Ment, lassan döcögött szerelvényünk, Budai őrmester szállítmányparancsnok vezetésével. Vajda hadnagy úr, körzetparancsnok, egy számvevővel, és még egy gazdasági vezetővel előrement biztosítani a szállást. Így hát csak a Budai őrmesterrel voltunk. Élt is az öreg megbízatási jogával. Sokszor elhangzott a szájából: Ne törődjetek, gyerekek, még visszamegyünk Erdélybe, itt a nyílt parancs a zsebembe. Gergel, hova vezet az őrmester úr? Azt Gergely már tudta, hogy kell a magasztos nóta az öregnek. El is kezdte mindég, mikor az öreg közte nem szegte kedvét:
|
A nóta lassan elhallgatott, nem is csoda, hiszen két éjszakát is átmulattak a fiúk, amég útnak indult a menet. A vonat rázása elringatta őket. Úgy tetszett, hogy nagyon sokat ment a vonat, hiszen egész éjjel mozgásban volt. Mikor megvirradt, hát mégis csak Désen voltunk, igaz, hogy nem nagyon izgatta a társaságot, mert bőven volt még a kufferban. Nagyobb baj volt, hogy vagonunk lyukas tetején beesett a sűrű őszi eső.
Végre valahogyan elindultunk. Lassú és érthetetlen volt az útunk, de később a saját szemünkkel láthattuk, hogy csak a frontra, és onnan vissza közlekednek. Mink csak mint menekülő senki kutyája, amikor lehetett, Később a levelekből tudtuk meg, hogy községünket már elfoglalták a román és orosz csapatok. Nem volt mit tenni, csak a Budai őrmester parancsnoksága alatt felvenni a küzdelmet, elsősorban a nélkülözéssel, az éhséggel, mert lassan kiürült a kuffer.
A nagyobb állomásokon volt a kincstárnak gazdasági hivatala és raktára is. Innen kellett volna élelmezzenek minket is. Volt, ahol sikerült egy keveset vételezni, de aztán sok helyről elküldtek azzal az indokkal, hogy nem vagyunk harcoló alakulat, nem adhatnak.
Az állomások nevét nem írtam fel és már elég régen volt, de annyi eszembe jut, hogy egy délután megérkeztünk Királyházára. Parancsnokunk biztatott, hogy majd ott kapunk valami vacsorát. El is ment egypár fiúval, hogy vételezzen, de nemsokára jöttek vissza üresen. Fiaim, baj van. Nincsen vacsora, nincs honnan adjanak. Az ember, amég nem üres a gyomra, könnyen hallgat. Nem volt mit tenni egyebet, mint rápenderíteni egy Bartók-nótára. Ezt a nótát akkor hallottam először:
|
Királyházáról tovább Nagyszöllős volt egy nagyobb állomás. Itt az idő kegyes lett, mert kiderült, de az éhség egyre jobban gyötört. Pénzünk még lett volna, de a nagy menekülésbe nem volt mit venni. Nagyszöllősön egy helyen az állomás környékén görögdinnyét árultak. Csináltunk is jó piacot az eladónak, de ez sem volt már kielégítő. Kenyeret már csak jegyre adtak, tehát nem volt mit tenni, mint nagyobb állomásokon el kellett indulni koldulni. Idő volt rá, mert ha bementünk egy nagy állomásba, kidobtak egy holtvágányra, aztán órákat vagy napokat kellett várni, amíg újra egy házat továbbvittek.
Sárvár, Érsekújvár, Hatvan, Miskolc. Ilyen kerülő utakon talán két hétig is utaztunk. Ez idő alatt már meg kellett tanulni a nélkülözést, vagy a közmondást, hogy: Szégyellős koldusnak üres a tarisznyája. És én ezek közé tartoztam, mert az eddigi életem értelmes részét szolgaságban töltöttem, és így megszoktam azt, hogy amíg nem hívtak az asztalhoz, addig nem ehetem. De itt bizony várhattam, hogy hívjanak, mert erre nem került sor.
Szerencsém volt egyik szomszéd fiúval, akivel otthon is jó pajtások voltunk. Annak nem volt a panaszos szó szűkön a szájában, termete is kis alacsony, színe sápadt, nem sokat kellett panaszkodni, a jámbor, jószívű asszonyoknak hamar megesett a szívük, mindjárt tele tarisznyával jött vissza. Van mit harapni, gyere szomszéd, egyél! De volt is kinek adja lelke javát a jóhiszemű nép, hiszen az a kicsi megmaradt része Magyarországnak már tele volt menekülttel meg katonasággal. És mindegy volt, hogy katona, menekült, mindnek volt kérése és panaszolnivalója. De hála Istennek olyan nép lakta ezt az országot, aki megtanulta azt, ha egy falatod is van, oszd el az éhezőkkel. Ezek még annál is többet tettek, ezt állapítottam meg egy alkalomkor.
Ekkor már én is beláttam, hogy nem támaszkodhatok teljes egészében a kis barátomra. Mikor egy nagyobb község állomására húzott be a vonatunk, még a vagonból megragadta a figyelmemet, hogy az egyik ház udvarán igen mozgékonyan járnak a leventék meg katonák is. Elmentem hát megnézni, hogy mi van ott. Egy jószívű anya lehetett, mert már utolsó kenyerét vette ki a sütőkemencéből. Azt is egy falatig elosztotta, és amíg osztotta a kenyeret, szeme könnyei szaporán hullottak. A lelkéből jött keserűség szorította a torkát. Rekedt hangján némelyiknek azt válaszolta a köszönöm szóra: Egyék meg egészséggel, hátha az én fiamnak is ád valaki vagy egy falatot. Ezzel kiadta kezéből az utolsó darabot, és még keserűbben mondotta, akinek nem jutott, hogy: Bocsássanak meg, Isten látja lelkem, utolsó falatig elosztottam. Jöjjenek, mert ha sütök, adok.
Feljutottunk Budapestre, ott is a Ferencvárosi teherpályaudvarra. Pestről az időig nem sokat hallottam, csak azt tudtam, hogy az ország fővárosa. Szerettem volna látni valamit, de idő nem volt reája. Innen hamar kitessékeltek, nemigen volt hely a menekülők számára.
Azért mégis láttam valamit: a gyönyörű szép Dunát, amely nagy méltósággal folyt keresztül a hatalmas városon. A Pest felől levő partján virágágyásai még tele voltak nyíló piros virággal, amiből azt lehetett leolvasni, hogy valamikor itt békeszerető, jószívű emberek éltek, hisz a költő verse is azt mondja, hogy: Aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet.
De ezenkívül még sok mindent lehetett látni. A Duna hídjáról a népek nyüzsögtek, mintha valamire készültek volna. Amerre csak nézett az ember, szürke ruhás német katonák, sok teherautó, sok tank, a pályaudvaron egész szerelvények. Az egyikük érkezett a frontról, a másik meg indult, mindegyikük mozgásban volt. Mindegyiknek volt mondanivalója a másikhoz, látni lehetett, hogy ég a föld a lábuk alatt. A város akkori képét jól emlékezetembe véstem. (Amikor – egy jó nagyot ugorva előre – 1970-ben, vagyis harminchat évvel később újra volt alkalmam meglátogatni, láthattam, hogy a Duna – teljes jogával élve – ugyanolyan büszkén folyt keresztül a nagy városon, a virágok még szebben virítottak. Minden a helyén volt, vagy talán még ennél is több. Az utcákon a nagy harci kocsik helyében taxik parkoltak. Az emberek frissen és biztonságosan közlekedtek, és ha útbaigazításért megkérdeztünk vagy egyet, szerető, nyájas hangján készségesen útbaigazított.)
Folytattuk tovább útunkat, már a Dunán túl. Hogy melyik vonalon van ez a Vitnyéd, vagy melyik megyébe, ma sem tudom. Azt tudom, hogy Hajmáskéren, Kaposváron meg Székesfehérváron is átmentünk. Végre egy szombat délután megállt szerelvényünk egy község állomásán. Örömujjongás, zsivajgás hallott minden vagonból, hiszen már megunták a fiúk a hosszú utat.