Tusakodtunk mindenféleképpen. Elég küzdelmes volt 14 évet szülőkkel leélni. Édesanyám [2. kép] nagyon nagy igyekezetű asszony volt. A nagy család megélhetőségének a lehetőségeit mindig ő kovácsolta ki. Apám gyengécske volt abból a szemszögbül, hogy nem sokat újított, tehát csinálta a mindennapi munkáját, de nem talált ki valami okosabb dolgot, hogy valami haszna legyen benne. Anyám nagy érdeme, vagy a jobbik oldala volt, hogy a jó érzelmeket, a dalok szeretetét, ezeket a nemzeti magyarosságokat tőle örököltem. De volt ennek fonákja is, ami aztán ténylegesen megkeserítette az embert, és ma is kihat az embernek a türelmire.
Egy fedél alatt laktunk, egy házban. Akármilyen drága fiuk voltam, eleget elmondták, főleg az édesanyám, ha valami megbántotta űtet, hogy hát: Fiam, ezért siratgattalak négy esztendeig? Sose volt száraz, azt mondja, a kendőm sarka a könnyhullatásomtul, mindég vizes volt. De azért igyekezett magának kikövetelni száz százalékig az ő jogait, vagy amit ő elvárt a menyitől. Úgy kezdődtek aztán lassan a bosszúságok.
Engemet megint elvittek katonának 1949-ben, munkaszolgálatra. Feleségem – fiatal szegény kis menyecske – otthon maradt. Jött az ősz, a sáros, nehéz idők. Jöttek a költségek, jártak adószedni, jártak a kvótákat begyűjteni, és a szüleim nem voltak arra tekintettel, hogy én a nyomorúságból, fogságból jöttem haza, és alig sikerült egy kicsi alapot csinálni magamnak a nősüléssel. Hát űk nem látták ezt, inkább kötekedtek. Hogy a feleségem már mit csinál, s akkor azt mondja az apám, ki kell fizetni az adót. Hát mibül, egy banija se volt. Meg kell adni a kvótát. Én katona vagyok. S jöttek a levelek, egyik részit küldték a szüleim, hogy nem törődik a feleségem és űk már nem törődnek, ők már öregek, és mivel enyém a gazdasági felszerelés (a fatengelyes kis szekér, az a fagerendejű eke, s a két kis igavonó ökör), ennek e fejibe én kell viseljek minden terhet. Hát én viseltem volna, ha otthon lettem volna.
1945-50 telén leszereltem, vagy 6 hónapi katonáskodás után. De 1951-ben, amikor már meg volt születve a nagyobbik fiunk, július elejin megint elvittek Dobrudzsába, egy nagy firmához, munkaszolgálatra. Akkor megint ott maradt a feleségem. Hát sírt szegény eleget. Ott volt már a gyerek, nehézségek voltak. Anyám uralkodott, a feleségem pedig félt tülek nagyon.
Akkor szegény feleségem jogosan panaszkodott. Írta a keserű leveleket szegény. Én nem tudtam már mit csinálni, kéredzkedtem szabadságra haza, munkaszolgálaton voltunk, de civilbe voltunk. Nem engedtek. Akkor hát gondolkodtam, mit tudjak csinálni, már valahogyan rendbe kéne hozni a dolgokat. Kaptam magamat, és engedély nélkül felültem a vonatra egy szombaton öste.
Olyan éjfél utánra már Szamosújvárt voltam. Leszálltam és haza a sötét éjszakába Szék felé gyalog, keresztül a határokon. Mikor hazaérkeztem, mennék be az ajtón, hát nyílik az utcaajtó, feleségemmel tanálkoztam, szegénykém el volt indulva, mert olyan idők voltak, hogy nem volt a kutakba víz. Hogy menjen, kapjon egy kicsi vizet, merítővel szedte ki a kútbul. Az szegény megörvendett, én meg olyan kedvetlenül szóltam. Na mi van, azt mondja, mi a baj? Te, mondom, nézd meg, mennyi itt a baj s nem tudom, mi van s hogy van, mi történt.
Akkor elmondta: Ne búsulj semmit, azt mondja, mert kiástam az összes krumplit, eladtam azt mondja, az adót kifizettem s egyebet is elrendeztem. Hát valahogyan úgy megesett a szívem. Én mindig úgy láttam, hogy a feleségem megérdemli az életet. Megérdemli azt, hogy megbecsüljék, az érdeme és a munkája után. Ugye, családot alapítottunk, szépen gondját viselte, ügyesen gondozta őket. S akkor, lehet, éppen ennek folytán, egy kis irígység gerjedt az anyámékban, mivel az én feleségem mindenben felülmúlhatta a testvéremet, s ez aztán rossz érzést gerjesztett bennük. Felém meg ömlött a panasz, hogy: A feleséged nem törődik, az nem bánja, az csak az övét csinálja, az így meg úgy. Tehát ők úgy kikövetelték volna az ő kényelmüket, mondván, hogy a szülőknek jár a megbecsülés. Hát az meg is volt, de akkor ők is úgy kellett volna, hogy bélátással legyenek.
Sajnáltam a feleségemet nagyon. Tűrt szegény, szenvedett. Már csak azt kelletett volna mondjam – amit ő úgyis tudott – nem vagy te hibás, de nem kellesz nekiek. Ez aztán így ment és én sosem törtem karót – jól mondja a feleségem – érte. Én megértettem űtet is, de nem törtem karót szüleim előtt, hanem hallgattam, szenvedtem.
Feleségem nagyon meghúzta magát, amíg élt apám. És miután meghalt, egy kicsit erélyesebben fellépett anyámmal szemben, s akkor aztán az történt, hogy én elmentem otthonról – már akkor a hatvanas évekbe voltunk – otthagytam Széket, a kollektívet. Szamosújvárra mentem akkor, beállottam egy marhahízlaldába munkásnak, utána aztán sikerült egy szeszgyárban munkát keresni. Én tehát ott voltam, csak szabadnapokon mentem haza.
S akkor azt terjesztették, hogy a feleségem keresett magának ismerőst, és van barátja vagy nem tudom mi. Ezt senki se bizonyította be, de a hír felröppent. Hát voltam én, sokszor, nagyon elkeseredve. Azok az idők már elmúltak, és ha nem is volt semmi se igaz, de hogy a gyanú egyáltalán fölmerült… A rossz emlékek még ma is nagy fájdalmat okoznak.
Aztán, hogy béköltöztünk Szamosújvárra, Széken eladtuk a házat. Az anyámnak azért mindig az volt a vágyása, hogy csak a közelünkbe legyen. Dacára annak, hogy a leánytestvérem majdnem a szomszédságban lakott otthon, és maradhatott volna neki a kis tűzhely, az örökség, de anyám nekünk akarta, és attul eltekintve mük megfizettük, megvettük pénzért, a testvéreim részit kifizettük. Az anyám ragaszkodott ahhoz, hogy adjuk el. Aztán a fiamnál lakott, mert az volt a kívánsága, hogy az eladott ház árábul neki oda, abba a helybe csináljunk egy kis szobácskát, hogy ott lakhasson öregségire. Hát ez meg is lett neki.
Olyan volt, amilyen, de úgy láttam, hogy vénségére sokszor megbánta, hogy miket tett, és emiatt vádolta őtet a lelkiismeret. Nemigen sokszor jött be a telkünkre. De az emlékek és a kétely azért maradnak.
Nagyon nagy türelemmel kellett nevelni a gyerekeket is [3. kép], mert a feleségem elég gyenge idegrendszerű volt már abba az időbe. Egy kicsikét ebbe látszott meg az, hogy félreteszen mindent, de ő a meglátásáról, vagy esetleg az elgondolásáról nem mond le. Rengeteg sok nehézséggel tudtunk megállani. A feleségemnek félannyi türelme se volt a csendes, békés nevelésre, mint nekem. Ő inkább erőszakosan… hamarébb pofonütötte vagy nem tudom mi. Emiatt nehéz napokon mentem keresztül s az utóhatása az volt, hogy sokszor a legrosszabb gondolatok adódtak a fejemben.
Nehéz és zajos volt az élet, viharos napjaim voltak, de úgy látom, a kötelességemet apához illően nagy türelemmel megtettem. Sokat bepótoltam az anyai kötelességbe. Nagyon sokat! S máma is. És ezt tudván tudják a gyerekek is.
És most is el merem mondani, hogy az ember már, miután megteszi a kötelességit a gyereke irányába (megszületik, felnő, értelmes vagy nem értelmes, családot alapít), akkor kötelessége azt gondozni, nevelni. Mikor ez megtörténik, az ember kiszámítja, megmutatja neki a rendes tisztességes utat: ezen haladj, fiam, a becsület útján, még egy kis lehetőséget is teremt mellé, hogy legyen neki egy kis tűzhelye, akkor már evvel ő megszabadult. Talán Isten, ember előtt megtette a kötelességit.