A széki nótáról

Ha már annyit dicsérem a falumat, annak ősi viseletét, táncát meg nótáit, nézzük, hogyan is hangzott az a széki nóta. Gondolom elhihetik, hogy nemcsak egy jó nótás legénynek hangzott éjfélkor a nótája, mikor ment haza a táncról vagy a leányoktól vagy éppen egyedül ballagott haza, mert megcsalta a szeretője. [CD /1] Ha elkezdte legkeservesebb nótáját egy völgyen lefelé, akkor nemcsak a hegyek visszhangozták vissza, hanem sok leánynak kicsordult a könnye, akik a tornácból vagy a ház kinyitott ablakából hallgatták, hogy melyik legény merrül megy haza és melyik leánynál volt. Mert a leányokat is érte csalódás, nemcsak a legényeket, csak ők még ki sem tudták dalolni magukat, mint a legények, csak könnyes szemmel hallgatták a nótát:

Hideg szél fúj, lengeti a felleget,
Azt hallottam, jó galambom, nem szeretsz,
Ha nem szeretsz, nem tehetek én róla,
Nem lehetek sem tulipán, sem rózsa!
Éjfél után kettőt ütött az óra,
Nem csavarog senki már a faluba,
Én csavargok, mer' nem bírok aludni,
Holtig bánom, mért tudtalak szeretni.
Azt gondolod, jó galambom, megcsaltál,
Pedig engem meg sem szomorítottál,
Megcsaltad te százszor jobban magadat,
Mer' nem találsz nálamnál igazabbat.

A jó nótás legényt akármerre járt a faluban, megismerték, de nemcsak a jó nótásokat, hanem minden élnivaló fiatal legényt, főleg mikor bomlott a tánc, olyan hangos volt a falu, mint tavasszal az erdő. Egy másik legény a másik szélin a falunak panaszos átkozó nótáját így kezdte [CD/2]:

Könyebb a sziklából poharat faragni,
Mint két igaz szívnek egymástól elválni,
Mikor két igaz szív egymásra haragszik,
Még az ídes méz is keserűvé válik.
Verje meg az Isten a szeretőm anyját,
Hogy mért tiltja tőlem az ő legszebb lányát,
Ha neki lánya volt, nekem szeretőm volt,
Ha neki kedves volt, nekem kedvesebb volt.
Vegye el az Isten a két szeme világát,
Hogy ne lássa többet az ő kedves lányát,
Vegye el az Isten a lába erejét,
Hogy ne tudja átlépni többet a templom küszöbét.
Azt hallottam, rózsám, hogy el akarsz hagyni,
Velem egy faluban nem is akarsz lakni,
Amerre jársz, rózsám, a fű száradjon ki,
Egész világéletedbe ne szeressen senki!
Mint a tenger habja, örökké csak járjál,
Mint a tenger habja, örökké csak járjál,
Igaz szívű szeretőre soha ne találjál,
Igaz szívű szeretőre soha ne találjál.
Látod, rózsám, látod, azt a száraz nyárfát,
Mikor az kizöldül, akkor megyek hozzád!
Mikor egy szem búza száz kalangyát terem,
Akkor lesz, galambom, hozzád menetelem.
Látod, rózsám, látod, nem tehetek róla,
Gyenge szavaidra nem adhatok rája,
Bízom Isten után, kizöldül az én fám,
Az én hűtlen, csalfa babám visszatér még hozzám.

És a szolgalegény meg saját magáról így fújja:

Csikarag a szekér, szép hat ökör húzza,
Csikarag a szekér, szép hat ökör húzza,
Mellette egy szolgalegény könnyeit hullatja
Ne sírj, szolgalegény, ne hullasd a könnyed,
Ne sírj, szolgalegény, ne hullasd a könnyed,
Mert akit te szeretsz, az a tiéd nem lesz.

A másik meg dicsekvő nóta:

Amott van a rózsám szép fehér szűrébe,
Amott van a rózsám szép fehér szűrébe,
Hat ökret téringet a határ szélébe.
Mi zörög, mi zörög a sűrű erdőbe,
Mi zörög, mi zörög a sűrű erdőbe,
Talán az én rózsám ökrét hajtják a cserére.
Ha hajtják, hadd hajtsák, hadd fizessen érte.
Ha hajtják, hadd hajtsák, hadd fizessen érte.
Mer' az a szép piros hajnal más leánynál érte.
Az egyikhez elmegy, a másiknál meghál,
Az egyikhez elmegy, a másiknál meghál,
Nékem pedig azt esküszi, hogy senkihez sem jár.

Öste késő fonóból hazaballagó legény nótája:

Ha kihajtom Virág ökrem a rétre,
Leverem a gyöngyharmatot előtte,
Rég nem hallom Virág ökrem harangját,
Az én babám mással éli világát.
Nincs már harmat, nem hallom a harangot,
Nincs szeretőm, mer' hűtlenül elhagyott.
A nap sem süt, gyász borítja az eget,
Barna kislány csalta meg a szívemet.

A szántóvető legények eke után sétáló nótája:

Szépen legel a báróné gulyája,
A kisasszony maga sétál utána,
Már messziről kiáltja a gulyásnak:
Szívem, Jancsi, terítsd le a subádat!
Nem terítem ide le a subámat,
Ha elalszom, behajtják a gulyámat.
Jancsi szívem, ne törődj te semmivel,
Kiváltjuk az édesanyám pénzével.
Naptól nyílik, naptól hervad a rózsa,
Barna kislány, a szívednek mi baja?
Ne is tagadd, szomorú vagy, jól látom,
Fel van írva két halovány orcádon.
Temetőn ismertelek meg legelébb,
Mikor a te jó anyádat temették,
Úgy néztél ki fekete gyászruhádban,
Mint liliom sötét erdő árkában.
Árva vagyok, búbánatra születtem,
Nem is édesanya növelt föl engem,
Úgy nőttem fel, mint a réten a rózsa,
Volt szeretőm, bár sohase lett volna.
Árva madár, mér' keseregsz az ágon,
Nem csak te vagy árva a nagy világon,
Nékem sincsen édesanyám, sem apám,
mégis a jó Isten gondot visel rám.

Jómódú leány a szeretőjét sajnálja:

Édesanyám, ha meguntál nevelni,
Vigyél engem a vásárba eladni.
Adjál oda a legelső kérőmnek,
Ha nem adtál a régi szeretőmnek.
Kis angyalom, ha meguntál szeretni,
Szabad néked más szeretőt szeretni.
Adjon Isten szebbet, jobbat nálamnál,
Nekem pedig csak olyant, mint te voltál.
Édesanyám, ne tiltson a babámtól,
Ha meg akar menteni a haláltól.
Könnyebb nékem a síromba beszállni,
Mint hogy tőled, jó galambom, megválni.

Így folytathatnám, de nemcsak az utcákon dúdaltak, a fonóból vagy a táncról hazajövet, hanem a táncon is, éppen tánc közben, mikor a lassút járták. Ez a lassú tánc olyan volt, hogy a legény tánc közben ki tudta magát panaszolni, mert amilyen szomorúan fújta a nótát, úgy lépett, és úgy húzta a cigány. Mert a cigány, ha az a legény ránézett, már tudta, hogy hol fáj néki és úgy húzta, hogy nemcsak egy gyenge lányszív, hanem a vas is meglágyult volna. Mert a nóta mindég szól valakinek.

Egy lassú sokszor egy óráig is tartott. Elsőbb a legények járták szépen körbe, és utána jött be a táncos leány. Minden legény elfújhatta az ő nótáját, amit az egész táncoló legénység fújt a cigány után. Talán a legszebb tánc, amit egy egész fiatal sereg fújt és járt. Lehet, hogy amíg ezekre a szép nótákra járták, addig nem is volt annyi csalfaság. Sajnos a mai fiatalok már ezeket a nótákat nem ismerik, és a szép lassút is – amit másfelé szívesen megtanulnának – lassan elfelejtik. És most folytassuk a nótákat:

Kék ibolya búra hajtja a fejét,
Nincsen, aki megöntözze a tövét,
Szállj le, harmat, kék ibolya tövére,
Most akadtam egy igaz szeretőre.
Kék ibolya, ha leszakasztanálak,
Mit mondanál, babám, ha elhagynálak?
Azt mondanám, verjen meg a teremtő,
Sosem voltál igaz szívű szerető.
Fekete fellegből lesz a nagy eső,
Ritka most az igaz szívű szerető,
Olyan ritka, mint a szép fehér holló,
Nem minden kislány szeretőnek való.
Árvalányhaj lengedez a hegytetőn,
Árva vagyok, elhagyott a szeretőm,
Ha elhagyott, nem tehetek én róla,
Nem lehetek sem tulipán, sem rózsa.
Hajnal hasad, szól a falum harangja,
Barna kislány megy az Isten házába,
Mikor megyen a templomba előttem,
Kész a szívem kirepüljen belőlem.
Virágoskert a piaci nagytemplom,
Te vagy benne legszebb virág, galambom.
Úgy elnézlek, egyetlenegy virágszál,
Azt sem tudom, hogy a pap mit prédikál.
Túl a vízen, lekaszálták az árpát,
Elvágták a bús gerlice jobb szárnyát.
Bús gerlice kesereg a szárnyáért,
Én is kesergek a régi babámért.
Túl a vízen mandulafa tövében,
Sír a kislány a babája ölében.
Ne sírj, kislány, katona a szeretőd,
Fiatal vagy, várhatsz egypár esztendőt.
Szeretlek, szeretlek, csak ne mondd senkinek,
Ne tudja meg a nagyvilág, hogy meg is halok érted,
Szeretlek, szeretlek, csak ne mondd meg anyádnak,
Hogy ne tudja meg a nagyvilág, hogy meghalok érted.
Bárcsak az a piros hajnal sohase hasadna,
A mi szerelmünknek vége se szakadna.
Éjfél után pirkad az ég, hasad a hajnal már,
Ölelj meg, szelíd galambom, mer' árván maradsz már.
Nem anyádtól lettél, bokorból termettél,
Piros pünkösd napján, hajnalban születtél.
Piros pünkösd napján, mikor csillag támadt,
Akkor kötötték meg a pólyapárnádat.
Nincsen kedvem, mer' elvitte a fecske,
Egy magas jegenyefára letette,
Fecskemadár, hozd vissza a kedvemet,
Kedvem után a régi szeretőmet.
Ha az Isten nem egymásnak teremtett,
Mért is adott a szívünkbe szerelmet.
Mért nem adott szívünkbe egy lombos fát,
Bús gerlice azon sírná ki magát.
Édesanyám karján növelt engemet,
Mégsem tudja az én bús életemet,
Hogyha tudná az én bús életemet,
Éjjel-nappal siratgatna engemet.
Megáradt a Tisza vize, kicsapott,
Bársony fűre hordta ki az iszapot.
Nincsen zöld fű, hol a lovam legeljen,
Nincs szeretőm, ki igazán szeressen.
Kicsapott a Tisza vize messzire,
Valahány szép barna lány volt, elvitte.
Halássza ki minden legény magáét,
Hej, ne szeresse soha senki a másét.
Nékem is volt szép szeretőm, de már nincs,
Mert elvitte a szegedi nagy árvíz.
Azt a vizet három hete halászom,
Bús könnyemtől egy csepp vizet se látok.
Kihalásztam jó galambom kendőjét,
Négy sarkára rávarrattam a nevét.
Közepébe búbánatot varratok,
Hogy tudják meg, a legárvább én vagyok.
Kis pej lovam megérdemli a zabot,
Kétszer kerülte meg Erdélyországot.
Harmadikszor is megkerülte volna,
Ha a babám igaz szívű lett volna.
Barna kislány, de puha a kebeled,
De szeretnék megpihenni melletted.
Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka,
Messze lakom, későre megyek haza.
Sárgadinnye felmászott a görögre,
El kell váljunk, jó galambom, örökre.
Elválásunk még a fák is siratják,
Levelüket a földre lehullatják.
Édesanyám, nem bírok elaludni,
A kapuba legényt hallok beszélni.
Édesanyám, engedjen ki hozzája,
Fáj a szívem, majd meghasad utána.
Hadd el, lányom, ráérsz te még kimenni,
Ráérsz te még a legénnyel beszélni,
Tudom, anyám, jól tudom, hogy ráérek,
Azt is tudom, hogy nem sokáig élek.
Tele van a sötét égbolt sűrű csillagokkal,
Tele van a szegény szívem keserű bánattal.
Úgy epeszti árva szívem a nehéz búbánat,
Mint az őszi hideg szél a mezei virágot.
Amerre én járok, még a fák is sírnak,
Gyönge ágairól levelek hullanak.
Hulljatok, levelek, rejtsetek el engem,
Mer' akit szerettem, mást szeret, nem engem.
Amerre én járok, még a fák is sírnak,
Gyönge ágairól levelek hullanak.
Hej, sír előttem az út, bánkódik az ösvény,
Amerre én járok, megverte az Isten.
Két út van előttem, melyiken induljak,
Két szép szeretőm van, melyiktől búcsúzzak?
Egyiktől búcsúzom, a másik haragszik,
Így hát az én gyenge szívem soha le nem nyugszik.
Virágos kenderem elázott a tóba,
Ha nem szeretsz, rózsám, ne jöjj a fonóba,
Ne vedd fel az orsóm, mer' úgysem váltom ki,
Úgy fáj az én szívem, ki se t'om mondani.
Istenem, Istenem, én édes Istenem,
Hogy kell e világot búval eltöltenem,
Egy esztendő, kettő, búval is eltelik,
De az enyém, a sok, soha el nem telik.
Búza közül száll magosba, búza közé száll a dalos pacsirta,
Hogyha magát odafenn már korán reggel keservesen kisírta,
Búza közé, búzakalász árnyába,
Rátalált a rég nem látott párjára.
Késő ősszel, hideg szélbe szarufásan száll a vadliba messzire,
Tavasszal, ha újra megjön, visszaszáll a rég elhagyott fészkére.
Nemhiába nevezetes a liba, sok szomorú nótát leírt a tolla.
Azért olyan nevezetes a liba, sok szomorú verset leírt a tolla.
Látod, babám, mit fütyörész a rigó,
Katonának besorozott a bíró.
Lesz a bíró meg a jegyző oly szíves,
Írja be, hogy nem vagyok még húszéves.
Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék,
Jaj de búsan telnek tőlem az esték.
Látod, babám, eljöhetnél egy este,
Meglátnád a bús szívemet lefestve.
Meglátnád a két halovány orcámat,
Érted, babám, elepeszti a bánat.
El is mennék én hozzátok egy este,
Ha az anyád a kapuba nem lesne,
A te anyád olyan hamis menyecske,
Meghallgatta, mit beszéltünk az este.

 

Mielőtt leírnám a nótacsoport jelentősebb részeit, a végire az én két legkedvesebb nótámat hagytam, nem azért, mintha a többieket nem szerettem volna, hiszen akkor le se írtam volna őket, hagytam volna, hogy a feledés temesse el a múltat, amelyben annyi nehézség, csalódás, keserűség, bánat és csak alig egy kis öröm volt. Mint ahogyan ez a vers is mondja:

Életembe csak egyszer voltam boldog,
Akkor is a két szememből könny csorgott.
Örömembe azért sírtam, hogy szeretsz,
Bánatimba, hogy az enyém nem lehetsz.
Ha még egyszer húszesztendős lehetnék,
Kalapomba ruzsmarintot tehetnék,
Választanék olyan igaz szeretőt,
Ki elvárná ezt a három esztendőt.
Szánt az eke, cserreg-csattog a járom
Szánt az eke, cserreg-csattog a járom
Édesanyám, csak nekem nincsen párom,
Édesanyám, csak nekem nincsen párom,
Hadd el, fiam, kinyílik még a meggyfa,
Számodra is növekedik egy barna,
Lesz még tavasz, kinyílik a gyöngyvirág,
Lesz szeretőd, amely soha el nem hágy.

A következőt nem a székiek szedték a nótacsokorba. Azt Petőfi írta a népnek, de sokan mondhatják magukénak még a székiek közül is. Köztük nekem is a legkedvesebb nótám. Ami szó szerint is nagyon beleilleszkedik azok közé, ami a széki ősök legnemesebb érzelmiből fakad, és amire éppen úgy eljárják a lassút, mint a többire [CD/3].

Hegyen ülök, búsan nézek le róla,
Mint a buglya tetejéről a gólya.
Lenn a völgyben csendes patak révedez,
Az én fáradt életemnek képe ez.
Elfárasztott engemet a szenvedés,
Annyi búm volt, örömem csak oly kevés,
A bánatom egy nagy tenger lehetne,
Az örömem csak egy kis sziget benne.
Fönt a hegyen, lent a völgyben zúg a szél,
Késő van már, az idő is őszre tér.
Az ősz tetszik igazán csak én nekem,
Mer' a haldokló természetet szeretem.
Tarka madár nem csicsereg az ágon,
Sárga-piros levél csörög az ágon,
Innen-onnan lehull a fa levele,
De szeretnék lehullani örökre.
Holtam után vajjon mi lesz belőlem,
Vad fa lenni szeretnék az erdőben,
Ott lenne a számomra egy jó tanya,
Egész világ engem ott nem bántana.
Vad fa lenni jó lenne az erdőbe,
De még jobban, ha tűzvész lenne belőlem,
Elégetném ezt az egész világot,
Aki engem mindörökké csak bántott.

A leírt nóta szövegei körülbelül a tizenkilencedik századból valók, mert ilyen szövegű meg különleges kótadallamú nótát a ma népe nem fújdogál. Ma az ifjúság, aki nehézséget nem ismer, csak a víg nótát meg a könnyűzenét kedveli, mert a nótát úgy látszik az adott helyzet szüli, és ma hál' istennek erre szükség nincs.

Csupán a kötelesség megőrizni azt a sok szép, nemes dolgot, amit őseink teremtettek meg a mának. Aki a panaszát és a vágyát, kívánságát és az akaratát mind a nótában fejezte ki. Én ezeknek a nótáknak a verseit régi öregektől hallottam, de a legtöbbet édesanyámtól tanultam, akinek sok gyereke volt. Nehéz időkbe növelte őket, mind a 14-es háború ideje alatt, mikor apám – másokkal együtt – négy évig volt az olasz fronton. Négy apró gyermeket hagyott itthon, ami az akkori időben nem volt ritkaság. Az akkori hadiözvegyek sokszor egy-egy nótával pótolták gyermekük szűkös vacsoráját, addig-addig fújdogálták, amíg elaludtak. Ami furcsaság, hogy ezekre a nótákra táncolták a lassút.

Az apám idejében az öreg [Dondár] Feri cigány muzsikás vagy a Laci báty bandája, később már a Zsúki Márton vagy a Gyurica meg a mai napi Icsán Pista, akik úgy elhúzták a lassút. Az igazi régi táncstílus ízletes testhajlással meg a muzsika után nótaszöveget dúdaló legények dúdalása után, majdnem teljesen meglágyította egy fiatal leány szerelmes szívét. Reáhajlott a legény vállára, és hiba nélkül lépte a szép lassú táncot. A lassút járták a katonakísérő dallamokra is. Főleg sorozáskor vagy berukkoláskor.

A falu népének egyetlen szórakozása volt a tánc. Minden fertálynak külön táncháza volt. A fiatal és középkorú emberek bálakat rendeztek, mikor kedvük volt a múlatságra. Ezt főleg ősszel meg télen rendezték. Ezenkívül névnapokat tartottak. Mivel még az a szokás nem volt divat, hogy más faluval kapcsolatuk legyen, a nóta, a tánc meg a viselet teljesen különleges volt, úgyannyira, hogy ha nem a cigány után dúdaltak, akkor már három vagy négy legény nem tudott együtt dúdalni, mert mindegyik a maga ízlése vagy érzelme szerint fújta.

Ezért volt, hogy a legények egyesébe szerettek öste, mind a fonóból vagy éppen a leányoktól dúdalgatva hazamenni. Mert akkor úgy fújta a nótáját, amilyen volt neki a lelkiállapota és azt a szövegű nótát, ami éppen reá talált. Ami hangosította minden időben a mezőt, mert tavasszal, nyáron, ősszel, a szántogató legény, a juhokat őriző pakulár vagy a nótát vagy a furulyáját fújta [CD/4]:

Korán reggel szépen szól a pacsirta,
A hegytetőn zengedez a furulya,
Pásztorlegény búsan fújja nótáját,
Hull a könnye, siratja a babáját.
Kint lakom én az erdei pusztába',
Nem járhatok én az Isten házába,
Imádkoznék, de nem tudok, hiába,
Nem jártam én soha az iskolába.
Sík a puszta, se hamva, se erdeje,
Sugár magas a toronynak teteje,
A furulyaszó behallik egy ablakon,
Ébredjen fel, méltóságos kisasszony.

Vagy a szántó legény nótája a másik oldalról:

Felmentem a hegyre, lenéztem a völgybe,
Ott látom galambom, pohár a kezébe,
Pohár a kezébe, erdélyi bor benne,
Köszöntsd rám, galambom, hadd igyak belőle.
Elment az én rózsám idegen országba,
Azt izente vissza, hogy menjek utána,
Haj, vetem a violát, várom kikelésit,
Várom galambomnak hazajövetelit.

Nem akarok nótáskönyvet írni (mert akkor nagyon sokat kellene, mert én mind szeretem a nótát), csak csupán azokat, amelyek már feledésbe kerültek. Pedig kár, mert az összesben csak őszinte becsület vagy panasz vagy szerelmi vágyódás vagy éppen csalódás van, de bosszúállás semmi. Úgy lehet, hogy sorsuk tanította őket és lehet, hogy ezért is hívják népdalnak.

És ha valaki kérdőre vonna, hogy ilyen sorrendbe írjam le még egyszer, nem tudnám, pedig mindegyiket tudnám fújni az ő dallamán, csak lehet, hogy nem pontosan avval a szöveggel, mert a nóta, vagyis a népdal, mint egy bokréta, olyan: mikor milyen virág kell, olyant kell fűzni bele. Így az ember szívét is, mikor mi nyomja, olyan szövegű nótát választ ki magának vagy annak, akinek a nótát fújni akarja. Például ezt elfúdogálhatta egy csalódott leány vagy a leánynak – szemrehányásképpen – egy legény:

Azt gondoltam rózsám, hogy fenékig tejfel,
Azt gondoltam rózsám, hogy fenékig tejfel,
De jóllaktam én már a te szerelmeddel.
Piros pántlikámat fujdogálja a szél,
Köszönöm galambom, hogy eddig szerettél,
Verjen meg a csillagos ég, ha elfelejtettél.
Arról sem tehetek, ha már megvetettél,
Hogyha rajtam kívül másokat szerettél,
Verjen meg a jeges eső, amér' hűtlen lettél.
A bazsarózsának lehajlott az ága,
Én is elhajlottam egy hűtlen szavára,
Mit ér a rózsafa piros rózsa nélkül,
Mit ér a szerelem igaz hűség nélkül.
Jöjjön, anyám, hadd mondjak én valamit,
Gombolja ki kerek lájbim elejét,
Nézze meg, hogy mi bántja a szívemet,
Kit szerettem, az hagyott el engemet.
Hűs a berek, patak csörög az alján,
Hűs a berek, patak csörög az alján,
Jőjj közelebb, te szomorú szőke lány,
Jőjj közelebb, te szomorú szőke lány.
Barna legény, nem megyek a kezedbe,
Galandkötőt nem fűzek az ingembe,
Egyet fűztem, átkozott volt az óra,
Mikor veled megállottam egy szóra.

Még egy Petőfi-nóta, a Varga Gyuri bátyé, talán reá is illett. Amikor elkezdte a berek fején szántás közben, nemcsak az emberek állottak meg, hogy hallgassák, hanem a berek madarai, sőt talán még a pacsirták is hallgatták volna sokáig. Talán ha élne Petőfi és még hallaná, a könnye kicsordulna:

Jaj de régen állok, rózsám, kapud előtt,
Nem tudok bemenni irigyeim előtt.
Irigyek, irigyek, világi emberek,
Mér' nem hagytok békét az árva szívemnek.
Te vagy, te vagy, barna kislány, szemem lelkem fénye,
Te vagy mind a két életem egyetlen reménye.
Ha ez az egy remény is elmúlandó álom,
Nem leszek én boldog sem itt, sem a másvilágon.
Állok, állok a tó partján, szomorúfűz mellett,
Nékem való, engemet íly bús szomszédság illet.
Nézem, mint hajlik vállamra szomorúfűz ága,
Mintha fáradt lelkem szárnyai volnának.
Elszállott a madár kopár őszi tájról,
Aj, ha én is elszállhatnék búmnak országából.
Mer' a búm, az oly nagy, oly nagy, mint szerelmem,
A szerelmem, én szerelmem, ó az véghetetlen.



Hátra Kezdőlap Előre