Hát emlékek, igen. Az emléke megmaradjon, úgy van, a jónak is, de a rosszra is szükség van, hogy az ember tudja értékelni a jót. Aztán így volt, hogy hazajöttünk. Én mindig valahogyan egy kicsit azért pekkes voltam, mert rettenetes nagy izgalommal sikerült nekem kijőni a lágerből. Névsorolvasáskor a nevemet sehon nem kapták. Már mindenki ki volt olvasva a kapun, én egyes-egyedül álltam magam, szembe az orosz őrrel. Az állott a kapuban, hát nem olvastak, nem mehetek. Én panaszkodtam, hogy hát én is magyar vagyok, nekem is ott kellene lenni. Aztán addig forgatta az orosz, türelemmel, amíg reábukkant a nevemre.
Felültünk a vagonba, és kihúzattak az állomásra. Három éjjel s három nap én nem aludtam. Kiültem a vagonajtóba, néztem és énekeltem. Nagyon jó érzés volt hazaérkezni.
1948. július 21-én jöttem haza a fogságbul, nagy öröm volt számomra is, szüleim számára is érkezésem. Mikor hazaérkeztünk szétfutott a hír a községben, hogy egy csomó fiatal jött haza Oroszországból. Vagy huszonegyen jöttünk haza, más lágerből is. Jöttek a látogatók, az ismerősek, rokonok, kérdezősködtek. De én már szerettem volna érintkezni még másokkal is ezeken kívül.
Alig vártam, hogy fiatalság közé kerüljek be valahogyan. Nagyon vágyódtam a társaságra, a barátságra, de nagyon vágyódtam a szerelemre, páros életre is. Meg is tanáltam, mert, úgy ahogy mondja a közmondás, ki mit keres, megkapja magának, akár jót, akár rosszat . Megtanáltam a feleségem már az első hétbe, mikor hazakerültünk. [1. kép]