Az ismerkedés
Mint mindenkor, mindenütt volt érdekházasság, úgy kisebb-nagyobb mértékben Széken is voltak jó kerítő asszonyok rokonságba vagy esetleg szerelmes fiatalokat elrontó vagy ahogyan szokták mondani falusi szólással: elmaró vénasszonyok, akik sokszor hitük szerint Istenre bízták a bonyolult sorsukat, amire aztán az volt a szólásmondás, ami legtöbbször bevált: Míg az Isten észreveszi, két vínasszony összeteszi.
A fiatalok általában a táncon ismerkedtek meg. Miután annyira vitték a dolgot, hogy házasságra szánták el magukat, akkor a legény egy vasárnap este azt mondja a leánnak: Mondd meg apádéknak, hogy kedden este ki akarlak kírni. A régi időben télen a fársáng idején voltak a lakodalmak. Így tehát kedden este hazavitte a legény a leányt a fonóból, és akkor elmondta a leány szüleinek, hogy mi a szándéka, ha jónak látják, adják neki a lányukat, amire általába az volt a válasz: Ha ti is jónak látjátok. Akkor a legény csütörtökön este elküldte az apját, hogy kírje ki ő is. Csütörtökön este elment a legény apja, és elmondta fiának az elhatározását, és ő is kérte, hogy ha jónak látják, adják fiának a leányjukat.
Az egyesség hamar ment, mert nem voltak hozományi egyezkedések, mert az emberek általában ismerték egymás anyagi helyzetét. Miután odaígérték a leányt, a legény apja elővette a magával hozott fél liter pálinkát, köszöntötte leendő apatársát. Azok vissza megkívánták a szerencsét, a leány meg ilyen szóval: Adja Isten, hogy legyek gyermekek után jó gyermekek. A legény meg, míg ez a beszélgetés folyt benn, ő künn hallgatózott, amíg a leány kiment, és behívta, majd ő is ugyanúgy, mint a leány mondta, hogy úgy fogadják, mint gyermeküket.
Ennyiből állt a leánykérés, főleg a szegény sorsúaknál. Miután megegyeztek a szülők a jegyváltási időben, a legény apja készült hazamenni. A menyíre menendő, addig egy tángyér pánkót kötött takaró ruhába, és küldte az anyósra menendőnek.
Jobb módúaknál előfordult a vagyonkérdés is, de azt sem kötötték ki, hogy mit ad az egyik szülő vagy a másik, inkább a rangért – ahogy szokták mondani – igyekeztek a szülők összehozni gyermekeiket. Még az is előfordult – pláne, ha a fiú nem volt katona, és elmátkásított egy leányt, de a katonaság előtt nem akart megházasodni -, hogy a szülők csináltak kötést a régi szokások garanciába. Tegyük fel, egy-egy pár ökör árát vagy egy-egy hold földet vagy ennél is többet.
Bizony elég nagy lekötés volt egy fiatal lánynak, aki két vagy három évet kellett várjon a legény leszereléséig, mert a régi időben olyan törvényerő volt, hogy amelyik megszegte, az veszített. Abban az időben csak a tánc meg télen a fonó fársáng volt a fiatalok szórakozása, egyéb semmi. Ami elég nagy volt, hogy egy fiatal leány megfossza magát vagy esetleg a szüleit ettől a legeslegszebb korába, mert ha kötést csinált, akkor nem volt szabad sem táncra, sem fonóba, csak úgy, ha esetleg hazajött a vőlegénye szabadságra.
A jegyváltást a régi időben mátkaságnak nevezték inkább, ami manapság már nem is nagyon divat. A régiek meg hosszú időn keresztül jegyet adtak egymásnak. A menyasszony egy új gyapotinget csinált a vőlegénynek, a vőlegény meg egy pár csizmát csináltatott a menyasszonynak. Ezenkívül meg egy selyemrojtú keszkenyőt, és ha esetleg – ami sokszor előfordult – meggondolkoztak, akkor az, amelyik megbánta lépésit, az küldte vissza a jegyet, és kérette vissza az övét. Ezeket a kellemetlenségeket általában a kerítők vagy ahogyan szokták mondani, az „elmarók” csinálták.
A régi szokás szerint a jegyváltást mint manapság az anyakönyvvezetőnél meg a papnál történt, talán a régiek nem is mentek az egészségügyhez [vérvizsgára], de a szép hagyományos népszokást már manapság nem tartják, és evvel meg is csonkították a lakodalmi rendet.
A régi időben szombaton délelőtt felöltözött a vőlegény, bokrétás kalapját feltette, és elment a menyasszonyhoz. Elvitte az anyakönyvvezetőséghez, hogy bejelentsék házasságukat. A menyasszonyos háznál szombaton egész nap készültek a mátkaságra. Vasárnap reggel már a két násznagy meg a vőlegény meg a menyasszony együtt mentek a paphoz bejelenteni a házasságot, és a három vasárnapi hirdetést. Utána meg hazamentek, és megülték a mátkaságot. A legközelebbi rokon szomszéd keresztapák elmulatgattak jó késő estig.
A jegyesek délután elmentek a táncra – a bokréta már jele volt annak, hogy vőlegény és menyasszony -, de már a menyasszony csak a vőlegénnyel táncolhatott [CD/6]. Ha volt két vőlegény és két menyasszony, akkor egymás közt váltottak, abba az esetbe, ha csak egy volt, akkor az egy barátjával fordult a magyarba.
A régi időkben nem akárki állhatott násznagynak. Volt a községbe egy jó pár öregember, általában azokat szokták hívni, mert a lakodalmi szokást, és a felszolgálást a násznagyok, vőfik szokták levezetni és felszolgálni. Volt a konyhán a főzőasszony és egypár legközelebbi rokon, aki segített. A vőfik hordták az ételeket, italokat, és mindre tudtak valami verset mondani, amit a régi időben szívesen hallgattak. A jegyespárok már nem szoktak bomlásig ülni a táncon. Hazavitte a vőlegény a menyasszonyt, még egy kis vacsorabeszélgetés, utána hazament. A bokrétát kivágta kalapjából, és a menyasszonynál hagyta. Vízbe szokták tenni, hogy ne hervadjon el.
A régi szíki jegyesek is, mint manapság, szerették megörökíteni életük emlékezetes fordulóját. Mivel az akkori időben nem volt fényképész a községbe, az első vasárnap után való hétfőn Szamosújvárra begyalogoltak fényképet csináltatni, de az is, mint sok más szokás, különbözött a maiaktól, mert akkor csak a vőlegénynek volt bokréta a fejin, a menyasszonynak nem volt pártája, mert hát azt hajadonfővel, téli időben, nehéz lett volna Szamosújvárig hordozni. Manapság már az egész lakodalmat meg lehet fényképen vagy hangszalagon örökíteni, de mégsem olyan nemes szokás mint a régi. Igaz, hogy a régi időben volt alkalmas idejük. Téli időben falun volt idő mindent szokás és hagyomány szerint csinálni.
A három hét leforgása alatt, amíg lejárt a hirdetés, addig készülődtek a lakodalomra mind a két félnél. A menyasszonyos háznál készítették el az ünneplő viselő gúnyákat, ágyneműt, zsákokat, tarisnyákat raktak be a ládába. Az akkori időben éppen olyan volt a kanapéhozás Szamosújvárról. Onnan vásárolták marhaszekeren, mint amilyen szokás volt a fénykép csinálása. Tehát láda, kanapé, nagy ágy, és az arra valókat mind el kellett készíteni.
A vőlegénynél meg ugyancsak nagy volt a készülődés, favágás, konyhacsinálás, kásaőrlés, porondhozás, amivel behintették a házföldet. Régen a káposztába való kását máléból őrölték rezsnyicén [kézi malom, lásd a 13. képen]. Meg aztán a lakodalmos szekér elkészítése, abba az ökrek megszerzése, ha esetleg szegény legény volt, akkor mástól kellett kölcsönkérni. De a jobb módúaknál úgy volt, hogy négy ökörrel ment a vőlegény a menyasszonyért, és ott még a menyasszony apja adott kettőt. Azt is elöl fogták, amit a fiatalok csúfos mondás szerint „pinatódásnak” mondtak. Ez ökrök jármára zöld fenyőfából, félkör alakú bokrétához hasonló, úgymondván ződágat tettek, feldíszítve díszes krepp-papírból való szalagokkal és rózsákkal. Úgy akarta a legszegényebb is – még ha kölcsön is kellett kérjen ökröt, szekeret -, hogy minden úgy legyen, mint másoknál.
De ugyanúgy jártak el a jegyespárok a fiatalok sorában, hogy abban a három vasárnapban feledtessék az addig elkövetett hiúságukat. Egészen alázatosan viselték magukat, hogy nehogy megsértsenek senkit, és még az utolsó vasárnap este, mikor már el akartak menni végképp, akkor egy csárdás közben, mikor a cigány eleibe kerültek, a vőlegény megállította a cigányt. Csendes, halk hangon így szólt a fiatalsághoz az ő és a menyasszonya nevében: Kedves legény és leány barátaim, eljött az idő, hogy ha fájós szívvel is, de meg kell váljunk tőletek, és a fiatal élettől. Kérünk, bocsássatok meg, ha egyet is közületek megbántottunk, kívánunk továbbra is jó mulatságot.
Amire sok leány barátnak kijött a könny a szeméből. Erre aztán előállott a vőfi (gyerekkoromból Fodor Miklósra emlékszem), s így kezdte kiköszöntő, búcsúztató versét:
Kedves legény és leány barátaim, |
Kikkel együtt teltek az én legénységim. |
Most már én búcsúzni akarok tőletek, |
Mert a legénysorból örökre kilépek. |
Mióta az Isten evilágra hozott, |
Erős és bölcs karján mindeddig hordozott. |
Most is mint szerencse éltemre vigyázott, |
Mert egy hitvestárssal megajándékozott. |
|
Hosszú az én utam, amelyen indulok, |
Azért én Istenem tehozzád fordulok. |
Tetőled buzgó szívvel kegyelmet ezsdeklek, |
Mert áldást és békét csak Tőled nyerhetek. |
|
Kérlek, hogy légy velem e nehéz utamban, |
Szent fiaddal állj mellettem nyomban. |
Mert most változik meg az életem útja, |
Vagy holtig örömre vagy örökös búra. |
|
Tisztelt barátaim, most ahogy búcsúzok, |
Tiszta szívemből egyet néktek is kívánok. |
Kívánom találjatok olyan hitvespárra, |
Kiben a szívetek örömöt találna. |
Szerencse mint fő kincs mellettetek álljon, |
Úgy kívül, mint belől veletek sétáljon. |
Egy szerelmes párral olyannal szolgáljon, |
Kibe a szívetek örömöt találjon. |
|
Örömmel töltsétek ifjú pár éltetek, |
Így őrizzétek meg becsületeteket. |
Mindazonáltal ha vétettem néktek, |
Az Istenre kérlek mind elfelejtsétek. |
|
Mert én elmegyek tiközületek, |
A jó Isten maradjon tovább is veletek. |
Szeressétek egymást, és mindég tiszteljétek, |
Most pedig én kísérem az én kedvesemet. |
|
|
Ezután a vőlegény kézfogással búcsúzik: a menyasszony meg megcsókolja leány barátait, elindulnak kifelé. A cigány leszáll a padrul, és húzza a Rákóczi-indulót, a kapuig kísérik. Utána a fiatalok visszamennek, egy kicsit pálinkáznak abból, amit a vőlegény vitt nekiek, majd tovább a tánc. Az első vers, amivel köszönti a vőfi a vőlegényt, mielőtt elindul hívogatni:
Feljött aranyszínű hajnal a szívednek, |
Amidőn elérted napját életednek. |
Kívánom Istentől hozza fel napodat, |
Ne borítsa többet bánat hajnalodat. |
Örömmel virradatt reánk a szép reggel, |
Örömmel üdvözöllek ártatlan szívemmel. |
Mert ma változik meg az életed útja, |
|
|
A szép népi szokást jobban becsülték, mint ma. A búcsúztató verseket vagy az asztalnál a verselő vőfiket nagy-nagy megbecsüléssel hallgatták. Talán jobban tiszteletben tartották a szokást, mint a mulatságot.
A régi időben a lakodalom vasárnap volt vagy ha volt fennakadás a cigányban, akkor kedden. Ezt azért tették a szíkiek, mert nekik csak szíki muzsikások tudtak muzsikálni. Az ételek maihoz hasonlítva szerények voltak: leves, sült, káposzta, málékása. Az ital a szilvapálinka, a sütemények: kürtős kalács, meg csörögepánkó. A lakodalom előtt való nap már mind a vőlegény-, mind a menyasszonyháznál elkészítettek mindent. Utolsó szombat este csinálták a bokrétát, a vőlegényét meg a két vőfiét és a menyasszonypártát.
Vasárnap reggel a két vőfi elindult hívogatni. Nemcsak a bokrétájuk mutatja, hogy lakodalomba járnak hívogatni, hanem cifrára faragott, festett vőfipácájuk is, melyen szép piros pántlikát fúdogált a szél. És ezzel elkezdték a lakodalmi teendőjüket, mikor bementek a házba, versmondókával köszöntek be, amit általában nem szokták hagyni, hogy elmondják. Így utasították vissza: Hagyd el fiam, mert tudjuk mért jöttél. A vőfi meg avval búcsúzott, hogy: Szívesen látják kéteket a lakodalomba.
Miután eljárták az összes vendéget, visszamentek a vőlegényházhoz, ahun már ott volt a cigány. Húzta a szép régi lassúkat, és ha már húzta, régebben mindég akadt jó dúdoló ember, aki saját taktusa szerint fútta a cigány után. Ma már nincs cigány, aki olyan szépen húzza, sem öreg rendű ember, aki olyan szépen fújja, de annál több a múlatság.
A század elején alig volt olyan lakodalom, ami nem szekérrel lett volna. Igaz, hogy a feldíszített szekeren vitték a menyasszony összes ünneplő viselő gúnyáját, ágyneműjét, bútorját.
Régente valahogyan mintha más természetűek lettek volna az emberek vagy talán babonásabbak, mert akármilyen derék legény is volt a vőlegény, mikor meghozta a vőfi a nyüszüleányt, és elmondta beköszöntő versét meg aztán átadták a bokrétát, már amit a menyasszony küldött, kiesett a könny a szeméből. Ekkorra már össze voltak gyűlve a lakodalom szereplői, és mindegyiknek megvolt a maga tennivalója, mondanivalója.
A menyasszony násznagya kezdte meg, miután szép félkört alkottak a házba, a násznagy pácájára tevé sapkáját, amit kezében maga előtt tartott, és csöndes megható beszéddel kezdte:
Tisztelt vendégkoszorú! Mindnyájan tudatában vagyunk a Szentírás alapján, hogy a világot Isten teremtette, a napot, a holdat és a csillagokat meg aztán a sok minden benne valókat a földön. Az utolsó teremtmény az első ember, Ádám atyánk, mint földnek örököse. De látá Isten, hogy Ádámnak egyedüli léte nem jó lön, mély álmot bocsájta rá, kivevé egy oldalcsontját, ebből formálta mellé az asszonyembert, mint feleséget, fele segítséget. Ez időtől kezdődött a házasság, azóta házasodnak és párosodnak, és párosodni fognak, míg ember lakja a földet. Eképpen Isten őszent felsége az én öcsémnek is felgerjesztette szívét, lelkét a szent házasságra. Jártában-keltébe, Filep Józsi és Filep Józsiné tisztességes házánál, azon tisztességes hajadont, Filep Marit. Ők egymás közt elhatározták, hogy egymásé lesznek, ha Isten segíti, és szülei is beleegyeznek. De ők ezt magukban nem tudták véghezvinni, megkértek minket, mint rokonokat, ismerősöket, hogy legyünk segítségükre az ő egybekelésüknek. Mink igyekeztünk a segítségükre lenni, hogy a jegyváltások óta az Isten kegyelméből eltelt hetek, napok után, most egy díszesebb és nemesebb kompániával elkísérjük őket oda, ahol a
hitnek és szeretetnek arany láncával egybeköttetnek, melyben én is kívánok szerencsét és hosszas boldog páros életet.
Erről beszél a menyasszony násznagya, szólásához képest elég nagy terjedelemben, amire aztán a vőlegény násznagya veszi át a szót. Szavaiban helyesli násznagytársa beszédét, és továbbiakban köszönetet mond a vőlegény nevében, meg részben elbúcsúztatja szüleitől. Majd a meny-asszony vőfélye lép elő, és nagy, értelmes hangon így kezdi búcsúztató versét, mely talán Krisztus Urunk mondását formázza, mikor Pál levelében a királyi vendégségről beszél:
E királyi házban felgyűlt szollamiták, |
Engedelmet kérek, hogy legyen hallgatás, |
Gyermek oda hátul, szűnnyön a suttogás, |
Míg itt elöl röviden foly a búcsúztatás. |
|
Először is apám, szóm hozzád fordítom, |
Búcsúzó beszédem zokogva indítom. |
Köszönettel veszem apai voltodat, |
Amit nem érdemeltem, sok fáradságodat. |
|
Engedj meg jó apám, ha megbántottalak, |
Ha én téged sokszor háborítottalak. |
Mindezekér az egek ura a te öregségedet |
értem gyámolítsa szép vénségedet. |
|
De most aztán jó apám, kérem tanácsodat, |
Tanácsod után add rám áldásodat. |
Mert két út áll előttem boldog, boldogtalan, |
Életemhez mérten mely követ untalan. |
|
Hogy melyiknek induljak, annak a titkába, |
Vegyes gyenge elmém igazítsd útjába. |
Te mutasd az utat kívánt áldásoddal, |
Míg viszontlátasz szerető párommal. |
|
Gyermeki szívemet itt hagyom teveled, |
Az Isten áldjon meg s maradjon teveled. |
Most fordítsd a te könnyes szemeidet, |
A te jó apádnak add oda kezedet. |
Kedves édesapám a te hűségedet, |
Fizesse meg Isten csókold meg most őtet. |
|
|
Ez a vers, de beillik parancsnak vagy tiszteletadásnak, de hagyománynak is, mert a vőlegény azonnal illő módon kezet nyújt édesapjának. Apja magához öleli, megcsókolja. Mindez néma hallgatás, és utána újból a vőfié a szó:
Most aztán jó anyám, tehozzád fordulok, |
Mert én most tőled is búcsúzni akarok. |
S hogy neked köszönhetem, hogy evilágon élek, |
Amiért felneveltél, hálát adok néked. |
Köszönettel veszem anyai voltodat, |
S mit érettem tettél, sok álmatlanságodat. |
Engedj meg jó anyám, ha megbántottalak, |
Ha én téged sokszor háborítottalak. |
Áldjon meg az Isten, szívemből kívánom, |
Most aztán bezárom tőled búcsúzásom. |
[Most fordítsd a te könnyes szemeidet |
A te jó anyádnak add oda most a kezed.] |
|
|
Abban a pillanatban az anya kinyújtja két karját, keblére öleli. Könnyei hullnak, talán azt érzi, hogy egy ága életének leszakad a kebléről. Orcáját könnyes szemei áztatják, az anyai szív aggodalmai látszanak rajta, hogy milyen lesz fia élete útja. Néma csönd, csak az anyaszív lüktet, míg megbocsájtó csókjaival borítja el fiát. Utána a testvéreitől búcsúztatja, mely részben búcsúzás meg hagyakozás:
Most tőletek búcsúzok kedves jó testvérim, |
Kikkel együtt töltöttem vidám gyermekségim. |
Akikkel megosztottam minden víg örömöm, |
Jóságaitokat immáron köszönöm. |
|
Elmegyek a háztól, ti meg itt maradtok, |
Édes szüleinknek jó szót fogadjatok. |
Áldjon Isten titeket, szívemből kívánom, |
Most aztán bezárom tőletek búcsúzásom. |
|
[Most fordítsd a te könnyes szemeidet, |
Jó testvéridnek add oda kezedet.] |
Kedves testvéreim a ti hűségteket |
Fizesse meg Isten. [Csókold meg most őket.] |
|
|
Miután elbúcsúzik mindenkitől, a másik vőfi így kezdi az indulóra figyelmeztető versét:
Tisztelt vendégsereg, Isten szent nevébe, |
Induljunk el innen csöndes békességbe. |
Menjünk, keressük fel a vőlegény párját, |
Az ő drága kincsét, ékes menyasszonyát, |
Szerezzünk ma neki öröm-boldogságot, |
Hozzunk a keblére egy szép szál virágot. |
Induljunk hát el, csöndes békességbe, |
A nehéz utunkba Isten velünk legyen. |
|
|
Egy régi lakodalom sokféleképpen mutat. Nem mind múlatság: voltak megható jelenetei is, de a búcsúzkodás után mindjárt lakodalmi lett a hangulat. A cigányok ráhúzták a Rákóczi-indulót, a vőfik csapták össze a pántlikás pácát. Lassan-lassan indultak ki a kapun.
Az udvaron már be voltak fogva az ökrek a szekérbe, a szekér-asszonyok ültek fel nagy derendóciával. Az ökrek idegesen rázták csengettyűs virágos rúdfőjüket, a pálinkás ember üvegeket osztott széjjel pálinkával a násznagyoknak, vőfiknek, szekér-asszonyoknak. A konyhán a nagy lakodalmas cserépfazekak alatt ígett a tűz. Már készítették a vacsorát. Ha ügyes volt a szakácsné, még arra is volt gondja, hogy szenes vizet vessen, ökröket precskelje meg, hogy ne fogja az igízet.
Így indultak ki a kapun, míg elhagyták jócskán a lakodalmas házat. Utána átváltja a cigány a kísérőre, elöl a két násznagy pácával a kezükbe, utánuk a vőlegény nyüszü-asszony, nyüszüleány, a két vőfi, utána a cigányok, majd szorosan utánuk a szekér. Az első tézslás ökrek előtt ügyesen öltözött bokrétás kisfiú, pácával kezébe. Az ökröket egy fiatal ember szokta hajtani, bűrostora – jó gyapotcsapóval – olyanokat szóllott, mint egy kisebb puska.
Ilyen formába ment a lakodalmas menet. A vőfik is dúdaltak, és a szekér-asszonyok is piros kicsi keszkenyőjükbe csavart pálinkásüvegükkel megtaktusozták a nóták dallamát. Mindig úgy igyekezték a nóta rendjét venni, hogy az arra a menetre találjon. Így például mikor a menyasszony után mentek, ehhez hasonlót fújtak, ami már kiment a divatbul a szekérrel együtt:
A nagy uccán egész végig, |
Minden háznál rózsa nyílik. |
Rózsa nyílik, szekfű hajlik, |
Szeretőm szava nem hallik. |
|
Bárcsak rózsa ne nyillana, |
Bárcsak a szél sosem fújna, |
|
|
Azután a nézegelőket illedelmesen köszöntötték a násznagyok. Még kalapjukat is emelték, és ha három-négy ember egybe volt gyűlve, odalépett az egyik násznagy, és pálinkával kínálta. Majd a nézők így köszöntették egymásra, hogy legyenek szerencsések a fiatalok, visszadván az üveget, és ezek kívántak szerencsét a mostani útjukba. Ugyanúgy a vőfik is, ha legény baráttal találkoztak, itallal kínálták meg, de nem maradtak el a szekér-asszonyok sem, ha vagy egy ismerős sógor, koma vagy szomszéddal találkoztak, odakiáltották, és pálinkával kínálták.
Majd lassan elirkeztek a menyasszony kapujáig. Itt a menyasszony násznagya előrelép, és belül megy a kapun, maga után beteszi az ajtót. Ezután kezdődik az alkudozás, a bekérezkedés. Az alkudozási idő alatt a cigány muzsikál, a vőfik és a szekér-asszonyok dúdolják a „kapuba álló” nótát.
A menyasszony azt mondja, |
|
|
Az alkudozás folyik a két násznagy közt, közbe még beleszólanak mások is. A bekérezkedés – mintha valami vándor vásárosok lennének – szóllást kérnek rövid időre. A bent való násznagy meg a többiek is úgy mondják, vannak ők elegen, talán a szomszédban több a hely, jobban megférnek. A kérezkedők csak mind mondják, hogy engedjék be, nem csinálnak ők semmi különös nehézséget, csupán pihenni akarnak rövid időre, aztán indulnak tovább.
Lassan már megegyeztek, amikor a gazda-násznagyja, így bizonytalankodva, kérdi a másiktól: Jó, hát mi beengedjük, de ki vállalja a felelősséget abban, hogy semmi kellemetlenséget nem csinálnak vagy kezességet, hogy semmi követelnivalójuk nem lesz? Akkor a kinti násznagy így felel: Jó, hát látom, hogy nem hisznek bennem, de itt van az öcsémuram, gondolom, hogy majd talán benne jobban megbíznak. És akkor előlépteti a vőlegényt. Aminek nagy tetszésire így válaszolnak: Na ez már igen. Az ő felelősségire beengedik, és megkérdik, hogy: Vállalja-e?
Ekkor megnyitották a kaput, a cigány rázendítette a Rákócziét, és így mentek be a házba, ahun már a feldíszített, terített asztal volt. A menyasszony násznagya szeretettel tessékelte, hogy üljenek le, és pihenjenek meg.
Ezután kezdődött a vitás, hagyományos menyasszonykérés. A ház zsúfolva, mindenki kíváncsiskodott, a vőlegény násznagya körültekint, és így kezdi előadni mondókáját: Mi le is ülnénk, de a vőlegény azt mondta nekünk, hogy ő ennél a háznál szót váltott egy hajadon leánnyal, akivel egymásnak hűséget ígértek, de azt nem látják sehun.
A menyasszony násznagya szinte meglepődve játssza szerepét, és így mentegetőzik: De hiszen nem így volt az egyesség, arról volt szó, hogy nem lesz semmi követelnivalójuk, de ha már így van, én megpróbálom megkeresni. A zsúfolt sokaság közt keresgél, míg talál egy fogatlan vénasszonyt, és azt vezeti be a vőlegénynek, és így szólítja meg násznagy kollégáját: Én elmentem, és kerestem, a sok közül ezt látom a legjobbnak. Talán haszna lesz a vőlegénynek, mert ezt könnyű lesz eltartani. Enni sem kell neki sokat, me' már foga sincs. Próbálja meg násznagy uram, kérdje meg az öccsét, hogy ez lett volna-e.
A vőlegény násznagya ránéz a vénasszonyra és a vőlegényre. Nézd kedves öcsém, én elég jónak látnám, elég jó, elég ügyes, vajon ez lett volna, akivel szót tettél? A vőlegény halkan szól: Nem ez. Akkor a menyasszony násznagya aggodalmasan néz körül: No ha nem ez, akkor még próbálok egyet! Kimegy, és lehetőleg egy kicsi gyermeket ölben tartó menyecskét keres, azt viszi be: Tisztelt násznagy uram én még kerestem egyet, nem tudom, hogy jó lesz-e. Ez már elég fiatal meg már nincs is egyedül. Másik násznagy: Én látom, hogy elég jó fiatal meg már nő is a segítség, nem tudom, hogy mit szól az öcsém, vajon ez lenne az, akivel szót tettél? A vőlegény: Nem ez.
A menyasszony násznagyának még arra sem marad ideje, hogy szóljon, már a vőfi így kezdi erélyes követelő versét:
De én, násznagy uram, tovább nem engedek, |
Mert én a versemben komolyan beszélek. |
Ne szomorítsák meg vőlegény urukat, |
Hozzák be már neki szép menyasszonyunkat. |
|
Mert még azt állítja, hogy én vagyok a hibás, |
Hogy én nem tettem jól az egész eljárást. |
Ezért hát násznagy uram, felkérem még egyszer, |
Szép menyasszonyunkat hozza be ezennel. |
Násznagy uram, ha a menyasszonyt nem lelem, |
Tudja meg, helyéről két fülit kitépem. |
|
|
A régi időkben olyan tiszteletben tartották a lakodalmi hagyományos szertartást, hogy erre a figyelmeztető versre a násznagy elkomorodott pofát vágott. Ügyes komolysággal látta el kötelességét. Lehajtott fejjel ment a menyasszony után, aki el volt bújtatva. Megkereste, és vitte be, de úgy tett, mintha most sem lenne biztos a sikerbe, éppen ezért egész csöndes hangon így jelentkezik vele: Tisztelt násznagy uram, én megkerestem, és találtam is egyet, és ha ez sem az, akkor már ennél szebbet sehogy sem találok. Kérdje meg a tisztelt öccsét, hogy vajon nem ez lenne-e az? Erre a vőlegény násznagya már nagy megelégedést mutatott, így szólván fordult a vőlegény felé: Hát ez már igazán szép, ügyes és fiatal. Tisztelt öcsém, ez lett volna talán, akivel szót váltottál? A vőlegény megnyugvó megelégedéssel így válaszolt: Ez az. Akkor a násznagy a vőlegény kezébe adta a menyasszony kezét, és alig maradt ideje, hogy jó szerencsét kívánjon nékiek, mert a nagy vőfi már kezdte is az arra illő verset:
Isten, ki éltetek folyamát kimérte, |
A jó házasságot akkor elrendelte. |
Íme most megadád ez ifjú szolgádnak, |
köszönjük mindnyájan kegyes jó voltának. |
|
Mert boldognak érzi a vőlegény magát, |
Hogy karján tartja az ő menyasszonyát. |
Ezekre kívánom a vidám beszídem, |
És a versemet így kezdem én szépen. |
|
Kívánom, éljetek sok boldog időket, |
Isten hozzon rátok sok szép esztendőket. |
Tele legyen mindig pincétek, kamrátok, |
Bánat és fájdalom ne férjen hozzátok. |
Szaporodjon szépen juhatok, marhátok, |
Isten oltalmazzon, szép fiatal párok. |
|
Mint a vidám mező csendes partja között, |
Hol a virág tavasszal köntösbe öltözött. |
Úgy folyjon éltetek, amint kívánjátok, |
A sors tiszta eget derítsen rejátok. |
|
Vagy ha néha-néha ködbe borulna is, |
Egyik a másikáért legyen védőpajzs. |
Egyik a másikát úgy nézze, mint hívét, |
Egyik a másiknak adja által szívét. |
|
Tinéktek mondom ezt vőlegény, menyasszony, |
S csupán arra kérlek, egymást szeressétek. |
És ha majd az éltetek mécsese kiégett, |
Elkövetkezett futástok pályája, |
Fogadjon be titeket az égnek kamarája, |
Ezt kívánja néktek az én szemem szája. |
|
Ragyogó nap dereng az ég felületén, |
Most indul el egy hajó az élet tengerén. |
Két egymásért égő szív ül e hajóban, |
Kívánom, legyen részük minden jóban. |
Hogy úgy kormányozhassák életük hajóját, |
Hogy elnyerhessék a föld minden boldogságát. |
|
Három égitestet ismerünk mink régen, |
Nap, holdat, csillagot ragyogni az égen. |
Három változáson megy keresztül éltünk, |
Születés, házasság, végre halált érünk. |
Öröm a házasság, ha hű a szeretet, |
Mely köti össze a szerető szíveket. |
|
A természetnek legszebb korszaka a tavasz, |
Piros, fehér és zöld virágokat hoz az. |
Piros az egészség, fehér a békesség, |
A zöld pedig nékünk a boldog reménység. |
Kívánom ez új pár ily tavaszt érhessen, |
Békesség, boldogság és friss jó egészségbe. |
|
|
Majd a kis vőfi, a menyasszonyé, így köszöntötte a bent levő meny-asszony vendégeket:
Víg lakodalmi kedves társaságot, |
Adjon az Úr Isten öröm boldogságot. |
Nem jöttünk mink ide sem enni, sem inni, |
Nem is kedveskedünk sem mézzel, sem pénzzel. |
De azért nem indultunk éppen üres kézzel, |
Mert aki ezt küldte, szívvel kívánta |
Költsék el friss jó egészséggel. |
|
|
És akkor kiveszen lájbija belső zsebéből egy félliteres üveg pálinkát. Leteszi az asztalra. A vőlegényt és menyasszonyt elöl ültetik az asztalhoz, majd a násznagyok, a nyüszü-asszony meg a nyüszüleány amég ezt lassan végighallgatták, a bent valók, szülők, rokonok, addig a szekér befordult az udvarra, a cigány odaállt, és muzsikált a szekér-asszonyoknak, azok meg mint a színdarabban, mikor mi következett, így fújták szép, ráillő nótájukat:
Ezt a kerek erdőt jártam én, |
Ezt a barna kislányt vártam én. |
Ez a barna kislány ibolya, |
|
Elvágtam az ujjam, jaj, hogy fáj, |
Foly a piros vérem, meg nem áll. |
Fügefa levelét tettem rá, |
Fügefa levele nem használ. |
|
Elvágtam az ujjam, jaj, hogy fáj, |
Fügefa levelit tettem rá. |
Fügefa levele, gyógyítsd meg, |
Gyere, kisangyalom, csókolj meg. |
|
Olyan a ruzsmalint szokása, |
Télen, nyáron ződül az ága. |
A menyasszony fején koszorú. |
|
|
Aztán kiment érettök az örömanya, a menyasszony anyja, és behívta őket. Megkezdődött egy kis mulatság, kínálás, táncolás. Amíg ez bent folyt, addig kint meg készítették a szekeret, feltették a gúnyás ládát, a kanapét, és utána rakták fel a nagy ágyat. Éppen úgy öltöztették fel, mint ahogyan van az első házba: a surgyé, fűtül való húzva reá, akkor kötétes lepedő, utána festett pokróc, kockás terítő, ványolt pokrócot, ezeket mind összevarrják, hogy ne hulljanak le. Utána rakták fel a tíz párnát, azt is ügyesen összevarrták. Jól nézett ki, mert egyik felin varratos, és a másik felin a szűttes haj volt felhúzva. A tetejin meg letakarták a ződ ágyterítővel, annak is levarrták a négy sarkát, hogy el ne szíledjenek a párnák.
Közben kihajtották a pajtából azt a két ökret, amit a menyasszony kap hozományba. Befogják tézslába, és elöl fogják feldíszített tézslájukat. A sarlangos csengettyű mellett még az egyiknek is, a másiknak is egy-egy piros kicsi keszkenyőt kötnek szarvára. Már teljes lakodalmi zaj van, az ökrök némelykor idegesen rázzák a csengettyűjüket, és bent lassan készülődnek az indulásra [CD/9].
Habár manapság már el van felejtve, de a régi időbe minden beszéd illően és indokolva zajlott le. Ilyen illő módon kezdte a vőlegény násznagya: No, de lassan kellene induljunk, mert az idő telik, és minket várnak, ahunnen elindultunk. Még egy kicsit a szokás kedvéért megpróbálják marasztalni, utána csak készülődnek, mennek esküdni. A vendégkoszorú ugyanúgy, mint a vőlegénynél, feláll, lassan kezdődik a búcsúztatás. A menyasszonyos háznál a vőlegény násznagya kezdi a beszédet, ahhoz hasonló szavakkal, mint ahogyan kezdte a násznagytársa, amikor indultak el a vőlegénytől. Sapkáját pálcájára téve, kezébe maga előtt tartja, és mint aki igazán Istentől vár segítséget a szóláshoz, és arra az útra is, ilyenformán kezdi:
Igen tisztelt vendégkoszorú! Mindnyájan ismerjük a Bibliának azon részit, ahol azt írja, hogy a világot az Isten teremtette, az eget, földet, mindent, ami abban van. Az eget felékesítette a melegen sütő nappal, fényes csillagokkal, fényes holdvilággal, a földet fákkal, füvekkel, nyíló virágokkal, minden benne lévő állatokkal, és párosítá őket az ők neme szerint. Utoljára teremté Isten az embert, Ádámot, mint a föld örökösét. De látá Isten Ádámnak egyedüli létét, nem jó lőn, mély álmot bocsáta rá, kivevé egy oldalcsontját, ebből formálá mellé Éva asszonyt, mint feleséget, fele segítséget, kisegítő társat. Ez időtől kezdődött a házasság, azóta házasodnak, párosodnak, és párosodni fognak, míg ember lakja a földet. Így Isten szent felsége az én öcsémet is felgerjesztette a szent házasságra. Jártába-keltébe meg is találta az ő élete párját Felszeg fertályába, Juhos István és Juhos Istvánné házánál azon tisztességes hajadont, Juhos Zsuzsát. Ők el is határozták egymás közt, hogy ha az Isten is úgy akarja, és a szüleik is beleegyeznek, egymásé lesznek, de ők ezt magukban nem tudták végbevinni, szülőkhez fordultak beleegyezésért. A
szülők megkértek bennünket, hogy legyünk segítségükre. A jegyváltás óta Isten kegyelméből eltelt pár hetek-napok után most elkövetkezett az az idő, hogy egy díszesebb és egy nemesebb kompániával kísérjük el oda, ahol a hit és szeretet arany láncával egybeköttetnek.
Majd folytatja tovább:
De ezen tisztességes hajadon nem kíván elmenni az ő szülei házától, hogy énáltalam ne venne búcsút az ő szüleitől, testvéritől, és kéri, hogy bocsássanak meg, ha az életiben szóval, tettel vagy cselekedettel megbántotta, és kívánjanak szerencsét a mostani útjába, én is azt kívánom. Ezen óra, amelyben elindulunk, legyen szerencsés és Istentől áldott.
Majd a menyasszony násznagya veszi át a szót, így válaszolva násznagytársa szavaira:
Úgy van, tisztelt násznagy uram, amint meghallgattuk nemes beszédedet, megértettük belőle, hogy a szent házasságot maga Isten rendelte, és azt is, hogy ezen tisztelt hajadon nem kíván eltávozni e szülői háztól, míg meg nem bocsájtanak neki, ha megbántott egyet is közülek. Énáltalam mindnyájan megbocsátanak, és szerencsét kívánnak a mostani útjába. Én is azt kívánom, legyen ez az útjak szerencsés és Istentől áldott. Utána a vőfi (a vőlegényé) kezdte a menyasszony-búcsúztatót:
Tisztelt vendégsereg egy kis csendet kérek, |
Egypár szót indítok, míg végére érek. |
Egymás iránt való igaz szeretetre, |
Isten, ember előtt való szép életre. |
|
Máma teszen fogadást a menyasszony és párja, |
Ki az elindulást már alig, hogy várja. |
De mielőtt elindulnánk a templomi útra, |
Szenteljünk most néhány szót a búcsúztatóra. |
|
A menyasszony búcsúzik édes szüleitől, |
Szívbűl szeretett jó testvéreitől. |
Közel és távoli rokonaitól, |
Alsó és felső jó szomszédaitól. |
Szólna is, de nem tud, látom bús arcáról, |
Én tehát elmondom, mit elméje gondol. |
|
De jaj, miként is indítsam szólásra ajkaim, |
Mert már égni látom ragyogó fáklyáim. |
Velem vannak immár kívánt virágaim, |
Melyekkel örömmel számláltam vidám ifjúságim. |
|
Először is, anyám, szóm hozzád fordítom, |
Búcsúzó beszédem zokogva indítom. |
Szívemet szíveddel együvé szorítom, |
Gyermeki érzelmem hozzád megújítom. |
|
Csakhogy a szívemet nagy bánat fogta el, |
Mert a házasság útjára léptem fel. |
Engedj meg, jó anyám, ha megbántottalak, |
Ha én téged sokszor háborítottalak. |
|
Az Istenre kérlek, engedd el vétkemet, |
Hogy el ne veszítsem én szegény lelkemet. |
Ha vétettem ellened a Krisztus sebéért, |
Kérlek, bocsásd meg az ő szent véréért. |
|
Mert néked köszönhetem, hogy e földön élek, |
És hogy felneveltél, hálát adok néked. |
Hogy reám vigyáztál, szépen felneveltél, |
Emlőddel tápláltál, a széltől is őriztél. |
|
És én most mégis másfelé indulok, |
De azért mindenkor leányod maradok. |
Légy szerető anyám, bár nem leszek teveled, |
Áldjon meg az Isten, és maradjon teveled. |
|
(Most fordítsd a te könnyes szemeidet, |
a te jó anyádnak add oda kezedet.) |
Kedves édesanyám, a te hűségedet |
Fizesse meg Isten (csókold meg most őtet). |
|
|
Akkor kézen fogja a vőfi a menyasszonyt, és odaviszi az anyához. Mind anya, mind leány könnyes szemmel csókolják egymást, és visszaállnak a helyükre. Aztán búcsúzik az apjától:
Most aztán ,jó apám, szóm hozzád fordítom, |
Búcsúra beszédem zokogva indítom. |
Köszönettel veszem apai voltodat, |
Melyet nem érdemeltem, sok fáradságodat. |
|
Engedj meg, jó apám, ha megbántottalak, |
Ha én téged sokszor háborítottalak. |
Az egeknek ura a te öregségedet, |
Értem gyámolítsa szép vénségedet. |
|
Áldjon meg az Isten, szívemből kívánom, |
Ezzel aztán bezárom tőled búcsúzásom. |
(Most fordítsd a te könnyes szemeidet, |
A te jó apádnak add oda kezedet.) |
Kedves édesapám, a te hűségedet fizesse meg Isten, |
|
Most aztán testvérim álljatok előmbe, |
Mert kesergő könnyek áradtak szemembe. |
Majdnem elbágyadok, változok színembe, |
Mert a megválás fáj nagyon szívembe. |
|
Nem tudom, hogy mártok még egy tálból veletek, |
De azért végképpen el ne felejtsetek! |
Áldjon meg az Isten, szívemből kívánom, |
Most aztán bezárom tőletek búcsúzásom. |
|
Most aztán tőletek búcsúzok szűz virágok, lányok, |
Kiket könnyes szemeimmel magam körül látok. |
Az élet mezején ti is szedjetek virágot, |
Mind találjátok meg a ti párotokat. |
|
Álljatok előmbe sok híres legények, |
Kik a személyemet gyakran szemléltétek, |
Ajándékba nékem hajfonót vettetek. |
Most sajnálhatjátok, nem lettem tiétek, |
És most megyek, kísérem az én kedvesemet. |
|
|
Majd a másik vőfi így fejezi be a búcsúzást:
Induljunk el innen csendes békességbe, |
A nehéz utunkba az Isten velünk legyen. |
|
|
Ezután felveszi a menyasszony a fekete ujjasát, és búcsúzik leány barátitól, ismerősöktől. Készülődés az induláshoz. A cigány muzsikás – mint szokás indulásnál és megérkezésnél – a Rákóczi-indulót húzza. A szekér-asszonyok felülnek a szekérre, kereken a párna körüli ülésre meg a kanapéra is, körülbelül 15-20 asszony meg két bokrétás legény, akik a párnarakományt a nagy ágyon átfogják, hogy ne dűjjen le. Egy kis bokrétás kisfiú odaáll az ökrök elé, a szekeres megfogja a rudasökör szarvát, és így nagy csetepatéval elindul a nászmenet. Amint elhagyják a házat, és a szekér-asszonyok is egypárat közülek:
Virágos a fa teteje, koszorús a leány feje. |
Nyillani kell a virágnak, eskünni kell a leánynak. |
Fehér galamb szállt a házra, édesanyám Isten áldja. |
Köszönöm, hogy felneveltél, áldjon meg az Isten ezér. |
|
Édesanyám sok szép szava, kit fogadtam, kit nem soha. |
Megfogadnám, de már késő, mer már idegen az első. |
Édesanyám rózsafája, kihajlott a nagy uccára. |
Kihajlott a nagy uccára, a legények kalapjába. |
|
|
Nagyon jó a taktusa a kísérőnek [CD/7], szépen lehet utána menni, pláne akkor, ha a menyasszonyt más uccára viszik, mert akkor az uccabeli fiúk kötést csinálnak.
A régi időben a kötést fából csinálták, manapság lánccal kötik el [zárják el az utat], és mentül jobban próbálunk visszaemlékezni, annál szebb volt a lakodalmi szokás. A régebbi időkbe az uccán a házak előtt nagy halommal volt a hosszúéri fa [Volt egy erdő: Hosszúér. Onnét hordták a fát.] Időken keresztül olyan sok volt, évről évre száradt, hogy nyáron által a cigánék azoknak húzták le a haját, és avval tüzeltek, főztek vele. Szép nyári estéken falusias, de kellemes szórakozóhelyet adott legényeknek, leányoknak. Kiültek rá sokszor öregek is, esetleg vasárnapon is. A fiatalok sokat daloltak egy-egy ilyen csomó fán, no és a lakodalmi kötést is jól szolgálta a hosszú fa.
A legények egy olyan helyen rakták keresztül az utat, ahol átérte. Öt-hat vagy esetleg tíz legény is megfogott egyet, és így rakták egymásra, míg lehetetlen volt átmenni rajta. Ez volt a kötés. De ezt mindég azon az útszakaszon csinálták, amelyik a menyasszonyos háztól az esküvő, vagyis a templomig tartott. Tehát amíg nem esküdtek meg, addig kötötték el az utat. Így állták végig a szíki legények a kötést képző facsomót mint várfalat. Ha lenne ki boncolgassa a dolgot, lehet, hogy úgy is festene, mint egy várcsata, mert a későbbiekbe a vőfi szóba hozza azt is.
A legények mint védők állnak az ők oldalokon. A nász népe mint ostromló jön velük szembe. Elöl a két násznagy, utánok a vőlegény bokrétája majdnem mint királyi korona, utána menyasszonya pártás nyüszüasszony, nyüszüleány, vőfik, utánuk a cigány muzsikál, a vőfik dúdolnak, de még jobban zeng a közeledő szekér. A sok menyecskének cseng a szája, a szekeres még csattint egyet-egyet, hogy zajosabb legyen. Az ökrek ijedt idegességükben rázzák csengettyűs fejüket. Hej, ezek olyan szépek is voltak, hogy még álmodni is szép lenne: ahogy közelednek a kötéshez, kisség lassítják a lépést, majd odaérnek, megállnak, leveszik kalapjukat, és úgy köszönnek a kötést őrző legényeknek.
Megáll az egész menet, a cigány lassan húzza az „állót”, a vőfik és a szekér-asszonyok dúdalnak. A kötés közepén táblafelirat adja tudomásul az érkezőknek az utat elzárók követelésit, ami pálinka. Elég nagy mennyiséget, hogy legyen miből alkudni. Az alkuvás elég komoly, mert a legények sem akarnak engedni. Viszont az utasok sokallják a vámot, ez külsőleg látszatos, de belsőleg lehet a kötést őrző legények között olyan, amelyik sajnálja a menyasszonyt, és idő után vakarja a fejit. Az ilyenek ösztönzik a kötést védőket a kitartásra. Sokszor jól elhúzzák az időt, és emiatt a hátsók idegesen szólnak előre, biztatják, hogy vágjanak neki a kötésnek. Voltak durva esetek is, de azt hagyjuk. Lássuk a szebbik oldalát! A végin csak megegyeznek, és hozzák a pálinkát, amit a legények egyik része átvesz, a többi meg serényen elszedi a fát, szabaddá teszi az utat.
A lakodalmas megy tovább, a legények vagy ottan helybe elfogyasztják a pálinkát vagy elmennek a táncra, és ott. Ezt a váltságdíjat a menyasszony szülei fizetik. A násznagyok – ahol három-négy embert látnak egy csoportba – pálinkával kínálják. Ugyanúgy a vőfik, ha találkoznak szembejövő barátokkal. De nem maradnak le a szekér-asszonyok sem, ha sógort, komát vagy testvért látnak, mindjárt odakiáltják. Talán lenézés [értsd: szégyen] lenne, ha valamelyik nem tudná elkínálni útközbe a pálinkáját. De erre nem is igen kerül sor, mert ahogyan szokták mondani régen: A hivatal előtt van elég ácsorgó ember.
A régi időben, de nem is olyan régen még, mikor én is házasodtam, a bíró vasárnap esketett, és utána mentek a paphoz, aki legtöbbször lakásán mondott áldást a házaspárokra. Amíg esküdtek a fiatal házaspárok, addig a hivatal előtt a piactéren jókedvvel dúdaltak a szekér-asszonyok, pláne, ha az öreg Zsúki húzta az igazit. De nem is csak húzta, hanem hogy senkit meg ne sértsen, minden menyecskéhez volt egy szava: Na, Kati fiam, na, Rózsi fiam, no. De ha véletlenül odakerült egy-egy fiatalember vagy legény, azoknak is szívesen elhúzott egy-egy jó ropogós tempót. De azért figyelmes volt, mert mikor jöttek ki az esküvőről, már azonnal ott volt, húzta a Rákócziét [CD/8]. Utána mentek a paphoz. Ügyes vőfik és szekér-asszonyok mindig jó ráillő nótát kerestek. Miután megesküdtek, hazafelé így fújták nótájukat:
Most jövünk az esküvőről. |
|
Hogy nem tartok több szeretőt, |
Csak minden ujjamra kettőt. |
|
Szép menyasszonyt hozunk mük. |
Szép a neve, szép a híre, |
|
|
Mikor aztán megérkeztek a vőlegényes házhoz, ekkor a vőlegény násznagya megy be elöl, és a násznép előtt beteszi az ajtót. A kapu előtt megáll a menyasszony násznagya, kalapot emel, jó estét köszön, mindjárt kezdi a mondókáját, hogy messziről jön evvel a kis társasággal, öste van már fáradtak, talán el is tévedtek, szállást kérnének éjszakára.
A másik násznagy és a többiek azt mondják, hogy ők látják is, hogy fáradtak, eltévedtek, és sajnálják is, de ők is annyian vannak, hogy ők is elig férnek, aztán még félnek is, hogy ilyen nagy csetepatéval jőnek, amire a gordonos még jót vág a nyirettyűvel gordonjára.
De a külső násznagy csak ígéri, hogy ha beengedik, jól fognak viselkedni, no de mégis kéne valaki, aki vállaljon felelősséget. Erre aztán ajánlja magát, de őt nem fogadják. Majd mutatja a gordonost. De hát hogy?, hiszen az csinálja a legnagyobb lármát! Akkor aztán előviszi a vőlegényt. Ebbe sem bíznak meg? kérdi. Ebbe már meg, ha vállalja a felelősséget. A vőlegény vállalja a felelősséget, és akkor megnyitják a kaput.
Az örömapa és örömanya a házban várták a menyasszonyt. Mikor bementek szép rendbe, így kezdte a násznagy rövid beszédét: Igen tisztelt vendégkoszorú, tisztelt örömapa, örömanya. Ezelőtt pár órával elvittünk innet egy magányos legényt. Most visszahoztuk, mint megpárosult személyt. Kívánom Istentől, hogy legyen gyermekek után kedves gyermekek. Ezeket a beszédeket végighallgatták a vőfik is, és utána kezdte a nászmenet befejező versét:
Tisztelt vendégsereg, ismét megérkeztünk, |
Most már mondhatjuk, hogy sikerrel működtünk, |
Mert elvittünk e háztól egy magános legényt, |
És most mint páros embert hoztuk vissza szegényt. |
Íme itt a menyasszony velünk megérkezett, |
Tessék, örömanya, fogjon vele kezet. |
|
|
Ekkor megcsókolják egymást. Leültetik az egész násznépet. A vőfik már ezzel elvégezték a nászmenet kötelességet, de az udvarra befordult szekér meg a sok szép hangos menyecske erőteljesen fújják a nótájukat. Az öreg Zsuki is már szeretett volna bent muzsikálni, mert igen fáztak az ujjai, de azért húzza, amíg kijön az örömanya, hogy folytassa a kötelességét. Az udvaron így fújják a ráillő nótát:
Örömanya benn ül, jöjjön ki, |
Elhoztuk a párnát, váltsa ki. |
Örömanya benn ül, nem jön ki, |
Fordítsd meg az ökret, hajtsuk ki. |
|
|
Aztán jön az örömanya, egy kalács, rajta kés, a másik kezibe egy üveg pálinka. Ez a párna váltságdíja. Adja sorba a szekér-asszonyoknak, hogy igyanak, és vágjanak a kalácsból, majd leszállnak a szekérről. A szakácsné nagy fazék szenes vízzel jön ki a konyhából, hogy az ökröket leöntse mielőtt kiengedik őket a járomból. Az első tézslás ökör szarvaiban egy-egy piros-fehér babos kicsi keszkenő van. Azt az egyiket a szekeres, a másikat az ökrek előtt járó legényke oldja le, az az övéké.
Közben aztán nekifognak, leszedik a nagy ágyat, behordják, amiben segít a vőlegény is, főleg a surgyét ő akarja bevinni, hogy elkerülje azt a viccet, hogy ha más viszi be, akkor azt mondja rá: No ha én kell bevigyem, akkor én fekszem reája. Az első éjjel a menyasszonnyal sok ehhez hasonló jókedvű vicc és sok szép szokás, amelynek mindegyike emlékeztet valami régi hőstettre vagy valami babonás vallásos szertartásra. De ha megfigyeljük, egyikük sem véletlen, mindegyike emlékeztet valamire, aminek egy része elmúlott a fatengelyű szekérrel, a tulipántos ládával, a vásári kanapéval. Szerintem a legszebbjei közé tartozott a „kötés”, amikor egy utca legénysége egy egész halom hosszú fával rekesztette el az utat, és úgy álltak rajta, mint várvédők. A saját erősségükre építették, de az egyezség után ők maguk bontották is el.
A mai szíki fiatalok ha hírbül hallanák, akkor sem tudnák elképzelni e szép szokások gazdag részleteit, a szép értelmű verseket, amelyeknek az értelmit, és annak jelentőségét nagyon elfedi a mai modern zene. Sokféle az újdonsági vers vagy a mutatásnál lefolyó sok vicces bőbeszéd, éppen azért csak a legszükségesebbeket írom le. Én vőfi nem voltam, csak éppen megjegyeztem, amit a lakodalomban hallottam, és amit legértékesebbnek gondolok megtartani magamnak, és az érdeklődők számára. No, de hát lássuk tovább.
Lerakták az ágyneműt, levették a kanapét, a nagy ágyat, a ládát. A szekér-asszonyok egy kis kínálás után hazamentek, levetették az ünneplő drága ruhájukat, másba öltöztek, és így gyülekeztek vissza. A kis sereg lassan eloszlott, ki-ki elment rendezni esti dolgát, hogy aztán újból kezdhessék a mulatságot.
A menyasszony vendégei a menyasszonyos háznál gyűltek össze, és a vőlegény ment le értük. Mikor bement köszönt, ilyen szókat mondott: Adja Isten, hogy legyek gyermekek után jó gyermekek, és hogy készüljenek, hogy menjenek hozzájuk, mert ott már gyülekeznek, és várják őket is. Amire aztán elindul a kis társaság. A régi időben csendes beszélgetésben mentek. Manapság meg nagy muzsikaszóval, nótaszóval.
Annyiféle régi szép szokás volt, talán nem is tudnám én sem, hogy mi az illem, ha nem láttam volna egy lakodalomba, mikor mentünk a menyasszonyos háztól a vőlegényes házhoz. A vőlegény vezetett. Eccer egy idősebb asszony előrelépett, és megfogja a vőlegény karját, amelynek hóna alatt nagy ruhatarisnya volt gyúrva, még szükséges gúnyája a menyasszonynak, és így mondja neki: Ne haragudj, fiam, de neked hátul kell jönni, mert akkor megharagusznak a vendégek. Ha hátul jössz, akkor az azt jelenti, hogy minden vendégre szükséged van. Így érkeztek meg a vőlegény házához, ahon már várták őket, és még némelykor a cigány is kijött eléjük.
De régen ez nem volt divat, hanem az apatárs várta az ajtóban. A hírre, hogy megérkeztek, kijött a menyasszony násznagya, és az vitte, és ültette őket asztalhoz. A szülők, testvérek, keresztapa, -anya, rokonok, szomszédok szép sorrendbe. Amennyiben nem fértek le egyszerre az asztalhoz, a vőlegény vendégei elmentek egy másik helyiségbe táncolni, így volt két asztalülés.
Az első asztalnál a menyasszony vendégei voltak, ők voltak az első vendégek. Így kapta a nevét első asztal és a második asztal. De volt is sokszor különbség, mert itt mutatkozott meg, hogy régen inkább a hagyományt becsülték többre, mint az ételt, mert bizony sokszor előfordult, hogy a második asztalhoz nem jutott leves, és ekkor a szakácsnék hamar eldöntötték, hogy mi a megoldás: egy veder meleg vizet borítottak bele a fazékba, és ezzel szaporították meg, hogy jusson. És bár akármilyen jámborok voltak is az emberek, nem nagyon jött ínyükre, de azért rendet nem bontottak, inkább hallgattak sok szép verset, amit a vőfik mondottak.
A vendégek beültetése után, amit a násznagyok rendeztek, a menyasszony násznagya a vőlegény mellett meghagyta a maga helyét, vele szembe a feleségiét, és evvel megkezdődött az asztal-felszolgálás, amit csak a két vőfi és egy násznagy látott el. Előbb a pálinkát hordták be üvegekbe, abból is itták falusi szokás szerint mai napig is. Utána levest, rántott mogyoró sülttel, tőtött káposztát, bort, utoljára a süteményt, amire mind verset mondtak, de talán felesleges mindegyiküket leírni, hiszen manapság még többet is mondanak, talán csak azokat, amelyikük a régi idővel és szokással eltűnt, és csak emlékei vannak. Például a vagdalózó versek [Én már ilyet nem hallottam, de apámék sokat beszéltek róla, mikor hazajöttek lakodalomból, hogy milyen szépen vagdalták egymást a vőfik. Hogy melyik verseljen többet. Ilyesféléket: Állj félre barátom, én is hadd beszéljek, / Mert még egy olyan legénytől, mint te vagy, nem félek. Vagy: Ismertem apádat rongyos bocskorba járt… stb.]
A vacsora előtt és utána a násznagy imádkozott, és megköszönte a házigazdának az elfogyasztott italokat, ételeket. Kérte Istent, hogy pótolja ki az ő szent tárházából őnekik, amit rájok költöttek, és ezért hogy ők se maradjanak irántuk háládatlanok, ezért ki mit szánt ezen pár fiatalnak ajándékozni, szívesen elfogadjuk, és meg is köszönjük. Ezennel megkezdjük a „mutatást”, amelyet azért mondtak mutatásnak, mert általában felmutatták a pénzt, ami látható tárgy volt. Előbb a menyasszony mutatott az anyósának egy varratos keszkenyőt, melyet így emelt fel a magasba a menyasszony násznagya: Végyen a vőlegény a menyasszonytól a vőlegény anyjának ezen szép tisztességes ajándékot, amit személyesen látunk. A másik násznagy meg: Nagyon szépen megköszöni a vőlegény anyja a menyasszonynak, amit személyesen látunk. A család minden egyes tagja kapott ajándékot, és viszonozta azt. Az anyósok keszkenyőt adtak egymásnak, az apósok nyakravalót, kicsi keszkenyőt. Utána következett a pénz, és sorrendbe mindenki odaadta adományát a kérőnek, és az felmutatta a közösség előtt a vőlegény és a menyasszonynak, ezért maradt neve mutatásnak. De volt, akinek nem volt
pénze, az esetleg 2 véka málét mutatott vagy búzát vagy csak felírták. Majd lakodalom után az új ember eljárt a zsákkal, és összeszedte, ha nem akarta, hogy örök időkre legyen adósa.
A vőfik felszolgáltak, a násznagyok is lassan végezték kötelességüket, a cigány meg húzta, talán sok is lenne felsorolni sok versüket, mindegyikét, de legalább amelyek érdekesebbek, és amelyek már le vannak maradva. Ugyanúgy a nóták is mindenféle alkalmi, amit ma is meg lehet találni, de azért mégis van egy-egy különleges, amit elhúzott a cigány, és szívesen fújták a régiek. Manapság nem ismerik, de mint vegyes szövegű nóta jól jött ki népszerű dallamával. Szövege, amit csakis lakodalomba fújtak:
Nincs Kolozsvár bekerítve, szlobode drumú. |
Ki lehet jönni belőle, nu bátye gendú. |
Csak egy kislány maradt benne, lásze remúje. |
Kiért holtig fáj a szívem, ásász trebúje. |
|
|
Lassan vége lesz az asztalülésnek, elbontják az asztalt. A nyüszüleány serényen sepreget, hogy ő is megcsinálja a maga kötelességét, és hogy szégyenbe ne maradjon, mert ha nem siet, akkor a vőfik sepernek az ő szégyenére. Lassan beindul a tánc, a mulatság, nóta, már a vőfik is szabadok hajnal négy óráig.
A régi szokás legnemesebb hagyományait a régi időkben pontosan betartották, mint a templomi órát. A cigány is tudta rendjét, elkezdte a csárdást, a két vőfi összesúgott, a menyasszony észrevette, amint táncolt a vőlegénnyel. Lehetett látni, hogy valamitől megremeg. Az egyik vőfi kimegy, a másik meg megyen, és elveszi a menyasszonyt a vőlegénytől. Mindenki az ajtót nézi. A vőlegény kimegy egy másik házba, és leteszi a bokrétát, majdnem szentséges jelenet! A másik vőfi két égő gyertyával a kezében jön be. Utána a násznagy meg valahány fiatal, mind égő gyertyát tartanak a kezükbe. A cigány megáll, néma csend. A gyertyások mind odaállnak egy sorba, a gyertyás vőfi odaadja az egyik gyertyát a másiknak, amelyik táncolt a menyasszonnyal. Bal karjával átöleli a menyasszony derekát, jobb kezébe átveszi a gyertyát. Oly csönd van, hogy a remegő menyasszony szíve dobbanása hallik. (Talán az jut az eszébe a látványra, hogy ezt már akkor mondta a vőfi, mikor kezdte a búcsúztatót, hogy: Jaj, miként is indítson szólásra ajkaim, mert már égni látom ragyogó fáklyáim.) Majd a menyasszonyt tartó vőfi jobb kezében félmagasan tartja az égő gyertyát, így kezdi igazi nemes versét:
Szerencsés jó reggelt kívánok e háznak, |
Istentől minden jót a ház gazdájának. |
Teneked is jó urunk, tisztelt násznagya, |
Körűlettem levő nemes fekrencia. |
|
A mi menyasszonyunk nékem azt beszéli, |
Hogy ő közöttünk mátkáját nem szemléli. |
Már ő is le szeretné a pártáját tenni, |
Ha a násznagy urunk néki megengedi. |
|
Ragyognak az égen a csillagok immár, |
Minden munka megszűnt az utazó sem jár. |
Összeölelkezve nyugszik sok házaspár, |
Menyasszony téged is az új párta készen vár. |
(majd megemeli a gyertyás kezét magasra) |
|
Miért tartom én e gyertyát a kezembe, |
Miért tartom ezt a szüzet is kezembe. |
Azért, hogy elmenjek vele egy ösvényen, |
Ahol elment itten egy ifjú nem régen. |
|
Valakinek vétett ez egész életébe, |
Kéri, hogy bocsásson meg mindnyájan szívébe. |
Csendes jó éjszakát kíván hát azoknak, |
Akik mellette mindvégig híven fáradoztak. |
Kiváltképpen pedig anyjának, apjának. |
|
No most aztán füstös cigány a muzsikád sírjon, |
Úgy, hogy a menyasszony füle megnémuljon. |
Húzd el Rákóczinak azt a szép nótáját, |
Melyet sírva fújt, mikor vívta szabadságát. |
Nem látok én itt köztünk egyet sem apácát, |
Járjuk el hát szépen a menyasszony táncát. |
|
|
Erre elkezdi a cigány húzni a menyasszony táncát. A vőfi jobb kezébe tartja magasan a gyertyát, bal kezében meg fogja a menyasszony jobb kezét, és járja kereken a házat. Utána a többi gyertyások is mennek kígyózva a sok nép között. A menyasszony ki-kihajol a sorból, el-elfúj egy-egy gyertyát. Addig járják a gyertyás táncot, amíg a menyasszonynak sikerül elfújni mind az összeset. Ezalatt a vőfi fújja a pártanótát [CD/10].
Elvesztettem a pártámat, nem bánom, nem bánom. |
Megkapta egy ügyes legény, azt bánom, azt bánom. |
Elvesztettem a pártámat, nem bánom. |
Megkapta egy ügyes legény, azt bánom. |
|
|
A szokás olyan régi, hogy manapság sok hiányossággal járják. Régi öregek úgy beszélték, hogy mikor bejöttek a gyertyások, akkor a lámpát eloltották, és mikor a menyasszonynak sikerült elfújni a gyertyát, akkor a vőfi kiszaladott vele, vagyis kiszöktette. Utána meggyúlt a lámpa, ment a tánc, mintha semmi sem történt volna. A menyasszonyt bevitték egy másik szobába, ott volt a vőlegény, már le volt téve a bokréta, a piros nyakravaló, várta a menyasszonyt, hogy ő is elvégezze a tennivalóját, ami a nyüszüasszonyi kötelesség. Leültette egy szíkre, leoldatta pártáját, megfésülte, és kontyba tekerte a haját, amiről is kapta a nevét a kontyolás. Utána meg selyemrojtú keszkenyőt kötött a fejére, majd levetette meny-asszonyi zöld szoknyáját, fehér fátyolruháját. Már szatén- vagy gázsmérfersinget vett, más ruhát kötött maga elébe. Mind amég ezekkel elkészültek, könnyeit hullatta, siratta a leányságát, pláne amíg fésülték. Hulltak a könnyei sűrűen a pártájáért, igaz, hogy ez hagyományos, babonás szokás volt. Így szólt a monda róla: Ha nem sír a menyasszony, amikor kontyolják, akkor nem lesz szilva.
Amíg ezekkel a dolgokkal foglalatoskodtak, addig a vőfi vette a bokrétát és a pártát. Állítólag az eredeti szokás az volt, hogy kardhegyre tűzte, de a ma népe úgy tudja, hogy a vőfi pálcájára köti. Ezt manapság is úgy csinálják, úgy megyen be a táncoló közönség közé, és pártafelköszöntőnek mondják. Mikor belép, magasra emeli a pálcára kötött pártát és bokrétát. A cigány megáll, a táncosok is, néma csend lesz a házba. Akik tisztelik a régi nemes hagyományt, a lakodalom legszebb szertartásának a kontyolást tartják. A babonás vagy esetleg a legnemesebb vallás szokásait áhítozva hallgatják a verset, melyet a vőfi úgy ad elő, mint győztes harcos:
Legyen áldott az Úr, ki éltet titeket, |
Megtartotta épen egészségteket, |
Bár gyászba nem borította fejeteket, |
Azután is híven őrizzen titeket! |
|
Csendesség, szép vendég, nem kell zsinatolni, |
Egy is közűletek ne merjen szólani, |
Valaki e házba nem akar múlatni, |
Még a pitorajtón is kívűl kell azt dobni. |
|
Kik itt jelen vagytok reám figyeljetek, |
Mint egy derék vitézt engem úgy nézzetek. |
Derék legény vagyok, nem félek tőletek, |
Éles fegyveremtől meg ne íjedjetek. |
|
Éles fegyveremnek megtorpant az éle, |
Látom, násznagy uram igencsak szemléle. |
Mind egy közületek valaki is merne, |
Úgy megvágtam vele, kiömlött a vére. |
|
Amióta kimentem, nagy viadalt csaptam, |
Kukoricaszárat, torzsát sokat vágtam, |
A nagy viadalban majdnem elbágyadtam. |
És a vártetőre keményen felhágtam, |
Most igazat mondok, eddig csak tréfáltam. |
|
Most szalma várából érkeztem hozzátok, |
Derék legény vagyok, íme láthatjátok. |
Egy újságot mondanék, ha meghallgatnátok, |
Elébb innék egyet, ha nem sajnálnátok. |
|
Mihelyt a várkapun a lábamat betettem, |
Mindjárt reám lőttek, attól csak szédültem. |
S hogy szóltak a fegyverek, nagyon megijedtem, |
Egy kicsike maradt, hogy vissza nem estem. |
|
De nem esett hiába, hogy innen megváltam, |
Mert nálam a korona, melyet ott találtam. |
Itt van a kardom hegyén, melyért harcot álltam. |
|
És mert fáradtsággal szereztem magamnak, |
Fejéről levettem szerelmes húgomnak, |
Akinek pénze van, váccsa meg magának, |
De én csak úgy könnyen nem engedem másnak! |
|
Tisztelt szép vendégek, kik itt jelen vagytok, |
Kik mellettem mindvégig híven fárodtatok. |
Felszabadult a tánc, azért vigyázzatok, |
Hogy becsületet el ne tapossátok. |
|
A ti múlatságtok, mi útvégbe megyen, |
Isten előtt tisztességes, becsületes legyen. |
Távozzék tőletek búbánat és szégyen, |
Nemes fekrencia, ezt kívánom, ámen. |
|
|
Majd ugyanúgy, és ugyanazon a dallamon, mint a menyasszonytáncot, körbetáncolja a közönséget, fújván a nótáját ilyen szöveggel:
Elvesztettem sárga lovam patkóját, patkóját, |
A kis vőfi keresse meg a nyomát, a nyomát. |
Elvesztettem sárga lovam patkóját, |
A kis vőfi keresse meg a nyomát. |
|
|
Utána kiment. A lakodalmi sereg vígan táncolt tovább. Ezalatt a háznak egyik sarkába betesznek egy asztalt, és erre terítik a kontyoló abroszt, amit olyan gondosan őriznek mind a mai napig, és erre az egy alkalomra használják. Az asztalt megrakják süteménnyel és pálinkával, és a vendégség legöregebbjei ülik kereken. Ezalatt felkontyolják a menyasszonyt.
A vőlegénnyel együtt már mint új párt viszik be a táncolóházba. A cigány megáll, a két fiatal, a násznagyok, nyüszüasszony, vőfik, nyüszüleány körbeállnak a ház közepén. A násznagy kezdte mondókáját, mint kezdetben, mikor megindultak, és most a befejezést is ugyanúgy: Igen tisztelt vendégkoszorú! Mindnyájan tudjuk, hogy Isten a világot hat napon teremtette. Teremtette Isten az eget, a földet, utoljára teremté Isten az embert. De látta Isten az embernek egyedüli létét, nem jó lőn, még álmot bocsáta rá, kivevé egy oldalcsontját, ebből formálá az asszonyt mellé, mint feleséget, fele segítséget. Ez időtől kezdődött a házasság, azóta házasodnak és párosodnak, és házasodni fognak, míg ember lakja a földet. Így Isten ő szent felsége az én öcsémet is felgerjesztette a szent házasságra. Jártába-keltébe meg is találta az ő élete párját, ami nemes községünk Felszeg fertályába, ezen tisztességes háznál ezen tisztességes hajadont (mondja a nevét). Ők egymás közt elhatározták, hogy ha az Isten is úgy akarja, és ha a szülők is beleegyeznek, egymásé lesznek. De ők ezt csak úgy magukban nem tudták véghezvinni, hozzánk fordultak, hogy legyünk segítségükre az ők
egybekelésüknek. Münk eleget is tettünk az ők kérésüknek, és ami tőlünk telt, mindent megtettünk. Egy dolog, amit nem tudtunk, ezért a nyüszüasszonyhoz fordultunk segítségül. Egy ó pártát egy újjal cserélt fel, és én kívánok Istentől ez új párta alatt jó szerencsés, békességes egyetértést és hosszas páros életet.
Amíg e beszédek folynak az új ember átfogja az új menyecske derekát, mintha féltené valamitől. A másik násznagy meg így fejezi be az őket illető lakodalmi beszédet: Így van a tisztelt vendégkoszorú, amint hallották a násznagy urunk nemes beszédét, hogy amit tudtunk, mindent megtettünk ezen pár fiatal egybekeléséért, és a legnagyobbat a nyüszüasszony, aki egy ó pártát egy új pártával cserélt fel éppen ezért, te, fiatal keresztyén testvérem, azt kérdem tőled, hogy ha az életben a te urad valahogyan részegen, sárosan jönne, az úton találnák mások, azt kérdeznék vajon ki ez, mit felelnél?
– Ez az én kedves uram.
És most tőled kérdem, keresztyén férfi testvérem, ha ezt az asszonyt, kinek kezét fogod, és valahol meglátnád az utcán pletykálkodni, és azt kérdenék tőled, hogy vajon ki az, mit felelnél?
– Ez az én feleségem.
Adja az Isten, hogy mindég így mondjátok, ez az én uram és ez az én feleségem.
Ez időközben a két vőfi ottan áll, és kisség kötelességet teljesítően, de egy kis ravaszsággal, huncutsággal, amely szintén a lakodalmi, vagyis a kontyolási szertartáshoz jár. Egyik a másik mögött, az első így kezdi a verset:
Szép menyasszonyunkat kissé félrehívtam, |
Hogy néki a házatáját megmutassam. |
Akkor még leány volt a mi menyasszonyunk, |
Most, mint új menyecskét a házba behoztuk. |
|
Feltettük fejére fésűjét és kontyát, |
Felruháztuk véle férje házigondját. |
Nagy kötelesség szállott a vállára, |
Adjon Isten erőt az elhordozására. |
|
|
Mikor az utolsó szavakat mondja, már a másik vőfi igyekszik zavarba hozni a vőlegényt, hogy elkapják tőle a menyasszonyt. Ha az sikerül, akkor a vőfi táncol tovább vele, és az új embernek ki kell váltani. Egy liter pálinka szokott lenni az ár. No még egy kis kacagás, utána leülnek, és következik egy kis kínálás, pálinkázás, utána egy kis jó régi lassú, majd a csárdás.
A régi időkből való szép szokás elmúlt a régi idővel, és maga mögött, sokkal szegényebb hagyománnyal maradt a lakodalmi ceremónia. De annál nagyobb a múlatság. A régi időben a lakodalmak mindég télen, a fársángon voltak, és télen elég későn virradt, tehát az idő is alkalmat adott a nemes ceremóniák lebonyolításához. A régi lakodalomban szégyennek tartották, ha a menyasszony vendégeit ott érte a virradat. A vőfik is miután elvégezték kötelességüket, illedelmesen elköszöntek, és már virradat előtt elmentek. Tehát a kontyolás után való lassút követő csárdásban megint odaáll a cigány elé a menyasszony-vőfi felkészülve, bokrétája fején, pántlikás pálcája kezébe, a cigány megáll. A vőfi így kezdte búcsúzkodó versét, amelyet Fodor Miklóstól jegyeztem le. [Talán amióta ő letette a vőfipálcát, azóta senki sem mondta el, meg aztán amióta meghalt az öreg Zsuki, senki sem tudta úgy ráhúzni a Rákóczi-indulót].
Szerencsés jó reggelt adjon az úr Isten, |
Köszönni akarok, mert megyek el innen. |
Álljon meg a cigány, hogy nekik is köszönjek, |
Adjon Isten nektek erőt, egészséget. |
Legyen az Istennek dicsőség az égbe, |
Szerencsével vittük nagy dolgunkat végbe. |
Legyen az úr Isten mindég a vezérünk, |
Igaz gyámolítónk, míg a földön élünk. |
Éltesse az Isten a háznak az urát, |
Mindenkit megtartson apróját és nagyját. |
Tele legyen mindég pincéje, kamrája, |
Búbánat, fájdalom ne férjen hozzája. |
Násznagy uramnak is azt kívánom, éljen, |
Sok örömnapokat közöttünk szemléljen. |
Sok új párokat még lagzira segéljen. |
Azért azt kívánom még egyszer, hogy éljen, |
Éltesse az Isten a ház összes vendégét, |
Tartsa egészségbe ifjúját és vénjét. |
Arra kérek mindenkit, hogy bocsásson meg nékem, |
Ha reám bízott dolgokat nem jól végeztem. |
Fiatal új párok, azt mondom tinéktek, |
Legyen előttetek, amit ma tettetek. |
Az Isten, aki úgy rendelt titeket, |
Áldja, gyámolítsa egész élteteket. |
Legyetek a földön szerencsések mindig, |
Szeressétek egymást holtig, amint illik. |
Most húzd rá cigány, szóljon a cimbalom, |
Szólására elfut minden csúf fájdalom. |
Mutasd ügyességed most van rá alkalom, |
Csengő pénz, jó bankó, lesz majd a jutalom. |
Csendüljön, pendüljön a szép magyar nóta, |
Mely hol sír, hol vigad már ezer év óta. |
Hadd sírjon Ádámja, sírjon szomorúja, |
Ettől oszlik el a magyar ember búja. |
Éltesse az Isten a magyar nemzetet, |
Mindenkit megtartson ifjat és öreget. |
Amint eltöltöttünk itt ezer éveket, |
Azonképpen tőtsünk számos esztendőket. |
Dicsértessék Jézus, jó mulatást adjon, |
A szűzekkel együtt köztünk uralkodjon. |
Végre mindnyájukat az egekbe fogadjon! |
Most húzd el Rákóczinak azt a szép nótáját, |
Amelyet ő fújt, mikor szerezte ezt a szép hazát. |
|
|
A vőfi, mint aki elvégezte a kötelességét -, és mivel a régiek nem éppen mint múlatságot, hanem mint hagyományos népi szokást, és majdnem törvényesen tartották – elindult haza. A cigány leszállt a padról, és kikísérte. Itt is a Rákóczi-indulóval. A vőlegény vőfíje esetleg ha maradt, de az is utána elment, mert ők a kötelességüket elvégezték, és a lakodalomba nemcsak a múlatságot hanem az igazi népi szokást tartották.
Majd utána készülődtek a menyasszony vendégei, mert ők is hajnalhasadtakor illőnek tartották elmenni. Hej, de szép is volt szép, derűs, piros hajnalba, amikor egy kis sereg körben állt, közbül a kör közepébe a cigány, és a menyasszony szülei is a körbe. Vagy fújták ők is vagy mélyen elgondolkodva hallgatták. Képzeletben azt az utat látták, melyen lányuk elindult. Ezt a nótát volt, aki menyasszony-búcsúztatónak nevezte, de ha szem előtt tartjuk az egész lakodalmi szokást, mindenre igen reá illő vers vagy nóta volt. Tehát evvel a reá illő nótával búcsúztak a menyasszony vendégei és szülei [CD/11], amelyet a cigány jól begyakorolt szokásai szerint, mint ráillő búcsúzó nótát húzott. Búcsú a menyasszonytól:
Hat ökör a földet nem magának szántja, |
Az anya a lányát nem magának szánta. |
|
Szépen felnöveli, szárnyára ereszti, |
Keservesen nézi, hogy más üti-veri. |
|
Ne üsse, ne verje, nem maga növelte, |
Mer' aki növelte, nem ütötte-verte. |
Mer' aki növelte, nem ütötte-verte. |
|
|
A nótás kört kikísérte a cigány a kapuig, és az új menyecske és az új ember – no, még a többiek is sokan – utána visszamentek, és ment a múlatság tovább úgy jó nagy frustukig tartott. Ilyenkor már beteltek múlatsággal az ottmaradt vendégek is, főleg a vőlegény résziről valók, és illőnek látták elbomolni.
A régi időbe a lakodalom bomlása is oly látványos volt, mint a kezdete [CD/12]. Annyi sok szép megbecsülési jellegzete volt. A háziak és az új pár még marasztalta, de a vendégek, mint ahogy illett, szép sorba körbe, nótával fejlődtek ki az udvarra. Nótájuk egy kicsit szekár-sértő [szegényt-sértő] lett volna, már ha a háziak nem ismerték volna a lakodalmi szokást. De hát lehet, hogy nem is a gazda bosszújára szólt, hanem egyes italos, mámoros emberek ámbiciója volt. De hát a szíkiek ősei igen-igen kiválasztották a lakodalomceremónia mindegyikéhez a hozzáillő verset és nótát. A házból kiinduló tehát ez volt.
Ha haragszik, vigye el a házát, |
|
|
A kör lassan kihúzódott az udvarra, ott meg folytatták tovább. Voltak asszonyok is a körbe, de volt, aki a körön kívül állt, és vigyázott, ura vállárul ne hulljon le az ujjas, ami csak úgy mondván „pálinkára” volt véve [úgy vette a vállára, hogy nem dugta belé a karját az ujjába] . A nóta így szólt tovább.
A körbe mindenki bekapcsolódott. Lassan a kapuig jutottak vagy azon kívül. Ezután következett az utolsó nóta. Hogy honnan, ki vagy milyen érzésből választotta, nem tudom, de a régi lakodalmak mint a templomi szent prédikáció a Miatyánkkal zárul, ugyan evvel a nótával zárult a szíki lakodalmas, és majdnem mondhatni, vallásos szertartáshoz hasonlított. A nóta szövege meg így kezdődött, különleges dallamkottájával.
Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara, |
Az aradi várnagy börtönablakára. |
Szánja j'azt a tizenhárom magyar vitézt, |
Ki a börtön fenekén a halálra kész. |
|
Elítélték sorba mind a tizenhármat, |
Szőttek-fontak a nyakukba ezer vádat. |
Elnevezték felségsértő pártütőnek, |
Mert a magyar szabadságért harcra keltek. |
|
Uram fia az ítélet akasztófa, |
Mint ha gyáva útonállók lettek volna. |
Mintha méltók nem lennének egy lövésre, |
Férfiakhoz, katonákhoz illő végre. |
|
Jaj, de boldog, kit elsőnek nevezének, |
Hogy a halált először is ő nyeré meg. |
Jaj, de bajos, kit végsőnek hagynak hátra, |
Hogy pajtási szenvedését végig lássa. |
|
Damjanvicsot hagyták végső vértanúnak, |
Mert ő mindég élén állott a csatának. |
Haragszik rá minden osztrák, minden német, |
Jaj, de sokszor elporozta őkelméket. |
|
Most is ott áll mankójára támaszkodva, |
Mintegy dűlőfélben álló templom tornya. |
Vagy egy tigris, mely ketrecbe van bezárva, |
Ingerkedő gyermeksereg prédájára. |
|
Csikorog a börtönajtó vasas zárja, |
Gyertek, gyertek, jó magyarok, a halálra. |
Búcsúzzatok el egymástól mindörökre, |
Úgy menjetek, úgy szálljatok jobb életre! |
|
El is jöttek vérző szívvel haloványon, |
Elbúcsúztak ők egymástól katonásan. |
Gyertek, fiúk, az Istenhez fel a mennybe, |
Hogy fordítsa szemét még a magyar népre! |
|
Bajtársai már ott vannak mind előtte, |
Őt is viszik, ő is megyen már előre. |
És megáll az akasztófa tövébe, |
Megöleli, megcsókolja a keservébe. |
|
Isten veled, szabadságharc akasztófája, |
Érted halok rajta, hazám, de már hiába. |
És körülnéz olyan hősön, olyan bátran, |
Mintha honvédok közt lenne a csatában. |
|
Sürög-forog már a hóhér a kötéllel, |
Hogy egy hős magyar életét ő vegye el, |
Damjanvics így kiállt fel hideg-bátran: |
Ügyelj, hóhér, fel ne borzold a szakállam! |
|
Aradi vár, aradi vár, halál völgye, |
Lett a hős magyaroknak a temetője, |
Virágozzék vérvirágot mindörökre, |
Elfelejthetetlen legyen az ő emléke. |
|
|
Még egy kicsi kis része a lakodalom után a pártaváltság, amit egy héttel a lakodalom után tartanak. Én nem tudom, miért is mondják pártaváltságnak. Hiába kérdeztem meg akármilyen öreg embert vagy asszonyt, nem tudták, mert ez már nagyon régi szokás. Csak annyit, hogy ezt az alkalmat arra használták fel, hogy a szülők és a két család megismerkedjenek. Az új asszony vagy új menyecske egy hétig nem mehetett kívűl a kapun. A lakodalom után való vasárnap a nyüszüasszonnyal mennek el a templomba, már az egész család. Tehát a leghosszabb útjára, mint új menyecske a templomba viszi a nyüszüasszony. Utána hazamennek, és az új menyecske apja elmegy, és elhívja az egész családot hozzájuk ebédre. Ebéd után elbeszélgetnek meg jobban megismerkednek a szülők.
A régi időbe csak egészen szerényen, manapság meg olyan múlatságot csapnak, hogy a régi időben sok lakodalom nem volt olyan. Így váltotta fel a sok szép ceremóniát és vallásos szertartást a múlatság.
Ennyiből állott a szíki lakodalmas, amelyben versével így beszél a vőfi a vőlegény és menyasszonyhoz, mikor bevitték neki a menyasszonyt:
Három változáson megy keresztül éltünk, |
születés, házasság, végre halált érünk. |
|
|