Csorna, Kapuvár

November közepén századparancsnokunk indulásra kapott parancsot. Hogy hova, azt nem mondta, hiszen ez katona dolog. Habár van hadititok, nincsen olyan ember, hogy ne tévedjen, de egy jó belátás sokat javíthat a téves elgondolásokon. Ennek a csapdájába eshetett a levente országos parancsnoksága, akinek főparancsnokát, vitéz Béldi Alajos altábornagyot ismerte a leventeegyesület. Hogy mi lehetett a terve az összes erdélyi leventék elszállításával, nem tudom. Egy annyit, hogy sem neki, sem az országnak nem hajtottunk nagy hasznot, hiszen a nélkül a kis mezei munka nélkül, amit mi produkáltunk meg lettek volna Sopron megye lakói.

Annál több gondot okoztunk feletteseinknek, azoknak a becsületes, jó gondolkodású embereknek, akik – amíg tudták – igyekeztek kezükben tartani a sorsunkat. Egyik tisztünk keserű könnyeivel verte le a határt jelző cöveket, midőn mostoha sorsunkra bízva átvittek a határon Németországba.

A fiúk szomorúan készülődtek az ismeretlen útra. A jóságos szívű bágyogszovátiak elláttak jó útravaló csomaggal is. Keserű könnyeiket törölték szemükről, hogy amíg csak lehet, lássanak.

Kiérve az országútra, amely ott közvetlen a vasútvonallal párhuzamos, Csorna felé vettük útunkat. Csornát egy kis mezővárosnak néztem. Csak annyira lehetett zajos, hogy országút és vasút járt keresztül rajta. Mind a kettő Budapestet és Sopront kötötte össze, és ebben a zavaros időben elég nagy volt a mozgalom. Ezekben az időkben már majdnem egészen a németek voltak a gazdák. Amely községben vagy városban sok volt a sváb lakos, ott már a hungárista nyilasok elég nagy kötelékbe kémlelték a szegény magyar alakulatok foszladozó, kisebb csoportjait. Csornának nem is volt feltűnő ilyen égszakadás-, földindulásforma időben egy ilyen lerongyult civil ruhás, fegyvertelen leventeszázad átvonulása. Közönyösen szemlélte, ahogy megy mindenki a maga útján.

Csorna után Kapuváron is keresztül kellett mennünk, mégpedig egy zimankós, ködös novemberi hűvös délutánon. Elégért csoszokáltunk, hiszen ruhánk is, lábbelink is rongyos, szakadt volt. Jó ruhát senki nem vitt, hiszen azt gondoltuk, hogy majd felöltöztetnek katonaruhába.

Már vagy a huszadik kilométert tapodtuk aznap, kufferrel a hátunkon. Beérve a városba járőrök portyáztak az utcán, világoszöld színű, vatelinos kabátban, karszalaggal, amelyen a Szálasi-nyilaskereszt volt. Ezek már igazoltatták a városon átmenőket, civilt, katonát egyaránt. Századunkat is megállították. Parancsnokunk feszült tisztelgéssel mutatta be a nyílt parancsot, amelyre gáncsoló hangon válaszolt századosunknak: Miért nem jelentkeznek önként a hungarista szervezetbe, mit csellengnek? Így aztán parancsnokunk fejét megbólintotta, a nyílt parancsot zsebébe tette. Mélyen gondolkodva a század elé állt. Hogy mit gondolt, azt senki nem tudta, vezetett tovább. Mielőtt elindultunk, úgy fölhangon közölte (szinte csak a közelebb állók hallották), hogy Osliba, majd Fertőendrédre megyünk. Századosunk mélyen hallgatva vezetett minket keresztül a városon. Miután keresztülmentünk rajta, nemsokára jobbra tértünk, Fertőendréd felé, amely jócskán félreesett a főútvonaltól.




Hátra Kezdőlap Előre