Bár emlékezete maradjon meg

Énekes beszélgetés Csorba Jánossal (MTV 1993)


De szépen szól a muzsika,
Nekem kedvem még sincs soha.
Muzsikának száraz fája,
De szépen szól a nótája,
De szépen szól a nótája.
Húzzad cigány azt a vígat,
Hogy ne lássák, hogy búsulak
Húzzad cigány me' má' látom,
Hogy elmúlott ifjúságom,
Hogy múlott ifjúságom.
Hogy elmúlott ifjúságom, csuhajja.

Én, Csorba János, születtem Széken, 1925. február 15-én. Ott is Széken növekedtem. Szegény fiú voltam. Iskolát keveset jártam. Mindég hazudtam, ha hivatalos helyen kérdezték az iskolavégzettséget, mert szégyelltem két osztállyal előállni, azt mondtam, hogy négy osztályom van. Úgyhogy csak ennyi iskolát tudtam járni. Az én anyám kilenc gyereket hozott a világra. Én voltam az utolsó előtti. Úgy tele voltak nyomorúsággal s keserűséggel, mindennel, hogy alig várták, hogy tarisznyát akasszanak a nyakamba s küldjenek valamerre. Odaadtak a tehéncsordapásztornak, a pakulárnak, később odaadtak marhákat őrizni, a gulyát kinn a legelőn, később aztán mikor nőttem, ostoros szolgának. Aztán jött a háború, s akkor elkerültem.

Na most, ha nem jártam iskolát, hát akkor biztosan, hogy keveset is tudtam. Én azt hittem, hogy csak én vagyok, vagy csak mink vagyunk a világon, székiek. Kolozsvárra nem nagyon jártam, Szamosújvárra ritkán. Hát aztán éldegéltünk. Voltak románok is a faluba, de én csak azt tudtam, hogy emberek. Nem tudtam én, hogy magyar, román, cigány. A cigányt is egy annyira, hogy ők muzsikáltak.

Aztán mikor jött a háború, hát csak egycsapásra felemeltek, egy dobszóra, s akkor három korosztályt egyszerre kisepertek a községből. Elég nagy szám volt, mert – mit mondjak – lehettünk tán kétszáznál is többen, mikor elhoztak. Akkor aztán nagy ambícióval indultunk. Hát katonának megyünk. Egy annyit tudtunk, hogy magyarok vagyunk, s háború van, s aztán háborúznak a katonák, s hát mük már kerülünk a sorra, s most már nekünk ez kötelesség…

Elénekeltünk, elbúcsúzkodtunk még a leányoktól is, éppen úgy, mint a sorkatonák előttünk, és felültünk a vonatra, aztán jöddegéltünk. Amikor aztán az úton elfogyott az ennivalónk a kuferokbul, hát arra szorítkoztunk, hogy le-le kellett szállani a vonatrúl, és el kellett indulni koldulni ennivalóért. Mikor aztán idejutottam, akkor aztán tudtam meg hát, Uramisten, mégis van valami abba hogy magyar. Mer' akármerre mentem, magyarok voltak, s lelkes emberek voltak, s szánakozók voltak. Aztán emellett még az is, hogy hát mennyire más az élet itten, s mennyire le vagyunk maradva mindenféle formában. Gazdaságilag, műveltségileg…

A háború után, 1948-ban, hazakerültem a fogságból. Hát én éppen úgy szerettem a leányokat is, mint a népdalt. Alig vártam, hogy elteljen egy vasárnap, hogy – mer' hétfő reggel érkeztem haza – hogy valahogy, valahogy egy leánynak a közelibe jussak. Úgyhogy az első vasárnap este már sikerült, hogy egy kislányt hazakísértem. Aztán akkor egy másikat, s avval össze is házasodtunk. Aztán éldegéltük mink is az életünket, mint mások.

Telt-múlt az idő. 1960-ba megcsinálták valahogy Széken is a termelőszövetkezetet, a kollektívet. Elég nehezen. Eléggé elterjedt az egész megyében a hír, a megyevezetőségnél, hogy rettenetes nyakosak a székiek. Ennyire ragaszkodtak fődjükhöz, és amíg fődjükhöz ragaszkodtak, addig megőriztek mindent tisztán. Aztán, ugye, bekerültünk mi is, mer' az élet (vagy az emberek?) becsapta az embert. Mink is azért jöttünk el Székről, hogy már az első évben becsaptak a kollektívnél.

Eljöttünk Szamosújvárra, letelepedtünk, éldegéltük aztán úgy szépen, csendesen. Hát mit mondjak, én is akkor már kelletett munka után lássak. S akkor aztán bementem egy szeszgyárba dolgozni, munkásnak leszerződtek. S ott aztán még voltak munkások, s ott aztán összeismerkedtem egy feketelaki fiúval, vagyis emberrel, Balla Ferenccel. Elbeszélgettünk, nagyon jó beszédű ember volt, nagyon korrekt a beszédjibe. Úgyhogy mind munkatársak is, mind barátok is lettünk.

Aztán telt-múlt az idő, egyszer csak valahogyan, azt hiszem, hogy őhozzájuk mentem, s ott volt Kallós Zoltán. Nem is hallottam addig soha róla. Feri se említett semmit, mások se. S éppen ott volt Kallós Zoltán. Akkor azt mondja nekem – mivel Feri bemutatott, hogy széki vagyok -, hogy nem lennék szíves, énekeljek vaj' egy széki nótát. Hát dehogynem, mondom, mért ne, én szeretek énekelni. Aztán így énekelgettem. Így ismerkedtem meg vele, s ezzel megkerült az első láncszem. Ő már ismerte Martin Gyurkát, ismerte Hofer Tamást, ismerte Andrásfalvit, úgyhogy már '69-ben elhozta hozzánk Hofer Tamást.

Így kerültem aztán ismeretségbe a magyarországiakkal. Akkor aztán reájöttem, hogy hát ezek biztosan nem ok nélkül jőnek, hanem itt ténylegesen ez valami kincs ez a hagyomány, a népviselet, a népdal. Ettől kezdve aztán még jobban igyekeztem mélyebbre visszamenni a dolgokba, hogy a legtisztább forrásig visszajussak. Dajkáltam, csináltam, nem restelltem. Nagyon sok gyűjtővel tanálkoztam, jöttek oda fiatalabbak is, gyerekek is, idősebbek is, de mindenkinek örömest énekeltem.

Szomorúan zúg a gödöllői erdő,
Borítsd be, borítsd be te sötét nagy felhő.
Szállj le minden ágra, minden kis levélre,
Öltöztesd tetőtől talpig feketébe.
Sírj te borongó ég, könnyet harmatozzál,
Sírj te borongó ég, könnyet harmatozzál.
Letörött a legszebb fehér liliomszál,
Letörött a legszebb fehér liliomszál.
Koporsóba fekszik mindörökre néma,
Magyarországnak a legjobb királynéja.
Mer' mikor a magyart már senki se szerette,
Ő áldott karjával keblére ölelte.
Mit álmodtál jó királynénk a bécsi kriptába?
Azt álmodtam, otthon voltam szép Magyarországba,
Azt álmodtam, zápor hullott, de nem a borús égből,
Hanem az én magyar népem bánatos szeméből.

Erzsébet királyné Ferenc Jóskának volt a felesége. És kereste a fiát. Talán meggyilkolták a fiát vagy megszökött, nem tudom pontosan, mert én kevés történelmet tanultam. S talán őt is ott ölték meg valahun. De az anyám úgy mondta, én úgy tudtam mindég, hogy Gödöllőbe ölték meg, különben úgy hallom, hogy Szerbiába.

Amikor ez a gyilkosság történt akkor lehetett az édesanyám olyan tizen-valahány éves – én nem is tudom – harmadik vagy negyedik osztályos. Az iskolában egy gyászünnepséget rendeztek. S ez a vers – hogy kié volt, azt nem tudom – ki lett osztva több osztálynak versenyre. S aki legalkalmasabb volt, legjobban megtanulta, hát annak adták, hogy szavalja. S akkor anyám szavalta ezt a verset…

Nem volt ennek dallama soha. De aztán édesanyám ezekről mind dallamot kapott magának, úgy énekelte a Szilágyi Erzsébetet is. Meg aztán énekelte azt is, hogy: Magas hegyen van az öreg Buda vára s ilyen gyászos, történelemsújtott énekeket mindég, mindég énekelt.

Az én édesanyám anyagilag szegény asszony volt, de lelkileg s így érzelmileg rettenetes gazdag volt, és úgy nevelt ő minket. Dacára annak, hogy már korán, fiatalon áttért az adventista hitre, de ezeket a világi énekeket mindég énekelte.

János bácsi tőle tanulta a legtöbb éneket?

Igen. Legalábbis azt biztosan tőle, hogy teljes érzésből énekeljem az éneket. Lelkileg, így lelki érzelmiből.

A többit aztán kitől tanulta?

Hát aztán én tanultam mindenkitől, aki szépen énekelt. Öregebbtől is, fiatalabbtól is, csakhogy aztán én egy ravasz hamisító voltam, mert úgy láttam, hogy sokszor egyikbül is vettem el, a másikbul is, és mikor milyen volt az alkalom, hát két-három népdalból komponáltam én magamnak külön egy-egy éneket, egy-egy nótát vagy népdalt.

Ezt a többiek is így csinálták.

Igen, gondolom. Hát legalább, akik szerették a népdalt, csakis így csinálhatták.

Kik voltak azok, akikre nagyon felnézett, akiktől sokat tanult?

Hát ott volt Tasnádi Jankó Gyuri vagy Juhos Márton vagy aztán volt Juhos Zsuzsi, hát az is még fiatalabb volt, lehet, még szeretőm is lehetett volna. Gyönyörű szépen énekelt. S olyan jó érzésből. Aztán hallottam az öregektől. De hallottam a Varga Gyuri bácsit, az időst, aztán még az apját hallottam, az öreg Varga Gyurit. Akkor volt a szomszédságomban Ballók János, azt is hallottam, de azt aztán mondták mások is, hogy nagyon-nagyon gyönyörűen énekelt. Aztán egész gyermekkoromban volt az öreg Szováti Pista, azt még ismertem én is. Vagy Deák Marci vagy Szováti János. Aztán hallottam, de személyesen nem ismertem, az öreg Szováti Marcit, Pali Jánost, akinek olyan rekedt hangja volt, de a stílusa nagyon jó volt. Gyönyörűen, gyönyörűen énekelt.

Tudom, hogy olyan kisfiúcska voltam, és már ismertem ezt a Gyuri bácsit, ezt a Varga Gyuri bácsit. De kicsike voltam, úgyhogy az anyámtól hallottam, hogy megházasodott a Gyuri bácsi, és szerelemből, nagyon-nagyon boldogan éltek a feleségével. Született is két gyermekek, de az asszony meg is halt hamar. A gyermekek ott maradtak árván. Aztán mondták, hogy késő ősszel vagy kora tavasszal, csorgott az eső, s Gyuri báty tette fel a két árvát a szekérre, s úgy ment szántani. Az aztán elkezdte a nótáját otthon, s amíg kiment, fújta a nótáját, ott meg aztán a két gyermeket, ha esett az eső bétakarta, azok ott voltak, ha pedig nem, játszadoztak, ő meg aztán szántott, vetett, de az olyan gyönyörűen énekelt, hogy megállt a határ népe, de talán még a pacsirták is megállottak, és hallgatták Gyuri bácsit. A Gyuri bácsi ezekbe a szép énekekbe mind a sorsát, a keserűségit fújta el.

Az ember, ha kiénekeli magát vagy kidúdolja magát vagy kisírja magát, már amér', ami az oka annak, hát megkönnyül.

Elénekelem a Gyuri bácsiét:

Jaj, de régen állok, rózsám, kapud előtt,
Nem birok bemenni irigyeim előtt.
Irigyek, irigyek, világi emberek,
Mér nem hagytok békét az árva lelkemnek.
Te vagy, te vagy, barna kislány, szemem, lelkem fénye,
Te vagy mind a két életem egyetlen reménye.
Ha az az egy remény is csak elmúlandó álom,
Nem leszek én boldog sem itt, sem a másvilágon.
Könyebb a sziklából poharat faragni,
Mint két igaz szívnek egymástól elválni.
Mikor két igaz szív egymásra haragszik,
Még az ides méz is keserűvé válik.
Állok, állok a tó partján, szomorúfűz mellett.
Nékem való, engemet íly bús szomszédság illet.
Nézem, mint hajlik vállomra a szomorúfűz ága,
Mintha csüggedt lelkem szárnyai volnának.
Elszállott a madár idegen országba,
Ej, ha én is elszállhatnék búmnak országából.
Mer a búm az olyan nagy, oly nagy, mint szerelmem,
Ó szerelmem, én szerelmem, ó az véghetetlen.

 

Kik voltak a muzsikások, akik a mulatságnál segédkeztek ?

Hát akit én ismertem, hát ez vitathatatlan, hogy az öreg Zsúki járt az élen. Akkor volt Gyurica meg Icsán Pista. Most aztán ezeket felváltotta Ilka Gyuri, akkor Zsúkinak az unokája Bubuci. No aztán jöttek most már ezekből a keresztényekből [értsd: parasztokból] is ezek a fiatal csipkeszegi fiúk, valami Pali Marci fiú. Úgy közelebbről nem ismerem. Aztán Szabó Pista is, akármilyen gyenge kis fizikumú volt, de elég nagy igyekezettel muzsikál. Hát most ezek kerültek a sorba.

Sokat emlegették az öreg Zsúkit, Ferenci Mártont. Budapesten is járt '42-ben, amikor egy széki csoporttal hangfelvételek készültek a Magyar Rádióban.

Igen, negyvenöt előtt. Akkor olyan tizenvalahány éves fiúcska voltam. Nem voltam annyira a közelükbe, de azt tudom, hogy volt egy református pap, Mihály Károly és Prózsa Zsuzsi, Ungváriné. Ezek voltak a megszervezők. Ezek nagyon-nagyon jól szerveztek, de jól is látták az egész dolgot. Hát sajnos, hogy ahogy megkezdődött, aztán keveset folyt, mert közbejött aztán a háború, meg ami szomorúbb volt, a lecsatolás, s akkor elszigetelődtünk teljesen.

De azt tudom mondani, hogy Zsúki Márton – hallottam, hogy muzsikált itt – sokkal szebben s jobban muzsikált otthon. Úgyhogy nem tudta ő kifejteni azt a tudását itten, talán még felit se, amit otthon. Mikor jókedvébe került, hát sírt a madár, sírt a nap, sírt mindenki, mikor ő nekifogott muzsikálni. Olyan gyönyörűen. Távol vannak ezek a felvételek, amik megvannak még máma is attól, amilyen teljesítményt csinált az öreg Zsúki. Mindenkire ragyogott a szeme, mindenkit meglátott, és mindenkire tudott egy tekintetet, úgyhogy olyanformán, hogy találkozzon az illetővel a tekintet is, avval aztán biztatta. S hát ez, csodálatos volt.

Miért írta le a széki szokásokat abba a két nagy füzetbe?

Hát aztán én megmondom. Elmentem Kallóshoz. Megláttam azt a sok gyűjteményit. Akkor aztán ő se tudott betelni népdallal. De aztán megláttam ezeket a kerámiákat, edényeket vagy a varrottasakat vagy a népviseletet, gondolok itt a kalotaszegi gyönyörű szép népviseletre, például a férfiak bujkájára… S akkor aztán én rögtön besoroltam a mi népviseletünket és én azt gondoltam, az megérdemli a helyit ott az élvonalba. A népdal is, a népviselet is meg a hagyományok is. Aztán ez indított engemet, hogy megírjam. Közbe aztán még az is biztatott, hogy voltak sokan félrevezetők, akik hát hogy ők is mondjanak valamit, mondtak összevissza mindent, s akkor aztán féltem és óvni szerettem volna, hogy nehogy elferdítsék.

Miért fáj a maga szíve azokért a dolgokért, amiket itt leírt a könyvben?

Hát Feri, erre avval szeretnék bizonyt mondani, hogy azt mondja a közmondás vagy a nóta: Minden elmúlt, ami szép volt. Vagy azt mondja az évutolsóbeli ének, hogy: Elmúlt vége, mind kezdete, csak van már emlékezete, és bár emlékezete maradjon meg.

Nem jó, hogy elmúltak?

Hát, egyáltalán nem jó! Én azt mondom, hogy abba az időbe voltak boldog emberek. Most már bolond emberek vannak és telhetetlenek. Akkor, ha valaki megtermelte azt a kicsi gabonáját, bekerült télen, az az ember otthon megelégedve csinálta a dolgát. Az az asszony meg vette a guzsallyát, boldogan ment, ott eldúdolták a régi nótákat együtt. No meg aztán némelykor összehozták az öregeket is, az embereket, megsütöttek egy rétest, kettőt, összetették, s akkor azt mondták, hogy „pótolás” volt. Egy-egy bált. Ezekbe jól elmúlattak, ezekbe volt gyönyörűség. Ez aztán erőt adott, reményt arra, hogy érdemes élni. Manapság ez nincsen, az emberek nem tudnak betelni javakkal. Már ez se tartja őket vissza, hogy hát legalább egy héten egyszer vissza kellene térni: aki menjen a templomba, szokása szerint, de visszatérjen a mulatságba is. Azt őrizni, mer' ott megkapja az ember a vigasztalást.




Hátra Kezdőlap