Az egész régi embergúnya összetétele, az alsó fehérnemű, a gatya vagy az ágyra a lepedő, surgyé, zsák csepűből meg szöszből volt. A kendernek a hulladéka. A kendert miután kinyűtték, eláztatták és két hét után kimosták, megszárították, elcsapták. Ez általában az ember dolga volt. Ezután következett az asszonyoké, egészen amíg elszakadt.
A megmunkálás sorrendje a következő:
Először a kendert meghehelték [kiválogatták a szöszet a finom kenderből]. A kihullott részt szösznek mondták. Ez volt a hegyszösz. Utána még egy sűrű szeges pácolón megpácolták. A hulladékot pácszösznek mondták. Tehát a kender legjava ki volt választva. Utána a szöszet meggerebelték, és elkülönítették a csepűtől. Ezeket megfonták téli esténként. Három asszony összegyűlt vagy éppen a fonóban a leányok is avval töltötték téli idejüket. Esténként a leányfonóba, ahun a legények is jól feltalálták magukat, ott igaz, hogy a leányok a fonóban csak szöszet fontak, mert a legények jócskán megtépázták, papot csináltak belőle és meggyújtották. A legfinomabb kendert kár volt égetni, és a csepű az már nem égett. Miután meg volt fonva, megszapulták, hogy fehéredjék meg.
És ezután került sor a szövésre. A csepűből, szösszel vegyesen zsákot, lepedőt, surgyét, a kenderből vegyesen szűve inget, gatyát, pendelyt meg abraszt szűttek. Ez mind az asszony dolga volt késő ősztül tavaszig. Míg az emberek favágás, ganéhordással foglalkoztak. Ez volt a kenderből való előállítás.
A legrégebbi viselet is olyan szabású volt, mint a mostani. Esetleg egy kicsit a mostani testhezállóbb. Az embereknek hosszú szárú csizma, egy kaptára csinált, hogy cserélgethessék a lábukon, hogy egyformán kopjék a sarka. A harisnyájuk gyapjúból volt fonva, szűve, ványolva és kézzel varrva. Az ing kenderrel elegy gyapotvászonból. Gombat nem varrtak sem gallérjára, sem kézelőjére. Gomb helyett pertlivel kötötték bé. A lájbi az gyári flánelposztóból volt. Összesen hat darabból állott a szabása. Ugyanehhez hasonló volt az újjas is, amit hüteses újjasnak neveztek. Ezt csak a házasemberek viselték, akik megesküdtek feleségükkel, vagyis az akkori mondás szerint: „meghüteltek”. A másik szabású újjas a maiakhoz hasonlít.
Az asszonyoké: csizmájuk lágy szárú kordovánbőrből készült, vagyis kordoványcsizma. Bőven tettek szártekerőt, hogy ne ereszkedjék le a szára. Az alsószoknya volt utána a pendely meg a fersing. A felső: az ing, lájbi, lékri, keszkenyő. Az asszonyoknak több rend ruhájuk volt, így tehát drágábba is került, mint az embereké. Volt sok értékes anyagból fersing, például kázsmér, szatin, delin, seprőszín, ilyen-olyan rózsás, ezekhez mind ruha.
Széken is, mint más helyen az ezernyolcszázas években voltak nemesemberek. Még amikor én egész kicsi gyermek voltam, voltak olyan házas telkek, amit úgy emlegettek, hogy ez is nemestelek volt. Az egyik ilyenben egy jómodorú piros-barna ember lakott, ügyes, ősz bajusszal. Amikor ment a templomba, az újjasán felyül egy szokmányt vett magára. Pipája füstölt szájában. Bot volt a kezében, különben még az én gyermekkoromban is divat volt a 60 év körülieknek a pipa meg a bot. És úgyannyira, hogy mint egy törvényt, tiszteletben tartották. Ha hivatalos ügyben mentek, ahun több ember megfordult egyszerre vagy a templomban, botjukat kinn hagyták az ajtóban, és kijövetelkor mindenki a magáét vette el, tévedés nélkül, pedig jócskán voltak összegyűlve. Ezenkívül meg tiszteletbe tartották a kort, úgyhogy az idősebbek mentek elöl szépen, kor szerint.
A nemestelkek olyan menedékhelyük volt a szegény legényeknek abban az időben, mikor kötéllel fogták el és vitték őket hosszú időre katonának. Ebből az időből a nóta bizonyítja, hogy milyen keservesen váltak meg szeretteiktől, és a szülők mindent elkövettek volna, mindenáron kiváltották volna. Innen a nóta:
|
Azt hiszem, hogy ezt a nótát, amit valamikor az elnyomottaknak százai fújtak és ami ma már a székieknek is majdnemhogy ki van halva az emlékezésükből, kár lenne veszendőbe hagyni. Mert az képet ad a múlt élet nehézségeiről, és bár ma is vannak sértődő emberek, de ha összehasonlítanák a múltat a mával, talán másképpen gondolkodnának. Megőriznék, vagyis tisztelnék a múltat, és jobban megbecsülnék a jelent. Ennyire emlékezek a legvisszamenőbben. Ezt is csak amit az öregek meséltek, de mivel nagyon szerettem a nótát, abból tájékozódtam vagy éppen tisztán megláttam a múltnak a nyomorát.
A széki népviselet és a népi tánc a 19. század végén és a 20. század elején volt a legszebben kivirágozva, amikor már jobban törődtek, jobban vágyódtak a kultúra után. Mivel akkor még falun egyéb szórakozás nem volt, csak a tánc, hát abban volt az ifjúságnak minden öröme. És még a szülőknek is, akik igyekeztek, hogy a legszebben öltözhessen s hogy legügyesebben táncoljon gyermekük.
Nem mondom, szép volt a látvány, amikor egy ügyes fiatal ember szép nyári hajnalhasadtakor fehér ingben, kék lájbiban, sárga gombbal, szép új szalmakalappal, szálavászonból varrott manguralt gatyában kiment kaszálni vagy éppen aratni, hogy mikorra felszáll a harmat, csinálja meg a kévekötőt és egy jó darabot arasson, mikorra jön a felesége a frustukkal.
Egy ügyesen felöltözött menyecske fehér manguralt inget hordott, azon ügyes kerek lájbi, szép varrattas földjű keszkenyő, ügyes tiszta fersing, alatta gyönyörű, szabályosan manguralt pendely, felaggalózva. A ruhája eltakarta a pendelye elejét, s így az csak kétoldalt látszott ki. Az egyik kezibe a finom túrós puliszka, szalonna tepertyüvel egy tálba kirakva, szép elegyes takaróruhába kötve, ügyesen négy sarokra. Másik hónya alatt gúnyája, amiben dolgozik. És kezében a nagy karimájú kalapja. Szép fehér lábát mosogatja a dűlőút harmata. [Tudniillik régen mezítláb jártak az asszonyok.] Ez bizony olyan látvány volt, hogy az öregember sem hagyta egy nézésre.
Hát még egy fiatal leány! Aki olyan szépen volt öltözve, hogy felülmúlatta szépségével a mező legszebb virágát. S még ennél is szebb lett a fiatal leány arca, ha találkozott egy ügyes legénnyel, aki jó két ökret hajtott vasas szekérbe, szépen felöltözve, piros surc előtte, szép piros nyíllás [nyílott virág] a kalapjában. Amikor odaért nagy szégyellve köszöntette, alig mozdítva kicsi száját, hogy: Isten áldja meg!
Talán az ilyen leányról mesélték, hogy volt a gazdának egy fia, akit próbára tett, és bezárva növelte nagy koráig. Egy napon, mikor a legszebben virágzott a rét, kivitte a fiát a rétre, aki nem tudott eleget gyönyörködni a sok szép virágban. Vitte tovább és tovább. A fiú már szerette volna a mező összes virágát, amikor a rét közepében egy gyönyörű szép felöltözött leányt látott meg, és a sok virágot elejtette kezéből. Alig tudott ennyit mondani az apjának: Ni, ez a legszebb virág! Ezt szakasszuk le!
Nem akarok meséket, csak tiszta valóságot, de hogy jobban megértsenek, a régi szép hagyományos népviselet már nem csak beteg, de haldoklóban van. Mert a sok szép kenderanyag már nem divat. Helyette a hétköznapi ruhának rendjében különféle műszálú anyagokkal cseréli fel, pedig manapság is lenne erre lehetőség. És az ökreket már a modern tudomány traktorai, a vasas szekeret meg a vasremorka [utánfutó] váltotta fel. A legények építőtelepeken ilyen meg olyan tarka ingben dolgoznak, mert azt könnyebb mosni. A leányok meg mind iskoláznak, szép nagy hajukat levágták, a lábszárközépig érő fehér pendely helyett rövid szoknyát viselnek, mind naccságák akarnak lenni.
Ó, de minek is keresem én a más szemében a szálkát, amíg az enyémben ott van a gerenda. Mert én is elhagytam falumnak ősi viseletét, sőt még a falumat is, mert Petőfiként én is a jövendőben láttam tündérkertet. Azt hittem, hogy a városi kertek kolbászból vannak. Pedig az ember tisztességes munkája után mindenütt meg tud élni. Csakhogy igazában úgy van, hogy a szépért jobban meg kell dolgozni vagy szenvedni. Amire van is egy igazi falusi közmondás: Akinek út mellett van földje és szép asszony felesége, az sokat kell szenvedjen!
És ugyanolyan sorsra jutott az a sok szép nóta, akinek a szerzőit senki sem ismerte, mert az a népé volt, akit a sorsa tanított meg dalolni meg sírni. Még a bölcsőben tanulta meg a gyermek az édesanyjától, amikor ringatva nótaszó mellett altatta fiát vagy leányát, alacsony kis nádfedeles házikó tűzvilága mellett. Mert akkor akinek gyermeke volt, bölcsőbe fektette. Egyik lábával rengette a bölcsőt, és a kezeivel meg fondogálta a kenderét, és a régi keserves nótájával altatta gyermekét. Talán azok a gyermekek szűtték azt a nótát, melyet akkor fújtak nálunk, ha legény vagy leány volt meghalva:
|
Manapság már a kicsi nádfedelű házakat magos, világos, sőt emeletes házak váltották fel. A régi, fából faragott bölcsőt, amiben egy kis szalma volt, most elegáns gyermekkocsi, és azokkal együtt elmúlt a sok szép régi nóta is. Mert aki már nem a bölcsőbe nőtt, már nem is tud dúdalni [énekelni].