Fertőendréd

Östére érkeztünk a községbe. Ott is, mint Bágyogon, az iskolába szállásoltak, amit már előttünk más leventecsapatok birtokoltak.

A község képe, szépen rendezett főutcája még most is él emlékezetemben. Az iskola a község főutcájának a fenekébe volt. Háta mögött szabályos csatorna-folyó folyt, a Fertő-csatorna. Rajta túlon valami fásított parkféleségre emlékszem. Azt is tudom, hogy mindennap ettünk valamit. Konyhánk is volt, a mostoha sorsú nemzet közös kenyeréből nekünk is juttattak. Mint a szülő, akinek a gondján a család, aki még egy falat kenyeret is dugva kell szétosszon a gyerekei között.

Másnap reggel ébresztő, reggeli, melyet Isten oly csodálatosan rendelt, mint Izráel fiainak, mikor a pusztában bujdostak. Másnap megkezdtük az ismerkedést új lakóhelyünkkel. De hiába volt csöndes, békés maga a község, felette is már a csata szelei kavargatták sötét fellegeiket. Nyugtalan volt éjjelünk, nappalunk. November vége volt, zimankós köd, s zuzmarás késő ősz. Már munka sem volt. Tétlenül, unalmasan teltek a napok.

Egyik napon egy német vadászbombázó kényszerleszállást végzett a község határában. A bíró parancsot kapott a németektől, hogy őriztesse a repülőgépet, s erre parancsnokunkat kérte meg. Az őrizésire – talán vagy két hétig lehettünk itt, miközben reám is sor került – ketten álltuk négyórás szolgálatunkat. A község lakói óvatosnak és mértéktartónak látszottak. Na már nem velünk szemben, hiszen nekünk, leventéknek az utolsó cseppintésig elosztották tehenük tejét meg kenyerükből is jólelkűen levágtak egy karéjt, hiszen ebbe a községbe becsületes magyar keresztyének laktak. Arról ők sem tehettek, hogyha nékiek is szólt az ének, mely így hangzik: Azt bünteti, kit szeret. A kör egyre szűkült, a csata már Székesfehérvár alatt tombolt. A háború rettentő, sűrű, sötét fellege egyre jobban gomolygott a már a két-három vármegyényi ország fölött. Látni lehetett, hogy közeledik a vég.

De vajon hol lesz a vég, mert szegény magyar katonák egy részét már átvezényelték Németországba a hamis próféták. A megmaradt, foszladó része bujdosott. Akinek az otthonát elfoglalták, az már haza szeretett volna menni, már legyen ami lesz, csak ennek az értelmetlen iszonyú kínnak legyen vége. Ezen gyötrődhettek vezetőink, akik általában tartalékos tisztek voltak, nagy részben tanítók, tanárok, akik minden oldaláról meglátták a veszélyes helyzetet. Állandóan olyan félreeső községekbe telepítettek, hogy se a nyilasoknak, se a németeknek szeme előtt, de láb alatt se legyünk. Sokáig nem tartottak egy helyen, már innen is kellett továbbállni.




Hátra Kezdőlap Előre