Balla Ferenc kollegámnál ismerkedtem meg Kallós Zoltánnal, a ballada-könyv írójával, aki akkor készült a könyv írásához, és megkért engem is, hogy daloljak néki egypár nótát, olyan mifelénk valót. Hát mondom néki, nagyon szívesen, rá is kezdtem nem sok kérelés után egy régi keservesre, ami nagyon tetszett a Kallós kollegának. No még egyet és még egyet, úgyhogy vagy négy vagy öt nótát fújtam néki. Megköszönte szépen.
Aztán vagy két év múlva ismét találkoztam vele, és örömmel újságolta, hogy elkészült a könyv, és már ki is adták, és hogy nékem is fog egyet ajándékba adni. Nagyon örvendtem és köszöntem előre is. Csak bizony elég sokat kellett várni, mert sokszor ígérte, hogy elhozza, amire aztán megúntam a várakozást, és én mentem el személyesen az ajándék után. A kíváncsiság késztetett a gyűjtött könyv anyagára, mert tudtam, hogy a sok helyiség szokását, tájszólását, nótáját, a nótából az ott élő népeknek örömét, bánatát megismerem.
Mert a nóta, az beszél. Az barát és orvosság, aki ismeri. De hát a Kallósnál, a könyven kívül, szemet gyönyörködtető gyűjteménye lepett meg. És azon gondolkodtam, hogy ennek az embernek milyen sok nehéz és fárasztó munkájába került a sok szép régi edény, szűttes, varrattas kézimunka összegyűjtése, hogy megőrizze a régi művészetet a jelen és a jövendő népének.
Ezen nagyon sokat gondolkoztam, és elhatároztam, hogy én is írni fogok szülőfalumnak szokásairól, különleges népviseletéről, teljesen különleges táncáról, annak rendje-módjáról, aminek sajnos eredeti és az ősi rendje már lassan elmarad. Amiért igazán kár, hogy örökre elvesszen.
Éppen ezért határoztam el, hogy amennyiben még emlékeimben él a legrégebbi és az akkori időnek megfelelő kultúra, igyekszem tehetségemhez mérten pontosan leírni. Igaz, hogy nagy tudással nem dicsekedhetek, mert mi tűrés-tagadás abból, hogy csak két elemi iskolám van, tehát túl a falu határán ezért nem bátorkodtam menni.