A községen keresztülvezető út kissé amolyan félkifli alakúan kanyarodott be, majd elég hosszan egyenes irányban haladt, egy kis lejtővel, utána meg egészen vinkli alakban kanyarodott jobbra, felfelé. A kanyartól vagy kétszáz méterre találtak egy üres lakást. Oda beszállt a konyha, a századparancsnok-helyettesnek szolgálattevő szakaszvezető meg a századírnok. A többi keressen magának.
Ekkorra már teljesen besötétedett. A község lakói svábok voltak, az ajtót mindenki bezárta. Ahol nyitva találtuk, ott német katonák voltak szállásolva. Vígan szórakoztak a pattogó tűz melegítette szobában. Még az sem izgatta őket, hogy a székesfehérvári csatákból némelykor ágyúdörgést hozott a szél, hiszen az még jóval túl volt a hegyeken, ők meg a rokonoknál jól érezték magukat. A szegény, rongyos, civil ruhás magyar leventéket kigúnyolva rauszolták ki.
Teljes elszántsággal, csoportosan jártuk a község utcáit. Mink heten indultunk el, sok helyen próbálkoztunk. Egyik helyen jól megfenyegettek, hogy mért döngetjük az ajtót, a másik helyen a kutyát uszították reánk. Majd egy ház kapuja előtt megálltunk, de itt már nem zörgettünk, hanem csak beugráltunk. Az öreg sváb, feleségével meg egy jó, derék menyecske leányával riadtan jöttek ki, és kérdezték németül, hogy mit akarunk. Magyarázgattuk neki, hogy engedje meg, hogy aludjunk az istállóban. Az öreg kezdett valami olyasmit magyarázgatni, hogy nincs hely, de ezt már nem vártuk meg, hanem megrohantuk az istállót.
Az öreg lámpást gyújtott, és bejött az istállóba. Mondogatta, hogy nincs hely, de végül is beleegyezett, hogy összébb köti a tehenyeket, és majd oda szorít nekünk egy kis helyet. Mink is a segítségére álltunk. Már volt, amelyik szalmát tépett a csomóból. Hamarosan megágyaltunk, le is feküdtünk. Így aztán a három tehén helyett velünk már tíz lakója lett a kis istállónak. Jól éreztük magunkat. Az öreg aggodalmasan bement, nem tudom hogy a tehenyeit féltette-e, vagy az egyik sarokban jócskán elrakott krumpliját? Vagy tán kellemes meleg ágyunkat irigyelte?
Hiszen jól is fogott nékünk, mert kint igen zimankós hideg volt az este. Éltünk a Petőfi meglátásával, hogy az ember kevéssel is beéri, vágyait ha kevesebbre méri. Mink is eléggé szűkre szabtunk vágyainkat. Az igaz, hogy a nap kurta volt, ebédet sem főztek a szakácsok, de a vacsorát is szívesen elengedtük, csak hogy pihenhessünk: ilyen szépen spóroltunk.
Az éjszaka elég jól telt. A három tehén és mink heten olyan meleget leheltünk, hogy az öreg sváb irigykedett reánk reggel, mikor jött, és ajtót nyitott. Mert öste is őkelme zárta reánk. Kételkedve nézett a sarokba levő krumplijára, meg aztán teheneit költögette, tőgyeit kémlelte, nem fejtük-e meg, és ettük volna meg a tejüket. Mert az is szembetűnő lehetett számára, hogy olyan jól, és hosszan aludtunk a jó friss szalmában, mintha valami jó bornyúpörköltet vacsoráltunk volna, akár az ő német katonáik. Hiszen azt is látta az este, hogy kenyérzsákjaink igencsak üresen lógtak a nyakunkban.
Az öreg hozzáfogott reggeli munkájához, etetéshez, ganékihordáshoz. Erre mink is serényen felkeltünk, és segítettük neki. Kihordtuk a ganét, megágyaztunk, vizet hordtunk, megitattunk, még fát is vágtunk. Elégedett is volt az öreg, majd jött a menyecske leánya fejni. Mikor kifejte a tehenektől a megszokott mennyiséget, megnövekedett irányunkban a bizalmuk. De azért tejet nem adott, hiába kértünk a kis pénzünkér egy-egy fél litert, sőt kérdezte, hogy nem megyünk-e még a konyhára? Látszott, hogy szabadulni szeretne tőlünk. Éppen ezért rendre mentünk a konyhára, hogy ne tudják kitenni a szűrünket. Reggelink síma fekete volt. Kenyeret nem tudtak adni, mert nem volt pék.
Az első nap így telt el. Ha éhesek is voltunk, de fáradtak is a hideg zimankós, ködös időben, azért bírtuk az alvást. Az első nap munkára sem kellett menjünk, egy kis kedvezményt adott Szamosközi hadnagy úr, amég szerszámot tudtak összeszedni. Délben felkeltünk, és elmentünk a konyhára. Főztek egy kis krumplilevest, este meg a vacsoránál parancskihirdetés volt. Másnap kellett menni lövészárkot ásni.