Jó az Isten, mert ha ver az egyik kezével, a másikkal meg simogat. Ahogy egyre szűkült a kis ország, a németek annál inkább szerették volna kivonni hatalmas erejüket, mert délről, Jugoszláviában már előrevoltak az oroszok, északon a csehek adtak utat. Az a kis magyar föld, az a pár megye sűrűn taposott volt tehát ártatlan és ártalmas bakancsoktól. Ember ember hátán tolongott s én egyre azon gondolkoztam, hogy vajon minek is kellett még minket is idehozni? Hiszen mink se nem ártottunk senkinek idáig, sem itt nem tudunk segíteni, ha nem volnánk itt, esetleg nem lenne akibe botladozzanak.
Aztán a rendes gazdára gondoltam, aki ha ég a szomszéd ház, és már az övé is tüzet kapott, akkor legelőbb legkisebb gyermekét menekíti, akármilyen helyre. Mü is talán egyike lehetünk az ilyen menekített gyerekeknek, hiszen a harmadik vagy negyedik szomszédba vittek bennünket, ahol pillanatnyilag biztonságba voltunk. Menteni, ami menthető a pusztulástól. Gondolom, ez lehetett az elképzelése menekítőnknek, mert egy ország – amelynek háta mögött víz, vele szemközt tűz jött – recsegve-ropogva, vérbe rugdalózva omlott össze.
De minden pusztulásnak újjáépülés a folytatása. Nincs olyan beteg, aki ne bízna a gyógyulásban, még ha kezét vagy lábát vágják is le. Csak ez a gondolat adhatott némi reményt a jövőre nézve.
Vezető parancsnokunk ezúttal is bement a község vezetőségére tudomást szerezni, hogy van-e hely számunkra. Szerencsével járt. Bágyogszovát két egybeépült község, Bágyog és Szovát egyesítéséből jött létre. A két község lakói tudtak érkezésünkről, kilétünkről, nehéz, hányatott utazásunkról. Fogadtak is szeretettel, őszinte részvéttel. A rólunk leolvasható elhagyatottság miatt még arra is gondja volt a jóságos bírónak, hogy lovas szekeret küldjön a csomagunk után meg a gyengék vagy betegek számára, hogy ne kelljen gyalog menjenek az állomástól a faluig, ami elég messze volt.
Szakaszokba sorakoztattak bennünket, és elindultunk a falu felé. Szép vasárnap délután volt, mikor megérkeztünk a faluba. Minden kapuban kint voltak az emberek, mindenki látni akarta az érkezőket. Váljék becsületükre, mert nem sok jót vagy szépet láthattak, hiszen kétheti utazás után piszkosak, rongyosak, borotválatlanok, éhesek és sápadtak voltunk. A szegények milyen elhagyottak, milyen gyöngék, milyen anyátlanok, mondták egymásnak szánakozva. Csapatunk három első szakasza felment Szovátra, mink az utolsók, maradtunk Bágyogon.
A falu főutcája hosszan nyúlott. A közepétől kissé távolabb eső templomot az út koszorúzta, mellette oldalt volt az iskola, ahova elszállásoltak bennünket. A tantermekben már friss szalma volt téve kereken az ágyunknak. El is foglaltuk helyünket, kuffereinket kívül raktuk, a szalma fekvőhelyünket letakartuk pokrócainkkal. Mire elkészültünk, estefelé lett az idő. Ekkorra összejött a falu népe. Annyian voltak, hogy nem is fértek az iskola udvarán. Mindenki szeretett volna egyet közülünk megsimogatni, megkérdezni, hogy fáradtak, éhesek vagyunk-e, és mindent elkövettek, hogy ne érezzük magunkat hontalannak. Ezért meg is kérték parancsnokunkat, hogy adjon nekik engedélyt, hogy vendégül lássanak egy vagy két leventét vacsorára. Miután az őrmester engedélyezte, nagy versengés lett a vendéglátók közt is meg az érkezettek közt is, hogy ki találjon hamarabb vendégre és gazdára.
Én nemigen szerettem tolakodni. Ezúttal is végigvártam, míg mindenki gazdát talált. Talán éppen az utolsó voltam, amikor egy jótermetű, harmincvalahány éves engem is megszólított: Maga nem lenne szíves jönni hozzánk egy kis vacsorára? Nem kellett kétszer hívjon, végül is ezt vártam. Bemutatkozott: Horvát Jóska a nevem.
Amint bementünk az udvarra, már látni lehetett, hogy jó gazdálkodást folytatnak. A lakás egy nagyon hosszú épület, lehetett ott öt vagy hat szoba is benne, a végiben egy istálló, de azt hiszem, az udvarfenékben is. Nagy istálló és csűr, jó karban levő szekér az udvaron, ezt láttam meg, mikor beléptem a telekre.
Nem sokat álltunk kint, vendéglátóm hamar bevezetett a lakásba. Két, olyan harmincon felül való, nő várt. Isten hozta szavakkal fogadták köszönésemet, és rögtön asztalhoz ültettek. Hogy mi volt a vacsora, arra már nem emlékszem, de hogy egypár pohár bort is ittunk utána, azt tudom, mert nagyon jól jött a szó a számra tőle a vacsora után. Barátságosan elbeszélgettünk. A vendéglátóim kérdezgettek, honnan jöttünk, mikor indultunk, szülőkről, testvérekről. Sorba elmondogattam nekiek, majd újból ők folytatták.
Elbeszélték nehézségüket meg aggodalmukat amiatt, hogy mi lesz ővelük is, hiszen az oroszok már Pest alatt járnak. Ők majd hova meneküljenek? Egyébként még a mezei munkával sincsenek rendben. Még van cukorrépa szednivaló, tarlórépa meg az árpaszalma, a törek a szérűn.
Elhallgattam, mert ezekhez én keveset értettem. Mifelénk az ideig nem ismerték a cukorrépát (vagy talán csak nem termelték), de a tarlórépát sem. Az árpaszalmát meg összerázták szénával a marháknak télire, de a polyvát, amit itt töreknek mondtak, azt csak aljazni használtuk. Mivel a beszélgetés több részét vendéglátóim vitték, gondoltam, hogy én is kellene valamivel megtoldjam, hiszen végül is egy 18 éves fiúnak szégyen olyan zárkózottnak lenni. Így tehát – hogy valami butaságot se beszéljek, hogy majd kikacagjanak – megkérdeztem: Maguknak nincsen gyerekük? A kérdés meglepte őket. Összenéztek, én meg kipirultam, mint aki rossz fát tett a tűzre. Gondolom, jobb lett volna hallgatni, de aztán elbeszélték családi helyzetüket, hogy nekik meghaltak a szüleik. Ők hárman testvérek. A nagyobbik, a Gizi Pesten volt állásban, a Jóska meg a Margit otthon maradtak a gazdaságban. Egyikük sem volt férjnél, sem a Jóska nem nősült meg. A Jóska három hétre szabadságra jött a frontról, a Gizi meg abból a bonyolult helyzetből hazajött segíteni Margitnak.
Én még egyszer megköszöntem a vacsorát, és felajánlottam segítségemet, ha a szabadidő engedi, amíg itt leszünk. És visszamentem a szállásházba.
Hétfőn reggel ébresztő, mosakodás, utána sorakozó, parancskihirdetés. Jött is a századparancs, de nem a Vajda hadnagy, hanem egy Kovács nevű százados, ismertette a helyzetet, a törvényeket, melyek szerint hogyha szüksége lesz a hazának reánk, akkor rövid képzés után bevetnek bennünket a frontra. Nem kell azt gondoljuk, hogy a senki fiai vagyunk, mert aki parancsot adott az ideszállításunkra, az majd gondoskodik is rólunk. Ezután meg a közeli kisvárosba jártak vételezni.
Konyhánk Szováton volt, oda jártunk nótaszóval reggeli, ebéd, vacsorára, de ezenkívül meg felajánlották segítségünket a parasztoknak. Nem is kellett sok idő, hamar megszoktuk második otthonunkat. Az embereknek csak az öregjei voltak otthon, az asszonyoknak jól is fogott a segítség. Szívesen is dolgoztunk, amíg csak befejeződött a mezei munka.
Már-már lassan megszoktak bennünket a falu lakói, és mi is majdnem otthon éreztük magunkat. De a sors, a végzetnek zsinórspárgája, egyre rövidebb lett. Pestet már döngették az orosz ágyúk. A rettenetes berepülések mindenkinek megzavarták a nyugalmát. Már a mezei munka is elfogyott, unalmasabb lett a helyzet. Pedig talán vagy öt vagy hat hetet töltöttünk Bágyogszováton, és ha azt mondanám, hogy ránk untak a falu népei, akkor a legnagyobb nemzeti bűnt követnék el az országban, helyesen mondva a dunántúli két-három vármegyében.
Tömörült az ország népe, ezzel együtt összetömörültek a bajok, a gondok. A kis országban mind zajosabb lett az élet, már napirenden volt a berepülés, a bombázás, a katonák elkeseredetten meneteltek. Sokan már mind visszafelé néztek volna, de annál nagyobb volt a nyilas mozgalom. Századosunk éppen ezért közölte velünk, hogy a törvények szigorúak, a szálláskörzetét senki ne hagyja el igazolatlanul. Az is lehet, hogy innen el fognak helyezni, ami a legszomorúbb volt reánk nézve. Sokan közülünk azt határozták, mintsább továbbmenjenek, inkább megszöknek!
Nem tudom, hogy van-e a világon még egy ország, amelynek egy ilyen kis részét neveznék anyaországnak. Ennek az anyaföldnek végtagjai le voltak vagdalva, ereiből szétfreccsenő vére patakot mosott, még megmaradt részét, a törzsöt, átkozott kezek a végsőkig fojtogatták. Ez az anya minket is keblére szorított. Ez, aki sírni, szánakozni tudott és szeretni. Ez az ország, ez a pár megye nemcsak felebarátot szeretett, hanem kődarabért kenyeret dobott. Ez, akibe annyi kétségbeesett kéz kapaszkodott, miközben a feje felett a háború tengerének iszonyú, hömpölygős hullámai csaptak össze. Hányan tartoznátok jó emlékekkel, bár egyszer gondoltatok-e rá?