Most már az volt a nagy érdeklődésnek a központjában, hogy hogyan élt a széki nép. Mi volt a foglalkozása, mi volt a szórakozása, az öltözködése, na és hát ugye ezt szépen az ember mind elsorolgatta, elmondogatta. Összegyűjtötték elég sokan. De azóta is kérdezem, mi lett velük? Talán kidűllött a tarisznyájuk? Mert az eredményt nem igen látom sehol.
Most meg evvel a jövés-menéssel majdnem azt mondhatnám, hogy teljesen megszűnt az a helyzet, ami megvolt még a hatvanas években is: a népi szokások, külön minden utcának a táncháza, a fonóba járás, a farsangjárás… Ezek mind megvoltak, teljes egésziben. Akkor megvolt a mezőgazdasági munkáknak a formája, annak a szépsége vagy a kudarca. Minden megvolt.
Na meg aztán a mulatságoknak nagy része, vagy a lakodalmi szokás tiszta szentséges áhítata. A gyertyás táncok, vagy a beindulásnál a Rákóczi-indulók, amit sehun nem lehet hallani, vagy a kontyolás szövegei: győztesen ment be a várba, és ű elhozta a koronát. Ez, én úgy látom, mélyen a költészetből gyökereződik ki. Mikor azt mondja, hogy: de mer fáradsággal szereztem magamnak, fejérűl levettem szerelmes húgomnak. Ennek ma még töredékit sem mondják el, de nem is értékelik. Ez már csak olyan szükséges beszéd…
Ezek a gyönyörűszép hagyományok máma nincsenek megbecsülve, vagy nincsen becsületjük, úgy látom, hogy nincs szüksége már senkinek se reá. Ma már ezek nem gondok. Az emberek – s főleg a fiatalok – nagy része most már nem azon gondolkodnak, hogy otthont alapítsanak és otthonülők legyenek, hanem mint a délibáb, csalogatja őket a lehetőség. Ezért aztán lemondanak most már népviseletükről, hagyományaikról.
Már azt hiszem, hogy nekiek az is újság lenne, hogyha tűlem elhallgatnák ezeket a beszédeket, mert űk erre már nem emlékszenek. Hogy valaki tud ott egy-két éneket, jó. De mondjuk száz énekrűl, meg arról a sok mindenről, amiről én beszámoltam, sejtelmük sincs.