Potyond

Estefelére értünk a községbe. Barátaink nemsokára találkoztak az övéikkel, és újságolták, hogy még jöttek leventék hozzájuk, úgyhogy egy kicsit bonyolult lett a helyzet, és ilyenkor nem is nagyon vevődik észre egy ilyen csalafinta kirándulás. Kérdeztük tőlük, hogy hol vannak szállásolva az újan jöttek. Gondoltuk, hogy azok közé könnyebben elvegyülünk. Mikor bementünk egy alacsony, roggyant, régi agyagházba, fülledt meleg csapott meg. Alig lehetett bebújni, zsúfolásig tele volt. Legyen, ami lesz, de már vágytunk egy kis meleg szállásra, mert az előző két éjszaka igen megviselt.

Jóleső érzés volt a jó meleg, de még jobb, hogy éppen a mieinkkel találtuk szembe magunkat. Jöttek is mindjár reánk kérdésekkel, hogy hol és meddig tudtunk menni, és hát mért jöttünk vissza. Mondták, hogy parancsnokunk sajnálta, hogy ilyen veszedelmes helyzetbe gondatlanul indultunk. Azután mink kérdeztük, hogy ők hogyan kerültek ide. Elmondták, hogy másnap, ahogy mink eljöttünk, a századunk háromfelé oszlott. Egy szakasz ide, a többik másfelé lettek elosztva. Parancsnokaink másfelé mentek a többiekkel, őket meg ide tették, ehhez a századhoz. Ez egy kibővített század lesz, és innen visznek valahova.

A szűkös kis lakásban szívesen szorítottak egy kis helyet nekünk is. Arra is biztattak, hogy menjünk velük a konyhára a vacsoráért, hiszen ők is csak a tegnap jöttek, és szakácsok nem ismernek senkit, talán még a parancsnokok sem tudják, hogy kik jöttek. Így egy kicsit könyűbb lett a belevegyülés. Nem sokat kellett biztassanak, mert immár harmadik napja tölt el, hogy nem ettünk. Sikerült is megvacsorázni. Utána elnyomott az álom. Derekas hideg volt, de a kis lakás csak úgy gőzölgött a zsúfoltságtól, talán fűteni sem kellett, hiszen annyian voltunk, hogy leheletünk elég volt bőven a melegítéshez.

Másnap reggel jött a számvevő pontos névsort, pontos adatokat állítani össze. Egy kicsit zavarba hoztuk, mert mink négyen nem voltunk a szakasz névsorában, de könnyen kivágtuk magunkat azzal, hogy minket azután küldöttek a szakasz után. És mivelhogy olyan egy szőrű-bőrűek voltunk a többiekkel, nem még kételkedtek, hiszen úgyis új összeállítást kellett készítsenek, és itt soroztak be először katonának.

A gyűrű szorult. A kis magyar táborban megoszlott a vélemény, kétféle volt. A hatalmon lévő nyilas Szálasi-párt kész volt mindent bevetni. A mi közvetlen parancsnokaink, bár hivatásos – de tartalékos – tisztek voltak, általába tanító, tanáremberek. Ők másképpen gondolkodók voltak. Nem is vitézkedtek abban az értelmetlen helyzetben, nem kényszerítettek, de még nem is buzdítottak vitéz, hősi ellenállásra. Inkább egyik eldugott faluból a másikba vittek, amíg csak lehetett.

De itt már nem volt kiút. Fel kellett készülni a haza védelmére, besorozott katonáknak nyilvánítottak, és habár még a civil ruha foszladozott rólunk, a menetirány a frontvonal volt. Szembe az ellenséggel. Egyelőre csak csákány meg lapát. Székesfehérvár megmentésére kellett sietni, ahol szörnyű csata volt. Még egy vagy két napot eltöltöttünk Potyondon, mint menetszázad. És mert lelkileg meg voltunk nyugodva, hogy szerencsésen megúsztuk a szökésért való felelősségre vonást, még volt kedvünk szétnézni a faluba.

Potyond volt a harmadik szálláshelyünk. Talán nem is volt sokkal kisebb az előző kettőnél. Ha szegényebbek voltak is, csak anyagi téren maradtak el tőlük. Felebaráti szeretetük ugyanolyan volt, mint a másik két szálláson. A községnek nem voltak olyan szabályos, rendezett utcái, a házak sem meséltek valami bőséges gazdag múltról. Bár a hatalmas hótakaró bőséget, szegénységet egyaránt elfedett, de a szegénység azért sok helyen elárulta magát. A sok kis házikó, kis vityilló ablaka aljától egészen tetőig be volt fagyva, pedig csak tél eleje volt még.

1944-et írtak, karácsonyt várták. A község déli oldalán egész közel hatalmas akácerdő volt, gyönyörűen megnőtt, gondozott erdő, ami azt bizonyította, hogy a hatalmas úri rendnek igen tiszteletben tartották szigorú parancsait. A község lakói inkább tűrték a hideget, mint hogy esetleg törvényt rontsanak. Úgy látszott, hogy itten nem járta a közmondás: Szükség törvényt ront. Viszont inkább nekünk, leventéknek vagy inkább az áthaladó katonáknak könyörögtek, hogy menjünk, hozzunk nékik bár egy keveset, mert nekünk szabad, de ha őket megfogja az intéző, akkor meg is lövi.

Csak pár napot töltöttünk Potyondon. 1944. karácsony utolsó nagyhetén kikaptuk a parancsot: menetirány. Immár besorozott katonák, nem hátrafelé, hanem szembe az ellenséggel. Igaz, hogy civilben, rongyosan, mint az Esze Tamás talpasai. Századparancsnokunk Mélász hadnagy úr, aki családjával együtt menekült volt. Fiatal feleségét meg két kis apró gyermekét Csornán szállásolta el. Nemcsak a neve volt igen népszerű, de ő maga is talpától feje tetejéig tisztességes, őszinte, becsületes ember, aki már minden ízét megismerte a keserű életnek. Helyettese, egy másik hadnagy, Szamosközi, legényember lehetett, mert igencsak nagy legény volt a kicsik közt, mármint közöttünk. Szálas, derék ember, kemény, nyomatékos, erős beszéde, agyusztált ruhája, keményített gallérja, megjelenése a legderékabb magyar tisztekéhez hasonlított. A szolgálatvezetőt Bogár szakaszvezetőnek hívták, aki egy jól megtermett ember, képzeletem szerint oly testes lehetett, mint Dobó István, Mecskei kapitánya. Volt még egy gyenge kis számvevő, aki a század írnokja is volt, őt Boldinak hívták.

December huszadika körül egy reggel összegyűlt a század. Névsorolvasás, majd parancskihirdetést olvasott fel a századírnok. Ezután századparancsnokunk, Mélász hadnagy szólt hozzánk. Ismertette a hadi helyzetet, és intett, hogy vegyük komolyan, mert ahova megyünk, az már hadszíntér. Nevezetesen Bakonyjákó. Egyelőre lövészárkokat ásunk, meg a téli állásokat erősítjük. A vezetést helyettes tisztjére, Szamosközi hadnagyra bízza. Ezzel Szamosközi a magyar katonai gyakorlatnak megfelelően magasra, előre kinyújtotta jobb karját, jelezvén, hogy átvette a parancsnokságot. Század vigyázz! Irány Bakonyjákó, indulj!

Egy lerongyolt fiatal század, civil ruhás, elindult a Bakony felé. A kemény kilépés azért is volt olyan katonás, hogy gyengén öltözött testüket mozgásba hozhassák a kemény hidegbe. Azt nem tudom, hogy milyen falun vagy községen mentünk keresztül, mert csak vagy a jobbik oldaláról, vagy a roszabbikról jegyeztem meg magamnak.




Hátra Kezdőlap Előre