Előszó (részlet)

Somogy vármegye tanfelügyelője, Kovács Sebestyén Gyula 1872. évi jelentésében az első évek iskolalátogatásai során szerzett személyes tapasztalatok alapján három kategóriába sorolta somogyi kollégáit: "Találni hellyel-közzel olyan tanítókat, kik méltatlanul viselik a tanítói nevezetet, s kiktől nem is várni, hogy csak középszerű tanítók is legyenek. Ez azonban aránylag igen kis rész... A legnagyobb részt azok képezik, kikben igyekezet és képesség nem hiányzik, de módszertani képzettség hiányában a kellő sikert elérni nem képesek. A póttanfolyam az ilyeneknek sokat használt, ámbár ezek között akárhány találkozik, kikben már megcsontosodott a régi tanítási modor, s bár belátja az újabb módszer előnyeit, nem tud a megszokottal szakítani. - Vannak viszont, kik szép szakképzettséggel bírnak, különösen a fiatalabbak között. Hogy ezek is az önművelődés útján való megállapodástól megmentessenek, s egyszersmind a kevésbé képzetteket is előre vigyék, arra főképp a tanítóegyletek hivatottak."

Ez utóbbiakkal, Gönczy Pál, Gyertyánffy István, Kiss Áron egykori somogyi tanítótársaival - a kaposvári községi elemi népiskola első igazgató-tanítójával, Rippl Józseffel (a festőművész Rippl-Rónai édesapjával), az első állami intézmények közé számító csurgói tanítóképezde népszerű tankönyvek szerzőjeként is jegyzett alapító igazgatójával, Bárány Ignáccal és gyakorló iskolai tanítójával, Horváth Józseffel, a hedrehelyi Tobak Benővel (Abaúj vármegye későbbi tanfelügyelőjével), a tanítóegyleti mozgalom lelkes szószólójával, a németújfalvai, majd Temesvárott szolgáló Elemy Sándorral, a példátlanul hosszú életű alsó-babócsai járási népnevelési egyletet, Nagyatádi Szabó István szellemi bölcsőjét létre hívó és azt évtizedeken át életben tartó csokonyai Szalóky Dániellel vagy a Karád-vidéki tanítóegylet mindenesével, a pusztaszemesi Tóth Józseffel, akiket egytől egyig személyes ismerősömként tartok számon - a tisztelt Olvasó is találkozhat a könyv hasábjain. Ők voltak azok egykoron, akik - más, névről ismert vagy névtelen társaikkal együtt - példaértékű tevékenységük okán méltán érdemelték ki "a tanítói nevezetet". Gyűjteményes kötetem rendhagyó előszavában először is előttük szeretnék fejet hajtani.

És szeretnék tisztelegni azok előtt a tanítónők, tanítók előtt, Nekik ajánlva könyvemet, akikkel életem s közel öt évtizedes pedagóguspályám során volt, lehetett szerencsém találkozni, netán rövidebb-hosszabb ideig együtt is dolgozni velük, s akik - legyen ez személyes tanúságtételem - ugyancsak méltóak "a tanítói nevezetre". Első és legjobb tanítóm nagyapám volt. Igaz, "képesítés nélküli": betűszerető, olvasó és írogató, gyermekéveimben már nyugdíjas nyomdász, aki körül - még iskoláskorom előtt - valahogyan rám ragadt a betű tisztelete, az olvasás és az írás ismerete, szeretete. (Ezt a példátlan metódust szoktam - félig tréfásan - a Kelemen Bertalan-féle "olvasástanítási stratégiaként" emlegetni.) Méltán állíthatom mellé a sorba első elemista tanítómat, a tamási Mindszenthyné Kaszás Klárát, aki az első néhány nap után tudomásul vette csodabogárlétemet, és megengedte, hogy hazulról hozott könyveimmel töltsem el az olvasásórákat. Olykor felolvashattam, mesélhettem is belőlük társaimnak.

[...]

Végül: szeretettel gondolok azokra a fiatal tanítókra és tanítójelöltekre, tanítványaimra, akik közül számosan - reményeim szerint - méltó letéteményesei lehetnek e szép, ám mindenkor nagy felelősséggel járó örökségnek: "a tanítói nevezetnek".

Budapest, 2007. január 31.

Kelemen Elemér