A kötet a Nemzeti Kulturális Alap és a
Budapest Bank Budapestért Alapítvány támogatásával készült.

"...az úr, ha a feje fáj, egész éjszaka sétál a sötét szobában és sóhajtozik, és ha már halálát érzi, eszik egy kis birsalmasajtot vagy befőttet. Amióta én emlékezem, így lett a befőzött és a birsalmasajt a falusi nehéz betegek leghatásosabb gyógyszere. Apám úri házába is jöttek síró parasztasszonyok befőttet kérni... kólika ellen éppúgy, mint a szülések alkalmából, fogfájás ellen éppúgy, mint amikor folyt a fülük, vagy beleestek egy rozsdás kaszába... ha kilábaltak betegségükből, minden dicsőség a birsalmasajtot és a befőttet illette, ha belepusztultak, a természet rendje teljesedett..." Így kúrálta bajait a dormándi nép a század elején, írja szülőfaluját megidéző könyvében Remenyik Zsigmond.

Több mint ötven évvel e sorok megjelenése után a betegségeket doktor gyógyítja, nem unikum már a befőtt. Babonát ihlető vagy példát adó úr egy sem maradt a Heves megyei Dormándon, pedig most is elkelne valami segítség, hathatós orvosság a gazdasági nyavalyákra.

A dormándiak a kilencvenes évek elején a tévét lesik, az újságokat bújják, hogy a magasságban szónokló uraktól valami receptet kapjanak a boldogulásra. Az ezerlelkes kis falu lakói új életmentő úri passzióról értesülhetnek mindennap: a mai birsalmasajt a vállalkozás.

A vállalkozás, amely ír lehet munkanélküliségre, vállalati-szövetkezeti csődhelyzetre, váratlan privatizációra, újabb adónemekre és kamatadóra. A vállalkozás megmenekít a szegénységtől, mely egyre fenyegetőbben öleli körül a mindennapokat.

Hogy mire vállalkozzon a dormándi? Lehet belőle iparos, kereskedő vagy, mondjuk, farmergazda. Ha netalán belepusztulna, Remenyik szavaival élve, "a természet rendje teljesedett". És mivel a dormándi renddel mostanáig nem fért össze ez a receptúra, aligha várható, hogy egyhamar sikerre visz.

"Mi hancsikok vagyunk" – így szól a falusi önjellemzés. A "hancsik" ezen a tájon másodrendű, a hatalomnak alávetett embert jelent. E képes kifejezés a földművesek szótárából való. Arra a hantcsíkra utal, amely a földszomszédokat elválasztó mezsgyét kíséri. Ez lenne hát a partvonal, amin a helybeliek szerint a dormándi ember mindig kívül marad.

Hogy kik vannak a partvonalon belül? A gazdálkodósabb, az ügyesebb másfalusiak. Például a besenyőtelkiek. A Dormándról délre tartó kerékpárúton csak néhány percet kell taposni a pedált, máris a nevezett szomszéd faluba érünk. A lakóházak nem puccosabbak, mint Dormándon, s a kerékpárosmez itt és ott egyformán kék munkásruha vagy otthonka. Csak éppen nagyobb a sokadalom, hangoskodóbb és élénkebb a főutca. Az árokpartról és a házak homlokzatáról kereskedők, iparosok, kocsmárosok reklámtáblája harsog, a személyautók monoton surrogásába innen is, onnan is belepöfögnek a traktorok. Mintha itt nem a "birsalmasajt" szerepét töltené be a vállalkozás.

A két falu a Mátrától autóval alig negyedórára van, Heves megye délkeleti szögletében, az Alföld peremén.

Pusztaság mindenfelé, ameddig a szem ellát. Lovas kocsival egy óra járásnyira a Tisza kanyarog. A dormándiak és a besenyőtelkiek nem haragosok egymással, mégis ritka közöttük a párbeszéd. Nincs min vitatkozzanak, nincs közös cél, amiért összefogjanak.

A községek létfeltételeit megszabó hivatalos felfogás szerint a két falu évtizedeken át csupán a füzesabonyi járás egy-egy közigazgatási egysége volt. Az ezerlelkes Dormánd a városi státusú Füzesabony társközsége, a háromezer lelket számláló Besenyőtelek önálló tanácsa révén valamivel magasabb osztályba került. (A községekkel való hatalmi bánásmód politikusan "viszonyult" a vidéken közismert jellemzésekhez, miszerint Dormánd "két sor ház – egy sor cigány, egy sor zsivány", Besenyőtelek pedig a "megátalkodott kulákfészek".)

A Kádár-rendszer összes regisztrációja kevesebbet tud e vidék népéről, mint amennyit Remenyik Zsigmond Bűntudat című könyve elárul, pedig az író csak gyermekkorában töltött huzamosabb időt Dormándon. Az úri Magyarország szolga- és jobbágysorban élő parasztjairól írt s a felettük álló, sorsukért felelős nemesi udvarházak lakóiról. Ismerhette Besenyőtelket is, de nem vonhatta könyvének tárgykörébe, mert lakói a két háború között nem "igazi" urak és nem "igazi" parasztok.

Századokon át nemesi közbirtokosság irányította, lakosai javarészt elparasztosodott kisnemesek; a nemesi udvarházak uraihoz képest szántó-vető-kereskedő "bugrisok", a szolgáló paraszt szemében cselédszegődtető uraságok.

A feudálkapitalista Magyarországból Dormánd a maga feudalizmusát, Besenyőtelek a maga kapitalizmusát hozta örökségül az államszocializmus korlátolt játékterébe. Az 1945-ös átalakulás egyenlőséget ígért a dormándi szolgáló parasztok és a besenyi gazdálkodók között. A sztalinizmus miatt senki sem egészen azt kapta, amire számított. Kócosabb lett ugyan a helyi társadalomszerkezet, de a különbségek csak látszólag mérséklődtek. Így a tartós szocialista kurzus után Dormánd és Besenyőtelek sem várhatta hasonló lélekkel és kondíciókkal az 1990-es rendszerváltást. A kilencvenes évek zűrzavarában képtelen emelkedések és pusztulások tanúi vagyunk ezen a vidéken is, nincs "tipikus" életút, csak változás van.

E korszak hangulatát követve a kettős falurajzot a mindenkori változás élenállóinak és kisemmizettjeinek szentelem. Azt szeretném bemutatni, hogyan élnek, és hogyan élhettek ezek a községek eltérő örökségükkel. Sem született dormándi, sem született besenyőtelki nem vagyok, ezért elöljáróban el kell mondanom, miért épp erről a két faluról írok.

A nyolcvanas években szociográfusként engem elsősorban azok a települések érdekeltek, amelyekből a szocialista modernizáció nem csinált lakótelepet. Szerencsém úgy hozta, hogy a politikai drill gyengülésének évtizedében a vidéken élénkségéről nevezetes Besenyőtelekre jutottam el a Néprajzi Múzeum kutatócsoportjával. A kutatási program szerint a politikai hatalom és a civil társadalom viszonyának változását vizsgáltuk a történeti források segítségével áttekinthető időben. A kutatást néprajzos, szociológus és történész szakértők vezették, jómagam faluszociográfusként kapcsolódtam a programhoz. 1983 és 1985 között életút- és tematikus interjúkat készítettünk, kérdezőbiztosok közreműködésével csaknem teljes körű adatfelvételre is sor került. A Heves megyei levéltárban a történeti forrásokat tanulmányoztuk, rendelkezésünkre állt a községi iratanyag, s kézbe vehettünk családi dokumentumokat is. A magam részfeladata a gazdálkodás, a magángazdaságok jelenének és múltjának feltárása volt. A kutatócsoport 1985-ben feloszlott; a Néprajzi Múzeum nem finanszírozta tovább a terepmunkát, az adatgyűjtést és az anyag feldolgozását sem. A kutatási anyag azóta feldolgozatlanul hever a múzeum irattárában.

E könyv megírásakor (egykori kollégáim jóváhagyásával) feldolgoztam és elemeztem a kutatás során felgyülemlett anyag egy részét. A legtöbb segítséget Szuhay Péter muzeológustól kaptam; az ő családfakutatásából kiindulva közösen rendszereztük a több mint kétszáz évet átfogó családtörténeti, demográfiai, gazdaságtörténeti adatokat és dokumentumokat.

Haszonnal forgattam Tóth László szociológus, Simka Éva közgazdász-szociológus és Török Katalin történész tanulmányait és interjúit is.

Dormánd évekig csak látvány volt számomra, valahányszor átutaztam rajta Besenyőtelekre menet. A besenyiek legföljebb születési helyként emlegették, vagy azért került szóba, mert valakinek a dormándi határban volt egykori tanyája, birtoka. A Néprajzi Múzeum kutatócsoportjának tagjaival csupán egy régi besenyőtelki família leszármazottját látogattuk gyakran, akinek Dormánd szélén volt szeszfőzdéje.

A szeszfőzdés Mlinkó László tanyáján beszélgettem először dormándiakkal. Ezek az esetleges találkozások keltették fel kíváncsiságomat, leginkább azért, mert Dormándon másféle hangulatú párbeszédekbe keveredtem, mint Besenyőtelken. Csak az alkalom és a megbízás hiányzott, hogy több dormándival ismerkedhessem össze, és megértsem, mi végre ez a másság.

Egy nemzetközi programnak köszönhetem, hogy a dormándiakkal is megbarátkozhattam. Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének megbízásából közösségfejlesztő céllal egy tíz-tizenkét személyből álló társaságot szerveztem, s 1990 tavaszán mintegy két hónapig rendszeresen találkozgattunk. E társaság tagjainak is köszönhetem újabb és újabb falubeli ismeretségeimet.

Dormándon egymagam dolgoztam, kutatótársak és kérdőívek halmaza nélkül. Beszélgettem, jegyzeteltem, magnóztam, és elolvastam mindazt, amihez hozzá tudtam férni. Dormándi és besenyőtelki tanulmányaim alapján 1991–92-ben Huszár Tibor szociológusprofesszor felkérésére a falusi elit történetének összehasonlító vizsgálatával foglalkoztam – az ELTE szociológiai tanszékének OTKA-kutatásában.

Ezek az alapismeretek segítettek abban, hogy Dormándról és Besenyőtelekről szociográfiát írjak. Könyvem a természetes időrendet követi, de nem szabályos falutörténet. A megnevezett és az anonim szereplők általában többek a képes illusztrációnál, csak életük egy-egy korra jellemző epizódja miatt mutatom be őket ebben vagy abban a fejezetben. A huszadik század elejétől napjainkig az egyéni sors "mindenforma", és nem ér véget a meghatározott politikai-gazdasági viszonyok megszűnésével. És ahogy a viszonyok változnak, szüntelenül gazdagszik a falvak legendáriuma is.

A legendárium átkölti az objektív világot, és csak azt őrzi meg, ami a falusiak közös és egyéni életét megérintette. Ezekre a legendákra azért figyeltem, mert szerettem volna megtudni, mi fontos az eltelt száz esztendőből ennek a két falunak. Az egyetlen történelmi fordulópont, aminek tanúja lehettem, az államszocializmus bukása. Így láthattam azt is, hogyan építkezik az objektív tényekből a falusi legenda.

Dormánd az Alföld felé nyújtózkodó lapályos síkon található, a megyeszékhely Egertől húsz, Budapesttől százhúsz kilométerre.

Az ipszilon alakú főutcára fölfűzött faluból a 33-as főút északra Füzesabonyba, délnek fordulva Besenyőtelekre visz, ezen halad át a Hortobágyon keresztül Debrecenbe tartó forgalom. A falutól nyugatra a 31-es út Jászberénynek indul, errefelé az első falu Tenk. E kettényílt főúttól jobbra és balra kurta, itt-ott kanyargós utcák indulnak, majd váratlanul elenyésznek a falut körülölelő pusztában. A mellékutcák néhol foghíjasak, a közöket gondozott kiskertek és elvadult gyepek töltik ki. A puszta zabolátlan szelei, forróságai könnyedén beférkőznek a házak közé.

A harmincas évekig nem voltak hivatalos utcanevek. A főúttól a határ felé terjeszkedő porták mentén kis közök alakultak ki, amelyeket a hosszabb-rövidebb ideig ott lakó családokról neveztek el. Például a 33-as főútról nyíló Széchenyi utcát napjainkig Sumi köznek emlegetik: a névadó famíliának a két háború között egy erre benyúló telken volt kocsmája, fűszerüzlete és mészárszéke. Ugyanezt az utcát Gircsi köznek is hívták, ez az elnevezés egy másik család telekfoglalására utal. A mai Verseny utca a második világháború előtt Fekete köz volt, névadója szintén egy régi família. A Gyepsor, a Kertalja, a Kukásház, a Kaparó, a Temetősor, a Poletár falurésznevek a beépítés előtti környezetre, illetve a beépítés előzményeire emlékeztetnek. A Kukásház területén a két háború közötti években dohánykertészek (kukások) lakásai álltak, a Poletáron a Nagyatádi-féle földreformkor, a harmincas években osztottak szegényembereknek (proletároknak) telkeket.

A falu egykor volt földesuraira mindössze néhány középület emlékeztet. A régmúltból csak a 18–19. században birtokos Sághy bárók alakja rajzolódik ki. A báró kegyes uraság volt, mesélik, ő építtette a falu római katolikus templomát. Kriptájuk van a templom padozata alatt és egy kőkereszt a temetőben, melyen ez olvasható: "Tekintetes Dormándházi Sághy Miklós, Heves Vármegyének egykori csendbiztosa, 1836–1889."

A templomépítésen kívül számon tartják még az egyik báró virtusát és jótéteményét. Ő nemcsak úr volt, hanem férfi a javából; "fölcsinált" tizenkét cigányasszonyt, s az ő kárpótlásukra lakótelkeknek egy négyholdas területet hasított ki a birtokából. A cigánytelep a falu szélére került, lakói minden időben Dormánd legszegényebbjei. Századunk elején a cigányokat kolera tizedelte; az egykorú leírások emberhez méltatlan körülményekről tudósítanak. A járvány nem terjedt tovább, mert külön a telepet és külön a falut elzárták a külvilágtól. Arra, hogy Sághy bárónak hol lehetett a lakása, senki sem emlékszik, talán száz esztendő is eltelt, mióta eltűntek a faluból, mára egykori cselédei és szolgái is kihaltak. Az bizonyos csak, hogy az egyik huszadik századi birtokos, az Engel család kastélya a cigánytelep közelében emelkedett. A falubeliek szerint ő is pártolta a cigányokat; a fényűző épület parkjában búzát vetett, hogy télen kéznél legyen a szalma, és tüzelővel segíthesse ki a nélkülöző családokat. A kastélyt 1952-ben bontották el, helyére istállót építettek.

A falu mai középületei többé-kevésbé észrevétlenek, csak a 18. századi barokk templom és az 1984-ben épült csupa kirakat ABC-áruház szembeötlő. A kilencvenes években nyílt néhány kiskereskedés és diszkontlerakat, de a kérészéletű üzleteket nem új, a célra rendelt épületekben rendezték be. Mindössze két kivételt láttam: egy kiskocsmát a 31-es főút mentén és a presszót egy alvégi mellékutcában. Nincs centrális szerkezetű, áttekinthető központ; a posta, az iskola, az óvoda, a ma vegyes közcélokat szolgáló egykori öregek napközi otthona, a művelődési ház (sportköri helyiségekkel és egy kocsmával), a polgármesteri hivatal épülete (benne orvosi rendelő), a Remenyik-emlékház (egy részében szövetkezeti iroda) a főutca hosszában lazán, szórtan helyezkedik el.

1990 csalóka tavaszán hol vihar, hol kánikula közepette jártam be először a falut – túlfűtött konyhában, széljárta szőlőlugasban, hűvös nappaliban, napfényes verandán fogadtak a dormándiak.

A házak és a porták sokfélék, a falukép nem archaikus, de nem is újszerű építési divatot mutat. A hagyományos forma a hosszúház; az épület hosszanti oldalához illeszkedő ámbitust oszlopok tartják – a legrégibb a századforduló táján, a legújabb a negyvenes években épült. Legtöbb a hatvanas-hetvenes évekbeli kockaház, a hetvenes évek végétől üvegezett verandával vagy folyosóval bővítették. A hatvanas években kezdett zsugorodni a cigánytelep: a többség ún. "cigánykölcsönnel" épített a falu különböző utcáiban. Jó néhányan a hagyományos stílust követték. Az ekkor építkező cigányok házai illeszkednek a faluképbe, mint ahogy a tősgyökeresnek mondott cigánycsaládok sem elkülönülten élnek a faluban, nem ritka a vegyes házasság. A szegénységről árulkodó házak a szociális helyzetet és nem a kisebbségi létet fejezik ki.

Emeletes ház mindössze néhány akad, az újabbakat inkább a díszes, nagyablakos utcai homlokzat jellemzi. Virágos előkert majd mindegyik házhoz tartozik, ugyanakkor a konyhakert nem kötelező tartozéka a portának. És ami szintén minden (nem ámbitusos) épületre elmondható: több lépcső vezet a főbejárat teraszához, s mindegyik lakásnak legalább két bejárata van.

A házak nagysága, külleme, belső tere és berendezése változatos, abban egyeznek csak, hogy szinte valamennyi kölcsönnel-hitellel, rokoni-baráti segítséggel épült. A század első felében sok ezermestere volt a falunak, majd mindegyik a kőműves- vagy az ácsmesterséget gyakorolta, s az uraságok építkezésein pallérozódott. Ezek a mesterlevél nélküli iparosok építették a dormándi köznép házait, és más falvak szegényebb családjaitól is gyakran kaptak megbízást. Az ámbitusos házak egy részének építését olykor helyi földbirtokosok támogatták, más részükre FAKSZ-kölcsönt vettek fel. (A FAKSZ = Falusi Kislakásépítők Szövetkezete 1928-ban állami kezdeményezésre alakult. Célja, hogy a Nagyatádi-féle földreform során telekhez jutott falusiak lakásépítését építőanyaggal segítse. Az anyagköltségekre hosszú lejáratú hitelt nyújtott, mérsékelt kamattal.) A hatvanas évek óta az OTP- vagy takarékszövetkezeti kölcsön általános. A költségeket mérsékelte a munkaadó vállalatoktól, szövetkezetektől igényelhető kedvezményes fuvar, az ingyenes vagy leértékelt, bontásból származó építőanyag.

Nincs a falunak elkülöníthető új és régi negyede, s a tulajdonosok társadalmi helyzete szerint sem fedezhető fel tagozódás. Nem látszik például, hogy az egyik utcában "rangosabb" volna építkezni, mint a többiben. Talán az egyetlen szabályszerűség, hogy a 33-as és a 31-es főút mentén gyakrabban bontanak el régi épületeket, hogy helyére nagyobbat, divatosabbat építsenek, de jómódot sugárzó házak vannak a faluszélen és a mellékutcákban is. Hogy melyik hol van, azt nem az építés időpontja, az épület stílusa vagy értéke határozza meg, hanem inkább a telekhez jutás története.

Ha a Debrecen felé tartó utas elhagyja Dormándot, az Oázis, a Róna, a Virág, a Robinson, a Nosztalgia és utoljára az Unicum helyiségeiben találhat enyhülést. Mintha a két falu közti kerékpárút végén, Dormánd déli szomszédjánál mulatság lenne az élet. Besenyőtelken a presszók és a kocsmák látványosak, a tetszetős portálok a vendéglátás országos mániáját hirdetik, holott ezek a kocsmák inkább hagyományőrzők, mint divatosak. Ötven éve a háromezer lelkes falu egy tucat kocsmárost tartott el: akadt köztük szállodának minősített vendéglő és alkalmi bordélyház is. A különböző társaskörök helyiségeivel együtt 16–18 helyen ihatott-mulathatott a nép. Az államosítás után mindet bezárták, a nyolcvanas évek elején három ivó működött. Besenyőtelek nemes közössége a jó haszonvételeket minden korban megtartotta magának. Nemes létükre nem szégyellték a kereskedést, sőt a kupeckedést sem. Már a 18. században is ölre mentek egy-egy kocsmabérletért. Szinte minden valamirevaló família életének egy-egy korszakában kocsmát vagy szatócsboltot tartott. A falu életének fontos része volt a mulatság, a fényűzés, a parádé. A jelentősebb egyházi ünnepeken díszmagyarba öltöztek. A társaskörök színielőadása után bankett következett, és kiváló mulatság volt a tánciskola záróvizsgája, a különböző egyletek és körök szilveszteri rendezvénye. Az úri összejövetelek többsége "bilétás", azaz zártkörű volt. A legfényesebb mulatságok színhelye a Kakas vendéglő volt. A falubelieken kívül gyakran látogatta a megyei intelligencia; a negyvenes évekre Észak-Magyarország-szerte híres vendégfogadó lett. A Kakast 1950 táján bezáratták, az egykori vendéglős, Magda Lajos a borsodi iparvidékre ment segédmunkásnak. A legendás Kakas vendéglő a faluközpontban állt, a főutca és a Hanyi utca sarkán. A nyolcvanas években a főutca és a Hanyi utca másik szögletén a szövetkezeti Búzavirág vendéglő működött. Ebédlőtermét szintén az intelligencia látogatta: itt ették az előfizetésest az iskola, a tanács és a téesz "fehérgallérosai". A kevésbé úri közönség a söntésben hajtotta le a "kispettyest" (vegyes pálinka pár csepp császárkörtével).

Az 1990-es rendszerváltás óta nincs Besenyőteleknek étterme, az intelligencia a napköziben ebédel. (1994 elején a Búzavirágból cipőboltot csináltak, helyiségeit ez év végén már nem használta senki semmire.)

A Búzavirág séfje maszek lett: a régi Virág kocsma helyén Virág presszót nyitott a Tárkányi oldalban. A presszós felesége a Virág kocsma tulajdonosának rokonságából való.

A nyolcvanas évek második felében kezdtek nyílni új vendéglátóhelyek. Mire ez a könyv megjelenik, biztosan elérik a régi szintet. Ezek a kocsmák ma is a helyi társasélet színterei, nem az átutazókból élnek. Falurészek szerint más és más a törzsközönségük.

Az újak a régiek helyén épültek, és szemrevalóbbak, mint a falu többi háza. A legcsinosabb az Unicum: egy helybéli ács kisiparos, Lehó Antal munkáját dicséri, aki a presszót a kilencvenes években egyik fiának ajándékozta. Kevés a hasonló mestermunka, pedig se szeri, se száma itt az építő kisiparosoknak. A helybéli kőművesek a hatvanas-hetvenes évek óta sokat építenek másoknak más falvakban, odahaza annál kevesebbet. A besenyőtelki családok nem a házépítésben versengenek, a falubeli rangot inkább az életvitel fejezi ki; a vendégfogadás, az ünneplés, az öltözködés, a nyaralás és a szórakozás mikéntje, a háztartás komfortja, a gépkocsi minősége. A házak berendezése és kihasználtsága többet árul el lakóiról, mint az épület külseje.

Az újszerűségükkel feltűnő, terebélyes tíz-tizenöt éves házak tulajdonosai szegény elődöktől származó családok. Őket a szoba-konyha-kamrás múlt kényszerítette nagy építkezésre. Mások meg azért bontottak és építettek évről évre, hogy megmutassák: telik tehetségükből újabbra, nagyobbra is. A jómódú gazdák, iparosok utódainak nem volt szükségük a státus efféle megerősítésére. A lakás belső átalakítására és berendezésére nagyobb gondot fordítanak. A hatvan éven fölüli gazdák az összkomfort helyett az archaikusabb jeleket választják: lovat tartanak, hozzá lovas szánt vagy hintót, díszes lószerszámot, húszas-harmincas évekbeli nívós polgári bútorokat.

A lakások mérete független a tulajdonosok jelenlegi anyagi helyzetétől és általában a családnagyságtól is. A kis házakat általában az agrárszegénység építette a harmincas évek előtt, ma egyedülálló özvegyasszonyok lakják. A legnagyobb házak sem újabbak: a század első évtizedeiben épültek kereskedők vagy nagygazdák számára. Mivel a kis házakban és az átlagosnál nagyobbakban kevesen laknak, a városból nézve tágasnak tetszik a lakótér. Egy lakosra körülbelül harmincnégy négyzetméter jut.

Miféle hát a házörökség, ami mintát adhatott az utóbbi évtizedek építkezéseihez? A falu nemesi múltjához tartoztak a cselédeknek, szolgálóknak is hálóhelyet adó tágas lakóházak. Ezekből négy-öt kúria nagyságú épület máig fönnáll. Kettő egy-egy gazdálkodó tulajdona, a többiben közintézmény működik. A száz hold körüli birtokosok portáit hatalmas gazdasági épületek (istállók, kocsiszínek, magtárak) uralták. Ezek közül az ötvenes években tizenhármat államosítottak, másokat lebontattak, a hatvanas évek után a maradék gazdasági épületet sem volt mire tartani. Ha elég tágas volt a telek, megosztották az utódok vagy idegen vevők között. A régi házat lakó örökös nemigen bontott, legföljebb gazdasági épületet.

A század első felében a kis- és középbirtokosok az örökölt családi portát bővítgették, a törpebirtokosok és a nincstelenek házbérben vagy faluszéli szoba-konyha-kamrás zsúpos vályogházban éltek, sokan (ideig-óráig) nagygazda határbéli tanyáján. 1945–46-ban mintegy száz család költözött el Nagykovácsiba, kitelepített svábok helyére; legtöbben a lakásínség miatt mentek el.

A háború előtt két – szegényeket segítő – lakásépítési akció érte el a falut.

A húszas évek végén tucatnyi ház épült hosszú lejáratú, ún. FAKSZ-kölcsönnel. A negyvenes években mintegy fél tucat ONCSA-házat utaltak ki; L alakú ámbitusos kis lakásokat, melyekben szoba, konyha és kamra volt. (ONCSA: Országos Nő- és Családvédelmi Alap, a második világháború utolsó éveiben országos akcióként ingyenházakat építtetett.) Két ONCSA-ház még ma is áll. A FAKSZ-os házak ezeknél általában nagyobbak.

A falukép máig magán viseli ezt az építészeti múltat: a házak egyötöde 1945 előtt épült. A Nagy Imre-féle kormányprogram meghirdetése után, 1954-ben készült a legtöbb ház, az éhínséges 1952-ben pedig egyetlenegy sem. A kilencvenes évek legújabb épületei a magtárak, az istállók, a gépszínek. A legifjabb közlétesítmény a butikudvar.

Besenyőtelek legöregebb építménye a dölyfös kalpagtornyú katolikus templom, amely a falu mértani középpontjában áll. A század első feléig az előtte levő téren tartották a piacokat (mögötte kocsma kocsiállással). 1991 őszén itt avatták fel a második világháború áldozatainak emlékművét. A környező házak és a főutca kétszáz-kétszázötven éve beépített házsora a középső rész, innen kezdett terjeszkedni a falu a török világ után.

Ahogy a besenyőtelkiek beszélik, tán háromszáz esztendeje is van annak, hogy nemes Szabó uram kisasszonylányai fehér lovakon nyargalásztak a török dúlta pusztán, mígnem nemes Szabó uram a kisasszonyok három fehér paripáját pusztafalura cserélte. A levéltári források ugyan nem emlegetnek holmi paripákat, csak az egykori pusztafalu örököseit, a három Szabó fivért. Egy emberöltő múltán a nemes fivérek utódai benépesítették a falut.

A három testvér leszármazását követve három részre osztották a közbirtokosság tulajdonában lévő termőföldet és a legelőket s vélhetően a község belterületét is. A főutcát követő falu közepe, a Hanyi-oldal és a Tárkányi-oldal volt a falu ősi magja.

Besenyőtelken századunk első harmadáig a falurészek és a hadak nevei alapján lehetett eligazodni. Csak néhány néven nevezett utca volt, mint például a Vasút utca – ez vezetett volna az állomásra, ha a besenyi birtokosok megengedik, hogy termőföldjeiket vonatsínek barázdálják. 1931-ben került sor az első utcakeresztelésre. A község kelet–nyugati tengelyétől északra az elcsatolt felvidéki városok, ettől délre az elcsatolt déli területek (Délvidék, Erdély) városai az utcanévadók. A tengelyben lévő, Mezőtárkányra vezető út a legfőbb kivétel: ezt egy helyi notabilitásról, a malomtulajdonos Czakó Kálmánról nevezték el, aki 1911-ben villanytelepet létesített a faluban. (A negyvenes évek végén éppen ebből lett "Sztálin" utca. Sztálin nevét 1989-ben Jókai Mór váltotta fel.) 1931-ben még névtelenek az Alsó- és Felsőtelep utcái, ahová a 20. században épültek újabb negyedek.

A falu közepén sokfélék az épületek. Láthatunk nyári konyhával, gazdasági melléképületekkel összekapcsolt L alakú házat, sokablakos, tekintélyes kúriát, tornácos parasztházat, magasföldszintes és néhány erkélyes, emeletes lakóházat is. Van néhány múlt századi, század eleji épület, de a legtöbb a hatvanas évekből való. A nyolcvanas évek óta a vállalkozók diktálják az építési stílust. Az új üzletekhez (vendéglátóhelyek, butikok stb.) kapcsolódnak a tulajdonosok lakásai is.

A telkek és a házak alapterülete szintén változatos. Egyholdas portát ugyanúgy találunk, mint nyolcvan négyszögölest. Átlagosnak a háromszázas telek mondható. A legnagyobb ház kb. háromszáz, a legkisebb negyvenöt négyzetméteres. A középső részben egymás mellett laknak a vagyonból kicsöppent, szerény nyugdíjból tengődő egykori nagygazdák, vállalkozók, kereskedők vagy elszegényedett utódaik és a manapság tevékeny kereskedők, vállalkozók és nagygazdák. Kevés az "átlagcsalád". Aki ide született, ha teheti, itt marad, bárhogyan alakul a vagyoni helyzete. És az is szabálynak látszik, hogy a többi falurészből előbb-utóbb ide költöznek, akik meggazdagodtak.

A falu közepétől, a főutcától keletre elterülő falurészt a besenyőtelkiek Tárkányi oldalnak nevezik. Az alapítással egyidős hadas településszerkezet emlékeivel csak ebben a falurészben találkozhatunk. Máig köztudomású, hol van a Vass-had, a Magda-had, a Tuza-had. Legalább százesztendős névemlék lehet a Hóstya is. Így hívják a faluszélt, hasonlóképp, mint az egykori mezővárosok külső negyedeit. A falurészt kettészelő út Mezőtárkány felé vezet, a határ legtermékenyebb földjeihez. A Tárkányi oldal Besenyőtelek parasztnegyede volt; a század első felében itt működött a középgazdák olvasóköre, a Kiskör. A laza, foghíjas portahálózat adhatta az ötletet a községi elöljáróságnak, hogy a vályogvető gödrök partjain lakó cigányokat a Tárkányi oldalra telepítse. A hatvanas-hetvenes években a községi tanács ugyanitt építtetett a cigányoknak CSÉ (csökkent értékű)-lakásokat.

Besenyőtelken a 18. század óta élnek cigányok, máig elkülönülten és kirekesztetten. A lakosság tíz-tizenöt százalékát adó kisebbség zöme ma is a Tárkányi oldalban lakik. (Az egyik itteni vendéglátóhelyet cigánykocsmaként emlegetik. A faluban azt beszélik, hogy vannak a főutcán olyan "úri kocsmák", ahol cigányokat nem szolgálnak ki. A nyolcvanas évek végén annak is híre kelt, hogy egy rangos helyen álló néhai gazda háza cigánynak semmi pénzért sem volt eladó.)

A Tárkányi oldalon a szegénység az utóbbi negyven-ötven évben még jobban eluralkodott; a kolhozvilágnak a parasztnegyed csak kárát látta. A mai lakosok többsége téesznyugdíjas, téesztag és létbizonytalanságban élő cigány, feltűnő még a "vénlegények" és "vénlányok" sokasága. Az alacsony életnívó a házakon is meglátszik. Egyharmaduk több mint negyven éve épült, a lakások egytizede negyvenöt négyzetméteresnél kisebb.

Az egykori parasztnegyedben kevés a főállású magángazda és a kereskedő. Ma még nem látszik, hogy a falurészre milyen jövő vár. Lakói elöregszenek, gyerekeik pedig elköltöznek a faluból, vagy a középső részben építenek. Ha a főutcán és tájékán elfogynak a telkek, megújulhat a Tárkányi oldal, legalábbis a faluközponthoz közel eső részei.

A falu harmadik ősi eredetű része, a Hanyi-oldal a falu közepétől nyugatra fekszik. Az ötvenes évekig ez volt Besenyőtelek iparosnegyede, központjában az 1912-től működő Iparoskörrel. (A negyvenes években mozinak is helyet adott.) A kisebb falusi szolgáltatók csoportosultak itt. A szegényebb mesteremberek, az ezermesterek és a kontárok kispénzű megbízóknak dolgoztak. Emellett vállaltak részesművelést, elálltak napszámosnak, aratónak, kubikosnak, dohánykupecnek, lókupecnek – mikor mi adódott. Hasonló életművészek voltak a falurész kisparasztjai.

A középső rész közelében és a faluszélen módos gazdák és örökös cselédek voltak az őslakók. A legelesettebb réteg a vályogvetőknél, a Gödörparton lakott.

A téeszekhez mindössze néhány egykori cseléd, idős törpebirtokos és középgazda csatlakozott. A iparosok nem akartak közös földet művelni. A falurész napjainkig megtartotta iparos jellegét, de ezt nem a főállású kisiparosok kiugró arányának köszönheti. Az iparosság a kilencvenes évekig gyári, ipari munkások tömegét jelentette. A létfenntartáshoz szükséges mellékest általában a mezőgazdaságon kívül keresik meg.

A hetvenes években itt épült a legtöbb ház, a lakások fele százhúsz négyzetméteresnél nagyobb. Minduntalan a "Fenn az ernyő, nincsen kas" szólás kísért, ha a Hanyi-oldal utcáit járom.

Hamis a látszat, mondogatom magamban egy-egy ismerős porta előtt. Hamis, mert a külső azt sugallja, hogy az impozáns házak a munkajövedelem bőségéből születtek. A családtörténetek viszont arról szólnak, hogy a nagy házak egy részét az ott lakók szülei építették. Másokat verejtékes túlmunkák jövedelméből hoztak össze, ebbe olykor belerokkant a család. Látni való, hogy az egyszeri nagy erőfeszítés után már nem telik a lakóház méretéhez, kiviteléhez illeszkedő életmódra. Ritka az olyan család, amelyik az utóbbi harminc-negyven évben mezőgazdasági termelése jövedelméből építkezett.

Persze vannak még, akik máig sem tudtak kivergődni az örökölt szegénységből. Maguk vagy szüleik negyven-ötven esztendeje házbérből házbérbe költözködtek, s a "fejlődés" csak annyi, hogy ma sajátjuknak mondhatják a negyven-ötven négyzetméteres lakást – a Gödörparton vagy egy megüresült régi gazdasági épületben.

A Hanyi-oldal végleteire jellemző, hogy itt lakik a falu egyik leggazdagabb kőművese és a legelszántabb lókupece is. A külső alapján bajos lenne kiválasztani, melyik ház tulajdonosa multimilliomos és melyiké segédmunkás.

De amiben alig van különbség a kis és a nagy házak, a gazdagok és a szegények között, az a mindennapos szomszédolás szokása. Ez a Hanyi-oldal luxusa, amely mintha könnyítené az egyéni-családi próbatételek és tragédiák súlyát.

Az ősi falurészekhez a 20. században kapcsolódtak újak. A sokasodó szegénység a század elején már alig férhetett a tanyasi cselédlakásokban, a falubeli úri portákon és a gödörpartok hevenyészett, apró házacskáiban. Ezért a községi elöljáróság a húszas években új telkeket parcellázott a falu végein. A déli faluszélen alakult ki az Alsótelep. A főutca páratlan oldalán egy örökösök nélkül maradt család földjét osztották ki gazdasági cselédeknek, házatlan agrárproletároknak. Az alsótelepiek induláskori gazdasági állapotát jellemzi a falusi szájhagyomány, miszerint 1945 előtt az Alsótelepen csak két lovasgazda lakott. A főutca páros oldalán 1945-ben osztottak telket.

Az Alsótelepen nincs tehát 1920 előtt épült ház. A mai házak egynegyede 1920–1944 között épült. A második, 1945-ös parcellázás alig hagyott nyomot a mai faluképen. Újabb jelentékeny építkezésekre csak húsz-huszonöt év múlva került sor. Az építőkedv a nyolcvanas években ismét föltámadt, a régi házakat is felújították. Ezért nem maradt az Alsótelepen kis lakás, a többség meghaladja a kilencven négyzetméterest.

Az Alsótelepet leginkább a földművelő munkások negyedének mondhatnánk. A házatlan-földtelen alapítók a háború előtt gazdálkodni kezdtek, de kis formátumú gazdaságaik a következő téeszvilágban nem gyarapodhattak.

A falurész első szülöttei 1945 táján értek felnőttkorba. Igazi paraszt nem lehetett belőlük, de kubikosként, ipari munkásként kisebb-nagyobb családi gazdaságuk mindig volt – a munka nagyját az asszonyokra hagyták.

Tipikus alsótelepi életterv: a család jövőjét tanult szakma gyakorlására alapozzák, s a kiegészítő jövedelem mezőgazdasági termelésből származik. A szakmát, a képzettséget sokra tartják. A felnőttek több mint felének van valamilyen képzettsége, szakmája, magasabb iskolája. Kiemelkedő a középfokú végzettségűek aránya. Az igények mértéktartóak, az életforma, a pályaválasztás lényege a stabilitás.

Lakói életkorát nézve Alsótelep a legfiatalabb falurész. Majd mindegyik családban van gyerek, kevés a magányos öregember.

Az alsótelepiek többsége ma azonos lépcsőn foglal helyet, s emiatt egyöntetűbb a többi falurésznél. És mégsem szegényköztársaság. Az ősi falurészekhez való fölzárkózás hajtóerejét a történelmileg tartósan hátrányos helyzetű családokban rejlő energia adja.

A Hámán Kató, Ságvári Endre, Somogyi Bacsó Béla, Mező Imre nevét hirdető utcatáblák sejtetik, hogy a másik 20. századi falurész, az északi Felsőtelep jellegzetes szocialista képződmény. Szegények teremtették, a káderek belakták, s a tisztviselőkhöz illő házakban ma nyugdíjas öregemberek élnek.

A telepet a húszas években agrárproletárok, cselédsorból kifelé tartó famíliák és elszegényedő gazdacsaládok alapították. Néhányan hosszú lejáratú FAKSZ-kölcsönt kaptak az építkezéshez. Bár a lakásokhoz belső tornác járul, az udvarhoz gazdasági épületek, a cselédsorból kevesen léptek át a gazdasorba. A telekosztás után húsz évvel a porták felén még jószágot sem tartanak.

Másodszor az ötvenes években parcelláztak. Házépítéshez kölcsönt senki sem kapott, építőanyagot a tulajdonosok "önerőből" szereztek. Ma is köztudomású, hogy melyik utca kinek a "betagosított" tanyájából, lebontásra ítélt magtárából épült; honnan való a tégla, a vályog, a gerenda, az ajtó, az ablak. Az 1954–58 között épült házak stílusa szegényes-kispolgárias, eltér a faluban szokásostól. Gazdasági épület, gazdasági udvar alig van, a bejáratot szőlőlugas keretezi. A tornác helyén üveges veranda, két-három-négy lépcsős bejárattal. Ez a házforma jellemzi a telepet; az épületek túlnyomó része ebből az időből való.

Két oka is van, hogy az új falurészek közül a Felsőtelepből lett kádernegyed. A negyvenes-ötvenes években a vándorló cselédek közt volt a legnépszerűbb a kommunista párt, s a Felsőtelepen több ideverődött "jöttment" lakott, mint a falu egyéb részein. E "jöttmentség" okán elsősorban a felsőtelepiek jutottak vezető politikai tisztséghez. A második oknak az látszik, hogy az ötvenes években a megerősödött új hatalom osztotta a telkeket. A felsőtelepi tanácselnök elvtársaival együtt szorgalmazhatta a középső résszel rivalizáló telepi elitnegyed megszületését. Egy bokorba jutottak a különböző rendű és rangú vezetők, a téeszek alapítói és szervezői, a kommunista párt és a tanács első emberei. (A kezdet kezdetén a kommunista pártsejt a falu közepének elfoglalását tervezte: a templom közelében lévő Katolikus Olvasókörből kiebrudalta a nagygazdákat.)

A Felsőtelep férfinépének zöme szolgát alkalmazó urak híján állami vállalathoz állt szolgának. 1948 előtt a besenyiek csak a mezőgazdasági "holtszezonban", időszakosan jártak kubikmunkára. Eztán a kubikosság állandó, bevett foglalkozás lett, s az maradt a nyolcvanas évekig. A mai Felsőtelepen minden második házban lakik olyan családtag, aki hosszabb-rövidebb ideig kubikolt. Így az sem meglepő, hogy itt a legkevesebb a tanult, képzett munkaerő s ritka az érettségizett.

A Felsőtelep kapujában ma az Oázis ékeskedik; egy gazdafiú cukrászdája – alkoholmentes, talán azért, mert majd mindegyik felsőtelepi család a maga borát issza. Imponáló porta húzódik mögötte; tulajdonosa a cukrászdás apja, egy százholdas nagygazda, napszámosai, cselédei erdélyi menekültek. Az udvarán magasodó gépszín, gabonatároló és istálló idegenül áll a virágos, konyhakertes tisztviselőházak között. Neheztel is a közvetlen környék, ha előttük vonulnak a tehenek. Pedig a gazda velük egyívású, apja egy tanyasi cselédlakásban született. A gazda idősebbik, tanult mezőgazdász fia ugyancsak magángazda. Talán így kezd fiatalodni a falurész, ahol ma a legtöbb öregember lakik. Akkor is, ha a kádernegyed tervezői a telekosztáskor nem ilyennek képzelték a jövőt.

1980-tól 1990 októberéig Dormánd Füzesabony tanácsához tartozott. E városnak fontos szerepe van a dormándiak oktatási, kulturális, egészségügyi és kereskedelmi ellátásában, s a legtöbben dolgozni is odajárnak. Dormánd az alapítása óta szinte mindig valamilyen függőségi viszonyban volt, bár névleges közigazgatási-gazdasági önállóságát csak az 1970-es évek közepétől kezdte megnyirbálni Füzesabony. A szabad választások óta (jogilag) független önkormányzat áll a falu élén, de a századok során kialakult függőségérzetet nem tüntetheti el egy csapásra a községi elöljárót felváltó polgármester. Itt nyomát sem találtam a szülőfalut-lakóhelyet földicsérő elfogultságnak. A dormándiak falujukat csak "ehhez vagy ahhoz képest" hajlandók jellemezni, és a maguk egyéni életpályájának mérlegelésekor is egy másik (rangosabbnak tartott) településen lakó család vagy személy példáját tekintik mércének. Akkor is, ha a maguk kudarcáról, de akkor is, ha a maguk sikerességéről beszélnek.

Dormánd 1945 előtt sem volt "önellátó" közigazgatási egység, s nem működtek rétegszervezetek sem. Az alvég és felvég közt is csupán annyi volt a különbség, hogy itt és ott más-más uraságnak szolgáltak. Volt ugyan bíró és kisbíró, de a hivatalos ügyek intézése a besenyőtelki jegyzőre várt, s a betegekhez is innen hívták a körorvost. Az illetékes csendőrőrs Füzesabonyban volt, ugyanott lakott a körzeti állatorvos. Közintézményei: az iskola és a templom. A római katolikus gyülekezet nem tartott önálló papot, a dormándi mindig leányegyház volt. A múlt század közepén negyvennégy zsidó vallású lakost írtak össze: imaházuk a húszas évekig működött. (Az egyik zsidó boltost még a negyvenes években is sakternak hívták, bár tisztségét nem gyakorolta.) Csak a kereskedés virágzott. Négy-öt kocsmáros és szatócs tudott itt boldogulni, egyiküknek mészárszéke és cséplőgépe volt.

A dormándiak függőségének történeti, demográfiai előzményei, gazdasági okai vannak.

Az Árpád-korban Bügér- vagy Buger-Besenyőnek hívták, nem falu volt tehát, hanem csak besenyőtelephely. (Heves megyében ma is közkeletű ez a szó; a "büge, bige" kifejezést a gyengeelméjű szó megfelelőjeként használják.) Ez az elnevezés arra utal, hogy a történelmi időben szegény, alacsony státusú település lehetett. A török világ elmúltával szolgáló, majorsági faluként kezdte életét: tizenöt majorsági és nyolc zsellércsalád lakta. Földje néhány birtokos nemes kezén volt.

A mai Dormándon alig találni olyan famíliát, amelyik a török hódoltság utáni újratelepedés óta folyamatosan, megszakítások nélkül a falu lakója lett volna. Még a törzsökösnek tekinthető családok is eltűnnek egy-egy emberöltőre a faluból, majd ismét megjelennek, aztán megint nyomuk vész... Tartós jelenlétük hiányát a vidék nincstelen lakosainak életstratégiája látszik magyarázni.

A vidék agrárszegénysége már a 18. században igen mozgékony volt, "állandó lakás" helyett inkább "szállásokon" élt – hol egyik, hol másik cselédtanyán. Ezen a tájon (a Jászság, a Tisza középső s felső szakasza és az Északi-középhegység által határolt területen) a gazdálkodás központjai a tanyák voltak. A földesurak tanyákból-cselédekkel dolgoztattak, a főnemesi és egyházi mamutbirtokok tulajdonosai, bérlői ugyanúgy, mint az ötven-száz holdasok. (A legtöbb földje a szatmári püspökségnek és az egri érsekségnek volt.)

A gyakran tizenöt-húsz családnak munkát-lakást adó tanyákat a szegénység – úgymond – átmeneti szállásként használta, sokszor költözött, így mentesült a falvakban köteles feudális terhek alól. E tanyákon munkájuk fejében lakásra és egyéb szolgáltatásokra számíthattak. Jó részük családosan jött-ment; olyan helyeket kerestek, ahol lehetőleg a család minden tagjának akad munka, ahol jószágtartási és legeltetési jogot, tehát minél több haszonvételt kínálnak.

A 19. század végére, a 20. század elejére a jobbágy és a zsellér státusa (jogilag legalábbis) megszűnt, s ezentúl a falusi kisgazdalétet nem nehezítette többé a robot, a tized és más feudális követelés. A 20. században a paraszt szabadon költözhetett, s munkát is szabadabban választhatott. Immár "alantasabb" volt tanyasi cselédnek lenni, s egy-egy nincstelen család vagy egyedülálló cseléd mérlegelhette, hogy a létbizonytalansággal járó falusi szabadság vagy a biztonságos szolgaság látszik-e számára elviselhetőbbnek. A 20. század elejétől törekedtek a falusi illetőségre; a cselédek – kisebb-nagyobb elszántsággal ugyan, de – valamennyien falusi házat, saját földecskét szerettek volna. Az "átminősülés" persze nem ment egyik napról a másikra. Ha egy cselédfamíliának egy-két nemzedéken át jól fizető, méltányos uraságnál sikerült megtelepednie, volt esélye rá, hogy összegyűlik egy kis tőke falusi lakótelekre, házra, megélhetést nyújtó földdarabra. Dormánd e tanyásvilág közepén befogadta a vándor cselédeket, akik sokszor továbbálltak. Tartós meghonosodásuk századunk elején kezdődött, de sokszor hiába sikerült a beköltözés, az élethez kevésnek bizonyult a cseléd falusi gazdasága, alig lehetett meg uradalmi munka nélkül. Többnyire csak a cselédlakás szűnt meg, a cselédtermészetű munka és munkaviszony nem.

A vagyongyűjtésre esélyes szegődött cselédnél jóval több volt a kiszolgáltatott: a csak ideig-óráig kommenciós, a hetekre, hónapokra, fél esztendőre fölfogadott szolga, az időszakos munkákra szerződtetett summás és napszámos. Népes szolgaseregnek adtak munkát az uraságok falusi udvarházai és a nagygazdaporták, ám ez kevésbé vonzotta a vándor szegénységet – a szolga munkaviszonya jóval ingatagabb volt, mint a tanyasi cselédé, soványabb haszonvételekkel járt, s csak elvétve kaphattak családosan lakást.

A régmúlt tanyasi cselédvilágra azok emlékeznek regényes nosztalgiával, akik az átlagosnál jobb helyzetben éltek, s így számon tartotta a család az ügyes, szerencsés vagy tragikus sorsú ősöket. Elbeszélésre érdemes, ha a dédszülő, a nagyszülő pandúr, komornyik, parádés kocsis vagy csárdás volt, a tanyavilág egyszerű mezei munkásáról nem őriznek érdekes epizódokat.

Az elődökről és a tanyasi-pusztai életről a legdramatikusabb mesét egy özvegyasszonytól hallottam. Erdélyből származó dédnagyanyja egy Tisza menti állatkereskedőhöz ment feleségül. A jómódú, juhászatból élő házaspárt a múlt század közepén a kolera vitte sírba. Négy árva maradt utánuk: két legénykedő fiú, egy tizenöt-tizenhat esztendős lány, a legkisebb (hétéves) elbeszélőnk nagyapja volt. A két legény belefeledkezett a kártyába és az italba, s gyorsan fogyatkozni kezdett az örökölt vagyon. Tanyán éltek, a háztartást a lány vezette, s ő nevelte-gondozta a legkisebb fiút. Egy alkalommal a két fivér részegen tért haza, s a lánytól pénzt követeltek a mulatság folytatására. A lány nem teljesítette kérésüket, mire a legények ütni-verni kezdték, s hajánál fogva húzgálták a földön. A legkisebb fiú, ijedelmében, hogy szülei után egyetlen oltalmazóját, a nővérét is elveszíti, felkapott egy heverő vasdarabot, s egyik bátyját úgy fejbe kólintotta, hogy az elterült a földön. A kisfiú azt hitte, hogy megölte a bátyját, elmenekült a tanyáról, és soha többé nem tért vissza. A pusztában kóborolva talált egy tanyásgazdát, aki fölfogadta istállófiúnak. Innen vitték el tizenkét esztendőre katonának. Leszerelvén tanyát bérelt, majd házasemberként tanyán lakó uradalmi juhász lett, örökébe fiai léptek. Egyikük (a történetet elbeszélő asszony apja) a juhászságból földet, falusi házat tudott venni, s csak az 1945-ös rezsimváltás akadályozta meg, hogy módos parasztgazda legyen belőle.

A tanya és a falu közti vándorlás a 19. század végéig kizárólagos életformája volt a vidék földtelen szegény emberének. A miskolci vasútvonal építésének idején változott a világ Dormánd körül. A századforduló táján kezdtek el tömegesen pályázni a vasutas-egyenruhára. Persze nem kerülhetett be mindenki, ám a felvételkor jó falusi szokás szerint egyik a másikát pártolta-segítette. Az ismerős, a rokon ajánlása csupán az induláshoz volt elég, belépő arra, hogy az újonc megkezdhesse a második világháború előtt még kötelező hároméves próbaidőt. A tettre kész vasutasjelöltek csak tanfolyamok sokasága után szabadulhattak meg a pályaépítő kubikosszerszámoktól. Évekbe tellett, míg pályamunkásból valaki munkavezetővé vagy netán kalauzzá léphetett elő.

A füzesabonyiak (helyben lévén) nagyobb eséllyel szálltak versenybe a vasutasállásokért. Őket vették fel a füzesabonyi MÁV-csomópont és a környék munkahelyeire. A legtöbb dormándinak távolabb jutott munka, s így nemcsak munkaköri kötelességből kellett sokat utazgatniuk: munkahelyükre menet-jövet is több száz kilométert vonatoztak. A folytonos jövés-menés némiképp változtatott a falu egészének mentalitásán és életmódján. Részint a vasutasok rendszeresen híreket hoztak a távoli, eddig idegen világból, részint pedig – mivel a vasutasok átlagosan heti egy napot töltöttek otthon (a MÁV-szállásokról szombaton este indultak haza, s vasárnap éjjel már utaztak vissza) – elszakadtak a család mindennapos gondjaitól. A földműves- és egyéb ház körüli munkákból kimaradtak, csak az uradalmi aratásokra vettek ki szabadságot.

A múlt század végén, amikor országszerte lendületes út- és vasútépítés kezdődött, mindenütt megjelentek a kubikosbandák. A javarészt agrárproletárokból szerveződő csapatok általában alkalmi megbízások alapján dolgoztak. A kubikos nem is álmodhatott nyugdíjról, rendszeres fizetésről, csak szezonmunkákat tudott szerezni. Dolgoztak kubikosok is a vasúti földmunkákon, de a dormándiak zöme nem alkalmi kubikosként, hanem MÁV-alkalmazottként tolta a talicskát. A próbaidő letelte után nem kellett újabb és újabb kubikmunka után járni. A dormándi vasutasok egy része tehát menetkész ("repülőszolgálatos") pályamunkás volt, a többség vasúti csomópontok állomásain és rendező pályaudvarokon a vagonok mozgatásával, a vágányok felügyeletével, karbantartásával foglalkozott.

A mozgástér nagyságában és ezzel együtt a világi jártasságban forradalmi változást hozott a vasút. A munkához való viszony mégsem forradalmasodott, mert a vasúti regula többé-kevésbé egyezett az uradalmi munkáltatás szabályaival. Mindkét szervezetben egyértelmű és szigorú volt a hierarchia, a felelősség csak egy-egy feladatra korlátozódott, önálló döntésre, kezdeményezésre szinte sohasem nyílt lehetőség, mindkét szervezet egészének működése áttekinthetetlennek, felfoghatatlannak mutatkozott. Így aztán az egykori szolgák és cselédek a szolgálatban gyakorlott, ideális munkavállalói lehettek a vasútnak. Hasonlóságról persze csak a munkamorált tekintve beszélhetünk, hisz akkortájt a dormándiak meggyőződése szerint a nyugdíjat (a kiválóknak "altiszti" presztízst) ígérő vasút volt a különb. A társadalmi "fölemelkedés" korlátlanabbnak látszott, tehát minden valamirevaló férfi inkább választotta a vasutat, mint a parasztias cselédmunkát. (A parasztmunkából csak az önállóságot szerették volna, ezért veszegettek földet a jobb keresetű vasutasok a megtakarított pénzükön.)

Századunk közepén a vasút már a dormándi férfiak egyharmadának munkaadója. Ez idáig sokan kerültek általános tiszteletet parancsoló állásba vagy legalább olyan munkakörbe, amelyben ők lehettek a "megmondhatók". A háborúban vasutasként álltak hadiszolgálatba. Sajátos háborús emlékeit idézte fel a falu egyik legakkurátusabbnak mondott nyugdíjas vasutasa:

*

Századunk első felében a nők még nem jelentkeztek a vasúthoz. A vasutasfeleségek odahaza cselédkedtek, napszámba jártak, mostak, vasaltak az uraságoknál. Ha volt is a családnak egy kevéske földje, az asszonyok csupán családi fogyasztásra termeltek. Lehetett bármekkora a föld (három-négy holdnál sehol sem volt több), árutermelésre sem kicsiben, sem nagyban nem vállalkoztak. Néha kofálkodtak tejjel és tojással, de akkor is legföljebb Füzesabonyig merészkedtek el. A "tűpénzrevalót" többnyire az abonyi rőfösboltokban költötték el. (Hála a zsidó kereskedőknek, akkoriban minden sarkon volt egy.)

A nők közül a lányok keltek vándorútra. Úri házakhoz szegődtek szobalánynak, szolgálónak, pesztrának, nem mindig a kenyérínség hajtotta el őket otthonról. A két-három gyermekes családok lányai ugyanúgy szerencsét próbáltak, mint sok testvérrel megáldott társaik. Szolgálóskodtak Dormándon, sokan kerültek Füzesabonyba, Egerbe és a megye más községeibe. A szolgálók legnagyobb és legkeservesebb kalandja a fővárosi cselédélet volt. A falun kívüli cselédkedés egyik előnye a szélesebb körű ismeretség volt; az idegenben szolgáló lányok révén közeli vagy távoli vidékről származó férfiak (férjek) költöztek a faluba.

Dormánd egyik legidősebb asszonya, a kilencvenéves Juli néni sok helyen szolgált lánykorában, cselédsége történeteit családja is jól ismeri, s ma már ők emlékeznek jobban a régi időket felidéző elbeszélésekre.

A sovány, fürge mozgású néni egyetlen lányával és vejével a főutcán, a felvégen lakik, övé a hátsó kisház, az utcára néző nagyobb épület a házaspáré. Itt a konyhát nappalinak rendezték be, a sütés-főzés Juli néni lakásában zajlik. Amikor beköszöntem, az asszonyok a fehér abroszos asztal körül sürgölődtek. Míg az idősebbikkel a kis szobában beszélgettünk, a fiatalabbik rétestészta dagasztásával foglalatoskodott. A rétestésztát Juli néni nyújtotta, eközben lánya a család háború utáni életéről mesélt.

"HOL AZ EGYIK GAZDAGNÁL, HOL A MÁSIKNÁL"

– A szülei is idevalók?

– Hányan voltak testvérek?

– A szülei miből éltek?

– Édesapja mit dolgozott?

– És mire vitték?

– Juli néni mikor állt munkába?

– Onnan hova került?

– Hogyan találta a szolgálóhelyeket?

– Ki volt Tenken az uraság, akinél szolgált, Juli néni?

– Itt meddig szolgált?

– Miért volt ott a koporsó?

– Kinek vitték oda az ennivalót?

– És a kutyák hol voltak?

– A két pap a két kutyával?

– És maguk szolgálták fel nekik az ételt?

– Ott is konyhalányok voltak?

– Idehaza milyen munka adódott?

– Engel Pál engemet bevitt a konyhára a főszakácsného', és azt mondta: – Fiam, ügyelj, tanulj szorgalmasan, mész egy hónap múlva Pestre! A lányomnál, Nóránál szolgálsz. Kapol harminc pengőt egy hónapra, de ha szükséges, majd még kiegészítem. – Én nem ellenkeztem. Nóra az Andrássy úton lakott, mindjárt a Párizsi mellett, az első emeleten. (Párisi Nagyáruház, épült 1909–1911-ben.)

– Nagy volt a vendégjárás?

– Engeléknek Dormándon mit dolgozott?

– A férjét hogy ismerte meg?

– A férje tiszt volt?

– Hol született?

– Mennyi ideig udvarolt a férje?

– Mikor házasodtak össze?

– Miért várt olyan soká a férjhez menéssel?

– Az esküvő után hova mentek lakni?

– Melyik kastélyban laktak?

– Hogy kerültek oda?

– Milyen volt a kisbíróság?

– Amikor a kisbíróság letelt, hol talált munkát?

– Juli néni is eljárt a téeszbe?

– Most van-e valamilyen jövedelme?

– Juli néni volt-e párttag?

– 45-ben lépett be?

– Miért lépett ki?

(Juli néninek egy gyermeke, két unokája és öt dédunokája van. Lányának, Annusnak a férje, Gábor félárvaként került Dormánd egyik módos parasztgazdájához, aki fiává fogadta. A százholdas birtokot talán meg is kaphatta volna, ha 1945 után nem "kulákcsináló" rendszer következik. Gábor így sem örökös, sem gazda nem lett, de némi rangot mégiscsak szerzett a faluban. Sofőrnek tanult, s az ötvenes években az ő (állami) teherautója Dormánd egyik nevezetessége volt – az egyetlen gépjármű, ami elverte a falusi csendet. Tán ez is növelte a helybéli fiatalok kedvét, hogy megtanuljanak traktort, kombájnt vezetni.

Annus harminckét évet töltött a téeszben, Gábor negyvenkettőt a volán mellett. Ma mindketten nyugdíjasok. A cselédmúltra mindössze az emlékeztet, hogy a férfi gyakran megfordul az átellenben lévő Latinovits-kastélyban. Kertészkedik, rendezkedik, gondját viseli a sportkör kastélybeli helyiségeinek. Az önkormányzat fizeti meg a munkáját. E fizetség miatt van irigye a faluban, hisz itt mindig kevés volt a munkaalkalom.)

Fiuménak és egy figyelmetlen hivatalnoknak köszönheti ez a vidék, hogy mai forgalmához alkalmas méretű vasútállomása van. A fáma azt tartja, hogy az azonos kezdőbetűk miatt Füzesabonyban valósították meg a fiumei állomásépület tervét. Ez az állomás szolgál Dormándnak és Besenyőteleknek is, mert ezt a két falut mindmáig elkerüli a vasút. A vonatoktól a hatvanas évek óta járnak menetrend szerinti autóbuszok a környék falvaiba.

A miskolci vasútvonal építése a dormándiak életében nem csak azért hozott forradalmi változást, mert a vasútüzem új munkahelyek sokaságát teremtette meg. Ezzel a vasúttal érkezett (a szó szoros értelmében is) új, korszerűen gazdálkodó, szociális gondolkodású földbirtokosa. Az új földesúr egy karriermese hőseként él a falu emlékezetében, leszármazottja 1943-ig a dormándi létfeltételek alakulásának kulcsfigurája volt.

Engel Jónás egykori tollas zsidó két liter pálinkát kapott egy pesti borkereskedőnek tett szolgálataiért. A pálinkát a Keleti pályaudvar környékén egy kocsmárosnak kínálta megvételre. A pálinka nem kellett. Ezután Engel Jónás betért egy másik italmérésbe, ahol kért egy féldeci pálinkát. Az üres poharat zsebre vágta, és kiment a Keletibe, ahol éppen akkor kezdték építeni a Miskolcra vezető vasútvonalat. A félig kész vágányok mellett a krampácsoló munkásoknak féldecinként elmérte-kiárulta két liter pálinkáját. "Bevételéből" már négy litert vett, folytatta a kimérést. Ahogy haladtak a vasútépítők a munkával, úgy követte őket Engel Jónás a pálinkájával, mely idővel ugyancsak megszaporodott. Eleinte csak egy kis bódéja volt, amit a munkások eszkábáltak, és ők emelgették egyre előbbre, tovább Miskolc felé. A pálinkás gyaloghintóját később kecskehúzta, majd szamaras kordéra cserélte fel. Ahogy fogyott az út a vasútépítők előtt, úgy gyarapodott a pénze Engel Jónásnak. Amire a vágányok Füzesabonyig értek, a pálinkás ember már tekintélyes tőkével rendelkezett. Éppen ez idő tájt volt eladó egy meglehetős birtok a dormándi határban, és Engel Jónás a pálinkából szerzett pénzen megvásárolta. Így kapott Dormánd a 19. század második felében új földesurat.

(A mese részletei kissé pontatlanok, ugyanis a Pestet Miskolccal összekötő vasút két, egymástól független szakaszként készült el. Először a Miskolc és Kassa közötti vonalat építették ki, s ez nem állt kapcsolatban a Józsefváros–Hatvan–Salgótarján–Losonc vonalon létesített magánkézben lévő vasúttal, amit a magyar állam 1868-ban vásárolt meg. A magyar állam ekkor határozta el a Hatvan és Miskolc közti szakasz megépítését. Az új vonalon, amelynek egyik állomása Füzesabony lett, 1870-ben indultak meg a vonatok. Ezzel egy időben Fiuméban is folyt a vasútépítés.

Hogy mire képes a népi képzelőerő, először akkor tapasztalhattam Dormándon, amikor a Remenyik-ház egykori gondnokát hallottam mesélni. Ismertem Remenyik Zsigmond életművének nagyobbik felét, de a gondnok elbeszélése közben gyanakodni kezdtem, hogy nem olvastam kellő alapossággal. Aztán ahogy a mese egyre színesebb virágokat hajtott, ráismertem egy-egy jelenetre, és sejteni kezdtem, hogy tárgyszerű műismertetés helyett Remenyik-legenda hallgatója vagyok. E legendában másként festett a dormándi úri lak, mint ahogyan az író műveiben. Beszélgetőtársam még azt is tudni vélte, miért ment R. Zs. Dél-Amerikába – és nem az író könyveiből olvasta ki, milyen indulat hajtotta el Dormándról. A dormándi lelkületben ma egy nemes tekintetes demokrata família emléke él. Az író műveit megannyi aranykönyvként emlegetik, melyek legfőbb érdeme e demokrata szellem megörökítése. Az író "úrhoz méltatlan" kalandozásait a gondnok olyan szeretetteljes megrovással kommentálta, mint jó családokban a tékozló fiút szokás. Tehetett, írhatott akármit, a legendákban a Remenyik család a falu jóságos földbirtokosa marad.

A század első felében Dormándnak három kegyura volt, de csak Remenyikéknek akadt krónikása. Az író falubeli metamorfózisát látva aligha veszteség, hogy hiányzik a többi uraság falusi létének korhű dokumentuma, hisz a helyi mentalitás nem az urak valóságos életén, hanem a legendáin nevelkedett. A kordokumentumok összerendezése helyett ezért vállalkoztam az egymásra épülő legendák földerítésére.)

Az Engel-dinasztia további uralkodásának körülményeiről és gazdálkodásáról is inkább legendákat, mint tényeket ismernek a helybéliek. Ami bizonyos: Engel Jónás után Lajos nevű fiára szállt az uradalom, és a tizennégyes háború idején már Lajos fia, Pál gazdálkodott. Ő volt az utolsó tulajdonosa az Engel-birtoknak. (Az uradalmat 1942-ben vette át az OFI [Országos Földhitelintézet], valószínűleg az 1942. XV. törvénycikk hatására, amely előírta, hogy a zsidók a birtokukban lévő mező- és erdőgazdasági ingatlanokról kötelesek lemondani.)

A két világháború között mindössze fél tucat olyan parasztgazda élt a faluban, aki földje jövedelméből képes volt eltartani a családját, a többi dormándi törpebirtokos (egy-öt holdas) és nincstelen volt. E tulajdonlási szint ismeretében érthető, hogy az Engel-birtok nagyságának fölbecslését illetően igen szélsőséges adatokat emlegetnek. Találkoztam olyan idős kommenciós cseléddel, aki tizennyolcezer holdas uradalomról beszélt, a többség ezer-háromezer holdas birtokra emlékezett. Azt is mondogatták, hogy nemcsak Dormánd határában volt földje Engelnek, még a Tiszánál is kaszáltatott, summások hordták haza szekéren a takarmányt. (Az 1935-ös gazdacímtár szerint az Engel Pál és Tsa-nak 927 holdja volt.)

Azt már általában pontosabban tudták, mi termett Engel földjein. A hagyományos szántóföldi növények mellett főleg zöldség- és főzeléknövények nagybani termesztéséről meséltek. A vidéken vadon is termő gyógynövényeket Engel holdszámra vettette. Termesztett dohányt is; a falu szélén a harmincas években lakásokat építtetett feles dohánykertészei (kukásai) részére. Erről kevesen beszéltek, nyilván azért, mert dormándi nemigen szerződött kukásnak. A legtöbb "termelési történet" a borsóról szólt: sokan mondogatták, hogy Engel a vetőmagborsót Angliába szállította. Majd mindenki talált a maga családjában, rokonságában valakit, akinek a borsóhoz köze volt, a többség a téli keresetet adó "asszonymunkában", a borsóválogatásban vett részt. Mások kocsival szállították, ahová éppen szükséges volt.

Engel földjeinek egykori bérmunkásai nem kaptak kedvet a szántóföldi kertészkedéshez akkor sem, amikor 1945 után juttatott földet kaptak. A háztáji gazdaságok kivirágzása idején sem sokan próbálkoztak "nagybani" zöldségtermesztéssel. Ezeknél elterjedtebb foglalkozás volt a vadon termő gyógynövény szedése, gyűjtése. A második világháború előtt csak a legalább ötvenholdas gazdálkodók termesztettek dohányt a vidéken, de az ötvenes években állami kényszerítésre a kisgazdaságokban is elterjedt. Dormándon nem lett maradandó, pedig manapság a környéken a legkisebb tőkeigényű, épp ezért igen gyakori kistermelői ágazat.

Az Engel-uradalomban a jószágállományhoz fölfogadott cselédek voltak a legirigylésreméltóbbak. A juhász, a gulyás, a kondás folyamatos munkára és biztos járandóságok sokaságára számíthatott, s jobban meg is becsülték őket, mint a többi cselédet. E cselédarisztokráciát általános tisztelet és figyelem övezte a faluban, majd' mindenki tudni vélte hát, hogy mennyi jószágért felelősek, és milyen a fizetségük.

A "legúribb" cselédnek a számadó juhászt tartották a falusiak. A juhásznak tekintélyes nagyságú nyájról kellett gondoskodnia; csak anyabirkából hatszáz volt. A számadó juhász egymaga kevés lett volna a nyájhoz, a juhászság a család valamennyi tagjának munkát adott. A birkatej feldolgozásában a feleség és a gyerekek segédkeztek. Az egész család közös munkája volt, amikor húsvét előtt egy-két nappal "vagdosták lefele" a bárányokat, hogy az ünnepekre az uraság Angliába szállíttathassa a friss bárányhúst. A számadó juhász nemcsak járandóságával, hanem életvitelével, háza népe szokásaival is kiemelkedett a mezítlábas cselédek és napszámosok közül. A cselédtanyán, ahol kétszobás lakásuk volt, három-négy fejőstehenet, ugyanannyi fias disznót tartottak. Az "illetményföldön" szőlőt telepítettek, s a termett borból évente tizenöt-húsz hektót elmértek a napszámosok, cselédek között. "Nagy házat vittek", az arra járó "úri népeket" (például a csendőröket) terített asztallal fogadták. Telente és vasárnap náluk báloztak a környező tanyák cselédei: a család valamelyik férfitagja citerázott vagy harmonikázott.

Az Engel-kastély – amelynek mára a nyomai is eltűntek – csodapalotaként tündöklik az emlékezetben. Bejáratához vörösmárvány lépcsők vezettek. Egyesek szerint – akár a mesében – harminchárom, mások szerint tizenkét szobája volt, mindegyikben ragyogó parketta fénylett. A szobákhoz festményekkel díszített hosszú folyosó vezetett. Az alagsorban a személyzet lakott, a szakácsné, a sofőr és a többiek.

Az épület előtt egy "szoborgólya" csőréből szökőkút szaladt az ég felé. A kastély körül hatalmas park (némelyek húszholdasra taksálták), benne teniszpálya, különleges fenyves, terebélyes üvegház termő narancsfákkal és más délszaki növénnyel. A kastély – mint arra mindenki emlékszik – emeletes volt, sőt a gazdasági épületek legtöbbje is. A nagytanyán lévő kétemeletes magtárból lóvasút vitte a gabonát a füzesabonyi malomba. Említésre érdemes különlegességként meséltek még az önitatós borjúnevelőről, a vízvezetékkel ellátott tehénistállóról.

A legnagyobb gazdálkodási csoda a szántóföldi kertészet öntözőberendezése volt. Engelék két tanya között egy harminc méter mély fúrású kutat csináltattak, s tíz méter szélességben veres téglával körülkerítették. (A vidéken még a hatvanas-hetvenes években is vályogból épültek a házak.) A szivattyút kezdetben "tüzesgép", később gőzgép hajtotta. A kútból kivezető csöveket – vezényletre, bizonyos időközönként – summások emelgették és hordozták egyik zöldséges ágyástól a másikig. Ez a kút olyan hatalmas volt, hogy 1944-ben elnyelt egy arra tévedt orosz tankot. (A kútnak már nyoma sincs.)

Engel Pál a vidéket körülölelő több ezer holdas Hanyi-pusztában építtette fel két gazdálkodó tanyáját, cselédlakásokkal. A régi alkalmazottak szerint szociális érzelmű, cselédeiről és a dormándi szegényekről gondoskodó uraság volt. Mint elbeszélték, a nála huszonöt évet letöltő cseléd nyugdíjat kapott (egy szegődött cseléd mindenkori kommenciójának a felét) és évi egy rend ruhát. Pénzt, gabonát, építőanyagot kölcsönzött a rászoruló szegényeknek akkor is, ha a kérelmezők nem voltak a cselédei. A kölcsön, mint magyarázták, becsületbeli volt, aki tudta, visszaadta, aki nem, az uraság attól sem követelte. A harmincas években ingyenkonyhát állíttatott fel a faluban azoknak az iskolás gyerekeknek, akik szüleikkel tanyán laktak, és a falusi iskolát látogatták. Engel ingyenkonyháján a többi falusi szegény gyerek is kaphatott enni. Az özvegyeket és az árvákat különösképp pártolta. Az első világháborúban elesett férfiak családjainak, ha arra rászorultak, lakótelket és egy-hat hold szántót adott. Cselédjeinek megfizette ún. kommenciós orvosként a szomszédos Besenyőtelek körorvosát.

Azok a visszaemlékezők, akik az Engel-uradalomban dolgoztak, vagy az uradalomban foglalkoztatott elődeiktől hallottak róla, Engelt szigorú fegyelmet parancsoló gazdának mondták. Olyan úrnak, akinek gazdaságában minden hasznosult, ahol "még a cigányok is rendet tanultak". Azok a dormándiak viszont, akiknek nem volt személyes közük az uradalomhoz, Engelről mint munkását hajtó, kizsákmányoló uraságról beszéltek. De akár ilyennek, akár olyannak mondták a nagybirtokost, az elbeszélések általában azt sugallták, hogy csak azok pályáztak Engelnél cselédségre, akiknek nem volt falusi házuk, és amúgy is hányódtak a pusztai világ gazdatanyái között.

A dormándi uraságok sok helybéli asszonyt és lányt fogadtak meg házicselédnek, és férfiaknak is akadt munka a kastélyok, kúriák körül. Dajka, szobalány, mosónő, kertész, parádés kocsis, sofőr nemcsak az Engel családnak kellett, a szolgálók munkaadója volt Engel intézője, a kasznárja és a faluban nyaraló rokonsága, sőt Engelék pesti házában is dormándi személyzet szolgált. Ám Dormándnak nem az egyetlen birtokosa volt az Engel család. A faluban három kastély három kegyes uraságnak adott otthont.

Az Engel-kastélyból egy tégla sem maradt, az egykori park helyén ma lakóházak állnak, az eltűnt birodalom legkiemelkedőbb pontja egy lapos tetős emeletes kockaépület.

A népi demokráciát egyetlen úri lak, a Latinovits-kastély vészelte át viszonylag épen. Különös, hogy ennek régi gazdáiról tudnak a legkevesebbet a faluban. Még a család megnevezése is kétféle; Latinovitsnak vagy Studinkának mondják az egyébként egy rokoni körbe illeszkedő családot. Néhány visszaemlékező szerint a kastély a hozzá tartozó birtokkal a megyei alispán tulajdona volt, a vele való jó barátság révén került a Studinka família Dormándra. Az idős Studinka valahol a Dunántúlon volt jószágigazgató és "királyi kulcsos", öregkorában költözött ide, már nem gazdálkodott. A Studinka lány egy dúsgazdag, mutatós és mulatós bácskai földbirtokos, Latinovits Márió felesége lett, de ez a házasság rövid életű volt. Az "öreg méltóságos" halála után a kastélyban három nő maradt; az idős özvegyasszony, lánya, az elvált Latinovitsné és az elvált asszony lánya. A második világháború előtt a kastély "tartozéka" száz-kétszáz hold lehetett, a földet parasztgazdák bérelték. (A Latinovits és a Studinka család nem szerepel az 1935-ös gazdacímtár száz holdon felüli birtokosai között. Talán az alispán volt a bejegyzett tulajdonos, de nem találkoztam senkivel a faluban, aki őt ismerte volna.)

E kastély lakói csak életstílusra mutattak példát: az úri miliő és a szertartásos rend általános volt. Kertész ügyelt a sétautakkal szabdalt, díszfákkal és cserjékkel teli, nyírott, gondozott pázsitra, ahová sáros lábbal tilos volt a bemenet. A tizenkét holdas angolpark, a dísznövényzet a második világháború után kipusztult, az elhanyagolt kastélykertet a hatvanas években kezdték újra használni. Sportpályát csináltak belőle, s egy-egy szezonban korcsolyázóplaccal is kísérleteztek. Az élénk sportéletre 1990-ben már csak apró jelek utaltak: sárguló fűcsomók a néptelen kézilabdapálya flaszterének törésvonalaiban. A választások után újra szervezkedő sportkör visszatért a kastélyba.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján javították ki az épület háborús sérüléseit. A parkettás szobák sora már a múlté. A kastélyban a füzesabonyi fogyasztási szövetkezet kocsmát nyitott, más részét a moziüzemi vállalat filmvetítésre alakította át. 1990-ig volt még a kastélyban orvosi rendelő, művelődési ház, KISZ-klub.

Dormándnak a 20. században a legnagyobb birtokosa az Engel család volt, a legkedvesebb pedig a Remenyik família. A két háború között két-háromszáz holdjuk volt, őseik a 18. században telepedtek ide. A szeretetre méltó földesurak nemesi kúriáját ugyancsak megviselte, hogy a család kilakoltatása után több mint húsz évig téeszközpontnak használták. 1977-ben egyik helyiségét emlékszobának rendezték be, 1990-ben a helyi önkormányzat felújítás miatt bezáratta. 1994-ben a szoba kifestve és üresen állt. Az épület többi helyiségét az új dormándi szövetkezet foglalta el, ezután az utcai homlokzatot is rendbe hozták. Az udvara kietlen és gazos, a kúria háromholdas parkjában egy bérlő haszonnövényeket termel.

A család gazdálkodásáról keveset őrzött meg a falusi emlékezet; legtöbben azt mesélték, hogy Remenyikék szintén Angliába szállítottak vetőmagborsót. A róluk szóló történetek inkább a családtagok karakteréről szólnak. Például arról, hogyan nevelődtek a Remenyik-kastélyban a gyerekek, milyen játékaik, szórakozásaik, tanítóik voltak.

A mai idős dormándiak kortársa a három Remenyik fiú volt, ezért ők az elbeszélések főszereplői, és alig esik szó az 1923-ban elhunyt családfőről, Remenyik Lászlóról. A legidősebb fiút, az író Remenyik Zsigmondot (Dormándon apja után Lacinak hívták) barátságtalan, nyers modorú embernek festették le, ellentétben a gazdaságot példaszerűen igazgató, kedélyes, barátságos, udvarias Remenyik Bandival, akit körülrajongtak a vidék tanítókisasszonyai, és aki még a gyerekeknek is előre köszönt. A legkisebb fiú, István tanultságával, kereskedőtehetségével imponált környezetének.

Sok dormándi ma is hálás szívvel gondol a faluban legtovább kitartó Remenyik Andorra (Bandi). A szerencsétlenül járt fuvarost egy ló árával mentette meg a szegénységtől, a tanulni vágyó fiatal legény csak az ő pénzén tudott elutazni és beiratkozni az ipariskolába. Az utolsó "pártállami" párttitkár szintén jótevőjének nevezi, vele még eltűnése után is "jót tett" a család: tizennégy évig ő volt a Remenyik-emlékszoba gondnoka.

"LEGYETEK BÉKÉBEN, GONDOZZÁTOK A FALU LAKÓIT!"

*

A gondoskodás hiányát az író Remenyik is fölemlegette.

"Iskola kettő van, illetőleg, hogy pontosak legyünk, két épületben van elhelyezve az egyetlen iskola hat osztálya, három tanító vezetése alatt. Korcsma azonban van három, [...] Népház, ahol a parasztok legalább csak napilapokat is olvashatnának, amely rendelkezne egy gazdasági szakkönyvtárral, előadóteremmel, sohasem is volt ebben a faluban. Orvosa sincs, patikája sem. Egyszerűen a csodával határos, hogy még beszélni tud a nép..." (R. Zs.: Bűntudat)

*

A második világháború előtt a kétszáz dormándi családból a helyben lakó földbirtokosok legföljebb negyvenet-ötvenet foglalkoztattak rendszeresen, ennél többen csak aratáskor és más mezőgazdasági szezonmunka idején jutottak keresethez.

A lakosság nagyobbik fele a vasútnál és a vidék többi gazdálkodó tanyáján dolgozott.

A dormándiak falun kívüli cselédtartók sokaságáról meséltek, de róluk szólni nem érdemes, hisz a falu egészét tekintve munkaadóként esetlegesek, jelentéktelenek voltak.

A falu múltján tűnődve a nép ma legszívesebben az úri környezet és az életforma úri kivitelére emlékezik. A "hogyan élünk" (eszünk, iszunk, lakunk, mulatunk...) követhető mintáit keresik.

Kőfaragó létére miért bajlódik tehenekkel? – kérdeztem az egyik dormándi fiatalembert, aki 1990-ben a falu egyetlen tehenészgazdája volt. Meg szeretne gazdagodni, magyarázta, mint a besenyőtelkiek, akik ugyancsak sok tehenet tartanak. Talán örökölt valami tehetséget, mert néhai nagyanyja Besenyőtelken született, és a nagyanya kilencvenesztendős öccsei még ma is foglalkoznak tehenekkel.

A fiatalember követendő példaként nem dormándi nagyapját említette, akit fűszerüzlete miatt kuláklistára vettek, mert a nagyapa gazdagsága meg sem közelítette a besenyőtelki rokonokét.

A kőfaragó besenyőtelki ükapját az egyházi anyakönyvben nemes szolgaként jegyezték fel, a dédapját földművesnek és bognárnak. A nemes bognármester korán elhalt, özvegye kofálkodásból tartotta el négy gyermekét. Az apa halála után elszegényedő család a húszas-harmincas években gazdagodni kezdett. Olyannyira, hogy a néhai bognár két felnőtt fia megvásárolhatta a főutca egyik nemesi kúriáját Besenyőtelken. Szatócsboltot nyitottak, gyógynövénnyel és terménnyel kereskedtek, szereztek birtokot és tanyát. A második világháború után kulákok lettek, kereskedésük ebek harmincadjára jutott, földjük a téesznek, a kastélyból egy féltetős melléképületbe kellett költözködniük. Miközben a téeszben tengették napjaikat, jobb híján a háztájiban tehenészkedtek. Egyikük unokája ma a legnagyobb besenyőtelki birtokosok egyike, két-háromszáz holdat szedett össze a kárpótláskor, és visszafoglalta nagyszülei kastélyát. Ez az új földbirtokos másodunokatestvére a dormándi kőfaragónak.

Nemesből szolga, szolgából iparos, iparosból kereskedő, kereskedőből földbirtokos, birtokosból földönfutó – az efféle átváltozások a falu megalapítása óta általánosak, s ezt talán épp a falu születésének körülményei magyarázzák.

Besenyőtelek neve azt sugallja, hogy ősi, középkori település. Csak maga a név őrzi az ősi népcsoport emlékét, a mai falunak semmi köze sincs a magyar földön honos besenyőkhöz. A török világ végén lakatlan puszta ez a vidék, a hírneves Bessenyei család számos birtokainak egyike. 1663-ban a Heves megyei szíhalmi nemes Szabó Tamás a Bessenyeiektől zálogba vette Bessenyő- és Tepély-pusztákat, majd a század végén a Szabók tulajdonjogot és királyi megerősítést szereztek a több mint nyolcezer holdas birtokra. A birtokvételt követő évtizedekben a Szabó rokonság és leszármazottai benépesítették a falut. A birtokszerzők utódai a 18. században magánjogi megállapodást kötöttek egymással, amelyben szabályozták a földhasználatot és a falu életét. Ezentúl Bessenyőn (1903-ig ez a hivatalos neve) e nemes közbirtokosság rendelkezett. A falu lakóinak többsége egyenként adózásra nem kötelezhető nemes volt, de a királyi megerősítés révén a nyolcezer holdas birtok egésze nemesi tulajdonná vált. Így a társadalmi állástól függetlenül minden birtokos földje nemesi eredetű volt. Adózó jobbágy nem lakott a faluban.

A nemesi kiváltságok védelmében a helybéli nemesek a vagyon- és rangvesztés veszélye nélkül fogadhatták maguk közé a nem nemeseket is, akik a 18. században még nem lehettek a nemesi közbirtokosság egyenrangú tagjai. A nemességet a házasodási rendszer is tartósította; eszerint ha egy nemes származású lány nem nemes felesége lett, a közös gyermek nemesi kiváltságokhoz jutott.

Tehát az eredet lehetett mindenforma, a birtokosok köre a gazdálkodói tehetségnek megfelelően alakult. Ezért fordulhatott elő, hogy egy szerencsétlenül járt nemesből szolga lett, a szerencsés szolgából pedig földbirtokos. A nemesek családtörténete máig nyomon követhető. Századunk közepén a népesség harminc-negyven százaléka nemes ősöktől származik, de a nemesi családfa csak egykori élenállásukat jelzi. A 20. századi gazdagok közös ismertetőjegye inkább a törzsökösség. A hullámzó életpályák gyakorisága ellenére a 20. század második felében a nemes fogalma a gazdaggal egyenértékű. Ezt falusi beszélgetéseim során tapasztalhattam, amikor a régi nemesi cím után érdeklődve némelyik helybéli felháborodottan tiltakozott: Nemesek? Ugyan! Nem voltunk mi kulákok soha!

A felháborodásnak legtöbbször nem a famíliában örökös szegénység volt az oka. A tiltakozókat inkább az jellemezte, hogy friss lakosai a falunak, elődeik mindössze egy-két emberöltővel ezelőtt telepedtek ide. Csak a helyi szóbeszédet követve gondolták, hogy a nemesség a jómód s utóvégre a kulákság velejárója.

A nemes és a nem nemes népesség már a 18. században sem különült el, s a falu kiváltságos helyzete helyben maradásra késztetett mindenféle rendű és rangú lakót. A két-háromszáz éves együttlét után, a 20. század közepén a családok kilencven százaléka tősgyökeres, a többség besenyőtelki családfáján hét-nyolc generáció szerepel. A tízszázaléknyi "jöttment" sokféle; egy részük az ún. intelligenciához és a politikai elithez tartozik, vagy közszolgálatban tevékenykedik, van köztük kereskedő, iparos, vándorló cigány, az első vagy a második világháború idején Erdélyből menekült vagy itt rekedt hadifogoly. Mintegy két tucat betelepült eredete bizonytalan, valószínűleg a környékbeli tanyák közt vándorló cselédek közül való.

A régi besenyiséget a családnév is jelzi. Századunk közepén minden tizedik család Szabó, ugyanekkor a falu 830 háztartásában 22 Bozsik, 37 Kriston, 18 Mlinkó, 37 Ragó, 25 Tuza, 29 Vass és 42 Veres nevű család lakik. A névazonosság nem jelent feltétlenül számon tartott rokonságot. Az egyes famíliák már a 18. században különböző ágazatokra bomlanak, ezeket a faluban ragadványnevekkel jelölik. A 20. század első feléig a ragadványnév alapján szinte pontosan megállapítható, hogy melyik család tartozik a hagyományosan jómódúak közé. A Vassok az 1800-as évek elején jelennek meg a faluban, s két emberöltő múlva például a dobe ragadványnevűekből tartósan szegény ágazat lesz. A ragadványnévvel jelzett tagozottságot jól érzékelteti a legnépesebb Szabók példája; a csörgő, a kis, a kisfrici, a kiskároly, az illés és az énok ágazat általában jómódú, míg a siki, a hideg, a bakter szegény volt, a nyúka és a száraz Szabók pozíciója változékony, a bőr ragadványnevűek középtájon helyezkedtek el. (Persze nem minden besenyőtelki Szabó tősgyökeres.) Akad néhány olyan ősi família is, amelyben ritka az elszegényedett család. Ilyen például a Czakó: 1951-ben 21 családot írnak össze, s ebből 12 kuláklistára kerül. (Talán ez az oka, hogy a Czakóknak nemigen van ragadványneve.)

A rokonságokat csak egy-egy ágazaton belül szokás számon tartani. E korlátozások közepette még ma, a kilencvenes években sem ritka, hogy egy-egy törzsökös család középkorú leszármazottjának harminc-negyven unokatestvére van.

Századunk első feléig egy-egy rokonság hasonló társadalmi-vagyoni körbe tartozott. Az 1945 előtti helyi társadalom élén azok foglalhattak helyet, akik 1. nemesi származásúak; 2. katolikus vallásúak és több generáció óta a faluban élnek; 3. biztos egzisztenciával rendelkeznek, vagyis földjük, állatállományuk jelentős, amihez esetenként tanya, malom, kereskedés járul. Ez a társadalmi csoport a két háború között már kirekeszti maga közül a szintén nemes származású katolikus, törzsökös, ám vagyontalan családokat; a kisparasztokat, béreseket, cselédeket, napszámosokat. Ez az elszegényedett réteg pedig a nem törzsökös, nem nemes lakosoktól zárkózik el.

Besenyőtelek a két háború között az úri parasztok, a tehetős mesteremberek, a furfangos kereskedők és a rátarti szolgák faluja volt, ahol persze akadt szép számmal cseléddé deklasszálódott nemesivadék, ezermesterkedő kontáriparos, alkalmi áruval kupeckedő szegényember, s a faluból el-elvetődő országjáró kubikos is.

A legmódosabb a falu ötven-hatvan cselédtartó gazdája volt, ők ötven holdnál nagyobb földbirtokkal rendelkeztek. Egy részük a vagyonát iparosmesterségének is köszönhette. A háztartások öt százaléka sorolható ide.

A második hely a (húsz-ötven holdas) módos gazdákat és a jómódú iparosokat, kereskedőket illette, falusi arányuk tíz százalék.

A családok egynegyede kisbirtokos és szegényebb iparos, nekik öt holdnál több és húsz holdnál kevesebb a földjük.

A háztartások egyötöde törpebirtokos és alkalmi munkás, egy-öt kataszteri holddal.

A legkiszolgáltatottabbak a falusi és tanyasi állandó cselédek. Kivételezettjeik a kukások (dohánykertészek), akik részesművelésben családosan vállalták a birtokosok dohányföldjét. E negyven százalékot kitevő tömegnek egy holdnál kevesebb a földje vagy éppen semennyi se.

Besenyőtelek századokon át tehetős gazdálkodóiról volt nevezetes, élénk gazdasági életével kiemelkedett a vidék többi faluja közül. Egy 19. századi dokumentum szerint a besenyi gazdák egyetlen vásárra hét-nyolcszáz eladni való marhát hajtottak fel.

A 20. századi gazdálkodók készültségét érzékelteti az a jegyzék, amelyet 1945-ben a falu főjegyzője készített. A háborús károk és veszteségek listájából tudjuk, hogy 1945-ben a falunak 880 lakóépülete volt, ehhez 620 istálló és 540 egyéb gazdasági épület tartozott. A béke első napjaira a községben 14 traktor, 11 cséplőgép és 74 vetőgép maradt. A gazdák 10 tonna takarmányveszteségről számoltak be, és elpusztult (vagy a hadviselőké lett) 337 szarvasmarha, 248 sertés, 666 juh és 297 ló.

Háborús veszteséget a lakosok mintegy fele jelentett be; a feltűnően nagy vagyoni különbségek a veszteségek nagyságában is megmutatkoztak. A legnagyobb gazda 55 marhával és 352 birkával lett szegényebb. Egyik gazdának húsz lovát vitte el a háború, mások hat-nyolc szarvasmarhát veszítettek.

A század első felében a falu közélete többé-kevésbé a réteghelyzet alapján szerveződött. A legősibb intézmény az egyházközségi képviselő-testület volt. Az egykori nemesi közbirtokosság utódaként ez a negyventagú grémium a római katolikus templom és a plébánia fenntartója, s ők ellenőrzik az egyházi és iskola-ügyeket. A kötetlen társadalmi élet színhelyei a különböző egyletek és körök voltak. A nagygazdák a Nagykörben (1896–1949), a középgazdák a Kiskörben (1910–1949), az iparosok az Iparoskörben (1912–1949) tartottak rendszeres összejöveteleket. A fiatal lányok az erkölcsös életre nevelő és házi foglalatosságokra tanító Árpádházi Boldog Margit Leányegylet (1930–1944) tagjai voltak. Az Önkéntes Tűzoltóegylet 1925-től, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet 1930-tól működött. A fiúk a Leventeegyletbe jártak, számos tagja volt a Polgári Lövészegyletnek is. 1949-ig működött a Hangya Szövetkezet és 1945-ig a Hitelszövetkezet. 1944 végén oszlatták fel a gazdasági célú (pl. legeltetési) társulatokat.

Ezek a körök és egyletek a vezető és középgazdák igényei szerint működtek. A szegények kisebb-nagyobb rendszerességgel a kocsmákban és istállókban találkozgattak. (Mindenki abba a kocsmába, istállóba járt, amelyik lakóhelyéhez a legközelebb esett.) A két háború között csak a faluból eljáró kubikosok fogtak óvatos szervezkedésbe, de erről semmiféle dokumentum nem maradt. Egy-két falubeli elbeszélése szerint a harmincas években létezett egy szociáldemokrata pártsejt és egy nincsteleneket tömörítő földmunkáskör. A visszaemlékezések alapján összeállított tagnévsorban kevés a szóra bírható besenyőtelki s még kevesebb a "bevalósi". (Egy emlékező idős veterán szerint a tagokat a "reakciós" főjegyző üldözte el a faluból.)

A létfeltételeket a gazdaréteg szabta meg, elsősorban a cselédtartók. Manapság alig találni közülük a faluban olyat, aki túlélte az ötvenes éveket, és hajlandó megszólalni. Gazdaságukról, életmódjukról és a nekik dolgozó szegényemberek sorsáról legtöbbet az egykori szolgák meséltek.

A besenyi gazdagok és nemesek világának nélkülözhetetlen epizodistája volt vitéz Besenyői Karlik Márton (1891), a pásztor és Karlikné Bollók Erzsébet (1906), a szolgáló. 1950-ben házasodtak össze, akkorra mindketten eltemették már első házastársukat. A nyolcvanas évek elején egy rozzant vályogházban laktak az Alsótelep szélén, arra már egyikük sem emlékezett, hogy ez hányadik otthonuk volt.

*

A besenyőtelki szabadmentelű gazdák legfőbb foglalatossága a 20. század elejéig a jószágtartás és a jószágkereskedés volt. A község állatállományát közösen fölfogadott pásztoremberek felügyelték.

A csikósok, gulyások jó része éppolyan törzsökös besenyi volt, mint a nemes közbirtokosság teljes jogú tagjai. Apa fiának adta át a pásztorbotot, egymást követő generációkat uralt a puszta. Még télidőben sem hajtották a faluba a jószágot, az állatokkal a csípős pusztai telek, hóviharok elől a nádasokban kerestek menedéket. Ahogy a környék falvaiban mondogatták: a "kutya besenyi nemesek" rideg marhái mindig a pusztán kóborolnak.

Örökös pásztornemzetségből származott vitéz Besenyői Karlik Márton, a nemzetség legendáját anyai nagyszülei elbeszéléséből ismerte. Karlik Márton szépapja 1848-ban a fivérével érkezett a falu határába, a két testvér vándorútján kétszáz birkát hajtott maga előtt. "Zsiga" Mlinkó János falubéli nemes gazdánál kértek szállást, de a befogadó gazda a szállás fejében a nyájból száz birkát megtartott magának. Az idegenből jött pásztorok, földjük nem lévén, a nyáj maradék felét is "elpusztították", majd csikósnak, gulyásnak álltak a közbirtokosság szolgálatába.

Karlik Márton pásztorkodó nagyapja legendás alakká nőtt. Sírjára szilvafát ültettek, gyermekei, unokái gyakorta időztek a lombosodó fa árnyékában.

A 19. század végén a falutól távoli földeken istállótanyák álltak, a 20. században már onnan vigyázták a jószágokat. Vége szakadt a szabad pusztai életnek és a rideg jószágtartás szokásának is. A pásztoremberek beszorultak a faluba. Éppen akkortájt, amikor az Alsótelepet parcellázták.

Karlik Márton apja negyvenegy évig lakott a falu legelőjéül szolgáló Tepély-pusztán, majd amikor Besenyőtelek földjei a tagosításkor "egybementek", még tíz esztendőre a falu kondása lett. Tíz gyermeke született, s míg maga istállókban, karámokban hált, családja házbérben lakott a Tárkányi oldalon. Az egyik fiából ökrészbéres lett, majd utolján gulyás. A következő fiú szomszédfalusi gazdánál pásztorkodott, végül egy állami gazdaságból ment nyugdíjba. A harmadik fiú 1909-ben feleségestől Amerikába ment, s miután három év múlva visszatért, Pesten talált magának munkát; utódai ma Pest megyében élnek.

Márton négyéves korában került a pusztára. Tizenhat éves koráig apja mellett bojtárkodott, ezután béres lett. Amikor húszéves korában feleségül vette egy kubikos lányát, éppen egy tekintetes uraság parádés kocsisa volt. Asszonyával házbérbe költözött.

1912-ben besorozták, 1915-ben megsebesült az orosz fronton. Két évet járta a frontkórházakat, 1917-ben jött haza. Hőstetteiért annyi kitüntetést, "kisezüstöt, nagyezüstöt" kapott, hogy beborította volna a kabátja elejét, ha mind föltűzi.

1918-ban útkaparónak állt, s ezután majd húsz esztendeig a környékbeli utakat gondozta – ahová a munkája szólította, ott bérelt családjának házat vagy lakást.

Amikor 1938-ban "visszatért" a Felvidék, húsz évvel korábbi háborús érdemeiért, a vitézi cím elismeréseként kapott egy ötvenholdas felvidéki birtokot tanyával. A második világháború vége nem felszabadulást, hanem szegénységet hozott Karlik Márton életében. Kiebrudalták a birtokából, s ő visszatért Besenyőtelekre. Akkoriban sokan költöztek el a faluból a Pest megyei Nagykovácsiba és Perbálra, Karlik Márton egy ilyen eltelepülő család házát kapta meg a községtől. Ekkor, ötvenöt éves korában új megélhetési forrást kellett keresnie. Házában kocsmát nyitott, rövid idő alatt jó menetelű üzlet lett belőle. Ám ez a szerencse sem tartott sokáig; jött az államosítás, és a kocsmát be kellett zárni.

Maradt tehát a csekély "útkaparó"-nyugdíj, de ebből nem tudta volna eltartani a családját. Megint parádés kocsisnak állt, most az állami gazdaságba. Két év múlva ugyanitt földet adtak a keze alá; kertgazda lett. 1950-ben meghalt az első felesége. Négy gyermekük született, de a nyolcvanas években már csak egy élt közülük, az is messze a falutól, a fővárosban.

Özvegysége mindössze pár hónapig tartott, 1950-ben összeházasodott Bollók Erzsébettel. A házasságkötés után a felesége is az állami gazdaság tanyájára költözött, ott éltek 1956-ig. Karlik Márton utolsó foglalkozása ugyanaz, mint az első; 1957-ben fél évig gulyás a szomszédos Mezőtárkányban. Ezután az öregember már nem szegődött sehová. A házaspár jövedelme a nyolcvanas évek elején a háromezer forint nyugdíj és az évi nyolcszáz-ezer forintos tanácsi segély volt.

A nyolcvanas évekre megkoptak Karlik Márton emlékei. Életéről szóló töredezett elbeszélését rokonsága és felesége egészítette ki. Erejéből és kedvéből nem telt a pásztorkalandok és az úri munkaadók megidézésére.

Felesége, Bollók Erzsébet akkor volt elemében, ha az úri világról mesélt; azokról a besenyi gazdagokról, akik urasan éltek és vigadtak, nem kuporgattak.

Tudni való, hogy tartottak dajkát, szobalányt, szakácsnét, szolgálót, parádés kocsist, a jobb módú aranyifjak a fővárosban verték el a pénzt. A városi nagypolgárokhoz hasonlóan a besenyi tekintetes asszonynak is akadt szeretője, a kisasszonyok gyertyával fogadták az éjjeli zenét, a házi bálokon cigánybanda muzsikált.

Karlikné Bollók Erzsébet az úri-polgári hétköznapok és ünnepek tartozéka volt; "keze-lába" a nemesi hagyományokat életben tartó családoknak és a helybéli intelligenciának. "Mindig a más kutyája" volt, "civil" élete csak öregségére lehetett.

Édesapja születési évére nem emlékezett, csak arra, hogy édesanyja harminc-, ő pedig hatéves volt, amikor apja elesett a fronton. Egy fénykép sem maradt róla. Az anya három gyerekkel maradt árván egy uradalmi cselédlakásban, ahol az apa a háború előtt fejős volt. Halála után az asszony egy darabig még mosónőként szolgált a lakásért, majd Besenyőre költöztek az anyai nagyszülőkhöz, a faluszéli Gödörpartra – a Hanyi-oldalon. Nagyapjának "még egy holdnál is több" földje volt, de elitta, végül megölte a pálinka.

A három Bollók lányra a nagyanya vigyázott, míg anyjuk napszámba járt, gazdaházaknál mosott, és hetenként Pestre hordta eladni a faluban összevásárolt tejet, vajat, tojást.

Bollók Erzsi három évet járt iskolába – számolni megtanult, fiatalabb korában még a nevét le tudta írni. Miután kijárta az iskolát, három éven át minden nyáron summáskodott. Ezután, akárcsak két lánytestvére, szolgáló és cseléd volt. Szolgált gazdánál és jegyzőnél, doktornál és határbéli tanyán.

Az első munkaadója százharminc holdon gazdálkodott, házából utóbb óvoda lett. Egyetlen leszármazottja sem maradt a faluban.

"ILYEN VOLT EZEK ELŐTT A BANDA"

Falubeli szokás szerint a nők csak lánykorukban álltak el házi cselédnek, asszonyként Bollók Erzsi sem maradt bentlakó.

Az első férjével 1927-ben ismerkedett meg. A fiatalember szegény családból származó árva volt, apja fölakasztotta magát. Ők hárman voltak testvérek, egyik suszternak tanult, a másikból vasutas lett, Bollók Erzsi férje nem tanult szakmát. A házasságkötés után a Gödörpartra költöztek Bollókékhoz; itt éltek négy évig, ide születtek a házaspár első gyerekei is. Bollók Erzsi négyszer vagy ötször szült, erre nem emlékszik pontosan: egyik gyereke a születés után a kórházban halt meg, egy másik pedig hároméves korában. Kettő érte meg a felnőttkort.

A férj nem engedte Bollók Erzsit cselédkedni, csak maga kereste a családnak a kenyérrevalót. Mezőhegyesen a cukorgyárnak répát hányt, Egerben, Pesten, a Tisza mentén kubikoskodott. A faluban részes aratóként dolgozott, s ha szezonja volt, bubujkát (kamillát) gyűjtögetett a határban.

A harmincas évek elején vettek egy szoba-konyhás vályogházat az Alsótelepen, s hozzájuk költözött még Bollók Erzsi anyja, anyósa és keresztanyja is. (Heten-kilencen lakhattak a szoba-konyhás házban.) A háznép egyetlen férfitagja a házon, a falun kívül dolgozott, de mit csinálhattak az asszonyok? Ügyeltek a gyerekekre, gondozták a kevéske baromfit, olykor Pestre jártak kofálkodni, de legfőbb munkájuk a bérfonás volt. Gazdák hozták a fonni való kendert, s a maguk kenderföldjének termését is földolgozták.

Amikor a férjet besorozták katonának, Bollók Erzsi megint cselédkedni kezdett. Mosni járt tanítóhoz, boltoshoz, kántorhoz, gazdához. A negyvenes években anyjával járt kofálkodni Pestre, többnyire a vonat tetején utaztak.

Nagy bánat érte 1945-ben. Tizennyolc éves lányát halva hozták haza egy pusztai tanyáról. Marokszedő volt aratáskor, a tüdőgyulladás vitte el. Bollók Erzsi férje hadifogoly volt, s az asszonynak nem tellett se koporsóra, se temetésre. A begyűjtési biztos segítette ki: ő csináltatott koporsót, s a község pénzéből fizette ki a papot és a kántort. Az asszony eladott egy nagydunnát, hogy meghúzzák a harangot is a temetéskor.

Gerzson, a begyűjtési biztos rettegett "közellensége" volt a falunak, de Bollók Erzsit igencsak pártolta. Volt is miért, hiszen az asszony mindenes cselédként dolgozott a házánál.

Gerzson felesége egy "tehetetlen sváb" asszony – mit sem értett a háztartáshoz. A mindenes mosott, főzött, takarított, gondozta a konyhakertet. Fizetségéhez tartozott, hogy kosztolták a fiát, kinek Gerzson "apa helyett is apja" volt, ha rászolgált, elnáspángolta.

Bollók Erzsi férje 1947-ben jött haza az orosz hadifogságból, halálos betegen. Az asszony hét hónapig ápolta. A férfit is az elöljáróság temettette el, közpénzen.

Ennyi volt élete első fele, eztán következett házassága vitéz Besenyői Karlik Mártonnal.

A mezőtárkányi juhászkodás után abba az alsótelepi házba költöztek, amit Karlik Márton a Nagykovácsiba települtektől a negyvenes évek közepén megörökölt. Az asszony elégedetlenkedett az életével; hogy neki semmije se maradt, se nyugdíja, se egy talpalatnyi föld, de még egy kamra se, ami az övé volna. Az ő követelésére eladták a házat, az árából kifizették a férfi két felnőtt gyermekének örökségrészét, majd a hetvenes években vettek az Alsótelep szélén egy szoba-konyhás vályogházat, tizenötezer forintért.

A nyolcvanas évek közepén meghalt Vitéz Besenyői Karlik Márton. Bollók Erzsi egyedül maradt, a fia Győr-Sopron megyében lakott és dolgozott. A kétszeres özvegyasszonyt hetenként egyszer vagy kétszer meglátogatta egy szociális gondozó, más alig nyitotta rá az ajtót. Egyetlen jó emberének a tanácselnököt nevezte, aki a minap segített neki talpra állni, amikor összeesett a közért előtt. Bollók Erzsi sem érte meg az 1990-es esztendőt.

A második világháború előtt Besenyőtelken két orvos praktizált. A község fogadott orvosa volt bejáratos abba az úri házba, ahol Bollók Erzsi szolgálóskodott. A másik doktor – ahogy a faluban mesélik – csak passzióból rendelt, tehette, hiszen egy régi, jómódú nemes besenyőtelki családból származott. A két doktor nem rivalizált egymással, sőt a társaságuk is közös volt.

A gyönyörű asszony, akit Bollók Erzsi elbeszélése szerint aranyos ékszereivel együtt temettek el, 1934-ben halt meg. A falu egyik leggazdagabb családjának a lánya volt, s házasságot is vagyonos emberrel kötött. Két lányuk született, egyikük egy katonatiszthez ment feleségül, és elhagyta a falut. A másik lány kántortanító felesége lett, és Besenyőtelken maradt. A lányok apját 1935-ben még jegyzik a száz holdon felüli birtokosok közt, de a második világháború után már semmiféle összeírásban nem szerepel.

A család, úgy látszik, elszegényedett. A gyönyörű asszony után nem maradt semmi juss, lányát a férjével, a kántorral együtt 1951-ben mégis kuláklistára vették – ezer négyszögöles "birtokkal". Ebben a korban a kulákcímke a gazdagok büntetése volt, de Besenyőtelken nem csupán a vagyonosságot kárhoztatták. Ahogyan egy régi listagyártó káder magyarázta: hogy ki a kulák, azt "mindig az döntötte el, milyen a viselkedése". Tehát ha úr, akkor kulák.

Dormándon néhány tehetősebb parasztgazdát és kereskedőt tettek meg kuláknak, a három "igazi" úrtól idejekorán megszabadították a falut. Besenyőtelken 83 név szerepelt a listán, politikai szempontból valamennyi rossz magaviseletű uraság. Az úri mivolt itt mást jelentett, mint a környéken általában. A szomszédos falvakban a gazdákat (bármekkora volt a birtokuk) nénémnek, bátyámnak vagy egyszerűen a nevükön szólították. Besenyőtelken bizonyos gazdáknak még akkor is dukált a tekintetes úr megszólítás, ha maguk ballagtak a szántásban az ökör után. A tekintetesek kisasszony lányai még azt is megengedhették maguknak, hogy lovas fogatot hajtsanak. (Ez a helyi illemet sértő cselekedet volt, mert ha Besenyőn asszony hajtotta a lovat, azt mondogatták, hogy eső lesz.) De vajon mi döntötte el, hogy valaki csak egyszerű gazda vagy éppen tekintetes? A listaszerkesztők bizonyára tudták, s így a lista adatai a különbség okát is magyarázhatják.

Az 1951-es állatszámlálási gyűjtőlajstromon a falu 830 háztartásának tíz százalékát kuláknak minősítették. Ez a kisebbség birtokolta a falu határának hatvan százalékát, a leggazdagabbnak 115 holdja volt. A címke tehát a gazdagoknak járt, de nem csak nekik. Több olyan családot vettek listára, akiknél a birtok nagysága nem érte el a rendeletben előírt 25 holdat – tíz kulákháztartásnak még tíz hold sem jutott. Ők lettek volna a "tekintetesek"? Nem minden szegény kulák származása ősi és előkelő, ezért a kulákcímke nem pusztán a nemesi múltnak szól. Ilyen volt ezek előtt a banda – mondta Bollók Erzsi, a cseléd. Talán földeríthető, hogyan kerültek a szegények és a gazdagok egy bandába, s a szolgálók látta mulatságon kívül milyen tranzakciókkal lettek a gazdafalu urai.

Amikor ez a kuláklista készült, már folyt a gazdalikvidálás (túlestek két tagosításon, és megalakult az állami gazdaság), tehát a gazdasági állapot már nem olyan, mint volt a békeidőkben. Az 1911-es és 1935-ös gazdacímtárban huszonöt-harminc száz holdon felüli birtokost jegyeztek fel. Akik megérték az ötvenes éveket, nem kerülhették el a kuláksorsot. És kulákok lettek azok a fiatalabb gazdák, akiknek szülei, nagyszülei a második világháború előtt száz holdon felüli birtokosok voltak. Az 1951-es listát a harmincas évek jómódú iparosaival, kereskedőivel egészítették ki. E visszatekintésből látható, hogy a listára a háború előtti gazdasági elit tagjai kerültek.

Ez a gazdasági elit igazgatta a falu társasköreit, egyleteit, gazdasági szervezeteit. Az 1951-es kuláklistán szerepel az Iparoskör egykori elnökének özvegye, a Leventeegylet, a Tűzoltóegylet és a Nagyolvasókör elnöke. A legnagyobb birtokos a Fogyasztási Szövetkezet elnöke volt, a szövetkezet több vezetőségi tagja is kulák lett. A községi igazgatás választott tisztségviselői közül a táblabíró, a pénztárnok és a közgyám szintén ebbe a körbe tartozott. A két háború között a legnagyobb befolyása a községi képviselő-testületnek volt, ebbe a tagok fele vagyoni cenzus alapján, másik fele pedig választás útján került.

A pap, a vezető főjegyző és a segédjegyző, a két orvos, a gyógyszerész, a szülésznő, az állatorvos, a postamester, a tanítók és tanítónők (1936-ban kilencen vannak) – valamennyien a község alkalmazottai, akiket a falusiak intelligenciának neveznek. Ez a helyi intelligencia lekötelezettje és egyben támasza volt a gazdasági elitnek, ezért vállalhatott megbízatásokat a civil társadalmi életben is. A vezető főjegyzőnek (jegyzőségén kívül) két tisztség jutott: a Hitelszövetkezetnek és a Polgári Lövészegyletnek volt az első embere. Az Árpádházi Boldog Margit Leányegyletet egy helybéli tanítónő vezette, s az egyletet bőkezűen támogatták a gazdagok. Ennek köszönhető például, hogy az egylet díszes egyenruhájában többször megjelenhetett a fővárosi Szent Jobb-körmeneten.

A gazdasági elit és a helyi intelligencia hivatalból és társadalmi tisztségei végett naponta találkozott. A főjegyző a Hitelszövetkezet vezetőjeként ismerte és befolyásolhatta a falubeli tőkemozgások irányát, talán ezért is időzött sokat a Nagykörben, a Nagykör elnökét képviselő-testületi tagsága szólította a községházára. A Fogyasztási Szövetkezet elnöke bejáratos volt az Iparoskörbe, hisz annak elnöke a falu nagyobbik malmának a tulajdonosa volt.

A közös szórakozás és a mozgalmas társasági élet mindennapos volt köreikben – a miliő egyszerre szabados erkölcsű és szertartásos. (Az egyik cseléd örök élményként mesélte el, amikor asszonyát egy hintaszékben ölelkezve lepte meg a falu egyházi méltóságával.) A vendégeskedés korabeli divatjáról régi fényképek tudósítanak.

Például egy 1910-es évekbeli kép névnapi mulatságot ábrázol. A vendégek a kertben egy kerek asztal körül ülnek, előttük torták, boros- és söröspoharak. Néhány nővendég ölében gyermek vagy unoka, mögöttük fehér köténykében a szolgálólányok, hajukban masni – láthatóan őket is kicsinosították a felvételhez –, a legényemberek a háttérben csoportosulnak, mellettük az emelvényre állított fehér inges cigányzenészek. A kövér és tekintélyes gazda kezében szivar, nője és leányai finoman eltartják kisujjukat a magasba emelt pohártól.

A Margit-lányok formaruhája, a sátoros ünnepeken felöltött ezüstgombos nemesi viselet, a szobakutya divatja, a pusztai kerékpártúra, az ide-oda taxizás szokása – megannyi jel, ami a társaság különállását hangsúlyozta. Mi lehetett a feltétele annak, hogy efféle luxusokkal tűnjék ki a besenyőtelki polgárok egy csoportja a többiek közül?

A gazdasági ügyletekről és mulatságokról mesélő falubeliek visszaemlékezéseiben gyakori fordulat a rokonságok fölemlegetése. Ezek az elbeszélések indítottak arra, hogy földerítsem a kuláklistára vett családok rokoni kapcsolatait. Ha egy faluban minden tizedik családot Szabónak hívnak, nem meglepő, hogy e kiemelt csoportban szintén sok a névrokon.

A valóságos rokonság megismerése céljából az egyes kulákháztartásokban a férj és a feleség rokoni kapcsolatai után kutattam. A társaságba egy pap és egy agglegény került, így a 83 háztartásban élő 165 férfi és nő csoporton belüli rokonait próbáltam azonosítani. 21 tősgyökeres besenyőtelki család leszármazásának története (genealógiája) volt a segítségem, a családfák indulópontját elfoglaló legrégebbi ős 1774-ben született. A csoporton belül a közeli rokonokat szerettem volna megtalálni.

A 165 személyből 136 testvére, unokatestvére, szülője-gyermeke egymásnak. Szülő-gyermek viszony 9, testvérség 84 esetben állapítható meg, 112-en első unokatestvérei egymásnak. A kuláklistára vett csoporthoz az a férfi kötődik a legszorosabban, akinek a csoport tagjai közt 17 unokatestvére van.

Az 1951-es összeírás szegény és gazdag kulákjait leginkább a rokonság tartja össze, és a családfákból az is látható, hogy ebbe a rokonságba csak bizonyos családok és azok egyes ágazatai tartozhatnak. Az erőteljes rokoni kapcsolatok ellenére sem beszélhetünk rokoni beltenyészetről: 81 házaspár között csak egyetlen van, ahol a férj-feleség első unokatestvére egymásnak. A 20. század elejéig a jómódú családok többségében nyolc-tíz gyerek született, s az utódok kedvező vagyoni helyzetét elsősorban szerencsés házasságokkal tudták megtartani. Példa rá az a Czakó-ágazat, amelyiknek nemzetségalapítója 1790-ben született Besenyőtelken. A családi vagyon összetartásának hagyományos módja a rokonházasság volt. A Czakók ehelyett más családokból választottak jómódú házastársat, és így maradtak gazdagok. Az ágazat első házaspárjának, Czakó Ignácnak és Veres Teréznek 11 unokája került 1951-ben kuláklistára úgy, hogy a család megszaporodása közben egyetlen rokonházasság sem köttetett.

Gazdagság, rang és rokonság – ez jellemzi hát azt a csoportot, amelyet 1951-ben kulákságnak hívtak. Ám ez a csoport nem a listakészítők kedvéért állt össze; mint a családfák és a különböző gazdasági összeírások tanúsítják, már százötven-kétszáz éve létezett. Falusi élenállásuk és mindenre kiterjedő hatalmuk klánná avatta őket.

Koronként és nemzedékenként új családokkal és idegenekkel bővült a kör. A részvétel jogát házasságokkal szentesítették. Az új érdemes személyek belépésük idején távoli rokonságban álltak a klánnal, vagy egyáltalán nem voltak rokonok. Az 1951-es klán "újgazdagjainak" élettörténetéből látni, hogy kiket tartottak maguk közé valónak.

Az idegenből jött férfiakat jelentékeny vagyonuk vagy magas társadalmi állásuk miatt fogadták szívesen: a szolnoki nagykereskedő magánzó fiát, a nyugdíjas csendőrtisztet és a katonatisztet.

A helyi intelligenciából ugyancsak került házastárs. Bollók Erzsi gazdájának lánya a kántortanítóhoz ment feleségül. Egy másik férjnek való tanító kalandos körülmények között jutott Besenyőtelekre. Hivatásos katonatisztként indult, majd 1919-ben vöröskatona lett, s ezután került (mintegy inkognitóban) magyarosított névvel tanítóként a faluba, és feleségül vette egy régi nemesi család testi hibás lányát. Az sem volt különös, ha a gazdafiúk helybéli tanítónőt, a gyógyszerész vagy a postamester lányát vették feleségül.

A klánhoz laza rokoni szállal kötődő személyek mindegyike iparos vagy kereskedő volt. A kuláklistán szerepelt szűcs, úriszabó, hentes, kereskedő, vendéglős és kocsmáros. A falu élenállói közt minden időben találni tehetséges iparosokat, mozgékony kereskedőket. Belőlük előbb-utóbb földbirtokos is lett. A 20. században a legnagyobb karriert Czakó Kálmán asztalosmester futotta be, ki a falu két végén (két fiának) malmot épített. Fiai a harmincas-negyvenes években az Iparoskört vezették.

A kuláklistára egy olyan gazdát is fölvettek, aki elszegényedett tősgyökeres nemes családból származott ugyan, de a klánban csak távoli rokonai voltak. A gazda kurázsija lehetett imponáló. A helybéli legenda szerint földjét, kiterjedt legelőit kártyán szerezte. (Azt beszélik róla, hogy egyszerre két felesége volt, s szokása szerint avval töltötte az éjszakát, akinek ágyára aznap este a kalapját tette.) A történelem fintora, hogy a gazdának a negyvenes évek végén rossz volt a lapjárása. Egy kártyacsatában tizenöt ökröt veszített. Ha az új rendszer nem viszi el a földjét, a bank vitte volna el adósság fejében.

Az 1951-es kuláklistán a Magda házaspár is szerepelt. Az asszonynak, Szabó Katalinnak két testvérét és nyolc unokatestvérét minősítették kuláknak.

Apja, Szabó Zsigmond "kis" (1868–1941) nyolcökrös, nyolcvanholdas birtokos volt, fiatalkorában lótenyésztő és mintagazda is. Két férficselédet tartott meg egy mindenes gyereket, alkalmanként három pár aratót fogadott. Öt lánya született. A legidősebbet egy jómódú kovácsmesterhez adta feleségül, két lányát nemes birtokosokhoz, a legkisebbik nem ment férjhez, ő az Árpádházi Boldog Margit Leányegylet egyik vezetője lett, a háború idején hadigondozó.

Középső lányát, Katalint egy törekvő kereskedőcsalád fiával, Magda Lajossal házasította össze. Amikor a fiatalok az első világháború után egybekeltek, a férj szülei épp csak hogy újgazdagok, de addigi pályájuk biztosítéknak látszott a tartós gazdagságra.

A következő kurta húsz év alatt Magda Lajos szülei tönkrementek. E gazdasági kudarcnak volt a következménye az is, hogy fiuk, Magda Lajos nem kaphatta meg a Kakas vendéglő tulajdonjogát. A befolyásos rokonság határozatára a vendéglős iparigazolványt Magda Lajosné Szabó Katalin nevére állították ki. Magda Lajost csak felesége famíliája kötötte a klánhoz, az 1951-es kuláklistán a férfinak egyetlen közeli rokona sem szerepelt.

Családja század eleji indulásáról Magda Lajos (sz. 1898) beszélt, 1983-ban.

A MINDENFORMA SORSRÓL

Magda Lajos szülei, miután vagyonuk a harmincas években elúszott, nem kapcsolódhattak a klánhoz, de a vendéglőből és kereskedésből meggazdagodott fiukat befogadták. Magda Lajos 1945 után a klánbeliek sorsában osztozott. Gyermekeikre nehéz évek vártak, mint ahogy a felesége kuláklistára vett nénjeire és húgaira is. A megpróbáltatásokról Magda Lajosné mesélt.

A második világháború előtti klán tagjai közül kevesen érték meg az 1990-es kurzusváltást. Az utolsó negyven-ötven évben rangjuk, hatalmuk, gazdagságuk odaveszett. Utódaik egy része mégis a klán hagyományai szerint kötött házasságot, mintha bíztak volna a feltámadásban. E házasságok váratlan haszna a kárpótlás lett, ha a rég elfeledett birtokok tekintélyes gazdasággá egyesülhettek. Magdáék kára kárpótlási jeggyel nem ellensúlyozható, az utódok nem sokra mennének a visszaigényelt örökséggel. Az összes juss két hold föld, Magdáék nevén ennyi szerepelt. Házukat annak idején Magdáné nem engedte államosítani, a vendéglő berendezését egy melléképületben szétrágta a szú. Semmivé vált, mint ahogy a házaspár élete. Magda Lajos 1945-ben negyvenhét éves volt, a felesége kettővel kevesebb. Ezután még majd negyven esztendőt éltek, takarékon.

Dormándon 1944 novemberében lett vége a háborúnak. Az utolsó hónapban kilencszer-tízszer is gazdát cserélt a község, közben a lakosság fele elmenekült. Miután véglegesen elvonultak a katonák, fölbolydult a falu. A még föltalálható gazdasági felszereléseket egykettőre széthordták, elhajtották a jószágállomány utolját, s lelkesen fogtak hozzá az úri gazdasági és lakóépületek bontásához. Amikor Veres Péter a nemzeti parasztpárt füzesabonyi gyűlésén a szónoklás hevületében azt hirdette a lelkes tömegnek, hogy "bontsátok le azokat a fészkeket, nehogy a madarak megint belefészkeljenek", a dormándiak minden indulata az Engel-birodalom ellen fordult. "Tíz bíró se bírta volna" lecsillapítani az elhatalmasodó szerzési lázat, így aztán a hatóság nem moratóriumot rendelt el, hanem – szinte mindenre és mindenkinek – bontási engedélyt adott. (A Remenyik-kúria és a Latinovits-kastély gazdái még a faluban laktak, így szabad préda csak Engelék néhai tulajdona lett.)

Az l945–1948 közötti átmeneti szabadság idején mintha senki sem gondolt volna rá, hogy az uradalom széthordásával a falu a maga jövőjének alapjait számolja fel. Az egykori cselédek, nincstelenek és törpebirtokosok örvendeztek a juttatott földeknek, melyeket hozzáragaszthattak a Nagyatádi-féle földreformkor kimért "poletár"-parcellákhoz. 84 újgazdája lett a falunak. Ám ahogyan a dormándiak mesélték, a földosztás után az emberek gyorsan megutálták a földet. Elegük lett belőle. Főleg akinek nem volt hozzá jószága. Az újgazdák parasztkarrierje azért sem lehetett hosszú életű, mert 1948-ban az egykori Engel-földeken megalakították a Hanyi Állami Gazdaságot – ismét egy igazgatás alá vonták a földosztáskor szétszabdalt határt. Engel egykori cselédjei állami alkalmazottak lettek. A férfiak találták meg a helyüket a legkönnyebben: az egykori napszámosok állandó munkaviszonyba léptek. Kevesen jutottak a korábbinál kényelmetlenebb beosztásba, mint például Engel sofőrje, aki a Mercedes helyett ezentúl az állami gazdaság traktorát vezette.

Az uradalom restaurációjával egy időben a vasutasok visszamentek a MÁV-hoz. A Hanyi-pusztához (az állami gazdasághoz) nem kötődő cselédek (huszonöten-harmincan), akik a korábbi években a földműveléshez szoktak, de nem volt praxisuk az önálló gazdálkodásban, 1951-ben mintegy ötven hold állami tartalékterületen és a maguk juttatott földjén megalakították a Vörös Hajnal Termelőszövetkezeti Csoportot.

A téeszvezetőség mint a falu legújabb urasága, beköltözött a Remenyik család kúriájába. Később még azok csatlakoztak a téeszhez, akik szabadulni akartak az egyre mértéktelenebb adó- és beadási kötelezettség alól. Itt nem volt olyan híre-hangja az erőszakosságnak, mint Besenyőtelken, hiszen az a kevés "örökös" gazda és vagyonos kereskedő nem szerveződött elkülönült, a falu fölé emelkedő csoporttá. "Valóságos" osztályidegennek csak az úri laktól megfosztott Remenyik uraság számított, de ő is hamarosan elköltözött a faluból. A Dormándon lakos mintegy 250–300 családból hatan-heten lettek kulákok; négy kereskedő és két dormándi parasztgazda. A lista évenként változott, a visszaemlékezők szerint a nevek száma hol több, hol kevesebb volt egy tucatnál. (A kárpótlás-hangulatú kilencvenes években több "üldözött" került elő, mint ahány annak idején a listán szerepelt.)

A termelőszövetkezeti csoport megalakulása után a "nép ellensége" az ún. kulákság lett, a néhány módosabb földesgazda és szatócs mellett a Sumi család. A vállalkozásokat "veszedelmesen halmozó" Sumiék az első világháború idején telepedtek le Dormándon. Csaknem egyholdas portájuk a hevesi útelágazásnál, a falu közepén volt. Harminc-negyven (a falusiak szerint nyolcvan-száz) holdon gazdálkodtak, cséplőgépet, fűszerüzletet, mészárszéket és kocsmát tartottak, s foglalkoztak terménykereskedelemmel is. Minden vagyon a hetvenesztendős Sumi Lajos nevén szerepelt, csak a cséplőgép volt a veje tulajdona. Mindegyik családtag munkása és haszonélvezője volt a gazdaságnak; a negyvenes évek végén az idős házaspárral egy háztartásban élt fiuk és annak családja. A fiatal Suminé egy háromszáz holdas gazdálkodó és marhakereskedő lánya volt, egy Tisza menti tanyáról ment Dormándra feleségnek. A háború után Sumiékat minden vagyonuktól megfosztották. (Elvették, akik akarták.) A kocsma táncterméből iskolát csináltak. A fiatal Sumi Ferenc Diósgyőrbe ment dolgozni, s a sok megpróbáltatás is oka lehetett, hogy még a nyugdíjaskort sem érte meg, apjánál két évvel korábban meghalt.

A fiatal Sumiék fia a fővárosba ment ipari tanulónak, ott meg is nősült, nem jött vissza a faluba. Lányuk a tervezett gimnázium helyett mezőgazdasági technikumban érettségizett; káderlapját a kuláknagyapa és egy megyei malomtulajdonos rokon feketítette. Belőle banktisztviselő és dormándi asszony lett, a szomszédban lakó vasutas vasutasfiának a felesége. A régi Sumi-portán ma ez a házaspár lakik egyetemista lányával és családos asszonylányával; a fiatalasszony a kilencvenes évek elején lakásuk halljában vegyeskereskedést nyitott.

A kulákok elleni propaganda-hadjárat a megbélyegzettek körében is pusztított. Az egyik kulák vasutasfiából a tulajdon esküdt ellensége és a rendszer ideológiájának kocsmai szóvivője lett, s azt beszélik a faluban, hogy a mértéktelen alkoholfogyasztás vitte sírba.

A földtől való elriasztás korra jellemző gyakorlata nemcsak a kulákok gazdaságát zilálta szét. Hogy az osztályharc egyértelmű legyen (vasutas – munkás, gazdálkodó – paraszt), a vasutasokat úgymond eltiltották a földtől. 1945 előtt a jó keresetű vasutasok a majdani gazdálkodás reményében földet gyűjtöttek. A negyvenes évek végén veszélybe kerültek ezek az apró birtokok; a vasutasoknak dönteni kellett, hogy munkások vagy parasztok akarnak-e lenni. Aki a munkáslétet választotta, erről írásbeli nyilatkozatot tett, és ezután persze darabka földjét is elvették. (Azt se mondták: kakk!) A tortúra megrázó lehetett, ha 1990-ben egy nyolcvanhárom éves nyugdíjas vasutas megretten attól a lehetőségtől, hogy visszaadhatják neki egykori (kétholdas) "birtokát". Merthogy ő "büntetőjogi felelőssége tudatában" lemondott róla, és "valahol megvan erről a papír".

Mégis maradtak gazdák a faluban, egykori cseléd- és vasutasfiatalok. Kurta munkáséveik alatt ők még nem törődtek össze a vasutas- vagy a cselédregulában. A juttatott földtől egzisztenciát reméltek.

"MI MINDIG SZERETTÜNK SEMLEGESEK LENNI"

Kiss János (háromgyermekes apa) huszonhat éves volt, amikor vége lett a háborúnak. Épp erre az időre érte el vasúti állása véglegesítését, de mivel gyerekkorában közelről láthatta, milyen az önálló gazdalét, a vasút helyett a földművelést választotta.

– Míg állt a kastély, mire használták a háború után?

– Magának volt-e földje a földosztás előtt?

– Mennyit kaptak?

– A kommunista párt pártolta-e a szegény embert?

– Mi tartotta vissza?

– Mikor szánta volna rá magát először?

– Mondta, hogy többször nekiindult...

– Más párthoz sem?

– Dormándiak voltak?

– A községi bíró?

– Hány kulák volt itt?

– Elvittek-e valakit?

– Maguk hogy boldogultak?

Kiss János gyermekei szakmát tanultak, érettségiztek. Három unokájuk eljutott az egyetemig. Az öreg Kissből nyugdíjas korára lett bizalmi ember. Miután a téeszből leszázalékolták, rokoni ajánlásra a járási pártbizottság kertésznek fogadta fel. Később (két fiát követve) munkásőr lett, s mint éjjeliőr, "fegyverrel és mundérban" vigyázta a munkásőrség fegyverraktárát.

*

Míg Kiss János maradt az eke szarvánál, a földművelés terhétől menekülő dormándiak nekiindultak a városnak, munkát keresni. A vasút felvevőképessége korlátozott volt, és egyébként is mint szervezet bomladozott; lazult a szigorú munkarend, csökkent a fizetés és a presztízs. Az új vasutasoktól inkább politikai hűségnyilatkozatokat vártak, nem pontos és megbízható munkát. A vasutasremények az ötvenes évek elején szertefoszlottak, miután a rend őrei szétverték füzesabonyi tüntetésüket.

A vasúttól elmaradók átmenetileg a "vas és acél országát" építették Észak-Magyarországon. A gigantománia csitulásakor odébbálltak, hogy ranggal járó "altiszti" állást kerítsenek. Rendőrnek, kormányőrnek, katonatisztnek, beszkártkalauznak, tűzoltónak jelentkeztek. A faluban rekedt, téeszben, állami gazdaságban dolgozó fiatalokat szüleik traktorosnak, kombájnosnak, vasipari szakmunkásnak taníttatták. A faluból vándormunkásként eltávozó ifjak egy megszerzett szakma, diploma vagy állás fedezékében Dormándtól távol telepedtek le. Mintha senkinek sem lett volna kedve falujában vagy annak környékén képzett-tanult emberként karrierrel próbálkozni.

Az ötvenes évek közepére megállapodott, lecsillapodott a falu. Az 1953-as Nagy Imre-program után az adóval és a beadás terhével sújtott húsz-huszonöt gazdálkodó család is belenyugodott helyzetébe. A dormándiak lassanként megszokták, hogy a községi tanács átmeneti szállásként működik. Mintha a falun kívüli felsőbbség káderpróbáló helye volna; az ÁVO sorállományából leszerelt közkatonától kezdve a megye mindenféle rendű és rangú embere váltogatta egymást a vb-titkári és a tanácselnöki székben. A dormándiak elbeszéléseiből nem derült ki, hogy miért volt itt olyan nagy a forgalom, hiszen a helybéliekből is lehetett volna válogatni, került elég jelentkező.

A tisztségviselők hosszú és vegyes névsorából csak annyi bizonyos, hogy a dormándiak reszortja inkább a párttitkárság volt. Az ötvenes évekre kitűnt két-három népesebb család: rokonaik és barátaik köre a párthűségéről volt nevezetes, s ily módon várományosai az újabb politikai és vezető funkcióknak – a faluban, a téeszben, az állami gazdaságban.

Csend, rend, nyugalom uralkodott tehát, és áttekinthető falusi szereposztás; köztudomású volt, kik vehetnek részt a hatalmi osztozkodásban. A helyi szokásjogot nem érvénytelenítette az 1956-os forradalom sem. Itt semmiféle rendbontás, rendkívüli esemény nem történt, állítják a dormándiak. A szovjet hősi emlékmű megdőlt a temetőben, de randalírozókat senki sem látott arrafelé. Az egyik háznál lakodalmat ültek éppen, féktelen mulatság közepette, az udvaron lesekedők ácsorogtak.

Egy másik estén részeg fiatalok láncra fűzött rossz vödrökkel, edényekkel csörögve ijesztgették a népeket. Itt-ott egy puska dörrent, de csak a mennyezetre vagy az égre mutatott az irányzék. Mégis, a forradalom leverése után sok dormándit megvertek, Füzesabonyba hurcoltak. A dormándiak úgy vélik, hogy a megátalkodott szomszédok, a falubeli haragosok egymást jelentgették fel. A forradalmat követő terror alkalmat nyújtott az egyéni "igazságtételre". A durva rendcsinálás gyakoribb magyarázata: Füzesabonyban volt egy ávóslaktanya, és a környéket szinte megszállták a pufajkás "kádárkatonák". Mások szerint az ávósok még a forradalomtól is megmentették a falut.

Vagy talán minderről az ötvenhatos "szállóvendégek" tehetnek? A forradalom alatt több hívatlan vendég húzódott meg a faluban. A legnevezetesebb Dormánd és Besenyőtelek begyűjtési biztosa volt; a zűrzavaros hónapokat dormándi asszonylányánál töltötte. De jöttek mások is, a falutól távolra szakadt rokonok, leszármazottak, a forradalmi indulattól megrettent állami alkalmazottak, politikai munkatársak.

Általában nem a forradalom vagy az ellenforradalom szereplőjeként hangzott el a nevük. Csak azért említették meg őket a helybeliek, mert éppen itthon voltak. Hol lettek volna máshol?

A legtöbb idős dormándi emlékezetében összevegyülnek az 1945 utáni események és az ötvenhatos forradalom. Olyan elbeszélést is hallgattam, amelyben 1919-es kommunisták szerepeltek az ötvenhatos forradalom hőseként. A dormándi forradalom forgatókönyvét azért sem tudtam összeállítani, mert valószínűtlenül hangzott, hogy az ötvenes évek helybéli kis sztalinistái, majd a forradalom vezéralakjai és a forradalmat követő megtorlás végrehajtói ugyanazok a személyek voltak. Az államszocializmus utolsó káderei nem szívesen beszéltek (többségük még a saját életrajzát is titkolta), az őket felváltó új vezetők emlékezés helyett arról panaszkodtak, hogy ők a pártállam áldozatai. Mintha az ötvenhatos forradalom a népi emlékezet fehér elefántja lenne, amire gondolni se jó.

TÖREDÉK EGY HITVALLÁSBÓL, KOCSMAI EMLÉKEKKEL

1992-ben találkoztam egy szemtanúval, aki kamaszfővel követhette-figyelhette a forradalom dormándi eseményeit. Csanádi János 1956-ban tizenhét éves volt.

– Milyen volt a kocsmai hangulat?

– Kik voltak itt a forradalmárok?

– Ki volt az?

– Ki volt a forradalmi munkástanács elnöke?

– És a nemzetőrség?

– De kik?

– 1957-ben mit gondolt? Forradalom vagy ellenforradalom volt?

– Hogyan lett párttag?

– Most tagja az MSZP-nek?

Csanádi János a kilencvenes évek elején szomorú ember volt, rendetlennek látta maga körül a világot. 1957 és 1989 között egy eszme szolgálatára összeálló közösségben telt az élete, s ma sehol sem leli egykori társait. Az évtized fordulóján kifulladó rendszert egyszerre jónak és hazugnak nevezte, s törvényszerűnek tartja, hogy megbukott. Az eszmében való hite magánüggyé vált. Csakhogy ez a férfi a közösségi léthez szokott, s most – ötvenen túl – nehezen viseli, hogy ezután légüres társadalmi térben a magánélettel kell beérnie. Mintha örök adósnak érezné magát, akinek minden ténykedésével a társadalom adományait kell megszolgálnia. Talán ezért pártolja és védi régi elvtársait, s eszébe sem jut, hogy barátainak dicsőségére válna, ha ma, a kilencvenes években forradalmi szereplésükről mesélne. Hallgatásával véli megőrizni barátságukat.

A békés, szerető családi kör enyhíti szomorúságát, bár itt is érzékeli: nem neki való ez az új világ. Kisebbik lányát kiváló eredményei ellenére nem vették fel az áhított szakközépiskolába, átirányították egy gimnáziumba. Azt nem fogadhatták el, mert négy év tanulás után szakma nélkül nehéz lenne a lánynak boldogulnia. Ahogy az apa elmesélte, lánya végigsírta a ballagást, de hiába, mert a családnak nem volt harmincezer forintja arra, hogy "lefizesse" az iskolát. Csanádiék családi költségvetése szűkös, a férfi kőműves-csoportvezető a fővárosban, csak hétvégeken jár haza. Harmincnégy éve munkásszálláson lakik, a kényszerű különélés kiadásai tetemes összeget emésztenek fel.

Mielőtt Dormánd kocsmájának 1956-os csaposát megismertem, találkoztam egy forradalmárral; ma a falu leggazdagabbnak mondott kisiparosa. Csanádi forradalmárként nem találkozott vele, sőt hírét sem hallotta, hogy "ötvenhatos" volt. A gazdag kisiparos nemigen lehetett régi elvtársa a mindig szerényen élő Csanádinak. A két férfi közt négy év a korkülönbség, gyerekkorukban mindketten szegények, felnőttként pedig párttagok voltak, de nem azonos pontjáról szemlélik a világot.

PERBEN, HARAGBAN, ROKONSÁGBAN A PÁRTTAL

– Mi történt a faluban?

– A falu hogyan fogadta a forradalmat?

– Ki volt itt a vezéralak?

– A forradalmi munkástanácsot ki vezette?

– A régi párttitkárnak milyen szerep jutott?

– És a többi régi kommunistát?

– A bátyja miért volt nagyobb ellenség?

– Mit mondott a bátyja akkor a kocsmában?

A fenti anekdotát a dormándiak a téeszszervezésről beszélgetve idézték fel; a forradalmat követő megtorlás után ez volt az újabb politikai akció, amely elérte Dormándot. Az 1957-ben sikerrel lecsendesített falu visszaszokott a forradalom előtti parancsokhoz és parancsnokokhoz, s 1959-ben szinte megadással vette tudomásul, hogy Dormándból egykettőre termelőszövetkezeti község lesz. A téeszszervezőknek nem volt különösebben nehéz dolga, csak ritkán kellett a meggyőzés drasztikusabb eszközeihez folyamodniuk. Nem kellett ide durvaság, állították a dormándiak.

A szocialista mezőgazdaság, ahogy azt a helyi Vörös Hajnal Termelőszövetkezeti Csoport példája mutatta, nem látszott nagyon gyümölcsözőnek, ezért az egyéni gazdák mentek volna inkább az iparba, menekülni akartak a téesz elől. De számukra nem volt kitérés: csak akkor vállalhattak munkát a falun kívül, ha nélkülözhetőségükről a helybeli tanács igazolást ad, a tanács pedig egy földművelőt sem mentesített. Egyetlen megélhetési forrás a téesz maradt. Így aztán 1959-ben népes taglétszámmal alakulhatott meg a második termelőszövetkezet, az Új Élet.

Az Új Élet Tsz-be a korábban gazdálkodó parasztok léptek. A gazdálkodásba vont állami tartalékterülettel együtt a szövetkezetnek hatszáz holdja lett, minden családra nyolc hold jutott. Az indulásra tíz fejőstehenet és tizenkét lovat tereltek össze. A gazdasági épületek hiányát könnyen áthidalták; az egyik tag portáján a "közös" lovakat, a másikén a "közös" teheneket istállózták. Az Engel-uradalom gazdasági épületeit az állami gazdaság örökölte, így amikor állami hitelből száz birkát vásároltak, abonyi oláh cigányokkal maguk építtettek egy birkahodályt.

Az új téesz elnöke az egykori bíró, Járdán Albert lett, aki már megtapasztalhatta valamelyest a sztalinista közéletet. Ideális kádernek tarthatták, hisz egyszerre volt régi párttag és jó gazda, ilyen emberből nem volt nagy a választék abban az időben. Járdán Albertet 1990 nyarán ismertem meg.

"HUNCUT A BÍRÓ..."

– Hogyan került oda?

– Mindennap hazajárt Diósgyőrből?

– A háborús években hagyta ott a diósgyőri munkát?

– Ezt a három lovat a gyári keresetéből vette?

– Ez hányban volt?

– Nem tudom, mondja el!

– Idevaló ember volt?

– Cselédember?

– Kinél szolgált?

– Hát mi volt? Napszámos?

– Milyen volt itt a földosztás?

– Hogyan lehetett közösen gazdálkodni?

(A téeszelnök és gazdatársai nem dolgoztak kisebb lelkesedéssel, mint egyéni korukban. Ahogy a faluban beszélik, az Új Élet elnöke komolyan vette feladatát: szerette messzelátóval "gukkerozni" a határt, mindig tudni akarta, ki mint dolgozik. Szembeszökően jobb eredményeket értek el, mint a "patinás" Vörös Hajnal.)

– Hogyan élt a tagság?

– Most hogyan kellene rendelkezni a föld dolgában?

– Hogyan?

– Itt Dormándon nem sok embernek járna-kellene vissza a föld.

– Van itt olyan ember, aki gazdálkodni tudna?

– Berci bácsi a téeszben hagyja?

– Mit csinálna?

– Lesz új téesze a falunak, a régi Füzesabonyban marad. Mit szól hozzá?

(Járdán Albert mégsem osztotta ki a földjét, mint tervezte 1992-ben. Az új dormándi téesznek adta, ha már aláírta a csatlakozását hitelesítő szándéknyilatkozatot.)

Ma egy aprócska, régi házban magányosan él. A vékonycsontú, alacsony, szívós öregember reggeltől estig egy kivénhedt kemence tövében üldögél. Istállójában a körzeti állatorvos lova lakik, s a portáján álló második, polgárias külsejű házában erdélyi menekültek élnek. Utolsó, nyári látogatásom délelőttjén három erdélyi kislány Berci bácsinak paprikás krumplit főzött.

– Miért itt, a melléképületben lakik?

– Lehet fűteni a kemencében, vagy csak a tűzhely ég?

– Nem.

A dormándi templom utcájában élő Járdán Albert 1903-ban született Besenyőtelken, szülőháza helyére 1907-ben épült új lakás. A portán ma Berci bácsi bátyja, Járdán Iván és Iván lánya lakik. A tornácos házat szőlőlugas köti össze a nyári konyhával. A hétszáz négyszögöles telek az utóbbi évtizedekben élénk gazdasági élet színtere volt. 1956-ban készült el a harminchárom négyzetméteres dohánypajta, 1964-ben a négyállásos istálló. 1976-ban műhely épült, új pincét csináltak, méheskaptárak állnak fölötte. A ház a veteményeskerttel együtt négyszáz négyszögölet foglal el, a kert végében egy fóliasátor van, mögötte ötven termő gyümölcsfa. Az istállóban 1979 óta nem tartanak már sem lovat, sem tehenet, a gazdavilágból egy 1912-es évjáratú fogatos eke és egy 1924-ben vásárolt borona maradt.

Járdán Iván alacsony és sovány, külsőre szakasztott mása Dormándra telepedett öccsének, természetük annál különbözőbb. Iván bácsit fürgébbnek láttam, a kilencvenes évek elején még biciklivel karikázott az egyházi képviselő-testület ülésére. Öccsénél talán akkurátusabb, a família valamennyi ágának történetét számon tartja. Mindkettőjük élete gazdálkodással telt, de egyikük technikája sajátosan dormándi, a másiké sajátosan besenyőtelki volt. A két testvér között hat és fél év a korkülönbség, egy család, azonos történelmi korszak fiai, elbeszéléseik mégis másféle világot elevenítenek fel.

Járdán Iván nagyalakú kockás füzetben megkísérelte lejegyezni elődei és a maga életét. Következzék most ebből egy rövid idézet.

Járdán Iván naplójában nem jutott odáig, hogy a maga gyermekeit felsorolja, pedig azok is születtek szép számmal. Harmincnyolc éves korában nősült meg, hét gyermeke született, az első 1935-ben, az utolsó pedig az után, hogy Iván bácsi betöltötte az ötvenhatodik évét. "Igaz, hogy magamat dicsértem, de csak az igazságot mondtam", zárta le egyik beszélgetésünket Iván bácsi, és akárhányszor is hallgattam meséit, soha se éreztem úgy, hogy szépíti a valóságot, és benne a maga szerepét.

Járdán Ivánt tizenhat holdjával nem vették kuláklistára, de a beadás miatt nehezen nevelhette-tarthatta hét gyermekét. Gyermekei viszont ma is viszonozzák a szülői gondoskodást, a család sokszor összetalálkozik a Járdán-portán. Iván bácsi – ahogyan apja tette – két gyermekét értelmiségi pályára indította. Tanítónő lánya a faluban élt és dolgozott, ma már nyugdíjas. Tanár fia a közeli Kisköre iskolájában helyezkedett el. Harmadik gyereke két szakmát is tanult, sokszor dolgozik külföldön hazai munkaadójának megbízására. A negyedik gyerek gépésztechnikus és művezető egy fővárosi gyárban. A következő két lány érettségizett és tisztviselő volt, az idősebbik éveken keresztül Jemenben élt a férjével. A legfiatalabb gyerek a legrakoncátlanabb, a szakmája esztergályos, a nyolcvanas években pincérkedett Egerben.

Egyazon politika különböző élethelyzeteket teremt a szomszédos falvak lakóinak, még az édestestvéreknek is. 1945 után Járdán Albert Dormándon a kommunista pártot próbálta megregulázni, miközben Járdán Iván a középgazdák kaszinójába, a Kiskörbe járt.

Régi szokását követve a Nagykörbe már nem mehetett, mert a nagygazdák fészkét elfoglalta a besenyőtelki kommunista párt.

A szovjet csapatok 1944 novemberében egy olyan bírót találtak Besenyőtelken, amilyet a falu tán még sohasem látott. Mert ez a bíró egyszerre volt szegény és gazdag, nagymellényű és barátságos. A besenyőtelkiek általában nem a leggazdagabbat és legügyesebbet választották bírónak, a maguk érdekeinek képviseletében kevéssé támaszkodtak a köztisztségviselőkre. A bíró többnyire higgadt, tisztességes, mérsékelten vagyonos ember volt, megválasztása mellett szólhatott az is, ha magtalan-családtalan lévén elég időt szentelhetett a köz ügyeire. 1944 novemberében pedig nem ilyen volt a bíró. Bérelt házban lakott népes családjával, amikor megérkeztek az oroszok.

A népi demokrácia első bírója Szabó István, "nyúka" a múlt század utolsó esztendejében született. Apja középgazda volt, felesége szintén középgazda lánya, a korábban bemutatott Járdán Iván és Albert testvére. "Nyúka Pesta" (ahogyan a faluban mindig is nevezték) rendhagyó karrierje szülei halála után kezdődött. Eladta örökségét, a pénzen cséplőgépet vett, majd feleségével és hat gyermekével házbérbe költözött. Az volt az elve, hogy a bankár se a saját házában lakik, mégis megél. A kortársak és rokonok elbeszéléséből nem tudható pontosan, hogy mikor, miből tartotta el a családját. Olykor cséplőgépe és traktora is dolgozott, de hogy a gépeit miből vette vagy honnan szerezte, rejtély maradt. Lehetett saját cséplőgépe, de bérelt és kölcsönzött is gépeket. Miközben egyik házbérből a másikba költözött családjával, még arra is futotta az erejéből, hogy bérelt lakóházán kívül egy másikat is béreljen, és abban kocsmát nyisson. Lételeme a szervezés volt; nem úgy ismerték, mint a gépek vagy például a kocsma szerelmesét, a kocsmát egyik fiának gondjaira bízta, gépésznek a másik fiát állította be. Sokszor mondogatta: ő nem arra született, hogy a földet túrja, ezért is adta el örökségét. Később a korhoz, a szokásokhoz igazodva mégis szerzett földet és tanyát: haszonbérbe vette ki a szomszéd falu határában. Aztán persze ez is felnövő gyermekeinek a gondja lett. Szinte mindent kipróbált, amivel rangot, tekintélyt lehet szerezni a faluban. Foglalkozott például katonaló (remonda) tenyésztésével, állandó tagja (ideig-óráig elnöke) volt a vadásztársaságnak, jól tudott mulatni, érdekesen adomázott, sokan utánozták gesztusait. Barátkozott le és fel mindenfajta rangú emberrel. Általában véve a falu nem tartotta "komoly" embernek, inkább ügyesnek, "dörzsöltnek".

Amikor bejöttek a szovjet csapatok, Szabó István "lefegyverezte" a lakosságot: bérelt házának udvarán rakásra hányták az illetéktelen személyek fegyvereit. Ezután a helyi közélet centrumába került, immár hivatalosan is. A bíróság mellé vállalta a polgárőr-rendőrparancsnok szerepét, és több kortárs visszaemlékezése szerint ő lett a kommunista párt helyi szervezetének első titkára. (Hogy valóban titkár volt-e, bajos megmondani, mert a korra vonatkozó vallomásokban se szeri, se száma a vélt és valóságos párttitkároknak. Mások azt állítják, hogy nem ő, hanem az egyik fia lett a párttitkár.)

Szabó Istvánnak semmiféle magántulajdona nem volt. Mindenki tudott ugyan a kocsmájáról, a környéken fel s alá pöfögő gépeiről, bérelt földjeiről és tanyájáról, de papíron nem jegyezték birtokosnak. Szegény nincstelenként még juttatott földet is kapott. Elismerte a politikai fölsőbbség, mert jó cimbora és "agyafúrt" bíró volt. Legnagyobb akciójaként azt emlegetik, amikor fölnyittatott egy "útra kész" koporsót, a tartalmát elrekvirálta: a gyászos fekete ládában feketén vágott húst szállítottak kifele a faluból. De hiába volt "huncut" a bíró, a karrierje nem sokáig tartott. 1949-ben – egyenesen a bírói székből – a siroki kőbányába szállították, rabként, kényszermunkára. A faluban sok a mendemonda bukásának okáról. Az egyik legvalószínűbb magyarázat: azért kapta a büntetést, mert kizavarta a gépállomás cséplőgépeit a faluból, hogy a maga gépére több csépelnivaló jusson. Végül a nincstelen bíróból így lett adóhátralékos kulák (az 1951-es listán 35 holddal szerepelt) és másfél évre rab a kőbányában. Szabadulása után segédmunkásnak, kubikosnak állt, mint a többi "deklasszált" gazda és földtelen besenyőtelki férfi.

Szabó István bírósága idején mozgalmasabb volt a falusi közélet, mint korábban bármikor. A szegénység és elesettség enyhítése volt a kor elsőrendű gazdasági és politikai feladata. A nincstelenek földet, a házatlanok telket és házat akartak. Mintegy háromszáz család jelentkezett földért. A helyi mitológia szerint a falunak egyetlen nagybirtokosa volt, az öt-hatszáz holdas Csathó János, s a korszak vezető kommunistái úgy tudják, hogy ezt a területet 1945 tavaszán rögvest kiosztották a rászorulók között. Ezzel szemben a tények a következők: az 1935-ös gazdacímtárban Csathó János nevén 298 hold szerepel, földje 1948-ban az állami gazdaságé lesz. 1945-ben százheten házhelyet kaptak, a földosztáskor pedig negyvenkét családnak összesen száznégy kataszteri holdat mértek szét. (Dormándon kétszer ennyi újgazda tízszer ekkora területet kapott – holott Besenyőtelken még a nincstelenek is többen voltak, mint Dormánd egész lakossága!) A földosztás meg sem billentette a birtokosztályok arányát – nem jöttek létre új, életképes gazdaságok.

Miközben a kortársak a nagy Csathó-birtokról és a heroikus földosztásról meséltek, szinte mindőjük ízesen ecsetelgette a tragikomikus előzményeket.

1945 elején, mielőtt a reménykedő nincstelenek és a bizonytalankodó kommunisták észbe kaptak volna, két önjelölt alakította meg a földosztó bizottságot. Egyikük három-négy holdas kubikos bandagazda volt; 1945 előtt a Magyar Élet Pártjának a tagja, 1945 után a Nemzeti Parasztpárt élére állt. A másik földosztó egy régi nemesi család elszegényedett sarja, örökségét kártyán vesztegette el. A rossz nyelvek szerint ő azért akart földet osztani, mert "hogyha neki nincs, hát másnak se legyen". A földosztók némi földcsere ügyében a szomszéd falubeliekkel ültek össze tárgyalásra. Ahogyan mesélik, a megbeszélésre fehér asztalnál, bor és kártya mellett került sor. A besenyőtelki fél ivásban és kártyában alulmaradt, s így ahelyett, hogy földet cseréltek-nyertek volna, még a falu határából is elvesztettek kártyán egy darabot.

Hogy a történetnek mennyi a valóságmagva, ma már aligha deríthető ki, az viszont bizonyos, hogy sem a föld-, sem a telekosztás nem szolgált közmegelégedésre. Még ugyanebben az évben egy központi felhívás nyomán családok sokasága költözött el a faluból. Mint arról már korábban szó esett, a Pest megyei Nagykovácsiból és Perbálról ekkor telepítették ki a svábokat, s elhagyott otthonaikat foglalhatták el a besenyőtelki igénylők. Saját ház és gazdaság reményében 1945–47-ben száz-száztíz család hagyta el Besenyőtelket: sok csonka, férfi nélkül maradt család, özvegyasszony és otthontalan fiatal házaspár. Valamit javult hát a faluban maradt szegények helyzete: az eltelepültek fele lakható házat hagyott hátra, ezeket szétosztották. A házak egy részét olyanok kapták meg, akik már a kezdet kezdetén bekapcsolódtak az eleinte még csak lassan sztalinizálódó közéletbe. (Elköltözött a faluból az a "földosztó" is, akit szülőfalujában rendre elkerült a kártyaszerencse.)

E szociális intézkedés után sem lett kevesebb a szegény, mint a harmincas években: 1951-ben a háztartások tíz százaléka még a maga lakótelkének sem a tulajdonosa, a családok egyharmada legföljebb egy holdat mondhat magáénak.

A bontakozó népi demokráciától a szegények jólétet és politikai hatalmat remélhettek. Lássuk, kik voltak itt a proletárok az 1945-ös rendszerváltás idején!

Századunk közepéig Besenyőtelken a szegénység és a gazdagság többféle, ám gazdag csak az lehetett, akinek földje volt, a szegény pedig föld nélkül vagy föld szűkében élt. A törpebirtokosok, a cselédek és az alkalmi munkások megélhetése többnyire a besenyőtelki gazdákon múlott. Ezek a munkaadók másféle szolgálatot követeltek, mint Dormánd földbirtokosai. A munkáltatás formája mindenkor a gazdálkodás technikáját követte.

A nemesi közbirtokosság száz-százötven éven át változatlan keretek közt tartotta-szabályozta a földhasználatot. A falualapítók három leszármazási ágának megfelelően a nyolcezer holdas határt három, egymástól elkülönített részre osztották – külön szántókkal és külön legelőkkel (legelőtársulatokkal, fogadott csikósokkal, gulyásokkal stb.). A múlt század második felére a különböző ágazatbeliek összeházasodása a birtokok elaprózódásához vezetett. A célirányos, gazdaságos termelés érdekében a 19. század második felétől több határrendezésre, tagosításra került sor. Az utolsó rendezés 1920-ban volt. A határ hármas felosztásának megszűnése után a nagyobb birtokkal rendelkező gazdák a maguk földjén külön legelőt létesítettek, gazdálkodó és istállótanyákat építettek. Jelentős nagyüzemmé, majorsággá egyik sem vált – a két háború között a legnagyobb parasztbirtok sem több ötszáz holdnál.

Ezeken a tanyákon mindössze egy-két család volt állandó alkalmazott, általában jobb körülmények közt éltek, mint a majorsági tanyákon szolgáló dormándiak. A faluban ennél több cselédnek, napszámosnak való munka adódott.

Ehhez a munkapiachoz igazodott a falubeli szegények rangsora.

A legkevésbé kiszolgáltatott a szegény iparosság; többségük kontár – (mesterlevél, engedély nélkül) – nem annyira iparűzésből, mint inkább mesterkedésből élt. Némelyikük kerítést fonni, tetőt fedni, órát javítani, cipőt talpalni egyaránt tudott. Idővel valamicske földet is összeszedtek, gazdáknál aratást vállaltak, s ha éppen más nem kínálkozott, beálltak napszámosnak. A sikert számukra az jelentette, ha legalább pártoló tagnak befogadták őket az Iparoskörbe. Ehhez hasonló falubeli rangjuk volt azoknak a törpebirtokosoknak, akik napszámmal, vegyes alkalmi munkával egészítették ki a család jövedelmét, de iparosmesterséggel nem foglalkoztak. Őket a faluban zsellérként emlegették.

A szegénység következő lépcsőjén az állandó cselédek helyezkedtek el. Társadalmi megbecsülésük általános volt, s ha háborús rokkantság vagy valamilyen baleset miatt csökkent a munkaképességük, számíthattak a gazdák jóindulatára és a község hivatalos gondoskodására. Lettek belőlük mezőőrök, kerülők, kisbírók. Olyan cselédről is hallottam, aki öregségére kapott egy kis birtokot a gazdájától.

A falu vagabundjai a kubikosok voltak. Ahogyan az állandó cselédek büszkék voltak arra, hogy sohase jártak kubikra, a kubikosok azzal büszkélkedtek, hogy ők sose voltak "senki keze-lába". A szegények szabadságával jártak-keltek az országban, s fontosabb volt számukra a jó fizetés, mint a biztonságos munkahely. Nem álltak be például a vasúthoz, mert hiába ígért biztos, nyugdíjas állást, ha csak az egyharmadát fizette annak, mint amennyit alkalmi munkákon megkereshettek. Ez a réteg tisztelte a legkevésbé a társadalmi konvenciókat, a kubikosság mellett minden lehetséges pénzkereső forrást megragadott. Nem volt egységes a csoport: sokféle nincstelen és munkanélküli verődött össze ebbe a társaságba. Élenállóik a bandagazdák voltak; a besenyőtelki szegények legnépszerűbb és legtekintélyesebb emberei. Kapujuk előtt gyakori volt a sorállás, válogathattak a munkátlanok között. Bandagazdaságuk gyakorlatában ők ismerték legjobban az országos munkapiacot és a munkáltatás íratlan szabályait. A szegények bandagazdáik alárendeltjei voltak, és ezért respektálták őket, de ez a respekt nem jelentett feltétlen falubeli köztiszteletet.

Sok vándor cseléd állt kubikosnak, de azért maradtak jócskán a gazdák és tanyák között hányódó agrárproletárok. Csak egy-egy emberöltőre vagy két szolgálat szünetében (alkalmilag) telepedtek le a faluban. Hol a pusztában, hol falusi rokonoknál, hol falusi alkalmi házbérben laktak. Ezt a vándor népséget tartották a legkevesebbre a falubeliek.

1945-ben a vidéken mindenfele megalakultak a kommunista pártsejtek és a nincstelenek egyéb szervezetei. A szegény emberek egy része nem ismerte ugyan azt az ideológiát, aminek a nevében a pártot szervezték, mégis tömegesen jelentkeztek. Vonzó volt az a lehetőség, hogy mint egyívásúak egy olyan alakulatba kerülhetnek, amely földet, szabadságot, önállóságot ígér nekik. A pusztai tanyasi cselédek közt volt legnépszerűbb a párt, s azoknak az alapszervezeteknek a létszáma gyarapodott a leggyorsabban, amelyek e tanyák közigazgatási, majorsági központjai voltak. Besenyőtelek közvetlen határában kevés volt a majorsági, nagyszámú állandó cselédséget foglalkoztató tanya – ezért a helyi alapszervezet létszáma viszonylag lassan gyarapodott.

A besenyi szegények 1945-ben még tartottak attól, hogy visszafordul a világ, és majd megint "büntethetnek kommunistaságért". E félelem egyik jele, hogy 1945 első hónapjaiban népes a szociáldemokrata párt. Tagjai agrárproletárok, kubikosok, iparosok és ipari munkások; a két háború között a kommunista párt illegalitása miatt falun kívüli szociáldemokrata szervezetekben tevékenykedtek. Hiába szűnt meg 1945-ben a kommunisták illegalitása, szinte automatikusan a szociáldemokrata pártba jelentkeztek, majd néhány hónap múlva szintén automatikusan "átigazoltak" a kommunistákhoz.

1945 előtt Besenyőtelken legföljebb a választások alkalmával politizált a nép, az egyes ciklusok között nem "pártoskodott". Csak azok rokonszenveztek a baloldali mozgalmakkal, akik a falun kívül dolgoztak. A faluban munkát vállaló agrárproletárok összefogásának nyoma sincs. Ennek egyik oka, hogy a helyi társadalmat a nagy osztálykülönbségek ellenére átjárhatónak látták. Közismert példák nyomán hittek benne, hogy lehet gazdag a szegényből. Az elszegényedett besenyi nemesek mintha sohasem adták volna fel a reményt, hogy visszakerülnek eredeti státusukba.

A sajátos szegény–gazdag viszonyban néha a szolga is úrhatnám, dölyfös lehetett – sokszor egy konyhán élt a gazdával, s együtt aludtak az istállóban.

Mozgalmi múltja csak a magányos, vándorló agrárproletároknak volt.

Az egyik 1945-ös szocdem a század elején született egy Heves megyei tanyán. Apja majorsági kerékgyártó volt, s még a század elején meghalt. Anyjának második férje az egri érsekség egyik füzesabonyi tanyáján cselédkedett. Itt élt a család 1919-ig. E történet hőse tizenkét éves korában kezdett nagygazdáknál, kondásként és lóhajtó fiúként. 1926-ban állt be kőművestanulónak. Az inasévek után munkát csak időszakosan kapott, s mint elmondta, szociáldemokrata érzelmei miatt mindenütt üldözték. Az üldözések elől egy esztendőre családosan Dorogra költözött, de ott is zaklatták rendszeresen. A szociáldemokrácia eszméjével egyik munkaadó mesterénél ismerkedett meg. Az 1945-ben kialakult helyzetet egyértelműen a szociáldemokrácia és a kommunizmus társadalmi méretű győzelmeként élte meg. Ahogyan ő emlékszik, 1945 után a kisgazdapártban és a parasztpártban is szegények voltak, idővel ezek mind "bekapcsolódtak" a kommunista pártba, aminek három évig ő volt a titkára. Amikor a kulákok a legnagyobb üldözés alatt voltak, akkor voltam én itt párttitkár. Képzelheti, milyen szószban voltam én itt... nem tudtam igazat tenni még a bogárnak sem. (A kortársak történetünk hősén kívül ebben a három évben még három személyt emlegetnek párttitkárként.)

Amikor 1963-ban nyugdíjba ment, tizenkét évnyi munkaviszonyt tudott igazolni. Olyan lettem, mint a babérlevél. A babérlevelet beleteszik a savanyú krumpliba, de ha enni akarják, kidobják. A párt megalakulásánál kellettem, de tovább már nincs rám szükség. Csak az a jó érzés, hogy a demokráciának, amit én harcoltam ki, a többi nép hasznát veszi.

A falu másik veteránja sem törzsökös besenyőtelki. Apja a monarchia szinte mindegyik táján megfordult alkalmi szőlőmunkásként. Ez a veterán 1900-ban Vas megyében született. Iskoláit Arad megyében végezte, majd anyja korai halála után a Felvidékre került egy uradalmi szeszgyárba. Az első világháború vége felé apjával dolgozott egy horvátországi szőlősgazdánál. Innen egy Heves megyei uradalomba szegődtek, s itt kezdődött el veteránunk mozgalmi tevékenysége. Éppen az uraság malacait vitték a hatvani vásárra, amikor kitört a "rózsás" forradalom. A katonák egy üzletet rámoltak ki éppen, amikor hősünk arra járt, és egy pár bakancsot szerzett magának. Szintén katonákkal vámolta meg egy tehervagon rakományát, innen egy zsák vágott dohánnyal tért haza. Ezután vöröskatona lett. A bevagonírozott csapat átutazott a Felvidéken, ám amire kiszálltak a vonatból, már a csehszlovákok voltak fölényben, és menekülni kellett. A bujdokló sereg néhány nap alatt megfogyatkozott, és veteránunk a csapat egyik fogatosaként egyedül érkezett Miskolcra. Vöröskatonaként tíz hónapra büntetőtáborba került. A táborparancsnok pártfogásával itt szerezte meg a molnársegédlevelet. Szabadulása után Miskolcon belépett a szociáldemokrata pártba, s egy teniszpálya sörözőjében megismerkedett Marosán Györggyel, a péksegéddel és Piros Lászlóval, a későbbi belügyminiszterrel. Vöröskatona múltja miatt sokat zaklatták, ezért keresett kevésbé frekventált falusi munkahelyet. Besenyőtelket azért választotta, mert a falunak két malma is volt.

A kommunista párt alapító tagjainak családja legföljebb egy-két generáció óta lakott a faluban. Bár csak a tagság kisebbik hányada tartozott a törzsökös népességhez, kezdetben mégis inkább ők irányították a pártéletet. Ennek köszönhető, hogy az első években még tekintélyes gazdák is feliratkoztak a pártba.

Besenyőtelken idős veteránok sora mesélt párttitkársága idejéről és a "régi érdemekről", hiába bizonyítottak mást a dokumentumok. A korabeli iratok szerint a negyvenes években valóban sűrűn váltogatták egymást a titkárok. A pártszervezeten belül mindegyre összecsaptak a helybeliek és a jöttmentek indulatai. Az első titkárok egyike orosz (mások szerint lengyel) hadifogolyként maradt a faluban az első világháború idején.

A kommunista párt helyi történetének első szakasza káderpróbáló gyakorlat volt. Az új rendszer hívői forgószínpadon szerepeltek; lett légyen szó szociáldemokrata vagy kommunista pártról, munkásszakszervezetről vagy földművesszövetkezetről – ugyanazon személyek nevei sorakoznak a dokumentumokban és a visszaemlékezésekben. Az első esztendőkben minden hadra fogható pártmunkás megméretett, szemlét tartott a felső hatalom. Eközben persze a falusi közvélemény is szelektált: az egyik párttitkárnak például azért kellett mennie, mert egy másik asszonyért elhagyta feleségét és családját.

1948-ig sokszor egyik napról a másikra lehetett az epizodistából főszereplő és viszont. A szereposztás változásában közrejátszott, hogy ki mikor lépett a színre. Akik a háború végét Besenyőtelken érték meg, jobb pozícióból indulhattak, mint azok, akik az első hónapokat-éveket fogolytáborokban töltötték. Az sem volt mindegy, hogy valaki honnan tért haza. Aki a "kapitalistáktól" (pl. amerikai fogságból) jött, hátrányban volt azzal szemben, aki a baráti Szovjetunióból tért vissza. A jobb posztokról azok is lekéstek, akik néhány évig Nagykovácsiban próbáltak szerencsét. A negyvenes évek második felében maga az eltelepülés egérút is volt azoknak, akik megbuktak a politikusként, vagy csak egyszerűen megelégelték a közszereplést. Példa rá a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének elnöke; azt mondják, hogy "lelécelt" Nagykovácsiba az MNDSZ teljes pénztárával.

1945-ben még nem volt nyilvánvaló, hogy a proletárdiktatúra közeledik. A többi párt is szervezkedett, gyűléseket tartott. A legnagyobb tagsága a kisgazdapártnak volt, népszerűségben a parasztpárt, majd a kommunista párt követte. A szociáldemokraták száma gyorsan fogyott. Az első hónapokban megalakuló Nemzeti Bizottságba mindegyik párt két-két képviselőt delegált; elvileg ők irányították a községet három éven át. Mindaddig, "amíg a kormány nem igazodott".

Egyetlen rendbontás történt. 1946. május elsején a községi piactéren népgyűlést szerveztek. A kommunista szónok az urak galádságáról és a kommunista eszme mindenhatóságáról beszélt. A kisgazdafiataloknak nem tetszettek a jelszavak, s a szónokról sem volt a legjobb véleményük. Le akarták rángatni az emelvényről, hogy a helyére álljanak. A dulakodásban véletlenül elsült egy rendőrfegyver, megsebesült az egyik kisgazdafiatal. Ezt a ribilliót a faluban a mai napig forradalomként tartják számon.

Az 1946-os "forradalomkor" még mindenki azt hihette, hogy a meghirdetett szabadság a társadalom minden tagjának kijár. Az első meglepetések akkor érték a községbelieket, amikor az Iparoskör helyiségeit a MADISZ és az MNDSZ használni kezdte.

Azt is jogsértésként fogták fel, hogy a kommunista párt az összejöveteleit a Nagykörben tartja, ahol a kisgazdapárt tagjai szoktak gyülekezni. A "társbérletet" a kisgazdák unták meg előbb, s elhagyták az épületet, amit annak idején a Nagykör tagjai a maguk pénzéből építettek. Nem kellett különösebb érzékenység ahhoz, hogy a gazdák felismerjék: a kommunisták célja a kisgazdapárt fölszámolása. A kommunisták váltig hangoztatták: "A demokrácia csak úgy épülhet, ha a kommunista párt erősödik." Mire az 1947-es választások elkövetkeztek, az erőviszonyok felől senkinek sem voltak kétségei.

Az 1947-es választások lebonyolításában a Nemzeti Bizottság tagjaként még részt vehettek ugyan a kisgazdák (a többi párt delegáltjaival együtt), de nekik is a felsőbb utasítások szerint kellett viselkedniük. Előre tudatták velük, hogy a választásra teherautónyi ember jelenik majd meg kék cédulákkal, és mind oda szavaz, ahova akar. Az is köztudott volt, hogy a "szavazók" egy részét a temető sírfeliratairól szedték össze.

Látható tehát, hogy a politikai jogok szabad gyakorlásáról már 1947-ben sem lehetett beszélni, a Nemzeti Bizottságban minden az épülő új elit akaratának megfelelően történt.

A politikai színtér forradalmi átrendeződése közben a gazdaság maradt a régi. A háború előtti gazdasági elit nagyjából ugyanakkora vagyonnal rendelkezett, mint a kommunista párt hatalomátvétele előtt. A sértetlenség utolsó éve 1948, ekkor a klán még demonstrálni is képes a gazdagságát.

A front alatt a községi templomot 93 ágyúlövés érte. A templom kijavítása már 1944-ben megkezdődött, a nagy kiadásokkal járó renoválást 1948-ban fejezték be. A költségek előteremtésére az egyházközség gyűjtést szervezett, s emellett kivetette, illetve megállapította az egyes háztartások hozzájárulásának mértékét. A falusiak kilencven százaléka fizetett, vagyona és hajlandósága szerint önkéntes adományokkal is támogatta az építkezést. Az adományozók névsorát és az adományok értékét az egyházközség az ún. Aranykönyvben örökítette meg.

A listából látható, hogy ebben az időben kik a falu leggazdagabb emberei, illetve társadalmi állásuk kiket kötelez nagyvonalú adakozásra.

Az adományokból hatvanezer forint gyűlt össze. Az ötszáz holdas Csathó János vezeti a listát háromezer forinttal, őt a malomtulajdonos Czakó Kálmánné követi ezer forinttal. Az adományok nagysága szerint sorrendben az első ötven helyre klánbeliek kerültek. Az élen állók között Besenyőtelekről származó budapesti, egri, füzesabonyi lakosok is voltak. A legkisebb összeg egy forint volt. (Viszonyításul említem meg, hogy ugyanekkor egy jó keresetű vasutas heti fizetése hetven-nyolcvan forint.)

A közélet új szereplőinek adománya is jelentős; többet fizettek, mint amennyi a vagyoni helyzetük alapján elvárható volt.

A megújult templomban 1948 karácsonyán tartottak hálaadó misét. Ugyanebben az évben szentelték fel az Iparoskör zászlaját, a zászlóanya az alsómalom tulajdonosának a felesége volt.

A kommunista párt erőszakos hatalomátvétele tehát nem rendítette meg alapjaiban a helyi társadalmat. Végtére sem a bíró, sem a jegyző, sem a pártvezér személyén nem múlott a falusi ember mindennapi kenyere. Amíg volt hol és mivel termelni, a többség számára szószaporítás maradt a politika. Akik az új időkben sem találtak a faluban munkát és kenyeret, megint elindultak az ország útjaira a kubikostalicskákkal. 1948-ig nem sokat változott a helyi társadalom rétegzettsége, az egyetlen nóvum az új politikai szerepkörök kialakulása volt. A civil társadalom halódó intézményeinek vezetői kénytelen-kelletlen visszavonultak a közéletből. A falu egésze nem érzékelte és nem fájlalta, hogy alig jut szóhoz például a Nagykör, a Hitelszövetkezet vagy a Hangya Szövetkezet elnöke. Mintha az új szóvivőket sem irigyelték volna, egyelőre csak közmulatság tárgya volt a köreikben dúló belső csatározás.

Az új káderek korábban ún. vegyes munkások voltak. Munkájuk és foglalkozásuk alapján nem kötődtek egyik társadalmi csoporthoz sem. Nem volt köztük például olyan, aki ez idáig csak kubikosságból, csak cselédségből, csak alkalmi mezőgazdasági napszámból élt. Az új eliten belüli pozícióharcok és pozícióváltozások oka elsősorban az volt, hogy ezek a vegyes munkások nehezen tűrték a gyeplőt, szívesebben mentek a maguk feje után. 1948 után kényszerültek először arra, hogy egy felsőbb követelményrendszer parancsára következetesen hajtsanak végre meghatározott feladatokat. Rajtuk, az élcsapaton múlott, hogy a gazdaság is politikai döntések függvénye legyen.

Az igazságosság újszerű privatizációjának szellemében a cél nem az általános jólét volt és nem is a gazdasági élet föllendítése. Változás legyen, mindenáron, ezt sugallták a korabeli politikai hitvallások. Ezentúl azok legyenek a szegények, akik eddig a gazdagok voltak. Ha politikai, kormányzati segítséggel átirányíthatják a vagyont, bizonyára sikerülni fog.

A falu első szövetkezetét egy vegyes munkás előéletű "jöttment" hozta össze 1948-ban. Célja a szegények felkarolása és nem a gazdagok megrövidítése volt. A megalakulás tényének nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a faluban. Ez földbérlő szövetkezet volt, tagjai gazdátlan földek művelésére vállalkoztak. Nem sokáig működött, mégis érdemes róla szólni, mert a következő kilenc esztendőben ennek mintájára alakult meg a falu hét termelőszövetkezeti csoportja.

A földbérlő szövetkezet lebukott dohánycsempészekből alakult. A régi rendből itt felejtett és az új rendhez kénytelen-kelletlen igazodó főjegyző megszólította az egyik MDP-tagot, hogy minek csavarognak kubikmunka után, amikor a határban holdszámra vannak parlagföldek – nincsen gazdája a háborúban elesettek s a faluból Nagykovácsiba és Perbálra költözők kisebb-nagyobb parcelláinak.

A felszólított MDP-tag összeszedte az embereket, s a szövetkezet részére a főjegyző hetvenhat holdat méretett ki. Az alapító tagok között volt három, később létesítendő téesz elnöke is. A bérleti díj jelképes összeg volt. A főjegyző még azt is megtette, hogy nevükben megalkudott az egyik traktortulajdonos gazdával, hogy majd az felszántja és beveti a földet, munkájáért a szövetkezet tagjai az új termésből fizetnek.

A szövetkezet szervezője nem helybéli születésű volt. Apja a Délvidékről, anyja Brassóból származott, ő maga Horvátországban született, apja második házasságából. Apjával nem sokat találkozhatott, mert az apa szinte mindig úton volt a munkahelyei között. Tízéves volt, amikor anyja meghalt, s a félárva fiú kiskunsági nevelőszülőkhöz került. 1943-ban költözött Besenyőtelekre a bátyjához, innen három éven át kubikolni járt. 1946-ban megnősült, fél évig a felesége apjánál laktak, ezután házbérben. 1951-ben egy Nagykovácsiba települt család házát kapta meg, húsz mázsa búza áráért. Miután megnősült, apósának segített, hét hold dohányt műveltek feles kertészként. Eközben aratott, harmados kukoricát, napraforgót kapált, teheneket, malacokat tartott.

Mindig kupeckodott. Ahogyan mondta: mindent csinált, csak éppen lopni nem lopott. A dohánykupeckodás volt a legjövedelmezőbb. A negyvenes években sokan kupeckedtek, az agrárproletár-negyedben, a Felsőtelepen talán minden házban. A dohányt a helybeli termelőktől vásárolták, s hetenként kétszer vitték Budapestre. A majdani földbérlő szövetkezet elnöke a menyasszonyi és vőlegényruhát is dohányért vette. A fináncok egyszer fogták meg; kubikosmunkahelyének főmérnöke intézte el a harminchat napos fogházbüntetés felfüggesztését. A földbérlő szövetkezet szervezése idején volt náluk házkutatás, akkor kobozták el a család dohányvágó gépét.

A földbérlő szövetkezet elnöke már 1945-ben mozgalmi feladatokat vállalt, ő lett a (szerinte kb. százötven tagú) MADISZ elnöke. 1948–49-ben cséplőgépellenőr volt.

A szövetkezet megalakulása a tagokon kívül csupán a helybéli olajütő tulajdonosát érintette, ugyanis ő szántotta meg "hozomra" a szövetkezet földjeit.

A gazdaság átpolitizálásáról 1948-ban a párt és a kormány gondoskodott. Júniusban jelent meg az a kormányrendelet, amely bevezette a mezőgazdaság-fejlesztési járulékot. Ennek behajtása lett az új káderek első, a gazdaságokat érintő feladata. A rendelet évében ez még nem okozhatott különösebb nehézségeket; ereje teljében volt a község, már amennyire lehetett három évvel a háború befejezése után. (Mint láttuk, a gazdálkodók templomuk rendbehozatalára is tudtak áldozni.) Az MDP központi vezetőségének júliusi határozata rendelkezett a kulákság elszigeteléséről; 1948-ban még csak magányos akciókra került sor. Az esztendő egyetlen jelentékeny eseménye, hogy a községhez tartozó Tepély-pusztán megalakult a besenyőtelki állami gazdaság. Ennek egyetlen gazda, a legmódosabb Csathó János látta kárát.

1949-ben indult meg a gépezet a régi gazdasági elit likvidálására. Az első menetben tagosítottak. 1949. augusztus 29-én jelent meg az 1949. évi 3. sz. törvényerejű rendelet, amely szabályozta a mező- és erdőgazdasági ingatlanok részleges tagosítását. A besenyőtelkiek megelőzték a rendeletet: az első tagosítás 1949. augusztus 20-a és szeptember 13-a között zajlott le. Az új politikai elitnek vállalnia kellett az élenjáró szerepet, mert Besenyőtelek Heves megye kiemelt kulákfaluja lett. (Az elit "örökös" tagjai közül többen elmondták, hogy az ötvenes években mindenhónapos látogatója volt a falunak a megyei tanács elnöke, más településekre évente egyszer-kétszer jutott csak el.)

Az első tagosítás hetvenhat birtokrészt érintett; a klán családi birtokainak több mint egyharmadát csonkították meg. Nemcsak a jómódú gazdák földje esett a tagosításra kerülő határrészbe, hanem minden rendű birtokosé. A végrehajtó hatalom a kártalanítás módjában tett különbséget. A kisbirtokosok válogathattak a csereföldek között, csereföldjeiket a nagygazdák birtokaiból mérték ki. Ezzel szemben a nagygazdáknak csak egy csereföldet ajánlottak, ha azt nem fogadták el, egyetlen választásuk maradt: eltagosított földjüket felajánlhatták az államnak.

A tagosítás parancsnokai MDP-tagok voltak. A vezetésre készülődő párttagok általában nem vállaltak a nagy nyilvánosság előtt népszerűtlen feladatokat. Inkább irányítottak, az operatív munkát a "szélsőséges" másodvonalbeliekre testálták. Következő történetünk hőse 1946 őszén tért haza amerikai fogságból. Későn lépett a politikai küzdőtérre, sosem lett első ember. A rá osztott feladatokat virtussal teljesítette, s a nyolcvanas években büszkén emlékezett.

Tagosító hősünk Szabó, régi besenyőtelki családból származik, de olyan ágazatból, amelyik már igen korán elszegényedett. A famíliának mégis volt tekintélye, mert Szabó apja megbízható kubikos bandagazda volt. Soha nem cselédkedett, kubikból, téglaverésből, dohánykupecségből, mezőgazdasági napszámból tartotta el családját. Németországba is eljárt mezőgazdasági munkára. Egy félholdnyi kertet vásárolt munkabéréből.

A tagosító Szabó még a tizenhatodik évét sem tölti be, amikor apjával együtt egy német állami uradalomban esztendőre szerződött munkás lesz. Összekuporgatott márkáiból luxuscikkeket vásárol: Németországból vadonatúj kerékpárral és láncos zsebórával tér haza. Amikor 1946-ban megszabadul a hadifogságból, egy szál egyedül áll a világban; apja meghalt a háborúban, mostohaanyja és féltestvérei Nagykovácsiba költöztek. A család elhagyott vályogháza üres, bútorozatlan, csak a patkányok lakják. Anyja szülei után ekkor örököl hatszáz négyszögöl földet, s máris nősülni készül. A földet eladja, a pénzből faluraszóló lagzit rendez.

Ez a "kivagyiság" jellemzi mozgalmi-politikai tevékenységét, s egész további életpályáját is. Hazatérése pillanatától tagja a különböző politikai szervezeteknek. Az első operatív feladattal 1949 augusztusában bízzák meg.

Augusztus 19-én fejezte be az aratást Ragó "bolyó" Istvánnál (a klán tagja, 1951-ben 57 holdja volt): apósával vállalta a munkát, aki negyven éven át minden nyáron ennél a gazdánál aratott. A következő napon Szabó a tagosítóbizottság tagjaként munkába állt. Az volt a dolga, hogy "elbeszélgessen" a rendezésben érintett tulajdonosokkal. Megfelelő hatalommal rendelkeztünk... olyan jogkörünk volt, hogy négy rendőrt adtak mellénk. Mondjak mást?... A kulákoktól szedtük el a földet, először kétszáz holdig hagytak, aztán száz holdig, majd ötven holdig és így tovább.

Rettentő durva voltam – mondta Szabó többször is. Miután Egerben elvégzett egy háromnapos gyorstalpaló tanfolyamot, egy környékbeli faluban kinevezték a tagosítóbizottság elnökének. Felettese a járási pártbizottság volt. Új állomáshelyén az állami gazdaság számára kellett földet rendezni, a következő metódus szerint. A tagosítandó föld tulajdonosát behívatták a községházára. Először a hivatal (1950-ig a főjegyző) győzködött a tulajdonossal, utána a tagosítóbizottság tagjai s legvégül a rendőrök. Az idevalósi, Szabóhoz hasonlóan "rettentő durva" politikai munkások az első helyi próba után nem kaptak Besenyőtelken efféle feladatokat, így a tagosító Szabó sem.

A politikai hatalom a tagosításokkal a nincsteleneknek és a törpebirtokosoknak igyekezett mezőgazdasági munkahelyet teremteni. Az első munkáscsalogatók az állami gazdaságok voltak, a kezdet kezdetén ügyefogyottan indult a közös élet. Az egyik állami gazdaságról például azt mesélték, hogy a munkát a tanyák, gazdasági épületek bontásával kezdték. Mire hozzáfogtak volna az új, korszerű gazdasági épületek alapozásához, a környékbeliek széthordták az építőanyagot. A vezetők káderek és nem szakértők voltak, ezért is maradt el a gazdasági siker. Szóbeszéd tárgya volt például, ahogyan a cipőiparból "delegált" gazdaságigazgató elintézte az állatok takarmányozását. Melasszal lelocsoltatta a szalmát, s ezt tették a szarvasmarhák elé. Az általános hasmenés naponként két-három áldozatot szedett. Ilyen ügyintézés nem vonzotta a gazdasághoz értő parasztokat. Az irányításra, a társadalmi-gazdasági gondok megoldására hivatott új elitnek nem sikerült "fokozni" a termelési eredményeket, ezért aztán az osztályharcot "fokozták" és "élesítették".

A mezőgazdaság-fejlesztési járulék bevezetésével és a kulákság elszigetelésével kapcsolatos rendelkezések kettős, mondhatni, egymással ellentétben álló célra irányultak. Miközben a kollektív gazdaságokhoz elszedegették a gazdálkodóktól a földeket, azonközben a járulékfizetési és beadási kötelezettséggel nagyobb termelési eredményeket akartak kikényszeríteni. Erőszakkal próbálták elérni, hogy a paraszt kisebb földön kevesebb eszközzel, rosszuló életkörülmények között többet termeljen. (A mából visszatekintve ez a törekvés akár "progresszívnek" is mondható.) Bár meglehet, hogy a termelékenység akkoriban huszadrangú politikai program volt.

A negyvenes évek végén az életszínvonal romlását a jómódú réteg érzékelte, de a szegények nem tapasztalták a vagyoni különbségek kiegyenlítődését. A kis- és törpebirtokosok, a gazdalétre esélyesek a földdel kínlódtak, a többséget adó agrárproletárság továbbra is a bejáratott foglalkozásokat gyakorolta. Ha nem tetszettek a parancsok és a parancsnokok, odébbálltak, nem számítottak társadalmi igazságtételre, meg sem hallották az ideologikus szónoklatokat.

Munkában elnyűtt proletárasszony – ez volt az első gondolatom, amint Margit nénit először megláttam. Forró nyár elején a kemence szájánál izzadt-hajolgatott, ő volt a fűtő a lakodalmas háznál. Tornacipősen forgolódott a divatosan kiöltözött társaságban. Nem volt kötény előtte, mint az idős parasztasszony segítőkön, színes nejlonotthonkájában még negyvenkilósnak sem látszott. A kemencefűtés egyike volt számtalan foglalkozásainak. Munkás élete során ötvenhat munkahelyen dolgozott, őrzi cselédkönyvét, elemi iskolai bizonyítványát, saját jogán egy fillér nyugdíjat sem kap. Biztos jövedelme a csekélyke özvegyi nyugdíj. Emellé alkalmi munkákat vállal: lakodalmakban kemencét fűt, gazdálkodóknál napszámoskodik... Általában ruhaneművel, élelemmel, kimustrált használati tárgyakkal fizetik meg szolgálatait. Egyetlen fiát lánykorában szülte, a férfi ma távol él a falutól.

"NEKÜNK, MUNKÁSOKNAK MI A BÜDÖS FRANC JÁR?"

Margit néni egy ötven négyzetméteres, szoba-konyhás házban él. Az előző tulajdonos a század elején építette, s hogy lakható legyen, az özvegyasszony a hetvenes évek végén felújította, mindenféle segítség és támogatás nélkül, a saját keze munkájával. A ház telke százötven négyszögöl, a kertet egyik évben műveli, a másikban vetetlenül hagyja. Állatot nem tart, nem tudná miből takarmányozni. Végigkapálta az életét, még sincs jogos járandósága. A téeszben csak munkát vállalt, tagságot nem, így öregségében is elkerüli a szociális gondoskodás.

A Hanyi-oldalon lakó magányos asszony talán azért nem lett örökös téesztag, mert ahogyan mondta, "potyára" sosem szeretett dolgozni. A téesztagság pedig eleinte nem kenyérkereső foglalkozás volt, hanem inkább állapot – remény a jobb jövőre. Még 1949 utolsó napjaiban, a kubikosok fagyszabadsága idején alakult meg a falu első termelőszövetkezete, a Honfoglalás.

Alapító tagjai kubikosok, tizenheten vitték juttatott földjüket a közösbe, s az emelt adóval, beadással fenyegetett gazdák "fölajánlott" adományával együtt a téesznek 127 holdja lett – 1950-ben még hetven tagban (parcellában). Az év végén nekifogtak a téesz földjeit "összehozó" tagosításnak. A begyűjtési biztos és a tanácstitkár hatásos közreműködésére a kulákok leadtak száz holdat, s ezzel megtoldották a Honfoglalás birtokát.

Beköltöztek a főutcán a legnagyobb gazda portájára, és más portákon is kisajátítottak gazdasági épületeket, főleg magtárakat. Istálló még nem kellett, egyetlen lovuk volt, az állami gazdaságtól kapták. Gépi munkára a magángazdákat rendelték ki; ha jutott központi pénz, bérmunkában, ha nem jutott, közmunka címén. Az agrárproletárként nevelkedett téesztagokat nem volt ki irányítsa. A szövetkezet szervezője és első elnöke jó szókészségű kubikosember volt, politikai és nem gazdálkodási ambíciókkal. Régi téeszbeli társai mesélték, hogy ágyba bújt, és párnák közt reszketett, ha repülőgép jelent meg a falu fölött. Félt, hogy megszállásra készülődnek az amerikaiak. Falubeli karrierje nem tartott sokáig. 1951-ben egy megyei delegációval mint haladó középparaszt a Szovjetunióba utazott kolhozokat nézni. Amikor hazajött, kinevezték a megyei tanács elnökhelyettesének. Kapcsolata ezután sem szakadt meg a faluval: 1959-ben a megyei apparátusból ő lett a besenyőtelki téeszszervezés felelőse.

Az első elnök távozása után szinte valamennyi számba jöhető káder megpróbálkozott a Honfoglalás vezetésével. Egykori elnökei és alapító tagjai szerint a téeszben "proletárdiktatúra" uralkodott. Ha a soros elnök a tagság szerint rosszul intézkedett, azonnal gyűlést hívtak össze, és leváltották. Inkább politikai demonstráció, mint termelési egység volt; a "megátalkodott" tagság csak nincsteleneket fogadott be.

Mivel a hivatalos és méltányos földosztás elmaradt, és szövetkezetet egyelőre csak a nincstelenek akartak alakítani, erőszakkal kellett földet szerezni a közös gazdálkodáshoz. A legelterjedtebb módszer az volt, hogy a gazdálkodót közellátási bűncselekménnyel vádolták meg, aztán elvették a földjét. (A közellátás érdekét veszélyeztető egyes bűncselekmények körét egy 1950 februárjában kiadott rendelet szabályozta.) A besenyőtelkiek ezúttal is megelőzték a rendeletet.

1949 októberében a nagyapámra ráfogták, hogy lassan dolgozik, ezért idő előtt kicsírázik a búza. Hatvankilenc éves volt, amikor az egri börtönbe vitték. Hónapokba tellett, míg hazajöhetett. A feltétel az volt, hogy adja le földje kilencven százalékát. Abból alakult meg a Honfoglalás, több mint negyven holdat vettek el egy tagban, a terméssel együtt, ellenszolgáltatás nélkül. [Özv. Virág Miklósné, néhai Czakó Lőrinc unokája]

A börtönviselt gazdák teljes listáját nem ismerjük, annyi bizonyos, hogy a kulákháztartások mintegy kétharmadából vitetett el családtagot a hatóság, némelyikből többet is. Sokszor rokonok ültek egy időben; egyszerre lett rab az özvegyasszony a tojásbeadás hátraléka, felnőtt fia a cukorrépa gondatlan kezelése miatt. Bizonyos birtoknagyságon fölül kötelező lett a félelem. Lánccsörgéstől, padlássöpréstől volt zajos a falu.

Jött a rendőr, megvasalt idehaza, úgy vitt a tanácsházára, onnan szállítottak Abonyba. Annyi volt a vád ellenem, hogy azért még akár föl is akaszthattak volna... Kaptam húsz hónapot... Öt hónapig az egri megyei börtönben tartottak. A zárkában huszonöten voltunk, az egyetlen ágyra én kerültem egy másik falubelivel. Vagy tizenöten voltunk besenyőiek egy szobában akkor. Öreg emberek majdnem mind. Odaraktak egy tanácselnököt is, de mi nem tárgyaltunk ővele, nem egyforma volt a lelkünk. [Néhai Vass Vendel]

A hatalomban lévők lelkületéről szól a korszak egyik feljelentőjének példabeszéde.

Az emlegetett gazda, Czakó Dániel nevén 1951-ben negyvenkilenc holdat jegyeztek az összeírók. Őt magát, egyik vejét, egy testvérét és négy unokatestvérét vették kuláklistára, feleségének pedig két testvérét és négy unokatestvérét. A háború előtt több cséplőgép-garnitúrájuk, traktoruk és tanyájuk volt. Portáján nagy család élt, esténként húszan ültek a vacsoraasztalnál. Hetvennégy éves volt, amikor a "pocsékolás miatt" másfél évre börtönbe zárták. Mire letelt a büntetése, a nevén szereplő földet betagosították. Még ezután sem jöhetett haza, egy esztendőre kitiltották Besenyőtelekről, rokonoknál lakott az egyik szomszéd faluban.

Egy újabb próbatétellel a mindennapi létet próbálták elviselhetetlenné tenni. A kulákok házaiba "osztályidegen elemeket" internáltak, egy-egy házba ötöt-hatot is. Volt köztük bankár, fürdőigazgató, gyáros, ügyvéd, kereskedő. Még Horthy Miklósné barátnője is Besenyőtelekre kényszerült férjével együtt. (1945-ig a királyi palotában laktak.) A többségében Pestről kitelepített osztályidegeneknek rossz hírét költötték, tilalmas volt velük barátkozni. Az idősebbek és betegesek hozott tartalékaikból éltek, a munkaképes fiatalok Füzesabonyba jártak dolgozni. Arról szó sem lehetett, hogy a helyi, kollektivizálódó mezőgazdaságban kapjanak munkát.

Kubikosholtszezon volt a következő téesz szervezésekor is. A második szövetkezet, a Szabad Föld működési engedélyét 1952 februárjában állították ki. Kubikosok és a rokonságuk volt a tagság. (Az 1953-as Nagy Imre-program idején a kubikosok kiléptek, az egykori kisbirtokosok maradtak.) A közös tulajdon nagyobbik fele állami tartalékterület volt, és azoktól a gazdáktól vándorolt a szövetkezethez, akik rövid győzködés után felajánlották földjüket az államnak. A Szabad Föld elnöke is kubikos volt, így kezdetben ez a szövetkezet sem több, mint szolgálattevő a politikában. Tagjai számára munkahely, a téeszen kívül rekedt nagygazdáknak rettegett hatalom, a falut felügyelő hatóságoknak pedig alávetettje.

A termelési feladat politikai erőpróba, példa rá egy disznóhizlalási történet. Az éhínséges 1952-ben a járási vezetés ötven malacot adományozott a szövetkezetnek, hizlalásra. A szövetkezetnek nem volt ugyan takarmánya, de míg találtak a kulákok portáján, híztak a disznók. Amikor ez elfogyott, az elnök terményért, illetve segítségért a járáshoz, a megyéhez fordult. Aztán a miniszterhez ment panaszra, de csak a titkárnőig jutott, aki az ávóval fenyegette meg. A felsőbb segítség mindössze egy üzenet volt, miszerint a disznó makkal él. Ezután az elnök minden ismeretségét latba vetve a Mátrából szerzett egy tekintélyes szállítmányt. A felsőbb vezetés a használati utasítást is mellékelte: a makkot csak alaposan kiszárított állapotban szabad a malacoknak adni. Az elnök rendelkezésére az egyik téesztag napokig fűtötte a kemencét, és lapátolta befelé a makkot. Ettől ugyan nem híztak meg a sertések, rendre kitúrták a vályúból, csak akkor ették, mikor már semmi más nem volt. Míg a Szabad Föld kemencéjében makkot sütögettek, a téesz épülésére, gyarapodására újabb politikai akció indult a faluban. Hogy ki, illetve kik indították, máig sem tudódott ki.

1952 nyarán egy tucat családot szállítottak el Hortobágyra, kényszermunkára, a borsósi állami gazdaságba. A faluban akkor hatalmon levők a nyolcvanas években váltig hangoztatták, hogy nem ők állították össze a kitelepítendők listáját. A hortobágyi internálás mondvacsinált oka egy hittanbeíratás volt, mely alkalomkor a túl sokáig várakoztatott asszonyok lázadozni kezdtek. E mendemondának a párttitkár változata lehetett az alapja. Ő úgy mesélte, hogy egy nincstelen agrárproletár felesége a hittanbeíratáshoz kétszáz tiltakozó asszonyt szervezett. A rendbontást a párttitkár a magasabb pártszerveknél bejelentette, s ezután hetekig nyomoztak az ávósok a faluban. A megyeiek e nyomozás után állították össze a listát. A kitelepítés tényéről a párttitkárt a kitelepítés napján értesítették, de a község vezetői közül senki sem tudta, kiknek a neve szerepel a listán. A párttitkárral szemben mások úgy mesélik, hogy nem történt semmi rendzavarás. Valószínűnek látszik, hogy a hittanbeíratás csak kinevezett előzmény lehetett, ugyanis a későbbi internáltak legalább felének nem volt tanköteles gyermeke, ezért erre a beíratásra el sem ment. Az egyik elbeszélő azon értetlenkedett, hogy a tüntetés szervezőjeként megnevezett asszony proletár létére hogyan vetemedhetett ilyesmire. A kreált legendában azt nem látta ellentmondásnak, hogy a feltételezett szervezőt nem vitték el Hortobágyra. Még olyan káder is "hitelesen" mesélt a történtekről, aki ez idő tájt más faluban teljesített pártfeladatot, tehát nem lehetett tanúja az eseményeknek.

51-ben kezdődött a kulákok kitelepítése, innen körülbelül 100 (sic!) családot vittek el... megjelent jó pár autó, este odamentünk, én meg egy tanácstag. Jelenlétemben felszólította őket a tiszt, hogy kérem, harminc perc, tessék összepakolni, mert indulunk... mit tudom én, hova vitték őket... a kitelepített emberek holmijait igyekeztünk eladni a faluban... aprópénzért, az volt a lényeg, hogy minél jobban elkopjon. Jóval áron alul... nem nagyon tolakodtak érte, lelkis volt, hátha visszajönnek... míg ki nem lettek telepítve, elment a rendőr az utcán, mindenért büntetett, ha kifele állt a kocsirúd, azért, ha befele állt, azért.

A besenyőtelkiek túlnyomó többsége még fillérekért sem akarta megvenni a kulákok ingóságait, a termelőszövetkezetek viszont jócskán meggazdagodtak a kitelepítésen. A megyei tanács elnökének rendeletére a kitelepítettek gazdasági felszereléseit és épületeit a téeszek tulajdonába adták, ugyanígy a terményt, takarmányt és a földeket. (Még gazdasági épület átköltöztetésére is sor került: egy kb. száz négyzetméter alapterületű dohánypajtát alapjáig elbontottak, s a téesziroda udvarán újra felépítették.) Az elhagyott házakba házatlan téesztagokat költöztettek. Egyes esetekben úgy intézkedtek, hogy az épület egyik végében téesztag, a másik végében pesti "osztályidegen" lakjék. "Hadd neveljék egymást!"

Petrik Mária tizenhat éves volt, amikor szüleivel és két húgával a Hortobágyra internálták. Családjuk nem mondható régtől gazdagnak. Anyai nagyapja fuvarossággal szerzett földet és tanyát, apai nagyapja pedig cselédbérből. A nagyszülők szétadták gyerekeiknek (Mária szüleinek is) a földjüket. Petrik Mária apja szabómesternek tanult, s a szabósággal és gazdálkodással az örökölt birtokot annyira gyarapította, hogy 1951-ben harminc holddal kuláklistára vették. 1952. június 27-én az öttagú Petrik családot egy ÁVH-s különítmény elvitte a faluból.

"MI NEM KERÜLTÜNK OLYAN HELYZETBE..."

– A gyerekeket is vitték?

– Hogyan tudták meg, hogy hazamehetnek?

Amikor visszatértek Besenyőtelekre, Petrik szabót sérvműtétre kórházba szállították. A család többi tagja sem tudott hazamenni, mert házukba a hatóság egy fiatal, gyerekes házaspárt telepített. A család kettészakadva élt, a két nagyszülő portáján vártak házuk megüresedésére. Egy hónap múlva költözhettek vissza, de volt olyan Hortobágyra internált besenyőtelki család, amelyiknek házát csak az 1956-os forradalom hírére hagyták el az 1952-es lakásfoglalók. Petrikék földje a besenyőtelki, a dormándi és a tárkányi határban feküdt, és a hortobágyi internálás idején mind a három birtokrészt elvették. Miután visszajöttek, a dormándi és tárkányi területeket visszakapták, de a besenyőtelki tulajdonrészt továbbra is a téesz használta. Petrik szabó csak 1959-ben lett téesztag, amikor erre már minden gazdálkodót köteleztek. Egy esztendőt sem dolgozott végig a közösben. 1960-ban meghalt.

A földművesek terhei egyre súlyosbodtak: sokasodott azoknak a száma, akik szerettek volna megszabadulni az önálló földművelés gondjától, a téesznek mégis ellenálltak. Ha a hatalom engedte, csak a földjüket ajánlották fel a köznek, maguk inkább a falu határain kívül kerestek munkát. A fiatalabb férfiak zöme átmenetileg a nincstelen kubikosokkal tartott; valamennyien a szocialista monumentumokat építették. Így fordulhatott elő, hogy az egykori vendéglős falujában kulák, a borsodi iparvidéken sztahanovista segédmunkás lett. A klánból származó gyermekeknek évekbe, évtizedekbe tellett, míg kivergődtek a segédmunkás-sorból. A régi káder ma mégsem elégedett: Mi volt a cél? A kulákokat megkopasztani, tönkretenni. Mindent elkövettünk, amit lehetett, és mégsem bírtuk.

A mezőgazdasághoz ragaszkodó, a beadástól összeroppant kis- és középparasztok egy része még az ötvenes évek első felében szövetkezeti tag lett. Az új szövetkezetekhez agrárproletárok is csatlakoztak, s közülük azok lettek elnökök, akik a politika "frontján" 1945 óta bizonyítottak. 1948-tól 1962-ig hét szövetkezet alakult a faluban, ezek közül csak egy volt gazdaszövetkezet. Úgy mondják, tagjai még parancsra sem tudtak volna rosszul dolgozni. Persze "címzetes" elnöknek ők is csak szegény embert mertek választani.

A besenyőtelki proletárdiktatúra éveiben csak azokra a proletárokra következtek jobb idők, akik politikai elitté szövetkeztek. Az 1949 és 1953 között beiktatott vezetők uralma hosszúra nyúlt; harminc-harmincöt évig igazgatták a falut.

A nyolcvanas évekre az alakuló-változó politikai miliőben átértékelődött a közelmúlt. Szó eshetett már a "visszásságokban" bővelkedő sztalinista időkről, a Rákosi-korszak helytelen szemléletmódjáról. A személyi kultuszt és az erőszakot elítélő nyilatkozatok közepette Besenyőtelek vezetői érintetlenek, érinthetetlenek – és vezetők maradtak. Ők olyan "ötvenes évekről" meséltek, amelyet hősiesen és parancsra vagy tehetetlen kívülállóként dolgoztak végig. Elbeszéléseikből úgy látszik, hogy az "igazi bűnösök" egykori társaik voltak, de ők már régen kihullottak a rostán. (Elhunytak vagy kibuktak a hatalomból.) Így lett bűnbak Nyúka Pestából, a népi demokrácia első bírójából; neki tulajdonították az első kuláklista (1949) összeállítását. A vád szépséghibája, hogy a bíró nem működhetett közre a galádságban, mert éppen ekkortájt szállították rabmunkásnak a siroki kőbányába.

Főbűnösként emlegették még a falu begyűjtési megbízottját. 1949-től ő volt a faluban a "megmondható", megérdemelten vált politikai számkivetetté – hangoztatták. Tudható ez abból is, hogy élete végén fakanalat csinált, azzal házalt, abból élt.

(Lánya az ötvenes években a besenyőtelki tanácsházán dolgozott, ma Dormándon lakik. Férje rendőr volt, fiából Dormánd KISZ-titkára lett, majd az 1990-ben és 1994-ben választott dormándi képviselő-testület tagja.)

A begyűjtési biztosnak ma nincs rokona Besenyőtelken, csak szóbeszédekből rekonstruálható, hogy élt, mint élt. Azt beszélik, hogy 1945 előtt suszter vagy ipari munkásféle volt Budapesten. (Van, aki lakatosnak, kocsimosónak mondja.) Azt is feltételezik, hogy valami háborús bűnt követhetett el, ezért szabadult rá a falura a felszabadulással együtt. Se szeri, se száma a történeteknek, melyek arról szólnak, hogyan járt cigány kísérőivel házról házra, s begyűjtött mindent, ami mozdítható volt; a kis üveg zsírt ugyanúgy, mint a klöplifüggönyt. Egyetlen esetről hallottam, amiben pórul járt, az sem a faluban történt. Aldebrőre ment el a begyűjtést segíteni, s az egyik háznál a gazda fölengedte a padlásra, hogy körülnézzen, majd fél napon át a bezárt padláson tartotta.

56-ban Gerzsont mindenki kivette a szárnyai alól – magyarázta egy kegyvesztett téeszelnök, majd így folytatta: Mindenki azt kiabálta: Gerzson, te vagy a leghibásabb! Nem mondom, volt, aki le bírta pénzelni, de hát a vállalatoknál is sikkasztanak. Amikor a Honfoglalás Tsz alakult, Gerzson behívatta a kulákokat, rájuk parancsolt, melyik földjüket adják le... volt olyan, aki egész éjjel ült a térkép előtt. De 59-ben is ez ment! Ne beszéljünk olyan nagyon az önkényességről! Kádár csak azt csinálta meg, amit Rákosi kitalált. Mondhatom, nagy hőstett volt Gerzsont 56-ban a szekrénybe zárni!

A falu (kritikán felül álló) három vezéralakjának mentora és tanácsosa évtizedeken át a járási pártbizottság egyik titkára volt. A besenyi vezérkar – a párttitkár, a téeszelnök és a tanácselnök – a nyolcvanas években vele sem vállalta a múltbéli elvtársi közösséget, pedig ez a titkár Besenyőtelken cselédember volt, s nélküle létre sem jöhetett volna a triumvirátus.

A járási párttitkár a faluban tőzsgyökeres Veres famíliából származott. Besenyőtelken a 19. századtól napjainkig a Szabó után mindenkor a Veres név a leggyakoribb; az alapítókkal egy időben érkeztek a faluba. A 18–19. században a Veres családok fele tudta igazolni a nemességét. 1870-ben huszonhét (gyöngén-közepesen jómódú) vagyonos családot írtak össze. A 20. században a Veresek közt van a legtöbb ragadványnévvel jelzett ágazat (pl. bagoly, róka, csóka, csombók, pisák, reszelt). Az 1951-ben összeírt negyvenkét Veres háztartásból egyet vettek kuláklistára, és egy háztartás nincstelen.

A járási párttitkárt a rokonsága a húszas években szegényekkel benépesült Alsótelephez kötötte, majd amikor az ötvenes években a Felsőtelepen osztottak telkeket, több rokona ideköltözött. A párttitkár jól ismerte a falut, s így ideális kádereket tudott választani. (Feleségét "napóleoni" formátumú karakternek mondják.) Volt hozzá hatalma és eszköze, hogy választottjait kordában tartsa, és garantálja a jó magaviseletűek pozícióit. "Keresztapaságáról" nincs iktatott iratanyag a pártélet dokumentumai között, ám köztudomású, hogy a faluban nem születhettek fontos döntések az ő jóváhagyása nélkül.

A triumvirátus előéletében számos a hasonló elem. Mindhármukról elmondható, hogy az új rezsim első három évében úgy tudtak jó kommunisták lenni, hogy közben nem botránkoztatták meg a falut.

1949-ben immár elvitathatatlan a kommunista párt vezető szerepe, a felső pártvezetés ugyanekkor talál besenyőtelki párttitkárnak alkalmas személyt. Ő lesz az első székfoglaló a helyi hatalmi elitben. 1945-től hat-hét önjelölt párttitkár vetélkedett, s a mozgalmár múltú "jöttmenteket" egy besenyi születésű fiatal vegyes munkás győzte le. 1986-ban mondott le vezető tisztségéről.

Ez a párttitkár a realitásérzékével tűnt ki a falu radikális szellemű kommunistái közül. Családja szegény volt, de nem a legszegényebb. Apja tíz-tizenkét évet dolgozott a Czakó Kálmán-féle malomban, a harmincas években "fakszos" házat épített a Felsőtelepen.

Famíliájuk mérsékelten törzsökös: a besenyi nemzetségalapító 1813-ban született, a szomszéd faluból költözött ide. Az 1870-es összeíráskor egy háztartásnak van némi földtulajdona, a századfordulón három, 1951-ben tíz a rokon családok száma.

A nyolcvanas-kilencvenes években a párttagok és a pártonkívüliek egyformán vélekedtek a párttitkárról. Mindőjük azt rótta fel hibájául, hogy csak akkor vállalta a párttitkárságot, amikor a funkció teljes fizetéssel járt, pedig az "igazi" kommunista ingyen szolgálja az eszmét.

A párttitkár 1926-ban született. Tizenhat éves koráig falusi gazdáknál cseléd, ezután vándor kubikos, Karcagtól Székesfehérvárig sokfelé vállalt munkát, közben két évig apja mellett dolgozott a helybeli malomban. 1949-ben választották meg a kommunista párt titkárának (a saját verziója szerint ő volt a negyedik). 1950-ben tagja lett a falu első termelőszövetkezetének, de aratás után kilépett (egykori tagtársai szerint ezzel is megtagadta az "eszmét"), és három hónapig az FMSZ (Földműves Szövetkezet) ügyvezetője volt. Egy kurta pártiskola után 1951-ben nevezték ki függetlenített párttitkárnak. További titkári karrierje a központi rendeletek függvényében változott. Ha a rendeletek módot adtak a függetlenítésre, párttitkár volt. A függetlenítést tiltó központi rendelkezések miatt 1954-ben a párthatóság szerzett neki állást. A visszarendeződés évében, 1957-ben a falutól távol keresett munkát magának. 1958-tól falubeli munkahelyen parkolva várta ki a függetlenítés rehabilitációját. 1962-től az egyesítések utáni egyetlen termelőszövetkezet párttitkára. 1980-tól téeszelnök. Néhány év múlva leszázalékolták. Érdeklődéséről és képzettségéről különböző iskolái tanúskodnak. Sokadik pártiskolája után felvették a marxista–leninista esti egyetemre, ahol a pártépítés–pszichológia szakot választotta.

Időrendben a második kiválasztott a téeszelnök volt. Törzsökösségben alábbvaló a párttitkárnál; a família besenyőtelki nemzetségalapítója 1862-ben született.

A téeszelnöknek több ellenlábasa volt, mint a párttitkárnak, és a futamidő is tovább tartott – 1948 és 1962 között körülbelül húszan lettek elnökök.

A majd három évtizedig uralkodó elnököt a rokonsága nevelte föl. Anyja a falutól távol egy kormányfőtanácsos mindenescselédje volt, apja többnyire úton járt a kubikosmunkahelyek között. A jövendő elnök egyszer állt be apja mellé marokszedőnek, de még nyugdíjas korában is megemlegette azt a kínos emlékű nyarat. A béke első éveit szovjet hadifogságban (kolhozokban) töltötte, hazatérése után apjával és öccsével kubikolni járt. Testvérét már a negyvenes években kiemelték; egyik kubikosmunkahelyükről a szekszárdi járási pártbizottságba választották másodtitkárnak.

A téeszszervezésre apja beszélte rá. Elege volt a vándorlásból, és azt gondolta, akadnak majd a szövetkezetben hozzáértők is. Amikor az általa összehozott téesz, a Szabad Föld 1952-ben megalakult, még elkerülték a szakértők. Az ötvenes évek első felében pénz helyett terményt osztottak. Az elnök elmesélte, hogy 1953-ban az egyik módosabb tagtól kölcsönzött terményből fizetett a szegényebb téesztagnak. Ennek a gondoskodó figyelemnek köszönhette a népszerűségét. Gazdálkodási tudományáról nem volt nevezetes, mégis szerette a tagság. "Jó és emberséges" – ma is ez róla az általános vélemény.

A fentről jövő utasításokat úgy próbálta teljesíteni, hogy "alattvalóit" se érje kár. Legfőbb célja az volt, hogy a tagság boldog legyen. A téesznek nem elnöke, hanem királya volt. Vezetői magatartásának lényege: lefelé a fejsimogatás, fölfelé a bólogatás. A társadalmi igazságossághoz csak abban közegben ragaszkodott, ahol ő volt az uralkodó.

Hosszú elnöklését öccse is szavatolta, aki 1957-től a füzesabonyi járási pártbizottságon szolgált. Az sem rendítette meg, hogy a téesz éveken, évtizedeken át silányul-közepesen gazdálkodott – az elnök nem engedte, hogy az utóbb belépő agrárértelmiség – úgymond – "agyondolgoztassa" a neki bizalmat szavazó tagságot.

Tanácselnököt volt a legkörülményesebb választani. Az 1950-es tanácstörvény a tanácselnököt jóval több hatalommal ruházta fel, mint a párttitkárt. Politikailag megbízható ember kellett, akit a falu is respektál. A helyi viszonyokban tájékozott járási pártvezetés tudhatta, hogy az úrhatnám Besenyőtelek jóindulattal csak tősgyökeres, jó hírű család sarját fogadja el. Az első helybéli választott szegény kubikos volt, ősei a 18. század közepén telepedtek le a faluban. Elnöksége – nem tudni, mi okból – csak néhány hónapig tartott. A következő elnök – egy ambiciózus fiatalember – 1945 és 1950 között a kubikosok érdekképviseleti szervezeteiben tevékenykedett. Az ő famíliája is régi besenyi, névrokonai közt a múlt században sok a nemes, bár ő maga nemes és gazdag elődökkel nem dicsekedhetett. Alsótelepi lévén a szegényebbek társaságába tartozott. Nem sokáig foglalhatta el a tanácselnöki széket, mert a központi tiltás ellenére templomban esküdött. Még a hangosbeszélő szónoka is a rendszer ellenségének nevezte.

A számtalan önkéntes jelentkező alkalmatlan volt a tanácselnökségre, az ötvenes évek elejéig majd mindegyikük lejáratta magát a falu előtt. Az ideális személyt 1953-ban találta meg az apparátus. Az új elnök Besenyőtelken tiszta lappal indult, a faluban ismeretlen famíliájának híre sem kísérte. 1925-ben született egy közeli majorsági tanyán. Apja uradalmi cseléd (kocsis, béres, pásztor) volt, kilencgyermekes családjával mindig a munkaadók pusztai birtokán lakott. A majdani elnök a háború befejezése után Budapestre ment romeltakarító munkásnak. A kubikosmunkák közben utazgatott, ekkor még szüleivel élt az uradalmi tanyán. 1946-ban megnősült, egy besenyőtelki gazda lányát vette el, aki a tanya szomszédságában kétszáz holdat bérelt harmadmagával.

(Az após a háború előtt középgazda, cséplőgépét, traktorát a háború után vitték – vették? – el. Mire a téeszbe lépett, már csak tizenhárom holdja volt.)

Az ifjú házaspár az asszony szüleinél, majd házbérben lakott, s otthonuk nem lévén, 1948-ban az asszony Vecsésre települt rokonaihoz költöztek. 1950-ben visszajöttek Besenyőtelekre. A jövendő elnök eközben szüntelen kubikoskodott.

Az új rend eszméjét korábban nem ismerte, csak az uradalmi intéző szidalmait jegyezte meg: Te piszok kommunista.

1945-ben a kommunista párt tagja lett a munkahelyén. Egyszerű "mezei" párttag maradt, sehol sem "bizonyított" semmit; nem vett részt a tagosításokban, a rekvirálásokban, még a besenyőtelki pártszervezet életében sem. (Ő legalábbis így mesélte, s ezt kortársai sem cáfolták meg.)

Az új elnöknek tehát nem volt példás előélete, és idős korában még arra sem emlékezett, hogy ki kérte fel a tanácselnökségre. Egykori elvtársai sem oszlatták el e kérdésekben a homályt. Mintegy mellékesen jegyezte csak meg, hogy felesége (besenyőtelki lévén) gyerekkorától fogva jól ismerte a párttitkárt. Egyetlen jel utal arra, hogy káderjelölt lehetett. Az 1951-es teljes körű összeírásból apósát "kifelejtették".

Az összeírás alapja lehetett a beadás, illetve az adó mértékének, s ezzel a "kifelejtéssel" mentesíthették a jövendőbeli tanácselnök apósának gazdaságát. (Több olyan káder maradt le az 1951-es listáról, aki 1945 óta tartósan és meggyőzően bizonyította a rendszerhez való hűségét.)

A tanácselnök sokat köszönhetett a házasságának. Tősgyökeres famíliába került: felesége segítségével könnyen eligazodott a faluban. A barátkozó természetű asszony közreműködése nélkül aligha tölthette volna be 1985-ig a tanácselnöki tisztet. A helyi konfliktusokat az asszony helyismeretére támaszkodva oldotta meg. Azt viszont a maga politikusi képességeivel érte el, hogy munkásságát méltányolták a felettesei.

Egy 1991-ben készített interjú mentegetőzései sorozatát tartalmazza.

Nézze, ez megint egy olyan dolog, hogy... hogy mondjam? Úgy lehet, hogy sok ember, aki most ott áll, ahol áll, később azt mondja, hogy nem kellett volna. Volt ebben népszerű dolog, népszerűtlen dolog. Hát végeredményben amikor kialakult az embernek az a vezetési stílusa, hogy no, szembe merjen szállni. De egyet figyelembe kell venni. Abba az időszakba nem nagyon lehetett itten hánykolódani... – mondta, majd azt is elmesélte, hogy megválasztása után egy fél évvel felmondott, de nem engedték el. Ehelyett leszidták, mert nem elég kemény. Őt is figyelte az ávó. Vegyék tudomásul – idézte a megyei tanács elnökhelyettesét –, a bányában maguknak is van hely, és az a bűvös kocsi magukat is el tudja vinni.

Egyik osztályostársa az ötvenes évekből viszont nem a megszeppent elnököt idézi elénk:

1953-ra kialakult a besenyőtelki pártállami elit; 1986-ig már nem jelentek meg új, nagyobb hatalmú vezetők. Akik 1953 után kisebb-nagyobb beosztáshoz vagy tartós és kedvező haszonvételekhez jutottak, általában a triumvirátus valamelyik tagjának pártfogoltjai és lekötelezettjei voltak. Az érdekazonosság ellenére nem mondható, hogy a falu három vezető embere testi-lelki jó barátságban élt, inkább véd- és dacszövetségben. A járási párttitkár gondoskodott róla, hogy egyik se nőjön a másik fejére.

A tanácselnök szerint 1953 azért volt a fordulat éve, mert ekkor köszöntött be a társadalmi béke, és már semmi erőszakosság nem történt, lám, a begyűjtési megbízott hivatala is elkerült Füzesabonyba: Nem dolgoztunk együtt, csak a begyűjtés vonatkozásában volt a felettesem... A legutóbbi tanácsülésen is kijelentettem, felelősségem tudatában, hogy én 53. január 15-én bekerültem a tanácshoz, és azóta innen, kérem szépen, sem gazdasági, sem politikai bűnökért nem csuktak be senkit, egyetlen ember ellen eljárás nem lett indítva. A keményebb munkák énelőttem voltak...

Ámen – mondhatnánk rá, ha az elnök, mondjuk, tíz évvel később kerül a hatalomba. Az 1956-os és az 1959-es "keményebb munkák" után.

Az 1956-os forradalom alatt, akárcsak Dormándon, Besenyőtelken sem történt semmi rendkívüli. A falusi krónika mégis sokszínűbb, mert Besenyőtelken a helyi forradalomról mindenkinek van mondanivalója. Meglepően sok a személyre szabott igazság. A forradalmat felidéző beszámolók nem tényeket, hanem indulatokat és politikai hitvallásokat tartalmaznak. Az indulatok forrása talán éppen az, hogy 1956-ban már bosszantóan önelégült az új elit.

Az első forradalmi szavakat a tanács hangszórója közvetítette: egy "jöttment" villanyszerelő tudatta a faluval, hogy kitört a forradalom. Ezután megválasztották a forradalmi munkástanács elnökét, és néhány órára elzártak egypár eminens párttagot.

A hangadók a rendszerben csalódott kommunisták voltak, az évtizede zajló hatalmi harc vesztesei. De ők sem egyformán emlékeznek a forradalmi napokra. Néhányan úgy mesélték, hogy maguk intézkedtek az igazságtételről is: halottak napján ők csukták a pincébe a falu sztalinistáit. A Szabad Föld Tsz elnökéhez nem nyúltak, ekkor még nem igazi győztes: szövetkezete 1956-ban csak egy a sok közül, egyébként is jólelkű kommunista volt. A párttitkárból sem lett rab; nemigen volt haragosa, hisz kellemetlen ügyekbe nyilvánosan sosem ártotta magát. A forradalmi munkástanács még tárgyalt is vele.

Ahogyan a vesztesek éveken át képtelennek bizonyultak maguk és érdekeik menedzselésére, úgy forradalmukhoz is külső segítséget igényeltek. A rögtönzött népgyűlés kommunista szónokának biztatására a tömeg egy tanult embert választott meg a forradalmi tanács elnökének, tehát nem mellőzött proletárt és nem meghurcolt gazdálkodót. A megválasztott Virág Miklós felesége révén a régi elithez, a klánhoz tartozott. A Virág család nem törzsökös a faluban. A családból Miklós nagyapja volt az első Besenyőtelken. Miklós apja egy népszerű intézmény, az ún. Virág kocsma tulajdonosa volt, amelyet főként középgazdák látogattak. Virág kocsmáros taníttatta a gyerekeit. Miklósról felesége mondta el, hogy katonai akadémiát, "ludovikát" végzett.

A háború után megfosztották hadnagyi rangjától, apja kocsmáját bezáratták. Miklós a front után hol itt, hol ott dolgozott (1951-ben például a helyi tanácson vb-előadó), de mikor utolérte horthysta tiszti priusza, mindig "kihajították". 1949-ben nősült: apósa és nagyapósa egy kétszáz holdas birtok tulajdonosa, 1951-ben már csak huszonhét holdas a birtok. Talán azért választották szószólójuknak a forradalmárok, mert "rendes úriember, aki sose kapzsiskodott." Igaz, hogy "szerette az életet, az italt, a nőket", de őt is üldözte a proletárdiktatúra.

Éppen a dohányt csomóztuk – mesélte Virágné –, amikor jöttek érte, hogy menjen be. Ő nem ment, azt mondta, hogy nem vállalja. Válasszanak olyan parasztembert, mint amilyen valamikor a bíró volt. A nép viszont csak kiabálta, hogy vállalja el, még a párttitkár is könyörgött neki. Nagyon népszerű ember volt. Nem engedett senkit sem bántani, azt mondta, hogy majd a bíróság dönti el, ki a bűnös.

A forradalom kezdeményezői hívtak a munkástanácsba tekintélyes gazdaembereket is. A tanács titkárának a háború előtti jegyzőgyakornokot tették meg.

A forradalom nevében nem bántottak senkit, a foglyok egy napot sem raboskodtak. Néhány részeg fiatalember beverte egy-két státusba jutott kommunista ablakát, leszedték a kapuját és randalíroztak. Az éppen kinevezett "jöttment" tisztségviselők elmenekültek, mint például az a csepeli munkás, akit 1956-ban téeszelnöknek delegáltak a faluba. Őt nem pártolta senki, a tanácselnök családját viszont a szomszéd kamasz fia vitte éjszaka a füzesabonyi állomásra.

A forradalmat elbeszélő történetekben olykor nehéz megkülönböztetni a valós és a legendás elemeket. Az a veterán, aki szerint a kommunizmus 1956-ban végleg megbukott, azt állítja (és terjeszti), hogy a forradalom idején közkézen forgott egy halállista, amin az ő neve is szerepelt. Aztán ezt a listát az "ellenforradalmárok" alá akarták íratni a régi nagygazdákkal, de ez nem sikerült. Az ötszáz holdas Csathó János "fasza gyerek" volt, mert azt mondta, hogy "ezek az emberek nem bűnösek, csak azok, akik a kezükbe adták a törvényt". A veterán szilárd meggyőződése, hogy a gazdák ellenállása miatt maradt el az akasztás. Ez az elbeszélő korán mellőzött káder volt, 1952-ben kapta az utolsó politikai jellegű megbízatását: néhány hónapra az állami gazdaság szakszervezeti bizottságának elnöke. Egy hetvenes években kibukott káder ötvenhatos hőstettként mesélte, hogy fegyverrel a kezében ő szabadította ki a foglyul ejtett elvtársakat.

A forradalmat Besenyőtelken is megtorlás követte. A székébe visszabillent elit főként hánykolódó régi elvtársain állt bosszút. A forradalmi tanács tagjait – akik jobbára régi nagygazdák (klánbeliek) voltak – nem zaklatták. Az elégedetlen szegényekkel, "kis proli emberekkel" nem a füzesabonyi "kádárkatonák" foglalkoztak, hanem a besenyőtelki "körzetes", a rendőr. Lépten-nyomon behívatta őket a tanácsházára, úgy is volt, hogy hetente háromszor. Ha csak meglátott egyet az utcán, már terelte is befelé. Egy hónapig tartott a rendszeres fenyítés... – mesélte egy másodvonalbeli káder. Ez rendőrségi ügy volt – mentegetőzött a tanácselnök –, én nem is tudtam róla.

A tanácselnök, akinek az az ideája, hogy az ő elnöksége idején senkit nem bántottak a faluban, azt állította, hogy itt ötvenhat után sem büntettek meg senkit. Még a forradalmi tanács elnökét, Virág Miklóst sem. Az interjú során hiába hivatkoztam Virág Miklósné és mások elbeszélésre, miszerint Virágot többször elvitte az ávó, s folyamatosan egy hetet töltött verések és vallatások között a börtönben, a tanácselnök konzekvensen ragaszkodott ahhoz, hogy Virág szabadlábon maradt.

Fő ellenségnek Vizi Jánost nevezte a tanácselnök. Ez a férfi a régi párttagok szerint a forradalomkor a legelszántabb "antikommunista" volt.

A Vizi família tősgyökeres besenyőtelki – 1870-ben két jómódú vagyonos családot írtak össze. Az ötvenes években a Vizi János szülei az Alsótelepen laktak, tulajdonuk mindössze négy hold, egy ló és egy tehén volt, ma egy Vizi sincs Besenyőtelken.

Vizi Jánosról azt mesélték a helyi kommunista párt alapító tagjai, hogy 1945 előtt Felső-Magyarország nyilas táborának a parancsnoka volt, s 1956-ban a márianosztrai gyűjtőtáborból szabadult. A forradalom alatt "legszívesebben minden kommunistát fölaggatott volna". De a helyi elit még ennek a "nyilas ellenforradalmárnak" is megbocsátott. A tanácselnök szerint a besenyőtelki párttitkár közbenjárt az érdekében, és kiszabadította a megyei börtönből. Csak hát mit sem ért ez a "szabadítás", hisz a faluban is köztudomású, hogy Vizi János a hatvanas években amnesztiával szabadult. A tanácselnök a kilencvenes évekre elfelejtette ezt a tényt: Vizit se ítélték el. Vizinek a haja szála nem görbült meg.

VIZI JÁNOS: "POLITIZÁLNI AKARTAM, ÉS EBBEN MEGAKASZTOTTAK..."

Ezek a besenyőteleki elvtársak 1957-ben szünet nélkül ostromolták az egri ügyészséget, hogy engem újra fogjanak perbe. Gyűlést tartottak, és a két elvtárs nyomására elhatározták, hogy Vizi Jánost fölakasztatják. Mivel az ügyészség nem volt rá partner, végső elkeseredésükben levelet írtak Kádár Jánosnak. Az utolsó mondatban életfogytnál súlyosabb büntetést kérnek, ami nem lehetett egyéb, csak az akasztás. Nem azt írták, de azt határozták el. Kádár a levelet elküldte az Igazságügyi Minisztériumnak, az leküldte Egerbe, és újra megindult az ügyemben a nyomozás, akkor már találtak mindenféle okot, módot, kijelentést, amivel engem bíróság elé lehetett állítani. Nekem most minden papír a kezemben van, mert bementem az egri megyei bírósághoz, és kértem az irataimat. Ezek közt akadtam rá erre is: ni, itt egy levél! Hát ez indított el mindent! Én erről a feljelentő levélről most, több mint harminc év után készítettem húsz másolatot, és küldtem egy-egy példányt belőle a barátaimnak, ismerőseimnek. (L. 124. old.)

*

Vizi Jánost nem törték meg a börtönévek. Számított rá, hogy tettei és nézetei miatt a rendszer előbb-utóbb megbünteti. A forradalomban megnyilatkozó "kis proli embereket" az alkalmi fenyítések is megviselték, és aki tehette, elköltözött a faluból. Politikai ambícióit mindegyikük eltemette.

Az 1957-es rendcsinálással a falu vezetői politikai feletteseiknek bizonyították, hogy funkcióra érdemes személyek. Környezetükből eltűntek, visszavonultak a vetélytársak, eztán a faluban csak alattvalóik lehettek. A végcél a "tömegbázis" volt, ennek érdekében már 1956 előtt is munkálkodtak. Az ötvenes évek elején száz-kétszáz négyszögöles parcellákat mértek ki a falu szélén. A telektulajdonosok téesztagok és kubikosok voltak, és itt csoportosultak az 1945 után politikai szerepet játszó személyek is. A Honfoglalás Tsz alapító tagjainak felsorolásakor az interjúalany felsőtelepi házában ülve csak jobbra-balra mutogatott, jelezve az irányt, hogy XY téesztag az ő utcájukban, a telepen merre lakik az ő házukhoz képest. A sorsközösséget vállalva a tanácselnök is ide költözött, hiába mondták a barátai: – Meg vagy bolondulva, hogy a faluszélen épülsz tanácselnök létedre!

Telek és rajta ház a szerencsés szegény embereknek jutott, a még szerencsésebbek kisebb-nagyobb pozíciókhoz jutottak. Felsőbb politikai szempontok szerint az "egy téesz – egy falu" berendezkedés volt ideális, de a besenyőtelki vezetők jobban boldogultak a téeszek garmadával: több kisebb-nagyobb rangos állással gazdálkodhattak. Holdudvarukat növelték a kellemes és kötelező társaságok. Ezek egyike a munkásőrség volt, semleges pálya a KISZ és a Hazafias Népfront, s a legkellemesebb mind között a vadásztársaság. Nem volt más célja és hatása az ún. demokratikus intézményeknek sem; a tanácstagok és a végrehajtó bizottság tagjai csak formálisan vettek részt a döntéshozatalban. Ezek a társasági tagságok csak annyit jelentettek, hogy az illető személy a "brancshoz" tartozik. A fontos kérdések mindegyikében a triumvirátust illette az utolsó szó.

A holdudvarba csak belépő volt a rendszer iránti hűség, a másodvonalbeli vezetőktől az élen állók munkát, színvonalas teljesítményt is követeltek.

A régi gazdák magányosan küszködtek maradék földjükön. 1957-ben az ötszáz holdas Csathó Jánosnak hét holdja van, az alsómalom egykori tulajdonosának egy négyszögöle se, s a feloszlatott kisgazdapárt elnökének ötvenhét holdja is odalett. A forradalom után egy-két esztendővel a középgazdák lesznek bátorságosabbak; földet vásárolnak, és kezdik újrateremteni szétzilált gazdaságukat. E megújulás kezdetén az általános téeszszervezés váratlanul érte a falut. Több indulatot, mint félelmet keltett. Mivel a politikai okosok tartottak egy újabb falusi forradalomtól, a szervezésre vállalkozók idegen falvakban agitáltak, a tagosításkor tökéletesre csiszolódott stílus szerint. E stílusról egy besenyőtelki káder a nyolcvanas években így anekdotázott:

Már meg voltak nyugodva az emberek – mondta a tanácselnök.

A parasztkurázsi a téeszszervezés után támadt fel Dormándon. Az úttörő Vörös Hajnal Tsz különbnek tudta magát, mint az újonc Új Élet és fordítva. Az egyikben edzett téesztagok, a másikban hadviselt gazdálkodók voltak. A dormándiak korábban is különböző csoportokba tartoztak, de a vasutasok, a cselédek, a napszámosok, a parasztok nem ellenségeskedtek egymással, amiért ilyen vagy olyan a foglalkozásuk. Egyik réteg sem élt jobban a többinél, és mindenki egyéni szerencséjének vagy szorgalmának köszönhette, ha az átlag fölé emelkedett. A két téesz közt szokatlan háborúság tört ki, mert a Vörös Hajnalban nevezetes szegények és rendszerpártiak, az Új Életben nevezetes gazdagok és reakciósok szövetkeztek. Kisebb csetepaték azért keletkeztek, mert a Vörös Hajnal tagjai a szegény, az Új Élet tagjai pedig a reakciós jelző ellen tiltakoztak. A földművesek torzsalkodásának a járási hatóságok vetettek véget. Kétéves belviszály után egyesítették a szövetkezeteket. Az összevont téesz háza táján egy új elnöknek kellett rendet tenni, ez a békebíró a járási apparátusból érkezett. A faluban azt beszélik, hogy suszter fia, nem paraszté, s az elnöki rangot téeszszervezési érdemeiért kapta. Más előzménye nem volt, hogy idetették, csak a feleségének van ágas-bogas dormándi rokonsága. A téeszelnökkel a kilencvenes évek elején többször találkoztam.

Az elnök még hosszasan mesélte, mi mindennel foglalkoztak. Szakosodott, uradalmi szisztéma helyett a minta a vegyes parasztgazdaság termelési módja volt. És lelkesen kísérleteztek ezzel-azzal, akár egy váratlanul vagyonba csöppent szegény ember.

A hatvanas évek második felében országszerte a mezőgazdaság kiugró eredményeivel dicsekedtek a politikusok. Újságok és szaklapok cikkei bizonygatták, hogy bevált a szövetkezeti forma. A dormándiak édes-bús nosztalgiája is "arany időket" idéz: mikor még a falu "együtt" volt, mikor még a téesz (a föld) a "mienk" volt. Lássuk, mi szépítette meg a dormándi hatvanas éveket!

A téesz nem sokat fizetett, sőt egy-egy zárszámadáson a tagok fizettek, és nem a téesz; a korábban felvett munkaegység-előleget kellett visszaadni. Továbbá, általános volt a takarmányhiány, s egy-egy jószágot az egykor tulajdonos téesztag az otthonról hozott vagy a "közösből" lopott takarmánnyal etetgetett, titokban. A munkaszervezés metódusa a rábeszélés volt, barátságos és patriarkális légkörben. És a javak bőségében megszületett a szabad lopás demokráciája. Lopott a vezetőség és a tagság, de kötelező volt a mértéktartás, és a számonkérés rendre elmaradt. Mindenki a maga területén és munkakörében tekintette "közösnek", vagyis a sajátjának a téeszvagyont.

Lopni bizonyára annak idején az uraságtól is loptak, de a lopás másokkal szemben "lovagias", kifinomult rendszere a hatvanas években alakult ki. És bár a törvényes jövedelmek alig emelkedtek, az életszínvonal egyre javult. Szétszedték a cselédbérből, napszámból, vasutaskeresetből épített, földes padlójú, ámbitusos házakat, helyükre két-három szobás, üveges verandás, előszobás kockaházakat emeltek. Akár a lopási szabadság hierarchiáját is jelképezhetné egy akkori téeszvezető háza: "a háromablakosban lakik", igazítottak el dormándi kalauzaim. Pontosnak bizonyult az ismertetőjegy; a vezető házának belátható környékén csak egy- vagy kétablakos házakat találtam.

A mértékletesség jellemezte a téesz gazdálkodási rendjét, terveit is. Kockázatos vállalkozásba nem fogtak, bankhitelekre nem aspiráltak. Végtére jelentős eredménynek mondható, hogy a téesz, ha sok nyereséggel nem járult is az államkasszához, a falut, a téesz tagságát eltartotta a maga erejéből. (Mint Dormándon mondanák: a téesz nem szívta a demokrácia csecsit.)

A hatvanas években a téesz mint szervezet, kezdett a falu támogatója, példás kegyura lenni. Munkaerővel és pénzzel egyaránt beszállt a falu középületeinek javításába, felújításába. Bőkezűen támogatta a körzeti bajnokságokon sikerrel szereplő kézilabdacsapatot: állta a csapat utazási költségeit, pénzt adott sportfelszerelésre, felvette téesztagnak a játékosokat, és téesztagként premizálta teljesítményüket. Még ki is képeztette őket valamilyen szakmunkára.

A jólét persze nemcsak a téesznek köszönhető. A hatvanas években iparosodott a környék, számtalan új munkaalkalom közül választhatott az álláskereső. Kisebb üzemek, nagyobb gyárak, ipari és szolgáltató szövetkezetek kínáltak munkát – segédmunkásoknak, szakmunkásoknak, irodistáknak. Az új munkahelyek többsége az akkor még nagyközségi státusú járási székhelyen, Füzesabonyban és a megyeszékhelyen, Egerben volt. Az általános munkába állást könnyítette a javuló tömegközlekedés: rendszeres buszjárat indult Dormánd és Füzesabony között. A közeli munkaalkalmak csökkentették a vasút vonzerejét, a hatvanas-hetvenes évek óta egyre alábbszáll a vasutasság aránya. A nyugdíjasok helyére a vasutascsaládok, rokonságok fiai lépnek, Így a vasutasság azóta leginkább dinasztiákon belül öröklődik. Ami újdonság: a nők föltűnése a vasútnál. Őket elsősorban a szokványostól eltérő munkarend vonzza. (Hogy például éjszakai szolgálat után több idejük jut a háztartásra.)

Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a hatvanas években "kipendült" a falu. Bár a munkavállalók többsége nem volt téesztag, a falu mindennapjaiban mégis a téesz vitte a főszerepet. Ez az új uraság nem volt szigorú, így a munka sem szívta el az emberek erejét; maradt a háztájira is, amit egyébként ebben a faluban sosem műveltek túlságosan nagy buzgalommal. A magyar falusi "átlaghoz" képest nem volt szenzációs a gazdagodás, de a korábbi dormándi állapotokkal összevetve komfortosabb lett az élet. A dormándiak építkezni, ruházkodni, enni, inni, mulatni kezdtek, mint eladdig sohasem. Néhány éven keresztül kedvükből és erejükből még közösségi tevékenységekre is futotta. A régi cselédvilágra emlékezvén citerazenekar alakult. Egymást követték az amatőr színielőadások, telt ház tapsolt a Pomócsi kalandjai, a Házasodni tudni kell, az Elveszem a feleségem című bohózatok bemutatóin.

A KISZ-szervezet faluraszóló szilveszteri mulatságokat rendezett. Társadalmi munkában járdákat, sportpályát építettek. A fiatalok még "önállóskodtak" is; a KISZ-t ifjúsági klubbá alakították. A hatvanas-hetvenes években országszerte a klubmozgalom volt a fiatalok egérútja az öreg sztalinisták elől. A dormándiak bátorságára vall, hogy Remenyik Zsigmond "kapitalista földesúr" nevét vették fel. A fővárosban élő özvegyétől elhozták az író relikviáit, de aztán évekig csak a klubban felhalmozva őrizhették. Emlékszoba azután lett belőle, hogy a téesz Füzesabonyba költözött. Az 1977-es megnyitáskor csak asszisztáltak, az ünnepi esemény állófogadására nem jutottak be. A gondnoknak megtett párttitkár személye avatta íróvá a dormándi földesurat.

A Remenyik-klubot még a tanács sem szerette, az emlékszobára viszont gondot fordított. Élére állt a kulturális és szociális változásoknak. A végrehajtó bizottság ülésein baráti társaság jött össze: a téeszelnök, az iskolaigazgató, a népfronttitkár, a párttitkár, a KISZ-titkár. Ugyanők találkoztak a pártvezetőségben is.

A tanács elnöke (akárcsak a téeszé) szintén a járástól jött. A kihelyezés körülményeiről az akkori járási hivatal elnöke, Bocsi József beszélt, 1992-ben.

Az elnök erejéből arra még tellett, hogy a falunak óvodáért kilincseljen. Innen-onnan összekéregetett pénzekből 1971-ben elkészült Dormánd első óvodája. (Hetven évvel később, mint a besenyőtelki.) A tanácselnök talán ezzel próbálta ellensúlyozni a falu "gyerekveszteségét", ugyanis a hatvanas évek végén a felső tagozatos diákokat "bekörzetesítették" Füzesabonyba. Az elnök a falu egyöntetű és elszánt támogatása nélkül tehetetlen volt az országos politikai akcióval szemben. Korengedménnyel 1976-ban nyugdíjazták. Egy felújított, régi iskolaépületben ugyanekkor nyitották meg az öregek napközi otthonát.

A község huszadik századi közéletében többnyire felülről rendelt vagy jöttment vezetők rendelkeztek. Kevés helybéli születésű jutott tisztséghez a faluban, és csak néhány van köztük, aki a kilencvenes években Dormándon lakik. Az önálló Dormánd utolsó tanácselnöke régi dormándi család leszármazottja, ma a faluban él. Annak a bírónak az unokája, aki a század elején megfékezte a cigánytelepen pusztító kolerát. Őt mégse keressem, tanácsolták, "tönkrement" ember, aligha tudok vele szót érteni. A volt tanácselnök szüleivel lakik; apja, id. Nagy Sándor a negyvenes évek második felében kisbíró volt és "hites" a községi elöljáróság mellett.

A két férfit 1992 telén ismertem meg. A nyolcvannyolc éves Sándor bácsi apja bíróságáról és a maga fiatalkoráról szívesen beszélt, de egy szem gyermekéről, a fiáról csak keserűséggel.

A volt tanácselnök sem mondta el, hol és milyen beosztásokban dolgozott, csak kusza epizódokat mesélt az életéről.

Az egykori tanácselnök vezető és beosztott tanácsi tisztviselő volt évtizedeken át, utoljára portásként dolgozott Füzesabonyban. Iskolai végzettségéről egykori munkatársai sem tudnak semmi bizonyosat.

Azt sem deríthettem ki, hogy támogatta, szemlélte vagy ellenezte a Dormándra következő falurombolást.

Az aranykort a hetvenes-nyolcvanas években a ráció emésztette fel. Erről az időről az emlékek szomorúak, elfogytak a legendák, maradtak a szikkadt, hétköznapi tények.

1974-ben a dormándi komótosan és szolid nyereséggel gazdálkodó szövetkezetet a nagy és nagyszabású, reformer terveket dédelgető, ("mérleghiányos") füzesabonyi termelőszövetkezettel vonták össze. A dormándiak megtakarított pénzét elnyelte a közös kassza. A füzesabonyiak másként kommentálják a történteket. Az egyesítésben intézkedő hivatalnokok egyike úgy mesélte, hogy nem volt olyan szép a dormándi "menyasszony". A mérlegük csak papíron mutatott nyereséget, ugyanis a dormándi elnöknél jobb "mezei leltárt" a járásban senki nem tudott összeállítani. Az elnök elismert tehetségét Füzesabony mégsem használta ki, csak kis hatalmú elnökhelyettes lett. 1981-ben még lejjebb került; konkrét hatáskörrel alig rendelkező párttitkárság volt a végkielégítés. A központi téesziroda a teljes adminisztrációval és a vezető gárdával együtt Füzesabonyba költözött. Apró haszna volt a falunak, hogy a Remenyik-kúriából kiköltöző téeszirodából Remenyik-emlékszoba lett.

A téesz elvesztését megsínylette a falu (és a téesztagság is). A téesztagoknak eztán is volt munkája, de a falu uraság, gazda nélkül maradt. Bár az új elnök és vezetősége további gondoskodást ígért, a mecenatúra mértéke és értéke rohamosan csökkent. A dormándiak e változásnak tulajdonítják, hogy megszűnt a kézilabdacsapatuk. Emlékezetük szerint a korábban jelentéktelen füzesabonyi kézilabdások rendre átigazolták a dormándi játékosokat, és már a végnapjait élő dormándi tanács sem tudta megakadályozni a csapat felbomlását.

Az évtized végén újabb racionalizálás következett. Szintén ún. "gazdaságossági" megfontolásokból Dormándot megfosztották a tanácsától, és Füzesabonyhoz csatolták.

A füzesabonyi tanácsüléseken Dormándot elöljáróságának öt tagja képviselte, a vb-ülésekre csak az elöljáró volt hivatalos. Az elöljáróság Dormándon csupán rendkívüli alkalmakkor tartott megbeszélést, ilyen pedig ritkán adódott. Az egyetlen konkrét dolog, amiben döntöttek, az évi hetven-nyolcvan szociális segély elosztása. Hogy jog szerint mennyi pénz, állami támogatás járna Dormándnak, s ebből valójában mennyit költenek a falura, ezt jószerivel már senki sem tudta.

A falu egyik szociális intézménye, az öregek napközi otthona a kurzusváltásokba pusztult bele. 1976-ban nyitották meg, s a kezdet kezdetén még elvitték az öregeket strandra, moziba és kirándulni. Voltak évek, amikor egy hetet is elidőztek valami kies helyen, a gondozók főztek, bőséges volt az ellátás. A gyámság idején romlottak a körülmények. A nyolcvanas évek végén már csak egyszer egy napra ha kimozdulhattak. 1990-ben az öregek "különszerzeménye" mindössze az volt, ha ellátogatott az otthonba egy-egy külföldiekből álló IBUSZ-csoport, és az intézménynek valutát ajándékozott. Közben emelkedtek a térítési díjak, mind kevesebben kértek tízórait és uzsonnát. 1990-ben hiába választották meg polgármesternek a napközi otthon vezetőjének sógorát, az otthont be kellett zárni. A vezetőnőt lefokozták, most az iskola–óvoda gondnokságáról intézi az öregek ügyes-bajos dolgait, főként az ebédre előfizetők házi ellátását.

Dormánd az egyesítés után csak a térképen létezett, gazdasági, közigazgatási gyarmatosítása egy fél évtized alatt végbement. Utolsó tanácselnökei nem sokat tettek önállóságáért, pedig patrióták is lehettek volna, hiszen kettő közülük Dormándon született. Személyes érdekük aligha volt a község megerősítése; a dormándi tanácsháza parkoló volt, ahol jobb híján meghúzódhattak.

Talán a falusiak maguk sem bíztak benne, hogy Dormánd teljes jogú és gazdag község lehet. Amikor 1990-ben egy közösségfejlesztő program ürügyén rendszeresen találkoztam tíz-tizenkét (nagyobbrészt középkorú) dormándival, mindahányan arról panaszkodtak, hogy elvitték innen a téeszt és a tanácsot, és hiába tiltakozott a falu, nem volt foganatja. Az egyesítést celebráló füzesabonyi járási-városi vezetők azonban semmiféle ellenállásra, sőt még ellenvéleményre sem emlékeztek. 1992-ben úgy mesélték, hogy a dormándi vezetők külön kívánságára kezdődtek el az egyesítési procedúrák. Még 1989-ben, Füzesabony várossá avatásakor sem akartak kiválni a dormándiak. A dormándi párttitkár viszont úgy emlékszik, hogy vele mint a falu első emberével csak egyeztették a politika Dormándra vonatkozó napiparancsait. Nem is parancs volt az, hanem társaságba való jó modorú tájékoztatás – magyarázta, s mi több, a járási akaratot "úriember módjára" illett tudomásul venni. Többféle igazság volna? A felsőbbséggel, az állammal szembeni hangtalan bizalmatlanságot magam is tapasztaltam.

Már megalakult az új kormány, összeült a demokratikusan megválasztott parlament, s a nevezett baráti társaságban arról is beszélgettünk, hogy jobb lesz-e Dormándnak ezután. A települések sorsáról nem rendelkezett még az országgyűlés, a helyhatósági választások kampánya sem kezdődött meg, amikor azt firtattam: mi lenne, ha Dormánd elválna Füzesabonytól, és külön polgármestert választana. Mivel senki sem hitte, hogy erre törvényes lehetőség nyílik, szabadon szárnyalhatott volna a fantázia.

– Van e Dormándon olyan ember, aki alkalmas lenne polgármesternek?

– És maga elválallná?

(1990. május)

A társaság véleménye egyöntetű volt: akinek ezen a tájon az Isten hatalmat adott, az zálogba csapta a becsületét.

A hatalom Dormándon sose járt sok haszonnal, szűk volt a hatáskör és sovány a javadalmazás. Az átlagpolgár tisztes erkölcsű, elveihez hű, önfeláldozó lelkületű vezetőről álmodott. A valóságban csak azt vette észre, hogy az a vezető, aki helyzeti előnyöket élvez. Ez pedig a helyi felfogás szerint nem fér össze a tisztességgel. Az ún. szocialista demokrácia eltüntette azt a félelmet és szorongást, amiről a harmincas években Remenyik Zsigmond írt: "Hideg leli, ha valamilyen vonatkozásba kerül az állammal." A hideglelést elutasító és kétkedő magatartás váltotta fel. A többségnek ígért hatalom egy kisebbség kezei közt forgott. A megcsúfolt reményeket a közvélemény fejezi ki. A tegnapi és mai népmesék negatív hőse az erkölcstelen vezető, a mesemondó vele szemben legalább erkölcsös lehet. Ennyi elégtétel kijár, ha már kifelejtették a mesélőt, a népet a néphatalomból. Főbenjáró bűnök nélkül is gyanús a hatalom birtokosa.

Az MSZMP utolsó dormándi párttitkára volt a dormándi aranykor és falurombolás egyetlen olyan asszisztense, aki vezetőként érte meg az államszocializmus bukását.

Angyal János 1970-ben csöppent a boldog időkbe, s egyszerre három vezető beosztást is kapott: a téesz gépcsoportvezetője, elnökhelyettese és párttitkára lett. A kilencvenes években többször meglátogattam. A falubeliek ma is párttitkári mindenhatóságának idejére emlékeznek, Angyal János pedig életének arra a szakaszára, amikor még nem volt párttitkár.

DUPLA LEVES, DUPLA KÁSA

– Hogyan került az apja a bányába?

– Maga miért lett párttag? Az apja meggyőződését követte?

– A hazatérése után mindjárt belépett?

– 1970-ben lett párttitkár. Arra mi kényszerítette?

– Hogyan festett Dormándon a pártélet?

– Meddig tartott a párttitkársága?

– Hogy telnek köztisztség nélkül a napjai?

– Mondják, hogy jár templomba mostanában.

– Tudja, hogy ez nem tetszik a falunak?

– Beszélik, hogy párttitkárként nem vette jó néven, ha valaki templomba járt.

– Hallottam, hogy lobogót vettek a templomnak.

– És a márványtábla?

– Azt nem csináltattak?

– Most kereszténydemokrata a falu egyetlen pártja.

Besenyőtelken is kierőszakolták a járási vezetők a téeszegyesítést. Az 1959-es szervezést követő három évben a falu hét téesze négyre fogyott. A községi béke a hatvanas években azon múlott, hogy van-e a keresletnek megfelelő számú vezető pozíció. A származás és réteghelyzet szerint összeálló egyes szövetkezetek vezetői annak reményében vitték a tagságot a közösbe, hogy továbbra is képviselhetik az egyes csoportok érdekeit.

A maradék elnökök versengtek egymással. Politikailag a legszalonképesebb szövetkezet a Szabad Föld volt: 1952 óta működött, elnökét a tagság és a felsőbbség is pártfogolta (az elnök öccse a járási pártbizottság egyik titkára). A többi szövetkezetben szinte mindennapos volt az elnökváltás, a Szabad Földet az alapítás óta egyazon elnök irányította.

A legjobban az Előre Tsz gazdálkodott. Egy körültekintő gazdaember igazgatta, aki a gazdálkodás szervezése mellett arra is ügyelt, hogy maga helyett az élre politikailag elfogadható címzetes elnököt állítson. Az Előre 1952-ben földes gazdákból alakult egyes típusú termelőszövetkezetté. E típusszám korlátozott kötelező együttműködést írt elő, s engedte a tagokat önállóan is tevékenykedni. A gazdatéeszt kitervelő Czakó Lajost az az idea vezette, hogy a földművesek szövetkezetben egyesülve megoszthatják a gazdálkodás közterheit. A szövetkezetbe vitt összes területet névre szólóan úgy szortírozták, hogy minden tag a számára legkedvezőbb adómezőbe kerüljön. Így annak is földet írtak a nevére, akinek korábban semmije sem volt, ugyanakkor a húsz-harminc holdas birtokosok földje a szövetkezeti összesítésben már csak öt vagy nyolc holdnak látszott. Czakó Lajos téeszében még párttitkár is volt, sőt az ötvenes évek vége felé a községi párttitkárt is felkérte téeszelnöknek. A párttitkár nem vállalta a tisztséget, érzékelte, hogy "díszelnöknek" szánták, ám a titkár nincstelen rokonsága csatlakozott a jól fizető és gazdálkodó Előre Tsz-hez.

Czakó Lajos téeszszervező ambíciója "összeférhetetlen" családja előéletével. Apját az 1936-os gazdacímtárban a száz holdon felüli birtokosok közt jegyezték. Egyik testvére a helybéli gyógyszerész lányát vette feleségül, nővére a törvénybíró felesége lett. 1951-ben egy testvére és tizenhét unokatestvére került kuláklistára, ő maga lemaradt – a listázás idején alighanem már a téeszre készülődött. (Özvegy anyjával együtt lakott, a negyvenes évek végén még harmincnégy holdjuk volt. Miközben belépett a kisgazdapártba, a portáján helyt adott a szociáldemokraták gyűléseinek.)

A faluban köztudomású volt, hogy az Előre Tsz a legjobb, ezt mutatják a korabeli mérlegeredmények is. A téeszeket egyesítő közgyűlést rajtaütésszerűen éppen akkor hívták össze, amikor Czakót elnökiskolára küldték. A közgyűlés nyílt és egyhangú szavazással a Szabad Föld vezetőjét választotta meg az egyesített téesz elnökének. Nagy szükség nem lehetett erre a konspirációra, mert a tagság túlnyomórészt agrárproletár volt, és nem rokonszenvezett Czakóval. Azt mondták róla például: Hogyha lehetne, elásná a demokráciát. Más vélemény szerint: Benne van az a kulákvér, nem tud szót érteni az emberekkel. Amit mond, abban mindig igaza van, de ahogy mondja...!

Czakó Lajos – bármilyen ügyes volt – sohasem lehetett az új elit teljes jogú tagja. Az egyesített Lenin Tsz elnökhelyettesének tették meg.

A központi politikai akarat felerészben célhoz ért: a téeszegyesítés után a falu elsőrendű gazdasági vezetője megbízható ember. Mindazonáltal nem született egységes, egy akaratú, egy parancsra mozduló szövetkezet.

A besenyőtelki hét téesznek voltak többé-kevésbé megbízható emberei, s amikor az 1959-es teljes körű kollektivizálás után négy szövetkezet maradt, a vezetők "még megbízhatóbbak" lettek. A község vezetőinek komoly gondot okozott, mit tegyen a bizalmi emberek sokaságával. Kézenfekvő volt a megoldás: a négy téeszből úgy csináltak egy szövetkezetet, hogy a régi formák is megmaradtak. Az átalakulást csak egy kis névváltoztatás jelezte; 1962 után például a Honfoglalást nem téesznek, hanem brigádnak nevezték, elnökét pedig brigádvezetőnek. Egy ilyen ágas-bogas szervezetben még a másodvonalbeli vezetőknek is jutott rendelkezési joggal járó beosztás.

Az egyesítés előtt a téeszek vetélkedtek egymással, az egyesítés után ádáz munkaverseny tört ki. A brigádvezető szinte nagyobb hatalommal rendelkezett, mint téeszelnök korában, és ezt az új szervezetnek köszönhette. A brigádokat a teljesítmény alapján fizették, s a brigádvezető ügyességén múlott, kinek mennyi a pénze. Amíg a brigádok külön téeszek voltak, az "egyes" szövetkezet csak magára számíthatott. A brigádkorszakban a falu egész gazdasága–határa a közös, tehát ha a brigádvezető képes volt rá, a többi brigád kárára növelhette a maga brigádjának teljesítményét. (A brigádok a brigádvezető fedezésével-közreműködésével lopkodták egymástól a műtrágyát, az alomszalmát, a takarmányt.)

A hatvanas években a besenyőtelki téesztagoknak is aranyélete volt. Élvezték a közöst, a háztájit. Nem volt többé beadás, bőséggel volt enni-innivaló. Amit a tagság megtermelt, el is fogyasztotta. A téeszbeli jólétet a község vezetői szívesen és gyakran prezentálhatták a megyei-járási vezetőknek. Ha valami nagyobb ünnep következett, mindig eltörött egy borjú lába, s a vidám téesz "terülj asztalánál" fő hely illette a vezető elvtársakat. Megadták a módját a közös ünnepeknek. Május elsején például felvonulási versenyt rendeztek, minden brigád (extéesz) külön demonstrált. A felvonulási verseny bírája egy főként pedagógusokból álló zsűri volt. Az első helyezett kapott egy hordó sört. A négy brigádból álló egyetlen téesz – hogy sértődés ne legyen – a külön brigádszállásokon külön tartotta a vidám zárszámadásokat is. A vidám életnek persze nem csak a téesztagok és az igencsak megszaporodott vezetők látták hasznát, a jólét kisugárzott a község egészére is. Ha valamit építeni-javítani kellett, a szövetkezet adakozott.

A község javát szolgálta az a téeszadomány is, amit a tanácselnök a felsőbb és külső hatalmasságok felé közvetített. A segítség kölcsönös volt, mert a tanácselnök ügyesen szerzett kapcsolatait sok esetben készségesen a téeszvezetők rendelkezésére bocsátotta.

A besenyőtelki triumvirátus – a párttitkár, a tanácselnök és a téeszelnök – biztos pozícióját a megyei, járási párt- és tanácsi vezetők is garantálták. A pártfogók egy része a faluból került magasabb vezetői posztra, s ezért támogatta az otthoniakat, ám sokszor nem éppen az otthoniak épülésére. A téesznek például jó szakvezetőkre volt szüksége, a felsőbb vezetésnek viszont olyan szövetkezetre, amelyik a politikai pártfogásra szoruló kádert befogadja. A dolog természetéből következik, hogy ezeknek a kádereknek csak a politikai hűsége volt kitűnő, a szakmai tudásuk nem sokat ért. A téesznek tehát nemigen származott haszna abból, hogy befogadta a "felsőbb kapcsolatok" küldötteit. A gyenge képességű káderek hibát hibára halmoztak, így a felsőbb vezetés kénytelen-kelletlen továbbgörgette őket. A következmény: a téeszek összevonásáig egyetlen rátermett agrárértelmiségi sem jutott el a faluba.

Ahogy az egyesítés után teltek az évek, egyre fontosabb lett volna a gazdaságos működés, de az elnök nem hagyta túlhajtani a tagságot, s ezért a gyakorta változó szakvezetők sem produkálhattak érdemes szakmai-gazdasági teljesítményt. A siker politikai receptje ebben az időben is a szervezetátalakítás volt. A brigádrendszert 1967-ben megszüntették, és ágazati irányítást vezettek be. Gazdasági haszonnal járt, hogy ritkultak a széles körű mulatságok, a sok-sok zárszámadási eszem-iszom, a szűk körű aratási vacsorákra jó esetben az élenjáró kombájnosok kaptak meghívást.

A megújult szervezetben a működtetéshez nélkülözhetetlen szakembereknek is helye volt, a törekvőbbeket társként fogadta a falusi elit. A tehetséges szakértelmiség lassú beszivárgása mellett folytatódott a téesz és a felsőbb kapcsolatok szerencsétlen ellenjátéka. Az egyik pártpártfogolt munkálkodása csődhöz vezetett. Egy olyan agronómus került a szövetkezetbe, akinek "mindene" volt a műtrágya, az istállótrágyát semmibe vette. Úgy megszóratta a téesz földjeit, hogy a legborúlátóbb várakozásokat is alulmúlta a termésátlag. Ez a balfogás, a változó gazdasági viszonyok közt bizonytalankodó téeszvezetés és a rossz időjárás együttesen oka annak, hogy a szövetkezetet 1972-ben szanálni kellett. Ugyanebben az évben számolták fel a téesz legdinamikusabb üzletágát, az építőipari részleget. E mozgalmas évben új jövedelemforrást is talált a szövetkezet. Szerződést kötöttek a Nagyalföldi Földgáz- és Kőolajkutató Vállalattal, valamint a Nagyalföldi Földgáz- és Kőolajtermelő Vállalattal a termelésből kivont olajkutak felszámolására és a terület termőerejének visszaállítására (rekultiválására).

A szanálás és az építőrészleg felszámolása ellenére a téesz a hetvenes években a községi létesítmények mecénása maradt. Segítségével épült fel a községi pártház, az iskolát, valamint a könyvtárat és a művelődési házat magában foglaló általános művelődési központ. A téesz közreműködött a községi óvoda új épületének átalakításában és az öregek napközi otthonát megteremtő felújításban is. A téesztagoknak lakásépítési kölcsönt szavazott meg a közgyűlés. Ugyancsak a tagság javát szolgálta, hogy 1975-től a háztájiért terményt, illetve pénzbeni megváltást igényelhettek, s 1979-től aki akart, maga dönthette el, mit termel a háztájiban. A szövetkezet a községbelieknek új munkaalkalmat kínált az 1981-ben megnyíló téeszvarrodában.

A falu látványos és lendületes fejlődése a hatvanas évek második felében kezdődött, akárcsak Dormándon. Az átalakulás legtalpraesettebb csoportja a szövetkezet építőbrigádja, amely 1968-ban alakult meg az országosan bontakozó új gazdasági mechanizmus hatására. A brigád néhány hónap alatt tekintélyes melléküzemággá nőtt, innen indult a következő húsz-huszonöt év besenyőtelki kisiparosainak, vállalkozóinak többsége. E felfutó ágazat vezetője a gazdálkodásban, szervezésben egyaránt tehetséges Czakó Lajos volt.

Kezdetben csak a téeszigényeket szolgálták ki, utóbb főként külső megrendelőknek dolgoztak. A hatvanas évek végén évente ötven-hatvan ház épült a faluban, s a magánépíttetők mellé a tanács és a téesz kapcsolatain keresztül a brigád számos közületi munkára is megbízást kapott. Ebben az időben minden szakmunkás és iparosmester szerencsésnek mondhatta magát, ha belépett a téeszbe, mert igen jó volt a fizetés. Az építőbrigádot is a teljesítmény alapján fizették, mint a téesztagokat általában, csakhogy az építők bérezésénél a munka nyereségessége volt a mérvadó. Ők az építőrészleg bevételének negyven százalékát kézhez kapták, ezért is igyekeztek jól fizető munkákat kiválasztani. (A téeszben szükséges építkezések nem tartoztak ide.)

Az évtized végén a részlegnek átlagosan hatvan dolgozója volt, s majd mindegyik szakmunkás besenyőtelki. Minek köszönhető az építőmesterek sokadalma? A magyarázat politikatörténeti is, falutörténeti is. A népi demokráciában a pártpolitika helyi végrehajtói mindent elkövettek, hogy a mozgékonyságból, vállalkozói hajlamból született egykori jólét alapjait, sőt nyomait is eltüntessék. Elvették a földeket, a gazdasági eszközöket; a téeszesítés után nem maradt létalapja a gazdáknak többé. Már az ötvenes években nyilvánvaló, hogy a föld sorsát ezentúl a politika intézi, és a földdel a privát szférának semmiféle tennivalója nincsen, és nem is lehet.

A földtől megfosztott falusiak azt tették, amit korábban a földörökségből kitagadott gazdafiúk vagy a földtelen családba született szegényember törekvő gyermekei: a szokást a munkaalkalomhoz igazítva szakmát tanultak. Építőipari szakmát és különösképp a kőművességet sokan választották a két háború között is. A tanult (és "autodidakta") besenyői kőműveseknek sohasem adott elég munkát a falu, de a vándorlás kényszere és a fenyegető munkanélküliség sem vette el a kedvüket ettől a mesterségtől. A túlkínálat miatt a jómódú családok fiai ritkán álltak kőművesnek. A szegények talán azért ragaszkodtak hozzá, mert vándorlásaik közepette sok helyen hasznát látták. (Bizonyos kubikmunkák egyenes folytatása valamiféle építkezés volt, és kőművesként könnyebb volt megtartani a munkahelyet.) Az ötvenes évek túlméretezett szocialista építkezései, ha lehet, még növelték e szakma népszerűségét. (A szakmák rangsorában az utolsó helyre szorult a faluban szintén hagyományos szabó- és kovácsmesterség.) A szakmunkások legjobbjai önálló iparosok szerettek volna lenni. A hatvanas évekig erre alig volt remény.

A negyvenes évek végén és az ötvenes években bezáratták a kereskedéseket és kocsmákat, a magas adó miatt évek-évtizedek óta gyakorló mesterek adták le az iparengedélyt. A magánpraxis kiirtását a politikai főhatóságok lankadatlan érdeklődése kísérte, nem csak a borjúpaprikás vonzotta őket oly gyakran a faluba. "Napi szinten" látni akarták, hogyan lehetséges a kollektivizmus eszméjét ráerőszakolni e büszkeségtől "felfuvalkodott" községre. A falun kívüli pártapparátus joggal hihette, hogy sikerült "hatályon kívül helyezni" a múltat, a helyi vezetők viszont tapasztalhatták, hogy a likvidálás nem volt tökéletes. A "kulákgazda" téeszbe léptetett fia titokban lovat vásárolt, s másfalusi gazdánál kvártélyoztatta, mígnem sikerült magát kirúgatnia a szövetkezetből. Mások idegen falu határában bérelgettek parlagföldeket, vagy üvegházas-fóliás kertészkedéshez fogtak az egyholdas házikertben. Az egykori iparosok engedély híján tömegesen kontárkodtak. E jelek láttán az elit lassacskán teret engedett a pusztítás éveit túlélt vállalkozókedv érvényesülésének. Szándéka szerint úgy, hogy a vállalkozási alkalmakhoz csak olyan rétegbeliek juthassanak hozzá, akik mögött nincs generációs értelemben vett tapasztalat és hagyomány.

Az iparosok és a kereskedők sokasága ellenére az egyes mesterségek csak ritkán váltak dinasztikussá. Ennek egyik oka a besenyőtelkiekre jellemző váltógazdálkodás és a földtulajdon elsőrendű rangjelző szerepe. Így olyan családok, rokonságok lettek az iparosságban, kereskedésben élenjárók, amelyek köreiben nem egy szakma, hanem maga a vállalkozás emelkedett hagyománnyá. Mivel az új elit új típusú támogatókat akart maga mögött tudni, a vállalkozói hagyományoktól "érintetlen" családok fiai közt kereste az iparosnak való új garnitúrát. Az új iparosság menlevele az agrárproletár származás volt.

A helyi elit azt próbálgatta kitalálni, hogy melyik lehet az a magánpraxis, amit a legkevésbé sújtanak az adóterhek. Az első patronáltak ún. kvázivállalkozók (fuvarosok, bérfűrészesek) voltak. Ezek nem önként jelentkeztek, ellenkezőleg: az apparátus beszélte rá őket a vállalkozásra, és nem voltak nevezetes szakmai kiválóságok. (A lóhajtás, a szekerezés nem kívánt különösebb szakértelmet, az apparátus akár minden parasztemberből fuvarost csinálhatott volna.) E vállalkozófogással az elit a maga támogatóinak táborát akarta növelni – már az ötvenes években. A képzett szakmunkások tömege ez idő tájt csak hétvégi vendég volt Besenyőtelken, a falutól távol járt munka után.

Az iparosságra esélyes szakmunkások a hatvanas évek végéig az állami és a szövetkezeti szektorban dolgoztak, ebben az "épülő-szépülő" korszakban kőművesből kellett a legtöbb. Kevés volt az önálló iparos, ekkor még felülről meghatározott kvóták szerint adták ki az engedélyeket, ezért az építkezések többségét az állami vállalatoknál mozgékonyabb és az önálló iparosoknál szabadabb szövetkezeti társulások vállalták el. Ez a korra jellemző piaci helyzet éltette a besenyőtelki mezőgazdasági termelőszövetkezet építőrészlegét is: munkát adott a városi székhelyű vállalatoktól hazatért szakmunkásoknak.

Az építőrészleg csak két-három éven át működött, elsöpörte az 1968-as gazdasági mechanizmust követő regresszió. Prózaian fogalmazva ez úgy történt, hogy a "felsőbb kapcsolatok" kimondták: többé nincs rá szükség, fel kell számolni.

A leépítés szinte még el sem kezdődött, amikor a legtehetségesebb iparosok máris otthagyták a szövetkezetet. Az elithez közelállóknak a helyi tanács adott iparengedélyt, a többiek más falvak tanácsához folyamodtak. A falu máig leggazdagabb kőművesmestere például Heves megye túlsó felébe vándorolt engedélyért. Ez a mester a párttitkár egyik unokatestvére volt. Semmiféle interjúból nem derül ki, hogy kettejük között milyen a kapcsolat. Talán közömbös, de lehet, hogy a puritán párttitkár nem veszi jó néven unokatestvére gazdagságát. Csak az látszik bizonyosnak, hogy a párttitkár nem egyengette unokatestvére gazdagsághoz vezető útját.

A téeszben pallérozódó iparosok a többi iparost és vállalkozót tekintve behozhatatlan előnyökkel kezdhették önálló pályájukat. A szövetkezetben és a megbízásokat szervező elit példáján kitanulhatták a jobban fizető közületi munka megszerzésének fortélyait. Szakmai és üzleti praxisuk révén kurta tíz esztendő alatt gazdasági elitté emelkedtek.

A besenyőtelki iparosok és vállalkozók száma a nyolcvanas évek közepén megközelítette a százat. A jelentékeny tőkével bíró iparosok hosszú távú sikerének titka, hogy szerencsés időben szerencsés szakmát választottak, s indulásukkor élvezhették a helyi "iparpolitika" támogatását. A pártfogás származásuknak szólt.

A hetvenes évektől főként az agrárproletár családba született szakmunkások kaptak a faluban iparengedélyt. A hatalmi apparátus egy olyan iparosréteg kialakításán fáradozott, amely nekik köszönheti tőkeerősségét. Az alaphelyzet e tervnek kedvezett; a helyi bürokrácia rendelkezett afelől, hogy ki kapjon iparengedélyt, adókedvezményt, állami, hatósági megrendelést. Az elit remélte, hogy lesz majd egy társaság, amely egy kézben tartja a gazdasági és a politikai hatalmat.

A hatalommal lojális vagy annak lekötelezett iparosréteg létrejött ugyan, de még az agrárproletár származású iparosok közül is kevesen szolgáltak fenntartás nélkül. Ideig-óráig adták a pénzt a nemesi mulatságot imitáló "bilétás" összejövetelekhez, egyesek még párttagnak, munkásőrnek, önkéntes rendőrnek is "elálltak", de ezek a szokások a nyolcvanas évek közepére elenyésztek. Vagy azért, mert maga az iparos pusztult bele a mulatságokba és a fáradságos kapcsolattartásba, vagy azért, mert vagyonosságban, kapcsolatrendszerben, társadalmi tekintélyben immár az elit fölé emelkedett.

KARRIER EGY DÉLIBÁB IGÉZETÉBEN

A végső búcsúra megtörténtek a technikai előkészületek. A ravataltól a sírhoz vitték a koszorúkat és a koporsót, a sír fölött átcsúsztatták a leeresztőköteleket. A gyászolók és a részvétteljes közönség egymástól illendő távolságban álldogált. A teret behangosították, a párttitkár kézhez kapta a mikrofont. Méltatta az elhunyt párttag pályáját, érdemeit; beszélt sikerekben gazdag életéről, közéleti helytállásáról, családi boldogságáról. A búcsúbeszéd végeztével kihúzták a koporsó alól a tartópallókat. Markos férfiak ragadták meg a köteleket, s a koporsót lassan, méltóságteljesen a sírba engedték. A párttitkár egyik kezében a mikrofont szorongatta, a másikkal a zsebébe gyürkélte a búcsúbeszédet hordozó papírt. A feketébe öltözött családtagok összefogódzó csoportja aprókat tipegve közeledett a koporsóhoz. A megilletődött csendet a hangszóróból kiszüremlő fojtott szitkok törték meg. A hozzátartozók megkövülten álltak, a szónok zavartan toporgott. A koporsó nem fért bele a sírba. Miközben a temetésre egybegyűltek tömege halkan morajlott, öltönyös, nyakkendős férfiak ásóra kaptak. (Csak a falu széplelkű sírásóját nem nyugtalanította az eset, az ő életében a sírásás érdektelen közjáték, akkor érzi magát elemében, ha kalocsai vagy matyó terítőin, párnáin kézimunkázhat.) Úgy tetszett, csak a sír szája volt szűk, s néhány perc múlva már tompán zuhogott a föld a tölgyfa koporsóra.

A "furcsa temetés" 1984 nyarán volt Besenyőtelken. A gyászolók egy kisiparost kísértek utolsó útjára. A Felsőtelepen született, abban a falurészben, amely a század első feléig az agrárproletárok és a kubikosok negyede volt, s a következő negyven esztendőben átváltozott kádernegyeddé. A falusi elit az idevaló iparosokat gardírozta a legszívesebben, s még akkor is patrónusként viselkedett, amikor az iparos már kinőtt a politikai "tánciskolából", és tanácsok, útmutatások nélkül is eligazodott az üzleti életben. Eztán munkájának, pénzének kijáró társadalmi elismertséget, cselekvési szabadságot akart. A jómód és a tekintély délibábját kergette F. Sándor kisiparos is. 43 éves korában öngyilkos lett.

A lakatos kisiparos és családja a Felsőtelepen élt. Felesége háztartásbeliként nevelte négy gyereküket, és segédkezett az ügyfélforgalom szervezésében. Velük lakott a férfi nyolcvanhárom éves édesapja, ő vásárolta a telket 1929-ben, amelyen a ház és műhely állt.

Feleségének szülei átellenben, az utca másik oldalán laktak.

F. Sándor apósa, Sz. "szúszék" Sándor (1921–1988) a nyolcvanas években napszámra a nyári konyhában, a halkan motyogó rádió alatt üldögélt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Az asztalon egy üveg vörösbor, mellette némi harapnivaló. Az alig moccanó, termetes férfi szóval tartotta a betérő rokonokat, barátokat, szomszédokat. Ha akadt hallgatósága, átbeszélgette a napot, volt ideje és kedve rá, hogy emlékeiből még a legendákat is visszaidézgesse. Huszonhét éves korában megvakult. Hogy elmúlt hatvanéves, életét már szinte csak a szavak, a hangok töltötték ki.

Sándor bácsi famíliája a múlt században még ötven-hatvan hold birtokosa, de apja már útkaparó, alkalmi munkás és "ezermester" volt; dolgozott ácsként, kerékgyártóként, csinált ajtót, ablakot, padlót, kerítést, igás és parádés szánkót, javított órát, és suszterkodott is. 1919-ben vöröskatona lett és tagja a szociáldemokrata pártnak. Tíz gyereke közül négyen maradtak életben.

Sándor bácsinak tizenkét éves korában volt az első szegődött munkája; pusztai gulyás egy kétszáz holdas birtokosnál, majd ötszáz holdas birtok szerződött szőlőmunkása. Alig tizenhét éves, amikor kubikosnak áll; a kubikoscsapattal eljutott még Ukrajnába is. A háború alatt egy füzesabonyi lányt vett feleségül. Apósa az egri érsekség parádés kocsisa volt. A béke első napjaiban belépett a kommunista pártba. 1945-ben az elköltöző besenyőtelki családokat Nagykovácsiba kísérte: a párt kinevezte "vagyonmegőrző" rendőrnek. Végül maga is odatelepedett feleségestől, Besenyőn nem volt hol lakniuk. Nagykovácsiban házat kapott, s 1946-ban egy maszek mészüzem alkalmazta állandó munkára. Már üzemvezető volt, amikor 1948-ban egy robbantáskor elvesztette a szeme világát. 1949-ben visszaköltöztek Besenyőre.

Párttagként a termelőszövetkezet alapszervezetéhez tartozott, ezért sikerült keresztülvinnie, hogy "jöttment" feleségét beiskolázzák könyvelőnek. A téeszben maga is tevékenykedett, amit tudott; a magtárban zsákolt, forgatta a gabonát az asszony munkaegységére. 1956-ban építették fel első önálló lakásukat az akkoriban parcellázott felsőtelepi telkek egyikére.

Sz. Sándornak három lánya született, valamennyit iskoláztatni akarta. A legkisebbik vendéglátószakmát tanult, a középső lánya fodrász. A legidősebb lánya, Ilona (ki megjárta szüleivel Nagykovácsit is) néhány évig egy pesti gyárban dolgozott, szakma nélkül jött vissza a faluba. Tizennyolc éves korában férjhez ment F. Sándorhoz, ki mint kiszolgált katona éppen hazatért az Ilonáékkal szemben lévő szülői házba.

A lakatos kisiparos apját, András bácsit (1900–1994) mindig munkásruhában, bakancsban találtam. Bajlódott a moslékkal és a disznókkal, eljárogatott szomszédolni. Olykor szunyókált egyet a konyhai hencseren. Ha kérdezgettem az életéről, legtöbbször a jegyzőnét emlegette, aki az egyik uraságának szeretője volt, de mégis neki, a kocsisnak kellett megmosnia az asszony hátát. Másszor az uraival közös nagy ivászatokat emlegette.

Élete egyik felét cselédként, a másikat kubikosként töltötte. Pusztai tanyán, cselédsorban nevelkedett, házuk a faluban nem is volt. András bácsi apja nyomdokán haladva pusztai cseléd, majd később kocsis lett. Legényként és családos emberként is általában annál a gazdánál lakott, akinek szolgált. Legtovább egy besenyi származású doktornál kocsiskodott.

A negyvenes években állt be kubikosnak. Megjárta a Mátrát, Erdélyt, Kárpátalját. Kubikolt a székesfehérvári repülőtéren, vasutat épített Bátaszék, Mohács, Ercsi környékén. Besenyi szokás szerint úti batyujában mindig volt kupeckodásra tartogatott dohány. 1953-tól az ózdi bánya külszíni munkása volt. 1960-ban innen ment nyugdíjba, 903 forinttal.

András bácsi életéből mintha hiányozna a maga famíliája. Sokat mesélt az urak mulatságairól, gabona- és lóvásárairól, de feleségéről, gyerekeiről vajmi keveset.

A háború után másodikként lépett a kommunista pártba. Az akkori vezetők kimondták: akinek legalább két gyereke van (Andrásnak öt volt), kertet igényelhet. Két év múlva elvették tőle a kertet, annak adták, aki – úgymond – "hízott libával tudta győzködni" az osztókat. András bácsi csak egy kis kukoricát termelt volna a jószágainak – gazdálkodni nem számított.

Szántóföldért felesége unszolására jelentkezett, nyolc-kilenc holddal kínálták meg, de ő csak egy holdat akart. A határozat szigorú volt: az egy holdat sem kapta meg, ha a kilenc nem kellett. 1947-ben aztán kis híján "végrehajtották"; öt hold után járó adóhátralékot és beadást követeltek rajta. Az adminisztrációs tévedés lassan tisztázódott.

Sándor (1941–1984) András bácsi legkisebb fia volt. A népes családból 1951-ben lépett ki: föladták nővéréhez a Pest megyei Ürömre. Itt járta ki az általános iskola felső négy osztályát, majd "bentlakásosként" Csepelen volt lakatosinas. 1957-ben kapott szakmunkás-bizonyítványt, dolgozni Csepelen kezdett.

Már tizenkilenc éves korában kiemelték; tizenöt ember csoportvezetője. 1961–63 között katona volt, akkor lett párttag. A katonaság után egy fővárosi szerelővállalathoz került. A diósgyőri, majd a kazincbarcikai kirendeltség vezetésével bízták meg, negyven–ötven embert irányított. Munkásszállókon és IBUSZ-lakásokban élt.

1970-ben (már két gyermek apja) a Besenyőtelektől 28 kilométerre lévő Kerecsend téeszébe jelentkezett: nehézgépkezelőként egy kavicsbányában dolgozott. Egy év alatt egymillió forintot termelt a téesznek. 1971-ben megtették anyagbeszerzőnek. (Első gépkocsiját ekkor vette.) 1976-ban miniszteri kitüntetést kapott. Egy év múlva műhelyvezető; a téesz valamennyi gépének felelőse, a hadsereg által hadkötelesnek minősített téesz-teherautóktól a növényvédő repülőgépekig. Téeszévei alatt levelező tagozaton tett érettségit.

A kerecsendi téeszből 1980-ban lépett ki, és Besenyőtelken iparengedélyt váltott lakatosságra.

Javarészt a lakossági szolgáltatásnál kifizetődőbb közületi munkákat vállalt. Ennek hátránya viszont az volt, hogy nem kapott adómentességet. Az érvényes rendelkezések szerint ez akkor járt volna, ha munkái nyolcvan százalékát helybeliek számára végzi, s havi jövedelme nem haladja meg a negyvennyolcezer forintot. Sándor tehát e kedvezményektől már iparossága első évében elesett. Munkája volt bőven, de a közületi megrendelések folyamatossága érdekében "célszerű" barátságok, haverságok hálójába került. Formális kötelezettségeket is vállalt a népfrontban, tagja volt a helyi takarékszövetkezetnek és a KISZ vezetőségének, a területi kapitányság megbízásából önkéntes rendőri szolgálatot teljesített.

Házukban állandó volt a vendégjárás-vendégvárás. Gyakran látogatta őket a tanácselnök és más falubeli (megyei) kiválóságok, a különféle vállalatok és szervezetek ilyen-olyan hatalmasságai. Sokat utazgattak a környező országokba; Bécsben éppoly otthonosan mozogtak, mint Pozsonyban. Külföldön szerzett barátaik szintén rendszeres vendégei voltak a háznak.

A házaspárnak négy gyermeke született, az első 1966-ban, az utolsó 1977-ben. A legidősebb szellemi fogyatékos, beszédhibás – hordták mindenhová, beszédjavító és gyógypedagógiai intézetekbe, végül kisegítőiskolában végezte el a nyolc általánost. A fiú érezte szülei keserűségét és tanácstalanságát, állapota talán ezért is rosszabbodott. Hol keményen, hol engedékenyen nevelték, s e végletek közt hányódó fiút a család mind nehezebben tudta elviselni. A sorban következő gyermeket az egri nyomdaipari szakközépiskolába íratták, de csak öt hónapig tanult, ezután Sándor kivette az iskolából, és műhelybeli segédjéhez férjhez adta.

A tragédia közvetlen oka éppen ez a házasság volt. Sándor felesége ugyanis titokban bérmálkozni vitte a lányt, hogy ne legyen akadálya az egyházi esküvőnek. Erről a megyei, járási pártapparátus is tudomást szerzett. (A faluban azt beszélik, hogy a párt rosszallása inkább a járási első titkárnak szólt, aki unokatestvére volt Sándor feleségének.) Sándort e vallásos "demonstrációért" pártfegyelmivel büntették. Ez a megszégyenítés lehetett az utolsó csepp a pohárban. A munkamegbízások szervezése, a kötelező és a "kellemes" kapcsolatok gondozása, nagyfiának "kezelhetetlensége", feleségének betegeskedése – együttesen nyomasztották.

1984-ben a műhelyben fölakasztotta magát. Felesége másfél év múlva súlyos betegségben meghalt.

Sándor ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek lehetősége nyílt elődeit meghaladva kedvezményezett társadalmi helyzetbe kerülni. Hősünk az elért, reményteli karrier csúcsán és súlya alatt összeroppant.

Árván maradt gyermekei mára szertefutottak. A "kezelhetetlen" fiú az egykori tanácselnök jóvoltából rendszeres szociális segélyt kap. Egyetlen lányuk férjével, a régi segéddel Dormándon él, ő neveli a legkisebb testvért. Úgy hírlik, hogy a negyedik gyerek megjárta az idegenlégiót. Talán az apjánál is nehezebb sorsra készülődik...

Amikor F. Sándort temették, dormándi kollégája valahol Kelet-Európában turistáskodott. Ez a lakatos úgy sejti, hogy besenyőtelki iparostársa virágzó üzletmenetét a járási párttitkár rokonnak is köszönheti. Lám, nem vezet jóra közel férkőzni a tűzhöz.

Az a véletlen csak apró előnyökkel jár, hogy a dormándi lakatos a falusi forgalom középpontjában él. Kapujától pár lépésre buszmegálló, ABC-áruház és kocsma van, néhány házhellyel odébb emelkedik a templom. Mostanában maga is hozzájárult a zsúfoltsághoz; a megálló közelében lányának egy kis pavilont épített, állóbüfének. Udvarán gépek és emberek forgolódnak és sürögnek, nem uralkodik a portán a lakóház. A szerény külsejű épület a hatvanas években készült, s nincs semmi jele annak, hogy ebben gazdag ember lakik.

1992-ben, egy kora őszi napon jártam a géplakatosnál, kinn melegen sütött a nap, a szobában takarékon állt a fűtés, fázósan hallgattam vendéglátóm néha nekiszomorodó, másszor tüzeskedő elbeszélését. Nem sziesztára alkalmas helyiségben üldögéltünk, várt és váratlan látogatók állítottak be. Munkaruhás emberek tébláboltak a küszöbön, a feleség egy papirosdossziét csúsztatott elénk az asztalra. Magnetofonom beszédfoszlányokat, motorhangokat, ajtócsapódást is rögzített.

Péntek és tizenharmadika volt, csak lazításra jó, nagyobb munkába ma kockázatos lenne belefogni – a kisiparos ezzel a megjegyzéssel adta meg az engedélyt, hogy kérdezősködjem az életéről. Ő a dormándi "báró", a falu első embere, mondták többen a faluban, amikor hozzá készülődtem.

TEHER ALATT NŐ A PÁLMA

*

Mire az iparoskodás országos és törvényes szabadságot kapott, Dormándon egy vezető sem maradt, aki kapcsolataival a helyi iparosokat segíteni és lekötelezni tudta volna. A gazdaságot élénkítő szervezet vagy munkahely sem létezett, amelyik munkát, megbízást vagy legalább példát adott volna a helybéli iparkodóknak. Ki és miféle alakulat marad a helyzet ura, ha az elvtársak elmennek – a dilemma ez lehetett volna, de a nyolcvanas években Dormándon már senki sem hiányolta az urakat. Jól viselték a "kvázi" népképviselők távollétét. A helyi kisiparosoknak volt csak esélye némi uraskodásra, ennek alapja gazdagságuk lehetett volna. Mégsem uralta őket a falusi többség, hiszen iparosként Dormándon kívül telt az életük, munkáik más településekre szólították őket. Mindenesetre színesedett általuk a helyi közélet, hisz akcióik híre is eseményszámba ment. Baráti körük sem kapcsolta őket a faluhoz, legföljebb a szűk rokonsághoz. A vállalkozás fenntartásának stratégiája szintén külső kapcsolatokra épült; egyesek a szakmai elitbe, mások a politikai elitbe kapaszkodtak. Szívesen választottak pártfogónak olyan potentátot, aki született dormándi volt, és Füzesabonyban ért el szakmai vagy politikai sikereket.

A hatalmi központ Füzesabony lett, a porondmesterek a téeszből és a járási pártbizottságról utasítgattak. Vezető tisztségért kevés dormándi tülekedett, a kiszorítósdiban az egyre vaskosabb füzesabonyi lobby győzött. Véglegesen azért senki sem bukott ki, mert itt is működött az aranyszabály, miszerint káder nem vész el, csak átalakul. (Lásd: a dormándi téeszelnök füzesabonyi téeszpárttitkárként végezte.) Míg Füzesabony járási székhely volt, a környező falvak lakói csak bejártak a nagyfaluba – a munkahelyre, az orvoshoz, az iskolába, a földhivatalba –, de mire a nyolcezer lelkes vasutasfaluból város lett, a környékről számosan telepedtek ide. A falusiaknak mindinkább rangot jelentett Füzesabonyban lakni, sok vállalkozó is itt virágoztatta fel üzletét.

Miután Abonyt várossá avatták, a dormándiak némi öngúnnyal városi jogú kisközségnek nevezték falujukat. E viszonyban a városi vezetők mintegy kegyet gyakoroltak azzal, hogy a kis falunak vezetékes vizet adtak (nyolc utca kivételével), az egycsoportos óvodát kétcsoportosra bővítették, s hébe-hóba szóba került, hogy a gázvezeték is elérkezik a faluba. A luxusterv szerint strand létesült volna a két falu között. A városi tanács egykori elnöke még azt is Dormánd pártolásaként emlegette, hogy a városi tanács vb-titkára dormándi lakos volt.

Dormándot (minden szinten) a községi elöljáró, Hordós Tiborné képviselte. Tennivalója alig volt több, mint rendszeresen megjelenni a füzesabonyi vb-üléseken. A dormándi elöljáróság szófogadóan tudomásul vette, mi jut a falunak a füzesabonyi leosztásból. Hordósné a hatvanas évek óta a falu diplomatája és békebírója volt.

Hordós Tiborné a faluban született, vasutascsaládban. 1954-ben az egri tanítóképzőben szerzett oklevelet. 1959-ben lett a dormándi iskola tanítónője, és ugyanebben az évben tanácstaggá választották, ezt a tisztséget a helyi tanács megszűnéséig töltötte be. 1971-től a tanács végrehajtó bizottságának volt a tagja. Időközben kinevezték a dormándi iskola igazgatójának, belépett a pártba, és a párt vezetőségének is tagja volt. A faluegyesítést követően megválasztották a füzesabonyi székhelyű nagyközségi közös tanács társadalmi elnökhelyettesének. 1991-ben kivonult a közéletből, és iskolaigazgatóként nyugdíjba ment.

Hordósné 1990 tavaszán, az országgyűlési választások előtt a tanult funkcionárius stílusában elmesélte, mit fontos és mit érdemes tudni Dormánd múltjáról, jelenéről. Sem többet, sem kevesebbet nem mondott el, mint akkoriban a tanácselnökök. Minden úgy volt jó, ahogy történt, a dormándiaknak előnyösebb Füzesabony védőszárnyai alatt. A falu csendes és rendes, a lakói törekvők, mert tanulnak, és ezért mind megbecsültebb tagjai lesznek a társadalomnak. A választások után nem tudtam szóra bírni, pedig kíváncsi lettem volna, milyen jelentőséget tulajdonít a változásoknak.

Ha arról szerettem volna könyvet írni, hogy milyen kiválóságok szülőfaluja Dormánd, könyvem mindenről szólna, csak éppen Dormándról nem. Mert Hordósné eminens tanítványai valóban sokan voltak, de szinte valamennyien elhagyták a falut. Megszülettek, fölnőttek, s ezután jártak főiskolára, egyetemre, de mint orvosok, tanársegédek, tudományos kutatók nem költöztek vissza a faluba. Dormándon az ipari munkásoknak, a téesztagoknak, a vasutasoknak, a kistisztviselőknek és egy fél tucat kádernek volt élettere. Az ő tanult gyerekeik az ország egyéb tájain nem gondoltak azzal, hogy szülőfalujuk mint község létezik egyáltalán. A helyi lehetőségek szűkössége az egyik ok, hogy a hetvenes-nyolcvanas években Dormándról nagyobb arányban kerültek fiatalok a felsőbb iskolákba, mint Besenyőtelekről.

A törekvő dormándiakból az univerzális szakmunkások maradtak helybeli lakosok; az a magabiztos társaság, amelyik egyre békétlenebb a feltételeket diktáló munkáltatókkal szemben. A falusiakat foglalkoztató állami és szövetkezeti munkahelyek népszerűsége a hetvenes évek végén kezd visszaesni, csupán az egyszakmás, betanított és segédmunkások tartanak ki a nyugdíjig. A jó fizetésre már nem sokéves gyakorlat és a "törzsgárdatagság", hanem a széles körű szakképzettség a garancia. De hiába az univerzális felkészültség, kevés a színvonalas szakmai feladat, ritka a kiemelt, magas jövedelem. A korlátolt munkapiacon ez idő szerint csak az a munkahely vonzó, ami mellett a több pénzt másodállással, gmk-ával meg lehet keresni. Az a többszörösen képzett szakmunkás, aki sokallja a túlmunkát, kevesli a bért, és megelégelte a rutinfeladatokat, odébbáll. Az elégedetlenek és igényesek csapata a maga kontójára azt próbálgatja, szakmái közül melyik a piacképes.

Az első óvatos lépésben a "minden kategóriás" jogosítvány az adu. Ennek birtokában gépjárművek, erő- és munkagépek sokasága segítheti a vállalkozót, hogy megismerje, becserkéssze a piacot. Ezután szabad a pálya, jól hasznosíthatók a különböző lakatos- és szerelőszakmák, sokat ér az is, ha valaki hegeszteni tud. E szakmák mesterei közül csak a szerencsés kisebbségből lesz kisiparos. A többiek a nyolcvanas évek vegyes vállalkozói. Egyesek mindig "több lábon állnak", vagyis egyszerre foglalkoznak ezzel is, azzal is. A másik típus a váltógazdaságot kedveli; ha választott üzlete piacot veszít, olyannal váltja fel, amelyik éppen felfutóban van. Csak jobb híján kísérleteznek mezőgazdasággal, hiszen a társadalmi felemelkedés a cél: univerzálisnak lenni, de nem parasztnak. Az univerzális szakmunkások tanult szakmáikkal esetenként kisegítik a mezőgazdasági kisüzemeket.

A bizonytalan helyi munkapiac ismeretében csak a nyughatatlanok merték választani a munkásszabadságot. Ők abban bíztak, hogy Dormándon is lehet szabadnak és gazdagnak lenni.

A falu "papírgyárosa", Nagy László nem gazdag gyáriparos, csak traktor- és kombájnvezető, géplakatos-szakmunkás, ív- és lánghegesztő, autószerelő, hivatásos gépjárművezető, és utolsósorban teherfuvarozó kisiparos. És azért "gyáros", mert mellesleg papírral is foglalkozott.

"LEHETNE, CSAK NINCS KILÁTÁS..."

Nagy Lászlóból fuvarosként lett "papírgyáros": kartondobozbéléseket készített maszek "alvállalkozóként". A megbízója a dobozokba keleti exportra konzervet csomagolt. Amikor a nyolcvanas évek végén leállt a keleti export, a dormándi fuvaros sem kapott több papírmunkát.

Dormándon kitűnő eligazodási pont Nagyék családi háza. Az alvégen álló lapos tetős, egyemeletes épületnek nincsen se párja, se mása a környéken. Széles vaskapuja, vaskerítése és a műút között egybefüggő betonplacc terül el. A placcon néha magányos pótkocsi áll, előtte a debreceni főút szüntelen forgalma zajlik. Az utcáról a ház dísztelen erkélyét, emeletét látni, s a mindig lehúzott redőnyöket. Csak a kerítés rései között fedezhető fel, mit rejt a kulcsra zárt kapu.

A ház déli oldalán néhány lépcső vezet az első ajtóhoz, ezt nem használja senki. A ház háta és a műhely között kis rejtekút visz az alagsorba a konyhához. A félhomályos helyiségből nyílik az éléskamra, a fürdőszoba és egy folyosó, ahonnan a szobákba járnak.

Nagy László (sz. 1942) sötétszőke, bajszos, sovány férfi, látszólag nem viselték meg a sikerek és kudarcok közt eltelt munkás évtizedek. Nem a vállalkozás vagy egy szakma megszállottja, számára az a munka az ideális, aminek haszna kifutja egy kedvére való élet költségeit. 1990 tavaszán, amikor először náluk jártam, kedélyes embernek, vidámnak látszott. Átmulatta a húsvéti ünnepeket, a kocsmából muzsikus cigányok kíséretében jött haza, és húzatott egy kis éjjeli szerenádot. Mulatós ember volt az apja is.

Az öreg semmit sem tagadott meg magától, talán ezért kerülte el a gazdagság. Lett volna módja a felhalmozásra, a nagybirtokos Engel Pál parádés kocsisa volt. Amikor Engel autót vett, azt is ő vezette. Nagy László apja (mint a legtöbb Engel-alkalmazott) a háború után az állami gazdaságban dolgozott; traktoros, azután kombájnos lett. Később a fia, Laci is vele tartott, először vizet hordott az aratóknak, és napszám a tarlót gyújtogatta. Tizenkét éves volt, hogy az apja "gépre vette", gyerekfővel traktort, kombájnt vezethetett.

Az állami gazdaságban tanulta ki az első szakmát, a következő tíz évben meg a többit. Hosszabb-rövidebb ideig a gépállomáson, a TEFU-nál, a postán dolgozott. A hatvanas évek óta azt próbálgatja-keresgéli, hogyan lehetne egyszerűbben, "bonyolultságok" nélkül annyi pénzt keresni, amennyiből kínlódás nélkül megélhet úgy, ahogy manapság egy "átlagembernek élni kellene". De hiába tervez és kalkulál, mire bejegyzi a kiadás-bevétel mérlegének tényeit, a tények már nem tények, mert a szabályzók, az árak és az üzlettársak pozíciói átalakulnak. Mindennapos a bizonytalanságokkal való küzdelem, de erőt ad az a hit, hogy lehet ez másképpen is. Látja és figyeli, ki hogyan ügyeskedik, miképp szerzi a pénzt és a pénzt termő információkat.

Különmunkákra nősülése (1968) után kényszerült, valamiből meg kellett keresni a házravalót. Szerelt és javított mindenfélét, még csikómasinákat (konyhai tűzhely) is foltozott. A hetvenes évek közepén autószerelésre kért iparengedélyt, az engedélyt hamar visszaadta, mert kevés volt a megbízó és magas az adó.

1987-ben vett egy teherautót, és fuvarozásra váltott iparengedélyt. Egyetlen biztos bevételi forrása máig az állatszállítás. A nyúltenyésztők szerződött jószágait viszi a vágóhídra. Tavasszal téesznek, állami gazdaságnak, magángazdának birkát és borjút fuvaroz a pusztai állattartó tanyákra, legelőkre. A nyolcvanas években még vegyes volt a gazdasága. Bikát hizlalt, fejősteheneket, birkákat tartott.

– És maga mit szólt hozzá? Reklamált?

– Mennyit vesztett rajta?

1990-ben a kormány ígéreteiből és jóslásaiból azt hallotta ki, hogy megszűnik a mezőgazdasági nagyüzemek monopolhelyzete, és a magángazdáknak is jut föld, ha dolgozni akarnak. Nagy Laci pedig dolgozni akart, és nem törődött azzal, hogy a kormányzati szándék nem törvény, csak ígéret, s a szép szavak meg sem billentették a monopolhelyzetet. Birkákkal foglalkozott évek óta, és végre szeretett volna legelőt bérelni. Az állami gazdaság ajánlott egy húszhektáros területet, szélén egy düledező tanyával. Éves bérleti díjként kétszázezer forintot kért. Nagy Laci sokallta az összeget, hisz a szóbeszédből tudta, hogy a gazdaságnak átlagos termés esetén is csak háromezer forint a hektáronkénti haszna, a termőföldből. De ez a legelő száraz és szikes, csak pipaszurkálófű nő rajta, ezen egy fillér haszna sincs a gazdaságnak. A bérlettől végül is a szerződés feltételei riasztották el: eszerint a bérleti viszonyt a bérbeadó bármikor indoklás nélkül megszüntetheti. Akkor is, ha a bérlő a rozzant hodályból időközben kacsalábon forgó palotát építtet. Így aztán Nagy Lacinak nem lett legelője, húsz birkája a téesz nyájában maradt, darabszám fizeti utánuk a tartás költségeit.

Amikor egy dormándi társaságban földművelő terveiről beszélt, a többiek beléfojtották a szót. Meg akarod szakítani a családodat? Kinek kell az a föld? Én legszívesebben még a kertem is lebetonoztatnám!

Nagy Laci körül megváltozott a világ. Ha a megújult piacon versenyben akar maradni, legalább ideig-óráig hinnie kell a különböző ígéretekben. 1992 nyarán a fuvarosság családi vállalkozássá alakult, társult két huszonéves fiával. A vállalkozás bővítése "kész szerencsétlenség" volt a családra nézve; bolonddá tette őket egy külföldi érdekeltségű kft. Három teherkocsinak is munkát adó kétéves elfoglaltságot ígértek. Az egész família összefogása kellett hozzá, hogy a szükséges gépeket megvegyék. A kisebbik fiú, miután leszerelt a katonaságtól, nem ment vissza a munkahelyére, a nagyobbik kilépett a téeszből. A többműszakos, nagy haszonnal kecsegtető munka egy pénteki napon kezdődött, és a következő napon, a szombati műszak végén a kft. felmondta a szóbeli megállapodást. A mesebeli két év két nap alatt kitelt.

1990 tavaszán a dormándi teherfuvarozó kisiparos a régi pártembereket szidta, két-három év múlva az újakat. A jövőre nézve az a szomorú tapasztalata, hogy az új vezetőknél még a "piroskönyvesek" is jobbak voltak. Nem figyel többet a politikára. Annyit tud, hogy a dormándiak 1994-ben az MSZP-re fognak szavazni.

*

A vegyes vállalkozóhoz és a kisiparoshoz képest a mezőgazda még a nyolcvanas években is függelmi kötelékben élt, hiába kapott állami mentelmi jogot a mezőgazdasági kistermelés. A háztájizó téesztagok mellett immár szabad őstermelőnek is lenni. Sőt mi több, a "kistermelő" őstermelő-adókedvezményt élvez. (Az évtized közepén ötszázezer forint bevétel alatt nincs adó.) De hiába kaptak szabadságot a termelésre, önállóságuk kétes értékű maradt; a nyulász és a sertéshizlaló, az uborka- és dohánytermelő a monopolhelyzetű felvásárlóktól függött. E kiszolgáltatottság ellensúlya a szabadpiaci értékesítés lehetett volna, csakhogy ebben a faluban nem volt hagyománya annak, hogy egy-egy család munkaerejének egészét a gazdaság működtetésére fordítsa. Ez idő tájt csak elvétve találni olyan családgazdaságot, amelyik túlnyomórészt a privát gazdaság jövedelméből él. A korlátolt gazdagságot megengedő játéktér ún. mezőgazdasági vállalkozói ugyanúgy kínlódtak, mint a falu 1945 utáni újgazdái.

KŐFARAGÓ A TEHENEK KÖZT

Az alvégi Bakos János a nyolcvanas évek végén (dormándi viszonylatban) páratlan vállalkozásba fogott: egy csordára való tehenet költöztetett családi háza udvarára. A falu elismerte, hogy ez becsülendő teljesítmény, mert a tehenészetet a maga erejéből teremtette meg. Még a szülők sem segítették, mi több, vasutas apja faluraszóló botrányt csapott a tehenek miatt.

Bakos János gazdálkodásáról friss hírek nem terjednek a faluban. A gazda társaságba, kocsmába nem jár, még szomszédolni sem, így csak az tudja, hogy mire jut a tehenészetével, aki otthonában fölkeresi.

Délután öt-hat óra tájt nyitottam meg a kiskaput. A láncos kutya ugatására két gyerek jött ki a házból, megálltak az ámbituson, s apjukhoz, a ház mögé irányítottak.

A telek nagyobbik részét alacsony, deszkából tákolt gazdasági épületek foglalták el, a lakás bejáratával átellenben a szomszéd ház oldalának egy tömzsi, szürke kőépület fordult. A kis udvar négyszögét betonjárdák keresztezték. Az ámbituson túl bokáig ért a sár, az istállók mögött csak puszta föld volt, gőzölgő trágyahalommal.

A gazda lehúzott fejjel bújt ki az egyik istálló ajtaján. A keménykötésű, bajszos fiatalember mintha a szép emlékű népfőiskolák illusztris tablójáról tévedt volna ide – az arca kerek és barnapiros, a haja göndör, homloka magas, enyhén kopaszodó. Fekete gumicsizmában lépett a fényre, széttárt karjain könyékig feltűrt kockás ing. Hunyorgó félmosollyal, kissé bizalmatlanul fogadott.

Éppen trágyát villáz, egy teherautót vár, trágyát szállíttat egy kereskedőnek, magyarázta. Közben megmutatta két istállóját és a tizennégy tehenet. Az ólakban fias disznókat, birkákat és bárányokat tart. Ennyit láthattam, többet nem, mert megérkezett a trágyadombhoz a teherautó.

Délelőtt tizenegy órára végezni szokott a jószágok körül, ha minden rendjén megy, ilyenkor van egy kis pihenő. Legközelebb, amikor a szieszta idején szerettem volna beszélni vele, a nagyobbik fiával hajladoztak az udvaron. Egy beton vízaknatetőt emelgetett, s kalapáccsal a széleit sorjázta. Délután végre jönnek a mesterek, és bekötik-bevezetik az udvarra a vizet. Nagy könnyebbség ez, mert idáig vödörrel kellett hordani az istállókba. Erővel, pénzzel nehezen győznek ennyi jószágot.

Emelkedik a táp, a takarmány ára, és nekik mindenért fizetni kell. A pár lépésnyire lévő raktárhoz vezetett, majd gyorsan elhadarta, hogy melyik zsák takarmány mennyibe került, és meddig lesz elég. Egyszerre sokat hozni-felhalmozni sem tudnak, mindössze két kerékpárjuk van.

Délután két órakor szokták meginni az ebédet követő feketét. Az udvar csöndes volt, a Bakos házaspár a konyhában matatott. Szomorú hírrel fogadtak. Az asszony az állami gazdaság fejőzetében dolgozik, és a tegnap hazafelé jövet betért a füzesabonyi áruházba, hogy vegyen néhány apróságot. Mire kijött, ellopták a biciklijét.

Bakos Jánosék egy puszta földre, alapozás nélkül épített régi házban laknak. Középen a köves konyha, vízcsap és mosogató nélkül, a fürdőszobát egy nagy lavór helyettesíti. Innen jobbra és balra egy-egy padlós szoba nyílik, mindegyikben olajkályhával fűtenek. Egy kis kamra tartozik még a lakáshoz, a vécé az udvaron, a ház mögött van. A kettejük fizetéséből vették a telket, a házat, a bútorokat, s a tehéntartásban is csak magukra számíthatnak.

A férfi tizenöt éves korában kezdett dolgozni. Volt bútorgyári munkás, benzinkutas, teherautósofőr. A füzesabonyi sírkőüzemben kitanulta a kőfaragószakmát. Egy évig kőfaragó kisiparos volt. Az iparosságból nem tudtak megélni, mert ez a munka idényjellegű. (Gyanítom, inkább a konkurenciát nem győzhették. Van még egy kőfaragó a faluban, régi, "jól bejáratott" üzemmel.)

1983-ban – négyévi házasság után – vásárolták az öreg házat, és lassanként nekiláttak egy földes padozatú istálló építésének. 1987-ben OTP-kölcsönnel vettek négy tehenet, majd rövidesen egy közeli téesztől béreltek-hozattak még jószágokat. A szerződésben foglalt feltételek szerint a téesz csak a tehenet adja, a biztosítás, a jószágok takarmányozása, elletése, gyógyíttatása, elhullása a bérlő gondja. A bérlő megveheti a téesztől a tehenet, ezt tervezte Bakos János is. Az istállóiban szoroskodó tizennégy tehénből 1990-ben öt már a sajátja volt. Csak hát a tartás körülményei...

Minden szál szénát-szalmát vennie kell, ennyi jószág mellett még arra sem jut ideje, hogy az elhagyott árokpartot lekaszálja. A teheneket nincs hova kihajtani, télen-nyáron az istállóban állnak. A közeli használatlan gyepet, az egykori dormándi legelőt a füzesabonyi téesz nem hajlandó bérbe adni. És mi lesz a tejjel? Bakos János a kannák sokaságát naponta kétszer, reggel-este, fölkötözi a biciklire, és így kerekezik át a besenyőtelki tejcsarnokba.

*

Így élt Bakos János a kilencvenes évekig. Az utolsó dormándi hír szerint tehenészből megint kőfaragó lett.

A dormándi teherfuvarozó és a kőfaragó csak legénykorában és rövid időre kalandozott el a faluból, házasemberként mindketten idehaza teremtettek egzisztenciát. Az első világháború után majd mindegyik dormándi férfi elindult szerencsét próbálni, s mentek a hajadonok is csapatostól. Csak azok nem tértek vissza, akik a messzi idegenben találtak házastársat. A negyvenes évek végétől több a kalandozó dormándiak szerencséje, s főként a sikeres karrier miatt hagyják el véglegesen a falut; a stabilitást keresik, és újszerű, a dormánditól különböző életkeretek megformálására törekednek. A Dormándról elkerültek pályája egyenletesebb, mint az államszocializmus korában vándorló besenyőtelkieké.

A második világháború után a besenyőtelkiek többsége átmeneti vándor volt, s a váltást igénylő fantázia a falun és a mezőgazdaságon kívül is érvényesült. Az első munkakeresők mintegy negyven százaléka a borsodi iparvidékre ment, harminc százalékuk Füzesabonyig jutott. Az ötvenes években gyakran választott munkaadó az új nagybirtokos, a füzesabonyi állami gazdaság volt. (Ez a "kvázi" jogutóda az egri érsekség birodalmának.) Füzesabonyban munkát kínált még a gépállomás, majd a nagyfaluban megalakuló termelőszövetkezet. A falun kívül munkát vállalók maradéka szórványosan Budapesten és az ország más vidékein helyezkedett el. Az ötvenes évek második felétől a budapesti vállalatok a legnépszerűbbek és a fővárosinál távolabbi munkahelyek. A messzire ingázók számtalan munkahelyen megfordultak. Az ötvenes évek munkakezdői egy-másfél évtized alatt legkevesebb tíz-tizenöt munkakönyvi bejegyzést gyűjtöttek össze, de nem ritka az olyan férfi, aki a hetvenes évekig negyven-ötven munkahelyen töltött hosszabb-rövidebb időt.

A hatvanas évek végén konszolidálódó besenyőtelki téesz ideig-óráig visszatérésre készteti a vándorokat. A hetvenes években Budapest vonzerejét veszti, az elsőbbség Egeré lesz, a megyeszékhelyet az iparosodó Füzesabony követi. A vándorlás állomásait vizsgálva a negyvenes évektől tipikus pálya, hogy a fiatal férfi első munkahelyeit a megyén kívül választja, a következő állomása Eger, ezután Füzesabony. A nyolcvanas években csak a község kisiparosai és alkalmazottai állapodnak meg szülőfalujukban, a többiek füzesabonyi és környékbeli munkahelyeket választanak.

Az államszocializmus négy évtizedében a munkahelyek cserélgetése mellett gyakori a szakmák, foglalkozások váltogatása is. Ez az oka, hogy kevesen futnak be szabályos, egyenletes szakmai karriert. Végtére szakmunkások lesznek, de mégsem azok. Lássunk néhány pillanatfelvételt a nyolcvanas évek közepéről. Ez idő tájt a pincér darukötözőként dolgozik, a Drezdában és Budapesten tanult szabómesternek ács a foglalkozása, a kerékgyártó pillanatnyi munkahelyén vízvezeték-szerelő. A kötödés magánkisiparos mérlegképes könyvelést tanult, a sportlovasnak cukrász az első tanult mestersége, a férfifodrász központifűtés-szerelőként kapja a fizetését. A foglalkozást váltogatók közt sok a sofőr, a traktoros, ugyanúgy, mint a dormándi univerzális szakmunkások. A kőműves maszek taxisnak állt, a szűcs kamionsofőrnek, a géplakatos, a cipész, az asztalos, a vájár, az érettségizett növénytermesztő szintén valamilyen járművet vezet.

A váltogatások egyik oka a falu és a környék munkapiacának egyhangúsága. A kényszerpályákról a nyolcvanas évek második felében tértek le a besenyőtelkiek. A vándorlások közben összeszedett szakmák sora alapja lehetett terebélyes vállalkozásoknak is. A dormándiaknál talán azért sikeresebbek, mert Besenyőtelken teljesebb az intézményhálózat, a közműellátottság, szélesebb a mezőgazdasági kisüzemek köre. Több a munkahely is, és a helyben dolgozók szívesen vesznek igénybe helyi szolgáltatásokat. A magánpraxis bontakozó szabadsága leginkább a sokat próbált vándoroknak kedvezett.

A húszas-harmincas évjáratú férfiak túlnyomó része a borsodi iparvidéken állt először munkába. Ebből a korosztályból való az a férfi is, aki a kilencvenes évek egyik legtöbb üzletágat működtető vegyes vállalkozója. Az 1935-ben született férfi a borsodi iparvidékről Budapestre ment; menet közben kitanulta a hegesztő-, villanyszerelő-szakmákat. Dolgozott továbbá a füzesabonyi gépállomáson, a helyi termelőszövetkezetben, az iskolában, egy füzesabonyi javítószövetkezetben. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején mezőgazdasági kistermelő is: családi gazdaságában tartottak szarvasmarhát, sertést, baromfit, termeltek dinnyét és tököt, 1983-ban még két lovuk is volt.

A nyolcvanas évek második felében váltott a család: a férfi vegyes javítómunkára kért iparengedélyt, és az asszonynak vettek egy butikot. A házaspárnak a kilencvenes években már Besenyőtelken és Füzesabonyban is voltak vállalkozásai, többi között egy sörfőzde és a város központjában egy étterem. És ami a legújabb: tőkéjük egy részét földbirtokba fektetik.

E vállalkozások beindulása előtt az érettségizett asszony falubeli munkahelyeken dolgozott tisztviselőként. A nyolcvanas években kezdett "üzletelni", hasonlóképpen, mint a többi érettségizett, faluban maradt irodista nő. Tanult asszonytársai is sorra otthagyták az íróasztalt. A takarékszövetkezet adminisztrátora fonal- és maradékboltot, a gyógyszertári asszisztens zöldségboltot nyitott, az orvosírnok száraztészta-készítő kisüzemet rendezett be, az óvónő alkalmi cipőüzlet-hálózatban érdekelt. Ezek az asszonyok nem eltartói a családnak, s az alaptőkét sem elsősorban maguknak köszönhetik. Üzletük többnyire családi befektetésként indult, a férjek már ezt megelőzően is "maszekok". Nem tudni, hogy a női vállalkozások mennyire nyereségesek. Lehet a butik presztízsértékű csupán, és arra jó, hogy a vállalkozás családi jellegét erősítse. Életvitelüket látva, annyi azért bizonyos, hogy nem veszteségesek. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha ezek a nők jó üzletasszonyok.

A női rátermettséget a háború előtt sem kísérte társadalmi elismerés, e férfiközpontú világban formális rangot nemigen érdemelhettek ki az asszonyok. A gazdálkodás és a kereskedés férfidolog volt, s csak rendkívüli esetekben kerülhetett női kézbe az irányítás. A felsőmalom nagybirtokos gazdája például azért volt nő, mert idejekorán megözvegyült. A vendéglő tulajdonosa pedig azért, mert apósának csődbe ment üzletét az asszony öröksége segítségével tudták megmenteni. Persze nem volt ritka, hogy a mulatságokat kedvelő férfiak helyett asszonyok igazgatták a birtokot, de a nevezetes gazda akkor is a "férjuram" volt, a nő pedig csak a házitűzhely őrizője. A háziasszonykodásból a jómódú lányokat az iskoláztatás emelhette ki a század harmincas éveitől. Az első lépcső a "négy polgári" volt, ahová a módos családok (induló korosztályként) a tízes-húszas években született lányaikat íratták be. Középiskolába a következő évtized szülöttei jártak: a besenyiek szerencsétlenségére a beíratás időpontja épp a negyvenes évekre esett. A közkedvelt iskola az egri angolkisasszonyok gimnáziuma volt. Az első lánygimnazisták pályáját a háború, majd az új rezsim törte derékba. A beszolgáltatással sújtott, egykor jómódú családok lányai félbehagyták tanulmányaikat, egy részük visszajött háztartásbelinek vagy "segítő családtagnak" a faluba, mások a városban kerestek megélhetést, és felnőttként tanultak tovább. A középgazdák lányai közt van néhány kivétel, aki tanult fővel, tanult foglalkozásában idehaza maradt.

A háború előtt a kis- és középbirtokos családok nőtagjai a jobb módú lányoknál, asszonyoknál nagyobb szabadságot élvezhettek. Sokan az Árpádházi Boldog Margit Leányegylet szervezésében mesterségeket tanultak, majd maguk is vezettek háziipari tanfolyamokat. Többen váltottak ki hivatalos engedélyt az iparűzésre. A két háború között volt a faluban fodrásznő, szabónő, varrónő, drukkoló (kézimunka-előnyomó)-nő. Beálltak a vegyes portékájú szatócsboltok, a rőföskereskedések pultja mögé. (Egy időben tizenegy vegyes bolt, két rőfösbolt, egy trafik, hat hentesüzlet működött.) E korban egyedi vállalkozásnak számított egy élő és művirág-kereskedés, asszonynéven szerepelt az egyik olajütő is. A nincstelen családok jobb helyzetű és ügyesebb nőtagjai a helyben, valamint a környéken felvásárolt mezőgazdasági terményekkel kofálkodtak; Füzesabonyba, Egerbe vitték az árut, a merészebbek elvonatoztak Budapestig. Az állattartó és gabonát, takarmányt, ipari növényt termesztő nagy- és középbirtokok mellett nem alakultak ki olyan zöldség- és gyümölcstermelő gazdaságok, amelyeket a spontán szabadpiaci kereslet éltetett volna, s így a saját termést értékesítő asszonygazdák rétege sem jöhetett létre.

A nincstelenek kevésbé szerencsés tömege a két háború között cselédkedett, és napszámba járt. A háború utáni cserevilágban sokan csatlakoztak a réteghelyzetet tekintve vegyes kofálkodók, feketézők csapatához. A negyvenes évek második felében felértékelődött a női munkaerő. Nők léptek a fronton odaveszett vagy hadifogságban veszteglő férfiak helyére. A háborúból hazaszabadult férfiak is el-eltünedeztek a faluból; csapatostól jelentkeztek romeltakarításra és újjáépítésre. A cserekereskedelem az országos jövés-menés szabadságát is meghozta.

A régi rend már az ötvenes években visszaállt. Cselédtermészetű és alkalmi munkát a magánbirtokot konfiskáló állami gazdaság, erdőgazdaság kínált, így a nők tömegesen folytathatták hagyományos foglalkozásaikat. A mezőgazdaság kollektivizálásának kezdetén az első téeszek legmegbízhatóbb munkásai az agrárproletárok lányai, feleségei voltak.

A kis- és törpebirtokos családok nőtagjai általában nem lettek szövetkezeti tagok, ők napszámba, részesművelőként vagy a férj munkaegységére dolgoztak. Utóvégre a nagygazdák feleségeinek, lányainak "munkaköre" sem változott, csak úgymond a helyzetük lett "hátrányosabb" a megszokottnál. A magángazdaság már nem létalap többé, s a férfiak, ha muszájból is, de legalább kimozdulhattak a faluból munkát keresni.

Asszonyaik nem mehettek sehová, vállukon nyugodott a háztartás és a gyermekek gondja, s általában az is rajtuk állott, hogy összejön-e a beszolgáltatásra-, adóravaló. Számukra sem a falun kívül, sem a faluban nem adódott fizető munkaalkalom. Jobb sorsra felkészített lányaik a gimnáziumból kicsöppenve csak idénymunkát remélhettek az állam mezőgazdasági nagyüzemeiben. A téeszben nem álltak velük szóba. Aki tehette – és mersze, szülői jóváhagyása volt rá –, a városban járt munka után.

Tisztviselőnek lenni, ez volt az egyetlen, amit a szegényebb családból származó lányok megpróbálhattak. A vezető és tisztviselő beosztásokban eleinte valóságos diplomával ért fel az iskolázatlan előélet, ez garantálta a "káder" proletár mivoltát. Mivel az osztályöntudat önmagában nem működtette az apparátust, kellett mellé néhány írástudó ügyvivő.

A kortársak azt mesélik, hogy szinte "lasszóval fogták" a jól számoló, szépen, olvashatóan író szegény lányokat. Ezen az alapon kerülhettek íróasztal mögé; a legsikeresebbek főkönyvelőként, vb-titkárként mentek nyugdíjba. A női káderek rátermettségével esetenként a humánum és a jó modor is együtt járt – a kusza években ők szelídítgették a durva ("férfias vadkommunista") politikai indulatokat. Az ötvenes évek kádereit gyorstalpalókon képezték, a vezető beosztáshoz még az elemi iskolai végbizonyítványt sem követelték meg. Így aztán ezek a nők sem jutottak magasabb iskolába.

Értékálló szakmát, érdemes beosztást és munkahelyet jószerivel csak a falun kívül lehetett volna szerezni, de a falun kívüli munka évtizedekig férfikiváltság volt. A nők a hetvenes évekig munkavállalás céljából nem lépték át a falu közvetlen határát, csak azokat engedték "világot látni", akiket a városban megbízható rokon család kvártélyozott.

E tilalom jelei még a nyolcvanas években is felfedezhetők. Az évtized közepén a nők több mint egyharmada háztartásbeli, s a nőknek kb. tizenöt százaléka szerzett szakmát vagy végzett valamilyen felsőbb iskolát. (Aki a hetvenes évek előtt "elszabadult", el is költözött a faluból.)

Az érettségi a hatvanas évek második felében nyerte vissza régi rangját. Az iparengedélyhez jutott kisiparosok és a téeszszervezést kiheverő egykori középgazdák íratták lányaikat gimnáziumba. Példájukat követve öt-tíz esztendővel később már asszonykorba ért idősebb társaik esti gimnáziumba jelentkeztek. A nyolcvanas évekre leérettségizettek csoportja 1946 és 1968 között született. Ők váltották fel az ötvenes évek női kádereit a tisztviselő és vezető munkakörökben, és ellátták az intézmények terebélyesedő adminisztrációját, a téeszben, a Herbáriában, a takarékszövetkezetben, az iskolában, az állami gazdaságban, a bolthálózatban, az egészségügyben. Az érettségizők az iskolaválasztáskor korábbi mintákat is követtek. A faluban egykoron "majdnem intelligencia" volt a postás- és gyógyszerészkisasszony. (Besenyőtelken 1885-től van posta, 1911-től telefon.) Füzesabonyban működött egy postaforgalmi szakközépiskola, itt tanultak a reménybeli postatisztviselők. Az egészségügyi szakközépiskolások közül a védőnők és orvosasszisztensek maradtak a faluban, a gyógyszerészlányok legtöbbje Egerben talált megfelelő munkahelyet. (A falu első patikája 1923-ban nyílt.) Az óvoda intézménye majdnem a századdal egyidős, s a háború előtt egyetlen óvónőt alkalmazott a község, neki szolgálati lakás is járt. 1945 után többször költözött és bővült az óvoda, de a szaporodó óvodai csoportok számát mindig meghaladta az óvónői állásra pályázók száma. Óvónőnek lenni évtizedek óta irigylésre méltó állapot.

Jó ideig a káderlap és az ismeretség alapján válogattak a (képesítés nélküli) jelentkezők közt, a hetvenes-nyolcvanas években a képzett óvónők szintúgy tülekednek az állásokért. (Így aztán továbbra is a "kapcsolati tőke" szelektál.)

A nyolcvanas évek utolsó új divatja a közgazdasági érettségi, mint a titkárnők és könyvelők alapiskolája.

Belőlük lesznek a kilencvenes évek számviteli és számítógépes tisztviselői, ők pályázhatnak a legnagyobb eséllyel városi munkahelyekre.

E példákból nyilvánvaló, hogy irodai vagy fehér köpenyes munka helyben csak keveseknek jut, a kínálat javarészt kiszolgáltatott munkakörök sokasága. A faluban a háború előtt a bejárónőség hagyományos női munkakör volt. Ebből a praxisból származnak az első nyugdíjat hozó foglalkozások. A hatvanas évektől a takarítóknak, konyhalányoknak, szakácsnőknek állandó munkaviszonya van: eleinte segédmunkások, szakképzettség nélkül. Szövetkezeti munkahelyen kötöttek ki az egykor rangos varrónők tanítványai; a téesz varrodai alkalmazottjaként vagy bedolgozóként ültek a varrógép mellé. A faluban a divatos öltözködés máig presztízsértékű, ezért maradtak "polgári" varrónők is, közülük jó néhány kontár vagy a szaporodó butikok négermunkása.

A mai napig a háztartásbeliek vannak a legtöbben. Ez Besenyőtelken nem azt jelenti, hogy az asszonyok családot eltartó mezőgazdasági kisüzemet vezetnének. Elvégzik ugyan a háztáji és kisegítő gazdaságok munkájának nagyobbik felét, de a bevétel a nyolcvanas évekig jelentéktelen. Egy-egy család még fél tucat marha tejpénzéből sem képes megélni, s a dohány bevétele legföljebb arra elég, hogy némi építőanyagot vásároljanak a családi ház megújításához. (Egy termelőre öt-hatszáz négyszögöl jutott, s száz négyszögöl átlagosan öt-hat ezer forintot termett ki.)

A nők a férfiak távollétében és a föld hiányában mindössze annyit tettek, hogy a törpe kisüzemekben megőriztek valamit az egykor volt nagyléptékű gazdaságok hagyományaiból.

Új termelési formát az eltelt harminc-negyven év alatt nem találtak ki, jobb híján teljesítették azt a termelési programot, amit az állami felvásárlás felkínált. Ha konjunktúra volt éppen, foglalkoztak a sertésekkel, palántázták, kapálták, törték, fűzték a dohányt.

Az évtized utolsó divatja szerint kibelezett tökhegyeket halmoztak fel az udvarokon, s válogatták, teregették a felvásárlásra váró héj nélküli tökmagot. (Feleannyi pénzt hozott, mint a dohány, viszont a munkája jóval könnyebb. Nem véletlen, hogy az első szerződők falusi vezetők, értelmiségiek és "bennfentes" tisztviselők voltak. Mire a többség is belevágott, már pangott a tökmagpiac.)

Az asszonyi példák láttán a lányok nem kaptak kedvet a gazdálkodáshoz. A többség a nyolcvanas években bolti eladónak tanul. Ők forgolódnak a kilencvenes években itt is szaporodó vegyeskereskedésekben.

Kétszáz disznó tulajdonosát kerestem Besenyőtelek központjában egy 1983-as lista alapján, amit a községi tanács és a termelőszövetkezet útmutatásával készítettem a háztáji és kisegítő gazdaságokról. A porta udvarán disznóólak szoroskodtak egymás mellett, de csöndes volt valamennyi, mintha valami vész pusztított volna. A lakóházban egy magas, szőke férfi és egy középtermetű fekete asszony készülődött az ebédhez. Délben be szokták zárni az üzletet – magyarázták –, de ha venni szeretnék valamit, szívesen megmutatják a választékot. Magam jó helyen kereskedtem, csak a címjegyzék már elavult. Tuza Péter és felesége 1982-ig intenzív sertéshizlalással foglalkozott. Hosszú éveken keresztül száz-kétszáz disznót hizlaltak állami megrendelésre, 1981-ben még a füzesabonyi állami gazdaságnak is vállaltak bérhizlalást, ekkor egy időben százötven sertést etettek. A hizlalást szinte egyik napról a másikra abbahagyták, s miután elment az utolsó transzport, 1982-ben divatárubutikot nyitottak. Ez volt az első "maszek" ruhaüzlet a faluban – a magánkereskedés harminc-negyven esztendős tilalma után.

Besenyőtelken az efféle profilváltás nem egyes korosztályokra vagy rétegekre jellemző és általában nem feltétlen alapeleme a családokat kormányzó stratégiának sem. Minden korban léteztek mozgékony, a foglalkozásokat gyakorta váltogató kísérletezők. A gazdasági bakugrások olykor nem éppen megfontolt életvezetésre vallanak. A váltogatók sokszor talán bele sem gondoltak, hogy jól járnak-e az új munkával, véghez tudják-e vinni terveiket. Mintha nem is a nagyobb jövedelem, a magasabb státus lenne a fontos, hanem hogy jöjjön valami próba, történjék valami új.

A falu első butikját egy nyugdíjaskorú házaspár nyitotta: Tuza Péter 1921-ben, a felesége 1925-ben született. A nyolcvanas évek elején még különösen hangzott, hogy valaki a sertések hizlalása helyett egyik napról a másikra finom divatholmival kezd foglalkozni. De ez a butikos sem hebehurgya, sem hazardőr nem volt. Harminc éven át kitartott a disznók mellett, mígnem az 1979-es adókulcsok haszontalanná változtatták munkáját. Tuza Péter akkurátus ember lévén részletes naplóban rögzítette minden kiadását és bevételét (még a szállítómunkásoknak kiporciózott féldeciket is), és az 1980-as mérleg azt mutatta, hogy kemény munkával havonta ötezer forintot keresnek. Nem akarták megvárni, míg a hizlalás "jövedelmezősége" eléri a téeszszintet: a szövetkezetnek a hizlalt sertésen kilónként két forint harminc fillér ráfizetése volt.

Gyakorlat teszi a mestert – ebben a reményben váltottak át divatáru-kereskedésre. Tuza Péter az állattenyésztést sem az iskolapadban tanulta. Kerékgyártóként szerzett mesterlevelet.

A váltógazdálkodást apja példáján tapasztalhatta. Tuza Péter apja, Tuza János hétgyermekes családban nőtt fel a Tárkányi-oldalon a Tuza-hadban, s már nős emberként három házas testvérével együtt a népes nagycsaláddal közösen gazdálkodott. 1918-ban hétholdnyi örökséggel kezdett önálló életet. Voltak esztendők, amikor huszonöt-harminc hold bérlettel egészítette ki a családi birtokot, és kilenc éven át az elöljáróság alkalmazottjaként községi fuvaros volt. Négy-öt lovat tartott, hozzá egy sárhányós, féderes hintót (sárga bricskát), egy könnyű lőcsös kocsit ruganyos bőrülésekkel, harmadik fogata egy igáskocsi volt.

Tuza Jánosnak hét gyermeke született, a legkisebb fiát, Pétert egy helybéli kerékgyártómesterhez adta inasnak. Az inasévek után Péter egy karcagi kocsiüzembe ment segédnek. 1945-ben az egyik régi segédtársával Besenyőtelken bérelt kerékgyártó műhelyt, majd 1946-tól önállóan dolgozott. 1949 és 1952 között ácsállványozó volt az északi iparvidéken, eztán egy egri ipari szövetkezetben helyezkedett el. Apja földjét időközben leadták az államnak, mert a termésből nem futotta adóra, beadásra és a művelésre fogadott munkás bérére. Tuza Péter 1954-ben beállt az egyik termelőszövetkezet kerékgyártó műhelyébe dolgozni.

Még útlevél kellett a malacoknak a megyék közt, amikor Tuza Péter sertéshizlalásba fogott. Útlevelet nem váltott, ezért 1952-ben a Hajdúságból csak úttalan utakon hozhatta haza azt a nyolc malacot, amivel elindította a több évtizedes hizlalómunkát. Hogy téesztag lett, fölszaporodott az állomány. Az első esztendőkben munkaegységre malacot osztottak a tagoknak, és az osztáskor Tuza Péter azonnal és készpénzért megvette az inkább pénzt, mint malacot igénylő tagok jószágait. Az ötvenes években évente negyven hízott disznót adott le az állatforgalmi vállalatnak. Ugyanekkor a nyolcszáz holdas Honfoglalás Tsz-nek huszonöt "közös" malaca volt. A téesztagoknak nem tetszett Tuza Péter "nagyratörése", még az is elhangzott egy közgyűlésen, hogy be kell az ő kis kondáját vinni a közösbe, és szétosztani.

A hizlalás bevételéből 1965-ben vettek egy Trabantot, ez volt a negyedik autó a faluban. A csomagtartójába tíz kismalac fért. A hizlalni való "gyönyörű, kisportolt" malacokat eztán a Jászságból tudta összeválogatni. Hogy megszűnt a közös falusi disznónyáj, és megnövekedett a gépkocsiforgalom, az ólakat vezetékes vízzel és önetetővel látták el. Nyolc-kilenc éven át a tíz-tizenöt saját anyakoca szaporulatát is hizlalásra fogták.

A hizlalás harminc esztendejében Tuza Péternek a táp és a takarmány minősége és beszerzési lehetőségei miatt sok vitája, összetűzése volt a terményforgalmi vállalattal és a helyi termelőszövetkezettel. Mint kiváló sertéshizlaló, miniszteri kitüntetést kapott.

Aktív téesztag 1976-ig volt, ekkor megromlott egészségi állapota miatt leszázalékolták. 1981-ben 3400 forint nyugdíjat kapott. Feleségének semmiféle pénz nem járt, s a butikot tulajdonképpen azért nyitották, hogy az asszonynak összegyűjtsék a nyugdíjalaphoz szükséges éveket. 1982-ben a községi tanács egy új utca nyitása miatt kisajátította Tuzáék tágas portájának közel egynegyedét. Ellenszolgáltatásképp a község főutcáján, a buszmegállóban kaptak egy akkora telket, amire új butikot építhettek. Az új üzlet még 1983-ban megnyílt, s a következő esztendőkben egyre bővült a választék, s egyre elegánsabban öltözködött a butikos házaspár. Szívesen betértek ide kaszinózni a főutcán jövő-menő falubeliek. A butik háta mögött egy elhagyatott közlekedési park árválkodott.

A nyolcvanas évek végén Tuzáék elköltöztek Besenyőtelekről. Azt beszélték a faluban, hogy egyik fiuk Pest megyei lakóhelyén nyitnak majd új üzletet. A kilencvenes évekre a butik is eltűnt. A polgármesteri hivatal egyik első ténykedéseként a közlekedési park és Tuzáék butikja helyén tágas bevásárlóudvart alakított ki. Egységes tervek alapján húzták fel a pavilonokat, s valamennyit helyi vállalkozóknak adták ki, bérleti szerződéssel.

*

Tuza Péter megelőzte a kortársait azzal, hogy már az ötvenes években visszamerészkedett a faluba – munkát vállalni. A korabeli iparpolitika nem vette volna jó néven, ha önálló műhelyt nyit. Ha valami csoda folytán mégis kap iparengedélyt, aligha tudott volna megélni kerékgyártásból, hiszen a téesztag egy tehenet vagy fias kocát tarthatott, lovat egyet sem. És ló nélkül vajon kinek kellett volna kocsi s a kocsihoz kerékgyártó? Tuza Péter apja jól okoskodott, amikor fiát kerékgyártónak adta, hiszen a negyvenes években Besenyőtelken 1270 lóféle volt, s ez a lóállomány kilenc kerékgyártómesternek adott munkát. Ki merte volna feltételezni, hogy tíz év múlva egyetlen lova sem lehet a gazdáknak? A hetvenes-nyolcvanas években kis magángazdaságok politikai engedelemmel már működhettek, így "fölfejlődött" a falu, s a nyolcvanas évek közepén már ötven lóféle (csikókkal együtt) is volt, legtöbbje fuvarosok tulajdonában.

A magángazdálkodásból kisszerű praktika lett. A földművelők a régi birtokméretekhez képest apró parcellákkal bajoskodtak, és kínosan ügyeltek, hogy csak olyat termeljenek, amire állami jogosítvány van. A sertéstartásra például a felvásárlás garanciája késztetett; a háztartásoknak csaknem a fele pénzelt belőle. Mindemellett a többség kereste a kibúvót az állami felügyelet alól: a szerződéses hizlalásnál gyakoribb volt a szaporulat értékesítése, a malacokat a vásárokon adták el. A mezőgazdaságba még a "leggazdálkodósabb" famíliák sem mertek tőkét fektetni. A családok egynegyede a legkevésbé pénzigényes dohányt termesztette. A fáradságos dohánymunka jövedelméből nem lehetett meggazdagodni, de az esetleges rossz termés sem borította fel a családi költségvetést. (Az optimális bevétel nyolc-tizennégy százaléka volt a kockáztatott "tőke".) A nyolcvanas évekre ez a hagyomány szerint szegényeknek való munka lett a gazdálkodók körében a legáltalánosabb.

A dohány a század első felében a nagygazdák jövedelmező üzletága, s a dohánnyal kapcsolatos munkákra részesművelőként dohánykertészeket (kukásokat) fogadtak.

1850-ben nyílt császári parancs mondta ki, hogy a dohány állami monopólium, majd további törvények szabályozták a termelést. Az első és legfontosabb feltétel az volt, hogy a kérelmező ötször annyi dohánytermesztésre alkalmas szántóval rendelkezzen, mint amekkorán dohányt akarna termelni. Dohánytermelési engedélyt a kincstár adhatott ki. A húszas években 32 besenyi gazda kb. 300 holdon termeltetett dohányt. A legkisebb dohányföld három, a legnagyobb negyven hold volt. Azt is törvény szabályozta, hogy milyen kötelességei és jogai vannak a dohánnyal kapcsolatos munkákat ténylegesen elvégző kukásoknak. 1945-ig tehát a jómódúaknak volt dohányföldjük, s a falu agrárproletárjai művelték meg. A kollektivizálás után minden dohánytermelő kukás, s a dohánybeváltó már nem ellenőrizte, hogy milyen a művelésbe fogott terület minősége. A nyolcvanas évekre elenyésztek a század elején bevezetett minőségi követelmények; csak a háztáji területek töredékén, harminc holdon és a házi kertekben negyven holdon termesztettek dohányt. Amire az egész falu határa fölött egy nagyüzem rendelkezett, a termelők teljes köre proletarizálódott, a dohánytermelés pedig kisüzemi jövedelem-kiegészítő forrássá törpült.

Hasonlóképp zsugorodott össze a falu többi mezőgazdasági foglalkozása, így például a szarvasmarhatartás is. A nyolcvanas évek első felében az élen álló tehenesgazdának nyolc marhája volt. (Emlékeztetőül: a háború alatt a legnagyobb gazdának csak a vesztesége 55 szarvasmarha volt.) Még 1951-ben a falusi háztartások felének van tehene, harminc évvel később már a kilencedrésznek sem. A besenyőtelkiek az 1945 után következő békés negyven esztendőben körülbelül annyi marhával lettek szegényebbek, mint a második világháború embert, állatot nem kímélő évei alatt. (A termelőszövetkezet nem pótolta a jószágvesztést: ötezer holdas határából kevesebb szarvasmarhát etetett, mint az árokpartról takarmányozó gazdák.)

A magángazdálkodás terepe a nyolcvanas években is a ház körüli kert, s ez csak néhány kivételes esetben több egy holdnál. Az intenzív kertészkedésnek (zöldség- és gyümölcstermesztésnek) nincs hagyománya a faluban, valamirevaló termelést a helybeliek csak többholdas szántón, legelőn, gazdálkodó tanyával tudnak elképzelni. Igaz, egy-egy merészebb gazda a szomszéd falvak határában vásárolt vagy bérelt a téesztáblásításból kimaradt szántóföldeket, de csupán egy-két gazdaság területe közelítette meg a tíz holdat. A szabad művelésű földdel egyetemben a gazdának való férfiak is hiányoztak a faluból.

A csipegő jércét nagy műgonddal cicomázták. Riadt, vízszínű szeme környékén kék és fekete szemceruza táncolt, a csőrét vörös körömlakkba mártották, apró ecsettel mázolták a lába körmét. A nyakába és a szárnyára pillekönnyű repdeső szalagocskák kerültek. Pihegő bögyén színes gyöngysor neszezett. Lagzira készítették. Cifra tollú kakaspárjával a vőlegény násznagya lépett be a kapun, az ünneplő tömegben már a feje fölött illegette. A lakodalmas sátorban a vendégsereg két pártra szakadt, az egyik a jércét, a másik a kakast biztatta. A magasban egymásnak eresztett baromfiak küzdelmét ujjongás, visongás kísérte. A patyolatfehér jérce gyászruhás asszony kezében verdesett, egy vállas férfi nyakában ülve menekítette védencét a harcias kakas éles csőrétől és karmaitól. Miután megelégelte a viadalt a násznép, a jércét ketrecbe zárták, a kakas is mehetett a maga szemétdombjára. A sminkelt baromfikisasszony nem érte meg a reggelt. A vőlegény vendégei ráadásul még rossz hírét is költötték, mondván, hogy nem volt "ő" egészen "ártatlan", válaszképp a menyasszony meghívottjai a kakas "férfiasságát" vonták kétségbe.

A viadalt egy kétszáz személyes, kétnapos lakodalom alkalmából rendezték a menyasszonyos háznál, a Hanyi-oldalban. Mire besötétedett, a menyecskeruhába öltöztetett ifjú asszony már a vőlegényes háznál mulatott, a falu egyik legterebélyesebb famíliájával. A férj nagyanyjáról azt mesélik, hogy halála esztendejében született meg az ötvenkettedik unokája.

Az 1983 nyarán tartott esküvőn Czakó Dániel zöldségkereskedő és Fukczius Elvira könyvelő kötött házasságot. Az ifjú pár az esküvő után az ősi Czakó-portára költözött.

A huszadik században a fiatalember a família harmadik Dánielje, 1957-ben nagyapja és apja után kapta a nevét. Mindegyik nagyszülője kuláklistán szerepelt.

Dániel szüleinek családi gazdasága a hatvanas években éledt újjá. Elsősorban dohányt termeltek a tanácstól bérelt házhelyeken. A hetvenes években Czakóné a kápolnai dohánybeváltó helyi megbízottja lett. A fiatal Czakó Dániel egy debreceni élelmiszeripari szakközépiskolában érettségizett, dohányipari szakon. (Nővére ugyanide járt, de ő a középiskola után egyetemet végzett, és nem jött vissza a faluba.)

Dániel az érettségi és a katonaság közti időben a kápolnai dohánybeváltónál dolgozott. Mióta leszerelt, a maga ura. A katonaság után a család gazdaságában őstermelő. Dohánnyal, dinnyével, paradicsommal, paprikával foglakoztak. A fiatalember 1980-ban kereskedésre váltott engedélyt, és az alsótelepi ősi portán zöldségboltot nyitott.

Az esküvő után néhány évvel a fiatal házaspár emeletes házat épített a falu központjában, a főutcán. Földszintjén vegyes élelmiszer-kereskedést rendeztek be. A kilencvenes években a földárveréseken szerzett területtel a falu új nagygazdái körébe tartoznak. A föld jogos örököse Czakó Dániel apja, aki már több mint tíz éve leszázalékolt ipari nyugdíjas.

Az ifjú Czakó Dániel nem pusztán népes rokonságának köszönheti, hogy a kilencvenes évekre gazda vált belőle. A magánpraxist unokatestvérével, Czakó Pállal kezdte a hetvenes évek végén. Az unokatestvérek a nyolcvanas évekig közös családi gazdaságban nevelődtek-munkálkodtak. A két Czakó család 1968 óta gépet, traktort tartott odahaza, ami nemcsak arra volt jó, hogy saját teheneik takarmányát betakarítsák, hanem vállaltak bérkaszálást és egyéb bérmunkát is.

Czakó Pál apja, Zsigmond 1974-ben bérfűrészes iparengedélyt váltott a mezőtárkányi tanácstól. Előtte egy éven át hiába kérvényezte a helybéli tanácsnál, kulák származása nem volt jó ajánlólevél. Apja példáján a fiatal Czakó Pál is bérfűrészes iparos lett, de ő sem a helyi tanács engedélyével. Ebben az időben a két család közösen bérelt öt-hat holdat a szomszéd falu határában, majd néhány év múlva a bérelt földet megvásárolták. (Pál nővére a középiskola után tisztviselő volt a faluban, majd fuvaros-kisiparos férje mellett maga is iparengedélyt váltott – tésztagyártásra.) Czakó Pál érettségi után nem "jelentkezett be" sehova. Fóliás kertészetében először szegfű termett. (Akkor még nem tudtam, mit érdemes. Amíg ráébred az ember, mit kellene csinálni, addig nehéz... Aztán rájöttem, hogy esznek ezek a városi parasztok, nem a virág kell nekik. A virág már a gazdagság jele. Enni mindig kell, elkezdtem hát zöldséget termelni.) A szegfű után a legnagyobb önálló befektetése egy őszibarackos telepítése volt, közben a fólia alatt paradicsomot, paprikát termelt, s a dinnye és a dohány is megmaradt.

A nyolcvanas években a két idős Czakó testvér és fiaik, a fiatal Czakó unokatestvérek gazdaságai elkülönültek. Czakó Pál bérfűrészes őstermelő időközben megnősült, s a bérfűrészességet kereskedésre váltotta fel. Elköltözött Füzesabonyba, és ott nyitott zöldségboltot. Az 1990-es helyhatósági választáskor új lakhelyén a kisgazdapárt jelöltjeként indult, és megválasztották képviselőnek a füzesabonyi testületbe. Neki is sikerült a családi örökségből annyi földet összeszedni, hogy Besenyőtelken ne a kis-, hanem a nagygazdák közt tartsák számon. Felesége szintén besenyőtelki nagygazda család leszármazottja.

A unokatestvérek ma egymás segítői, tanácsadói. A besenyőtelki földárveréseken megfontoltan licitáltak, és a licitek szüneteiben fiatalabb és idősebb gazdák is csoportosultak körülöttük.

*

A kényszerű kalandozások korát a helyi társadalom a nyolcvanas évek második felére kiheverte. A besenyőtelkiek a régi járt utakra új technikákkal és taktikákkal léptek, a hatalmi-politikai akaratot lekicsinylő vehemenciával. Utoljára a magángazdaságok és a magángazdák rehabilitációja maradt. A kisüzem és a nagyüzem szerencsés összjátékának szüntelen hangoztatása feledtette a mezőgazdálkodás egyéb lehetséges formációit. A (gazdaság)politika által sugallt hiedelem szerint az agrárvilág parancsnoka a nagyüzem, s ha a földműves nem óhajt nagyüzemi bér- vagy szakmunkás lenni, a mezőgazdaságban csak mellékfoglalkozású lehet. A paraszti önigazgatásra csak szórványos kísérletek emlékeztettek. Néhány elszánt, idős gazda szűkös keretek között, kevéske földön próbált gazdálkodni – a háború előtt megszokott metódus szerint. A "mellékes" és "főgazdák" mindegyikéből hiányzott a korszak iparosaira jellemző lendület és fantázia.

A gazdavilágban nevelődő utolsó nemzedék a húszas években született. A maroknyi szabadcsapat erejét a létküzdelem emésztette fel. A következő generáció a hatvanas években választott pályát, illetve szakmát, s ebben az időben nem gondolhattak a gazdálkodási szisztéma megújítására. Sőt még önálló iparosságra sem. A hatalommal vívott csatákban szüleik példáján okulva óvatosabbak voltak, mint földtelen famíliából származó kortársaik. Nem hitték annyira szavahihetőnek a hatalmat, hogy számon tartott, ellenőrizhető tevékenységre, iparűzésre alkalmas jogosítványért kilincseljenek. A tehetségesebb gazdafiúk csak a nyolcvanas évektől mertek "egyénieskedni", s akkor is csak az ún. szabadabb pályákon. Arra törekedtek, hogy ügyeikbe ne avatkozhasson senki, és mozgásukat ne korlátozzák a patrónusok. Az iparosságnál kevésbé rendszabályozottnak a mezőgazdasági árutermelés látszott.

Az újrakezdők idősebbjei a hetvenes évek közepétől nadrágszíjparcellákkal, tehenekkel, lovakkal vacakoltak – régi minták alapján, konzervatívan és kitartóan. Bár a reménylett gazdagságot nem érhették el, élvezhették az évtizedek óta nélkülözött függetlenséget. Az érvényes agrárpolitika és agrárpiac nem kedvezett a tőkefelhalmozásnak, és a haszon termelésbe való visszaforgatásának sem. Az önállósodó gazdaréteg a nyolcvanas években szabadult ki e vacakolás kereteiből: ekkor lépett a pályára az ötvenes években született nemzedék. Az iskolázott és törekvő fiatalok a hagyományos gazdálkodást vegyes vállalkozási formává alakították, és az ügy érdekében sikerrel szorgalmazták a rokonok összefogását. A magángazdálkodó és kereskedő gazdafiúk társasága a nyolcvanas évek végén már önsegélyező érdekcsoport, amelynek támogatásra, sőt kirekesztésre is van ereje. Mintha nagyapáik elitszerepét formázták volna.

(A nagyapák korából való elitstílust nem kedvelték. A viselkedés régi asszonyi mintáit inkább a vezető elvtárs- és iparosfeleségek némelyike követte. Ők szívesen hírelték, hogy mennyi gonddal-bajjal jár a községvezetés vagy az üzletmenet, s a bokros teendőkből mi minden hárul személyükre, és mi minden múlik rajtuk.)

A gazdag falusiakból épülő új elit még nem feltétlen ura saját helyzetének. Elsősorban a gazdáknál fesztelenebb iparosság zavarja a címzetes vezetők köreit és "jó ízlését", és nem veszik egykönnyen tudomásul, hogy vannak már náluk előbbvalók. A hatalmi szankciók helyett ún. jogi eszközökkel próbálják kifejezni rosszallásukat.

A korszak egyik legmozgékonyabb és nevezetesebb kisiparosa "hideg" Szabó István kőművesmester volt; szaktársaihoz hasonlóan a téesz melléküzemágában edződött az iparos létre, egy ideig brigádvezetőként tevékenykedett. Pályáját kamaszos szófogadatlansággal kezdte; a családi döntés ellenére választott szakmát. Famíliájában már nemzedékek óta szokás volt, hogy egy fiúgyermeket parasztnak hagytak, a többi kőművesnek vagy szabónak mehetett. Kőművesünket két nagybátyjához adták szabóinasnak Budapestre, tőlük egy év inaskodás után megszökött, és 1958-ban a maga kedvére kőművestanulónak jelentkezett Egerbe. Végzett szakmunkásként egy állami építővállalat kőművese lett. Észak-magyarországi munkahelyeken, majd Egerben dolgozott, és amikor felfutott a besenyi téesz melléküzemága, visszajött a faluba. 1970 végén kilépett a téeszből, és 1971 januárjában váltott iparengedélyt. Ugyancsak a téeszből szabadult Lehó Antal ács kisiparos, akivel Szabó István 1975-től 1983-ig közös munkákra szövetkezett. Szinte kizárólag állami közületi megrendelésre dolgoztak. A kőműves a nyolcvanas évekre "milliomos" lett, állandó megrendelője a megyei műemlék-felügyelőség. Templomok, régi egyházi épületek restaurálását vállalta, kb. két tucat alkalmazottjával. Nagyvonalú, mondhatni, nagyvilági életstílusa, megyeszerte híres mulatságai bosszantották a puritánkodó falusi vezetők némelyikét, de a hatalmi kötözködésektől szakmai jó híre, párt- és vadásztársasági tagsága megmentette. Egy akció volt csupán, aminek ürügyén a hatalmi apparátus szívesen "kivonta volna a forgalomból". Erről a durva közjátékról mesélt Lehó Antal ács kisiparos.

– Mit bizonyítottak a számlák?

– Itt a községben milyen visszhangja volt az ügynek?

Az ácsot és a kőművest felmentették a vádak alól, és a per után külön utakon jártak. Ha lehet, így még sikeresebbek voltak, mint annak előtte. A falu első "maszek" vendéglátóhelyét (egy eszpresszót) Lehó Antal ács nyitotta. Szabó István, a kőműves Füzesabony szélén motelt épített. Az évtized második felében más iparosok is szert tettek forgótőkére.

Az iparosság a gazdarétegből származó vállalkozóknál egy generációval korábban lépett a porondra. Amire a tradicionális elit unokái kereskedést merészeltek nyitni, a kisiparosok a maguk üzletmenetének folytatása mellett már gyermekeiket indíthatták a vállalkozói pályán. Az iparosok nemcsak a pénzcsinálásban szereztek gyakorlatot, de jártasak voltak a különböző hivatalos intézmények, hatóságok, valamint az állami és szövetkezeti cégek világában is. A faluban úgy mondják, hogy ők minden szinten "tárgyalóképesek". Ugyanekkor a gazdafiúkból lett vállalkozók kitüntetett célja az önállósodás, a társadalom intézményeitől való függetlenedés.

Mit szólt a falu ezekhez a karrierekhez? Lettek-e az újgazdagok "köztiszteletben állók"? A "túlgazdag" kisiparosok erkölcsét, tisztességét gyakorta kétségbe vonták, vélhetően minden rosszízű pletykát elhittek róluk, de azt elismerték, hogy ügyes, szorgalmas emberek. Az átlagpolgárnak talán imponált is gazdagságuk, ámbár ezt nyíltan senki sem fogalmazta meg szívesen, érdemként legalábbis semmiképpen. A gazdavállalkozókat kritikusabban szemléli a falu. A virtust becsüli, de a gazdálkodási ambícióknak nem nagy a becsülete. A vegyes váltógazdaságot fiatalos "hebehurgyaságnak" látja, a gazdagodás jeleit pedig "kulákosnak".

E két csoport kapcsolata a generációs különbségek miatt felszínes és indulatmentes. Az új gazdák barátai talán az iparosok vállalkozó gyermekei lehetnének. De egyelőre nincs barátság; a közfelfogás szerint az iparosgyerekek nem a maguk kockázatára és képességei szerint költekeznek és produkálnak, hanem az apjuk pénztárcájából.

A hivatalban lévő hatalmi elit és az iparosság viszonya csak barátságos, de nem baráti. A gazdavállalkozók ragaszkodnak a három lépés távolsághoz, és nem tagadják az utókommunisták iránti ellenszenvüket.

A köznapi szóhasználatban az elit melléknév is, főnév is lehet. A nyolcvanas években jó előmenetelű iparosok és gazdák érdemesek az elit jelzőre, de milyen az az elit, amelyik ugyanekkor alanyi értelemben az? A közállapotok és a falukép látványából ítélve az elit jelzőként is illik a faluvezetőkre. Ha egy földművelő mindig gondoskodással ünnepli a föld születésnapját – vagyis akkor vet és arat, amikor eljön az ideje –, a közvélemény kiváló gazdának ismeri el. De milyen ember kell legyen a párttitkár, a tanácselnök vagy a téeszelnök, hogy feladatait közmegelégedésre tudja teljesíteni?

Besenyőtelek három vezéralakja a sztalinizmus idején diktátor volt, a konszolidált Kádár-korszakban többet támogatott és tűrt, kevesebbet tiltott, tehát három évtizedes uralkodása alatt a faluban nem állt meg az idő. Stílusuk megfelelt a mindenkori politikai divatnak, rendszerint ezért élvezhették feletteseik támogatását. A siker hármójuk közös produkciója volt, eltérő személyiségük és kapcsolatrendszerük szerencsésen kiegészítette egymást.

A párttitkár volt a falu számára a legrejtélyesebb személy, s egyben az az ember, aki minden ügyben-dologban igazságot tett. Alkalmanként két társa intézkedéseit is korrigálta. Nem lehetett lekenyerezni, befolyásolni, kétes ügyekbe belekeverni.

A téeszelnököt jósága miatt kedvelték. Kenyérre lehetett kenni. Ha ő valakinek már nemet mondott, az igen nagy szó volt... igaz, hogy elszunyókált a gyűléseken, de hát alacsony volt a vérnyomása, meg a pálinkát is szerette...

A tanácselnök szervezőkészségéről, talpraesettségéről volt nevezetes. Mindent el tudott intézni, és szinte "minden szinten" megtalálta a pártfogókat. Vezetőtársaival ellentétben támogatóit a cselédtanyákról elszármazó káderek között kereste, nem a besenyi születésű funkcionáriusok körében. Ha egy régi tanyáscseléd fia megindult a politikai vagy gazdasági szamárlétrán, vele a tanácselnök konzekvensen "tartotta a kapcsolatot", sőt a sikerember baráti körét is kihasználta. A vezető politikusokat és a gazdasági hatalmasságokat ugyanúgy megnyerte a közös ügyeknek, mint a besenyi lakosságot. Lelkes közmunkái mellett nem volt súlya a szóbeszédnek, miszerint a helyi kisiparosok "túlontúl" jó emberei, és a közpénzen vásárolt építőanyagok nem mindig közcélokra fogynak el.

A faluban tehát évtizedekig az igazságosság, a jóság és az ügyesség hármas egysége uralkodott. Harminc esztendő múltán (már koruknál fogva is) letelt a mandátumuk. Elsőként a jóság (a téeszelnök) hullott ki, másodikként az örökmozgó tanácselnök. Utolsónak a párttitkár hagyta el a pályát, aki mindig és minden irányban meg tudta őrizni az elfogulatlanság látszatát.

A triumvirátus kapcsolataival és tranzakcióival lakhatóvá tette a falut: Besenyőtelek út-, víz-, telefon-, üzlet- és intézményhálózatával kiemelkedik a környék falvai közül. A nyolcvanas években elmondható: "a mór megtette kötelességét", tehát elmehet. Végső jótéteményként az utódlásról is gondoskodtak.

A jól nevelt besenyi többség megszokta, hogy a "nép"-telenre fogyasztott demokráciában az utódlás nem össznépi, hanem káderattrakció. A pozíciók elvtársi közösségben osztódnak el, így aztán nincs jelentősége a szavazásoknak és a szakértelemnek sem. Amikor például a téeszből nyugdíjba küldték az elnökválasztások örökös nyertesét, senki sem lepődött meg, hogy az új téeszelnök a régi párttitkár lett. Természetes folytatás volt az is, hogy új párttitkárnak a szövetkezet új elnökhelyettesét tették meg. További folytatásként, amikor a régi párttitkárból lett téeszelnök betegsége miatt lelépett a forgószínpadról, párttitkárutódjából csináltak téeszelnököt. Hasonló színeváltozások zajlottak a tanács berkeiben is. Ugyan kinek jutott volna eszébe e halom evidencia láttán, hogy a vezetőváltáshoz szükséges a népi közreműködés?

A köznép minduntalan fölemlegette az elvtársias közösség kedvezményeit és a pozíciókkal járó előnyöket, a helyüket mégsem akarta elfoglalni. Láthatta, hogy a vezetők létfeltételei nem irigylésre méltók. Szerény fizetésükből és a különböző félhivatalos javadalmazásokból nem előkelősködhettek. A hatvanas-hetvenes évek óta ilyen-olyan szinekúra mindenkinek járt, úgymond állampolgári jogon. A többség megtalálta a módját, hogyan szerezzen külön juttatásokat. A falusi vezetők ebben nem voltak dörzsöltebbek az átlagnál. (Az egyensúly majdnem tökéletesre sikerült. Miközben a vezető ingyen tartotta birkanyáját a téeszlegelőn, a téesztag egyéni földekre hajtotta el a téesztraktort.)

A puritán elvtársias közösség és az erősödő vállalkozók árnyékában egyetlen és osztatlan tömeggé vált a helyi társadalom. Az államszocializmus utolsó évtizedében nem tört fontos pozícióra vagy magas beosztásra, és mesebeli gazdagságra sem számított. Proletár módjára dolgozott, bérből és fizetésből élt, s a mérsékelt havi fixet a második, a harmadik, az ikszedik és a feketegazdaságból egészítgette ki. E bevételekből igényeihez mérten optimális jólétet élvezett. Érzékelte, hogy alávetett, de nem hitte, hogy kiszolgáltatott. Azt vallotta, hogy a létra alsó fokáról még esni is csak kicsit lehet. A túlnyomó többség azonos nívón élt, és az került viszonylag jobb helyzetbe, aki több jövedelmet tudott kipréselni az árnyékgazdaságból. E helyzetből nem tudtak, és ezért nem is akartak szabadulni, elfogadták az adott társadalmi berendezkedést – az elvtársias közösséggel egyetemben.

A békességes tömeg eleinte tűrte, utóbb még támogatta is falubeli vezetőit, de mindvégig megtagadta tőlük a köztiszteletet. Mivel ez régen kijárt a falu elejének, az új vezetők sem kívántak lemondani róla. A kézzelfogható eredményeket (vízvezeték, járda, orvosi rendelő stb.) a lakosság ún. szocialista adományként fogadta, nem a vezetők tiszteletet érdemlő teljesítményeként. A többség annyit tudott és látott, hogy az elvtársak szívesen elbóklásznak magasabb körökbe, a faluban pedig kicsinyes históriákban bíráskodnak és intézkednek. Nem fedezték fel a faluvezetőkben azt a kedélyt és nagyvonalúságot, amely errefelé még az alkalmi utcai párbeszédekben is megnyilatkozik. A besenyőtelki "különb" ember hangulatot képes teremteni maga körül. Ennek ideális színtere a mulatság – minél féktelenebb, annál rendjénvalóbb. A háború előtt kevesebb volt a racionális "rendezvény", mint a rendezetlen "irracionális" összejövetel. A jól mulatókról legendák keringtek, s az egyes mulatságokon részt venni társadalmi ranggal járó kötelezvény volt – egyik kötetlen formája a köztisztelet megtartásának.

A mulatság "szocialista átszervezése" az új hatalmat népszerűsítő program része volt. Az első demokratikus találmánynak, a népünnepélynek nincs hagyománya a faluban. A háború előtt a gazdák csak a maguk rovására gavallérkodhattak, nem volt hát általános a nagylelkűség, a kocsmai ide-oda fizetgetés. Annak rendje-módja szerint egy-egy nagyobb munka (aratás, cséplés) befejeztével nem sajnálták az áldomást, de külön alkalmakat nem teremtettek az evés-ivásra. Az újszerű népünnepélyeken mindenki vidáman mulatott ugyan, de tudhatta azt is, hogy a költségek nem az elvtársakat, hanem a közösséget terhelik. A népi vigasságokon az alsóbb néposztálynak birkát tálaltak fel, de azt is csak addig, míg be nem köszöntött a költségvetési szigor. A kevésbé demokratikus rendezvények hosszabb életűek voltak, és nem azért, mert szeretett duhajkodni a szocialista elit. A zártkörű, reprezentatív rendezvényektől vezető pozíciójuk és az őket felemelő rendszer sokoldalú megerősítését várták. Még a hetvenes-nyolcvanas években is érdemesnek látták az összejövetelek fedezetét "kigazdálkodni". A "felsőbb kapcsolatokat" a kezdet kezdetén sikerült megnyerniük a potyavacsorákkal. (Nekik általában borjút szervíroztak.) A falubeliek csodálatát viszont nem tudták kivívni. A magas rangú díszvendégek jelenléte nem keltette azt a néphitet, miszerint ők, a község vezetői mindenkinél különbek a faluban. E rendezvényekről a nagyközönség csak annyit tudhatott, hogy a résztvevők milyen fontos személyiségek. Több nem szivárgott ki, mert a vezetőkkel rokon főzőasszonyok és felszolgálók pletykálkodó kedvét befagyasztotta a pártfegyelem. A régi gazdagok zártkörű mulatságainak hírét szertevitte a népes statisztéria, s a tarka történetek alapján a kívülállók is elképzelhették, milyen az úri miliő. Az elvtársias légkörről nem árulkodott semmi, így különb mivoltukról sem. A falu csak elkülönülési szándékukat vehette tudomásul. Célt tévesztett hát a különrendezvény, ez az oka, hogy az elvtársias közösség a pulpitusok egydimenziós dekorációja maradt.

Az élenállóknál nem volt plasztikusabb a másodvonalbeli vezetők csoportja és a helyi intelligencia sem. A zárt körökbe beléphettek ők is, s alkalmi káderszemlét tarthatott fölöttük az irányadó vezetőség. A mulatságon való részvétel stílusa felért egy teszttel; befolyásolta a pozíciók osztogatását, és ötleteket adott arra is, kit hogyan lehet kormányozni.

A hatalommal lojális végrehajtó apparátust, az intézményvezetőket és az ún. demokratikus testületek vezetőit a triumvirátus a helyi munkapiacról válogatta össze, az együttest az igazodni kész értelmiség egészítette ki. A tanult idegenekből álló intelligencia a helyi patrónusok szemüvegén keresztül szemlélte a falut, a tágabb közösségtől elszigetelten élt. "Jöttmentségük" és pártfogóik miatt közömbösen vagy ellenszenvvel fogadta őket a lakosság. (Mindig felbukkant egy-két tehetséges kivétel, aki erősítette ezt a szabályt.)

A falusi vezetőket és az intelligenciát egységes csoporttá a párttagság avatta. Ha valaki értelmiséginek (orvosnak, pedagógusnak, gyógyszerésznek, agronómusnak) jött a faluba, a kollegiális illemkódexet respektálva belépett a pártba. A párttagság (a hetvenes évek végétől) már nem az eszmei-ideológiai elkötelezettség jele: a tagkönyv nem több, mint egy klubtagsági igazolvány. Engedély arra, hogy például a KISZ, a népfront, a munkásőrség zártkörű bankettjein megjelenhessenek akkor is, ha egyébként semmi közös dolguk sincs a fent nevezett szervezetekkel.

A kötelező gyűléseken szófukarsággal bizonyították, hogy viszontpártolják a vezető patrónusokat. A tanács végrehajtó és egyéb bizottsági ülésein, a téesz vezetőségi ülésein, az áfész, a vöröskereszt, a takarékszövetkezeti elnökség menetrendszerű hivatalos programjain ismerkedett-rázódott össze az innen-onnan verbuválódó faluvezetés.

A társaság nagyobbik fele helybeli születésű volt, és mégis az idegenből érkezett diplomás kisebbség diktálta a civil "módit". A mozgalmas falusi névnapozás szokásával szemben az intelligencia meghonosította a bensőséges névnapi vacsorákat, amikre legföljebb két házaspárt hívtak meg. Az intimitás igényén túl ez azt is jelzi, hogy nem alakultak ki népesebb baráti körök. Az összetartást a közös érdek és nem a közös érdeklődés vagy az ízlés indokolta. Legkevesebb barátot az első számú vezetők szereztek. Miután a nyolcvanas években leköszöntek tisztségükről, még egymást sem látogatták, s a pozíciókat megtartó társaik közül szinte senki sem igényelte barátságukat.

A reprezentatív zártkörű összejövetel, a helyi testületek mulatsága, az összeszoktató hivatalos gyűlés és a barátságápoló kisestély együttesen azt segítette, hogy a résztvevők karriert csináljanak. A nyolcvanas évek vállalkozói rendszerint kimaradtak az ünnepi játékokból. Csupán a testületi mulatságok és a kisestélyek alkalmi vendégei voltak, így esélytelenek arra, hogy a gazdasági teljesítményüknek szóló tekintély beemelje őket a közhatalomba. Különben is, a triumvirátus nem úgy tervezte, hogy örökébe a kor újgazdagjai lépnek, hiszen a harminc esztendő nehezebbik felében épp a gazdagok nyomainak eltüntetésén szorgoskodott.

Az utódlásra esélyesek körét a kontraszelekció határozta meg. A megbízhatóságot jutalmazó káderpolitika következtében nem a legjobb pedagógiai és vezetői képességekkel bíró személyből lett iskolaigazgató, mint ahogy nem a szakmai tudásával kitűnő agrárszakember állt a termelőszövetkezet élén sem. Nem érvényesültek hát a szakmai szempontok; ha akadt is a faluban valamely pozícióra alkalmas szakember, nem pályázott vezető tisztségre. A nyolcvanas években a reformkommunista szellemű, falun kívüli politikai főhatóság már szeretett volna színvonalas szakembereket látni az intézmények élén, de a falusi vezetők nem tudták (nem akarták?) e kívánságot teljesíteni. Az intézmények vezetői tehát továbbra is szerény képességűek és/vagy konzervatívok (bár képzettek), talán egy-kettő ha akad, aki szakmailag kiváló.

A leköszönő elit a legjobb asszisztensek közül választotta ki utódjait; a jól nevelt és konform tanácselnököt, vb-titkárt, téeszelnököt és iskolaigazgatót. (A párttitkárság kezdett idejétmúlt funkció lenni.) Az immár jól szituált és illedelmes falu közömbösen fogadta ezt a testamentumot. Az új vezetőknek elfogadható falusi híre volt, nyilvános szereplésük nem sértette az általános közízlést.

Az utódok jelöltkorukban még megfeleltek a helyi szocialista hagyomány erkölcsi normáinak. Tehát mértékletesek és szolidak voltak; nem italoztak nyakló nélkül, nem "hajtották a nőket", nem dézsmálták a közvagyont.

Az erényességet a kiválasztottak csak kinevezésük pillanatáig gyakorolták, hiába a puritán hármas atyáskodása. A rendszer örökéletűnek látszott, és a falusi vezetők az évtized utolján az örökös rendszer adományainak minél kellemesebb és praktikusabb kihasználására törekedtek. Bár valamennyien párttagok voltak, etikájuk és viselkedésük már semmiféle elkötelezettséget nem tükrözött, szólamaikat a divatos reformkommunizmustól kölcsönözték. Politikai-gazdasági feletteseik parancsait és óhajait figyelmen kívül hagyták, mentségük a korszerűen hangzó önállóság. A korábbinál nagyobb élénkséggel gondozták a pénzügyi és a gazdasági irányadó szervezetekkel való kapcsolataikat, ám ezeket elődeiknél kisebb hatásfokkal fordították a közösség javára. A közösségi érdekek relatív elhanyagolása (a fejlett infrastruktúrának köszönhetően) nem volt szembeötlő, mint ahogy az elitmulatságok intimitásának erősödése sem.

Az új falusi vezetők elsősorban bennfentesek, jól értesültek akartak lenni, Arról gyűjtögettek információkat, hogyan lehetne a közvagyont és tisztviselői jövedelmüket legális és féllegális módon gyarapítani. (Célprémiumok, jutalmak, kedvező földbérleti lehetőségek, hitelszerző akciók.) A tájékozottságból nem született cselekvés, még a maguk privát életét sem reformálták meg. Meggazdagodásukat mindössze az jelezte, hogy életvitelüket a faluban leggazdagabb vállalkozókéhoz igazították. Ez a két kaszt a nyolcvanas évek végén (látszólag érdek nélkül) kezdett egymáshoz közeledni. Alkalmi mulatságaikban kerülték a feltűnést.

Az államszocializmus utolsó falusi vezetősége több tekintetben is átmeneti volt. Pozícióit elsősorban azért nyerhette el, mert elfogadta az egykor "vadkommunista" elődök akaratát. Beiktatása után ugyan méltányolta a detronizált szocialista elit praktikus tanácsait, de az idejétmúlt esszmeiséget feladva, energiáit saját helyzetének megerősítésére fordította. Nem számított korlátlan uralomra, feljebbvalóival és a helyi társadalommal egyaránt "kollaborált", kerülte az összeütközéseket. Higgadtan vette tudomásul, hogy már az új helyi tőkések az igazi hatalmasok, és csak idő kérdése, mikor lesznek a törvényes hatalom részesei. E váltásra készülődve "spontán" igyekeztek velük egy társaságba jutni. A felkínált baráti jobbot a gazdaszármazású új gazdák és kereskedők elhárították. (Ez nem volt igazán fájdalmas kudarc, hiszen ekkortájt a gazdák még a gazdagok szegényei voltak.)

(Dormánd, 1990. május)

*

Akarni kell a jobb jövőt, különben sosem jön el. Országosan és általában kitalálják a politikusok a programot, avatott szakemberek kiszámolják, társadalomtudósok megálmodják, hogy mi lenne a jó. Amíg bizonytalan a politikai mérkőzés végeredménye, az állampolgár is ábrándozhat. 1990 tavaszán, az ún. hatalmi vákuum hónapjaiban a dormándiak képzelgéseit szerettem volna megismerni. A mesékből és mesés tervekből kitalálhattam, hogy milyen a falu, de arról egy elbeszélés sem árulkodott, hogy milyen szeretne lenni. A falu jövőjéről mindenki praktikusan gondolkodott. Józanul megállapították, hogy kellene vezetékes gáz, de úgyse lesz. Egy játszótér is kellene, de az se lesz. Szeretnék, ha Füzesabonyból visszakerülne a felső tagozat, de úgyis ott marad. – Semmi sem hiányzik hát a falunak, amiről álmodozni érdemes? – faggattam egy alkalmilag összeverődött társaságot. – Egy tiszta kis presszó, az kellene. Mert mégiscsak példátlan, hogy az egyetlen kocsma, hiába minősítették harmadosztályúnak, még a negyedosztályú színvonalat sem éri el. A kultúrház büféje is kritikán aluli, kicsi, sötét, barátságtalan. Ráadásul hétfőn mind a kettő szünnapos. Régen ez is másként volt. Negyvenöt előtt három kocsmárost és egy csárdást tartott el a falu, és egyik kocsmáros családja sem szűkölködött. Egy presszó jó lenne, de nincs, aki a "mai nehéz gazdasági helyzetben" áldozni merne rá.

A tiszta kis presszó legközelebb akkor jutott eszembe, amikor egy hivatalosan egybeterelt társaságba igyekeztem, és megnéztem a Latinovits-kastélyban az ivót, a kultúrház büféjét. Itt gyülekezett a politika iránt érdeklődő közönség. A Kereszténydemokrata Néppárt aznapra hirdette az országgyűlési választókerület képviselőjelöltjének dormándi bemutatkozását. A kampánygyűlést a büfével szomszédos KISZ-helyiségben tartották. Mennyezetig érő ajtaja a kastély régi stílusát idézte, talán a KISZ-klub tagjai mázolták vajszínűre, 1990-ben már kopott, fényevesztett a festék. Késő délután volt, a helyiséget két spalettás ablak sötétítette. Lakkozott székek sorakoztak a fal mellett, az egyik sarokban néhány törött karfájú, kárpitozott fotel. Egy magas, üres irodai polcon tévé emelkedett, odébb néhány csámpás szekrény és redőnyös polc. Itt-ott billegő állóhamutartók, a falakon szakadt plakátok és pöndörödő oklevelek, cigarettával itt-ott megpörkölt parketta, a szoba főhelyén egy állítható magasságú tanácskozóasztal – egyéb semmi. 1990-ben itt fogadták a "tüchtig" főorvost, a kereszténydemokraták országgyűlési képviselőjelöltjét.

A fal mellett, az iskolásan rendezett sorokban unottan fészkelődtek a munkaruhás, otthonkás dormándiak. Tőlük távol, a másik sarokban sminkelt, fehér blúzos hölgyek feszítettek egyenes derékkal. A férfiak, akikkel néha sustorogtak, hétköznapi, utcai ruhával és lassú, figyelmes bólogatással tisztelték meg az előadót.

A főorvos úr szürke öltönyt, fehér inget és nyakkendőt viselt. Az ing kézelője túlért a zakó ujján, mindenki láthatta a csinos mandzsettagombokat. A puha, fehér kezű előadó mondandóját visszafogott gesztusokkal kísérte, egy-egy mozdulatnál úgy tűnt, most veszi fel vagy le az orvosi gumikesztyűt. Előadása steril volt és kenetteljes. Arról beszélt, hogy vége lesz hamarosan az erkölcstelen időknek. Ha pártja hatalomra jut, védelmezni, óvni fogja a családot, és mindent elkövet majd, hogy békesség és erkölcs uralkodjék a családi otthonokban. A párt jól látja, tudja, hogy a családi béke fő ellensége az alkohol, az alkoholizmus. Aztán meglepő keménységgel ígéretet tett: ha pártja megnyeri a választást, a csillagos égig is felemelik az alkohol árát, és eztán fog eljönni az igazi családi béke. Az antialkoholista propaganda eléggé hosszúra nyúlt, de mindenki tisztességgel kivárta a végét. Eztán felszólították a hallgatóságot, hogy kérdezzen. Egy idős, fehér hajú, kreol bőrű férfi a munkaruhások sorából jelentkezett. A közállapotokat szidalmazva oda lyukadt ki, hogy a főorvos úrnak intézkedni kellene, mert Abony szélén, a Füzes Motelben túlságosan drágán mérik a sört. A szegény ember hétfőn csak oda tud menni, akkor Dormándon minden zárva van. Ha lett volna mód, odasúgom a főorvosnak: ide, Dormándra egy tiszta kis presszó kellene.

A képviselőjelölt válaszát elnyelte a kérdést követő mozgolódás, széktologatás. A fehér blúzos hölgyek megrovóan fintorogtak és pisszegtek a bárdolatlan megszólalóra.

Látszott, hogy ők összetartoznak, és az üvegkancsó fölött szónokló jelölt pártolói. A gyűlés elején azt hittem, hogy a városból jött állandó kísérők. Aztán abból, ahogyan a sör árát sokalló férfit letorkolták, megtudhattam, hogy ez a helyi intelligencia.

Legközelebb az országgyűlési választások első fordulója után találkoztam a helyi értelmiséggel. Véletlenül egy "politikai összeesküvés" közepébe rontottam: egy tanácsi vezető házában néhány tisztviselő és pedagógus konspirált. Miután az MSZP-s képviselőjelölt az első fordulóban megbukott, azt tárgyalták az egykori MSZMP-sek, hogyan lehetne a régi dormándi párttagokat rávenni a kereszténydemokrata jelölt támogatására. Ez a jelölt is kiváló személy, ő is a "mi kutyánk kölyke".

(Az orvosból nem lett országgyűlési képviselő, fél év múlva a füzesabonyiak választották meg polgármesternek.)

"HANGULAT"-EPIZÓD

A kis eszpresszó magányosan fehérlik a sártenger szélén. Egy régi pusztai csárda utódja is lehetne, a bejárattól néhány lépésre a képzeletbeli kocsiállás helyén megviselt piros traktor árválkodik.

A tikkasztó, aszályos nyárban hirtelen jött zivatar áztatta meg a földet, hasznos hát a Hangulat presszó ajtaja előtti sárlehúzó. A helyiség egyik falát beborító poszteren erdei patak csörgedez, terebélyes fákat és bővizű csobogást varázsol a dormándi pusztai panorámába.

A rendezett és tiszta vendéglátóhely 1990 októberének első napjaiban nyílt. Tulajdonosa besenyőtelki testvérpár, egyikük Dormándon él, mert ide nősült. A presszót az újrakezdési kölcsön reményében kezdték építeni, de miközben beszerezték az engedélyeket és az építőanyagok egy részét, megszűnt ez a kedvezményes hitelforma. Kénytelenek voltak az építkezést harmincszázalékos kamatot meghaladó kölcsönből befejezni.

A presszó kezdetben közös üzlet volt, de mivel így nem ment viták nélkül a bolt, a tulajdonosok üzlettársak lettek: a készleteket elkülönítették. Egyik nap a Besenyőtelken lakó fiatalasszony méri a saját maga által beszerzett italt, őt a dormándi testvér váltja fel a maga "külön bejáratú" választékával. Így békés és tiszta üzlet a tiszta kis presszó: kedvelt találkozóhelye az alvégieknek.

Az egyetlen teremből (és raktárból) álló Hangulat fél bevételéből kell megélnie a dormándi házaspárnak. A Dormándra nősült testvérnek a felesége a presszós. Többéves kereskedelmi gyakorlata van, az egyik füzesabonyi ABC-ben volt pénztáros. Régi munkaadója beugró "fregoli" munkakört ajánlott neki, amikor második gyermekének gondozási szabadsága lejárt, de két kisgyerek mellett ezt nem merte elvállalni. A fiatalasszony most a presszó családi üzletrészét vezeti; ő dönti el, hogy milyen áruból mennyire van szükség, hol érdemes vásárolni. A férj csak fuvarozza a feleségét és az árut: a törzsközönség tudja, mikor megy a házaspár áruért, ilyenkor csak déltájban nyitnak. A vendégek kiszolgálása is az asszony dolga, a férfi szívesebben tesz-vesz a házban és a ház körül, ha szükséges, foglalkozik a két kisgyerekkel. Közben talán tervezget valami kedvére való vállalkozást.

A férfi asztalos lenne, de a szakmájában még nem dolgozott. Volt traktoros, sofőr, alkalmi és segédmunkás, sokfelé járt a pénz után, míg önálló családi házuk felépült. Munkájában is önállósulni szeretett volna, ezért vett egy teherautót – fuvarozással akart pénzt keresni. Az autóról a vétel után derült ki, hogy műszakilag elhanyagolt, rendszeres tevékenységre alkalmatlan. A teherautót elcserélte hát egy traktorra. Dormándon sok a kiskert, talán bérszántásból elboldogulna. A traktorral sincs szerencséje: öreg a szerkezet, még nem sikerült hozzá alkatrészt szerezni. Használatlan, munkátlan pihen az utcán. Oldalán fekete-fehér tábla hirdeti az egykori tulajdonos nevét: "Petőfi MgTSz Füzesabony". Éjszakai műszak után a Hangulatban sörözött egy traktoros. Első útjára ő vitte a presszó előtt parkoló traktort – 1970-ben.

*

A Hangulat után nyílt egy új kocsma és több palackozottital-kereskedés, de ekkorra megújult a rendszer, polgármestert választott magának a falu.

Az egyesítés előtti falusi apparátust, a tisztviselőket és a helyi intelligencia maradékát létérdekei Füzesabonyhoz kötötték. A politikai felfordulásban azt találgatták, kik lehetnek és lesznek Füzesabonyban az új vezetők. Úgy gondolták, hogy az ő sorsuk is ezen múlik. Dormánd jövőjével nincs miért foglalkozni, hisz kapcsolt része marad Füzesabonynak. Nem lett fontosabb Dormánd a helyhatósági választások előkészületei idején sem. Röviddel a választások előtt fordult meg az érdeklődés. A fordulat oka: egy régi, a füzesabonyi elitből kiszorított káder dormándi polgármesternek jelöltette magát. Eleinte nem tetszett ez az önállóskodás; minek Dormándnak a függetlenség, elég lenne ide egy másodállásos polgármester. Találtak is a tisztviselők ideális polgármesternek valót. A városi tanács pénzügyesének diplomás fia "fél kézzel" elintézné, amit egy ilyen kis faluban kell.

A választáson három jelölt indult: a rangjavesztett káder, a diplomás fiatalember... a harmadik jelölt "fegyvertelen" volt, pártfogók csapata és mutatós ideológia nélkül. A falu és a központra figyelmes tisztviselőgárda két pártra szakadt – a három polgármesterjelölt között.

A dormándiak az apparátusból kibukott kádert választották meg. A polgármester a győzelmét két körülménynek köszönheti: megérdemli a bizalmat, mert a pártállam áldozata, a feladatra pedig húszéves közigazgatási praxisa teszi alkalmassá. 1962-től 1982-ig dolgozott a tanácsi apparátusban. A hatvanas évek végén Dormánd, a hetvenes években Füzesabony tanácselnöke volt, még abban az évben is, amikor Dormándot Füzesabonyhoz csatolták. Elnöksége utolsó évei pereskedéssel teltek: pénzügyi szabálytalanságok miatt bűnvádi eljárást indult ellene, elítélték, és állásából elbocsátották. Eztán lett a füzesabonyi állami gazdaságban a takarmánykonyha vezetője. 1987-től a füzesabonyi téeszben volt magtáros. 1989-ben a készletek nem megfelelő nyilvántartása és leltárhiány vélelme miatt fegyelmi eljárás indult ellene. A fegyelmi határozatot megfellebbezte a munkaügyi bíróságon. Ügye a helyhatósági választások idején még nem zárult le, akkor több mint egy éve reumatikus panaszokkal betegállományban volt. "Ilyen dörzsölt, tapasztalt polgármester kell nekünk" – mondogatták a választás után a dormándiak.

Politikai pártok a képviselő-választáson sem indítottak kampányt. Volt ugyan köztudomásúan MSZMP-s érzelmű induló, de a régi párttagok inkább ellene, mintsem mellette agitáltak, az új MSZMP pedig nem alakult meg. A jelöltek egy részét a füzesabonyi apparátus pártfogolta, de a megválasztott testület vegyes összetétele a lakossági közakaratot is kifejezi. Képviselő lett két gépkocsivezető, egyikük korábban KISZ-titkár és a tanács vb-tagja volt; a füzesabonyi téesz főkönyvelője (egy füzesabonyi pártbizottsági munkatárs özvegye); a falu legnívósabb szobafestője (az óvodát létesítő néhai tanácselnök fia), egy munkanélküli mezőgazdasági gépszerelő, aki éveken át sertéshizlalással és tápértékesítéssel foglalkozott. A nyugdíjas téesztagnak és a helyi ABC helyettes vezetőjének nem voltak politikailag, gazdaságilag értékelhető érdemei. E testületből talán a széles körű üzleti kapcsolatokkal rendelkező szobafestő kisiparos az egyetlen, aki a megújult világgal szemben is képes a falu érdekeit érvényesíteni.

A polgármester előéletét, a falusiak korábbi véleményét, valamint a kisközségek pénzügyi lehetőségeit ismerve nemigen hittem, hogy ez az önállósulás a falu javára válhat. De a falu haladt és gazdagodott, tehát a pártállamban szerzett tapasztalat haszonnal fordult az új demokrácia javára.

LELTÁR(-RÉSZLET)

A polgármester hivatalba lépése előtt a község néhány utcájából hiányzott a vezetékes víz: 1992-ben mindenütt van. 1990-ben arról panaszkodtak a dormándiak, hogy csak a központ Füzesabony lakói jutnak vezetékes gázhoz. 1991–92-ben Dormánd utcáit is feltúrták, és 1992 végén megindult gázszolgáltatás. A lakosok mintegy hatvan százaléka igényelte a vezetékes gázt.

Még a füzesabonyi városi tanács kezdte az iskola bővítését, a dormándi önkormányzat sikerrel és idejében befejezte. Felújították az óvodát. A szakipari munkák jó részét helyi kisiparosok végezték el. A község közepén álló régi, ütött-kopott elöljárósági épületet átépítették, tatarozták, itt rendezkedett be a polgármesteri hivatal. Egy frissen átalakított helyiségébe költözött át a kastélyból az orvosi rendelő.

A régi rendelőből, amely a máig elhanyagolt külsejű Latinovits-kastélyban volt, sportöltözőt csináltak. Mert a polgármester jóvoltából a sportkör is újjáéledt. A választások előtt a dormándiak lelkesülten meséltek a hetvenes évek híres-neves kézilabdacsapatáról: közóhajra megint működik a szakosztály, mindenki büszke a kézilabdások új sikereire.

A sportkör tiszteletdíjas gondnoka a képviselő-testület egyik tagjának édesapja. Az önkormányzat felmondott a kultúrház gondnokának. A kultúrház amúgy sem működik, ott csak egy kocsma és a sportkör üzemel. Meg aztán most nem jó káder a régi gondnok, ő volt az egyetlen bátorságos személy, aki újjá akarta szervezni az MSZMP-t.

A polgármester kormányzása alatt átmeneti veszteség is érte a falut, két-három évre bezárták a Remenyik-emlékszobát, és megszüntették az emlékkiállítás gondnokának státusát. A műemlék jellegű épület felújítása lassan haladt, talán a Remenyik-kúriába újfent beköltözött mezőgazdasági szövetkezetnek köszönhető, hogy az építkezés befejeződött, és a kiállítást 1994-ben újra megnyitották. Az emlékszobának nem lett új gondnoka, a régi gondnok volt Dormánd utolsó pártállami párttitkára. Az érdeklődők a polgármesteri hivatalban kaphatják meg a kulcsot. Rendszeres nyitva tartás nincs.

A polgármester nem politizál, de híve az élénk közösségi és társadalmi életnek. Kezdeményezésére megalakult a polgárőrség, a 62 polgárőr parancsnoka a képviselő-testület egyik tagja, a szobafestő kisiparos lett. A szervezet tagjai éjszakánként rendszeresen "járőröztek" a községben. Ha a polgárőr férfiaknak más elfoglaltsága akadt, mentek a feleségek. Jó kis társaság jött ott össze – mesélték a polgárőrök, még két bankettet is tartottak. A szervezet 1991 húsvétján alakult, s 1992 márciusában feloszlott.

"Nem hivatalosan" azt beszélik, hogy a csapat néhány őr veszekedése, családi perpatvara miatt robbant fel. A hivatalos verzió: rendfenntartásra a rendőrök alkalmasabbak.

Dormándon a besenyőtelki őrs két járőre vállalt szolgálatot. (Talán a bennfentesség is oka e változásnak: a polgármester fia rendőrtiszt. A választások előtt munkanélküli volt.)

A helyi hatalom helyi ellenzéke is megszületett, az új rendszer országos mutatványának mintájára. A faluban, ahol az államszocializmus évei alatt minden házra jutott egy MSZMP-tag, 1992-ben a Kereszténydemokrata Néppárt alakult meg, ideológiai nóvum nélkül és kormánypárti elhivatottsággal.

A pártelnök egy nincstelen, ötgyerekes napszámos fia. Apja a földosztáskor hat holdat kapott, és az állami gazdaságból ment nyugdíjba. A pártelnök utolsó munkahelye egy jászsági téesz volt, a sertéstelepet vezette, amikor 1990-ben, ötvenhárom éves korában leszázalékolták. A rendszerváltás kezdetétől élénk szereplője volt a közéletnek: tagja lett annak a füzesabonyiakkal közös egyeztető fórumnak, amely kijelölte a kárpótlásra szánt földeket. Eztán az ő kezdeményezésére alakult meg Dormándon a hattagú földrendező bizottság, élére egy közeli téeszben elnökösködő dormándi mezőgazdászt választottak. A kereszténydemokrata szervezet helyi megalapítói a földosztó bizottság tagjai voltak. A pártvezetőség öt tagjából négyen nyugdíjasok. 1993-ban a pártnak huszonkét tagja van, a többség nyugdíjas vasutas, bányász, téesztag.

A pártelnök az önkormányzat ún. ügyrendi vétségei miatt gyakorta protestál a köztársasági megbízott hivatalában, a földművelési hivatalnál és megyei pártfeletteseinél. Úgy látszik, feledhetetlen az állampárt hatásmechanizmusa, és ebben nincs jelentősége annak, hogy a pártelnök 1960-tól tagja volt az MSZMP-nek. Minden párt célja, hogy a hatalmat kézben tartsa – fejtegette az elnök, amikor 1993-ban találkoztam vele.

1990 előtt Dormánd politikai személyiségei az országos példáknak megfelelően iránymutatók voltak az átlagpolgár számára. Ők határozhatták meg a "haladási irányt", s módjukban állt büntető szankciókat foganatosítani. A rendszer változása egyúttal azt is jelentette, hogy nincs többé egyetlen és kötelező menetrend, az új párt mégis a régi "megmondhatók" erőfitogtató stílusát próbálgatja. S ami megint csak maradandó: Dormándnak az új rendszerben is egy párt jutott.

A dormándiak ma büszkék a választás óta javuló körülményekre, s úgy érzik, hogy a falu az utolsó tíz esztendőben gyarmat volt. Hiszik, hogy csodákat tett az önkormányzat, holott csak olyan viszonyokhoz segítette a falut, amelyek a szerencsésebb sorsú falvakban a hetvenes-nyolcvanas évek óta az alapvető létfeltételek tartozékai. A kilencvenes évek elején állami pártfogással országszerte javult a kisebb települések közműellátása. A helyi önkormányzaton a kivitel színvonala és ütemezése múlott. A vezetékes gáz bűvöletében, a kereszténydemokrata exönkéntes rendőr kocsmai herflizése közepette alig vehetők észre az apró tökéletlenségek. Megalakult a földosztó bizottság, de a földárverések forgatókönyvét egy kis érdekcsoport állította össze. Saját téeszt álmodik a falu, de az új szövetkezet csak két dormándi család vállalkozása, s a tagok többsége füzesabonyi, az elnök egri. Csak remélni lehet, hogy nem fordul át a dormándi határ szervezkedő idegenek kezébe. Van új iskola, de csak a gyerekek felének, a felső tagozatosok Füzesabonyba buszoznak ma is.

Az öregeknek nincs már napközi otthona, s egyre kevesebb nyugdíjas tudja kifizetni az ételhordós, dráguló közétkeztetést. Volt egyszer egy polgárőrség, és önálló csapattal indulhatnak a tűzoltók területi versenyén – ennyi jutott a meghirdetett demokráciából Dormándnak. Az első szabad választások óta önfeledten veszik birtokba az eddig nélkülözött kváziszocialista vívmányokat.

A vívmány azért vívmány, mert nem jár mindenkinek. Még a demokráciákban sem, mert ott is vannak egyenlőbbek a többi egyenlőnél. A vívmány Dormándon a luxus birtoklása, a kilencvenes évek elején például a vezetékes gáz. A demokrácia jele, hogy a lakosok hatvan százaléka igényelte a "bekötést", s ez akkor nem lenne luxus, ha minden igénylő házában tempósan mozogna a gázóramutató. De mivel nem mozog, nincs a "bekötöttek" közt egyenlőség; a nyugdíjas, a munkanélküli és a hasonlóképp romló életszínvonalon élő családok fával, szénnel (is) fűtenek, ha muszáj fűteni.

A középosztálynál jó meleg van; az ő igényességüket követte a többség, amikor a gáz bevezetésére áldozott.

A gyámság évei alatt a dormándiaknak nem volt módjuk, hogy közös életterüket, a falut alakítsák; erejüket, idejüket és pénzüket a faluból kiveszett úri életvitel megkomponálása foglalta le.

Jól élni, ez a legfontosabb és olyanformán, mint ahogy ezt Dormánd néhai nagyurai tették. Az úri életvitelről szóló helyi legendák hatását a falut is megérintő fogyasztói mentalitás megsokszorozta. A fogyasztás egyszerre volt cél és mutatvány.

A nyolcvanas években Dormándon még nem volt olyan általános jólét, amiben az úri életvitel megvalósulhatott volna. A legmagasabb nívón a középosztály élt, egy olyan társadalmi csoport, amely nem a klasszikus osztályszempontok szerint alakult ki. Azok tartoztak ide, akik olyan külsőségek közt és úgy tudtak élni, ahogy a többség hiába szeretett volna. Általában tehát nem a képzettség, a foglalkozás, a gazdagság vagy a gazdasági teljesítmény volt az elsőrendű érték. Az lehetett irigylésre és követésre méltó, aki profi (úri) módon tudott élni a megszerzett javakkal.

A reprezentációban példás középosztály jövedelme a helyi falusi átlaghoz képest magas volt, a nyolcvanas évek végéig biztatón emelkedett. Az állami és szövetkezeti szektor felbomlásával, illetve átalakulásával egy időben romlani kezdtek a középosztály életkörülményei. Az infláció és a munkanélküliség őket nem érintette olyan mértékben, mint a többséget, de anyagi helyzetük és munkaviszonyuk minősége veszélybe került. Tehetetlenül és tanácstalanul várták a jövőt. Korábban haszontalan volt összefüggést keresni a termelési haszon és a fizetés között, és úgy látszott, ezentúl sem a munka termelékenységén múlik az, hogy ki mennyit keres. A gazdasági élet változásának jeleiből arra következtettek, hogy most sem lehet majd csak munkából megélni, ezért a termelés kérdései iránt érdektelenek maradtak. Így aztán, mint a janicsárok, csak az osztogatókra és a fosztogatókra figyeltek. Az ismerős munkaadóktól független termelés nem volt inspiráló alternatíva.

1990-ben, a kurzusváltás kezdetén ez a középosztály konfliktusok közepébe cseppent. Úgy evickéltek, mint tejben a légy.

A választási ciklus félidejére sikerült kilábalniuk – nem úgy a reprezentációban alábbvaló többi dormándinak.

A TÁPOS ÉS A SZÓDÁS, A BOLTOS ÉS A SZOBAFESTŐ

"Építnék házat, melyben öt szoba lenne, hozzá egy fürdőkamarám, és fürdőkádban lábamat áztatnám. Nagy, széles márványlépcső, egy, ami felvisz, s még egy, mert lefele is kell, és kell még egy, hogy bámulják csupán..." Erről ábrándozott Sólem Álechem tejesembere... – tűnődöm. Kerülgetem a háznak támaszkodó trapéz formájú építményt, amelynek utcai és udvarra néző oldalán is egy-egy lépcső vezet a trapéz tetejére, a teraszra. Az udvaron két kutya lármázik, de a lánctól nem érnek el a házig, így megkereshetem a harmadik lépcsőt is; az épület hátsó frontjához illeszkedik. Öt szoba talán mégsem fér ebbe az épületbe, és márvány sincs sehol.

Az ajtók egyike sem nyílik. Egy garázsforma melléképületen tábla hirdeti, hogy itt található az ÁFÉSZ takarmány- és tápértékesítő telepe. A háromszobás, szépen berendezett házban Simon József, a (másodállásos) szódás lakik a feleségével, Évával, aki a füzesabonyi ÁFÉSZ helyi felvásárlója. A lakályos, hallnak is beillő előszobában sok vendég és üzleti ügyben betérő látogató szokott megfordulni, de amikor első alkalommal ott jártam, a házaspárt nem találtam otthon, csak a kislányukat. 1990 márciusa volt.

Az ide-oda ugráló kutyák mögött Helga rózsaszín kismalacokkal játszott. A kerítésen át kezét a pofájukhoz dugta, így próbálta őket magához édesgetni. Egyik ketrectől a másikhoz lépve mondogatta, hogy melyik csapat mikor született. Aztán a kutyákról mesélt. Azért tartanak kettőt, mert sok errefelé a betörő, még egy hete sincsen, hogy kirabolták a kertjük végéből idelátszó ABC-t – az idén már másodszor. Hogy anyja, apja hol lehet, nem tudja, bátyja a gyepre ment, a nagyokkal bográcsoznak, őt, mivel még csak második osztályos, mindig elhessegetik.

Nekivágtunk a falunak, hogy megkeressük a szüleit. Helga útközben arról beszélt, hogy egy öreg, fehér autójuk van, amit újra cserélnek nemsokára. A malacokat, sajnos, eladják, az autó árához kell az a pénz is.

Jóska és Éva baráti körben töltötte az estét: Ferinél és Jutkánál vendégeskedtek. Autójuk a főutca közepén, Angyal Feriék kocsibejáróján állt, a terméskővel díszített, nagyablakos ház előtt. Este nyolc óra volt, már sötétedett, mire Helgával idáig értünk. A ház lakói és Helga szülei a tágas, cserepes virágokkal gazdagon megrakott előszobán át a konyhába invitáltak. A háziasszony poharakat vett elő: a konyhaszekrény alsó polcáról vörös- és fehérbort, saját termésű pálinkát, konyakot, három-négyféle likőrt, vermutot rámolt ki a mosogató mellé, majd kívánság szerint sorban töltött.

A két fiatalos házaspár nem hasonlított a korábban megismert dormándiakra. Egyikőjük sem viselt tréningruhát, otthonkát vagy cejgnadrágot. A férfiak vasalt ingben és nadrágban támaszkodtak az asztalra. A hölgyek ápolt frizurája fénylett, arcbőrük szolid kozmetikáról árulkodott, lábukon márkás edzőcipő.

Ezen az estén közös szórakozásaikról, kedvenc időtöltéseikről meséltek és hasonló szokásaikról, amelyek erősítik barátságukat. Mindent mutatósnak szeretnének maguk körül; házukat, bútorukat, ruhájukat. A nők visszatérő témája volt a hízás, a fogyás, a haj színe és hosszúsága, a butikok és a "KGST-piac" választéka.

Nem telik el nap, hogy ne találkoznának, programjaikat mindig egyeztetik. Életelveik is egyformák. Minden döntésük egy elképzelt, ideális családi békét szolgál. E béke feltétele, hogy a családban mindenki kapja meg, amit kíván, s e kívánságok mintegy a járandóság szintjére emelkednek. Az asszonyok szórakozása a vásárolgatás, a férfiaké az iszogatás. A férfiak elnézik a költekezést, az asszonyok az alkalmi (lehetőleg zártkörű) poharazgatást. Mindkét családban két-két általános iskolás korú gyermek van, nekik is vannak járandóságaik. Feriék fia például lovat akart magának. Apja jobb iskolai osztályzatokat kért cserébe. A fiúnak nem volt kedve többet tanulni, inkább lemondott a lóról. A bizonyítvány maradt olyan, amilyen, a lovat mégis megvették.

Fontosnak tartják, hogy a családi élet erkölcsös legyen, még a látszat sem szenvedhet csorbát. Erre a szabályra példa Éva pályamódosítása. Amikor férjét megismerte, gyors- és gépíróiskolába járt. Jóska rábeszélte, hogy ezt az iskolát hagyja ott, mert a hosszú körmű titkárnők mind léhák. Az erkölcsösséggel az még összefér, hogy az asszonyok női szemmel minősítsék a körükben megforduló férfiakat. Néha azt is kimondják, ha valamelyik férfi megérne "kétheti ajtócsapkodást".

A zökkenőmentes háztartás, az ételek, italok választékossága nélkül nincs jó családi közérzet. A kajának, annak meg kell lenni, az szentírás nálunk, akárhogyan is van. Ha erre sem jut, minek dolgozunk? Megesszük, megisszuk, amit megkívánunk. Semmit sem sajnálunk magunktól.

Az igényesen terített asztalra, a fényes jogingra, a hobbilóra pénz is kell, s a két házaspár 1990 tavaszán ebben még nem szűkölködött, bár érzékelték, hogy munkahelyük, státusuk számukra előnytelenül alakul. Még Feri, a szobafestő is reménytelen jövőre számított. 1985-ben lett önálló kisiparos, azóta volt ideje és módja megismerni a szabadpiaci, üzleti viszonyokat. Nem lesz ez jobb, csak rosszabb, pedig most is szegények vagyunk – bizonygatta, holott családi jólétről tanúskodó otthon vette körül. Sokat beszélt a kisiparos kiszolgáltatottságáról, az állam méltánytalan bánásmódjáról, adópolitikájáról. Azt fejtegette, hogy az állam a törvényeivel is a szegényebbet sújtja. Ő például annyi SZTK-t fizet, mint Besenyőtelek legmenőbb kőművese.

Felesége, Jutka az ÁFÉSZ helyi ABC-jében dolgozott. Amikor munkaadója egyre-másra bérleti szerződésbe kezdte kiadni a boltjait, a "tápos" Évával összebeszéltek, hogy ők is belevágnak. Aztán hónapokig folyt a férjekkel a csata, de mire győztek az asszonyok, az ÁFÉSZ-központ egyik dolgozója már kivette "előlük" a kiszemelt boltot. 1990-ben azt hajtogatták: jobb ez így, hogy nem sikerült, nyugalmas maradt a családi élet, reggel-délben-este teríteni tudnak a férjnek, gyereknek, s nem kell majd télben-fagyban, hajnalban, este kutyagolniuk.

Terv maradt az is, hogy Jutka nyit egy presszót, e célra átépítik, kibővítik a házukat. Már ötletük előadása közben is az ellenérveket sorolgatták. Sok oka van annak, hogy mégsem vágnak bele. Mert ezzel is bukni lehetne, és akkor rámegy a családi ház; éjszakázni kellene és az nem nekik való, és a legfőbb akadály, hogy nincsen pénzük, s a kedvezményes újrakezdési kölcsönt presszóra már nem adják meg. Tudták, hogy épp akkoriban nyílt Besenyőtelken ilyen kölcsönből egy presszó. De hát ez a besenyiek örök szerencséje, ők mindig hamarább észbe kapnak. Amikor ők kérték a kölcsönt, akkor még lehetett.

(1995 augusztusában Jutka vegyesboltot nyitott.)

A két baráti házaspárt létérdeke 1990 tavaszán a füzesabonyi ÁFÉSZ-hez kötötte, s a többi dormándihoz hasonlóan kíváncsian fürkészték munkaadójuk működését és terveit. Beosztásuk és fizetésük jelentéktelensége miatt igazi közösséget nem vállaltak ugyan munkahelyükkel, de mégsem maradhattak közömbösek, hisz megélhetésük továbbra is a megszokott munkaadótól függött. Látták, hogy az ÁFÉSZ "padlón van", s arról is meg voltak győződve, hogy erről nem ők, a kis fizetésű beosztottak tehetnek. Féltették az állásukat, de ez a félsz nem söpörte el a munkaadó várható összeomlása miatt érzett kárörömet. Nem is gyártottak hát ötleteket munkahelyeik s ezen keresztül a maguk megmentésére sem. Csak passzívan figyelték a "bomlás virágait" – a balfogásokat és az orcátlanságokat.

Jutka, a boltos úgy látta, nem sokáig húzza már az ÁFÉSZ. Majd eladják valakinek ezt a dormándi ABC-t is, és nincs rá biztosíték, hogy kell-e majd az ő munkája az új tulajdonosnak. A szerződéses bérbeadás divatja lejárt, talán valami kft. veszi át ezt a boltot. Így, ahogy most működik, mindenképpen gazdaságtalan. Ő tudná, hogyan lehetne jövedelmező, de hiába, neki úgy sincs helye egy kft.-ben, az a főnökök előjoga.

Az ÁFÉSZ tevékenységi körébe tartozott a gyógynövény-felvásárlás is – kis befektetéssel és nagy haszonnal pénzelt belőle. Éva, az ÁFÉSZ helyi megbízottjaként a gyógynövény, többek között a kamilla begyűjtésével foglalkozott. Kamillavirágzáskor férjével autóba ültek (a sajátjukba), rákapcsolták az utánfutót és irány a határ. A kamillaszedőktől a virágzó mezőben és a saját udvarukon vették át az árut, válogatták, mérték, és zsebből fizettek. Míg össze nem gyűlt egy érdemes mennyiség, a padlásukon tárolták, szárították, teregették, aztán megint rámoltak, vitték a szállítmányt Füzesabonyba, leadták a Herbáriának. Az ÁFÉSZ csak könyvelt és számlázott (nem használt autót, benzint, helyiséget, időt és fáradságot) – a Herbáriától 1990-ben egy kiló kamilla után hat-nyolc forintot kasszírozott, Évának kilónként negyvenöt fillért fizetett.

Éva és a férje, Jóska jól ismerte a területet, a gyűjtőket, a nexus és a praxis sem hiányzott, mégsem gondoltak rá, hogy a felvásárlást maguk is kézbe vehetnék, ha kérnek rá iparengedélyt. Nem tehetik, magyarázták, mert az üzlet beindításához tőke kellene, az pedig nekik nincs. Kölcsönt fölvenni manapság nem szabad, hisz változnak a kamatok. És ha mégsem megy a bolt? Rámehet még a házuk is, aminek kölcsönére nagy keservvel éppen akkor fizették ki a kamat-adót! Besenyőtelken dolgozik ugyan egy maszek gyógynövényes, de nekik minden sikerül, mert az egy "kulákfalu"!

A házaspár "bennfentes" a gyógynövényszakmában, mert Jóska főállásban a Herbária szerszámlakatosa. Ő tudja, hogy amióta "kitört" a rendszerváltás, és munkaadója elnyerte az önálló külkereskedés jogát, a kamilla az egereké. Az egykori monstrum külkereskedelmi vállalat üzletkötői különböző társulásokba tömörülve válogathatnak az exportra éhes vállalatok között. A Herbária magára maradt a külkereskedelmi joggal, de kapcsolatok híján semmire sem megy vele, a kamilla tehát marad a raktárakban. Talán majd négy-öt év múlva, ha hiány lesz a belföldi piacon, zacskókba töltögetik az egérszaros szemetet. Persze ha kitart addig a cég, amire nem nagy az esély – kövér a papírmunka: egy fizikai dolgozóra két adminisztrátor jut.

Jóska szódás másodállása szintén ÁFÉSZ-ügylet. Jóska veszi a szénsavat, a szállításhoz ő adja a kocsit (meg a benzint), és csinálja a szódát. Az ÁFÉSZ-é a gép és az ezerötszáz üveg. Jóska megvehetné az egész berendezést, hogy csak a maga hasznára dolgozzon, de az ezerötszáz üvegből kétszáz jó. Az ÁFÉSZ selejtezni nem akar, a jókat és a rosszakat egységesen hatvanforintos darabárban akarja elsózni. Hogy máshonnan vegyen berendezést, arra nem gondolt. Csak szódásságból nem lehet megélni, szüksége van a lakatosfizetésre és még fias disznó tartására is.

A két házaspár 1990-ben úgy látta, hogy meg vannak számlálva munkaadóik napjai, s őket és kollégáikat munkanélküliség fenyegeti. Mégsem készülődtek munkahely- vagy foglalkozásváltásra, az egyéni vállalkozásokról szövögetett terveikből is hiányzott az elszántság. Még arra se vették a fáradságot, hogy tájékozódjanak az esélyekről. Mintha semmi mást nem akartak volna, csak túlélni a válságos időket. Arra egyikük sem gondolt, milyen lesz az élet a "túlélés" után.

Két-három évvel később a szobafestőnek nem a szegénységről, hanem a gazdagságról volt mondanivalója. Megújult ideológiája szerint az ember értékmérője a pénz. Végre egyértelmű lett a világ, mert aki pénzt tud csinálni, most már nem csak a kocsmában rendelkezhet. Ha akarja, a gazdagnak szava van mindenütt. Feri nem beszélt a kisiparosság pillanatnyi helyzetéről, így arról sem, hogy a választások óta a helyi önkormányzat "udvari" szobafestője és a legügyesebb besenyőtelki kisiparos csendestársa lett. Családja főszereplője a helyi közéletnek. Felesége, Jutka a képviselő-testület tagja, Feri a helyi sportkör intézője, Jutka apja a sportkör gondnoka. Feri, míg létezett a polgárőrség, polgárőr volt, barátjával, a "szódás" Jóskával együtt. Jóska és Éva a gazdasági élet eseménytelenségei közepette tudott "szinten" maradni. 1992-ben az ÁFÉSZ még működött, bár egyre fogyatkoztak üzletei. 1993–94-ben kezdett viharvert egységeitől megszabadulni. Egy újszülött kft. tulajdonába vándorolt át a vagyona, így a dormándi ABC is, a gyógynövény-felvásárlás is. Az ÁFÉSZ örökébe lépett kft. sem lehet túlságosan sikeres, 1994 őszén azt hírelték a faluban, hogy az ABC-t egy privát tulajdonos veszi meg, vagy veszi bérbe. Éva munkaadója 1994-ben a kft. volt, majd mindent ugyanúgy csinál, mint annak előtte. A kamilláért kilónként a korábbi negyvenöt fillér helyett most egy forint ötven fillért kap, a fix fizetése egy fillérrel sem nőtt négy év alatt. Jóska tovább gyártja a szódát, de hogy az ÁFÉSZ helyett a kft. lett a tulajdonos, 1993 decemberében rákényszerült, hogy megvegye a szódagyártó berendezést. 1994-ben már csak a maga hasznára dolgozott, a helyiséget bérelte a kft.-től. 1994 őszén úgy látszott, hogy az ABC vevője a szódagyártó helyiséget is megveszi. Ezután vagy tőle bérlik majd a helyiséget, vagy kénytelenek lesznek otthoni garázsukat kicsempézni, szódagyártó üzemmé alakítani. A Herbária sem "került a padlóra", a gyógynövény ma is keresett cikk – ehhez ennyi a dormándi kommentár. Ez a cég sem változott hát a kormányváltás óta, virágzó ugyan nem lehet, mert Jóska fizetése változatlan (1994-ben 125 forint az órabére.) Fiuk, aki asztalosnak tanult, ennél többet keres egy füzesabonyi kisiparosnál.

1992-ben még tartottak malacokat, ekkor az Újpesti Családsegítő Központ számításai szerint egy négytagú család létminimuma negyvenezer forint volt, Éva és Jóska fix fizetése együttesen a fele sem. Sőt még a hivatalos számítások szerinti létminimumot sem érték el. Arról nem készítettem feljegyzéseket, hogyan-miből tudnak mégis megélni.

Amikor 1992-ben náluk jártam, nagy volt a sokadalom.

A szódás-tápos házaspár portáján nyolc férfi trágyát talicskázott kifele a disznóólakból, felszórták a ház előtt álló szekérre. Egy füles kosárban üveg sörök napoztak, az udvari terített asztalon félig ürített konyakospoharak. A harmadik lépcső feljárójának tövében a villásreggeli maradékát takarították el az asszonyok. A konyhában többfogásos ebéd készült, egy stampedli likőrre beköszönt a sógornő is. Világított a mikrohullámú sütő, a kávéfőző kotyogott, a szomszédasszony resztelni való májjal maszatolt az asztalon. A legfőbb gond az volt, hogyan lehetne följavítani a kissé elsózott húslevest...

1994-ben nem volt trágyahordást megünneplő, bőséges ebéd. Szűkültek a kereseti források, Éváék már csak két disznót tartanak, saját szükségletre, a tápok árának emelkedése miatt nem kifizetődő malacokkal foglalkozni. Ugyanekkor a két család társasági élete kiteljesedett. A szobafestő munkái révén összebarátkoztak a besenyőtelki kisiparos családjával. A barátságot erősíti, hogy ez az iparos, a besenyőtelki Lehó Antal szponzorálja a dormándi sportkört, aminek Feri, a szobafestő az intézője. Az élénk sportélethez a közös utazások, ebédek és vacsorák is hozzátartoznak. A hangulatos sportköri találkozók jó kedvcsinálók a programon kívüli családias összejövetelekre. 1994 őszétől könnyebb lesz a programokat is egyeztetni; 1994 augusztusában Dormándon a telefonhálózat kibővítésén dolgoztak. 105 család igényelt vonalat, körülbelül annyian, ahány munkanélküli volt ez idő tájt a faluban.

(Angyal Ferencné Zurbó Jutka nem jelöltette magát képviselőnek az 1994-es helyhatósági választáson.)

Nem fordított nagyot a dormándi világ kerekén a politika országos színeváltozása. A biztos egzisztenciával induló középosztálybeliek zöme úgy-ahogy kiismerte magát az új viszonyok közt. Élni tudott az új kurzus kézenfekvő adományaival, de az újszerű gazdasági-politikai szándékokat szkepszissel fogadta. Életterveik sértetlenek és változatlanok maradtak. A viszonylagos változatlansággal azok voltak elégedetlenek, akik úgy érezték, ha nem tesznek semmit, a maguk helyzete csak rosszabb lehet. A politikai-gazdasági programok céljainak homályosságát is jelzi, hogy az eredeti helyzetükből elrugaszkodó dormándiak pályamódosítása egymáshoz alig hasonlítható. A rendhagyó kísérletek inkább a múltat, mint a jövőt idézik.

A dormándiak múltjának egyik főszereplője a termelőszövetkezet volt. 1989–90-ben az ország sok más téeszéhez hasonlóan a füzesabonyi szövetkezet működése is akadozott. Egyelőre nem a politikai megítélés, hanem a piac és a garantált pénzügyi konstrukciók megrendülése miatt. A külső bizonytalanságok halmozódása a téeszben belháborúságokat váltott ki. A viszálykodások eredendő oka a téesz szervezeti rendjének kétértelműsége volt. Egyfelől: a szövetkezeti forma tagi, tulajdonosi jogokat szavatolt. Másfelől: az irányítás vállalatszerű volt, ezt követelték meg a politikai és gazdasági célokat összemosó szabályzók és a nagyüzemi, iparszerű technológiák. 1990–91-ben a téeszt a gazdasági szükségállapot fenyegette. A szakvezetők gazdaságosabb vállalatot akartak csinálni, nemegyszer a tagság eddig megszokott jogos (vagy jogtalan) járandóságainak a rovására. Miközben a téeszelnök "gyárigazgatóbb" lett, mint valaha, a tagság feladta alkalmazotti passzivitását, és megpróbálta korlátozni, szabotálni az elnöki intézkedéseket, tulajdonostársként kétségbe vonta a vezetői döntések jogszerűségét. A "nehéz gazdasági helyzet" tehát nem összefogásra, hanem összecsapásra sarkallt. Az indulatok mentén "pártosodott" a szövetkezet. Mire az új kormány hivatalba lépett, az évtizedek alatt bevált illemkódex is a szemétkosárba került.

A dormándi téesztagok munkahelye, a füzesabonyi termelőszövetkezet több mint két éven át forrongások színhelye volt. Távlati érdekek, futó szeszélyek, új és régi sérelmek tolták-vonták a résztvevő közönséget egyik szekértáborból a másikba. Nem találkoztam olyan "bennfentessel", aki a két év alatt következetesen és elfogulatlanul képes lett volna kommentálni az eseményeket. A kevésbé tájékozottak olykor azt sem tudták, hogy éppen kik a harcostársaik.

A szövetkezet metamorfózisának központi figurája Sárközi József, aki 1977-től 1991-ig volt a füzesabonyi Petőfi Tsz elnöke. Ezután nyugdíjba ment, majd 1993-ban a "visszaalakult" dormándi szövetkezet elnöke lett.

Amikor először hallottam, hogy megint lesz dormándi termelőszövetkezet, azt hittem, ez is függetlenségi törekvés; a dormándiak a füzesabonyi téesztől elválva akarnak gazdálkodni. A falu életében ez lenne az első gazdasági társulás – kizárólagosan a dormándiak javára. A falu határának századunk első felében három földesura, a következő negyven esztendőben három téesze volt, de a helybeli földművesek mindegyiknek csak proletárjai lehettek. Hogy törvényes esély adódott az önkéntes társulásra, becsülendő vállalkozás lenne kipróbálni, mire képes a föld és népének tehetsége.

Aztán amint kiderült, hogy a füzesabonyi elnök nyugdíjba vonulása és a dormándi terv közt összefüggés van, sejteni kezdtem: mégsem egészen a dormándiak ügye ez a szövetkezet.

A füzesabonyi változások kora 1990 őszén kezdődött azzal, hogy az elnök Sárközi rendcsinálási kísérletei balul ütöttek ki. A rendszerváltással együtt fellazult a téeszben is a fegyelem, elsősorban a vezetők egy bizonyos részéről, és ezzel kapcsolatban nem úgy mentek a dolgok, ahogy én szerettem volna, meg ahogy el tudtam viselni. Beláttam, ha ide jutottunk, akkor nekem már nincsenek eszközeim.

Az 1991. februári zárszámadó közgyűlés megszavazta, hogy az elnök saját kérésére 1991 decemberében korkedvezménnyel nyugdíjba menjen, és július 1-jétől fél évre az "átlagrészesedés folyósítása mellett a munkavégzés kötelezettsége alól" mentesítették. A főkönyvelő is bejelentette, hogy nyugdíjba megy. A továbbiakban a vezetőség rábeszélésére az elnök és a főkönyvelő nem vette igénybe a felmondási időre a mentesítést, hogy így legalább az "év végéig maradjon együtt a csapat."

A "csapat" maradt, de 1991 októberére megint felforrósodott a hangulat.

A füzesabonyi termelőszövetkezetben 1991 októberében új elnököt választottak. A füzesabonyi születésű új elnök régebben agronómusként már dolgozott a téeszben, utolsó munkahelye a szomszédos Besenyőtelek termelőszövetkezete volt. Innen hívták haza az abonyiak. Szívesen vállalta az elnökséget, mert mint mondta, újabb és újabb próbákra van szüksége az embernek, ha szakmailag minőségi teljesítményt akar produkálni. Az abonyi helyzet kemény erőpróbának látszott, s máig sem bizonyos, hogy az új elnök, Antal László képes lesz-e megmenteni a szövetkezetet, piacon, versenyben tudnak-e maradni.

Antal László 1992-ben már azt is eredménynek érezte, hogy a téesz tartozásait, kintlevőségeit, vagyonát tekintve nem kellett öncsődeljárást kérni. A belső viszályok az új elnök megválasztása után sem csitultak el.

1992 nyarán megkezdődött a füzesabonyi téesz átalakulása. A leadott szándéknyilatkozatok szerint 44 aktív és nyugdíjas téesztag készülődött a füzesabonyitól független dormándi termelőszövetkezet létrehozására. Hogy ki volt a dormándi ötlet gazdája, kívülálló aligha képes kideríteni. Az önállósulási törekvés különösségére a kiválók névsora figyelmeztet. A csoport menedzsere (elnöke, vezetője?) a füzesabonyi téesz nyugdíjas elnöke, Sárközi József. Szintén a nyugdíjas pártolók közé tartozik a valamikori önálló dormándi téesz utolsó elnöke, Godó József. Sárközi és Godó aktív korában ősellensége volt egymásnak.

Mindent az érdekek motiválnak – magyarázta Sárközi –, Godóékkal nagyokat hallgatunk a korábbi konfliktusokról, nem került még eddig szóba. Nekem a Godó gyerekekkel nem volt különösebb gondom, az egyik a kovácsműhelyben dolgozik, a másik anyagraktáros, a menyük az irodán van. Nekem az öregekkel volt vitám, de gondolom, a gyerekekben is volt ellenszenv velem szemben. De most itt a jövő a tét, arról van szó, nem a múltról.

Godó József két fia (egyikük feleségestől) szintén az aláírók között van. Szándéknyilatkozatot tett az elnök egykori sofőrje és annak felesége is.

A kiválók társasága Sárközi szerint ...a krémje a téesznek. A nyolctagú vezetőségből hárman váltak ki, a többiek azok a szakmunkások, akiket a legtöbbre értékeltünk, akik vitték a téeszt. A volt vezetőségi tagokkal beszéltük meg, kiknek érdemes szólni, hogy jöjjenek velünk. Akiknek szóltunk, kivétel nélkül mindenki velünk tartott. Egy se mondta, hogy nem jön, ha ezt szabaddá tettük volna, a nyolcvan százalék eljön. Azok sértődtek meg, akik nem kapták meg a lehetőséget a csatlakozásra.

Az új füzesabonyi elnök szerint is a téesz legjobb munkásai váltak el Füzesabonytól. A kiválók közé olyanok is kerültek, akik 1991-ben éppen Sárközi elnökségről való lemondását szorgalmazták.

Legyen a dormándiaknak téesze – hangoztatták mindannyian. Lássuk hát, hogy az aktív dolgozók lakóhelyét tekintve mennyire dormándi ez az új szövetkezet! Az 1993-ra véglegessé váló tagnévsorban kilenc füzesabonyi és hat dormándi lakos szerepel.

Az abonyi téesz és a jövendő dormándi társulás között 1992 nyarán kezdődtek meg az egyeztető tárgyalások. A szövetkezeti átalakulási törvény ekkor már nem tette lehetővé, hogy bármilyen csoport a dormándi szövetkezet jogutódjaként birtokba vegye a dormándi határt. Az abonyi téesz már nem bánhatott tetszése szerint a földdel; 3500 hektárja az alábbiak szerint osztódott: ezer hektár az ún. részaránytulajdon – azoké az egykori gazdáké, akiknek a földjét a téesz-szervezés befejezése óta földjáradék fejében használta a szövetkezet. Ezekkel a földekkel csak a régi tulajdonosok rendelkezhetnek. A kárpótlási igények kielégítésére 2150 hektárt különítettek el. 173 hektár az államé, ezt korábban állami tartalékterületnek nevezték. A szövetkezetből kiválóknak csak az ún. földalapból mérhető ki föld: a füzesabonyi téeszben egy tagnak harminc aranykorona értékű földterület (kb. másfél hektár) jut. Ezenfelül minden tag és alkalmazott (a nyugdíjas is) részesülhet a szövetkezet ingó és ingatlan vagyonából – ennek értéke a téeszben eltöltött időtől függ. Így a téesztag elvileg meghatározott nagyságú üzletrész, vagyonrész tulajdonosa.

Az új társulás tehát nem kaphatta meg a régi dormándi határt – csak a tagoknak egyenként járó földalapra és az üzletrészre számíthatott. Az abonyi téeszelnök 1992-es kalkulációja szerint a negyvennégy jelentkezőnek (fele nyugdíjas, fele aktív) alig járt több mint nyolcvan hektár, az üzletrész összértéke tizenkétmillió forint. Ennyi föld még szűkösen sem elegendő húsz aktív dolgozó megélhetésére. Az új abonyi téeszelnök 1992-ben úgy gondolta, hogy számításai csak a pillanatnyi helyzetre érvényesek, hisz a törvények manapság nem éppen szavahihetők. Egy apró törvénymódosítás vagy egy rejtett "kiskapu" új lehetőségeket nyithat a kiválók szövetkezete számára. A kiválók ugyanekkor abban reménykedtek, hogy a régi, hivatali körökben jártas téeszelnök majd csak kitalál valamit.

A kiválók dormándi szószólója Nagy János téesztag. A rendszerváltás kezdetén azzal a dilemmával küszködött, hogyan lehetne a maga munkakörülményeit a régi viszonyok rekonstrukciója által megújítani. Mert a régiben szeretett élni és dolgozni.

"ÉN ERRE TETTEM FEL AZ ÉLETEM..."

*

A zajos előzmények után 1992 decemberében illedelmes közgyűlést tartott a füzesabonyi termelőszövetkezet. A füzesabonyi elnök ismertette a tagsággal, hogy a húsz egyéni kiváló tag a maga üzletrésze értékében milyen eszközöket visz ki a füzesabonyi téeszből. A mintegy ötventételes lista közös megegyezés alapján készült el. A közgyűlésen a téesz 554 tagjából 170-en jelentek meg, s egyhangúlag elfogadták a csoportos egyezség útján létrejött megállapodást.

Az egyezséget követően megszűnt a kiválók füzesabonyi munkaviszonya, s megkezdhették önálló szövetkezeti életüket – Dormándon. 1993 elején csak Dormánd volt a biztos pont, ugyanis mint kvázijogutód, a szövetkezet beköltözhetett a Remenyik-kúriába. Ez az épület volt az első dormándi termelőszövetkezeti csoport, a Vörös Hajnal, és az utolsó helyi szövetkezet, a Béke Tsz székhelye is. A kiválók két helyiséget kaptak meg irodának, az egykori Remenyik-emlékszoba kongó kiállítási termének szomszédságában. Az omladozó udvarra napok-hetek alatt átdöcögtek az üzletrészként kiadott gépekkel. Az első hónapokban nem volt telefonjuk, az önkormányzat hónapokkal korábban kikapcsoltatta a vonalat, mert a helyiség takarítója a hírek szerint odajárt éjszaka telefonálni a tengerentúlra. Elmaradt a jogtanácsos 1992-es "karácsonyi ajándéka" is: az új szövetkezet cégbírósági bejegyzése 1994 nyarára történt meg.

Mi a dormándi területet önkényesen is birtokba vesszük. Mikor a gépek egy részét megkapjuk, mi szántjuk a területeket. Szóval ebbe egy jó adag önkényességet beleviszünk – mondta Sárközi elnök az 1992-es decemberi közgyűlés után, de önkényességre alig volt szükség, mert megtalálták a módját, hogyan növeljék a területet. 1993 februárjában tartották Dormándon a második földárverést, amelyen Sárközi licitált a legnagyobb értékű kárpótlási jeggyel, egy valamikor kuláklistán szereplő besenyőtelki nagygazda fia nevében. A besenyi örökös felesége dormándi asszony, innen lehetett az ismeretség. Az új füzesabonyi elnök nyolcvanhektáros jóslatával szemben a Dormándon alakuló szövetkezet az 1993-as gazdasági évben kétszázhetven hektárt művelt.

1992-ben Sárközi biztos volt benne, hogy meglesz az a nyolcszáz hektár, mert a dormándi földterülethez Dormánd községnek ősi joga van. Ezt nem lehet tőlük elvenni. Ez a hit kevés lenne a gyarapodáshoz, de Sárközi még a következőket is elmondta: A dormándiaknak az önkormányzat úgy nyilatkozott, hogy azzal ért egyet, hogy a korábbi Béke Tsz területe kerüljön vissza, és az nyolcszáz hektár volt. Erről a nyilatkozatról Nagy János, a dormándi szószóló 1992-ben még nem tudott. Rejtélyes, ki tárgyalt kivel, hiszen a dormándi polgármester nem épp békésen vált el Sárközitől. A polgármesternek a megválasztása idején munkaügyi pere volt a téesszel, amelynek elnöke akkor még Sárközi volt. Bizonyára ez a konfliktus is úgy merült feledésbe, mint Sárközi és a volt dormándi téeszelnök konfliktusa. Gondolatmenetét követve talán itt is az "érdekek motiválnak". Ha tudnánk, mi Sárközi érdeke, sejthetnénk az általa "menedzselt" emberek jövőjét. Sárközi József Egerben szőlészeti-borászati gazdaságot alapít magának, a hozam várhatóan félezer hektoliter bor. Ebben a kisüzemben van elég teendője, s lesz belőle haszna is. Mi lehet a célja a túlnyomórészt nem dormándiakból álló dormándi szövetkezettel?

Az érdekli, magyarázta, hogy harminc-negyven év agyonirányított vállalati gazdálkodás után hogyan lehet visszavezetni ezeket az embereket, akik nem is ismerték már azt a paraszti életet és gazdálkodási módot. Én még ismertem, még az apám mellett tanultam meg a földművesmunkát. Ezt érzem kihívásnak.

Tehát vissza a kisüzemi gazdasághoz? Ez lenne a célja a dormándiak menedzserelnökének? Mi lesz akkor Nagy Jánossal és a társaival? Hiszen Nagy János azért akart új szövetkezetet, mert a szövetkezetet szerette, csak a régi szervezetet nem szívelte. Ha kisüzemet akart volna, akkor a feleségével és a vejével kiveszi a tagi földet, és családi gazdaságot alapít: "uborkázik, dinnyézik", ahogy eddig is tette a háztájiban. De Nagy János nem önállóságot akar mindenáron, hanem kombájnokat, gépeket maga körül. És a friss tarló illatát, nem a leszüretelt uborkaföldét.

Az idő Nagy János kedvére dolgozott. 1994-re a szövetkezet határa nagyüzemi méretűvé terebélyesedett. Helyzetük jobb, mint ahogy azt az elnök, a tizenöt tag vagy a környezetük várta volna. Ebben a gazdasági évben a szövetkezet 660 hektárt művelt, és 1995-ben már 1100 hektárra tervezték a gazdálkodást. A területet haszonbérleti szerződések alapján művelik: a szerződő felek száma hónapról hónapra nőtt. 1994 nyarán már nem fogadtak újabb jelentkezőket. A szerződő felek többsége nem dormándi, a környék falvaiból jelentkezett több, az anya-téesszel elégedetlen földtulajdonos. A dormándi szövetkezet senkit sem utasított vissza azért, mert más falu határában van a földje, csak egy kikötésük volt; tíz hektárnál kisebb területre nem kötöttek szerződést. Ez persze azt is jelenti, hogy a szövetkezet földjei szanaszét hevernek, és a földárveréskor kiadott térképek alapján nehezen azonosíthatók, ezért csak sok utánajárással, megfeszített munkával képesek megművelni. 1994-ben körülbelül száz haszonbérleti szerződésük volt a mintegy száz tagban lévő területre.

Az új szövetkezet a népszerűségét annak is köszönheti, hogy megkülönböztetett figyelemmel bánik a bérbeadókkal. A bérleti szerződésben ígért járandóság kimérésekor-kifizetésekor a bérbeadóknak elsőbbségük van. Vonzereje a szövetkezetnek az is, hogy többet ad a tulajdonosoknak a földhasználatért, mint a környéken szokásos. 1994-ben aranykoronánként tizenöt kiló étkezési búzát mértek ki, az 1995-ös gazdasági évre tizenhét kilót ígértek.

A szövetkezet földje az önkormányzat jóvoltából negyvenkét hektárral nőtt: megkapták a kárpótlásból visszamaradt állami tartalékterületek művelési jogát.

A gazdálkodást két termeltető és értékesítő vállalat támogatásával-segítségével kezdték el, bankoktól nem kértek hitelt. 1993-ban árpát és napraforgót termeltek, az évet az 54 százalékos aszálykár miatt 104 ezer forintos hiánnyal zárták. 1994-ben búzát, árpát és napraforgót termeltek. A legnagyobb gondot és kiadást a tárolóhelyiségek hiánya okozta, ezt bérelniük kellett. A szövetkezet tagjai 1994-ig fizetés nélkül dolgoztak, csak a tagi földjükért járó terményt vették ki a szövetkezetből. A tizenöt tag 1992 decemberében, miután füzesabonyi munkaviszonyuk megszűnt, a füzesabonyi munkaügyi hivatalnál jelentkezett be mint munkanélküli. A munkanélküli-segély volt az egyetlen jövedelmük. Indulásuk megkönnyítésére mind a tizenöten kérték a "vállalkozóvá válási" támogatást, amely munkanélkülieknek adható finanszírozási forma. Egy második folyamodványukban munkahely-teremtési támogatást pályáztak meg.

Kérelmeiket mérlegelés nélkül elutasították, ugyanis időközben a szövetkezet tagjait feketemunka címén feljelentették a füzesabonyi munkaügyi központnál. E feljelentés miatt 1993 karácsonyára már nem kaptak munkanélküli-segélyt sem, sőt mind a tizenötüket kötelezték hatvanezer forint segély visszafizetésére. Hosszas pereskedés és a megyei munkaügyi központ felülvizsgálata nyomán – bebizonyosodván, hogy a szövetkezettől valóban nem kaptak fizetést – megszüntették az ellenük folyó eljárást. 1994 áprilisára elismerték munkanélküli státusuk jogosságát, s megkapták a kieső hónapokra járó segélyt. Korábbi kérelmeiket mérlegelve a megyei munkaügyi központ – munkahely-teremtési támogatás címén – átvállalta a következő egy évre a tizenöt szövetkezeti tag közterheinek kifizetését.

A helyzet ilyetén rendeződése után Nagy Jánosnak és társainak "csak" dolgoznia kell. 1994-re munkakörülményeik javultak. A Remenyik-kúria gondos tatarozása után az épületből hat helyiséget kaptak meg, a telefonjuk 1993 közepétől működik. Gépeikkel 1994 tavaszán költöztek ki a füzesabonyi téeszből kiváltott egykori állattenyésztő tanyára – munkagépekkel, traktorokkal, kombájnokkal, teherautókkal. A tanya átalakítása közben ellopták egy rakodógépüket. Az ismeretlen tettes az éjszaka leple alatt, árkon-bokron keresztül vontatta el a gépet.

Nagy Jánoséknak nem egyetlen gondja a föld művelése. Sikerre akkor számíthatnak, ha az agrárpiac mindenkori jeleiből legalább annyit kiolvasnak, mint a tolvajok és a feljelentők nyomaiból.

Jobb, mint a kombájnos Nagy Jánosnak, de nem azért, mert kerüli a bú, mint a népdalban megénekelt ősét. Kasza Sándornak, a dormándi juhásznak azért van jó dolga, mert apja, nagyapja foglalkozását a maga kedvére és hasznára gyakorolhatja. Még akkor is kedvét leli a juhászságban, ha egyelőre sovány és bizonytalan a haszon. Tudnivaló, hogy a juhászokat régen sem a vagyontárgyak tették boldoggá, mint ahogy ma Kasza Sándort sem.

A füzesabonyi termelőszövetkezet tojástáncát látva Kasza Sándor a nyájával kimenekült a törékenynek mutatkozó szervezetből. E menekülés közben nem visszafelé, hanem előre tart. Olyan juhászat megteremtésén fáradozik, amilyen pásztorkodó nagyapja idejében nem lehetett volna, s amilyet az utóbbi évtizedekben munkaadója, a füzesabonyi téesz sem tudott létrehozni.

Amíg téeszjuhász volt, megtanulta a szervezetekkel való sikeres együttműködés alapszabályait.

Kasza Sándor ma nem cserélne semmiféle nagy nyájhoz fogadott számadó juhásszal, és immár bizonyos lehet benne, hogy számadással csak magának tartozik. És még egy ideig a hitelfolyósító pénzintézetnek.

*

*

Augusztus van, rekkenő hőség, délidő. A hodály sátoros nádtetője alatt a birkák sugaras körökben álldogálnak: pofájukat összedugják, faruk egymástól távol, kifele fordul. Azért kérődznek, delelnek így – mondja a juhász –, mert melegük van. Ez velük született ösztön, az viszont az egyedekre jellemző tapasztalat, hogy akkor kapnak friss vizet, ha a Hanyi-hát csendjét éktelen motorzúgás hasogatja. A lustán ágaskodó gémeskút mélyén egy szivattyú benzines motorja kattog-zakatol. A kis teljesítményű motor erejéből csak arra telik, hogy a kút kávájáig felnyomja a vizet. Itatás idején a juhász meg a fia gyors mozdulatokkal vastag tömlőket illeszt a méteres magasságból induló széles fémcsövek szájára. A lejtős csöveken át a víz a maga erejéből elfolydogál a vályúkig. A birkák nehezen szokták meg a zajos itatási metódust.

A juhásznak új helyzetében ennél jóval több a megszoknivalója. Az állatokkal apja, nagyapja, dédapja nyomdokán haladva ösztönösen bánik, a piacgazdaság bakugrásait "józan paraszti" logikával próbálja követni. A puszta egykor volt természeti tüneménye, a délibáb már nem mutathat csodákat. Így csak a politika-gazdaságpolitika délibábjában keresi-kutatja a lehetőséget: hogyan juthatna el ide is a villany, amivel kiválthatná a birkariogató szerkezetet. Egyelőre sehol sem látja azt a félmilliót, amiből fölállíttathatná a kút gémje fölé magasodó villanyoszlopokat.

*

Hányféle út áll az életet újrakezdő dormándi előtt? Az államtól, politikától független önkéntes gazdasági társulásra, szövetkezetre ezen a vidéken nem volt példa az utolsó ötven esztendőben. Hogy parasztember hatszáz birkát mondhasson magáénak, talán évszázadok óta sem fordult elő. Nagy János és Kasza Sándor céltudatosan indult új utakra, hogy megismerje az új rendszer, az új demokrácia kedvezményeit és kötelezvényeit. Lehet a politika jobboldali, baloldali, nemzeti avagy liberális – egyre megy, az ideológiát nem kapják fel csatabárdnak. Az 1994-es kormányváltáskor is inkább miniszterelnökre, mint pártprogramra szavaztak. A maguk tervei és a pártok deklarációi közt nem fedeztek fel semmiféle hasonlóságot. Új életprogramjukat a hagyományos szervezeti formákon kívül akarják megvalósítani, nem számítanak az ún. szocialista intézmények szolgálataira. Az intézmények ettől persze maradandók, s a többség számára a létalapot jelentik.

A föld tulajdonviszonyainak átrendeződése lassan halad, s miközben a föld sorsának jelene és jövője bizonytalan, a legnagyobb földbirtokos változatlanul a termelőszövetkezet. A kapitalizálódó viszonyok közepette a maga szervezetének megmentésével van elfoglalva, és csak másodsorban képes figyelni a kiszolgáltatott munkavállalókra, ezért a bérmunkásként alkalmazott földművesek helyzete a legnehezebb.

Remenyik Zsigmond szülőfaluja mostanában sem szerencsésebb, mint az író életében. Máig sem tapasztalt "föllebbvalóitól oly biztatást, mely őt emberi és önérzetes magatartásra serkentené."

A téesz mellett kitartó régi tagok nem hisznek sem az ún. vállalkozásbarát politikában, sem a rend átalakulásában. Eszükbe sem jut, hogy például önálló gazdák lehetnének. Csak egy kívánságuk van; legyenek végre értelmesebbek a parancsok. Hogy földesúrnak, elnöknek vagy farmergazdának nevezik a főnököt, "édes mindegy". Ha a határ nem marad parlagon, remélik, nekik is jut munka a piacgazdaságban.

"NE IS LÁSSAM A MUNKAKÖNYVEMET!"

Bakos László negyvenegy éves férfi, amióta csak munkába állt, mindig téeszben dolgozott, enélkül el sem tudja képzelni az életét. A neki rendelt új és régi traktorokról, munkagépekről úgy mesél, mint parasztemberek körében a jószágokról szokás. Számon tartja, melyik hova került, mi történt vele, amióta nem ő indítja be a motort.

A traktoros egy Dormánd környéki tanyán született, a falutól tíz kilométerre lévő Pusztatenken, egy cselédségből téeszbe irányított család utolsó gyermekeként. Amikor világra jött, anyja már csak néha volt józan, a bor és a pálinka sírba is vitte, mire Laci ötesztendős lett. Az árván maradt fiút korán munkára fogták, a rokonság munkaegységére dolgozott a téeszben. Volt ő "mindönfajta", kondás, juhász meg gulyás is. 1970-ben traktorosvizsgát tett, azóta a téeszben megtalálható munkagépeknek szinte mindegyikét vezette, kezelte már. 1974-ben megnősült, s egy öltő ruhával a hóna alatt anyósáékhoz költözött, Dormándra. Azóta a füzesabonyi téeszben traktoros.

Bármilyen kevés is a fizetés és nehéz a munka, Bakos Laci még rágondolni sem mer, hogy megszűnhet a téesz. A közösség, amiben kedvvel dolgozik, munkatársainak köre. Amikor 1979-ben készült a háza, megkérte két-három kollégáját, hogy segítsenek lerakodni a teherautóról a betonbauxit elemeket. 1990-ben a meghatottságtól könnybe lábadt a szemmel emlékezett rá, hogy az anyagot szállító pótkocsis teherautóról vagy húszan ugráltak le az akkor még üres telek előtt. Egyik munkatársa szólt a másiknak, a másik a harmadiknak, és így tovább, mígnem kétbrigádnyi ember jött össze lelkes segítségnek.

Nehezen készült el a házuk. Az építkezés idején egyik napról a másikra éltek. Egy-egy éjszakán feketén szántott a kiskertekben, s ha már egy fillér sem volt odahaza, akár éjjel egykor is fölzörgette a feleségét, hogy megörvendeztesse a frissiben keresett száz forinttal. A ház csúcsos tetejű utcai portálja jómódot sejtet. Az udvar, aminek egy részét L alakban keretezi a lakóház, már szerényebb. Amikor 1990-ben, egy esős tavaszi vasárnapon először betértem Bakosékhoz, az udvar végében három férfi hajladozott. Lapátoltak, méricskéltek és tanakodtak – mindhárman tintakék munkásruhában. A házigazdának az apósa és egy munkatársa (erdélyi menekült) segített egy disznóól alapját betonozni.

Bakossal az udvar közepén kezdtünk beszélgetni, majd ahogy sűrűsödött az eső, a kazánház ajtajába húzódtunk. Egy fél óra múlva a lépcsős teraszról beléptünk a házba, és a konyhában telepedtünk le. A férfiak odakinn folytatták a betonozást, s a lakás közlekedőjeként használt konyhán néha átsiettek Bakos Laci lányai és a felesége.

A középmagas, sovány férfi naptól cserzett arcából kék szempár világít, bizalomtól sugárzó gyerekszemek. Föl-alá sétált a kétbejáratú konyhában, egyszer az asztalt verte, másszor káromkodott, közben szabadkozott mosolyogva: nézzem el szabadszájúságát, de ő már csak ilyen, parasztnak született, és az is marad. Parasztnak mondja magát, elsősorban azért, mert úgy érzi: szava semmiben nincs, nem tudja sem befolyásolni, sem megérteni, hogyan működik a szervezet, aminek a szolgálója és kiszolgáltatottja.

Bakos elbeszélése óta nincs már Volga, csak egy Niva, a tejiparból jött téeszelnök korkedvezménnyel nyugdíjba ment. A téesz az 1990-es esztendőt mintegy 25 millió forint hiánnyal zárta. Öt vezető távozott a téeszből, az irodisták száma kilencre csökkent, a kétszintes iroda földszintje 1992-ben még üresen állt. Új elnököt 1991 végén választottak, ő sofőr nélkül, egyedül járta a határt. 1991-ben ezer hektár szántatlan maradt. Nem mondható, hogy ezután a traktoros jobban érezné magát. Nem jutott el hozzá még az a hír sem, hogy vagyonrészét kikérhette volna előző munkahelyéről, a téeszből.

(1992. július)

Dormándi ismerőseim közül Bakos Lászlót érte a legnagyobb veszteség az új rend első négy esztendejében. Otthontalan és boldogtalan lett. A felesége elhagyta, és szeretett lányai is az asszonnyal mentek. Laci magára maradt az üres lakásban. Estéi takarítással, mosással, főzéssel, rendezkedéssel teltek, és ha már végzett a házimunkákkal, a gondolatait próbálta rendbe szedni. Leírta mindazt, ami családi élete utolsó hónapjaiban, heteiben történt, de bármennyit írt és tűnődött, nem tudott rájönni, miért ment tönkre a házassága. Sosemvolt bűneit kereste. Csak annyit mondott a felesége, amikor elment: végre élni akar! Hát nem volt élet az övék? Dolgoztak, amennyit bírtak. Ebből épült a ház, ebből nevelődtek fel a gyerekek. Bakosné a vasútnál dolgozott, váltott műszakban, a férjével néha napokig nem találkozott. Szaporodott a munka, és mind kevesebbet ért a pénz. Mikor azon az esős vasárnapon hármasban beszélgettünk, a sovány, fáradt asszony csak az árakat emlegette, pedig 1990-ben még mérsékelt volt az infláció. A pénztelenség is ehhez az élethez tartozott.

A traktoros a családi tragédia közepette "csak azért is" összeszedte magát. Kertjében krumplit ültetett, és rövid betegállomány után visszament dolgozni. Főnökei kételkedtek munkaképességében, ritkán adtak gépet a keze alá, így még kevesebbet keresett, mint korábban. Egymaga fizette a ház rezsijét és az építési kölcsön részleteit. Kis idő múltán "átmeneti" munkanélküli-segélyre küldték. Azt mondogatták a faluban, hogy a téesz véglegesen meg akar tőle szabadulni.

1994-ben vegyes híreket kaptam. Elvált a feleségétől, közös házukat eladták, és Bakos Laci albérletbe költözött. Időközben mégiscsak visszavették a téeszbe traktorosnak.

Bakos Laci, a téesztraktoros régtől jó embere Salamon József nyugdíjas téesztagnak. Éveken át együtt járták a határt, s a munkakapcsolat Salamon nyugdíjas korában sem szűnt meg. Bakos építkezett, gyerekeket nevelt, pénzre volt szüksége, Salamon gazdálkodott odahaza, ehhez munkáskéz, alkalmi segítő és gépi erő kellett. Bakos tehát dolgozott Salamonnak, s ő mint munkaadó, fizetett. Salamon József téesztagként is képes volt többé-kevésbé függetlenedni a termelőszövetkezettől. Nem fogadta el fátumként, hogy mint paraszt a mindenkori agrárpolitika bábfigurája legyen. A kilencvenes években már elhangozhatott a kérdés: lehet-e a parasztból polgár, vagy társadalmi állása marad, ami volt.

Paraszt nem lehet akárki, csak univerzális ember, mert érteni kell a földhöz, a jószágokhoz, a géphez, a kereskedéshez is – így mondta a dormándi Salamon József nyugdíjas téesztraktoros, amikor 1990-ben először találkoztunk. Vele már minden megtörtént, ami a huszadik század első felében egy dormándi parasztemberrel megtörténhetett. Beszéde nem szájhősködés, igyekszik tárgyszerűen emlékezni a múltra, és türelmes bölcselkedéssel figyeli a jelent. A történelmi időtől a várható jövőig kerek egységnek szereti látni a világot, amiben minden eseménynek oka, magyarázata van, így tehát minden helyénvaló. Még a látszólag oktalan cselekvések és törekvések jelentéséről is szívesen elmélkedik.

Ha életfilozófiája értelmezése lett volna a célom, talán arról kérdezgetem, milyen ráció vezette portája megtervezésekor.

A telket, amire a háza fölépült, nem maga választotta, apja utáni örökség. A falu északi szélén lakik, földje-kertje a pusztában ér véget. Tekintélyes, újszerű családi háza saroképület: a kerti bejárata mellett futó utca ligetes gyepre visz, a főhomlokzat előtti út a temetőbe. A portát kerítések sokasága szabdalja funkcionális terekké. A temetősor felé tárva-nyitva álló tömör nagykaput s mellette egy kiskaput találtam, ettől beljebb újabb kerítést és kiskaput. Innen kijöttem, és a másik utcából, a virágoskert felől próbálkoztam. Egy újabb kiskapun nyitottam be – a virágok közt betonjárda kanyarodott a házhoz. Már beláthattam a két takaros melléképülettől közrefogott gazdasági udvart; földjét olyan tisztára söpörték, mintha nem is fehér gyöngyikék (gyöngytyúkok), hanem csetlő-botló gyerekek taposták volna simára. Csaholó kutya és újabb kerítések sora állta el az utam, mígnem előkerült a házigazda. Betessékelt a valahanyadik kiskapun, s a félkaréjba hajló ház öblében leültünk egy padra. Mögöttünk lépcsők, terasz és üveges veranda.

PARASZTPOLGÁR A FALU SZÉLÉN

Először is azzal kezdeném talán, hogy én is egy kis falun születtem, aminek a neve Dormánd. Ebbe a szép kis keveredett országba, amit Árpád nekünk foglalt, vagy örökül hagyta talán, de sajnos, meg lett tépázva sok esetben...No de mindegy, ez nem az életrajzhoz tartozik... – így indult a beszélgetésünk 1990 tavaszán, majd fél délután a közelgő választáson induló pártok esélyeit latolgattuk. Politizáltunk tehát, utóbb az életrajzát is politikus szellemben kommentálta.

Bár Salamon mai fölfogása szerint parasztnak lenni kivételes állapot, mert alig ér valami annál többet, mint hogy az ember magamagát irányíthatja, gyerekkorában ő sem paraszti létről álmodott. Pilóta szeretett volna lenni, egyetlen öccse is a gépek világát választotta. Ő nem mehetett repülni, mert sánta.

Lám, ilyen a falusi butaság-babonaság, de én mégis élek – érzékeltette Salamon. Egy véletlen helyzetről mesélt, ami szinte végzetszerűen parasztot csinált belőle, az egyszer volt cselédek unokájából.

Már akkor is a temetőnél laktak, apai nagyapjának házában. Kilenc-tíz éves kisfiú volt, amikor egy hűvös tavaszi délután órákig egy friss földhányáson üldögélt, nézegette, amint a sírásók három-négy másnapi temetéshez megássák a gödröket. Néhány nap múltán fájlalni kezdte a lábát, fölállni sem tudott. A szomszédasszony rontást gyanítva elment tanácsért egy Eger környéki javasasszonyhoz. Forró gyógyfüves fürdő volt a rendelés, mihez a család a Remenyik-uraságtól kapott egy hatalmas krómozott fürdőkádat. Mivel a kúra csak ártott, orvost hívtak, aki a heveny ideggyulladásban szenvedő beteget kórházba vitette. A kórházi kezelés után lábra tudott állni, de egészen sohasem gyógyult meg. Kitört a háború, és már senki sem törődött vele, hogy járógép kellene neki. Anyja, hogy mégis legyen belőle valami, szabóinasnak adta, de Salamon csak három napig bajmolódott a tűvel-cérnával, nem férfinak való ez a mesterség.

Így hát paraszt lett belőle, s végtére ősei akarata teljesedett be. Salamon nagyszülei – mind a két ágon – cselédként kezdték életüket, egyik pár a kerecsendi, a másik a mezőtárkányi határban, észak és kelet felé, tíz-tíz kilométerre Dormándtól. Egyik nagyapjából idővel útkaparó lett, szolgálati lakáshoz és egyéb járandóságokhoz jutott, másik nagyapja megszerezte egy közeli csárda bérletét. Mikor Salamon szülei a világra jöttek, a nagyszülők már dormándi kisbirtokosok, de fiukat, Salamon apját még elküldték a vasúthoz – visszatartva és egybefogva az örökséget. A vasutas apa fiatalon meghalt, így nem használhatta a földet. Fia, Salamon Jóska is csak legénnyé serdülve, a negyvenes évek végén kezdett gazdálkodni. A gazdalét alig tíz esztendeig tartott, s a nagyapák földjére, mely összességében sosem volt 12–14 holdnál több, rákerült a téesz bilincse.

Menekült volna az iparba, de a községi tanács nem eresztette, így a maga földjét és a hozzá árendált tíz holdat bevitte a téeszbe. Gazdakorában kereskedett, fuvarozott, szántott, vetett a maga hasznára és megbízásból másoknak, pénzért is. Szüntelen hajtani kellett, mert sok volt a kötelezettség – az adóra, a beadásra, kis gazdasága karbantartására és a létfenntartásra keresett. A téeszben kényelmesebb volt az élet, csak azt csinálta, amire parancsot kapott. És még szerencsésebb is volt, mint a többiek. Egy holdat megtarthatott a földjéből, mivel az a kertjéhez illeszkedett, és nem esett egyik téesztáblába se. E közeli földből az átlagosnál ügyesebben pénzelt. Lebontotta nagyapja öreg házát, helyébe tágasabbat épített, és ráérő téesztagként már kereshetett magának asszonyt az új házba. Feleségét egy szanatóriumban ismerte meg.

A házaspár jólétben él: a férfit néhány esztendeje leszázalékolták, az asszony a vasútnál dolgozik. A ház körüli földből, a jószágokból meglehetősen pénzelnek. Salamon okosan gazdálkodik, de megfontolt és óvatos a befektetésben. Délibábosnak tartja a közelmúltban és a jelenben kínálkozó befektetési lehetőségeket, s különben is, bizonytalan ügyletekben minek kockáztassa pénzét – nincs kire hagyja-költse vagyonát. A házaspárnak gyereke nincsen, fogadott lányuk, amint felső tagozatba lépett, és iskolabuszra szállt, "elrosszult" Dormánd és Füzesabony között.

A középtermetű, napbarnított arcú, ősz hajú férfival sokszor találkoztam a faluban. Kék munkásruhában és lapos sapkában tempósan biciklizett erre-arra, itt-ott leállt beszélgetni, vagy valamit szervezni, elintézni. Talán a községi adminisztrációnál is jobban tudja, hogy Dormándon ki mibe fogott és milyen sikerrel.

A 1990-es helyhatósági választáson képviselőjelöltként indult, de azon az őszön kimaradt a képviselő-testületből. Már javában működött a testület, amikor meghalt az egyik képviselő, és Salamon a helyére került. Az élete nem úgy zajlik, mint egy "átlagos" nyugdíjasé. Mióta vállalkozóként gondozza a temetőt, felújították a halottasházat. Önként vállalt kötelezettségei számosak. Tagja a dormándi földosztó bizottságnak és a Kereszténydemokrata Néppárt helyi szervezetének. Találkoztam vele Füzesabonyban azon a téeszközgyűlésen, ahol a tagság arról döntött, hogy téeszből kiváló társaik megkapják vagyonrészüket, és elmehetnek. Salamon a távozókkal tartott, s felajánlotta egykor téeszbe vitt földjét a Dormándon megalakuló új szövetkezetnek – bérletbe. Legutóbb azt mesélte, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt vezetőségébe választották.

Salamon ma is "naprakész" a politikában, kitartó figyelemmel kíséri, mi történik "odafent". Vannak ideái arról, milyen politikával lehetne megmenteni, jó útra vinni az ország jövőjét. A falu jövőjéről beszélni sem érdemes, hangoztatta többször, gondűző csak az országos hatalom lehet.

Ez a hatalom pedig botrányos, vágta rá minduntalan Salamonné. Se ehhez, se ahhoz nem értenek, a kisember mindig alulmarad. Az asszony okkal vagy ok nélkül, de örökké zsörtölődött valamin. Heves indulattal beszélt mindenről és mindenkiről. A férfi józanul hallgatta a dühkitöréseket, és ha szóhoz jutott, higgadtan elmagyarázta, hogy éppen mi bántja-keseríti a feleségét.

Íme, a várva várt szólásszabadság nem kárpótolhatja az évtizedes sérelmeket, és Salamonnénak csak ennyi nóvum jutott az új rendszerben. Végre önmérséklet nélkül kikiálthatta sérelmeit, s az keserítette el, hogy szavainak semmi hatása, foganatja sincs.

A férfi gazdagabb lett a szólásszabadsággal. Nyilvánosságra hozhatta gondolatait, így parasztfilozófusból a község szavahihető tisztségviselője lett. Ha úgy tetszik, polgár vagy olyan parasztpolgár, aki képes felmérni, hogy a maga életének és gazdaságának ki és mi válna hasznára. E tájékozódásban nem zavarja, ha az asszony szidja a párttitkárt vagy a miniszterelnököt.

(Az 1994-es helyhatósági választáson Salamon Józsefet ismét a dormándi képviselő-testület tagjává választották.)

A Lőrinc-napi búcsú emberemlékezet óta a legnagyobb nemzeti-rokonsági-családi ünnepe Besenyőteleknek. Ezen a napon a színkatolikus falu temploma virágdíszbe öltözik, a misékre vonuló főutca felér egy divatbemutatóval. A futballpálya környékét (valamikor papok földje volt) ellepik a vásározók és a mutatványosok. A házaknál mindenkit gazdagon megrakott asztallal várnak – rokont, barátot, messziről jött idegent.

1990 nyarán a falu a szokásosnál színpompásabb búcsúra számíthatott. Az egykor "dörzsölt, spekuláns" és tehetős gazdák maradékai és utódai megyei kisgazda-találkozót hirdettek. Az ünnep előestéjén a kocsmákat jártam, hadd halljam, miről beszél, milyen a kedve a besenyi kisgazdának. A legnépesebb és legszórakoztatóbb az Unicum presszó tekézője volt. A villanyfényes palánk tövében az Unicum tulajdonosa törzsvendégekkel beszélgetett. Fél szemmel azt figyelte, hogyan oktatnak a besenyi tekézők illendő modorra egy bőrzekés, teli bukszájú, nagyhangú idegent. Kisgazdák itt nem tekéztek és söröztek, s nem időztek a többi vendéglátóhelyen sem. A fontos dolgok akkor még nem a nyilvánosság színe előtt történtek.

A Róna presszó szomszédságában nagyobb a gyülekezet, mint a presszó vendégköre. Egy kisgazdapárti gazdálkodó udvarán a következő napra készülődnek, de nem az ünnepi izgalom hevével, inkább feszülten, idegesen. A gazda a garázsban toporog fényes-rugós hintója körül. Évekkel ezelőtt csinálta, de még egyszer sem kocsizott ki vele. A búcsún szeretné felavatni, csak hát nem tudtak a csinos hintóhoz illendő lovakat keríteni. És ez a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy a két kiválasztott ló más "lópartnerhoz" és a fuvarozáshoz szokott. A díszes lószerszámokat sem viselik elég béketűrően. A felszerszámozás közben ezer az okos tanácsadó. Mind azt magyarázza, hogyan kell befogni, hova, a ló melyik fertályára való a vadonatúj lószerszám szóban forgó része, hogyan s miként szerencsés indítani és megfékezni a paripákat. Mire a fogat készen áll, már ingerült mindenki. Káromkodások, kiabálások közepette fordulnak ki az oldalsó nagykapun. A kivonulás nem éppen méltóságteljesre sikerül, s nem példaszerű a próbagalopp sem a főutcán. A fuvarozáskor megbízható lovak nem szeretik a cifraságot, úton-útfélen lehánynák magukról az ünneplőruhát. Az sincs ínyükre, hogy komótos, biztos kezű hajtó helyett egy felbosszantott kocsis fogja a kezében a gyeplőt. Már leszáll az est, s míg a (kisgazda)pártonkívüliek a tekebábukat bombázzák, a hintóval kényeskedő lovakat jászol elé kötik a "pártállam" idején Sztálin nevét viselő utca egyik istállójában.

A reggel majdnem olyan, mint más vasárnapokon. A kismiséről fekete ruhás öregasszonyok tartanak hazafele, libasorban kígyóznak kifele a negyvenméteres templomtorony szétterülő árnyékából. A napfényes csendet ostorpattogás veri el; olyan fogathajtó felvonulás kezdődik, ahol nem a sebesség a cél, hanem a nemes előkelőség. A szabálytalan versenyből csakhamar kiválnak a pártvezérek fogatai – a volt járási székhely fogadójába hajtanak, ahol az arra érdemes urakat villásreggelire várja a miniszter. (A fogadó felerészben egy besenyőtelki kőműves kisiparosé.)

A menet a nagymise idejére érkezik a virágokkal, zászlókkal fölékesített templom elébe. A sárga, fekete, barna, csillogó-villogó hintókat lobogókat, pártjelvényeket lengető, díszruhás, délceg lovasok kísérik. A minisztert a legpompásabb fogat hozza, mosolyogva, homlokához emelt kézzel integet az inkább bámészkodó, mint ünneplő tömegnek. A hintók utasait s a gyalogos ünneplőket alig ismerem fel, mintha mindőjük jelmezben lenne. A hétköznapi szedett-vedett munkásruha helyett elegáns öltönyt viselnek. Az idősebbek fehér ingben, nyakkendőtlenül, kalaposan feszítenek, a fiatalabbakon a legutolsó divat minden kelléke látható. Senki sincs "talpig gyakorlóban".

A búcsúra ideiglenes békét kötöttek a független és a nemzeti kisgazdapárt hívei. Az általános tolongásban mindenki parolázni szeretne a miniszterrel. A kitüntetett figyelem azé a gazdáé, aki a bevonuláskor a miniszter kocsisa lehetett. A templomban a fő helyet az idegenből jött díszvendégek, az ünnepigazgató kisgazdák foglalják el.

A két pap celebrálta szertartáson hat fiú ministrál. A prédikációt az országos és megyei pártvezérek elismerő bólogatása kíséri. A szentbeszéd az önmegtartóztató és szegényeket gyámolító, vértanúságot szenvedett Szent Lőrincet állítja példaképül a hívságos, erkölcseiben esendő és oktondi gyülekezet okulására.

A Lőrinc-napi szentmise végeztével a politikai nagyságok és a besenyőtelki halandók virágszőnyegen lépdelve hagyták el a templomkertet. A megritkult tömeg a déli verőfényben izzadva az iskolaudvaron hallgatta a miniszter és az MDF országgyűlési képviselőjének próféciáit. A szónoki ráolvasással föllelkesített és megnyugtatott helybéli pártaktivisták a Búzavirághoz címzett vendéglőben traktálták ebéddel a magas állású vendégeket. Ugyanott, ahol néhány évvel korábban a szocialista-kommunista banketteket rendezték. Délután a megye kisgazdái fórumon találkoztak a párt megyei vezetőivel. A mosolygásban, integetésben, étkezésben megfáradt miniszter a nagygyűlés elől a fővárosba menekült. E találkozóról a besenyi párttagok is elmaradtak, csak a terített családi asztalokhoz illetéktelen másfalusi gazdákat érdekelte, milyen lesz – kisgazda szemmel nézve – a jövő. Nem volt itt senki a helyi téesz és a tanács vezetői közül sem. Bár igyekeztem az ünnepnapot elejétől a végéig figyelemmel kísérni, egyik programon sem láttam a falu hivatalos vezetőit. Ha ott voltak is, észrevétlenek maradtak a hullámzó tömegben.

Szent Lőrinc napján csak a kisgazdák selyemzászlaját lobogtatta a szél, a vértanú emlékét megőrző keresztény hívőknek nem volt festett pártjelvénye és kereszténydemokrata pártszervezete sem. Pedig itt könnyebb lenne pártot szervezni, mint Dormándon: a helybéli gyülekezet lelkesültebb tagjai még a dormándi szentmiséket is látogatják. A besenyőtelki anyaegyház időtlen idők óta gondozója-felügyelője a dormándi leányegyháznak, Dormándon ma is a besenyőtelki esperes misézik és esket, keresztel és temet. A besenyőtelki tevékeny egyházi képviselő-testület jogutóda a 18. században létrejött nemesi közbirtokosságnak: a mai napig a közbirtokosság kegyúri funkciójának megfelelő rendtartás szerint működik. A hitélet az ateista kurzus évei alatt nem rendült meg, sőt a vallásosság alkalmi megnyilvánulásait még a kommunistáktól is elvárták. A párttagok elkerülték ugyan a templomot, de a családjukból mindig akadt egy-egy templomjáró, s a változó politikai drillhez igazodva hol nyilvánosan, hol titokban, de minden gyereket keresztvíz alá tartottak, s előbb vagy utóbb a bérmálkozásra is sor került. Az intenzív hitéletet laikus vallási szokások sokasága élteti, a falunak tehát nincs szüksége egy újfajta szervezetre, pártra, hogy keresztényi mivoltát kifejezze, illetve védelmezze.

A kisgazdabúcsú nem a vallásos hit, hanem a magántulajdonjog rehabilitációjának ünnepe volt, mint ahogy a párt is ennek reményében alakult meg. A helyi kisgazdapárt ezzel a rendezvénnyel a falu és a pártközpont elismerését akarta kiérdemelni. A Lőrinc-napi búcsúból csak azok a gazdák húztak hasznot, akik jó vásárt kötöttek a mutatványosok közt feltűnő mezőgazdasági gépkereskedőkkel. A párt mint szervezet elégedetlen volt. Elsősorban azért, mert a megyei központ propagandájában a sajátjának nevezte a rendezvényt, holott annak minden költségét a besenyiek fizették. (Legtöbb kiadása a kisgazdák első emberének lehetett: a búcsú után újsághirdetésben árulta a teheneit.)

A kisgazdatagság azért is zsörtölődött, mert vezetőjük beszédével, viselkedésével lejáratta a besenyőtelki szervezetet a nagyközönség és a főhatóságok előtt. Kívülállóként nem vettem észre, hogy a miniszter, az országgyűlési képviselő vagy a megyei pártvezér különbül szónokolt-szerepelt volna, mint a helybéli kisgazdák embere. A rosszallás nem ünnepi beszédének, hanem személyének szólt. A párttagok és a pártonkívüliek mindahányan azt tartották, hogy a négy-öt holdas családból származó titkár méltatlan a kisgazdák vezetésére. Nem akaratosságának köszönhette, hogy megválasztották. Mondhatni, társai taszigálták az élre, mert nekik a pártszerveződés hőskorában nem volt merszük elvállalni a vezetést.

1989 végén, 1990 elején a besenyőtelkiek bizalmatlanul hallgatták az ország nyilvánossága elé bocsátott pártszónokokat, faluszerte "várjuk ki a végét!" hangulat uralkodott. Senki sem hitte el, hogy az érvényes "status quo" megrendíthető.

A falusi vezetők és az értelmiség bizalmatlanul méregette egymást. A kisiparosok átalakuló üzleti kapcsolataikra figyeltek, a gazdálkodók a bővülő használtgéppiacra, a nagy többséget – akárcsak Dormándon – a munkaadók kapkodó agresszivitása nyugtalanította. A rejtett feszültségeknek csak kocsmai hangja volt; egy-egy meghurcolt gazda vagy utódja igazságtétellel fenyegette az öreg sztalinistákat, de a borízű ígérgetéseknek csak hangulatfestő ereje volt. A változó világ jele a helybeliek számára egy gyászszertartás volt. 1990 tavaszán temettek el egy idős gazdaembert, s a búcsúztatáson megjelent az 1956-os forradalom egyik helyi főszereplője, Vizi János. Ezután mondogatták szélesebb körökben a veteránok: Nagy baj van, megint elő kell venni a géppisztolyokat!

A szavakat nem követték tettek, s közhangulat állóvizét még pártszerveződés sem zavarta meg. Az országgyűlési választások sikeréért a faluban a megyei és az országos szervezetek munkálkodtak. A választókörzet egyik esélyese az MDF-jelölt Elek István (esszéista, író, pedagógus), a másik egy SZDSZ-es agrármérnöknő. A helyi kampánygyűléseket gyér érdeklődés kísérte, a voksok sorsáról az "importált" pletyka döntött. Az SZDSZ-jelölt származását és erkölcsét kezdte ki az ellenkampány. Azt híresztelték róla, hogy cigány, s igaz ugyan, hogy három gyermeke van, de mindegyiknek más az apja. Az akkortájt országosan szokásos "zsidózásnak" itt (helybéli zsidóság híján) nemigen lett volna értelme, a helyi viszonyok közt a "cigányozás" bizonyult hatásosnak. (A képviselővé lett Elek István közszereplését ismerve valószínűtlen, hogy köze volt a cigányozó kampányhoz.)

Besenyőtelken csak az új kormány eskütétele után alakult meg az első párt, a máig legerősebb kisgazdaszervezet. Nem a központi apparátus belharcainak hatására váltak ketté: a helyi pártszakadás oka a gazdaréteg megosztottsága volt. A nemzeti kisgazdákhoz a régi vágású, többségében idős parasztemberek csatlakoztak, a függetlenekhez a fiatalabb, vállalkozó típusú gazdák és gazdálkodásra készülő iparosok. A "nemzetiek" jóval kevesebben voltak, s szervezetük alig néhány hónappal élte túl a helyhatósági választásokat. A társadalmat megújító gondolattal ellenzéki értelmiségiek és közalkalmazottak alapították meg az SZDSZ-t. E csoport tagjai kevésbé voltak tekintélyesek, mint rangos pozíciót viselő társaik, ezért pártjuk szerény lakossági támogatást élvezett. A cigányságot segítő programjukat a demagóg ellenpropaganda faluellenesnek kiáltotta ki.

Az MSZP, illetve az MSZMP mellett kevesen tartottak ki, a tagok többsége a hatalmat sohasem élvező veterán és jelentéktelen politikai-gazdasági alvezér volt. Az egykor nagy hatalmú nyugdíjas vezetők aktív párttagként nem szerepeltek.

A társadalmi rend nyugodt átigazítását ígérő MDF senkinek sem volt a szívügye. Mindössze pár év telt el azóta, hogy a párthűségükről közismert vezetőkhöz képest szabadgondolkodók vették át a kormányrudat – a falu alig tudott ennél nagyobb forradalmat elképzelni. Az MDF eszmerendszeréhez éppen ezek az új vezetők álltak a legközelebb, de nekik nem volt szükségük párttámogatásra.

A FIDESZ-t nem volt, aki megalakítsa. A fiatalok túlnyomó része a városban dolgozik, jelentéktelen hányaduk értelmiségi. Az egyetemet, főiskolát végzett besenyőtelkiek a diploma megszerzése után "szokásszerűen" elköltöznek a faluból. (A századforduló óta így van ez.)

1990 nyarán kezdett politizálni a falu. A helyi társadalom szinte mindegyik rétegének voltak feledhetetlen sérelmei, s a szokatlan szólásszabadság szóra bírta a megsértetteket. Minden nyilvános összejövetel (céljától függetlenül) előbb-utóbb a múlt keserű emlékeiről és annak mai következményeiről szólt. A feltámadó indulatoknak csak szócsöve a kisgazda- és a szabaddemokrata párt, a panasztevők nem gyarapították különösképp a párttagságot.

A két újdonsült pártszervezet igyekezett maga mellé állítani az elégedetlenek tömegét. A bukásra álló rendszer kritikájában a kisgazdák és a szabaddemokraták egymásra találtak. Szövetségesi egyetértésben riogatták a hatalmon levőket, mondván, hogy meg vannak számlálva a napjai a régi rend embereinek. A két párt közös bálokat, gyűléseket rendezett. Az összejövetelekre a pártok központjából okos előadókat is hívtak, hogy erősítsék a falu egésze előtt a párt hitelét. Az élénk falusi pártélet egyoldalú volt, mert az MSZP és az MSZMP tartózkodott a közszerepléstől. E pártokból dezertáló falusi vezetők megjelentek ugyan némelyik rendezvényen, de nem kommentálták az elhangzottakat. Kerültek minden rendszert, pártot érintő vitát. Csupán a régi, múltjukban megsértett idős párttagok ágáltak a rendszer változását illetően, de őket senki sem vette komolyan.

Az új pártok rendezvényeit sokan látogatták, de hiába a közkedveltség, nem sikerült párttámogató tömegeket mozgósítani. Az új párttagoknál jóval többen voltak, akik ebben az időben szabadultak meg korábbi párttagságuktól.

Az országos hírcsatornák és a helyi korlátlan szólásszabadság lassanként a besenyőtelkiekkel is elhitette, hogy változni fog a (politikai) rendszer. Az eltérő politikai szándékokat formális pártok és "titkos" társulások fejezték ki. Pártként a kisgazdák és a szabaddemokraták viselkedtek, az MSZP és az MSZMP csak jelezte részvételi szándékát a választáson; sem kampánnyal, sem ellenkampánnyal nem hívta fel magára a figyelmet. Sajátos színfoltja volt a helyi politikai nyilvánosságnak a függetlenséget hirdetők csapata. A képviselőségre pályázó függetlenek egy része elsősorban azt hangsúlyozta, hogy a maga MSZMP-s múltjától független.

Besenyőtelek sem különbözik az országos átlagtól abban, hogy a választásra készülődve inkább a pocskondiázás jött szokásba és nem a programok közzététele. Az ellenpropagandából a téesztagok és a nyugdíjasok megtudhatták, hogy óvakodni kell a kisgazdáktól, mert ha győznek, nem lesz háztáji, s az öregségi járadékból legföljebb aludttejre telik. Akkor sem jár jobban a szavazó, ha az SZDSZ-t támogatja. Láthatja mindenki: most is a cigányokat itatják, és elszabadul a pokol, ha övék lesz a hatalom.

A függetlenek kétes hírüket leginkább annak köszönhették, hogy néhai MSZMP-tagok (két régi párttitkár) is kerültek a csapatba. Ezért a falusi többség a függetleneket egy társaságba sorolta az MSZP- és az MSZMP-tagsággal. Így aztán "egy kalap alatt" terjedtek róluk rosszhiszemű gyanúsítgatások. Beszélték például, hogy az egyik kocsmában "felesekkel" vásárolták meg a voksokat, a tanács meg a téesz pedig segélyekkel próbálta lekenyerezni a (főként idős, anyagilag rászoruló) választópolgárokat.

A híresztelések tehát csak a rosszról szóltak. Az egyik oldalon a várható rossz jövő, a másik oldalon a rossz emlékű múlt emlegetése volt a politikai fegyver. Eközben ún. pozitív kampányra nem maradt energia. Az SZDSZ a közigazgatás eljárásainak jogszerűségét firtatta, a kisgazdák pedig szinte önelégülten várták "az igazság pillanatát". Talán azért reménykedtek pártjuk sikerében, mert szinte napról napra szaporodott képviselőjelöltjeik száma. A régi rend és az örökölt hatalmi apparátus kritikáját felvállaló kisgazdákat és szabaddemokratákat a közös politikai cél nem késztette választási szövetségre. Pártként, sőt a párton belül egyenként is csak a maguk "külön bejáratú" igazságában hittek. Egyetlen új politikus sem akadt, aki az új párttagok teljes bizalmát élvezte volna.

A képviselő-testület kilenc helyére huszonheten pályáztak. A Független Kisgazda- és Polgári Párt nyolc, a Szabad Demokraták Szövetsége hat, a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Magyar Szocialista Párt egy-egy jelöltet állított. Tizenegy független jelölt indult – szintén pártszerűen, mint ahogy ez a független polgármesterjelölt szórólapjáról is megtudható: ...szavazzon rám és a független jelöltekre...

A függetlenek pártján kívül a kisgazdapárt és az SZDSZ állított polgármester-jelöltet. Írásos programot a független és a kisgazdajelölt tett közzé. A független jelölt nyilatkozata nyugodt és mértéktartó; figyelmezteti a választókat, hogy "reálisnak kell maradni", s a jövőbeni legfőbb cél a takarékosság és az ésszerű gazdálkodás. A polgárokat józanságra inti, és együttműködésre kéri.

A kisgazdák jelöltje a változás elodázhatatlanságát emeli ki, mondván, hogy a régi garnitúrától nem várható a megújulás. A kiváltságos réteg felszámolását és egyenlő polgári jogokat ígér. Jelszava, a "rajtunk is múlik", csak stílusában tér el a független jelölt szlogenjétől: Alapelvem: a lakossággal – a lakosságért.

Meglehet persze, hogy e szórólapok szövegére kevesen figyeltek, s a független jelöltnek van igaza, aki azt állítja, hogy személyekre és nem programokra szavaztak az emberek. Kétségtelen, hogy a kisgazdajelöltet nemigen respektálták a faluban, hiába, hogy anyai, apai ágon is nevezetes családból származik. Felesége besenyi lány, mint ahogy a barátai is idevalósiak. Csak a földprivatizáció, reprivatizáció hírének felröppenésekor költözött haza, állandó lakása korábban a fővárosban volt. Ha kedve és ideje engedte, "kulák" nagyapja gazdaságában segédkezett. Ám Besenyőn senki nem értette pontosan, mit is csinálhat a messzi idegenben mint vállalkozó. Különben is, fia lehetne a húsz éve Besenyőtelken élő független jelöltnek. A közszereplésben csak a függetlennek volt gyakorlata, s a választók azt is a javára írták, hogy "pártállamiként" nem kompromittálódott.

A választások a függetlenek győzelmével végződtek. A tizenhat pártjelöltből csak az MSZP egyetlen jelöltje nyert, a többi testületi tag a "függetlenek" pártjából való. Az arányokat szinte senki sem tartja helyénvalónak. Még a megválasztott tagok is azt hangoztatták, hogy sokkal "demokratikusabb" volna, ha néhány kisgazda és szabaddemokrata is "bejut".

E választás legnagyobb veszteseinek a kisgazdák érzik magukat. Véleményük szerint kudarcuk fő oka, hogy túl sok jelöltet indítottak. Ezt a balfogást még az is súlyosbította, hogy a párt nyolc jelöltjéből hat az egykori klán leszármazottja – szüleik, illetve a nagyszüleik szerepeltek az 1951-es kuláklistán. A jelöltek rokonsági köre többé-kevésbé egybeesett, s így történhetett meg, hogy reményteljes unokatestvérek egymás elől halászták el a szavazatokat. A csoporttól idegen két jelölt egyike a kisgazdák első botcsinálta pártvezére volt, a másik a párt szociális programjának képviseletében egy cigány származású kisiparos. A szabaddemokraták indulói között két klánleszármazott volt, s ők is állítottak egy cigány jelöltet. E két párt egyike sem tudta, hogy cigány képviselő nemzetisége jogán is bejuthat a képviselő-testületbe, s ha cigányként indul, szinte biztos győztes. A tanácsi apparátus érdektelenségére vall, hogy sem a cigányok, sem a pártok figyelmét nem hívta fel erre a lehetőségre.

A két ellenzékben maradt párt balsikere részint az érvényes választási rendszer és nem az általános népszerűtlenség következménye. Besenyőtelken a választók részvételi aránya meghaladta az országos átlagot: a választásra jogosultak 63 százaléka ment el szavazni. A szavazatok szabálytalan "listás" összesítése a hivatalos értékelésnél jobban érzékelteti a pártok valóságos közösségi jelenlétét. Ennek alapján az összes szavazatok valamivel kevesebb mint kétharmadát a függetlenek kapták, a kisgazdák több mint egyötödét, a szabaddemokraták az egytizedét. Az MSZP-re a szavazatok huszonötöd része jutott, az MSZMP-re ennek még a fele sem. A kisgazdák nyolc jelöltje közül a legtöbb szavazatot (383) a párt utóbb megválasztott vezetője kapta, a legkevesebbet (169) a párt akkori vezetője. Az MSZP színeiben csak a téeszpárttitkár indult, s így a párttal rokonszenvezők valamennyi szavazatát egyetlen jelölt gyűjthette össze. A választási eredmények rendhagyó csoportosítása alapján is a függetleneket illeti az elsőbbség. Ez azt bizonyítja, hogy a falu elégedett az államszocializmus utolsó éveiben élen álló falusi vezetőkkel.

A polgármesterséget a korábbi tanácselnök, a "független" jelölt nyerte el. 1945-ben született Tiszapalkonyán. Az egri tanárképzőben magyar–orosz szakos tanárként végzett. 1972-ben került Besenyőtelekre. 1973-tól tiszteletdíjas művelődésiház-igazgató, majd amikor összevonták az iskolát és a művelődési központot, az intézmény művelődési igazgatóhelyettesévé nevezték ki. A debreceni tanítóképző intézetben népművelő diplomát szerzett. Igazgatóhelyettessége óta csökkentett óraszámban tanított. Emlékezete szerint a hetvenes évek második felében "nagy nehezen" felvették a pártba. (Arról polgármesterként nem szólt, hogy röviddel ezután az iskola pártalapszervezetének titkára lett.)

A falut harminckét évig igazgató tanácselnök az iskolapárttitkárt szemelte ki utódjául. Miután nyugdíjba ment, "átmeneti" tanácselnöknek régi harcostársát (a korábbi vb-titkárt) választatta meg. Az ő elnöksége idején "kooptálták" a tanácstagok közé az iskolapárttitkárt, így már nem volt gyakorlati akadálya, hogy az "átmeneti" tanácselnök nyugdíjazása után 1989-ben az iskolapárttitkárból tanácselnök legyen. Az akkori apparátus vb-titkára is a régi tanácselnök választottja-neveltje volt. (A régi tanácselnök befolyása 1990-re megszűnt; ekkor már vezetésre alkalmatlannak látta egykori pártfogoltjait.)

Mint a polgármester elmondta, "becsületből" vállalta el ezt a tisztséget. Az SZDSZ néhány emberével voltak "kellemetlenségei", hát "bizonyítani" akart. Besenyőtelken egy-két kivétellel "józan belátásúak" az emberek. Az a baj az SZDSZ-esekkel, hogy nem az értelmiséget állítják maguk mellé, hanem a cigányokat meg a "lökötteket". Egyébként ő személy szerint szeretné az SZDSZ-t, a kisgazdákat és az MSZP-t is, de egészen egyikkel sem ért egyet. Sajnálja néhány "tárgyalóképes" kisgazda- és SZDSZ-jelölt kívül maradását.

A képviselő-testület tagjai valamennyien egy korosztályhoz tartoznak: negyven-ötven évesek. A választások után többen bizonygatták, hogy tulajdonképpen nem is akartak indulni, csak rábeszélésre engedtek, a közösség érdekében. A rábeszélők személye nem derült ki; általában a tanácsot, az "embereket" emlegették. A kevésbé szerényeket "mindenki" kapacitálta. Praktikusan nehéz elképzelni, hogy a mórikáló jelöltek miként gyűjtötték össze az ajánlócédulák százait. Egyedül a polgármester jelöltette magát önszántából.

Az önkormányzat a rendszerváltás céljaihoz képest illetlenül antiforradalmi. A lakosság jól ismeri a testületi tagok politikai, gazdasági előéletét. Mindahányan jó magaviseletű polgárok voltak, látványos és botrányos szocialista megnyilvánulások nélkül.

A képviselőtestületi tagok listája a szavazatok nagysága szerinti sorrendben:

1. Az állatorvos. A téeszben dolgozik, a község hatósági állatorvosa, emellett magánprakszist folytat, felesége az iskola könyvtárosa. (998 szavazat)

2. A helyi termelőszövetkezet elnöke. Képzett agrárszakember, felesége a helyi iskolában pedagógus. (613 szavazat)

3. Villanyszerelő kisiparos. A felesége a helyi óvoda vezető óvónője (588 szavazat)

4. Kocsmáros. A választás évében nyitott magántulajdonú presszót, korábban a szövetkezeti vendéglőt vezette. (531 szavazat)

5. Ács kisiparos. A választás idején a maga építette presszó a felesége nevén szerepelt. (517 szavazat)

6. Másodállásos kézimunka-előnyomó kisiparos. Évekig a tanács szociális bizottságának cigányügyi felelőse. Férje a hetvenes évek végétől vb-tag és a tanács társadalmi elnökhelyettese, a választás évében az állami gazdaság egyik kerületének agronómusa, utána nem sokkal munkanélküli. (512 szavazat)

7. A Tüzép-telep vezetője. Az idő szerint a telepet feleségével együtt a füzesabonyi ÁFÉSZ-tól bérelték. A telepvezető tíz éven át tanult mesterségét gyakorolta: fodrász volt. (472 szavazat)

8. Téesztag. A választáskor a szövetkezet MSZP-titkára volt, egy ideig a téesz elnökhelyettese is, 1990-ben gépkocsi-előadóként, majd kapusként dolgozott. Felesége a faluban anyakönyvvezető (450 szavazat)

9. A takarékszövetkezet vezetője. A nyugdíjaskorhoz közel álló asszony képzetlen fiatal lányként a takarékszövetkezetben kezdett dolgozni. Férje nyugdíjas és vegyes mezőgazdasági kisvállalkozó. (444 szavazat)

Kérdés lehet ezek után, hogy minek köszönhetik megválasztásukat a képviselő-testületi tagok. Hatottak-e a hagyományos falusi értékek, vagy a "besenyiség" kiirtására törekvő szocialista ideológia lett a mindenható?

Az államszocializmus egyik célja – mint a korábbi fejezetekben szó volt róla – az agrárproletár családból származó falusiak hatalomba emelése volt. A polgármesterrel és a jegyzővel együtt tizenegyen vannak a testületben. A hat helybeliből négyen szegény családba születtek: két kisiparos, egy téesztag és a takarékszövetkezet vezetője.

A rendszer a több generáción át jómódú famíliáknak ellensége volt, a szocialista viszonyok közt feltörekvő újgazdag vállalkozókat viszont támogatta. A testületbe négy többé-kevésbé jómódú újgazdag került: a két kisiparos, a kocsmáros, a Tüzép-telep vezetője. A szocialista falusi vezetők szívesen támaszkodtak a betelepültekre. E csoportba öten sorolhatók: a polgármester, a téeszelnök, az állatorvos, a kocsmáros és a jegyző.

A rendszer ideológiai céljai érdekében adományozott és követelt is. Elvárta például, hogy kivételezettjei belépjenek a pártba, s közülük a legügyesebbeket vezető beosztással jutalmazta. Az új testületbe hét volt MSZMP-tag, illetve vezető beosztású káder került, mások pedig gazdagodásukat köszönhették a régi falusi vezetésnek. Talán az ács kisiparos az egyetlen kivétel. Ő nemigen barátkozott a szocialistákkal, kezdettől önállóságra törekedett.

A hagyományos falusi szemlélet a tősgyökeres családokat tartja a legtöbbre: a testületből négyen régi besenyőtelki família gyermekei: a villanyszerelő, a Tüzép-telep vezetője, a téesztag, a másodállásos kisiparos.

A helyi hagyományok szerint elsősorban a tősgyökeres és gazdag családoknak dukált a tekintély. Nos, a régi gazdagok utódaiból egy sincs a testületben. A Tüzép-telep vezetője szegről-végről nemesi leszármazott, de gazdagságot már nagyapja sem élvezett. A másodállásos kisiparos ősei a 18. századi falualapítókkal egy időben költöztek Besenyőtelekre, de a família a középgazdák osztályából sohasem került az élre. A közösség minden korban elismerte a tehetséggel vagyont szerző újgazdagokat: a két kisiparos teljesítményét – úgy látszik – lassanként a falu is értékeli.

E mérlegből kitetszik, hogy a hagyományos értékekkel szemben inkább az utolsó negyven év hatása érvényesült. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezt a testületet akár a szocialista elit is összeválogathatta volna. 1990-ben még bizonytalannak látszott, hogy a szocialista eszme állami támogatottságának megszűnte után milyen elveket vall és követ a rendszerváltó besenyőtelki önkormányzat.

Az 1990-ben induló új politikai kurzus sem ígért mást, mint amit hatalomváltáskor szokásos: meg fog változni a rendszer. Az ideológiákból, elméletekből, demagógiából összekutyult programok megfejtésébe egykettőre belefáradt az átlagpolgár. Józan eszére hagyatkozva azt gondolta, hogy a pártállam akkor szűnik meg, ha a párttagok (meg az oroszok) kivonulnak az ország és a gazdaság vezetéséből. Eztán az állam majd nem pártparancsra működik, s a frissen nyert köztársasági államforma teret enged a piacgazdaságnak. A piacgazdaságról való homályos elképzelések ellenére köztudomású volt, hogy a megvalósulás alapfeltétele a tőke forgathatósága és a szakértelem érvényesülése. Enélkül nem várható jólét.

A besenyőtelki képviselő-testület a pillanatnyi pártválasztékot tekintve "párttalan", az egyetlen MSZP-tag nem billenti meg az egyensúlyt. Mivel az állampárt megbukott, a kilencvenes évek első felében nincs politikai jelentősége az egykori MSZMP-tagságnak sem. Ha a változás csak ezen múlna, a besenyőtelkiek nem kételkednének a helyi önkormányzat újító szándékában.

A választást követő politikai szélcsendben az SZDSZ helyi szervezete "megátalkodott": tagjai úgy határoztak, hogy nem törődnek többé az önkormányzattal. Nincs értelme a testülettel ülnökölni, hiszen a fontos dolgokat a "megmondhatók" az ülések előtt döntik el. Csak látszatdemokrácia lenne, ha testületi engedéllyel belekotyognának az ügyekbe. A párttagok között a szimpátia megmaradt, de szervezetten nem csináltak és terveztek semmit. Mindőjük a maga mozgásterében próbálta méltányosságra kényszeríteni a hatalmat.

Mucsi László, a párt vezetője az iskolában pedagógusként szerette volna demokratikusabbá, színvonalasabbá alakítani a körülményeket. Vélhetően neki is szerepe volt abban, hogy a konzervatív (a szocialista elitnek bizonyítványt osztogató) igazgatót a tantestület szavazással elmozdította vezető posztjáról. A pedagógusok (Mucsi László szerint) az új igazgatóval sem jártak sokkal jobban: a tantestületből kiemelt szigorú tanár vezetőként hibát hibára halmoz. A szókimondó pártvezér még munkaügyi vitába is keveredett vele. Az igazgató a jogosnál alacsonyabb fizetési osztályba sorolta, s hogy a jogszerű besorolást igazolja, megfosztotta szaktantárgya oktatásától. Az igazgatót Mucsi László tanító és énekszakos tanár beperelte, és a munkaügyi bíróság neki adott igazat. A bírósági döntés nem járt az eredeti óraelosztás visszaállításával; mint Mucsi László elmondta, a történelem tanítása például egy technikatanárra maradt.

A kormányrendelet hatására megalakult Besenyőtelken az iskolaszék, melynek mint pedagógus, Mucsi László is tagja lett. Az iskolaszék 1994 őszén nem működött; a szülők egyik delegátusa (egy kétgyermekes anya) gyermekeivel együtt otthagyta a besenyőtelki iskolát. Az iskolaszékből és az iskolából kilépő asszony nevezetes helybéli vállalkozó felesége, s magának is széles üzleti tevékenysége van – így megteheti, hogy két alsó tagozatos gyermekét Egerbe járatja általános iskolába. (A legutóbbi hírek szerint a talpraesett fiatalasszony egyik gyermeke tanítónénijét is elvitte, Egerben szerzett neki állást. A gazdag szülő viselkedése háború előtti mintát idéz. A húszas-harmincas években történt, hogy a község egyetlen autótulajdonosa naponta Egerbe hajtatott jómódú barátnéjával, hogy az asszony iskolás lányainak friss tízórait vigyenek.)

Az iskolaszék harmadik tagja a képviselőtestületből érkező villanyszerelő kisiparos volt – tehát ha nem oszlott volna fel az iskolaszék, a tanügyeket többé-kevésbé vállalkozók dirigálnák.

Mert időközben Mucsi Lászlóból vállalkozó is lett. Pedagógusállását megtartotta, de a pártvezérséggel fölhagyott, és 1994-ben már semmi sem fűzi az SZDSZ-hez. Csalódott a pártközpont politikájában, s úgy látja, hogy az 1994-es országgyűlési választások után kitakarították a valamirevaló SZDSZ-eseket a megyei szervezetből.

"ROBINSON"-EPIZÓD

Mucsi László a vállalkozóknak ahhoz a különös típusához tartozik, aki nem a vagyonra és a hatalomra spekulál. Egyfelől "ideologikus" vállalkozó; azért tesz-vesz, mert az ember nem lehet meg az újrakezdés, a kísérletezés izgalma nélkül. Hiszi, hogy a teljesítményt és a minőséget kikövetelő piacgazdaság társadalmi haszonnal jár, talán a hasonló értelmű tézisek vonzották annak idején az SZDSZ-hez. De intuitív és morfondírozó vállalkozó is: azt találgatja évek óta, milyen helybeli szükségletet szolgálhatna ki, amire egyik besenyi üzletember sem szánja rá magát.

A választás évében a falu közepén a régi Kakas vendéglő helyiségeit bérelte, ahol tanítás után videókazettákat kölcsönzött, s a tágas teremben a betérő fiatalok nyomogathatták a csilingelő, villogó játékautomaták gombjait. 1994-ben közel a főutcához egyhektárnyi terület a birodalma – parkkal és két épülettel. Az egyikben egy debreceni kft. hetenként cserélődő választékából videókazettákat kölcsönöz. A kommersz kultúra újdonságos példányai mellett békésen gömbölyödik az apró üzlet harmadát kitöltő búbos kemence. (A családias szilveszteren jó meleget adott.)

Pár lépésnyire innen magában álló hosszúház fehérlik, ámbitusán fehér kerti székek és asztalok. Barna keretes felirat hirdeti, hogy itt a Robinson Sörkert, ahol meleg egytálétel is kapható. A kocsmában biliárdasztal és egy játékautomata van, az egyik sarkot a magas ivópult foglalja el, mögüle fülbevalós fiatalember szolgálja ki a vendégeket. A falakat a borsodi sörgyár reklámképei díszítik, kis hirdetőtáblán egy papír lebeg, erre írhatják nevüket a Robinson ifiklubba jelentkező fiatalok. A gumicsizmás, tréningruhás tulajdonos vödrökkel, rongyokkal ingázik az udvar és a kocsma mellékhelyisége között. Takarít és szerel egyszerre; a minap diszkó volt, és most romokban hever a vécé és a mosdó. Ez az állapot a kocsmai mulatság velejárója. Mucsi Lászlónak kocsmája van, de nem kocsmáros akar lenni, a Robinsont füzesabonyi vendéglátósoknak adta bérbe. Egyhektáros telkén szeretne helyet adni szabadtéri rendezvényeknek. Volt itt már utcabál és divatbemutató, legújabb terve, hogy teniszpályát épít. Van rá igény Besenyőtelken és a környéken: közel a faluhoz egy pusztai szállodának van már egy "nejlonpályája". Mucsi egy kifogástalan salakos pályát akar, 1994 őszén ehhez keresett szponzorokat. Nincs kedve helybeli tőkésekkel alkudozni.

Mucsi László csak az SZDSZ-t hagyta el, a besenyőtelki közéletből nem vonult ki. Politikai szólamok helyett vállalkozókedvvel szolgál a falunak. A közeledő helyhatósági választáson párttámogatók nélkül akar indulni: a szavazatok száma majd eldönti, tetszik-e a helybelieknek a "jöttment" pedagógus kísérlet-sorozata. (Mucsi László 1994-ben sem lett képviselő, igaz, hogy csak egy "paraszthajszállal" maradt el a nyertesektől.)

Az 1990-es helyhatósági választásokon az SZDSZ helyi vezetőjeként Mucsi László 356 szavazatot kapott. Deli István kisgazdajelöltre 383-an szavaztak, ő akkor a párt második embere volt; 1990 késő őszén választották meg a kisgazdák pártelnöknek. Ha a párt az ő elnöki irányításával pályázik a képviselőségre, talán egy-két jelöltjükből tag lehetett volna. Deli István népszerűségét rokonságának és a maga tevékenységének is köszönheti. Anyai nagyszülei jó hírű gazdálkodók voltak (21 holddal kerültek kuláklistára). Édesapját "intelligenciaként" tartják számon: a háború előtt a falu segédjegyzője, az 1956-os forradalom idején tagja a forradalmi munkástanácsnak.

Deli István autószerelő szakmát tanult. 1977-től hat éven át a helyi téesz gépszerelője, sofőrje, kombájnosa. 1983-ban vett egy használt IFA-billencset, és iparengedélyt váltott teherfuvarozásra. A földárverések után hatvan hektár a birtoka, 1993-ban már gazdálkodó és iparos is.

(A választások után fél évvel beszélgettem vele.)

"EGY SZEMÉLY, AZ SEMMISÉG"

– Azt hallottam magáról, hogy ritkán áll le tereferélni, beszélgetni az emberekkel. Azt mondják, nem elég közvetlen, barátkozó.

– A választás eredményhirdetésének éjszakáján az egyik képviselő azt harsogta a kocsmában: "Nemcsak az ekét, az ekevasat is megadóztatjuk!" Az indulatok lecsillapodtával hogyan alakult az önkormányzat és a kisgazdák viszonya?

– Milyen ügyekre gondol?

– Csak megfigyelők a testületi összejöveteleken?

– Múlik magán valami ott?

– Volt olyan eset, amiről egészen másként gondolkodott, mint a többiek?

– Volt-e valami baklövése az önkormányzatnak?

– A falu elégedett velük?

– Bevált a polgármester is?

– Van-e a pártnak stratégiája a következő helyhatósági választásra?

*

A kisgazdák 1994 őszén nem politizáltak. A vadonatúj kisebb-nagyobb birtokokon mozgalmas volt az élet, mindenki szántott, vetett, építkezett, vagy a termény- és géppiacokat látogatta. A párt nem toborzott új tagokat, és olyan értelmiségi pártfogót sem keresett, aki megálmodhatná a gazdák hatásos élet- és választási stratégiáját.

(Deli István az 1994-es helyhatósági választáson képviselő-testületi tag lett.)

SZABAD A TŐKE ÚTJA

Nincs társadalmi és egyéni haladás alkotó gondolat és szellem nélkül. A szakértelemnek olyan értelmiségi magatartásformával és tudással kell párosulnia, amely képes befolyásolni a haladás irányát, s átgondolt életvezetésre sarkallja az állampolgárokat. Ilyen vezető szakértelmiséggel a falu a választás után aligha dicsekedhetett. A testület egyetlen szakmai kiválósága az állatorvos, nem véletlen, hogy a választáson ő kapta a legtöbb szavazatot. A téeszelnök képzettsége sem hibádzik, de a szövetkezet szerény teljesítménye nem öregbíti az elnök szakmai hírnevét.

A testületen kívül is kevés a színvonalas értelmiségi. 1991–92-ben a bizonytalan jövőjű téesz elvesztette legjobb szakembereit: a főagronómust téeszelnöknek hívták el Füzesabonyba, a főkönyvelőt osztályvezetőnek a megyei APEH-hez. Az iskolában máig sincs nyugalom. Az igazgatóhelyettes 1990-ben egy évre kapott igazgatói megbízást. A polgármester szerint hiába hirdették meg az állást, nem találtak a régi helyettesnél alkalmasabb igazgatót, ezért az egyéves szerződését négyévesre változtatták.

Az egyetlen nyereség, hogy a falu új (házi/családi) körzeti orvost kapott. A második körzet és rendelő létrehozásával az önkormányzat helyet adott a besenyőtelkiek régtől kedvelt orvosának. A népszerű belgyógyász feladta füzesabonyi állását, s közkívánatra ezentúl csak Besenyőtelken és Dormándon praktizál. Emellett megmaradt a falu korábbi (SZDSZ-es) körzeti orvosa is.

A testület legtehetségesebb tagjai a jelentékeny tőkével rendelkező kisiparosok. A látszat azt mutatja, hogy a faluban és a testületben egyaránt övék a vezető szerep, s ők nemigen kerülhetnek az értelmiségi szaktudás befolyása alá.

Az első szabad választások óta Besenyőtelken a tőkés csoport és az önkormányzati apparátus együttműködése tapasztalható – a nyilvánosság ellenőrzése és az értelmiségiek közreműködése nélkül. A kilencvenes évek első felében szabad a tőke útja, s ennek anyagi hasznát élvezheti a község is. Alkotó értelmiség híján a rendszer változása a falunak erkölcsi hasznot nem hozott.

A község anyagi gyarapodásának leltára előtt lássuk, mi történt a testület tagjaival. Az MSZP-jelöltként induló téesztagpárttitkár félig-meddig kicsöppent a körből. A téesz átalakulása után időszakos munkanélküli lett, majd végleg elhagyta a téeszt.

A munkanélküliség ideje alatt villanyszerelő szakmát tanult, és egy közeli falu élelmiszer-feldolgozó üzemében helyezkedett el. (Az 1994-es helyhatósági választáson nem jelöltette magát.)

A takarékszövetkezet vezetője nyugdíjba ment, a korhatáron felül néhány hónapot még azért dolgozott, hogy kivárja, amíg helyét az egyik falubeli nagyvállalkozó menye elfoglalhatja. A nyugdíjas asszony ezután a falun kívül keresett magának munkát. (Az 1994-es választáson ő sem jelölt, indult viszont a nagyvállalkozó menye, a takarékszövetkezet új elnöke.) A másodállásos kisiparos helyzete talán erősödött, munkanélküli férjét a helyi téesz vette fel.

Vannak testületi tagok, akik bővítették tevékenységi körüket. Mint korábban írtam, az önkormányzat egyik első kezdeményezése a központi bevásárlóudvar és piactér kialakítása volt. Az önkormányzat telekbérleti szerződést kötött tizenegy besenyőtelki vállalkozóval. A vállalkozók közös tervek alapján felépítették, illetve felépíttették a butikokat, a buszvárót és egy melléképületet. A tizenegy butik közül kettőben testületi tagnak van üzlete: az ács kisiparos tulajdonát egy fővárosból idetelepült fodrász bérli, egy másik helyiségben az ács testvére nyitott üzletet. A Tüzép-telep vezetőjének butikjában a felesége rendezett be vegyeskereskedést. (A tüzépes 1994-ben nem jelöltette magát.)

A villanyszerelő kisiparos a gáz bevezetésekor a lakásokban végezte a szereléseket, és kazánokkal, radiátorokkal és egyéb szerelvényekkel kezdett kereskedni. 1994-ben már a falun kívül is vannak érdekeltségei, több községben a vezetéképítés fővállalkozója. A gáz bevezetésekor az ács kisiparos a kivitelező cég alvállalkozójaként kisebb részmunkákat végzett, lakossági szolgáltatásként járművet adott a községi szemétszállításhoz. Ugyancsak ő szponzorálja jelentős összegekkel a helyi sportkör focicsapatát.

"Közkifolyó", így jegyezte a hivatalos nyelv azt az artézi kutat, amelyik a helybeliek szerint a legízesebb vizet adja a faluban. Ezt látta ablakából a falu régi tanácselnöke. A kútnál libasorban álló asszonynépről az jutott eszébe, hogy Besenyőteleknek vezetékes víz kellene. Az elgondolást tett követte, és már több mint húsz esztendeje, hogy a konyhákban, fürdőszobákban a csapból csoboghat a víz. A közkifolyó megmaradt, és a tanácselnöktől megörökölt szobából a polgármester is tűnődhetett a látványon. Mert hiába, hogy Füzesabonyból csöveken jön a tisztított víz, vannak még sokan, akik igazán jót csak az artézi kút vizéből tudnak inni. Sorállás nem volt ugyan, de a nap majd mindegyik órájában ácsorgott ott valaki. A polgármesternek e tartós panorámáról az jutott eszébe, hogy nem szép az, amit lát. Bizony a kifolyó csúnya volt, mindig tocsogó lett körülötte, s a vízre várókat és a sarat kerülgették a templomba, üzletbe, hivatalba igyekvő emberek. Jó lenne gyönyörködni benne, gondolta a polgármester. Legyen hát szép ez a kifolyó, ezt hozta határozatba a képviselő-testület.

Az általános művelődési központ építésze, a Besenyőtelekről származó Veres Zoltán tervei alapján 1994-ben elkészült a díszkút. A vizet hosszúkás, ívelt vonalú, nyersszínű műkő medence fogja fel, partján karcsú lábakon álló vörösréz kupola csillog, alakja a templom toronyformáját mintázza. A díszkút körül sima kövezet fénylik, kényelmes padokon üldögélhetnek az idejárók, míg csöpög a kannába a víz. (Ahogyan a besenyőtelki polgármester mesélte, a dormándiak fölösleges luxusnak nevezték a díszkutat, de mostanában mintha ők is rendezkednének a dormándi közkifolyó körül.) A falu közepében nemcsak a kút a szép, az önkormányzat a templom környékének többi létesítményére is áldozott. Emlékművet állítottak a második világháború áldozatainak, egyúttal rendbe hozták az első világháborús emlékművet is. A műemlék-felügyelőség hozzájárulásával 1994-ben helyreállítottak két múlt századi műemléket: a Szentháromság-szobrot és Nepomuki Szent János szobrát. A háború előtt piactérnek használt faluközpont ma rózsákkal, dísznövényekkel ékes pihenőpark. Ünnepnapokon szökőkút permetezi majd a közönséget, mert felújították a régit, ami a hetvenes években pingponglabdákat dobált a téesziroda előtt.

Az önkormányzat – a polgármesterrel az élen – hagyománytisztelettel udvarol a falunak. Visszaadták az egyháznak régi tulajdonát, a templomiskolát, a "reprivatizált" egyházi ingatlanba az önkormányzat költségén bevezették a gázt. A templomiskola évtizedeken át tanácsi szolgálati lakás vagy bérlemény volt; az önkormányzat megígérte, hogy az egyháznak is szerez fizető bérlőket az épületbe.

A kilencvenes években új utcát nyitottak, amely a régi felsőmalomhoz vezet. Az utcát a század elején malmot építő, villanytelepet létesítő Czakó Kálmánról nevezték el.

A malomban a hetvenes évek óta csak daráló működik, az önkormányzat azt tervezi, hogy felújítja és újraindítja. Ezáltal szolgáltatással és munkahelyekkel gyarapodna a falu. E beruházásban az önkormányzat számít a közeli települések közreműködésére. A fejlesztések állami támogatására nagyobb az esély, ha a községek összefognak. A volt füzesabonyi járás kilenc települése kistérségi társulási szerződésre készül. Együttesen szeretnének megoldást találni a magángazdaságok terményeinek feldolgozására. A beruházásokban Besenyőtelek régi partnere Füzesabony. A következő öt-tíz évben közös kasszából fizetik az abonyi víztisztítótelep felújítását és bővítését. Együttes program volt a gáz bevezetése is. A besenyőtelki önkormányzat 1989-ben kapott miniszteri engedélyt a gázvezeték építésére, a kilencvenes években az önállósult Dormánd is társult a gázprogramba.

A besenyőtelki polgármester és a jegyző legszívesebben az önkormányzat terveiről, a megoldandó feladatokról és az ügyintézés útvesztőiről beszélt. Majd' elfeledték az eredmények közt felsorolni, hogy 1994 őszén már harmadik éve, hogy gázzal indul a fűtési szezon. Abban a nyolcszáz lakásban mindenképpen, ahová annak rendje-módja szerint eljutott a gáz. A váratlanul hidegre fordult októberben a polgármester vacogott, mert hivatalába csak ezekben a napokban érkeztek meg a gázóraszerelők. A gáznak köszönhetően a közintézmények energiaszámlája egyharmadára csökkent.

Itt is van tehát vezetékes gáz, mint Dormándon, de a telefonnal lemaradt Besenyőtelek, pedig hatszáznegyven vonalat igényeltek a besenyőtelkiek. A hivatalban úgy magyarázták, hogy egy kétezer állomással rendelkező digitális telefonközpont tervei elkészültek, s a lakossági megrendeléseket majd 1995 első félévében tudják teljesíteni. Olcsóbban, mint a dormándiakét. A részletező elbeszélés ellenére nem értettem pontosan, miért késik a besenyőtelki hálózat bővítése. Gondolom, ez a helybeli polgárok számára sem világosabb. Egyesek azt rebesgetik, hogy csupán választási fogás a hálózatbővítés késése.

1994-ben a csatornázás is terv még. A hivatal 1994 márciusában adott be tervpályázatot a szennyvíztisztító telepre (csak a tervezés költsége egymillió forint volt.). Az elbírálás 1995 őszére várható. Megéri a várakozás, hiszen az állam a kétszáz-háromszáz millió forintos beruházás hetven százalékát kifizeti. Az önkormányzat kiadása még a fennmaradó harminc százaléknál is kevesebb lenne, ha Dormánd is csatlakozna a programhoz. 1994 őszén még tartózkodott.

Megint csak terv, hogy a községen áthaladó 33-as utat nyolcméteresre szélesítik, s mindkét oldalán kerékpársávot különítenek el. A Debrecennek tartó nagy forgalomról ugyanekkor szeretnék leválasztani a helybeliek közlekedését, ezért egy hat méter széles tehermentesítő utat terveznek a tárkányi oldalon. Ha az ígéreteknek hinni lehet, az útépítés költségeiből az önkormányzat csak húsz százalékot fizet, a többit állami támogatásból (pl. KPM-hozzájárulásból) fedezik.

Az elmúlt négy évben az önkormányzat a szociális gondok enyhítésére fordította a legtöbb figyelmet. Részt vállalt az iskoláztatás költségeiből. A képviselőtestület döntése alapján minden Besenyőtelken lakó állandó lakos tanulónak kifizetik a tankönyveit. A 320 általános iskolásra, a 159 középiskolásra és 14 egyetemistára egymillió-kétszázezer forint jutott. A szociális gondoskodásnak többféle gyakorlata alakult ki. Apró figyelmességként karácsonyra minden gyermekes család, a fekvő betegek, az ötvenéves házasok és a kilencven éven felüliek szaloncukrot kaptak az önkormányzattól ajándékba.

A falunak 1994-ben kétszáz munkanélküli lakosa volt. Részleges segélyezésük az önkormányzatra hárul: 1990-ben negyven munkanélkülinek fizettek járadékot, négy évvel később a járadékosok száma kilencvenhétre emelkedett. Még csak terv, hogy új falubeli munkahelyek mérséklik a foglalkoztatási gondokat. Egy Besenyőtelekről elszármazott mérnök-közgazdász külkereskedő 1994-ben egy "árnyékolástechnikai" üzem alapozásához kezdett; dr. Simon János az S & H Impex tulajdonosa a harmincmilliós beruházással épülő munkahelyen elsősorban besenyőtelkieket alkalmaz majd. (Az üzemet 1995 januárjában megnyitották.)

Hogy addig mi lesz? Csepp a tengerben, hogy az önkormányzat tizenegy közmunkást foglalkoztat – mezőőrnek, falugondnoknak, karbantartónak.

A csődörös is az önkormányzat közmunkása: két állami mént hozattak a faluba; 1994-ben hatvannyolc kancát fedeztettek. Meglepően magas szám, hisz a faluban ma sincsen több ötven lónál, és nem is lesz, bárhogy szaporodna a magánbirtok. A besenyőtelkiek mostanában nemes, tiszta vérvonalú lovak tenyésztéséről álmodoznak; nem a "borozdában" vagy a fuvaroskocsikkal poroszkáló lovak tartása a divat. 1994-ben négy-öt fogattal jelentek meg a "Kömlői lovasnapok" rendezvényein, egy tenyésztő lovat indított a díjhajtóversenyen. E költséges passzió azt is jelzi, hogy Besenyőtelken nőnek a társadalmi különbségek. százhatvan vállalkozó van, kis híján annyi, mint munkanélküli. Az utóbbi négy évben a földműves réteg gyarapodott a legjobban: 1994-ben 280 család él a földből, de közülük százhúsznak egyéb tevékenységre szóló vállalkozási igazolványa is van. Kezd visszatérni a földművelés régi rangja: a leggazdagabb vállalkozó 1994-ben a legnagyobb földbirtokos. (A két "leg" persze csak feltételezés, mert máig sincs hiteles föld- és vagyonnyilvántartás, és egy-egy rokonságban és a bérlők közt vándorolnak a földek.)

Az önkormányzat a kilencvenes évek első felében még nem nyerte el a földművelők bizalmát. A földárverések előtt a polgármester azt javasolta, hogy mint a közbirtokosság idején, legyen a közlegelő köztulajdon, az önkormányzat gondoskodna karbantartásáról és jogszerű használatáról. A gazdák tiltakoztak, és a hivatal határkörén kívül két önálló legelőtársulatot alakítottak. Egy évvel később a polgármester úgy látta, hogy a legeltető gazdák elégedetlenek a magántársulattal.

Az, hogy az önkormányzat kedvében akar járni a falujának, bocsánatos bűn, és a javát szolgálhatja mindenkinek. Például bizonyosan a gazdák hasznára van, hogy a kisgazdapárt alelnökének a fia az önkormányzat közmunkás-csődöröse. És nem kiváltságképpen, hiszen képzett a fiú, iskolában tanulta a lovasszakmát.

A munkanélküliek gardírozása, a "vállalkozásbarát" önkormányzati politika, a parisztokrácia támogatása a falusi vezetés elfogulatlanságát bizonyítja. Más nézőpontból talán éppen az elfogultságát. Akármi lenne egy közvélemény-kutatás eredménye, nem a helyi elit tehet arról, hogy nincs béke az egyes társadalmi rétegek között – ingatag a közhangulat.

A bajnak csak egyik forrása, hogy bizonytalan a jövő; az emberek bizalmatlanok egymással. A bizalmatlanság oka, hogy a különböző rétegek eltérő munkaviszonyokhoz, követelményekhez, viselkedéshez szoktak az államszocializmusban, s most a föld újraosztása együttműködésre kényszeríti valamennyit. Az ellentéteket tetézi, hogy a kapitalizálódás feltámasztja a háború előtti falusi hierarchiát és egyben annak szocialista kritikáját is; csupán a társadalmi jólneveltség gátolja meg a "prolizás" és a "kulákozás" elszabadulását.

A földhasználat új formáinak megjelenése és a szűkülő munkapiac felborította a megszokott szereposztást. 280 besenyőtelki családból százan téesztagként foglalkoznak földműveléssel, s csak alkalmanként vannak ügyleteik az újgazdákkal. A szövetkezet tartózkodó és közömbös, az újgazdák csoportja pedig bizalmatlan, ezért a nagybirtok gépparkja, kapcsolatai, szakmai tudása nem hasznosul a falu egészének mezőgazdasági termelésében. A száznyolcvan új földtulajdonosból az eltökéltség vagy a kényszer csinált földművelőt. Viszonyukat az a hiedelem kuszálja össze, hogy Besenyőtelken mindenki ért a földhöz.

1. Nagyobb gazdaságot "gründol", aki ennek előtte törpebirtokból próbált megélni – a vállalkozó szellemű fiatalabb gazda és a régi technikákban otthonos idősebb gazdálkodó. Csak a maga szakmai tudásában és piaci információiban bízik, még hasonló helyzetű társai segítő szándékát is kétkedve fogadja. Minden érdekszövetséget, közös szakmai képviseletet elutasít. Jól felszerelt gépparkjukkal ritkán vállalnak szolgáltatást, inkább a "kisebbeknek" szántanak, aratnak "majd ledolgozod"-fizetség fejében.

2. Földet akar művelni az is, aki eddig a téesz bérmunkása volt. Egyesek a téeszfizetést keveslik, másokat családjuk terjedelmes öröksége késztet magángazdálkodásra. A volt téesztagok szakmai tudása igen változékony; általában csak azon a területen otthonosak, ahol bérmunkásként részfeladatokat láttak el, s azt sem egyenletes színvonalon. Ők ma a falu gépparkjának mechanikusai, de egyre kisebb az ázsiójuk, mert a téeszből hozott tudásukkal és munkamoráljukkal elégedetlenek az új magángazdák. A volt téesztagok önálló gazdaságukat mérsékelt termelésre és szolgáltatásaik bevételére alapozzák. E csoport falubeli gazdasági kapcsolatai a legkiterjedtebbek.

3. Az iparosok, a kereskedők és a vegyes vállalkozók egy része fölhalmozott tőkéjét akarja visszaforgatni a földbe, s néhányan kizárólag az agrárágazatban szeretnék kamatoztatni vállalkozási praxisukat. Nem jó a hírük a gazdálkodók körében, legfőként azért, mert ők elismerik, hogy nem értenek a földhöz, és nem is "szerelmesei" a földnek. Nem titkolják, hogy pusztán a föld jövedelmét szeretnék. Valószínűleg sikeresek lesznek, hisz nem röstellik megkeresni a valóban hozzáértő szaktanácsadókat és a kedvezményes hitel forrásait.

Kétségtelen: az új helyzet nyertesei a nagygazdák, a vállalkozók és a volt téesztagok, de mindőjük másféle reményekkel várja a jövőt. Nem egységes a kiszolgáltatottak csoportja sem. 1. Földet művelne az ipari munkás és a tisztviselő, mivel állandó munkahelyén megcsappant a havi fix. 2. A föld jövedelméből szeretne megélni a munkanélküli – képzettségétől függően átmenetileg vagy véglegesen. 3. A nyugdíjas a földből származó kiegészítő jövedelemre számít, ha bírja még erővel a mezőgazdasági munkát.

A kiszolgáltatottak nem boldogulhatnak a nyertesek közreműködése nélkül, s különösen az iparból érkezettek tűrik nehezen a gazdálkodás korábbi keretei közt kialakult paraszti stílust. Családjuk és rokonságuk tőkeerősségén, gazdálkodási múltján és jelenlegi gyakorlatán múlik, hogyan boldogulnak.

PIROSKA NÉNI HAGYATÉKA

Úri Piroska mesebeli és szeretetre méltó asszony volt. Még gondolatban sem ártott soha senkinek. Tudott mindent, amit a huszadik században Besenyőtelken egy parasztasszony egyáltalán megtanulhatott. Ismerte és megtartotta a falusi együttélés íratlan szabályait. Kilencgyermekes családban nőtt fel, ő maga három gyermeket és egy fogadott rokon lányt nevelt. Családja szolgálatában telt el az élete, már deresedő hajú gyermekeit is gondoskodással és szeretettel vette körül.

Keze munkáját mindig meghálálta a föld és a jószág. Édesapjának hetven holdján nevelődött a parasztmunkára, s asszonynak is jó gazdacsaládba került. Míg férje, Borhi Ágoston a második világháborúban katonáskodott, Piroska néni egymaga látta el a gazdaságot, etette, gondozta gyermekeit és idős apósát. Hogy beköszöntött a béke, Piroska néni és a férje már csak kínlódni tudott a földdel. Borhi Ágoston a gazdatéeszbe lépett be a földdel, hogy mentesüljenek a beadás alól. Piroska néni nem lett téesztag, de férje nevére évekig a téesz földjén hajladozott. Ahogy telt az idő, egyre többet, mert férje sokat betegeskedett. És persze volt családi gazdaság is mindig, hiszen kevés volt a téeszjövedelem.

Két lánya férjhez ment. Egyikük a faluban maradt, a helyi postahivatalban tisztviselő. Másik lánya a férjével együtt a főváros közelében telepedett le, talán azért menekültek el Besenyőtelekről, mert a férj 1956-os "ellenforradalmár" volt, s ezt "feledhetetlen" bűnként kezelték a helyi hatalmasságok. Piroska néni, amíg bírta erővel, istápolta idegenbe szakadt gyermekét. Sokszor napokra, hetekre a lányához utazott, hogy átvállalhasson valamit a kétgyermekes család gondjaiból.

Piroska néni fia, Áron odahaza maradt, a Borhi-portára hozta feleségét. Áron már csak a romjait láthatta szülei egykor virágzó gazdaságának. Az iskolát kezdte, mikor kitört a háború, s az éhínséges ötvenes években kellett pályát választania. Taníttatására nem volt pénz, s munkát sem egykönnyen kapott, mert a rokonságában volt egy "rendszerellenség", aki kuláklistára került. Tizenöt éves kamaszként Berentén fogadták fel segédmunkásnak. Munkahelyéről gyakran vitt üzenetet a faluba a besenyőtelki elítéltektől, akiket rabmunkásként dolgoztattak, ugyanott.

Áron hamarosan kivergődött a segédmunkás-létből, hegesztőszakmát tanult. A hatvanas években Miskolcon helyezkedett el, s hogy mielőbb új házat építhessen, erején felül dolgozott. Több olyan félesztendő telt el, hogy nyolc óra helyett napi tizenhat órát dolgozott.

Áron felesége, Ági lánykorában egy pesti gyár betanított varrónője volt. Asszonyként egy egri szövetkezetnek vállalt bedolgozó munkát, emellett nevelte két gyereküket. Piroska néni legfőbb gondja az önellátó családi gazdaság volt.

Áron és családja mindig külön kasszán, de közös háztartásban élt az idős szülőkkel. Piroska néni önállósága azután is megmaradt, hogy 1982-ben meghalt a férje. Az idős asszonyt a gyerekei szeretettel és tisztelettel vették körül. Áronék az ő megkérdezése nélkül semmiféle gazdaságot érintő ügyben nem döntöttek, még abban is Piroska néni volt a megmondható, hogy disznóöléskor mennyi fűszert keverjenek a kolbásztöltelékbe. A család békéjéhez és nyugalmához valamiképpen hozzátartozott Piroska néni szerény és dolgos jelenléte. A két háztartás külön konyhát vezetett, de ha jött valami ünnep, a külön konyhában Piroska néni mindegyik gyereke, unokája részére "sütkérezett".

Borhiék családi gazdasága akkor kezdte feszegetni az önellátás kereteit, amikor a nyolcvanas években Áronék lánya férjhez ment, és fiuk felsőbb iskolába került. Kísérletképpen vettek kétszáz tyúkot, a tojást értékesítették A tápárak ugrásszerű emelkedése miatt felszámolták az állományt. Foglalkoztak még pulykával és héj nélküli tökmag termesztésével, egy Eger környéki telken pedig gyümölcsöst telepítettek. A gazdálkodásból sosem pénzeltek sokat, volt ugyan egy tucat birkájuk, de ezeket Áron inkább csak kedvtelésből tartotta. A családi jövedelem túlnyomó része Áron ipari munkájából származott: huszonnyolc éven át egy egri olajkutató cég kiváló hegesztője volt. Szerette a munkáját, büszke volt kitüntetéseire és kiváló minősítésére.

A földműveléssel való komoly kalandja 1990-ben kezdődőtt azzal, hogy híre kelt: ki lehet venni a téeszből magánhasználatra a járadékos földeket. Ha egyszer híre van s még törvényes garancia is, kiveszi ezt a földet. Úgy gondolta, ez simán menni fog, és legalább annyira szavahihetők a földre vonatkozó törvények, mint például egy vállalati kollektív szerződés. Nem földbirtokot akart, hanem mindössze néhány holdat, aminek termését majd feleteti a tyúkokkal és a malacokkal. A földtulajdon biztos reményében lelkesen készülődött, s megtakarított pénzén egy takaros, vadonatúj kis teljesítményű Rába-traktort vett. A ragyogó sárga gépcsodát maga is játékszernek nézte, ami arra való, hogy behordja vele a határból a kukoricát, s ha van ráérő ideje, megszántsa a kertet.

Ahogy múltak a hónapok és az évek, rá kellett jönnie, hogy egy államilag garantált földtörvény annyit sem ér, mint egy irkalapra fogalmazott magánmegállapodás. Summa summarum, a földet több év alatt sem sikerült a nevére íratni; késett a tulajdoni lap a földmérőkkel együtt. Pedig ő mindent megtett: fáradhatatlanul ágált a téeszirodán és a földhivatalban. Még nem tudta, milyen hosszú kálváriára számíthat, amikor a kárpótlásra való igényét beadta. Ezzel csak tetézte gondjait. Az évek során lassan beletörődött, hogy törvényes földhasználat Magyarországon csak a távoli jövőben lesz, s a mezőgazdaság a nemzetgazdaság mostohagyermeke marad.

A földért való hadakozás közben kritikus szemmel figyelte a politikai eseményeket s a munkahelyén bontakozó gazdasági változásokat. Miközben a föld dolgában egyre fejetlenebbül alakultak a dolgok, munkahelyén a termelés racionalizálásáról szónokoltak. A sok okos okfejtés és gazdasági mérlegelés oda vezetett, hogy Borhi Áront a nyugdíjkorhatár elérése előtt három és fél évvel nyugdíjazták. Kis híján összeroppant a kettős nyomás alatt. Végtére a föld mentette meg az apátiától. Miután nyugdíjba ment, gépeket javított, szerkesztett, s ötvenhét évesen új földművelő jövőt próbált magának elképzelni.

Piroska néni még láthatta az ötven lóerős traktort, amit Áron 1994 tavaszán vásárolt. Nem sokáig örülhetett neki: 1994 tavaszán eltemették Piroska nénit.

A Borhi-házapár maga küszködik a gépekkel, a földdel s a temérdek tennivalóval. Fiuk a fővárosban mérnöki diplomát szerzett, s állást is ott talált magának. Lányuk családja a faluban él ugyan, de inkább ők szorulnak támogatásra, dolgozni nem tudnak Áronék gazdaságában.

Borhi Áron anyai hagyatéka nem csak a föld. Úri Piroskától megörökölte az igényes munkát és az emberekbe vetett bizodalmat is. Talán ezek a hagyatékok tartják benne a lelket. Most próbálja szokni a számára idegen utóparaszti mentalitást. Az ipari munkás életkörülmények után nehezen viseli a földművelőkkel való állami bánásmódot. Ha végiggondolja életét, mégsem bánja, hogy a könnyebb sors reményében nem költözött a városba.

Két legény szeretett volna udvarolni egy leánynak, s egyikük belehalt a cigányzenés bál utáni verekedésbe. Szép, húszéves fiatalember volt, ha megéri, ma nyolcvanéves öregember lenne. Gyilkosát, a másik udvarlót börtönbe zárták. A szép fiatalembert a családja eltemette, meggyászolta. A két rivalizáló legény famíliái közti ellentét máig elevenen él. Egy falubeli tisztviselőtől hallottam ezt a szomorú történetet. A megölt legény a tisztviselő rokona volt, s azt bizonygatta; a gyilkos famíliája nem érdemli meg, hogy ő tisztviselőként földjük ügyében külön szolgálatokat tegyen.

Amikor a legényt megölték, az 1991-ben rá emlékező rokon még meg sem született. Igaz a történet vagy csak legenda? – kérdeztem 1991 őszén Piroska nénitől, aki kortársa lehetett a fiatalembereknek. Minden igaz az utolsó szóig. A két legény az ő utcájukban akaszkodott össze, mert éppen neki, a mit sem sejtő Úri Piroskának szerettek volna udvarolni. Boldogtalan legények. Piroska néni csak a tragédia híréből tudta meg, hogy szemet vetett rá a két fiatalember. Mindkettőjükkel csak tánc közben váltott szót, a korabeli szokás szerint őt anyja a bálba oda és vissza is kísérgette.

Úri Piroska a bálról keveset beszélt, de kérésemre elsorolta, hogyan rokon a sértett tisztviselő és a földigénylő gazda. Melyikük milyen gazdaságot örökölhet, ha új földosztásra sor kerül. Piroska néni úgy ismerte a falut, mint a tenyerét. Tudta, hogy kinek mennyit érő volt a gazdasága a háború előtt, s mire vitték a faluból elköltözött idősek, fiatalok. Amikor a nyolcvanas évek elején megismertem, ő mindenre jól emlékezett. A megfélemlítés korának hatására az egykor módos gazdák még röstellték, hogy földjük volt valaha, s a személyesen "bevallott" földtulajdonok a határ negyedét sem foglalták volna el. Aztán 1990–91-ben egyszerre úgy felszaporodott a régi jogos tulajdon, hogy egy járásnyi terület kevésnek látszott az igények kielégítésére.

Tulajdon volt, de újra nem kell senkinek se, mert a gazdálkodó helyzete kilátástalan. Mit is akarna Magyarországon a paraszt a földdel – magyarázta az egyik helyi kisgazda –, hisz a "közös piaci" gyerekek tejben-vajban fürdenek, s ha ez így megy tovább, búzából építik a homokvárakat. A tevékeny gazdálkodók annyit azért elismertek, hogy a földet visszakérik, hiába pang a tej-, a marha- és a sertéspiac. Hogy mi lesz a termelési cél, mekkora lesz a birtok, arról senki sem nyilatkozott szívesen. Az élelmesebb földre várók már 1991 tavaszán használták a téesz földjét – a szövetkezet mérette ki ideiglenesen, a földjáradék fejében. Abban az évben még csak két érdek osztotta meg a föld körül csoportosulókat.

A szövetkezetnek birtoka volt és rendelkezési joga a föld felett. A földigénylők a korlátlan és azonnali földkiadást követelték. És mivel a járadékos földek visszamérését megengedő 1989-es törvény után az igazságtételt hirdető új politikai kurzus került hatalomra, a törvény adta lehetőségeket ki-ki a maga érdekei szerint értelmezte.

Az igénylők hátránnyal léptek az alku helyzetébe: két évbe tellett, míg a törvény életbe lépése (úgy-ahogy) köztudomású lett. 1991 őszén hívta össze a téesz azokat a jogosultakat, akik az eddigi földjáradékot művelhető földtulajdonra akarták váltani. A szövetkezet készségesnek mutatkozott, a tárgyaláson mégsem született megállapodás. Az igénylők a régi helyén szerették volna visszakapni a földjüket, a téeszelnök pedig egyetlen határrészt ajánlott fel, hogy a téesztáblák gazdaságos művelését ne zavarják a beékelődő kisbirtokok. Ez csak olaj volt a tűzre. Az igénylők árgus szemekkel figyelték, hogyan bánik a szövetkezet a felosztásra váró vagyonnal. Úgy látták, hogy omlik-romlik a téesz, egyszerre csak egy hétre való gázolajat tud venni, de bezzeg a volt párttitkárnak maradt a magas fizetése, hiába, hogy jelenlegi beosztása szerint csak a központi iroda kapusa. Halottak napján lábon állt a napraforgó, s az őszi búzát sem érkeztek elvetni. Persze az igénylők nem téeszgyűlést tartottak erről az irodában, véleményüket inkább az fejezte ki, hogy nem tetszett semmi, amit a téesz fölajánlott. Nem tudtak egyezségre jutni, hol mérjék ki az igényelt száz-százötven hektárt.

Az első gyűlésen egy, a másodikon kettő, a harmadikon három táblát kínált felosztásra a téesz. Hol ennek, hol annak nem tetszett a föld fekvése vagy minősége. A harmadik összejövetel után az elnök már csak egyenként, külön-külön tárgyalt az érdekeltekkel. Miután berekesztette a közös gyűléseket, az igénylések az irodán porosodtak. A törvénytisztelő igénylők addig mászkáltak az irodára, mígnem a téesz postázta a véglegesítéshez szükséges okmányokat. Az igénylők másik csoportja fütyült a formaságokra; a téesz által kijelölt területen magamagának kimérte a földjét.

Az első földcsata tehát lezajlott, hivatalos regisztráció nélkül. A földhivatalnak és a földmérőknek sem jutott rá ideje, hogy a földhasználatot megnyugtatóan formulázzák. A félhivatalos tulajdont megművelték a termelők, s közben a hivatalokkal egyetemben az újabb földcsatára, a kárpótlásra készülődtek.

LICIT, 1993

A kárpótlásról először az jutott eszembe, hogy ostoba kifejezés. A károkat pótolni hiábavalóság, hiszen a pótlás újabb károkhoz vezet. A kárpótlási törvény pedig nem ártalmatlan ostobaság, inkább politikai nonszensz, mert összemossa a szándékokat. Igazságszolgáltatást ígér a megalázott, tulajdonuktól megfosztott állampolgároknak, s ugyanezzel a jogi formulával akar új, működőképes gazdaságszerkezetet teremteni. Persze egy félresikerült törvényből is származhat jó. Bízzunk benne, hogy a kormányzati balfogásokon edződött "józan paraszti ész" újfent kitalál valamit. Legalább a föld dolgában, hogy ezután is legyen kenyerünk.

A kárpótlás hírére Besenyőtelken senki sem vette a fáradságot, hogy kikarózza régi birtokának határait. A nagy csönd azt sejtette, hogy az egykori "kulák"-nagygazdák csoportjából, a klánból származó utódok sem jelentkeznek a visszaígért földért. Igaz, a kárpótlást megelőző hónapokban a besenyiek fáradhatatlanul gyűjtögették igényjogosultságuk bizonyítékait, de terveikről alig lehetett hallani. A kisgazdapárt vezetői legtöbbet arról meséltek, hogy túlságosan körülményesek a nyomtatványok. A termelés dolgában érdektelenséget mutató falu eközben megfontoltan "fegyverkezett": rendsodróval, magtakaróval, gabonaszárítóval, aggregátorral.

A megyei újság tudósítója maratoninak nevezte az 1993 márciusában lezajló földárverést. 187 igénylő 14 millió forint értékű kárpótlási jeggyel pályázott a dobra vert 1045 hektárra. A résztvevők két napon át, reggeltől estig licitáltak. Egy részük csak a föld tulajdonjogára pályázott, más részük művelésre akarta a földet megszerezni. A birtokbavétel célja pedig nem azon múlott, hogy mekkora a visszaosztott tulajdon.

A terem zsongott, az adminisztráció szüneteiben át-átrendeződött a közönség. Tárgyaltak, zúgolódtak, latolgattak, vitatkoztak, vagy csak tereferéltek egy rég nem látott ismerőssel. Az újabb és újabb kis csoportok az érdekek és a rokoni kapcsolatok szerint szerveződtek.

Az 1951-es kuláklista összeállításakor a családfők és feleségeik többsége negyven-hatvan éves volt. A legidősebb a hetvenötödik évében járt, amikor a feleségével és két felnőtt gyermekével a hortobágyi borsósi állami gazdaságba internálták. Ebből a "jójárt" ragadványnevű családból senki sem tért vissza többé a faluba. A korfa másik végpontját két harmincéves asszony foglalta el. E kulákklánból tíz magányos öregember és egyetlen házaspár érte meg az 1993-as kárpótlást.

A túlélők korelsője, Rausz Ferenc 1901-ben született, visszamért birtokán a fővárosból hazaköltözött unokája kezdett gazdálkodni. A Pesten nevelkedett fiatalember még csak néhány éve elhunyt apja jogán örökös, de az árverésen több hozzátartozója nevében is licitált. Tán maga sem tudta volna megszámlálni, hány rokona feszengett, jött-ment a rapszodikus hangulatú tömegben.

A licitálók csoportosulásai láttán elsősorban az érdekelt, milyen rokonsági körök vitték-vihették a főszerepet a kárpótlásban. Honnan jöttek, és mekkora gazdaságokat hoznak össze a visszamért jogos tulajdonból és az örökségből. A helyi szövetkezet százhúszmilliós vagyona mellé pusztán ügyefogyottságot "örökölt", ezért ebben a faluban csak akkor lehet életképes a mezőgazdaság, ha a magángazdák optimális nagyságú területhez jutnak. A jövő leginkább a sokat "jussoló" utódok kezében van. Különös módon még akkor is, ha az új tulajdonosok megint a szövetkezetnek adják művelésre a földjüket.

Mivel a kolhozvilág előtt a legtöbb föld az egykori kulákok nevén szerepelt, e rokonságokból építkező gazdaklán családfáinak leágazásain kerestem a gazdálkodásra esélyeseket.

A 83 listára vett családgazdaságból 1993-ban tizenketten éltek, s 74 házaspár leszármazottja érte meg a felnőttkort. Közülük 1993-ban 278-an jogosultak az örökségre; 39 százalékuk a klán rokoni körében házasodott, 67 százalékuk ma Besenyőtelken él, tehát a falu és a rokonság megtartó erejét nem morzsolta fel az a négy évtized, amelyben a "civilek" okszerű és korlátlan gazdálkodásáról szó sem lehetett.

1993 márciusában másodjára árvereztek a termelőszövetkezet területéből. A két liciten résztvevők háromnegyede a klánból származott. Az egykori tulajdonosok és a jogos örökösök több mint a fele jelentkezett kárpótlási jeggyel. Ők erőteljesebben kötődnek a faluhoz: több mint nyolcvan százalékuk ma is besenyőtelki lakos, s a klánból hatvan százalék választott házastársat.

Hiába a rokoni és lokális lojalitás, a licitálók megnyilvánulásai nem a klán azonnali rekonstrukcióját jelezték. A többség ugyanis nem termőföldre, működő gazdaságra vágyott. Azt tervezte, hogy a földjét bérbe adja, s a föld mint értékálló tulajdon, ezután végre a nevére kerül. Ha a szükség úgy hozza, szabadon rendelkezhet vele.

A kárpótláson részt vevő egyetlen klánházaspár, Vass Vendel és Ragó Julianna ma már csak azzal törődik, hogy valamit örökölhessenek utánuk gyerekeik. 1951-ben 32 holddal kerültek a listára, de kuláknak minősültek az asszony szülei és hét unokatestvére is. Apai nagyszülei 1911-ben száz holdon felüli birtokosok voltak. A férfinak hat unokatestvéréből lett kulák. Őt magát 1952-ben vasra verve szállították a megyebörtönbe, csak a Nagy Imre-féle amnesztiának köszönhette, hogy tizenegy hónapra szabadult.

A házaspárnak három gyermeke született. Egyik lányuk OFOTÉRT-vezető Egerben, a másik Pesten jogtanácsos. Fiuk szintén a fővárosban lakik, egy külföldet járó gépszerelő vállalat csoportvezetője. Gyakran hazalátogatnak, de idős szüleik birtokával nem tudnának mit kezdeni.

Vendel bácsi 1993-ban kilencvenegy éves volt. A téeszszervezéskor azzal zsarolták, hogy kiteszik a lányát a gimnáziumból, ha nem írja alá a belépési nyilatkozatot. A szövetkezet bikái mellett és kocsisként tíz évet dolgozott a nyugdíjig. 1993-ban földjük jogáért apelláltak, és azt akarták, hogy a föld gondját továbbra is a téesz viselje.

A márciusi árverésen a hetvenkét éves Julis néni licitált, a nyugdíjas téesztagokkal üldögélt egy társaságban. A tagosok dűlőjéből vett földet, igen magas áron. Kisebb területet szerzett, mint amekkora annak idején odaveszett. (Vass Vendel 1994-ben meghalt.)

A kárpótlási jegy a visszajáró föld minőségéből és nagyságából összeadódó értéket fejezi ki a föld termőerejét jelző aranykoronában. Egy aranykorona névértékét ezer forintban határozták meg. A földárveréseken a névérték alsó határa ötszáz forint. Ha az árverésre bocsátott terület aranykorona-értéke kevesebb, mint a földre pályázók aranykoronája, megindul a licit fölfelé.

Julis néni a licitáláson csak arra figyelt, hogy a téeszbérletre ideális táblában szerezzen földet. Végtére az ár eszmei érték, és neki nem volt fontos, hogy hol tart a licit. A lehetséges ötszáz helyett ezeregyszáz forintot adott egy aranykorona értékű földterületért. Az árak csak azért szaladtak fel, mert a téeszre számítók egymásra licitáltak. Attól féltek, hogyha földjük távol esik a közös tábláktól, nem vállalja át a téesz. A csekély aranykoronával rendelkezők összefogtak, hogy közös művelésre alkalmas területet kínálhassanak fel. E cél bűvöletében azt nem számolgatták, hogy a magas ár miatt kevesebb földet írnak a nevükre.

A szövetkezet néhány vezetője úgy látta, hogy az árakat a licitekbe belekotyogó magángazdák hajtották fel. Ezt én észleltem, bár nyilvánvaló, hogy nemcsak a téesz glóriája emelgette az árfolyamot. A liciteket irracionális óhajok és racionális megfontolások vezérelték.

A PASKOMI ESET

A birtoklás különböző szándéka keltett viszályt két család között. Talán a tavaszi árverés véget vetett az évekig tartó áldatlan állapotnak.

Vrataricsék a nyolcvanas évek elején bérbe vettek a téesztől egy négyhektáros, kiégett, szikes legelőt. A földhöz tartozó kis tanyaépület a gazból és a szemétből szinte ki sem látszott, sokan ide hordták a hulladékot a faluvégi utcákból. A házak közé benyúló sarkos határrész már csak azért sem kellett senkinek, mert termését boldog-boldogtalan megdézsmálta. A huszonéves Vratarics fiú fölfogta a földet, hogy három birkával és néhány bértehénnel gazdaságot alapítson. Sokat dolgoztak, míg eltűnt a gazrengeteg, a szemét. Építettek egy önetetős-önitatós, harminc férőhelyes tehénistállót meg egy nyolcvan birkának elegendő juhhodályt. A kilencvenes évek elején a téesztől átvett kőépületben három ló és egy csikó lakott, a fejőgépeket a régi bojleres fürdőszobában tartották. A tanyát lánccal keringőző, hatalmas fehér kutyák őrizték, anyjukat az idősebb Vratarics fiú hozta a lengyel Tátrából, ahová a nyugodtabb időkben síelni járt.

Az első bérleti szerződés megkötésekor a téesz szinte örökös használatra kínálta a tanyát, és még azt is ígérte, ha később a szerződő felek bármelyike meggondolná magát, a szövetkezet átveszi-kifizeti az istállókat. A kilencvenes évek elejéig Vrataricsék mintegy kétszázezer forint bérleti díjat fizettek ki.

Mikor a kárpótlás és a földtulajdon-rendezés ügye először szóba jött, Vrataricsék még háborítatlanul fejték a teheneket. Tehették, mert a téesz, amelyiktől a teheneket bérelték, föloszlott, így a család teljes jogú tulajdonosa lehetett a népes tehéncsordának. Reménykedve, hogy talán a föld is az övék lehet, kétszáznyolcvanezerért traktort vásároltak. Később, hogy kezdték visszamérni a járadékos földeket, a család ezt a tanyát kérte végleges tulajdonnak. Azt gondolták, hogy bérlőként övék az elsőbbségi jog. De a téesz nem adta a földet. A hivatalos indok mindössze annyi volt: a járadékosoknak csak a téesz által kijelölt táblákat szabad elfoglalni. "Nem hivatalosan" azt beszélték, hogy a téesz másnak tartogatja ezt a földet. A terület valamikor Szabó Ambrusné tulajdona volt, egyetlen örököse a lánya, Szabó Dóra, aki évtizedek óta a téesz pénztárosa. Dóra pedig úgy gondolta, harminckét éves téeszmunkája után annyit csak érdemel, hogy a kárpótlás jogán visszakapja családi örökségét.

Vrataricséknak persze eszük ágában sem volt továbbállni, nem tudták volna hova vinni a teheneket. Ha a pénztárost pártolja a téesz, hajlandók a tanyaföldet elcserélni a maguk családjának ősi birtokával, amin most egy téeszlétesítmény düledez.

Időközben Dóra a kárpótláshoz kikérte a földhivataltól a vitás terület tulajdoni lapját, amihez két különös melléklet tartozott. Az egyikben Dóra anyját fölszólítják, hogy lévén öreg, beteges és egyedülálló, adja le a földjét az állam javára. A tulajdoni lapon szereplő megjegyzés pedig azt tudatja, hogy jó gazda ez a Szabóné, maradjon övé az a föld! A tulajdoni lap végső soron igazolja, hogy a gyermekét egyedül nevelő negyvenkilenc éves özvegyasszony földjét 1951-ben nem államosították. A föld tehát Dóráé, csak az elmaradt hagyatéki eljárás van hátra. Úgy látszott, per tárgya lesz ez a kis tanya. De vajon ki kit perelhetett volna? Dóra például jogos tulajdonosként követelhetné a téesztől azt a kétszázezret, amit a bérletért kifizettek Vrataricsék. A pro és kontra érvek ismeretében azt próbáltam elképzelni, hogyan fogadnák a tanya ugató vérebei a bírósági végzés végrehajtóit. És vajon ki vállalkozna a marhák meg a birkák kilakoltatására?

A két család vitája végül is nem került a bíróságra, de az 1993-as árverésig megegyezés sem született.

Szabónét 28 holddal vették kuláklistára. Dóra férje szintén nagygazdák utóda: a kuláklistán apai és anyai nagyszülei szerepeltek. Kettejük kárpótlási jegye meglehetős birtokra lenne elegendő. Dórának létérdeke, hogy földjével munkaadóját, a téeszt erősítse. Kisebb-nagyobb parcellákkal ugyan évek óta bíbelődnek, de a jövőben sem terveznek farmergazdaságot: a férjet és a feleséget állandó munkahely köti. Dóra tehát a tulajdonjogért és a téesznek licitált, s eközben arról álmodott, hogy eredeti helyén szerzi vissza ősei birtokát.

A Paskomot szerette volna, ahol ez idő szerint Vrataricsék birodalma volt. A föld használói a licit előtt körülvették Dórát, és megígérték, ha lemond a Paskom néhány hektárnyi töredékéről, olcsón megszerezheti anyja földjének tűlnyomó részét.

Ha mégis ragaszkodna az egészhez, családjuk bírja a licitet akármeddig. A tanyaföldre nem sok aranykorona kell.

...Árverésre bocsátom a 084/1–1-es Csapó Paskom nevű területet... nagysága 13 hektár 1818 négyzetméter, értéke 177 aranykorona – szólt a mikrofonba az árverésvezető. Az ötszáz forintos kikiáltási ár bemondásakor csak Dóra 53-as táblája lendült a magasba. A szótartó Vrataricsék csak a maradék kb. 34 aranykorona értékű földet vásárolták meg. A Paskom fölött mégsem ült el a vihar egyhamar: Dóra másnap megbánta az alkut. Sokáig kesergett, hogy elkótyavetyélt az ősi földből egy darabot.

A paskomi tanyán egy nagycsalád gazdálkodik – sajátos szereposztásban. Az első és az utolsó szó az asszonyé, Szidóniáé. Egyik fia a parasztmunkák szakértője, a másik a gazdaság ügyvivője és "konspirátora". Férjének, menyének és idős apjának nincs szabott feladata. Szidónia nagygazdák unokája: anyai és apai nagyszüleit minősítették kuláknak. E családból tehát az asszony és özvegy édesapja a klán utóda.

A klán 46 örököse (a földigénylők húsz százaléka) váltotta ki művelési szándékkal a földet. Az örökösök földje 28 családi gazdaságba került. Ez a csoport kötődik a legjobban a faluhoz. (55 százalékuk a klán köréből választott házastársat, és 91 százalékuk Besenyőtelken él.)

Vrataricsék a téesz bérlőjeként is megéltek valahogy a mezőgazdaságból, ezentúl a gazdálkodáshoz saját föld kell: a tulajdonosi státus a kilencvenes évektől kötelező bokréta a kalapon. Az árverésen nem azzal törődtek, hogy eredeti helyén szerezzék vissza örökölt földjüket, gazdasági érdekeik szerint licitáltak, akár a többi magángazda. Az alacsony árfolyam kedvéért méltányosak voltak egymással. Előzetes terveiket a többiek által teremtett új helyzet pillanatok alatt átalakította. Sokféle technika működött: egyeztetés, kiegyezés, önmérséklet, visszavonulás, ravaszkodás. Mintha a földéhséget "meg nem támadási szerződés" korlátozta volna.

KI VISZI A PUSKÁT?

A gazdasági készültség, a faluban közismert tervek, ambíciók alapján számba vettem azokat, akik a jövőben is mezőgazdaságból akarnak megélni, és van hozzá elegendő földjük is. Az egykori klán földre váró leszármazottai és a falu reményteli (reménytelen?) gazdái azonos családok tagjai. 1993-ban még csak néhány volt, akinek felmenője nem szerepelt a kuláklistán. A gazdák várakozásai és a rokonok becslései szerint a klán utódai húsz-százötven hektáros birtokaikkal a falu határának több mint a felét foglalják majd el. 1951-ben a tízszázaléknyi "kulákság" tulajdonában van hasonló arányú földterület. 1993-ban szűkebb a birtokosi kör: a 930 besenyőtelki háztartásból mindössze harminc szeretne elsősorban a földből megélni. A két háború között a nagyobb birtokosok kevésbé módos rokonaik mindennapjait is igazgatták, és munkaadói voltak a kisbirtokosok és a földtelenek tömegének. 1993-ban még nem feltűnő az egyes rétegek, rendek társadalmi fölénye vagy alárendeltsége. Az új tulajdonosok érdekkörébe kizárólag a fent nevezett harminc gazdaság tartozik: szinte valamennyi többgenerációs család.

A kárpótlás rendjéből következik az idősek és a fiatalok egymásrautaltsága. A földre az öregek lelke vágyik, a fiatalabbaknak vállalkozási próba. Az örökösök nagyobb része idős ember, koránál fogva nem bírja az önálló gazdálkodás terhét. A fiatalok tehát csak akkor juthatnak földhöz, ha összeállnak az idősebbekkel. Másfelől: az öregek csak akkor remélhetik, hogy földjük hasznosul, ha ráveszik gyermekeiket a művelésre. A különböző nemzedéki szándékok számtalan együttműködési változatot teremtenek. A kívülállónak olykor bajos eldönteni, "ki viszi a puskát". Az sem mindig egyértelmű, hogy a rokoni körben hol húzódik az egyes gazdaságok határa. Ideális családi gazdaságnak az látszik, ha az örökös még magabíró, és szakértelemmel képes támogatni a fiatalabbat.

A kilencvenes években nagyobbak a birtokok, mint voltak 1951-ben. A koncentráció a hagyományos rokonsági rendszer fennmaradásának köszönhető. A gazdálkodók legtöbbje már a kárpótlási igények benyújtásakor tájékozódott, hogy falusi és városi rokonaik közül kiknek nem kell a föld. Egyes gazdák az árverésen egy kézből licitáltak unokatestvérük, nagynénikéjük, nagybácsikájuk nevére. Nem ritkaság, hogy egy-egy gazdaságban négy-öt néhai kulák örökségrésze egyesül. A középkorú és fiatal licitálók jó részének a maga jogán egy talpalatnyi föld sem járt, mégis száz-százötven hektár művelésébe foghattak bele.

Honnan a besenyi gazdák bátorsága? Mi készteti őket arra, hogy a mai embargós, agrárválságos időkben jövedelmi forrásnak a mezőgazdaságot válasszák?

1. Géza "óvatos duhaj". Bár reális tervekkel indult, alig merte hinni, hogy elképzelései valóra válhatnak. Kétkedése érthető, hiszen már negyedszázada felnőttként látja és figyeli az agrár- és magánszféra bakugrásait. Anyai nagyszülei kulákéletét csak elbeszélésekből ismeri. Az első "gazdasági élménye" az lehetett, hogy apja amolyan ingadozó középparasztként a hatvanas években "dezertált" a termelőszövetkezetből. Géza asztalosnak tanult, évekig a falutól távoli munkahelyeken dolgozott. A hetvenes években iparengedélyt váltott Besenyőtelken, s pár esztendő alatt híre ment kitűnő mesterségbeli tudásának, mégsem maradt asztalos. Paraszt akart lenni, hasztalan próbálta lebeszélni a családja és a barátai. Apjával közös földjük és földbérletük volt, teheneket, lovakat tartottak. A nyolcvanas években inkább "kupeckedtek" a jószágokkal, elsőrendű céljuk nem az állomány följavítása volt. A kényszer diktálta így, hisz a tejpénzből már akkor sem lehetett megélni.

Felesége, Margit tisztviselőből lett kisvállalkozó: fonal- és maradékméteráru boltjából teremti elő a konyhapénzt. Földet is hozott a házhoz: apai és anyai nagyszülei kuláklistán voltak. Géza és Margit szülei (hál' istennek) még élnek, így a házaspár sem jogos örökös. Gézáé a föld gondja; 1993 márciusában hatvankét hold. 1994-re felépült jószágtartó tanyája, s állandó alkalmazott gondozta, pásztorolta a teheneket. A villanyáram bevezetése ügyében lótott-futott, az áramforrás négy kilométerre van a tanyájától. 1994-ben volt már kombájnja és teljes gépsora a gabona műveléséhez. Az első szabad termelési évben gabonával, takarmánynövénnyel foglalkozott, és egy termeltető "felbujtására" mustármagot vetett. Hogy az új növény hasznából valamit megmentsen, a váratlan kártevők pusztítására helikoptert kellett fogadnia. Valószínű, hogy újabb bujtogatókkal mostanában nem elegyedik szóba, habár a mustármag jobban fizetett, mint a gabona.

2. Énok fia, Lajos a fővárosból vetett szemet a földre. Már túl van élete delén, de besenyőtelki parasztgazdaságot áhít. Szülei lemaradtak a listáról, de "kulák" nagynénjei, nagybátyjai nehéz sorát fiatalemberként is érzékelhette. Feleségét a klánból választotta, apósának temetése 1990-ben a rendszerváltás helyi demonstrációja volt.

Énok Lajos megbélyegzett rokonságának tulajdonítja, hogy a megyében még az ipari tanulók közt sem hagyták megmelegedni. Elmúlt negyvenéves, amikor – pesti lakosként – megszerezhette a szakmunkás-bizonyítványt. Most visszavágyik a faluba. Kilencvenesztendős anyja halála után a szülői házban szezonra szóló gazdaportát szeretne berendezni. Pesti agrárszakemberekkel, gyakorló kertészekkel lelkesen konzultál arról, hogyan kellene célirányos farmergazdaságot csinálni. Az 1992-es árverésen 202 aranykoronát költött el. 1993 tavaszán a Cigányszögre licitált. A földárverés végére kb. negyven holdja jött össze. Ki tudja, lutri vagy illúzió-e hatvanhárom évesen újra kezdeni az életet.

3. Tél utolján, a dormándi árverésen magas, bekecses parasztemberre lettem figyelmes. Földet nem vett, csak az ajtófélfához támaszkodva hallgatott. Besenyőtelken 350 aranykoronával iratkozott fel, jegyzeteim szerint a névértéknél magasabb árfolyamon vett földet a Szellőhátból.

Fölnevelő családját kuláklistára vették, szüleinek egy-egy testvérét szintén. E körbe tartozott még apjának nyolc, anyjának hét unokatestvére is. A lista készítésének idején 34 holdjuk volt. A hetvenéves férfi egyetlen utódjuk és örökösük. A helybelieknek fogalma sincs, mekkora birtok várományosa, s az sem köztudomású, mit tervez a földdel. Három nőtlen fiával lakik, akik (klánbeli) feleségének örökösei. Az idejekorán megöregedett özvegyember az árverésen magányosan téblábolt. Azt mondják, fiai nem sokat törődnek a földdel. Talán ha meginog munkapiaci helyzetük, rákényszerülnek...

Az új gazdák életüket a mezőgazdaság jövőjével összhangban kívánják tartani. Mivel sehol sem ígérkezik harmónia, tervezés helyett ötleteket gyártanak. A versenyló-tulajdonos például azon morfondíroz, hogy ménest alapítson vagy olcsócipő-boltokba fektesse a pénzét. Talán az a kisvállalkozó okoskodott a legjobban, aki erdőt szeretne. Olyan birtokot, ami se nem viszi, se nem hozza a hasznot. Csak van. A savas esők legföljebb a fákat pusztítják. A föld marad.

A RÉGI KERÉKVÁGÁSBAN

A húszas-harmincas években történt, hogy egy budapesti bank főkapuján bőszoknyás öregasszony igyekezett befele. A portás föltartóztatta, mondván, hogy itt földárverés lesz, a koldulás tilos. Néhány perc múlva a bankigazgató karonfogva vezette be az árverésre az eltanácsolt nénikét. Szoknyája ráncaiból elővarázsolt csengő aranypénzen terjedelmes birtokot vásárolt. Unokájának ma egy szamara van, s nem kis parasztmulatságra, már vetőgép elé is próbálgatta fogni. Ő nem készülődik az önállóságra, mint régi téesztag, a közös gazdaság híve. A márciusi árverésen az egyik téeszfőnök intelmeire ügyelve licitált. Nézzük, milyen lóra tett a szamaras unoka!

A besenyőtelki termelőszövetkezetben az 1990-es helyhatósági választások után nem történt semmi. Az elnököt nyugtalanította a téeszellenes közhangulat és az agrárpiac válsága, de biztos volt abban, hogy a jövőben is szükség lesz valamilyen szövetkezetre. A várakozás állapotában azon elmélkedett, miért rossz, ahogyan van, s hogyan lehetne jobb; a hagyományos szövetkezetben összemosódik a tulajdonosi és a munkavállalói státus, ezért nem lehet a szakmai és gazdaságossági szempontok szerint irányítani. 1990 és 1992 között a Heves megyei termelőszövetkezetek egyharmada felbomlott: élt az új gazdasági lehetőségekkel, és kis kft.-k, gazdasági társaságok, egyéni kiválók közt osztódott szét a vagyon. Besenyőtelken még a teljesítményt és a felelősséget forszírozó önelszámoló egységek sem jöttek létre. Az egyetlen "reformintézkedés": a tagok egy részét időszakos munkanélküli-segélyre küldték. A másik változás viszont nem átmeneti volt: a téesz elvesztette az egyik legjövedelmezőbb melléktevékenységét, az "olajkút-rekultivációt".

Mint korábban már írtam, a téesznek egy kőolaj-kitermelő vállalattal volt szerződése arra, hogy az olajipari munkák befejezése után visszaállítja a föld termőerejét. E munkamegbízásokat a téesz építésvezetője intézte, és 1992-ben egyéni vállalkozásként kimentette a téesz fennhatósága alól. A téeszvezetés – talán az agrárválságos idők sok gondja-baja miatt – nem felügyelhette az egyéni kiválás előzményeit. E téeszüzletág megszűnése után az egyéni vállalkozó alkalmanként a téesztől bérel szállító járműveket. (A jó bolt elnyerése után a szemfüles vállalkozó gyönyörű magánpatikát épített a lányának Füzesabonyban.)

1992-ben a megyei termelőszövetkezetek másik egyharmada csődbe ment, és felszámolás alá került. A többi téesz a besenyihez hasonlóan új típusú szövetkezetté alakult.

1991-ben a termelőszövetkezetnek százhúsz dolgozó tagja volt, az elnök szerint a gazdaságos termeléshez ennél jóval kevesebb munkás kellene. A szövetkezetek átalakulási törvénye többé-kevésbé az elnök ideájának is megfelelt. Az 1992-es átalakulás után megszűnt a tagi és alkalmazotti jogviszony közti különbség, de a létszám továbbra sem csökkent. A régi tagok idősebbjei a dolgozók kb. tíz százalékát teszik ki, mondhatni, "előnyugdíjasok" – tehát a közeljövőben kilépnek a munkából.

A munkamorál nem sokat változott; a szövetkezet dolgozói jobbára 1994-ben is azért végzik el a rájuk bízott feladatokat, mert szeretik az elnököt, de ez a szeretet nem látszik meg teljesítményük minőségén. Munkájuk színvonalával összhangban a fizetésük is alacsony.

Dormánd új szövetkezetének tizenöt dolgozó tagja van, egy irodai alkalmazottja és egy tiszteletdíjas szaktanácsadója, aki egyben a szövetkezet elnöke. 1994-ben a dolgozók órabére száznyolcvan forint volt, ami egész éves átlagban kb. harmincezer forintos fizetést jelent. Szántáskor, vetéskor mintegy negyvenötezer forintot keresnek. Művelt, ill. bérelt területük ez idő szerint ezer hektár. Ugyanekkor a besenyőtelki téesz kb. háromezer hektár szántójára száz dolgozó, kilenc tisztviselő és hat szakvezető jut. A fizetést nehéz összehasonlítani, mert a dormándi téeszben mindenkinek egy a bére (pontosabban: annyi, ahány órát dolgozott), nincs gyalogmunkás, erőgépvezető, könyvelő, éjjeliőr és ágazatvezető, mint Besenyőtelken, ahol egy gépszerelő havi jövedelme szintén harmincezer forint. A tisztviselők bére pluszköltség, és a főnökök fizetése jóval magasabb az átlagnál.

A két téesz tehát hasonlóképpen fizet, a mérleg még sincs egyensúlyban. A besenyőtelki téesz felszereltsége gazdagabb, ezért tudnak magasabb bérért szakvezetőket tartani.

Dormándon ésszerűbb a munkarend, ezzel képesek ellensúlyozni a hiányos géppark és technikai felszereltség okozta hátrányokat. 1994-ben úgy látszik tehát, hogy a dormándi szövetkezet a gazdaságosabb. Az új szervezetnek nincs működési hagyománya, a besenyőtelki téesz ugyanekkor a közös múlt nyűgét cipeli. De némi haszna is van régi státusából és kapcsolataiból. 1993-ban a rövid lejáratú hitelek visszafizetésének gondjával küszködött, adósságuk kb. kétszerese volt a várható jövedelemnek. A téeszt a jó termés és a törvénykezés mentette meg a csődtől. A hitel egy részét visszafizették, a fennmaradó hányadot eltüntette a hitelkonszolidáció.

A föld dolgában is csak a papírforma más. A "téeszföld" fogalma értelmét vesztette: az 1993-as földárverések után a szövetkezetnek saját területe nincs, mégsem művel kevesebb földet, mint korábban. A föld a kárpótlás révén és a téesztagoknak járó részaránytulajdon jogán magántulajdon lett. Ez utóbbi nagysága a téeszben eltöltött évek számától függ.

A részaránytulajdont a dolgozók hasonló módon használják, mint egykor a tagok a háztájit. (A dolgozók nyeresége, hogy ez a terület általában nagyobb, mint a háztáji volt.)

1994-ben a termelőszövetkezet bérleti szerződés alapján műveli az eredeti tulajdonosokhoz visszakerült föld egy részét és jelenlegi dolgozóinak földjét is. A falu közelében lévő földek nagyja magángazdaságok kezében van, ehelyett a téesz a falutól távol szerzett bérleményeket a feloszlott állami gazdaság földjéből és a szomszédos Átány határából.

Nincs tehát újdonság, változás, fellendülés. Maradt minden a régiben. A szövetkezetnek pedig van esélye, hogy valóban különbözzön a régitől. Például úgy, hogy elfogadható áron és korrekt minőségben kínálja fel gépi és szakmai szolgálatait a többi mezőgazdának. Belső változásra az átalakulási törvény után kevesebb a lehetőség, mint volt közvetlenül a rendszerváltás után. 1994-ben nincs törvényes mód kiemelt profilok, ágazatok fejlesztésére, és továbbra is szociális szerepek ellátására kényszerül. Mivel a törvény inkább gátja, mint motorja a gazdaságos átalakulásnak, a besenyi téesz egyelőre még mindig "kivár". Talán az új előnyöket latolgatja, ami az újabb politikai fordulat után következhet. Végtére a hitelkonszolidáció sikerült, s úgy hírlik, hogy a mezőgazdasági fejlesztési alapból újabban azok a pályázók remélhetnek támogatást, amelyeknek az árbevétele legalább hétszázötvenezer forint.

A kilencvenes évek közepén a faluban nincs olyan agrárgazdaság, amelyik a földterület és az árbevétel nagyságát illetően felvehetné a versenyt a szövetkezettel. De komótosságban és kényelmességben is párját ritkítja.

A mindennapos átrendeződés és gyarapodás csak a magánszférára jellemző. A polgármesteri hivatal tájékoztatása szerint 1994 őszén a magángazdák tulajdonában száz teherfuvarozásra alkalmas gépjármű, harminc traktor és hat kombájn volt.

Munkára ennél több gépet fogtak be: a faluban érdeklődve tíz kombájntulajdonos aratásáról hallottam. A talajművelő eszközök számát még felbecsülni sem lehet.

A gazdagodó géppark, az itt is, ott is épülő magtárak, gépszínek arról tanúskodnak, hogy a visszaosztott földek nem hevernek parlagon. A gépzajos gazdavilág mégis tanácstalan.

Besenyőteleknek "egyharmad" falugazda jutott: erejéből és idejéből épp csak arra telik, hogy a különböző állami támogatásra jogosultakat (vetés-, gázolaj-támogatás) listára vegye. A szövetkezettől a gazdák csak a gabonaszárító és -tisztító berendezéseket veszik igénybe. Siker pedig nem várható személyes szakmai segítség nélkül.

ÁGOTA

Ennyi Bozsik Pálné Úri Ágota rövid életrajza. A sok tanulás és tapasztalat után a kilencvenes években kezdett Besenyőtelken "tanítani", ha nem is úgy, mint utcai beszédében a nénike elkívánta volna.

Ágota nem nagyüzem- vagy farmergazdaság-párti. Szakszerű, gazdaságos és humánus agrárpolitikát szeretne. Nem gondolja, hogy az állami költségvetés népjóléti kassza, de az ellen tiltakozik, hogy ezentúl a földművelésbe csak belepusztulni lehet. Az államszocializmus bukásakor azt remélte, hogy a termelőszövetkezet megújul majd. Az elnökkel és a főágazat-vezetővel hármasban azt tervezgették, hogyan lehetne a szakvezetőkkel összefogva jobban, okosabban gazdálkodni. Az egyetértés ellenére az elnök intézkedései felemásak voltak, jobban bízott személyisége erejében, mint vezetőtársai tanácsaiban. A főágazat-vezető és a főkönyvelő elszántságának tehát nem volt hatása. A főágazat-vezető elnöknek ment Füzesabonyba, újító szándékaival Ágota magára maradt.

Ágota volt a termelőszövetkeztben az egyetlen olyan helybéli születésű vezető, aki szerette volna, ha a téeszben és a magángazdaságokban is a racionalitás és az összefogás a rendező elv. Látta, hogy a téeszben nem tud érvényt szerezni elképzeléseinek, s ugyanekkor a téeszintézkedéseket a földre váró magángazdák rajta kérték számon. E kettős tűz közül elmenekült, és pályázat alapján 1992 januárjától a megyei APEH-nél nyert osztályvezetői beosztást. Adóhivatalnokként is a besenyőtelkiek és a mezőgazdák érdekeit képviselte: készségesen hozta-vitte ügyintézésre a falubeliek adópapírjait, közben belátásra próbálta szoktatni hivatali munkatársait.

Nehezen viselte a hivatali légkört, a központosított, bonyolult adminisztrációt, a "szögletes fejű" ügyintézést és részvétlenséget. Veszteségnek érezte, hogy a papírok közé temetkezve nem láthatja, mi történik a földeken, s eltávolodik a gazdaság valóságos folyamaitól. Másfél év után felhagyott az adóhivatalnokok átnevelésével.

Ahogyan mesélte, innen is menekült, attól félt, hogy ezt a munkát is megszereti, és véglegesen megszakadnak kapcsolatai a mezőgazdasággal. 1993-ban a megye egyik átalakuló szövetkezetéhez állt be főkönyvelőnek: kívülállóként úgy látta, hogy ebben a téeszben újszerű gazdasági folyamatokat sikerül elindítania. Ez a kísérlet fél évig tartott, s 1993 decemberében visszajött Besenyőtelekre. Szülei házának egyik lakrészében jól felszerelt irodát nyitott: adó- és pénzügyi tanácsadóként vállalkozási igazolványt váltott.

1994 óta szakmai felkészültségének minősítéseként mezőgazdasági szaktanácsadó is. Heves megyének hat hasonló minősítésű bejegyzett tanácsadója van.

Amióta önállóan dolgozik, vállalkozók adóügyeit intézi, vezeti és ellenőrzi a könyveléseket, szívességből és megbízásra tájékozódik a hivatalokban, és tanáccsal látja el a törvényekben, rendelkezésekben tanácstalanokat. Legtöbbet agrár- és pénzügyekben tevékenykedik. Ha már a helyi nagyüzemen nem tudott segíteni, a magángazdálkodókat próbálja elkalauzolni a gazdálkodási lehetőségek világában.

A lehetőségekkel, az agrár- és gazdaságpolitikával elégedetlen, de mint törvénytisztelő állampolgár tudomásul veszi a kialakult helyzetet. A pillanatnyi intézkedéseket elemezve igyekszik kitalálni, mi a gazdaságpolitikai cél, s hova jut általa az állampolgár.

Az egész rendszerváltásnak az volt a lényege, hogy a tulajdon megváltozzon, megváltozzon a szemlélet, és gyarapodjunk. Ehhez nem a legjobb út a kárpótlás. Úgy lett volna tisztességes, ha egyenlő esélyekkel indulhatnak az egyéni vállalkozók és a kisebb-nagyobb társaságok. Privatizálni kellett volna a mezőgazdasági vagyont, úgy, ahogyan a gazdaság egyéb területein is csinálják. Hogy legyen valóságos versenyhelyzet. A nagyüzemeket arra késztetni, hogy kisebb csoportokat hozzanak létre, csak úgy érezhetik a résztvevők, hogy tulajdonosok. Akkor kihullott volna a férgese, vagy észhez kap, és hozzáfog dolgozni. Ehelyett jött a kárpótlás, ami senkinek se jó. Az idősek közt nagyon sok az áldozata. Vagy azért, mert már nem tudja csinálni, vagy amiatt, mert nem annyit kapott vissza, vagy egyszerűen az árverés tette tönkre az idegeit. Olyan is van, aki ráment, nem érte meg, hogy kimérjék a földjét. A családok között feszültség van, mert nem tudtak összehangolódni, és azon megy a vita, hogy az egyik többet, a másik kevesebbet szerzett. A zűrzavaros földnyilvántartás alapján ugyanazt a területet ketten is igényelhették, más területek meg elvesztek, mert a jogos örökös nem tudott bizonyítani, vagy a törvény szerint nem járt neki az a föld. Szóval sokan mennek egymás ellen. Úgy látom, se igazság, se béke, se gazdasági fellendülés nem lesz hamarosan. Így lassú a folyamat, túl sokáig tart ez a bizonytalan helyzet."

Ágota szíve szerint gyorsítaná a folyamatot, ezért kitartóan figyeli a gazdaság-élénkítő állami és pénzügyi tranzakciókat.

Bozsikné Úri Ágota 1953-ban született, az Úri nemzetség nyolcadik generációjának lányaként. Talán maga még össze sem számolta, hogy csak apai ágról harmincnál több unokatestvére van.

Nem elfogult a rokonaival szemben, s azokat sem tartja különb embernek a többinél, akikkel vállalkozóként kapcsolatban áll. Amellett, hogy Úri lány, Bozsik-feleség (két fiú anyja), adótanácsadó – gondolkodó besenyőtelki értelmiségi, s ebből a fajtából ez idáig nem sok jutott a falunak. Naponta szereti látni, milyen sokféle is a besenyi ember.

*

Nem gondolom, hogy szociográfusként feladatom lenne kimondani, hogy mire van szüksége egy falunak. Besenyőtelket tárgyilagosan próbáltam figyelni, s még a nagy "hazugokat" is végighallgattam, hogy megérthessem a falu huszadik századi működési rendjét. Az ismerkedés közben ideáim születtek és tűntek el. Az egyik ideám az volt, hogy a falut értő és szerető Bozsik Pálné Úri Ágotának a képviselő-testületben van a helye.

Az 1994-es helyhatósági választások kampánya előtt Bozsikék estéről estére azt beszélték, hogy induljon-e a választáson. Ágotának tengernyi a dolga a vállalkozókkal, ezért az is szóba került, hogy inkább a férje jelöltesse magát. Bozsik Pál szobafestő a helyi iskola és a művelődési központ karbantartója már több mint egy évtizede, tisztségviselő még sosem volt. Ágota úgy vélte, épp itt az ideje, hogy ő is "beleszagoljon" a közéletbe. A férj nem állt kötélnek, ezért úgy döntöttek, hogy Ágota iratkozik fel jelöltként. Bement a hivatalba, hogy ajánlóívet kérjen, de a polgármester "kerek perec" kijelentette, hogy Ágota mint örök akadékoskodó megbontaná a testület egységét, s ennek rossz visszhangja lenne a faluban. Egyébként is, ő és a jegyző mindent alaposan "megrágnak", így a testületnek nemigen van dolga. A polgármester szívesebben látná, ha a férje, Pali indulna. Ő már csak azért is jobban illik a társaságba, mert az ülések után lazításképpen le szoktak hajtani "egy felest".

Ágota engedte magát kiebrudalni, de csak azért, mert helyette indult a férje. A választás előtt a házaspár tehetetlennek és megcsúfoltnak érezte magát és a faluját. Engesztelésként meghívót kaptak egy decemberi jótékonysági bálra, s a szertartásos ülésrend szerint a polgármester asztalához voltak hivatalosak, néhány jó üzletmenetű kocsmárossal együtt.

(A Besenyőtelki Ünnepi Játékok – BÜJ – tehát él és virul, akár a "kézi vezérlésű" falusi politika. A rendszerek meg közben jönnek, mennek. Hiábavalóság falufejlesztő ideákat gyártanom. Nem vigasztal a tény, hogy Ágota férjét a választás után "kooptálta" a testület.)

Dormánd és Besenyőtelek páros krónikája nem azonos a hivatal által szignált sikertörténettel; egyetlen faluvezető idézett programbeszédével sem terheltem a kedves olvasót.

Besenyőtelek helyi politikusai tíz éven át a "cserebogarak halhatatlanságáról" nyilatkozgattak. Eközben a "civil" besenyőtelkiek történetei és életük példája arról világosított fel, "miből lesz a cserebogár". A hivatalos nyilatkozók szava olyan volt. akár a cseppentett méz; addig látták és láttatták harmonikus közösségnek a falut, amíg ők rendelkezhettek.

Az 1994-es helyhatósági választások végeredménye azt sejteti, hogy a (régi)-új hatalom "belakta" az önkormányzatot, s a "demos" megint közömbösen viseli a demokráciát. 1990-ben a választásra jogosultak több mint hatvan százaléka szavazott, 1994-ben még negyven százalék sem. 1990-ben legalább 440 szavazat kellett a képviselőséghez, 1994-ben ennél többet csak a listavezető állatorvos kapott. 1994-ben a választást nem előzte meg sem hangulatkeltés, sem pletykafolyam, sem kampány vagy ellenkampány. A szabaddemokraták 1990-ben hat jelöltet indítottak. 1994-ben egyet sem. A kisgazdák egykori nyolc jelöltjével szemben 1994-ben csak három pályázott a képviselőségre. A változatlanul független polgármesternek egy ellenjelöltje sem volt.

A testületi életben pártcsatákra 1994 után sem kell számítani: az MSZP volt titkára nem lett testületi tag, viszont a kisgazdák pártelnökét megválasztották. (Igaz, hogy 1994-ben kevesebben szavaztak rá, mint négy évvel korábban.) új képviselő a takarékszövetkezet fiatal új elnöknője, a magyar-holland kft. helyi kirendeltségének technikai alkalmazottja, a termelőszövetkezet második vezető embere, az iskola karbantartója-fűtője és egy tornatanár. A régi tagok közül nem került be a falu legtehetségesebb iparos vállalkozója, ezért úgy látom, hogy még a tőke útja sem annyira szabad, mint ez látszott az első szabad választások után. Egységes hát a "csapat", ahogyan az új országos politikai divat is diktálja. a besenyőtelki praxis ismeretében ez inkább a változatlanság, mint a haladás biztosítéka.

Dormándon nem volt szerencsém mézszavú faluvezetőkkel találkozni, elsősorban azért, mert amikor 1990 tavaszán ismerkedni kezdtem a faluval, a helyi tisztviselők tanácstalanul és némi félelemmel várták a jövőt. A "ne szólj szám, nem fáj fejem" bölcsességével tértek ki kérdéseim elől: a politikai rendszerváltás hónapjaiban azt hitték rólam, hogy valamilyen párt aktivistája vagyok. Az 1990-es helyhatósági választások után sem múlt el gyanakvásuk, s ezért a következő négy évben "civil" adatközlők segítségével jutottam hivatalos információkhoz. Az 1994-es helyhatósági választásokat itt nagyobb érdeklődés kísérte, mint Besenyőtelken: Dormándon a választásra jogosultak csaknem hatvan százaléka szavazott. Szintén a dormándiak közéleti érdeklődését jelzi, hogy a faluban háromtagú cigány kisebbségi önkormányzat is alakult. A hivatalban lévő (független) polgármesternek újból bizalmat szavazott a falu. Ellenjelöltje egy leszázalékolt bányász volt, a kereszténydemokraták képviseletében: a választás valamennyi indulója közül ő kapott a legkevesebb szavazatot. Képviselőjelöltnek a pártelnök is feliratkozott, de a választás előtt két-három nappal kihúzatta magát a listáról. Az új testület összetételében semmi sem utal arra. hogy a helyi politika egységes társaságot akart volna összeterelni. Többségük majd tíz évvel fiatalabb, mint a besenyőtelki testület tagjai. Van köztük mozdonyvezető, óvónő, mérnök, dormándi szövetkezeti tag, kézilabdaedző. A megújult képviselő-testületben két régi tag maradt: a falu volt KISZ-titkára és Salamon József nyugdíjas téesztag, akit a Dormánd történetét lezáró XII. fejezet végén bemutattam. Salamon a testület korelnöke, s ha tud hangadó is lenni, lehet remélni, hogy nem az egységes unalom uralja majd az üléseket.

E választási pillanatfelvétel is mutatvány arra. hogy Dormánd és Besenyőtelek páratlan páros, e szomszédságban semmit nem tanultak egymástól. Engem viszont a "civil" dormándiak és besenyőtelkiek akarva-akaratlan kiokosítottak arról, milyen az élet az egyik és a másik faluban. Éveken át a sorsok hulllámzásában láthattam, mire jutnak az egyéni tervek, remények, próbálkozások. Ahogy teltek az évek, egyre ritkábban kapcsoltam be a magnetofont, néha már a jegyzetfüzetemet is röstelltem elővenni. Baráti háznál nem szokott magnózni. irkálni az ember. Gyakran csak süteményrecept vagy a fővárosból kért kézimunkafonal márkaneve, egy traktoralkatrész számjele került a füzetembe. Pedig kérdezőkedvem nem apadt el. mint ahogy a barátságos dormándiak és besenyőtelkiek mesélőkedve sem.

A nyolcvanas években kutatótársaimmal több besenyőtelki házban is laktunk. de amikor már csak magam jártam a falut, állandó szállásadóm özv. Borhi Ágostonné. Piroska néni volt. Vele egyszer sem készítettem 'szabályos magnós interjút, pedig élete története egy vaskos könyvet is megtölthetett volna. Piroska néninél megpihentem, s esténként arról beszélgettünk, mi történt a gyerekeivel, unokáival az utóbbi hetekben, hónapokban. Sokszor segített tájékozódni a besenyőtelki családfák útvesztőiben. A maga életének néhány epizódját csak egy-egy falusi esemény jellemzéseként mesélte el. 1994 februárjában találkoztam vele utoljára, egy hónap múlva haláláról értesített egy távirat.

Piroska néni temetésén egyik unokahúgával, Margittal találkoztam, karon ülő kislányt hordozgatott. Amióta utoljára náluk jártam, lánya elvált, újra férjhez ment, s Margit szép unokája a második házasságból való. A gyászszertartáson egy másik rokonnal. Erzsébettel is szót váltottunk. Megismerkedésünk évében kisebbik lánya érettségiző csitri volt, 1994-ben többgyermekes családanya. A tíz év alatt több besenyőtelki család életében figyelhettem meg. hogyan rendeződnek át a mindennapok egy-egy keresztelő, esküvő és temetés után.

A kilencvenes évek első fele politikai és gazdasági változások vagy felfordulások korszaka volt, ennyi idő alatt a felnőtt ember tán még azt sem érzékeli, hogy valamicskét öregedett. Négy év alatt a helyi közéletben és a dormándiak hangulatában tapasztalhattam leginkább változást. Dormándon nem láttam esküvőt, ismerőseim körében házat nem épített senki, legföljebb autót cserélt valaki vagy átalakította a lakását. Csak a gyerekek nőttek szemmel láthatóan: az elemis-tából szakmunkás lett, a cserfes kislány csinos nagylánnyá serdült. Különös veszteség számomra azoknak a dormándiaknak a halála volt, akiket szerettem volna megismerni. Nem találkozhattam például a falu egyetlen partizánjával és Reme-nyikék egykori udvaros cselédjével sem. Utolsó dormándi látogatásomkor, 1994 őszén egy pesti barátnőm autójára várva a leglátogatottabb kocsma, a Pipacs teraszán üldögéltem. Valóságos látványosság lehettem, mert – mint a kocsmáros elmondta – nem ildomos nőnek Dormándon ilyen helyre járni. Sok ismerős és ismeretlen férfi nyitotta meg a söntés ajtaját, s rám köszönt több, sosem látott idegen is. A terasszal átellenben a Verseny utca nyílt, s nekem az járt az eszemben, hogy a Verseny utca melyik házában születhetett néhai dormándi kalauzom, Mlinkó László.

Dormándi szállásom az ö faluszéli tanyáján volt. Készséges vendéglátónak mutatkozott, de falukutató munkámat sokra nem tartotta. Tájékozódási kísérleteimet az ingyenélönek szóló baráti kárörömmel figyelte, és csak akkor segített, amikor már nemcsak kérdezni, hanem mondani is tudtam valamit a faluról. Új felfedezéseimet szívesen megkontrázta, akár Dormánd, akár Besenyőtelek került terítékre. Joggal torkolt le engem mint idegent, hiszen Mlinkó László dormándi és besenyőtelki is volt. 1993-ban, nagypénteken halt meg. Besenyőtelken temették. E kötet végén öt szeretném bemutani – a két falut összehasonlító mérleg helyett.

Mlinkó László (Lacó) ősei a Besenyőtelket alapító nemesekkel együtt érkeztek a faluba. A családi legendáriumban (a pelikánt ábrázoló nemesi címer alapján) az ősi föld a felvidéki Losonc városa. A nemesi múlt a huszadik században már nem jelentett gazdagságot.

Lacó apja, Mlinkó Ferenc középbirtokos család fia, élete végéig (1983) magángazdálkodó. Lacó anyja, Ferenc Borbála régi dormándi család lánya, apja vasutas és gazdasági cseléd volt.

Lacó Dormándon született, Besenyőtelken nevelkedett, s élete utolsó tizennyolc évében Dormánd szélén volt gazdálkodó tanyája. Felesége és három fia egy egri lakótelepi lakásban lakott, nyaranta ők is a tanyára költöztek. Lacó édesanyja és nővére, Margit Besenyőtelken élt; a tágas lakóház egyholdas telkén fóliás és üvegházas kertészkedéssel foglalkoztak.

Amikor 1983 nyarán az első interjút készítettem Mlinkó Lászlóval (Lacóval), éppen "munkanélküli vállalkozó" volt. Dormánd szélén, gyümölcsfákkal beültetett ötholdas tanyáján egyetlen épület árválkodott, mellette munkagépek, építőanyagok garmada. Négy hónap múlva szeszfőző kisiparosként indította újonnan épített és felszerelt szeszfőzdéjének próbaüzemét. Tíz évig jártam a tanyájára, s ezalatt alkalmam volt megfigyelni, hogyan terebélyesedik, ágazik-bogazik vállalkozása.

Hallhattam változó terveiről, sikereiről, kudarcairól. Láthattam pálinkát főzni, lovat fedeztetni, traktort szerelni, ekét hegeszteni, üveget vágni. "Részt vevő megfigyelőként" ültem mellette IFÁ-ban, traktoron, motoros sárkányrepülőn. Elkísértem a kocsmába és "kölcsönpénz-szerző" útra, trágyafelvásárló telepre és elegáns kereskedelmi irodába, téeszmajorba és rokoni látogatásra. Találkoztam üzletfeleivel és alkalmazottaival, adósaival és hitelezőivel. Jártam városi otthonában és gyermekkorának színhelyén, a besenyőtelki Mlinkó-portán.

1983 júniusa és 1990 augusztusa között készítettem vele magnófelvételeket, amelyek alapján 1990-ben és 1991-ben megírtam életregényét. A regény hatrészes sorozatként 1991-ben jelent meg a Mozgó Világ című folyóiratban. Könyvem utolsó fejezetében ebből a regényből következnek részletek.

A FÖLDRŐL

– Olvastam egy amerikai tízpróbás gyerekről, a világ legjobbjai közé tartozott. Neki a labdarúgás tetszett a legjobban, de nem focizott sohase. Én se csinálhatom azt, amire születtem. Technikai felszereltségem lenne három-ötszáz hold mezőgazdasági területhez: traktorok, pótkocsik, talajművelő gépek, de pályám nincs, szóval nem tudok hol gazdálkodni. Én földművesnek érzem magam, ahhoz értek a legjobban. Elfogadható szinten sok mindent megcsinálok, de nem vagyok se traktoros, se piaci kofa és repülőgépes se – mit tudom én, hány foglalkozást próbáltam már. És habár most a szeszfőzdéből tartom el a családom, szeszfőző iparosnak sem mondhatom magam. Elsősorban parasztgyerek vagyok. A paraszt szó csak azt sérti, aki nem tudja, hogy mi a paraszt. Aki tisztában van vele, az örül neki, hogy parasztnak nézik. Ha mást nem, a végrehajtókkal való viszonyát tisztázza.

Gazdálkodni, földet művelni, az minden foglalkozások csúcsa. Olyan képességű embert követel, hogy néha attól félek, nem tudnék megfelelni. Szóval még parasztnak gyenge vagyok. Már jó vagyok asztalosnak, villanyszerelőnek, vízvezeték-szerelőnek, meg már egy szeszfőzdét fél kézről megcsinálok. És majdnem félek parasztnak lenni, pedig az a született szakmám. De az szeretnék lenni. Az lenne az igazi.

– Apádnak, Ferencnek mennyi földje volt?

– Használt vagy huszonötöt. Az ősi Budaháton kívül volt neki még a Csincsában, a Hegyesben, valahol a Marhajáró környékén, a Páskomban anyai örökségét műveltük egy ideig. Tepélyen használta az Úrét. Azét a nyeszlett gyerekét, akiből valami jogászféle lett. Az volt az úr! Senki más a családban! A többi prosztó volt csak, mint én. Neki több volt a szerencséje, mint nekem. Én rossz csillagzat alatt születtem. Későn. Előbb kellett volna vagy száz évvel... Szóval az Úrét használta Tepélyen az egyik oldalba.

Két tanyánk volt a Budaháton. Az ősi, a nagy-Budahát és innen másfél kilométerre a Laskó melletti Budahát, ezt, azt hiszem, cserébe adták a nagyságos tagosítás következtében.

A Lasi-Budán történt egy Lőrinc-napi búcsú előtt, hogy már csütörtökön délután érkeztek a vendégek. Én a rossz, lógós nyelvű lóval trappba oda-vissza járkáltam az állomásra, hordtam ki a tanyára a vendégeket. Olyan 25-30 fős népség mindig összejött Ferenc meg Boriska (anyám) rokonságából. Kérlek szépen, ugye, az élet ment nálunk, nem lehetett előtte hagyni mindent, főzni, sütkérezni. Mint rendesen, ha megéheztünk, mit együnk? Ott szalad, e egy szép kis kendermagos kakas! Fogtam a villát, lenyomtam, vagy kiültem a lábát, elkaptam, sitty-sutty. Nemhogy majd szaladgálunk fél óráig egy csirke után! Anyám levágta, megpucolta, kibelezte, és darabolta. Nem volt sok edény, rántott csirkét csináltak kazalba.

A tanyaajtó a lucernaföld kellős közepére nyílt, nem volt ott előkert meg egyebek. Mindenféle szedett-vedett, tákolt, kecskelábú szirszarokon körbeültek az emberek. Anyám a nagyvajlingba középre tette a rántott csirkét, letakarta egy ruhával, és mindenki nyúlkált alá.

Ülnek a pusztában, legközelebb Czakó Imre tanyája volt, úgy másfél kilométerre. Apám, méltóságos és nagyságos Mlinkó Ferenc az asztalfőn, az öt hold föld közepén eszi a rántott csirkét, amiből, ugye, csak a csont maradt. Mellette szaladgál öt kóbor kutya meg még három, ami a mienk. Ferenc így fogja a csontot, és megszólal: "Szívem! – Igen, drágám! – válaszol anyám. – A csonttányért!"

Mindenki szórja a kutyáknak a csontot, még el is lopják a kezükből. Ő meg csonttányért parancsol! Szóval stílusa volt az öregnek. Meglátszott rajta, hogy nem a demokráciában tanult írni-olvasni.

Amikor tagosítással kiadták a Lasi-Budát, nem szólt semmit – pedig kiosztották rendesen, és nem először. De őt csak az érdekelte, hogy gazdálkodni kell.

A Laskó-patak partja szinte aranykorona-érték nélküli föld volt, rossz, szikes. Rizstelepet csinált, mindenki kiröhögte. Magyarország legészakibb rizstelepe volt az övé, de országos rekordokat termelt. Megérte csinálni, de 1955-ben importtal lenyomták a rizs felvásárlási árát, utána már nem foglalkozott vele. Ugye, rendbe hozta a földet, kimaratta a sziksót, gondoskodott a szervesanyag-utánpótlásról, és a Laskó-pataknál öntözéses kertészetet és gyümölcsöst csinált.

De a dormándi téeszelnöknek nem tetszett Ferenc tanyája. Egyre mondta, hogy az a föld mégiscsak a falu határában van, és az mennyire kell nekik. Ők egyáltalán nem voltak a helyzet magaslatán a gazdaságossággal meg a jövedelmezőséggel kapcsolatban. Mert hogy lehet az, hogy Ferenc mindennap két kocsival megyen a piacra, ők meg csak ott vannak a téeszben, és nekik nem megyen ez a dolog. Csak az lehet, hogy abban a földben rejlik valami, az nekik kell, mert nem lehet, hogy nekik nincs rizstelep meg gyümölcsös meg kertészet, és ha azt a földet elveszik, lesz nekik is. Aztán a végén nem lett, hála istennek. Pedig Ferenc ezeket a gyümölcsfákat nemes gesztusból le is ápolta, mielőtt átmentek közös tulajdonba. Nem lett, mert az első évben kiszántották több mint a felét a fiatal fáknak. Egy hároméves fát ötven lóerős traktorral vidáman ki lehet szántani. Mibe kerül? Minek van az ott, ki kínlódott vele, nem érdekes. Csak pusztulást hozott az új, barbár nemzedék. A rizstelepből se maradt semmi, csak a gát, illetve a főcsatorna, a gyümölcsösből egy nyolcszáz méter hosszú diófasor. Gyönyörű jegenyéket is telepített, azóta öles fák lennének, már csak a gyökereik vannak meg. Más semmi.

Arra nem emlékszek, hogy a földér a téeszelnök személy szerint nálunk ugrabugrált volna, csak az agitátorbrigádok jöttek... őszi alkonyatban odavergődtek, rajzottak befele... Felállás az asztaltól! Hiába, hogy vacsoráztunk. Már nem a natúrrizst ettük, akkor voltunk a rendes értékben, sokat dolgoztunk, de Csattos Laci, a hentes nem győzte mérni a húst, mert mi megettünk mindent. Ferenc meg én... Aztán fel kellett állni az asztaltól. Kifele! Csak Ferenc maradt benn. Mi vagy fél éjszaka kinn voltunk az ámbituson. Legtöbbet egy nagy kurmuc ember jött, nagykabátban, teleakasztgatva pisztolyokkal. Győzködte Ferencet, hogy milyen jó lesz most a téesz. Főleg, hogyha ő belép. De milyen lényeges az, hogy ő belépjen! Mert ő többszörös iskolai végzettségű ember, a többiek elismerik. Ha ő téesztag, mindenki téesztag lesz. Egy csapásra! Minden kísérlete kudarcba fulladt, mert Ferenc mindig jobban tudta, hogy mit akar a másik, mint az saját maga.

Anyámmal hallgattuk a falon keresztül, hogy mi megy odabe. Volt egy rés a függönyön, hogy belássunk. Egyszer, emlékszem, anyám megmarkolta a vállamat és sírt. Az agitátor csuda hegyesen kivágta a pisztolyt az asztalra: "Látja, most ketten vagyunk, agyonlőhetném! De nekem nem halott kell! Nekem téesztag kell! Írjon alá!"

Aztán egyszer elvitték, és elvitték megint, valahol, valahogyan megszorították. Akkor nyúltak bele a szemébe, azután ő nem nagyon látott az egyik szemére. De szemüveggel tudott olvasni. A földjét, ugye, önszántából, masszírozásra odaadta a téesznek. Ő kívül maradt. Még az a megtiszteltetés sem érte, hogy megint kap egy szikes földet a másik helyett.

A fennálló rendelkezések még a hetvenes években sem engedték, hogy a paraszt belterületi szántót vegyen, "minek az neki" jeligére. Tarthat hétvégi kertnek egy kicsit. Később megint volt egy rendelkezés, hogy mindenki művelhet földet, csak a paraszt nem. Éppenséggel az még értene is hozzá, meg felszerelése is van. Ne mosolyogj! Így van. Mikor ezt a földet 1975-ben megvettem, a feleségem állami cégnél volt műszaki rajzoló. Ő vállalhatott volna mezőgazdasági munkát vagy szállítást, másodállásban. De én, a született paraszt, mert annak vagyok összerakva, én nem szánthattam földet. Ettől függetlenül szántottam, mert nem vettem én a szívemre. Ezen a beltelki szántón egy családnak nem lehetett több 1600 négyszögölnél. Ha örököltem is, nem tarthattam meg. Ennyi föld külterjes műveléssel nem tart el egy családot. Az ember nem tud beruházni például egy hektár üvegházra, mert tizenöt éve is huszonkétmillióba került. Azt nem bírja senki se. Nekem több föld kellett. Úgy lett öt holdam, hogy volt öreg dédimami, keresztanyám, a feleségem lánykori neve... Akinek a neve szabad volt, arra vettem telket.

– Különböző tulajdonosoké volt?

– Persze. Kilenc gazdaságé. Volt ebbe mindenfajta cseprő föld, ahogyan rokonok közt osztódik. Összeszedtem azokét, akik kihalófélben voltak, meg utáltak dolgozni, vagy innen elkerültek. Egy szerencsés véletlen folytán a földek egymás mellett voltak. És mind rossz föld volt, és mind olcsó. A legrosszabb a faluban. Nem kellett senkinek. Elvittem három kocsi káposztát a piacra, megvettem egy darabot, elmentem újra. Három hét alatt enyém lett az egész. Nem tudott egyik a másikáról. Hogy összeszántottam, megtudták. Hű, a rohadék!

Nekifogtam a talajjavításnak. Besenyőtelken ingyen volt a trágya, és erre a kis darab földre 260 kocsira valót hordtam ki egy rossz Dutrával. Egy újfehértói maszektól hoztam, ekével, pótkocsival együtt. Rakodószerkezetet csináltam rá, úgy nézett ki, mint egy villámhárító. A Vörös Csillag Traktorgyár fényességes terméke. És boldog voltam, hogy szánthattam. Most nem szántok egyáltalán, habár gépem van, több is, de leköt a tevékenység; a szeszfőzde, a lovak, építkezés, szervezés... Meg akkor tíz községben egyedül voltam a placcon, most egy községben tizenöt-húsz maszek traktor van. Minek álljak én oda? A hetvenes években egy közönséges 56-11-es zetorral tizenhat-húsz kiskertnek neki mertem állni. Négy előtt keltem, tankoltam, ötkor már ment a gép, hajtottam este tizenegyig. Három órákat aludtam. Így volt ez régen.

– Azt mondogatják, most nem kell a föld senkinek sem.

– Te belvárosi beállítottságú vagy, neked nem jelent semmit, csak annyit, hogy piszkos lesz a lábad tőle. Van, akinek mást jelent. Elvonulnak majd a proletárok, jön majd másfajta szemléletű társaság. Ha ma a gazdáknak csak tíz százaléka foglalkozna földdel, s ennek is csak ötven százaléka ér el sikereket, már megérte. De ennek az az ára, hogy most majd a kapitalizmus vad formája bontakozik ki. Aki ezt nem bírja, annak föl kell adni. Azok az emberek, akik ügyesek, viharos sebességgel meg fognak gazdagodni. A jóságos, életet adó földanya megengedi, nemhiába volt mindig értékmérő. A vadkommunizmusban már lett nagyon szegény meg nagyon gazdag réteg, most még szegényebb és még gazdagabb rétegek lesznek. Valahol középtájékon ellötyögnek az ilyen Lacók, mint én is.

– Mennyi földet örökölhetnél apád után?

– Arra kértem a földhivatal dolgozóit, hogy tisztázzák, mennyi volt az eredeti állapotok szerint. És az lepett meg, hogy gyümölcsösből ültettünk hat holdat, rizstelep volt legalább öt-nyolc hold között, mellé legelő meg a konyhakert, ami akkora volt, hogy csak paprika volt három és fél hold. Aztán most összesen öt hold 1392 négyszögöl van a nevén! Tudatták velem azt is, hogy 1959 decemberében lemondott a föld használatáról, és felajánlotta a téesznek. Egyetlenegy fillér térítést nem adtak neki! A halála előtt néhány hónappal – állítja a földhivatal – apám lemondott a földjéről az állam javára. Hogy ezt ki keverte meg? Most, 1990. január 1-jére szeretném tisztázni, mert a lovaim lassan a küszöböt rágják. Itt van mellettem a föld, amit akár örökölhetnék is. Ferenc nevén öt holdat hagytak. És ha valakinek azt mondanád a faluban, hogy Mlinkó Ferencnek öt hold földje volt, az petefészek-gyulladást kapna a röhögéstől. A negyedrésze sincs meg, ha ez tényleg öt hold... Ezek szerint olyan elsatnyult családból való volt ez a Ferenc, hogy csak öt hold került neki! A fia több földet összeszedett volna demokráciában a semmiből, mint amennyit a nemesi birtokból megörökölt! Két és fél hold jut neki. Úgyhogy jól ki van baszva a szemem! Hogy földem lesz-e, nem rajtam múlik. És az sem, hogy mennyi lesz, hogyan lesz, hol lesz, milyen lesz. Nem tudom, mennyi jár nekem. Lehet, hogy úgy van, ahogy a füzesabonyi téeszelnök mondta, hogy én csak fogjam be a pofám, mert nekünk földünk se volt életünkbe se. Lehet, hogy neki van igaza. Hitegetem magam, hogy milyen földtulajdonos családból származom, közben annyi lesz, amennyit megvettem magamnak. Nahát... Az én képességeimnek még ez is sok. Ne röhögj!

– Mennyi föld kellene neked?

– Lehet, hogy hamarosan annyi, amennyibe beletemetnek. Két négyszögöl, jó mélyen... Az istenre kérlek, ne érts félre, annyit szeretnék, amennyi nekem törvényesen jár. Jár nekem nyolc hold föld vagy hat, vagy öt. Mit tudom én, mennyi volt. Mit gondolsz, mennyi volt?

– Mekkora földön szeretnél gazdálkodni?

– Én nem azért akarok földet, mert én akarok. Hanem ha gondolkodom, akkor szükség van rá. Mert még neveletlen gyerekeim vannak. És ha gazdálkodó Magyarország leszünk, föld nélkül csak a seggemet verhetem a földhöz. Azt tudom, hogyha megkapom azt a hat, nyolc, tíz vagy huszonöt holdat, ami nekem jár vagy netán ötvenet, a sok részről maximum száz lehet, de abba már benne van a retyerutya, azon leszek, hogy meghatványozzam. És meg fogom találni a módját, hogyan. Azért van ennyi ócskavas összegyűjtve az udvaromon, nem azért, mert a belvárosban selyembugyogó-árudát kívánnék nyitni. Szorongással várom én a földet, nem nosztalgiával.

– Miért?

– Mert a földművelés sok-sok öröm, bánat, keserűség. Sok-sok felesleges beruházás, nagy, színvonalas bukások, hellyel-közzel egy kis siker. De legalább eleget tettem a családom ősi törvényének. Még földet is műveltem. Én vagyok az első, aki nem tehette a birtokán. Szántottam én annyit másnak, boronáltam, meg vetettem... Egy jóízű szántásért, amit a saját földemben végzek, nagyon messzire volnék képes elmenni a rossz gerincemmel, a kicsavarodott, tönkrement kezeimmel, a kiguvadt szememmel, a fonnyadt eszemmel. És hogy milyen alattomos terveim vannak a földdel, ne legyél rá kíváncsi!

– Mit csinálnál a földdel?

– Legalább olyan becsülettel megművelném, mint aki a hatodik emeletről akar gazdálkodni, és az elmúlt negyven évben semmi köze se volt hozzá. A földművelés nem ipari tevékenység, azt mindig akkor és ott kell eldönteni. Jaj, de szerencsétlen kérdés, istenem! Csodálatos kérdés, csak erre nem lehet válaszolni... Februárban borsót vetnék, ha lekésnék, még Szent György-napig vethetnék árpát is. Ha meg úgy jönne az idő, hogy be tudom munkálni, oszt még két hetet csúszok, a napraforgó akkor is kikel. Na! Akarsz még valamit hallani? És olyan földet szeretnék, ahol búza, kukorica meg a pillangós is megterem. Létezik ilyen föld, csak kevés.

– Mennyi földre számítasz?

– Semennyire se. Egyáltalán. Még nem láttam senkit, aki visszakapta volna a földjét. Pedig úgy indultunk, hogy lesz demokrácia, meg odafigyelünk az emberekre meg így meg úgy. Ez engem nemigen érdekelt. Se az MDF, se az egyik, se a másik. Annyit tudok, hogy az MDF tartozik nekem. Tizenkét órát repültem nekik a sárkánnyal, hogy a röplapjaikat dobáljam, eltelt fél év, és nem fizettek! Győztes párt, fújd föl, és úgy kezdi, hogy tartozik nekem egy kalap pénzzel.

– Ha kapsz földet, mit csinálsz vele?

– Nem lesz egészen az enyém, mert ott van a világszép nővérem, az anyám. Mondjuk, az ő földjük baja is az enyém lesz. A környéken nekem van a legnagyobb mezőgazdasági bázisom, gépekkel, felszereltséggel. Láthatod a többieket, van traktoruk, ötvenes MTZ, jó szakadt, van egy fűkaszájuk, egy ekéjük, és ők a világ eleje. Nekem, mondjuk, tízszer ennyi van – alkatrészben, anyagban. Én meg tartok tőle. De ha egy ötvenholdas táblába az első borozdát végighúzom, leülök elszívni egy cigarettát. Szent Antalnak meg gyertyát állítok.

– Ha lesz egy ötvenholdas táblád...

– Nem egy lesz. Lesz abból három, meg lesz négy is. Mit tagadjuk? Szép az ötven hold, de ha háromszor, négyszer egymás mellett ötven hold van, az még szebb. Nem?

– Honnan lesz?

– Lesznek itt megoldások. A vásárlástól kezdve minden. Kaptam egy ajánlatot is. Egy bárófiúnak a 47-es állapot szerint nem is háromszor-négyszer, hanem inkább tízszer ötven hold jár, és azon a vidéken nagyon jó földek vannak. Eladom ezt az egészet, oszt átmegyek oda.

– Kibérled?

– Nem. Elmennék napszámosnak. Mit csavargatod a fejedet? Nem lennék jó alkalmazott? Én mindig valahol lent kezdtem. Nem? Középiskolás koromban kavicsot hánytam. A vagonból ki. Egy éjszaka két vagon, à 220, az 440. Egy hónapig nyugodtan élhettem belőle. Szóval... Valami érdemem csak nekem is volt. Nem gondolod? Meg tudtam az életemet szervezni magamnak mindig. És pont amikor már minden adottságom megvan ahhoz, hogy segédmunkás legyek valahol vagy alkalmazott, akkor... Nevesd ki a keresztanyád térdekalácsát, ne engem!

(1990. október)

TANULÓÉVEK

A kertaljai, a káposztáskerti gyerekekkel, az unokabátyámmal meg Lukács bátyámmal mindig a Laskóra jártunk. A Csörsz-árka partján kellett elmenni, ott borzalmasan nagy csalán nőtt. Míg fiatal a csalán, markolászhatod, de nyáron, amikor megvénül, mindenféle kukacok megtelepednek benne. Már a legkisebb érintésre csíp, éget meg szúr is. Ott elkaptak a bátyámék. És az anyjuk szentségit, belevágtak a csalánba! Volt vagy kétméteres. Végighömbörögtem benne. Egy kisgatyába voltam, az arcom, az egész testem tiszta csalánmarás lett, vastagon fölhólyagzott. És nem döglöttem bele. Rohantam a Laskóba, görögtem a vízbe meg a sóderba, dörgöltem a marást. Ez az első kép az életemben, amire emlékszek.

1947. október 5-én születtem. Anyámmal egy hónapban, egy napon, egy órában, huszonnyolc év különbséggel. Vasárnap este volt, nyolc óra, mind a két alkalommal. Egy község, egy utca, egy ház, egy szoba, ugyanabban a sarokban, ugyanazon az ágyon. Egy volt még a bábánk is. Rossz gyereke voltam néha. Mintagyerek nincs a világon se, mert hogyha valaki mintagyerek, annak már sok a baja. Eleven voltam, okoztam csalódásokat. Mert Lacó – ahogy édesanyám elnevezett – kiskorában is jött-ment, tett-vett.

Édesanyámnak, szegénynek, mióta megvan, mindig a szenvedés jutott. Az első férje őrült alkoholista volt, nem szeretett dolgozni, csak seftelni, visszaélni mindennel. Anyám válása vagy tizenhárom évig tartott. Akkor olyanok voltak a törvények, meg ment a kavarás. Anyám Besenyőre költözött apámhoz, mi a nővéremmel Dormándon maradtunk.

Ötvenkettőben történt, egy nyári reggelen, hogy nagyapámék két tehenet befogtak a járomba, és mentek paradicsomot szedni, közbe még kapálgattak, gazoltak a kukoricába. Engem itthon felejtettek. Elszöktem reggel Besenyőtelekre, úgy nyolc-kilenc óra körül, és egész nap ott ültem a házunk előtt, oszt nem tudtam, hogy megérkeztem. Persze akkorra nagyapámék Dormándon kétszer kimerítették a kútból a vizet, összejárták utánam az egész falut. Én meg Besenyőtelken ültem az árokparton, és bőgtem. Éhes voltam már meg keserű, se apám, se anyám, visszamenni nem mertem. Képzeld el, se kaja, se víz... Ferenc meg édesanyám délután öt-hat óra körül jöttek haza a határból, a Csincsába szüretelgettek valamit. Amikor hazaértek, megnyugodtam, bevittek az udvarra.

Állt a ház előtt egy kőasztal. Egy óriási, egy méter hatvan centi átmérőjű malomkő, a vastagsága több mint negyven centi. Öt ember kellett, hogy gurítsák. Tudod, ez egy lukacsos őrlőkő volt, kereszt alakú lukkal a közepén, ahová a meghajtófa beleilleszkedett, ha forgatta a malomkövet. Egy nagy kocka alakú terméskő volt alatta, ez volt a kőasztal. Nyár végi este volt. Apám anyja gombócot főzött, és kitette elé egy fehér tálban. Olyan gömbölyű fenekű tálat képzelj el, mint amilyenbe a habot szokták verni, csak nem rézüst volt, hanem egy kisebb zománcos tál. Úgy billegett az egész. Ferenc mondta, hogy egyek. Én nagyon elevenen felpattantam, és a tálat a kőasztalon átbillentettem magam felé, és kezdtem parittyázni befele a gombócot. Hagytam Ferencnek egyet. Ránéztem. Ő is ránézett a gombócra. Nem fikáztam vele, és biztos, ami fuksz, érted, bebokszoltam! Ezek után megállapította a család, hogy ebből a szarosból még lesz valami. Ezt végignézte az öreg nagymami is.

Nagyot aludtam, és amikor tíz óra körül fölébredtem, anyámék már kimentek a határba. A mami mézesgubát öntött, mert nagyon jó fogsora volt, a gubát bírta megenni csak. Én a gubát is viharos sebességgel betakarítottam. Képzelj el egy véres, korcs kutyát, ami úgy koncsorog, hogy odaadsz neki egy falatot, és közben kikapja az egész karaj kenyeret! Valami ilyesmi lehettem. Aztán kezdett nekem dirigálni az öreg mami. Nagy megnyugvással tudomásul vette, hogy ezt a kölyköt lehet használni mindenre. Mire anyámék hazajöttek, nyolcat fordultam a kútról vízzel. Messze, bent a falu közepén volt egy csurgós kút. Kicsi voltam még, és ha lecsüng a kezemből az edény, a feneke odaért volna a földhöz. A karomra fölakasztva vittem, bizony-bizony vágta a kezemet, de nem bírtam másként. Addig a szomszéd Annus hozta a vizet a kútról, kupánként ötven fillérért. Ugye, mindjárt napi két-három forintot kiváltottam, ahogy üzembe fogtak.

Harmadik nap mentem lovat vezetni. Taposta a lábam, ültem a tetején, volt ott minden kavarodás, de azért jól álltam a sarat, mert bőgni nem bőgtem, akármit csinált a ló. Nem ijedtem én meg Ferenctől sem. Nem voltam egy hajszállal sem kisebb karakter hatévesnek, mint ő negyvenhatnak. Lehet, hogy még imponált is neki, hogy kemény vagyok.

Engem hatéves koromtól reggel hattól este tízig igénybe vettek. Elvittek már a piacokra is. Hiába, hogy tízkor feküdtem le, négykor már fel kellett kelni, kicsi koromban is. Az én anyám este tizenegy órakor végzett meg fél tizenkettőkor. Meg nekiállt összekészíteni a tarisznyát, rendbe tenni az összes ruhánkat, hogy ne szenvedjek semmiben hiányt. Kikészítette a váltópénzt, éjjel négykor keltett, hogy mehessek a piacra kisgyerekként. Hogy haladjon a munka.

Szóval egy év alatt robbanásszerű fejlődés kezdődött az életemben. Gazdasági eszközöket ismertem meg, a lóhajtás, a befogás, a kifogás borzalmait. Aztán minden jött sorba tovább, úgyhogy amire iskolába mentem, már perfekt voltam mindenből És ha bármit megcsináltam, Ferenc csak annyit mondott: "Gazdatárs, ez jó."

Kezdetben, amikor Besenyőtelekre kerültem, egypárszor megruháztak a fiúk.

Az utcán volt mindig a verekedés. Hol itt, hol ott várták az embert, a Vas Paja közinél vagy a Kisgazda Lajcsi háza hátánál egy bozótos árokban. Kétszer-háromszor ha befutottam a csőbe, de többet nem vertek meg, akárhányan jöttek. Féltek a bőrtarisznyámtól. Ez egy honvédségi nyeregtáska volt. Előtte egy évvel, kettővel szerelték le a hadseregből a lovat, és fillérekér adták a felszerelést a piactéren, Egerben. Ennek a honvédségi nyeregtáskának az alján volt egy féltégla, egy fa tolltartó tele parittyakővel meg a parittyám. Ne félj, többször nem bírtak el velem!

Mindennap piacra jártunk. Előtte paradicsomot, paprikát válogattunk. A nagy ponyvát kiterítettük, öntöztünk rá húsz-negyven zsákkal, és szegény anyámmal nekiültünk. Mennyit járt a keze, de meg se szólalt. Kétforintos vagy háromforintos paprika! Hóó! Hát főnyeremény volt. Ekkora retkeket sikáltam sikárkefével! Az őszi retkek hatalmasak voltak. Ó, ötven fillér volt darabja, egy kiló volt egy retekből. Úristen, mekkorák voltak! Öntözött területen neveltük. Ha némelyikén egy forintot kaptunk, az vásár- és ünnepnap volt. És minden áldott nap vittük az árut. Amikor hazaértünk, lókapázni, töltögetni, krumplit kiszántani mentem. És mindig csak akkor tudtunk elindulni Budahátról, amikor már lement a nap. Mint a vak koldus, úgy botorkáltunk haza. Délután három-négy-öt órakor még teli volt néppel a határ, maszekokkal. Három-négy ujjnyira állt a nap, és mentek hazafele. Mi még csak felibe tartottunk, mikor a határban már ember nem volt. A zsákok szanaszét, félig megtöltve, ide kiterítve, ebbe a darabba, amabba, így-úgy, mosatlan. Húú! Akkor még taknyos kölyökkoromba, kérlek szépen, zsákszámra hordtam a krumplit le a Laskóhoz. A patakba kikötöttük egy lovaskocsi-kas hátulját, beleöntöttük a krumplit. Taposni, mozgatni, forgatni kellett, meg szedni ki belőle. A patak meg folyt, így mostuk a krumplit. Ez volt a krumplimosó berendezés. Felülről le kellett hordani! Magas volt ám a Laskó-töltés! Meg fel is kellett hozni. Most is olyan a gát, hogy kocsival nem bírnál lemenni. Így volt az, kisjányom! Este későn végzés, hajnalban piac.

Egerben a várvédők szobrát körbeülték a kofák, mi pontosan a Dobó Katica alatt árultunk. Katica a nagy kővel most is ott áll, kérlek szépen, a szoborcsoport szélén, hogy a követ majd a törökökre ráveri. Én negyedóránként hátra-hátranéztem, hogy a nagy követ mikor ejti rám. Kiskoromba nagyon féltem ettől.

53-54-55-be? Valahogy így lehetett, amikor a piacon rám bíztak mindent. Tudod, mekkora kölyök lehettem én? Ha bárki adott pénzt, már számolgattam, voltak kétfilléresek is. Füzesabonyban a jegenyesor alatt tanultam meg árulni hatéves koromban. Kétszer pucolt, háromszor féregtelenített káposztánk volt, de eladtam. Tetszett az embereknek, hogy ilyen tranzisztoros gyerek már árul egyedül. Nem úgy volt ám, hogy majd anyám mellett mérek. Apám csinált nekem külön boltot, mérleget.

Ilyen volt az élet. Szebb korban meg jobb módban élhettem volna, de változatosabba, mozgalmasabba nemigen.

Mikor kitavaszodott, nyomás kifele a tanyára, azután én iskolába nem nagyon jártam. A tanyán rizstelepünk volt vagy három éven keresztül. A kezdeti időszakban nem sok embernek kellett dolgozni, mert Ferenc nagyon radikálisan megoldotta. Minden tábla sarkába bevert három-négy karót. Ezek különböző szinteket ábrázoltak, két-három-négy centi különbséggel. Mikor elkezdtük a rizs árasztását, alacsonyabb vízállás kellett legyen, de több víz, mert akkor telítettük a kalickákat, a rendszert. Zsilipek szabályozták, hogyan folyjon a víz az egyik vagy a másik gödörbe. Tíz-tizenkét darab táblánk volt. Mit ad isten, ugye, Ferenc elment haza nyugodtan, Lacó tankolta meg indította a motort, és csinált mindent vele, amit kellett. Felraktam akármilyen nagy lapos szíjat is a motorra. És Ferenc utasításba adta, hogy mikor hányadik karó szintjéig kell engedni a vizet. Kicsivel később jöttek bele kacsák. Én egy kacsaevő világbajnok voltam meg Ferenc is. Ketten két kacsát besuhintottunk.

Volt pár száz darab pulykánk is. A pulykáknak kikelés után nagyon érzékenyek a lábai a gombafertőzésre. Ezt összeszedhetik bárhonnan is, ezért serdülőkorukig a lábukat mindennap le kell csiszkolni, alkoholba belemártogatni. Ez a kezelés védettséget ad, és nem lesz nyomorék lábú. Addig kell foglalkozni velük, míg a pikkelyes rész megerősödik.

Hozott ki Ferenc vagy négy-öt liter pálinkát. Az lett volna a mesterségem, hogy mindennap egy kis tálkába kiöntök két decit. Ahogy a pulykák jönnek kifele, mindegyiket fogom, beleállítom, oszt leteszem a földre. Elszalad. Tudod, hogy unta volna ezt egy gyerek? Megfogom, beteszem, elmehet... Hát ki a francnak volt ehhez kedve? Volt egy tepsi, fél liter pálinkát beleöntöttem, kinyitottam a ketrecet, és átzavartam rajta az összest! Tíz másodperc alatt végeztem a melóval. Különben az összes pulykaszart meg mindent belehordtak a tepsibe. Nem nagyon oldódott benne, de azért meglátszott rajta. Fogtam szépen, a sarkán lecsurgattam mindig. Vissza. Adjon isten, kalap! Senki nem jött rá. Ferenc nem ivott sose pálinkát életébe. És, kérlek szépen, ezt csináltam két héten keresztül. De azért volt eszem, mert felváltva csinálgattam. A végén üvegekbe töltögettem. Így az összes pálinka sorra került, nem úszta meg ezt az átgyalogolást... Ezt a pulykaszaros pálinkát itattam meg a szomszéd tanyabeli két öreggel. Mindig engem noszogattak: "Lacó! Szaladjál csak be Tárkányra! Hozzál két deci pájinkát!" – "Jól van."

Negyven forint volt a pálinkának literje. Két deci pálinkáért nyolc forint. Ideadták a nyolc forintot. A markomba fogtam. Nem volt nekem zsebem sose, egy gatyát hordtam egész nyáron. Strapp! Le a Laskóba. Lefordultam, hogy ne lássák, merre megyek. Fel, vissza a mi tanyánkhoz.

No, eredj, Lacó, szaladjál! Na, majd szaladok én nektek, az anyátok úristenit! Négy kilométerre volt a kocsma, oda-vissza nyolc. Az apátok fülit! Szaladtam be hozzánk. Sutty! Teleöntöttem az üvegjüket a pulykák pálinkájából. Le volt szűrve! Igényeim akkor is voltak, nemcsak most, hogy szeszfőzdés vagyok. Vittem nekik. Morogtak egy kicsit, de azért csak megitták. Ilyet adtak és kész. Addig méregettem, míg el nem fogyott. Amikor be voltak rúgva, az alját is elvittem. Volt úgy, hogy hármat kellett fordulni, akkornap 24 forintot kerestem. Így csináltam.

Én eladtam a pálinkát, Ferenc karácsonykor a pulykát, odahaza csak a vetőmag maradt. A rizst a vetőmag-termeltető vállalat védelmében termeltük. A vetőnekvalót otthagyták nálunk, tavaszra. Már kihordtak a lakásból mindent, egy darab bútor se maradt, a végrehajtó segédje, Szappanos Juli a függönyt szedte le. A konyhaajtón át látni lehetett, hogy mi van odabenn. Én hazajöttem az iskolából, bevágtam a bőrtarisznyát. Éppen visszazártam az ajtót, amikor jött a végrehajtó: "Nyisd ki az ajtót!" – "Nem nyitom... Nincsen kulcsom hozzá." – "Apád, anyád hol van?" – "Mit tudom én, hogy hol. Kinn vannak a határban."

A köpönyegajtónál rálépett a lábamra, aztán húzta a fülemet fölfele, így látta meg a kulcsot a nyakamba, cukorspárgán lógott. Nem taknyozott velem, kikapta... Besétált a házba, vitte a rizst, mást nem talált. Jött ki, én álltam az ámbituson, odafordult felém, és leköpött, aztán ment kifelé. Nagy, L alakú házunk volt, oldalra kellett neki elindulni... De nem ért ki a kapuig, amikor hátulról megtámasztottam a parittyával. Az anyád betyár szentségit! Majd kihúzta a fülemet, hogy dögöljön meg!

Elvitte a vetőmagrizst, aztán nem is a miénk volt. Vissza is kellett neki hordani. Én aludtam rajta, mert ágyunk egy se volt...

Tíz magkacsa volt a tartalékunk. A végén hat maradt, négyből levest főztünk, valamit nekünk is enni kellett. Volt olyan nap, hogy a hat magkacsát nyolcszor is elhajtotta a végrehajtó. Még oda se értek a hat kacsával a tanácsházára, én már mentem. Ládákba, ketrecekbe gyűjtöttek össze talán százat is. Mindig sikerült valahogy kilopni, aztán iszkiri! Én a mienket a hápogásáról megismertem. Úgy tudták már az utat hazafele, te! Még üres volt a falu közepe. Ha beálltál a tanácsháza udvarára, a jó magas dudvában a Hanyi utcán át tudtál menni. A régi óvoda udvarán hajtottam keresztül, nyitva volt sarkig, a kerítést letaposták már. Csak a malom állt ott középen. A kertek alatt szépen hazakocorásztunk. Másnap megint elvitték, én megint mentem utánuk. Annyi tisztesség szorult azért a kacsába, hogy mindig hajnalkor tojt meg, legalább akkor otthon volt. A tojás a mienk lett.

Ha elvettek is mindent a végrehajtók, azért Ferenc a piacról, innen-onnan szedett összefele ezt-azt, mindig hozott valamit. Sokszor úgy nézett ki, mint egy bazáros, egy ószeres, érted? Egyszer hozott egy nagy, hatalmas asztalt, alig bírtuk levenni a kocsiról. A különleges faragott asztal állítólag Benczúr Gyuláé volt. Hatan-nyolcan kényelmesen bokszoltuk befele a vacsorát mellette. Szóval meglett ez a nagy, erős tölgyfa asztal, a szobába került, ahol ettünk, illetve hát ahol laktunk, éltünk.

Este van, Ferenc ül az asztalnál. Olvassa az újságot, hallgatja a rádióját, a telepest. Mondják a híreket. Nagy csend támad a házban, anyámnak megáll a kanál a kezébe. A tojás égett a tűzhelyen. Ferencnek először a foga kezdte, takarosul tudta csikorgatni a fogát. Aztán fogta az asztal végét, így, két oldalról. Belemarkolt. Borzalmasan ropogott, azt hittem, széttöri azt a nagy asztalt. Nem emelte föl, nem vágta földhöz, csak szorította kegyetlenül. Recsegett. A foga is. Soha életembe nem láttam sírni Ferencet, de akkor a szeme tele lett könnyel. Azt mondta: "Hallottad, szívecském? Ezek az állatok meg merték tenni..."

Többet nem szólt, sem Nagy Imréről, sem a haláláról. Azért szerettem volna, ha ez év június 16-át megéri. Adtam volna húsz évet az életemből.

Politizált sokszor a hülye tanítóval, úgy helyezték ide. A Kocka-házban laktak, de ott se dunna, se semmi nem volt, a földön aludtak a sarokban. Volt neki egy biciklije, valahonnan összeszedte a végrehajtó segítségivel. Nem is sokáig maradt itt, tanított volna, de nem nagyon ment neki. Egy délután bejött az udvarra, hogy megneveli a fateromat. Pontosan jó helyen kezdte. Jött nagy garral, hogy ő kicsoda. "Jól van, kérlek, elhiszem. Na, mi újság?" – "Dohányzik a gyerek." – "Hm. Tudom. Cigarettája is van meg gyufája is, én adom neki." – "De nem lehet." – "Hogyhogy nem lehet!?" – "Hát úgy, hogy nem lehet." – "Kartársam! Milyen rendszer van?" – "Hát itt demokrácia van." – "Miféle demokrácia ez? Dolgozni lehet, dohányozni nem?"

Én villával gyűrtem a trágyát reggeltől estig, hánytam a komposztot meg minden marhaságot, meg a melegágyi földet kordéjoztam állandóan. Akkor lettek ilyen szépek a kezeim, látod, milyen gyönyörűen meg vannak szakadva? Én se ilyen jóságos kezekkel jöttem a világra. Igen, a gyerek dolgozott a határban. Ferenc kioktatta azt a vadkommunistát, hogy a gyerek ötször annyit dolgozik, mint két téeszalkalmazott, aztán csak nyugodtan dohányozzon, ha jólesik. Nem zavarja a fejlődésben, mert reggelire tizenkét tojásból szokott rántottát enni. Ebéd előtt meg ugyanannyit, csak úgy, társadalmi munkába. Enni kellett, hogy bírjam a munkát.

A munka rengeteg volt. Azt abbahagytuk karácsony szent napján, akkor éppenséggel leülhettünk egy óra hosszát, és a 365 napból ennyi elég volt az ünneplésre. De karácsony másnapján újból kellett kezdeni. Jöhetett a pünkösd, búcsú, akármilyen ünnepségek, mind nudli. Minek egy lagziba elmenni! Marhaság!

Játékot, ajándékot én nemigen kaptam, de a biciklit, azt sose felejtem el. Abba az időbe nem lehetett kapni, csak majd ha a beadást teljesítetted. Nekem mégis lett. Apám szeptemberben hozta az első alkatrészt, és karácsony lett, mire összeállt. Az enyém! Az én biciklim! A karácsonyfa alá. Igaz, hogy az első kerék huszonnégyes volt, huszonnyolcas a hátsó, a váz meg csak huszonhatos, de Juhász András, a lakatos beletoldott, belehegesztett a hátsó villába. A nyereg csőből meg fából lett, komolyan. Fanyereg volt a biciklin. Kormánynak egy közönséges vasat hegesztettünk rá, szóval nem volt annak íve meg hajlítása. A láncot négy darabból szerkesztettük össze. A pedál helyén csak két vas állt ki. Jaj, de sokszor felszúrta a bokámat! Képzelj el egy torz biciklit, ami így áll, e! Az egyiken piros gumi, a másikon fekete, nem volt érdekes, ment. Úúú! Azon remekül lehetett biciklizni, könnyen gurult. Ferenc annyira jól vezette a gazdaságot, hogy egy Dongó-motort is tettünk rá.

Az extra flancok nemigen jöttek-mentek a családba. Nyáron, ha nagy meleg volt, Ferenc bakancsba meg rövid nadrágba járt. Ha valaki az ötvenes években elegánsan öltözködött, mondjuk, fehér inget vett fel, az minden volt, csak rendes ember nem. Azt egyből elvitte a rendőr, kérlek szépen, az már nem lehetett, csak feketéző.

És Ferenc akkor rászokott a gyugira. Ez közönséges cejg munkásruha volt, ő gyuginak hívta, hogy miért, a mai napig sem tudom. Egy felső részből állt meg egy rendes nadrágból. Rendes? Hát milyen szabású nadrág volt az? Ha ráadták valakire, minden volt az, csak ember nem! Ha felvett hozzá egy rossz lapos sapkát, már nem volt államellenes, a rendőr nem állítgatta meg az úton.

Ferenc tudta kímélni magát. Volt időszak, amikor fizikailag is dolgozott, de ez nagyon gyenge átmenet volt. Úgyhogy nem volt az ő lába megvisszeresedve! Még hetvenéves korában is úgy tudott lábujjhegyen járni; mint a gyöngyi kakas! Az tud úgy hegyelni csak! Azon meg ki volt akadva, hogy nekem túlizmolt lábaim vannak. Közben ült a borozda végén, én meg 47 kilométert mentem egy nap a szántásba! Majd a zacskóm leszakadt! És ő volt kiakadva, hogy nekem milyenek a lábaim! Mondja nekem reggel hat órakor: "Kartársam, strapp!" Még este fél hétkor is szaladtam. És akkor az én lábam miért visszeres tizenhat éves koromban? Mert már akkor meg voltam szakadva.

Lehetetlent senkitől se várt, csak tőlem. Hajtós őrültnek nevelt, később mégis azt várta, hogy egyik percről a másikra átmenjek fehéringesnek. Meg ne így éljek, hanem úgy! Egyetlen fiatalnak se tetszik, ha az életformájába beleszólnak. Ebből született párszor nézeteltérés közöttünk. Akkor hangoskodtunk. Óó! Az hatalmas volt. Szélcsendben másfél-két kilométerről beszélgettünk egymással... Ordítani meg tudott akkorát... Füzesabonyig elhallatszott.

Amikor megvettem ezt a tanyát, csak annyit szólt: "Marha vagy, kartársam!" Ha tehette, baszogatott, de általában jogosan. Ő volt az idősebb, és ő volt a... Ferenc. Az az érzésem, hogy ő mindig vizsgáztatott engem. Emberségből, gazdálkodásból. Közben felnőttem. És ha nagyon akartam volna, zsebből kifizetem az egész kóceráját.

(1990. december)

RIGÓ ÉS A TÖBBIEK

Kiskoromban nekem a legjobb pajtásom egy ló volt, a Rigó. Régen a katonatisztek játszották a lovaspólót, és a Rigónak a vérében volt a pólózás. Ami meggurult vagy megugrott előtte, üldözte. Még a nyulat is. Én eszköz, szerszám, nyereg, heveder nélkül ültem rajta. Csak sebtéből felhajítottam magam, kérlek szépen, és addig hajtottuk a nyulat, míg meg nem döglött. Öt-tíz kilométert bírt egy nyúl. Volt úgy, hogy háromszáz méter fórja volt, mert a nyúl megriadt. Sutty! Ugye, gyorsabban ment, mint mi. De a Rigó nézte-követte a mozgó pontot, és addig hajtotta, míg a nyúl sírógörcsöt vagy szívrohamot nem kapott, és megdöglött. Megfogtuk a nyulat. Így vadásztunk. Ez volt a sportom gyerekkoromban. Szegény ló! Néha már az is csak a farzsebbe kereste a levegőt, mert úgy kidöglesztettem!

A Rigó középméretű, gidrán vérvonalú ló volt. A gidránt nem tartják a legértékesebb lónak, de egyedei a végletek között mozognak. Vagy rendkívül értelmes, vagy nagyon csökönyös. A Rigónak hatalmas, belenevelt intelligenciája volt és végtelen türelme. Soha nem lázadt, mindig tette a dolgát. Nagyon gyorsan meg lehetett értetni vele, hogy mit akarsz. Ha egy szál deszkán akartad átvezetni egy árok fölött, megnézte magának, óvatosan kipróbálgatta, és amikor úgy látta, hogy át tud menni, akkor megindult.

A háború után került hozzánk. Akkor meg már a háború alatt is csak egyszerűen rabolták vagy cserélték a lovat. Céltudatos tenyésztőmunka csak a háború elejéig lehetett, és ember nem emlékszik arra, hogy a háború vége felé sütöttek volna lovat. A mi lovunkon korabeli hadseregsütés volt, királyi címerrel. A háború kezdetén vagy előtte négy-hat évvel kellett születnie. Egyébként géppisztollyal, egy rövid sorozattal három-öt helyen keresztüllőtték a fejrészét, a száját. Szájidegbénulása lett. Amikor evett, a nyelvét tudta mozgatni, de hogyha nem használta, akkor mindig ennyire, húsz centire kicsüngött. Megfoghattad és csavargathattad neki. De az agya, a központi idegrendszere egyáltalán nem volt megsérülve. Felgyógyult, és így hagyták. Egy faluszéli embernél maradt ez a ló, valahol a Páskom környékén.

Ezt is a piacról tudom. Mert a Rigó minden piacon ott volt. Ha akár sötétben is azt mondtuk neki Egerben, hogy hóó, Rigó, erre gyere, s így mutattál neki egyet, akkor ő arra ment. Hogyha elindítottad hajnalok hajnalán, elment Kövesdre, Egerbe anélkül, hogy hajtószára lett volna. Állt órákig a piacon, és azon soha nem volt se zabla, se hajtószár. Csak a hám volt rajta. Sokszor odajött a régi tulajdonosnak, ennek a paskomi embernek a felesége. Simogatta, puszilgatta a lovat, hogy az építette fel a házat, az hordta össze nekik a vályogot a házépítéshez.

Amikor Ferenc vette, kevés volt a ló, és nagy árat kértek érte. Ma érne vagy háromszázezer forintot, mert egy csodálatos ló volt. Apám szíjkötőfékkel együtt fizetett érte száz, azaz egyszáz forintot. Vezette hazafele. Leste mindenki. A Zsiga is, egy kis köpcös, pökhendi alak! A világ legrondább embere volt, olyan hassal, mint az a kétszáz literes hordó, és nem volt még százötven centi magas se. Valami fejedelmien ronda ürgepásztort képzelj el! Borzadalom volt még ránézni is! Ilyennek rajzolták az iskoláskönyvekben a földesurat. És oly gőgös volt! De ha a száját kinyitotta, mindjárt kiderült, hogy gyárilag hülye. Hogy ő köszönjön valakinek, az rangján aluli lett volna. Ferenc vezette hazafele a lógós nyelvű lovat. Volt rajta egy szíjkötőfék. Zsiga neki se köszönt, csak megszólította: "Fáin kötőféked van! Adok érte hatvan forintot!"

Így. A ló, az semmi se! Az nudli! Egy ilyen feketére vikszolt szíjkötőfék volt rajta. Ferenc azt mondja: "Hóó!"

A ló az út közepin megállt, Ferenc lehúzta a fejiről a kötőféket. Tartotta a markát a hatvan forintért. Negyvenbe volt a ló, mire hazavitte! Amikor én hajtottam, már elhányta a csikófogát. Minden télen leromlott, de kora tavaszba, ha gyenge füveket evett, helyrejött. Éppen, amire kapálni kellett vele a paprikát.

Mániája volt Ferencnek az állandó mélykapálás, az öntözés hetente, és minden öntözés után, amikor pirkadni kezdett a paprika csatornarendszere, abban a pillanatban mélykapálni kellett. Nahát, ez aztán bennem húú... milyen károkat okozott! Lókapálni kellett mindig, ez része volt a paprika koreográfiájának. Akkor a Rigóval napokig voltunk közös társaságban, úgy, hogy nem is beszéltem emberrel, csak a Rigóval. Nem kellett kantár rá, anélkül is el bírt menni a negyvencentis paprikasorba, mert nagyon szűk állású ló volt. Annyira érzékien tudta rakni egymás elé a lábait! Nem rúgott volna bele egy kultúrnövénybe se. Megkapáltunk másfél holdat egy reggel meg este. Tíz-tizenegy óra körül levettem róla a hámot, oszt elengedtem. Elment az egyik lucernaföldbe, a másik lucernaföldbe, ivott a Laskóból. Két-három óra felé kiabáltam neki, akkor visszaballagott.

Télen meg tíz kis szánkót, ródlit összekötöttünk, amennyien fértünk, felkapaszkodtunk rá, és húzattuk vele a faluban összevissza. Minden utcába bekanyarodtunk, csak kiabálni kellett neki, hogy merre forduljon, és úgy ment, vitt bennünket. Szóval igazi jó játszópajtás meg munkaeszköz is volt. Huszonhét éves, valóságos lómatuzsálem volt, amikor ajándékba adtuk egy jászapáti öregembernek. Volt valami kis libalegelője. Valahol ott érte a vég.

Kevés Mlinkó mondhatja el magáról, hogy öregemberek és gazdasági állatok társaságában nőtt. Nem hiányoltam én még senkit se. Mióta élek, mindig egyedül voltam.

Az állatokkal könnyebb szót érteni. Hoztak ide egy lovat, ami két lábon járt, és megharapta, megcsonkította a csődörösöket, a világi vagányokat. Most ha én azt mondom neki, hogy légy szíves, gyere ide, jön, minden kötőfék nélkül. Felmegy a kancára, aztán látom, hogy nincs minden rendben, és szólok neki: gyere már le, öreg, ne kínlódj vele! Anélkül, hogy orrba vágnám, meg ostort vennék elő, lejön a kancáról. Egy olyan csődör, aki – hogy mondjam – röptében intézné a dolgokat, mert olyan potenciával rendelkezik.

– Most hány lovad van?

– Jobban tudod, mint én, mit kérdezed te azt? Annyira nem ugráltak az istállóban, hogy ne bírd megszámolni! Nem sok van. Sose tudom pontosan, mindig így, az ujjamon számolgatom. Tizenöttől huszonnégyig. Se több, se kevesebb. Akkor még van a Hortobágyon meg Vásárhelyen néhány darab.

– Mit csinálnak ott?

– Legelésznek. Esznek, isznak, nem bánkódnak.

– Miért vitted oda?

– Hogy ne legyenek idehaza. Ezt komolyan mondom. Mert ott olcsóbb a tartása. De már a többit nem bírom odavinni.

– Hogyan hoztad össze ezt a kis ménest?

– Úgy, hogy a ló szaporodik.

– És gyorsabban, mint az ember.

– Ne hidd! Ha a legifjabb méncsikómra gondolok, néha sokkal körülményesebben. Ó, öregem! Azzal az energiával 970 gyereket meg lehetett volna csinálni! Utaztatni a kancát Vásárhelyre, oda-vissza, oda-vissza. Ott tartani egy hónapot, fizetni a penziót. Ennyi költségért, amennyit csak azért kiadtam, hogy ő szeretkezhessen, legalább harminc belvárosi szépséget megkaphattam volna.

– Ez melyik ló volt?

– Egy Ürmös nevezetű tízéves szépasszony.

– Mióta van nálad?

– Két és fél éve.

– Hogyan került hozzád?

– Jött. Nem kellett érte pénzt fizetni. Ne legyél már olyan kíváncsi mindenre... Ide figyelj! Nem szép dolog egy rossz, szívbajos embert ilyen kérdésekkel zaklatni, hogy hogyan szed össze egy lovat anélkül, hogy fizetne érte! Nem akarod te ezt a szakmát kitanulni véletlenül?

...Szerezni csak olyan embertől lehet, akinek van. És jó lova van, ami éppen nem kell neki, mert besokallt vagy más tervei vannak. A lovak világa hasonlít a szeretőkéhez, ha meguntam, leteszem, veszem a másikat. Ez is példa rá, hogy az ember minél idősebb, annál költségesebbek a játékszerei. De vannak pillanatok, amikor a játékszer ingyen van. Hozza a véletlen, tálcán. A csavargás, csetlés-botlás.

– Merre csavarogtál érte?

– Pesten... Te rendíthetetlen vagy! Na, mondjad, mit akarsz a lovakról tudni? Azt, hogy el vagyok velük kapcsolatban keseredve? Hogy az ambícióimat letörte az MDF? Azt akarod hallani? Nuku neked, paraszt, nem föld? Továbbra is árokpartról tartsad a húsz lovadat? Azt akarod hallani, hogy évenként háromszázezerér' csak takarmányt kell venni meg abrakot? Meg százezerbe van a melós mellé? Ezt akarod hallani?

– Hogyan válogatod a lovaidat?

– Mint a szeretőimet. Elsősorban értelmi képességre meg szépségre. A szép nők általában buták, a szép lovak között gyakoribb az okos. Nemigen van miből válogatni. Mert ahogy rendes, becsületes, dolgos, szorgalmas magyar emberből százalékos arányban nagyon kevés van, a tiszta vérű ló meg még kevesebb. Elkorcsosodtak a lovak is, mint a magyar ember becsülete. Elnevelte őket a demokrácia, a pénzéhség. Eladták nyugatra meg vágóba, szérumlónak. Mindenkit megvesztegettek annak idején. Amikor Európa más részein hatalmas értéke van egy tenyészkancának, nálunk a vágóár alatt is odaadták, némi kis borravalóért. Már szinte nincs is a lovas nemzetnek lova.

– Milyen lovaid vannak?

– Te már elég sokat foglalkoztál a családommal. Milyen nemzetiségűnek számítok én?

– Az őseid a Felvidékről jöttek.

– Engedelmeddel, az a pár száz év, amit már itt töltöttünk, talán elegendő ok arra, hogy magyarnak mondjam magam. És egy magyar embernek...

– ... magyar lova van.

– Pontosan. Ha most idejön egy szakember, és látja, hogy nekem tíz darab A vonalú furioso tenyészkancám van, az azt mondja, hát tökös, jól összeszedted, az anyád szomorú szemű jóistenit! Ennyi.

– Milyen terveid vannak a lovaiddal?

– Eladom őket, a pénzt meg felélem. Elmegyek a babámmal csavarogni egyet. Egy fél évet talán kifut.

– Mi a szándékod a lovakkal, azonkívül, hogy majd egyszer eladod és föléled a babáddal?

– Semmi más, csak az. Még van mellé egy jókívánságom is, szaporodjatok és sokasodjatok, hogy minél többet tudjak a babámra költeni. Ismerek egy szép nótát: "Van két lovam, mind a kettő deres, mind a kettő a babámra keres." Én meg az összesét a babámra költöm. Nem tudom, milyen lesz majd az a cifra valagú, akire ráköltöm, de még majd addig kitalálom. Nem tudsz ilyesmit elképzelni rólam, mi?

– Amit te csinálsz, ezt nevezhetjük lótenyésztésnek?

– Igen.

– Mennyi ebből a haszon?

– Ilyen szinten, ilyen háttérrel, ahogy én csinálom, évi mínusz százötven-kétszázezer forint.

– Ha ennyit keresel, mi lesz a babáddal?

– Hiszen épp ez a magyarázata, hogy az örömlányok helyett a lovakra költöm. Nekem így a jó... Még ha több is a veszteség, mint amennyit kalkulálok. Mert azért az nem mindennapos, hogy egy háromszázhúszezer forintos ló átmegy Ábrahámhoz legelni. De hát istenem! Itthon nem ízlett neki a finom kis abrak, s gondolta, ott dúsabb a fű. Az Ábrahám völgye úri hely. Ott már béke és megnyugvás van.

– Mi történt ezzel a lóval?

– Összeveszett két kanca. Mert mikor az egyik fiasodik, és a másiknak még ándungjai vannak, mindig baszkurálják egymást. Tehát az egyik kanca nem tűri a másikat. Olyankor a lovak kitátott szájjal egymás tudtára adják, hogy kuss! Ez átnyúlt a szomszéd bokszba. Közbe van, ugye, rács, vasszerkezet, egyebek, ami a zárt falon kívül is elhatárolja őket. És egy ilyen helyreutasító, támadó mozdulat közben beleakadt az alsó állkapcsa a betonvasba, megriadva visszafelé curikkolt. Befeszítette az állkapcsát, és saját maga leszakította. Hívtam az állatorvost, megtapogatta, vittem a kórházba. Az alsó állkapocscsont mindkét szára, a fogsor kezdetétől számított tíz-tizenöt centin belül eltörött. Ha nagyon precíz akarok lenni. Mégpedig igen csúnyán, darabosra, recsegve, ropogva. Az alsó állkapcsa lefittyedt. A kórházban ezt fémmel felszegecselték, újból összepakolták, és a két fogsor már záródott. Feltehetően tizenöt napig a kórházban enni se igen kapott. Körülbelül százötven kilót fogyott, ha nem többet.

Szombaton délután hazajöttem vele Pestről. Azért az életnek jelei-nyomai voltak rajta, mozgott mindene. Betettük a bokszba, megkapta a maga kis diétás takarmányát. Hogy mi történt éjszaka, senki nem tudja. Másnap reggel mentem ki az istállóba. Láttam, hogy borzalmasan szenved. Berohantam, szóltam Ilonka néninek: "Gyere, ha akarsz, búcsúzkodjál!" Gondoltam, hogy még utolsó erejéből kimegyen a bokszból, és nem ott pusztul el, mert onnan körülményes kihozni a tetemet. Kinyitottam neki az ajtót. Ez lett a vesztünk. Ilonka néninek meg nekem is. Mikor már rogyadozott, a halál mezsgyéjén még dolgozott az idegrendszere, utolsó erejéből kivágta a fejét, és elindult. De nem a megfelelő irányba, hanem botladozva be a másik helyiségbe. Ott egyik pillanatról a másikra megkapta az utolsó szívdobbanást, felágaskodott. És ahogy dőlt el, az Ilonka nénit maga alá temette volna. Az eleje bukott le először, engem a falhoz nyomott, a hátulját elkaptam, tartottam a medencecsontját. Ordítottam az Ilonkának: "Gyere ki!" Ilonka néni meg nem akart kijönni, mert azt hitte, hogy először én fogok kimenni. Hogy majd én kisétálok, a ló meg addig lesz olyan kedves és megtartja őmagát. Mikor már megdöglött! De hát Ilonka volt alulról. Rendesen összekavarodott a döglött lóval! Ha én kimegyek, ki tartja meg a lovat? Szerencsétlen Ilonka! Mire ordítozva megértette, hogy gyere ki! Képzeld el! Azt hittem, elhajítom a bakancsom! Úgyhogy ott tartottam vagy két percig a medencecsontját. Aztán mikor Ilonka néni kibújt a lábai között, elengedtem. Összerogyott, nem rúgott egy felet se. Szóval nem sikerült az a tervem, hogy kinn a szabadban pusztul el. Mit csinál ilyenkor a gyakorlati ember? Gyorsan kötelet a lábára, szólítja, belefogja a másik lovat. Az sokallja, meg egy kicsit furcsa is neki a teher. Aztán nem erőlteti tovább az ember, mert a három csődör ordít, a kancák rúgnak! Van anélkül is ezer baj, nem kell itt több jelenet. Akkor elmentem a legerősebb, legszelídebb lóért. Belefogtam a legjobb hámost. Azt, amelyik akkor is húzza, ha már kidülledt a szeme. Sajnos, ezért is vakult meg a fél szemére, mert nagyon jó igásló. Szólítottam egyszer, utána keményebben megszólítottam. Annyira fogta már, hogy az első lábaival belevájt abba a kemény földbe, és mind a két istrángot szétszakította. Nem úgy, hogy nekiugrott, hanem csak feszületből. Rádöbbentem, hogy a legerősebb ló sem bírja elhúzni, mert ott van egy kis gödör, padka, egy kis beton széle. Ahogy a halott ember borzalmas nehéz tud lenni, ilyesmi van az elpusztult lovaknál is. Gyors technikai megoldást kellett találni. A tizenöt méteres istállón végig csörlőkötelet húztam, rá csigasort a másik oldalon. Kétszer kilencven fokban meg kellett törni az erővonalat. Kikötöztük a csigát az egyik sarokba, a másikba oda a karikákhoz. Befűztem egy harminc méter hosszú kötelet, azt kötöttem a ló lábára, és traktorral húzattam kifelé. Mikor már kinn volt az istálló előtt a placcon, nem kellett csiga se. Egy telefon az "állati fehérjének". Jöttek, megköszönték. Aztán szevasz, tavasz. Még írtak is egy papírt róla. Háromszázhúszezer forint sorsa ennyi. Mehetsz, ahova akarsz! Ennyi a profit az idén. Meg még a többi. Mínuszba, el ne felejtsd! Nyilvános temetést nem rendeztünk a lovacskának.

– Mekkora súlya van egy ilyen lónak?

– Egy furioso átlagosan ötszáz-ötszázötven kiló. Ez hatalmas kanca volt, még így, hogy lefogyott is, meghaladta az öt mázsát.

– Az milyen volt, amelyik megharapott?

– Már nem emlékszek rá. Mert megharapott több is. Az egyik a fenekembe, a másik a mellembe. Édes istenem! Egy ló megharapja az embert, a másik megrúgja, a harmadik rálép a lábára. Ha valakinek van belőle egy, akkor az napokon át tud róla áradozni. Minden szőrszáláról. De akinek van huszonnégy, meg betervezi, hogyha földje lesz, lesz száz, az nincs olyan marha, hogy minden lóról külön epizódot mondjon. Egyébként bármelyik gyerekem elmondja, hogy apa hogyan repült el pár méterre, apának mint vágott oda a ló a szájával, hogy összecsattant a foga, és mindent szétszakítva a sok kabáton keresztül, helyretette a mellizmomat. Látták a gyerekek, végignézték. Ha megharap a ló, utána kellemetlen égésérzeted van. Akár a fenekedbe, akár a melledbe harap.

– Tudod, hogy miért harapott meg?

– Nem indokolják azt a lovak. Tegyük fel, hogy nyitva volt a boksz felső ajtaja, és éppen akkor abrakolt, amikor én közeledtem. Viharos sebességgel tudja kinyújtani a nyakát, meg tátani a száját nagyra, és félteni a mindennapi betevő falatját. Feltételezi, hogyha én adtam neki, én is veszem el. Különben azt a lovat nem ismertem, akkor hoztam ide, előtte való nap. Azóta sem harapott meg. Akarod még a lóharapás borzalmait mélységében bővíteni?

– Érdemes a lovakra költeni, ha a tartás ráfizetéses?

– Magyarországon gazdaságosan lovat még nagyon kevés ember tenyésztett. Lókupecok vannak, léteznek. Elképzelhető, hogy a szaporulatával talán majd idővel, négy-öt év múlva ki tudja hozni magát nullára. Még az sem garantált, hogy az elmúlt három-négy évben belefektetett összeget visszaadja. Persze jövedelmező is lehetne, ha mondjuk, visszakapnám a Laskó-parti földet, az örökséget, ami nekem jár...

– Ha nem kapod vissza, mi lesz a lovaiddal?

– Most, a gazdasági csőd szélén a lovaim mennek. Ha a legszebbeket nem is, de a nagyját saját kezűleg betöltöm kolbásznak. Megesszük őket. Mert már tavaly pengették itt a földet, hogy már adják is, meg minden... Jól van, tavasszal lesz föld, akkor télen már vehetek rá lovat. Bevásároltam a lovakat, és nemhogy tavasszal nem lett föld, de még ősszel se lett. Húsznál több lovat pedig nem lehet az út széléről tartani. Tehát a helyzet kétesélyes, vagy eladod, vagy megeszed őket.

(1991. január)

A MECHANIKUS

Az én gyerekkoromban olyan nagy csend volt még, hogyha Füzesabony másik végén, a gépállomáson elindították a nagyipari Hofherrt, tudtuk, hogy mikor hányadikba kapcsol, hol kanyarodik, és mikor ér ide. Az árokparton megvártuk, amíg elmegy a traktor, aztán rohantunk utána a porban. Felkapaszkodtunk rá, és ha volt, kiloptuk a ragasztószöget. Ez egy gömbvasból készült fogantyús vasdarab volt, és ha a traktor vontatott, ezzel kapcsolták hozzá a szerelvényt. A pótkocsi rúdján van egy luk, az első pótkocsi végén két fül, amin át lehet dugni, közéteszik, mint egy nyelvet, és átszúrják vele. Ha a traktor egy pótkocsit húzott, nem volt semmi funkciója a ragasztószögnek, csak ott lötyögött, néha kettő-három is, nyugodtan kilophattuk. A Hofherr elvitt minket a templomig, ott leugrottunk róla. A nap eseménye volt ez nekünk. Kevés gépzaj volt akkoriban, én mégis láthattam közelről, hogyan elevenedik meg egy gép.

Apám ötvenhárom őszén vett egy tíz lóerős, benzines, egyhengeres robbanómotort, hozzá egy háromezer literes átemelő-szivattyút. Áthívta Szúszék Sanyit, hogy majd ő elindítja. Sanyi bácsi nagyon jó műszaki érzékű, világtalan ember volt. Vak létére megrakta a kéményt, hogy nem dőlt el, egy házat felépített anélkül, hogy látta volna, mit csinál.

Ültem az ámbituson. Le volt téve a ház elé egy nagy szürke vas, az oldalán két lukas kerék, a szabályos körívű lukakba az ökle befért az embernek. A kerekeken kettő-kettő luk, hozzá kicsit esetlenül méretezett kipufogó. Egy fekvőhengeres, párologtató vízhűtéses motor volt, szabadon, olajzás nélküli szelephimbákkal. Jött a Szúszék Sanyi, letette a görbe botot, és elkezdte tapogatni. Mire végzett, tudta, hogy azon a motoron mi hol van. Hogy a porlasztó házában az úszó hogyan csúszik lejjebb-feljebb, hogy lehet szabályozni a benzinszintet, melyik csavarral lehet a keveréket dúsítani, hová kell beönteni a hidegindításhoz szükséges benzint, mikorra folyik le, hol lehet a gyújtást levenni-rátenni, hol van a mágnes, hogyan és milyen megszakítóval működik. Azt is meg tudta mérni, meddig van olajjal, anélkül, hogy látott volna. És soha életében ilyen motor a keze ügyébe nem lehetett, mert amikor ezt gyártani kezdték, ő legalább négy-öt éve vak volt.

Körmös kapcsolású kurblija volt a motornak, és Sanyi bácsi elkezdte kurblizni. Hajtotta gyorsan, és egyszer csak robbant egyet. Durr, be, csatt!! És éktelen kattogással elindultak a kerekek. Jó nagy kerekei voltak, nekem legalábbis annak tűnt, mert fölért az orromig. Egy méter nem lehetett, de hét-nyolcszáz milliméter biztosan. Volt rajta egy gázrudazatnak nevezett valami, hatalmas pillangósszelepet nyitogatott, nagyon eleven csattogással. Úgy püfölték a csappantyús vickek-vackok a szikrát! Fölgyorsult, pörgött, ugrált a földön. Talp és minden egyéb nélkül verte magát. A fenekét úgy vitte ide-oda a motor, mintha el akarna szaladni. Hú! De tetszett mindenkinek! Megy ez! Úú! Ez az, kartársam, így kell!... Nagyon boldogok voltak. Áá, ez nem egy szivattyú! Elhagy ez még kettőt is! Rögtön strapálták a fantáziájukat. Megállították, vártak. Indítsuk el megint! Mint a gyerekek. Nagyon klassz volt. Eltelt vele a délután.

Ez volt az első műszaki élményem. És már kicsi koromban én is el tudtam indítani a motort. No, Ferenc azt nem bánta, mert ő aztán igazán utálta, ami piszkos-olajos. A gépek minden működő porcikájával tisztában volt. Megmondta, mi gerjeszt, hogy gerjeszt. De hozzá nem nyúlt, érted? Ő meg attól gerjedt be, hogyha olajos lett a keze. Húú! Hát hogyha akármilyen proletárember szarba tenyerelne, az nem undorodna úgy a kezétől! Ferenc még mosta öt nap múlva is, ha olajhoz ért! Ha olajat látott a kisujja hegyén, még enni se bírt azzal a kezével. Inkább elővette a csúnya kezét, bizony isten mondom neked! Te atyaúristen! "Kartársam! Marhaság! Mancos! Fricinek való!" Szegény Frici bácsi! A hótrongy, gübbedt, rozoga kezeivel. "Nézd meg, minden ujja nyomorék! Pattanásos ennek nemcsak a töke, még a háta is!" Miket tudott mondani a gépészekről! De Ferenctől tanultam meg a mechanika ábécéjét. Míg a lógós nyelvű ló leballagott velünk Tepélyre, apám elmagyarázta az Ottó- és a dízelmotor működési elvét. Még kétszer vissza is kérdezte.

Nyolcéves voltam, hogy rizstelepünk lett a Budaháton, a vizet benzines motor húzta a Laskóból. Egyszer kihozta Ferenc Juhász Palit, a lakatos fiát a tanyára, szétszedtük meg összeraktuk mi ketten a MIA-motort. Voltak olyan hibái, hogy fölhordta az olajat a fogaskerék a mágneshez. Ha olajos piszokkal elszennyeződött, többet nem adott szikrát. Én szétszedtem, elmosogattam benzinben, kiszárítottam, újból beindult. Önállóan cseréltem az olajat, kurbliztam, indítottam a motort.

Ez a gép működésében, mechanikájában elemi motor volt. Egyszerű és nagyszerű, a mai gépek használhatóság szempontjából nem jöhetnek a nyomába. Az egyszerűség nagyszerű dolog volt és megfizethetetlen.

A porlasztó csak fújt bele, megszítta, megszürcsöltette, már ment, úgy, hogy tényleg rácsodálkoztunk. Ha most odavinnék egy porlasztót egy szakemberhez, már mérnököt ne is mondjak, hogy rakja össze, elküldene a francba; vegyek ötezerér' egy másikat.

Aztán megismertem a mezőgazdasági erő- és munkagépeket. Még gyerek voltam, mikor Czakó Fricivel gépeltük a rizst, ősszel, éjszaka, Ferenc meg nézte messziről.

– Mikor és hogyan lett közöd a traktorhoz?

– A gyerek megyen a borozdába egy fél napot a traktor után. Megsajnálják felveszik, aztán a szíve szakad meg örömében, hogy ülhet a rossz traktoron. Utána az a dolga, hogy rángassa az ekét kiemelő szerkezet kötelét. Legközelebb meg az a dolga, hogy adja a gázt, és így tovább. A gyerek megtanulja egy nap alatt. Nehogy azt hidd, hogy az enyémet sokat kellett tanítgatni. Tizenhárom éves volt, oszt traktorostól, a 80-as MTZ-vel és a bálázóval hazajött országúton, mindenen keresztül. Nem érdem ez, állapot csak.

– Te hány éves korodban ültél rá először?

– Amikor felcsimpaszkodtam, voltam vagy hat-hét éves, de önállóan csak tízéves koromban vezettem. A gépállomásét, mert a maszek traktorokat elvették. Frici bácsiét is, hiába, hogy gépészdinasztiából származott.

– Te mikor vetted az első traktorodat?

– Amikor ezt a földet, 75-ben. Akkor Zetor-mániás voltam. Amikor a selejtbe megjelentek, vettem őket nyakló nélkül. Ősz elején történt, hogy egy rakás alkatrészt vittek valahonnan a MÉH-be, egyből a vagonhoz hordták, hogy majd elszállítják. Hidraulikákat, egyéb értékes szerkezetet dobáltak befele. Nekem elnézték, hogyha tetszik egy vasdarab, azt kivegyem. Kiszedegettem mindent magamnak, a vagonnak támogattam. Épp odaértem, hogy na, megyek, de úgy körülraktam magam, nem tudtam merre indulni. Méteres hely volt jóformán. A vagon alatt se bújhattam át, mert vasakat támogattam mindenhova. Összejött vagy tíz mázsa, egy Volgára való.

Közben a rakodógép dolgozott, fagyos, deres volt a reggel. Ahogy egyszer felnézek, látom, hogy a rakodógép kanalában egy MTZ hátsó kerék levágva tőből; felnivel, gumival, mindennel. De csak sima kanál fogta, nem volt rajta köröm, és a gumit fogta. És a deres gumi csúszott belőle kifelé. A vagon teteje jó négy méter magas, a kerék ráesett, billegett, én így néztem. A rakodógépes az ócskavas-kazal másik szélén volt. Ahogy billegett a kerék, majdnem megállt, aztán meggondolta magát, elindult felém. De így átdőlt, lapjával esett. Ha eltalál, annak csak alatta lehet maradni. Pótsúlyok, felni, belső gumi, külső gumi – minimálisan 280-350 kiló. Ahogy esett lefelé, fölágaskodtam, elkaptam a szélét, egyenesbe meghúztam. Mire letettem a földre, úgy, hogy egyenesbe bebillentettem, óriásit robbant valami a derekamban, a fejemben. Később arra emlékeztem, hogy fekszem a gumi mellett, és a jeges gumin van a pofám. Fölül. Én vagyok fölül, a gumi meg alul.

Hogy mennyi idő telt el, nem tudom, de nem tíz másodperc. Mikor én kezdtem kimászni, már berakták a vagont, az emberek reggeliztek.

Nem bírtam emelni a lábam, egyszerűen nem éreztem. Valahogy csak felálltam. Aztán elestem, megint felálltam, elestem, ez így ment vagy ötször egymás után. Elmentem az autóig, tíz méterre állt a vasaktól. Belemásztam. Nem tudtam kuplungolni, kézzel tettem rá a lábam, úgy nyomtam ki. Aztán nem is kuplungoltam, hanem csak sebességbe indítottam... Elmentem haza. Négykézláb felmásztam az emeletre. Vagy két napba tellett, míg fel bírtam állni rendesen. Mentem az orvoshoz. Hát, öregem, kitalálta, hogy nekem isiászom van, vagy mit tudom én, micsodám. Képzeld, sugárkezelésre küldtek, majd megvesztem utána. Olyan fájdalmaim voltak, hogy elment a tudatom, a Dolort összemarékkal ettem. Már abszolút nem éreztem a bal lábammal, hogy beleléptem a százas szögbe vagy nem. Átszúrhattam tűvel. Jött fel a bénulás a térdembe, a medencém felé. A röntgenfelvétel mutatta az abnormális dolgokat – ők meg csak sugaraztak...

Egy csontkovács kitapogatta, hogy áll, mint áll, és felkiáltott: Ember! Magának eltört a csigolyája! Az ötödik gerinccsigolyám tört el, és belefordult a gerincvelőbe. Az öreg csontkovács tanácsára, aki főállásban sertéstelep-vezető volt, elmentem, hogy a saját szakállamra keressek valakit, aki gerincműtéteket csinál. Az Amerikai úti idegsebészeti klinika portáján egy világi dörzsölt nagyfranc portást fogtam ki. Az nemhogy segített az embereken, hanem kiszedte a pénzüket, aztán seggbe rúgta őket. Azzal kezdtem: "Kiskollega, meghívlak egy kávéra, gyere, beszélgessünk, mert nekem egy olyan orvosra van szükségem..." – "Itt az nem úgy megy..." – satöbbi satöbbi, ahogy szokták a portások. Mondom: "Gyere már, nem kérem én ezt ingyen. Mit gondolsz, én még nem voltam ilyen majom-fülkében, amiben te itt ülsz? Előbb kezdtem én a portásságot, mint te, és különb helyen. Gyere! Igyunk egy kávét, aztán mindent megbeszélünk."

Az aulában a portásfülkétől pár méterre volt egy presszóféle. Én voltam vagy 120 centi magas, így mentem körülbelül, majdnem derékszögben. Félemelet magasságban van egy folyosó, a lépcsőknél onnan le, innen föl lehet látni. Ahogy megyek a kávét megrendelni, valaki odaszól: "Maga meg miért jött le fentről?" Fölnéztem rá: "Mert még nem jutottam fel."

Épp vetette magáról lefele a zöld kesztyűt meg a fejéről mindenfélét.

A portás le volt szögelve, meg se mert mozdulni. És ahogy elindult felém ez az orvos, aki megszólított, a portás csak motyogott: "Főorvos úr, főorvos úr..." Ez fantasztikus volt! A továbbiakban a portás kimaradt az életemből. Rögtön hoztak egy kiskocsit, beletettek. Hát, mondom, tudok én menni. Dolgozok... Mikor történt? Elmondtam, hogy egy éve, így, így, így. Nem ment orvoshoz? Mentem, de egyre jobban fáj. És mit ad isten, dr. Nagy Vilmos idegsebész osztályos főorvos felvett az osztályára. Mindjárt került pár segédorvos meg gyönyörű szép kislányok. Vetkőzés, vizsgálat. Semmi perc alatt röntgen, feltöltés, lumbálás. Úgy tettek ide-oda, mintha én itt ezer éve bejelentett beteg lennék. A főorvos megcsináltatta a vizsgálatokat. Mire minden porcikámmal végzett, délután négy-öt óra lett. Azt kérdi: "Ráér?" – "Én rá, uram." Két lepedő közt feküdtem. Odaszól az inasoknak: "Készítsétek elő, toljátok a műtőbe, majd megyek." – "Ej!" – mondom. – "Ennyire nem! Hát nincs felszántva a kertem!" Aláíratta velem, hogy saját felelősségemre jövök el.

A műtét után három napig maradtam ott, és három napig heverésztem otthon. Meglátogatott az apám, előtte soha beteghez el nem ment, de ugye, engem eltemettek Besenyőtelken. Lacónak annyi, vége van. Az egész falu azt beszélte. Rá egy hétre háromszázas csöveket fűrészeltem kézi vasfűrésszel...

A műanyag gerincemmel is törzsvendég maradtam a MÉH-telepeken. Hányszor megpakoltam én magam! Aztán volt, hogy kétszázötven mázsát visszahordtam. A MÉH-telep vezetői látták, hogy nincsenek haszontalan dolgaim, bár mindig nagyon alacsony szinten, rossz, koszos, mocskos ruhában mentem oda. De kaptam én máshonnan is "kedvező" ajánlatokat, és mindig óvakodtam, hogy ilyenekbe keveredjek. Sokkal egyszerűbb egy kétezer-hatszáz forintos könyöktengelyt megvenni az AGROKER-nél, vagy bemenni a MÉH-be, oszt bontani egyet háromszázért, mint adni háromezret meg öt liter pálinkát, meg még le is bukni vele. Ott a MÉH-telep, én nem szégyelltem válogatni. Odajutottam mint maszek, hogy kisegítettem a téeszeket. Röhej.

Kis taknyos tizenhatodik senki vagyok, és sok-sok traktorom volt idáig. Úgy szedtem össze a szemétből. A MÉH-telepen megvettem három és fél vagont egyszerre, hazahordtam. Ide az udvar közepére leöntöztem, és tavasszal mind a négy oldalán született egy-egy traktor. Rátettem az ekét, szántottam vele egy szezont. Valamelyik mindig megtetszett egy kopott vadásztársaságnak, egy alföldi gyárigazgatónak... "Ha kell, vigye, a pénzt oda tegye, uram..." És a kis Dutrával kezdtem. Sok megfordult a kezem alatt.

Életem álma egy középkaliberű, a John Deere-családba tartozó univerzális traktor. Ez olyan gép, amit valaki valahol megálmodott. Gyártani gyártják a szocialista reláción kívül szinte mindenütt. Forgalmazzák is. Lehet kapni szinte a játékszer mérettől az óriás traktorig mindegyiket. Nem zavar, hogy nincs nekem, csak jó lenne esetleg.

– Ezt itthon lehetne venni?

– Lehetne... őrültek vagyunk. Szédületes pénzeket kiadunk ilyen vackokért, mint a kombájn. Az egész kombájntechnika egy röhej! Semmi se! Egy tengelyen forgatni egy dobot, meg kirázni a szalmát. Ennyi! Mert az, hogy vágóasztal van, meg ez van meg az van, meg elöl folyamatos ellenőrzése van meg variálható sebességfokozatai, ez aztán nem találmány! Fekete legyen a májam, hogyha két rendes lakatosmestert nekiállítnék, nem csinálná meg! És nemhogy lakatosunk nincs hozzá! Még mérnökünk sincs! Leszakad a pofámról a bőr! Mintha kint komolyabb diplomákat osztogatnának. Nem igaz, hogy ez így jó! Hát a Balaton-kombájn valamikor úgy aratott, hogy öröm volt nézni. De azt elkezdték a Rákosi idejébe, ugye? Amikor még kaphatott egy inas nyaklevest, mert nem úgy csinált valamit, ahogyan kellett! Most bocsánatot kell tőle kérni. Az inastól meg a szakmunkástól is! "Minek? Jól van az!"

Hogy meghalt az a srác, aki vezette a traktoromat, azon gondolkozom, megérdemli-e a lelkiismeret-furdalást. Mert jó, sajnáljuk, hogy meghalt valaki; megállt a szíve, nem beszél, nem eszik, nem iszik tovább, hiányzik a családjának. Én is hiányoznék. Ha saját hibámból van, esetleg pusztuljak el, megérdemlem. Lehet, hogy pont bejön, hát istenem. De ő talán sorozatban követett el a saját élete ellen merényleteket. Ezt nem lehet megmagyarázni a hatóságnak, a feleségének sem. Itt van most egy cigánygyerek. De nem utolsó cigánygyerek, mert különb, mint a magyarok. Annak meg lehet nézni a gépét, kívülről, belülről. Annak nem csepeg, nem folyik, annak a keze rajta van, annak mindig jó mindene. Többre lenne képes, mert univerzális gyerek. De ebből él, hát erre figyel. Megkapja a szép kis pénzét, a még szebb borravalóját. Eteti a három gyerekét, csinálja a központi fűtést, a festést, a mázolást, a fürdőszobát – fél kézről, egy év alatt.

– És aki meghalt?

– Hazaért, kiszállt a gépből, hóna alá vágta a táskáját, irány a kocsma... Mondom: "A karbantartást csináld már meg! Húzd már meg azt a csavart, elveszted a sárvédőt!" – "Jól van a'! Minek a'! Kiskomám, minek a'!" A zsebében három-ötszáz forint borravalóból, azt el kell költeni, azt el kell biliárdozni. Nagynak kell lenni a többiek előtt. Beleszületett ebbe a demokratikus rohanásba. Semmilyen felelősségtudata nem volt. Négyes ekével szántott, és hiába mondtam neki, hogy itt van egy nagy tőke, lassan menj, mert szétszaggatja az ekét. A következő fordulón teljes gázzal, mint az őrült, hatodikkal rohan bele. Mind a négy ekefejet leszakította. Nemhogy ekefej nem maradt! Még eke se! Meghúzza a vállát, köp egyet. Hogy nekem tizenötezer forintomba van az eke meg kétheti munkámba, hogy összeszedjem? Semmi.

– Mi történt vele?

– Arra lusta volt, hogy itthon feltankoljon! Minden másnap kellett tankolni, mert volt olyan nap, hogy háromszáz kilométert ment az a szerencsétlen traktor.

Hazafele jövet kifogyott belőle a gázolaj. Kért kölcsön az egyik cégtől, ahol azt mondták, hogy ott van az udvar sarkában vagy hat esztendeje egy hordóban, nem is gázolaj, hanem paraffin. Elment, feltöltötte. Még akkor meleg volt, plusz fok, traktor hazajött vele, paraffinosan is. A motor teleszívogatta magát, átjött rajta melegen. Itt állt csütörtök délután, péntek, szombat, vasárnap egész nap. Hétfő reggelre lett pár fok hideg. A traktor motorja indult, de viszont már újat szívni nem tudott a tartályból, mert a paraffin eldugította a csöveket. Kiment vele az országútra, az három perc, még annyi se kell, addig járt a motor. Aztán már nem ment sehová. Azt szét kellett szedni, ki kellett piszkálgatni. Ehhez drót kellett, ami hátul, a pótkocsi végében volt fölakasztva. Ki is piszkálta. Mert amúgy tudta, mit kellene csinálni, csak sose csinálta. Visszavitte a kocsi hátuljába. Abban a másodpercben egy figyelmetlen, száguldozó vezető százhússzal beleszaladt... Odahaza nem tudom, milyen volt. Azt tudom, hogy az apósa rettegésben tartotta. Egy volt rendőr, valamikor oktatótiszt volt. Jelentgeti az egész falut, többek között engem is. Akkornap le akart lőni. Engem, aki a veje helyett még segédmunkást is fogadtam, hogy zsírozza le az MTZ-t meg a pótkocsit.

Én az anyagokra nem haragszom. Nem tudok szentségelni azért, mert egy darab vas nem passzol a helyére. Annak valami oka van, meg kell keresni. Meg kell nézni miért, mindenre van magyarázat. Én szinte mindent megcsinálok egyedül, a villanytól a vízig. De csak azért, mert türelmem van.

– Mióta vezetsz?

– Húsz-egynéhány éve és mindenfajtát, a legkisebbtől a legnagyobbig. Amikor technikumba jártam, a szomszédban volt az MHSZ, és minden-kategóriás jogosítványt szereztem, később lett repülőgép-vezetőim is. Mindegy, hogy 25 tonnást viszek vagy éppen segédmotort, de legtöbbet traktoron ültem.

– 1989-ben "valaki" azt mondta, hogy addig neked 72 traktorod volt.

– Áá, nem volt az 72, csak 7 egész 2 tized. De bizony! Ezt olvassák az adósok is. Mit gondolsz te? Van itt baj anélkül is, hogy az asszony nem kurva, nemhogy még nekem 72 traktorom volt. Most majd azt hiszik, hogy hazudozós vagyok.

– 1984-ben olyan traktort terveztél, ami kilencféle...

– ...gépből lesz összerakva. Óó, már csináltam annyit, mint a szemét! Már el is adtam. Valóban. Most is készül egy, de ez már az utolsó. Ez is olyan jó szedett-vedett lesz. Se nem 80-as MTZ, se nem 50-es, se nem ilyen, se nem olyan.

– Milyen gépekből születik?

– 50-es, 52-es, 55-ös, 80-as MTZ-ből, rakodógépekből, fűkaszából, szecskázóból. És traktor lesz belőle.

– Mit tud majd ez a traktor?

– Univerzális lesz. A harmincas években a John Deere-ék már úgy hirdettek, hogy "szánt, vet, csépel". Egy traktor, kérlek szépen, aminek durván száz lóerős a motorja, négy méter a szerkezethossza, két méter széles, egyetemes sebességváltója lesz és olyan kormánymű, hogy sarkon fordul, szinte helyben forog. A keréknek széles tapadófelület kell, ne feleslegesen ordítson benne az a száz lóerő. Ez fel tud emelni minden munkagépet, kardánnal meg tudja hajtani. Húzza az ekét reggeltől estig, bálázik vagy éppen kaszál.

– Ezt ki csinálja?

– Én. Ki más? A bolond dormándi szeszfőzdés.

– Hogyha nem falaz vagy vakol a tanyán, mint éppen most.

– Pont akkor csinálja. Meg nem hegeszti a kilukadt szeszfőzőüstöt éppenséggel. Akkor csinálja. Az jó bolond, én ismerem. Avval szoktam én dolgoztatni.

– Univerzális.

– Hát ha még nem is annyira, mint a traktor, lassan már alakul. De traktort én ezután csak újat veszek.

– Volt egy új MTZ-d.

– Azt nem mondtam, hogy MTZ-t veszek. Traktort, azt igen, MTZ-t, azt nem.

– Az új traktort miért adtad el?

– Ültél benne te is, hallottad. Azért adtam el, mert olyan szép csendes volt, hogy csak mutogatni lehetett benne.

– A szeszfőzde jövedelméből költesz a traktorokra?

– Nem éppen. Azért ennyire jól nem keresnek a szeszfőzdések, nehogy azt hidd! Inkább a traktoros tudja kisegíteni a szeszfőzdést, a lovas gazdát meg a többit.

– Hogyan?

– Elmegyek valahova, meglátok valamit, adok neki két pofont, egyet jobbról, egyet balról, aztán mindjárt más arculata van a dolognak, meghatványozódik benne az érték. Eddig a fizikai teljesítőképességem két-háromszorosan meghaladta az átlagproletárét, és az így keletkező fizetéstöbbletet a saját mániámra tudtam fordítani. Ebből a pluszból lett a főzde és az a pénz is, amit például a kis püfögőmre, a sárkányrepülőre költök.

– Hogyan kerültél a repülők világába?

– Még diák voltam Karcagon, amikor megismertem a repülőgépes növényvédő szolgálat gépeit meg pilótáit. Elmentem bámészkodni, és egyszer csak elvittek magukkal. Aztán egyre többször vittek el. Napokat rászántam, nem iskolába mentem, hanem repülni. Kelés kettőkor, háromkor, hajnalok hajnalán indultunk a brigáddal. Csináltuk a rizstelepeket. Karcag, Püspökladány, Kisújszállás térségében ahány rizstelep van, mindegyik mezsgyéjét ismerem... Az egyik pilóta rábeszélt, jelentkezzek a repülőgép-ipari technikumba. Katonaság után odajártam, hétvégén meg repültem mindig.

– Hogyan jutott eszedbe sárkányt csinálni? Repültél sokféle szerkezettel, lassanként minden elmaradt.

– És akkor jött a munka, a munka, a munka, aztán gyakran felnéztem az égre, és mint exkollegát, elfogott a vágy, hogy azért én is csapnék egy kört. Minden rendeletet félrerúgva, félredobva csak úgy lazán, a fű alatt, itt a tanyavilágban. Egy nap hetven felszállás csak a gyerekek kedvéért. Mit számít a száz liter benzin? Hagy örüljenek a lurkók meg az őrült pesti ismerősök, akik korábban azt sem tudták, hogy Lacó hol lakik, meg emberformája van. És volt időszak, hogy a kis szivárványszárnyút kikötöttem ide az árokpartra, még te is emlékszel rá. Tavasszal összeraktam, és őszig két motort kihajtottam belőle. De megtanultam úgy repülni a búza fölött, hogy belelógattam a szandálomat... Szeretem... Szóval a repülés jött, látott, győzött. Sok buktatóval, bukfenccel. Hála istennek, mindig megúsztam. Nem mintha sárkánnyal nem verte már volna oda magát más is, én is odavertem. De legkevesebbet a saját ökörségem miatt. Motorhibából jöttem le már tíz-egynéhányszor. A csodás japán-osztrák motoromat a gyártók úgy megvariálták, hogy mindent tudott, csak a szívatót nem lehetett róla levenni. Hidegen elindult, odaszúrtam neki, fölemelkedtem, és ha üzemmelegen visszakaptam a gázt alapjáratra, megölte a szívató. Mit volt mit tenni, Kazincbarcikán a gyárkémények közt lebegve egy kis borsóföldet keresni, ahová gyorsan letehetem.

A legutolsó esésem volt a legszebb. Úgy elment a gép, hogy nem maradt belőle, csak egy rongykupac és a motorblokk. Én meg ép bőrrel megúsztam, sisak, minden nélkül. A cipőmet úgy hozták vissza hetven méterről. A hátamra kaptam valamilyen csőtől egy borzalmasat, a bal lapockámtól egy csíkban föl a nyakamig megfeketedett, de amúgy nem lett semmi bajom.

– Akkor ment szét a szép szivárványszárnyú?

– Nem. Ez az idén történt. A szivárványszárnyú is elég sokszor szétment. Amikor elszállt a légcsavar a levegőben, akkor is szétment a szivárványos. Felszálltam, a szívató rárázódott, és pont amikor a legjobban kellett volna, lefojtotta alattam a motort, betanyáztam fejjel a fák közé. Volt úgy, hogy felszállás közben szétszállt a gyújtás, a röpsúly elment. A motor: tam... tam... tam... tim... tam... Be a horgosba. Dirr-durr! Reccs-roccs! Megint odavolt a szivárványszárny. Már több volt a folt, mint a szivárvány... nagyon sokan repültek vele. Amikor a világbajnokság volt, az esti órákban találkoztam a francia sárkánygyárossal, Gerard-ral. Gyalogsárkánnyal szállt le a pusztaságban. Telefonálni akart. Mondtam neki, hogy az én tanyámon van, üljön be, elviszem. Elsőre nem merte megtenni. Megnézte először a szerkezetet, körülment rajta, és rükvercbe tette magát. Én jól odarúgtam a gépnek, egy olyan tizenöt méteren belül felugrott, hótrongy Trabant-motor vitte még akkor. Levágtam egy kört a feje fölött, aztán beleült... Én, kérlek szépen, nekiszólítottam szélirányba, irány a vasúti töltés, fölötte magasfeszültségű meg mindenféle egyéb drót, ami kell a villanymozdonynak. Szépen nekiemelkedtünk a töltésnek, már ott voltunk, hogy a gépet még a lucerna fogja, de már élére kell állítani, mert jön a drót szembe. Nagy nehezen kikeveredtünk belőle. Két személlyel nem szeretett menni az a kis szerencsétlen motor, a francia elég nagy csontos gyerek volt. Még háromszor találkoztunk nagyfeszültségű vezetékkel, amit az istennek se bírtunk bevenni fölötte, csak elketyegtünk alatta. Ugyan én magyaráztam neki, hogy most agronómiai munkálatokat végzünk, azért ér bele a lábunk a búzába! Azt nem mertem neki mondani, hogy fújd föl, nincs több graft! Atyaúristen! Azt hiszem, élete egyik legszebb emléke lesz neki is. Jaaj, boldogságos szűzmáriám! Hogy mik történtek ezzel kapcsolatban!

Láthattad itt azt a nagy dromedár esztergályost, aki magába 134 kiló volt. Én két szál csőre ráültettem azt a vízipókot, mert a vízisport volt a mindene, és a levegőt utálta, de rábeszéltem, hogy jöjjön el. Úgy szorította a durálcsövet, hogy megkékült a keze könyékig, összehorpasztgatott mindent odafönn. Ha láttál hatalmas, vödörfejű embert kétségbeesve könyörögni, hogy szálljunk le! Ez megért egy sárkányt magába! Felejthetetlen a hetvennégy éves lelkész úr is. Ahogy kinyíltak a szemei, az valami csoda volt. Mikor olyan huszonöt perc után leszálltunk, nem hitte el, hogy talaj van a lába alatt. És akkor kijelentette; "Lacókám, nagyot vétettem volna a jó isten ellen, ha úgy halok meg, hogy ezt az érzést nem ismerem." Megismerte.

Elég annyi, ha itt összerakom a gépet, még be se indítom, de már négyen-öten biztos itt vannak. Jön az ügyeletes rendőr: "Lacókám! Menjünk egy kört!" Mindig kapható vagyok. Aztán abban a pillanatban, hogy felemelkedik és hangja van, a környékről a gyerekek biciklivel vágtatnak kifele, mert a Lacó bácsi azt ígérte múltkor, hogy megint elvisz. Így népesedik a tanyám.

Csodálatos tud lenni a gyerekek álmélkodó arca meg az a gyerekarc is, amelyik már edződött a repülésben. A legkisebb fiam az anyja hasában kezdte, és még nem volt egyéves, amikor az anyja az ölébe fogta, és a két szál csőre felkuporodtunk mi hárman, és püfögtünk egy kört. Azután a nagyobbik gyerek meg a kisebbik egyszerre, csak azért, hogy jól összehúzódjunk az ülésen. És hála istennek, ez idáig még mindig visszajöttünk egy darabba. A kicsi most hatéves, és ha látnád a huncut szemét, amikor úgy kétszáz méteren kezdem átejtegetni, föl-fölkapni. Hullám alakban repülünk; zuhanunk, emelkedünk, zuhanunk, emelkedünk. Mikor abbahagyjuk, kikéri magának. "Apa, még!"... Hát, te se fogsz egyenes úton meghalni, az anyád úristenit!

Ha az ideje eljön, mind a három gyerekemet meg akarom tanítani. A nagyfiam tizenhárom éves korában jelentkezett az MHSZ-be sportrepülőnek. Eredményes vizsgát tett elméletből, és még tizennégy éves se volt, megkezdte a gyakorlati repülést. Nagy hittel és buzgalommal csinálja, fizikailag minden adottsága megvan, feltételezem, hogy az anyjától örökölt annyi értelmi képességet, hogy az sem hiányzik neki. Ez a gyerek már tizenkét-tizenhárom éves korában mellettem ülve minden feladatot végrehajtott, ami csak létezik egy sárkány vezérlése közben, arra viszont nincs fedezetem, hogy én elengedjem egyedül. Csak majd ha az oktatókollegák rámondják az áment.

– Tartozol-e valamilyen szervezethez?

– Csak papíron. És arra való tekintettel, hogy lassan kifele öregszem, nem kívánják háborgatni a köreimet. Meg aztán nem hirdetem az újságban, hogy évi rendes repülőtúrámra elvonultam. Spontán dolgaim vannak. Idejön egy hülye görög...

– Hogy került ide?

– Évek óta ismerem. Tudja, hogy eszeveszettül repülök, meg akarja venni a kócerájomat. Hatalmas szélben összerakom, millimétereket repülök neki, ráteszem az autója tetejére a kerekemet. Beviszem a fák közé. Elborzad, elképed, felháborodik, káromkodik... Aztán a gép ámulatba ejti, majd kézzel-lábbal magyarázzuk egymásnak a vételárat, örömömre az üzletből nem lesz semmi. Meghívott egy hónapra vendégségbe csak azért, hogy tanítsam repülni. Még nem éltem ezzel a meghívással. Ő azóta kétszer volt itt. Egy hónapot kibírni úgy, hogy mások makogását hallgassam, az nem nekem való. Egy osztrák fiúval is összehozott a véletlen. Látott engem, hogy itt a fák között negyvenszer-ötvenszer egymás után leszálltam, mindig egy dűlőút kellős közepére úgy, hogy tizenöt centi volt egyik-egyik keréknek, ahová le lehetett tenni. Hozta a gépét, hogy tanítsam. Nem beszéltük egymás nyelvét, de a jelekből, mozdulatokból értette, mit kell csinálnia. Mire elengedtem egyedül, egy nyolcszáz méteres dűlőúton hétszer leszállt és felszállt, hibátlanul, mindig ugyanoda, pontosan traverzálva. És akkor azt mondta, nagy nehezen kiguberálva a szótárból a kifejezéseket, hogy menjek el hozzájuk oktatónak. Nem megyek sehová se. Paraszt vagyok Magyarországon. Nem oktató.

– Szoktál bemutatókra menni?

– Csinálok én minden marhaságot. De az engem hidegen hagy, nem elégít ki, hogy a látványosságért repüljek.

– Mi elégít ki?

– Ha a magam örömére repülök. Ha megcsinálom azt, amit magamnak feladatul kiteszek, megrepülöm azt a figurát, amit én akarok. Elvagyok itt a magam valóságában.

– Ritkán repülsz egyedül.

– Ha már mindenkivel mentem egy kört, megengedek magamnak egy kis kalandozást. Mondjuk, itt a tanya fölött csinálok egy kétezrest.

– Kétezer a legnagyobb magasság, amit bír egy sárkány?

– Sokkal följebb is tud menni. Nem mondom, hogy tetszőleges magasságban átlyukasztja a sztratoszférát, de hogy egy jó sárkánnyal ötezret akkor lehetne dobni, amikor akarsz, az tuti.

– Onnan már nem sokat lehet látni.

– Egy bizonyos magasságtól fölfelé csak megérzései vannak az embernek. Nagy gyakorisággal csak kékes színű ködöt látsz, még a legcsodálatosabb napsütésben is megfordíthatja a pára a táj képét. De egy verőfényes napsütés vagy egy szép alkonyati este kétszáz méterről is csodálatos. Például este vagy késő délután, amikor még füstöl a házak kéménye, vagy valahol égetik a gazt. Jó tudni, hogy annak a füstje hova száll... Nézd már a hülyét, nem állt meg a stoptáblánál! Gyönyörűen látszik. A birka megint máshol legel, mint kellene. Piszkos érzelmű traktoros máshova szórta a műtrágyát, nem a búzaföldre, csak körülment a szélén. Az is meglátszik, hogy a búzatáblában hol van gombafertőzés. Hogy melyik szarkafészekben lakik vagy nem lakik madár.

– Miért szeretsz repülni?

– Mintha azt kérdeznéd, miért süt a nap. Talán azért, mert a repülésben van valami, ami nem köznapi. Legalábbis az 1900-as évek végén egy vidéki ember életében nem mindennapos kiemelkedni a környezetéből, és akár csak ötven- vagy kétszáz méteres magasságból is, benézni a szomszéd faluba. Egyébként nem azért szeretek repülni, de ezért is. Hanem azért szeretek repülni, mert ugyan parasztnak tartom magam, részben mégis mechanikus vagyok. Meg tudom érteni a dolgok miértjét, még akkor is, ha az programvezérelt, ha valaki rávezet. De a szó szoros értelmében vett régi, hagyományos repülőgépeken kilencvenkilenc százalékig minden mechanikus elvek szerint működött. Ezt nagyon finom érzékkel, alapossággal tervezték és építették meg olyan emberek, akik mindig a szerelőszakmák csúcsán álltak. Erre csak jó érzékű, kifinomult felfogású emberek lehettek képesek. Egy útszéli patkolókovács nem tudta volna összehozni, ha ő csak az volt. De ha autodidakta volt, akkor ő már tudott csinálni egy repülőgépet magának, és meg is csinálta annak idején.

Attól a perctől kezdve, hogy a lógós nyelvűvel mentünk Tepélyre, s mire leértünk, már tudtam, hogy mi különbség van a dízel- meg az Otto-motor között, és hogy melyik miért és hogyan működik, azóta az életem része a technika. És úgy gondolom, hogy egy mindenre vállalkozó parasztembernek nem árt, ha vannak a repülés terén is képességei. De ezzel én soha nem hivalkodtam, nem álltam ki a dobogóra, a kocsma közepére akár egy szóval is elkotyogni: "Gyerekek! Ma megint repültem." Az csak a magam öröme, hogy itt a váz, a fű alatt elrepülgetek.

(1991. február)

"MINEK DOLGOZOL?"

– Evezgetek a kishajóval, már két lapátot is elhasználtam a nagy evezésben. Igaza volt apámnak. "Marha vagy, kartársam, fehéringes lehetnél!" És itt van, tessék. A cipőmből kilóg a lábam, már hat esztendeje egy bakancsba járok. A seggem kivillog a gatyából, mert rongyos. A kezeimet nem bírom összetenni, mert meg vannak nyomorodva. Valóban neki volt igaza: "Marha vagy, kartársam! Minek dolgozol?"

– Nem fehéringesnek indított apád.

– Persze. A határból villával, a trágyarakás közepéből... Onnan nem úgy indított... De 53-ba még külön iskolát falun nem nyittak egy gyereknek azért, mert az apjának más volt a nézete, mint ami akkor divatos volt.

Nem tudod te még a családunk íratlan törvényeit se. Egy gyereket, aki egészséges, azt ütni-verni kell, mint a lovat, hajtani, dolgoztatni. A nyeszlettet, satnyát meg oda kell adni taníttatni, aztán legyen belőle úr... Mivel nyolcadikos koromban 175 centi voltam meg 66 kiló, én nemigen tartoztam a satnyák közé.

– Apád mégis úgy gondolta, hogy neked tanulni kellene...

– Apám már kiskoromban mindenre megtanított, hogy ne legyek analfabéta az élethez.

– A maga példájával mire tanított? Ő hogyan indult?

– Utolsó gyereknek született, de több már nem is születhetett volna, mert az apját elvitték a frontra, nemsokára meg is halt. Ő meg csak nőtt, a vagyon meg csak fogyott. Ügyes gyerek volt, leleményes, kikímélt és csinos. Húszéves lehetett, amikor hozzáfogott gazdálkodni. Gyümölcsöst telepített, strandot tervezett... Mozit csinált.

– Mozit hogyan?

– Minden vállalkozás primitíven megyen először. Pajtában vetített, azután kisgazdakörben. Úgy csinálta, mint én. Csak nem tőlem tanulta, hanem én tőle. Már a harmincas évek elején filmezett. Fiatalon, húsz-egynéhány évesen.

– Honnan szerzett filmeket?

– Pesten – gondolom én – sok vállalkozás létezhetett, amelyik filmet adott ki lejátszásra, meghatározott feltételekkel. Kiköthették például, hogy hányszor játszhatja, mennyit kell érte fizetni. Ferenc biztos többször vetítette, és a felét fizette. Közben haladt előre. Csinálta az egyik épületben, aztán a másikban. Ugyanazt a filmet minden társadalmi rétegnek külön vetítette, az iskolás gyerekeknek három tojásért vagy öt cső kukoricáért. Külön előadásra járt a fiatalság, a szerelmesek. Megnézhette külön a jegyző úr és társasága is, mondjuk este nyolctól. Így egy nap alatt háromszor vetített. Másnap a másik faluban csinálta meg ugyanezt.

– Mit gondolsz, miért kezdett el mozizni?

– Mert neki 1930-ban volt képessége ahhoz, hogy fölüljön egy rossz biciklire, elmenjen százhúsz kilométert, és mint taknyos gyerek, tárgyaljon a fővárosban egy felnőtt emberrel. "Bátya, adjon nekem egy mozigépet, magának úgyis kettő van, majd kifizetem jövőre." Hazafelé már a miskolci gyorssal jött, mert a mozigépestől kért vonatjegyre pénzt, és vonaton hozta a gépet meg a biciklijét. A füzesabonyi állomásról lovas kocsival vitte haza. Jól megtömte szalmával a kocsiderekat, hogy ne rázódjon széjjel a készülék. Itthon összerakta, aztán vetített. Szóval ennyi. Némafilmekkel kezdte, majd jöttek a hangosfilmek, a hangosfilmekkel a slágerek. Mindenfajta melódiák. Kétszer levetítette, és már azt fütyülte a fél falu. Ez jólesett neki. Ez olyan volt akkor, mintha most én idehoznék a szeszfőzde előtti placcra néhány ufót, mutogatni. Eladnám a puszta látványt, ő is csak azt adta el. Gyerekkoromban a padláson még láttam a mozi bélyegzőjét, jegyeket találtam, rózsaszínűt, sárgát, zöldet, huszonöt-harminc centi hosszú, majdnem tíz centi széles szalagokat. Nincs belőle már egy se. Elvitte az idő vihara.

– Hogyan jöttek sorban a vállalkozásai?

– Jó boltja volt a sertéstelep, a baromfi, belefogott ő sok mindenbe. Gyönyörűek voltak a gyümölcsösei, arról nagyon sokat hallottam. Nagy gonddal megcsinálta, jó előkészítés után gondosan telepített. Akkor még volt hozzá ember. A napszámos napszámos volt, és azt csinálta, amivel megbízták. Akkor még egy lézengő cigánygyerek, aki bejön a portára, nem akart mindjárt, az első félórában miniszter lenni, és ötször annyit keresni, mint a vállalkozó. Biztos, csak úgy lehetett megcsinálni. Most már ő sem bírná.

Én már csak a pusztítás tanúja voltam, a nyomorúságos vállalkozásoké. Csináltuk az árpakását, abból már bőven kijutott nekem is. Az, ötvenes évek derekán, vége felé divat volt a megyében a gersli, az árpakása. Apámmal csináltuk a pajtában, csühölt éjjel-nappal a rossz motor, hajtotta a hántolót. Sok kofa helybe jött, de hordtuk is a rossz lovakkal éjszaka, feketén, nehogy megfogjanak.

– Hová?

– Egerbe, Kövesdre, a piacra, a kofáknak – fű alatt. Eladtuk az árpalisztet meg a korpát is külön. Aztán még sok minden más következett. Újabb kísérlet a Laskó-parton a legutolsó tagosítás után. Újból gyümölcsöst csinált meg kertészetet. És talált hozzá munkásokat is. Apámnak jobb rábeszélőképessége volt, mint nekem, de általában én is akkor foglalkoztatom a legtöbb embert, amikor egy rohadt kurva fillérem nincs, és naponta huszonötezret kéne kifizetni csak munkabért. Ő is így volt. Kért kétszázat kölcsön. (Egy vasgyári munkás fizetése akkor kilencszáz-ezer forint volt.) A kétszázért dolgoztak neki négyen, két napot. Ezenkívül apám mindenkit megdolgoztatott, aki csak megfordult nála. Ugyanúgy, mint én. Ha valaki jön befele a kapun, én már látom, mit tudna mozdítani, és akármilyen iparos, seftes legyen, addig nem örül a szívem, míg egy kicsit be nem fogom. Ha olyan rozoga, hogy szenvedés már a menés is neki, leültetem, és tanácsot kérek tőle. Boldog, hogy tanácsot adhat. Nekem is jó meg neki is. Apám környezetében akármilyen rendű-rangú halandó jelent meg, öt perc alatt talált neki munkát. Nem úszta meg szárazon.

Míg meg nem ölték a rizstelepét a gazdaságával együtt, a rizs is jó boltnak mutatkozott. Nagyon jó agronómiai érzéke volt, tudta, hogy mit hogyan kell kezdeni. Kemény volt, és amit akart, azt meg is csinálta. Ha nem jött senki kubikolni a rizstelepre, addig szántottuk traktorral a földet össze, egy irányba, míg a végén lett belőle egy hatalmas csatorna, anélkül, hogy egy lapát földet is odébb tettünk volna. Olyan gazdálkodó volt, aki – történhetett bármi körülötte – nemcsak akart fennmaradni, hanem fenn is maradt. Megtartotta az önállóságát, és méltóságteljesen élt belőle élete végéig.

– Apád a te jövődet milyennek tervezte?

– Gimnáziumba íratott. Neki is volt elképzelése, de nekem is! Egy tizennégy éves gyerek, aki naponta le- és felpakol tíz kocsi trágyát, dolgozik önállóan, szánt vet, arat, annak van ám már világnézete meg önérzete. Még több is, mint most. Az, hogy engem csak úgy beíratnak egy olyan iskolába, ahol mindenféle marhaságot kell tanulni! Áá, a francos fenét! Nem akartam odajárni. Átmentem különbözetivel mezőgazdasági technikumba, ott érettségiztem.

A katonaság után a magam elhatározásából jelentkeztem a repülőgép-ipari technikumba. Ezt menet közben átszervezték, a végén szerelőszakmát is kaptam. Egy ilyen szerelő minden munkáját maga ellenőrzi, s azzal, hogy odanyomja a számát a bilétára, vállalja a felelősséget. Én elmentem reggel hatkor az iskolába, kettőkor végeztem. Utána volt, hogy este tízig egyszerre két tanfolyamra jártam, ment nekem ott minden, a vasipari művezetőim, a különböző hegesztőminősítésektől kezdve le-fel. Mikor végeztem, egy téeszbe szegődtem segédüzem-vezetőnek.

A hatvanas évek végén, a hetvenes éves elején nagy volt a gazdasági fellendülés. Ugye, 1968-ban, a gazdasági mechanizmus meghirdetésekor visszatértünk a pénz vonzóerejéhez. Tetszett a traktorosnak, hogy nem 1642 forintot keres, hanem hatezren felül. De azért dolgozni kell. Míg ezerhatszázat keresett, három felest bevágott, és hóna alatt a rossz táskával fél kilenc fele beballagott a téeszbe, de mikor hétezret lehetett keresni, meg a maga szakállára ment minden, már öt órakor úgy püfögött a traktor, mint a franc.

Aztán jött a centralizáció, a sok rossz téeszt egybetették, mi vittük a pénzt, a többi csak menyasszony volt. Minden státusra hat ember jutott, s mindenkit fúrtak jobbról-balról. Később, úgy látszik, a centralizáció jót tett a téesznek, mert nagy cég lett belőle.

Három éve dolgoztam ott, mikor jött egy párttaggyűlés. Nekem mint vezetőnek kötelező volt megjelenni. Ahogy ott mentek a nagy eszmék ismertetései, csak megszólaltam, hogy mi lesz, ha valaki sokkal különbet kitalál, embercentrikusabb társadalmi formát, mint a kommunizmus. Uuu! Ettől a perctől fogva én minden voltam, csak kedvenc nem! Megromlott a kapcsolat. Abban a pillanatban kinyírtak. Ferenc beteg lett, és hazajöttem. Volt egy rajgazunk. Az volt a jó a parasztnak! A dzsip! Abba a 110 láda paradicsom belement, 16 mázsa 50 kiló.

Éppen kezdődött a palántaszezon, a másik évben csináltuk az üvegházakat, télen, a 17 fokos hidegben hegesztettem a vasvázakat, vágtam bele az üveget. Ami üvegház van a portán, láttad te már azt, mind én csináltam. Kínlódtam a szivattyúkkal, kutakat fúrtunk az udvaron. Az üvegházakat olajkályhákkal fűtöttük, azokat is szereltem. Decemberben a jeges káposztát szedtük kifelé a veremből, hordtuk kordéjjal, az öreg Cserta Zsiga meg én. Sose felejtem el, az öregnek rendes parasztzsákból volt a zsebkendője, alig tudta megfogni, mindig gyakorolta, hogy össze bírja-e még tenni az ujjait. Szinte megfagytunk, olyan hideg volt. Hajnalok hajnalán mentem a piacokra, a szarból, a hoblecból ki nem voltam soha.

Ugye, én megyek a piacra, árulom a paradicsomot, negyven forint kilója, viszek 96 ládát, tíz-egynéhány mázsa. Nincs semmi baj, eladom fél kézről. Van érte egy kötő pénz. Lehet, azelőtt nyolc hónapig a bevétel semmi, de hát ilyen a gazdálkodás. Ha van bevétel, megadjuk az adósságokat, így van ez a nagy gazdaságoknál meg a kicsiknél is. A régi időben a zsidóktól előre kivettek a búza árából. Szóval másnap megint viszek tíz mázsa paradicsomot. Már felébred a gyanú, honnan van, miért van. Hogy én nem termelem, hanem veszem valahol. Hát a parasztnak lesülne a bőr az arcáról, ha venne, és azt adná el! Itthon dolgozik az egész család, nyomja mindenki a pedált, hogy termeljen, jót termeljen... Szomorú, de ebben a társadalomban nagyon sok embernek a hátsó gondolatok az elsők.

Amikor én hazakerültem, csak emlékezetből tudtam, hogy létezik az Erzsike, utoljára negyedik-ötödikes elemista volt, amikor hozzászóltam. 74 szilveszterén találkoztunk, véletlenül. Táncoltunk, beszélgettünk, kedves volt nagyon. Szép, kerek perec válaszokat adott mindenre. Jó eszű a Zsó, hatalmas esze van hozzám képest. Amúgy nem néztem ki belőle, hogy idővel három gyerek anyja lesz, meg ráadásul engem is kibír, mert velem aztán több baj van, mint öt gyerekkel. Rövid időn belül összeházasodtunk. Zsó katolikus leánygimnáziumba járt, és hétszentség, hogy az ottani nénik nem ilyennek festették le neki azt a férfit, akivel érdemes összekötni az életét. Nem vagyok az a mintaférj, aki főz, mosogat, takarít. De kiegészítjük egymást, ő a maga családnak élő lelkével, én meg ezzel a gazdálkodó eszemmel – jól megvagyunk. Lett három gyerekünk, három srác. Nemcsak az én örömömre, de édesanyáméra is. Sajnos, apám 83-ban meghalt. Most nagyon szeretném, ha megjelenne itt. Adnék húsz évet az életemből, még akkor is, ha csak tíz van hátra, hogy eljöjjön egy napra ide a tanyára szétnézni.

– Miből indítottad itt a gazdaságod?

– Hat forintból. Annyi talán most is van a kasszában. Igen, két kettesem meg két egyesem volt.

– Mit csináltál a hat forinttal?

– Gazdálkodni kezdtem.

– Hat forinttal hogyan?

– Úgy, hogy elmenteni, és kölcsönkértem százötvenezret.

– Kitől?

– Úri Mátétól. "Bátyja!" – "Mi van. Lacókám?" – "Tudja mit gondoltam? Gazdálkodni akarok." – "Tényleg? Mennyi kell?" Mindig tőle kértem. Ő nem fogott bele annyi mindenbe, mint én, csak dolgozott, és a munkáját nagyon tisztességesen, becsületesen végezte. Ha hat tehene volt, akkor az tényleg hat jó tehén volt. Még abba az időbe, amikor olcsó volt a tej, több ezer forint tejpénzt kapott havonta. Amellett volt dohányültetvénye, meg dolgozott a téeszben is. Hát Úri Anu nem ment be a százötvenezer forinté a tisztaházba, összekaparta a kiskonyhából a kis repedt szilkéből, meg innen-onnan kirázta. Itt is van, itt is van, aztán összejött. "Tessék, Lacókám, tessék, Lacókám." Egy éven belül megadtam.

– Merre indultál el?

– Megkerestem mindenféle dormándi őrültet, aki el akarta adni a földjét, és jól bevásároltam. Elhatároztam, hogy maszek leszek. Ezen a szemétdombon három-öt méteres szintkülönbségek voltak. A vízügynek állt egy dózerja a Laskó-parton. Odamentem, elindítottam, eljöttem, azzal dolgozgattam. Azért a harmadik nap megkerestem az illetékes főnök urat, és megkérdeztem, mi van azzal a géppel meg a vezetőjével. Hát, azt mondja, az egyik betegállományban van, a másik szabadságon, szóval nincs rá ember, ott áll. Jól van, mondom, ha véletlenül keresnétek, öt kilométerrel odébb van, nálam, jó helyen. Két hétre idejött vendégszerepelni ez a gép. Azóta ilyen sima ez a föld. Már tavasszal ültettük a fát. Hordtuk a sok trágyát. Egy nap nyolcat fordult a vonató.

– Mit termeltél először?

– Dohányt. Azzal buktam meg. Zöld dohánynak ültettem. A törés előtt egy pár nappal jött egy kis eső, a nagy levele felszippantotta, rájött egy vakmeleg, és megütötte a guta, ahogyan mondani szokták. Erre nincs biztosítás. Három-négyszáz mázsa zöld dohányom odalett, mázsánként ezer forintot vesztettem.

– Mit szólt hozzá a feleséged?

– Mit szólt volna? Nem voltam én soha senkivel közös kasszán. A gazdálkodást nem háztartásbeli nőknek találták ki. Nekem három nappal ezelőtt hatszáz-húszezer forintom volt, most meg nincs egy fillérem se. Azt nem lehetne elviselni, hogy itt egy asszony sivalkodjon a pénz fölött! Ha én sima állami alkalmazott vagyok, netán a képzettségemnek megfelelően a termelőszövetkezetben vagy a repülőgépes szolgálatnak dolgozok, hiába termelnék ötször annyit, mint kéne, nem fizetnék meg. De így a feleségem nagyon boldog lehet, hogy engem egész hónapon keresztül nem lát, és még sincsenek filléres gondjai.

– Amikor a dohánnyal megbuktál, miből volt még bevételed?

– Először telepítettem a gyümölcsöst, alatta megfért a dohány, sőt a fák között öt gazdasági éven keresztül a krumpli is. Mire belombosodtak a fák, megszűnt a krumpli. Volt, hogy egy szezonban hat vagon újkrumplit adtam el. Egyvégtében negyvenezer kilométert hajtottam a kocsival. Napi két óra pihenés a krumplis-zsákokon. Nagyon jó nap volt, ha három és felet összeszedtem alvásban. Akkor mellettem állt a feleségem. Idehaza elkészítette mindennap az egy kiló húst, a tejet, a teát. Megfürdetett, szinte így betett az autóba, hogy még el tudjak menni a következő piacra, este tizenegykor. Mindennap kétszer fordultam, az első fuvart elvittem délután. Általában a búcsúra, Lőrinc-napra – augusztus 10-ig – eladtam mindet, legfeljebb vetőnek való maradt. Így lehetett csinálni, így kellett, mert akkor abból éltünk.

A hetvenes években csökkent a piacok felvevőképessége. A közellátást támogatta az állam annyira, hogy szinte mindent ingyen lehetett adni. Nem volt érdemes termelni, hát már a kapás paraszt is boltban vette a zöldséget. Miskolcra jártam én, az éjszakai nagybani piacra. És hatvannégy zsák krumpliból volt, hogy harminc-harminckét zsák megmaradt. Reggel öt órakor átmenteni vele a kis piacra, és elkörmöltem kilónként. A négyfelé szelektált krumpliból el tudtam adni tizennyolc-húsz mázsát egy piacon. Az az öreg nyírségi termelő, aki harmadmagával jött, hozott nyolc zsák krumplit, és déli egy óra tájt, amikor én az utolsó zsákot ráztam ki, neki még mindig volt néggyel. Én a vevőket sorba állítottam, az volt a dolgom. Ha másként nem ment, centrumhétfőt csináltam, mindenki valami ráadást kapott.

Téli kelt vagy négy katasztrális holdon termeltem. Elvermeltem, és télen hordtam eladni. Akkor urasan jártam a piacra, nem éjszakáztam, mindig csak reggel indultam el. Viszonteladóknak hordtam a kelt. Délfele értem haza...

– Hogyan, kikkel termeltél?

– Volt egypár hold krumpli, azt elültettem két hét alatt. Meglókapáztam, megtöltögettem egyedül. Mikor meg szedni kellett, rengeteg alkalmi volt. Itt alkalmi munkásból megfordult már legalább, hát, hazudni nem akarok, de az építkezéseket, a szeszfőzde-összehozást, a gazdasági termelést, a lovakat számítva... Huu! Hát, jó pár. Volt olyan év, hogy pár százezret fizettem ki csak úgy zsebből, a jövő-menőknek... Szedjed a krumplit, bontsad az épületet, hordjad a tufát kifelé a tanyára, toljad a maltert... Ó, úristenem, mennyi csavargó volt! És milyen világiak! Volt, amelyik meghintáztatott, de megérdemeltem, nem nehezteltem, maximum mosolyogtam rajta. Kellett ez az élet iskolájához. A sok kudarc is.

Én soha nem az államon akartam meggazdagodni, nem pályáztam a szabadlopási esélyekre, pedig tálcán kínálta a demokrácia. És akik beszálltak ebbe a versenybe, mire mentek vele? Arra nem volt értelmi képességük, hogy az olyan könnyen szerzett javakat jó helyre tegyék. Nem kell ide állami támogatás meg semmi. Be kell zárni a kiskapukat meg az olyanféle kasszákat, ahonnan fizetgetnek mindenfelé... Dögölj meg, ha nem tudsz termelni, nem igaz az, hogy itt mindenkinek élni kell.

Régen az emberek nem a "lehetőségekből", hanem a munkájuk után éltek, és nem a termelőket, hanem a koldusokat támogatták. Én eddig megéltem állami alamizsna nélkül is, a legtöbbet talán a traktoron és a traktorozáson kerestem. A traktor őrült szerszám, viszont ebben a minimálisan megengedett szabad gazdálkodásban alkalmas volt arra, hogy rendes profitot képezzen.

1979-80-81-ben mint maszeknak, csak hiú ábrándom lehetett, hogy vegyek-szerezzek a sok rossz traktor mellé egy 80 lóerős MTZ-t. Ez olyan volt, mint, mondjuk, valakinek a csillagos ég, csak úgy létrán, gyalog. Ezt nem engedték a törvények. Mindenki sziszegett, ha csak megemlítettem. Szinte az őrültség szintjére került egy KPM-előadó, ha maszekoltam neki, s közben megpendítettem: intézzünk nekem egy 80-as MTZ-t valahogy! Minden papírt megszerzek. Nem! Ő nem is tud róla, ő már ment is el. Hiába országos barátom, és minden más ügyben szívélyes volt. Ó, erről hallani se akart! Hogy vegyek 30 lovasat. Gondoltam magamban, ha ti 30-ast engedtek, majd engedtek ti 50-est meg 80-ast is! Aztán jöttek az első hírek, hogy engedik a magánfuvarozást. Ha valamit enged az állam, mindig azt próbálom kitalálni, hogy mit akarhat. Az az első gondolatom, hogy nekem a fordítottját kell csinálni. Vagy azonnal lehengerelni mindenkit azzal, hogy én mennyire értem ezt az új jogszabályt. Nem engedni időt arra, hogy mások másféleképpen érthessék. Sok a primitív, buta ember, aki esetleg irigykedne vagy aggályoskodna. De nem csak ők bizonytalanok, így vannak a primitívnek nem nevezhető előadók, még a miniszterek is. Én nem azt mondom, hogy az eszeveszetten gyors elhatározások híve vagyok, de ebben az esetben azonnal, előre megfontolt szándékkal cselekedtem.

Az ÁFÉSZ sertéstenyésztő szakcsoportjának tettem egy ajánlatot. Ha elfogadják, kereshetnek vele. Egyetlen traktorral megoldom a sertésszállítást, megszabadítom két ZIL meg a hatfős személyzete gondjától. Mindenki csak a fejét csavargatta: az nem lehet igaz! Meg így meg úgy. Tény, hogy évente több ezer sertést kell elvinni ebből a járásból a vágóhídra. Aki leszerződik a céghez sertést hizlalni, ahhoz a cég odamegy a malacért, mérlegeli, és elszállítja. Ezt én átvállalom, hogy hogyan, ez az én kis részletkérdésem.

Szóval felvettek az ÁFÉSZ-hez, mondjuk, mint trógert. Vagy segédmunkást. Kötöttünk egy olyan szerződést, hogy az kedvező legyen nekem is meg az ÁFÉSZ-nek is. Megfogalmaztam, és odaadtam a jogtanácsosnak. Tulajdonjogilag ide tartozik minden technikai felszerelés. Üzemeltetési, ellenőrzési joga az ÁFÉSZ-nek van. Aztán elmentem traktort venni, megfogtam az ÁFÉSZ bélyegzőjét, meghuhukoltam, benyúltam a zsebbe, és kifizettem a 80-as MTZ-t.

Nagyon koszos, büdös munka volt malacosnak lenni, csak útszéli csavargók vállalták. Sokat birkóztak a jószággal, míg föltornázták az autóra. Egy kétszáz-kétszázötven kilós anyakocához legkevesebb öt-hat ember kellett. Az három embert úgy elhajigált, ahogy akart.

Megölelték, megfogták fülit-farkát, alányúltak a hasának, tolták felfele, volt az mindenhogyan. Egy malacos nadrág az első nap után megáll a sarokba, olyan hoblecos. Rászárad a trágya meg minden.

Az első három hétben szereztem tapasztalatot. Bejártam millió-egy rendetlen parasztudvart, proletárudvart. Rakodóm nem volt, mégis összeszedtem egyedül a kiskondát, és elvittem a vágóhídra. Én kivettem úgy a malacot, meg egyedül fel is tettem a platóra, hogy hozzá se értem. Aztán letelt a három hét, csütörtökön délben végeztem. Délután hozzáfogtam, és hétfőn hajnalig dolgoztam egy szuszra; csináltam egy hidraulikus rakodórendszert. Ezzel egyedül odamegyek, ahonnan szállítani kell. A malacot megijesztem, belezavarom a kocsiba, rázárom az ajtót. Ott már matthelyzetben van, nem tud csinálni semmit. A hidraulika leereszt egy szerkezetet. Ez az egészet egy szintbe emeli a platóval hidraulika segítségével, és akkor átsétál egyikből a másikba. De ez semeddig se tart, addig se, míg elmondom. Innen kettőt vittem, onnan hármat, amonnan ötöt. Addig jövök-megyek így a faluban, míg az a harminc darab rajta nincs. Általában öt-tíz helyről összejön egy fuvar egyetlen óra alatt, és ez napi ötször sem tart délig. Ezt két ZIL csinálta hat emberrel, két vezető meg két-két rakodó, hát jóformán nem győzték. Soha nem ért időbe oda, mindig összeverték a malacokat, leugráltak az autóról... Amikor én szeszfőzdét létesítettem, átvette az egyik kollegám. De a tulajdonjog, az üzemeltetési jog ugyanúgy maradt... Így lett nekem az első 80-as MTZ-m. Az enyém és mégsem az enyém. Ide is dolgozik, de amoda is. A pénz az első fillértől az utolsóig hivatalos. Nincs benne semmi seft, mert az első félórában megbuktunk volna, mint a líra. Ezen nem volt több hasznom egy szemmel se, mint ami illik. Nyertem az amortizációt, és az enyém maradt a termelőberendezés. Ez is megérte. Meg az például, hogy önköltségi alapon összehordtam magamnak a sódert, ezt, azt, amazt, ami éppen kellett a tanyára.

Ugye, el van pusztulva a cég, majdnem minden cégnek ez a sorsa. Beruházni nem tud saját erejéből. Levegőt venni se... Hát tetszett ez a mézesmadzag! Egy átokházi fillérjébe nem került. Mire én elindítottam a malacszállítást, kétszáz-egynéhány ezrembe volt az egész.

Kockázat mindig van. Ha idejön egy szerencsétlen egy ezrest kérni, hogy majd "ledolgozom, koma", adok neki, mert öt gyereke van. Nem jön két-három évig, úgy megismertem ezer forintért. Ha az ÁFÉSZ az első nap meghintáztatott volna, és esetleg a külön szerződésünket semmisnek veszi, akkor megismertem volna kétszázezerért.

Csak a gyümölcsösből nem lehetett volna megélni. Még a krumpli idejében csak köztesen termett, majd később, hogy az egész termőre fordult, exportra kezdtünk szállítani, nagyon jó pénzeket kaptunk érte. Aztán mikor rekordtermés lett, és a tizennégy forintos export-barackért kettő-ötvenet kínáltak, azt gondoltam, inkább az alkoholellenes mozgalomnak leszek az ellensége, nem a magamé. Csinálunk belőle pálinkát. Egy forinttal keresek egy másikat. Érdemes odafigyelni. Dolgozni állítólag még húsz százalékért is megéri.

Abban az évben, hogy megindult a főzde, még adtunk el nyers gyümölcsöt, a szabadpiacon tűrhető ára volt. A feleségem és a nővérem erőlködött itt, én nem vittem volna el. Harminc mázsát eladtak barackból, a meggyre oda se figyeltem.

Azt mondtam, ha a főzdében lehetek, én nem szaladgálok tíz-húsz mázsa gyümölccsel. Inkább a cefréshordóba teszem, lesz belőle pálinka. Így van mit osztogatni a napszámosoknak.

– Hogyan lettél szeszfőzdés?

– Az alvilágban a hírek gyorsan terjednek. 1983. január elsején jelent meg a rendelet, hogy maszek pálinkafőzdét lehet nyitni. Január 2-án egy baráti beszélgetés során megtudtam, hogy van eladó berendezés. Harmadikán megvettem, de akkorra már a szakhatóság elvi hozzájárulása is megvolt.

– Honnan származik a berendezés?

– Bontott szeszfőzdéből vettem a szeszmérő gépet, az egész berendezést csináltam... Nagy lutri volt az egész. Én elvégeztem egy tanfolyamot, szakképzettséget szereztem, felelős üzemvezetői szinten, ez se ingyen volt, mert egy hónapig nem termeltem, nem kerestem semmit. Aztán kölcsönkértem, építkeztem, de még mindig csak mint munkanélküli. És úgy is kezeltek. Nem azért találta ki az állam, hogy kisiparos is főzhet pálinkát, hogy a maszek meggazdagodjon. Az állam a maga kasszájához keresett új forrásokat. De kölcsönt nem adott, azt nem! Amikor beruháztam meg építkeztem, százezer forintot nem akart adni, csak akkor, ha oláh cigány vagyok. Akkor adott volna hatszázezret is, de mert rendes, tisztességes magyar ember vagyok három gyerekkel a hátam mögött, élni akarok, dolgozni, munkahelyet teremteni, menjek a francos fenébe! Óriási gond a származásom! De azért megcsináltam, a semmiből, és évente tízmilliókat fizetek be az államnak.

Míg épült a főzde, járt-kelt itt a különféle szakhatóság, dirigállak, dorgáltak, veszekedtek. De iparengedélyt majd csak azután kaptam, amikor már minden hatóság bejárta, jóváhagyta, és a pénzügyőrség jelenlétében elkezdett működni az üzem. Azóta termel. Meg kell alkotni a dolgokat, és utána hagyni kell működni. Azután már nem érdekel. Nem imponálna nekem, hogy csak ott üljek az üvegablak mögött, és irkáljam a leckefüzetembe a főzetők nevét, címét, és nyálazzam a pénzt, azt bárkinek meg lehet tanítani két nap alatt. Aztán csinálják életük végéig, és akkor abból petyeg a pénz, azon ülnek, meg fösvénykednek, esetleg eljárnak belőle szórakozni, kiöltöznek szépen. Az ő világuk ennyi. Ezek nem vállalkozók. Ezek hótrongy napszámosok csak. Az a vállalkozó, aki mindig mást alkot, teremti egyiket a másik után, megcsinálja a semmiből. Összehozni valamit, kuporogni a pénzen, s azt lesni, amíg világ a világ, az nem vállalkozás. Ha még attól is fél, hogy modernizáljon, hogy tegyen egy lépést előre. Van ilyen ismerősöm, de azért nem a barátom. Míg képes vagyok alkotásra, arra, hogy mindig újat csináljak, utolsó szemét vagyok, ha nem teszem.

– És egy dologba visszaforgatni a pénzt?

– Mindegy, hogy a pénz miben forog, csak a forgás sebessége érdekes. Például ha a kezedben van egy összeg, aminek holnap reggel rendeltetése van, de még ma éjszaka kétszer megforgatod, az valami, az már igen. És ezt nem hazárdjátékon teszed, se nem ultin, se nem ruletten.

– Miért kell mindig új dologgal kísérletezni? Van húsz lovad, csinálhatnál lovasiskolát. Van egy szeszfőzdéd, építhetnél mellé, mondjuk, palackozót.

– De itt nincs pálinka. Nem gyümölcsfa nincs, még akácfa se. Nem látod? Ahhoz háttér kell. Szép, nagy gyümölcsös, nem kiskert. Ez annyit sem termett, hogy három napig tartson a főzés. Nem méret ahhoz, hogy abból élni lehessen.

– Mikor lenne érdemes egy palackozóba beruházni?

– Éves szinten legalább nyolcvan százalékos kihasználtság kellene. Az százezer hektoliterfok, vagyis kétszázezer liter pálinka. Azt már kis tételekbe talán érdemes lenne palackozni. Ha éppen nem döglődne a szeszpiac. Nem kell már az embereknek olyan sok alkohol. A szeszfőzde csak ugródeszka volt arra, hogy teszem azt, iskolázzam magam. Igaz, hogy nem látszik meg rajtam, de azért iskola volt.

– Ugródeszka mihez?

– Egy új vállalkozáshoz. Most majd lesz más üzemem. Találtam társnak egy magánvállalkozót, az meg, mit ad isten, még mielőtt belépett volna az üzletembe, megbukott a vállalkozásával együtt. Pedig nem irreálisak az elképzeléseim, lenne kereslet a gyártmányomra, de változó kamatra nem kell pénz. Nem szeretném megérni, hogy a kamat semmi perc alatt megeszi a tőkémet. Nem szeretném a gyerekeimet az utcán látni. Járt itt olyan cég is, amelyik már a termékemen akart lovagolni, tíz százalékot keresni. Elhajtottam. Kudarcom volt már sok, de igazi sérelmek csak mostanában érnek. Egyre inkább tervetlen ember leszek. Majd azt csinálom, ami jön, földet vagy valami mást. Mit törődik a parlament azzal, hogy én majd mivel szántom a földet? Hogy a családom húzza az ekét vagy éppenséggel egy kecske? Adja ide! Neki az lesz a kockázat, hogy ideadta, nekem meg csak az, hogy éhen döglök-e vagy sem. Aztán mindenki jól jár...

De ők már összkomfortosra szeretnék, hogy: "Megmondtuk előre, meg, mi, mi megmondtuk. Látod-e, te nagypofájú Torgyán, látod? Hiába folyt a patakvér, fújd föl! A Tüled Jani nem bírta bekapálni a kukoricáját." Bolond banda, jaaj. "Megmondtuk előre, tönkre fogsz menni..." Nem lehet itt már biztosan tudni semmit se. Amikor a szeszfőzdét összehoztam, számoltam azzal, hogy, mondjuk, két év múlva azt mondja az állambácsi: hohó, kispajtás! Ez egy monopólium. Köszönjük a beruházást. Csak vicc volt, hogy kiugrasszuk a magántőkét a bokorból.

Nem szabad haragudni az állambácsira. Én se haragszom, még a rendszert se szidom. Minek? Mikor idetelepült az ősöm, vagy neki fizettek kilencedet, vagy ő fizetett, teljesen mindegy; akkor a dolgozó ember a munkája eredményét egytized részben kellett, hogy átadja másoknak. A hatalomnak, az előkelőségnek vagy az egyik osztály hatalmát a másik felett biztosító szervezetnek. De most nem. Most a javak kilenc részét ők viszik el, egy marad neked. De hát, mondjuk, ez engem most se zavar... Nekem meg írogatnak, hogy még egymillió forintot, még négyszázezret, még ennyit, még annyit fizessek. "Tedd a fiókba, felejtsd el, majd írnak megint, ha akarnak..." – "De már írtak, hogy jönnek foglalni." Jöjjenek, foglalják le, amit ők csináltak... És ha lefoglalják, mire mennek vele? Dolgozni kell avval, jóasszony! Nem tud izgatni semmi, legföljebb röhögök egyet. Apámtól is elvették a földet, tőlem meg elveszik a lovakat, a szeszfőzdét, a repülőt, a traktorokat. Csinálunk másikat. Nem az a dicsőség, hogy elvegye, hanem csinálja! És ha megcsinál ide mellé ugyanolyat, neki adom ajándékba az enyémet. Ügyes gyerek vagy, legyen a tiéd! De így? Ez nem fer, de én nem tiltakozok ellene. Csak hagy irkáljanak. Ha megkérdezik: fizetek? Persze hogy fizetek, mint a köles, úgy fizetek, győzzétek kivárni! Mindjárt, rögtön fizetek. A következő huszonöt-harminc évben nemigen várható, hogy legyen pénzem, mert előre el van költve mindig.

Nyugodtan kivárhatják, igazán nem sürgős. Én se sürgettem őket, hogy vissza a földet, 59-től ők használják 91-ig. Potom harminckét év. Ha ők nem siettek harminckét évig a javakkal? Sőt apám gépeit, lovait, traktorját, moziját, földjét, gyümölcsösét elvették már 48-ban. Annak csak negyvenhárom éve. Hát negyvenhárom évig én is ráérek a javak visszafizetésével. A feleségem a falra tud mászni, amikor az adóhatóságtól jön levél. "Fel se bontod?" – "Minek bontanám? Úgyis tudom, hogy mi van benne." – "Hát mi van benne?" – "Hogy fizessek." Mit tud nekem írni az adóhatóság? Egyáltalán nem vagyok olyan szép, szőke gyerek, hogy onnan nekem bármelyik repedés is szerelmes levelet írjon. Nem. Azok csak azt írhatják, hogy fizessek. Mert ha nem, akkor foglalnak. Álmomban meg azt kérdezte tőlem levélben az APEH, hogy az általam befizetett sok tízmillió forintból nem volna-e kedvem legalább csak nyolc-tíz milliót is beruházni, mert szívesen visszaadnák.

Aztán mikor felébredtem, megjelent a végrehajtó. Már azt hittem, sose ér ide, annyi a foglalnivalója. El is vitte volna mindenemet, de kiderült, hogy nem én tartozom, hanem ők.

– Miért foglaltak?

– Menj el az APEH-hoz és kérdezd meg! Miért jó az, hogy nálam, egy ilyen kis senki gazdaságában húszfős brigád három hónapig dolgozik, és kiderítik, hogy nincs adótartozásom, aztán csak kitalálnak valamit, hogy törlesszenek a sok-sok munkabérükből. Képzeld el, minden főzetőt megkerestek, aki 1983 óta megfordult itt, évente több ezer a főzető. Személyesen mindegyiket megkeresték. Hány forintot vettem el? Mennyiről adtam számlát? Satöbbi satöbbi. Nem bolondok, mondd?

– Miből gondolták, hogy te tartozol?

– Én is rád foghatnám, hogy te piszkos, tetves adócsaló vagy, és igenis, légy szíves, most már adjál nekem! Mert nekem hiányzik a kasszámból, és ezt te biztosan tudod korrigálni, sokadmagaddal. Nem? Ez a legegyszerűbb... Nem egy részlet, egy szar bizonylat piszkálta őket. Számít? Nem számít semmit, ha bizonyító erejűen pótolni tudom. Egy szeszfőzde nyolcévi tevékenységét egy átlag képességű adminisztratív személy másfél órában, a négy matematikai művelet ismeretében áttekintheti, fillérre pontosan. Miért kell azon túl még kételkedni bennem?

Ha én nem mondok igazat, milliókat kockáztatok. Nemcsak a magam, hanem a mások pénzét is, mert beruházom mindenkiét. Miért kell ehhez hatalmas létszámmal, céltudatosan rám irányított apparátust ugráltatni hónapokon keresztül velem együtt, hogy a végén bebizonyítsam csak azt, hogy én ártatlan vagyok. Miért kell ezt tenni? Miért kell nekem bizonygatni, hogy én pénztárkönyvnél is szigorúbb könyvelést vezetek az általam elvett pénzről, és elszámolok vele olyan szervnek, amely felette áll az adóhatóságnak. Hiszen a pénzügyőrségnek más dolga sincsen, mint hogy az államnak behajtsa a neki járó részt. És az adóhatóság veszi a bátorságot, és még megkérdőjelezi azt is. És még a fináncokon is számon kéri, hogy vajon én igazat mondtam-e. Vagy ők. Hát igazat mondtam, és betörték a fejem. De aztán begyógyult szépen. Csak hát már nem nő ki a hajam, mert belekopaszodtam ebbe az egész buliba. A családunkban nem illik negyven-valahány évesen kopasznak lenni.

Már lassan húsz éve táncolok a kötélen, úgy, hogy soha nem volt egy rohadt fillérem se. De adósságom, az igen, az takaros volt, ha nem is éppen az államkassza felé. Most volt pénzem életemben először, hogy megnyertem a pert az APEH ellen. És "visszautalandó" összegek szerepelnek a számlámon.

– Mekkorák?

– Százezres nagyságrendben. Még nem kaptam meg, de már elköltöttem. Nálam még a pénz nem éjszakázott, a betörő mindig hoppon maradna. "Gyere reggel, kiskomám, majd megyünk a bankba, és kivesszük."

– Hogyan nyerted meg a pert az APEH ellen?

– Mindenki megnyeri, ha igaza van! Nem vagyok én csaló! Most mit nézel rám? Nahát!... Becsületes ember vagyok, aki fizetett, mióta él. Mutass nekem egy embert, aki tízmilliókat fizet az államnak évente a semmiből, a szarból!

– Mi történt a perben?

– Nagy hűhó semmiért. Írtak egy papírt, amit kiröhögtem. Aztán jött a végrehajtó, hogy viszi a vagyontárgyaimat. Egy ilyen végzés, ha úgy vesszük, nem szentírás, mert egy halálos ítéletet is meg lehet fellebbezni. Jöttem-mentem, telefonáltam. Megfellebbeztem a határozatot. Tárgyalás egy, tárgyalás kettő, három. És akkor jött a végleges. A legeslegvégső. Kiderült, hogy nem én tartozom, hanem nekem tartoznak. Csak közben elment a hajam, mert negyvenszer hívattak, tízszer jött a gazdasági rendőrség, hússzor az APEH-os.

És ezrével jöttek az ügyfelek, hogy Lacókám, mi van? Csak nincs valami baj ezekkel az ökrökkel? Nincs. Biztos nem kaptak enni, aztán rajtam akarnak jóllakni. Ha nekik ilyen játszhatnékjuk volt, akkor játsszanak. Nagyon kedvesek voltak mindvégig. Kifejezetten úriember módjára viselkedtek. Nemcsak ők. Én is. Köszönöm. MEGNYERTEM. Itt a végzés, elolvashatod. JOGERŐS. Csupa nagybetűvel.

– Mennyi pénzt akartak tőled?

– Miért kérdezel tőlem ilyeneket? Ha örülsz neki, én elmondhatom, hogy először majdnem a hárommilliót, azután lejjebb szálltak, lett a fele, azután egymillió alá jött... Tizenhatszoros adóvizsgálat sok mindenre kifut. Miért akarsz te számszakiságon lovagolni, hogy mennyi lett a vége meg melyik évbe? Menjél el adórevizornak, majd megtudod! Én nem foglalkozok vele. Minek? Összeszedem a bizonylatot, nekiülök, tíz perc alatt osztok, szorzok, és megvan az egész évi. Ha azt kérdezed, mennyi volt a tavalyi bruttó, azt is megmondom: 7 millió 964 ezer forint. És lett belőle mínusz nyolcezer forintom. Ami az enyém lett. Mert azért a jó pár éves kisiparos praxisommal megtanultam, hogy pénzt nem megkeresni, hanem elkölteni kell tudni. Meg vagy elégedve?

– Hogyan élsz meg mínusz nyolcezerből?

– Remekül. A tavalyi mínusz nyolcezremből a következő tizenöt évben vidáman megélek anélkül, hogy pluszom lenne bárhol is. A negyvennégy év erkölcsi tartalékából élek. Nekem még van. Én nem olyan vagyok, mint az a bizonyos kongresszus. Vagy mint a parlament. Mert odakint, arra keleten, ahonnan hozzánk jött a fény, ott még kongresszus van. Annak már nincs hitele. De ennek se sokáig lesz, amit nálunk parlamentnek hívnak. De nekem lesz, ne félj!

– Miből táplálkozik?

– Becsületességből és munkából. Mert ha kell, magyar vagyok, hajtós, mint az őrült, dörzsölt, mint aki a fal mellett jár. Kitartó, szívós, mint egy japán. Ha kell, fukar, máskor meg nagyvonalú. És nem vagyonra hajtok, nem vagyok annyira megveszve a tulajdonért, hogy kézzel-lábbal kapálódznék érte.

– Most mit fogsz csinálni? Csak a földtől függ?

– Igen. Ha lesz föld, akkor még dolgozok, teszem azt, amit tennem kell. De ha egyértelműen kijelentik, hogy nem, akkor elhagyom az országot, vagy összemegyek kicsire...

– Hogyan?

– Megmarad a főzde, benne az Ilonka néni, hagy keresse meg a maga kis pénzét, a lovakat elcsapom, én meg elmegyek heverészni. Van valami ezzel kapcsolatban, ami nem világos?

– Nem tudom elképzelni.

– Mit nem lehet azon elképzelni, hogy egy ember megcsömörlik a világ hülyeségeitől? Nem a dolgaitól, hanem a hülyeségeitől, ami persze a dolgain, például a döntéshozatali rendszerén keresztül nyilvánul meg. Én nem kívánok több maszlagot bevenni. És attól a perctől kezdve, hogy dolgozni nem lehet, nyugalom költözik majd az életembe. Ami eddig létezett munka, mindent robbanékonyan tudtam és akartam csinálni. Másként nem is érdemes, mert vagy csinálok valamit, vagy nem. Eltökéltség nélkül nem megy. De ha semmi nem mozdul, egyik percről a másikra lemondok a terveimről. De sok mindent lehetne pedig csinálni. Elfárad az ember. Nem a munkába, hanem a hülyeségbe. És kiderül, hogy a szíve egy fokkal gyengébb, mint ahogy tervezte, és nem lesz jó a diagramja. Egyszer csak elalszik szépen, csöndben, fel se kel többé. "Úgy kell neki. Minek kapart a marhája" – mondják majd a többiek.

– Hány négyzetmétered van beépítve?

– Vagy ezerötszáz körül. Ezerhárom biztos, én nem méregetem. Miért?

– Mi lesz ezzel, ha "összemész kicsire"?

– Egy ajtót ki lehet nyitni, és be lehet zárni. Hagy nőjön a fű. Meg aztán kiadhatom bérbe is, nem? Például most ki tudok adni egy komplett esztergályosműhelyt, egy karosszériásműhelyt teljes felszereléssel; lemezollókkal, oxigén-, és disszuhegesztővel, sarokköszörűkkel, csiszológépekkel, festékszóró pisztollyal együtt. Kiadhatok például egy autó-motor szerelőműhelyt, még külön egy lakatosműhelyt, amihez nagy darabológéptől kezdve még három-négy fajta hegesztőkészülék tartozik, a rengeteg sikattyúról és egyéb segédeszközökről nem is beszélve. Az a száz négyzetméteres helyiség, amit én sárkányosnak hívok, jó autószerelő-műhelynek, hatalmas aknák vannak benne. Ipari áram mindenütt. Aztán ha valaki olyan nagy barom, hogy jószágot akar tartani vett takarmányon, annak ki tudom adni az istállót. Ha valaki nagyon akarja. A kétszázötven négyzetméteres istállóban szép bokszok vannak, már az előteret is lebetonoztam, megvan a szecskavágó, a pácolóhely is, mindenütt külön vízrendszer. A csűrbe több száz mázsa takarmány elfér.

Szóval valahogy csak el tudnám sütni. Van még egy lakás, azt kiadhatnám, mondjuk, erdélyi menekülteknek. A szeszfőzdére is találnék bérlőt. A traktorgarázs megint használható valamire. A kis régi műhelyből gyönyörű elektromos járművillamossági szerelőműhelyt lehetne csinálni – szerszám, alapanyag, vezetékek garmada van ott. Ez önmagában már komplett szolgáltató rész lehetne, ha akarnám. Nem akarom. Mást akarok. Paraszt akarok lenni.

– Szoktál te magadnak gazdasági mérleget összeállítani?

– Hogy mit veszek be, és mit költök?

– Hogy például mennyit nyersz.

– Áá, soha semmit. Csak az adósságokat nyerem.

– Mert még régen, amikor...

– ...amikor az inggallér papírjára felírtam az egész éves költséget? Vannak nekem ilyen sajtpapírjaim most is. Elég is az nekem. Tudom, hogy mi hol van, mennyit ér, mennyibe van, mikor vettem, mennyiér vettem. Tudom minden vackomat.

– Nálad nincs gazdasági év?

– Év? Összefolyik ez. Mondjuk, van itt is január elseje, leltári fordulónap, de én nem vagyok leltározgató típus.

– Mert egy gazdálkodó általában...

– ...úgy indul neki, ha én ezt megcsinálom ennyiből, ennyi pénzem lesz. Meg úgy, hogy naponta keres háromezret három héten keresztül, és van hatvan-hetvenezer forintja... Akkor: "Óó, mennyi pénzt keresel! Ajj, de betegre kerested magad!" Aztán ebből kiadott ötvennyolcat. Egy nagy francos fenét! Hát az nem is vállalkozó. Én valamire ránézek, és tudom: kell ez nekem. Megcsinálom.

– Most miért éppen ez vagy az kell neked?

– Mész az úton, találsz egy eszközt, ami, mondjuk, hatvan centi hosszú, öt centi átmérőjű...

– De annyi tárggyal találkozik az ember.

– Én most mondtam egy konkrét tárgyat. És az különbözteti meg a kérdezőt a kérdezettől, hogy melyik mihez kezd vele. Az egyik ember megbotlik benne, szidja, hogy minek van ott. Egy másik megfogja, felveszi, érzi a súlyát, s egyből az a gondolata támad, hogy mekkorát lehet ezzel valakinek a fejére ütni. Jön egy harmadik, egy még őrültebb, megtalálja, megnézi az anyagát, és mindjárt arra gondol, hogy mit tudna ebből csinálni. Ez különbözteti meg a vállalkozót a többi embertől. Innen indul el, s miközben gondolatai a tárgy körül forognak, a dolog megszállottja lesz. És teljesen mindegy, hogy lótenyésztés, szeszfőzde, kötél- vagy csipkeverőüzem, ha épp arra van piaci igény, nekifog.

Én úgy érzem, hogy a mezőgazdaságban előállított élelmiszer-alapanyagot – amíg a világ létezik, el tudom adni. Még akkor is, ha máshol túltermelés van, mert pénzt, életet lehet belőle csinálni. Még ha eltelik is öt-tíz év problémával teli, egyszer majd feljön a nap. De ehhez azt kell tudni, hogy a világon léteznek olyan helyek, ahol egy munkásnak évekig kell dolgoznia anélkül, hogy egy fillér fizetést kapna, csakhogy megteremtse a lehetőségét annak, hogy azután normálisan éljen.

Az emberek nálunk nemhogy akaraterővel és kitartással lennének telítve, hanem pusztán követelőzéssel vannak tele. Ezért nem is tudják elképzelni, hogy én hozzáfogok gazdálkodni, és öt éven keresztül éjjel-nappal csak etetem a kurva lovaimat, fedeztetek mindenkinek, leállok pofázni, és egy fillérem nincs belőle. Csak azt hiszik el, hogy nekem már mennyi van. Majd lesz, mert akarom. Nálunk a családban úgy szokás, hogy télen veszünk szalmakalapot és nyáron bundát, hát én is most veszek lovat, amikor pang az állatpiac. Mert ha én azt akarom, hogy most, azonnal legyen, akkor azt a hatvan centi hosszú, öt centi átmérőjű tárgyat arra használom, hogy az első jöttmentet leütöm vele, és elveszem a száz forintját, ha éppen van neki. Ha meg nem itta már. De nekem nem arra van hajlamom, hogy üssek. Én az anyaggal dolgozni akarok, csinálni belőle valamit, ami profitál, ami a termelést szolgálja.

– Egy következő vállalkozásra most milyen esélyed van?

– Annyi, mint neked, hogy velem befejezd az interjút. Mert ennek soha nem lesz vége. Holnap reggel új gondolatok születnek, és te megint kíváncsi leszel, hogy én mire vagyok éhes. És te ezt soha nem tudod majd úgy megírni, hogy ezt mások is átérezzék, megértsék. Mert talán te magad sem hiszed, hogy engem az nem érdekel, ezen vagy azon mennyit kerestem. De ha belegondolok, hogy tizenöt éve, karácsony szent napján, mikor én a Zsót elvettem, hat forintom volt összesen, és nem loptam azóta semmit, csak alkottam, akkor az ilyen és ehhez hasonló vállalkozásaim, elképzelhető, hogy nem voltak sikertelenek. Hogy mit hozott? Tizennégy év alatt hozott pár milliót. Mert annyira azért vagyok pedáns, hogy felbecsüljem az értékeimet.

– Miből jön össze ez a pár millió?

– Most sorolgassam neked? Mondjuk, ráérő öt percemben leírtam a vagyonomat. Ebben benne van, kérlek szépen, a területem, a tanyám, a szeszfőzdém, a gépeim, a traktorok, a munkaeszközök, a pótkocsik, benne van a javítóbázisom, anyag formájában, mondjuk, pár tonna kötőelem, csavarok, kétszázezer forint értékű idomacél... Benne van a pálinkáshordótól kezdve a szeszfőzdéig és annak segédberendezéséig minden, az egri lakás és a lovak is. Ez a beszerzési érték, mert én soha nem számolok azzal, hogy most újabb harminc százalékot javult a forint. Most megint nyolc százalékot javult a forint. Most itt az újabb kormány, majd megint megjavítják harminc százalékkal, biztosan... Így kell ezt nézni. Radzs Kapur is így nézte. Kicsi srác voltam, amikor vetítettem, egy epizódja mindig előttem van. Kézenállásba megy az utcán. Mindenki meg van botránkozva, s megkérdezik, hogy miért. Nagyon egyszerű a válasza. "Csak így tudok szembenézni ezzel a feje tetejére állított világgal."

(1991. március)

A TANYASZÍNPADON

Az országgyűlési választások előtt, 1990 tavaszán Lacó vidám, tettre kész és nagyvonalú. Mint húsvétkor a lányos házaknál, olyan nagy forgalom volt a tanyán: jöttek tanácsért és kölcsönért, gépért és hátaslóért. Megint mások gépet, lovat, munkát ajánlottak. És mindenki hozta a híreket: az állatorvos lovardával kombinált gyógyszállója terveit adta elő, a fuvaros nyugat-európai fakitermelésen akart meggazdagodni, az Erdélyből jött lovászkislány otthoni takarmánybőségről álmodott, s a tanya meghökkentően gazdag kínálatából kerekre hizlalta a versenylovakat. Közben a tanyaszínpadon mindennaposak voltak a látványos – munkáról tanúskodó – nagyjelenetek: a takarmány-, trágya- és sóderszállítás mindig több embert és eszközt mozgatott, az alapzajt a sivító fűrészgép, a sziszegő hegesztőapparát, a lovak nyihogása, dobogása, a szeszfőzde szivattyúja adta. A törzsközönség most is a pálinkát főzetők (társadalmi állásukat tekintve) meglehetősen vegyes társasága volt.

Hogy a kép teljes legyen, megjelentek a tanyán a régi és új pártvezérek is, Lacó megértő és "pártsemleges" maradt. Nem figyelt a pártprogramokra, csak abban bízott, hogy a régi rossznál rosszabb már nem jöhet.

A politikai nyüzsgésben az a "buta paraszt" volt, aki még a pártok mozaikneveit sem képes megtanulni. Készségesen fogadta a szomszédos választási körzet MDF-propagandistáit, s üzleti alapon vállalta, hogy sárkányrepülőjéről szétszórja a röplapokat.

Delet harangoztak a közeli falu templomában, amikor a pusztaságból első útjára fölrepült a gép. A szárnyak végén selyem párttranszparens úszott, az egymást váltogató röplapdobálókat vaskos papírkötegekkel vattázták körül. A naplementéig tartó akcióban átfagytak a kampányvezérek, s tán az éhségtől is szenvednek, ha Lacó nem rendelkezik az uzsonnájuk felől. Miután először felemelkedett a sárkány, ráérő öregek és gyerekek kerekeztek kifelé a faluból a pusztába csodát látni, az élen egy apró, fehér hajú emberke taposta a pedált. A pártzászlókkal megtűzdelt alkalmi reptéren a kampányfőnök egykettőre meggyőzte az ősz kisöreget, hogy mint a rendszer üldözöttjének, kutya kötelessége szavazatával támogatni a kommunistákat lehengerlő párt jelöltjét. A rendszer üldözöttje az eget kémlelte, a légies pártérdekeknél jobban foglalkoztatta a landoló repülőszerkezet. És amikor a Lacó a propagandistákon számon kérte az elmaradt ebédet, s utasította őket, hogy legalább egy karéj zsíros kenyeret szerezzenek – a sárkányrepülőtől elbűvölt öreg biciklire pattant, s rövidesen egy szatyorra való zsíros kenyeret hozott.

A pártemberek nem kértek belőle, de Lacó parancsára enni kellett mindenkinek. A beígért repülés tiszteletére kimosakodott emberke régi "szakmabeli" volt, s 53-ban az ÁVO azért üldözte el a repülőgépek mellől, mert a szokásosnál több szeszt pazarolt a légcsavarok mosogatására.

Lacó teljesítette a külön óhajokat is. MDF-kívánságra a régi rend párttitkárát azzal ijesztgette, hogy mélyrepülésben püfögött az udvara fölött. A másik feladat fáradságosabbnak bizonyult: zsíroskenyér-szállító utasa kedvéért a kocsma közönségét kellett a motorhanggal kicsalogatni az utcára. Csak az öreg nyert biztosan ezen a kampánydélutánon: este a kocsmáros ingyen szolgálta ki.

– Te vagy rá a tanúm, hogy én milyen szépen tudtam, kinek repülök. Ha megnéztem, mi van felírva a rongyra, amit húztam magam után. Mikorra hazaértem, már elfelejtettem.

– Nagy alakítás volt.

– Nem színészkedtem én, hanem munkát végeztem. Nehogy rám fogd már, hogy politizálok! Habár egyesek szerint én kezdtem ezt az egész reformot itt. Nem az Antall Jóska meg a többiek! Három-négy éve a május elsejei rendezvényen, amikor mindenütt vörös lobogók dagadtak, én a sárkányomra csak nemzetiszínűt akasztottam, egyszerre hármat is. A tanácselnök nem tudta, melyik lábára álljon, amikor megtapsoltak az emberek. Ózdon meg Borsodnádasdon még a miniszteriális elvtárs orra előtt is ellebegtem a nemzetiszín lobogóimmal. Ezért vagyok én az első ember a környéken, aki ezt az egész átalakulást kezdte. Nem mindenféle SZDSZ-es, MDF-es meg FIDESZ-es – tudja a jó nénikéje, hogy kicsodák! Úgy nézzél rám! Csak még az kell, hogy találjak egy embert, aki a Lánchídon látott engem, mikor a rendőr gumibottal ütte a hátamat.

– Ez mikor volt?

– Ájj! Minden kornak megvan a maga humora. Nevetni fogsz. Nem volt, és nem is lesz az én életemben. Én olyan helyekre nem tolom oda az arcocskámat.

(1990. április)

Beiktatták az új képviselőket, összeült a demokratikus parlament. Miközben színesedett a politikai küzdőtér, a termelés akadozott. A nyár derekán a hagyományos drámai műfajok eltűnnek a tanyaszínpadról. Erőtlenedik a helyzetkomikum, nincs dráma és katarzis, mintha mindenki csak Godot-ra várna. Már tudni való, hogy a bankok csak meseműsort adnak, a gazdasági szervezetek fizetés- és termelésképtelen kaszinók, a maszekok mindinkább félvilágiak.

Amikor a régi gazdavilágban Lacó apja észrevette, hogy valaminek lába kelt, csak rándított egyet a vállán, és azt mondta: "Ne törődj vele, az uraságot mindig lopták!" De az az uraság ugyan mire jut, aki már a fogyatékos cseléderkölcsben sem bízhat? 1990 nyarán Lacó (csavargó létből kimentett) bentlakó lovásza a lovak abrakjából alapozta meg jövőjét, mázsaszám mérte ki alkalmi vevőknek a kert alatt. Mielőtt bárkinek feltűnt volna a hiány, a lovász köddé vált.

– Nem jelentek én fel senkit. Mire mennék vele? Jön még a kutyára teherautó, kiskomám! Meg aztán nem egyezik az ízlésemmel a feljelentgetés szép szokása. Amikor Magyarországra bejött Keletről a fény – az hozta magával. Felnyalábolta, és kévékbe kiosztotta. Egy ember, egy spicli. Megjött a fény. A csodálatos cucilista demokráciát élvező fejlett országokban olyan jól megyen, kérlek szépen, hogy az embereknek hetek óta nincs mit enni. Hogy a retek felveti őket meg a mocsok, mert nincs egy darab szappan, hogy kimossák vele a rongyot. És az örök világosság annyira fényeskedik nekik, hogy még az égőket is kicsavargatják a lámpából. Már nincs rá szükség. Annyira jött a fény Keletről, és olyan mennyiségben érkezett ide, hogy el kellett adni a villanyégőt. Hozzánk is megjött ez a fény ezelőtt negyven évvel s vele minden jó tulajdonság, mit ember összeszedhetett. Civilizáció, hatalmas méretekben. Csak úgy ontották, sugározták a fényt. Adták, két kezükkel szórták. Nem győztük kivédeni. Majdnem beledöglöttünk. Sőt bele is döglött az egész nemzetgazdaság. Nem tudom, hogyha majd Nyugatról jön a fény, nem lesz-e lopás meg feljelentgetésre való tanítgatás, "hazafiassági kötelességből, állampolgári kötelességből". Mert volt feljelentő, aki már talán a testvériségre is hivatkozott, biztos, hogy a testvérektől jött valamelyik őse. Hát most Nyugatról is beoson a fény és minden egyéb.

– Mi minden várható?

– Keletről a menekültek, nyugatról a kalandorok. Majd felfedeznek bennünket, és jól kizsákmányolnak. Kiszíjjják a vérünket (három jével!).

– És veled mi lesz?

– Hagyom színi a vérem. Hát majd jön egy másik rendszer. Az unokáim megérik talán azt is.

– Ez most milyen rendszer?

– Finom, jó rendszer. Ezt te jobban érzed, mint én. Ez becsületes, ez betartja az ígéreteit. Ez kulturált. Ez jól viselkedik még a parlamentben is. Fáin rendszer. Majd úgy leszek én is, mint az egyszeri veterán: "Tudod, drága kis szívem, nem így képzeltük mink ezt 19-ben."

(1990. augusztus)

A verőfényes őszben már sárgulnak a levelek, amikor a magas politika megint választási hadjáratot vezényel. Lacó még mindig "pártsemleges", gazdasági gondjai sokasodván, csak fél füllel figyel a főzdében patvarkodókra. Legföljebb néha összeugrasztja őket, de a portájáról is kisöpri azt, aki magasztaló programbeszédet akarna tartani. A kitiltottak (kirúgottak) listájára kerül a volt első titkár is, őt ugyan nem politikai "pettyei" miatt zavarja el.

– A demokrácia nagyon szép dolog, csak nincs még hozzá ember. Kétezer éve se volt, de bízunk benne, hogy kétezer év múlva majd lesz. Addig jönnek-mennek ezek a szélsőségesek jobbról, balról. Én meg tartom a szónoklatokat. Kiállok a tömeg elé, és elmondom a magamét. Úgy cuciálisan.

– Kiknek?

– Attól függ, ki jön a színházba. Láttad, mi volt itt ma délután? A népnevelés, a tudatébresztés elsőrangú feladata lenne a demokratikus beállítottságú vezetésnek. Utolsónak hagyta. Így aztán nem nevelt a paraszton semmit, csak megtanította lopni. De én minden egyes alkalmat megragadok, hogy neveljek az embereken. Megreformálom én a hetvenéves főzetőmet is. Felhívom a szíves figyelmét arra, hogy az igazmondás csodálatos dolog, és barátságot szül, az ellenkezője viszont nem vezet jóra. Ugyan elsőre csak bámul, mert egy kicsit lassú, nemcsak a mozgása, hanem az esze is, de bízom istenben, hogy meg fogja érteni. Még akkor is, ha nyugalmazott megyei parancsnok vagy aktív pártvezér.

– Mire szoktad tanítani az embereket?

– Hogy ami fő szempont volt idáig, érvénytelen lesz lassan. Hogy lopni se lesz érdemes. Én se tettem, mégis megélek. Mert hazug, tolvaj bandával sose élvezhetjük a demokráciát. A fejlett szocializmusba meg végképp nem tudunk átlépni.

– Hova akarsz te átlépni?

– Én a bőség kosarába. Milyen nagy jómódom lenne nekem ott...

(1990. november)

Lacót nem a jómód reménye, hanem megszállottsága vitte a jégre 1990 telén – azt gondolta, hogy maholnap kiadják a földjét. Mint az egyszeri ember, annak rendje s módja szerint a tél közepén határjárásra indult; rétet, legelőt nézett a Laskó-parton a lovainak. Gazdasága újesztendei jövőjére mutató előjelnek tekinthette volna, hogy beszakadt alatta a Laskó jege. Oda- és visszafelé menet is, sehol sem bírta el a jég. Ropogósra fagyott bakancsával és nadrágjával a hóna alatt – hóban, dermesztő hidegben – félmeztelenül iszkolt az autója felé.

Laskót rekeszthetett volna a konkrét gazdasági és az általános politikai ígéretekből, a fölbontott üzleti megállapodásokból, az elvetélt ügyletekből. A telet végigperlekedte. Az APEH csalónak szeretné kikiáltani, egy másik perben garázdaság vélelme miatt idézi meg a bíróság.

– Beszélőre járok most egy szép szál legénnyel, de az istennek se akar velem kezet fogni. Úgy kezdődött, hogy egy farönkkel akart dobálózni a portámon, és valahogy a kezembe került vasvilla megelőzte a rönk mozgássebességét, s összeütközött a legény hüvelykujjával, amely a jóságos doktor úr szerint erősen megroncsolódott a vasvilla által, ami épp az én kezembe volt. Nagy-nagy szerencséje a vakegérnek, hogy nem a puska volt nálam, mert nem ment volna ki a portáról a maga lábán. Aztán a doktor úr igazolta, a rendőrség jóváhagyta, a feljelentést elfogadták, a bíróság harmadjára foglalkozik az üggyel. Nagyságos barátunk békülni nem kíván. De azért ügyvédet nem fogadok. Megcsinálom én ezt magam is.

– Mi történik egy ilyen tárgyaláson?

– "Akarsz-e békülni, tubicám? Békülj ki ezzel a szép, szőke békegalambbal! Fogjál vele kezet." – "Nem!" – "No, tubicám, akkor ereggy el, vegyél háromezerér' okmánybélyeget."

– Te meg se szólalsz?

– Hát a röhögéstől nem bírok, az biztos... De legközelebb a belit is kiengedem. Eltette a kutyámat láb alól. Egy barátom volt, a kutyám, ez a szemét meg eltakarította. Mert megzavarta a lopásban. Hogy merészel egy őrző-védő kutya egy csavargót megakadályozni abban, hogy lopjon? Honnan veszi a bátorságot, hogy megugassa a senkiháziakat? Hát nem is értem egyáltalán ezt a világrendszert! Szegény, az életével fizetett érte. Odavan a jó kutyám, a Fickó. De nem lesz ez mindig így! Lesz még olyan az én tanyám, mint valamikor a gettó volt. Villámgéppuskát állítok mind a négy sarkára. Ezer vérebet tartok! Álmodik a nyomor. Mi a valóság? Nagyon szívélyes vagyok, és a gépfegyver helyett fogom a vasvillát, és rendelkezem.

Az anyám ideges úristenit! Mikor lesz rend ebben az országban? Mikor lesz itt nyugta egy alkotó-termelő embernek a maga telephelyén, a portáján, a tanyáján, a lakásában?

A gazdasági és becsületbeli viták persze nemcsak a bíróság előtt zajlanak, sokat van úton, hogy kintlevőségeit összeszedje. Az adósok fizetni nem akarnak, s mind kevesebb a megbízható ügyfél és alkalmazott.

Csíkszék havas, csúszós, úttalan útjain zötykölődik Lacó Zsigulija, temetésre viszi szívének kedves székely lovászát. A temetés után a székelyföldi Laci visszajön, s vele együtt a székely góbé szófukar humora, amire nagy szükség van e gazdaságilag is zimankós időben. Együtt kuncsorognak takarmány után – az egyre pökhendibb mezőgazdasági nagyüzemek nemhogy "ingyen"-földet, de már pénzen vett takarmányt sem akarnak adni.

A tanyán eközben a végrehajtó uraskodik: a vélt adótartozás fejében teherautószám szállíttatják el a tűzifát. És mert a baj bajjal jár, Lacót is eléri a "végzet". Nem éppen gazdaságpusztító istencsapás, csak egy kicsi, de kellemetlen baleset. A végrehajtás közben megbolygatott farakást rendezgeti, amikor egy deres rönkön megcsúszva a betonjárdáig szánkázik. Megüti a bokáját, az orvosi diagnózis ínszalagszakadást és némi csontroncsolódást állapít meg. Hiába a gazdaság, kórházba kell vonulni.

Hatodik napját töltötte a kórházban, amikor meglátogattam. A fölpolcolt fehér párnáknak támaszkodva éppen Orwell Állatfarmján mulatott. Nem volt fáradt és keserű, mintha kiheverte volna az utolsó egy esztendő csatáit. Munkától eldurvult keze a felismerhetetlenségig kifehéredett. Otthonosan mozgott az új színen, átéléssel alakította a kórterem-igazgató szerepét. A betegeknek gyógyszert, beöntést, dupla adag ételt, olvasnivalót rendelt, a nővérek telefonüzenetekkel és kávéval szolgálták ki. Évődött betegtársai csinos és kevésbé csinos nőlátogatóival. Meghirdette a kórházi osztályszépségversenyt: a személyzet hölgyei megkaphatták a legszebb boka, a legkarcsúbb derék, a leggömbölyűbb kebel (stb.) kitüntető címeit. Gazdasági-jogi tanácsadót nyitott az ágya mellett, s jószolgálati segítségre is vállalkozott. Ami talán a leghatásosabb volt, lelket öntött az elszontyolodott betegekbe. Szórakoztató klubbá alakult körülötte a betegszoba.

A folyosón úgy menetelt végig, mint államfő fogadásakor a díszszázad katonái: gipszes lábát magasra lendítve kopogott mankójával a kövezeten. Ha a házirend megengedte, egy másik osztályon tárgyalt frissen operált nővérével az óhajtott gazdaság közös dolgairól.

Egy hétig tartott a jutalomüdülés, a tíznapos kezelési időből hármat lealkudott.

Tán éppen évfordulója lehetett a Laskó-beli jeges kalandnak, amikor megnyerte a pert az APEH ellen. A gazdálkodás törvény szabta lehetőségei nem változtak, csak készülődött a törvényhozás. Elkezdődött a kárpótlási törvény vitája. Mintha kedvére lenne az a kisgazda-pankráció, ami fölborzolja a számára eddig magasröptű és érdektelen képviselők nyugalmát. Már az is valami, ha odafönn szitkozódnak.

– Hallottál arról a képviselőről, aki földet mért ki és karózott?

– Aztán a paraszt már használja is? Itt meg sehun sámedli. Nesze neked, hevesi paraszt! Létrehozták a földmérő hivatalt, de nincs munkája... Szegény Torgyán addig erőlködik a parlamentben, míg őt is megégetik, mint Dózsát. Pedig csodálatos parasztképviselő lehetne, aztán mégse lesz. Nem abban fog mellé, amit mond, hanem ahogyan és amikor mondja. Azonkívül az emberek nagy többsége még a fizikális megjelenésre is érzékeny. Ha letakarnád a képernyőt, és úgy hallgatnád, s a szövegét áttennéd egy napjainkban menő szinkronhangra, öregem! Kirámolták volna már a parlamentet. Nem patakvér, vérpatak folyna! Megölték volna az összes többit. De így nem tudja meghatni a tömeget. Igaz, hogy az egész parlament se. Oda csak olyan került be, akinek eleve világuralmi törekvései vannak. De hogy a pár száz közül kettő nincs, aki egy harmadikat képviselne, az biztos. Én csak érzem meg a többi is. Még egy-két ilyen dobás, és Lengyelország, sőt Románia is kiröhög bennünket. Nem győzzük majd etetni a jóságos oroszokat, akik hajlandók visszaszokni hozzánk. Hát menjen haza, ott egyen! Egy szóval se mondtam, hogy összeomlik az életem, ha majd nem bírok feketén rubelt venni.

Olyanok próbálgatják az államvezetés mesterségét, akik még nem állítottak elő profitot, csak dobálózni tudnak a másoktól összeszedett pénzekkel. Nem kell, hogy a saját zsebükbe tegyék, a csődhöz elég, ha jól szétszórják. Ez a sokfelé ágazó szívjóság, ez a minden rétegnek tetszeni akarás nem éppen célravezető. Azt hiszem, sok léhűtőt ki kell még fizetni az MDF-nek, hogy kormányzó párt maradjon. Mert ha így csinálja tovább, nem hiszem, hogy legközelebb olyan emberre akad, aki rájuk voksol. Sőt olyanra meg pláne nem, aki szórja nekik a röplapot. Most épp ezért hajtogatom ezt a papírrepülőt, hogy talán majd erről szórhatják. Erre felülhet egymás mellé az egész "kórmány". Ezt üzeni nekik Lacó, inkognitóból. Na, tessék! Itt van. Látod? Lefelé siklik? Simán lebukott. Így csinál az egész kormány. Most még csak siklik.

Reggel négykor felkelek, meghallgatom a rádióban, hogy ugyan a parlament pofázik, de nem változott semmi. Aztán fél hatkor hozzáfogok dolgozni, tizenegyig abba se hagyom. Harmad-negyednap eszembe jut, hogy megint nem néztem meg a folytatásost a tévében, aztán nem is fogom. Kitalálok magamnak folytatást. Olyat, amilyet parancsolok. Mondjuk, folytatásosba teszem a parlament jövőjét. Nem a múltját. Azt minden hülye meg tudja írni. A jövőjét. Az a valami.

– Mondj egy-két folytatást!

– Még azt hinnék, hogy látnok vagyok, és ellepnének itt. Nem akarok én sokadalmat a faluban. Meg aztán mire képernyőre vinnék, mindenki tapasztalhatná az életben is.

– Most miről szólna a következő rész?

– Hát biztos nem arról, hogy patakvér folyik.

– Hanem?

– Élnek a világban állatfajok, amelyek csak akkor ölnek, ha megszorítják őket. Minden bizonnyal ezek közé tartozik a paraszt is. Nem folytatom, mert még elveszik a golyós puskámat. Mit nevetsz?

(1991. március 5.)

A főzdei hangulat parasztpárti. A középkorú üveges kisiparos nosztalgiával mesél nyírségi gyermekkoráról, s átkozza a rendszert, amelyik elűzte onnan, és ma már csak pár hold szőlején élheti ki parasztösztöneit. A nyugalmazott katonatiszt legénykora parasztmenyecskéiről ábrándozik, de büszke rá, hogy érti még a paraszti munkát. Az idős városi kisgazdapárti vezető téesztől megnyomorított szülőfalujára emlékezik, és körbeadogatja ötvenhatos meghurcoltatásának hivatalos dokumentumát. Lacó nem áll be az emlékezők sorába: kiszolgálja a lovasgazdákat és a főzetőket, instruálja a traktorján bütykölő lakatost – és magánbeszélgetésre készülődik a téeszelnökhöz.

Legidősebb fiával ezen a tavaszon jártak először a Budaháton. Körüljárták a táblát, amit az após konfiskált tulajdonából talán a téesz nagylelkűen visszamér.

A Laskó partján lassan araszoló autónak csak villanásnyi idő volt az öreg diófasor, mára kurta útjelző lett belőle. Bukkanós part alatt folydogált a patak, a víz fölött embermagasságú száraz nádat zörgetett a szél. A rizsültetvény gátjainak maradványa ma már csak emlékhely, a Mlinkó család ötvenes évekbeli létének tanúja. A gátat kísérő foghíjas nyárfasor nem tartóztatja fel a tavaszi széllel utazó párát.

A hajdani budaháti tanyán búcsúra összegyűlt vendégsereg most is a lucerna-föld közepén ehetné a rántott csirkét, csakhogy ma több itt a cickafarok, mint a nemes takarmány. Épület sincs sehol. És olyan okos ember sem, aki meg tudná jósolni, mikor lesz megint gondos gazdája a pusztaföldnek.

Áprilisban már zajos a határ, zsendül a lucerna és az élet a tanyaszínpadon. Négy, nyugatról érkezett német fiatalember húzza ki utánfutóját a garázsból. Három sárkányrepülőjük itt parkolt a télen. Már kitanulták a sportot, kísérő nélkül repülnek kötelékben a tanya fölött. Húsvéti szünet lévén Lacó fiai is tevékenykednek, kifutókarámot építenek a fiatal csikóknak, első boronáló útjára készítik elő a John Deere-traktort. Felesége a tanya legújabb lakóit, a háromhetes bárányokat cucliztatja robébis tejjel.

Lacó céltudatosan száguldoz a vidéken. Tanácsokkal látja a fővárosi vegyes vállalkozót, aki most kezd gazdálkodni. A maga földjének vetéséről tárgyal az új munkalehetőségektől megfiatalodott öreg gépésszel. Sőt ezen az egyetlen délelőttön még arra is szakít időt, hogy egy téeszvezetővel megalkudjon: a felesége örökségéből birtokba vett nyolc és fél hektárhoz bérel még a szövetkezettől annyit, hogy a tábla tízhektáros legyen.

Velem is szokatlanul barátságos. Már búcsúzom, amikor eladásra kínálja a szomszédban frissen vásárolt telkét. Hogy mivégre jönnék én ide? Kiadós esti viták után a kettőnket elválasztó kerítés tövében jó lenne reggel kibékülni.

(1991. május)

A VÉGJÁTÉK

– Még majd selyembugyogó-árudát nyitok, meglásd! Arra kalapszám adnák a pénzt, mert az aztán vállalkozás! Csak azt kéne kitapogatni, hogy L-es vagy S-es az úri közönség feneke... Nem normális a világ.

– A sok kis hétvégi gazdaság elvan tőke nélkül. Az lesz neked a konkurencia.

– Persze. Hülyék! Gazdálkodni még főállásban sem lehet, nem még hétvégén. Marha nép. Ilyeneket kitalálni! Szerencsétlen proletár megyen, leszakad a töke. Hajnal öt órakor már rázatja magát a buszon, este veszekedik a kicsavart citrom feleségével, és akkor még hétvégén menjen gazdaságot csinálni! Én nem bírok gazdálkodni, jóasszony, aki itt vagyok benne éjjel-nappal! A magyaroknak a történelem mindig nehezen adta a kenyeret, könnyen csak annak, aki a cigány módra szerzett, összekéregetett pénzeket rakta ide-oda. Azt pedig bebizonyította az előző kormány, hogy ez hova vezet. De ha még a mostani is azt folytatja, akkor már szörnyű baj lesz. Csak abban bízhatunk, hogy találunk egy jó vevőt, és eladjuk neki az országot. A fejébe húzzuk a koronát. Az lesz majd az igazi. Azután egy jó darabig nem kell pártoknak röplapot szórni. Én se fogom magam ezzel betegre keresni! Miért neveted ki a kisebbet? Még egy olyan ingyenélőnek is jutott a zsíros kenyeremből, mint te vagy!... Második gazdaság, hétvégén! Akkorra éhen döglik a jószág, komám!

– És te miből fogsz megélni?

– A munkából. Miből másból? Nekem még van ahhoz erkölcsi fedezetem, hogy alkalmazzanak valahol. Csak még azt nem tudom, hogy kihez szegődjek. Mert ember, az aztán nincs a közelemben. Ahogy visszaemlékszem az életemre, alamuszi, számító, széllelbélelt népséggel sokszor találkoztam, de emberrel még nem.

– Soha?

– Hát aki mindig a környezetemben él? Aki mindig itt van velem, mellettem? Olyannal nem.

– És miért nem? Mit gondolsz?

– Lehet, hogy én se vagyok az. Erre mit lépsz?

– Mint mondottad, van becsületed, erkölcsi fedezeted, ez az ember értékmérője.

– De léteznek különböző jó tulajdonságok, amikkel lehet, hogy én egyáltalán nem rendelkezem.

– Például...

– Például nem vagyok elég ügyes.

– Miben?

– Semmiben se. Nem vagyok elég figuratív...

(1991. március)

Lacó, a figurák nagymestere tudta magáról, hogy környezetében ingerlően "nonfiguratív". Nem akart szokásszerűen viselkedni, dünnyögni és kapaszkodni, fütyült az udvarias tiszteletkörökre. Egyértelmű adok-veszek viszonyban állt a világgal. Ócsárolta az intézményeket, de bízott a törvény érvényesülésében. Eleget tett a megkívánt formaságnak; egri lakásából átjelentkezett Dormándra – ne legyen akadálya a szabályszerű kárpótlásnak –, és dolgozott tovább. Akkortájt épp ez látszott "nonfiguratívnak".

A kárpótlási törvényt az első árverések hitelesítették, már Lacó sem tartott attól, hogy föld nélkül marad, gondosan karbantartott gépei munkára készen álltak. De nem hagyta nyugodni, hogy gépeitől pár méterre parlagon hever a téeszföld. A füzesabonyi szövetkezet elnöke csak hümmögött, amikor Lacó előadta: ő megszántaná azt a földet, úgyis az övé lesz az árverés után. Nem mérlegelte hosszasan, hogy jogszerű-e, amit tesz, már kapcsolta is a traktor mögé az ekesort. Aztán az elnök mégis meggondolta magát, s kiviharzott a tanyára veszekedni. A következő napon elnöki parancsra egy megszeppent traktoros keresztbe tárcsázta a szántást, szétverette a friss barázdákat. Fogyott bőséggel a drága üzemanyag.

Az átmeneti törvény megjelenése előtt a szövetkezetek "amortizált" gépeik tömegét tették pénzzé. Lacó megfontoltan válogatott a kínálatból, és javította, szerelte frissen szerzett gazdasági eszközeit. Amikor a lestrapált gépek vételének divatja elhatalmasodott, s már a többi földre váró gazda is üzletelt, Lacó figurát váltott. Úgy vélte, túl sokba van a régiségek felújítása, s teljesítményük meg sem közelíti a nyugati csodamasinákét. ("Itt van a barátom, láttad, ahogy csűrte-csavarta az új szerzeményt. Sajnál öt- meg tízezerért új alkatrészt venni egy traktorba, amivel ötszázezret akar keresni. Néhány éve még kétezer forint volt egy villanymotor a boltba, tiszta új, garanciális. Ő ötszáz forintért akart venni. Elment a Dunántúlra kétszer, hogy ötszáz forintos motorja legyen. Négyezret elautózott a hülye, hogy megvehessen egy olcsó, törött villanymotort. Úgy művelődik, hogy a csámpás teheneit lesi reggeltől estig... Két rossz százas szöggel nem lehet ma már szemétből összeszedett gépeket megjavítani.")

1991 végén mindennapos tárgyalópartnerei gépkereskedők. Gyűjti és böngészi a prospektusokat. Új kapcsolatai révén Nyugat-Európába is eljut; Németországban és Franciaországban gépkezelői kurzusokat végez. Egyik útjáról visszatérve pesti lakásomra telefonált: "Írd fel a leckefüzetedbe, hogy megint sikerült túlélni a születésemet." 1991 őszén egy kamion csinált az autójából hulladékvasat Bécs és Győr között. Napok múlva új Ladát szerzett, s ezzel folytatta tájékozódó futását a mezőgazdasági gépek imponáló piacán. A gépkereskedők kifogástalan gépekkel kecsegtették.

A nyolcvanas években még "uralta a placcot" ötven és nyolcvan lóerős orosz traktoraival, s most egyre inkább érzékeli, hogy "szakadt" gépekkel csak tengődni lehet. Egy évtizede tizenöt hold volt álmai netovábbja, most az sem bizonyos, hogy egy százholdas gazdaság életrevaló. Képességeinek megfelelő színvonalat és nagyságrendet akart; túllépni a parasztgazdaságok konzervativizmusán.

Egy amerikai bankár kerülgette. Tenyészlovakkal teli, igazi magyar tanyát szeretett volna, Lacó pedig kemény valutát, amiért világszínvonalú földművelő eszközöket vásárolhat. Az amerikai (emigráns magyar arisztokrata) a hat és fél százalékos kamattal járó világbanki hitelt emlegette, aminek elnyeréséhez ő, a bankélet bennfentese, segítséget nyújthat. Ez csábítóan hangzott: ezekkel a gépekkel "fél kézről" megtermeli a törlesztéshez szükséges hasznot.

Az amerikai repdesett tovább az Államok és a magyar haza között, s ha néha meg-megjelent a tanyán, a kölcsön helyett balsorsú örömlányokról hozott híreket. "Csak pofázik a pénzről, de ha egy centen múlna az életed, nyugodtan megdögölhetnél mellette. Odajutok, hogy ezentúl csak a kommunistáknak hiszek. Ők pont ilyennek rajzolták a piszkos kapitalistákat."

Lacó a hazai intelligencia köreiben repkedett. Ha az úri becsületszavára és a pénztárcájára érzékeny kormány olyan "vállalkozásbarát", mint hirdeti, talán a magyar bankoknak is parancsba adja, hogy fogadják el és továbbítsák a Világbank pezsdítő ajánlatát. Lacó hamarabb talált a megyeszékhelyen potentátot, mint a repülő amerikai. Még meg sem kötötték a hitelszerződést, a bank megrendelte a gépeket. Lacó örömmel jelentette, hogy az ő John Deere-jeit már hozza a hajó az óceánon.

A gépek után következett a feketeleves. A bank megfogalmazta a szerződést. Lacó aláírta. Megint tapasztalhatta, hogy félrehord a kormányzat puskája, mert mire a külföldi pénz megérkezett a magyar vállalkozóhoz, 29 százalékra ugrott a "gazdaságélénkítő" kamat. (Oly riasztóak voltak a feltételek, hogy a szerződés eredeti példányát máig sem meri kiadni a bank az örökösöknek.) Lacó a gépek mellé évi nyolcmilliós adósságot is beszerzett. Mondják, hogy egy bankvezérnek támadt gusztusa amerikai traktorokra, s bízott benne, hogy a rövid úton fizetésképtelenné tett szeszfőzdés kénytelen lesz gépeit elkótyavetyélni. (Lacó halála után jött is a bank egy készséges vevővel; a beszerzési ár hatvan-hetven százalékát kínálta a vadonatúj gépekért.) A szerződéskötéssel egy időben a bankfiúk személyesen is megjelentek, hogy felértékeljék (fedezetként) Lacó ingó és ingatlan vagyonát.

Ha már úgy adódott, hogy egyelőre nem kellett a földdel bajoskodni, beruházásokba temeti a pénzt. 1992 tavaszán kamionos unokaöccse, az ifjú Úri Máté heteken át építőanyagot fuvarozott – "szilikáttéglákat" szállítottak Kazincbarcikáról. A gyártól kölcsönzött darut, hogy a harmincötezer falazóelemet lerakodhassa, s szürke tornyokba rendezze az udvaron. A Tüzép-ár feléért szerezte, örülhetett a bank, hogy jó üzletkötője van. A vételárból Lacónak csak az ÁFA térült vissza. Hullámpalát a nyergesújfalui termelőtől hozatott. A faanyagot néhány éve egy német fakereskedőtől szerezte, egy komplett daruval fizette ki. Különféle vasszerkezetek, kötőelemek szintén régóta vártak a beépítésre – a nyolcvanas években kötélgyártó üzemet tervezett.

Az építőanyagok számbavétele és beérkezése közben kocsiszám hordta a földet; a jövendő épület alapját egyengette-töltötte fel. A nyáron indított nagyszabású építkezés színhelye az a szomszédos telek volt, amit egy esztendővel korábban vett meg a nagyfiának. Ezt nem terhelte a bank zálogcédulája.

1992 forró hónapjaiban Lacó egy kb. ezernyolcszáz négyzetméteres csarnok építésébe kezd, a falak három-négy embernyi magasságba nyúlnak. "Ebben illendően fogadhatod a megyebált" – méltattam a lenyűgöző méreteket. – "Ordenáré lennék, ha megmondanám, hova menjenek bálozni az urak. Tyúkól lesz ez. Látod, hogy mennyi itt a dologkerülő! Etetni kell őket valamiből."

Ilonka, a gazdaasszony nap mint nap tizennyolc-húsz emberre főz. Ha ennél is több a munkás és a kosztos vendég, kétszer terít és mosogat. Az alkalmi építőbrigádok sötétedésig falaznak, ácsolnak, hangoskodnak. Az egyik csapat az új épületen, a másik az istálló bővítésén dolgozik. A pálinkafőzetők és a fedeztetésre váró lovasgazdák elvegyülnek a forgatagban. A határban Lacó kamasz fiai bálázzák a szalmát. Mire elerednek az őszi esők, tető alá kerül a gépszínné varázsolt csarnok. Nem áznak már a kemény dolláron és túlfeszített munkával megváltott gépek. Csikordulva zárul be utánuk az irdatlan, szürke vaskapu. A külső vakolat karácsonyra készült el.

A kényszerpihenőre ítélt géppark hírére a szomszédos megyéből is jelentkeznek kváziföldbirtokosok. Lacót 100-200-500 hektáros területek szántására-vetésére kérik; az "újból", a jövő évi bevételből majd kifizetik a gázolajat és a munkadíjat. Ha lesz földjük és rajta termés. A megbízók többségének tulajdona ingatag. Majd csak az árverések után válik el, ki az egyedül törvényes birtokos. Lacó "hozomra" egyetlen munkát sem vállal el. Inkább a téesz szomszédos táblájára pocsékolja az üzemanyagot: hiszi, hogy az a föld úgyis az övé lesz, bár az új füzesabonyi elnök egy cseppet sem barátságosabb. Az anyósának, apósának visszamért járadékos föld megmunkálása pusztán gépei bejáratására elegendő. Mivel se pénzt, se földet nem hozott az 1992-es esztendő, most a bank is várjon, míg a fenti és lenti ígéretek teljesülnek.

Az amerikai bankár szapulta Lacót a balul sikerült hitelügylet miatt. Lám, lám, nem hallgatott rá, a befolyásos jó barátra! Meg kellett volna várnia, míg a világbank egyenesen a dormándi kispostára küldi el a pénzt. Másképp állna a szénája akkor is, ha tanácsára annak idején belép a kisgazdapártba. Bár Lacó ügyét a veszett fejsze nyeléhez hasonlítja, megpróbál segíteni. 1993 januárjában az amerikai fölajánlott baráti jobbján Lacó megjelenik a szakminisztériumban. A fogadó illetékesek úriemberek és megértők. Türelmesen magyarázgatják, hogyan és mint festenek új demokráciánkban a hatáskörök. Az urak is szomorkodnak, hogy nincs földtörvény, rendezetlenek a tulajdonviszonyok, késik a kárpótlás. Tudnak és értenek mindent, hát Lacó is értse meg, hogy a bank nem utasítható, mert a bank egy külön világ. Azért persze nem árt, ha ír egy kérvényt, ők készségesen tollbamondanák. És dolgozzon tovább, és ne veszítse el a reményt!

Útban hazafelé azért keresett fel, hogy elmesélje, mit végzett a minisztériumban. Percekig szótlanul ült velem szemben, majd akár egy vadember, elszelelt. Nem vitte rá a lélek, hogy fölidézze megaláztatásának pillanatait.

Ekkor már beteg volt, valami makacs influenza kerülgette. Legközelebb a februári földárverésen láttam, Dormándon. 1993 februárjában az új dormándi szövetkezet (élén a füzesabonyi téesz nyugdíjas elnökével) testületileg vett részt az árverésen. Lacó és nővére a maga kárpótlási jegyével iratkozott fel, a szövetkezet tagjai idegenek jegyeit is szorongatták, amiket bérleti ígérvényekért szereztek a jogos örökösöktől. Ők licitáltak az egyik legnagyobb, néhai, kuláknak minősített besenyőtelki família örökösének földjére is. Az árverésre bocsátott földek többsége a névérték feléért – aranykoronánként ötszáz forintért kelt el. Az ár csak akkor szökött magasra, amikor a Lacó tanyája melletti földet árverezték. Az ötszázról induló licitben Lacó és az új dormándi elnök csatázott. Amikor a licit ezerkétszáz forintnál tartott, Lacó átengedte a földet, mondván, hogy ennyi pénzért máshol kétszer akkora területhez juthat. Egy másik közeli terület licitjekor homályos formai okokra hivatkozva Lacó nővérét kizárták az árverésből. Lacó anyjának sem vehettek földet, mert hiába született és élt Dormándon, joga nincs itt a földre, hiszen jelenleg Besenyőtelken lakik.

Bár ezen a napon Lacó harminc-negyven hektárral lett gazdagabb, legszívesebben vasvillára szedte volna a kárpótlási hivatal tisztviselőit és a velük trafikáló hátramaradottakat. Udvarias mosollyal elköszönt és kiballagott a tanyára. Ebéd helyett fölhajtott fél liter teát, bevágódott egy traktorba, és órákra nyoma veszett.

A hónap végén megint Pesten volt; gondosan fogalmazott kérelmet vitt be az országos főhatósághoz, amelyben megóvta a dormándi árverést. Beadványára máig sem válaszoltak.

A dormándi liciten vett földbe árpát vetett, az új John Deere-rel egyik barátjának pusztaföldjén szántott, a fehér terepjárójával érkező amerikait "magyartanya"-nézőbe kísérte. Személyautóját eladta, hogy árából váltva-forgatós ekét, rendsodrót vegyen. Az orvoshoz és a patikába egy kis teherautóval vagy traktorral járt.

Besenyőtelken 1993 márciusában licitálhatott volna először. A két napig tartó földárverésen nővére képviselte. Az árverés második délutánján házvezetőnője, Ilonka unszolására ágyba bújt. Este nyolc óra lehetett, amikor nővére az árverésről készített jegyzetekkel meglátogatta. A konyhaasztalnál böngészték a határ térképét: száz-százhúsz hektárra nőtt ez idáig a Mlinkó család tulajdona. Lacó legjobban annak örült, hogy anyjából, a szegény dormándi vasutas lányából hajlott korára földbirtokos lett, pedig csak egy rongy házhelyet örökölt.

Aznap éjszaka az ügyeletes orvos kórházba szállíttatta. Menthetetlen, szólt a családnak a diagnózis, amikor a húsvét előtti hétvégén hazaengedték. A tanyán töltötte a szombat-vasárnapot. 1993. április 9-én, nagypéntek hajnalán a kórházban meghalt. Egy tűhegynyi rákos szövet hirtelen robbanása végzett vele. Hat nap múlva búcsúztatták Besenyőtelken, a dermesztő szélben gyászolók tömegétől feketéllett a temető. Repülőstársai tiszteletköröket rajzoltak az égre.

A tanyán azóta nincs zajos világ. Ilonka, a házvezetőnő elköltözött. Régi otthonában, egy Tisza-parti kisvárosban él. Nem álmodik Lacóról, és ez az álmoskönyv szerint azt jelenti, hogy néhai gazdája elégedett vele. Hétéves szolgálata alatt mindent megtett, amit tehetett.

A főzdében bérlő dolgozik, a lovakat eladták, a gépek többségét is. Ebből fizették ki az adósságokat. (A kintlevőségekkel mindenki elfelejtett jelentkezni.) Csak annyi gépet tartottak meg, ami a száznegyven hektáros Mlinkó-birtok megműveléséhez nélkülözhetetlen. Lacó nővére, Margit agrármérnök, ő szervezi Lacó feleségével, Erzsikével a gazdálkodást. Mindketten télben és kánikulában sokat tekernek oda-vissza a kerékpárúton, s ha szükséges, biciklivel mennek a határba is. A gazdaság központja 1994-ben a besenyőtelki Mlinkó-porta, Margit nem adta föl az üvegházas-fóliás kertészkedést sem. A legidősebb fiú agrárfőiskolára jár, és két öccsével együtt dolgozik a földeken – annyit, amennyit az iskola, a tanulás mellett lehetséges. A gyerekek, a két asszony és Lacó idős édesanyja magában nem győzné a teendőket, igénybe veszik a füzesabonyi termelőszövetkezet gépi szolgáltatását. (A dormándival és a besenyőtelkivel nem tudtak egyezségre jutni, a rokon gazdákkal való jó viszonyt nem szeretnék üzleti kapcsolattal megzavarni.) A termelés és az értékesítés biztonsága érdekében jó hírű termeltető céggel kötöttek szerződést. A gépekre felvett hitel dolgában nehezen boldogulnak. Reménykednek, hogy majd a bankkonszolidációs törvény enyhít fizetési gondjaikon. Vállalkozásuk célja, hogy kiegyensúlyozott, tervszerű és következetes munkával megőrizzék a tanya életképességét.

Erzsike reggel jön busszal Egerből, napközben tesz-vesz a megcsendesült tanyán. Megeteti a malacokat, a tyúkokat, a kongó istállóban a szalma közt tojásokat keres, s várja a mozgalmasabb vakációt. Még négy-öt év, és a legnagyobb fiú diplomás farmerként veheti át apai örökségét – Dormánd és Besenyőtelek határában.

(1994. november)