Mink is oda tartottunk, meg is érkeztünk egyenesen a kaszárnyába. Amint az illett, lassan katonának vittek. A katonának kaszárnyában kell lakni. A Frigyes főhercegi laktanyában el is fértünk bőven, nem sok lakója volt az akkori időben. Sopronban elég sok kaszárnya volt. A legénységi épület előtt egy katonaféle szobor: Klapka György volt rajta a felirat. Nem sokan tisztelegtek néki, mert rajtunk kívül csak egy tüzér század, azaz kik. fek. [kiképző felkészítő] törzs pótüteg, azután túl, velünk átellenben a József főherceg laktanya. Ott a kórházból kijött, lábadozó katonák voltak.
A mi kaszárnyánknak hatalmas nagy udvara volt, négy istálló, ütegszín, fedett lovarda, nyitott lovarda meg több másféle raktárhelyiség. Ez már mind újdonság volt számomra, hiszen én falun születtem, és itt is ez idáig mind falukon jártunk. Mivel már a tizenkilencet jártam, s idáig oly keveset jártam városon, számomra minden érdekes volt.
Eszembe jutott Szamosújvár, Kolozsvár, meg Dés, amelyekbe ez idáig is csak keveset jártam, és ahova már mint gyerek szerettem menni apámmal szekérrel vittünk árút a piacra. Már az is jóleső érzés volt, hogy ha meghallottam a gőzmozdonyt fütyölni. Meg aztán szerettem a síntalpfák kátrányszagát, az autóbenzin füstjét. Már ez eltöltött városi gyönyörrel.
Majd később, miután begyűlt a piac, felcsapták a lacikonyhát. Sütötték a jó hurkát, pecsenyét… Gondoltam magamban, hogy az valami, a városi élet! Alig vártam, hogy áruljanak szüleimék egypár lejt, már azon kunyorogtam, hogy vegyenek nekem májast. Hej, de finom is volt az, jó puha, fehér kenyérrel! Pláné, hogy még bele is mártották a zsírba! De nem is néztem én aznap a tarisnyába, mert abba csak málé volt. Az embereket gazdagabbaknak láttam, jól öltözöttek, ugyanakkor lenézőek voltak. Volt amelyik krajcároskodott, de akadt olyan jobb érzelmű is, aki elővette kövér bukszáját, és büszkén fizetett.
És most, hogy behoztak Sopronba, a kaszárnyában (ami körül volt kerítve magas kerítéssel) azon gondolkodtam, hogy vajon ez a váras milyen, milyenek az emberek, a lelki érzelmük.
A vonatfütty nem hiányzott, sem a síntalpfa kátrányszaga, mert a vasúti állomás az udvarunk háta mögött volt. Embereket is láttam, üzletet is, amint keresztül mentünk a várason. De láttam elég nagy zűrzavart is, katonákat, munkaszolgálatosokat, zsidó csoportot. Volt ott mindenféle ember, és mindenki a maga anyanyelvű barátjával úgy beszélt – uram, bocsásd meg bűnöm – mint az első pünkösdben Jeruzsálemben.
A veszedelem egyre közeledett, és nőttön-nőtt. Januárban egyszer egy légikötelék húzott át Sopron felett. A légvédelmi tüzérek rájok lőttek a harkai hegyről, amire a légikötelék bombával válaszolt. Szerencsére csak eggyel. Talán ez volt az első légitámadás, legalábbis én úgy emlékszem, mert éppen januárban kerültünk be Sopronba. Ez időtől fogva nagy riadalmat keltett a légiriadót jelző szirénák égbekiáltó hangja. Pláné, mikor az est csöndjébe kezdte el vészt kiáltó vijjogását. Az első, utána még vagy nyolc, ami bizonyította, hogy veszély közeledik. Ilyenkor mindenki szaladott, amerre csak lehetett, mind a katonák, mind a váras lakói. Akinek nem volt megfelelő óvóhelye, az a mezőn vagy az erdőkben keresett menedéket.
Ez időtől aztán meg lehetett ismerkedni az ottani emberekkel, akiknek talán még sokkal nehezebb időt kellett átélniök, mint nekünk, mert mink egymagunk arra szaladtunk, amerre tudtunk, de láttam olyan anyát, aki egy gyereket cipelt az ölében, a másik három egymásnak fogta a kezét, és az anya a másik kezével húzta maga után őket. A köténye tele volt gyömöszölve, biztosan valami ruhácskákkal vagy egy kis kenyérkével, hogy legyen mivel betakarja apróságait, és egy kis kenyérhéjat adjon nekik, hogyha sokáig tart a légiriadó, ami aztán nap mint nap általánossá vált.
Így tehát volt alkalmam megismerni a váras minden részit, az Ágfalva, Bánfalva harkai hegy felől való részit, a Bécsi-dombot, a Zsidótemplom felől való részit, Kőhida felé vezető utat, vagy éppen az alsó részt, ami Kópháza felé vezetett, amelyeken légiriadók alkalmával özönlött a nép. Ki ahogy tudott, mindenki kiáltott valaki után, gyerek után vagy szülék után, szomszéddal vagy jó ismerősivel akart egy helyre menekülni, tehát mindenki várt valami segedelemre valakitől a nagy veszedelemben. Én meg sokszor azért maradtam el a kollégáimtól, mert eltátottam a számat a veszélyből menekülő népen. És mikor lefújták a riadót, mindenki lassan visszaindult otthonába. Szelíd hangon beszélgettek egymással, és ha egy idegen eltévedett, szerető, türelmes szóval igazították útba.
A háború mindenüvé bajt és nyomorúságot hozott. Így aztán úgy látom, hogy Sopron is elég sokat összehordott, és még hozzá jött az a sok menekült civil vagy katona, akik még Sopronig mentek valahogyan, de onnantul már nem akartak. Minden idegen vándor keresett és kapott vagy egy fűszálat, amibe megtámaszkodjék. De sajnos a háború oly nagy viharral jött, hogy soknak elszakadt, amibe meg volt fogózva, és átsodorta Németországba.
A napok teltek. Még akkor is, hogyha tél volt, lassan már megszoktuk a légiriadót, és minket vittek vagy a Bécsi-dombra nyári bunkereket ásni, vagy a Zsidótemplomba, ahol nagy ruha, és lábbeliraktára volt a hadikincstárnak. Azokat csomagoltuk, és küldték ki a frontra. Jövet-menet meg-megálltunk egy-egy üzlet előtt, amelyek igazán ki voltak már fogyva, de hogyha a nap kisütött a fejünk felett, légiveszély nem volt, a jószívű soproniak szívesen megosztották napi kenyérfejadagjukat a menekültekkel és a leventékkel. Láttam olyan asszonyt, aki egész heti kenyérjegyét elosztotta. Akármilyen nyelven beszélt is, hogyha megértették, nem számított, hogy nemes-e vagy jövevény, mindenkit megszántak, igazi felebarátok voltak.
Lassan a télnek a nagyobb része, december meg január is elmúlt. Februárban kezdett olvadni a nagy hó. Mink csináltuk a mindennapi munkánkat, mikor a Bécsi-dombra vittek bunkert ásni, mikor a Zsidótemplomba a ruha-, lábbeliraktárba, vagy a győri pályaudvarra a pályát tisztítani. Talán ez volt a legjobb, mert ottan közvetlen az állomás mellett volt egy teázó, és a tea mellé adtak egy szelet kenyeret is. Sokat pótolt.
A februári napok már kezdtek nyúlani, az éjszakák meg mindinkább rövidültek, így aztán az öreg áldott napnak több ideje volt melegítő sugarával erdőt, mezőt simogatni. A télnek a hóköntösét lassan széjjelfoszlatta, úgyhogy a márciusnak nem sok dolgot hagyott a szép, jó meleg napsütéses február.
1945. március elseje emlékezésem szerint csütörtöki napra esett, vasárnap meg negyedike volt. Szép kitisztított égboltra bújt elé a fényes nap a győri országút felől, de az északnyugati szél elég erővel fújdogált, ereje is volt még. Már naponta két vagy háromszor is volt légiriadó, elégért kétségbeejtő hangon. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy a városban tartózkodó emberek meneküljenek, ki, ahol közelebb találta a váras szélét. Csak éppen az volt a szerencse, hogy az időjárás egy kevés belátással volt, meg aztán március negyedikéig elnézőek voltak az ellenséges repülőgépek is. Amióta mink Sopronban voltunk, csak egyszer dobtak le egy bombát, de az már bőven elég volt ahhoz, hogy a lakosság komolyan vegye.
Március negyedikén egy barátomnak a bátyja jött Szombathelyről, hogy látogassa meg az öccsét. A tüzéreknél szolgált. Eközben elég korán megfújták egy szirénával a légiveszélyt. Erre már a katonaság is kellett készüljön ki a kaszárnyából, csak éppen az őrségnek meg a légoltalmi szolgálatnak volt szabad bent maradnia.
Barátom szaladott a szolgálatos szakaszvezetőhöz, és jelentette, hogy szeretne bent maradni, mivel jött a bátyja, és kérte, hogy engedjen engem is. Mindjárt be is osztottak a légoltalmi szolgálati helyre, bombatámadás esetére. A figyelmeztetőt nemsokára riadó követte. Ki is ment mindenki a kaszárnyából, látszólag csak azok maradtak, akik szolgálatba voltak. Mink is elmentünk a kijelölt helyre, és megálltunk egy raktár oldalánál. A nap nagyon jól sütött, de a kemény északnyugati szélnek éppen foga volt, amely mind jobban, jobban erősödött, úgyhogy elbújtunk a raktárnak abba a felébe, ahol nem ért a szél, és sütött a nap. Elbeszélgettünk. Tőlünk nem messzi volt egy légoltalmi futóárok. Nézegettük, beszélgettünk az otthonról, közben jóízűen falatoztunk – a barátom bátyja hozott valami marhahúskonzervet – az idő telt. Egyszer aztán, úgy tíz óra után, lefújták a riadót. Igaz, nekünk édes mindegy volt, továbbra is ott maradtunk a raktár oldalánál. Beszélgettünk.
Egyszer aztán, úgy tizenegy óra tájban fújták a légiveszélyt, de rögtön utána a riadót. Már hallatszott is a repülőgépek nehéz zúgása. Nemsokára feltűntek a légűrben. A kapukat bezárták, elcsöndesült minden, csak a repülőgépek nehéz zúgása rázta a levegőt, mentül közelebb jöttek, annál jobban. De még tán a földet is, mert mintha az is mozgott volna. Figyeltük őket, iszonyúan ijesztő volt nékem, mert én ilyet még nem láttam.
A gépek Fertőrákos felől jöttek, szabályos csatároszlopban, nagyon fegyelmezetten. Úgy emlékszem, hogy négy csapatban jöttek a bombázók, talán hat-hat bombázó volt egy csapatban. Aztán a közöttük nyüzsgő vadászgépek minthogyha kergetősgyit játszottak volna. Amint már fel lehetett ismerni őket, látszott, hogy egy kiválik a sok közül, és előretör, körberepüli a várast, minthogyha a játszóteret rajzolta volna meg, körbe ködcsíkot húzott. Erre aztán beérkeztek a támadók. Ezeket még izgatottan, de néztük. A raktár oldalától egyszer azt mondja a barátom bátyja, hogy bújjunk be a légoltalmi futóárokba, amely csak egy lépésnyire volt tőlünk. Hirtelen eget-földet megrázó recsegést hallottunk, és még egy annyit, mikor a barátom bátyja magához ölelte öccsét: „Gyere öcsém, hogy összeölelkezve haljunk meg!”
Egyebet mást nem is lehetett, mert már hullt a bomba, mint a jégeső. A közelünkbe is eshetett bomba, mert majdnem egészen betakart. Ezután aztán tudatosan vagy tudatlanul megpróbáltam kiugrani az árokból. Hogy a magam erejéből, vagy valaki kihúzott, azt most sem tudom, de hogy kitöröltem szememből a földet, felnéztem, minthogyha egy egészen nagy fát láttam volna gyökerestől a jó magasba hajítani.
Azután látom, hogy emberek szaladnak egyfelé. Elindultam én is, közben újból bomba zuhant. Hogy elestem-e, vagy levágtam magam, azt nem tudom. Szaladtam. Egyszer a kaszárnyaudvarnak az Ágfalva felől való feléhez értem. Ott egy másik raktár volt. Valaki egy gerendadarabot támasztott a kerítéshez, azon menekültek ki a katonák. Én is felkapaszkodtam ijedtemben, és kiszöktem a kerítésen. Újból bomba robbant, és újból levágódtam, majd felszöktem, és újból szaladtam. Már kissé kint voltam a szabadban, amikor megint bomba robbant, újból hassal, és minthogyha valaki parancsolóan kiáltott volna reám: Feküdj! Visszanéztem, hát abba a pillanatba láttam a raktárt levegőbe repülni, ahol kiszöktem. Aztán – Uram Isten – szaladás. Lassan kiértünk a határra. Az égbolt tiszta volt, mégis hogyha felnéztem, olyannak rémlettek a támadó bombázók kötelékei, mint a nagy vihar fellegei, melyek mind egybetornyosulnak, és egy helyben töltik le terhüket.
Ezt úgy tették 1945. március negyedikén az angol bombázók, ahogyan akarták. Senki se zavarta őket. Majd visszafordultak, amerről jöttek.
A menekülő népnek egy része visszafordult a városba. Talán nagyon sokan voltak, akik valamit féltettek. Vagy jószágját vagy házát, ami az övé volt, és sietett vissza, hogy talán még valamit tehet. De jaj, sokan tehetetlenek lettek.
Az elvonuló gépek közül még egy visszafordult, és újból egy kört csinált Sopron felett. Én nem tudom, hogy megköszönni akarta-e a váras népének a szíves vendéglátást, vagy talán azt akarta látni, hogy mit végeztek. Bizony, volt mit nézzen, mert kemény munkát végeztek. A város polgári lakosai, hogyha félve is, de lassan húzódtak visszafele.
Az idő már jó délutánra járt. A katonák egy része gazdátlanul csellengett a mezőn, mások mentek vissza a várasba. Én is megindultam visszafele a kaszárnyába. Nem tudom, hogy a kötelesség vagy a kíváncsiság vitt. Amint odaértem, ahol egybejár az ágfalvi és a bánfalvi út, egy gödör fogadott. Egy katona állott őrt, és figyelmeztetett, hogy időzített bomba, majd sürgetett, hogy mentől előbb menjünk a mentési munkákra, mert sokan vannak a romok alatt.
Visszaérve a kaszárnyába nem tudtam, hogy hol vagyok. A kaszárnya udvarán négy istálló volt, igaz, hogy kevés lakóval. Három istálló romba volt dőlve, egynéhány pár lerongyult ló keserves kínjából rugdalta utolsó leheletét. Az utca hosszára épült három legénységi épület közül csak egy állott, kettő összedőlt, a tiszti étkezdével együtt. Megálltam, alig tudtam tájékozódni.
A mi szállásunk a középső épület. Ennek pontosan a közepét, a lépcsőházat találta a bomba. Éppen ennek alatta levő pince volt a tiszti óvóhely, még a füst és a por fehér-sűrűn gomolygott. Látni sem lehetett tisztán, csak a néhány tartalékos altiszt rekedt hangját hallottuk: Gyerünk, gyorsan, mert hangot hallok! Siessenek, mert lehet, hogy még életben vannak! Egy része hozzákezdett. Egy kicsit félrébb mentem, talán éppen hogy egy lapátot keressek, amikor a barátomat láttam meg. Nézett fel a szálláskörletünkbe. Az épületnek az a szárnya megrongálva, de még állott. Egy öreg gesztenyefa állt a sarkánál.
Egy hosszú létrát állítottak az ablakhoz, és úgy másztak fel, hogy a még megmaradott egy-egy kenyérzsákot vagy fontosabb dolgokat, kuffert, holmi apróságot összeszedjenek. Kérdem tőle, hogy: Mi van, nem lett semmi bántódásuk? Azt mondta, hogy nem. Hát a bátyád? – Az fölmászott a körletbe, hogy hozza le a hátizsákját. Megvártam, amég leszállt, mert az én kenyérzsákomat is leadta, a pakrócot, és még sokakét, és lejött. Nagyon meghagyta azt, hogy vigyázzunk, mert ő végigjárta a frontot, de egy támadásba még ilyen szörnyűséget nem látott. Elbúcsúzott, és elment.
Mink a barátommal aztán hozzákezdtünk a mentési munkához. Volt ottan lapát nélkül is mit csinálni, hiszen hevert ott annyi kő, tégladarab, deszkák, ablak-, ajtófoszlányok… Az öreg tartalékos altisztek egyre jobban nógattak: Csak gyerünk, mert hangot hallok.
Sötét estig dolgoztunk, minden eredmény nélkül. Akármilyen nagy volt a sajnálat, akkor is abba kellett hagyni. Sötét borult reánk, ezekre pedig, akik lent maradtak, az örök sötétség. A nép eloszlott, mindenki talált magának helyet, ahová behúzódjék éjszakára, de maradtak sokan a szabad ég alatt is.
Mink a barátommal elmentünk Bánfalvára. Sorba vettük a kapukat. Addig döngettünk, amíg egyet valahogyan kinyitottak. Kérdték, hogy mit akarunk, mondtuk, hogy szállást éjszakára. Nem nagy jókedvükre, de azért beengedtek az istállóba. Lefeküdtünk egy sarokba. Elég nyugtalanul aludtunk. Reggel korán keltünk, és elindultunk vissza oda, ahova azelőtt való nap be voltunk osztva, a kaszárnyába.
Még elég kevesen voltak, az az egypár tartalékos altiszt, aki azelőtt is a kaszárnya adminisztrációjával volt megbízva. A romok, halmok úgy, ahogyan összedőltek, mozdulatlanul. De némaságuk mintha azt nyögte, magyarázta volna, hogy az alattuk lévő sok összezúzott halott test már érzéketlen, de illene őket – hogyha darabokban is – kiemelni, és emberekhez méltóan, az anyaföld bölcsőjébe, a megásott sírgödörbe eltemetni. Hiszen mindannyian hősi halottak.
Lassanként rendeződtek a sorok. Összejöttek az ott tartózkodó katonák, parancsnokaik felmérték a helyzetet, és megkezdődött a komoly mentési munka, a romok eltakarítása. De hát ott minden romba volt dőlve, foghattak akármelyik felébe, hiszen minden pince tele volt rejtőzővel, és azok mind meghaltak.
A legnagyobb súlyt, és a legtöbb munkaerőt a középső épület középső pincéinek kitakarításához használták fel. Ez volt a tiszti óvóhely. A kaszárnyában volt egy tüzérszázad, vagyis egy üteg. Elnevezésük a kik. fek. törzs pótüteg. Parancsnokuk egy százados volt, névileg nem ismertem, de az akkori szóbeszéd szerint a menyasszonya is oda menekült egy kazetta ékszerrel. Most nem tudom, hogy mi is lehetett a drágább, a menyasszony vagy az ékszer, de azt láttam, hogy lapátonként átforgatták az összes romot az elsőtől az utolsóig, ami vagy három napig tartott. Ékszert ugyan nem találtak, de halott emberroncsokat nagyon sokat.
Szomorú, de szép, nemes dolog volt, hogy összeszedték, és feketére festett deszkából csinált koporsóba tették valamennyi fellelt halottat. A soproni hősök temetőjében, tömegsírba helyezve nyerték el a végső nyugalmat. Századunk két fiatal fia is köztük volt.
Közben minket áthelyeztek a harkai hegy alján összeroppant hadapródiskola összerombolt szobáiba. Onnan jártunk a romokat takarítani. A várasban igyekeztek járhatóvá tenni az utcákat, a romokat eltakarították, de a bizonytalanság, a veszély nőttön-nőtt, nyugalom nem volt. A rend, a közigazgatás zavart volt, az élet már alig ketyegett, úgy látszott, hogy egy országnak egy korszaka lejáróban van.
Szűkült a kör. A váras tele volt tolongó, kétségbeesett, bizonytalanodott emberekkel. Kétértelmű volt a gondolkodás. Egyik ember félt a másiktól. A nép nagy része azt szerette volna, hogy minél előbb legyen vége annak az erőszakos semmiségnek. A németek meg még tartották magukat. Nem tudtuk, hogy ki az ellenség, a németek vagy a magyarok, akik nyilasruhában kémlelődtek. Volt belőlük bőven, de voltak, akik menekülni szerettek volna visszafelé, mert féltek az ismeretlentől. Nagy része el szeretett volna bújni akár a föld alá is, csak tovább ne menjen Németországba. Mert már hogyha német katonát láttak, attól is iszonyodtak. Hiszen sok jót még itt sem láttak a németektől, hát milyen lesz, hogyha oda kell menni az ő udvarukba?