Elmegyünk örökre?
Amit itthagyunk, utódok prédája lesz?
Bocskai István, Erdély fejedelme 1606 decemberében megírta testámentomi rendelését; amit itt kellett hagynia, szétosztotta hívei között, akiket szeretett, azoktól elbúcsúzott.
Elment örökre.
Azidőben jelent meg, országunktól messze, idegenben Szenczi Molnár Albert szótára. A latin szó, testamentum jelentését így summázza magyarul: jószágának halála után hagyott rendelése és ennek bizonsága. Pápai Páriz Ferenc később árnyalatnyit igazít a magyar szövegen: halála utánra elhagyatott jószágnak rendelése és annak bizonysága. Még későbbi szótárok tömörebben fogalmaztak: testamentum annyi, mint végrendelet.
A héber berit szó rendelkezést, szövetséget jelent, a görög diathéké elrendezést, végrendeletet, akaratnyilvánítást. A latin testamentum rendelkezést, szövetséget.
Károli Gáspár Pál apostol levelét fordítva kötést ír a XVI: század végén.
Aki testámentumot ír, utódaival szövetkezik. Amit itt kell hagynia, szétosztja hívei között, akiket szeret, azoktól elbúcsúzik. Menni kell, maradni akar.
Bocskai István egész életében harcolt, hadakozott, gyarapította vagyonát, szövetségeket kötött, szövetségeket bontott: élete utolsó két évében Erdély fejedelme volt. Erős, szabad Magyarországot álmodott magának s utódainak: „Mi annak az hazának mint igaz fiai mindenben legnagyobb jovát kévántuk, romlásának oka semmiben nem vagyunk; inkább pajzsul állván ide ki az ellenség ellen, úgy akartuk oltalmazni, mint a szemünk fényét.” Háromszáz év múlva majd Széchenyi István sistergi olyan elszánt indulattal az egység s egyezség fontosságát – Egyesség nélkül Hunnia semmi! –, mint most Bocskai István: „az egyesség legnagyobb erőssége minden birodalmoknak”. A Dunán túl való nemességnek és uraknak írott, 1605. március 29-én kelt levelében nyomatékkal hangsúlyozza: „egy nemzetek lévén, ebben az közönséges magunk életének oltalmáért, hütünknek és szabadságunknak háborgató ellensége ellen való támadásunkban kegyelmetek is velünk egy hajóban evez”.
Megy a hajó, nincs evezőnk, összevissza fúj a szél.
Bocskai István katonaember, szép szavak lelkét soha nem ejtették rabul. Leveleiben újra és újra János apostol szellemét idézi: „nemzetét és hazáját nemcsak titkon, otthon, maga szívében, és nemcsak szóval szereti: hanem cseleködetivel is hozzájok való szerelmét bizonyítaná meg”. Nehéz helyzetünkben lángolóan fogalmazni, álmokat szőni, imádkozni lehet – de haszontalan. Cselekedettel és valósággal: Bocskai a tettek embere. Erdély s Magyarország jobb sorsát, jövőjét, ha kell, fegyverrel, ha lehet, okos praktikákkal, tárgyalással, békekötéssel, de tettekkel lehet s kell biztosítani.
„Ennyi habok között igyekezzék úgy hordozni az hazának kegyelmed kezében bízatott hajójának kormányját, hogy azt valamelyféle kősziklában ne ütköztesse…” – tanácsolja másnak, magának. Némethűségben, törökgyűlöletben nevelkedett. Fordult a kocka: a német ellen hadakozott, barátságban a törökkel. Szövetségeket kötött, szövetségeket bontott: védte, óvta hazáját, nemzetét. Két óriással egyedül nem bírt, megpróbálta a gyengébb erejét maga mögött tudni az erősebb hatalma ellenében. Szkülla és Kharübdisz között kormányozta Erdély törékeny kétárbocosát. Megtanulta: ellenszéllel is lehet hajózni, ha jó irányban bontunk vitorlát.
És a tegnap meggyötört, kifosztott, rabláncra kötött Erdély egyik napról a másikra talpra állt. Jöttek a hajdúk, jöttek a székelyek, megnyitották városaik kapuit a szászok, nemzetért, hazáért, aki tehette, hadba szállt. Megtángáltuk a császári sereget, írja büszke-boldogan Bocskai István.
Fejedelem: szabad ország szabad uralkodója. Megnyeri a háborút: egy év múlva ő diktálja a békefeltételeket Sztambulnak, Bécsnek. Egy pillanatra felragyog Erdély csillaga.
Üstökös e csillag, nagy fénnyel jön, hirtelen tűnik el.
1606 decemberében Erdély meggyötört testű, beteg fejedelme testámentomi rendelést tesz: életéről, haláláról rendelkezik.
Testamentum: jószágának halála után hagyott rendelése és ennek bizonsága.
Bocskai István, Erdély fejedelme számba veszi, amit itt kell hagynia, s földi javait szétosztja híveinek. Aki melléállt, arról gondoskodik, aki harcolt hazáért, szabadságért, azt megjutalmazza. Kinek birtokot, kinek pénzt, asszonyoknak cifra ruházatot, ékszert hagyatékoz, megbékült ellenfeleinek gazdagon díszített szablyát, sallangos paripát, pompás fegyvereket.
Testamentum: rendelkezés, szövetség, akaratnyilvánítás.
Bocskai István, Erdély fejedelme halálos ágyán megfogalmazza s utódaira hagyja politikai végakaratát. Óvják, védjék a magyar nemzetet, hazát. A Habsburgok ellenében Erdély önállóságával, ha nem magyar király ül az ország trónján; Magyarországhoz unióval kötődve, szoros szövetségben, ha Budán magyar a király. Erdély és Magyarország együtt, ha lehet, külön, ha kell: mindig testvérként a Habsburgok ellenében.
Aki testamentumot ír, utódaival szövetkezik. De ki hagyhatja akaratát az utókorra? Jószágáról bárki rendelkezhet, vagyonát a túlélők között mindenki belátása szerint oszthatja szét. De halandó lehet-e biztos abban, hogy földi maradéka eltakarítása után a még életben maradottak engedelmeskednek papírra vetett, hátrahagyott akaratának?
Bocskai vagyonát széthordták, sokan, akiket végrendeletében gazdaggá tett, soha nem láttak semmit az örökölt vagyonból.
Homonnai Drugeth Bálintot, hadserege főparancsnokát utódjául jelölte – a rendek nem választották meg fejedelemmé.
Amit végrendeletében kívánt, nem teljesítették, amire testámentomában figyelmeztetett, nem figyeltek, amitől óvott, attól nem óvakodtak. Bocskai István, Erdély fejedelme sírba szállt, elment örökre. Élők az élőkre figyelnek: szétosztják egymás között, ami marad a nagy halott után.
A végrendelet: papír. Kevesen olvassák, sokan nem is tudnak róla. S akinek érdekeit sérti, ha teheti, meghamisítja, eltünteti.
De a testámentom felkínált szövetség, kötés élők s halottak között. Bocskai testámentoma nem a papírra vetett mondatokban rejlett; életművét testálta utódaira. Hagyatéka az a pillanat, amikor tündöklően ragyogott Erdély csillaga.
Erdély fejedelmét elfelejthették, megtagadhatták, átkozhatták. Marakodhattak végrendeletén. De aki becsületes magyar volt, aki Erdély szabadságáért élt, halt, lelke mélyén őrizte Bocskai István testámentomi rendelését. És várta a pillanatot, amikor újra feltűnik ragyogó fényével Erdély egén Bocskai csillaga.
Örökre elmegyünk?