A csillagokban ne keresd
Se a tegnapban
Se a mában
Se a felhővonulásban
Se virágok illatában
Gyere
Gyere
Keresd csak szemem
Szerelmes sugarában

A konyhában ülök
Megittam a kávét
És ezzel nyomasztó kezdetét
Vette a nap
Egy kenguru-vízcsapban kiöblített pohár
A hírek a rádióból
A pontos időjelzés után
Már nem hiányzik semmi a nyomorult
Ember idomított rángásaihoz
S hogy betilthatatlan
És elkerülhetetlen
Egyetlen
Szabadságomként
Gondoljak rád

A mindig másra

Akik olyanok vagytok
Mint a hírek a rádióból
Mint az éhség és jóllakottság
Mint a kiöblített pohár

Hagyják már uraim a sok sírszéli verset,
A levélnek álcázott nekrológokat;
Írjanak dalt, szárnyalót és nyerset
Vesszen a gyászkeret a lapról!

Kit érdekel már a kendtek bús nyavalyája,
A sok ülőfürdőben kelt, komor gondolat
A nevetés a hatalom legjobb kritikája,
Nem a bánat fűrészfogainak

Míves ráspolyozása.
Barátim!
Megint csak új nóta kell!

Szép a délután, a fény
A lopakodó árnyak
Az este csak néha jó
Ha belenyúlik a kába
Éjszakába
Ismétlem magamnak ütre
De hiába

A reggelek Prágában maradtak

Előkerült a régi sapka,
A gyászszalagos,
A mindenki által utált.
Ha el nem bújik,
Ott csónakázna már
A kutyás Luppa csárda
Körül a folyóban,
Benne kocsisgyertya égne,
Míg le nem merülne
A sziklákat görgető mélybe.

Ne félj pajtás,
Ha kedvesem jobb kedvre derül,
Kieszközöljük a kegyelmet

Elbűvölt mindenkit a vén csibész:
Cinkosságba kevert, aztán kiröhögött

A szünetben hamburgert zabált
S szakállában kúsztak a hagymaszeletek

Részegen is tisztán érvelt, de igazán
Csak az izgatta, hogy elcsaklizza csajom

Végül hátamra vettem a nemzetközi elmét
S – micsoda megtiszteltetés! – hazacipeltem

– Furcsa – mondta reggel, még kótyagosan
– A vécés néni nem fogadta el a mallért

– Ki ez a vén hülye? – kérdezte a konyhában
Anyám, míg lefőzte a kávét és kiporciózta

– Mindenáron pénzt akart dugni a zsebembe –
Csak azért nem küldtem el a búsba, mert szép szeme van

Hangya vagyok
Mászom egy óriás térdén
Hatalmas, viszketeg
Mancsa meglegyint

Repülök a térben
Óriási!
Magamtól sose ment volna

Lapozz tovább bennem
Ne olvass újra semmit
És ne nézd meg a végét

Légy a történet maga:
Rejtőző szerelem
És áruló vágy

Lépkedj a levelek fényén
Hullámárnyakon haladj
Sűrű erdőm hűvös mélyén
A kis ösvényt el ne hagyd

Ligeteim selyemfüvén
Hajtsd le álomra fejed
S fölötted én zölden, üdén
Cirógató fűz leszek

De kerüld a vad bozótot
Kígyó szisszen, tüske szúr ott
Az már nem is én vagyok

De kerüld a vad bozótot
Kígyó szisszen, tüske szúr ott
Az már nem is én vagyok

Egy kurva kavicsot nem találni
Ebben a körülaszfaltozott
Mogorva világban
Hogy ledobjam vele
A huhogó baglyot az ágról
Végül az elemlámpát
Feléje hajítom
De szeme se rebben a dögnek

Fruska beteg nagyon
S téged hallgat
Ágyában éjjel
Te konok, ronda madár

Ná-ná! Ná-ná!
Kiabálja a férfi
Vállán hatalmas, lengő
Harsányzöld mentacsokorral
Lá! Lá!
Rázom a fejem, amikor
Megáll előttem
Pedig szívem szerint
Megvenném az egészet:
Csak pár piaszter
És sok a gyerek, miszter
Lá! Lá!
Otthagy, befordul a Sahafára
S a kopott házak közt
Utcahosszat
Leng a menta
Varázsos illata utána

Behoztam a csákányt a kocsiból
És az üvegpolcról
A sáfrányos szeklicét, kakukkfüvet
Őrölt köményt s a többi bisz-baszt
Levertem
Meg a falat is szép darabon
A rádióból még mindig a hírek szóltak
– Most főzz egy jó kávét –
Mondtam az asszonynak, aki a spájzból lesett
– Ránk fér –

Ültem a cserepek közt
De Jób meg a szakszervezet
Erről eszetekbe se jusson

Mikor a bágyadt rinocéroszt
Égbe emelte a daru
Őrült futásnak eredt bennem a vágy
Éreztem, hozzám ér és megremeg a vállad
Villódzott a kép
Csönd volt a sötét moziban
Ezért
Óvatosan tekertem vissza az üveg kupakját

És megcsókoltalak

Diadal!

(Volt akkor annak a mozinak a neve)

S aztán mentünk a zajos alagúton át
És egyre változott a megvilágítás
A nappali fényben a bátor vállalás
És szimpla vágy lassan elenyészett
Szorított az idő, a férjed várt
S lehet, hogy hazafelé a buszon
Már bántad az egészet

Szitál a bánat bennem
Mint ez a csendes eső
S az éjszakát tükröző
Tócsákba gyűlik
Lábad rajta szökell

Egy perc a hévig
S tán eltűnsz évekre megint

(Fruzsina 50. születésnapjára)

Döbbenten ültem. Sistergett a gáz;
Felrebbentek a galambok lábam elől.
Alapos munka volt:
Egy fiút alpinista mód, kötélen
Engedtek le a rakpart meredek falán,
Hogy végezzen a betolakodókkal,
Életnek nyoma se maradjon.

Tavasszal ott ültem újra:
Figyeltem, hogyan siklik le a sárga villamos
A karcsú, zöld hídról a szálló elé,
S a hordalék szagát lengető
Friss szellőt beleszántottam hajamba.
Már látszott, hogy mit sem ért,
Fölösleges volt, meddő a durva igyekezet.
Új hajtások virultak a rakpart kövei közt,
S bontogatták zsenge szárnyaik
Az első szelíd napsütésre.

Én tudtam előre,
S meg is mondom, ha kérdik:
Amit az élet elültet, azzal ember nem bír.

Akkor már évek óta lángszóróztam
A szívem köveit, s ittam a ronda
Gyomirtót literszám,
Horoltam új hajtást, égettem nyers ágat,
És sokszor hittem, hogy kiszántottam
Az elszánt, makacs gyökeret valahára.

De mindvégig tudtam, hogy nem sikerülhet.

Nekem már védőgát, rakpart nem is kell:
Nincsenek nagy áradások.
Erodált köveim alatt most annak a fának
Ezer gyökere tartja össze a martot,
Amelyre fejszét annyiszor emeltem;
S bódító virágillatába először merül
Reszketve a lelkem.
Átölelt törzsében az én életem fut-dobog.
S ágainkon ülnek elképedt angyalok

Zsibbadt tagok
Az órák is zsibbatagok
Lassan múlik a perc
S az ablakon át csak a tarlótűz
És a sötétben gubbasztó tanyák
Elhagyott, fehér fala világít

Tak-tak-tak
A lélek is zsibbatag
Jön-megy, csoszog, pislákol
Az álom maga
Áll vagy megy a vonat, ki tudja
A kabátok paplana alá ölelkezve bújik
A rántott csirke és a törköly illata

Segítsetek meg, múzsák, hálátlan nem leszek.
Majd megegyezünk.
Tiétek az egér – akármi legyek –,
Ha megszülték a hegyek.
A rizikó kevés, hisz' oly hőst éneklünk,
Aki a mi pártunk alapító tagja,
Jó cimbora, hű férj s az alkohol rabja
(Utóbbi kihúzva, helyette:
Gyermeke jó atyja.),
Kit a sors szeszélye (se hossza)
A mámor köpenyébe burkolt,
S a hatoson körjáratba tett.
Tanuló Ulysses ő, a társadalmi csapdák
Heroikus bukdácsolója,
Kíméletlen zsarnoka önnön szívének
(Kihúzva, helyette: neurotikus bajnoka
A mások ügyének).
Szavamra mondom: egy csodálatos SENKI.

UTISZ EMOI G'ONOMA, UTIN DE ME KIKLÉSZKUSZIN

Ember ül írógéppel
S egyre csak írógépel

A ház elé befordul a tank
S az aszfaltot feltöri

Ember ül írógéppel
S egyre csak írógépel

Riadt katonák a tetőket lesve
Bezúzzák a kaput, rohannak az emeletre

Ember ül írógéppel
S egyre csak írógépel

A kibiztosított pisztoly csattan
A tiszt az ajtóban értetlen megáll
Kicsoda maga, és mit csinál?

Az ember az írógépnél felnéz
– Üljön le – mondja, – csekájtye!

Indigót vált, és megdörzsöli a homlokát

Néha futunk Madeira felé,
Csak araszolunk máskor.
Ritka manapság, ha vitorlánkba
Jó szél belekap.
De álmaink hajója akkor
Dagadó vitorlákkal repül
A derűs égen át
A kincses sziget felé

Értékéből veszít minden
Szépségét felejti
Mit véled meg nem oszthatok:
A sós kifli megszárad
Levet ereszt az eper
És fásul a vágy

Új okulát kapott a kedves
Szép szeme, s benne az aranypötty
Most mindent jobban lát:
Ha jól körültekint
Lehet, ki is adja utam
                *
Óvatosan lépj
El ne botolj a járdán, kedves
Mert, ha a flaszteren kinyúlsz
Akkor a galambok
Kacagni ülnek a verebekhez
                *
Úgy gondolom, joggal hiszem
Új szempárt venni dupla öröm
(Párban vesztegetik)
Ha én is meg nem teszem
Irgalom atyja, ne hagyj el!
Nőjön a farkamon köröm!
                *
Prágában tegnapról mára
Felment az okula ára

A hegyre, a hegyre
Kéne mennünk
Hogy kigyúljon a város
Miriád fénye előttünk
S a vágy aranyláza bennünk

A hegyre, a hegyre
Kéne mennünk
Hogy Ámor áldását kérjük
S hogy szerelmünk országát
Az éggel összemérjük

Ezt a hotelt
Ajánlani fogom minden
Barátomnak! – mondom a portán
S közben ég a pofám, hogy
Borravalót nem adtam

Kell a pénz egy búcsúitalra
A kikötőben
Ahol Orán felé fordul
A kivilágított "Zeralda"
Máris arab zene szól
Feltámadnak a mórok

Afrika! Afrika vár!

Magyar utas
Májkonzervet, szalámit hoztam
Rakott fejhúst bádogdobozban
S bár ezt nem engedi az iszlám
Don Pedro konyakot literszám

Nem nekem kellett –
Nekem elég volt az a délszaki éj:
Az ablak alatt illatozott a menta
S a sivatagi homok
Mint elhasznált tapétát
Úgy tépte a falról a vakolatot

Letolt gatyájú galambok
Billegnek, totyognak szemben
A szürke bádogtetőn és
Néha – gyors megkönnyebbülésre
Egymás hátára ugranak

Körötted lézengek én is
– Néha kilöttyintem a bort –
Míg a lepedőt leteríted
Tiszta hálóinget kapsz fel
Hogy aztán rögtön levedd

Ülünk az Art Channel fényében
Később, mint a fürdő törött
Neonreklámja mögé
A téli hideg elől búvó
Tétova, buksi galambok

Berúgott a személyzet
S a nagy fehér hajó
Tehetetlen sodródik
Szerelem-átollnak
Ahol diadalmas zátonyokon
Forró nyári szél
Kagylószagú mámorban
Lengeti a vágy zászlaját

Hahó, Föld! Halld meg, Európa
A tenger víg üzenetét:
Mindenkinek, aki él!
A Titanic óta nem látott a világ
Ekkora haváriát!

Ha nékem átadhatnád
Fejednek fájását, lázad lüktetését
Torkod szorítását
Ha most megoszthatnánk
Szívünknek verését
Tudom, meggyógyítnálak
Apolgatnálak, ápolgatnálak
Cserébe adnám álmaim nyugalmát
Patrasz muskotályát
Borízű nagy almát

Zárd egy borítékba fejednek sajgását
S írd rá címemet, ha mondom
Csomagold szaténba lázad lüktetését
S én majd szívem felett hordom
Oszd meg velem torkod szorítását
Néma vágyban, közös ágyban
Gyógyító összeolvadásban
Cserébe adnék sült gesztenyét, tizet
Kertben írott verset, százat
S míg ideérsz, nem enném meg a baklavádat

Ha nem látlak, baj van
– Nem az optikámmal, gonosz! –
Szívem vakvágányra áll
És rossz, hajléktalan gondolatok
Raknak kupéjában
A bal pitvarban vagy hol
Sárgult fényképekből
Évekig hordott, rojtos mesékből
Száraz virágszárból
Füstölgő, pisla tüzet

Ha nem látlak, baj van
– Nem a szeszfokkal, gonosz –
Nyüszítek, mint a kocsma
Elé kikötött kutya
Pórázommal fojtogatom magam
A parkolóóra körül keringve
Míg a nap lemegy, hold létráz
S járókelő széplelkek
Néha sajnálkozva kérdik:
Hol a gazdid, Kolbász?

Dér lepi a füvet
Fehér. Kék az ég, de dermedt minden.
Hideg vashoz ragad a kéz
Fázom. Mennék vissza,
De az első napsugarat várom.
Körülnézek: Hol vagy?
Talán segít ráolvasásom.

Hideg volt a lelassult kertben
Ropogott a tűz
De csak egy oldalról melegített
Te távol voltál, akaratlan
Más országban
S én magamban nagyítottam
Minden bajom
Azt gondoltam, késő lehet
Pedig csak sietve ment le az októberi nap
És a sötét égboltra
Maga mögé szórt
Egy marék elhasznált csillagot

Fűzfa alá állok
Varázslatot várok
Szemeimbe álmod
Füleimbe hangod
Fűzfa alá állok
Varázslatot várok
Homlokomra tenyeredet
Ujjbegyembe melegedet
Fűzfa alá állok
Varázslatot várok

Poszméh szédült a gyertyalángba
S a forró viaszba ájult
A gyertya vastag falába olvadtan
Függ most, mint Krisztus
A kereszten
A kert utolsó rózsájának
Hervadt szirmait a lángba dobom
Egy, egyetlen egy
A tenyeremhez simul, tapad
S bőrömbe lassan beleég

Elvermelte a napot a falu
Kutya, aki kinn jár
És csak macska oson a hold alatt
Szólítanak, menjek be már:
"Füled lefagy, s csilingelve hullik
Szanaszét, mint az üvegcserép"
De maradok még
A zene szól
Galléromba bújva
Egy kicsit még hallgatom veled

Ó, a nagy ész!
A tudós agy
A semmire se jó
Könyvtárnyi adatot őriz
Malmozik velük és szórja szanaszét
De hiába gyötröm
Nem idézi fel bőröd illatát

Illatos avarban
Óvatosan lépked az idő
Korlát után kap
Ha megcsusszan a lába
Fanyar köd szitál
A Király lépcső felett
S zümmög a nagy, lomha
Város odalenn
Egy forduló még:
Talán ma nem késel sokat

Hol vagy, kedves?
Sötét macskaköveken
Csillog a konok eső,
S a fekete felhő nem oszlik.

Hőst énekeljünk, az első korsó után, barát:
Ne nagyot, de kicsit se,
Lantunk zengje a gentlemanek dalát.
Húr itt beleszakadni ne féljen;
A múzsáknak krémlikőr dukál.
        John Bull nagyon soká éljen!

A második korsó után ne révedj még a múltba;
A buborék mindig fölfele száll, higgadj le,
Nyugodj meg, és könyökölj a pultra.
Gond és bánat mostan megkíméljen:
Hanyagold a kül- és belpolitikát.
        John Bull nagyon soká éljen!

Csak a harmadik után halld meg tehát,
Miként esett, hogy John Bull, az angol
A Városligetben trolira szállt:
Hajts! – intett a sofőrnek – hogy célom mielőbb elérjem,
Hiszen sok minden kell ahhoz, hogy
        John Bull nagyon soká éljen!

A negyedik után tudd meg, fráter,
És ne zavarjon a Körönd felől a csatazaj,
Hogy drága Johnunk torka száraz volt, mint a kráter,
S a troli rángatta, mint tobogán az éjben,
S ekkor igen kevés esély volt rá, hogy
        John Bull nagyon soká éljen!

Már sejtheted, hogy Johnunk a Lövöldén leszállt,
De csak az ötödik kör után, s az legyen inkább barna,
Mert vonzotta a név, ám a zöld ház már bezárt,
S ő eláradástól és kiszáradástól egyszerre kellett féljen;
De nem félt: hon- és tettvágy volt, mi felbuzgott benne:
        John Bull nagyon soká éljen!

Merengj el rajta a hatodik krigli után,
Hogy mily furfangos az élet és mily komisz,
S mennyi veszélyt rejt egy mitikus hős sorsa Pesten és Budán.
Nincs más megoldás: az ember rendeljen, s reméljen,
S rikoltsa vígan alt és basszbariton:
        John Bull nagyon soká éljen!

Hét kori már emberes, de nem ér váratlan hatás:
Kis gin, parányi whiskey dry, just keep on drinkin';
Oh, Lord, jöhet egy boldog látomás:
A Lövölde téri lótuszevők közt tagságot kell kérjen
Egy modern Odüsszeusz, a leleményes –
        John Bull nagyon soká éljen!

Ha nincs egy hely, mely otthonos, meleg,
Tedd fel a jó kérdést nyolc krigli után,
Akkor szegény John Bull mit tehet?
Teremt ilyet, hogy hányattatása boldog véget érjen,
Pubot alapít, újan is patinás kis fészket, s ezért
        John Bull nagyon soká éljen!

Férfi a talpán, ki kilenc menet után is két lábon jár,
S egy hörpintés után oly édes-bús dalba kezd,
Hogy a fasorban a forgalom megáll,
Autóbusz, troli és a felhő az égen lefékez,
Hogy a bajnok előtt hajtson fejet:
        John Bull nagyon soká éljen!

A tizedik sört, ha leeregetted, jusson eszedbe,
Hogy egy úr tud mértéket tartani, még ha szomjan is marad.
Kalapod vedd akkor kezedbe;
Vár a hősök igazi tere a hársillatú éjben,
De utoljára még egy nagyot kiálts:
        John Bull nagyon soká éljen!

Téblábolok, toporgok, várlak
Vártalak már minden zugában
A városnak, várnak, ősznek és nyárnak
Magányában üres szobámnak
Minden pillanatában
Az életnek és rászedett halálnak

Jöttél már korán is, de többnyire késve
Céda, múló időnket herdálva
Máskor mosolygó vággyal
A torlódó, béna autók fölött szállva
S érkeztél néha letörten, fázva
A tudatlan, léha világtól bántva
De jöttél mindig

Nem tudhattad, ki vár
A keserű bohóc, kinek az álságos derű
Az arcára fagyott, mint a viasz
Vagy a boldog kamasz, kinek
Legszebb öröme, ha veled
Kiflit, szép szót megoszthat
Egyet tudhattál: nálam a szerelem vár

Kívánok szemedbe napsugaras eget
Kívánok hajadba szegfűt, szegfűszeget
Kívánok nyelvedre egy korty becherovkát
Kívánok kezedbe csokor sárga rózsát
Kívánok talpadnak simogató füvet
Kívánom bokádnak csiklandozó kezem
Kívánom térdednek rugalmas ágyamat
Kívánom ölednek minden szép vágyamat
Kívánom hasadnak cirógató számat
Kívánom mellednek mézzel kevert nyálam
Kívánom válladnak simogató ujjam
Kívánom nyakadnak, hogy mindig oda bújjam
Kívánom fogadnak, hogy enyémmel koccanjon
Kívánom a szádnak, hogy enyémbe olvadjon
Kívánom, kívánom
Kívánom, kívánom
(És előlről újra)

Kötélhíd himbál szakadék fölött
Minden madár elköltözött
Omlik a part
Tél jön
Hideg

Nap süt reggel,
De délután már hó száll;
Újra dermed a föld.
Ha szomorú a kedves,
A kedvem ilyen.

Úgy tűnik, a telet
Bánat nélkül
Megúszni nem lehet.

Portás bácsi, kérem
Magának már egyre megy
Rákja van és ötöse a lottón
Helyettünk is mondja meg
Mondja meg, hogy elegünk van
Ez így tovább nem mehet:
Finita la commedia!
Ennyit értünk megtehet

Ugyan fiam, gyerekem
Mondd meg majd te kereken
Ha rákod lesz, s ha addig nem mered
Ott lóg a kulcs, az irodába bemehetsz
S az asztalra csaphatsz jó nagyot
Nincs benn senki
De később elmondhatod
Mekkora a csend, ha az asztalt csapkodod

Portás bácsi kérem
Nekem családom van

Hiszen azért, szólt a rákos portás
Akinek életében nem volt egy kettese
S még a rákjában se lehetett biztos
Hátha csak egy múló nátha
S ha meggyógyul, cseszheti

Már nincs benne öröm
De sajog
Mint a beszakadt köröm

Már nincs benne bánat
De hallgat
Mint a bűnös alázat

Már nincs benne Prága
De bosszant
Mint fedezetlen számla

Már nincs benn' Velence
De fénylik
Mint a méregszelence

Már nincs benne selyem
De horzsol
Mint a smirgli

Kabát, gatya lóg
S a lélek analóg
A fizimiska ég
Szívem nyomorék
Egy sör nem elég
A gyötrött gyomornak
Konyakra vágyik a mihaszna
De mi haszna
Ha a lélek éhét nem enyhíti semmi
Lótuszt, lótuszt, lótuszt
Akar enni
Kétpofára, szabadon harapva

Hidd el, minden,
Minden megmarad.
Szerelmünket, ha évszázad
Múltán kifordítja az ásó,
Aranyérmeként csillan
Meg a fényben;
S aki tenyerén tarthatja,
Boldog lesz az is

Telefon cseng: "Doktor jöjjön,
Nem lélegzik a gyerek!"

"Hol lehet itt kezet mosni?"
"Itt azt bizony nem lehet."

"Hogy ityeg a fityeg, harcos,
Mi a kórság van veled?"

A mama szól: "Mondtam neki,
Vegyen mély lélegzetet."

A papa szól: "Az "Air" mindig
Kedvenced volt, te gyerek!"

A rádió szól: "Nem igaz,
Hogy levegőt kapni nem lehet."

"Na, figyelj rám, kis hülyém:
Így ez sokáig nem mehet,

Ha agyad nem kap oxigént,
Good bye, Europe, ég veled!"

Megszólal a srác szipogva:
"Én még mindig nem merek"

Nagy, bamba tehén
Csak rágja, csak rágja
És visszanyeli
Baromi
Visszanyelt már
Pár száz csattanós pofont
Néhány szerelmi vallomást
Új cipőt, drága télikabátot
Hóvirágos forradalmat
S ki tudja még mit és kit?
Egy új "Háború és békét"
Hegyi beszédet, netán
A Lollo utolsó, ungharese szerelmét?

A pacal redői közt ott a fél világ
Csócsálva, ha tetszik

Nagy boci, ejts legalábbis egy apró, gyönge lepénykét
Jó pásztornak hadd melegedjen benne a lába

Haiku, óda, szonett csak percekig hat rád
Azt hiszed, másnak is írok ilyet
Nem így van: millió dollár üti markát
Ki fel tud mutatni egy neki szánt rímet

Nekem mondhatsz nemet is;
Én nem várok hiába,
S téged nem gyötör a nemezis

A kertben ültem, s egy pillangó
A mellemre szállt
Rád gondoltam éppen
De nem a szívem fölé telepedett
(Az már túlzás lenne, ugye)
Hanem ahová a fejedet hajtani szoktad
Óvatosan becsuktam a Bibliát előttem
(Eszter iránti rokonszenvem
Elpárolgott úgyis, mikor kért még
Egy napot csendes öldöklésre)
S bambán néztem a szemüveg alatt
A bíbor lepkét, hogyan tapogatózik
Lila, orgona színű pólómon
Ismét kár, hogy nem vagy itt
Tanúja lehetnél ennek a kitüntetésnek
Gondoltam, de
Mozdulni nem mertem, nehogy
Elriasszam a vaksi lepkét
Ám szívembe közben félelem lopózott:
Ennyi lenne csak?
Egy kis színtévesztés? Balga félreértés?
Ugye nem? Ugye nem?
Ügyetlen vágy, rossz mozdulat
Egy érdes szó
És elrebben a szépség?
Ugye nem? Ugye nem?

Maradj keblemen örökre

Érzéketlen tuskó!
Ez volt a tekintetében,
S azt vágta fejemhez,
Hogy bennem a hajlam
Romantikára kevés.
Erre kössél csomót,
Erátó, drága haver!
Krisztus keresztje sétapálca
Ahhoz képest, amit én a hátamon hordok!
Még hogy én romantikátlan?
Álmodni nem tudó,
Köznapi robotos?

Elalélok menten.

Én, aki egy századot vártam rá,
Kukoricán térdepelve,
S közben könyveket írtam vele tele?
(Mind, de mind róla szól.)
Én, aki lyukasra tapostam cipőim
A háza körül?
S bánatomban annyi Hubertuszt megittam,
Hogy egy műugró fejest ugorhatna bele?
Én romantikátlan?
Hát mennyi, ami elég?

Ó, egek!
Le lesztek adva, ha tűritek ezt.

Ez a nő...
Ez el akar tenni engem lába alól,
Csak hogy megsirathasson.
De akkor már késő lesz: Túllét.
(Too late. Delete.)
Nem lesz, aki kedvét odaadón lesse,
Nem lesz, aki mint árnyéka kövesse,
Nem leszek ÉN, s a szívem, a hű
Hogy kedve borulása láttán
Nedves kötélcsomóvá
Facsarodjon.

Bizony ám. Pá.
Akkor majd
Tönkrement rózsaárusok
Ugranak ki a negyedikről,
És tejszínhab nélkül hűl ki a kávé
Az inárcs-kakucsi pihenőben.

Pocsék időtök lesz, kedves
Torlódnak a fellegek
S rozsdás karnisán
Sötét függönyt cibál
Az ég elé a bánat

Egy telefon után folytatva

Az idő tényleg nem pazar
De remélem téged nem zavar
S a kedved jó
Hatalmas szívéhez majd
Felemel a tó

Egymás mellett ébredtünk
A hálózsákban
Egy erdei pajta szénaágyán
Tiszta, csendes
Élveteg, álmos
Testmeleg, nyújtózó
Vágyban

Aztán
A szakadék fölött egy nagy felhő
Az ormokat elérte
S olyan eső esett
Hogy az Isten is pénzért nézte

Fáradtan egy rossz padra
Dőlök
A kolostorhoz hajnalban
Indul a busz

Az állomással szemben
Egy gyár
Egész éjjel csattog-szuszog
Élesen villog a fény

Reggel kicsi anyókák
Jönnek
Fonott kosárban
Hátukon az adomány

A templomban kirakják
Fehér
Kenyér, szőlő meg szalonna
Jó vörösbor

Ánizs, menta, tömjén
Szaga
Az ikonok körül együtt
Illan-kering

Beszűrődő, halovány
Fényben
S hallgatjuk a bús baritont
Haritont

Máról tegnapra, tegnapról mára
Kószálok kocsmáról kocsmára
Míg az ég görcsbe rándult gyomra
Az ordítás száján át
Ki nem köp a parti homokra
                *
Felhőkként tolulnak a napok
Kedvüket kis szellő is vonja-löki
Nyakamba néha záporként zuhannak
S pocsolya-órákon tapodok tévetegen
                 *
Amit a sors egy kézzel ad
Azt kettővel veszi vissza
Ápoltam a szőlőt, gondoztam a bort
S valaki más issza

Tűzbe nézek
Poharamba a kert
Utolsó rózsájának
Szirma hull:
Sárga folt a sörhab tetején
Figyelmeztet
A hűvös szél:
Csak lassan, barátom
Csak lassan

Piszkavassal egyengetem
A parazsat
S eszemben a Szent István
Tornya a Kaptolon
Egy édes emlékű este jár

Véredben, Fruskám
Véredben
Hő véredben keresztelkedem
Én, hitetlen, kételkedő bolond
S arcod szép fényében
Szívem újra dobog

Vérünk, a hő
A vakmerő, a bolond
Járja a táncot szívünkben
Döbben, dobban a dob és szól
A kolomp

Mély tó
A vérünket táplálja, s friss vízét
Riadt antilop reszketve
Issza mohón

Virágos kedvében
Adott egymáshoz minket
Jupiter s a többi isten
De feltételt
Azt szabtak, komolyat

Minden percben hálát kell
Adnunk az égnek, hogy
Rövid életünkből valamennyi
Idő – sok vagy kevés – de még hátra van

This work is licensed under a Creative Commons License.