszerre odaszólt hugának.

- Te, Zsuzsa, az az Orlay nagyon elparasztosodott ám!

- Igazán?

- Pesten egészen más volt. Ott gavallér volt. Most kukoricáról és rozsról beszél mindig.

Aztán hirtelen azt kérdezte Zsuzsától:

- Te! Pályázol reá?

Zsuzsa nem értette meg mindjárt.

- Hogy én... Mit mondtál?

- Na igen: hogy pályázol-e Orlayra? Nekünk leányoknak ilyenekben nyiltan kell egymással beszélnünk...

Zsuzsa rémülten emelkedett föl és tág szemmel bámult Klári ágyára, melynek párnáján csak egy gömbölyű, hófehér kart, meg egy keztyüs kis kezet látott. (Klári keztyüsen szokott aludni.)

- Én, - nem pályázom senkire... - dadogta Zsuzsa.

- Jól is teszed, - folytatta a másik nyugodtan. - Te várhatsz még egypár esztendőt és gazdag vagy... Nem szorultál holmi családos özvegyemberre... Én nem vagyok már se nagyon fiatal, de gazdag se vagyok.

Zsuzsa nem értette meg egészen, hogy mit akar a nénje, de érezte, hogy valami borzasztó dolgot mond. A szíve nagyon dobogott. Legjobb szeretett volna kiugrani az ágyából és mezitláb átszaladni az édesanyjához. Hanem aztán megelégedett azzal, hogy a fülére húzta a takaróját és úgy tett, mintha már aludnék.

Klári összesen hat napot töltött Köllőváron, és Orlay ennyi idő alatt sem tudta megcáfolni azt a véleményt, melyet a leány magának az ő személyéről alkotott. Elparasztosodott.

Harmadnapra Zsuzsának az a merész ötlete támadt, hogy egymaga kiviszi Klárit a kis kocsiján a pusztára. Az édesapja már reggel óta künn volt. Volt neki egy kis parkkocsija meg két tiszteskoru ponnyja, - fiatal, tüzes lovakat az ezredes nem mert a leánya kocsistudományára bízni. A kocogó lovacskák ugyan - az ezredes állítása szerint - már mappa nélkül ismerték az utat, hanem azért Zsuzsa, a vállára súlyosodó nagy felelősség tudatában, némán és komolyan figyelt a fülük közé. A kocsi mellett két nagy kutyája bomlott, Sobri és Patkó. Mikor a kőhídhoz értek, az országút keskeny árkán lovas ugratott át: Orlay volt. Udvariasan köszönt reájuk, nagyon jókedvűnek látszott és elkísérte őket a pusztáig. Az ezredes valahol a kukorica közt járt és hárman a keresésére indultak.

Zsuzsa látta meg legelőször; a nagy szalmakalapját vidáman lengette feléje és futni kezdett, nekivágva a göröngyös tarlónak; Klári és Orlay lassan követték a töltésen.

- Tavaly ilyenkor még a Margitszigeten laktunk, - mondta Klárika.

- Igen? - kérdezte Orlay szórakozottan.

- Hisz maga is kijárt néha... Egyszer alkonyatkor, végig is sétáltunk a szigeten... Olyan ősziesen szomoru volt, de mégis szép volt... Emlékszem minden szóra, amit akkor mondott... Hát maga emlékszik még?

Orlay a szeme fölé emelte a tenyerét és Zsuzsára nézett.

- Bizony, nem emlékszem...

Klárika az ajkába harapott és hirtelen elhallgatott. Ej, - ez egy paraszt!

Ettől a pillanattól kezdve visszakívánkozott Budapestre, míg az ezredes hatodnapra haza nem vitte. Zsuzsa föllélekzett és másnap reggel megint keztyü és kalap nélkül ott bomlott Bandival a kertjükben. Orlay eljött a fiúért és a kerítésnél szóba elegyedett a leánnyal.

- Elment már Klárika?

- El, tegnap este...

Zsuzsa egy kicsit elgondolkozott, aztán bátran nézett Orlay szemébe.

- Orlay, valamit kérdeznék magától. Nem fog megharagudni?

- Próbálja meg.

- Feleségül venné maga Simon Klárit?

Orlay megszokta már, hogy a kisleány mindent elmond, amit gondol. Kurtán válaszolt:

- Nem én.

- Miért? Hiszen nagyon szép!?

- Az ember nemcsak a szépsége kedvéért vesz asszonyt.

- Hát engem feleségül venne-e?

- Ha fiatalabb volnék, elvenném.

- Miért?

- Mert gazdag...

- Nem igaz! Azért nem venne el!

Orlay nevetett, most már tudta, mit akar Zsuzsa.

- Lássa, én azt hiszem, magának jó szíve van.

Zsuzsa megelégedett a diadallal, melyet az ő jó szíve aratott nénjének a szépsége fölött. Bement a házba és mikor Orlay a sarokig ért, a nyitott ablakból hallhatta, hogyan veri valaki széles jókedvében a zongorát:

Debrecenben kidobolták,
Hogy a dongót ne danolják.
Csak azért is: Dongó!

 

A tél eltelt, ahogyan vidéken el szokott telni a tél. A december havat hozott és a kisváros olyan csinos és kedélyes lett, mintha kivattázták volna az utcákat. Mintha összébb szorultak volna a házak is: a déli harangszó olyan közelről és bizalmasan kongott.

Orlay érezte, mint nyugszik meg idegessége lassankint a vidéki élet zsibbasztó hatásu nyugalma közepett. Belesüpped, szinte beleolvad megint a vidékbe, azzá lesz megint, aminek született: vidékivé. Apró-cseprő emberek, a plébános, a doktor, megint nőni kezdenek a szemében; a nagyvilág eseményeinél nagyobb fontosságot nyer a gazdasági gépezet egy-egy zökkenése. A gabonaárak hanyatlása komoly gondolkozásba ejti és mikor farkasok járnak a tanyáján, épp oly lázas izgatottsággal rohan a puskája után, mint az ezredes. Mikor pedig vándorszínészek ütnek tanyát a városi vendéglő nagytermében, épp oly komoly arccal mond véleményt Petur bán és Gonosz Pista játékáról, mint az ezredes Zsuzsája.

Az ezredes kis jégpályát csináltatott a háza udvarán, a leány és Bandi féldélután azon kergetőztek korcsolyázva. Alkonyatkor Orlay rendesen maga ment a gyerekért, aztán egy órát még elsakkozott Simonnal. A fáradt gyerekek odatelepedtek az asszony széke mellé, a két férfi pedig kötekedve csatázott a kockás táblán.

Mire kitavaszodott, Simon ezredes megint előhozakodott reformterveivel. Most már Orlaynak a házát kezdte nézegetni, körüljárta a kertet, megkopogtatva a házfalakat.

- Az utcán kidobjuk a hat ablakot és nyolc íves ablakot teszünk helyébe... Az ablakokat barnára festjük, a házat pedig világossárgára, - egészen rendes ház lesz! Persze új kapu is kellene... A kerti fal mögé magas verandát építünk, onnan végignézhetsz a félvároson... Majd meglássuk, mit lehetne a kerttel kezdeni... Egyelőre gesztenyefákat ültetünk az utcai árok partjára... Ha beüt a repce, végig beboltoztatjuk az árkot...

Orlay egy verőfényes tavaszi nap elnézte, hogyan rakják a kőművesek az új ablakokat a falba, - mikor Simon Zsuzsát látta a plébánia felől közeledni. A plébános meg az öreg doktor volt vele, a két kutyája meg sarkon követte. A leány nagyon kicsípte magát, új tavaszi ruhája volt rajta, első hosszú ruhája, melyet születésenapjára kapott. A templomban járt, hol naiv hittel imádkozott a saját földi és földöntúli boldogságáért, aztán egy korai virágbokrétával a kezében, nekiindult a városnak, hogy egy kicsit mutassa magát. A sekrestye előtt elfogta a kövér plébánost, kit bizalmas emberei közé sorozott, és kötekedni kezdett vele.

- Tisztelendő úr, csókolja meg a kezemet, mert én mától kezdve nagy kisasszony vagyok.

- Nem úgy verik a cigányt, - vélekedett a plébános. - Akinek születésnapja van, az fizessen áldomást.

- Nem bánom. Van két forintom, azt beihatjuk a cukrászboltban.

Útközben összetalálkoztak a Zsuzsa másik imádójával, az öreg doktorral.

- Magunkkal visszük, - mondta Zsuzsa, - így hamarabb elkészülünk a két pengővel, mert a doktor úr is jól tud ám inni.

Karonfogva ment a két öreg úr közt, akik féltékenykedtek egymásra és kacérsággal vádolták Zsuzsát. Aztán megpillantották Orlayt a háza előtt és elhatározták, hogy őt is megvendégelik meggypálinkával, föltéve, hogy kezet fog csókolni Zsuzsának.

E pillanatban utólérte őket a Simonék öreg inasa.

Futva jött, ingujjban és sapka nélkül, - az ezredes cselédei különben nem szoktak így az utcán járni.

- János bácsi, mi baj?

- Doktor úr, jőjjön hamar...

Zsuzsának az arca olyan fehér lett, mint a kréta.

- A mama! - dadogta.

- Szegény méltóságos asszonyunk nagyon rosszul van... A kisasszonyka is siessen haza...

A leány kiejtette kezéből a bokrétát.

- A mama!

Az orvos az ezredes háza felé sietett, Zsuzsa pedig kiragadta a kezét a plébános karjából és utána szaladt. Hosszú szoknyájában meg-megbotolva sietett végig a főutcán, ijedtségében csendesen zokogva, mint a gyermek. Nem bánta, akármilyen szemmel néznek utána az emberek.

- A mama! A mama!

Szalagos kalapja lecsúszott a vállára.

Orlay a plébánostól tudta meg, hogy baj van Simonéknál. Mikor ketten a ház elé értek, a parádéskocsist és a konyhaleányokat a nyitott ablak alatt találták, halkan suttogva.

- A szegény méltósága meghalt, - mondta a kocsis.

A plébános belépett a házba, Orlay egyedül maradt és elszomorodva könyökölt a kerítésre. A nyitott ablakból halk zokogás hallatszott.

- Volt egy boldog ház a világon...

Azt hitték, nem bírják el, de aztán túlestek ezen is.

Forró tavaszi délután volt, mikor a halottas kocsi fekete bárkaként haladt végig a főutcában hullámzó sokaságon, Zsuzsa, a folytonos harangzúgástól kábultan, félig behunyt szemmel, lehajtott fővel haladt édesatyja karján. Nem könnyezett, nem is érzett fájdalmat, néha azon töprengett csak, hogy hol van most. Minden oly idegen és különös volt körülötte. Egy pillanatra úgy rémlett neki, mintha a budapesti Simonok hangja szólna hozzá, és a Klárika okos, kisírt arcát látná maga mellett. Aztán egy barna férfiarcot nézett el hosszan és figyelmesen, és mikor megismerte Orlayt, zavartan mosolyogni próbált. Most valaki megragadta a kezét: Orlay Bandi volt, aki a tömegben melléje furakodott. Hízelegve odaszorította az arcát a leány fekete keztyüjéhez, aztán együtt mentek valahová, - de hová?

Nyitott sír előtt állottak. A pap halkan imádkozott, Simon Klári meg hangosan zokogott. Zsuzsa hirtelen megragadta az édesatyja karját.

- Apa, hol van édesanyánk?

- Légy erős, kis leányom, - csitítgatta az apa.

Simon erre a napra megint magára vette az egyenruhát. Fölemelt fővel, komor nyugalommal állott a nyitott sír előtt, szinte kihívóan nézett farkasszemet a halállal.

- Apa, hol van édesanyánk? - hajtogatta a leány, monoton hangon, mint egy elkényeztetett gyermek.

Rettenetes világosság derengett egyszerre a lelkében. Szenvedélyesen kiszakította magát az ezredes karjából és a sírhoz sietett. Ah, - az ő anyját most el akarják temetni?

Az ezredes magához ölelte, az atillája zsinórjaival fölhorzsolta az arcát.

- Légy okos, szegény Zsuzsám!

Ott vergődött az apja mellén, kétségbeesetten, zavart pillantással, elfuló sikoltással. Bandi meg a Zsuzsa szoknyájába fogódzott, azt hitte, hogy most mindjárt össze fog dőlni az egész világ.

Megint kocsiban ültek... A lovak megvadultak és vágtatni kezdtek, az ezredes szemébe nyomta csákóját és hazáig erősen fogta a leányt, akinek fekete fátyola hosszan lengett a kocsi után.

Most ketten az irószobában találták magukat.

- Zsuzsa, talán jó volna, ha levetnéd a fátyolt, - mondta később az ezredes.

- Igen, - a fátyolt...

A következő pillanatban már megint elfelejtette, hogy mit akart. Hosszan nézte a kerevet fölött függő rézmetszetet, amely két tülekedő bikát ábrázolt. Úgy rémlett neki, mintha ezt a képet most egészen másnak látná, mint annakelőtte. Vagy sohasem vett magának annyi időt, hogy ilyen figyelmesen megnézze.

- A fátyolt, Zsuzsa!

Már alkonyodni kezdett, mikor ketten még ott ültek a széles kereveten. Nem beszéltek, csak egymás kezét fogták és figyelték egymás érverését. A leány néha halkan nyöszörgött, aztán mind közelebb húzódott az apjához, végül az arcát egészen beszorította az ezredes válla mögé, a diván párnái közé. Észre sem vette, hogy a cseléd időközben odaát meggyújtotta a lámpát és föltálalta a vacsorát.

- Jó lesz, ha valamit eszik, Zsuzsa, - biztatta Agáta kisasszony, aki kisírt arccal került elő valahonnan.

Két nap óta most tálaltak megint először a Simonék házában. Mikor ott ültek, pillantásuk egyszerre az asztal üres főhelye felé fordult. Az ezredes sötét arccal tolta félre tányérját, Agáta kisasszony a két kezébe temette arcát, Zsuzsának pedig lángoló vérhullám szökött a fejébe: fölállt a helyéről és kiterjesztett karokkal lépett a nyitott ablakhoz. Az ezredes utána ment s a vállára tette a kezét.

Szorosan egymás mellett állottak, sokáig, némán. Csak Agáta zokogott halkan a szobában. Odafenn az égen millió csillag ragyogott és amint pillantásuk az éj misztikus, fényes méhébe hatolt, gondolataik párhuzamos szárnycsapásokkal kalandoztak vissza a múltba. Még egyszer végigkísérték azt a mosolygó mártirt szenvedéseinek Golgota-útján, egészen a nyitott sírig.

Zsuzsa aztán figyelmesen nézte apját, akinek halántékára sötét árnyékot rajzolt a szobában égő lámpa, míg arcát szeliden világította meg a csillagok fénye. Az a romantikus rajongás, mellyel kisleány kora óta délceg, lovagias atyja iránt viseltetett, most egyszerre szenvedélyes hangot adott benne és elnémított minden egyéb érzést. Odasimult atyjához.

- Ugy-e, te nem fogsz meghalni? Te nem?

Az ezredes megindultan simogatta a leány haját.

- Ne félj, kis leányom. Leszek én neked anyád is!

Mikor Orlay a temetés után első ízben viszontlátta Zsuzsát, a leány éppen azzal foglalkozott, hogy elégesse édesanyjának gazdasági följegyzéseit és ruha-lajstromait. A boldogult leveleit, keltük szerint rendezve, gondosan összerakosgatta és elzárta, de ezeket az apró cédulákra írt följegyzéseket kegyeletes szívvel megsemmisítette, hogy avatatlan kézbe ne kerüljenek. Nedves pillákkal térdepelt a kályha előtt. Mikor Orlay belépett, fölállott a földről és kezet nyújtott neki. A szomszéd mondani akart valamit, de a szó torkán akadt. Zavarában ajkához emelte a kormos kis kezet. Ezzel a kézcsókkal akarata ellenére is kifejezte, hogy egymáshoz való viszonyuk megváltozott: a feketeruhás, karcsu alak, akivel szemben állott, nem volt már gyermekleány, hanem viruló hajadon.

Orlay eddig is sokat fordult meg a Simonék házában, de az asszony halála után mindennapos vendég lett. Érezte, hogy ezzel öreg barátja hallgatag kívánságát teljesíti, de őt magát is vonzotta az a diszkrét, szelíd fájdalommal teli levegő, amelynek hatása alatt az emberek halkabban beszélgettek és óvatosabban lépkedtek, és amely mintha megérlelte volna Zsuzsa gondolkozását: a leány megértette hivatását és minden igyekezete odairányult, hogy helyettesítse az elköltözöttet. Eddig nem igen törődött a háztartással, most egyszerre sokat járt a cselédek után és gondoskodott róla, hogy édesatyja ne nélkülözzön semmit abból, ami megszokott kényelméhez tartozott. Orlayval és Bandival, akit a leány úgy becézett, mint kotló a csibéjét, egy kis családot alkottak, a családanya a megkomolyodott Zsuzsa volt. Orlay bizonyos megindultsággal figyelt a leány okos viselkedésére, az ezredes pedig kényeztetett gyermekében tisztelni tanulta a nőt.

A mezei munkák idején az ezredes az egész napot künn töltötte a pusztáján, alkonyatkor aztán a két férfi együtt jött be a városba és Zsuzsa rendesen Bandi kíséretében várta őket a városvégi fasor alatt. Az estét az ezredes kerti pavillonjában töltötték, a kerti lámpák mellett, melyeknek fénye fantasztikus rostélyt tört a vadszőlőlugas falába. A leány gondosan elkészítette a kávét, aztán nagy, fehér kötőjében, melyet gyászruhája fölött viselt, odatelepedett Bandi mellé és elgondolkozva hallgatta atyjának mély orgonahangját. Figyelmesen nézte hol az atyja, hol a csendesen szivarozó Orlay arcát. Néha az ezredes is elhallgatott, a balzsamos éjszakában halk tücsök-cirpelés és hangos bogárzúgás hallatszott, a lugas körül szentjánosbogarak villogtatták kékes fényüket. Ilyenkor a boldogult mosolygó szelleme telepedett az asztal fején üresen álló karosszékbe, míg a leány egy halk sóhaja újra megszólalásra nem késztette az ezredest. Agáta kisasszonyt alig látta Orlay. Ő, mióta az ezredesné társasága nem foglalta el többé idejét, megkettőztetett buzgalommal látott immár félelmes hosszúra nyúló könyvének a megírásához.

A repcearatás ideje elérkezett és Simon ezredes, de a szomszédja is meg lehettek elégedve a terméssel. Az ezredes most már rávette Orlayt, hogy boltoztassa be a mély árkot, amely eléktelenítette a háza tájékát. Ez a munka egész eseményszámba ment, a város hetilapja nagy elégtétellel konstatálta, hogy ezzel megint nagy lépés történik Köllővár fejlesztése érdekében, «mivel ezentúl bizonyára az idegenek is szívesebben fogják a várost fölkeresni»; a két földbirtokos pedig napokon át személyesen ügyelt föl a téglát hordó, maltert kavaró munkásokra.

Szeptember elején Simonék Budapestre utaztak, Simon Klárika esküvőjére. A fővárosi bálok ünnepelt szépsége hirtelen elhatározással egy már nem egészen fiatal ügyvéd-képviselőnek nyújtotta kezét. Ez az ember fél emberéleten át mint vagyonos, de egyébiránt jelentéktelen ügyvéd élt a többi ezer fővárosi ügyvéd közt, míg aztán egy párbaja, amelyben egy ostoba véletlen folytán megölte ellenfelét, a társadalmi élet felszínére nem vetette. A párbaj olyanféle hatással volt reá, mint a mátyásmadárra, ha fölmetszik a nyelvét: egyszerre beszélni kezdett és szükségét érezte annak, hogy beszéltessen magáról. A párbaj szerzett neki barátokat és mandátumot, ez adta meg neki közvetve a kvalifikációt arra is, hogy igényt támaszthasson Simon Klárika kezére.

Orlay, akinek már régóta lett volna Budapesten egy s más dolga, együtt ment Simonékkal a fővárosba. Az ezredesék, gyászuk miatt, nem vettek részt a templomi szertartásokat követő lakomában, hanem szerencsét kívánva a fiatal házasoknak, fölkeresték a szomszédjukat a Trónörökös-utcában. Egyszer-kétszer föl s alá sétáltak a déli korzón, azután együtt mentek a kaszinói ebédlőbe. Délután sorra jártak egypár boltot, - az ezredes, ha rajta áll, Zsuzsa kedvéért kifosztotta volna a piperekereskedéseket, - az esti hajóval pedig visszatértek Köllővárra.

Mikor a porfelhőkbe burkolt főváros tornyaival, kupoláival és hídjaival elmaradt a csendesen zakatoló hajó mögött, Zsuzsa lobogó ruhával állott a gőzös orrán.

Az ezredes mély lélekzetet vett.

- Hála Istennek, csakhogy megint haza megyünk!

Ki nem állhatta már a nagyvárost. A Zsuzsa ízlése nem egyezett meg az apjáéval. - Hiába! - sóhajtotta, - mégis csak szép város ez a Budapest!

Magamról mit szóljak? - gondolta magában Orlay. - Tavaly ilyenkor még azt hittem, el kell pusztulnom a vidéken és most - no igen, most alig tudtam a nap végét bevárni.

Zsuzsa bekopogtatott Orlay ablakán. Félév óta, amióta az édesanyját eltemették, nem járt a város túlsó végén és most megbámulta a nagy változást, amelyet barátja házán tapasztalt.

- Milyen helyes házat csinált ebből a zord kőrakásból! Gyermekkoromban mindig féltem a házától, bolond ésszel azt képzeltem, hogy idebenn rettenetes dolgok történhetnek. Hanem most olyan barátságos és okos, szinte mosolyog az emberre. Szeretném látni a kertjét is.

- Nos, nézze meg!

- Majd egyszer, apával... Hanem tudja, hogy miért jöttem? El kellett magának mondanom: vendégünk jön. Képzelje, a párisi jön, Révfalvy Jancsi.

Levelet mutatott.

- A festő?

- Ma este már itt lesz. Ha tegnap tudtuk volna, megvárhattuk volna Budapesten... Hanem én most nem tudom, hogy mit csináljak... Apa reggel óta künn van a pusztán, kiüzentem ugyan neki egy lovas legénnyel, de mégis kérdés, hogy bejön-e estig... Ha nem jön be, arra kérem magát, hogy vigyen ki bennünket a gőzhajóhoz, Agátát meg engem... Aztán egy igás kocsit is adjon, a podgyászának...

- Hosszabb ideig marad itt?

- Úgy írja, egy hónapig vagy kettőig.

Orlay megígérte, hogy úgy lesz, amint Zsuzsa akarja, aztán hazakísérte a leányt. Zsuzsa útközben egyre Révfalvyról beszélt.

- A kertre nyíló vendégszobát készíttetem el neki, hanem azt már nem tudom, hogy hol fog festeni. Gondolja, hogy az írószoba elég világos?

Délután, mikor a nők éppen föl akartak ülni az Orlay kocsijára, megjött az ezredes a pusztáról. Ostorral a kezében olvasta el a festő levelét.

- Úgy látszik, a fiatal úr megcsömörlött a nagyvárosi élettől. Keskenytalpu poharak ezek a mai fiatalok, mindjárt fölbillennek, még az élvezetekből sem bírnak el sokat... Azt írja, szeretné magát egy kicsit összeszedni... Egy nagyobb kompozición töri a fejét, hanem odafönn nem találja meg a kellő hangulatot... Nos, koszttal és kvártéllyal szolgálhatunk neki, hangulat azonban nincs az éléstárunkban...

Azzal felszökött Orlay mellé a bakra.

- Menjünk!

A hajó, Zsuzsa nagy lelki gyötrelmére, jó órai késéssel jött csak meg. Orlay határozott modorú, karcsu fiatalembert ismert meg Révfalvyban. Külseje és viselkedése ment volt minden művész-affektációtól, tetőtől-talpig elegáns világfi benyomását tette. Szürke, kissé sötét tekintetű szemével, szőke, merész bajuszával, szabályos, tömör profiljával szép férfi számba mehetett.

Mikor partra lépett, némán megölelte az ezredest. Valamennyien az ezredesnére gondolhattak, mert valamennyiökön meglátszott a megindultság. A festő aztán meghökkenve nézett végig Zsuzsán.

- Hogyan, te vagy az, Zsuzsa?

- Én hát! - mondta a leány könnyek közt mosolyogva.

- Milyen szép, nagy leány lett belőled... Nem tudom, tegezhetlek-e még...

- Talán bizony nagysádolni fogjátok egymást? - pattant föl az ezredes.

A kocsiban a festő szembe került a leánnyal és Orlay, bár a lovakkal volt elfoglalva, mégis észrevette, hogy szeme újra és újra megpihen Zsuzsa arcán. Beszél Simonhoz, zavar és szórakozottság nélkül, közbe hosszan és figyelmesen nézi a leányt, a művész szakértő arcátlanságával.

Aztán vacsorához ültek. Agáta kisasszony rendes szokása szerint, teljesen le akarta magának foglalni az érdekes vendéget, Révfalvy pedig a jónevelésü ember türelmével állt neki helyt.

Orlay meg szokása szerint néma maradt. Csakhamar valami ok nélkül való elkedvetlenedés vett rajta erőt. Ennek az embernek a makacssága, amellyel szemét Zsuzsa arcán legeltette, bántani kezdte, az a fényes biztosság pedig, amellyel Révfalvy a társaság minden tagjának a nyelvén tudott beszélni, nyugtalanította. Nem tartott sokat a saját emberismeretéről, de annyit már is látott, hogy a festő ama ritka erős egyéniségek közül való, akik mindenütt érvényre tudnak emelkedni és akikkel szemben senki sem tud közömbös maradni. Ő a maga részéről már is állást foglalt vele szemben: egyszerüen és ösztönszerüen utálta. Gyűlölte, mert önzését sértette az a fizikai és szellemi fölény, melyet nem vitathatott el a festőtől; gyűlölte, mert sejtette, hogy Révfalvy, régebbi jogaival és nagy energiájával fölfegyverkezve, el fogja tőle hódítani azt a kényelmes helyet, amelyet mint Simonék legbizalmasabb barátja eddig elfoglalt; gyűlölte érthetetlen babonás sejtelemmel.

Az ezredes a festő tervei felől tudakozódott.

- A bűnbánó Magdolnát akarnám megfesteni, - mondta Révfalvy.

Agáta kisasszony meg nem állhatta, hogy tényleg bámulatos emlékezőtehetségét ne csillogtassa és elsorolta az olasz iskolák összes ismert Magdolnáit.

- Óh igen, - mondta a festő, - ismerem ezeket a képeket, de azért mégis meg merném kockáztatni azt a véleményt, hogy az igazi Magdolnát még senki sem festette meg. Mindegyik kép többé-kevésbbé csinos hölgyet ábrázol, aki fölbontott szőke hajjal, bájos pózban könyököl barlangjában és figyelmesen összecsucsorított szájjal olvasgat könyvében. Magdolna ez? Képzeljen a sziklafal helyébe selyem-tapétákat, a darócruha helyébe pedig divatos pongyolát és bátran odaírhatja a kép alá: «Siesta», vagy «Érdekes olvasmány», vagy talán: «Fürdő után». Én másként képzelem el Magdolnát. A magdalai divathölgyet akkor kell lefesteni, mikor első ízben összetalálkozik a prófétával. Kultúrtörténeti momentum érvényesül ebben a találkozásban: a keresztény aszkézis győzelme a klasszikus világnézet fölött... A szellem legyőzi a testet...

Még tovább beszélt növekedő hévvel, beszéd közben a szeme nyugtalanul, szinte megrészegülten simogatta körül Zsuzsa rózsás arcát. A leány odaadó figyelemmel hallgatta, Orlay egyszerre fölállt és jóéjszakát mondott a társaságnak, - mikor már a sötét utcán volt, a kerítés mögött még láthatta a pavillon lombfalán átszűrődő lámpafényt és a tiszta éjszakában hallhatta a festő erélyes, csengő hangját.

Másnap kissé elcsodálkozott, mikor Révfalvy korán reggel betoppant hozzá. Újonnan épült verandáján ült, a fővárosi hírlapokat olvasgatva. Bandi meg egy jókora vajas cipón rágódott. A festő nevetve nyújtott kezet Orlaynak.

- Simon bátyám mondta, hogy jóban vagytok egymással és hogy szeretné, ha megbarátkoznám veled... Eljöttem hát, hogy megpróbáljam...

Orlay kissé megszégyenülve rázta meg az izmos, keskeny kezet.

- Már ilyen korán talpon vagy? - kérdezte.

- Három esztendő óta nem láttam a napfölkeltét, de ezentúl gyakrabban fogom megnézni... Úgy találom, hogy nem okosak az emberek, amikor nagy városokat építenek. A nagyvárosban nem él az ember, jóformán csak érthetetlen provizórium az élet. Ott másoknak él, a társaságnak, - önmagának csak a vidéki élhet... Már komolyan betege voltam Párisnak. Azt hittem, hogy elpusztulok bele és az orvosok nem tudták, hogy mi bajom...

Orlay nem értette tisztán a vendégét.

- Beteg voltál?

- Azt képzeltem, hogy elpusztulok, pedig tegnap óta tudom, hogy nem volt semmi bajom, csak az anyaföldet kívántam vissza, mint Anteusz. A vidéket, a levegő és az erkölcsök tisztaságát... Azt, azt, - a tisztaságot!

Mély lélekzetet vett, mintha tüdeje nem tudna betelni az éles, őszi levegővel, aztán büszke életkedvvel mondotta:

- Most megint élni akarok és dolgozni!

Majd hozzátette:

- Neked ezt különben értened kell; hallom, te is ilyenféle regenerálási processzuson mentél át. Így járunk valamennyien. Amikor jóllaktunk azzal, amit kultúrának szokás nevezni, visszakívánkozunk az aszfaltról a hazai pusztákra és boldog közülünk az, aki haza mehet.

Abbahagyták a beszélgetést, Simon ezredes jött a házból, Zsuzsával a karján. A leány ma viselt először félgyászt, fehérpettyes ruhát, fekete szalmakalappal.

- Eljöttem, hogy megnézzem a kertjét, - mondta Orlaynak. Aztán Révfalvyhoz fordult:

- Illik az, a reggeli elől megszökni?

- Sanyargatásoknak vetem alá magamat, hogy jobban essenek utána az élvezetek.

Körüljárták a kertet, a fiatalok előrementek, a házigazda az ezredes mellett követte őket.

Az ezredes aztán kivitte Zsuzsát és Révfalvyt a pusztára. Nem volt nyugta addig, amíg a festő be nem járta vele a dülőket és meg nem bámulta az országos hírű hízókat.

Révfalvyn különben meglátszott, hogy őszinte élvezetet talál az ilyen vidéki szórakozásokban. Ő, aki egyidőben már úgy érezte, hogy eltompult a világváros körmönfont élvezetei iránt, most egyszerre kedvét lelte abban, hogy az istállóba járjon, tyúktojások után nézzen a padláson és hogy a konyhában kotnyeleskedjék. Mint sok városi ember, épp oly szenvedélyes mint rossz lovas volt és az ezredes nagyobb örömet nem okozhatott volna neki, mint mikor egyik szelid erkölcsü kancáját kinevezte a Révfalvy hátasának.

- Mikor fested meg a Magdolnát? - kérdezte egypár nap múlva Zsuzsa.

A kertben jártak, az orgonabokrok közt.

- Nem dolgozhatom, mert nincs modellem, - szabadkozott a festő. Boldog volt, hogy valami ürüggyel megnyugtathatja művészi lelkiismeretét.

- Modelled leszek, - mondta a leány.

A festő elmosolyodott.

- Nem, édes Zsuzsám, nem vagy te Magdolnának való.

Hosszan elnézte a leány arcát.

- Ámbár a tipus megfelelne. Csodálatosan megfelelne. Ez a viruló, bájos életerő, aztán ez a pogány tisztaság a szemedben...

- Magdolna szőke volt, - vetette közbe Zsuzsa.

- Miért éppen szőke? Mert egypár száz esztendő óta annak festik? Az semmi! A tipus, amelyet képvisel, nem szőke... Meg kell különben néznem a szentírást...

Tovább nézte a leányt kutató szemmel.

- Nem, nem, - még sem vagy te Magdolna. A tudás hiányzik az arcodról és a megbánás...

- Micsoda? - kérdezte Zsuzsa nagy szemeket meresztve.

Révfalvy előkereste vázlatos könyvét és leültette a leányt, magával szembe, a pavillonban. Zsuzsa összefonta két karját és ájtatos mozdulatlansággal hallgatta a papiron végigkalandozó ceruza halk neszét. Valahányszor a festő fölpillantott a könyvből, a szomjas tekintete mindig kereste a leány pillantását. Zsuzsa arcát e pillantások hatása alatt lassankint finom pirosság borította el, most már állandóan a kerítés oszlopára nézett.

Révfalvy egyszerre letette a ceruzát és halkan mondta:

- Tudod-e, hogy nagyon szép vagy, Zsuzsa?

A leány felszökött helyéről és a vázlatot nézte, de nem volt megelégedve a hasonlatossággal.

- Nem vagyok ilyen.

A festő másodszor is megpróbálta, harmadszor is, majd kedvetlenül tépte ki a lapokat a könyvéből. Végül diadalmasan ütött a kerti asztalra.

- Megvan! Most már tudom!

Zsuzsa beszaladt a rajzzal édesatyjához, Révfalvy meg előkereste pasztell-színeit. Különös színproblemaként vonzotta az a finom, tompa árnyékolás a leány szeme körül, mely annyira emelte az irisz aranyzománcos fényét.

Jó félóráig dolgozott már, Bandi pedig, aki nesz nélkül osont be a kerti ajtón, félóra óta ott állott és várakozásteljesen nézte barátnőjét. Zsuzsa egyszer feléje is nyújtotta a kezét. Révfalvy azonban idegesen szólt oda neki:

- Kérlek, nézz a szemembe! Csak most!

A fiú később megint eltűnt a kertből, vagy tíz percig még ott lézengett a kerítés mellett, miután azonban nem vettek róla tudomást, elszomorodott és könnyes szemmel tipegett haza.

- Téged mi lelt? - kérdezte az apja.

A fiú jó ideig makacs hallgatásba merült, végül dühösen nyögte:

- Zsuzsa már nem szeret!

Orlay keserűen nevetett.

- Ohó, barátom, meg fogod még tanulni, hogy a féltékenység ízléstelen valami.

Másnap esős, szomorú őszi égbolt alatt ébredtek Köllőváron. Az ezredes nyolc órakor megkopogtatta Révfalvy ajtaját, a festő azonban csak kilenc után mutatkozott, mikor Zsuzsa már nagyon sürgette.

A leány megszeppenve nézett végig barátján.

- Mi bajod? Beteg vagy? Olyan sápadt az arcod!

- Semmi, - csak megöl az időjárás.

Zsuzsa ezen nagyon elcsodálkozott.

- Még ilyet se hallottam! Hogy bánthat az idő a meleg szobában? Én nagyon szeretem az esőt, különösen, ha ilyen szép csendesen veri az ablakot.

Aztán reggelihez hívta barátját.

- Gyere, adok jó meleg teát meg vajaskenyeret.

Az ezredes éppen fölállt a reggeliző-asztaltól. Csizmában volt és kaucsuk-köpenyegben. Őt is bántotta az eső, ha nem is az idegei miatt.

- A kukoricának már nem kell, a szőlőnek sem kell már. Hát mire való? Ha eltart, szépen megkésünk az őszi szántással.

Zsuzsa és Révfalvy később egymás mellé telepedtek az írószoba nagy ablakába. A leány azt mondta:

- Neked valami bajod van.

- Bocsáss meg, szegény Zsuzsám, hogy kedvetlen vagyok. Hiába magyaráznám el a bajomat, úgy sem értenél meg.

- Ugy-e, mert nagyon ostoba vagyok?

- Nem vagy az, hanem a te fehér lelked nem érti meg azt a misztikus sötétséget, amelyből az én bajaim fakadnak... Nevetséges csekélység az egész: valami parányi elváltozás az agyamban, vagy talán csak idegeim excessziv működése, - hanem nekem éppen elég arra, hogy elveszítsem lábam alul a talajt. Az őszi nedvesség néha elég arra, hogy kiforgasson a valómból... Egyszerre rám jön, aztán idegen vagyok önmagamhoz. Végtelen hideg, sötét szomorúság fog el, amelyben elenyészik, megsemmisül minden, ami szeretet és gyűlölet, becsvágy, munkakedv volt bennem. Minden, ami a világhoz fűz. Nekem pedig nem marad semmi, semmi, csak a nyomasztó félelem valami közeledő fekete veszedelemtől...

Olyan halálos szomorúsággal beszélt. Azután egyszerre félbeszakította magát.

- Minek is beszélek én ilyen ostobaságokat? Ez nem neked való!

A leány megdöbbenve hallgatta, majd lángvörös arccal mondta:

- De beszélj! Akarom tudni, mi emészt!

Révfalvy fogva tartotta Zsuzsa ujjait és önfeledten simogatta a kis kezet.

- Óh igen, Zsuzsa! Ha előbb kerültünk volna össze, te talán őrangyalom lettél volna. Nem lettem volna olyan rettenetesen elhagyott. Te nem tudod, mi az elhagyottság, mikor az ember a tolongó sokaság közepett is egyedül jár-kel... Azt hiszem, most már későn van. Ki szabadít meg azoktól a sötét, gyalázatos emlékektől? Azt hittem, léhaságok, - és mindegyik egy-egy maró rozsdafoltot ejtett a lelkemen... Most érzéketlen a lelkem, mint a megvakult tükör. Vagy nincs is lelkem... Ej, Zsuzsa, ha tudnád ki vagyok, nem tűrnéd el, hogy megérintsem a kezedet. Vagy visszaadhatod nekem a romlatlanságomat?

A leány két kézzel szorította magához Révfalvy kezét.

- Nem szabad így beszélned, - mondta szenvedélyesen, - te nem vagy romlott. Te jó ember vagy, csak valami bánatod van...

Abban hagyták a beszélgetést. Révfalvy fölállt az ablaktól, mert az Agáta kisasszony hangját hallotta. A kisasszony kedvetlen arccal lépett a szobába és főfájásról panaszkodott. Ő is az időjárást sinlette és bőbeszédüen kifejtette, hogy az idő változása csak a finomodott idegrendszerű kulturemberekre van befolyással, akik magasabb fajt képviselnek, szemben a parasztidegzetü közönséges emberekkel.

Délután kiderült az ég, másnap pedig az ezredes, aki egyre azon törte a fejét, hogyan mulattassa vendégét, arra használta a pompás őszi napot, hogy szüretet rögtönzött a szőlőjében. A présház, meg egypár hold szőlő, amit óriás szénkénegpazarlással meg tudott védelmezni elkeseredett ellenségével, a filoxerával szemben, a halmos erdőszélen volt, jó félórányira a pusztától. Orlayékon kívül meghívót kaptak még a plébános és a doktor is.

Az ünnepi programm fénypontja a zsiványpecsenye volt, amit az ezredes maga sütött. Ennek a zsiványpecsenyének bizonyos hírneve volt a vármegyében. Az ezredes taktikai éleslátással kikereste az erdőszélen azt a helyet, hol erdőégés veszedelme nélkül máglyát lehet rakni. Aztán a plébános segítségével összegyűjtötte a tüzelőfát, - jó száraz, a világért sem korhadt fát. Majd, fehér köténnyel a csipőjén, személyesen ügyelt föl a szakácsné ténykedésére, a konyhatudomány alapigazságainak fejtegetésével fűszerezve a munkát. Aztán egy hosszú bőrtokból ájtatosan kihúzta az acélnyársat, egyik ősének hagyatékát, amelyet nagyobb tiszteletben tartott, mint sok ember a dédapai fringiát.

Agáta kisasszony azalatt művészi koszorút font folyondárlevelekből az erdei Mária-kép számára. Munkájában Orlay segédkezett neki. Zsuzsa, a festő és Bandi pedig késői vadvirágok után jártak az erdei tisztáson. A meredek réten állottak, körülöttük vakító fehéren világított a szeptemberi nap, behatolva a meggyérült erdő rozsdavörös homályába. Az éles, tiszta levegőben ökörnyál úszott, egy-egy gyönge szélroham csipogó madarakat sodort el a fejük fölött. Mikor megelégelték a zsákmányt, hárman az erdőszélre telepedtek.

- Szép pár, - mondta Agáta egyszerre, a fiatalokra mutatva. Aztán rátámadt Orlayra: - Ej, ne tépje a koszorúmat!

- Bocsánat!

A szomszéd a koszorúval babrált, de a szeme egyre ott járt a fiatalokon. Csak nézte a leányt, amint bájosan, önfeledten, boldogan hallgatja a festő szavait. Talán meg sem érti, hogy mit beszél Révfalvy, - gyönge, merev mosollyal mutatja a fogsorát, a pillantása meg kitartóan, esdve, mosolygó kérdésként keresi a festő pillantását.

Agáta kisasszony, aki nagyon értett hozzá, hogyan kell a férfiak köteles udvariasságával visszaélni, fölparancsolta gavallérját egy szikla tetejére, hogy hozzon neki még folyondárt. Orlay onnan felülről is láthatta a fiatalokat. Boldogan, mosolyogva jártak most föl-alá a fák alatt. A leány a kezében tartotta a nagy szalmakalapját, aztán egy szál virágot adott Révfalvynak, majd visszavette tőle, hogy újra odaadhassa neki... Aki látta, tudhatta, hogy ez a leány szerelmes. Talán még maga sem tudja, hogy az, de szerelmes... Orlay tudott annyira parancsolni arcizmainak, hogy közömbösnek látszott akkor is, mikor a két keze remegett az ingerültségtől és a torkában is érezte szíve szilaj lüktetését.

De hát mit is törődött ő azzal a leánnyal? Féltékeny volt, szerette? - Most tette föl magának első ízben ezt a kérdést, és minden csepp vére azzal válaszolt, hogy szereti. Szereti, régóta és öntudatlanul, talán azóta, mikor először meglátta a félig gyermeket. Megszokta, mint valami édes, barna árnyékot, kit mindig maga mellett tudott, és kinek közelsége megnyugvással töltötte el. Most, hogy váratlanul elfordult tőle, el sem tudta képzelni, hogyan fogja tovább elbírni ezt az életet. Forró, érzékies fájdalmat érzett, és tehetetlenségének tudata szinte kétségbeejtette.

Agáta kisasszony nem volt megelégedve Orlayval; szemére lobbantotta, hogy csupa aprólevelü folyondárt hozott neki, a javát meg fenn hagyta a sziklán; Orlay azt mondta, hogy ebéd előtt még meg akarja nézni az ezredes amerikai vesszőit, és egyedül nekivágott a barázdás tábláknak. Pedig a vesszők édes-keveset érdekelték, csak egyedül akart lenni gondolataival.

Zsuzsára gondolt, az ő elveszett Zsuzsájára. Ez a szerelemre termett gyermek tele volt szunnyadó szenvedéllyel, szűzies őserővel. Egy szikra kellett neki csak, hogy emésztő lángra lobbanjon. Orlay úgy vélekedett, hogy most már tisztában van a festővel is. Egyike azoknak a hatalmas féljellemeknek, amelyek örvény módjára vonzzák maguk felé a nőt. Olyan ember, akinek ellenállhatatlan erőt kölcsönöz az a hazárd tulajdonsága, hogy minden pillanatban kész mindenét egy kártyára föltenni. Ilyen emberrel szemben a leány teljesen védtelen. Meglehet, hogy Révfalvy őszintén szereti a leányt - meglehet, de annyi bizonyos, hogy ő, Orlay, nem változtathat a dolgok folyásán. Révfalvyval ő nem konkurrálhat. A festő mindenben fölötte áll, erényeiben és bűneiben egyaránt. Révfalvy remekmű, ő maga csak kontármunka. Ha síkra száll ellene, biztos a szánalmas vereség.

Orlay lelkében megint fölülkerekedett az a különös erély, mely kritikus helyzetekben rendesen legyőzte lelki apátiáját: letesz a harcról, még mielőtt megkezdte volna. Egyebet úgy sem tehet. Ezt az elhatározását következetesen és becsületesen fogja végrehajtani.

Az öregek a fák alatt megtérítették az asztalt és Simon ezredes magasra emelte a párolgó tálat, harsogó hangon szólítva ebédhez Orlayt. Az ezredes patyolat jókedvében volt, aminőnek a felesége halála óta egyszer sem látták.

Ebéd után az öregek még borozgattak, a fiatalok pedig, Orlayt és Agátát is közéjük számítva, elmentek az erdei Mária-képhez. Agáta kisasszony színházi pózzal koszorúzta meg a képet, Zsuzsa pedig csendesen mosolyogva tette le virágait. Orlay olyasmit gondolt magában, hogy a leány valami nagyon édes dolgot kérhet a szent szűztől.

Visszamenet a leány hizelegve karonfogta Orlayt.

- Hogy megyünk majd haza? Három kocsink van és nyolcan vagyunk.

A szomszéd megértette. A leány az ő pártfogásához folyamodott, hogy Révfalvyval egy kocsiban mehessen.

- Majd én viszem Agáta kisasszonyt, maga menjen Révfalvyval és Bandival.

Mire a három kocsi a lejtős országútra tért, már bealkonyodott. Az ezredes elől hajtott, kocsiján a virágoskedvű két öreggel, kik még egyre a zsiványpecsenye magasztalásánál tartottak. Orlay közvetlenül a Zsuzsa ponny-fogata mögött hajtott; a sötétségben is tisztán láthatta a leány és a fiatalember fejének árnyképét; a két fej, a kocsi zökkenései közben, hol közeledett egymáshoz, hol meg szétvált. Mikor a kőhídhoz értek, leláthattak a síkságra, mely a holdfényben olyan fehér volt, mintha befújta volna a hó. A két fej, ott elől, egy pillanatra egyetlen árnyékká olvadt össze, - Orlay végigvágott a hámosa szügyén, Agáta kisasszony pedig sikoltozni kezdett a rohanó kocsin. Hanem azért nem esett baj.

Révfalvy Párisból jövet együtt utazott egyik müncheni festőbarátjával, s megbeszélte vele, hogy ketten bekalandozzák az Al-Dunát. Majd a szerszámokat is magukkal viszik és ha valamelyik parti részlet megkapja őket, melegében vászonra vetik. Révfalvy ezt a művész-kirándulást igen élvezetesnek képzelte, hanem mikor a jóbarát most kurtán értesítette, hogy a megbeszélt napon a budapesti pályaudvaron várja, nagyon szeretett volna szép szerével kötelezettsége alul kibujni. Az ezredes azonban úgy vélekedett, hogy az adott szó minden körülmények közt kötelező, Révfalvy pedig sötét ábrázattal kezdett csomagolni. Zsuzsa elszomorodva nézte az úti készülődést. Nem fogja látni barátját két hétig. Két hétig!

A festő elhajtatott a reggeli hajóhoz, a leány pedig nehéz szívvel, ábrándosan járt-kelt az ősziesen kopár kertben. Amolyan mélabús őszi idő volt, mikor a napnak még perzselő heve van, de a bokrok árnyékában már dér csillog. Zsuzsa jóformán maga sem tudta, hogy miért szivárog könny a szemébe. Elgondolta, hogy jó volna, ha az édesanyja élne. Nagyon jó volna, mert akkor most kedve szerint kisírhatná magát valakinek a keblén. Ha apa látná most, szokása szerint bizonyára csak ennyit mondana neki: «Egyenesen állj, Zsuzsa!» Agáta kisasszony nő ugyan, de ő most a «Nőiesség hivatásával» foglalkozik, és aligha értené meg a Zsuzsa baját.

A leány egyszerre fölriad: kívülről kocsizörgés hallatszik... Majd megáll a kocsi... Valaki becsapja a kerti ajtót... A haraszt gyors léptek alatt zörög... Révfalvy! Egyenesen feléje tart, az orgonabokrok közt.

- Itt vagyok, Zsuzsa! Ne sírj!

Mintha esztendők óta nem látták volna egymást, megkapják egymás kezét, összeölelkeznek, szenvedélyesen és boldogan. Óh - nem hagyják el többé egymást. A leány barátja vállára ráhajtja fejét és a nevét suttogja minduntalan.

- Csakhogy itt vagy megint! Olyan rossz volt egyedül. Csakhogy itt vagy!

- Zsuzsa! Zsuzsa!

(A festő barátja meggondolta magát az utolsó pillanatban, nem jött el, csak táviratban mentette ki magát.)

- Most itt maradok, - mondta Révfalvy. - Nem is mozdulok innen egy egész hónapig.

Egy egész hónap: verőfényes, édes örökkévalóság!

Az emberek azt mondták, hogy ősz van. Az emberek bizonyára nem tudták, hogy mit beszélnek, mert tavasz volt. Zsuzsának és Révfalvynak tavasz, viruló, mámorító tavasz. A síkság vakító fényözönben fürdött, a fák hullámzó koronái közt pedig diadalmasan ujongott a jókedvü szél. Esténkint csodálatos, sejtelmes fénnyel ragyogtak a csillagok.

Révfalvyt valami isteni diadalmámor szállotta meg. Diadallal töltötte el a biztos tudat, hogy ő még szeretni tud. Amiben nem hitt, az ime teljesedésbe ment: szeretett a szívével, tisztán és bensőséggel. Az ő bünös-vérének ehhez az érzéshez nem volt semmi köze. Nem léha kaland volt ez, hanem az igaz szerelemnek várva-várt szent megnyilatkozása. Odakünn, Párisban, az olcsó sikerek közepett elvesztette hitét a nőben és szerelemben. Volt idő, mikor már nem tudott hinni semmiben, a tulajdon tehetségében sem és amikor megrettent tulajdon lelkének kétségbeejtő ürességétől. És most egyszerre, varázsütésre, fölpattant lelkében a titkos ajtó és ő boldog csodálattal látta, hogy milyen gazdag kincs rejlik benne. Az ifjúság, a szerelem, a poézis, a művészet mérhetetlen kincsei. Ezt a csodát egy leány szűzies szerelme művelte.

Napokon át úgy jártak-keltek ketten Zsuzsával a házban meg a kertben, mint az alvajárók. Édes együgyüségeket beszéltek és nézték egymást, ittas szemmel. És ezzel beteljesült minden vágyuk.

Ekkoriban történt, hogy az anyahelyettes Agáta kisasszony egy hirtelen jött ötletével nagy bosszúságot szerzett Simon ezredesnek. A kisasszony egy éjjel nekiült, és egy gyönyörüen megírt tizenkétoldalos levélben kifejtette Simonnak, hogy az ő helyzete immár tarthatatlan a házban. Fájdalom, nincs még abban a korban, amelyben a nő túlteheti magát a világ ítéletén. (A korra vonatkozó passzust, tekintettel az esetleges ellentmondásra, bizonyos polemikus éllel aláhúzta.) Míg a boldogult ezredesné élt, annak a védelme alatt állott az ő jó hírneve. Most azonban... szóval: Agáta vérző szívvel búcsút fog mondani a háznak, hol életének legszebb napjait töltötte, ha nem találkozik valami modus vivendi, amely neki jogává és kötelességévé teszi, hogy itt maradjon. Ennek a modus vivendinek a megtalálását, - a sorok közt olvasható szemérmetes pirulás közepett - az ezredes lovagias tapintatára bízta...

Simon nevetett is, meg bosszankodott is. Lám, Agáta kisasszony feleségül akarja magát vétetni! Ő is levélben válaszolt a kisasszonynak, és ez a levél becsületére vált írója ravaszságának. Azt a bizonyos modus vivendit egyszerűen nem értette meg, az Agáta kisasszony korából levont következtetést föltétlenül respektálta, de ezzel szemben tromfként kivágta a saját korát, mint amely Agátának teljes biztosságot nyújt a világ ítéletével szemben. Józan eszű ember nem gyanúsíthatja őt azzal, hogy veszedelmes tudna vagy akarna lenni bármely nő hírnevére nézve...

Az ezredes bízott benne, hogy Agáta épp oly hirtelen el fogja ejteni ötletét, amilyen hirtelen megfogamzott a fejében. A kisasszony nem is hozta többet szóba a dolgot, hanem egyelőre a passzív ellentállás terére lépett. Az egész napot szobájában töltötte, a kertbe is csak akkor ment, ha senki sem járt ott, a család apró kirándulásaiban nem vett részt. Ebédnél látták csak, akkor is néma méltósággal ült helyén.

Az ezredes egyszer napközben a kertben járt, és akaratlan fültanúja volt Zsuzsa és Révfalvy beszélgetésének. A fiatalok a pavillon előtt sütkéreztek és édes ostobaságokat mondtak egymásnak.

- Szép Zsuzsám, okos kis Zsuzsám...

A beszéd értelmetlen volt, de a festő hangja Simonnak a fejébe kergette a vért. Ezer ördög - hiszen ez a szerelmesek nyelve! Mikor a leány is ilyen álmodozó, tompa hangon szólt Révfalvyhoz, az ezredes arca sötétvörös lett; elszégyelte magát, mint valami szemérmetes vénkisasszony és titokban kisompolygott a kertből. Kisleány számba vette még Zsuzsát, nem is gondolt arra, hogy szíve megszólalhasson. Most persze, megemlékezett arról a nagy változásról is, mely a gyermeken az utóbbi időben végbement. Sokáig töprengett azon, hogy mit kell most tennie és rajta is megesett, hogy újból visszasírta a meghalt feleségét; visszasírta, hogy nézzen a leánya szivébe, hová az apa rövidlátó szeme nem lát be.

Végre is arra határozta magát, hogy elsőbben is Révfalvyval fog beszélni.

Az férfi.

A festő megsejtette, hogy miért hivatja őt bátyja oly szokatlan időben az írószobába, mert izgatottságtól sápadt arccal nyitott be hozzá. A lelkiismeretét nem terhelte bűn és mégis dobogó szívvel lépett az apa elé, - eszébe jutott, hogy egyízben kihívó mosollyal nézett farkasszemet egy halálig sértett férjjel.

Az ezredes maga is izgatottnak látszott, mikor letette kezéből az újságot.

- Azért hivattalak - hiszen tudod: a gyerek miatt!

A festő ösztönszerüen összekulcsolta a két kezét.

- Bátyám, én nagyon szeretem Zsuzsát!

Az ezredes bólintott a fejével.

- Tudom - elhiszem...

- És Zsuzsa viszont szeret...

- Ezt tőle akarnám hallani!

A leány ott volt a mellékszobában, csak oda kellett neki szólni. Ijedt szemmel, lassú léptekkel jött be, az íróasztal előtt zavartan megállott.

- Rólad beszélünk, Zsuzsa... Mondd meg apádnak, felesége akarsz-e lenni Jancsinak?

Simonnak és leányának egyszerre jutott eszébe, hogy ők még soha életükben nem állottak szemben egymással ilyen komoly arccal. Zsuzsa félénken, esdőleg nézett atyjára; mikor aztán az ezredes egyszerre ellágyult és feléje nyújtotta a kezét, a leány a karjaiba sietett. Simon megindultan simogatta barna haját.

- Egyenesen állj, Zsuzska! Beszélj, kis leányom!

- Igen, szeretjük egymást, - suttogta a leány.

Simon a fiatalember felé fordult. Magához szorítva tartotta Zsuzsát, mintha azt akarná bizonyítani, hogy a leány még apja hatalmas karjának védelme alatt áll, ha Révfalvyt szereti is. Zsuzsa meg apja vállára hajtotta fejét és onnan nézte mosolyogva szerelmesét.

- Én nem bánom, ha egymáséi akartok lenni, - mondta az ezredes. - Nem befolyásolom Zsuzsa választását; mehet, akihez akar; arra ügyelek csak, hogy tisztességes embert válasszon... Hiszen te az vagy. Hanem mindennek megvan a maga formája. Te most nem maradhatsz a házamban. Nem mintha félteném Zsuzsát! Tudom, hogy megbízhatom benne és megbízom benned is. Hanem mindennek megvan a maga formája. Zsuzsa különben is nagyon fiatal még, úgy gondoltam, legjobb lesz, ha egy esztendőre visszamégy Párisba. Folytatod a mesterségedet, mert jó, ha az embernek foglalkozása van. Esztendő múlva megint eljösz és ha mind a ketten még a régiben vagytok, isten neki, hozzád adom a leányomat. Azt hiszem, így kell cselekednem és a Zsuzsa boldogult édesanyja sem cselekedett volna másképpen...

Az ezredes egy kissé meg volt indulva, ami nem gyakran esett meg vele életében. Mikor megint egyedül maradt az írószobában, megvallotta magának, hogy ő más férjet választott volna leányának, ha rajta áll... Különben - és ez a gondolat titkos megnyugvással töltötte el - egy év hosszú idő, egy év alatt sok minden történhetik.

Az ezredes úgy határozta, hogy Révfalvy a legközelebbi villámvonattal menjen Párisba. A vonat vasárnap délben indul a fővárosból. Ma csütörtök van. Simon nem is hozta többet szóba a fiatalok előtt a történteket, bár egész viselkedéséből láthatták, hogy szüntelen éber figyelemmel kiséri őket. Asztalnál keveset beszél, ha megszólal is, közömbös dolgokra tereli a beszédet, de a házból három napig ki sem mozdul.

Révfalvy lelkét úgy nyomta a közeli válás gondolata, mint valami halálos veszedelemnek az előérzete. Sötét bánata annyira átragadt Zsuzsára is, hogy a leány első este álomba sírta magát, mint a gyermek és reggel sápadt arccal jött az ebédlőbe. A festőt szomorú sejtelmek gyötörték. E verőfényes vidéken egypár hét alatt visszanyerte ifjúságát, életkedvét, alkotó erejét, - és mindezt most vissza kellett vinnie a városba, amelytől a távolban épp annyira iszonyodott, mini az ott töltött évek idegsorvasztó emlékeitől. Úgy érezte, hogy kétségbeesett makacssággal kell ragaszkodnia a leányhoz, ki megadta lelkének a gyógyulást és az ujjászületést. Ez az utolsó alkalom, hogy végleg megmeneküljön álmatlan éjszakáinak sötét rémeitől, - ha ezt az alkalmat elmulasztja, mindennek vége lesz.

Nem is beszélhettek egymással kedvük szerint, mindig ott tudták a közelükben az élesfülü ezredest. Első este az ujjaik egy pillanatra összetalálkoztak a kerti lépcső karfáján. A két forró kéz érintkezése szívhez szólóbban beszélt, mint egész aznapi beszélgetésük.

Pénteken este egy pillanatra egyedül találták magukat a sötét folyosón. Az anyahelyettes Agáta ajtaja előtt történt, hogy két szerelmesen remegő ajkpár első ízben egymáshoz tapadt, végtelen hosszú, lángoló csókban.

Szombaton este az ezredes azt mondta nekik:

- Búcsúzzatok el egymástól, Jancsi holnap reggel indul.

- És én? - kérdezte Zsuzsi elálló lélegzettel.

- Hajnalban indul, mikor még sötét van. Majd magam kísérem ki a hajóhoz, - te nem kelhetsz föl olyan korán.

Erre nem számítottak. Az ezredes rendelkezése olyan fájdalmasan és váratlanul érte őket, mint valamely nagy szerencsétlenség. Abban bízlak, hogy reggel még lesz alkalmuk, hogy titokban egypár szót mondjanak egymásnak. Ennyit csak: Szeretlek és hű leszek hozzád! - De mikor ez a kevés is olyan végtelenül fontos lett volna nekik.

Zsuzsa némán nyújtotta oda jegyesének hideg kis gyermekkezét.

- Isten veled!

- Isten veled, Zsuzsa!

Meg sem csókolta a jegyesét. Az ezredes az ajtóig kísérte a fiatalembert és a vállára tette a kezét, mintha azt akarná mondani: Sebaj, fiú! Lesz még szőlő, lágy kenyér! Zsuzsa pedig szédülő fejjel ment a szobájába, ott ruhástól levetette magát ágyára és keservesen sírdogált. Egy álló esztendeig nem fogja látni!

Már éjfélre járt az idő. A ház elcsendesedett, csak Révfalvy járt még föl-alá a szobájában. A lámpát eloltotta; a hold besütött a szobába, az ablakrács árnyképét odarajzolva a szőnyegre; az őszi éjszakából csodálatos hangok szűrődtek be. A festő érezte, hogy nem fog aludni egész éjjel. A feje lángolt, a szíve dühösen lüktetett... Mindennek vége volt! Nem fogja látni többet a leányt, biztosan tudta, hogy nem fogja többet látni... Elkeseredésében, kétségbeesésében közel volt hozzá, hogy ő is sírva fakadjon.

E pillanatban úgy rémlett neki, mintha odakünn, a folyosón, halk mozgást hallana. Igen, valaki járt odakünn. Az izgatottságtól elálló lélekzettel hallgatózott, majd hirtelen és nesz nélkül kinyitotta az ajtót. Odakünn a holdfényben, karjával az ajtónak támaszkodva, ő állott, ő, akire éppen gondolt.

- Zsuzsa! - suttogta.

A leány összekulcsolta a két kezét és úgy tekintett reá. Azért jött, azért kellett jönnie, hogy még egyszer lássa és elmondhassa neki: Hű leszek hozzád!

Révfalvy remegő kézzel simította végig a leány haját, Zsuzsa pedig ellentállás nélkül követte őt a szobába.

Az ezredes hajnalban kikisérte Révfalvyt a hajóhoz, aztán megkönnyebbülten lélekzett föl, hogy végre jó lelkiismerettel láthat megint a dolga után. Magában azt a megjegyzést tette, hogy egyszerűbb föladat egy ezred katonára vigyázni, mint egy szerelmes leányra, még ha az a leány olyan jó és engedelmes is, mint az ő Zsuzsája. A Dunától egyenesen kihajtatott a pusztájára és mikor délben arról értesítették, hogy a szomszéd tanya alatt az Orlay szürkéit jártatják, menten átbaktatott a szomszédhoz.

- Egész örökkévalóság, hogy nem láttalak. Hát te egészen megfeledkeztél rólunk?

Orlay azzal mentegetőzött, hogy sok a dolga. A fölösleges takarmánnyal tejgazdaságot akar kezdeni a városi fogyasztók számára és már vett is a bárótól egypár szép svájci tehenet. Ez, persze, víz volt az ezredes malmára. Töviről hegyire megvitatták a dolgot és közben megebédeltek ketten a pusztán.

Orlay ebéd után a festő felől tudakozódott és az ezredes most már elmondta barátjának az utolsó napok eseményeit. A szomszéd nyugodtan, csendes fejbólintással hallgatta. Nem látszott az arcán semmi változás, csak a szeme kerülte következetesen Simon pillantását és elgondolkozva tévelygett a pusztai ház tetején. Később eszébe jutott, hogy gratulálnia illenék. Az ezredes nem fogadta el.

- Még korai... Aztán, őszintén szólva, Révfalvy kifogástalan ember, de ha rajtam áll, nem ő lesz a vőm... Hanem, úgy látszik, nem rajtam áll.

Az ezredes megengedte jövendőbeli vejének, hogy minden héten egyszer írjon Zsuzsának. Az első levelet már egypár nap múlva meghozta a posta. Révfalvy még Bécsből írt. Simon fölbontatlanul adta át a levelet leányának. Ő maga is megörült a festő levelének, mert abban bízott, hogy ettől majd megjön a Zsuzsa régi jó kedve. Hanem a Zsuzsa régi jó kedve nem jött meg többet. Nem volt éppen szomorú, a szeméről ítélve nem is igen sírt, csak szerényen és némán járt-kelt a házban. Egész igyekezete láthatóan oda irányult, hogy minél kevesebb alkalmatlanságot szerezzen környezetének, hogy minél kevesebb tért foglaljon el a világban. Modorát valami szelíd alázatosság jellemezte, mely az ezredest megindította.

Az öreg sehogysem akart megbarátkozni ezzel az új modorral. Micsoda apácatempók ezek? Miért nem nevet Zsuzsa, miért nem futkos a városban, fölvirágozva, mint hajdanában?

Egyszer elcsípte a leányt, miután este apja elé tette a teáját és ki akart osonni a szobából. Megfogta a két kezét és magához vonta.

- Egyenesen állj, Zsuzska! Nézz a szemembe! Hát nem vagyunk már a régi jó barátok? Hát nem szeretjük egymást?

A leány nem nézett a szemébe, hanem hizelegve odadörzsölte az arcát apja vállához.

- Vétettem ellened? - kérdezte Simon halkabban.

A leány szenvedélyesen tiltakozva simult hozzá.

- Nem, nem apám! Te olyan jó vagy, olyan nemes!

A hangja halk zokogásba fulladt. Az ezredes szeretettel simogatta Zsuzsa barna fejét. Hál' istennek, - Zsuzsa még szereti! Hanem azt a fiút még az apjánál is jobban szereti... Az öreg olyasmit érzett, amit féltékenységnek lehetne nevezni.

Zsuzsa azalatt már megint kiosont az írószobából.

- Hát Orlay miért nem jár többet hozzánk? És Bandi?

Egyszer megint elhozta Orlayékat estére. A szomszéd szabadkozni akart, holmi fontos teendőket emlegetett, de az ezredes kurtán karonfogta és magával vitte. A leány láthatóan megörült a vendégeknek, különösen Bandinak. Egész este el nem eresztette maga mellől a fiút, a szobájába, a konyhába is magával vitte. Mikor aztán a két férfi vacsora után leült a kályha mellé sakkozni, Zsuzsa Bandival az ölében, hozzájuk telepedett egy alacsony puffra és figyelmesen nézegette a játékukat.

Az ezredes szeretett játékközben beszélgetni és szóba hozta a nap eseményét, mely ez idő szerint lázban tartotta a kis város közvéleményét. Valami Ubrik Borbála-eset adta elő magát Köllőváron. Egy vastagnyaku szőlősgazda azzal büntette meg a bukott leányát, hogy lenyirta a haját és hónapokig a pince sötét zugában láncon tartotta a leányt. A csendőrség irtóztató állapotban találta meg a boldogtalan teremtést.

- Ez az apa fanatikus barom, - mondta Orlay szárazon.

Simon vállat vont.

- Nem lehet vele ilyen kurtán végezni. Mindenesetre brutális ember, - de hiszen azért paraszt! - hanem olyan ember egyszersmind, aki tart valamit a neve becsületére. És ez mindenesetre tiszteletreméltó jellemvonás. Végre is, ma az a fölfogás, hogy a gyermek gyalázata visszahull a szülő fejére. Míg ez a fölfogás uralkodik, addig a szülőtől nem is lehet elvitatni azt a jogot, hogy kegyetlenül megbosszulja a nevén ejtett szégyent. Az az ember példátlan brutalitást követett el, - ha egyszerűen megöli a gyalázatos perszónát, akkor igazat adok neki...

Simon ezredes is, mint a legtöbb férfi, kétféle álláspontról ítélte meg a bukott nőt. Az egyik álláspont a családon kivül álló emberé, ki föltétlenül megbocsát minden bűnt, mely mellett a szerelem szól, mint enyhítő körülmény. (Ezt az elvet főleg alantas tiszt korában vallotta, mikor az egész olaszországi hadtest beszélt Simon főhadnagy szerelmi kalandjairól.) A második álláspont a családapáé, ki irgalmatlan szigorral ítél el a család tisztasága ellen elkövetett minden merényletet.

A két férfi nem folytatta tovább a beszélgetést, hanem döntő ütközetre vezette királynőit. Nem is vették észre, hogy Zsuzsa krétafehér arccal emelkedik föl helyéről és lassú léptekkel megy ki az ajtón. Bandi észrevette és utána sompolygott. Mikor a leány sötét szobájába ért, odalépett a kertre nyiló ablakhoz és a vasrácsnak szorította homlokát. Nézte a holdat, amely végtelen közömbösen világította be a szomorú, kopár kertet és nagyon szeretett volna sírni, de nem tudott. Csak akkor tudott, mikor egy meleg kis kéz érintette ujjait és Bandi hizelegve simult hozzá.

Mikor Orlay hazafelé indult, az ezredes utána szólt:

- Ilyen családi estét megint gyakrabban kellene rendeznünk.

A szomszéd nem válaszolt, de tisztában volt magában azzal, hogy lehetőleg ki fog térni az ezredes meghívásai elől. Ha becsületes és következetes akar maradni, nem szabad a leányt sokszor látnia.

A tél folyamán megérlelődött Orlayban a terv, hogy bérbe fogja adni a birtokát, ő maga pedig visszamegy a fővárosba lakni. Az utolsó két termés sokat lendített anyagi helyzetén, egyik szomszédja pedig, a svájci teheneiről nevezetes Iványi báró, akit vállalkozó szellemű jószágigazgatója nagyszabású bérletekbe vitt bele, szerfölött előnyös ajánlatokat tett neki. Orlay különben is megint elvesztette kedvét a gazdálkodástól, Köllővárt pedig ujabban kiállhatatlannak kezdte találni. Ha szerényen meg tud élni a fővárosban, a bérlet lassan, de biztosan törleszti a birtokot terhelő adósságokat. Ő pedig meg volt róla győződve, hogy most már van tehetsége a takarékossághoz.

Egypárszor átkocsizott Iványi báróhoz. A báró érdekes különc-számba mehetett, amennyiben megcsinálta azt az elég ritka dolgot, hogy alig harminc esztendő alatt végigélte egy hetven éves ember életét. Persze, csak fontosabb mozzanataiban, a kevésbbé érdekes köznapiasságokat átugorva. Mint óriás vagyonnak örökösét, tizenhét éves korában nagykorúsították, tizenkilenc esztendős korában pedig, esztelen költekezésekkel járó kicsapongásai miatt megint gondnokság alá helyezték. Huszonkét éves volt, mikor a duhaj legényélettől fáradtan, a házasság biztos révébe menekült. Egy életkedvtől viruló, ragyogó szépségű leányt adtak hozzá, ki a következő esztendőben már gondoskodott róla, hogy sokat tapasztalt ura a megcsalt férj tapasztalatait se legyen kénytelen nélkülözni. A báró megnyerte ugyan a válópört, de a csábítótól golyót kapott a tüdejébe. Ezt a golyót utazni vitte, három esztendő alatt kétszer is körülbarangolván a földtekét. Mikor visszajött, kiment a birtokára gazdálkodni. Huszonhat esztendős korában nem volt már semmi vágya, csak nyugalom után kívánkozott. Most visszavonultan élt, mint embergyülölő és takarékoskodott, mint egy uzsorás.

A báró különben elmés ember volt, ki magányában bizonyos olvasottságra is tett szert. Ő maga nem igen tett látogatásokat, de azért érdeklődött a vármegyei családok viszonyai iránt és ismerte a megyében keringő pletykákat.

Tavaszra úgy fordultak az alkudozások, hogy Orlay elfogadhatónak találta a báró ajánlatát. Mikor egyszer megint áthajtatott az iványi kastélyba, a báró éppen kimenekült a fürdőszolga dögönyöző kezei alól és a parkban sétált. Ott bukkant reá, az óriás diófák alatt, amint fáradt, zökkenő léptekkel tolta előre vézna testét. Meglátta Orlayt és szemébe nyomta a monokliját.

- Megbocsáss, - folytatnom kell a sétámat. Ha kedved van, tarts velem... A szerződés miatt jöttél?

Orlay gyors sétaközben elmondta, hogy meggondolta magát. Elfogadja a báró föltételeit. Ez tehát rendben volna. Holnap kihozatják a közjegyzőt, aztán megcsinálják az írásokat is.

- Nálam ebédelsz? - kérdezte aztán Iványi.

- Köszönöm, dolgom van odabenn.

Kezet fogtak. A bárónak eszébe jutott valami.

- Szoktál te párisi újságokat olvasni?

- Nem.

- Félretettem neked egy csomót, majd Demeter oda adja. Olvasd el belőlük, amit kék ceruzával megjelöltem.

- Miről szól?

- A te Révfalvy barátodról. Jean Révfalvyról, a festőről. Gondolom, rokona Simon ezredesnek? Add oda a lapokat Simonnak is...

A báró maliciózus mosollyal búcsúzott el vendégétől, Orlay pedig átvette a komornyiktól az újságlapokat és kocsijára ült. Vajjon mit írhatnak a lapok Révfalvyról? Bizonyos, hogy valami művészi sikeréről adnak hírt... Alig hogy a kocsi kiért a faluból, Orlayn erőt vett a kiváncsiság. Átadta a gyeplőt a legénynek, reá parancsolt, hogy lassú ügetőben hajtson és a térdére terítette az egyik újságlapot. A «Gil Blas» volt. Tíz sort olvasott, aztán rászólt a legényre: Lépést hajts!

Cora de Gratiolet, a császárság hírhedt courtisaneja, kit vörösre festett hajáról és kövér kocsisáról ismer a köztársaság Párisa is, a Bois de Boulogneban revolvert fogott Yvette d'Armanvilliersre és kétszer reálőtt. Yvette különben arról nevezetes, hogy szelid galambszeme van és hogy két esztendővel ezelőtt egy hindu herceget annyira tönkretett, hogy a hercegnek az angol kormányhoz kellett útiköltségért folyamodnia.

Az ügy az esküdtek elé kerül és «tout Paris» ostrom alá veszi a Palais de Justice-t. A vizsgálóbíró a «cherchez l'homme»-féle elv alapján megtudta, hogy a két hölgy közti gyűlölködés okát Jean Révfalvynak hívják.

Cora de Gratiolet egy cseppet sem titkolózó, és a végtárgyaláson elmondja, hogy Jean neki szeretője volt, de Duval kisasszony, - Cora következetesen ezt a nevet adja szerencsés vetélytársának, - elbolondította tőle. - Kétszer is láttam őket kocsikázni a Bois-ban. Dühbe jöttem, mert tudtam, hogy kacagnak rajtam. Én fizetem ezt a szép urat, és ő másnak a kedvese...

A tanúnak beidézett Révfalvy dühtől eltorzult arccal szökik fel helyéről.

- Gyalázatos rágalom!

A második császárság jól konzervált szépsége nyugodtan mondja a szemébe:

- Igen, kicsikém, megfizettelek.

Ügyész: Magyarázza ki magát!

Cora: Én istenem, hát nem adhattam ki neki a havi bérét, mint valami cselédnek, hanem képeket rendeltem nála. Hiszen ez az úr festő!

Révfalvy: A tisztességes munkámért fizetett meg, és ehhez joga van a művésznek.

Cora (fitymálva): Tisztességes munkának nevezi azokat a mázolásokat? (Derültség a közönségben.) Ha látnák az esküdt urak! Tenyérnyi vászondarabon egypár kopár fa meg egy felhő... Ára ötszáz napóleon... Nem is függesztettem a szalónomba...

Ügyész: Ki szabta meg a festmények árát?

Cora: Én. Annyit adtam értük, amennyire Jean úrnak szüksége volt. (Derültség.)

Sorra kerül Yvette. Meglepően igénytelen, de szakértők véleménye szerint remek szabású ruhában jelenik meg. A modora is megnyerően szerény. Mikor föláll helyéről, Cora bizalmasan odaszól a védőjének:

- Milyen tisztességes!

Yvette (szerényen): Nem tagadom, hiába is tagadnám, a multam nem kifogástalan. De nem habozom kijelenteni, hogy szakítottam a multammal. Azt hiszem, az igaz szerelem megnemesítheti az embert annyira, hogy visszanyerje a tisztességet. (E szavaknál gyöngéden és szerelmesen néz Révfalvyra.) Mi szeretjük egymást Jeannal, de az tisztességes szerelem... (Derültség.) Mikor az az asszony megsebesített a Bois-ban, Révfalvynak menyasszonya voltam...

Cora: Nem rossz.

Yvette, felelet helyett, kivesz a kebléből egy írást és bemutatja a törvényszéknek. A fontainebleaui polgármester bizonyítványa, hogy a végtárgyalást megelőző napon törvényesen megesküdött előtte Jean Révfalvy úr Yvette Duval kisasszonnyal.

Ez a fordulat szenzációt kelt a hallgatóság körében. Még Cora is elnémult. Csak a végtárgyalás után mondta a «Gil Blas» tudósítójának:

- Eh, könnyü most tisztességesnek lenni, mikor évijáradékot szereztünk a hindútól!

Orlay növekedő undorral olvasta végig ezt a gyalázatosságot.

Azután hirtelen fölülkerekedett benne a diadalmas öröm. Zsuzsa most szabad! Kikapta a legény kezéből a gyeplőt és ostorával a szürkék füle közé csördített. Eleintén gyors ügetőben röpült végig az úton, aztán, mivel a köllővári torony kétségbeejtő lassúsággal emelkedett csak föl a dombhát mögött, vágtatásra nógatta az állatokat. Tajtékos lovakkal ért a háza elé.

A szerencse kedvezett neki: mikor leszökött a kocsiról, a főutcában látta Simon vállas alakját. Éppen a patikussal veszekedett, hogy miért nem öntözi a háza előtti platánfákat.

- Simon! Simon!

Az ezredes sebesen jött feléje. Orlaynak eszébe jutott, hogy az ő örömtől sugárzó arca sehogy sem illik a helyzethez. Próbált hát komor lenni. Bevitte az ezredest a házba.

- Édes, jó barátom, te férfi vagy, - nincs reá szükség, hogy csürjem-csavarjam a dolgot... Olvasd ezt! Révfalvyról szól.

Csakhogy az ezredes nem értett franciául. Orlay tehát rögtönözve lefordította neki a «Gil Blas» egész cikkét, szóról-szóra.

Az ezredes némán hallgatta, az arca lassankint halottsápadt lett. Egyszer-kétszer rekedt hangon kérdezte:

- Ez van benne? Igazán ez?

Remegő kézzel vette kezébe az újságot és megkereste öccse nevét. Orlay pedig elővette a «Figaro»-t is, majd a «Cocarde»-ot. Most már belegyakorolta magát a fordításba, elég folyékonyan olvasott magyarul a francia szöveg nyomán.

- Ocsmány! Gyalázatos! - dörmögte Simon, összeharapott fogakkal.

Ocsmány és gyalázatos képet nyújtott a párisi hálószobák szennyese, amint itt kiteregették, a téli álmából ébredező, ostoba kis mezővárosban. Az ezredes, aki egész életében a végletekig vitt lovagiasság fanatikusa volt, teljesen képtelen volt arra, hogy megértse a kitartott férfi gyászos komédiáját. Dühös undorral kiáltott föl:

- Ej, ezt a kutyát le kellene bunkózni!

Aztán a leányára gondolt.

- Szegény, szegény kis Zsuzsám!

Az ablakhoz lépett és ajkát rágva, sötét arccal bámult az utcára. Orlay rátette kezét barátja vállára.

- Nem értelek! Hát szabad neked erre a dologra még egy szót is vesztegetned? Hiszen mindez olyan feneketlen komiszság, hogy már nem is tragikus, inkább nevetséges. Én úgy képzelem, nekünk ebben a dologban már csak egy a teendőnk: el kell felejtenünk, hogy volt valaha egy ember a világon, akit izének hívtak...

(Nem tudta a nyelvére venni a Révfalvy nevét.)

Simon belátta, hogy Orlay igazat beszél.

- Jól van, jól, - de mi lesz a leánnyal? Mit mondjak neki? Hogyan adjam tudtára a történteket?

- Gondolod, hogy - nagyon szereti még?

Az ezredes búsan bólintott a fejével.

- Nagyon szereti.

Orlay az ajkába harapott.

- Ej, én a radikális kúra mellett volnék! Add oda neki az újságot, hadd tudja meg, ki az az ember... Okos leány, erőslelkű és nobilis gondolkozásu... Egy-két nap alatt ki fogja magát sírni, aztán, no igen, aztán épp annyi megvetést érez majd iránta, mint mi ketten.

Tintával nekiültek az újságnak és gondosan befeketítették a legerősebb kifejezéseket. Ami megmaradt, az is elég erős volt még egy fiatal leánynak.

Orlaynak, mikor magára maradt, első dolga volt üzenetet küldeni a bárónak. A bérszerződésből nem lesz semmi. Most már nem adja a pusztáját, nem egy millióért sem!

Simon nem találta otthon Zsuzsát; a leány a templomban járt, aztán kiment az édesanyja sírjához, hol utóbbi időben sokat megfordult. Csak délben jött meg. Mikor meglátta az édesatyját, mosolyogni próbált és megcsókolta az arcát. Aztán elfordította a fejét és azt kérdezte, hogy mi jött a postán. Semmi. Hírlapok és árjegyzékek, egyéb semmi. Párisból már egy hónap óta nem jött hír...

Az ezredes ebéd utánra halasztotta a mondani valóját. Úgy gondolta, hogy a gyermek legalább hadd ebédeljen meg békességben... Ebéd közben néha meg-megtapogatta a mellét: az az átkozott újságlap halkan zizegett ujjai alatt.

A leány az írószobába telepedett, könyvvel a kezében, Simon pedig asztalához ült és gazdasági följegyzései közt kezdett babrálni. Egypárszor már bele akart kezdeni a dologba, de aztán megint elharapta a szót. A leány olyan jóízűen olvasott... Most elálmosodott egy kicsit, a könyvet az ölébe tette és halk sóhajjal dőlt hátra a széles kereveten. Jó ideig félig behunyt szemmel, mosolyogva nézte atyját, azután fölrezzent.

- Mi az, apa? Olyan különösen néztél most rám!

- Én? - nevetett Simon.

A kalapja után nyult és kiment az utcára. Elhalaszthatja a dolgot holnapra is, nem kell annak éppen ma meglennie. - Aztán egyszerre eszébe jutott, hogy a leány most egyedül van és bizonyára elábrándozik szerelmén. Nem, nem! Hamar végét kell vetni a dolognak.

- Szegény Zsuzskám, nagy baj van!

- Apa!

- Szükség van reá, hogy most okos légy és nagyon erős. Fogd ezt az újságot, eredj a szobádba és olvasd végig figyelmesen. Gyalázatos dolgok vannak benne, amelyeket megint ki fogsz irtani az emlékezetedből. Ha végigolvastad, jusson eszedbe, hogy van valakid, aki jobban szeret, mint bárki más: az apád. Sírhatsz is egy-két óráig, aztán eljösz hozzám és majd próbálunk egymással okosan beszélni.

A leány megismerte a lapon a francia nyomtatást.

- Meghalt? - dadogta sápadtan.

- Nem, nem halt meg!

Zsuzsa még ott állott, a lappal a kezében, és mereven nézte atyját.

- Menj a szobádba, Zsuzsa!

Ment.

Simon leült és az óráját nézte. A kis mutató rettenetes lassúsággal fordult. Öt perc! Most már végig olvashatta a cikket... Bizonyára nem érti meg első olvasásra és újból kezdi... Tíz perc! Az ezredesen gyötrő türelmetlenség vett erőt. Kisompolygott a folyosóra, Zsuzsa szobájának üvegajtajához. A függöny hasadékán át látott egy darabot a kis kerevetből meg a leány sötétzöld ruhájából. Semmi nesz odabenn, - úgylátszik, a diványon ül és még egyre olvas, - vagy gondolkozik? Visszament az írószobába, jó negyedóra múlva megint ott állott az üvegajtó előtt. Minden a régiben volt, a ruha is még ugyanolyan ráncokban simult a Zsuzsa lábaihoz, mint az imént.

Az ezredes belépett. Az újság szétterítve feküdt a szőnyegen, a leány pedig mozdulatlanul térdepelt a kerevet előtt, arcát keresztbefont két karján pihentetve. Simon első pillanatban azt hitte, hogy a nagy fölindulás eszméletét vette, mikor azonban a kezével megérintette Zsuzsa arcát, úgy tapasztalta, hogy az arca forró. A pillája nem is nedves. Az érintésre kissé összerezzent, de nem mozdult meg. Akkor sem, mikor apja a nevén szólította.

Simon odaült a kerevetre és szelíden föl akarta emelni Zsuzsát. A leány némán és hevesen ellenkezett, de aztán apja ölébe szorította az arcát és megint mozdulatlan maradt.

Sokáig voltak így, két óránál tovább. Az ezredes csendesen simogatta a leány fejét, közbe megindult, halk hangon beszélt hozzá.

- Meg kell békülnöd a sorsoddal, szegény Zsuzsám... Meglátod, idővel jóra fordul minden... Fiatal vagy, gyermek vagy, egy egész élet van még előtted... Egypár esztendő múlva majd úgy fogsz visszaemlékezni erre a nagy bánatra, mint valamely ostoba álomra... Meglátod, milyen jó dolgunk lesz együtt! Megint úgy lesz minden, mint volt régen, mikor még kis leány voltál... Az öreg ponnyk helyett veszek neked egy pár fiatal csikót, aztán te hajtasz ki a pusztára...

Tovább is beszélt, igért neki fűt-fát, hogy elcsitítsa, mint a síró gyermeket. Pedig Zsuzsa nem is sírt és egy szót sem értett meg abból, amit az édesatyja mondott. Az újságcikkből is csak annyit értett meg, hogy Révfalvy mást vett feleségül. Mást, nem őt, aki már a feleségének kellett, hogy tekintse magát. Egyszerre fölébredt benne az a tudat, hogy ő bukott leány. Kuszált gondolatai egymást kergették. Egyre az a parasztleány járt az eszében, akit az apja láncon tartott a pincében... Mi lesz most? Az apja szeretetét már csak hazugsággal tudja megtartani, az emberek megvetése elől is csak csalással tud menekülni. Talán meg kellene vallania mindent? Nem, nem! Megölné a szégyen... Érezte, hogy most mindennek vége van. Lerogyott a kerevet elé, behunyta a szemét, visszafojtotta a lélekzetét. Nem akart hallani és látni, meg akart semmisülni.

Most egy jóságos, mély férfihang szólott hozzá, gyöngéd kéz simogatta a fejét. Jóformán azt se tudta, hogy kicsoda, csak érezte, hogy jól esik neki.

Már bealkonyodott, mikor lassan fölemelkedett. Zavartan nézett az apjára, aztán ösztönszerüen a haját kezdte rendezgetni. Az ezredes homlokon csókolta.

- Bátor, jó kis leány vagy... Ugy-e okos leszel?

- Okos leszek! - suttogta Zsuzsa halkan.

- Most maradj még itt egy félóráig, aztán eljösz utánam az írószobába. Jó lesz?

- Jó...

Mikor az ezredes léptei elhangzottak a folyosón, Zsuzsa magára kapta kiskabátját és a fejére tette prémes sapkáját. Esze nélkül sietett ki a házból, ki az utcára. Valahová akart menni - de hová? Igen, az édesanyjához.

Odakünn a fák már rügyezni kezdtek, de egypár sírdomb oldalán még hófolt fehérlelt. Zsuzsa könnyű léptekkel sietett a kis gót kápolnához, melyet az ezredes a felesége emlékének emeltetett; ott nekitámaszkodott az elzárt ajtó vasrácsának. Epedve nézett be a puszta kis kápolnába, melynek padlóján gyűrűs kőlap zárta el a kriptába vezető lépcsőt. A festett kis ablakokon búsan szűrődött át az alkonyi fény.

Zsuzsára egyszerre reájött a sírás. Olyan régóta nem tudott már sírni, most ellenállhatatlanul patakzottak könnyei. Két keze erőtlenül siklott le a vasrudon, ő meg zokogva térdepelt a kő-küszöbön. A temetésén sem siratta úgy az édesanyját, mert most értette csak meg, hogy kit vesztett el benne. Ha az édesanyja élne, annak elpanaszolhatná minden baját... Annak el merné panaszolni... Ha az édesanyja élne, akkor nem is történt volna semmi baj...

- Zsuzsa!

Valaki szólt hozzá. Orlay volt Bandival. Délután állították föl a temető túlsó sarkában Bandi édesanyjának a sírkövét, - Orlay ezzel beváltotta régi fogadalmát, - s apa és fia most megint kijöttek, hogy megnézzék. Bandi ismerte föl a sírok közt elsurranó sötét alakban Zsuzsát.

- Zsuzsa, mit csinál itt egyedül?

A leány zavartan pillantott reá.

- Az édesanyám! Az én jó édesanyám! - mondta csendes siránkozással.

Orlay megfogta a kezét.

- Jöjjön, Zsuzsa, hazaviszem. Sötét van itt és hideg. A sapkája leesik, Zsuzsa!

A leány gépiesen helyre igazította a sapkáját, aztán elfogadta Orlay karját és szó nélkül ment vele.

Az utcán szembe találkoztak Simonnal, aki izgatottan kereste a leányát. Mikor most meglátta, amint lassú léptekkel, láthatóan nyugodtan jött barátja és a fiú társaságában, megkönnyebbülten lélekzett föl. És titokban megkövette az ő okos Zsuzsáját, akit egy pillanatig attól féltett, hogy kárt talál tenni magában.

A Simonék háza ezután nagyon csendes ház lett. Még Agáta kisasszony is búcsút mondott Köllővárnak. Mióta biztosra vehette, hogy az ezredes sohasem fogja megérteni ama bizonyos, a kisasszony által javasolt modus vivendit, titokban kinyújtotta tapogató csápjait széles ismeretsége körében, hogy a köllővári egyhangú házat szórakoztatóbb hellyel cserélje föl. Szereztek is neki társalkodónői állást egy sokleányu mágnáscsaládnál, mely éppen valami külföldi fürdőbe készült. Agáta kisasszony elfogadta az ajánlatot; elhatározására döntő befolyással volt az a körülmény, hogy főúri házhoz hívják. Az ezredesnek igen tetszetős alakban jelentette be lemondását.

- Új misszió vár reám, mely alúl nem vonhatom ki magamat. Egy a nemzettől félig elidegenedett főúri családot kell visszahódítanom a magyar hazának. Zsuzsánál már különben is befejeztem a missziómat. Az én vezetésem alatt kikerülte mindama zátonyokat, melyek egy magára hagyott leányt árvasága első idejében fenyegetnek...

Elhitte, amit mondott, ő mindent el tudott magával hitetni. Az ezredes úgy találta, hogy hálára van kötelezve Agátának. Nehéz napokat éltek át együtt és ő bizony sokszor nem hagyhatta volna ott nyugodt lelkiismerettel a tűzhelyét, ha Agátát nem tudja a házában. Hálája jeléül pompás karperecet ajándékozott a kisasszonynak.

Agáta előreküldte könyveit és ruháit, aztán megindultan mondott búcsút a háznak, hol az anyahelyettes kötelességeit végezte. A jól teljesített kötelesség lélekemelő tudata kísérte útjában.

A nyáron aztán Orlay Sándor is hosszabb időre otthagyta a szülővárosát. Úgy esett, hogy a minisztériumban változás történt és a belügyminiszteri széket Orlaynak képviselőkori legbizalmasabb barátja foglalta el. Az új miniszter, erélyes fölbuzdulásában, elsőbben is hozzálátott a vármegyei Augiász-istállók kitakarításához, vizsgálatok özönét zúdítva a megszeppent árvaszékiek nyakába. Orlay vármegyéjében, hol a főispánt váratlanul nyugalomba küldték és a tisztviselőket tucatszámra fölfüggesztették, valóságos anarhikus állapotok kezdtek elharapózni. A miniszter egy arra termett embert keresett, kit kormánybiztosi hatáskörrel ideiglenesen a vármegye élére állíthatna. Megemlékezett régi barátjáról. Tudta, hogy Orlay a vármegye legrégibb birtokos családjának sarja és hogy a társaságban mindenképpen jó alak. Azt is tudta róla, hogy nagyobb erély kifejtésére képes, ha sikerül érdeklődését valamely ügy iránt fölébreszteni. Nem valami politikai lángelme, de föltétlenül megbízható, tiszta jellemü és - ami a fő! - bizonyára vak eszközzé válnék fölényes eszü barátja intéző kezében.

Orlay hiúságának hizelgett a miniszter bizalma, de azért erősen habozott. Féltette nyugalmát és kényelmes függetlenségét. Simon ezredes azonban egypár szóval rábírta a kormánybiztosság elfogadására.

- Föltétlenül el kell fogadnod! Legalább rendet csinálsz a vízszabályozási ügyekkel és dédunokáink is áldani fognak érte... Az ember végre is nem azért él, hogy aludjék, hanem, hogy csináljon is valamit!

Orlay tehát kormánybiztos lett.

Eleinte inkább csak köllővári házából intézte az ügyeket, aztán belemelegedett a munkába, reá is unt az örökös ide-odautazgatásra, és áttette lakását a vármegye székhelyére. E különben is szükséges lépésre egy nem hivatalos ok is késztette: Simon Zsuzsa. A tavaszi események óta nem kételkedett abban, hogy Zsuzsa előbb-utóbb az övé lesz. Úgy gondolta, hogy idő kérdése az csak. Időt kell neki engedni, hogy feledjen; ha aztán megérett arra, hogy megértse egy komoly férfi szerelmét, nem fogja visszautasítani Orlay kezét.

Hogy sikerülhet-e neki Zsuzsa szívét újból szenvedélyes szerelemre lobbantani, arra nem is gondolt. Nem bizott magában annyira, de bizonyos előitélettel is volt az úgynevezett szenvedélyes szerelmek iránt. Beérné ő annyival is, ha a bájos gyermek megokosodnék s a viszonyok helyes mérlegelésével, józan fővel és meleg szívvel nyújtaná neki kezét örök frigyre. A szerelemről ráérnek beszélni a házasság után is. És hogy ilyen házasság legyen Zsuzsa kis tragédiájának nyárspolgárias befejezése: azt sok körülmény segítette elő. A köllővári magány és a folytonos, bizalmas együttlét a szomszéddal, - a leánynak Bandi iránt érzett anyai gyöngédsége, - a vármegyei szóbeszéd, mely már régesrégen egymásnak szánta őket: mindez száz finom szállal fonja őket körül, lassan, de biztosan egymáshoz vonzza, egymásra utalja őket.

A feledés egyelőre nagyon lassan ment Zsuzsánál. Nem említette a történteket soha, de nagyon meglátszott rajta, hogy a lelke kétségbeesetten vergődik a reászakadt szerencsétlenség súlya alatt. Hónapokon át, egészen a nyár közepéig, különös áloméletet folytatott: a lelke elmerült az apatikus lemondásba; abban élt, és a köznapias élet nesze értelmetlen zsongásként hatolt a fülébe. E bántó zaj ellenében keserű zárkózottsággal akart védekezni.

Az ezredes növekedő aggodalommal figyelt leányára. Mivé lett, milyen idegen lett hozzá az ő hetyke, becsületes Zsuzsája!

Esténkint néha órákon át is szó nélkül elültek a kerti pavillonban. A leány, mintha megfeledkeznék apja jelenlétéről, mellén összefont karokkal, sötét szomorúsággal bámult a kerti lámpa körül röpködő éjjeli pillangókra. Meglátszott rajta, hogy örökösen valami megoldhatatlan problémával viaskodik, mely egyhangúságával elkábitja szegény, elgyötört agyát.

Simon ezredes egyszer aztán megsokallta ezt a néma gyötrődést. Elnézte a leányát, aki most annyira idegen volt hozzá, és keserűen fakadt ki:

- Hej, - nem vagy te már az én régi Zsuzsám!

A leány szomorúan rázta a fejét és megdöbbentően száraz hangon mondta:

- Nem, - nem vagyok már a te régi Zsuzsád.

A mérték betelt. Az ezredesnek a fejébe szökött forró vére. Fölugrott a helyéről, megragadta a leány két vállát és szinte brutálisan kapta magához:

- Zsuzsa! Gyermekem! Mit mondtál?

A leány majd elfulladt a hatalmas karok nyomása alatt, de azért szeretettel simult atyja vállára. Simogatta az ezredes bronzszinű nyakát és jól esett neki, hogy egyszer megint sírni tud.

- Apám, jó volna meghalni.

Hanem e naptól kezdve mégis úgy érezték mind a ketten, mintha újból megtalálták volna egymást. Zsuzsa megdöbbenve ismerte föl fájdalmának önző voltát és megértette, hogy mit parancsol neki a kötelesség. Kötelessége az atyjának élni. Kötelessége, hogy mind a sírig némán és egyedül hurcolja az ólomsúlyu hazugságot.

Az atyjától örökölt szívós életerő lassan, de biztosan rést tört a lelkére nehezedő fekete felhőn...

Akkoriban történt, hogy Orlay a vármegye székhelyére készült és utolsó nap még ellátogatott Simonékhoz. Úgy tudta, hogy ért némileg ahhoz, amit a nő lélektanának szokás nevezni, és abban bízott, hogy a hosszabb elválás segítségére lesz terveinek. Akit az ember mindennap lát, bizalmas együttlétben, mint egy családtagot, azzal szemben nehezebben találja meg a barátságtól a szerelemhez vezető átmenetet.

Zsuzsa kissé elszomorodott, mikor meghallotta, hogy Orlay oly hosszú időre lesz távol. A biztosság jóleső érzete fogta el mindig, valahányszor az örökké nyugodt ember társaságában tudta magát, ki minden komorsága mellett is néha gyöngéd tudott hozzá lenni, mint az édesanyja.

- Sajnál egy kissé? - kérdezte a szomszéd mosolyogva.

- Magát nem, csak magunkat. Elhagyatottak leszünk a télen... De Bandi itt marad?

- Itt marad az új tanítójával.

Az ezredes kifejtette barátja előtt az ármentesítési terveit. E tervek mind a köllővári csatorna gyors kiépítése mellett kardoskodtak. Az utca-sarkig mentek, aztán búcsút mondtak egymásnak.

- Isten áldja meg, Zsuzska, - mondta Orlay. - Legyen jó és ha sokáig nem is láthatjuk egymást, azért nem szabad rólam megfeledkeznie.

- Mit beszél? Előre tudom, hogy a télen majd mindennap emlegetjük. Úgy-e apa?

Az ősszel, főleg kukoricafosztás idején, Orlay eljött még egypárszor Köllővárra, a télen már egyszer sem jött. Bandit, ha megkívánta, úgy hozatta maga után a székvárosba. Hanem annál többet járt a kormánybiztos után Simon ezredes.

Az ezredesnek ugyanis egy ötlete támadt. Egészen magától jött, mikor egy őszi délután sokáig könyökölt a sertésól falán és az e célra szolgáló lécdarabbal gyöngéden vakarta hájas kedveltjei fületövét. Ekkor jutott eszébe, hogy gazdasági kiállítást kellene rendezni a vármegyében. A kiállítást, mely tavasszal létre is jött és mely a polgármesternek királyi tanácsosságot, féltucat emberfiának pedig érdemjelet szerzett, alapjában véve a Simon-féle hízók kedvéért rendezték. A röfögő kolosszusokat hírből ismerte a fél ország gazdaközönsége. Az emberek hittek bennük és emlegették is őket, - de csak olyanformán, mint a lidércnyomást szokás emlegetni: azért még szemtől-szembe senki sem látta. Az ezredes sertései nem akarták a mécsesüket tovább is véka alá rejteni. Az ezredes sertései eget kértek.

Simon szokott erélyével fogta meg a dolog végét.

Sorra járta a megyei birtokosokat, a malmokat és gyárakat. Izgatott és kapacitált, és mikor végre tervével a törvényhatóság közgyűlése elé lépett, indítványát - mint a vármegyei hirlap konstatálta - a «negyvennyolcas honvédelmi törvények tárgyalása óta nem tapasztalt közlelkesedéssel» fogadták.

Elnöknek persze a vármegye hatalmasát választották meg, a kormánybiztost. Reá bízták, hogy nyerje meg pártfogónak a minisztert, ami nem bizonyult nehéz föladatnak.

Mikor az előkészítő bizottság összeült, hogy megkezdje a munkálatokat, kitünt, hogy alig van már mit előkészítenie. Simon már megcsinált mindent.

Simon kikereste a kiállítás helyét, elrendezte az egyes pavillonokat, megrajzolta már a kiállítási terület madártávlati képét is. Sőt a villamos világítás olcsó berendezése céljából is alkudozásokat folytatott.

Megtett mindent a kiállítás érdekében, hanem a bizottságba semmi áron nem akart belépni, bármint kérték is. Szerénységének megint a hízók adhatták meg a magyarázatát. A bizottsági tagok jószága nem pályázhatott semmi díjra, az ezredes hízói pedig egy csepp hajlandóságot sem érezték magukban, hogy lemondjanak az őket megillető nagy díszoklevélről.

Május elsején megnyílt a kiállítás. A miniszter bevonulása a föllobogózott városba diadalmenet-számba mehetett, a falvakról beözönlött birtokosok csengő négyesei, a kongresszust tartó tűzoltók, énekesek és méhészek tömege mozgalmas életet hozott a városba.

Verőfényes, tavaszi reggel volt, mikor a miniszter, a kiállítási területté átalakított népliget óriás fái alatt, komoly arccal hallgatta az elnökkormánybiztos szónoklatát. Orlay díszruhában volt és a vármegye asszonynépe, mely különben is élénk érdeklődéssel viselkedett a fiatal kormánybiztos személye iránt, ama véleményének adott kifejezést, hogy Orlaynak tulajdonképpen mindig atillásan, kardosan kellene járnia. Így sokkal délcegebb.

A miniszter válaszolt, Orlay pedig ráért szemét a zászlós dobogó körül szorongó tömegben körüljártatni. Egyszerre meglátta a miniszter háta mögött azt, akit keresett: Simon ezredest. Az ezredes, egy fejjel kimagasodva a szomszédjai közül, a jókedvtől sugárzó arccal, szeretettel hunyorított barátjára, mintha azt akarná mondani: Ezt ugyan jól csináltuk, mi ketten! A karjára támaszkodva, hatalmas termetén fölkúszva, mint a futóbokor a karón, állott Zsuzsa, csipkekalappal a fején, fehér nyári ruhában.

A szertartás véget ért, az embertömeg hullámai összekavarodtak, elnyelve a csipkekalapot. Orlay pedig végigkalauzolta a minisztert a megnyílt pavillonokon. A sokat elfoglalt miniszter ebéd után rögtön visszautazott különvonatán a fővárosba, Orlay pedig sietett megszabadulni díszruhájától, aztán megint kihajtatott a kiállításba.

Bejárt egypár pavillont, növekedő türelmetlenséggel keresve Simonékat, jó ideig eredmény nélkül. Egyszerre eszébe jutottak a hízók, - az ezredes bizonyára ott lesz... Tényleg ott állott a sárgára mázolt ól előtt, úri- és parasztgazdákból álló tekintélyes számú bámulók között, a valódi érdemet jellemző öntudatos szerénységgel fogadva a szerencsekivánatokat. A hízók fényes diadalt arattak. A gazdák ámulva, szinte ijedten nézték a kolosszusokat és megszégyenülten gondoltak a saját ólaikban röfögő agarakra. Óh, a Simon-féle hízók nem is voltak talán sertések, hanem vízilovak... Mit, vízilovak? masztodonok! - Simon pedig fáradhatatlan buzgalommal magyarázta el a szűrös gazdáknak hízói családfáját, részletesen ismertetve a fajkeresztezés minden mozzanatát, mely e megdöbbentően hájas eredményhez vezetett. Később már meg-megvárta, míg többen összeverődtek és csak aztán kezdte rá újból, egész mondatokat ismételgetve, mint a múzeumi őr.

Egypár lépésnyire tőle állott Zsuzsa, unalmában egy boxba zárt csikó orrát simogatva. Mikor az ezredes kezet fogott barátjával, a leány is megfordult.

- Orlay!

A szomszéd meglepetten nézte a leányt. Nem tudta hamarjában, hogy ő maga áll-e a viszontlátás örömének hatása alatt, vagy valóban a leány változott-e meg annyira; úgy találta, hogy Zsuzsa rövid félesztendő alatt szépséggé fejlődött. Erősen megnőtt, vállban szélesebb, derékben karcsubb lett. A fehér ruha tökéletes ráncokban simult felséges termetéhez, a nagy, piros kalap, a kezdetleges kiállítási bódé felső világítása mellett, bűvös fénnyel folyta körül az arcát. A fejetartása nem volt már oly fiús és merész, mint régente, de arcát most valami nőies, megindítóan szelid kifejezés tette bájossá.

- Régóta nem járt Köllőváron, - mondta a leány.

Orlay előhozta a sok dolgát, aztán megkérdezte tőle, hogy látta-e már a kiállítást. Zsuzsa nem látott még semmit, csak a hízókat. Az ezredes most se tágított volna szívesen az ól mellől. Fenékig ki akarta üríteni a dicsőség kelyhét, - és a kiváncsi emberek éppen csapatszámra tódultak a bódéba.

- Menjünk ketten, - indítványozta Orlay.

Belevegyültek a föl-alá hullámzó sokaságba és sorra járták a pavillonokat. A kiállítók némelyike megismerte a szekrények körül tolongó tömegben a kormánybiztost és lojális buzgalommal sietett neki helyet csinálni. Zsuzsa pedig, az utólag befogadott ipari osztályban, hivő arccal bámulta meg a szappan-piramisokat, a szent István-koronával ékesített csizmákat és az «Éljen a haza!» föliratu diófa-hordókat.

Később, mikor a téren katonazene kezdett játszani, letelepedtek egy padra. A leány megjelenése jókora föltünést keltett a sétáló közönség körében. Simonék visszavonultan éltek félreeső fészkükben és a birtokos családok legnagyobb része csak hírből ismerte Simon Zsuzsát. Tudták, hogy van az ezredesnek Köllőváron egy helyes kis leánya, kit - úgy beszélték - Orlay Sándornak szánt és most meglepetten tapasztalták, hogy a köllővári magányban kinyílt kis palánta a vármegye legszebb rózsaszála. A kiváncsi vidékiek csapatszámra sétáltak el a pad előtt, Zsuzsa pedig azon vette magát észre, hogy ő az általános figyelem központja. Az emberek kiváncsisága egy kissé zavarba hozta, bár, úgy lehet, hízelgett is leányos hiúságának. Hogy zavarát palástolja, kalapja alól állandóan Orlayra nézett, köllővári újságokat mesélve neki.

Később rájuk talált Simon. Fáradt volt, a sok beszédtől berekedt, de kitörő jókedvében volt. Gyors pillantást vetett Zsuzsára, ki gondtalanul fecsegett Orlayval, - sok rábeszélésébe került, míg reá tudta venni a leányt, hogy elkísérje a székvárosba, de Zsuzsa most oly nyugodtnak és boldognak látszott, mint esztendő óta egyszer sem.

Óh, most már jól indul minden! Mindig tudta Simon, hogy semmiféle tél nem tarthat el örökké, egyszer csak kitavaszodik megint...

Este a kiállítók bankettje volt. Az asztalfőn, persze, az elnök-kormánybiztos ült. Nők is voltak a lakomán és Zsuzsa az utolsó pillanatban belenyugodott, hogy őt is elviszik. Simonék a sokágú asztal egyik sarkát foglalták le maguknak. Az ezredes délután elfogta a köllővári papot és a doktort és most odaültette őket magához. A papot Zsuzsa mellé, hogy kurizáljon neki, a doktort meg magához, hogy koccintgasson vele. A doktornak nehéz sora lesz, mert Simon ezredes úr ma görbe estét akar csinálni.

Mikor a hivatalos felköszöntők véget értek, az elnök ott hagyta az asztalfőt és a földieihez telepedett. A pap átengedte neki a helyét, a doktor pedig pezsgőt töltött a poharába.

- Ma görbe estét csinálunk, - mondta Simon.

Aztán odaintette maga mögé a cigányprímást.

- Hogy is van az a nóta? A kis leányom nótája?

Csak azért is: dongó...

Az állatkiállítást harmadnapra berekesztették és a díjosztás meghozta a Simon-féle hízóknak a várva-várt díszoklevelet. Ezt az írást Simon széles aranykeretbe foglaltatta és fölfüggesztette a kampóra, melyet sajátkezüleg ütött köllővári írószobája falába.

A kiállítás, különböző idöszaki kiállításokkal tarkítva, még május végéig eltengődött, az ezredesék pedig egy álló hétig ott mulattak a székvárosban. A nap javarészét a népliget pavillonjai közt töltötték, mely, miután az első kiváncsiság lelohadt, lassankint a vármegyei úri nép állandó mulatóhelyévé alakult át.

Erre a nyolc napra Zsuzsa később úgy emlékezett vissza, mint derüs, tavaszi álomra. Pedig nem történt semmi különös, csak jártak-keltek a hársfák alatt, hallgatták a zenét és nézték az embereket meg a szappan-piramisokat. De mikor ez a szokatlan semmittevés, a puhán csapongó tavaszi levegőben, melynek ibolyaillatába belevegyük a frissen ácsolt fa és a cserzett bőr szaga, olyan kimondhatatlan édes volt!

Esténkint sokáig elültek a villamos lámpák fehér fényében, a kiállítási vendéglő óriás hársfái alatt. Egypár vármegyei úr alkotta az udvarukat, többnyire idősebb urak, az ezredes és a kormánybiztos kedves emberei. Zsuzsa, mint a társaság egyetlen nőtagja, az asztal fején ült, mellette Orlay Bandi, kit apja egypár napra elhozatott Köllővárról.

Az öreg urak persze mind rajongtak Zsuzsáért és ami apróságot meg csecsebecsét a kiállításon találtak, azt megvették neki.

Az ezredes is mondta a barátjának, Orlay maga tapasztalta, hogy a Zsuzsa kedélyén már alig látszik nyoma a szerelmi bánatnak. Sőt amióta a kiállításon mulatott, valami jókedvű reakció kerítette hatalmába. Az ő csodálatosan egészséges, önmagát gyorsan regeneráló életereje láthatóan teljes diadalt aratott. Eleinte nem akart, később már akarva se tudott volna a történtekre gondolni. Az a fekete felhő, mely olyan sokáig nehezedett a vívódó lelkére, magától szétoszlott; most még csak egy halvány köddarab szürkült valahol a belső horizontján, mint a lezajlott vihar múló emléke. Nemsokára az is szétfoszlik majd a mosolygó verőfényben. Zsuzsa egyszerűen elfelejtette az ő nagy baját, elfelejtette, miként csak acélidegzetü emberek tudnak feledni. Megnőtt, átalakult, mássá lett. Az eszejárása ma más, mint régen volt, az életmódja, a munkája, a szórakozása is más. A szívében, a lelkében nem maradt meg semmi a régi dolgokból, - csak a fejében él még egy kínos visszaemlékezés, amelyhez azonban nincs sokkal több köze, mint valami rossz olvasmánynak vagy vad álomnak az emlékéhez.

Maga sem tudta, csak a szeme nedves csillogásán látszott, hogy szerelemre termett szíve, melyben a Simonok forró vére lüktetett, amint egészségesedik, megint telni kezd édes, tavaszi sejtelmekkel.

Talán különösen hangzik, de úgy volt, hogy Zsuzsa a szívében ott szánt helyet Orlaynak, ahol megboldogult édesanyja képét őrizte. A leányt, aki egész alkotásánál fogva annyira szükségét érezte annak, hogy szeressen és hogy viszontszeressék, Orlay mellett mindig az a jóleső biztosság érzete fogta el, melyet a gyermek az édesanyja közelében érez. Ösztönszerüen érezte, hogy barátja gyöngéden szereti és elkényeztetett gyermekek módjára szerette ezt a gyöngédséget meg-megnyilatkoztatni.

Este Orlay néha rászólt:

- Zsuzsa, vegye föl a kabátját.

- De mikor olyan melegem van!

- Mindig melege van. Azért csak vegye föl.

Fölvette és jól esett neki, ha egy pillanatig a nyakán érezte az Orlay segítő kezét.

Egyszer valami fönnakadás esett a Simon gazdaságában és az ezredesnek félnapra át kellett hajtatnia Köllővárra. Zsuzsát nem akarta szükség nélkül kocsiztatni és Orlaynak a gondjára bízta. Mikor fölült a négyesére, apai lelkiismerete csak annyiban szólalt meg: - Szép pletyka lehetne belőle, ha az alispánné a nyelvére venné, - de estére már itt leszek.

Orlayt diákos jókedvvel töltötte el az a gondolat, hogy a leány félnapig az ő oltalma alatt áll. Erővel venni akart neki valamit, nyalánkságot vagy mást. Mikor egy pillanatra benéztek a virágkiállításba, az egyik kereskedő engedelmet kért Orlaytól, hogy a «méltóságos asszonynak» csinos bokrétát nyújthasson át. Zsuzsa fülig pirulva fogadta a virágot, mikor pedig tovább mentek, rémült suttogással kérdezte kísérőjétől, hogy miért szólította őt a kereskedő méltóságos asszonynak.

- Azt hiszi, hogy a feleségem.

- Igaz! Maga méltóságos úr... Különben már apa feleségének is tartottak.

Orlay később elcsalta a leányt a pezsgős csarnok elé. Zsuzsa csak habozva követte.

- Nem tudom, illik-e...

- Fél apától?

- Hogy is ne! Apa magát annyira szereti, - magának mindent megenged. Különben menjünk, mert amit maga tesz, az jól van téve.

Ivott egypár cseppet, aztán minden látható ok nélkül elkomorodott. Orlay rászólt:

- Nem szabad így nézni, Zsuzsa! Ma jókedvűnek kell lennie!

Igen, ma jókedvü akart lenni. A leányban egy pillanatra megint felülkerekedett az ő régi hetykesége, mikor a poharával megérintette Orlay poharát.

- Adj' isten, - méltóságos uram!

Vacsorára az ezredes megjött Köllővárról és magával hozta Bandit is. Úgy is csak két napig tart már a mulatós élet, aztán hazamennek maguk is és hazaviszik a fiút. Zsuzsának egy óriás piros szegfűvirágot hozott; a virággal Iványi báró szaladt a kocsija után a szentiványi határban, hogy vigye el a leányának.

- Ritka szép virág...

Zsuzsa feltűzte; később pedig, mikor asztalhoz ültek, hiába kereste tányérján azt a kis ibolyabokrétát, melyet Orlay minden este oda szokott tenni.

- Ma nem kapok ibolyát? - kérdezte halkan.

- Hiszen már van virága, - mondta Orlay. (Az ibolya-bokrétát odatette a saját pohara mellé.)

A leány sokáig figyelmesen nézte barátja arcát. Láthatóan gondolkozott valamin. Aztán megérthette Orlay kedvetlen pillantását, mely meg-megakadt a keblén viruló szegfűn, mert később levette a virágot és gombostűvel odatűzte a Bandi matróz-zekéjére. Jó ideig hiába várta az ibolyát, majd csendes könyörgéssel odaszólt Orlaynak:

- Most már adja ide.

Mikor két nap múlva hazamentek Köllővárra, a leány azt mondta barátjának:

- Ezentúl már gyakrabban látom?

- Bizonyára. A kormánybiztosságnak különben is vége lesz nemsokára.

Az erélyes miniszter időközben beletalált a hivatalos kerékvágásba és ennélfogva alkalmatlannak kezdte találni azt a nagy fölfordulást, melyet első fölbuzdulásával okozott. A kormánybiztos tulajdonképpen már csak főispáni teendőket végezett: közgyűléseken elnökölt, és aláírta a jelentéseket, melyeket ügyes tollú titkára szerkesztett.

Júniusban a miniszter magához idézte Orlayt. Simon ezredes, aki nem szeretett egyedül utazni, budapesti teendőit rendesen olyan alkalomra halasztotta, mikor barátja társaságában tehette meg az utat. Orlay most is érte jött, Köllővárnak kerülve és Zsuzsát is magukkal vitték. Úgy tervezték, hogy két napot töltenek a fővárosban. A fogadóba érkezve elváltak, délutánra találkozót adva egymásnak a Margitszigeten. Az ezredesék Simon Klárit, most már Osztrovaynét, akarták odakünn meglátogatni.

A fiatal pár házassága mind a két félre nézve bizonyos csalódással járt: Klára ugyanis megdöbbenve tapasztalta, hogy a férje korántsem olyan vagyonos, mint ő remélte volt. Osztrovay pedig megtudta, hogy a felesége hozománya jóval kisebb, semmint ő gondolta. Hanem jónevelésü emberek módjára beletalálták magukat a helyzetbe. Az okos Klára asszony értett hozzá, hogyan kell kevés pénzzel aránylag nagy házat vinni. Az ember a konyhában takarékoskodik, hogy a szabónővel szemben bőkezü lehessen; keveset jár színházba, de mindig csak páholyba; nyárára pedig olyan betegségre tesz szert, melyet az orvosok egyhangú véleménye szerint csak a Margitsziget forrásainál lehet gyógyítani, semmiféle világfürdőben... Ahhoz is értett, hogyan kell az udvarlókat magához láncolni. Nem mintha könnyüvérü lett volna, - a többi férfi csak olyan közömbös volt előtte, mint a tulajdon férje, - hanem mivel azt tartotta, hogy az udvarló hozzátartozik a divatos asszony fölszereléséhez, akár a keztyü vagy a legyező. Az udvarlók nem vonszolják ingyen az ember diadalszekerét, - okos asszony tehát aprópénzzel fizeti ki őket.

Klára asszony, aki az apai házban keresztülélte a nagylábon élő hivatalnok-család cifranyomorúságát, már kisleány kora óta irigységből fakadt ellenségeskedést táplált Zsuzsával, a gazdag szülők kényeztetett gyermekével szemben. Zsuzsa soha sem értette meg ennek az ellenségeskedésnek a valódi okát, de magát az ellenséges érzületet a túláradó szeretet álarca alatt is ösztönszerüen megérezte. A gyermekszobában megüzent háborút néha az életben küzdik végig.

Mikor Simonék most kijöttek a szigetre, Osztrovayné megdöbbenve tapasztalta, hogy unokahuga mennyire megszépült. Szépséggé fejlődött, még pedig olyanná, amely - Klára asszony megfigyelései szerint - a férfiaknak elsősorban tetszik: délceg, viruló és feltünő. Az ilyen követelő termet mellett elhomályosul a Klára asszonyhoz hasonló rokokó babák diszkrét bája... Túláradó szívességgel ölelte meg Zsuzsát, titokban pedig nagyon boldogtalannak érezte magát és sírni szeretett volna.

A délutánt együtt töltötték és az asszony, aki nem vette le szemét Zsuzsa rózsás arcáról, több izben is észrevette, hogy a leány nyugtalanul figyel a kikötőhöz vezető útra.

- Talán vársz valakit, édesem? - kérdezte Klára.

- Orlay megígérte, hogy utánunk jön.

Tehát Orlay! Alkonyatkor meg is jött, és a leány látta meg elsőnek. Önfeledten szökött föl a padról és egypár lépést eléje sietett.

Ennek az lett a következménye, hogy Klára asszony e naptól fogva kacérkodni kezdett Orlayval. És ez nem volt többé a bálozó kisasszony ártatlan ravaszkodása, - mely egykor hatástalannak bizonyult Orlayval szemben, - hanem a fegyvereinek hatását ismerő, veszedelmesen szép asszony támadása. A Klára véleménye szerint Orlay akkor is megérte volna ezt a kis fáradságot, ha Zsuzsához nincs is semmi köze, - végre is kamarás volt és kormánybiztos, érdekes külsejével és modorával pedig pompásan festhetett volna Klára asszony diadalszekere előtt, a többi féltucat igavonó társaságában, vagy, ha megkötné magát, esetleg egyedül is... Osztrovay urat, aki nagyon keveset beszélt és igen előkelő ember benyomását tette, mint a legtöbb gyérhaju és fonnyadt arcu férfi, Osztrovay urat legkevésbbé sem bántotta a féltékenység gyászos szenvedélye. Sőt ellenkezőleg: amely pillanatban észrevette, hogy a felesége kitüntető módon bánik Orlayval, tüstént kilépett méltóságos tartózkodásából, és szeretetreméltóságával szinte elárasztotta a földbirtokost.

A köllőváriak különben még egy régi ismerősükkel találkoztak a szigeten: Kelemen Agátával. Lorgnonjával fölfegyverkezve tipegett az óriás fák alatt, egy nagyon fiatal és feltűnően csinos német gróf társaságában, akivel Schillert idézgették, a nőiesség missziójáról értekeztek és a humanizmus világuralmának megalapításán tanakodtak. A szigetlakók egy része azt állította, hogy a német nagy következetességgel bolondítja a vén kisasszonyt, titokban pedig mulat rajta; a másik rész ellenben meg volt róla győződve, hogy a gróf épp olyan őszinte, mint ostoba.

Zsuzsa, aki délután még jókedvében volt, estefelé mind komolyabb és szótalanabb lett. Vacsoránál Klára mulattatta a társaságot. Pompás szabású, kissé feltűnő csipke-ruhájában ült az asztal fején, az ezredes és Orlay közt; a szeme szikrázott a jókedvtől, amint mosolygó szájjal mondta el elmés ötleteit. Néha férjes asszonyi mivoltával mentegetve magát, egy-egy szellemes kétértelműséget is megkockáztatott; ilyenkor édes apácamosollyal mentegette magát Zsuzsával szemben: - Te, édesem, ezt úgy sem érted.

Orlay a rendesnél jobb kedvében volt és az ezredessel együtt szerfölött mulatott a Klára ötletein. Visszaemlékezett köllővári neveletlen magaviseletére, amelyre a szép asszony annyi szeretetreméltósággal fátyolt borított, és most, megkettőztetett udvariassággal akarta a multat jóvátenni.

Egy szál virág volt a kabátja gomblyukában. Miután Klára több ízben is szóvá tette ezt a virágot, merész kombinációkat fűzve eredetéhez, Orlay végül odaadta neki. Pedig Zsuzsa is milyen epedő szemmel nézte! Most meg végig kellett néznie, mint forgatja nénje a virágot keztyüs ujjai közt, mint szagolgatja kívánatosan. Aztán véletlenül végighúzza piros ajkán, majd pihegő keblére tűzi, gyöngéden belesimítva szirmait a ruha fodrába...

- Apa, én fázom, menjünk haza, - mondta Zsuzsa halkan.

- Látod, - nem hoztál kabátot!

Zsuzsa nem fogadta el a nénje által fölajánlott ruhát, hanem fölállt és kezet nyújtott Orlaynak.

- Hiszen én magukkal megyek! - mondta a szomszéd.

- Azt hittem, meg akarja várni az utolsó hajót.

Klára az ajkába harapott, aztán keskeny kezét odanyujtotta Orlaynak.

- Holnap is Budapesten marad... Kijön?

- Alkalmasint...

- Jöjjön! Biztosan jöjjön! De korán!

Fogva tartotta Orlay kezét, míg makacs tekintete meg nem találta a pillantását.

A hajó visszavitte hármukat a városba. Zsuzsa alig beszélt egy szót is, csak elgondolkozva nézte a kivilágított partok és hidak fantasztikus körvonalait. Hogy a fogadójukba érjenek, még végig kellett gyalogolniok a népes Dunasoron. Némán haladtak a tömegben, míg aztán Simon elkiáltotta magát. Egyik kávéház fehér lámpái alatt ülő két tábornokban két régi ezredbeli bajtársra ismert. Ezekkel beszélnie kell egypár szót.

Most már kettesben folytatták útjukat. Orlay növekedő idegenkedéssel figyelt a leányra, akin mélységes szomorúság vett erőt.

- Bántja valami, Zsuzsa?

Zsuzsa nem válaszolt. Csak később mondta, halk és csudálatosan lágy hangon:

- Ugy-e, holnap nem megy ki a szigetre?

- Nem megyek, ha maguk nem mennek.

A leány szenvedélyesen rázta meg a fejét.

- Soha! Soha többet nem megyek ki!

Elhallgatott és megint elgondolkozott.

Egyszerre szelid szemrehányás hangján kezdte:

- Lássa, Orlay, az nem volt szép magától... Mi olyan régi jóbarátok vagyunk, - azt a virágot nem kellett volna odaadnia...

Azt a virágot! Közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon. Valami mélységes bánat remegett a hangjában, mintha azzal az ostoba virágszállal a lelki üdvösségét is elvesztette volna.

Orlayt pedig édes ijedtség járta át: Zsuzsa féltékeny!

Valami csoportosulás volt a Vigadó előtt, a tolongó emberek szétválasztották őket.

- Adja ide a karját, Zsuzsa.

A leány engedelmeskedett, Orlay karjába öltve a kezét. Nem nézett a szemébe, lehajolt fővel, lassú léptekkel haladt mellette, nesz nélkül, mint valami barna árnyék. Orlay érezte a gömbölyű kar melegét és a szűzies kar könnyü nyomása édesebb gyönyörűség volt neki, mint egykor nem egy lángoló asszonyi csók.

Az ezredes utólérte őket.

- Most már menjünk haza, Zsuzsa, különben megfázik.

- Ebben a langyos nyári éjszakában? - csodálkozott a leány.

- Persze! Most langyos nyári éjszaka, - az előbb meg vacogott a fogunk...

Nem mentek ki másnap a szigetre. Orlay reggel még egyszer elment a miniszteréhez, délután egy udvarias levélben kimentette elmaradását Osztrovayné előtt, este elbúcsúzott Simonéktól, kik haza utaztak, ő maga pedig a székvárosába sietett.

A miniszterrel folytatott eszmecserének az lett az eredménye, hogy Orlay két hét múlva lemondott kormánybiztosi állásáról, «mivel a vármegye közigazgatásában helyreállott rend fölöslegessé teszi további működését». Mikor kinevezték az új főispánt, Orlaynak érdemjelt adtak. Ezzel véget is ért a hivatalos pályafutása, melynek emlékét a jövőben már csak a köllővári réteket áthasító csatorna fogja megőrizni.

Visszament lakni szülővárosába.

Mindjárt első nap hajnalán az ezredes négy órakor fölverte álmából. Simon most naponkint nagy gyalogsétákat tett, mivelhogy a hízás szomorú előjeleit kezdte magán konstatálni. E sétákat kissé egyhangúaknak találta és most rá akarta venni barátját, hogy tartson vele. Orlay hiába szabadkozott, hogy ő meg van elégedve a maga karcsuságával, Simon csábító színekben ecsetelte neki a nap fölkeltének hatalmas látványát, melyet a kálvária-hegy tetejéről fognak élvezni és a szomszédnak álmos fővel öltözködéshez kellett látnia.

Mikor kiléptek a pitvarba, Orlay meglepetésére ott állott Zsuzsa, a baromfi-udvar kerítéséhez támaszkodva. A hűvös hajnali levegőben olyan üde volt, mint egy harmatos orgonaág.

Végigmentek a csendes városon, föl a szőlőhegyeknek. Az ezredes panaszkodott, hogy ezek a reggeli séták tulajdonképpen nem érnek semmit. Az embernek farkasétvágya lesz tőlük, aztán hazamegy, megeszik reggelire egy borjuszeletet és féltucat sült burgonyát és még jobban hízik. Mikor a szőlők közt elvezető mesgyére tértek, Simon a filloxerát kezdte szidni és ezzel összefüggésben a földmivelésügyi miniszteriumot.

Odafönn letelepedtek és kereszt alatt álló kis lócára. Az ezredes középen ült, kampós botjára támasztva állát és az amerikai vesszők ültetésétől várható előnyökről és hátrányokról elmélkedett.

Zsuzsa a völgybe nézett le, hol ezüstköd ült a kémények fölött. Orlay meg Zsuzsát nézte, közbe félfüllel hallgatta az ezredest. A leány simán hátra fésült fekete haját nézte, melyet jobb szeme fölött választott ketté, - azon a kékes fényben ragyogó hajon meg lehetett ismerni nemes fajának viruló erejét, - és a széltől kissé cserepes, telt ajkát. A leány megérezhette a pillantását, mert feléje fordította az arcát. Nem sütötte le a szemét, hanem apja vállára támaszkodva, nyugodt arccal nézett farkasszemet Orlayval. Valami delejes erő lehetett mind a kettőjük pillantásában, mert akarva sem tudták egymásról levenni a szemüket. Végül már nem láttak semmit, csak egy-egy sötét szempárt, mely kérdően irányult reájuk a ködös távolból. Mégis a leány volt az első, aki elszédült és behunyta a szemét. Az arca most már lángvörös volt.

Egy szót sem szóltak egymáshoz. Orlay mégis tudta, biztosan tudta, hogy a leány most fönntartás nélkül, testestől-lelkestől átadta magát neki. Ha volt benne ellentállás, az elolvadt, mint a jégcsap a napon. E pillanatban már egészen az övé.

Az ezredes abbanhagyta az amerikai vesszőt. Hazafelé mentek.

Orlay végignézte az ezredes reggelijét a kerti pavillonban, míg Simon kezébe vette az újságot. Az ujságolvasás nála nagyon gyorsan ment.

- Vezércikk... Mi közöm nekem ahhoz, hogy Péter vagy Pál úrnak mi a véleménye a keleti kérdésről? Országgyülés... Ej, - hát veszekszenek! Mit is tudnának egyebet? Napi hírek... Már megint leégett egy falu. Az állam vegye a kezébe a biztosítás ügyét... Egy turista legurult az Alpesekről... Mit keresett odafönn? Gyilkosság! Iskolákat a népnek és nem büntető paragrafusokat! Buenos-Ayres - nevetséges!

Az asztalra dobta az újságot, föltette a szalmakalapját és előkereste vastag bőrkeztyűit. Ezek az előkészületek azt jelentették, hogy most hajtóvadászatot fog indítani a rózsáit pusztító férgekre.

- Ma afrikai hőség lesz, Zsuzsa. Talán fölmennél?

Nem ment föl. Orlay az újság után nyúlt, de megint eldobta a lapot és Zsuzsa felé fordult, ki keresztbefont karokkal ült helyén. Orlay az asztalon át odanyújtotta jobbját a leánynak, Zsuzsa pedig lassan beletette keskeny kezét. Mikor a férfi keze erősen körülkulcsolta ujjait, a leány szakgatott, zokogó hanggal lehajtotta fejét és arcához szorította Orlay barna kezét. Valami szenvedélyes erő volt ebben a mozdulatban.

- Ugy-e szeret? - kérdezte Orlay halkan.

Zsuzsa néma áhítattal mosolygott rá. Micsoda kérdés! Hogy szereti-e? Hiszen mindig csak őt szerette, - őt, az egyetlent! El sem tudná képzelni, hogy mást is lehetne szeretni...

Az ezredes harsogó hangon szólította barátját a kertbe. Valami fölötte gyanus bogarat talált a barackfáin. Ormányos, krokodilusszínü kis szörnyeteget. Mit keres ez a gyanús bestia az ő barackfáin? Becsületes bogárnak nincs szüksége ormányra, arra sincs szüksége, hogy zöld színével tévedésbe ejtse az embert.

Orlay gyorsan az ajkához emelte Zsuzsa kezét.

- Édes, édes mátkám!

Elsietett az öreg után, Zsuzsa pedig fölment a lakásba.

Összekulcsolt két kezét a fejére tette és úgy sétált végig a hűvös, elhomályosított szobákon. Leült egy kerevetre, aztán a másikra, majd a harmadikra. Maga sem tudta, hogy mit tesz. Valami édes áradást érzett a keblében, mely elszédítette. Megütötte a könyökét az asztalsarkában: ez is édes volt. Minden-minden, - még tulajdon hangjának a csengése is boldog borzadással tölté el, amint halkan ismételgeté: Édes, édes mátkám!

Megint végigsétál a szobákon, majd azon veszi észre magát, hogy tulajdonképpen keresne valamit. Igen, de mit? A szarvasbőr-keztyűjét. Nyitogatni kezdi gyöngyházas szekrénye fiókjait, találomra belenyulkál a puha csipkék közé és az ujja megérint egy hideg tárgyat. Hát ez mi? Kiveszi: az elefántcsont legyezője. Szórakozottan kinyitja, megnézi a vékony lapokra festett amoretteket és félhangosan elolvassa a festő nevét: «Jean Révfalvy.»

A földre ejtette a legyezőt és elálló lélekzettel támaszkodott a szekrényhez. Révfalvy! Ez a név fölriasztotta, mint a kiáltás az alvajárót. Gondolkozni próbált és amint gondolkozott, az édes, meleg verőfény, melyben hetek óta fürdött, egyszerre sápadni kezdett; megint azok a kétségbeejtően szürke, hideg felhők torlódtak össze körülötte. Most már tisztán látta, hogy őrültség volt tőle, mikor boldogságra gondolt. Neki nem szabad szeretnie és őt nem lehet szeretni.

Hazugság árán akarta rávenni Orlayt, hogy megossza vele kitörülhetetlen szégyenét? Nem, ezt sohasem akarta. Talán nem is akart ő semmit, nem is gondolt semmit, csak vitette magát, boldog aléltságban, amerre a szíve vitte. Nem akart megcsalni senkit, csak szeretett, mert hiszen azért volt nő.

Ott térdepelt a szőnyegen, homlokát a szekrény sarkának támasztva, miközben a lelke rémülten vergődött, mint a kelepcébe jutott madár... Fantasztikus, babonás ötleteket hajszolt, valami bűvös varázsigét, mellyel a megtörténtet meg nem történtté lehetne tenni, - csak egyre nem gondolt, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy eltitkolhatja multját Orlay előtt. Hallgatag hazugság árán mirtuszkoszorut tehetne a fejére, - de ő nem tud hazudni.

Mi lesz most? Őt talán megöli szerelme. Orlay pedig megvetéssel fordul el tőle. Óh, ő ismerte szerelmesét, tudta, hogy olyan férfi, mint az ő apja: fanatikusa a név becsületének, meghal a becsületéért és nem szennyezi be nevét egy rossz leány kedvéért.

De hát igazán rossz leány ő? Úgy kellett lennie, most már tudta: az egész világ rossznak mondja a megcsalt leányt. Mikor azzá lett, akkor még nem tudta. Akkor még semmit sem tudott. Valami gyermekes képzelete volt, melyet egy illusztrált versből merített: úgy hitte, a rossz leány az, aki táncolni megy, mikor az apja haldoklik... Le volt rajzolva a táncoló leány a fényes teremben és a haldokló aggastyán a sötét kamrában... Most már mindent tudott. Az ember szíve a megszakadásig tele van fájdalommal és szerelemmel, az ember elszédül a haját simogató kezek, a forró ajkak érintése alatt, - ez a gyalázat. De hát miért nem mondták meg ezt neki soha? Az iskolában csak arra tanították, hogy ne öljön, ne lopjon és hogy ne kívánja magának a felebarátja feleségét. Az apja meg arra oktatta, hogy álljon egyenesen és hogy szorítsa könyökét a testéhez, ha nyeregben ül. Agáta kisasszony a francia és angol kiejtését csiszolgatta minduntalan. Hanem arról soha nem szóltak neki, hogy milyen könnyü elkerülni az enyészetet.

Zsuzsa nem ment le ebédhez, főfájást adván okul; egész délután tünődve járt-kelt a lakásban.

Az írószobában ott hevert az apja revolvere. Végigsimította ujjaival a hideg csövet: ez a halál. Tudott bánni a fegyverrel, az ezredes valamikor céllövésben oktatta... Eszébe juthatott valami, mert ijedten kifutott a szobából és magára csapta az ajtót. Nem, - nem akar meghalni!

Lassankint gyökeret vert benne az a meggyőződés, mely kísértés alakjában már gyakran átvillant a fején: mindent el kell mondani Orlaynak. Szóval nem tudná elmondani, - megölné a szégyen, - de írásban igen. Senki másnak nem tudná bevallani, egyedül csak neki. Különös, gyötrelmes gyönyörüséggel töltötte el az a gondolat, hogy porig lealázza magát az előtt, akit szeret, hogy aláveti magát ítéletének. Ő már úgy sem tud magával mit kezdeni, már gondolkozni sem tud. Gondolkozzék helyette Orlay, kinek kezébe teszi sorsát, kinek behunyt szemmel engedelmeskedik. Ha azt mondja neki, hogy meg kell halnia: talán meghal; ha megengedi neki, hogy éljen: élni fog és tovább szereti. Egy titkos reménye volt, melyet nem mert magának megvallani: hátha mégis?... Hátha Orlay azt mondja neki: szeretlek bűnöddel együtt! Óh, - akkor bekövetkezett az, ami lehetetlen, akkor elhangzott a varázsige, mely meg nem történtté teszi a megtörténtet.

Íróasztalához ült és megírta levelét.

«Bocsásson meg, hogy önt szeretni mertem. Nem lehetek az ön felesége, valamint más becsületes emberé sem lehetnék. Csak egy embernek volt joga és kötelessége, hogy engem oltárhoz vezessen: Révfalvynak, aki egykor nejének nevezett. Megcsalt, de nem tudok iránta gyűlöletet érezni, mert ha nőül vett volna, nem lett volna szabad önt szeretnem. Mikor tudatára ébredtem annak, hogy hová jutottam, eszemben járt, hogy meg kellene magamat ölnöm. Az ember az ilyet csak elgondolja, de nem teszi meg. Már az édesatyám kedvéért sem tehettem. Ő nem gyanít semmit; olyan büszke az ő szegény Zsuzsájára! Az életem egy örökös hazugság. Nem bírom már tovább, mindent el kellett önnek mondanom. Az én nagy boldogtalanságom csak úgy lehetne még nagyobb, ha ön nem venne magának annyi fáradságot, hogy eltitkolja a megvetést, amelyet most irántam éreznie kell. De ön jó és nemes és szánakozni fog rajtam, mert sokat szenvedtem.

Zsuzsa.»

Még azon gondolkozott, hogy kivel küldje el a levelét, mikor Bandi hangját hallotta az ablak alatt. Halkan beszólította a szobájába, aztán magához ölelte és kedveskedni kezdett neki.

- Ugy-e Bandi, mindig jó kismamád voltam neked? Ugy-e, szereted a kis mostohádat? Ha szeretsz, vidd el ezt a levelet hamar az édesapádnak... Szaladj vele sebesen!

A fiú elfutott a levéllel, Zsuzsa meg lement a kertbe, az édesatyjához. Azt mondta, már nem fáj a feje, nincs már semmi baja. Az apja karja alá fűzte a kezét és lassú léptekkel bejárta vele a kerti utakat.

Orlay elolvasta Zsuzsa levelét, egyszer, kétszer, talán tízszer. A feje szédült, az arca sápadt volt, de azért nevetett. Ostobaság! A gyermek nem tudja hogy mit ír. Úgy tesz, mint azok a csacsi iskolásleányok, akiket a kuzinjuk fülön csókolt és akik ezért kolostorba akarnak vonulni.

Hanem aztán csakhamar erőt vett rajta a meggyőződés, hogy Zsuzsa tudja, mit ír. Most már el kellett hinnie a hihetetlent, bár még kevésbbé értette. Tehetetlenül, kétségbeesetten állott szemben az érthetetlen rejtéllyel, maga elé varázsolta a leány arcát, hogy vonásain megtalálja a megoldást, - hiába! Ezek a vonások kétségbeejtően tiszták, a szeme kétségbeejtően becsületes. És ha beleláthatna is a lelkébe, abban sem találnia egyebet, csak szerelmet, szenvedést és szelid megadást... Mi ebből az igazság és mi a hazugság? Ha az a mosolygó gyermek bűnös, milyen akkor az erény?

Kereste és nem tudta megtalálni az események logikáját. Mikor magához tért első kábultságából, lelkének egész keserüsége lángoló gyülölettel fordult a párisi ellen. Úgy érezte, hogy fegyvert kell ragadnia, üldözőbe kell vennie a gazembert, hogy lesújtsa, letiporja...

Majd megnyugodott megint és erőt vett rajta az a különös fásultság, melyet bizalmas emberei is összetévesztettek nála hidegvérrel.

Mi lesz most? Kezdődik a nagy semmi... Talált magának egy életcélt és most elvesztette megint, másodszor és örökre. Kezdődik a nagy semmi... Még folyvást a kezében tartotta Zsuzsa levelét és azon gondolkozott, hogy válaszoljon-e neki. Mit írhatna Zsuzsának? Sajnálkozzék rajta, vagy vigasztalja? Az ilyen levélre csak egy választ lehet adni: az ember elolvassa, hallgat és útjára megy.

Hallgatott és útjára ment. Azt tette, amit kritikus helyzetekben régebben is tenni szokott: megszökött a gondolatai elől, elutazott a fővárosba.

Estére megérkezett Budapestre. A kaszinójában nyári kártyásokat talált együtt. Leült közéjük, ész nélkül játszott és ész nélkül vesztett. Éjfél után beleunt a játékba és egy nagyúri korhelytársasághoz csatlakozott, amely éppen akkoriban ünnepelt valami exotikus nevű, sáfrányhaju cirkuszi szépséget. Azelőtt nem igen szokott az ilyen társaságok mulatozásaiban részt venni és a ritka vendég tiszteletére valóságos orgia fejlődött. Az urak különben meg voltak róla győződve, hogy Orlay, aki unott, apatikus arccal ült köztük, magaviseletével a házasságra vonatkozó híreszteléseket akarja megcáfolni.

A negyedik nap reggelén, bár alig aludt egypár órát, fölriadt ágyában és kelletlen gondolatai megint reátámadtak. Arcpirító szégyenérzet fogta el, mert nem tagadhatta maga előtt, hogy egész viselkedése nem valami férfias. Felöltözött és sétálni vitte sajgó fejét a szabad levegőre. Mikor a Dunán meglátta a kirándulókkal telt helyi gőzösöket, Klára asszonyra gondolt. Klára asszony! Az kifecsegi majd fejéből gyötrő rögeszméit.

Mikor a szigetre érkezett, a szép asszonyt a reggelinél találta. Egyedül volt, férje a városban járt, honnan estére várta csak vissza. Kissé elpirult, mikor Orlayt meglátta és mosolyogva nyújtotta feléje a kezét.

- Igazán maga az? És engem jött meglátogatni? Nem remélt kitüntetés!

Ketten megreggeliztek, az asszony aztán sétára hívta vendégét, a sziget belsejébe, magával vivén kézimunkáját és egypár ujságlapot. Megtelepedtek egy árnyékos zugban, fiatal fenyők közt.

A vendéglő előtt játszó zene hangjai halkan szürődtek át a bokrokon, a víz felől vontató hajók egyhangú zakatolása hallatszott.

- Most vallja meg őszintén, miért jött ki tulajdonképpen?

- Különös kérdés! Azért, hogy lássam.

- Hogy lásson? Nem igaz, de el fogom hinni, mert jól esik hinnem... Ha nem volnék annyira jóbarátja, zavarba ejthetném egy kérdéssel. Azt mondhatnám: Gyakran adtam magának alkalmat, hogy lásson, - miért nem élt vele soha? Ha nehezére esik, ne válaszoljon.

Orlay olyanféle lelki állapotban volt, melyet akasztófa-humornak szokás nevezni és nem tért ki e meglehetősen nyílt kihívás elől. Léha kiváncsiságból azt akarta tudni, hogy hová vezet majd mindez.

- Maga nem az az asszony, akit tanácsos gyakran látni. Aki félti józan eszét, jól teszi, ha kerüli magát.

- Igazán nem tudom, hogy bóknak vegyem ezt, vagy neveletlenségnek.

Orlay a reá nézve legkényelmesebb válasszal élt:

- Maga annyira elmés asszony, hogy megérti azt is, amit az ember elhallgat.

- Maga engem ostobának tart, hogy ilyen hangon mer velem beszélni.

Az asszony széthajtott egy ujságlapot és úgy tett, mintha buzgón olvasna. Érezte az arcán Orlay fürkésző pillantását. Férfiakkal szemben nem volt különben ennyire vigyázatlan, de ennek az embernek a fagyos józansága kiforgatta egész valójából. Nem szerette Orlayt, - sem őt, sem mást, - de annyira rögeszméjévé lett már, hogy a lábai előtt kell látnia a makacs embert, hogy az elégtételért kész lett volna minden árt megadni. A szokott aprópénz, azok a jelentéktelen kitüntetések, amelyekkel udvarlói hiúságának hizelgett, reményeket ébresztve bennük, - Orlayval szemben értéktelennek bizonyult. Klára úgy járt, mint a legtöbb kacér asszony, kit könnyü diadalai elkényeztettek: kész volt bolondokat tenni az első férfi kedvéért, ki ellentállott kipróbált fegyvereinek. A szíve sohasem lehetett reá nézve veszedelmes, de a hiúsága ostobává tette.

A padra dobta az ujságot és száraz hangon kérdezte:

- Mikor nősül?

- Nem nősülök, - volt Orlay nyugodt válasza. Majd hozzátette: - A télen Budapestre jövök lakni.

- Budapestre? - Az asszony szeme csillogott. - Ha az ember magának hihetne!

- Hazugnak tart?

- Nem, nem! Bocsásson meg! Gyakran fogom akkor látni?

- Mondtam már: magát nem tanácsos gyakran látni.

- Attól fél, hogy belém szeret?

Ez a nyílt kihívás szinte megdöbbentette Orlayt. Azt mondta:

- Magába? Úgy hallom, hogy ez hálátlan foglalkozás.

Klára elvörösödött a haja tövéig; a saját gondolata pirított rá. Maga mellett látta Orlayt, mint állandó kísérőjét a télen, az utcán, a báliteremben, a színházban. Maga mellett a kamarást, a korrekt világfi mintaképét, mint lovagias, gyöngéd, hűséges gavallért. A házát új fény ragyogná be és egész Budapest asszonynépe irigyelné érte... Ezt az embert nem lehet aprópénzzel megvesztegetni... Ha az ember tudná, hogy nem bizakodik el, ha megadják érte a legnagyobb árt... Miért is ne? Talán a férjére való tekintettel? Klára megvetően mosolygott, mikor a férjére gondolt.

- Belémszeretni hálátlan foglalkozás, mint maga mondja. Mindenkinek az volt. De olyan férfi, mint maga, még nem is szeretett.

Mosolygó szájjal, tréfás cinizmussal mondta, de olyan megindult hangon, hogy bátran ígéretnek is lehetett venni. Fölajánlotta a legmagasabb tétet és most, saját kártyás vakmerőségétől megrettenve, várta, hogy elfogadják-e vagy visszautasítják. Ha Orlay siet őt szaván fogni, akkor talán kijózanul az asszony, látja, hogy ez is olyan, mint a többi és megfut előle. De ha visszautasítja, - és ez az ember talán arra is képes! - akkor Isten irgalmazzon a Klára vérig sebzett hiúságának.

Orlay e pillanatban azon gondolkozott, hogy Klára mégis hasonlít Simon Zsuzsához. Szőke és fehérbőrü, finomabb csontu, élesebb, hidegebb nála, de a közös fajvonást föl lehet rajta ismerni. Neki is dús a haja, a szemében elpusztíthatatlan életerő ragyog, finom izmai szívósak, az idegei acélerősek. Hasonlít hozzá és mégis más, egészen más.

Hangokat hallottak e pillanatban: Agáta kisasszony jött költői barátjával, a német gróffal. Éppen egy lélektani problémán vitatkoztak. Ők mindig lélektani problémákon vitatkoztak. Egy férj imádja a nejét, a nő pedig imádja a férjét. Egy zsarnoki nagy úr szemet vet az asszonyra és a Bastilleba csukatja a férjet. Hatalmában van őt megöletni és csak olyan föltétel alatt kegyelmez meg neki, ha az asszony az övé lesz. A nő megmenti az imádott férfi életét, becsülete árán. A férj kiszabadul és visszakapja a nejét. A probléma most már: meg kell-e ölni az asszonyt a hűtlenségéért, vagy térden állva köszönetet kell-e mondani, nagylelkű önfeláldozásáért?

A kisasszony és a gróf ellenkező álláspontot foglaltak el e nagyfontosságú kérdés megítélésében, Klára és Orlay azonban nem akarták elfogadni a nekik fölajánlott bírói tisztet. Együtt sétáltak a fogadóig, ahol Klára, kit láthatólag már idegessé tett a vénkisasszony fecsegése, elbúcsúzott tőlük.

- Kúrámat kell használnom... Aztán még látjuk egymást.

Alig észrevehetően megszorította Orlay kezét, a tekintetét pedig egy pillanatra belemélyesztette szemébe... Talán mégis szavának fog állani!

Agáta kisasszony megbámulta a távozó szép asszony nyári ruháját, és e ruha remek szabása oly mély benyomást tett fogékony lelkére, hogy Klára asszony dicséretét kezdte zengeni. Nagy része volt Klára nevelésében és az elért eredményre büszkén szokott hivatkozni.

- Soha még előre megállapított programmot nem váltottak be annyira, mint én váltottam be a Klára nevelési programmját. Minta-nőt akartam nevelni a fogékony lelkű gyermekből és ő valóban a nőiesség egyik leghivatottabb képviselője. Óh, önök nem ismerik még lelkének leheletszerű finomságát. Mennyi fenköltség! Mennyi érzék a nemes és szép iránt! Különös, hogy néha ugyanabban a családban is mennyire eltérnek egymástól a női jellemek. Simon Klárának ellenlábasa Simon Zsuzsa...

A kisasszony szelíden rágalmazni kezdte Zsuzsát, igaz, hogy csak nagyon szelíden.

- Az a szegény gyermek sohasem fog megszabadulni a parlagiasság bilincseitől, amelyek megakadályozzák lelkének ideális röptét...

Orlaynak is Zsuzsán járt megint az esze.

Elgondolta, hogy Simon Klára bizonyára képtelen lett volna arra, hogy leánykorában hallgasson a csábító szavára. Annyira ravasz és meggondolt volt mindig. És most, mikor a férje becsületét kell őriznie, szinte cinikusan fölajánlja magát egy embernek, akire ügyet sem vetne, ha nem volna véletlenül kamarás. Szenvedély és megindultság nélkül talán oda is adná magát, mint valamely szerződésileg kikötött ellenszolgáltatást szokás beváltani. Zsuzsa pedig, az ő szegény Zsuzsája, - meghalna inkább, de nem volna képe arra, hogy megcsalja a férjét. Még ha nem szeretné is, még ha verné is a férje, csendesen mártirrá lenne, mint sok más asszony, de holtáig megtartaná hűségi esküjét.

Még ott járt Agáta és a gróf társaságában, mikor fölvetette magában a kérdést: miért ne vehetné ő feleségül Zsuzsát? Jobban szereti most, mint annakelőtte és biztosan tudja, hogy Zsuzsa nélkül elveszett az élete. Egy társadalmi babona kedvéért, amelyben csak kényelmi szempontból hisz a világfi, el akarja dobni magától élete boldogságát? Neki nem fáj a Zsuzsa multja, amelyért a gyermek százszorosan megszenvedett, a világ pedig nem tud róla. Ők ketten tudnak róla, meg az a harmadik, aki őrizkedni fog attól, hogy valaha visszakerüljön az országba... A világ soha sem fogja megtudni!

Érezte, hogy ez az álokoskodás, mely elhatározására döntő befolyással volt, méltatlan hozzá. Ha szereti a leányt, akkor szeretnie kell úgy, amint van, azzal a lehelettel szűzies lelkén, és ha megosztja vele nevét, akkor egészen magára kell vállalnia a felelősséget a multjáért. Önmagával szemben és a világgal szemben. Önmagával szemben meg is tudja tenni, de a világgal szemben... Lovagias hiúsága megrettent attól a gondolattól, hogy a világ valaha tőle találná számon kérni a szerelmi botrányt, melynek emléke egy Orlayné leányságához fűződik... Megint csak azzal nyugtatta meg magát: A világ nem fogja megtudni soha!

Klára asszony újra előkerült és az egész társaság ebédhez ült. A szép asszony élesen figyelte Orlayt, kinek viselkedésével most sehogy sem volt megelégedve. Megint nem a vakmerő udvarló ült mellette, hanem a régi Orlay, a fagyos, szűkszavú Orlay. A fiatalember ebéd után búcsut mondott a társaságnak és bokros teendőire hivatkozva, vissza készült menni a városba.

- Mikor látom megint? - kérdezte Klára nyugtalanul.

- Egy ideig még sok dolgom lesz, - de majd találok alkalmat...

A délutáni hajóval visszautazott Köllővárra.

Még nem volt nagyon késő, mikor Simonék háza felé ment, de a város sötétségbe borult, mert fekete zivataros felhők torlódtak össze fölötte. Nyomasztó csend ült az utcákon. Orlay meggyorsította lépteit a távoli villámok fénye mellett; szívét valami babonás félelem szállotta meg. Mi történt Zsuzsával? Az ő szegény Zsuzsájával, akit napokon át egyedül hagyott megszégyenülésével és kétségbeesésével?

A Simonék lakásában nem égett lámpa. Benyitott az írószobába és az ezredes égő szivarral lépett eléje.

- Hát beléd mi ütött, hogy egyszerre a faképnél hagytál bennünket?

Orlay sietős dolgával mentegette magát és körülnézett Zsuzsa után. A leány ott ült a homályos szobában, hátat fordítva az ablaknak, mely sápadt fénnyel vette körül fejének fekete árnyképét. Orlay nem láthatta az arcát, mikor a kis kéz egy pillanatra ott remegett a kezében.

Odafenn irtóztató dörgéssel megindult az égi háboru. Az ezredes az ablakhoz lépett.

- Szép kis zivatar, - mondta.

A fekete égboltozaton egy sápadtan fénylő, szeszélyes felhőfoszlány vajudott. Az ablakrámát egypár jégdarab verte...

- Teremtőm, a kaméliáim! Künn állanak a verandán!

Simon magára kapta az esőköpenyét és kisietett a szobából, harsogó hangon szólítva a cselédséget. Zsuzsa is elszomorodva nézte a jégverést.

- Nagy baj, - mondta halkan. - A szegény emberek...

- Igen, a szegény emberek!

Egymás mellett állottak az ablakfülkében és Orlay megfogta az ablakdeszkán pihenő kezet. A kéz rémülten és idegesen remegett az ujjai közt, míg a férfi meg nem szólalt, megindult hangon mondván:

- Zsuzsa, - akar-e a feleségem lenni?

A leány az ablakfülke sarkába szorulva, sokáig szó nélkül nézett reá.

- Orlay! - suttogta aztán. - Orlay!

Az ég zengett és csattogott, a felhők sötét méhéből előtörő villámraj fénytengerbe borította a vidéket. Zsuzsa nem hallott és nem látott semmit, csak összekulcsolt kézzel nézte szerelmesét.

- De hiszen az nem lehet!... Nem lehet! - mondta, hitetlenül rázva fejét.

- Nem szeret, Zsuzsa?

- Oh, Orlay - jól tudja! De maga... Maga jó és nemes, talán csak szánakozik rajtam...

Átengedte neki a két kezét, hagyta csókolni az ujjait, közbe meg panaszos hangon mondta el mindazt, amiről szerette volna, ha meghazudtolják.

- Elhiszem, hogy most szeret, de egyszer talán nem fog ennyire szeretni és akkor eszébe fog jutni, hogy méltatlan asszonyt vett el. Asszonyt, akit nem lehet tisztelni... Boldogtalan lesz és én - óh, én!

Orlay szenvedélyes türelmetlenséggel csitítgatta.

- Ne beszélj így, - mert nem értelek... Semmi sem igaz abból, csak álmodtál... Imádlak bűnös álmoddal együtt, édes, szegény Zsuzsám...

A leány abban a naiv félelemben élt, hogy Orlay nem értette meg az ő levelét egészen. De most elhangzott a varázsige, mely a megtörténtet meg nem történtté tette: Szereti a bünével együtt! Most már érzi, hogy meg van neki bocsátva minden, hogy soha nem is történt semmi. Szabad szeretnie, boldognak lennie. Egészen ittas volt, behunyta a szemét.

Az ezredes megint bejött, utána jött a cseléd is az égő lámpával. Simon prüszkölve simogatta vizes haját.

- Nem történt semmi baj, a jégverés - hál' Istennek! - elvonult az iványi határba... A bárót pocsékká veri...

A parasztokat sajnálta volna, a bárót nem.

Orlay kilépett az ablakfülkéből, egyik karjával magához ölelte a leányt, úgy állott meg az ámuló apa előtt. Megfogta Simon karját és megindultan mondta:

- Ugy-e, nekem adod a kis leányodat?

Simon, nagy meglepetésében, hol Orlayt nézte, hol meg Zsuzskáját. Régi vágya ment teljesedésbe. Az ő kényes ízlése szerint csak egy «uriember» volt a vármegyei fiatalok közt: Orlay Sándor. Kinek is szánhatta volna másnak a kisleányát? Ez a kedves terve, a Révfalvy-eset óta, gyakran megfordult a fejében. Egy kicsit mesterkedett is rajta, hogy összehozza kettőjöket, földicsérve Zsuzsa előtt Orlayt és közös kirándulások alkalmával diszkrétül játszva az elefánt szerepét.

Ujabban erősen bizott benne, hogy apai kívánsága teljesülni fog, de most mégis meglepte a gyors eredmény.

Nem is válaszolt mindjárt az Orlay kurta kérdésére, hanem előbb megmosta a másik szobában a kaméliás cserepektől iszapos kezét, és meg is fésülködött. Orlay és Zsuzsa ezalatt a fal mellett állottak és figyelmesen néztek egy acélmetszetet, mely két tülekedő bikát ábrázolt.

Simon most hozzájuk lépett és Orlay vállára tette jobb kezét.

- Jól van, fiam, neked adom Zsuzskát. Becsületesebb embernek úgy sem adhatnám...

Homlokon csókolta a leányt és, hogy saját megindultságát palástolja, azt mondta neki:

- Egyenesen állj, Zsuzska!

Föltálalták a vacsorát és az ezredes elrikoltotta magát. Nem ér az így semmit! Az ember nem bírja el egymaga a nagy örömet, akármilyen széles is a válla... Vendéget, vendéget!

- Hamar, be kell fogatni! János, hajtson el a paphoz meg a doktorhoz és hozza ide a két öreg álomszuszékot... Ha nem jönnek szívesen, meg kell nekik mondani, hogy Simon ezredest megütötte a guta, gyónni akar, meg eret vágatni...

A cselédek elhozták a két vendéget, kik viszont egy kis vidámságot hoztak az asztalhoz. Vacsora után az öregek inni kezdtek, a szerelmesek pedig meghúzták magukat az ablakfülke homályában. Az ezredes hadnagy-korabeli adomákat mondott, a végét mindig suttogva mondta el. A pap is nekimelegedett.

Mikor az egyszeri plébános meglátogatta kollégáját a szomszédos parókhián...

Végül mind a hárman harsogó kacagásba törtek ki.

Az ablaktáblák még halkan remegtek a távoli égzengéstől, Zsuzsa pedig minduntalan ismételgette a fülkében, nedves szemmel és édes mosollyal:

- Meglássa, - engedelmes, jó feleség leszek.

Mintha ebben valaki kételkedett volna!

Október közepén már megtartották az esküvőt.

Simon ezredes eleinte meg akarta hívni az egész vármegyét, de aztán kénytelen volt engedni veje határozott kívánságának és egész csendben estek túl a szertartáson. A fiatal pár nem ment nászútra, hanem elfoglalta lakását az Orlay-házban.

Az esküvő egyéb csalódásokkal is járt az ezredesre nézve. Legnagyobb csalódása volt a Zsuzsa kelengyéjével szerzett tapasztalata. Hogy a kelengyét minél fényesebben állítsa ki, titokban fölutazott Budapestre, a kereskedők pedig előkeresték a raktáraik homályában pihenő, divatjukat múlt portékákat, narancssárga, papagályzöld és a hadi fregattok zászlódíszének többi színében pompázó selyemszöveteket, továbbá misemondó ruhákra emlékeztető, virágos brokát-szöveteket, - és mindezt az ezredes nyakába varrták. Zsuzsa ezeket a tarka kincseket visszaküldte oda, ahonnan származtak, Simon pedig a fiatal pár lakásának berendezésére összpontosította egész tetterejét. És itt egészen elemében volt. Ha Orlay nem eszközöl ki kegyelmet a családi háza számára, az alapfalakon kívül alig menekül meg valami az ezredes tatarozási szenvedélye elől.

Az esküvő után az volt a Simon első dolga, hogy - Orlay embereinek nem kis rémületére - kinevezte önmagát veje korlátlan hatalmu jószágkormányzójává. Orlay különben sem mutatott a gazdálkodáshoz sem valami kiváló tehetséget, sem nagy hajlamot, az ezredesnek pedig szerfölött tetszett a birtokközösség ötlete. Olyanformán képzelte el, hogy ő lesz a cigányvajda, aki tekintélyével és kampós botjával uralkodik a sátoros nép és a tűzhelyet maholnap benépesítő rajkók hada fölött. Úgy tervezte, hogy még vagy harminc esztendeig el fog élni, addig a fiatal Orlay-urak már túlestek első párbajaik és adósságaik poétikus korszakán, az Orlay-leányok pedig mamákká lettek. És a vajdának lesz rá gondja, hogy legyen miből megfizetni a fiúk adósságait és legyen mivel kiházasítani a leányokat.

Keményen megfogadta magában az esküvő után, hogy nem megy el egyhamar a fiatalokhoz. Ha éppenséggel látni akarják, hát jöjjenek el hozzá. Előre tudta, hogy nem fognak eljönni és kissé mérgelődött is magában. Mert mégis háládatlanság, hogy a fiatalok, amint fészket raknak, megfeledkeznek az öregekről, akiknek boldogságukat köszönhetik.

Mérgelődése kárba veszett, mert második nap estéjén az új házasok már eljöttek az apai házba. Kapuzárás előtt jöttek, mint mondták: nem hivatalosan; Zsuzsa beosont az írószobába és két tenyerével befogta az apja szemét.

- Haza kergetett az urad? - kötekedett vele Simon.

Hanem aztán nagyon megörült neki és összecsókolta piruló arcát. Előkereste a sakk-figurákat, amelyekről már azt hitte, hogy hónapokig fognak vesztegelni a játszóasztal fiókjában, Zsuzsa pedig hozzálátott, hogy teát főzzön nekik. Simon kinyitotta neki a pohárszéket, a menyecske pedig elnevette magát.

- Talán csak tudom, hol van a tea, - két napja, hogy magam raktam el.

Igaz is! Úgy rémlett az ezredesnek, mintha már esztendők óta élne egyedül a puszta házban. Zsuzsa aztán az asztalhoz tolta édesanyja elárvult karosszékét, szokása szerint a térdére tette összekulcsolt két kezét és figyelmesen elnézte, mint szorongatják az urát a kockás csatamezőn.

A rézkazán halkan zümmögött, a fiatal asszonynak különös viziója lett. Minden a régiben van még...

Ő leány és a házasságát csak úgy álmodta... Orlay az ezredes kedvéért jár ide sakkozni, ő maga pedig mint fölösleges harmadik nézi a játékukat... Ez a bolondos gondolat elszomorította.

- Ez nem játék, barátom, - mondta Simon. - Vagy azt akarod, hogy elvegyem a királynődet?

Orlay szórakozottan simogatta a bajuszát, majd Zsuzsára nézett. A pillantásuk szerelmesen összefonódott.

- Sakk! - És még egyszer sakk! - Itt is sakk!

Az öreg két oldalról is kezdte a támadást, dühös csattogással vágva előre tornyait.

- Sakk - és matt!

Bánta is Orlay! Megint a feleségét nézte, aki boldogan riadt föl: nem álom, hanem valóság!

A fiatalok ezzel a látogatásukkal végleg reászabadították Simont a saját házukra. Most már naponta háromszor is betoppant hozzájuk, különböző ravaszul kieszelt ürügyek alatt. Egy öreg gúnárt látott az utcán csatangolni, - nem az ő baromfi-udvarukról szabadult-e ki? Vagy a pusztára készült és meg kellett kérdezni Zsuzsától, hogy mit hozzon neki. Zöldséget, galambfiókot vagy rózsát? Az ujságban is napról-napra szenzációs hireket talált, amelyeket melegiben meg kellett beszélnie Orlayval. Az Alpesekben irtóztató szerencsétlenség esett: egy szegény turista lezuhant a sziklafalról. A Dunántúl meg leégett egy falu, - egy egész falu!

Fölötte érdekelte a fiatal háztartás minden egyes részlete és szivesen kotnyeleskedett Zsuzsa után a konyhában meg kamrákban. A cselédekkel, kik leánya kezére jártak, valami lelki rokonságfélét tartott. Ennélfogva nagy elfogultságot tanusított irántuk és a saját, érdemekben megőszült Vica asszonya rovására, akárhányszor magasztalta az Orlayék ugrifüles Jutkájának a főztjét. Egy ízben egy forinttal jutalmazta meg nevezett Jutkát, kedvelt ételének, a káposztás rétesnek ízletes elkészítéséért, s mikor aztán otthon maliciózus párhuzamot vont a Jutka meg a Vica káposztás rétese közt, Vica asszony diadalmas kárörömmel olvasta a fejére, hogy a déli rétest ő készítette és ő küldte ajándékba a kis méltóságának.

Simon alapjában véve igen meg volt elégedve a dolgok folyásával Orlayék házában. Tudta ő mindig, hogy ez az ember meg fogja becsülni az ő kis leányát. Nem lantpengető trubadúr, hanem férfi, aki szereti a feleségét. Nem tüntet a szívével, nem keres cifra szavakat a boldogsághoz. Nem galamb-hímre, inkább sörényes oroszlánra emlékeztet, aki megőrzi fölényes méltóságát akkor is, mikor végtelen gyöngédséggel pihenteti szemét szerelmes párján. Az megint rendjén való dolog, hogy az asszony esze nélkül imádja az urát. Imádja, mint egy ájtatos gyermek, vakon, szinte fanatikusan. Ebben az imádásban fölolvad az egyénisége meg az akaratereje. Urának hűséges árnyékává lesz, az ő szavának visszhangjává. Nem tud már semmit sem tenni nélküle, talán gondolkozni sem. Neki nincsenek már hajlamai, sem szokásai. Sándor így szokta és Sándor ezt szereti, - e körül fordul most a világ.

Ez a nagy szerelem egyízben szinte ráijesztett Simonra: mikor Orlaynak a tél elején két napra a fővárosba kellett mennie, Simon, aki titokban mégis kissé féltékeny volt a vejére, gyermek módjára örült annak, hogy Zsuzsa most negyvennyolc órára egészen az övé lesz. Nagyszabású programmot állított össze a leánya mulattatására, hanem az egészből nem lett semmi. Zsuzsa ki sem akart mozdulni a házból. Két napig együtt ültek, egyebet nem tettek, mint beszélgettek és bármiről folyt is a szó, mindig visszatértek Orlayra. Zsuzsa aztán bejárta az udvart meg az istállót. Kissé elérzékenyedett, mikor ott látta még az istállóban öreg lovacskáit. A kegyelemkenyér jót tett nekik, nagyon elhíztak. A kis kocsija is ott állott a színben, gondosan letakarva.

Másnap kimentek a hajó elé. Egy órával korábban jöttek, mint a gőzös és a hideg szélben karonfogva sétáltak föl-alá a parton.

A kopár szigetek fölött fekete holló-rajok vonultak el.

- Nemsokára vége lesz a hajókázásnak, - vélekedett az ezredes. - Kezdődik a jégzajlás.

- És Sándor nem vitt magával bundát!

Simon nagylelküen alkalmat akart adni a leányának, hogy dicsérje kedve szerint az urát.

- Jó fiú Sándor - mi? Meg lehet vele élni.

Zsuzsa nem dicsérte a férjét, hanem azt mondta:

- Apám, én olyan boldog vagyok, olyan boldog, - szinte sok.

Simont babonás érzés fogta el.

- Nem szabad így beszélni!

- Mert nem tart örökké? Tudom, de nem bánom. Ha holnap meghalok is, - boldog voltam.

Az ezredes kissé megindultan hallgatta ezt a fanatikus beszédet.

A sziget mögött füstoszlop emelkedett a szürke égnek, az ezredes és leánya most már szó nélkül vártak a parton. Zsuzsa éles szeme csakhamar fölfedezte férje alakját a közeledő hajó födélzetén.

Mikor már a kocsiban ültek, Orlay beszámolt a fővárosi élményeivel.

Az apósához beszélt, az asszony meg két tenyere közt melengette az ura kezét a takaró alatt és mosolygó áhítattal nézte az arcát.

- Meglátogattam a minisztert is. Fölemlítette, hogy Erdélyben most üresedésbe jön egy biztos mandátum. A párt nekem szánta. Azt mondtam, hogy gondolkozni fogok a dolgon. De nekem nem kell a képviselőségük. Nincs kedvem elmenni Köllővárról.

- Majd gondolkozunk a dolgon, - vélekedett Simon. (És meglátszott rajta, hogy rögtön hozzá is fog a gondolkozáshoz.)

Orlayék leszálltak a házuk előtt. Az apa utánuk nézett és meglátta, hogy az asszony a kapualj homályában viaskodik a férjével: meg akarja csókolni Sándornak a kezét.

Simon gondolkozott az ajánlaton, melyet vejének a miniszter tett és arra az eredményre jutott, hogy az ajánlatot el kell fogadni. Mert jó, ha az embernek rendes foglalkozása van. Különösen a fiatal férjnek jó, legalább nem kopik olyan gyorsan a boldogsága. A gazdaságban fölösleges Orlay, - ahol Simon ezredes fogja a gyeplőt, ott más ember nem forgathatja az ostort, - hanem a képviselői élet egészen neki való. Vezérszerepet nem fog játszani soha, de tisztességes szerepet mindig. Nyugodt vérmérsékletével fönntartja személyes tekintélyét a legszenvedélyesebb párt-torzsalkodások közepett is.

Az ezredes Orlay tervbe vett képviselői szereplését csak amolyan átmeneti állapotnak gondolta, mely eltart majd legföllebb egy pár esztendeig, semmi esetre sem tovább. A fiatalok azalatt házat tartanak Budapesten. Társadalmi kötelességet teljesítenek ezzel, tekintélyt szereznek az Orlay-névnek, mely tekintélynek majd egy későbbi generáció fogja hasznát venni. Egypár esztendő mulva, ha hasznosabb foglalkozásuk akad, lejönnek megint Köllővárra. A hasznosabb foglalkozás: az ifjabb Orlay-generáció nevelésének gondjai.

Orlay csak nehezen hajolt az apósa szavára, végül azonban megértette okoskodásának helyes voltát. Zsuzsa nem nyilvánított véleményt, de a szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy évekre itt kell hagynia ezt a boldog városkát.

- Azt hiszem, - mondta az ezredes némi féltékenységgel, - azt hiszem, neked körülbelül egyre mehet, akár itt vagy a férjeddel, akár Kamcsatkában.

E merész kijelentésre ujabb bizonyíték jogosította föl, oly bizonyíték, melyet magánál hordott a zsebében. Aznap ugyanis levelet hozott az Orlayék cselédje, melyben az ő közvetítésével káposztát kérnek Vica asszonytól, káposztát meg bizonyos számu üveggel ecetes uborkát. Simon elcsodálkozott, hogy Orlay ilyen konyhai ügyekbe ártja magát, majd még jobban elcsodálkozott, mikor vejének kezeírása alatt «szerető Zsuzsája» nevet olvasta. Végül megértette, hogy mégis Zsuzsa írta a levelet, de az asszony írása rövid fél esztendő alatt annyira átalakult, hogy alig lehetett megkülönböztetni az ura írásától.

A tél eltelt, a tavasz is. Mikor Zsuzsának egyszer valaki azt találta mondani, hogy fél esztendő óta van férjnél, nem akarta elhinni. Nevetett és elővette a kalendáriumot, aztán összekulcsolta a két kezét és elgondolkozva nézett maga elé.

- Hat hónap, - félesztendő... Azt hittem hat hét, vagy még annyi sem...

Pedig most is úgy beszéltek egymással, mint az első napokban.

- Üljön hozzám, Zsuzsa.

- Mondja, hogy feleség, - akkor igen.

- Feleség, - ülj hozzám.

- Itt vagyok. Szeret egy kicsit?

A nyár folyamán megválasztották Orlayt képviselőnek, kevés idővel a szünidők előtt. Őszre, mikor a képviselőház újból összeült, a fiatalok beköltöztek fővárosi lakásukba, melyet Simon keresett nekik. Kényelmes kis lakás volt, akkora, hogy egypár jóemberüket maguknál láthatták. A lakás berendezését Orlay ellenőrizte a jó ízlésü ember diszkrét színérzékével. Az ezredes egyébiránt úgy akarta, hogy fogatot is tartsanak.

Zsuzsa asszony, amilyen babonás ellenszenvvel viseltetett eleinte a nagyváros iránt, oly gyorsan megszerette új környezetét. Az apjának igaza volt: Kamcsatkában is jól érezte volna magát a férje mellett. A főváros zajos háttere új bájt kölcsönzött házi idilljének, az idegen szobákban mintha megújult volna szerelmi boldogsága is.

Egypár látogatást tettek fővárosi ismerőseiknél. Első sorban rokonaikat, Simonékat és Osztrovayékat kellett fölkeresniök. Klárához egyikük sem ment szivesen; Zsuzsát unokanénje iránt érzett régi ellenszenve, Orlayt pedig margitszigeti különös kalandjának emléke feszélyeztette. Osztrovayné azonban ezúttal is elmés asszonynak bizonyult: hugát elragadó szeretetreméltósággal, Sándort pedig kifogástalan udvariassággal fogadta. Föladta a játékot Orlayval szemben, - a feleséges embert már aranykulcsosi mivolta sem tehette érdekes emberré, - és most azon volt, hogy lekötelezze magának Orlayékat. Nem annyira rokoni szeretetből, hanem mivel megértette, hogy az ilyen rokonság ápolása mindenképpen csak előnyére lehet a saját társadalmi állásának. Ez előnyök közt szerepelt az Orlayék elegáns fogata is. Sokat eljárt tehát Zsuzsáékhoz és nagyvilági biztosságával, mellyel vidékiesen szerény rokonát a fővárosi társaságban kalauzolta, csakhamar hálára kötelezte rokonát.

Az ezredes, aki a télen sokat járt föl gyermekeihez, megörült a barátságnak. Neki különben is kedveltje volt az ő csinos huga. Egyízben két hetet töltött Budapesten és ekkor a fiatalok kedvéért eljárogatott színházakba, sőt társaságokba is. Öreg napjaira megvarratta első frakkját és ez a kabát olyan pompásan simult daliás termetéhez, hogy Osztrovayné állandó kisérőjévé fogadta. Érezte, hogy filigrán termete kitűnően fest a barnaarcú, merészen fölpödrött bajúszú óriás mellett.

Orlay pedig titokban azt a megfigyelést tette, hogy a szép asszony néha azzal is kitünteti nagybátyját, hogy kacérkodik vele egy kicsit.

Már a tavasszal történt, hogy Zsuzsa egy ízben kikérte Bandit a fővárosi intézetből, ahol most nevelték és sétakocsizásra vitte. Később eszébe jutott, hogy valami elintézni valója van egy belvárosi boltban. Délben volt, az utcán sokan jártak és mikor a szép asszony kocsija a bolt elé robogott, egypár járókelő kiváncsian megállott az aszfalton. Az asszony ki akart szállni, aztán hirtelen visszaült a kocsiba, görcsösen megszorította Bandi kezét és azt mondta a kocsisnak: haza!

Nem szállt ki, hanem haza hajtatott. Bandival együtt lélekzet nélkül szaladt föl a lépcsőn, vissza se mert nézni, mintha üldözné valaki. Csak akkor nyugodott meg kissé, mikor magára zárta az ajtót.

Ő itt van Budapesten! - Ő Révfalvy! - Látta. A kocsija mellett ment el, mikor ki akart szállani a bolt előtt. Révfalvy nem ismerte meg, de ő megismerte az első pillanatra.

Olyan biztosra vette, hogy sohasem fog többet összetalálkozni Révfalvyval. Elfelejtette, mint valami halottat; - a halott most föltámadt, a mult idők kisértete hazajár, hogy rémítgesse az élőket és megzavarja nyugalmas boldogságukat. Sohasem beszélt férjével a festőről, de ösztönszerüen érezte, hogy van Orlay szivében egy sötét zug, melyet a boldogság verőfénye nem tud bevilágítani. Ott szunnyadozik titokban a Révfalvy iránt érzett gyűlölet. E gyűlölet erőszakos kitörésétől féltette az urát, pedig úgy sejtette, hogy ki fog törni, mihelyt a véletlen összehozza a két férfit.

Egy pillanatra arra gondolt, hogy elmondja Sándornak déli találkozását. Kérlelni fogja, óvni. Majd megrettenve utasította vissza ezt a gondolatot. Ismerte urát, tudta, hogy semmi kéréssel sem lehetne rávenni, hogy megfusson ellenfele elől. Vagy írjon talán Révfalvynak? Ha megalázkodnék előtte, ha könyörögne neki szívrehatóan, hogy utazzék el: a festő talán hajolna szavára... Ezt a tervet is elejtette hamar. Nem! A férje ellenére, a férje nélkül nem tehet semmit.

Orlay nemsokára hazajött az ülésről. Az asszony egyetlen pillantással megnyugvást szerzett: az ura nem tudja még, hogy Révfalvy itt van. Jókedvű volt, a fia tanulmányai felől tudakozódott. Alkonyatkor a fiút visszavitték az intézetbe és a házasok ketten maradtak otthon, Zsuzsa kedveskedni kezdett a férjének és hízelegve simult hozzá.

- Ugy-e, szereted még a te szegény kis feleségedet?

- Talán féltékeny vagy?

- Nem, nem, - soha! És te, ugy-e, te nem tudnál engem gyanúsitani?

- Soha!

- Ezt ígérd meg nekem, de úgy, hogy mindig eszedbe jusson. Ígérd meg!

Orlay meghökkenve nézte az asszonyt.

- Milyen ideges vagy! Történt valami?

- Semmi! Csak azt akarom, hogy mindig így szeress, mint most. És szeretném, ha visszamennénk Köllővárra. Ott jó, ott az ember azoknak élhet, akiket szeret. Itt annyi az idegen ember...

Zsuzsa asszonyt nem csalta meg a szeme: Révfalvy két nap óta valóban Budapesten időzött, Nem a Simon Zsuzsa kedvéért jött, ez idő szerint jóval fontosabb dolgok szólították hazájába. Simon Zsuzsa? Ez a név, ha eszébe is ötlött néha, egy kedves álomra emlékeztette, rózsaszinü álomra, mely tele volt falusi verőfénnyel, édes naivsággal és szelid búbánattal. Mint azok a bájos, népies románcok. A kis leány kissé sír, azt hiszi, hogy megcsalták, aztán vége a románcnak. Aztán kezdődik a próza: a kisleány férjhez megy egy tekintélyes vidéki úrhoz, kissé elhízik és lesz belőle igen tisztességes és igen közönséges falusi asszony. Szinte bosszantó, hogy annak a bűbájos művészálomnak is ilyen nyárspolgárias véget kellett érnie! Révfalvynak nem igen maradt arra való ideje, hogy a kis Zsuzsával gondoljon, mikor Párisban leélte életének nagy regényét, Perditához, a bukott leányhoz való szerelmének regényét. Perditát, a romlottság angyalát, megbűvöli az igaz szerelem varázsigéje. A courtisane szívében kifakad első szerelmének szűzies virága és Perdita sorvasztó, lehetetlen honvágyat érez a tisztesség után. Ki gondolna a vidéki házikert banális illatával, mikor maga előtt látja a démoni asszony szívének végtelen perspektiváját, szédítő, misztikus szakadásaival, fellegekig tornyosuló, jeges csúcsaival? Ez a csodálatos szívvilág különben csakhamar elzárkózott a művész megrészegült szeme előtt. Perdita, a szelíd galamb, megfoghatatlan módon megint patkánnyá lett és a regény ott ért véget, ahol megindult: az utcai csatornában.

A festő azért jött Budapestre, hogy kiállítsa nagy képét, a Bűnbánó Magdolnát. Be akarta végre váltani a vérmes reményeket, melyeket tehetségéhez fűztek néhányan, fanatikus tisztelői. Mikor kifeszítette műtermében a nagy vásznat, kiméletlenül hadat üzent az iskola hagyományainak, egyedül excentrikus lelkének szárnyalásában bizakodva. Munkaközben aztán kétség fogta el. Úgy érezte, hogy a tehetsége megbénult és nem tud többet fölemelkedni az eredeti koncepció magaslatára. Félrelökte az ecsetet, míg ébredő önbizalma újra a kezébe nem adta. Valami babonás szeszélye arra késztette, hogy kész képét először a hazájában állítsa ki. Tudta, hogy e kép sikerétől függ jövője. A bukást nem tudná többé kiheverni, de a siker új, szédületes lendületet adna tehetségének.

Egypár nap előtt jött Budapestre, hol ideje javát a műcsarnokban töltötte, a vászon fölfeszítésére ügyelve. Egyébhez nem volt sem kedve, sem ideje, csak estéit töltötte néhány művészbarátja társaságában.

A kiállítás megnyílt és Révfalvy képe szánalmas balsikert aratott. A közönség egy része megbotránkozott a képen, másik része mulatott rajta, a sajtó pedig szűkszavú bírálatokban végzett vele.

A kép utcai jelenetet ábrázolt, valamelyik tóparti zsidó városból, melynek köveire vakítóan tűz a déli nap. Az utca hátteréből jön a Megváltó, úti porral lepett, fáradt vándor alakjában. Mögötte tanítványai, durva arcú, fanatizált parasztok és mesteremberek. A Megváltó kalapot visel a fején, botot tart a kezében. Barna arcú, szikár aszkéta, sötét tűzben égő szemekkel. Magdolna az előtérben áll és megdöbbenve figyel a közeledőre. Magdolna: a fölcicomázott, öregedő asszony, kinek fásult arcára rá van sütve bűnös multjának bélyege. Már hallhatott az új tan hirdetőinek csodás hatalmáról és amint most megpihen rajta az aszkéta komor, szemrehányó pillantása, a mindennapi kenyérért vétkező asszony lelkében fölébred a menekülés vágya. Józan napvilágon ugyanaz a csoda történik itt, mely ma is az új hitet hirdető paraszt-apostolok karjaiba kergeti a gyöngeeszű szenvedőket. Ez a Magdolna nem a szerelem által megnemesített bűnös, hanem a szalmaszál után kapkodó fuldokló. Ez a Megváltó pedig nem a szeretet vallásának hirdetője, hanem a híveket toborzó szektárius.

A kritika egyetértett abban, hogy az úgynevezett szent képben nincs se hit, se művészet, se igazság. Igazság van benne legkevesebb.

Révfalvy elolvasta a bírálatot, aztán nevetett. Túlszigorúan ítéltek fölötte és ez megint fölébresztette fanatikus önbizalmát.

- Ostobák!

Éjjel egy kávéházban fölkereste az öreg Lahotát. Valaha ez volt az ő legfanatikusabb híve.

Az öreg, akit művészkörökben «csonkakarú Rafaelnek» neveztek, alig volt még negyven esztendős, de hosszú szakállt viselt és a modora is olyan volt, mint az aggastyáné. Különben tipusa volt az elzüllött tehetségnek. Mostanában, ha nem volt éppen részeg, arcképeket festett hentesmestereknek és veteránoknak, negyven forintért darabját. Tíz esztendővel ezelőtt pedig azt jósolták neki, hogy reformálni fogja a történelmi festőművészetet. Minden látható ok nélkül egyszerre elvesztette munkaképességét, ivásnak adta magát és végleg elzüllött. Kontár keze nem engedelmeskedett neki többet, bár fölfogásában hatalmas művész volt még, mint az a csonkakezü Rafael, akivel Lessing példálózik. Azok közül, akik valaha az ő műtermében elhullatott morzsákból élősködtek, többen divatba jöttek és hírnévre tettek szert; az öreget nem bántotta az irigység, mint cinikus filozófus festette tovább a hentesmestereket. Nagy züllöttsége dacára is bizonyos kegyelettel viseltetett iránta a fiatal generáció, művészi kérdésekben mondott véleményeit pedig dogmákként tisztelték.

Révfalvy kezet fogott az öreggel és hozzátelepedett.

- Mit csinálsz?

- Várok valakit, aki megfizeti a pálinkámat.

- Megfizetem én... Hozass még!

Az öreg megivott egy pohárral, aztán mély hallgatásba merült, közbe meg a márványasztal lapján rajzolhatott.

- Láttad a képemet? - kérdezte Révfalvy.

- Láttam, - mondta Lahota derült mosollyal.

Révfalvy tudta, hogy most meghallja az igazságot, a részrehajlatlan, kíméletlen igazságot.

- Mit szólsz hozzá? - kérdezte tétovázó hangon.

- Egyike a legmulatságosabb ostobaságoknak, amiket életemben láttam. Igen jól mulattam rajta.

Révfalvy fölhajtotta poharát.

- Éppen úgy beszélsz, mint az újságírók.

A csonkakarú Rafael egykedvűen mondta:

- Hiszen a színekkel sohasem tudtál bánni, hanem rajzolni tudtál azelőtt... Gyerekkorodban jól tudtál rajzolni, azt hittem mindig, te vagy az a nagy illusztrátor, akit mindnyájan várnak... Hanem most már nem tudsz semmit, egy jóravaló kezet, egy lábat sem tudsz megrajzolni... Hova lett a tehetséged? Szétpuffant, mint a rakéta! Különös ezeknek a rakétatehetségeknek a természetrajza... Ismertem többet közületek. Gyorsabban emelkedtek, mint az igazi tehetség - sisteregtek, ragyogtok, - aztán egyszerre nyom nélkül eltüntök a semmiségben... Te már szétpuffantál, édes fiam! Nem tudsz már rajzolni, a színeid pedig - mondd csak, sohasem gondoltál arra, hogy meg fogsz bolondulni?

- Miért kérded? - riadt föl Révfalvy.

- Valami különös hóbort van a színeidben, afféle indigókék rögeszme, mintha a bolondok házába kivánkoznál...

Az öreg minden rosszakarat nélkül, naiv őszinteség hangján mondta el mindezt. Most rátette kezét a sötéten maga elé bámuló Révfalvy karjára.

- Mondok neked valamit, édes fiam! Nem kell ám éppenséggel a múzeumnak festeni, a hentesmesterek is megfizetik a vásznat... Ha nem értesz egyéb mesterséghez, állj be hozzám társnak... Szamárfület mutatunk a világnak és együtt keresünk valakit, aki megfizeti abszintünket.

Révfalvy eleget hallott. Tudta, hogy a csonkakezü Rafael meg van arról győződve, amit mond. Hazudni nem szokott a vén korhely.

Két napig járt-kelt még a fővárosban, remény és cél nélkül barangolván, hideg, sötét szomorúsággal a szívében. Megint erőt vett rajta az elhagyottság félelmes érzése. Ilyenkor a tolongó sokaságban is egyedül járt, a déli verőfényen is úgy érezte, mintha sötét szürkület venné körül. És megint annyira idegen lett önmagához, hogy iszonyodva hátrált meg a tükör elől és néha tépelődve ismételgette tulajdon, titokzatos hangzású nevét. Az esthomály ólomsúllyal nehezedett reá, alkonyatkor fényesen kivilágított helyekre menekült, kávéházakba, vendéglőkbe.

Második este fölriadt kábultságából: emberek közt találta magát, egyik színház vasfüggönye előtt ülve. Nem tudta, hogyan jött ide és mikor váltotta meg a jegyét. A színpadon játszani kezdtek, ő meg szórakozottan nézte a közönséget. Egyszerre odatapadt a szeme egy földszinti páholyhoz és nem tudta többet levenni onnan. A páholyban Zsuzsa ült. Simon Zsuzsa.

Bőujju, fehér ruhában, sziporkázó gyémántokkal a fülében ült ott, kiváncsian nézegetve a színlapot. Orlay szemközt könyökölt vele és nyugodtan tisztogatta kendőjével a messzelátó üveget.

Az asszony volt az első, aki megérezte a festő makacs pillantását. Az arca lángvörös lett és most már nem is ügyelt a színpadra, hanem egész fölvonás alatt az urát nézte, mintha magához akarná kapcsolni a két szemét, hogy ne is nézhessen másfelé. Orlay is megismerte csakhamar a festőt. El volt készülve egy ilyen véletlen találkozásra, - mert hiszen napok óta olvasta a lapokban Révfalvy nevét, - de ilyen kihívó magaviseletre legkevésbbé sem volt elkészülve. A kitartás, mellyel a festő páholyuk felé fordította az arcát, fejébe kergette a vért és lassankint írtóztató dühbe hozta. Föltette magában, hogy nem vesz tudomást az arcátlanról, - de pillantása mégis egyre a zsölleszék felé fordult, sötéten, fenyegetően.

Zsuzsa könyörögve suttogta a férjének:

- Menjünk haza, Sándor!

- Nem megyünk! - mormogta Orlay nyersen.

Látni akarta, meddig terjed Révfalvy vakmerősége. Kegyetlen gyönyörűsége telt abban, hogy teleszívja magát gyilkos haraggal.

Révfalvy pedig nem is vett tudomást a férjéről, csak Zsuzsát nézte. Zsuzsát? Nem - Magdolnát. Magdolnát, akit homályos ösztönnel keresett volt, mikor a nagy vászon előtt állott és akit nem tudott megtalálni. Most megtalálta az igazit és elhitte, hogy az, akit ő festett, rút és hazug. Mert nem igaz, hogy az igazság nem fér meg a szépséggel. Ime az igazság: a szépséggé tökéletesedett bűnbánat...

Szomjas szemmel nézte az asszonyt. Boldog borzadással töltötte el az a tudat, hogy ez a viruló szépség valaha az övé volt. A kialudt parázs lángra lobbant szívében, perzselő, emésztő lángra, mely két szeméből követelően és diadalmasan sugárzott a páholy felé. Nem lehet, hogy az ilyen szerelem nyom nélkül elenyészik az időben!

Érezte, hogy emléke még ott remeg az asszony idegeiben. Csak ki kell tárnia két karját, hogy Zsuzsa boldogan és szerelmesen boruljon a keblére...

Orlay talán megsejtette, hogy mi forog a Révfalvy fejében. A messzelátó remegett a kezében, a csillár forogni kezdett a szeme előtt. Volt egy pillanata, amikor ösztönszerüen fölemelkedett a helyéről. Talán le akart menni a földszintre, hogy fél Budapest szemeláttára arcul üsse Révfalvyt.

Az előadás időközben véget ért és az előcsarnokban uralkodó tolongásban eltaláltak a kocsiig, anélkül, hogy a festővel újra találkoztak volna. Szó nélkül értek haza. Az asszony nehéz szívvel figyelt urára, ki sötét arccal, ajkát rágva járt föl-alá a szobában. Zsuzsa végül odalépett hozzá.

- Szegény Sándorom! Sok bajod van velem!

Orlay vállat vont.

- Te nem tehetsz semmiről... Nem is okollak...

- Sándor! Menjünk haza Köllővárra.

- Nem megyünk!

- Mit akarsz tenni?

- Mit tudom én? Ha rajtam áll, megölöm a gazembert... A gazembert!

A fogai közt mormogta ezt, a keze meg ökölbe szorúlt. Aztán idegesen folytatta útját a szobában és az asszony nem is merte többé háborgatni.

Révfalvy ezalatt azon gondolkozott, hogyan közeledjék az asszonyhoz. Hatalmába fogja keríteni újra, mert nem tud nélküle élni. Nélküle szomorú teher az élet, vele mámorító boldogság lehetne. Erősen hitt ötletében és kétségbeesetten ragaszkodott hozzá, hogy csak úgy lehetne megint emberré és művésszé, ha Zsuzsa az övé lenne. Érezte, hogy megvan még régi hatalma az asszony szíve fölött. Csak egyedül lehessen vele néhány percig, szólhasson hozzá néhány szót az ő szenvedélyes nyelvén és Zsuzsa feje fölött megint összecsapnak a lángok. Követni fogja hűségesen és gondolkozás nélkül, mint végzetét.

Orlayval nem törődött. Törődtek a rómaiak a szabin férjekkel?

Levelet akart írni az asszonynak. Így kezdte: «Simon Zsuzsához.» Aztán:

«Ama szent éj emlékére, mikor karjaimban pihentél, könyörgök neked: légy megint az én régi Zsuzsám és szeress úgy, mint én téged...»

Gondolkozóba esett és fölállott az asztal mellől, írással nem fog elérni semmit! Ha az asszony ráér okoskodni, akkor félelme legyőzi szerelmét... Meg kell lepnie Zsuzsát, hogy ne tudjon gondolkozni, ne is tudjon lélekzetet venni... Váratlanul a lába elé fogja magát vetni, magát és az életét, mindenét... Lehetetlen, hogy őrült szenvedélye ne győzedelmeskedjék.

Másnap délután kikutatta a Zsuzsáék lakását. A véletlen szerencse kedvezett neki: kétszer ment csak végig az utcán és szembe találkozott Orlay kocsijával. Orlay a pártja körébe hajtatott.

Habozás nélkül fölment és átadta névjegyét a cselédnek. Zsuzsát, mikor elolvasta a nevet, első pillanatra rettenetes félelem fogta el. Mit akar tőle Révfalvy? Miért üldözi az otthonáig? Ha Sándor tudná!

Majd erőt vett félelmén és azt mondta a cselédnek, hogy vezesse a vendéget a fogadószobába. Beszélnie kell a festővel. Meg kell neki mondania, hogy amit tesz, az nem nemes, nem is férfias... Vagy nem, - inkább könyörögni fog neki, ha kell, lealázkodik előtte, térden állva, hogy ne zavarja a boldogságát.

Ha nem sajnálja, legyen irgalommal a férje iránt, a jó, nemes férje iránt.

Az a gondolat, hogy elhárítja majd a tűzhelyét fenyegető veszedelmet, bátorrá tette és erőt adott neki.

Az arca nyugodtnak látszott, mikor belépett a szobába, amelyben Révfalvy izgatottan várta.

- Zsuzsa!

Az asszony lassan bólintott fejével. Azt mondta:

- Nem hittem, hogy valaha még lássam. De most jól van, hogy találkoztunk, - mondani akarok önnek valamit.

Kissé akadozva, de elég nyugodtan folytatta:

- Nem tudom, mi hozta önt Budapestre és nem értem, hogyan jöhetett a lakásunkra... Nem lett volna szabad ide jönnie... Gondolnia kellett volna arra, hogy itt olyan emberek vannak, akiknek a nyugalmát megzavarhatja... Nem kivánok öntől áldozatot... Semmit sem kivánok, csak annyit, hogy hagyjon bennünket békességben... Ennyi csak nem sok? Emlékezzék meg arról, hogy sohasem voltam rossz önhöz... Most sem gyűlölöm, csak arra kérem, utazzék el mielőbb...

Révfalvy másként képzelte ezt a találkozást.

Könnyeket várt, szenvedélyes szemrehányásokat, amelyekre bűnbánattal és szerelemmel válaszolhatott volna. Zsuzsa, aki eddig makacsul kerülte tekintetét, most a szemébe nézett és kérlelő hangon mondta: - Megteszi ugy-e? Elutazik? Meg kell tennie!

- Hogyan? - mormogta Révfalvy. - Azt kívánja tőlem, hogy elhagyjam?

- Azt. Ne álljon útjában boldogságomnak!

Keserűség fogta el Révfalvyt. Szenvedélyes türelmetlenséggel fakadt ki:

- Most hagyjam el, most, mikor újból megtaláltam? Ej, - Zsuzsa, hát nem érzed, hogy jobban imádlak, mint valaha?

Az asszony rémülten tekintett reá.

- Nem, Révfalvy, - így nem szabad beszélnie! Ne szeressen engem, nem akarom, hogy szeressen...

A festő búsan mosolygott.

- Szegény Zsuzsám, nem az akaratom, hogy szeretlek... Te sem akarsz szeretni, - de nekünk az a végzetünk, hogy együtt üdvözüljünk vagy együtt kárhozzunk el...

A saját vakmerő szavaitól megrészegülten folytatta:

- Szeretlek, lángoló, őrült szerelemmel és tudom, hogy te is szeretsz... Ne tagadd! Nem hitegetlek: meglehet, hogy ez a szerelem romlásunkra lesz, de egyetlen pillanatban istenibb boldogságot nyujt, mint a te langyos nyugalmadnak végtelensége...

A foglalkozásszerű nőcsábító gyakorlottságával megragadta Zsuzsa kezét, hogy magához vonja a meglepetéstől és félelemtől megdermedt asszonyt és csókjaival elfullassza benne a józan ész szavát. Zsuzsa a rémülettől zokogva védekezett. A kétségbeesés erőt adott neki, kis keze acélkeményen mélyesztette ujjait a támadó arcába. Alig egy arasznyira volt egymástól a két sápadt arc. Egy pillanatig lihegve néztek egymással farkasszemet. A férfi kétségbeesett szenvedéllyel, követelve mélyesztette pillantását az asszony szemébe, mintha meg akarná benne keresni, ki akarná belőle csalni a rejtett szikrát. De nem talált e szemben semmit, semmit, csak határtalan gyűlöletet, undort, félelmet. Nincs semmi hatalma Zsuzsa fölött! Zsuzsa megveti, mint valami utálatos férget és ha ereje volna hozzá, megsemmisítené, hogy megszabaduljon tőle.

Talán egy percig nézték egymást némán. Ez a pillantás oly hatással volt Révfalvyra, hogy eleresztette az asszonyt.

- Nem szeretsz már! - mondta tompa hangon.

Az asszonyt nem bírták már a lábai. Leült a székre és lassan rázta a fejét.

- Nem, - nem szeretlek már.

Révfalvy jó ideig fásultan bámult maga elé, aztán hirtelen fölemelte a fejét.

- Jól van Zsuzsa! Úgy lesz, amint akarod! Isten veled, Zsuzsa!

Távozott, anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna. A kapu alatt kissé rendbe szedte a haját, kendőjével megtörölte megvérzett arcát és elsietett a fogadójába.

Fáradtan heveredett le a kerevetre és nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt, míg be nem alkonyodott. Mikor az utcai gázlámpák sárga fénye beverődött a sötét szoba mennyezetére, fölkelt és gyertyát gyujtott. Nagy gonddal átöltözködött, az éjjeli szekrény fiókjából kivette a revolverét és a kabátja zsebébe tette. Fütyörészve ment le a lépcsőn, végig a hajlongó szolgák során. A sarkon álló bérkocsik közül gyakorlott szemmel kikereste a legcsinosabbikat.

- Valamelyik dalcsarnokba!

A kocsit megváratta a mulatóhely előtt, ő maga belépett a fehér, villamos fényben úszó, alacsony terembe. Az egymás hátán szorongó közönség éppen ujongva tapsolt egy német énekesnőt. Valami bosszantóan ostoba keringő járta akkoriban; a sikamlós szöveg refrainja: «Ha a fecskék visszajönnek...»

A szőke leány fisztulázó, vékony hangon énekelt, de a meztelen karja szép volt, a ruhája pedig tele volt szórva hamis gyémántokkal. Szemet szúrhatott neki a páholyba lépő fiatalember délceg alakja, mert az utolsó strófáját már jóformán csak neki énekelte, kihívó gesztusokkal kisérve hideg, üveghangú énekét.

A színpadon most egy tornázó mutatta be ügyességét, Révfalvy pedig szemügyre vette a szomszéd páholyban ülő csinos asszonyt. Tisztességes, vidéki asszonykának látszott, ki nagyszámú férfitársaság kiséretében tévedt ide. A férfiaknak föltűnt a festő viselkedése, megbotránkozottan suttogni kezdtek; Révfalvy gúnyos mosollyal méregette őket, majd poharát egy bizalmas mozdulattal az asszonyra köszöntötte. A megrémült asszony közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon, de a férfiak nem mozdultak. A festő csakhamar ráunt erre a mulatságra is. Egyideig még elnézte a tornázót, azután fölkelt és otthagyta a helyiséget. Az utcára vezető folyosó lámpái alatt zöldruhás, sárgahajú hölgy sétált föl-alá. Révfalvy megismerte a német énekesnőt.

- Éhes vagy? - kérdezte kurtán.

- Szemtelenség! - A leány fitymálva mérte végig.

- Ha nem vagy éhes, akkor nem kellesz. De ha jól tudsz enni meg inni, akkor jöhetsz velem.

- Hogy mer engem tegezni?

- Ne nézz engem vidékinek, rózsám! Kocsis!

A bérkocsi előállott.

- Jösz, vagy nem jösz?

A kocsi láthatólag imponált a leánynak. Kevés habozás után beült.

- Maga nagyon különös ember, de nem lehet rá haragudni.

Egy közeli vendéglő előtt álltak meg. Révfalvy különszobát kért, aztán nagy szakértelemmel összeállította az estebédet.

A leány azalatt levetette a kabátját meg a kalapját és asztalhoz ült.

- Kinéztem magából első pillantásra, hogy úriember. Mindjárt, mikor a páholyba lépett.

Révfalvy is szemügyre vette a leányt.

- Hogyan mersz te chypre-illatot használni? Neked ibolya való, vagy gyöngyvirág, mert hideg vagy és szőke, mint egy pékmester felesége. Hogyan is tévedtél erre a pályára? Nem neked való! Harisnyát kötni és uborkát savanyítani: ez neked való!

A leány nem értette meg egészen. Azt mondta rá:

- Nem kell rólam rosszat gondolnia... Ha nekem férjem volna, bizony nem csalnám meg, mint az úriasszonyok szokták.

- Elhiszem. Hanem most igyál, bár tudom, hogy sírni fogsz, ha leiszod magadat... Dalolj valamit!

A leány fisztulázó hangján elkezdte:

- Ha a fecskék visszajönnek...

Aztán elnevette a végét.

- Ostobaság, - én nem tudok énekelni, csak a karjaimat mutogatom a színpadon. Láttad már a karjaimat?

Sokat tartott a karjaira és eldicsekedett velök, mint a jó gazdasszony a befőttes üvegeivel. A szemben levő nagy tükör bántotta a szemét, azt mondta, hogy az asztal másik sarkára akar telepedni.

- Azért nem kell fölkelni...

Révfalvy közömbös arccal egy pezsgős palackot vágott a tükörbe, a nagy üveglap csörömpölve repedt szét.

- Mennyi pénzbe fog ez kerülni! - sopánkodott a leány.

Ez az erőszakos megrázkódás elkergette a szemükből az álmot, most már erősen inni kezdtek.

- Nekünk állandó ismeretséget kell kötnünk, - vélekedett a leány.

- Esküszöm neked, izé, - mi is a neved?

- Magda.

A festő elkacagta magát e név hallatára.

- Esküszöm neked, bűnbánó Magdolna, hogy életemben nem beszélek több nővel, mint veled!

- Hazudsz, hanem kedvesen tudsz hazudni... Mi a neved?

- Orlaynak hívnak, Orlay Sándornak. Képviselő vagyok.

Már hajnalodni kezdett, mikor Révfalvy kifizette a számláját.

- Most hová megyünk? - kérdezte a leány.

- A városligetbe kocsikázunk.

Magda már boros volt és a világ végéig is elment volna ezzel az emberrel, aki fölötte megtetszett neki. Már szinte beleszeretett. A kihalt Stefánia-úton megállították a kocsit és leszálltak. Egy darabig sétáltak a hajnali szürkületben, aztán letelepedtek egy padra.

- Mit csinálunk itt? - kérdezte a leány. - Hideg van!

- Majd látsz mindjárt olyat, amit még életedben sem láttál...

Magda közelebb húzódott Révfalvyhoz és a vállára hajtotta fejét. Boros volt és a multjáról kezdett neki beszélni. Eldicsekedett vele, hogy milyen tisztességes leány volt ő, mielőtt tisztességtelenné lett. Tizennyolc éves koráig ha valaki illetlen ajánlatot mert volna neki tenni, kikaparta volna a szemét. Hanem aztán jött egy utazó ügynök, aki házasságot igért neki, annak nem kaparta ki a szemét...

Elhallgatott, aztán minden ok nélkül sírni kezdett.

Mélységes csönd volt köröskörül, csak a közeledő kocsik halk kelepelése hangzott a fülükbe. A fák fölött a teli hold vörös tányérját látták, amint végtelen közönyösséggel nézett le reájuk.

Révfalvy kivette zsebéből a revolvert. Aztán eszébe jutott valami és a pénzes tárcáját odaadta a leánynak.

- Megteszlek örökösömmé, bűnbánó Magdolna. Ha főbe lőttem magamat, fizesd ki a kocsit...

A leány nevetve nézte a fegyvert.

- Jól van! Hanem akik mondják, azok sohasem teszik meg.

A festő fölhúzta a fegyver ravaszát, a leány pedig ásítva simult hozzá.

- Még meg se csókoltál, - mondta halkan, - pedig nem is festékes az arcom...

Révfalvy félrelökte a leányt és a szájába vette a fegyver csövét. A lövés eldördült és a festő hátrahanyatlott a padon. A leány jó ideig bambán nézte. Mikor meglátta a padon végig ömlő vastag vérsugarat, felszökött helyéről és rémülten sikoltozni kezdett.

Az esti lapok már közölték a Révfalvy öngyilkosságát. Orlay, aki azelőtt való este és aznap délben is eredmény nélkül járt a festő fogadójában, a felesége előtt egy szóval sem említette a történteket. Zsuzsa nem hozta szóba, pedig ő is elolvasta az esti lapokat.

Némán költötték el az estebédet, az asszony később a homályos üvegerkély nagy kerevetére telepedett, Orlay meg elgondolkozva járt-kelt az ebédlőben. Végül odaült Zsuzsa mellé, magához vonta és gyöngéden megcsókolta a szemét. E csókkal körülbelül annyit akart mondani:

- Azért mi még boldogok lehetünk!

Az asszony szó nélkül hajtotta fejét a férje vállára.

Egy egész óráig maradt így és ha Zsuzsa néha meg nem simogatja Orlay kezét, a férje azt hihette volna, hogy elaludt. Mikor fölemelte a fejét, a fél arca, amelyen pihent, lángvörös volt. Halkan mondta:

- Ugy-e, Sándor, hazamegyünk Köllővárra?

- Haza, gyermekem!

- Akkor jól van minden.

Zsuzsa reggel már csomagoláshoz látott, türelmetlenül, mint a vakációra készülő diák. Le se ment az utcára többet, látni se akarta a várost, amelyet most gyülölt és amelytől félt. Hazamennek egy hónapra vagy kettőre, - odalenn, apánál, majd elválik, hogy meddig maradnak. Búcsúlátogatásokat sem akar tenni. Sándor magára vállalta, hogy bejárja a várost és leadogatja a névjegyüket ott, ahol kell.

Osztrovayékhoz mégis maga ment el Orlay. Velük még sem végezhet egy kártyadobással.

Otthon találta a házaspárt. Éppen vendégük volt: Kelemen Agáta, aki «A nőiesség hatása a világ történelmében» cimű könyvének egy kötetét hozta el Klárának, mint a nőiesség leghivatottabb képviselőjének. Orlay nem is vette észre, hogy Klára asszony milyen fagyos udvariassággal fogadja.

- Hosszabb időre lemegyünk az asszonnyal Köllővárra, - mondta. - Ki kell mentenem a feleségemet, hogy nem jött el maga, - kissé gyöngélkedik.

Klára így válaszolt:

- Magát visszatérése után is szivesen látom a házamban, kedves Orlay, de a nejét egyszer s mindenkorra fölmentem attól a tehertől, hogy hozzám fáradjon.

Fölemelt hangon mondta ezt, minden egyes szót hangsúlyozva. Orlay nem értette meg mindjárt a formaszerű kitiltást.

- Mit mond?

Klára sápadt arccal, de nyugodtan lépett az asztalhoz. Az albumból kivett egy összehajtott levelet.

- Tudja, hogy a napokban közös ismerősünk, a szegény Révfalvy Jancsi, öngyilkosságot követett el. A fogadóbeli szobájában hátrahagyott egy megkezdett levelet, mely Simon Zsuzsához volt címezve. A rendőrtiszt, aki a fogadóban járt, ismeri a családunkat és azért diszkrétül elhozta nekem ezt a levelet. Be fogja látni, hogy el kellett olvasnom. És ha ön is elolvasta, meg fogja érteni, miért mondok le a szerencséről, hogy azt, akinek a levél szól, tovább is házamban lássam...

Átadta neki a levelet. Orlay egy gyors pillantást vetett bele.

«Ama szent éj emlékére, mikor karjaimban pihentél, könyörgök neked: légy megint az én régi Zsuzsám és szeress úgy, mint én téged...»

Ezt Révfalvy írta az ő feleségének! Orlay érezte, hogy minden csepp vére a szíve felé tódul... A nyomorult nem tudta átkozott sírjába vinni titkát, hanem elárulta a halála után... Klára asszony tudja, - most már az egész világ tudja!

Osztrovayné kegyetlen diadallal mérte végig Orlayt. Végül hát mégis ő maradt a győztes a harcban. Zsuzsa, a kényeztetett, bálványozott Zsuzsa, lehetetlenné van téve, - Orlay pedig, aki vérig sértette asszonyi hiúságában, porig alázva.

Osztrovayék, Agáta kisasszonnyal egyetemben, jó eleve megbeszélték ezt a jelenetet. A férj nagyon sokáig ellenezte Klára tervét, de végül is megint az asszony győzedelmeskedett. Az előre megállapított tervbe tartozott bele az is, amit Klára asszony most mondott:

- Ezek után kénytelen vagyok Orlayné asszonyt kitiltani a házamból!

Orlay, mint lovagias ember, erre bizonyára Osztrovay úrhoz fordul, mondván neki:

- Uram, egyetért ön azzal, amit a neje mond?

Osztrovay erre lovagias hidegvérrel válaszol:

- Ama kellemes helyzetben vagyok, hogy megfelelhetek Osztrovayné minden tettéért és szaváért.

Orlay azonban kiesett a szerepéből és mikor Klára asszony élesen hangsúlyozta a «kitiltom» szót, nem fordult a férjhez, hanem durván vágta az asszony arcába:

- Szemtelen!

A dühtől remegve távozott. Bekövetkezett hát, amitől annyira rettegett: a botrány.

Egy névtelen jóakarója beküldött neki egy ujságlapot, - igaz, hogy rosszhírű kis ujság volt, - mely nevek említése nélkül terjedelmesen tárgyalta az ügyet. «A művész szerelme» volt a cikk címe. A fiatal művész és a nagyúr leánya imádták egymást és a leány, a mindenható szerelem szavára hallgatva, a művész kedvesévé lesz. Az apa hallani sem akar a házasságról, mert gazdag, a művésznek pedig nincs egyebe a szorgalmánál és istenadta tehetségénél. És akad egy «gavallér», - «gavallér» macskakörmök közt! - aki a hozomány kedvéért megbocsátja a leánynak a multját és oltárhoz vezeti. A leány kétségbeesetten védekezik, éjjel-nappal sír, de végre is beletörődik sorsába. A művész nem törődik bele. Azok közül való, akik csak egyszer tudnak szeretni életükben. Még egyszer visszatér önkéntes számkivetéséből, még egyszer látni akarja őt, aki örökké elveszett az ő számára, aztán egy pisztolylövéssel véget vet tragédiájának... A cikket érzelgős elmélkedés rekeszti be és kiméletlen támadás az emberkereskedő apa és a «gavallér» férj ellen.

Orlayt végtelen elkeseredés fogta el. Meg volt róla győződve, hogy a cikket mindenki olvasta és hogy az emberek mind úgy itélnek róla, mint az a botrányhajhászó újságíró. Akik mosolyogva kezet szorítanak vele, azok titokban mulatnak rajta, akik pedig közömbös arccal mentek el mellette az utcán, megvetésükkel akarnak tüntetni. A háta mögött meg összesúgnak. Igen, - ki tudja, hogy mit beszélnek a háta mögött? Tüntetve kezdett emberek közé járni, a kaszinóba, a pártja klubjába. Gyanakodva hallgatott, élesen figyelt az emberek szeme közé, hogy megismerje ítéletüket. Keresett valakit, aki nyiltan megmondaná neki a véleményét: Gazembernek tartalak! Keresett egy embert, akit megölhetne.

Zsuzsa elkészült a csomagolással és türelmetlenül várta férje további rendelkezését. Két napig várt, aztán megkérdezte:

- Mikor megyünk? Holnap?

- Te mehetsz, én itt maradok...

- Magam menjek? - riadt föl rémülten.

- Bandi elkísérhet...

- Nem, Sándor, veled akarok maradni!

- Jobb, ha apádhoz mégy. Nekem itt dolgom lesz.

Zsuzsa nem merte tovább faggatni. Hiszen tudta, hogy mi bántja az urát, neki is megküldték azt a gyalázatos ujságot. Mikor útrakészen volt, búcsúcsókra nyújtotta neki homlokát. Egy pillanatra megint elérzékenyedett.

- Sándor, mondd meg, mit akarsz tenni?

- Bízd reám! - volt a rövid válasz.

Ilyen rideg hangon még nem beszéltek egymással. Az asszony nehéz szívvel utazott haza.

Orlay Budapesten maradt. Úgy érezte, hogy nem szabad visszavonulnia, míg valamiképpen ki nem köszörülte a nevén esett csorbát. Ha másképp' nem, egypár pisztolylövéssel könnyít magán, vagy néhány szikrázó kardvágással. Különben talán megfojtaná a lelkében összegyülemlett keserűség. De mintha az egész világ összebeszélt volna ellene: soha még emberrel gyöngédebben és udvariasabban nem bántak, mint akkoriban ő vele. Végre Osztrovayra gondolt. Számon kéri tőle a házán ejtett sértést.

Osztrovay úr, mikor Orlay segédei fölkeresték, egy különös tapasztalattal gazdagodott. Halálos végű párbaja óta, mely megalapította tekintélyét a társaságban, abban a hitben élt, hogy ő tulajdonképpen igen bátor férfi. Most, mikor ráért egy egész éjszaka az Orlay kihívásán gondolkozni, vacogó fogakkal konstatálta magában, hogy ő alapjában véve mégis nagyon gyáva. Elég becsületes volt ebből levonni a következtetést. Levelet írt Orlaynak, amelyben kereken kijelentette, hogy ő sokkal komolyabb férfi, semhogy azonosíthatná magát ugrifüles felesége bogaraival. Orlay szemtelennek nevezte Klárát? Nagyon helyesen tette! Ő maga, Osztrovay, sem talált ennél helyesebb jelzőt a felesége magaviseletének jellemzésére. Mert igazán szemtelen volt. Egyébiránt köszöni Orlaynak, hogy rokoni jogával élve, erélyes rendreutasításával elejét vette a további félreértéseknek...

Orlay rongyokká tépte a levelet, de végre is belátta, hogy Osztrovay különb filozófus nála. Kezdette a saját kötekedési kedvét ízléstelennek találni. Nem viheti a becsületét kifoltozni a vívóterembe, mint valami diák.

Otthon újból és újból elolvasta az ujságcikket. Egyszerre rajtakapta magát, hogy kezdi már komolyan venni. Érvel ellene, bizonyítgatja önmagának, hogy Zsuzsa nem kényszerítve jött hozzá, ő meg nem érdekből nősült. Órákon át járt-kelt az üres lakásban, egyszer aztán megállott a Zsuzsa kis íróasztala előtt és sorra nyitogatta a fiókokat. Valamennyi kinyílt, csak az egyik volt kulccsal elzárva. Miért van elzárva? Mit őriz benne, mit titkol előtte az asszony? Habozás nélkül betörte a zárat a keze ügyébe eső tűzfogóval. A fiókban írószereket talált meg egy dobozt. A doboz tetején egy sor, Zsuzsa kezeírása.

«Halálom után el kell égetni.»

Megdöbbenve, elgondolkozva tette le a dobozt. Mit jelent ez? Zsuzsa a halál gondolatával foglalkozik? És mi lehet az a titok, amelyet oly óvatosan őriz, hogy magával akarja vinni a sírjába? Megint a kezébe vette. Megnézze a tartalmát? - Ej, - neki tudnia szabad, tudnia kell, mit rejteget az asszony!

Csak hét levél volt a dobozban, mind a hét az Orlay kezétől. Rövid utazásai alkalmával írta e leveleket, telve szerelmes epedéssel, aminőket fiatal házastársak írnak egymásnak.

Pirulva tette vissza a dobozt. Nem volt a szegény Zsuzsának semmi titka! A szívében nincs oly zug, ahová a férje szeme el nem láthatna. Egyszerű, kristálytiszta és átlátszó ez a szív és csak az ő túlfinomodott, okoskodó gondolkozásmódján múlik, ha néha nem tudja ezt a tisztaságot megérteni.

Négy nap óta nem látta már az asszonyt. Hírt sem vett tőle. Ilyen sokáig még nem voltak egymás nélkül. Eszébe jutott, hogy most már nincs is mit keresnie a fővárosban, elzárta tehát a lakást, kocsiért táviratozott Köllővárra és elutazott.

Orlay megérkezett Köllővárra. Zsuzsa és Bandi a hajónál várták. Megérintette ajkával az asszony homlokát és megcsókolta a fiút.

- Nem láttad apát? - kérdezte Zsuzsa. - A reggeli hajóval bement Budapestre, egypár perccel előbb, mint a táviratod megérkezett. A hajótok találkozott.

- Nem voltam a födélzeten.

Simon ezredest a nyugtalanság űzte Budapestre. Sehogysem tetszett neki, hogy az asszony egyedül jött haza; úgy sejtette, hogy a házastársak közt elhidegülés állott be és ösztönszerűen érezte, hogy ez összefüggésben lehet Révfalvy öngyilkosságával. Végére kellett járnia a dolognak.

Orlayék csendben elköltötték az estebédjüket, asztalbontás után Zsuzsa fölolvastatott magának a fiúval, a férj pedig csendesen szivarozva ült a kereveten.

Az asszony később aludni vitte a fiút, maga meg visszajött a férjhez. Négy napja nem látták egymást, de azért alig tudtak egymással mit beszélni. Orlayt még egyre fojtogatta a keserűsége.

Jól tudta, hogy nincs joga az asszonyt szemrehányással illetni, azt is érezte, hogy a viselkedésében van valami igazságtalanság, - de nem tudott parancsolni a kedvének. A kielégítetlen bosszúsága idegessé és szűkszavúvá tette.

Az asszonyt annyira elszomorította férjének megváltozott modora, hogy alig mert hozzá szólani. Attól félt, hogy a szava sírásba csap át. Pedig valami nagy, valami fontos eseményt kellett Sándorral közölnie. Titkot kellett reábíznia, amelyről csak egypár nap óta szerzett bizonyosságot és amely boldog borzadással töltötte el egész valóját. Eltöprengett magában, hogy miképpen mondja el, de amint férjének komor arcába tekintett, megint csak torkán akadt a szó. Nem, míg Sándor ilyen hideg szemmel pillant reá, nem tudja neki megmondani...

Fölállott és halkan mondta:

- Jó éjszakát, Sándor.

Az ajtóig ment, onnan lopva visszanézett. Várta, hogy Sándor feléje nyújtsa kezét, lágy hangon mondja neki: - Gyere, kis bolond, hiszen szeretlek!

Hogy repülne a karjába! Hogy simulna hozzá, boldogan, szerelmesen!

Nem nyújtotta utána a kezét, ő is csak annyit mondott:

- Jó éjszakát!

Zsuzsa egy kicsit még elsírt az ágyában. Óh, - nem tudnak a férfiak szeretni. Egyik sem tud úgy, mint az asszony. A hiuságát, mit becsületének nevez, mindegyik többre tartja a szerelménél... A nő pedig, ha szeret, először is a becsületét áldozza föl... Zsuzsa úgy érezte, hogy ő mindent meg tudna bocsátani annak, akit szeret. Ha férje sikkasztó volna vagy gyilkos, akkor is szeretné úgy, mint most, - ha nem jobban! Erre egyik férfi sem képes.

Pedig milyen jó is volna, ha most nagyon szeretné a férje, most, ezekben a nehéz időkben, amelyeknek eléje néz.

Sokáig nem tudott elaludni az éjjel és reggel tovább maradt ágyban, mint rendesen. Még öltözködött, mikor a férje a szomszédszobában már reggelihez ült. Az asszony sietve rendezgette a nedves haját, aztán a hálószoba ablakfüggönyén keresztül egyszerre meglátta az édesatyját. Az utcán jött, egyenesen a házuknak tartott. Katonai egyenruháját viselte, mely a felesége temetése óta nem volt rajta. Lassú, kimért léptekkel közeledett, kevélyen, szinte dacosan fölemelt fővel.

Az asszony dobogó szívvel surrant a függönyhöz. Az ezredes most az ablak alatt haladt el. Arca komor volt és sápadt. Zsuzsa hirtelen rémülettel kiejtette kezéből a fésüt: édesatyja mindent tud... Az arcáról látja, hogy mindent tud... Budapestről jön, ott elmondtak neki mindent!

Erre a rettenetes lehetőségre ő még sohasem gondolt. Mindent el tud szenvedni, mindent elbír, de ha szembe kell állania atyjával és be kell vallania bűnét: megöli a félelem és a szégyen.

Egy szökéssel az ajtónál termett és reátolta a reteszt. Elálló lélegzettel hallgatózott. Eltelt néhány gyötrelmes másodperc, míg odaát sarkantyupengés hallatszott.

Majd megszólalt a Simon öblös hangja, amint vejéhez beszélt.

- Budapestről jövök... Találkoztam Kelemen Agátával... Tudod, mit beszélnek odafönn a feleségedről?

Orlay sokáig hallgatott, majd dacosan mondta:

- Mit törődöm én a szélmalmok kereplésével!

- Nem úgy van, - kiáltotta Simon indulatosan. - Kisebb dologért is halomra lövöldözik egymást az emberek... Tudni akarom, hogy miért nem véded meg a neved becsületét?

- Nem fogom szégyenemet botránnyal tetézni, - mondta Orlay határozottan. Majd keserűen fakadt ki:

- Óh, eleinte én is úgy éreztem, mint te. Jártam az utcán, emberhúsra éhesen, mint a fenevad... De ez nem ér semmit! Semmit! Legjobb, amit tehetek: elfeledni mindent, akkor talán a többiek is elfeledik.

Simon kardja csörömpölve ütődött a padlóhoz.

- Orlay, - mondta rémülten, - Orlay, mondd ki hitedre és becsületedre, hogy aljas hazugság, amit leányomról beszélnek.

Zsuzsa már akkor lesiklott az ajtófélfán és a küszöbön térdepelt, két karjába rejtve arcát. Remegve várta, hogy mit mond a férje. Azt mondta:

- Hitemre és becsületemre mondom: akik Zsuzsáról beszélnek, egyik sem méltó arra, hogy a nyelvére vegye az ő nevét.

- Nem úgy! Az igazságot akarom tudni! Az igazságot.

Orlay nem válaszolt.

- Irgalmas isten, - hát igaz volna? A sejtelmeim nem hazudtak!

A szék megroppant, amint hatalmas termete beleroskadt. Kínos, hosszú csend következett.

- És te tudtad ezt, mikor feleségül vetted? - kérdezte utóbb tompa hangon.

- Mindent tudtam.

- Senki sem mondhatja hát, hogy megcsaltalak!

- Mindent tudtam. Zsuzsa becsületesen megvallotta. Megbocsátottam neki, mert szerettem - és hűséges, jó feleséget találtam benne.

Simon kirúgta maga alól a széket.

- Te megbocsátottál neki, de én nem! Nem fogom neki soha megbocsátani, hogy gyalázatot hozott a nevemre.

A hangjának idegen csengése volt, minden szava kalapácsütésként sújtott le Zsuzsára.

- Mit akarsz tenni? - kérdezte Orlay idegesen.

- Igazságot! Nézzen a szemembe, ha tud, feleljen a becsületemért!

Zsuzsa lassan fölállott a földről.

Az apja becsületéért feleljen? Óh, - valami fanatikus önzés lakozhatik ezeknek a férfiaknak a lelkében, hogy mindig csak a saját nevöket, a becsületöket féltik!

Egyikük sem kérdi, egyikük sem törődik azzal, hogy mennyit szenvedett ő...

Az ezredes megzörgette az ajtó kilincsét.

- Nyisd ki! - kiáltotta parancsoló hangon.

Az asszony lobogó hajjal futott végig a szobákon. Nem tud most apja szemébe nézni, nem tud! Kínos zavarában valami rejtekhelyet keresett. Szeretett volna elsülyedni a föld alá, vagy elrepülni a háztetők fölött. Szeretett volna megsemmisülni.

- Nyisd ki! apád keres!

Kétségbeesetten nézett körül... Az asztalon Orlay revolvere hevert. Zsuzsa maga vette volt ki az utitáskából, hogy a gyerek kezébe ne kerüljön... A szeme most megakadt a fegyveren... Ez a halál! A menekülés, a nyugalom! Ha megtenné, akkor egyszerre vége lenne a zaklatásnak, akkor megint szeretnék és elsiratnák, mint jó feleségüket, édes leányukat...

Kezébe vette a fegyvert, meg van töltve. Kezébe vette, aztán eszébe jutott valami, és iszonyodva eldobta.

Boldogtalan, százszorosan boldogtalan, - mily átkozott gondolat fogamzott meg a fejedben! Anya vagy és meg akartad ölni a gyermekedet!

Az izgalom elszédítette. Leült a kerevetre és ölbe tett kézzel várta, hogy mi fog történni. Történjék, aminek történnie kell: mindent el fog tűrni.

Az ajtó előtt álló férfiak megijedtek a baljóslatú csendtől. Simon ezredes nekitámasztotta hatalmas vállát a zárt ajtónak és a gyönge retesz engedett a nyomásnak. Az ezredes és Orlay izgatottan siettek a szobába.

- Zsuzsa, mi baj? - kérdezte Orlay aggódva.

Egy pillantást vetett a halálsápadt, magával tehetetlen asszonyra és a szőnyegen heverő fegyverre. Megragadta a felesége kezét.

- Zsuzsa, - mi történt?

- Semmi, - mondta Zsuzsa gyönge hangon. - Semmi, csak meg akartam magamat ölni, de aztán eszembe jutott, hogy nem szabad, mert anya vagyok.

Orlay indulatosan ragadta meg a két karját.

- Gyermekem, az istenért, mit beszélsz?

Az asszony bágyadtan támasztotta fejét a férje vállára és panaszosan mondta:

- Nem jó így élni, Sándor. Gyalázatot hoztam a fejetekre és senki sem szeret már...

- Zsuzsa, Zsuzsa, - hogy mondhatod ezt?

Az asszony búsan bólintott fejével.

- Tudom, hogy mit beszélek. Egyiktek sem szeret már. Apa addig szeretett csak, míg karonfogva sétáltam vele az utcán és míg az emberek utánunk szóltak: Milyen csinos az ezredes Zsuzsája! Te is csak addig szerettél, Sándor, míg verőfényt és meleget hoztam a házadba... De most, hogy beborult fölöttem az ég, idegenek vagytok hozzám... Csak a maga becsületét félti mindegyik és hogy velem mi lesz, azzal senki sem törődik... Igy nem jó élni!

Orlay arcát ez egyszerű szavakra lángvörösre festette a szégyen. Eszébe jutott, hogy mit mondott egyszer Zsuzsának, - szeretlek bűnöddel együtt! - és most közel volt hozzá, hogy föláldozza szerelmét hiúságának. Vagy nem is szerelmét, csak jogérzetét. Akit fölmentett a saját lelkiismeretének itélőszéke előtt, annak nem akarta megbocsátani, hogy a világ mondott fölötte itéletet. És kik képviselték ezt a világot? Tudtával csak hárman. Klára asszony, aki unalmában egyszer fölajánlotta neki szerelmét, Osztrovay úr, akit jólélekkel gyávának tarthatott és Agáta kisasszony, akinek valamikor őrködni kellett volna Zsuzsa fölött, akit most az aggszűz erényes megbotránkozásával tagadott meg... Orlay megszégyenülést és megbánást érzett és most tudta csak megint, mennyire imádja feleségét, mikor közel volt hozzá, hogy elveszítse.

Egészen megfeledkezett az apósa jelenlétéről.

- Zsuzsám, édes jó Zsuzsám, - nagyot vétettem ellened, de meg fogsz bocsátani, mert jobb vagy, nemesebb nálam... Hanem egyben nincs igazad Zsuzsa: én még mindig szeretlek és most is jobban szeretlek az életemnél. Ha meghaltál volna, utánad haltam volna...

Simon ezredes jóformán csak annyit értett meg az egészből, hogy nemsokára nagyapa lesz. Most megint eszébe jutott, amit Agáta beszélt neki.

- Mégis, - mi igaz a dologban? - kérdezte sötét arccal.

A vejének ez kellett éppen. Hiszen egyre kereste azt az embert, akivel szemben megvédhetné a feleségét és eddig talán csak az volt a baja, hogy nem akadt olyanra, aki helyt állt volna neki. Most megtalálta azt, akit keresett. Kevély hangon mondta:

- A feleségem nekem tartozik csak számadással, nekem, az urának!

- És azzal ne törődjem, hogy a világ szájára jutott?

- Nagyon jó, hogy a világ szájára jutott, legalább leszámoltam végleg az ostoba rémmel, amely a házamban kisértett... A rém az én hiuságom volt, az én gyáva félelmem a világ ítéletétől... Az igazság ez: a leányod szeretett és megcsalták, miképpen csak ártatlanságot lehet megcsalni. Megvallott nekem mindent és én nem szüntem meg őt szeretni, mert éreztem, hogy a lelke így is százszor tisztább és szűziesebb, mint mindazoké, akiket sohasem csaltak meg, mert lelki romlottságuk megóvta őket attól, hogy könnyenhívők legyenek... Ez az igazság. Akit érdekel, annak elmondhatom, aki pedig ítéletet mond fölöttem, anélkül, hogy meghallgatott volna, azt jogom van megvetni.

Megfogta Simon kezét és szelidebben folytatta:

- Neked van legkevésbbé jogod hozzá, hogy pálcát törj Zsuzsa fölött... Mikor a nőd meghalt, vállalkoztál reá, hogy nemcsak atyja, de anyja is leszel a leányodnak... Erre képtelen voltál és a te helyzetedben más férfi is képtelen lett volna reá... És éppen abban van a te bűnöd, hogy olyanra vállalkoztál, amihez nem volt elegendő erőd...

Simon sötét arccal bámult maga elé. Nem akart már semmit, se lármát, se botrányt, csak az bántotta, hogy Zsuzsája kételkedik a szeretetében. Azt mondta a leányának:

- Nem értek az egészből semmit. Csak azt látom, hogy az urad pártodat fogja. Végre is van olyan gavallér, akár én, és belenyugszom az ítéletébe. Nem kutatom, hogy mi történt, nincs is hozzá jogom. Nem akarok többet hallani a dologról, - az egyetlen bűnöst úgy sem ölhetném meg másodszor... Hanem nem vagy igazságos Zsuzsa, mikor azt mondod, hogy apád nem szeretett...

Az asszony, aki Orlay vállára támaszkodva nézte atyját, most hirtelen lehajolt és némán megcsókolta Simon kezét. Az ezredes fogva tartotta a kezét. Kissé meg volt indulva. Magához vonta leányát, homlokon csókolta és hogy elérzékenyülését titkolja, halkan mormogta:

- Egyenesen állj, Zsuzsa!

Azzal a sapkája után nyúlt. Úgy érezte, hogy egyelőre nincs itt ő reá szükség. Mikor az utcára ért, már csak arra gondolt, hogy nemsokára nagyapa lesz.

A házastársak egyedül maradtak. Orlay a felesége szemébe nézett, nem a szerelmes ember lázas gyöngédségével, hanem a férfi tiszta rajongásával, ki az asszonyban először tiszteli gyermeke anyját.

Zsuzsa ereiben pedig, a nagy fölindulás után, megint édes, diadalmas életkedvvel pezsgett a vér. Halvány arca kivirult, szeme boldogan csillogott. Rátette két kezét a férje vállára és megkönnyebbülten mondta:

- Mégis jobb élni!

VÉGE.