Egyszer a hatvanas években (talán 1966-ban) székieket vittek táncolni, énekelni Székelyudvarhelyre, egy fedett sportcsarnok felavatására. Vetélkedőt rendeztek Szék, Dés és a szamosújváriak között. Csáki Zoltán járt a mikrofonnal, akkor még elég újdonság volt és nagy szó, akit arra méltattak, megszólaljon a mikrofonba. A székiektől azt kérdezték, mikor rájuk került a sor, hogyhát hogy látnák, mint fogadnák, ha Székre bejönne egy farsangos társaság? Mindenki menekült a kérdés elől, s hozzám került a mikrofonnal. Aztán én bátran, de ügyesen előadtam, hogy hát bizony a székiekben megvolt a vendégi szeretet mindig is. Ezért szeretettel fogadnák, s megbecsüléssel. Ez annyira megtetszett nekiek, hogy evvel teljesen kiemeltük a széki programot.
Aztán egyszer olyan 1968-69-ben kaptam egy levelet, a fogságban szerzett barátaim egyikétől, aki Magyarországon telepedett le, hogy hazakerültek és hát jól vannak. Ez nagyon valami szenzáció volt. Magyarországrul levelet kapni!
Ebben az időben indult meg magyar oldalról a hagyománygyűjtés is. Népdalkutatók, zenetudósok, néprajzosok kerültek elő, s egy alkalomkor megkeresett Kallós Zoltán és megénekeltetett. Így kerültem bele a körforgásba. Később aztán jöttek a Néprajzi Múzeumból Hofer Tamásék, már azok nem elégedtek meg hogy én elénekelek egy nótát, hanem megkérdezték, hogy hát ez micsoda, ez milyen öltözködés vagy milyen a szokás vagy mikor és mire használják, ugye ilyen adatközlőféle lettem.