Kora reggel volt. Az utcán nem állhattunk, mindegyikünk elment oda, ahol dolgozott. Én is beköszöntem a Horvát testvérekhez. Jóska már nem volt otthon, Gizi pedig meglepődötten fogadott: János, maga megszökött? Üljön le. Éhes?
Reggelit adott, megreggeliztem. Elmondott sok mindent, elsősorban, hogy más leventék érkeztek. Náluk egy Balázs nevű levente jár dolgozni. Még jöttek a faluba vissza leventék, de a minap a csapatcsendőrök összeszedték, és visszavitték őket. Bevallotta, hogy ők félnek engem ott tartani. De reggeli után azért mondta, hogy nem bánná, ha összeszedném egy kicsit az udvart, mert a Balázs elégért elhanyagolta, csak vigyázzak, nehogy meglássanak a szomszédok.
Én aztán ott harciasan összeszedtem az udvart, megetettem az ökreket, tehenet meg az aprójószágot. Tetszett is a Gizinek meg a Margitnak. Később aztán jött Balázs, megismerkedtünk. Ő is elmondta, hogy veszélyes a helyzet.
Aznap eltelt. A barátaimmal nem találkoztam, ők is bezárkóztak. Másnap azt terveztem, hogy továbbmegyek. Reggel felkeltem, és megcsináltam reggeli munkámat. Behívtak reggelizni. A Gizi valamiért kiment az utcára, de ijedten futott vissza: János, bújjon el, mert jönnek a katonák, és keresik a szökött leventéket! Gyorsan felszaladtam a padlásra, s ott elbújva hallgatóztam. Egyszer aztán beszédet hallok az udvaron. Kevés alkudozás után jött fel Gizi: János, jöjjön le, mert itt vannak a katonák, nincs mit tenni. Kicsit megszeppentem, hogy miként is nézzek szembe honfitársammal? Én mint szökevény, ő meg mint nemzetvédelmi őr…
Nem volt mit tenni, mert ők is felkiáltottak: Jöjjön már, jómadár! Előjöttem, reám szóltak: Hol vannak a barátai? Én csak egyedül vagyok! A két fegyveres katona közrefogott. Volt még egy levente is velünk, aki kalauzolta őket. Kivittek az udvarra. Jó középkorú emberek lehettek. Ahogyan rájuk néztem, mindjárt azt láttam, hogy sokkal több bennük a szánalom, mint a gyűlölet, de parancsot teljesítettek, én meg parancsot szegtem. Így kísérgettek, míg rátaláltak a barátaimra is. Őket egy másik járőr fogta el. Mikor megláttak, hát sírva fakadtak. Nem is titkolták, hangosan mondták: Ugye mondtuk, hogy ne induljunk el? Így tehát rögtön kiderült, hogy én vagyok a főbűnös. Rajtunk kívül még három leventét fogtak el, ők más csapatból szöktek meg. Így tehát heten lettünk foglyok, akiket négy fegyveres katona őrzött.
A hét fiatal, legyengült fiú négy fegyveres között drámai látványt nyújthatott. Őrzőink együttéreztek a falu lakóival, akik némán szánakozva néztek reánk, de szólni senki sem mert, így hát csak barátaim hangos, szipogó sírása hallott. Én csak hallgattam.
De ahogy a közmondás mondja: Még a szerencsétlenségbe is jő egy kis szerencse. A katonáknak az volt a parancsa, hogy fogjanak el, és kísérjenek Kapuvárra, a nyilasparancsnokságra. Kapuvár. Megborzadott a hátam, hiszen egyszer, nem is olyan régen, arrafele láttam a nyilasokat. Most nem elég, hogy a kezükbe estem, ráadásul még barátaimat is bajba sodortam.
A november végi, ködös, borús nap rövid volt. Hamar esteledett, és mire a bíró fogatot rendelt nekünk, lassan sötétedni kezdett, s jó nagy pelyhekben a hó is megeredt. Két katona elöl ült, kettő meg hátul. Minekünk nem jutott ülőhely, lábon álltunk a szekér derekában, egymásba fogózkodva, hogy le ne essünk. A hó egyre sűrűbben hullott. Egy ideig elolvadt kezünkön, melyet nem tudtuk eldugni, mert kellett fogózkodnunk egymásba. Egy ideig úgy nézett ki, mint valami kék pecsenye, fázott, elzsibbadt, majd lassan belepte a hó. De nem csak a kezünk bánta, egész testünkben reszkettünk. Aki tudott, sírt, én szomorúan hallgattam. Kissé bántott barátaim szenvedése, de annyi vigasztalt, hogy nem hívtam, ők jöttek utánam.
A hó egyre jobban hullott, már a szél is fújt, úgyhogy a kocsis és a katonák pakrócba meg sátorlapba burkolódtak, és úgy sem tudták, merre fordítsák fejüket a vihar elöl. Már mink heten nem is látszódtunk, csak egy hóhegynek. Iszonyodtam, amikor Kapuvárt emlegették, de már nem bántam volna, hogy mentül előbb odaérjünk, hiszen ennél kínosabb szenvedés csak a halál lehet. De bizony, Bágyogtól Kapuvárig elég volt, mert már lassan és csak lépésbe tudtak menni a szegény lovak. A szél fújt, tekerték a fejüket. A szekér kerekei alig forogtak a nagy hóban.
Egyszer megállt a kocsi. A jószívű kocsis már nem bírta nézni rettenetes szenvedéseinket. Vitéz urak – szólt a katonákhoz – nem gondolják, hogy azok a szegény gyerekek teljesen megfagynak? Felállt, és felvette az ülésről a pakrócot, és azt mondta nekünk: Rázzák le magukról a havat, és húzzák a fejükre ezt a pakrócot! Erre a katonák is belátták, hogy ha tisztán szökevények vagyunk is, de szegény, lerongyolt, menekített leventék. Talán a légynek sem ártottunk. A hátsó katonák aztán megosztották sátorlapjukat, egyikkel ők védekeztek a vihar ellen, a másikat ideadták nekünk. Így tehát már fejünket be tudtuk takarni, az már nem ázott, de lábaink térdig voltak hóban, a szekér derekában. Így küzdöttünk a viharral. Egyszer csak mintha csendesedett volna a szél, úgy éreztük. Nemsokára megállt a szekér, megérkeztünk Kapuvárra.
A város központja lehetett. A katonák leszálltak, minket is leparancsoltak. A havazás kissé alábbhagyott, s a szél sem fújt olyan nagyon, vagy éppen nem éreztem a házaktól. A kocsis megfordult, egy annyit mondott: Isten óvja magukat! A négy katona közrefogott, és elindítottak az egyik utcán. Késő esti óra volt, dideregve kocogtunk a fegyveresek között.
Aztán egy kapu előtt megálltunk. Alatta fegyveres őr sétált. Kísérőnk egyike bemutatta igazolványát, az őrszem beengedte. Mink meg, a másik három, kint maradtunk. Nem sok időre visszajött az őrparancsnokunk, és visszafelé indítottak bennünket. Aztán a címzett hely kapuja előtt megálltunk. A parancsnok benyitotta a kaput, bevittek egy sötét udvarra. Elég szűkös volt az udvarház háta mögött. Egy üres, elhagyott kis szobába vezettek. Sehonnan egy élőlény sem jött elő. Az őrök szalmacsomóra akadtak az udvar fenekében, és mondták, hogy vigyünk egy öllel, és feküdjünk le. Béhoztam jó két öl szalmát, aztán reánk reteszelték az ajtót. Egy katona maradt velünk, őrséget állt. A többiek elmentek.
Belebújtunk a szalmába, bőrig ázva. A hideg kívülről gyötört, az éhség meg belülről. A gyomrunk is jelezte már, hogy üres, amit talán észre sem vettünk volna, ha nem korog olyan hangosan. Egy szó nélkül belebújtunk a szalmába. Hogy ki mit csinált, vagy mit gondolt, aludt vagy fázott, nem tudom, de én nem tudtam aludni. Minden lépésit hallottam az őrnek, mely szaporán kopogott a csípős hidegben. Hajnali órában erős ágyúdörgést hallottunk, és ha későn is, de lassan virradni kezdett. Az ágyúdörgés szünet nélkül hallszott.
Egyszer aztán arra lettünk figyelmesek, hogy az őrt álló katona jelentést ad valakinek. Kinyitotta az ajtót, és előhívott. Kibújtunk, úgy szalmásan, az ajtón, rongyos ruháink gyűröttek. Talán még akkor is szánakozást érdemeltünk volna, ha vétettünk volna is bármilyen nagyot. Egy suhanc fiatal századossal álltunk szembe. Nyilasjelvény volt a karján. Magyarul szólt ránk, de aligha volt magyar, mert szemivel majd keresztülszúrt, elkezdett reánk kiabálni. Piszkos csürhe, komanista társaság! Ingyen eszitek az ország kenyerét, ahelyett, hogy mennétek a frontra! Hazaárulók, főbelőni valók! Majd ellátom a bajotokat! És fenyegetett, hogy pisztolyával rögtön főbe lő. Mink lesütött fővel hallgattuk. Ezalatt visszajött a másik három katona is. A százados kiadta a parancsot, hogy vigyenek a német parancsnokságra, és adjanak át az eszeszeknek. Megadta a címet, és távozott.
A katonák összekapták magukat: Igenis! Megértettük! Felsorakoztattak, elindultunk. A hóesés már megállt, az ég kitisztult, csípős hideg szél fújt. A városba nagy készülődés látszott, a németek nagy nyüzsgésben voltak, sürgősebb dolguk is volt nékik, mintsem egynéhány rongyos leventén megakadt volna a figyelmük. A civil nép meg, ha lehetett, benn tartózkodott, így nem nagyon bámészkodtak rajtunk.
Elvittek a megadott címre. Ott volt valamennyi német, de azok szorgosan pakoltak a nagy teherautóra. Másfelé utasítottak. Ahova mentünk, ott meg azt mondták, hogy nincs itt, akit keresünk, más helyre utasítottak. Ott meg már senki sem volt. Így lett egy szerencsétlen helyzetben egy kis szerencsénk. Valószínű, hogy a hajnali ütközet (melynek ágyúdörgését hallottuk) egy házzal továbbtessékelte a németeket, ezért őrizőink nem tehettek mást, mint hogy visszavittek a kis házba, ahol az éjszakát töltöttük. Ők is már unták, fáztak meg éheztek. Ott őriztek, míg sötétedett, majd egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy sem ők, sem senki sincs már velünk, magunkra hagytak.
Az éjszakát ott töltöttük. Tanakodtunk, hogy most mit csináljunk. A tél teljes egészében beállt, már második napja nem ettünk egy falatot sem. Nem volt mit tenni egyebet, mint amit tett a tékozló fiú, visszamenni az atyai házhoz, bocsánatot kérni. A másik három barátunk próbált bátorítani, hogy tőlük még szöktek meg, visszavitték őket, és nem történt semmi. A ti csapatotok hol van, honnan szöktetek meg? – Potyondról. Menjünk mi is velük, mondták.
Másnap reggel elindultunk Potyondra. A nagy hó csikorgott, megfagyott rongyos lábbelink alatt. Lassan ballagtunk, rábíztuk magunkat a sorsra meg a három barátra. Nyugodtan mentünk, amég elértük a községet, amely elég terjedelmes volt, sok kis utcával. Lassan, szótlanul mentünk egyik utcából a másikba. Bennem annál szűkebbre szorult a légzés, mikor arra gondoltam, hogy mindjárt számot kell adni szökési tervünkről számbavevőinknek.