A falu népe viseletének jelentős részét maga készítette. A férfiak ujjasát, lájbiját, az asszonyok fejkendőjét, lájbiját, lékrijét, ujjasát, fersingjét, szoknyáját ipari textíliákból (a szatin- meg a gázsméranyag voltak a legértékesebbek) készítették ugyan, de kézi munkával varrták meg. Az alsó ruhaneműt kenderből, az ágyravalót, ingnek való vásznat gyapottal elegyesen szűtték, és ők varrták saját kezükkel. Az ünneplőinget gyapotból szűtték, és fekete cérnával cifrázták ki. A lábbeli talán ősi idők óta csak a csizma volt.
A régi emberek jól megtermettek voltak, és általában bajuszt viseltek. Hagyományos népviseletük teljesen különleges volt, ezért ha nem is ismerték őket, csak hallottak róluk, könnyen felismerhették. Ezért néha-néha meg is porozták [értsd: megverték] őket, mert minden időben voltak személyi bosszúállások. A székiek terméküket a kolozsvári, dési meg a szamosújvári piacra vitték eladni, marhaszekéren. Kolozsvárra menet a zsúkiak meg az apahidaiak, a dési útban pedig a széplakiak szokták megbosszantani őket. A székiek sem voltak anyámasszony fiai, volt, amikor visszavágtak nékik. De most térjünk vissza a népviselethez meg a régi szokásokhoz.
A székiek mindig jó munkások voltak. Jó múlatók, jó nótások. Hiszen nem is csoda, mert a falu kevesebb gazdából állott, mint szegényből. Így tehát a szegény legények a gazdáknak voltak a szolgái. Állattenyésztés és földművelés volt a fő foglalkozásuk, így volt alkalmas idejük szomorú nótákat fújdogálni. Mert vagy marhát vagy juhot legeltetett vagy szántott vagy szekérrel hordott. Vagy megázott vagy megfázott vagy megszidták a szolgalegényt. Így tehát volt oka mindenkor szomorú nótát fújni. Nem is beszélve arról, ha a szeretője is elhagyta.
Így éltek és őrizték meg szép hagyományaikat a nehéz időkben, de azért sohasem hagyták el viseletüket, még akkor sem, ha a faluban nem került gazda, akit szolgáljanak. Akkor a kolozsvári hóstáti gazdáknál keresték meg kenyerüket és kevés ruhájukat. Mert a hóstáti sem fogadott más falusit, amíg székit kapott. Édesapám mesélte, aki 1888-ban született, és ő is szolgalegény volt örök éltében, sok testvérével együtt, hogy azt tartották legjobb szolgának, akinek legtöbb ideig hevert az ökre a sáncban. Mert akkor az volt a szokás, hogy nyári estén, miután hazakerültek a legények a leányoktól, nem feküdtek le, hanem kihajtották az ökröket a tilalmasba. Hajnalhasadtára jóllaktatták és hazahajtották őket. Ott aztán ők is lefeküdtek melléjük a sánc szélire, ott aludtak, míg a gazda fel nem kőtötte őket.
Ilyen volt a legényélet. Főleg a szolgalegényé, aki nyáron a sánc [út menti árok] szélin aludott, télen meg a pajtában a priccsen, amelyből én is kivettem a részemet vagy tíz éven keresztül. Kiszolgáltam a pakulárt [románul: juhász], a csordapásztort és a gazdákat is. Körülbelül vagy tizenöt éves lehettem, mikor odaadott apám egy gazdának, aki már megbízott engem szántás-vetés-hordással (ami mellé jó két ökröt adott) és emellett meg a sok növendék állat gondozásával. Hát mit mondjak, volt dolgom elég, egy szerény kis fizetésért.
A birtok nem messze volt a falutól. A gazdám [a csomafalvi származású Bánta Lajos, Prózsa Gyuri özvegyének második férje] minden délelőtt kisétált a tagba. Délre hazament ebédre. Az volt a szokása, hogy csirkepaprikást kellett főzni puliszkával néki ebédre, amiből én is meg a szolgálóleány is kapott. Igaz, hogy csak egy kis paprikást meg a szárnya hegyét vagy a száraz lábát. De ez is nagyon jó volt. Ehhez is úgy volt szerencsém, hogy én voltam a fiatalabb szolga, és nekem kellett hazaszaladni délre, kicsi bornyút szoptatni vagy ezt vagy azt csinálni, amíg mások pihentek. No azért nem minden gazda tett így a cseléddel! Mert ez, ha az ember megmondta, hogy gyenge a koszt, azt válaszolta, hogy: Otthun mi az anyád picsáját ettél?
De aztán szolgáltam olyan gazdát is [Ungvári Mártont], aki egy asztalnál evett a cselédeivel. A fizetés nem nagyon sok volt. Nagy részit a ruha képezte, és ilyenformán jött ki: „minden gúnya”, egy tavaszi malac és annak a tartása az új gabonáig. Egy fél hold málévetés, egypár marha nyári legeltetése, és ha nem volt a szolga szüleinek marhája, akkor másoknak vett be pénzért [értsd: mások marháját vállalta el legeltetni]. No meg egy kis csekély pénz, ami szűkösen elég volt zsebpénzre [a negyvenes években ez mintegy 50 pengőt jelentett, egy kis malac vagy egy pár csirke árát]. A „minden gúnya” a következőkből volt összetéve: 2 ing, 2 gatya, 1 piros surc [= kötény], 2 pár csizma, 1 ujjas, 1 lájbi, 1 posztókalap, 1 szalmakalap, 1 sapka. A gúnya nagy részit (csizmákat, ujjast, harisnyát, lájbit, sapkát) a rendes gazda karácsony estéjén szokta kiadni. Ünnepélyes hangulat volt. A szolgának, vagyis a jó szolgának az ideje újévtől újévig tartott. [Volt olyan, ha nem volt jó a szolga, otthagyta a gazdát év közben, nem húzta ki az évet. Elmegyek, akárhová béállok, nem jövök haza, tudom, rajtam nem vágnak fát.] A rendes gazda úgy állította be a dolgait, hogy karácsony nagy hetire elkészítette a „minden gúnyát”, és karácsony szombatja délután, miután ellátták az állatokat, kijött, és így szólt a szolgákhoz: Na, fiúk, ha készen vagytok, gyertek bé! És ez volt az év legboldogabb órája a szolgalegény számára. A gazdának, akit szolgáltam, voltak fiai, amelyek egy- vagy két évvel vagy fiatalabbak vagy idősebbek voltak, mint mink, és az ő részükre is volt csináltatva egy-egy darab gúnya, csizma.
Munka elvégzése után bementünk a konyhába. Kellemes jó kalácsszag vagy éppen rotyogott a karácsonyi töltött káposzta, a lábosban bőven volt aprítva friss kolbász, májas, hús. Az is a platten szélin sűldegélt. No meg a literes is az asztalra került a jó szilvapálinkával. Úgyhogy a sok jóféle szag olyan kellemes volt, főleg a jó szilvapálinkáé, ami az egésznek a koronája volt, mert jó étvágyat csinált a sok jó ennivaló mellé. Vacsora után előhozta a gazda a sok szép gúnyát, és letette. Így szólt: Na, fiúk, válasszon mindegyik magának valót! Miután mindegyik talált magának valót, azt megköszönte a gazdának, a gazda kívánta, hogy viselje egészséggel, és még megparancsolta, hogy Te Csorba! vagy Te Filep, küldd el apádat! Akkor már tudtuk, hogy a jövő évi megállapodásról lesz szó.
Ilyen volt a szolgalegény karácsonyestéje. És ez elég volt ahhoz, hogy elfelejtse egy évnek nehéz fárasztó napjait, hogy hányszor megfázott vagy megázott vagy megszidták. A karácsonyöste mindent elfeledtetett, mert ilyen kellemes estéje nem volt a szolgának egész esztendőn át. Mert a szolgának kint az udvaron vagy a mezőn vagy a pajtában volt a helye. De a kellemes öste elég volt feledtetni egyévi fáradtságot és bátorságot adni egy új esztendő beszegődéséhez.