A fiatal házasok temetési szokása annyiban különbözött, és különbözik a legény vagy leány hajadonétól, hogy muzsika nélkül zajlik, és a koporsóból kicsüngő szemfedél négy sarkára nem kötnek piros pántlikát. De a nyújtóztatót éppen úgy vetik fel, mint a fiatalokét: piros párnahuzatot, surgyé fűtülvalókat húznak. Az első házat is, ahol van a halott kinyújtóztatva, úgy rendezik be, mint a gazdák, még akkor is, ha szegények. Inkább kölcsönkérték arra az alkalomra a szükséges kellékeket: piros jellegű porcelántányérokat, porcelánkancsókat a falra. Arra meg piros szíleskendőt, kihúzósókat. Az asztalt, amely mellé a pap mondja a prédikációt, piros csíkos ünneplőabrasszal terítik le. Ez egészen középkorig, körülbelül negyvenöttől ötvenötig.
Egész kis gyermek koromban ezenkívül még egyes helyeken voltak kendők meg párnahuzatok, amelyekben volt egy piros és egy kék csík. Ezt használták a középkorúaknak. Úgy hatvan évig.
Ezután jött az utolsó: ez volt a végső kort megillető „uniós” szíleskendő és abrasz. Ez, amely a maga falusi méltóságával teljes bizonyítéka volt az emberi élet múlandóságának. Ha csak lehetett, úgy rendezték be a temetési parádét, hogy az maga adjon idegennek vagy ottvalónak egyenes magyarázatot, hogy csak eddig az emberi élet a földön, ezen túl már csak az mehet, akinek hite van az örökéletben, de csak a síron keresztül! Egy küszködő életet ábrázolt egy szerény talpra csinált sövényház, amelynek az oldalai sárral voltak beverve, kékesfehérre meszelve, kicsi kis ablakokkal, körülette meg sövénytöltés, ezen néha csöndesen vala pihenés mindennapi fáradtság után.
Itt már a legvisszább menő gyerekkori emlékeimre szeretnék visszapillantani, és képzeletben egy ilyen kis háznak a belsejét megrajzolni, amelyről azt mondhatnám – uram, bocsásd meg bűnömet -, hogy a földi élet koronája. Ebben egy nyújtóztató van, rajta tiszta kék varratos és szőttes párnahuzat, surgyé, arra fűtül való, hátul is van a varratos, a fejnél szőttes, ugyanúgy a párnáknak is, egyik felül szőttes, a másiknak felül varratos huzata van. Még a fali díszítések is a múlandóságot akarják tudtul adni. Az élet elmúlásának kifejezésére kék csíkú porcelántángyérokat szednek össze a szomszédoktól vagy kékes színű kancsókat. Ha éppen nem is porcelán, akkor székely kancsó vagy tángyér, ezekre kék szűttes széles kendőt akasztanak, és igyekeznek mindent a legnagyobb rendbe hozni.
A szomszédok, rokonok segítségével leporondozzák a kis ház tapasztott földjét, még a tőtést is behintik poronddal, és végül az utolsó tisztelet tárgyat, egy megráncosodott, sápadt testet tesznek a koporsóba, aki hatvantól esetleg megközelítette a százat, amely már nem tudott ellentállni a halál kaszájának vagy esetleg az élet úgy érlelte, hogy a halálnak nem is kellett nagyon megküzdeni érette, mert mint érett gyümölcs vagy érett gabona, lepottyant az életnek a megérlelő szelétől. Egy ilyen koporsót általában vagy egy öreg özvegy vagy más koros felnőtt gyerekek vettek körül meg sok-sok unoka. Ezek közül került, aki jajgatós énekes sírással siratta meg. Ilyenforma szavakkal, háromszor is elmondta a jajszót az özvegy:
Jaj, jaj, jaj, drága kedves uram, há mér hagyott ked itt, mér nem vitt ked magával ingemet is, hisze' azt mondta ked, hogy sose hagylak el Mányi, és most itthagyott ked, ilyen betegen, jaj, jaj, jaj, én vótam beteg, mégis ke' hagyott itt, jaj mér hagyott ked itt, jaj, há úgy megúnt ked ingemet? Jaj, drága uram, bocsásson ked meg, ha nem vótam elég jó felesége, drága jó uram, olyan egyedül vagyok, a' sincs aki hozzon egy korty vizet, vagy hogy vágjon egy öl fát, jaj nincsen többet, aki vigasztaljon, hogy te Mányi ne búsúljál. Jaj, jaj, jaj, jaj, jüjjen ked utánom s vigyen ke' ingem is oda, drága jó uram, jaj.
A régi temetésen nem volt fület megütő az ilyen jajgatás, énekes siratás, sőt akkor azokat szólták meg, akik nem siratták el halottaikat. Az ilyenre azt mondták, hogy: Olyan volt, mint a senki halottja. Majd a gyerekei, illetve a leánygyerek – mert a siratást az asszonyok végezték – énekelve, a férfiak nagyon ritka esetbe, azok esetleg könnyeztek, úgy mutatták férfias sajnálatukat. Jaj, jaj, drága jó édesapám! Vagy az anya: Miért hagy ked itt bennünket, jaj mér hagyja ke' itt ídesanyámat, jaj szóljon ke' hozzá még egyszer, mongya ke' meg, hogy ne búsúljan, jaj drága jó édesapám, bocsásson ke' meg, ha rossz gyermekei voltunk, jaj, nyugodjék békébe megfáradt testű jó üreg ídesapám.
A siratás a legmélyebben fájó része volt, amikor levették a koporsót a nyújtóztatórul, hogy rászegezzék a koporsó fedelét. Különösen, ha árva kiskorúak voltak, akik vagy édesanyát vagy édesapát sirattak. Olyankor nem is, hogy csak sírtak, de még erőszakoskodtak is. Ilyenforma kétségbeesett sírással: Jaj drága jó édesapám, ne vigyék, mér' viszik, jaj, hát mér' hagy ke' itt, jaj hát olyan rossz gyermekei voltunk? És amint rátették a koporsófedelet, akkor meg már kérlelő szavakkal mondta, hangos siratásával, hogy: Vigyázzanak, jaj, ügyeljenek, nehogy megnyomják a lábát vagy karját, mert az úgy fájt neki!
De már akkor nem is tartott mértéket, hogy valami ének formája legyen, magánkívüli sírás volt az, egészen, amíg kivitték az udvarra. Ottan is a pillanatnyi hallgatást a pap figyelmeztető szava szakította meg, mikor ezekkel a szavakkal kezdte: Kegyelem néktek és békesség. A prédikáció alatt bármily fájó is volt, igyekeztek csöndbe lenni, majd folytatták, amikor búcsúztatta a pap meg mikor indultak ki a kapun. Aztán minden erejét összeszedve, ilyen szavakkal siratott: Jaj, jaj, hát már igazán elbúcsúzol, igazán itt hagysz örökre, jaj, jaj, búcsúzz el mindenkitől, kérjél bocsánatot.
Azután a temetőig (ha esetleg volt egy eltérő út, amerre életébe szokott járni vagy esetleg a jó ismerős vagy rokon kapuja előtt mentek) mindig fájósan fújták siratásukat: Jaj, jaj, ne vigyék arra, máskor örökké itt szokott járni, úgy örvendett, ha arra mehetett! Vagy: Jaj, drága édesapám vagy uram, hogy szeretett idejönni, jüjjen ke' menjünk bé, hiszen örökké vágyott ke' hogy menjünk hozzájuk. Az egy vagy két esti virrasztón, a temetésen, az elbúcsúztatási idő [amit a pap végez] alatti egész napi siratásban meg a kapun, és útközben való ráillő szavakat elfújó siratásba mind csak a jó vagy fájós emlékeiket, és a nem egykönnyen beletörődni akarásukat foglalták bele.
A sírhoz megérkezve már az aggodalom és a beletörődés szavait kezdte felsorakoztatni a hite szerinti földi elválásról. Megérkeztek a sírhoz, a koporsót rátették a két rúdra, amellyel hozták, ami keresztbe volt téve a sír szélességen. Minálunk a szokásos temetés mellett az is hagyományos szokás volt, hogy a sírt nagyon mélyre ásták, úgy három és négy méter között. Ez a sírásó becsületére íródott: mentől mélyebb volt a sír, annál nagyobb volt az elismerés a sírásókról.
A halottat gyászolóknak fájdalmukban is az volt az első, hogy a sírba nézzenek. Talán innen akarták aggodalmas sírószövegüket formálni. A siratás sokféle formája zajlott le a gyászos temetőkertbe. Sokan tépték magukat a tátongó sírba beereszkedő koporsó után, még olyan is előfordult, hogy bánatos kétségbeesésében valaki a földet húzó, takaró emberek kapái között ugrott a sírba a koporsó után. Egy megérett, öreg özvegy vagy egy nagykort ért gyászoló gyermek, aki mértéktartó volt, és a nagy bánatban is illően tudott magán uralkodni, ilyen formára szabta: Jaj, jaj, drága jó édesapa vagy anya vagy talán hitves, jaj, há nem fáj kednek az a beteges, összetört teste, jaj, há mér hagyott ked itt, jaj hát jöjjen ke' utánom, mer' én is olyan beteges vagyok, jaj bocsásson meg ked, drága jó uram, ha nem vótam jó gondviselője, jaj nyugodjék békébe, jaj adjon a jó isten kednek csendes nyugodalmat, a földnek poraiba, és boldog feltámadást.
Oly esetben, mikorra a második szülőt temették, egy-egy nehéz sorsot viselő gyermek úgy tudta kipanaszolni magát, hogy lelke bánatából első halott szülőinek is üzenjen a második halottól, hiszen általába a szülőket egymás mellé szokták temetni. Akkor ilyen szavakból fújta gyászos lelki bánatát, amely mellé hozzá mondta nehéz földi sorsát is: Jaj, drága édesapám, elhoztuk idesanyámot is ked mellé, ügyeljen ke' reája, ügyeljenek ke'tek egymásra, jaj bár ke'tekér ne aggódjak, jaj drága jó édesanyám mondja ke' meg idesapámnak az én bánataimat, jaj, mondja ke' meg, hogy milyen bánatos szomorú íletem van, jaj mondja ke' meg, hogy szóljon vagy egyet szomorú szívű leányához, jaj me' úgy meg tudott vigasztalni, jaj, jaj.
A sírás és a sírelhantolás együtt folyik, velük együtt a sírnál a templom harangjának „takaró”-nak mondott gyászos zúgása, s takaróul szóló egyházi ének:
|
A templom és a temető között egy kis keskeny völgy van csupán, alig két vagy három házsor. A templom az egyik dombon van, a temető vele szembe a másikon. Oly közel, hogy a harangozó nemcsak hogy látja az elhantolódó sírt, de tán még azt is hallja, amikor a pap a sírba takaráskor kimondja a földi élet utolsó átmenetét az örök életbe, a síron keresztül, Krisztus ígérete szerint, amelyet a Pál apostol leveléből olvas fel. Ennek a hallatára megállnak a sírt elhantoló emberek, megáll a harang, lassan elhalkul a sírás, jajgatás, és minden ceremóniának vége szakad.
Idáig tartott a földi élet, az élők visszamennek a mindennapi küzdelembe az élők közé, a halottak a holtakkal maradnak a temetőbe. A fájós szívű gyászolók még a temető aljáról is visszanéznek, és sóhajtanak, talán abba a reménybe, hogy akik részesülnek a krisztusi kegyelembe, ama feltámadás napján találkoznak majd az örök életben, ott, az ígéret földjén, ahol együtt fog lenni a farkas a báránnyal, a kisgyerek a kígyóval, és ahol többé nem lesz sírás és jajgatás.