A fonóban a fársángjárást a fiatal fiúk kezdték meg. Elkérték a leányoktól fersingjüket, lékrijükre keszkenyőt kötöttek, és az arcukat letakarták kicsi keszkenyővel. Így mentek a fonóba. A leányok meg egyszerűen egy lájbit vettek fel és sapkát a fejükbe, álarcnak meg a kicsi keszkenyőt tették. A legényekhez – mikor bementek a fonóba – a leányok álltak fel táncolni. Ugyanúgy volt a tánc rendje, mint a vasárnapi. Kezdték a magyart, utána a lassút és a csárdást megszakítás nélkül. A fonó leányai dúdaltak, és a fársángosok a dúd után táncoltak. Később aztán öltöztek betyároknak a legények, két legény. Két leány meg a leányok, akik más utcára akartak menni, felöltöztek szász leánynak. Később a fiúk öltöztek kecskésnek meg a fársáng vége felé lovas fársángosnak, amivel befejeződött a ceremóniás fársáng.
A fársángolást az egész fiatalok kezdték. Volt álarcnak csinálva kemény papírból maszkura, ami be volt festve, és egy-egy csepübogyó aggatva rá, nagy bajusz, szem, szőr, hosszú orra csinálva, rongyos gúnya. Ide-oda nyúlkáltak vagy mintha tetveződnének, dobták a leányokra. Némelykor odadugta hosszú orrát a leány arcához, aki ijedtségibe felugrott, és visított, aztán lett nagy visongás, persze nevetés is. Végül is, ha nekifogtak táncolni, a csárdásba fújták a leányok nékik:
|
Ilyenkor még jobban rábújtak a fársángosok a leányokra, még élesebb visongás és nevetés volt. Utána mentek a zsebkendős álarcosok, akik elmentek az asszonyfonóba is. Vagy azért, hogy táncoljanak vagy pedig, hogy vagy egy ismerős menyecskével találkozzanak. Viszont a menyecskék is sokszor felöltöztek, és mentek a leányfonóba. Vagy a lábuk viszketett a táncért vagy talán régi ismerős legény barátjukkal szerettek volna találkozni, és aki többször volt öltözve, annak ezt a csárdást fútták [CD/16]:
|
A betyároknak az öltözete: a legényeké barsos [fehér] gatya, piras surc, lájbi, fehér gyapoting, a vállukon keresztül pántlika, hóstáti kalap, pántlika rajta, hátul lecsüngett, és bal felől árvaleányhaj, az álarc, kicsi keszkenyő. A leányok: fehér gyapotpendely, tizenhét varrású, fehér ing, zsali keszkenyő vállukon. Fejükön krepp-papírból párta, hajukban pántlika kétfelől, derekukon is piros pántlika, és egy kis fiú, aki jár egy csengettyűvel híreztetni. A szász leányok legény nélkül öltöznek: fehér pendely, négy szíleskendő, egy elöl, egy hátul, kettő meg a két csípőjén. Fehér ing, zsali keszkenyő, a hajuk csak félig van befonva, fejüken virágos fődjü gázsmérkeszkenyő, álarcuk piros babos kicsi keszkenyő. Ezeknek fújják a magyarba:
|
Utána jönnek a kecskések. Egy legény a fejire húz egy rossz lepedőt, a kezibe tartja a kecskét, ami fából van faragva, az alsó állkapcsát egy szíjuval csattogtatja. A leányokra reábújik, azok meg visítanak, és járja a kecsketáncot szökdösve. Utoljára meg a lovas fársángosak fejezték be az esti fársángjárást. A lovas fársángost nagyon sokan játszották.
Elsőnek a dobosak mentek be a fonóba, dobolták, hogy ilyen-olyan falván vásár lesz. Akkor jöttek a kereskedők, a kovácsok, csendőrek. Úgyannyira, hogy az egész fonóházat betöltötték. Egyszer aztán jött be a ló, hozták kötelen. Két legény össze volt fogózva, és letakarva egy rossz pokróccal. Az első egy karóba tartott egy fazakat, az volt a feje a lónak. Hátul meg mindig volt egy-két ügyes fiatal fiú, aki amíg benn játszottak, addig azok kerestek a pitarba cserépfazakat, hogy a következő fonóba legyen. Ahogy bementek a kovácsok, azok nekifogtak, vasalják a lovat meg a leányok csizmájukat, ami nagy lármát csinált. Utána bevitték a lovat, ment a cigány, aki árulta – mindenesetre egy jóbeszélő legény volt – utána a cigányné és vagy három purdé. Azok siratták. Akkor odamentek a kereskedők, hogy vegyék meg a Csillagot. A cigányné sírt, és biztatta a purdékat is, hogy sírjanak, és ne hagyják, hogy eladja az apjuk a lovat: Édesapám, nem adjuk a Csillagot! De a cigány csak csinálta a vásárt, rákiáltott a purdékra: Hallgass, fiam, mert eladjuk még a holdvilágot is! Kinn a segged, veszünk vele gúnyát. Addig alkudták a lovat, amíg lealkudták egy fillérre. Akkor megmérgelődött a cigány, felemelte a botját, és kiáltott egyet, hogy ő annyiért nem adja, inkább agyonüti s odaadja a hóhérnak. Akkor aztán ütett egyet a bottal a fazékra, az összetört, a két legény leesett, és jöttek a hóhérok, húzták a pitarba, hogy nyúzzák meg. Addig a két kis ügyes fiú szerzett más fazakat, hogy a következő fonóba legyen más.
A következő fársángjárás már névnaphoz van fűződve: a január tizenkilenc és a február tizenkilencedike, Sára és Zsuzsa napja. Ezeken a napokon az ünnepelt asszonyok vagy leányok nem mennek el a fonóba, otthon várják a fonótársakat, akik szánkával mennek értek. Öt-hat asszony (a leányfonóból leány) összeáll, szánkót készítenek csengettyűkkel meg rossz pléedényeket vernek össze, csengetnek, visibálnak, úgy mennek a Sárik meg a Zsuzsik után. Bemennek a házba, egyik mond egy köszöntőt, aztán megfogják a Sárit, ahányan csak tudják, felteszik a szánkára, nagy visigálás, rikoltozás, csengetés és pléedényverés zajánál viszik a fonóba. Aztán jönnek a muzsikások sorrendbe, és el-elhúznak egy párt, amit a Sárik, Zsuzsánna napján a Zsuzsik fizetnek, mikor a cigány előtt táncolnak, a cigány meg nagy hálálkodva köszöni meg. A cigányok eljárják még az asszonyfonókat is.
A húshagyó után lassan felbomlik a fonó, maradnak a vasárnapi szórakozások, a tánc, még esetleg vagy egy málébált csinálnak, főleg az asszonyfonóba'. Megfőztek egy nagy fazék málét, amire meghívták az embereket (a leányok a legényeket), megcukrozták, és együtt megették. Ezt hívták málébálnak.