Bocskai István Testámentomi rendelése első ízben Katona István kiadásában látott napvilágot: Historia critica regum Hungariae. XXVIII. kötet. Budán, 1794. 665–683. Helyesírásában ettől eltérő és részben teljesebb, részben erősen romlott szöveggel újra megjelent: Rumy Károly György: Monumenta Hungarica II. kötet. Pest. 1816. 315–338. Legutóbb: Magyar gondolkodók 17. század. Magyar Remekírók. Szerk. Tarnóc Márton. Bp. 1979. 9–22. Jelen kiadás Katona István szövegét tartalmazza; [ ]-ben olvasható az a két nagyobb szövegrész, amely csak Rumy Károly György kiadásában fellelhető. A helyesírást a mai követelmények szerint egységesítettem, mindig megőrizve az eredeti hangalakot és olvasatot. A nevek írásmódjában a szakirodalom mai álláspontjához igazodtam, de gyakran gondot jelentett, hogy a nevek átírásában, helyesírásában megközelítően sincs egységes álláspont; még Bocskai István nevét is hol i-vel, hol y-nal írják, olykor ugyanabban a tudományos munkában vagy szövegkiadásban – minden felfedezhető logika nélkül.
A szerteágazó, sokrétű szakirodalomból a tájékozódást segítő, Bocskai személyiségét, történelmi szerepét megvilágító alapvető munka Benda Kálmán: Bocskai István (Bp. 1942) című életrajza; haszonnal forgatható Benda Kálmán másik könyve is: A Bocskai szabadságharc (Bp. 1955); valamint Nagy László: Bocskai István a hadak élén (Bp. 1981) című munkája. A szabadságharc eseményeinek és történetének legteljesebb feldolgozása: Nagy László: A Bocskai szabadságharc katonai története (Bp. 1961).
*
A Katona István és Rumy Károly György által közölt két szöveg között jelentős eltérés figyelhető meg. Két nagyobb részlet Katona kiadásában nem olvasható, így Rumy szövege valamivel terjedelmesebb, de a két kiadás között a lényegi eltérés nem mennyiségi. Alapvetően eltérő a két szöveg szellemi minősége. Katonáé veretesebb, tömörebb, Rumyé terjengős, fellengzős. Floreáltatta – olvasható 1816-ban, virágoztatta – 1794-ben. Per successionem devolváltassék Rumynál, per successionem maradjon – Katona közlésében.
Néha csak egy-egy szó változik meg, de ezzel jelentősen átalakul a szöveg értelme. Rumy például jeles hazánk-at ír, Katona jelzője: édes. Rumynál: egymás javát örvendjék, Katona kiadásában: egymás javának engedjenek. Rumynál: Ha Isten életünket nyújtotta volna, Katona kiadásában hosszabbította olvasható.
Finoman puhul a szöveg: Katona kiadásában még nagy gondjok olvasható, 1816-ban már szorgalmatos gondjok; 1794: szenvedi, 1816: engedi. Stb.
Néhány félmondat értelemzavaróan kimarad Rumy szövegéből, máskor császárhű betoldások éktelenítik Bocskai testamentumát; a sajátos és önkényes központozás az eredeti szöveg értelmét olykor ellenkezőjébe fordítja, néhány esetben – a betoldásokkal, hiányokkal együtt – durván meghamisítja. Az 1816-os kiadásban ezt olvassuk: Most utólban ilyen számkivettetett állapotomban, mikor a Római Császár Őfelsége hűsége mellől, kit annakelőtte sok hasznos, emlékezetes és az egész keresztyénségnek javára való szolgálatommal magamhoz kapcsoltam vala, ugyan az Őfelsége tisztviselői éles kardjokkal, fegyverekkel és az Őfelsége ágyúival, váraim foglalásával minden törvény nélkül elkergetének az őfelsége hívsége mellől… Ugyanez a mondat Katona kiadásában: Most utóbban ilyen számkivettetett szabású állapotomban mikor sok hasznos, emlékezetes és az egész keresztyénségnek javára való szolgálatommal hazámat magamhoz kapcsoltam vala, ugyan az őfelsége ágyúival, váraim foglalásával minden törvény nélkül elkergetének az őfelsége hívsége mellől…
Rumynál a császárhűség a mondat főszereplője; Katona szövegében a hazaszeretet…
Néha egyszerűen értelmetlenné silányodik a későbbi kiadásban egy-egy gondolat. Minden foglyok exequaltassanak – a békesség érdekében: így Rumynál. Az értelmes eredeti: minden dolgok exequaltassanak!
Sajnos a későbbi kiadások Rumy hozzáférhetőbb szövegére támaszkodtak, szeszélyes felszínességgel tovább rontva az 1816-ban megjelent szöveget. Vagy ragaszkodtak a rossz olvasathoz: a Magyar Remekírók kiadásában is foglyok olvashatók dolgok helyett s császárhűségről esik szó hazaszeretet helyett.
Érdemesebb hát Katona István kiadásának szövegéhez visszanyúlni: hangulatában, szellemiségében hívebben őrzi Bocskai István testamentomi rendelését és a XVII. század elejének magyar nyelvét és szellemét, Erdély múltját.
*
Bocskai István testamentumtételének, halálának és temetésének történéseit több egykorú feljegyzés megörökítette. Halálának híréről Illésházy Istvánt 1606. december 30-án így tudósítja Homonnai Bálint és Nyári Pál: „Utólszor szüvünk szerént kívántuk volna, ha az mi kegyelmes urunk fejedelmünk felől kegyelmednek más hírt írhattunk volna, de fölötte kérjük kegyedet, legyen amíg illik, csak magánál titokban. Tegnap péntekre virradólag öt órakor vötte ki az úristen, ő fölségét ez világból. Testamentamot, mindenekről igen szépön tött, mint bölcs fejedelem szukcesszort [örököst, utódot] hagyott utánna és mindeneket jó módjával hagyott. Temetését Erdélyben Gyulafejérváratt rendelte ki, hogy tisztességesen lehessen, nekünk arra gondunk leszen. És minthogy minden rendelése ő fölségének níz csak az közönségős jóra, szép egyes megmaradásra, kérnők kegyelmedet felette szeretettel, legyen ebben minekünk onnat feljűl is mindenképpen promotorunk [előmozdítónk, segítőnk] és amiben kévántatik, nemzetünk javaért segítsen hozzá. Mü innét szüntelen minden állapatokat értésére adunk kegyelmednek, kegyelmed is írjon szüntelen és éltessen jó tanácsival bennünket, az odaföl való állapatokról, és ügyeközzék az embereknek szüvét csendességben tartani, mert mü az egyszer elvégezett dolgok ellen semmiben is cseleködni nem ügyeközünk. Éltesse isten kegyelmedet sokáig jó egészségben.” (Történelmi Tár. 1878. 639.)
Az utolsó napok történetét, Bocskai István betegségét, megmérgezését s az állítólagos gyilkos, Kátai Mihály kancellár halálát a krónikaíró, Szepsi Laczkó Máté így meséli el:
„1606. die – decembr. midőn lassan bizonyosan és nyilván kitudódék, hogy Kátai Mihály megétette méreggel a fejedelmet, a tanácsurak közül a fejedelem némelyeket béhíva, és a dolgot konzíliumra bocsátá, mit kellessék cselekedni? In intimo consilio [a titkos tanácsban] azt találák: hogy mint áruló gyilkost meg kelljen fogni, és várakozásban kell lenni, mire megyen a dolog. E tanács után, egy éjszaka hirtelen mind felhívák az urakat a tanácsházra. Midőn az urak felgyülekeztenek volna, égő szövétnekökkel mindnyájan benn voltanak és nem tudák mi dolog volna. Azonban Kellemesi Mihály, a fejedelemnek egyik intimus eonsiliariusa [belsőtanácsosa] szövétnekkel közikben mene és monda: »Urak, azt kérdem nagyságtoktul, mit érdemleve az az ember, aki az égen való fényes napot, melyet az Isten azért teremtett, hogy az egész földet világosítsa, és a teremtett állatokat melegítő erejével nevekedésökben gyarapítsa és vidámítsa, az égből alá lopná, és világosító erejében megrontván, setétségre változtatná?« Az urak azt felelék: »Mivel mind ez világnak kárt tenne az olyan ember, igen szörnyű nagy büntetést érdemleve.« Monda ismég Kellemesi Mihály: »Hát az olyan ember mit érdemleve, aki jól tött urát, kegyelmes fejedelmét, ki az egész országot a hatalmas ellenségtől Isten kegyelméből megszabadította, az Isten anyaszentegyházát megoltalmazta, az országot és a magyar nemzetet régi szabadságára juttatta mint édes atya, halálos méreggel megéteti és elveszti? Az urak felelének: »Az is hasonló szörnyű büntetést érdemel, mert egész ország ellen vétett.« Mondának az urak: »Kicsoda az az ember?« Felele Kellemesi: »Kátai Mihály az, aki azt cselekedte.« Az urak mondának: »Bizony tehát méltó a büntetésre. Azért fogják mint árulót és vigyék fogságra.« Ezután megfogák Kátait ugyanott és fogságra vivék.
1606. die 29 decembris hora 5. matut. [reggel öt órakor] a felséges fejedelem Bocskai István, ki a magyar nemzetet - - - - - megszabadítá, egy néhány hétig való betegeskedése után, meghala Kassán, midőn annak előtte Kátai Mihály egy néhány holnappal mérget adott volna meginnia egy kertben való lakodalomban. Ezen Kátai Mihály rendi szerént nemes ember vala, a mislei jószágot bírja vala. A fejedelem nem tekintvén közrenden való voltát és az ő érdemét, az úri renden való méltóság fölött magasztaló és kancelláriusává tevé. Ez méltósággal nem elégedvén meg, hanem a felső grádust, az erdélyi fejedelemséget kívánja vala, melyet másunnan talán ugyan meg is ígértek vala neki; abból colligálhatni [abból lehet következtetni], hogy mihelyen a mérget megadá innia Kassán a fejedelemnek Kátai Mihály, híre lőn [Bécsbe]n az étetésnek titkon. És noha még él vala a fejedelem, de tudván, hogy bevötte a mérget: az egész imperiumban kibocsáták a hírt minden felé, Bocskai Istvánnak halála előtt egy néhány héttel: »hogy megholt Bocskai István.«
|
1607. Meghalván lassan az mérög bevétel után a fejedelem, Kátai Mihály a fogságban igen megbízá magát, azt kérdi vala: »Kicsoda foglya vagyok én? Ki tart engemet in arresto? [fogságban] Akarnám bizony megtudni, és gondot is viselek jövendőben róla.« Azután titkon a császárnak leveleket íra és egyebeknek is, melyekben kéri vala a császárt, hogy küldene mandatumot [itt: utasítást], hogy a fogságból mindjárást elbocsáttatnék. Azután titkon hívá egy fő szolgáját [a név hiányzik!] és committálá [meghagyá], hogy méntől hamarább a leveleket vigye el, és őfelségöktől hamarsággal hozzon kedves választ. A jó ifjú legény követ nem tűrheti, hanem a Malom utcába tekint estve, madarától elbúcsúzni, hogy oly messze útra menne. A szépen szóló madár mint Delila, a nyájasság közben kiveszi belőle: hova menne, mi dologban járna, és mikor indulna; igen fogadá, hogy senkinek meg nem mondja. Reggelre kelve a követ Kassáról elindula és utára eredvén Jászóra mene. Nem tűrheté a csácsogó szarka, hanem a titkot, házát nyomkodó és látogató hőseknek reggel ottan megmondá. Azok hitösek levén udvarhoz, Nyári Pálnak a dolgot titkon megmondák. Nyári Pál ex consilio [a tanácsból] a követ után elkülde estve Kassáról, és megparancsolá, hogy Jászón ott érjék és megfogván visszavigyék az udvar hadabeliek. Azok éjjel Jászóra menének, és megtudakozák a Kátai követének szállását. Reggelre kelve, elkészüle utára a követ, és a búcsúvétel után fölüle és elindula. A fejedelem szolgái mindjárt rajta lőnek, megfogák és mind levelestől Kassára visszavivék, honnan az urak sok titkokat megértének. Azután Kátai Mihályt, a megholt fejedelem udvara népe egy hajnalkor a fogságból kihozá, igen mondja vala: »Mit csináltok vitézek? Úgy cselekedjetek, hogy jó legyen, mert bizony megbánjátok! A római császárra tiltom magamat.« Amazok mondának: »El költél bizony arról!« Midőn a piacra érének vélle, a kő pellengérhez kezdének vélle menni. Eszében vevé, hogy elkölt a tréfáról; reménkedni kezde. Amazok mondának: »Jer elébb csak, majd elbocsátunk.« A pellengér alá vivék, és Gymes Ferenc azt kiáltá kivonván az kardját: »Nosza vitézek! tisztessége vesztett áruló az, ki e hitetlen árulót nem vágja.« Elsőbben Gymes Ferenc vága, azután mindnyájan, ízről ízre a sokaság apróra elaprító a fejedelem megétetéséért. Azután mintegy kilenc óra tájban a felesége összesöpörteté a sok ezer részre aprított testet a pellengér alatt, egy lepedőben fölszedeté és ugyanazon nap Kassáról kivivén, azután Mislén eltemettette.” (Erdélyi történelmi adatok. Szerkeszti és kiadja Mikó Imre. III. kötet. Kolozsvár. 1858. 97–101.)
Fennmaradt Nyári Pál és Széchy György Kassán, 1607. január 3-án kelt, Bocskai István temetésére meghívó levele: „Szívünk szerént kívántuk volna a mindenható Istentől, hogy kegyelmeteknek a mi kegyelmes urunk fejedelmünk felől örvendetesb hírt írhattunk volna; de mit tehetünk róla, mindnyájan az halálnak igája alá levén vettetve, őfelsége is abból Istentől rendeltetett határát által nem hághatta – ez elmúlt pénteken virradólag öt órakor, azaz 29. dec. az árnyékvilágból kivétetett. S mivelhogy őfelsége még életében maga nyelvével is nekünk szemtül-szemben meghagyta, azonképpen testamentumában is megíratta, hogy az őfelsége becsületes testének takaríttatása Erdélyben, kedves hazájában, az régi üdvezült fejedelmeknek szokások szerént szokott helyében, Gyulafejérváratt legyen: tetszett ezért nékünk, hogy amidőn reá készülhetnénk, és őfelsége becsületes testével innen Kassáról az jövendő februariusnak első napján megindulnánk; azért megtekintvén mindazt, hogy őfelsége nekünk választott fejedelmünk volt, s mind pedig az őfelsége hazánk és nemzetünk mellett való sok hasznos szolgálatját, intjük kegyelmeteket szeretettel és kérjük is, hogy amint kegyelmetek őfelségének éltében jó igyekezetiben mindenkor jelen volt: azonképpen mostan utolsó tisztességében meg ne fogyatkozzék, hanem maga személye szerént az őfelsége temetésén jelen legyen; vagy ha mi elmúlathatatlan dolgai és betegségei miatt el nem érkezhetnének, készítse bizonyos embereit, kit ennek az hónak úgymint januariusnak utolsó napjára bocsásson ide Kassára oly állapottal, hogy innen az őfelsége testével príma febr. velünk együtt megindulván, egész Fejérvárig kísérhesse. Az honnan az őfelsége tisztességes temetése után Isten áldomásából ismét kegyelmetekhez megtérhessen.” (Erdélyi történelmi adatok. Szerkeszti és kiadja Mikó Imre. I. kötet. Kolozsvár. 1855. 314–315.)
Bocskai István ellenfele, a Habsburg-hű, humanista történetíró Istvánffy Miklós, aki Bocskait „idejekorán meghalt becstelen embernek” nevezte, a temetésről így emlékezik: „Esztelen párthívei nagyszerű és teljességgel királyi temetést rendeztek neki, koporsójára két koronát is helyeztek. Egyiket a törököktől kapta, a másikról pedig – melyet a brassói polgárok egy titkos helyről vettek elő – azt mondták, hogy azé a despotáé volt, aki Moldvát zsarnok módjára elfoglalva korunkban híressé lett. Holttestét Kassáról elvitték, s utána szállították sok szekéren a polgárháborúban igazságtalanul felhalmozott hatalmas vagyonát; Homonnai Bálint, Nyári Pál, Széchy György és néhány ezer hajdú kísérte.” (Istvánffy Miklós: A magyarok történeté-ből. Bp. 1962. 488. Fordította Juhász László.)
Az elfogultságok nélküli szász Krauss György így méltatja Erdély korán elhalt nagy fejedelmét: „Csodálatos dolog, hogy ez a Bocskai pénteki napon született Kolozsvárt s pénteki napon kellett szentjóbi kastélyából szöknie, hogy életét megmentse; pénteken adta meg magát néki Kassa, ugyancsak pénteken Szatmár és Tokaj. Minden nagyszerű győzelmét pénteki napon aratta, minden csodálatos tettét pénteken vitte véghez, pénteken kiáltották ki Magyarország és Erdély fejedelmévé, pénteken hódolt meg néki Segesvár, és pénteken fejezte be életét is; nehéz megmondani, hogy a pénteki nap szerencsés vagy szerencsétlen volt-e a számára.
A jámbor és istenfélő fejedelem azon igyekezett, hogy minden oldalról békét és nyugalmat biztosítson a megszomorodott Magyarországnak és Erdélynek. A két császárt, a német Rudolfot és a török Mahometet is ki akarta egymással békíteni. Az istenfélő fejedelem ugyanis jól látta, hogy végül is mi következik az ilyen háborúkból. El is rendezett volna mindent, ha Isten hosszabb életet enged neki. Vagy mi nem érdemeltük őt meg, vagy a gonosz világ nem tűrhette a jámbor fejedelmet.” (Erdély öröksége III. kötet. Tűzpróba. Bp. 1941. 95.)