A márciusi hónapok elején, a bombázás után, a romba dűlt városban bőven akadt munka. Kijártunk az állomásokra romokat takarítani, egy kicsit a vasútvonalakat rendbehozni, stb. Eközben egész hosszú szerelvényeket láttunk a vasútállomáson, amelyekre a németek reklámokat ragasztottak. Egy eszkimópofához hasonlító férfi hegyes sapkában, a lábán valami finn bakkancs, meggörnyedve intett: Pajtás gyere csak, Béke = Szibéria. Hát ez aztán száz százalékig bevalósult.
Egy-két hétnél tovább már nem tudta tartani magát a város, az egész ország bukófélbe volt, utolsó leheletit nyögte. A múlt már haldoklóban volt, támadóink felszabadítónak lettek minősítve. Egy napon aztán kiadták a parancsot, ki kell menni Németországba. A harkai hegy alól, a hadapródiskolából indultunk neki – a várkerületen keresztül – a határnak. Sopron iszonyú képet mutatott. Villany-, telefonvezetékek leszakadozva, kilőtt gépkocsik, harckocsik. Az épületek sorban égtek, recsegve ropogva szakadoztak be a háztetők, senki sem volt, aki oltsa. A város teljesen kihalt volt.
Egész éjjel mentünk, amíg valahogyan eljutottunk Fertőrákosig. Itt meg kellett állnunk, mert ránkvirradt. Három szekérrel indultunk, de csak két lovunk volt. A másik két szekeret egy-egy szakasz húzta. Szekereinken egy kevés cukor, dohány, kenyér helyett némi keksz volt, amiből három-négy darabot adtak fejenként. Napközben még be-benyitottunk egy-egy házhoz, már ahun nem volt zárva, de senki sem szánt meg bennünket. Emlékszem, hogy nagypéntek volt. A parasztok még tartották magukat, vigyáztak, amiek volt, gondolok itt az élelemre, boruk is volt rengeteg, de nem adtak volna belőle.
Később aztán, már östefelé inkább elöntötték a pince földjébe, mintsáb az oroszoknak a kezibe kerüljön, úgyhogy sok helyen rengeteg bor volt elöntve. Akkor aztán jártak a katonák erre-arra csajkával, ették a zsírt, disznósonkát, amit lehetett. Az oroszok már a szomszéd faluban voltak.
Akkor már rettenetes nagy volt a berepülés, a támadás minden felől. Az oroszok itt a szerbeknél jóval előbbre voltak menve, a cseheknél a Fertő-tó felső felibe voltak, egy kis körbe voltunk bezárva.
Fertőrákosnál mentünk keresztül Ausztriába. Csak éjszaka mehettünk, mert nappal rengeteg volt a támadás és a berepülés, vadászgépek, zuhanóbombázók meg még nagy bombázók is, aztán a menekülés olyan iszonyú volt, hogy az úton gyalogságnak nem lehetett menni. Mentek az autók, már nem vigyáztak. Az autó leütötte a lovasszekeret, a harckocsi leütötte az autót, embernek nem lehetett már az úton menekülni.
A határon ott állt még a sorompó, mellette a német katona. A katonacsoportokat vizsgálták át, akinek fegyvere volt, elszedték. Mire átgyalogoltunk egypár községen, meg is virradt. Elérkeztünk a Lajta hegységig. Ott aztán letelepedtünk egy kicsikét, hogy főzzenek a szakácsok egy kis teát. De arra már nem maradt idő, hogy kiosszák, mert egyszer csak kiabáltak: Riadó, indulni kell tovább, mert nyomunkban vannak az oroszok. Aztán így mentünk, szerpentines úton, keresztül a Lajtán.
Mikor ránk esteledett – még nem jutottunk túl a hegyen – az erdő zúgában rejtőztünk el, vízmosott árkokra zöld gallyakat tördeltünk és az alá bújtunk be. Az erdő olyan zajos volt, hogy szinte zümmögött a sok benne bujkáló hangjaitól. Szökött katonák, tájékozatlan civilek bújdostak, úgyhogy egész éjjel kellett őrizkedjen az ember, nehogy rátanáljanak. Csöndben vártuk az oroszokat. Virradatkor meg is pillantottuk őket, ahogy meneteltek az úton. Parancsnokunk, Mélász hadnagy (tanítóember lehetett, nagyon-nagyon nemeslelkű ember volt, két kis gyerekivel, feleségivel együtt jött velünk. Két kerékpárt összekötöttek, s arra egy kosarat tettek föl, s a két gyereket abban tolták. Úgy menekültek.) és Bogár szakaszvezető, a segédje, egy lepedőt kötöttek valami rúdra, s kimentek, hogy jelt adjanak az oroszoknak.
Meg is láttak, aztán jöttek kereken fogtak [körbefogtak], átkutattak, kést, borotvát, órát elszedtek, no, meg egy-egy ruhadarabot, ami jobb volt az övéknél. Aztán összeterelgettek bennünket. A hadnagyot leválasztották a feleségitől, gyerekeitől, ott volt velünk. Bogár szakaszvezetőnek, aki egy hatalmas derék ember volt, mondták az oroszok, hogy vegye le a rangját, a három csontcsillagját, de ő számba se vette. Bele is került neki két hatalmas pofonba. Jött egy kis orosz, azt mondja neki, officer, officer, letépte a rangjelzését, és jól össze-vissza pofozta.
Na akkor béke, barátság, aztán összeterelgettek. Már annyi lett a ruszki körülöttünk, mint a fűszál a réten. Egyikük katonai sorba egyengetett, a másik szidalmazott, a harmadik meg a géppisztolyával mutatta, hogy lelő, a negyedik pedig a puskájára szegzett szuronyával mutatta, hogy keresztülszúr.
Felsorakoztattak és vittek keresztül a Lajta hegység túlsó oldalára, Ausztria felől. Nagyon jó volt a kilátás, ott a túlsó oldalon, jól lehetett látni az egész osztrák síkságot, hogy merre törnek előre az oroszok. Porzott az út. Mentek a tankok. Az osztrák alföld beláthatatlan nagysága, mint egy hatalmas színpad, úgy tárult elénk. Jól belátható volt, amint szembenálltunk Béccsel. Tavaszi idő volt, a jobb oldali dombokat jól besütötte a nap. Az orosz tisztek ott nézték, távcsővel, az előretörő csapatokat, amelyek minden irányból nyomulva nagy port vertek az úton. A falvakban kutyavonítás, majorság zaja. Egy-egy ház lángrakapott, rémült, elszabadult állatok nyargalásztak, pokoli volt a zaj…
Mindezt azért láthattuk, mert a kísérőink a parancsnokságra akartak vinni bennünket, a parancsnok pedig az előrenyomulók között volt. Körülöttünk mindenütt szőlők, a sok lemetszett, összekötözött szőlővenyige nagy kupacokban hevert mellettünk. Egyszer csak egy akna vágott a kémlelődő orosz tisztek közé, majd még egypár sorozat aknalövedék. A riadalomtól mintha minden fűszál orosz katonává változott volna. A gyalogkatonák homlokegyenest megfordultak és eszeveszetten rohantak visszafelé, otthagyva mindent, puskát, ruhát. Az egész arcvonal megtorpant. Az történt ugyanis, hogy egy német aknavető raj, amelyik az erdőben rejtőzött, bemérte a szemlélődő orosz tiszteket. Nem is tudom, mennyien haltak meg belőlük. Mi se tudtuk hova bújjunk, szaladtunk azok mellé a venyigezsúpok mellé, s ott kerestünk menedéket. A hátrébb tüzelésben álló 16 ágyú válaszként egyszerre tüzelt.
Amikor vége lett a támadásnak, kísérőink elvittek a parancsnok elé, aki hátrarendelt bennünket. Estére betereltek egy hatalmas szénatartóba és ott őriztek. De ott sem volt nyugalmunk. Az őröket a saját katonáik támadták meg, hogy engedjék be őket hozzánk zabrálni. Emiatt összeverekedtek, és elkezdtek lövöldözni. Attól tartottunk, hogy reánk gyújtják az épületet.
Valahogy eltölt az éjszaka, reggel aztán összeállítottak megint és elindítottak vissza, Magyarország felé. Három izgalommal teli nap után – bár gyötört az éhség – mégis nagy örömmel jöttünk a hazánk felé. Az útmenti látvány lehangoló volt. Kilőtt harckocsik, tönkrement autók, egy falu útkanyarulatában hat magyar tüzér holttestét láttuk az ágyú alatt. Dongták a legyek, senki se szedte őket össze.
Így jöttünk vissza Magyarországra. Én addig keveset tudtam Kossuthról, azt sem, hogy megcsókolta Hazája földjét, de én ezt tettem, mikor újból magyar földre tettem a lábamat.
Két-három éjszakát egy fotballpályán töltöttünk. Elég rossz körülmények között, mert már annyian voltunk, hogy lábon kellett állani. Rengeteg sok fogoly került össze. Csak három nap után tudtak adni egy kétkilós kenyeret és egy falat szalonnát száz embernek. Rengetegen meghaltak már itt. Megették azt a kis ennivalót, akkor jött a hasmenés, bizony veszélyben volt az embernek az egészsége.
S akkor aztán vittek bé Sopronkőhidára. De hát nőttön-nőtt a foglyok száma. Már Magyarország is elesett, egész századokat fogtak el. Hordták össze a foglyokat. Már ott tartott, hogy nem volt hely a fegyházban sem. Egymás hátán voltak az emberek. Árnyékszéknek latrinákat ástak. Sáncot, keresztül deszkákat. Hasmenés volt. Némelyik szembepiszkolta a másikat, volt, aki úgy le volt gyengülve, hogy beleesett a piszokba, s ott fulladott belé. Rettenetes állapot volt.
Aztán egyik nap azt mondták, hogy sorakozó. Azt nem árulták el miért, csak megyünk Sopronba. Összeállítottak vagy kétezeret csoportba, kivittek a lágeren kívül s ott őriztek az orosz katonák. Mikor aztán kiszámoltak, visszahoztak Sopronba, egyenesen az állomásra. Ott voltak készen a vagonok, a pajtások vártak.
Felültünk 1945. április 24-én, bezárták ránk a vagont, tettek oda hordókat vízzel. Azt láttam, hogy volt egy egész vagon téglaformájú, német kenyér. Kis csatorna lett csinálva az ajtónál középen, ott történt a széklet. A hordókat megtöltötték vízzel. Elindultunk.
Utazgattunk aztán. Lassan mentek a menetek, mert ugye sok helyt tönkre volt a vasút, bizonytalan pályákon lassan mentünk. Azt tudom, hogy Nagydorog, az túl van a Dunán. Egy éjszakára odajöttünk, az oroszok leállították a nyílt pályán a szerelvényt. Akkor jött egy másik szerelvény s reánk futott. Hatalmas nagy ordibálás, jajongás, visítás tört ki. Erre aztán észhezkapott az őrség és nagy lövöldözés kezdődött, mert nem tudta senki, mi történt.
Hát az történt, hogy a mi vonatunk le volt fékezve, s a reánk futó vonat kiütött három vagont egybül, s akkor még kapott egy kevést, s még három vagont. Az emberek egy része meghalt, egy része ott maradt sebesülve, a másik része, aki egy kicsikét észnél maradt, az a sötétben elszökött. Elment. Hat vagon tönkrement s annak a létszáma is. Alig páran maradtak az összetört vagonokból, ők mesélték, mikor hozzánk kerültek át.
Aztán a hiányzó létszámot már kikompletálták az úton az oroszok. Ügyesen.
Volt egy rutén ember, kárpátalji, így mondták, aki hát lehetett orosz is, lehetett magyar keverék is, de egy kegyetlen ember volt, az biztos. Perfekt beszélte az orosz nyelvet. Hát űtet felhasználták aztán. Borzasztóan kegyetlen volt, úgyhogy egy bottal járt egész nap ott a lágerben is Kőhidán, aztán aki szeme elejibe került, s nem tetszett neki, főbe ütötte a bottal. Amikor engedte be az embereket a vagonba, ütött, zavart, lökdösött. Neki meg minden jó meg volt adva. Jó helye is volt az utolsó vagonban, elkülönítve, kényelmes helyen. De miután jött ez az ütközés, oroszul hallottuk jajgatni. Bozse moj, bozse moj, bozse, bozse, jajgatott. Azt mondták, hogy az ütköző egy darab deszkával – mivelhogy ő a sarokban lakott – bement, benyomta, s az a deszkaszilánk keresztülment a gyomrán. Addig jajgatott a véribe, míg főbelűtték az oroszok.
Aztán így mentünk, lassanként, keresztül valahogy, én nem is tudom, hun mehettünk, csak érintettük Jugoszláviát is. Valahun itten hát kerülő utakon vittek. Nem tudtuk, csak ki-kinéztünk az ablakon, hát mentünk egy jugoszláv állomáson. A vagonunkba volt egy bolgárul beszélő fiú, nagyon jól beszélt bolgárul. És kihajlott az ablakon, kérdezte, hogy hol vagyunk. S ez nagyon feltűnő volt a szerbeknek. Kérdezték tűle, mért vagy itt? Mit keresel te a foglyok közt? Mért kerültél oda? Mivel tudták, a magyar katonaságot visznek, annyira felgerjedt a gyűlölet bennek, hogy kereken fogták a vagont, a vonatot, hajigáltak be. Bosszút akartak űlni, és nem tudom, mire lettek volna képesek, ha az orosz őrség nem avatkozik bele, hogy megvédjenek minket.
Így aztán mentünk, folytattuk az útunkat, keresztül, Romániába. Romániába leraktak Râmnicu Seradon, ez volt egy olyan határállomás, idáig mentünk a mi vonatunkkal, ezentúl aztán tettek föl a szélesvágányra. Hát mentünk, rettenetes nagy hőségben, nehéz körülmények közt. Volt, aki három napba egyszer kapott ennivalót, vagy vizet, volt, akinek mindennap sikerült. Az osztást rendszertelenül folyt. Néha elkezdték itt, néha ott, máskor megint ugyanott, ahol előző nap, eljöttek idáig, abbahagyták, visszafelé mentek. Oda jutottak az emberek, hogy csajkájukba vizeltek, kitették az ablakba, meghűlt, mégegyszer megitták. A kenyerek abban a nagy melegben két-három nap alatt bepenészedtek. Olyan fekete, füstölt volt, azt adták, aki megette, megette.
Aztán felraktak Râmnicu Seradon s elindítottak Oroszországba. Mentünk, hát ugye a bezárt vagonban, még anélkül sem tudtuk volna, hol járunk, s megtudakolni sem tudtunk volna semmit. Voltak akik próbálták felszedni a vagon alját, vagy a vagon ablakát, de nem sikerült nekijek. Ők szökésre gondoltak.
Olyan meleg volt, hogy mindenki levetkezett. Csórén voltunk. Vártuk a végzetet. Aztán ahogy telt az idő, hát lassan már jól bentjártunk Oroszországban, de még mindig lassan mentünk, mer április 24-én ültünk fel itten s csak május 24-ére érkeztünk a kirendelt helységre, a finn Szegezsára.
Na, ahogy elértük a brjanszki erdőt, már kezdett az idő egy kicsit hűvösödni. Még ki-kinéztünk, néztük a hatalmas erdőt. Volt aki azt mondta, én itt is jártam, én meg amott is jártam. Összeégve, összevissza szakadozva, tördölve a fák. Aztán így mentünk lassan már arrébb, aztán már teljesen magunkra szedtünk minden ruhát, mégis fáztunk.