Csorba János 1925. február 15-én született Széken, szegényparaszti családból. Iskolát keveset, csak két osztályt járt. Édesanyja – akitől a dalait is tanulta – kilenc gyereket hozott a világra, ő volt az utolsó előtti. Pásztorok mellett szolgált, majd ostoros szolga lett. Mikor jött a háború, elkerült a falujából Magyarországra. Keserves hányattatások után orosz fogságból került haza 1948-ban. Megnősült, két fia született. Amikor 1960-ban megszervezték Széken is a termelőszövetkezetet, már az első évben becsapták, ezért Szamosújvárra költözött családjával. Ott a szeszgyárban talált magának munkát.
Kallós Zoltánnal való megismerkedése volt az első láncszem, melynek révén kapcsolatba került a magyarországi néprajzosokkal (Martin Györggyel, Hofer Tamással, Andrásfalvi Bertalannal). Ekkor jött rá – saját szavai szerint -, hogy hát ezek biztosan nem ok nélkül jőnek, hanem itt ténylegesen valami kincs ez a hagyomány, a népviselet, a népdal. Ettől kezdve aztán még jobban igyekeztem mélyebbre visszamenni a dolgokba, hogy a legtisztább forrásig visszajussak. Úgy aztán dajkáltam, csináltam és nem restelltem. Nagyon sok gyűjtővel tanálkoztam, jöttek oda fiatalabbak is, gyerekek is, idősebbek is, de mindenkinek örömest énekeltem. Nagyon, nagyon örömest.
Szamosújvári háza mindig nyitva állt a gyűjtők előtt, s énekesként is gyakran öregbítette a széki hagyományok hírnevét a Magyar Rádióban, magyarországi népművészeti rendezvényeken. 1999-ben elnyerte a Népművészet Mestere címet.
*
1972-ben ismerkedtünk össze, és baráti-adatközlői kapcsolatunk azóta is megszakítás nélkül tart. János bácsi bizonyos időszakokban megjelenik Budapesten (néha a feleségével, Zsuzsikával együtt), hogy ügyes-bajos dolgaikat, főként gyermekeik jövőjét, intézgessék. Mivel ilyenkor többnyire nálam laknak, jó alkalom adódik, hogy megbeszéljük a világ dolgait. Gyűlnek a dalok is a magnetofonszalagokra, hozzá mesék, történetek, életdarabok. A Kassák klub Síppal, dobbal című tájékoztatójában jelentettem meg az első lejegyzett beszámolóját (1975-ben) a széki tánc rendje-módjáról, „Görbe János” álnévvel, mert akkor még tartani kellett az otthoni retorzióktól…
Aztán egyszer előkerült két vastag füzetnyi kézirat, melyekbe mindazokat a tudnivalókat leírta, amelyeket fontosnak tartott továbbörökíteni az elkövetkező nemzedékek számára falujáról, annak népéről, a magyarságról. Íráshoz nem szokott, nehezen olvasható kezevonása nyomán hihetetlenül pontos, szemléletes kép rajzolódott ki erről a régi életről, mely egy évszázados folyamatosságú ó-európai világ utolsó hírmondója. János bácsi elbeszélése azonban nemcsak ezt idézi fel nosztalgikus hangon. A „hagyománygyűjtők” megjelenésének történelmi pillanata éppúgy témája könyvének, mint a világ jelenlegi állapotáról való szüntelen elmélkedés. Az élőbeszéd lendületét művészi fokon átmentő stílusa lenyűgöző teljesítmény. Elbeszélése nyomán ugyanakkor helyükre kerülnek és értelmet kapnak mindazok a ismerettöredékek, melyeket az eddig lezajlott alkalmi gyűjtések tártak elénk.
A hozzám került kéziratok a széki szokások leírását, valamint egy 1944-45-ös úti leírást tartalmaztak, mely a bevonulástól a Németországba való indulásig követi a leventeszázadnak csúfolt rongyos, munkaszolgálatos parasztgyerekek sorsát.
Nem volt egyszerű feladat ezt az írásjelek és bármiféle tagolódás nélküli szöveget beolvasni a számítógépbe. Egyedül nem is boldogultam volna vele, János bácsival közösen böngésztük át a már elkészült átírást. Minden számomra érthetetlen fogalomnál, furcsa szónál megálltunk, ő más szavakkal körülírta, én pedig azt írtam le, amiben megegyeztünk. Ezeket a beszélgetéseket, valamint a dalszövegek lehetséges dallamait magnetofonnal rögzítettem. Az innen nyert ismereteket szögletes zárójel különbözteti meg a kézirat szövegétől. A különleges szavakból szótárt szerkesztettünk.
Mikor a könyv legutolsó közös átvizsgálását végeztük Budapesten, János bácsi maga is fájlalta, hogy a háborús elbeszélés befejezetlenül maradt. Ezért tollat ragadott, és itt helyben nekifogott az írásnak [20. kép]. Másfél oldal megírása után [lásd a 191. oldalon] belátta, hogy ehhez több idő kellene, ezért – áthidaló megoldásként – magnetofonnal rögzített kötetlen beszélgetésben mondta el a háború utáni eseményeket egészen a 70-es évekig, a „néphagyománygyűjtők” megjelenéséig. Ebből szerkesztettem össze a kiegészítést, felhasználva az általa leírt szöveget is.
Az énekszövegek vázlatosan lejegyzett dallamai függelékként a kötet végére kerültek. Sorszámaikra a szöveg baloldalán látható zárójeles számok utalnak. Ezek segítségével társíthatók egymáshoz. A hagyomány szerint dallam és szöveg nem hűségesek egymáshoz, cserélhetők, sőt – a szótagszámegyezés függvényében – cserélendők is. Mivel János bácsi alkalmanként maga is más és más dallamot társított az egyes szövegekhez, ezeket a számokat csak mint hiteles ajánlatot érdemes figyelembe venni, semmiképpen sem kötelező kapcsolódásnak. A kérdezés során nem befolyásoltam a dallamválasztást, kizárólag arra voltam kíváncsi, hogy az emlegetett szövegeket az adott korszakban miféle dallamokra énekelték. (Meg is lepett az új stílusú dallamok magas száma az erdélyi gyűjtéseinkben megszokott arányhoz képest.)
A könyv CD-mellékletét Pávai István állította össze, jórészt a saját, publikálatlan gyűjtéseiből. Ennek egy részén Csorba János énekei hallhatók, melyek nem csupán néprajzi jelentőségük miatt értékesek, hanem a hagyományos előadói stílus miatt is, melyet ő a legjobb széki énekesek nyomdokain járva képvisel. A hangzó melléklet más része viszont azt a szélesebb zenei környezetet igyekszik felidézni, amelyről ebben az írásban oly sok szó esik. A zenei válogatás részletes jegyzéke a függelékben megtalálható.
*
Csorba János nagyon sokat tett azért, hogy az őseitől örökölt hagyomány tovább öröklődjék. Nemcsak énekesként, adatközlőként, erdélyi házigazdaként, hanem krónikásként is. Üzenete alapvetően fontos számunkra. Olyan életet villant elénk, amelyben voltak boldog emberek is. Manapság, amikor az emberek nem tudnak betelni javakkal, s ettől egyáltalán nem boldogok, bizony érdemes felidézni, hogyan tudtak maguknak elődeink oly kevés anyagi eszközzel is érzelemgazdag, emberhez méltó környezetet teremteni, amely erőt adott, és reményt arra, hogy érdemes élni.
Sebő Ferenc
Budapest, 2000. szeptember 30.