Birtalan napja
A székieknek nemcsak múlatságos hagyományai vannak, hanem gyászosok is. Ilyen például az ünnepélyes megemlékezés az 1717-es évben való tatárjárás áldozatairól. Úgy csapott az le Székre, mint fergeteges vihar, ami mindent elsodor, ami útjába akad, s csak éppen az marad meg, ami a vihar szélire sodródik. Vagy mint Isten csapása, vagy Balsors. Annyi biztos, hogy a környéken hasonló szörnyűség történt, mint ez a tatárdúlás. Szék lakosságát majdnem teljes egészében elpusztították vagy rabságba vitték, csak nagyon kevesen élték túl. A megmaradt kevés nép, a szörnyűségtől, a félelemtől és fájdalomtól összetörten, feketébe öltözött. Mert aki megmaradt, annak volt hogy kit gyászoljon.
Ezt a nagy csapást egy másik követte, a megmaradott maroknyi népet egy hatalmas pestisjárvány is megtizedelte. Istennek e két csapása úgy megritkította a nemes községet, hogy a feljegyzések szerint alig maradt száz valamennyi. Akik ezt is túlélték, alig tudták, hogy mivel kezdjék az életet.
Elsőbbnek fogadalmat tettek, hogy e nehéz, gyászos események emlékét – mely mint ítélet, úgy pusztított – megőrzik, és Birtalan [Szent Bertalan] napján háromszori, bűnbánó istentiszteletet szentelnek Istennek, bűnbocsánatért. És hogy Istennek tették, vagy talán ha földi halandó embernek is, nem tudom. De Szék község a fogadalom szavát két és félszáz éven át fiúról fiúra, a mai napig megtartotta!
Az akkori megegyezés szerint gyászruhát vesznek magukra, és belső érzésük egy az akkoriakéval. Ezt bizonyítja birtalani magatartásuk, amikor összegyűlik a falu egész népe. Akik elköltöztek a faluból, hacsak lehet, kötelességüknek tartják minden évben arra a napra oda visszamenni, és az akkori gyászolóknak részvétüket kifejezni, mély megrendüléssel, csöndes, gyászos, lehajtott fejjel.
A szemekben még ma is több a könny, mint a mosoly. Így láthatja a kíváncsiskodó idegen, aki hírből hallotta, de személyesen akarja látni a gyászos esemény színhelyét, és annak a népnek az utódát, aki ma is mint parancsot tiszteli, és megtartja az ősi hagyományt. A szóbeszéd szerint azért olyan különleges a széki népviselet, hogy emlékeztető legyen. Az emberek ezért választották a kék színű ujjast. Az asszonyok azóta kötnek a fejükre fekete keszkenyőt, mert az akkori megmaradt anyák úgy fogadták: míg élnek, gyászolni fognak. [Idős Papp György, aki az első világháborúban vitézségi érmet kapott verset írt erről az unokái részére:
Legszebb az én falum
Az én falumat a legszebbnek találom |
Párját a világon sehol nem találom |
Sehol sem találom akármerre járok |
Nem kacagnak úgy rám sehol a virágok |
|
Megáldotta Isten ezernyi bűbájjal |
Mezőit gyönyörű ringó búzaszállal |
Népének a szívét bízó reménységgel |
Sajgó fájdalmában sose csüggedjen el |
|
Az én falumnak van még egy szép képe |
Ez az ő legnagyobb, és legdrágább kincse |
Ősi viselete, drága szép ruhája |
Annyi színben ragyog mint a rét virága |
|
Szeressétek ti is ezt a szép ruhátok |
Szebbet a világon sehol sem találtok |
Mások is szeretik még meg is csodálják |
Ez nekünk drága kincs őseink hagyták ránk |
|
Amíg ajkainkon a régi dal fakad |
Ősi szép ruhánknak elveszni nem szabad |
Amíg a szívünkből fölsír egy bús nóta |
Azt az őszi szellő szerte széjjel hordja |
|
Amíg a leányaink ős ruhában járnak |
Édes kicsi falum százszor szebbnek látlak |
|
Van még ennek a falunak egy szép emléke |
Drága szép temploma régi dicsősége |
Dombon épült hajlék Isten háza ez |
Sok szenvedésre kegyelemre emlékeztet |
|
E templom égbe nyúló tornya és harangja |
Minden évben emlékeztet a szomorú Birtalan napra |
Emlékeztet tatár gyilkolásra pusztításra |
Népek kínzására sok siralmas múltra |
|
E sok viharban, hogy nem pusztultunk el, élünk |
Csak az Urnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk] |
|
|
Az őszi évszaknak nemigen vannak hagyományai: szüreti szokások nem voltak Széken. Esetleg a máléhántás volt az, amikor a fiatalok egymáshoz kölcsönösen jártak, vicceltek, dúdaltak meg be szokták kenni egymást üszekkel. Ilyen aprólékos viccek járták.