Szegezsa

Május 24-én érkeztünk meg. Kiraktak a vagonbul, és vittek be a lágerbe, úgy mondták, egy régi városi láger, hát nagyon feltűnő volt.

Az éghajlat furcsa volt. Május 24-én a fával megrakott teherautók még a jegen mentek keresztül. Olyan hózáporok jöttek, hogy az ember nem is látott sokszor, s akkor elment a felleg s kisütött a nap megint.

Az oroszok nagyon, nagyon felkészületlenek voltak. Deszkapriccsekre fektettek, sem takarót, sem lábbelit, sem öltözetet, semmit sem tudtak adni, tehát mindenki abba maradt, amivel ment. Az ennivaló nagyon-nagyon gyenge volt, ez nagyon meglepett. Legelőbb szárított cukorrépaszeletet főztek meg levesnek. Nem tudom hogy, dehát az csak olyan, mint mikor megfőzik a vízbe. Ezt adtak. Na majd aztán később adtak valami káposztalevest, később aztán eljutottunk oda, hogy sózott halakból is tettek belé. Másféle húst négy évig nem ettünk egy falatot se, vagy egy gyümölcsöt, semmit se. Arra voltunk szorítkozva, amit kaptunk a konyháról.

De ez is szinte felségesebb volt, mint amilyen sorsa volt a civilségnek. A fogolynak ugyanis járt egy nemzetközileg megállapított kalóriamennyiség a mindennapi koszthoz. Abban volt egy kevés cukor (egy gramm? kettő?), nem tudom hány deka kenyér… Fel is sorolták űk akkor, hogy ebbül ennyi van, abbul annyi van benne a készített ételben, dehát nem volt semmise benne, csak…

De a civilek oda jutottak, hogy még tőlünk próbálták megvásárolni a napi kenyéradagunkat. Mert ugye tehetségük volt és mindig akadtak cigarettaszenvedélyes emberek, akik azt a kicsi kenyerüket is eladták mahorkáért vagy tubákért. Nehéz sorsuk volt a civileknek is.

Aztán június 8-án kivittek egy kis melléklágerba. Voltunk mink vagy kétszázan magyarok, vagy százan németek, volt egypár eszesz, s ott dolgoztunk. Június 8-10-én fogtunk hozzá, egy olyan kolhozféle volt. A talaj fel volt lábadva, fel volt ázva, nem lehetett szántani, úgyhogy térdig érő sárban szántottunk. Volt egy hosszú kötél, beleakasztották az ekegerendának a kampójába, és nyolc ember húzta. Úgyhogy mink szántottunk. Ott voltunk június végétől augusztusig.

Ezekbe a szántásokba tettek valamennyi krumplit, akkor valamennyi káposztát is ültettünk, meg volt az a tarlórépa. Úgy mondták ők: bruka. Ez volt a növény, amit termeltek. Hát ez elég gyengén válott be, mert immá augusztusba leesett a hó. A káposzta legalább megnövelte a levelit elég nagyra. Hatalmas földbe csinált pincék voltak, benne nagy, deszkábúl csinált kádak. Ezekben állt hektárszámra a káposzta, meg valami nyári murokféle, sárgarépa, összeszecskálva, és besavanyítva sóval. A foglyok egy része avval dolgozott. Egy szecskálta, a másik meg dobta be abba a nagy kádba, a másik sót reá, betapatva, így konzerválták el télire. Aztán vitték, hordták a körzetnek.

Ezt dolgoztuk, úgy november, decemberig. Mikor már odajutottak, hogy nem kellett annyi munkás, hát egy részit vitték be a lágerba. Itt rettenetes nagy zűrzavar lett megint, mert nem vitték az egészet. Valamennyit vittek, s aki beleesett a menetbe, hát az nagyon örvendett, mert azt hitte, hogy viszik haza. A másik meg kétségbe volt esve. Én is ezek között voltam és tettem magamat hülyének, bolondnak teljesen, hogy hát én is kerüljek bele: Csurdé lábasan, csurdé derekig nyargaltam a hóban. Sikerült is, azt mondták, hogy durák vagyok, és hát vigyenek bé. Akik ottmaradtak, hát azok még folytatták a gazdaságot. (Jobban jártak, mert esetleg még volt egy zöld káposztalevél, vagy egy krumpli és hát azt megették még nyersen is.)

Mi pedig egy hatalmas papírgyárba jártunk dolgozni. (Ott fából csináltak nyerspapírt, de jöttek aztán olyan szeleloz sárga papírok is, abbul aztán írószereket, füzeteket készítettek, meg fejpárnákat. Úgy megfőzték a papírt, hogy olyan rongyos lett, mint a székletpapír. Csináltak még szalmazsákoknak valót is, meg rengeteg papírzsákot varrtak, cementes zsákokat.) Ezekből szedtem össze, szedtem csomóba, nagyon kellemes volt, mert hideg tél volt, s ennyi előnye volt, hogy bejöttünk a kis fióklágerből, hogy legalább az ember, ha kijutott a munkahelyire, bement a melegbe s ott dolgozott.

Mert voltak olyan rettentően kellemetlen, hideg éjszakák, akik künn dolgoztak a fatelepen, akik betáplálták azt a nagy villanytelepet fával, mert fával fűttették. Iszonyú, csattogó hideg volt, a fa hasadt össze. Aztán egy telet ott dolgoztam.

Tavasszal aztán kivittek az erdőre engemet is. Egy évet az erdőn voltunk. Egy darabig próbáltak bennünket autóval hozni-vinni, de voltak olyan idők is, hogy nem tudtunk hazajönni a hóvihar, az idő viszontagsága miatt. Két éjjel is ott aludtunk, bozótakba behúzva, és tüzeltünk. Így vártuk ki, amíg bé tudtak szállítani a lágerba. Volt olyan is, mikor egy hétig se tudtak hozni ennivalót az idő viszontagsága miatt. Szélviharok, nagy hófúvások, rettenetes idők jártak arra. Mikor aztán megszűnt, akkor persze kipótolták, elhozták. Úgyhogy lassan-lassan a fogolynak helyreállott a rend.

Ott dolgoztunk nyáron és télen. Hogy elkerüljék az előző télnek a botrányát, hát azt tervezték, hogy csinálnak egy barakkot oda. Neki is fogtak, de nem fejeződött be. Majd aztán, mikor már a tél a nyakunkban volt, akkor csinálták meg fenyőfábul, szépen lenyúzták a haját neki, úgy kivállozták, az egyik felit, hogy egyik a másikat ügyesen borította, mohát tettek közé, s úgy kellemes kis lakást csináltak. Nagy, 500 literes benzines hordókat félbevágtunk, és méteres fákat ültettünk belé. Lassan-lassan elindult az élet egy megszokott mederben, hadifogolyként.

Az ember tudomásul kelletett vegye azt, hogy fogságba van, s ha még nem is ő volt a bűnös, de valakinek meg kell bűnhődni. Mert elégére hivatkoztak az oroszok és szemmel láthattuk mink is, hogy rengeteg féllábú, félkarú hadirokkant volt közöttük. Úgyhogy tagadhatatlan volt, hogy nekiek nagyon sokba került a háború.

Dolgoztunk szívvel-lélekkel, és hát ők is igyekeztek, hogy a nemzetközi szabványoknak, amennyire tudtak, eleget tegyenek, mondjuk az étkezés szempontjából. Aztán igyekeztek tisztaságot is tartani a tömegmegbetegedés elkerülésire. Minden héten váltottak tiszta alsónemű ruhát, meg amennyiben lehetett, a második télen már pótolták a kikopott ruhákot, adtak mondjuk egy nadrágot, egy bakancsot vagy télre adták a szőrcsizmát, posztócsizmát, aztán mük jártunk dolgozni.

Úgyhogy talán már jobban is telt az embernek az ideje, a napjai, hogyha azt tudta, hogy kötelessége is van. Szívvel-lélekkel dolgoztunk, én mint fiatal, nagy odaadással.

Küldtek az erdőre. Villanyfűrésszel vágtuk, döntögettük a fákat. Voltunk hárman, a villás tartotta a fát, a másik meg az egyik végit a fűrésznek, én meg a motorost. Így döntögettünk. Kábelt húztunk előre, s akkor aztán mind arra döntöttük a fákat keresztbe. Nagyon szabályosan csináltuk a dolgunkat. Telt az idő.

Aztán közbe mindig mondogatták az oroszok, hogy mindjárt visznek haza, szkoro domoj, szkoro domoj, dolgozzunk rendesen, haza fogunk menni. Már most már evvel is aztán beteltünk elégér, mert majdnem négy éve mondogatták. Egy szép napon aztán azt mondják, hogy dolgozzunk, mert aztán a jövő héten megyünk haza. Hát ezt nem hittük. Na és bejött a jövő hét.

Úgy június vége, július eleje lehetett, a legjobb, a legmelegebb időszaka az évnek. Szép majdnem tavaszi napot lehet mondani, amikor jött egy autó. A munka végeztével le voltunk telepedve, az egyik emerre, a másik amarra. Az autó megállt, nem tudott bejönni, mert olyan mocsarak voltak, hogy ha az ember félrelépett, mindjárt televény volt, ezért csak farönkökbül csinált dorongúton lehetett bejárni. Azt mondták, hogy na, készülni kell a magyaroknak haza.

Uramisten, hát olyan érzést, olyan készülődést! Mindenki lecsapott mindent és rohant. Akkor az oroszok azt se tudták, mit csináljanak, előnkbe állottak, megállították az embertömeg egyik szárnyát, de a másik beözönlött. Addig, hogy már nem tudtak mit csinálni, elengedtek, aztán fel az autóra. Énekelve jöttünk haza. Ezek voltak a legkellemesebb jelenetek a négy év alatt.




Hátra Kezdőlap Előre