Marcaltő

Amire a Bakony felől jövő sűrű köd az esti alkonnyal kezdte sötétbe borítani a kis mezővárast, mink is beérkeztünk. Nevét a jelzőtábláról alig tudtuk leolvasni: Marcaltő. Itt álljt parancsoltak. A századparancsnok mindjárt szállás után érdeklődött, de a válasz mostoha: ki hova tud, oda szállásoljon. Vettük is az utcákat keresztbe is, meg hosszába is, de legtöbb helyen bezárt kaput kaptunk. Egy helyen sikerült bejutni az udvarra. Jóestét köszöntünk, németül fogadták. Az udvarban hatalmas istálló, két sor fejőstehén, hasig voltak aljazva jó száraz szalmával. Híába mondtuk a gazdának, hogy a két sor tehén közt engedjen ott aludni, előbb németül próbálkozott kiutasítani, majd magyarul tessékelt ki. Azt mondogatta, hogy a teheneknek pihenni kell, mert tejet kell adniok. Menjünk ki, és ne zavarjuk. Sváb volt.

Így jártuk kettes-hármas csoportokban az utcákat, majd azt javasolták, hogy a váras szélén van valami uradalmi juhakol, ott megszállhatunk. Nem volt mit tenni, nekivágtunk a sötétnek, ki a határra, talán vagy egy kilométert még talpalni kellett, amíg odaértünk. Hatalmas szalmakazal, mellette egy-egy szín, fedele faágasokra volt csinálva, szalmával fedve. Oldala nem volt. Ez aztán a legényélet! Hozzáláttunk szállásunkat berendezni. Szalmát téptünk bőven, behordtuk a fedél alá, és belebújtunk. Mások a kazalba fúrtak lyukat, ott kerestek menedéket a hideg karácsonyi, nagyheti éjszakában. A kocsisok lovaikat nekifordították a kazalnak, s azok orrukkal a kazlat turkálták, valami gaz után kutatva a tiszta szalmában, közbe szaporán mocorogtak lábaikkal. Fáztak.

Későn feküdtünk le, mégis későre virradt. Reggel, miután felkeltünk, a szalma ágyneműnket nem még hordtuk vissza, kivittük a színből, félretapostuk a havat, és elégettük. Így sikerült fogaink vacogását kicsit csendesíteni. A szakácsoknak sem kellett ébresztő, behevítettek a kis kondér alá, mikor megvirradt. Szálláskörünktől nem messzire egy kis gödres hely volt. Eltaposták a havat, alatta jég volt, azt bevágták, egy kis vizet sikerült szürcsölniek. Serényen hozzáfogtak a reggelihez. Paszulylevest főztek, megreggeliztünk. Kissé megmelegedtünk a szalmatűznél, gyomrunkat is átjárta a meleg étel. Ezután sorakozó, menetirány előre. Ennél jobb sem kellett, hiszen az éjszakai didergés után szinte jólesett a menetelés.

Nem sokat mentünk, mikor egy marhacsordát pillantottunk meg. Lassan jött velünk szembe. Mink gyorsabban mentünk. Mikor összetalálkoztunk, rájok néztünk, ők is megnéztek, de nem nagyon érdekeltük őket, lassan ballagtak tovább. Oroszok hajtották, német fogoly katonák kísérték. Alig csoszokáltak, némelyek sántítottak. Volt, amelyiknek folyt a vér a lábából. Hogy németé vagy magyaré voltak-e, nem lehetett tudni. (Bár a német vigyázott az övére. Nem engedett minket a marhái közt aludni sem, hogy ne zavarjuk őket. Pedig azok állatok voltak, amelyeket előbb-utóbb úgyis levágnak.)

Így kanyarogtunk lassanként az úton a Bakony felé. Közülünk is volt, aki sántított, olyan is, akinek vérzésig rántotta kopott lábbelije a lábát. Miközben kopott, rongyos ruhánkat igyekeztünk magunk köré tekerni, mert fáztunk, még arra is kellett vigyázni, hogy a bakonyi hideg szél le ne tépje az emberről. És újra és újra az elkeseredett fáradtság. De jó is lenne már egyszer megérkezni, egy meleg szállásba megpihenni!

Lassan közeledtünk a kitűzött cél felé, de a fáradt téli nap is álmosan bujkált az alacsony ködfelhők között. Mikorra megérkeztünk Bakonyjákóra, már lepihenni készült.




Hátra Kezdőlap Előre