A tizennyolcadik századi jakobita felbuzdulás, különösen az 1745-ös rebellió, oly tárgyat kínált megtörtént vagy megtörténhető eseményeken alapuló regényes feldolgozásra, melynél nagyszerűbbre talán nem is eshetett volna választásunk. E polgárháborúra és nevezetes mozzanataira visszaemlékezvén, a ma élő nemzedék lelkében nem érződik keserűség, mely pedig oly gyakran kísérője a belviszálynak. A skót felföldiek, akikből Károly Edward hadának főereje verbuválódott, ősi és nemes lelkű nemzetséget alkottak, s szokásaik hadban s békében egyaránt sajátosak, maguk regénybe illően bátrak lévén, olyan jellemről tanúskodtak, melynek sarkalatos pontjai jobban illenek a költészethez, mint a való élet prózájához. Hercegük ifjú és vitéz volt, tűrte a fáradalmakat, és megvetette a veszélyt, gyalog vezette seregét a legkimerítőbb menetekben is, és három csatában győzött a reguláris erőkön - oly körülmények ezek, melyek méltán megragadták a képzeletet, s az ifjú és szenvedélyes lelkeket érthető módon odacsábították amaz ügy oldalára, melyben mindezek szövetségre léptek, noha a józan ész és a bölcsesség ellene szólott a vállalkozásnak.

A kalandos természetű Herceg, amint az jól tudott, azon történelmi személyiségek egyikének bizonyult, akiknek élete egy tündöklően fényes és soha vissza nem térő szakaszában felível, miként a meteor csillagpályája, mit az emberek rövidségéért s fénye ragyogásáért egyaránt csodálnak. Hosszú sötétség borította homályba a férfiú további életét, aki ifjúságában oly alkalmasnak mutatkozott nagyszerű vállalkozások vezetésére; és mi anélkül, hogy magunkra vennők a fájdalmas feladatot, hogy tovább kövessük élete útját, elmondhatjuk, hogy a boldogtalan Herceg későbbi tettei és viselt dolgai fájdalmas tanúvallomások egy megtört szívről, mely önnön gondolatai elől hitvány vigalmakba menekült.

Mindazonáltal hosszú idő telt el, míg Károly Edwardról kiderült, hogy ennyire elfajzott valódi önmagától, és talán addig is hosszú idő telt el, míg idáig jutott, mivel egy ideig még élvezte azt a ragyogást, mely vállalkozásának előrehaladtát s végét övezte. Azokat, kik úgy vélték, hogy későbbi viselkedésében érzéketlenséget tapasztalnak követőinek szenvedései iránt, párosulva a saját érdekeinek önző szem előtt tartásával, amit gyakorta róttak fel a Stuart-családnak, ami egyébiránt természetes következménye amaz eszményeknek, melyek szerint nevelkedtek, azaz, hogy isten kegyelméből való joguk van az uralkodásra; a többség elégedetlen és békétlen embereknek tartotta, akik csalatkozván kalandjuk kimenetelében, és egy hanyatló ügy omladékai alatt találván magukat, oly vádaskodásba kezdtek vezérük ellen, amire az nem szolgált rá. Valóban, ily gáncsoskodás semmiképpen sem volt gyakorinak mondható éppen azon hívei között, akiknek, ha igaz volt, amit felhoztak ellene, a legtöbb okuk lehetett a panaszra. Eme szerencsétlen sorsú urak többsége méltósággal tűrt, és vagy túlságosan is büszke volt, semhogy figyelemre méltassa a rossz bánásmódot, melyben Hercege részeltette, vagy eléggé megfontolt ahhoz, hogy tudatában legyen, panaszaira csekély rokonszenvet remélhet a világban. Még azt is hozzátehetjük, hogy a száműzött jakobiták - bármily magas rangú és jelentős személyiségek - többsége nem tartózkodott oly közelségben a Herceghez, hogy jellemének és magatartásának befolyása alá kerüljön, lett légyen az bölcsen mérsékelt avagy másmilyen.

Ezenközben a nagy jakobita összeesküvést, melynek az 1745-46-os felkelés csupán kicsiny része volt, és amelynek kitörését egy sokkalta nagyobb szabású terv kudarca siettette, ismét felelevenítették és újra szervezni kezdték az angliai jakobiták, akiknek erejét soha nem sikerült megtörni, mivel igen bölcsen sohasem állították csatasorba. 1745-46-ban a csekély eszközökkel elért meglepő hatás reményt ébresztett bennük jelentősebb sikerekre, melyek most elérhetőnek tetszettek, midőn a királyt el nem ismerő egész brit nemesség, ami - mint abban az időben vélték - egyet jelentett a földbirtokos nemesurak nagy többségével, fellépni készült, hogy bevégezze azt, amibe a Skót Felföld néhány törzsfője oly vitézül belevágott.

Valószínű, hogy az akkori jakobiták nem fontolták meg azt a körülményt, hogy a felkelés váratlan sikerének igen nagy részben éppen a vállalkozás szerény mérete volt az oka. Az a szokatlan gyorsaság, amellyel a felkelők meneteltek, az az egyedülállóan szilárd fegyelem, melyet sikerült megőrizniük, az az egység, mely egy ideig haditanácsaikat hevítette, jószerint mind csak számuk csekély voltának eredménye volt. Habár Károly Edward vereséget szenvedett, azok az urak, akik nem ismerték el a királyt, még sokáig koholták törvénytelen cselszövevényeiket, s mondtak felségáruló pohárköszöntőket, mígnem lassacskán lebírta őket az öregség. Felcseperedett egy másik nemzedék, mely már nem osztotta érzelmeiket; s végezetül a hűtlenség zsarátnoka, mely még sokáig parázslott, de sohasem izzították fel annyira, hogy lángra lobbanjon, teljesen kihunyt. Ám a politikai szenvedélyek annak arányában, ahogy fokozatosan elhaltak a közönséges vérmérsékletű emberek körében, úgy kezdték hatalmukba keríteni a felfűtött érzelemvilágú s zsenge értelmű személyeket, és ily módon vad tervek születtek, éppoly kétségbeesettek, mint amilyen kalandosak.

Egy ifjú skót nemesemberről például azt beszélték, odáig süllyedt, hogy azt tervezte, rajtaüt a St. James-palotán, és meggyilkolja a királyi családot. Míg az effajta átgondolatlan és kétségbeesett összeesküvések híre elterjedt ama néhány jakobita között, akik egyre csökönyösebben ragaszkodtak céljukhoz, nem is kétséges, hogy egyéb konspirációk is eljuthattak volna a nyílt robbanásig, ha Sir Robert Walpole politikája nem arrafelé hajlik, hogy inkább megelőzze vagy megakadályozza az összeesküvőket fondorlataikban, semminthogy mendemondákat terjesszen a veszedelemről, melyet éppen azért az emberek sokkal szélesebb körben elterjedtnek hittek volna, mint az valójában volt.

Mindössze egy ízben történt eltérés az ügyeknek ezen igen megfontolt és emberséges vezetésétől, és ez az eset is csak megerősíteni látszott az általános irányvonalat. Az 1745-ös felkelésben való részvételért halálra és jogfosztásra ítélt dr. Archibald Cameront, ama ünnepelt lochieli Donald Cameron fivérét, aki egy bajtársával a Loch Katherine-t környező vadonban bujdosott, egy csapat katona öt vagy hat esztendővel a cullodeni ütközet után foglyul ejtette. Abból, amennyit ügyéből a közvélemény tudomására hoztak, úgy tűnt, hogy oly körülmények is közrejátszanak, amelyek nagy rokonszenvet ébresztettek irányában, s melyek az ellene lefolytatott bírósági eljárást oly színben tüntették fel, mintha az a kormányzat részéről hidegvérű bosszú műve lenne; és az itt következő érvelést, melyet egy buzgó jakobita mondott el védelmében, dr. Johnson és más személyiségek is, akik joggal tarthatnak igényt a pártatlan névre, perdöntőnek fogadták el. Dr. Cameron sohasem fogott fegyvert, bár részt vett a lázadásban, orvosi tudományával megkülönböztetés nélkül szolgálta mindkét fél sebesültjeit. Skóciába való visszatértét kizárólag családi ügyeknek tulajdonították. Viselkedése a vádlottak padján illendő, határozott és tisztességtudó volt. Felesége három különböző alkalommal is II. György és családja lábaihoz vetette magát, de ridegen elutasították színük elől, és végül is férjével egy tömlöcbe zárták, ahol, úgy mondják, rideg szigorúsággal tartották rabságban.

Dr. Cameront végül is, alkalmazva a felségárulási törvény teljes szigorát, kivégezték, és halála a közvélemény szemében mindig is sötét folt lesz II. György emlékén, mert az ítéletet majd mindenki annak az alantas és személyes okokból fakadó gyűlöletnek tudta be, amit a király lochieli Donald Cameron, a halálraítélt hősies fivére iránt érzett.

Ám az igazság az, hogy akár politikai, akár egyéb okai voltak Archibald Cameron kivégzésének, az ítélet bizonyára igazolható lett volna, ha a király miniszterei, országos természetű okokra hivatkozva, másképp nem látják jónak. A szerencsétlen elítélt nemcsak saját ügyében utazott a Skót Felföldre, amint azt általában hitték; mégis úgy szólt a döntés, hogy meggondolatlanság lenne az angol minisztérium részéről közhírré tenni Archibald Cameron útjának valódi célját, melynek értelmében egy bizonyos tekintélyes pénzösszeg felől kellett kérdezősködnie, amit Franciaországból juttattak a száműzött család barátai kezéhez. Azonkívül megbízása volt arra is, hogy kapcsolatba lépjen a nagy hírű Clunyi M'Phersonnal, a Vourich klán főnökével, akit a Chevalier hagyott hátra Skóciában 1746-ban történt eltávoztakor, és aki tízesztendei üldöztetés és veszedelem közepette, egyik helyről a másikra bujkálva a Skót Felföldön, mindvégig szakadatlan fenntartotta a levelezést Charles és barátai között. Az, hogy dr. Cameronnak feladata lett volna támogatni ezt a törzsfőt a lázadás szétszórt zsarátnokainak összegyűjtésében, önmagában teljesen természetes, és tekintve politikai meggyőződését, semmi szín alatt sem sérti emlékét. De azt sem szükséges II. György rovására írni, hogy Archibald Cameronnak azt a sorsot kellett elszenvednie, amit a törvény azokra ró, akiket rajtakapnak megszegésén. Midőn elvesztette kockázatos játszmáját, dr. Cameron csak azt az árat fizette, amivel magának is számolnia kellett. A miniszterek mégis okosabbnak vélték inkább titokban tartani dr. Cameron újabb terveit, semminthogy szétkürtölvén azokat, felfedjék azt a csatornát, melyen át, mint az ma már közismert, értesültek Charles Edward valamennyi ármányáról. Mindazonáltal éppoly meggondolatlan, mint dicstelen cselekedet volt feláldozni a király jellemét a kormányzat politikájának. Mindkét ügy előnyös fordulatot vesz azonban, ha az ítélet után megkímélik dr. Cameron életét, és büntetését örökös száműzetésre korlátozzák.

Eme egymást követő, ismétlődő jakobita összeesküvések úgy röppentek fel és pattantak szét, mint vízbuborékok egy szökőkút sugarában; ám legalábbis egyet közülük a Chevalier elég fontosnak ítélt ahhoz, hogy arra késztesse, vállalva a kockázatot, bemerészkedjék a brit főváros veszedelmes falai közé. Mindez kiderül dr. King anekdotagyűjteményéből.

"1750. szeptembere - üzenetet kaptam Lady Primrose-tól, hogy tüstént látni óhajt. Amint megérkeztem, azonnal bevezetett öltözködőkamrájába, és bemutatott a ---nak (a Chevalier-nak, kétségkívül). Az is eléggé meghökkentett, hogy ott találtam, de amikor megismertetett az okokkal, melyek arra indították, hogy megkockáztasson egy angliai utazást ebben a kritikus helyzetben, még inkább elképedtem. Száműzött híveinek türelmetlensége kivihetetlen tervet fiadzott, s noha úgy, ahogyan neki előadták, kivihetőnek tűnt, igazában nem történt semmiféle előkészület, és semmi sem állott készen a megvalósításra. Hamarosan meggyőződött róla, hogy csak ámították, és ezért, mindössze ötnapos londoni tartózkodás után, visszatért arra a helyre, ahonnan érkezett." Dr. King 1750-ben ügybuzgó jakobita volt, amint az a Hercegnél ily körülmények között tett látogatásából kitűnik, valamint abból, hogy egyike volt a szerencsétlen sorsú Trónkövetelő választott levelezőtársainak is. Ő is, akárcsak más eszélyes és tisztán látó férfiak, lassacskán kezdte feladni a reményt, hogy az általa választott fél oldalán valaha is ráköszönt a jószerencse. Az ügy máskülönben eléggé veszedelmes is volt, hiszen az imént leírt rövid látogatás alkalmával is feltűnt dr. King egyik szolgájának, hogy az idegen menynyire hasonlít Károly herceghez, akit a mindenfelé elterjedt mellszobrokról ismert.

Az esetet, mely a Stuart-párt felbomlásához vezetett, dr. King saját szavaival ismertetjük: "Amikor Károly Edward Skóciában tartózkodott, volt egy metresze, akit Walkinshaw-nak hívtak, és akinek nővére abban az időben kulcsárnő volt a Leicester House-ban, és még ma is az. A Herceg néhány évvel azután, hogy kiszabadult a börtönből, és kiutasították Franciaországból, elküldött a leányzóért, aki hamarosan annyira hatalmába kerítette, hogy tudomással bírt valamennyi tervéről, és még legtitkosabb levelezésébe is bepillantást nyert. Amint ezt Angliában megtudták, mindama jelentős személyiségek, akik hozzá húztak, igen megrémültek. Úgy vélték, hogy ezt a némbert az angol miniszterek küldték a Herceg családja körébe, és tekintve nővére helyzetét, úgy tűnik, gyanújuknak volt is némi alapja; miért is egy urat Párizsba menesztettek, ahol a Herceg akkoriban tartózkodott, és ezt az urat utasították, ragaszkodjék ahhoz, hogy Walkinshaw kisasszony bizonyos időre vonuljon kolostorba. Ám a hölgy gavallérja kereken megtagadta, hogy teljesítse ezt a követelést; és noha Mr. M'Namarának, akit elküldtek hozzá, vele született tehetsége volt az ékesszólásra, s kiváló szellemi képességekkel rendelkezett, és igen nyomós érveket hozott fel, latba vetve a rábeszélés művészetének valamennyi fogását, hogy meggyőzze a Herceget, váljon el kedvesétől, sőt még odáig is elment, hogy instrukcióinak megfelelően tudtára adta, visszautasításának elkerülhetetlenül az lesz a következménye, hogy leghatalmasabb angliai barátai nyomban megszakítják vele a levelezést, azaz röviden, hogy pártja, mely napról napra növekszik, szét fog hullani, ő mindazonáltal hajthatatlan maradt, és M'Namara minden könyörgése és intelme hatástalannak bizonyult. M'Namara az előírt időnél néhány nappal tovább időzött Párizsban, és megkísérelte jobb belátásra bírni a Herceget; de minthogy úgy találta, makacsul ragaszkodik első válaszához, telve aggodalommal és méltatlankodással, távozott. Elmentében így szólt: »Mit véthetett az ön családja, felség, hogy ennyi századon át minden ága magára vonta a menny haragját?« Érdemes megjegyezni, hogy minden egyes találkozón, amit ez ügyben M'Namara és a Herceg tartottak, az utóbbi hangoztatta, hogy sem heves szenvedély, sem különösebb tisztelet nem fűzi őt Walkinshaw kisasszonyhoz, és hogy nem rendítené meg, ha a hölgy elkerülne a környezetéből, ám senki emberfiától nem hajlandó elfogadni magánéletére vonatkozó utasításokat. Alidon M'Namara visszatért Londonba, és beszámolt a Herceg válaszáról azoknak az uraknak, akiktől megbízatását kapta, valamennyiüket megdöbbentette és zavarba ejtette a hír. Mindazonáltal hamarosan eldöntötték, miként kell cselekedniük a jövőben, és elhatározták, hogy nem szolgálnak tovább olyan embert, akit nem lehet rábírni, hogy tulajdon javát szolgálja, és inkább dönti veszedelembe legjobb és leghűségesebb barátainak életét, semminthogy megváljon egy cédától, akit, amint azt maga is gyakran hangoztatta, sem nem szeret, sem nem becsül."

Ebből az anekdotából, mely lényegét tekintve kétségbevonhatatlanul igaz, teljesen nyilvánvaló Károly Edward természetének legfőbb hibája. Önnön fontosságának túlértékelése és a csökönyös ragaszkodás ahhoz, amit egyszer elhatározott - oly tulajdonságok ezek, melyek, ha merész kísérlete sikerrel jár, kevés reményt nyújtottak volna a nemzetnek arra nézve, hogy királya mentes lesz előjogainak imádatától, és nem fog önkényuralomra áhítozni, mint boldogtalan sorsú nagyatyja. Akkor is ékes példával igazolta, mennyire ez legfőbb jellemvonása, mikor semmiféle néven nevezendő, ésszerű ok nélkül egymaga akaratát szembefordította Franciaország érdekeivel, mely, hogy békét szerezzen, amire a királyságnak nagy szüksége volt, azzal kényszerült Anglia jóindulatát keresni, hogy kitiltotta Károlyt minden francia birtokról. Hiába próbálták a franciák kisebbíteni az e lépésből reájuk háramló gyalázatot azzal, hogy a leghízelgőbb ajánlatokat tették a Hercegnek abban reménykedve: ezzel arra késztethetik, szabad akaratából hagyja el a királyságot, és ezzel maga vágjon elébe annak a kénytelen választásnak, melynek, ha komolyan keresztül akarnák vinni, amint az valószínű volt, semminő eszközzel ellenállni nem tud. Ám Károly, feltüzelve öröklött csökönyösségének rossz szellemétől, inkább a hasztalan ellenállást választotta, semmint a tisztes megadást, és céltalan virtuskodásainak sorozatával arra kényszerítette a francia udvart, hogy lefogassa hajdani szövetségesét, és a Bastille-ban tartsa szigorú őrizet alatt, ahonnan később kitoloncolták francia területről, hasonló módon ahhoz, ahogy a fegyenceket szállítják úticéljuk felé.

Meggondolatlan és makacs természetének ismételt megnyilvánulásain kívül dr. King a Herceg jellemének olyan állítólagos hibáit is felsorolja, melyek kevéssé illenek magas születéséhez és magának igényelt méltóságához. Ez a szerző azt mondja róla, hogy fösvény volt, vagy legalábbis szűkmarkú, egészen az aljasságig, úgyhogy még akkor sem tett semmit azok szenvedésének enyhítésére, akik az ő balszerencsés kísérletében veszítették el vagyonukat, és őérette áldozták fel mindenüket, amikor pedig bőséges eszközök álltak rendelkezésére.^[1]

Némi gyanakvással kell azonban fogadnunk mindazt, amit dr. King mond erről a tárgyról, ugyanis nem szabad elfelejtenünk, hogy ő végül is elhagyta, ha épp el nem árulta a szerencsétlen Herceg zászlaját, s így nem olyan ember, aki képes lenne pártatlanul megítélni erényeit és hibáit. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy bár meglehet, keveset adott a száműzött Herceg, keveset is adhatott, különös tekintettel arra, mily sokáig dédelgette egy újabb skóciai hadi vállalkozás tervét, melyre hosszú ideig próbált elegendő pénzt felhalmozni.

Azt is el kell ismernünk, hogy Károly Edward helyzete nehéz volt. Sokakat kellett kielégítenie, akiknek, miután az ő ügyét védelmezve veszítették el mindenüket, ezenfelül még azt is látniuk kellett, mint hamvadnak el reményeik, melyeket már csaknem bizonyosságnak hittek; közülük néhányan talán követelőzőek is voltak folyamodványaikban és bizonyosan elégedetlenek sikertelenségükkel. A Chevalier magatartásának más elemei is tápot adhattak olyan vádaknak, hogy érzéketlen odaadó követőinek szenvedései iránt. Egyike volt ezeknek egy olyan eszmény, mely ugyan híján van minden nemeslelkűségnek, mégis minden bizonnyal azon eszmények egyike, melyek között az ifjú Herceg felcseperedett, s melyet talán szintén családjára jellemzőnek nevezhetünk, lévén hogy ennek tagjai valamennyien a szótlan engedelmesség magasztos elve szerint nevelkedtek. Ha a boldogtalan Herceg fenntartás nélkül hitt ama államférfiak tanításainak, akik ily elveket vallottak, amint azt egész viselkedése is mutatja, ez csakis ahhoz a rút, noha természetes következtetéshez vezethetett, hogy a király alattvalójának szolgálataiért, bármilyen romlásba is döntötték ezek az alattvalót, adósa semmiképpen sem lehet. Az ilyen mindössze azzal dicsekedhet, hogy megtette kötelességét; nincsen jogcíme nagyobb jutalmat követelni, mint amekkorát a Herceg kénye neki juttat, avagy, hogy uralkodóját adósának tartsa azokért a veszteségekért, melyeket ő hűsége folytán elszenvedett. A jakobita eszmények, mondhatni, szükségképp elvezettek az uralkodó ily rideg és önző gondolkodásmódjához; ám, noha magától értetődően sajnálkozunk a szorult helyzetben levő királyi személy állapota felett, mégsem bátorkodunk kétségbe vonni, hogy Károly leginkább arra használta ezt az eszményt, hogy elaltassa vele érzelmeit, látván követőinek nyomorúságát, amikor pedig, bár nem nagy mértékben, de rendelkezett az eszközökkel, hogy több vigaszt nyújtson nekik, mint tette. Életének története azután, hogy elhagyta Franciaországot, rövid és szomorú. Úgy tűnik, egy ideig még szilárdan hitt benne, hogy a gondviselés, amely oly sok veszedelmen átsegítette, még mindig tartogat számára valamely távoli alkalmat, mikor majd hatalma is lesz, hogy kivívja a születésének kijáró megbecsülést. De lehetőség lehetőség után múlt el, valóra váltatlan, és atyjának halála szolgáltatta végül is számára a döntő bizonyítékot, hogy ez esemény után valószínűleg Európa egyetlen jelentős hatalma sem fogja érdekeltté tenni magát vitás ügyében. Megtagadták, hogy elismerjék Anglia királyának, és végül, a maga részéről csökkentve igényét, már csak azt kérte, ismerjék el Walesi Hercegnek.

A megcsalatott becsvágy fullánkjai mellé a családi viszály is odadöfte a magáét; és, bármennyire is megalázó körülmény, mindenki elismeri, hogy Károly Edward, a vakmerő, a lovagias, a daliás, egy ősi és vitéz nemzetség vezére, melyből a Herceg halálával mintegy kipusztultak a regényes vonások, késői napjaira átengedte magát a részegeskedés lealjasító szenvedélyének, melybe a legsilányabb halandók szokták belefojtani csalódásaik és nyomorúságuk emlékeit. Ily körülmények között a boldogtalan Herceg elveszítette még ama leghűségesebb követőinek barátságát is, akik pedig a legodaadóbban szentelték magukat balsorsának, és néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, hitványabb emberekkel vette magát körül, mit sem törődve a jellemmel, amit többé már ő maga sem volt képes megőrizni.

A szerző értesüléseivel egybevágó tény, hogy ilyen kiváltságra teljesen alkalmatlan és méltatlan embereket is bevezettek a boldogtalan Herceg elé, bármiféle bemutatkozásra teljesen alkalmatlan percekben. Eme felhőkben hunyt ki végül is az a fáklya, mely egykor oly borzasztó fénnyel lobogott egész Britannia felett, és önnön hamvába hullt, csaknem elfeledve és csaknem észrevétlen.

Mialatt Károly Edward csalódott magányban fecsérelte életét, azoknak száma, akik megosztották vele balsorsát s a veszedelmeket, maroknyi hadastyánra zsugorodott, egy rég elregélt történet megmaradt hőseire. Skót olvasóim közül azok, akik már hatvan esztendőt számlálnak, bizonyára emlékeznek ifjúkoruk sok köztiszteletben álló ismerősére, akik, amint azt a bevett szólás finoman megfogalmazza, benne voltak a Negyvenötösben. Politikai nézeteik és terveik többé nem nyertek új híveket, és rémületet sem keltettek - azoknak pedig, akik magukénak vallották a nézeteket, többé nem kellett félniük a megtorlástól. A társadalom úgy tekintett a jakobitákra, mint olyan férfiakra, akik egyenes jellemüket azzal bizonyították, hogy feláldozták érdekeiket elveiknek; és jól nevelt úri társaságban kicsit bárdolatlannak tartották azt, aki megsértette érzelmeiket, vagy nevetségessé tette megalkuvásaikat, amiknek árán megpróbáltak a friss áramlat felszínén maradni. Efféle kibúvót talált magának például egy jómódú perthshire-i úr is, aki mikor újságokat olvastatott fel magának, a királyt és királynőt csak a kezdőbetűvel, k-val engedte említeni, mintha az egész szó kiejtése esetleg azt sejtethetné, hogy megbékült a Hannover-család bitorlásával. III. György hallván ez úr fent említett és egyéb szokásairól, meghagyta Perthshire parlamenti követének, hogy vigye el üdvözletét az állhatatos jakobitának - "azazhogy - mondta a nagyszerű agg király - nem Anglia királyának üdvözletét, hanem a Hannoveri Választófejedelemét, és mondja meg neki, milyen nagyra becsülöm, amiért ilyen állhatatos elveiben".

Azok, akik még emlékeznek ilyen öregekre, valószínűleg egyetértenek majd velem abban, hogy az idő előrehaladta, miközben mindüket elszólította a világból, egyben a régi erkölcsök egy különös és sajátságos vonását is eltüntette. Az a mód, ahogyan azt a régen elmúlt kort szerették, ahogy meséikben vissza-visszatérnek a józan ésszel vakmerőn dacoló véres csatákhoz, ahogy kegytárgyként imádtak hajtincseket, képeket, gyűrűket, pántlikákat és más emlékeket abból a korból, melyben mintegy továbbra is éltek, nem köznapi rajongásról tanúskodott; és bár politikai eszményeik - atyáink idejében - veszedelmessé tehették volna őket a jelen dinasztia számára, ma mégis úgy emlékezünk reájuk, hogy el sem tudjuk képzelni, élhet-e a föld kerekén olyan ember, aki náluk alkalmasabb lenne a jóságos és tiszteletre méltó nagyatya szerepére.

E dolgokról elmélkedvén fogott bele a szerző Redgauntlet című regényébe. De írás közben felmerült különféle körülmények arra késztették, hogy jelentősen megváltoztassa regénye eredeti tárgyát, s hogy a cselekményt egészen addig az időpontig kövesse, mikor Károly Edward, a Chevalier, noha napja lehanyatlott már, még mindig egy második próbálkozás tervét latolgatta, mely ugyan aligha kecsegtetett volna több sikerrel, mint az első, de amelyre mindazonáltal, mint láttuk, a szerencsétlen Herceg még egészen ezerhétszázötvenháromig reménnyel és bizakodással tekintett.

ELSŐ LEVÉL
Darsie Latimertől Alan Fairfordnak

Dumfries

Cur me exanimas querelis tuis?[2] Amúgy a magunk nyelvén: Miért süketítesz brekegéseddel? Még mindig fülemben cseng az a vigasztalan hang, mellyel búcsút vettél tőlem Noble House-nál,^[3] és felültél nyomorúságos gebédre, hogy visszatérjél jogászi robotodhoz. Mintha azt mondta volna: "Szerencsés fickó! Kedvedre kóborolhatsz hegyen, völgyön, utánavetheted magad bárminek, ami felkelti érdeklődésedet, s ha már nem vonz, nem űzöd tovább; míg nekem, ki idősebb vagyok, s különb nálad, a gyönyörű évszakban vissza kell mennem szűk kamrámba, dohos könyveimhez."

Ez volt értelme elmélkedésednek, mellyel búcsú-butélia vörös borunkat megszomorítottad, és így kell értelmeznem borongós búcsúszavaidat.

De miért kell ennek így lennie, Alan? Mi az ördögért nem ülsz most, e percben is velem szemben, itt e kényelmes George Innben, hol is lábad a kandallórácson nyugodnék, s jogászi homlokod ráncai kisimulván, orcád kivirulna, miként a tréfás gondolatok füzére elmédben? És mindenekfelett, most, mikor megtöltöm e poharat borral, miért nem tolhatom át neked a palackot e szókkal: "Fairford, a végén még lemaradsz!" Miért nem lehet mindez valóság, ha nem azért, mert Alan Fairford másként képzeli az igaz barátságot, mint Darsie Latimer, és nem akarja pénztárcáinkat is éppoly közösnek tartani, mint érzelmeinket?

Egyedül állok a világban; egyetlen gyámom óriási vagyon kilátásairól írogat nekem, amely majd, ha betöltöttem huszonötödik életévemet, enyém leend; jelenlegi jövedelmem, mint tudod, jóval meghaladja minden szükségletemet; és te, barátság árulója, te mégis megfosztasz engem az élvezettől, mit társaságod jelent, és inkább magad is bevallod, hogy erőszakot kell tenned vágyaidon, semminthogy bolyongásaim néhány arannyal többe kerüljenek! Pénztárcámat tiszteled ennyire, vagy saját büszkeségedet? Vajon nem képtelen és éppoly oktalan is ez aggályod, bármi legyen is forrása? Ami engem illet, mondom, van és mindig lesz annyim, amennyi több, mint elégséges kettőnknek is. A módszeres Samuel Griffith a londoni Ironmonger Lane-ről, akinek levelei annak rendje s módja szerint minden negyedévben pontosan megérkeznek, mint említettem, ez alkalommal huszonnegyedik születésnapomra megkettőzött járadékot küldött, valamint biztosított szokott kurta modorában, hogy az eljövendő években még ennek is kétszeresét fogja küldeni mindaddig, míg birtokba vehetem vagyonomat. Attól azonban, hogy Angliába utazzam, továbbra is tartózkodnom kell, míg be nem töltöm huszonötödik évemet; továbbá figyelmembe ajánlja, hogy egyelőre kerüljek bármiféle nyomozást a családomra vonatkozólag és így tovább.

Ha nem emlékeznék sűrű özvegyi fátyolba burkolózott anyámra, akinek csak akkor mosolyodott el az arca, szegénynek, ha rám pillantott, de akkor is csak haloványan és bánatosan, miként a nap, ha kipillant az áprilisi felhők mögül - mondom, ha szelíd anyai alakja és orcája nem tiltana meg minden afféle gyanút, azt kellene hinnem, hogy valami indiai tisztviselő vagy gazdag polgár fia vagyok, akinek nagyobb volt vagyona, mint becsülete, meg hozzá csipetnyit álszent is volt, s aki így titokban nevelteti és ilyen rejtelmes módon részesíti dús javából egyikét azoknak, akiknek létezéséért valamilyen okból szégyenkeznie kell. De mint már mondottam, eszembe jut anyám, és oly biztosan tudom, mint azt, hogy lelkem van, hogy a legparányibb szégyenfolt sem lehet semmi olyasmin, amihez neki is köze volt. Addig is gazdag vagyok és magányos, és vajon miért habozik az én barátom megosztani a gazdagságomat?

Nem te vagy-é egyetlen barátom? Nem szereztél-e jogot, hogy osztozkodjál vélem vagyonomban? Válaszolj nekem, Alan Fairford. Mikor anyám lakának magányából egyenest az Oskola nyüzsgésébe pottyantam; amikor kigúnyoltak, mert úgy beszéltem, mint az angolok, és megmosdattak a hóban, mert azt mondták, disznófülű déli vagyok, szász málé, aki nem érdemel mást, mint hogy meghempergessék a csatornában - merész szavakkal és még merészebb ökölcsapásokkal, ki kelt védelmemre? Nem más, mint Alan Fairford. Ki volt az, aki alaposan elnáspángolt, mikor az egyetlen fiú és az elkényeztetett kölyök dölyfével léptem be a kis köztársaságba? Nem más, mint Alan. Ki tanított meg ablakot zúzni, elsőnek lenni csetepatéinkban, kővel hajítani, föveget fogni?^[4] Megint csak Alan. Ha végül az intézet büszkesége és az Oskola utcai kalmárok réme lett belőlem, azt csakis a te pártfogásodnak köszönhetem; ha te nem vagy, én beértem volna azzal, hogy jámborul elmegyek a Cowgate Kapu alatt, ahelyett, hogy a tetején másszam át, és a Kittle Nine Stepst^[5] sohasem láttam volna Bareford's Parksnál közelebbről.

Te tanítottál meg, hogy egy ujjal se nyúljak a gyengékhez, de ököllel támadjak az erősekre; hogy ne fecsegjek arról, ami az iskolában történik; hogy igaz emberként álljak ki magamért, engedelmeskedjem a Pande manum[6] szigorú törvényének, és szisszenés nélkül tűrjem a körmösöket, mint aki eltökélte, hogy csak azért sem könnyít a lelkén. Egyszóval, mielőtt nem ismertelek, nem tudtam semmit.

Az egyetemen sem volt másképp. Megrögzött semmittevő voltam, ám a te példád és buzdításod szellemi erőfeszítésekre serkentett, és megmutatta nekem a szellemi élvezetekhez vezető utat. Történésszé tettél, metafizikussá (invita Minerva)...^[7] sőt, mi több - esküszöm! -, majdnem hogy ügyvédet csináltál belőlem, csakúgy, mint magadból.

Bizony, semmint hogy el kelljen válnom tőled, Alan, inkább végighallgattam egy unalmas szemesztert skót jogból - még unalmasabb volt, mint a polgári jog; és hogy mily nagyszerű eredménnyel, arra nem elegendő bizonyság-e jegyzetfüzetem, amely telve a professzorok és diáktársaim karikatúráival?

Kitartottam melletted fáradatlan...

- és az igazat megvallva, egyedül és csakis azért, hogy véled egy utat járhassak. De hát hiába minden, Alan. Szavamra mondom, azt hiszem, előbb lenne belőlem ama leleményes kereskedők egyike, akik a válaszfal külső oldalán búgócsigákat, labdákat, krikettütőket és tollaslabdát sóznak rá a kis tökfilkókra, mint a hosszú taláros gyülekezet tagja odabenn, aki nagyképű jogi sziporkákkal kápráztatja el a meglett vidéki nemesurakat.^[8] Ezt ne olvasd fel érdemdús atyádnak, Alan. Ő kedvel engem, jól tudom, szombat esténként; de alighanem úgy véli, a hét többi napjára léha cimbora vagyok. Azt gyanítom, ez a valódi oka annak, hogy nem akarsz velem jönni és bebarangolni kettesben a déli megyéket ebben a pompás időben. Azt is tudom, hogy jó atyád neheztel rám, amiért ilyen nyughatatlan vagyok, és elhagyom Edinburght még mielőtt a szemeszter véget ér; talán zsémbes is kicsit, egy szóval sem állítom, hogy azért, mert nem rendelkezem ősökkel, hanem azért, mert nem rendelkezem összeköttetésekkel. Olyan embernek tart, aki egyedül áll a világban, Alan - és ez így igaz, az is vagyok; és úgy tetszik, számára ez elegendő ok arra, hogy te ne kössed magad énhozzám, aki nem mondhatom el magamról, hogy én is a közös nyájba tartozom.

Ne hidd, hogy elfelejtettem, mivel tartozom neki, amiért megengedte négy teljes éven át az ő fedele alatt meghúznom magam; és ha sohasem szeretett szívből, igazán, akkor nem kevésbé, de még inkább lekötelezettje vagyok. Azért is haragszik, hogy nem akarok vagy nem tudok jogásszá lenni, és reád gondolva, vonakodásomat pessimi exempli-nek^[9] tartja, ahogy ő mondaná.

Ám felesleges attól tartania, hogy olyan állhatatos legényt, mint te, megingathat egy szélben hajladozó nádszál, amilyen én vagyok. Te csak szépen kételkedsz majd tovább Dirletonnal és rendre eloszlatod eme kételyeket Stewarttal,^[10] mígnem egyszer a pulpitus előtt fedett fővel elmondod szűzbeszédedet^[11] more solito,^[12] mígnem egyszer felesküszöl, hogy óvni fogod a jogászi testület szabadságjogait és privilégiumait, mígnem egyszer válladra borítják a fekete talárt, és éppúgy jogod lesz perbe fogni és védeni, mint e testület bármely tagjának. És akkor majd előállok én, Alan, méghozzá oly minőségben, amiről még atyád is el fogja ismerni, hogy meglehet, hasznosabb lesz számodra, mintha én is osztoztam volna véled jogi tanulmányaid sikeres befejezésében. Egyszóval, ha már ügyvéd nem lehetek, eltökéltem, hogy leszek kliens, vagyis az a személy, aki nélkül bármely per olyan unalmas lenne, mint egy feltételezett jogeset a példatárban. Igen, elhatároztam, hogy tőlem fogod kapni első honoráriumodat. Biztos vagyok benne, hogy az ember könnyűszerrel belekeveredhet egy perbe - csak épp kikászálódni belőle, az szokott néha kicsit bajos lenni; és tisztelt édesatyáddal mint meghatalmazottammal, veled, aki járatos vagy a jogban, mint jogi képviselőmmel és a nagytekintetű Samuel Griffith úrral, mint pénzügyi támogatómmal, néhány tárgyalás nem fogja kimeríteni türelmemet. Röviden, a bíróság elé akarok kerülni még azon az áron is, hogy elkövetek valami delictum-ot, vagy legalábbis quasi delictum-ot.^[13] Mint látod, nem minden ment veszendőbe, amit Erskine megírt és Wallace tanított.

Eddig sikerült a sok bolondozással elhessegetnem, mégis, Alan, valami bánt. Magányosság gyötör, és ez annál is lesújtóbb, mivel úgy tűnik, egyedül az én osztályrészem. Egy olyan országban, ahol mindenki ismeri minden vérrokonát legalább hatodíziglenig, én magányos lélek vagyok, hiszen csak egy szívet ismerek, mely együtt dobog az enyémmel. Ha dolgozni kényszerülnék kenyeremért, azt hiszem, kevésbé érezném a szűkölködésnek ezt a különös nemét. A mester és a szolga közötti szükséges érintkezés legalább kapocs lenne, amely nemem többi tagjához fűz; míg így függetlenségem mintha csak még inkább fokozná helyzetem különlegességét. Úgy élek a világban, mint egy idegen, aki belép egy zsúfolt kávéházba, a pincértől megrendeli a frissítőt, amire kedve támadt, kifizeti a számlát, s mire a pincér ajkáról elröppen a "Köszönöm, uram", már senki sem emlékszik rá.

Tudom, hogy jó atyád erre azt mondaná, "hálátlan vagyok a gondviselésnek adományaiért", és nekem szögezné a kérdést, vajon mit éreznék, ha ahelyett, hogy könnyedén kifizethetem számláimat, könyörgéssel kellene kiengesztelnem a haragvó fogadóst, amiért nem tudom kifizetni azt, amit elfogyasztottam. Nem tudom; bár e nagyon is ésszerű gondolat bennem is felmerült, és magam is elismerem, hogy évi négyszáz a zsebben, közeli kilátások nyolcszázra, és csak az ég tudja, hány ezerre a jövőben, igen csinos és kellemetes dolog, mégis készséggel odaadnám a felét, csakhogy atyádat atyámnak nevezhessem, szapulna bár léhaságomért a napnak minden órájában, s hogy téged fivéremnek mondhassalak, lennél bár olyan testvér, akinek érdemei az én érdemeimet mégoly mély árnyékba borítanák.

Gyakorta felötlött bennem az a halovány, ám mégsem teljesen valószínűtlen hit, hogy atyád némiképp többet tud születésemről és körülményeimről, mint amennyit közölni óhajt; oly elképzelhetetlen, hogy amikor hatesztendős koromban itthagytak Edinburghben, ne adtak volna velem az öreg M---nak,^[14] az Oskola tanárának a szállásomért járó rendszeres fizetségen kívül valamiféle egyéb ajánlást is. Az ezt megelőző időkből, mint azt már sokszor elmondtam neked, csak anyám határtalan jóságára és türelmére, valamint saját zsarnoki szeszélyeimre emlékszem. Még ma is emlékszem, milyen keserűen sóhajtott, mennyire hiábavalóan küszködött, hogy lecsillapítson, mialatt én minden despotai erőmet összeszedve ordítottam, mint tíz bikaborjú valamiért, amit lehetetlen volt előteremteni. Ma már halott ez a drága, önfeláldozó anya! Emlékszem a szomorú arcokra... az elsötétített szobákra... a fekete leplekre... hogy milyen titokzatos volt számomra a halottaskocsi, a gyásznép sok hintója, és hogy milyen nehezen értettem csak meg, hogy mindez összefügg anyám eltűnésével. Nem hiszem, hogy ez előtt az esemény előtt lett volna bármiféle elképzelésem a halálról, vagy hogy egyáltalán hallottam volna minden életek eme végső beteljesedéséről. Első találkozásom véle megfosztott egyetlen hozzátartozómtól.

Egy megjelenésével tiszteletet parancsoló papi személy, egyetlen látogatónk, lett vezetőm és útitársam egy meglehetősen hosszú utazás során, és egy másik koros úr gondjaira bízatva, aki az előző úr helyét elfoglalta, nem tudom, hogyan és miként, megérkeztem Skóciába; - ez minden, amire visszaemlékszem.

Pusztán azért mondtam el most újra ezt a kurta történetet, mint ahogy megtettem már százszor is, mert valami értelmet próbálok kihámozni belőle. Tűzd hát te is beretvaéles, jogászi elméd elé ugyane feladatot; hüvelyezd ki történetemet, mintha valamely nehézfejű, taplóagyú kliensed kelekótya vallomásából próbálnád összeállítani a tényállást, és nem Apollóm - quid tibi cum lyra[15] -, hanem Lord Stairem^[16] lesz. Közben kiírtam magamból melankóliámat, borúm szellemét, pusztán csak azzal, hogy téged untattalak véle; most tehát Deres Robinnal fogok társalogni egy félórát istállójában - már megismer a zsivány, és nyihog, ha csak átlépem az istálló küszöbét.

Az a fekete, amelynek nyergébe tegnap reggel felszálltál, remek igáslónak ígérkezik; Sammel és a málhával is éppoly könnyedén poroszkált, mint veled és jogi tudományod terhével. Sam megígérte, hogy megkomolyodik, és eddig még tartja a szavát. Kurta bizonyítás, mondanád te. A korábbi balfogásokért a rossz társaságot okolja - azt hiszem, a cimborák között a béristállóban túl nagy volt a csábítás. Tagadja, hogy valaha is rosszul bánt volna a lóval - azt mondja, hogy annál ő sokkal jobban vágyott a saját vacsorájára. Ebben hiszek is neki, mivel Deres Robin bordái és irhája semmi jelét nem mutatják az ellenkezőjének. Ám mivelhogy azokban a fogadókban sem szentekkel fog találkozni, amelyekbe betérünk, és mivel a zab néha olyan gyorsan változik sörré, mint maga Árpa Jankó, majd rajta tartom a szemem Sam úrfin. Ostoba bugris! Ha nem élt volna vissza jó szívemmel, talán elcsevegtem volna vele, hogy be ne rozsdásodjon a nyelvem; míg most nem engedhetem közelembe.

Emlékszel, mit mondott erről nekem Mr. Fairford? Nem illik az én atyám fiához, hogy ilyen modorban beszélgessen Sam apjának fiával. Megkérdeztelek, hogy vajon mit tudhat atyád az én atyámról, és te azt válaszoltad, hogy szerinted "ugyanannyit, amennyit Sam apjáról - így szokás mondani". Ez engem nem egészen elégített ki, ámbátor biztosan nem tudnám megmondani, miért. De lám, újra visszakanyarodtam erre a meddő és kimerített tárgyra. Ne félj, hogy ismét visszatérek a találgatások kitaposott, ám mégis úttalan mezejére. Nem ismerek haszontalanabb, hitványabb és megvetendőbb dolgot, mint hogy az ember reménytelen sirámait egyre csak barátainak fülébe keseregje.

Kész vagyok ígéretet tenni, hogy leveleim éppoly szórakoztatóak lesznek, mint amilyen rendszeresek és tartalmasak, ahogy azt feltettem magamban. Egy tekintetben előnyösebb helyzetben vagyunk, mint a régi jóbarátok bármelyike. Sem Dávid és Jonathan, sem Oresztész és Püladész, sem pedig Damón és Püthiasz - noha éppen ez utóbbi kettő nagyon is szívesen látott volna egy postán továbbított levelet - sohasem leveleztek, mert valószínűleg nem tudtak írni, és egészen bizonyosan nem állott rendelkezésükre a posta, és kézjegyükkel sem láthatták el küldeményeiket, hogy így repítsék egymáshoz áradó érzelmeiket; míg a te leveled, amit az agg főrendiházi tagtól kaptál, oly óvatosan kezeltetett, s oly nagy elővigyázattal nyittatott fel, hogy újból visszaküldheted nekem, és eszközül szolgálhat számunkra, hogy elkerülhessük őfelsége postáját tervezett utazásom egész tartamára.^[17]

Micsoda leveleket kell majd neked írnom, Alan, Isten segedelmével, beszámolva mindama szép és ritka dolgokról, miket ábrándjaim nyomában kószálva sikerül felszedegetnem! Csak azt kötöm ki, hogy ne juttasd el beszámolóimat a Scots Magazine-hez; mert bár amúgy félvállról dicsérni szoktad a szépirodalom könnyedebb nemeiben a jog súlyosabb tudományának rovására megnyilatkozó képességeimet, még nem vagyok elég merész ahhoz, hogy belépjek ama kapun, melyet a nagy tudású Ruddiman a múzsák gyertyahordozóinak oly szívélyesen megnyitott.

Vale sis memor mei.[18]

D. L.

P. S. - Irányítsd leveleid az itteni postahivatalba. Majd meghagyom, hogy küldjék utánam őket, bármerre járnék is.

MÁSODIK LEVÉL
Alan Fairfordtól Darsie Latimernek

Negatur,^[19] szeretett Darsie-m, van hozzá elegendő eszed és tudományod, hogy megértsed a tagadó szót. Tagadom következtetésedet. A premisszákat elfogadom, nevezetesen azt, hogy mikor felszálltam arra a nyomorúságos gebére, olyan hangot hallathattam, ami esetleg sóhajnak tűnhetett, noha én azt hittem, elsikkad észrevétlen annak a kehes ménnek prüszkölése és morgása közepette, mely paripa egyébiránt páratlan panaszainak bőségében, kivéve ama szegényembernek híres lovát, amelyik

felfordult Dundee-nél.^[20]

De higgy nekem, Darsie, az a sóhaj, mely ajkamat elhagyta, neked szólt inkább, semmint magamnak, s nem paripád tüzesebb természetére vonatkozott, sem pedig arra, hogy nálam bővebben rendelkezel az utazáshoz szükséges eszközökkel. Boldogan poroszkáltam volna veled néhány napig, és biztos lehetsz, nem haboztam volna megvámolni tömöttebb erszényedet közös költségeink fedezésére. De mint tudod, atyám szerint minden óra, mit jogi tanulmányaimtól vonok el, egy lépés lefelé a lejtőn; és én sokkal tartozom neki értem való aggódásáért, bár néha kissé terhemre van. Például:

Hazaérkezvén Brown's Square-i lakásunkba, kiderült, hogy ugyanaznap este az öregúr is megtért, mivel, úgy látszik, türelmetlen volt, és egyetlen éjszakát sem akart házi isteneink oltalmán kívül tölteni. Miután megtudtam ezt Jamestől, akinek ez okból eléggé gondterhelt volt az ábrázata, egy felvidéki gyaloghintó-vivővel elküldtem Bucephalusomat a béristállóba, s magam nagy hirtelen belopakodtam odúmba, amilyen csendben csak lehetett, ahol jogszabálygyűjteményünk kódexének némely félig megrágott s félig megemésztett tételén kezdtem kérődzni. Nem sokáig ültem, amikor atyám arca jelent meg a kémlelőn a félig nyitott ajtóban, de látván foglalatosságomat, vissza is húzódott egy fojtott khmm!-öt hallatva, mely mintha némi kételyt fejezett volna ki igyekezetem komoly voltát illetően. Ha így volt, nem hibáztathatom érte atyámat; ugyanis a reád való emlékezés olyannyira lekötötte elmémet, mialatt olvastam, hogy noha Stair hevert előttem, és jóllehet hármat-négyet lapoztam is, őlordsága világos és szabatos stílusának értelme teljesen homályos maradt előttem, és keserűen kellett belátnom, hogy fáradozásom hiábavaló volt.

Még be sem hozhattam lemaradásomat, mikor James jelent meg, hogy elszólítson szerény estebédünkhöz - retek, sajt és egy palack ósör; de csak két tányér hozzá, s a figyelmes James Wilkinson ez alkalommal nem hozott széket Mr. Darsie-nak. A fent említett James megnyúlt ábrázatával, simára fésült hajával és bőrszíjjal font hosszú varkocsával atyám széke mögött állt, mint rendesen, olyan egyenes derékkal, akár a bábszínház kapujába őrnek kiállított fababa. - Lemehetsz, James - mondta atyám; és Wilkinson eltávozott. "Most vajon mi következik?" - gondoltam, mert láttam, hogy elborul az atyai homlok.

Csizmámra esett első haragvó pillantása, aztán felmordult és megkérdezte, merre lovagoltam? Arra számított, válaszom az lesz, hogy "semerre", és akkor rám támadhatott volna szokott gúnyos modorában, s elélcelődött volna azon, hogy húsz shillinges lábbeliben járok sétifikálni. De én higgadtan azt feleltem, hogy ellovagoltam Noble House-ba ebédelni. Erre rákezdte (tudod, hogy szokta), mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy Jerikóban ebédeltem, és minthogy nyugodtan tovább majszoltam retkemet, mintha észre sem vettem volna megdöbbenését, egyre bőszebb hangra gerjedt.

- Szóval Noble House-ba lovagolt az ifiúr! És mit méltóztatott csinálni Noble House-ban? Megfeledkezett talán az ifiúr arról, hogy joghallgató? Hogy hamarosan vizsgát kell tennie skót jogból? Hogy most idejének minden perce többet ér, mint máskor az órák? És a fiatalúrnak annyi a ráérő ideje, hogy kilovagol Noble House-ba? És órák hosszat rá se néz a könyveire? Még ha csak egy séta lett volna a mezőn, vagy egy játszma golf... no de Noble House?

- Addig kísértem Darsie Latimert, hogy megnézzem, mint vág neki az útnak.

- Darsie Latimert? - válaszolta megenyhült hangon. - Khmm! Nos, nem hibáztatlak, amiért szíves voltál Darsie Latimerhez; de éppúgy megtette volna, ha csak a vámsorompóig sétálsz vele, és ott búcsúztok el. Megtakaríthattad volna a ló bérét... és az ebéd árát is.

- Azt Latimer fizette - feleltem, gondolván, hogy ezzel enyhítem vétkemet; de bölcsebb lett volna nem is említenem.

- A számlát? - kérdezte atyám. - Te másokkal fizetteted ki a számládat? Senki át ne lépje a fogadó küszöbét, ha nem tudja állni a költségeit.

- Elismerem, hogy ez a szabály - feleltem -, de most búcsúpoharat köszöntöttünk Darsie-val, és úgy vélem, hogy ez a doch an dorroch kivétele alá esik.

- Ravasznak képzeled magad - mondta atyám, és csaknem mosolygott, engedvén, hogy a mosoly nagyobb mértékben aranyozza be ünnepélyes vonásait, mint eladdig bármikor -, de felteszem, hogy azért nem állva költöttétek el ebédeteket, mint a zsidók az ő húsvétjukkor? Mivel egyszer Cupar-Agnus városatyái előtt ez ügyben, mikor Luckie Sipson tehene a kapuban hűsölve kiitta Luckie Jamieson sörét, az a határozat hozatott, hogy Luckie Sipson semmiféle kártérítést nem tartozik fizetni, mert a tehénke nem ült le az iváshoz; mely körülmények kimerítik a doch an dorroch fogalmát, amit nem szabad felszámítani. Nos, tisztelt uram! Ehhez mit méltóztatik szólni (fieri)[21] ügyvédséged? Exceptio firmat regulam.[22] No de, töltsd meg poharad, Alan; nem neheztelek, amiért ilyen figyelmet tanúsítottál Darsie Latimer irányában, aki valóban derék ifjú ebben a mai világban; és mivel iskolái befejezése óta fedelem alatt lakott, igazán nem nagy eset ily csekély dologban lekötelezettjévé válni.

Látván, hogy atyám aggodalmait sokban enyhítette annak tudata, hogy a jogászi okfejtésben felettem áll, bocsánatát inkább kegyének tulajdonítottam, semmint igazamnak; és csak annyit válaszoltam, unalmasabb lesz az esténk most, hogy te nem vagy velünk. Pontosan idézem atyám válaszszavait. Oly jól ismered őt, hogy nem fognak sérteni; és annak is tudatában vagy, hogy a jó öreg szavaiban aggályos pontosság és szertartásosság keveredik éles szemű megfigyeléseivel, valamint józan, gyakorlatias eszével.

- Nagyon igaz - mondta -, Darsie kellemes társaság volt; bár túlságosan bohó, túl bohókás, Alan, és kicsit hebehurgya... Erről jut eszembe, hogy mostantól Wilkinsonnak majd angol pintes palackokba kell fejtenie a sörünket, mert sok nekünk kettőnknek egy kvart minden áldott este az ő segítsége nélkül... Mint mondottam, Darsie dévaj legény és kicsit kelekótya. Kívánom, hogy boldoguljon az életben; noha kevés benne a kitartás.

Megvetem az olyan embert, aki nem áll ki távol levő barátjáért, Darsie, ezért némiképp többet is mondtam védelmedben, mint azt lelkiismeretem parancsolta; de az, hogy megszöktél jogi tanulmányaid elől, atyám becsülésében túlságosan is mélyre helyezett.

- Állhatatlan, miként a víz, nem fog jeleskedni semmiben - mondta atyám -, vagy ahogy a Vulgata mondja: Effusa est sicut aqua - non crescat. Táncosházakba jár, és regényeket olvas - sat est.^[23]

Megpróbáltam elhárítani eme vádakat, megjegyezvén, hogy a táncosházak látogatása mindössze egyetlen estére érvényes a La Pique báljára; a regények olvasása pedig (már ami az eltévelyedés notórius voltát illeti, Darsie) csupán a Tom Jones valamelyik kötetére.

- De akkor estétől reggelig táncolt - felelte atyám -, és végigolvasta azt a mihaszna fércművet, amiért a szerzője legalább húsz korbácsot érdemelt volna. Mindig azt bújta.

Ezután arra céloztam, hogy most valószínűleg oly mértékben meggyarapodott vagyonod, hogy felhagysz a jog további tanulmányozásával, és ezért úgy vélheted, van némi jogcímed a mulatozásra. Mind közül ez volt atyám számára legnehezebben emészthető érvem.

- Ha nem leli mulatságát a jogban - mondta atyám epésen -, akkor csak annál rosszabb neki. Ha amiatt nincs is szüksége a jogra, hogy megtanulja belőle, miként tegyen szert vagyonra, avégett viszont annál inkább, hogy megtanulja, miként kell megtartani a vagyont, és méltóbb is lenne hozzá, ha ezt tanulmányozná, ahelyett, hogy az országot járja, mint valami csavargó, maga se tudja, mi cél felé, milyen látványra lesve, és ebédre invitál magafajta bolondokat a Noble House-nál. - (Haragvó pillantás szegény magamra.) - Noble House! - ismételte újra emelt hangon és gúnyosan, mintha már magában a névben is lenne valami reá nézve sértő, bár bátorkodom megjegyezni, bármely más helyen költötted volna el féktelen tékozlásodban azt az öt shillinget, az éppoly kárhozatos lett volna szemében. Észben tartva feltevésedet, miszerint atyám többet tud való helyzetedről, semmint alkalmatosnak tartaná említést tenni felőle, úgy véltem, megkockáztathatnék egy tapogatózó megjegyzést.

- Nem értem - mondtam -, mi haszna származhatnék a skót jogból egy olyan ifjú úriembernek, akinek a birtoka a jelek szerint Angliában fekszik. - Azt hittem, hogy atyám menten megüt.

- Túl akarsz járni az eszemen, fiatalúr, per ambages,^[24] ahogy Pest tanácsos mondja? Mi közöd neked ahhoz, hogy hol fekszik Darsie Latimer birtoka, vagy hogy van-e neki birtoka egyáltalában? És mi kára származhat a skót jogból, még ha annyit is tudna belőle, mint Stair vagy Bankton? Vagy jogrendszerünk alapja talán nem az ősi római birodalom törvénykönyve, melyet még akkor alkottak, mikor Róma oly felette igen híres volt alkotmányáról, fiatalúr, és állambölcseletéről? Eridj az ágyadba, fiatalúr, Noble House-ba tett kiruccanásod után, és azon légy, hogy égjen lámpásod, és előtted legyen a könyv, még mielőtt előkandikál a nap. Ars longa, vita brevis[25] - ha nem lenne bűn a jog isteni tudományát a művészet alantas nevével illetni.

Égett is lámpásom, drága Darsie barátom, másnap reggel, noha tulajdonosa vállalva a kockázatot, hogy a ház ura netán meglátogatja, meleg ágyában feküdt, bízva, hogy a mécs pislákolása talán elfogadtatik virrasztása elégséges bizonyítékául, további vizsgálódás nélkül is. Távozásod harmadnapján, ma is csak kevéssé javult a helyzet, mert bár ég a lámpás vackomban, és bár Voetnak a Pandekták-ról írott bölcsességei kiterítve előttem, én csak írótáblámul használom, melyen az árkuspapírnyi oktalanságot lefirkantom Darsie Latimernek, és valószínű, hogy a könyv puszta közelsége kevéssé fogja előbbre vinni tanulmányaimat.

És most hallani vélem, hogy tettető, képmutató gazfickónak nevezel, aki bár gyanakvás és szigor ilyetén rendjében élek, mellyel atyám engem kormányozni óhajt, mégis azt színlelem, hogy nem irigyellek szabadságodért és függetlenségedért.

Latimer, az igazat fogom mondani neked. Kívánom, bárcsak atyám kicsivel több teret engedne szabad akaratomnak, mert örömmel tennék kedve szerint ennen jószántamból is. Kicsivel több szabad idő és kicsivel több pénz, hogy kiélvezhessem szabadságom, bizony, nem ártana az én koromban és helyzetemben; és megvallom, bosszantó látnom annyi mást, ki vélem egy cipőben jár, szárnyalni a szabadság egén, míg én itt ülök, mint ketrecbe zárt madár, mindig ugyanazt az egyhangú nótát fújva napkeltétől napnyugtáig, nem is említve megannyi prédikáció hallgatását, mely mind óva int a restségtől, mintha bizony a vigalom helyeit látogatnám s lelném bennük élvezetem! Mindazonáltal szívem legmélyén nem tehetek neki szemrehányást sem szigora indítékáért, sem pedig tárgyáért. Mivel indítéka nem is lehet más, mint atyámnak szellemi gyarapodásom miatt érzett odaadó, fáradhatatlan, szerető és buzgó aggódása, valamint az a dicséretes tisztelet, amit ama pálya becsülete iránt érez, melyre engem szánt.

Mivel nincsenek közeli rokonaink, a minket egymáshoz fűző kötelék a szokottnál is szorosabb, noha már önmagában is egyike a legerősebbeknek, mit a természet fonhat. Én vagyok és mindig is én voltam egyetlen tárgya atyám buzgó reményeinek, valamint még buzgóbb és engem teljesen gúzsba kötő aggodalmainak; miféle jogcímem lehetne tehát a panaszra, noha egyszer s másszor eme reményei és aggodalmai arra indítják, hogy magára vállalja minden lépésem ellenőrzésének fáradságos és percnyi szünetet sem engedő feladatát. Emellett azt sem szabad elfelejtenem, Darsie, és én nem is feledkezem meg róla, hogy atyám különböző, nagy fontosságú pillanatokban megmutatta, tud elnéző is lenni, nemcsak szigorú. Elhagynia régi luckenboothi otthonát olyan volt számára, mintha lelkétől kellett volna megválnia; mégis mikor dr. R--- épp csak célzott rá, hogy ennek az új negyednek a levegője kedvezőbb hatással lenne egészségemre, akkoriban ugyanis a túlságosan gyors növekedés következményeit kellett megszenvednem, ő azon nyomban felcserélte a Midlothian szívéhez közel eső régi, szeretett lakát azoknak az új komfortos házaknak egyikére, melyeket nemrégiben hozott divatba az új ízlés. Hivatkozhatom arra a felbecsülhetetlen kegyre is, amiben azáltal részeltetett, hogy téged házába fogadott, amikor te különben arra a kellemetlen választásra kényszerültél volna, hogy felnőtt ifjú létedre továbbra is csak gyermekek társaságában tartózkodjál.^[26] Ez olyannyira ellenkezett atyám elveivel az elzárkózottságról, a takarékosságról, valamint erkölcseim és buzgalmam megóvásáról vallott elveivel - mely utóbbi célt egyébként úgy óhajtotta elérni, hogy távol tartott más fiatalemberek társaságától -, hogy szavamra mondom, még ma is meglepődöm, miként lehettem annyira orcátlan, hogy megkérjem rá, és ő hogyan egyezhetett bele.

Most pedig, ami féltő gondoskodásának tárgyát illeti... Ne nevess és ne vesd az égre a karod, jó Darsie-m; de szavamra mondom, én szeretem a pályát, melyre oktatnak, és komolyan végzem előzetes tanulmányaimat. Hivatásomnak vallom a jogot - különleges és, mondhatnám, eretnek módon vallom hivatásomnak; mert bár nekem nem részem az a megtisztelés, hogy a nagy családok valamelyikéhez tartozzam, akik, miként Franciaországban, itt Skóciában is a taláros nemességet alkotják, és akik, legalábbis minálunk, éppoly magasan, de inkább magasabban hordják fejüket, mint a kard nemessége - ugyanis az előbbiek közül többen származnak "Egyiptom elsőszülöttei" közül -, mégis azzal büszkélkedhetem, hogy nagyatyám, aki, bátran állíthatom, kiváló férfiú volt, abban a kitüntetésben részesült, hogy Birlehegroat ősi városának nagytiszteletű jegyzőjeként odaírhatta nevét egy nyílt levél alá, mely keserű hangon tiltakozott az unió ellen; és nem alaptalan - mondjam azt, remélni, vagy inkább azt, gyanítani? -, hogy talán természetes fia volt az akkori Fairford lord hasonnevű édes unokatestvérének, aki az időben már régóta az alacsonyabb rangú bárók közé számított. Nos, atyám már egy fokkal feljebb hágott a jogi pályán, hiszen, amint azt te éppoly jól tudod, mint jómagam, kiváló és köztiszteletben álló, keresett fiskális, én pedig feltettem, hogy még egy lépcsővel magasabbra lépek, és a tisztelet övezte bírói talárt fogom viselni, melyről néha úgy vélik, hogy az irgalomhoz hasonlóan a bűnök sokaságát takargatja. Mivel ilyen magasra emelkedtünk, nekem nincsen más választásom, mint felfelé kapaszkodnom, vagy pediglen lezuhannom, nyakamat kockáztatva ezzel. Ezenképpen beletörődöm végzetembe, és míg te hegycsúcsokról távoli tavakra és öblökre tekintesz, én de apicibus juris,^[27] bíbor és karmazsinvörös talárokról, meg a hozzá járuló, fizetséggel dúsan bélelt csinos kalpagról mélázva vigasztalom magam.

Mosolyogsz, Darsie, more tudo,^[28] és bizonyára azt mondod, nem sokat ér ily közönséges álmokkal áltatni magunkat, mivel a te álmaid éppen ellenkezőleg, magasztosak és hősiek, és csak annyira hasonlítanak az enyéimhez, mint egy bíbor kelmével borított és jegyzőkönyvek garmadájával megrakott padhoz egy barbár gyöngy- és aranydíszektől görcsös, vad pompájú trónus. Voltaképp mire vágysz, Darsie? - Sua quemque trahit voluptas.^[29] Az én dédelgetett vágyálmaim, ha mégoly alaptalannak tűnnek is e pillanatban, könnyebben megvalósíthatóak, mint az ég tudja csak, micsoda, amire te áhítozol. Mi is atyám szavajárása? "Kívánj magadnak aranyköntöst, és akkor legalább az ujját bizton megkapod." Én is így teszek; de te mit kívánsz magadnak? Vajmi csekély az esélye annak, hogy a rejtély, mint te nevezed, amely születésed s származásod felhőzi, eloszolván, valami kimondhatatlanul és felfoghatatlanul tündöklő dolgot fog feltárni; méghozzá anélkül, hogy neked a legkisebb fáradságodba vagy megerőltetésedbe is kerülne, hanem pusztán Fortuna kegye folytán. Tudom, milyen büszke és makacs a szíved, és őszintén óhajtom, bárcsak több ütleget köszönhetnél nekem, mint amennyit hálásan elismersz. Akkor bizonyára kivertem volna belőled ezeket a kelekótya ábrándozásokat, és most nem képzelnéd magad valamely romantikus történet hősének, s a derék Griffitht, e tisztes polgárembert és kalmárt, aki évnegyedenkénti leveleire sohasem bíz többet a legszükségesebbnél, nem tennéd hiú képzelgésedben valamiféle bölcs Alcandernek, vagy nagy tudományú Alquife-nek, páratlan végzeted titokzatos és bűvös erejű istápjának. Nem tudom, hogyan történt, de, gondolom, a te koponyád lett keményebb és az én öklöm puhább, nem is említve, hogy végül holmi vészjós szikra kezdett feltünedezni benned, amit legalábbis kénytelen voltam tiszteletben tartani, habár nem féltem tőle.

Szót ejtvén e dolgokról, talán alkalmas időpont ez arra, hogy figyelmeztesselek, fékezd kakaskodó merészségedet. Nagyon félek, hogy tüzes paripaként valami bajba viszi gazdáját, ahonnan az majd csak nehezen tudja kivágni magát, különösen, ha vakmerőséged, amely odáig ragadott, éppen ekkor hagy cserben. Ne feledd, Darsie, hogy természetednél fogva nem vagy bátor; éppen ellenkezőleg, és már régen megbeszéltük, hogy bármily csendes is természetem, ebben a rendkívül fontos tekintetben én vagyok előnyben. Az én bátorságom két legfontosabb alkotóeleme, úgy vélem, erős idegzetem, és hogy vérmérsékletemnél fogva közömbös vagyok a veszéllyel szemben; de eme tulajdonságaim mégsem ragadnak kalandokra, viszont ha egyszer valóban utolér a veszély, segít viszonylag épségben megőriznem lélekjelenlétemet és minden önuralmamat. Míg a te bátorságod, úgy tetszik, inkább az a fajta, amit erkölcsi bátorságnak neveznek, nemes lelkületnek, a dicsőség áhításának; mindez fogékonnyá tesz a hírnév csábításaira és süketté a veszély felismerésére, mígnem az egyszeriben reád ront. Gyakorta megfordul fejemben, noha nem tudom, azért-e, mert magam is megfertőződtem atyám aggályaival, vagy mert jó okom van rá, hogy bizonyos magántermészetű kételyeket tápláljak, egyszóval sokszor gondolok arra, milyen könnyen sodorhat valamely szerencsétlenségbe, hogy így futótűzként kergeted a kalandot és a vadregényes helyzeteket; és mi lesz akkor Alan Fairforddal? Skót főügyészt vagy államügyészt abból csinálnak, akiből akarnak, én magamtól ugyan sohasem törekednék erre a méltóságra. Minden erőfeszítésnek egyetlen célja, hogy egy nap igazolva lássam magam a te szemedben; és azt hiszem, a hímzett selyemtalárral egy fikarcnyival sem törődnék jobban, mint egy vénasszony kötényével, ha nem remélném, hogy egyszer még eljössz, hogy megcsodálj s talán irigyelj engem.

Ez forog kockán, és én esedezem neked, vigyázz magadra! Ne láss Dulcineát minden szőke, kék szemű, lompos leányzóban, aki cafatos tartánjában reggelenként fejni hajtja a falu teheneit fűzfavesszővel a kezében. Ne hidd, hogy minden angol lovasemberben nemes lelkű Valentine-ra fogsz találni, avagy egy Orsonra minden felföldi ökörhajcsárban. Láss mindent annak, ami, s ne annak, amivé talán csak bő képzeleted teszi. Emlékszem, egyszer addig meredtél egy régi kavicsbányába, amíg egyszer csak megláttad benne a hegyfokokat, öblöket, fjordokat, sziklaszirteket, meredélyeket és az egész csodás Faerør-szigeti tájat ott, ahol közönséges szem csupán egy lóúsztatót láthatott. Avagy nem esett-e meg, hogy úgy találtam rád egy ízben, amint egy gyíkot bámultál nagy tisztelettel s olyan szemekkel, mintha egy krokodilust látnál? Nos ez kétségtelenül pusztán ártalmatlan játéka volt képzeletednek, mert a pocsolyába bizonnyal nem fogsz beléfúlni, és a liliputi alligátor sem fog felfalni. De az emberek között mindez másképpen van, ott nem szabad félreismerned azt, akivel szóba állsz, nem engedheted, hogy fantáziád eltúlozza akár jó, akár rossz tulajdonságait, anélkül, hogy ne tennéd ki magad nemcsak annak, hogy nevetségessé válsz, hanem más nagy és komoly kellemetlenségeknek is. Tartsd féken tehát képzeletedet, drága Darsie-m; és fogadd meg régi barátod szavát; jellemednek e csücskében rejlik a legtöbb veszedelem nemes és nagylelkű gazdájára. Adieu! Te se hagyd dologtalan a derék lord ingyen borítékját, és mindenekfelett, Sis memor mei.

A. F.

HARMADIK LEVÉL
Darsie Latimertől Alan Fairfordnak

Shepherd's Bush

Kézhez vettem kelekótya és módfelett öntelt episztoládat. Szerencséd, hogy Lovelace és Belford gyanánt megállapodtunk, miszerint megbocsátunk egymásnak mindenféle esetleges túlzott szabadosságot, melyre netalán egymással szemben ragadtatnánk magunkat, mert szavamra mondom, legutóbbi leveledben találtatik némely eszmefuttatás, mely különben arra késztetne, hogy nyomban visszatérjek Edinburghbe, pusztán csak azért, hogy megmutassam neked, nem az vagyok, akinek véltél.

Micsoda két mamlasznak festettél le minket! - én fejest vetem magam a bajba, de nincs merszem kimászni belőle; te pedig az éles elméddel nem mered egyik lábad a másik elé rakni, nehogy elszaladjon tőled, és ezért csak álldogálsz, mint valami pózna, mert erőtlen vagy, és nincs benned tűz, mialatt elszáguld melletted a világ. Te arcképfestő! Hidd el nekem, Alan, nálad sokkal különb festőt is láttam már, amint egy létra negyedik fokán ülve egy csupasz térdű felföldit festett, kezében akkora korsóval, mint jómaga, meg kurta parókás alföldit, aki hasonló űrtartalmú poharat szorongatott - mindez pediglen az Angyali üdvözletet volt hivatott jelképezni.

Hogy volt szíved úgy írni magadról, mint akinek, akár egy fabábnak, minden mozdulatát kötelesség, rosszallás és egyéb hasonló nevű emeltyűk irányítják, melyek nélkül, mert hiszen nem fér hozzá kétség, hogy ezt akarod elhitetni velem, egy hüvelyknyit sem moccansz. De nem láttam-e kikelni ágyából éjfélnek idején a Megfontoltságot? Azaz póriasan, kell-e emlékeztetnem téged némely bolondos kópéságokra? Te magad ugyan kimért és tartózkodó voltál, ajkaidon a legmélyebb érzeményekkel, de mindig is hajlottál a gonoszkodásra, noha szívesebben bocsátottad útjára, semminthogy te magad vigyed végbe; és kuncognom kell, ha arra gondolok, hogy hányszor láttam a nagytiszteletű tanár urat, valamely magas skót bíróság jövendő elnökét fújni és prüszkölni, henteregni, mint egy ügyefogyott igásló a mély sárban, amikor abbéli igyekezetében, hogy kikászálódjon, csak egyre mélyebbre taszította magát minden félszeg mozdulatával, mígnem valakinek - például nekem magamnak - megesett a szíve a nyögdelő szörnyalakon, és farkánál meg sörényénél fogva kirántotta.

Ami pedig engem illet, az én arcmásom még botrányosabban elrajzolt gúnykép. Még hogy én reszketek s lapulok, ha eljő a pillanat! Mutass rá jellememben akárcsak legcsekélyebb jelére is annak a gyávaságnak, mit felróttál nekem, pusztán csak azért (mint remélem), hogy kedvező színben tüntethesd fel tulajdon unalmas és érzéketlen méltóságod ostoba közönyét! Ha valaha is reszketni láttál, bizonyos lehetsz benne, hogy testem, miként ama régi spanyol generálisé, csak azon veszedelmek láttán remegett meg, melyekbe lelkem vezetni készült. Komolyra fordítva a szót, Alan, a lelki szegénység, mit nekem tulajdonítasz, cudar vád barátod ellen. Megvizsgáltam a lelkem, amilyen alaposan csak tudtam, mert az igazat megvallva, kicsit sértett, hogy ilyen súlyos gondolataid vannak felőlem, de esküszöm az életemre, nem találtam semmi okát. Elismerem, hogy állhatatos és közönyös természeted folytán talán némiképp előnyben vagy velem szemben; de megvetném magam, ha tudomásul venném bátorságom tökéletlen voltát, amivel te pedig oly könnyedén megvádolsz. Mindazonáltal felteszem, hogy e barátságtalan célzás csakis biztonságomért érzett őszinte aggodalmadból fakad; és így tekintve, lenyelem tehát, amiként egy barátságos doktor rendelte orvosságot is lenyelnék, még ha tudnám is szívem mélyén, hogy félreismerte panaszom.

Fátyolt borítva e sértő gyanúsítgatásra, köszönöm, Alan, episztolád többi részét. Szinte hallani véltem, hogy ejtette ki jó atyád Noble House nevét, hangjába sajnálkozást és neheztelést vegyítve, mintha a kis szegényes falucskának már csak a neve is gyűlöletes volna előtte, vagy mintha Skócia összes helysége közül éppen azt az egyet választottad volna, ahol semmiképp sem lett volna szabad ebédelned. Ám ha táplált is valamilyen ellenszenvet ama ártatlan falu és bánatos fogadója iránt, vajon nem ő tehet-e róla, hogy nem fogadtam el Glengallacher lordjának meghívását őzbakot lőni az "ő országában", ahogy ellentmondást nem tűrően mondani szokta. Az igazság az, hogy erős vágyat éreztem eleget tenni őlordsága meghívásának. Őzbakra vadászni! Gondold csak meg, micsoda nagyszerű eszme ez olyan ember szemében, aki még soha verében kívül egyebet nem lőtt, és azt is csak nyeregpisztollyal, amit egy zsibárus bódéjában vett a Cowgate-nél! Te, aki oly nagyra tartod a bátorságodat, talán még emlékszel, hogy én vállaltam a kockázatot, és sütöttem el elsőnek az említett pisztolyt, míg te húszlépésnyire álltál tőlem; és amikor meggyőződtél róla, hogy elsül, anélkül, hogy felrobbanna, a nagyobb és erősebb jogán kívül minden jogról és törvényről megfeledkezve magad vetted birtokodba, engem megfosztva tőle a szünidő hátralevő napjaira. Az efféle rövid játszadozás korántsem megfelelő bevezető az őzcserkészés nemes művészetébe, ahogyan azt a Skót Felföldön űzik; de azért nem haboztam volna elfogadni a derék Glengallacher meghívását, és megkockáztattam volna, hogy életemben először elsüssek egy flintát, ha atyád úgy ki nem fakad ellene a Hannover-ház örökösödése, György királysága és a presbiteriánus hit iránti buzgó hevületében. Bárcsak kitartottam volna, hiszen oly keveset nyertem becsülésében azzal, hogy engedtem. A felvidékiekről alkotott véleménye csakis Negyvenötös emlékeiből táplálkozik, amikor önkéntes társaival egyetemben ő is nyomban visszavonult West Porttól saját lakának erődítményébe, amint meghallotta, hogy a kalandor klánjaival annyira megközelítette őket, hogy már Kirklistonhoz érkezett. A falkirki futás - parma non bene selecta[30] -, amelyből, azt hiszem, atyádurad is kivette részét vállvetve a rettenthetetlen nyugati hadsereggel, úgy látszik, nem növelte a felföldiek társasága iránt érzett rajongását (vajon örökség folytán szállt-e reád, Alan, az a bátorság, amivel annyira kérkedsz?), és a Rob Roy Macgregorról, valamint Alan Mhor Cameronról,^[31] a strázsamesterről szóló történetek csak még jobban befeketítették őket képzeletében.

Nos, amennyire én megítélhetem, ezek az eszmék az ország jelen állapotára alkalmazva teljesen alaptalanok. A trónkövetelőre annyira sem emlékeznek a Felföldön, mintha ez a szegény úriember már meg is tért volna száznyolc őséhez, akiknek arcmásai Holyrood ősi falait díszítik; más kezek markolják már a pallost; a pajzsokkal ma már csak a vajköpülőket borítják le; és a faj zabolátlan martalócokból szelíd hamiskártyások nemzetévé süllyedt, vagy ha még nem, hamarosan odáig süllyed. Való igaz, részben magam is úgy véltem, nincsen sok látnivaló északon, és ily módon atyád következtetéseire jutván, noha más előzmények után, ebbe az irányba vettem utamat, ahol talán majd láthatok valamit.

Egy dolgot mindenesetre máris láttam, méghozzá nagy élvezettel, mely annál is leírhatatlanabb, mivel tilos volt lábammal tapodnom a földet, melyen szemem szabadon legeltethettem, miként a haldokló Próféta Piszga hegyének csúcsáról - egyszóval, láttam a jó öreg Anglia dúsan termő partjait, a jó öreg Angliát! A hont, melyet büszkén vallok szülőhazámnak, és melyre, noha dühöngő ár és csalóka futóhomok választ el bennünket, a kötelességtudó fiú gyermeki szeretetével tekintek.

Bizonyára nem felejtetted el, Alan - mert mikor felejted el te azt, ami barátodnak fontos -, hogy Griffith barátomnak ugyanaz a levele, mely megkettőzte jövedelmem, és cselekedeteimet szabad elhatározásomra bízta, egy tiltó záradékot is tartalmazott, mely, okot nem említve, megtiltotta, amennyiben méltányolom jelen biztonságomat és jövendő vagyonomat, hogy meglátogassam Angliát, míg szabad választást engedett a brit korona bármely egyéb országa, vagy egy európai utazás között. Hogy szól az a mese, Alan, arról az egyetlen letakart tálról egy királyi lakoma kellős közepén, mely azonnal magára vonzotta minden vendég tekintetét, akik nyomban megfeledkeztek az asztalra hordott többi ínyencségről? Ez a záradék, mely kitilt Angliából - szülőhazámból, a bátor, bölcs és szabad emberek országából -, mélyebben elszomorít, mint amennyire minden egyéb tekintetben elnyert szabadságomnak örvendek. Ekképpen a számomra tilos ország legszélső határait kutatván, a szegény, kipányvázott lóra hasonlítok, mely, miként talán te is megfigyelted, mindig a legszélén legelészik a körnek, melybe kötőféke szorítja.

Ne vádolj regényes érzelmekkel, amiért engedek délre húzó ösztöneimnek; s ne hidd, hogy a meddő kíváncsiság szülte képzelt vágyódásom kielégítésére kockára teszem jelen helyzetem biztos kényelmét. Bárki is lett légyen, ki mostanáig felügyelt lépéseimre, tanújelét adta, mégpedig meggyőző bizonyítékokkal, melyek súlyosabbak, mint az eleddig visszatartott biztosítékok, hogy legfőbb célja csakis az én javam. A bolondnál is bolondabb lennék hát, ha ellenkeznék hatóságával, még ha úgy tűnik is, némiképp szeszélyesen gyakorolja; mert hát az én koromban minden bizonnyal elvárhatnám, hogy amiképp teljesen rám bízták egyéb dolgaim intézését, éppúgy közöljék velem az okot is, amiért kitiltottak Angliából, őszintén és kertelés nélkül, melyből okulván, saját megfontolásom szerint cselekedhetnék. No de nem zsörtölődöm tovább. Egy nap amúgy is megtudom majd az egész történetet, és meglehet, amint te szoktad néha sejdíteni, végül is semmi rendkívülit nem fogok találni benne.

De az ember mégiscsak elcsodálkozik... a pokolba véle!... ha tovább csodálkozom, úgy tele lesz csodával a levelem, mint Katterfelte falragaszai. A feltevések és tilalmak örökös átkozott elősorolása helyett már réges-rég el szeretném mondani neked kis kalandomat, mely a minap esett meg velem, noha biztosan tudom, hogy szokásod szerint fordított látcsővel fogod vizsgálni szerény kis elbeszélésemet, és, more tuo, a legköznapibb esetté fogod silányítani, majd azzal vádolsz, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok ennek a körülménynek. Az ördög vigyen el, Alan, éppoly kevéssé vagy alkalmas arra, hogy egy szikrányi képzelőerővel rendelkező ifjú gavallér bizalmas barátja légy, mint Trebizondi Facardin vén és hallgatag titoknoka. Mindazonáltal, mindkettőnknek engedelmeskednünk kell végzetünknek. Én arra ítéltettem, hogy lássak, cselekedjem és elmondjam; te pediglen, mint egy gascogne-ival egyazon gyorskocsiba zárt hollandus, hogy végighallgasd a mesét, és a vállad vonogasd.

Dumfriesről, e grófság székvárosáról csak kevés mondanivalóm van, és nem fogok visszaélni türelmeddel oly módon, hogy emlékeztesselek, ez a város a nemes Nith folyó partján épült, és a temetőből, mely az óváros legmagasabb pontja, tág és pompás kilátás nyílik. Nem élek az utazóknak azzal a kiváltságával sem, hogy kirójam rád Bruce egész történetét, hogyan döfte le tőrével a Vörös Comynt a Domonkos-rendiek helybéli templomában, s hogy miként lett király és hazafi merőben csak azért, mert annak előtte gyilkolt, és megszentségtelenített egy templomot. Dumfries lakosai ma is emlékeznek a tettre, és jogosnak vélik, tekintve, hogy csak pápista templom volt - és bizonyságképpen oly tökéletesen lerombolták falait, hogy nyoma sem maradt. Vastag nyakú, igazi presbiteriánusok Dumfries polgárai; atyád szíve szerint való férfiak, buzgón helyeslik a protestáns uralkodó trónra léptét - annál is inkább, mert tartja magát a gyanú, hogy a környékbeli nagy famíliák másképpen gondolkoznak, hisz sokan közülük részt vettek a Tizenötös felkelésben, néhányan pedig a nem is oly régmúlt Negyvenötösben. Az utóbbit a város is megszenvedte, ugyanis Lord Elcho a lázadók egy csapatával súlyos hadisarcot vetett ki Dumfriesre, annak okán, hogy a polgárok háborgatták a Herceg utóvédjét, miközben ő Anglia felé masírozott.

Mindeme részletek nagyobb részét C--- polgármester úrtól tudom, aki történetesen meglátott a piactéren, és emlékezvén, hogy közeli ismeretségben állok atyáddal, igen kedvesen meghívott vacsorára. Kérlek, mondd meg atyádnak, hogy jóságának következményei mindenhová elkísérnek. Mindazonáltal huszonnégy óra alatt ráuntam eme kedves kis városra, és továbbvándoroltam keletnek a part mentében, és régiségek fölkutatásával múlattam az időt, olykor pedig legalábbis megpróbáltam hasznát venni új horgászbotomnak. Egyébiránt az öreg Cotton útmutatásai, melyeket követve azt reméltem, érdemessé válhatok a horgászok nemes társaságának tagságára, egy fabatkát sem érnek ezen a délkörön. Véletlenül jöttem rá erre, miután már négy kibírhatatlanul unalmas órát töltöttem várakozással. Sohasem fogom elfelejteni azt az orcátlan süvölvényt, azt a marhapásztort, talán tizenkét éves lehetett - se lábbeli, se süveg, a lábszára meztelen, felemás szárú nadrágban -, milyen gúnyosan nevetett hálómon, ólomnehezékemen meg pazar légykészletemen, amit a folyó halainak romlására gyűjtöttem. Végül is nem állhattam meg, hogy odakölcsönözzem horgászbotomat a csúfolódó mihasznának, hogy lássam, mire megy vele; ő pedig nemcsak hogy egyetlen óra alatt félig megtöltötte kosaramat, de arra is megtanított, hogyan kell a szó szoros értelmében puszta kézzel kivégezni a pisztrángot. Ez, valamint hogy Sam rátalált a szalmakoszorú és a zabkalász jelére, és a sörről sem feledkezett meg, amely igen kiváló ebben a kis vendégfogadóban, nyomban megkísértett a gondolattal, hogy egy-két napra megpihenek itt, és azóta hat pennyt fizetek naponta egy pásztorgyereknek, hogy helyettesítse vigyorgó ábrázatú, elvetemült halászlegényemet, akit ilyeténképpen megszereztem a magam szolgálatára.

Egy figyelemre méltóan tiszta angol asszony látja el azt a kis házat, szobámat édes levendula illatosítja, ablaka tiszta, s mi több, falait a Szép Rosamond és a Kegyetlen Barbara Allan balladái díszítik. Az asszony kiejtése, noha eléggé durva, mégis igen kedves a fülemnek; mert mindmáig el nem felejtettem azt a szörnyű hatást, mit gyermeki érzékeimre tett, midőn mindenfelől a ti lusta, parasztos északi beszédeteket kellett hallanom, mely számomra egy idegen ország nyelve volt. Tudatában vagyok, hogy azóta magam is tökéletesen elsajátítottam a skótos kiejtést, s vele együtt számos skót fordulatot. És mégis, ha angol akcentust hallok, olyan az számomra, mintha régi barátot hallgatnék; még ha egy vándorló koldus szájából hallottam is, azon nyomban sikerült előcsalogatnia erszényemet. Ti, skótok, kikben oly hevesen lobog a nemzeti büszkeség, ne nehezteljetek, ha mást is hasonló érzelmek hevítenek.

Másnap reggel éppen elindultam volna a folyóhoz, ahol előző este belekezdtem a horgászásba, amikor eleredt a zápor, és én teljes délelőtt ki sem mozdulhattam szobámból, hanem egész idő alatt semmirekellő vezetőmnek a konyhából felhallatszó elvetemült élceit hallgattam, melyeken olyan nagyokat nevetett, mint egy szolgalegény a kakasülőn; szerénység és ártatlanság ily kevéssé társul a zárkózott és falusi élettel.

Mikor ebéd után kiderült, és mi végül is kiruccantunk a folyópartra, kiváló tanítómesterem újabb fortélyával találtam magam szemben. Láthatólag szívesebben horgászott ő maga, semmint hogy egy magamfajta ügyefogyott kezdő oktatásával bajlódjék, ezért abban reménykedve, hogy elfogy a türelmem, és lemondok horgászbotomról, amint azt előző nap tettem, ifjú barátom azt eszelte ki, hogy több mint egy óra hosszat csépeltette velem a vizet egy tompa hegyű horoggal. Végül is, amikor észrevettem, hogy a csibész mint vigyorog nagy élvezettel, látván, hogy egy óriási pisztráng kiemelkedik a vízből, majd háborítatlanul elúszik horgomról, rájöttem a csalafintaságra. Alaposan fejbe kólintottam, de a következő percben már meg is bántam, és hogy jóvátegyem, a délután hátralevő részére átengedtem neki a horgászbot tulajdonjogát, ő pedig nekikezdett, hogy pisztrángokat fogjon nekem vacsorára bűneinek jóvátételeképpen.

Miután ily módon - anélkül, hogy feladtam volna önbecsülésemet - sikerült megszabadulnom a gondtól, hogy olyasmiben keressem szórakozásomat, ami voltaképp nem vonz, a tenger felé irányítottam lépteim, jobban mondva Solway Firth felé, amely itt választja el egymástól a két testvérkirályságot, s ahová alig egy mérföldnyi kellemes sétaút vezetett rövid szárú fűvel borított dombokon át, melyeket ti fövenynek, mi, angolok pedig dűnéknek nevezünk.

De kalandom folytatása egészen elcsigázná ujjaimat, és ezért holnapra kell halasztanom, amikor majd ismét hallasz felőlem levelem folytatása révén, de addig is, hogy elejét vegyem az elsietett következtetéseknek, kénytelen vagyok legalábbis célozni rá, hogy még csak most érkeztünk annak a kalandnak a kezdetéhez, melyet neked elmesélni szándékozom.

NEGYEDIK LEVÉL
Ugyanattól ugyanannak

Shepherd's Bush

Legutóbbi levelemben már említettem, hogy odahagytam a horgászbotot mint kevéssé jövedelmező szerszámot, és átkeltem a tágas dűnéken, melyek a Solwaytól elválasztottak. Mire megérkeztem a hatalmas folyótorkolat partjaira, melyek errefelé igen pőrék és kietlenek, a víz már visszahúzódott a széles és lapos, homokos síkról, melyen által a most kicsinyke és könnyűszerrel átgázolható folyó az óceánba tartott. Az egész tájat bevilágította sugarával a lenyugvó nap, mely vöröslő ábrázatát fordította felénk, védekezésre kész harcosként a bíbor és fekete felhők tornyos, pártázatos falai felett, melyek óriás, barbár várkastélynak tűntek, hová a nap ura alászáll. Lenyugvó sugarai ragyogva csillantak meg a nedves fövenyen és a homokon szerteszórt számtalan tócsán, melyek a talaj egyenetlenségei következtében visszamaradtak az apály nyomában.

A látványt lovasok csoportja élénkítette, akik lazachalászattal foglalatoskodtak. Csak vesd szét karod, és emeld az égre szemed, Alan, ha úgy tetszik, de nem tudok megfelelő elnevezést találni halászatuk módjára, mert teljes vágtában kergették a halakat, és szakállas lándzsáikkal verték át őket, miként az a régi faliszőnyegeken látható, melyeken a vadászok dárdával döfik le a vadkant. A lazacok mindenesetre csendesebben viselik a dolgot, mint a vadkanok; viszont oly gyorsak a maguk elemében, hogy csak a gyors szemű, biztos kezű lovas, aki egyaránt ura lovának és fegyverének, az tudja űzőbe venni és felnyársalni őket. Az izgalmas játékban fel és alá vágtázó ifjak kiáltásai, kitörő hangos kacajuk, valahányszor egyikük leesett a lóról, és még hangosabb kurjantásaik, ha valamelyiküknek sikerült egy halat felszúrnia lándzsájára, oly derűssé tette az egész jelenetet, hogy engem is elragadott a játék hevülete, és messzire kimerészkedtem a fövenyre. Különösen az egyik lovas ügyessége vívta ki olyannyira társai elismerő kurjantásait, hogy a partok belereszkettek kiáltásaikba. Magas férfi volt, és biztosan ülte meg erős, fekete lovát, mely lovasa akarata szerint úgy perdült és fordult, mint egy madár az égen. Lándzsája hosszabb volt, mint a többieké, és prémsüveget viselt rövid tollal, mely a többi halászhoz képest rangosabb külsőt kölcsönzött neki. Úgy tűnt, valamiféle tekintéllyel bír közöttük, és kezével, meg kiáltásaival irányította is őket; mely alkalmakkor, úgy találtam, mozdulatai meglepően határozottak, hangja pedig szokatlanul zengzetes és parancsoló.

A lovasok a part felé indultak, és szinte egyhangú lett a táj, mialatt én magamban lézengtem a fövenyen Anglia partjai felé fordítva tekintetem, melyet még mindig bearanyoztak a nap utolsó sugarai, és úgy tűnt, alig mérföldre van csak tőlem. A terhes gondolatok, melyek örökké aggasztanak, újra gyülekezni kezdtek keblemben, és lábam lassan s öntudatlanul, bár minden határozott szándék nélkül, egyre közelebb vitt a folyóhoz, mely elválasztott a tiltott földtől, amikor lépteimet vágtató ló dobogásának zaja állította meg, és ahogy hátrafordultam, a lovas (az a halász, akit az előzőekben kiemeltem a többi közül) kurtán rám rivallt: - Megálljon, öcsém! ma már túl késő van átmenni Bownessbe. Hamarost megjön a dagály.

Feléje fordultam, és válasz nélkül néztem rá, mert hirtelen megjelenésében (vagyis inkább váratlan közeledésében) volt valami vad és baljóslatú a fogyó fény és gyülekező árnyak közepette.

- Süket az úr? - tette hozzá. - Vagy megháborodott? Talán a túlvilágon jár az esze?

- Idegen vagyok - válaszoltam -, és nem volt más szándékom, mint a halászatot nézni. Most akarok visszatérni arra a partra, ahonnan jöttem.

- Akkor jobban teszi, ha siet - mondta. - Aki a Solway ágyában álmodozik, könnyen a túlvilágon ébred. Az égbolt záporral fenyeget, és akkor három lábnyi hullámok támadnak.

Azzal megfordította a lovát és elnyargalt, én pedig megindultam gyalog a skót part felé, kicsit rémülten a hallottaktól; mert ezen a végzetszerű fövenyen oly gyorsan szalad végig a dagály, hogy még lovas emberek is felhagynak minden reménnyel, ha közeledni látják fehér taraját, és még messzire vannak a parttól.

Mivel az efféle gondolatok mindjobban nyugtalanítottak, ahelyett, hogy megfontoltan lépkedtem volna a part felé, futásnak eredtem olyan gyorsan, ahogyan csak bírtam, miközben felötlött bennem, bár meglehet, csak képzelődtem, hogy a pocsolyák, amelyeken fröcskölve keresztülgázoltam, egyre mélyebbek és mélyebbek lettek. Aztán végül már úgy tűnt, hogy a fövenyt jóval több tócsa és vízzel teli árok szabdalja, mint az előbb - azaz vagy valóban kezdte már éreztetni hatását a dagály a torkolat medrében, vagy - és el kell ismernem, ez éppoly valószerű, mint az előző feltételezés - sietős és kapkodó visszavonulásommal juttattam magam olyan szorultságba, amit elkerülhettem volna, ha megfontoltabban cselekszem. Bármiként is állt a helyzet, nem sok jót ígért; mert időközben a föveny is egyre süppedékenyebb lett, és lábnyomaim, amint arrébb léptem, nyomban megteltek a vízzel. Atyád társalgójának meghittsége járt az eszemben, meg a Brown's Square és a Scot's Close nyújtotta biztonságos talaj, amikor jó szellemem, a délceg halász újfent megjelent oldalamon; ő s fekete ménje óriásként meredtek fölém a már sűrűsödő szürkületben.

- Elment az esze? - kérdezte ugyanazon a mély zengésű hangon, amely az előbb is megremegtette dobhártyámat. - Avagy tán ráunt az életére? Mindjárt belegázol a süppedék homokba. - Megvallottam tudatlanságomat a járást illetőleg, amire ő csupán így válaszolt: - Nincs idő fecsegésre. Pattanjon fel mögém.

Minden bizonnyal azt várta tőlem, hogy én is oly lendülettel szökkenek fel a földről, mint a határvidékiek, akik szüntelen gyakorlatozással tettek szert erre az ügyességre mindenben, ami a lovasmesterséggel kapcsolatos, de minthogy én magam csak tanácstalanul álldogáltam, kinyújtotta karját, megragadta kezemet, s lépcsőt kínált lábamnak csizmája orrán, így emelve egyetlen szempillantás alatt lova tomporára. Alighogy biztonságosan elhelyezkedtem, megrántotta lova kantárszárát, és a derék jószág nyomban megugrott; noha kétségkívül kedve ellen volt a szokatlan teher, s ezért két-három szökelléssel örvendeztetett meg bennünket, ugyanannyiszor kirúgva hátsó patáival. Lovasa toronyként ülte meg, jóllehet a paripa váratlan rúgkapálása neki-nekilódított hátának. A ló hamarosan kénytelen volt újra alávetni magát a zabla s a sarkantyú fegyelmének, és egyenletes ügetésbe kezdett, ily módon rövidítve a vargabetűket, ugyanis semmiképp sem volt egyenesnek nevezhető az út, melyen a lovas, a süppedős, futóhomokos részeket kerülgetve, az északi part felé tartott.

Barátom, nevezhetném talán megmentőmnek is, hisz helyzetem valóságos veszedelmeket tartogatott az idegen számára, változatlanul sietős iramra noszogatta paripáját, de a legteljesebb csendben, engem pedig túlságosan eltöltött szorongásom, semhogy kérdésekkel zavarjam. Végül is megérkeztünk a part egy oly szakaszára, mely előttem tökéletesen ismeretlen volt, és én leszállva a lóról belefogtam, hogy a tőlem telhető legválasztékosabb szavakkal megköszönjem a számomra oly fontos szolgálatot.

Az idegen csupán egy ingerült "Eh!" horkanással válaszolt, és már éppen indulni akart, hogy tovanyargaljon, és otthagyjon engem a magam erejére, amikor azzal fordultam hozzá esdve, hogy tetézze be jóságát, s igazítson útba Shepherd's Bush felé, amely, mint tudattam véle, jelenleg otthonomul szolgál.

- Shepherd's Bush felé? - kérdezte. - Nincs messzebb három mérföldnél, de ha a partot is csak annyira ismeri, mint a folyómedret, könnyen nyakát szegheti, mielőtt odaérne, mert nem holmi álmodozó ifjaknak való sétatér a sötét éjszakában; és amellett a csermelyen s a morotvákon is át kell kelni.

Kicsit megszeppentem e nehézségek hallatán, melyekhez hasonlóakkal sorsom eddigelé nem hívott harcba megküzdeni. Újfent felötlött gondolataimban atyád kandallója; és nagyon elégedett lettem volna a vásárral, ha odaadhatom vadregényes helyzetemet dicső függetlenségemmel egyetemben, melynek a percben birtokában voltam, a kandallósarok kényelméért, kelljen bár Erskine törvénytárára szegeznem tekintetemet.

Megkérdeztem új barátomat, nem tudna-e elirányítani valamely vendégfogadóba, ahol eltölthetném az éjszakát; és mivel feltételeztem, hogy ő maga is szegény ember, azzal az öntudattal, amit egy duzzadó pénztárca kölcsönöz az embernek, hozzátettem, hogy bárkinek megérné a fáradságát, hogy hálára kötelezzen. Minthogy a halász nem válaszolt, megfordultam, és tőlem telhetőleg büszke közönyt tettetve elindultam, mint hittem, abban az irányban, amerre ő mutatott.

Mély hangja nyomban felhangzott mögöttem, hogy visszatérítsen. - Megálljon, ifjú ember, megálljon; máris elvétette az utat. Nem értem, hogyan engedhetnek el barátai egy ilyen hebehurgya ifjoncot anélkül, hogy mellé adnának valakit, ki nála bölcsebb, s gondját viselné.

- Talán nem is tettek volna így - feleltem -, ha lennének barátaim, akik törődnek velem.

- Nos, jóuram - mondta ő -, nem szokásom, hogy megnyissam házam idegenek előtt, de minthogy ön ilyen kiadós kalamajkába került, mert bizony a rossz utak, a gázlók, a hepehupás földek és a fekete és komor éj kockázatain kívül olykor elvetemült emberek is kószálnak az úton... legalábbis rossz hírben állnak, s néhányan már pórul jártak arrafelé, azt hiszem, hogy most az egyszer engednem kell elveimből a szükség parancsára, és szállást kell adnom önnek egy éjszakára.

Mondd, Alan, miért borzongtam meg akaratlanul e meghívástól, mely pedig nagyon kapóra jött, és oly nagyon kedvére volt természettől kíváncsi lényemnek? Könnyen elnyomtam magamban ezt az időszerűtlen előérzetet, miközben köszönetet mondtam a meghívásért, és kifejeztem abbéli reményemet, hogy nem okozok kényelmetlenséget családjának, újólag elejtettem egy célzást arról, hogy szeretném kárpótolni őket mindazért a kényelmetlenségért, ami vendégeskedésemből rájuk háramolhat. A férfi hűvösen válaszolt: - Az ön jelenléte, uram, kétségkívül kényelmetlenséget fog okozni, de oly természetűt, melyért az ön pénztárcája engem nem kárpótolhat. Egyszóval: bár kész vagyok önt vendégül házamba fogadni, fogadós nem vagyok, hogy számlát nyújtsak be érte.

Bocsánatát kértem, aztán javaslatára ismét helyet foglaltam mögötte a derék paripán, amely éppoly rendíthetetlenül lépkedett tovább, mint az előbb, a hold pedig, valahányszor sikerült áttörnie a fellegeket, óriásira növelte a kettős terhet viselő jószág árnyékát a vad és kopár földön, amelyen áthaladtunk.

Nevess csak, míg kihull kezedből a levél, ha kedved tartja, de a kép engem a hippogriffjén léptető Atlantes mágusra emlékeztetett, amint nyeregkápáján hurcol egy összekötözött lovagot, úgy, ahogyan Ariosto leírta. Tudom, elég prózai lény vagy ahhoz, hogy lekicsinylően szemléld e magával ragadó és felséges költeményt; ám ne képzeljed, hogy megalkuszom sekélyes ízléseddel, és most vagy ezután megtartóztatom magam az esetleg eszembe ötlő költői képektől.

Baktattunk tovább, míg körülöttünk megfeketedett az égbolt, és a szél oly keserves és mélabús dallamot kezdett fuvolázni, mely módfelett illett az előrenyomuló dagály tompa morajához, ahogy idáig felhallatszott a távolból, mint valamely zsákmányától megfosztott hatalmas szörnyeteg hörgése.

Utunkat végül is egy mély szurdok vagy vágat keresztezte, olyan, amilyent Skócia egyes vidékein vályúnak vagy horhosnak neveznek. A hold ráeső hunyorgó pillantásainál meredeknek, szakadékosnak tetszett s csalitosnak, pedig a fa többnyire meglehetősen ritka ezeken a partokon. Meredek és göröngyös volt a csapás, amelyen két-három hirtelen kanyarulattal leereszkedtünk ebbe a szurdokba; de sem a veszély, sem a sötétség nem tartotta vissza a fekete lovat, amely úgy tűnt, inkább szánkázva, mint ügetve ereszkedett le a szorosba, miközben engem újra és újra az atlétatermetű lovas hátának lódított, ám neki mindez semmiféle kényelmetlenséget nem jelentett, míg sarkával egyre noszogatta lovát előre, s közben a kantárt tartó kezét magasra emelve, erősen tartotta is az állatot mindaddig, míg végre biztonságban megálltunk a meredély alján - nem csekély megkönnyebbülésemre, amit barátom, Alan, bizonyára könnyen megértesz.

Egy rövid kaptató a szurdok oldalán, melynek mélyére e rút csapás juttatott bennünket, két-három ház elé vezetett, melyek közül az egyiket a hold egy újabb pislantásának fényénél némiképp jobbnak becsültem, mint azokat a hajlékokat, aminőkben a skót parasztság általában lakik a világnak ebben a szegletében; ugyanis úgy tűnt, ablakszemei üvegezettek, és a tetőből úgynevezett "viharablakok" néztek ki, az emelet fényűzéséről árulkodván. A környező tájék igen érdekes volt; a házak és a hozzájuk csatlakozó udvarok és kertek körülbelül két angol holdnyi árteret foglaltak el, amelyet egy csobogásából ítélve meglehetősen bő vizű patak a kis völgy egyik oldalán szárazon hagyott, a túlsó fal mentében keresve magának folyást, és amelyet fák borítottak, s vontak árnyékba, míg a sík térségnek tűrnie kellett a hold mégoly viharos mosolyait is, melyeket aznap este feléje küldözgetett.

Nem volt sok időm a nézelődésre, mert társam harsány füttye, amelyet éppoly harsány halihó kísért, nyomban egy férfit és egy nőt ugrasztott ki a legnagyobb ház kapujába két megtermett új-fundlandi eb társaságában, melyeknek mély hangú csaholását már egy ideje hallottam. Az az egy vagy két terrier, amely vakkantgatásával csatlakozott a hangversenyhez, vezetőm jelenlétében elhallgatott, és nyüszítve törleszkedett, ugrált fel hozzá. Az asszony azonnal visszahúzódott, amikor idegent pillantott meg. A férfi, aki meggyújtott lámpást tartott, hozzánk lépett, hang nélkül átvette vendéglátómtól a lovat és elvezette, minden bizonnyal az istállóba, míg én vezetőmet követve beléptem a házba. Áthaladva a hallanon[32] tágas és tisztára sepert téglapadlós szobába léptünk, melyben tűz lobogott (nagy megelégedésemre) egy közönséges, előreugró kandallóban, amilyen a skót házaknál szokásos. A kandalló körül kőülőkék voltak, a falakon pedig közönséges konyhaszerszámok lógtak, vegyest halászpikák hegyével és más hasonló munkaeszközökkel. Az a nő, aki elsőnek jelent meg a ház ajtajában, visszavonult valamelyik oldalszobába. Vezetőm azonnal követte, miután szótlanul hellyel kinált; s akkor helyettük egy idősebb asszony jött be, aki szürke szövetruhát, kockás kötényt és főkötőt viselt, s nyilvánvalóan cseléd volt, bár öltözéke sokkal takarosabbnak tetszett, mint amilyen abban a társadalmi osztályban szokásos, amelyhez ő szemmel láthatólag tartozott - ezt az előnyös vonást azonban fölöttébb barátságtalan külső ellensúlyozta. Ám öltözetének legrendkívülibb darabja, ebben az oly protestáns országban, egy rózsafüzér volt, melynek kisebb gyöngyszemei fekete tölgyfából készültek, azok pediglen, amelyek a Miatyánkot jelentették, ezüstből, és a feszület is ugyanezen fémből volt.

Az asszony tiszta, bár durva szövésű vászonterítővel takart le egy nagy tölgyfa asztalt, majd fatálakat és sót helyezve reája, vacsorai előkészületeket tett, végül megigazgatta a tüzet, hogy reáhelyezhesse a sütőrostélyt. Csendben néztem mozdulatait, ő ugyanis ügyet sem vetett rám; mivel arca oly rendkívül elutasító volt, semmiféle kedvet sem éreztem arra, hogy magam kezdeményezzek társalgást.

Miután e duenna mindent előkészített, vezetőm tömött tarisznyájából, melyet gazdája az ajtófélfa mellé akasztott, egy-két lazacot vett elő, azaz jobban mondva grilse-t, ahogy a lazac apraját nevezik, és kiválasztva a legszebbeket, legfejlettebbeket, hozzálátott, hogy felszeletelve roston sültet készítsen belőlük, aminek ínycsiklandó illata oly hatalmas hatást tett rám, hogy szívem mélyéből remélni kezdtem, most már késedelem közbejötte nélkül a tányérra kerül.

Míg nekem ilyesféle gondolatok jártak fejemben, az a férfi lépett be a szobába, aki a lovat az istállóba vezette, és olyan ábrázattal nézett rám, amely még kevésbé volt biztató, mint a vén banyáé, aki most nagy rátermettséggel látta el a ház szakácsának hivatalát. A férfi talán hatvanéves lehetett, mégis alig barázdálták ráncok a homlokát, koromfekete haja is épp csak deresedni kezdett az évek előrehaladtával, de őszbe még nem csavarodott. Minden mozdulata lankadatlan erőről beszélt; és bár meglehetősen alacsonyra nőtt, széles vállú, tagbaszakadt volt, és látszott rajta, hogy termetében izomerő és serénység párosul - melyek közül az utóbbi talán kissé megfogyatkozott az évek során, de az előbbi megőrizte ifjúi teljét. Kemény, nyers vonások, mélyen ülő szemek, melyek meghúzódtak az előreugró, hajához hasonlóan deresedő szemöldök alatt, fültől fülig húzódó széles száj, egészséges fogakkal, melyek szokatlanul fehérek voltak és akkorák, oly szélesek, hogy egy emberevő óriásnak is becsületére váltak volna, tették teljessé a kellemdús arcot. Úgy volt öltözve, mint a halászok, zekéje és nadrágja abból a kék vászonból készült, amelyet a tengerészek hordanak, széles bivalybőr övébe hollandus vadászkést tűzött, a hamburgi hajóskapitányokéhoz hasonlót, de látszott, hogy ez az öv alkalmasint talán olyan fegyvereket is szokott tartani, amelyeket a vadászkésnél sokkal félreérthetetlenebbül erőszakos cselekedetekre szántak.

Ez az ember, belépve a szobába, kérdő és, mint én véltem, baljós pillantással mért végig, de aztán többé ügyet sem vetett rám, hanem hozzálátott, hogy befejezze az asztal megterítését, amit az öreg asszonyság félbehagyott, hogy a hal elkészítésével foglalatoskodjék, és sokkalta nagyobb ügyességgel, semmint azt egy ily durva külsejű embertől elvártam volna, két széket tett az asztalfőhöz, két zsámolyt a túlsó végére, aztán székenként terítéket helyezett el az asztalon, a terítékek mellé letett egy-egy porció árpakenyeret és egy kis korsót, amelyet egy nagy fekete kancsóból sörrel töltött meg. A korsók közül három közönséges cserépedény, de a negyedik, amelyet az asztalfő jobb oldali terítéke mellé állított, ezüstből való kupa volt, és nemesi címer díszlett rajta. A kupa mellé szép művű ezüst sótartót is helyezett, amely rendkívüli fehérségű sót tartalmazott, valamint borsot és egyéb fűszerszámokat is. Kis ezüsttálcán egy felszeletelt citrom is adatott az asztalfőre. A két nagy eb, amelyek láthatólag tökéletesen értették, milyen természetű előkészületek folynak, letelepedett az asztal két oldalán, hogy készenlétben várja a lakomából jutó részesedést. Soha nem láttam még pompásabb állatokat, vagy melyek e kettőnél jobban átérezték volna méltóságteljes voltukat, eltekintve attól, hogy kicsit nyáladzani kezdtek, amikor a tűzhely felől nehéz illatfelhő szállt el az orruk előtt. A kisebb kutyák az asztal alá kushadtak.

Tudatában vagyok, hogy érdektelen és közönséges részleteknél időzöm, s hogy talán eközben elnyüvöm türelmedet. De képzelj csak magad elé engem egymagamban e különös helyen, mely e teljes szótlanságtól úgy tűnhetett, Harpokrátész szentélye maga; idézd emlékezetedbe, hogy első ízben keltem útra otthonomból; és ne feledd, hogy a mód, mellyel idekísértettem, a veszély rangjával bírt, és a kaland auráját sem nélkülözte, s hogy mindabban, aminek eddigelé tanúja voltam, valami megfejthetetlen rejtély lappangott, és gondolom, akkor majd nem lepődsz meg azon, hogy mindeme körülmények, bármily jelentéktelennek tűnjenek is, akkor, ott így agyamba vésődtek, és utóbb sem hullottak ki emlékezetemből.

Az, hogy egy halász, aki foglalkozását nemcsak kenyérkeresetként, de mulatságból is űzi, megtollasodott, és takarosabb házban lakik, mint a parasztság alacsonyabb osztályai, önmagában egyáltalában nem meglepő; ámde volt valami titokzatosság mindabban, amit magam körül láttam, s ez mintha azt sugallta volna, hogy elszegényedett nemesember lakában vagyok, aki ragaszkodik a hajdani rangjához illő némely szokásokhoz és külsőségekhez, nem pediglen közrangú parasztéban, akit viszonylagos jómódja osztályostársai fölébe emelt.

Az ezüstneműre már az előbb felfigyeltem, de most az öreg meggyújtott és az asztalra helyezett egy ezüstlámpást, avagy skót nevén cruisie-t is, színültig töltve rendkívül tiszta olajjal, amely égése közben kellemes illatot bocsátott ki magából, és lehetővé tette, hogy alaposabban szemügyre vehessem a ház falait, melyeket mindeddig csupán homályosan láthattam a tűz világánál. A szoba egyik faláról a bink[33] szokásos ón- és cseréptányér sorai, melyek kínosan és akkurátosan tiszták voltak, verték vissza vidáman a lámpás lángjának fényét. Egy beugróban, melyet az ólomkarikás üvegű ablak dongája képezett, nagy, furcsán faragott, diófa írópult állott, fölötte ugyanebből a fából készült polcok sorakoztak a falon néhány könyvvel és írópapírral. A beugró másik falán (már amennyire kivehettem, mert árnyék vetült rá, és különben is legfeljebb ha félig-meddig láthattam volna arról a helyről, ahol ültem) egy-két puska, kardok, pisztolyok és egyéb fegyverek függtek - oly gyűjtemény, mely egy szegényes házban és ily békés vidéken legalábbis különös hatást keltett, ha ugyan nem némi gyanakvást.

E megfigyeléseket, amint azt magad is sejtheted, sokkal rövidebb idő alatt tettem, mint ameddig lejegyzésük tartott, vagy te (hacsak nem ugrottál át sorokat) végigolvashattad őket. Végére értem szemlélődésemnek, s már azt fontolgattam, hogyan kezdhetnék valamiféle társalgásba a ház néma lakóival, amikor azon az oldalajtón, melyen át távozott, belépett vezetőm.

Odakünn levetette durva, lovagláshoz hordott fejfedőjét és vastag posztómentéjét, s most szürke, feketével díszített ujjasban, amely szorosan simult testére, és kiemelte magas, izmos termetét, valamint világosabb színű, a skót hegylakók szokása szerint szűkre szabott nadrágban állt előttem. Egész öltözéke finomabb kelméből készült, mint az öregemberé, inge pedig, ilyen aprólékosan szemügyre vettem, tiszta volt és makulátlan. Inge, melyről hiányoztak a fodrok, és csupán egy fekete szalaggal kötötte össze gallérja alatt, látni engedte erős, izmos nyakát, amint egy antik Herkuleséhez hasonlóan emelkedett elő belőle. Feje kicsi volt, de homloka széles, és füle formás. Nem hordott parókát, és nem használt rizsport sem, gesztenyeszín fürtjei szorosan fejére simulva göndörödtek, miként a klasszikus szoboralakok haja, és nyomát sem mutatták az idő ujja érintésének, pedig viselőjük megérhetett már legalább ötven esztendőt. Arcvonásai határozottak és túlságosan is szembeötlőek voltak, méghozzá oly mértékben, hogy a szemlélő nem tudhatta, hogy nyersnek vagy férfiasnak nevezze-e. Bármiként is nevezzük, villogó szürke szeme, sasorra és szépen formált ajka nemessé és kifejezővé tette arcát. Tekintetében a leheletnyi szomorúság vagy komolyság, avagy talán mindkettő együtt, melankóliát sejtetett, ám egyúttal dölyföt is. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy végig ne fussak gondolatban azon antik hősök során, akikhez az előttem álló férfiú nemes termetét és tekintetét hasonlíthatnám. Még túlságosan fiatal volt, és csak kevés belenyugvást mutatott sorsa alakulásába, semhogy Belizariusra emlékeztessen. A Tullus Aufidius tűzhelye mellett megálló Coriolanus már közelebb van a célhoz; bár az idegen komor és dölyfös arca talán még inkább a Karthágó romjain merengő Mariust juttatta eszembe.

Míg én belefeledkeztem képzelődéseimbe, házigazdám a tűz mellett állt, és éppoly figyelemmel tekintett énreám, mint én őreá, míg végül pillantásától némiképp megzavarodva elhatároztam, hogy megtöröm a csendet, bármit kockáztatok is ezzel. Ám a vacsora, amit időközben feltálaltak az asztalra, megjelenésével felidézte ínségemet, amiről csaknem megfeledkeztem, mialatt házigazdám nemes termetét bámultam. Ő szólalt meg végül is, és én szinte megrettentem mély zengésű hangjától, pedig csupán annyit mondott, hogy foglaljak helyet asztalánál. Ő maga a főhelyre telepedett, ahol az ezüstkupa állt, és intett, üljek melléje.

Mint tudhatod, atyád szigorú és jeles házirendje arra szoktatott, hogy megvárjam az áldást, mielőtt megszegjük mindennapi kenyerünket, melyért, így tanítottak bennünket, imádkoznunk kell. Egy pillanatig haboztam, anélkül, hogy szándékomban lett volna, és azt hiszem, viselkedésemből kiérződött, mire várok. A két cseléd vagy háziszolga, amint azt már előbb is meg kellett volna jegyeznem, már ott ült az asztal végében, házigazdám pedig ekkor fölöttébb különös pillantást vetett a vénemberre, és hangjában majdnemhogy gúnyos éllel rászólt: - Cristal Nixon, mondj áldást... az úr erre vár.

- Akkor ugyan a Belzebub fog ministrálni és rámondani az áment, ha énbelőlem káplán lesz - hörögte a megszólított oly hangon, mely leginkább egy halálra sebzett medvéhez illett volna. - Ha az úr whig, csak delektálja magát a saját hókuszpókuszával. Az én hitem nem az Ige, sem az írás, hanem az árpakenyér és a barnaser.

- Mabel Mofat - szólalt meg házigazdám az öregasszonyra pillantva, és felemelve zengzetes hangját, talán mert nagyot hallott a megszólított -, te sem tudsz áldást kérni táplálékunkra?

Az öregasszony a fejét rázta, megcsókolta a rózsafüzéréről csüngő feszületet, de nem szólt.

- Mabel nem akar áldást mondani egy eretneknek - mondta a ház ura, és homloka ráncaiban, hangja csengésében most is ugyanaz a gúny bujkált.

Ebben a pillanatban megnyílt az az oldalajtó, melyet már említettem, és az a fiatal nő (amint kiderült), akit elsőnek pillantottam meg a ház kapujában, lépett be rajta, s néhány lépést tett a szoba közepe felé, majd megállt félénken, mintha csak észrevette volna, hogy nézem, és megkérdezte a ház urát, szólította-e?

- Nem szóltam hangosabban, csak annyira, hogy az öreg Mabel is meghallja - felelte -; de mégiscsak - tette hozzá, mikor a lány hátat fordított, hogy visszahúzódjék - szégyen, hogy egy idegen olyan házra találjon, melyben a család egyetlen tagja sem tud vagy nem akar asztali áldást mondani. Te leszel káplánunk.

A lány, aki igen csinos volt, szerényen és bátortalanul közelebb lépett, és nyilvánvalóan aligha tudatában, hogy valami szokatlant cselekszik, ezüstös hangján megható egyszerűséggel elmondta az asztali áldást - miközben csak annyira pirult el orcája, hogy tudtam, valamely kevésbé ünnepélyes alkalommal még nagyobb zavarban lett volna.

Ha most szép leírást vársz tőlem, Alan Fairford, ez ifjú nőről, amivel jogcímet szolgáltatok neked arra, hogy azzal csúfolj, Dulcineára leltem a Solway torkolatában egy halászember házában, akkor csalódni fogsz; mert elmondván, hogy igen csinosnak tetszett, és finom szavú teremtés volt, mindent, mit mondhatok, elmondtam róla. Amint elhangzott az áldás, a leány eltűnt.

Házigazdám néhány megjegyzést mormogott arról, hogy milyen hideg volt a lovon, és hogy milyen éles a levegő a Solway dűnéin, mely szavaira, úgy látszott, nem vár választ, miközben megrakta tányéromat Mabel rostélyon sütött halából, mely egy nagy fatál burgonyával körítve egyetlen étkünk volt. Néhány csepp citrom sokkal finomabb zamatot adott a halnak, mint az ecet megszokott ízesítője; és mondhatom neked, bármit éreztem is addig, lett légyen kíváncsiság avagy gyanakvás, nem akadályozott meg abban, hogy fenséges érzésekkel költsem el a vacsorát, melynek során kevés szó esett köztem és vendéglátóm között azonkívül, hogy ő udvariasan ellátta a szokásos asztali szolgálatokat, méghozzá a szívélyes vendégszeretet látszata nélkül, melyet pedig a véle gyaníthatólag egy osztályba tartozók ily alkalmakkor rendszerint magukra öltenek még akkor is, ha valójában nem így éreznek. Ellenkezőleg, úgy viselkedett, ahogy egy művelt nemesúr viselkedik váratlan és nem szívesen látott vendégével, akit azonban önbecsülése kedvéért udvariasan fogad, ám jóindulat és kedv nélkül.

Ha megkérdeznéd, honnan tudom mindezeket, képtelen lennék megválaszolni a kérdést; s bármily hosszasan részletezném is érintkezésünk minden jelentéktelen mozzanatát, a leírás nemigen szolgálna bizonyságául e megfigyeléseknek. Elegendő annyit mondanom, hogy valahányszor kutyáit etette, amit időnként megtett, méghozzá nagy bőkezűséggel, úgy tűnt, sokkalta kedvesebb kötelességet teljesít, mint mikor ugyanily figyelmet szentelt vendégének. Egészében azt a benyomást tette rám, amiről beszámoltam neked.

Végéhez érvén a vacsora, furcsa, ezüstmívű foglalatba illesztett kis brandys kancsó járt körbe a vendégek között. Magam már ittam egy pohárkányit, és amikor az üveg Mabelnél és Cristalnál is megfordult, s ismét visszatért az asztalfőhöz, nem tudtam ellenállni, és kézbe vettem, hogy jobban szemügyre vegyem a címeres díszítést, melyet jeles ízléssel domborított ki a mester az ezüstfoglalaton. Elkaptam vendéglátóm pillantását, és nyomban láttam, hogy kíváncsiságom fölöttébb nincs ínyére; összevonta szemöldökét, ajkába harapott, és oly rosszul palástolta ingerültsége külső jeleit, hogy azonnal letettem a kancsót, és valamiféle bocsánatkéréssel próbálkoztam. Nem méltatott válaszra, de még meghallgatni sem kegyeskedett; Cristal pedig, gazdája intésére, eltávolította kíváncsiságom tárgyát, csakúgy, mint a kupát, melyre ugyanez az armális vésetett.

Kínos hallgatás következett, melyet azzal próbáltam megtörni, hogy megjegyeztem: - Attól tartok, hogy vendégszeretetét igénybe véve, némi kényelmetlenséget okoztam családjának.

- Remélem, ennek semmi jelét sem látja uraságod - felelte hűvös előzékenységgel. - Az alkalmatlanság, amit egy ily visszavonult életet folytató családban, mint a miénk, egy váratlan vendég fogadása jelenthet, merőben csekély a kellemetlenségekhez képest, amit a vendég maga kénytelen eltűrni megszokott kényelme híján. Tehát egyelőre, ami a kettőnk viszonyát illeti, tartozásaink és követeléseink kiegyenlítik egymást.

E visszautasító válasz ellenére tovább folytattam baklövéseim sorozatát, amint az rendszerint történni szokott, amikor az ember nagyon udvariasnak kíván látszani, ám viselkedése valójában ennek éppen az ellenkezője. - Aggódom - mondtam -, hogy az én jelenlétem netán kirekesztette a család egy tagját - s itt az oldalajtó felé pillantottam - asztaltársaságunkból.

- Ha arra az ifjú nőszemélyre gondol - felelte ridegen -, akit a szobában látott, kérem, ne kerülje el figyelmét, hogy az asztalnál van éppen elég hely az ő számára is, és hús is, már amilyen, elegendő, hogy az ő vacsorája is kiteljék belőle. Ezért tehát legyen egészen nyugodt, ha úgy tartotta volna kedve, ő is velünk költi el az estebédet.

Nem időztünk tovább sem ennél, sem egyéb tárgynál; ugyanis házigazdám, kezébe fogva a lámpást, megjegyezte, hogy talán nedves ruháim ez egyszer segítenek megbékélnem azzal a szokásukkal, hogy korán kelnek, s korán feküsznek, s hogy másnap reggel hajnalhasadtakor feltétlenül útra kell indulnia, és engem is majd ebben az órában fog kelteni, hogy megmutassa az irányt, amerre visszatérhetek Shepherd's Bushba.

Szavai lehetetlenné tettek minden további kérdezősködést, amit már csak a szokásos udvariasság sem engedett volna; mivel ő sem nevemet nem tudakolta, sem nem mutatta a legcsekélyebb érdeklődést sem mivoltom iránt, nekem - a lekötelezett félnek - semmiféle jogcímem sem volt arra, hogy efféle kíváncsiskodással zaklassam.

Felemelte a lámpást, és a mellékajtón át egy igen apró szobába vezetett, ahol valami sebtében beállított fekhely várt éjszakára, és letéve a lámpást, figyelmeztetett, hogy akasszam nedves ruháimat az ajtó külső oldalára, ahol az éjszaka folyamán érheti a tűz melege. Aztán, valami olyasmit dörmögve, amit jóéjszakátnak szánt, magamra hagyott.

Ami a ruháimat illeti, engedelmeskedtem is útmutatásának, mert az elfogyasztott szesz ellenére is éreztem, hogy fogaim vacogni kezdenek, és különféle baljós sejtések arra figyelmeztettek, hogy a magamfajta, városban nevelkedett ifjú nem vetheti bele magát büntetlenül a vidéki élet viszontagságaiba. Az ágyam ellenben, bár derékalja kemény és huzata érdes, tiszta és száraz volt; én pedig kisvártatva már oly kevéssé törődtem a hidegrázással és hőhullámaimmal, hogy nagy érdeklődéssel kezdtem fülelni egy súlyos láb lépteit, úgy tűnt, házigazdámét, amint a lakosztályom mennyezetéül szolgáló gerendákat (mert valóságos mennyezet, mint bizonyára sejtetted, nem volt) fel-alá rótta. Midőn kioltottam lámpásomat, a durva szálfák közötti hasadékokon átszűrődő fény is láthatóvá vált; s ahogy a lassú, ünnepélyes és ütemes léptek folytatódtak, és én már meg tudtam különböztetni, mikor térül és mikor fordul az illető, elérve a szoba túlsó végét, abban sem kételkedtem, hogy a fölöttem járkáló nem valamely ház körüli tennivalóval foglalatoskodik, hanem pusztán a maga kedvtelésére sétálgat. "Különös kedvtelés - gondoltam - olyan ember részéről, aki az elmúlt napnak legalábbis egy részét megerőltető testgyakorlással töltötte, és arról beszélt, hogy a következő nap reggelén hajnalhasadtakor fog felkelni."

Közben hallottam, hogy a vihar, amely már egész este készülődött, dühödten lezúdul; messzi égzengéshez hasonló hangzavar (bizonyára a parton megtörő távoli hullámok döreje) elegyedett a mellettünk elrohanó áradat zúgásával és a völgyben nyögő, sőt sikoltozó orkántól gyötört fák recsegésével. Benn a házban ablakok csörrentek, és ajtók csapódtak, s úgy tűnt, hogy a falak, melyek pedig elég szilárdak voltak egy effajta építményhez, maguk is roskadoznak az ítéletidőben.

De a fejem feletti szobában járkáló súlyos léptek továbbra is jól lehallatszottak hozzám a dühödt elemek tombolása közepette. Nemegyszer nyögést véltem hallani; de őszintén beismerem, hogy a szokatlan helyzetben könnyen meglehet, képzeletem vezetett félre. Többször is kísértését éreztem, hogy felkiáltsak, és megkérdezzem, vajon a körülöttünk kavargó égiháború nem fenyegeti-e az épületet, melyben lakásunk vagyon; de aztán felmerült előttem a hajlék zárkózott és, barátságtalan gazdája, aki, úgy látszik, elkerüli az emberi társadalmat, és higgadt marad az elemek harcának közepette is, és akkor úgy éreztem, hogy megszólítani őt ebben a percben olyan lenne, mintha magához a vihar szelleméhez szólnék, hiszen, gondoltam, más lény nem őrizhette volna meg nyugalmát s hidegvérét, míg körülötte így háborognak a szelek és vizek.

Az idő előrehaladtával a fáradtság eluralkodott aggályaim s kíváncsiságom fölött. A vihar is alábbhagyott, avagy csupán az én érzékeim tompultak el szörnyűségeinek befogadására, és én álomba merültem, még mielőtt házigazdám titokzatos léptei megszűntek volna rengetni felettem a padozatot.

Nem lett volna semmi csodálnivaló abban, hogy helyzetem újszerűsége, ha nem is foszt meg az álomtól, de legalább csökkenti mélységét és időtartamát. Mindazonáltal épp az ellenkezője történt; mert még soha életemben nem aludtam ily mélyen, és csak akkor ébredtem, mikor a reggeli szürkületben házigazdám vállon ragadva felrázott, szétoszlatva ezzel valamely álmomat, melyre, szerencsére, nem emlékezem, különben kedveskedtem volna véle teneked abban a reményben, hogy második Dánielnek bizonyulsz.

- Most még mélyen alszik - mondta zengő mély hangján -, ám öt év sem múlik el feje fölött, s már könnyebb lesz az álma... hacsak annak előtte nem borul olyan álom szemére, melyből nincsen ébredés.

- Hah! - kiáltottam felpattanva ágyamból. - Ön talán tud valamit rólam... a jövőmről... arról, hogy mi vár rám az életben?

- Semmit - válaszolta zord mosollyal -, de a vak is látja, hogy fiatalon, tapasztalatlanul és reményekkel telve lép ki a világba, s én csupán azt jövendölöm önnek, amit bárki másnak mondanék az ön helyzetében. De jöjjön; itt vannak ruhái; egy falás barna kenyér és egy korty tej is várja, ha reggelizni óhajt; de sietnie kell mindenképpen.

- Mielőtt belekezdek napi tevékenységeimbe - mondtam -, kénytelen vagyok azt az engedményt kérni, hogy néhány percig egyedül lehessek.

- Ó!... Khm!... A világért sem óhajtanám megzavarni ájtatosságát - válaszolta és elhagyta a szobát.

Alan, van valami rettenetes ebben az emberben.

A konyhában csatlakoztam hozzá, amint azt megígértem, ott, ahol előző este vacsoránkat elfogyasztottuk, és ahol valóban rátaláltam az ételre, amit reggelimül kínált, de vaj és bármi egyéb nélkül.

Föl s le járkált, míg én elfogyasztottam a kenyeret és tejet, s a lassú, kimért, súlyos léptek azonosnak tűntek a tegnap este hallottakkal. Gyászmeneti lassúságukból ítélve úgy tűnt, valamely belső szenvedély sötét és lomha, egyenletes folyású áramával tartanak mértéket. "Szökellünk s szaladunk a fürge, áradó patak mentében - gondoltam magamban -, mintha versenyre kelnénk véle; de mély, lassú és magányos vizek partján némán s ünnepélyesen lépkedünk, amilyen az ár sodrása. Miféle gondolatok mása lehet vajon most e barázdált homlok, mily gondolatok járhatnak e súlyos léptek ütemére?"

- Ha befejezte - szólt türelmetlen pillantást vetve rám, észrevéve, hogy már nem eszem, hanem csak ülök, rajta felejtve szemem -, megmutatom önnek az utat.

Együtt mentünk ki, és a családból ezenközben még mindig nem mutatkozott senki, házigazdámat kivéve. Csalódtam, mert vártam az alkalomra, hogy köszönetet mondjak a házicselédeknek, mert hiszen annak látszottak. Felajánlani valamiféle ellenértéket a ház urának képtelenség lett volna, akár csak megkísérelni is.

Mit nem adtam volna a te lélekjelenléted egyetlen szikrájáért, ahogy te bele tudsz nyomni bárki kezébe egy félkoronást, akinek ínsége könyörög érette, tudván, hogy helyesen cselekszel, mikor felajánlod adományodat, és fikarcnyit sem törődsz azzal, hogy talán megsérted érzelmeit annak, kit ily módon szolgálni akarsz! Láttam egyszer, amint egy pennyt adtál egy nagy szakállú embernek, aki pedig méltóságteljes külleméről ítélve akár Szólón lehetett volna. Nem voltam oly bátor, mint te, és ezért nem kínáltam fel semmit titokzatos házigazdámnak, bár ezüstneműi dacára a ház körül minden szűkös viszonyokról, ha ugyan nem szegénységről beszélt.

Együtt hagytuk el a hajlékot. De szinte hallom újabb és nagyon is helyénvaló felkiáltásod: Ohe, jam satis![34] - többit majd máskor. Talán legjobb lenne, ha elhalasztanám további közlendőimet, míg megtudom, mennyire becsülöd kegyeim.

ÖTÖDIK LEVÉL
Alan Fairfordtól Darsie Latimernek

Megkaptam mindkét episztoládat, drága Darsie-m, de minthogy a harmadikra vártam, nem siettem a válasszal. Ne hidd, hogy hallgatásom olyasmit jelez, mintha lankadt volna érdeklődésem irányukban, mert, igaz szavamra, túlszárnyalják (noha e feladat nem volt csekély) eddigi szárnyalásaidat. Ama tökfilkó óta, aki elsőnek fedezte fel a hamvadó tűzben Milton sátánjának palotáját; ama lángeszű süvölvény óta, aki elsőnek fújt buborékot szappanból és vízből, nem volt, aki úgy értette volna a módját, mint te, barátaim legjobbika, hogyan kell történeteket koholni a semmiből. Ha te lennél az, aki a gyermekversben elülteti a babot, amint csírázni kezd, te biztosan úgy látnád, hogy már emelgeti is az óriás kastélyának bástyáit. Bármi történjen is veled, képzeleted nyomban hozzáadja a csodás és a magasztos színeit. Láttál-e már olyan üveget, amit a piktorok Claude Lorraine-üvegnek neveznek, s ami saját színárnyalatába vonja az egész tájat, mit rajta keresztül nézesz? Nos, te ilyen közegen át szemléled a köznapi eseményeket.

Gondosan áttanulmányoztam legutóbbi hosszú leveled tényeit, és szerintem semmiben sem különböznek attól, ami az Oskola bármely kis csavargójával megeshetik, aki elkujtorog a leithi dűnékhez, túl a rákászó pocsolyán, aztán összevizezi hátulgombolós nadrágját meg a cipellőjét, míg végül is egy feltűrt szoknyájú halaskofának megesik rajta a szíve, és hazacipeli, miközben egész úton átkozódik, amiért annyi bajt okozott neki a kis poronty.

Csodálatos látvány lehettél: az öreg cimbora háta mögött csimpaszkodva remegtél a drága életedért - miközben összeverődtek állkapcsaid a félelemtől, és izmaid görcsbe húzódtak a szorongástól. A förtelmes vacsora, mit elfogyasztottál, a roston sült lazac, ami önmagában is elegendő arra, hogy kalandod lidércnyomása még legalább egy esztendeig rendszeres látogatód legyen, igazi csapásnak tekinthető, de ami a múlt csütörtöki (úgy hiszem, ez volt a napja) vihart illeti, a Gyertyaöntő köz vén kéményei között éppúgy bömbölt, fütyült, süvített, és éppoly félelmetesen tombolt, mint a Solway partján, mert egy és ugyanaz az orkán volt - teste me per tot am noctem vigilante.^[35] És aztán reggel újra, mikor - az ég áldjon meg! - érzelgős finomkodásodban istenhozzádot mondtál a szegény embernek anélkül, hogy legalább egy fél koronát adtál volna neki a vacsoráért és a kvártélyért.

Kinevetsz, amiért egy pennyt adok (bár a pontosság kedvéért hat pennyt kellett volna mondanod) egy vén éhenkórásznak, akit te, magasröptű eszményeiddel vacsora nélkül bocsátottál volna útjára, mert olyan volt, mint Szólón vagy Belizarius. De arról megfeledkezel, hogy ez a sértés áldásként szállt alá a vén csavargó bugyellárisába, és az öreg alig győzte áldani a nagylelkű adakozót - míg azt leshetted volna, Darsie, hogy köszönetet mondjon néked, amiért oly nagy, ám haszontalan tisztelettel viseltetsz szakálla és külsője iránt. Aztán kineveted jó atyám falkirki futását, mintha bizony tehetne bárki is okosabbat, mint hogy arrébbáll, ha kivont karddal, furinish-t kiáltozva, négy hegyi martalóc iramodik utána, akiknek kezük is éppoly gyors, mint a lábuk. Emlékezz, hogy mit mondott, amikor a bucklivati Lairdtől megtudta, hogy furinish azt jelenti: "állj meg egy percre". - Mi az ördög - szólt meglepetve az eset körülményei közepette oly kevéssé ésszerű kéréstől, elképedésében kicsit kizökkenve presbiteriánus hitéhez illő makulátlan beszédmodorából -, csak nem azt akarták a gazfickók, hogy megállják és várjam meg, amíg levágják a fejemet?

Képzelj ilyen kíséretet a magad sarkába, Darsie, és tedd fel magadnak a kérdést, vajon nem ösztönöznéd-e te is lábadat éppoly gyors futásra, mint amikor a Solway dagályából menekültél. És te mégis kétségbe vonod atyám bátorságát. Én mondom neked, van benne elegendő bátorság, hogy megtegye azt, ami helyes, s hogy elutasítsa magától azt, ami helytelen - elegendő bátorság, hogy kezével és erszényével segítse az igaz ügyet, hogy a szegény pártját fogja elnyomója ellenében, anélkül, hogy megrettenne a reá háramló következményektől. A polgár bátorsága ez, Darsie; mert egyébiránt ebben a korban és ebben az országban vajmi keveset számít, hogy valaki birtokában van-e vagy volt-e a hadi bátorság erényének.

Ne hidd, hogy haragszom reád, amiért így próbálom kiigazítani atyámról alkotott vélekedésedet. Tudom jól, hogy egészében véve magam se tekinthetek reá több tisztelettel, mint te. Kérlek, legkedvesebb Darsie-m, míg ily komoly hangulatban leledzem, mit nem is oly könnyű megőriznem olyan valakivel szemben, ki minduntalan kacajra ingerel, ne engedd, hogy kalandvágyad ismét olyan csávába juttasson, mint amilyenbe a Solway dűnéin jutottál. Történeted folytatása merőben képzeleted terméke; de ha úgy fordul, az a viharos éj valóban "úszásra rút idő" lett volna, ahogy a bolond mondja Learnek.

Ami a többit illeti, ha titokzatos és regényes hősöket tudsz faragni mogorva, vén halászokból, én csak nyerek rajta, mert mulattat a metamorfózis! De jól ügyelj magadra! Még ebben sem felesleges az elővigyázatosság. Ez a női káplán - oly keveset mondasz róla, míg oly sokat mindenki másról, hogy ez kételyeket ébreszt elmémben. Nagyon csinos; és ez minden, mit közölni vélem érdemesnek tartottál. Vannak esetek, amikor a hallgatás mást is magába foglal, nemcsak beleegyezést. Restellenéd vagy félsz talán, Darsie, rábízni tolladra a csinos áldásmondó dicséretét? Úgy éljek én, hogy te most pirulsz! De hisz nem úgy ismerlek-e én téged, mint a hölgyek megrögzött hódolóját? Nem bírtam-é bizalmadat? Egy előkelő könyök, mely kivillant, míg az alak egyéb részeit bíborköpönyeg burkolta, vagy egy takaros, kecsesen lépő boka, mit véletlenül pillantottál meg, mikor tulajdonosa az Old Assembly Close-on^[36] végigbukdácsolt, egy hétre is megzavarta az eszedet. Egy ízben, ha jól emlékszem, egyetlen pillantásával elbűvölt egy páratlan szem, mely, mikor a hölgy félrevonta fátylát, a szó szoros értelmében páratlannak bizonyult. Emellett nem gerjesztett-e szerelemre máskor meg egy hang - pusztán a hang, mely a Ferenc-rendiek templomának kórusából csendült ki -, míg ki nem derítetted, hogy az édes torok tulajdonosa Miss Dolly MacIzzard, aki "mint a piszkafa", ahogy a szólás mondja?

Mindeme tényeket megfontolva és az áldásmondó Néreidáról való természetellenes hallgatásoddal összevetve, arra kell kérjelek, szólj világosabban e tárgyról legközelebbi leveledben, hacsak nem akarod, hogy azt a következtetést vonjam le, többet gondolsz, mint szólsz felőle.

Mitőlünk bizonyára nem is vársz sok újságot, hiszen tudod, mily egyhangúan folyik életem, és azt is tudod, hogy egyelőre a szakadatlan tanulásnak kell szentelnem. Magad mondtad ezerszer is, hogy én csakis gürcölve érhetem el célom, s ezért nincs más választásom, mint gürcölni.

Atyám, úgy látszik, sokkalta türelmetlenebbül viseli távollétedet, mint első eltávoztadkor. Érzi, azt hiszem, hogy magányos étkezéseinkből hiányzik a fény, mit víg kedélyed szokott volt reávetni, és mélabú fogta el, mint általában az embereket, mikor a nap sugarai már nem ragyogják be a tájat. Ha még ő is így érez, gondolhatod, hogy én még inkább szomorkodom, és elképzelheted, mennyire szívemből kívánom, hogy érne már véget bohó kalandozásod, és lennél te ismét a mi lakótársunk.

Néhány órai megszakítás után veszem ismét kézbe a tollat, hogy közöljem véled, oly esemény történt, amelyre te majd százával építed a légvárakat, és amelyről még nekem is, ki irigylem tőled eme alaptalan építményeket, el kell ismernem, hogy valóban nyújt némi alapot a találgatásra.

Atyám az utóbbi időben nemegyszer magával vitt a bíróságra abbéli igyekezetében, hogy minél alaposabban megismertessen mesterségem gyakorlati oldalával. Bevallom, úgy érzem, van valami túlbuzgóságában, ami mindkettőnket, nem félek kimondani, nevetségessé tesz. S hogy mi az oka idegenkedésemnek? Nos, atyám elcipel jogtudományáról híres tanácsadójához: - Készen áll ma a tárgyalásra, Mr. Crossbite? Ez itt a fiam, aki a jogi pályára készül. Azért bátorkodtam magammal hozni a mai konzultációnkra, hadd lássa, hogyan kell az ilyesmit intézni.

Mr. Crossbite mosolyog és hajlong, mert minden ügyvéd mosolyog az ügyészre, aki igénybe veszi szolgálatait, és esküszöm, közben nevet a markába, s odasuttogja az első arra haladó taláros kollégájának, hogy: - Mi az ördögöt képzel az öreg Fairford, hogy csak így rám szabadítja a kölykét?

Mellettük állva, túlságosan is bosszúsan attól a gyerekhez illő szereptől, amit reám osztottak, semhogy képes lettem volna túl sok bölcsességet leszűrni Mr. Crossbite figyelemre méltó érveiből, egy korosodó férfiút vettem észre, aki mereven atyámra szegezett szemmel állt, mintha már alig várná, hogy atyám befejezze, amit elkezdett, s ő megszólíthassa. Van valami, gondoltam, ami figyelmet parancsol emez úriember megjelenésében. Öltözéke nem a mai ízlés szerint készült, és bár valaha pompás lehetett, most már avítt és divatjamúlt volt. Kabátja mintás bársonyból, bélése szatén, dúsan hímzett lila selyemmellényt hordott, és a kabát anyagából készült térdnadrágot. Szögletes orrú cipőt viselt, cipőjén felkunkorodó nyelv, amit elősudárvitorlának hívnak; selyemharisnyája a térde felett volt megkötve olyan módon, ahogyan azt már bizonyára láthattad képeken vagy itt-ott egyik-másik különcön, akik azzal óhajtanak kitűnni, hogy Matuzsálem módjára öltözködnek. Chapeau bras[37] és kard egészítette ki ruháját, melyről, bár ódivatú volt, lerítt, hogy viselője nem közönséges ember.

Amint Mr. Crossbite befejezte mondanivalóját, ez az úriember nyomban odalépett atyámhoz, és így szólt hozzá: - Szolgálatjára, Mr. Fairford. Régen volt már, hogy mi ketten utolszor találkoztunk.

Atyám, aki, mint tudod, apróra betartja az udvariassági formákat, most meghajolt, a torkát köszörülte, és zavarban volt, míg végül bevallotta, hogy valóban oly régen volt már az, amikor találkoztak, hogy bár tökéletesen emlékszik az arcra, a név, bármennyire is restelli... valamiképp... kiesett az emlékezetéből.

- Elfelejtette Birrensworki Herriest? - szólt a koros úriember, és atyám még mélyebben meghajolt előtte, mint az előbb, bár úgy láttam, némiképp mintha megcsappant volna az a tiszteletteljes udvariasság, amivel régi barátját fogadta, amikor neve még ismeretlen volt előtte. Úgy tűnt, most már csak a szavak hordozzák az udvariasságot, amit a szív megtagadott volna, ha a jó modor engedi.

Atyám mindazonáltal újólag mélyen meghajolt, és kifejezte reményét, hogy jól szolgál Birrensworki Herries úr egészsége.

- Olyannyira jól, derék Fairfordom, hogy idejöttöm célja nem más, mint felújítani ismeretségem egy vagy két régi baráttal, jelesül pedig önnel. Ma vélem kell ebédelnie Petersen Kesely közi fogadójában. Közel van az ön divatos új lakához, és beszédem is lenne önnel.

Atyám tiszteletteljesen kimentette magát, de nem minden zavar nélkül, mert - úgymond - "otthon várják bokros teendői".

- Akkor majd én fogok önnel ebédelni - mondta Birrensworki Herries úr. - Az a néhány perc, amit ebéd után szakít számomra, elegendő lesz ügyemre; és egyetlen perccel sem fogom tovább fenntartani dolgaiban... nem vagyok kullancstermészetű.

Gyakran megjegyezted, hogy bár atyám aggályosan betartja a vendégszeretet előírta szokásokat, inkább kötelességképpen, semmint örömmel gyakorolja e mesterséget; valóban, ha nem hallgatna lelkiismerete szavára, hogy enni adjon az éhesnek és fedelet az idegennek, ajtaja sokkal ritkábban nyílnék meg vendég előtt. Soha nem láttam még ily kirívó példáját furcsa természete megnyilvánulásának (mely furcsa természetet, meg kell jegyeznem, gúnyrajzzá torzítja a te leírásod), mint most abban a módban, ahogy jóváhagyta Herries úr magamagának adott meghívását. Meghökkent ábrázata és az erőltetett mosoly, mely szavait - "Tartjuk szerencsénknek, hogy vendégül láthatjuk kegyelmedet Brown's Square-i házunkban délután három órakor" - kísérte, senkit sem téveszthetett meg, és nem vezette félre az öreg Lairdet sem. Megvető tekintettel így válaszolt: - Akkor addig nem is terhelem társaságommal, Mr. Fairford -; és egész tartása azt látszott mondani: "Nékem úgy tartja kedvem, hogy veled ebédeljek, és nem törődöm azzal, szívesen látott vendég vagyok-e avagy sem."

Mikor elfordult tőlünk, megkérdeztem atyámat, hogy ki volt.

- Egy szerencsétlen sorsú úriember - hangzott a felelet.

- Szerencsétlen sorsához képest elég jól fest - feleltem. - Nem is gyanítottam volna, hogy ilyen cifra külső alatt üres a bendője.

- Ki mondta neked, hogy üres? - kérdezte atyám. - Ez az úr, ami az evilági javakat illeti, onmi suspicione major.^[38] Remélhetőleg jó hasznukat veszi; bár ha valóban így történik, életében most először lesz így.

- Változékony volt tehát élete sora? - tapogatóztam.

Atyám azzal válaszolt, amivel mindig el szokta hallgattatni az olyfajta nem kívánatos kérdezősködést, mely akár a legcsekélyebb mértékben is szomszédaink valamelyikének fogyatékosságaira vonatkozott: - Ha csak a magunk hibáinak kijavításával foglalkozunk, Alan, akkor is van dolgunk elegendő mindannyiunknak, anélkül is, hogy mások fölött ülnénk törvényt.

Így tehát ismét elvesztettem a nyomot; de azért még egyszer nekibuzdulva megjegyeztem, úgy viselkedett, mint akinek magas a rangja, s előkelő családból származik.

- Magas címek birtokosa - felelte atyám -, hiszen a Birrensworki Herriesek közül való, amely família oldalága a nagy és valaha hatalmas Herries családnak, melynek ősibb ága Lord Robin, a filozófus anno domini ezerhatszázhatvanhétben bekövetkezett halálával beleolvadt a Nithesdale-házba.

- Még mindig az ő birtoka Birrenswork, melyről előnevét veszi? - kérdeztem.

- Nem - felelte atyám -; már atyja idejében is csak nevükben mondhatták magukénak, ugyanis az 1715-ös prestoni csata után elkobozták akkori birtokosától, Herbert Herriestől, aki követte a csatába vérrokonát, Derwentwater earljét. De nevükben továbbra is viselik a predikátumot, bizonyára abban a reményben, hogy majd egyszer, ha jobb idők köszöntének a jakobitákra és a pápistákra, felújíthatják követeléseiket; azok pedig, kik egyébként semmilyen módon nem osztoznak velük hóbortos vágyálmaikban ex comitate, ha ugyan nem ex misericordia[39] elnézik nekik önfejűségüket. De lenne bár maga a pápa és a trónkövetelő egy személyben, akkor is ebéddel kellene várnunk, ha már egyszer úgy vélte jónak, hogy asztaltársunkul ajánlkozzon. Siess tehát haza, fiam, és mondd meg Hannah-nak, Epps szakácsnak és James Wilkinsonnak, hogy tegyenek ki magukért; neked pedig arra legyen gondod, hogy kerüljön egy-két pint a Maxwell legjobbikából is. Az ötödik állványon találod a palackokat; itt vannak a borospince kulcsai. Nehogy a zárban felejtsed... ismered szegény James gyarlóságát, bár becsületes jószág minden más kísértés ellenében; és különben is már csak két palackkal maradt az óbrandyből. Azt pedig, Alan, meg kell őriznünk patikaszernek.

Elmentem utamra... megtettem az előkészületeket... eljött az ebéd órája és vele Birrensworki Herries úr.

Ha nekem is oly dús képzeletem lenne, mint teneked, Darsie, oly tehetségem a leírásra, bizony mondom, pompás, sötét és rejtelmes rembrandti portrét festhetnék az idegenről, mely annyival különb lenne a te halászodénál, mint egy páncéling a halászhálónál. Biztosítlak, hogy találna rajta tárgyat a festő; de ismerve hiányos képességeimet, én csak annyit mondok róla, hogy felettébb barátságtalannak és rossz modorúnak találtam. Nem, rossz modorú nem a helyes kifejezés; éppen ellenkezőleg, látszott rajta, hogy pontosan ismeri a jó modor követelményeit, csak éppen úgy véli, asztaltársainak rangja nem követeli meg tőle, hogy tartsa is magát hozzájuk - ami elmondhatatlanul nagyobb sértés, mintha viselkedése pusztán bárdolatlanságból és a vele járó durvaságból következnék. Miközben atyám az asztali áldást mondta, őlordsága épphogy nem fütyörészett, s amikor atyám óhajára én is hálát mondtam, ő a fogát piszkálta, mintha csak erre a pillanatra várt volna, hogy ezt a műveletet elvégezze.

Ennyit a skót egyházról; a királlyal még csúfosabb dolgok estek. Atyám, magad is tudod, különösen mély tisztelettel alkalmazkodik vendégeihez, és úgy látszik, ebben az esetben a szokottnál is inkább kerülni óhajtott mindent, ami vitára okot adhatott volna. Hajlandó volt annyi engedményt tenni királyhűségéből, hogy az ebéd utáni első poharat úgy köszöntötte, hogy "a királyra!", nem pedig félreérthetetlenül, ahogyan egyébiránt szokása, "György királyra!" Vendégünk olyan mozdulatot tett poharával, hogy közben a pohár elhaladjon a mellette álló vizeskancsó felett, és hozzátette: - Arra, aki a vízen túl van.

Atyám elvörösödött, de úgy tett, mintha nem hallaná. Ám ennél még sokkalta több figyelmetlenség és tiszteletlenség is megnyilvánult az idegen társalgási modorában; úgyhogy, noha ismerem atyám elfogultságát rang és születés dolgában, s azt is tudom, hogy egyébiránt férfias szelleme sohasem volt képes egészen lerázni magáról a szolgai alázatot, mellyel a nagyokra tekint, mégis nagyon nehezteltem rá, amiért hajlandó volt eltűrni azt a temérdek orcátlanságot - mert ennek tűnt -, amivel ez a maga hívta vendég traktálta atyámat a tulajdon asztalánál.

Az ember elnézi egyazon postakocsiban utazó útitársának, ha a lábára hág véletlenül, de még akkor is, ha figyelmetlenségből teszi; ám egészen más a helyzet, ha az illető nagyon is jól tudva, hogy e láb meglehetősen kényes jószág, egyre csak tapos rajta patáival. Szerény véleményem szerint - pedig én béketűrő ember vagyok - ebben az esetben aligha kerülhető el a hadüzenet.

Azt hiszem, atyám kiolvasta gondolataimat tekintetemből; mert előhúzva óráját, így szólt: - Fél öt van, Alan. Már a szobádban kellene lenned... Birrenswork úr nem fog neheztelni távozásodért.

Látogatónk szórakozottan biccentett, és nekem nem volt többé ürügyem a maradásra. De a szobából távozóban tisztán hallottam, amint ez a nithesdale-i mágnás a Latimer nevet említi. Próbáltam időzni, de végül is atyám egy félreérthetetlen célzására visszavonultam a szobámba; mikor egy óra múltán újra hívatott, hogy együtt teázzunk, vendégünk már eltávozott. Ügyei estére a Fő utcába szólították, és annyira sietős volt a dolga, hogy még egy teát sem ihatott velünk. Nem állhattam meg, hogy meg ne jegyezzem, távozásával megkímélt bennünket attól, hogy továbbra is tűrnünk kelljen faragatlanságát. - Mi jogon merészeli felhánytorgatni nekünk - mondtam -, hogy a város egy kényelmetlenebb negyedéből egy megfelelőbbe tettük át lakásunkat? Mi köze neki ahhoz, ha nekünk úgy tartja kedvünk, hogy hasznát vegyük az angol házak egynémely berendezési tárgyának és kényelmének, ahelyett, hogy egymás fölött összezsúfolt lakásokban laknánk? Nemesi születése és főúri vagyona vajon feljogosítja-e őt arra, hogy ítéletet mondjon azok felett, akik tulajdon iparkodásuk gyümölcseit kedvükre óhajtják élvezni?

Atyám nagy adag tubákot csippentett fel, aztán így válaszolt: - Jól van, Alan... nagyon jól beszéltél. Kár, hogy Mr. Crossbite vagy Pest jogtanácsos úr nem hallott; ők is elismerték volna, hogy tehetséged vagyon a törvényszéki ékesszólásra; nem ártana, ha hébe-korba kicsit deklamálnál gyakorlásképpen idehaza, hogy megjöjjön a bátorságod, és el ne akadjon a lélegzeted. De ami szavaid tárgyát illeti, az nem ér meg egy pipa dohányt sem. Azt hiszed te, hogy én többet gondolok Birrensworki Herries úrral, mint bármely más úriemberrel, aki ügyes-bajos dolgait intézni jön hozzám, csak mert nem ugrom mindjárt a torkának, amiért fajankó módjára beszél, mint hogy az is? Ne is essen több szó róla, viszont szükségem van Darsie Latimer mostani címére; meglehet, a magam kezével kell majd írnom egy-két sort az ifiúrnak. Még magam sem tudom biztosan... mindenesetre add meg nekem a címét.

Így is tettem, és ha azóta hírt kaptál atyámtól, mint a föntiekből várható, te talán már többet is tudsz a levél tárgyáról, mint amennyit én írhatnék felőle. Ha viszont nem, akkor én most teljesítettem baráti kötelességemet, tudatván véled, hogy egészen bizonyosan van valami a zordon lord és atyám tarisznyájában, amiben te is érdekelt vagy, s nem is kevéssé.

Adieu! S bár most elláttalak egy olyan tárggyal, melyről álmodozhatsz, óvakodj tőle, hogy oly súlyos várat építs, mit nem bír meg alapzata, mely e pillanatban mindössze az, hogy a Latimer név elhangzott egy dumfriesshire-i nemesúr és egy edinburghi bírósági tisztviselő között. - Caetera prorsus ignora.[40]

HATODIK LEVÉL
Darsie Latimertől Alan Fairfordnak
(A harmadik és negyedik levél folytatása)

Mint mondottam, komor s mogorva házigazdám kíséretében kiléptem a szabad levegőre. Most alaposabban, mint előző este, szemügyre vehettem a kis körülzárt völgyet s benne a két-három házacskát, melyek feltehetőleg házigazdám és családja otthonául szolgáltak.

Mélységéhez képest oly szűk volt a völgy, hogy a reggeli nap egyetlen sugarával sem férhetett hozzá, míg magasra nem hágott a horizonton. Végigtekintve a völgyön, az utazó csobogó patakot pillant meg, amint türelmetlenül célja felé igyekvő versenyparipaként tajtékozva rohan elő a csalitosból; és ha még jobban mereszti szemét, megpillanthatja annak a lombok közül kicsillanó magas vízesésnek egy részletét is, mely a kis pataknak okot ad fékevesztett vágtájára. Lejjebb a patak folyása elcsendesedik, és nyugodt víztükörré terül, kezdetleges kikötőül szolgálva két vagy három halászcsónaknak, melyek akkor szárazon, a homokban hevertek, mivel apály volt. A kikötő mellett két vagy három nyomorúságos kunyhó látszott, talán a csónakok tulajdonosainak lakása, melyek minden tekintetben silányabbak voltak házigazdám hajlékánál, noha az is elég nyomorúságos tanya volt.

Csupán egy vagy két percem volt, hogy e megfigyeléseket megtegyem, mert társam ezalatt is a türelmetlenség jeleit mutatta, s nem is egyszer kiáltotta: - Cristal... Cristal Nixon! -, mígnem az előző esti vénember megjelent az egyik szomszédos ház vagy tanyaépület ajtajában, s elővezette útra készen, megnyergelve, fölszerszámozva azt az erős fekete lovat, melyről már megemlékeztem. Házigazdám ujjával jelt adott Cristalnak, és hátat fordítva a ház ajtajának, megindult előttem felfelé a meredek ösvényen, vagyis vízmosásban, mely az elzárt völgyecskéből a síkságra vezetett.

Ha tökéletesen tisztában lettem volna vele, miféle út az, melyen előző este oly nagy sietséggel levezettettem, nagyon is kétlem, vajon vállalkoztam volna-e rá, hogy ily módon ereszkedjem alá, mert vízmosásnál aligha érdemelt jobb nevet, és az előző esti felhőszakadástól megduzzadván, most is jórészt vízben állt, s vize eszeveszetten, tajtékozva rohant alá a völgybe. Némi nehézséggel ugyan, ám lábon felkapaszkodtam ezen a rút csapáson, és kis szédülés fogott el, mikor azokból a nyomokból, melyeket nem mosott el az eső, láttam, hogy a ló bizony alighanem majdhogy a tomporán szánkáztatott le az előző este.

Házigazdám úgy pattant fel a lova hátára, hogy bele se dugta kengyelébe a lábát, engem otthagyott a veszedelmes emelkedőn, s csak űzte csődörét, mintha vadmacska módján függélyesen is fel tudna kapaszkodni a szegény pára. Víz és sár fröcskölt patáiról a könyörtelen hajszában, de néhány rugaszkodással már fenn is volt a part tetején, s midőn kisvártatva magam is csatlakoztam hozzájuk, szoborszerű nyugalomban találtam lovat s lovasát - az előbbit zihálva s közben tág orrlikait a hajnali szélnek fordítva, az utóbbit mozdulatlanságban, szemeit a nap első sugaraira szegezve, melyek akkor kezdtek előkandikálni a keleti láthatár mögül és bearanyozni Cumberland és Liddesdale távoli hegyeit.

Szinte révületben bámulta a napot, de közeledtemre felriadt, és lovát megnoszítva lépésben elindult előttem egy göröngyös, homokos úton, mely lapos részekkel tarkított, kopár, sík, megműveletlen, homokos, dimbes-dombos vidéket szelt át, jobbára olyanfélét, mint Shepherd's Bush-beli szállásom környéke. Voltaképp a környező síkság mindenütt, ahol a tenger közelébe nyúlik, néhány kegyelt földdarab kivételével, ugyanilyen egyhangú és kietlen.

Körülbelül száz yardnyira eltávolodván a völgy peremétől, még sokkal tágasabb kilátásunk nyílott e sivár tájékra, amely még kopárabbnak tűnt a szemközti cumberlandi partok ellenében, melyeket tízezernyi fasor szelt keresztül-kasul, ligetek és terjedelmes erdőségek árnyékoltak, falvak s udvarházak tarkítottak, ahonnét már ilyenkor kora hajnalban is kis füstgomolyok jelezték az emberi élet s tevékenység jelenlétét.

Vezetőm kinyújtotta karját, és éppen a Shepherd's Bush felé kanyarodó utat mutatta, amikor közeledő lódobogás hallatszott hátunk mögött. Hátrakapta a fejét, majd látva, hogy ki közeledik, folytatta magyarázatát, de ugyanakkor beállt a földút kellős közepére, melyet a helyütt, ahol megálltunk, egyik oldalról zsombék, a másikról egy homokpad fogott közre.

Hallottam, hogy a közeledő lovas könnyű vágtáról lépésre fogta vissza a lovát, mintha meg akarná várni, míg mi továbbhaladunk, vagy legalábbis el akarná kerülni, hogy olyan helyen kelljen elmennie mellettünk, ahol a szűk út miatt túlságosan közel kerültünk volna egymáshoz. Ismered régi hibámat, Alan, hogy inkább kész vagyok figyelmezni bármi egyébre, mint annak szavaira, aki a társalgás fonalát éppen kezében tartja.

Engedve e kedves hajlamomnak, éppen annak okán töprengtem magamban, miért akar távol maradni tőlünk a lovas, amikor társam felemelte mély hangját, de oly hirtelen s oly szigorú hangsúllyal, hogy nyomban visszatérítette kószáló gondolataimat, és rám kiáltott: - Az ördögbe is, fiatalember, azt hiszi, mások sem tudják okosabban eltölteni az idejüket, mint kegyelmed, hogy háromszor mondatja el velem ugyanazt a dolgot? Látja azt ott egy mérföldnyire, ami úgy fest, mintha útjelző pózna, de még inkább mintha bitófa lenne?... Bárcsak valami álmodozó félkegyelmű himbálózna rajta intő például minden merengő málészájúnak!... Az az akasztófaforma pózna majd elirányítja kegyelmedet a hídhoz, ahol átkel a nagy patakon; aztán továbbmegy az úton, amíg elérkezik egy kőhalomhoz, ahol több út keresztezi egymást... A kolera essen a mamlaszába, már megint elkalandozik!

Való igaz, hogy ebben a pillanatban a lovas közelünkbe ért, s miközben félrehúzódtam, hogy utat engedjek neki, ismét magára vonta figyelmemet. Külseje azonnal elárulta, hogy a Jóbarátok Testvériségéhez tartozik, avagy, amint a világ és a világi törvény ismeri őket, a kvékerek szektájának tagja. Erős és dolgos vasszürke gallowayi lovának fényes, sima szőre, jó állapota mutatta, hogy a jámbor férfiú barmával is jámborul bánik. Öltözéke a szektariánusok szokásos szerény, de tiszta és célszerű ruhadarabjaiból állott. Kiváló kelméből készült, hosszú, sötétszürke malaclopója leért a lába közepéig, és állig be volt gombolva, hogy védje gazdáját a hajnali levegő ellen. Jókora hódprém kalpagja, amint az társainál is megszokott, gomb s kötő nélkül ült fején, és árnyékát nyájas, szelíd arcra vetette, melynek józan nyugalmába némi derű is vegyült, és nyoma sem volt benne a vallási rajongók oly gyakran látható meggyötört, aszketikus tekintetének. Homloka nyílt s mentes a kor és a képmutatás ráncaitól egyaránt. Szeme tiszta fényű, nyugodt és óvatos, bár mintha némi aggodalom, hogy ne mondjam, félelem tükröződött volna benne, miközben szokásos köszöntő szavait: - Adjon az Úr teneked jó reggelt - elmondva, poroszkáját az út szélére kormányozta, ezzel jelezve, hogy a lehető legkevesebb bajjal kíván elmenni mellettünk, ahogy olyankor teszi az utas, ha szelindek mellett kell elhaladnia, melynek békés szándékairól egyáltalában nincsen meggyőződve. Barátom azonban, aki talán nem óhajtotta a kvékert ilyen egykönnyen elereszteni, keresztbe állította lovát az úton, úgyhogy a másik semmiképp sem férhetett el mellette anélkül, hogy vagy belegázol a zsombékba, vagy felvergődik a homokpadra. E lehetőségek mindegyike oly veszélyeket rejtegetett, melyeket az utasnak nem volt ínyére megkísértenie. Megállt ezért, mintha arra várna, hogy társam utat engedjen neki; és ahogy ott ültek egymással szemközt, akaratlanul is felötlött bennem, hogy milyen jó jelképei lennének a békének s háborúnak, mert bár kísérőm fegyvertelen volt, egész mivolta, zord tekintete, egyenes dereka az egyenruhájából épp kivetkőzött katonára formázott. Ő szólította meg a kvékert ezekkel a szavakkal: - Hejhó! Józsua barátom, de korán útra keltél ma. Talán megszállt a szentlélek téged és jámbor cimboráidat, hogy végre tisztességes ember módjára cselekedjetek, és felvonjátok hálóitokat, amelyek nem engedik a halakat felúszni a folyón?

- Nem, barátom, dehogyis - felelte Józsua határozott hangon, de egyben kedélyesen -; nem várhatod el, hogy tulajdon kezünk rombolja le azt, mit pénztárcánk épített. Ti pikával, horoggal és csónakból kivetett hálóval ölitek a halakat; mi varsával és hálókkal, melyeket az apály s a dagály tölt meg hallal. Mindegyikünk azt teszi, mit legjobbnak lát, hogy általa részt biztosítson magának az áldásból, mit a gondviselés juttatott a folyónak, és tesszük ezt pedig mindketten a magunk megszabott határai között. Kérlek, ne keresd velünk a békétlenséget, mert nem háramlik rád gonosz a mi kezünkből.

- Légy nyugodt, nem is fogadnám el senki emberfia kezéből, akár háromszögletű, akár kerek karimájú a kalapja - felelte a halász. - Szép szóval mondom neked, Józsua Geddes, hogy te és a te társaid törvénytelen eszközöket használtok a Solway halainak elpusztítására, mikor kicövekelt fenékhálókkal és vejszékkel halásztok, s ezért nekünk, kik tisztességes eszközökkel, tisztességes emberek módjára fogjuk a halat, úgy, ahogy atyáink tették, napról napra és évről évre kevesebb a zsákmányunk s hasznunk. Ne hidd, hogy ájtatos ábrázatotokkal és képmutatásotokkal ezután is folytathatjátok majd üzelmeiteket, mint eleddig. Kiismert már téged a világ, és ismerünk mi is. Kipusztítjátok a lazacot, ami ötven szegény családnak nyújt megélhetést, aztán majd megtörlitek a szátokat, és tartotok egy beszédet a gyülekezetben. Ám ne is reméljed, hogy így folytathatod. Figyelmeztetlek tisztességgel, hogy egy napon, nem is sokára, rajtatok ütünk, és akkor nem marad egyetlen cölöp sem a Solway medrében; mind leúszik majd az árral, és jó, ha nem küldünk utánuk egy-két bérlőt is.

- Barátom - szólalt meg Józsua, elnyomva mosolyát -, tudom én, hogy nem úgy gondolod te azt, ahogyan mondod, különben értésedre adnám, hogy mi ez ország törvényeinek oltalma alatt állunk, s annál kevésbé habozunk igénybe venni ezt a védelmet, mivel a mi törvényeink tiltják minekünk, hogy erőszakos cselekedetekkel keljünk a magunk védelmére.

- Merő gyalázatos szenteskedés és gyávaság - kiáltott fel a halász -, amivel képmutató kapzsiságtokat takargatjátok.

- Nem, barátom, ne mondj gyávaságot - felelte a kvéker -, hisz jól tudod, éppannyi bátorság kívántatik a csapások tűréséhez, mint a csapások osztogatásához; és ez az ifjú legyen a tanúm, vagy bárki más, hogy vajon nem gyávább-e... még annak a világnak a szemében is, melynek gondolatai orrad likából párolognak leheleteddel... a fegyveres zsarnok, ki dúl és fosztogat, mint a védtelen és türelmes szenvedő, ki állhatatosságával elviseli a megpróbáltatást.

- Nem váltok több szót véled e tárgyról - szólt a halász, kiben mintha megmozdult volna valami Mr. Geddes utolsó érvének hallatára, s félrehúzódott, hogy utat engedjen a kvékernek a továbbhaladásra. - Mindazonáltal ne feledd - tette még hozzá -, hogy én figyelmeztettelek, és ne képzeld, hogy rút tettekért szép szóval bocsánatot nyerhettek. Hálóitok törvénytelenek... meghiúsítják halászatunkat... és mi le fogjuk rombolni mindet, vállalva veszélyt s kockázatot. Embere vagyok szavamnak, Józsua barátom.

- Nem kétlem, hogy az vagy - mondta a kvéker -, de annál inkább ajánlatos lenne óvatosabbnak lenned, mint olyant fogadni, mit utóbb sohasem fogsz megcselekedni. Mert bizony mondom én teneked, barátom, hogy bár oly nagy a különbség teközötted s a mi népünkből valók között, mint az oroszlán s a bárányok között, én mégis tudom s hiszem, oly fölöttébb oroszlán vagy te a te lelkedben, hogy aligha bocsátanád rá erőd s haragod arra, ki maga nem bír az önvédelem eszközeivel. Legalábbis oly sok jót tud felőled a szóbeszéd, még ha tud itt-ott egyébről is.

- Majd az idő megmutatja - válaszolta a halász -; de ide hallgass, Józsua, mielőtt elválnánk, megmutatom neked, miként hajthatsz végre egy jó cselekedetet, amely, hidd meg, többet ér húsz jámbor beszédnél. Itt van ez az idegen ifjú, kit az ég oly fukaron látott el ésszel, hogy újra eltévedne a sok homokbucka között, mint tegnap este, hacsak te meg nem mutatod néki a Shepherd's Bushba vezető utat; mert én hiába buzgólkodtam, hogy megértessem vele, melyik úton kell haladnia. Van benned annyi könyörületesség, te kvéker, együgyűséged álcája alatt, hogy vállalkozzál e jó cselekedetre?

- Te vagy az, barátom - válaszolta Józsua -, kiből hiányzik a könyörületesség erénye, midőn feltételezed egy embertársadról, hogy vonakodik megtenni egy ily csekély szívességet.

- Igazad van... elfelejtettem, hogy ez nem kerül egyetlen filléredbe sem... Fiatalúr, ez a megelevenedett jámbor együgyűség majd megmutatja kegyelmednek a Shepherd's Bushba vezető utat; és úgy megkopasztja uraságodat, akár egy kappant, ha kereskedelemre adná magát véle.

Aztán nyersen azt kérdezte, hogy meddig szándékszom Shepherd's Bushban maradni.

Azt válaszoltam, hogy pillanatnyilag magam sem tudom bizonyosan... talán addig, míg kedvem telik a környéken.

- Szereti a vadűzést? - kérdezte ugyanolyan kurtán.

Igenlően válaszoltam, de hozzátettem, hogy teljesen járatlan vagyok benne.

- Ha itt tölt néhány napot, talán még találkozunk - mondta -, és akkor meglehet, alkalmam nyílik majd, hogy leckét adjak belőle.

Mielőtt kifejezhettem volna hálámat vagy akár beleegyezésemet, kezét búcsúra emelve, helyben megfordult lovával, és visszanyargalt a vágat partjára, melyből együtt kapaszkodtunk elő az imént; és én még sokáig hallottam a hangját, amint a meredély szélén állva lekiáltott az odalenn maradottaknak.

Ezenközben a kvéker és én útra keltünk, s egy darabig szótlanul baktattunk; kísérőm oly lépésre fogta józan elméjű csődörét, ami nálam sokkalta kevésbé fürge léptű vándor járásához szabatott, és időnként oly tekintettel pillantgatott rám, amiben kíváncsiság és jóindulat keveredett. Nekem nem volt kedvem elsőnek megszólalni. Úgy esett, hogy addig még soha meg nem fordultam e szekta egyetlen tagjának társaságában sem, és tartottam attól, hogy ha megszólítom, tudatlanságomban talán megsértem valamely előítéletüket vagy különcségüket, így tehát türelemmel hallgattam. Végül is ő kérdezett meg, hogy vajon régóta állok-e már a Laird szolgálatában, ahogy emberei nevezik ezt az urat.

Olyan elképedten ismételtem el "az ő szolgálatában" szavakat, hogy azonnal így helyesbítette: - No de, kedves barátom, nem szántam sértésnek; talán úgy kellett volna kifejeznem magamat, hogy régóta tartozik-e már társai közé... vagyis hogy házának lakója-e ön is?

- Az a személy, akitől az imént elváltunk, számomra tökéletesen ismeretlen - jelentettem ki -, és kapcsolatunk merőben időleges. Volt oly kegyes, hogy kivezetett a futóhomok közül, és éjszakára födelet adott a vihar elől. Ismeretségünk így kezdődött, és most feltehetőleg véget is ért; mert, amint ön is megfigyelhette, emberünk semmiképp sem hajlamos a bizalmasabb barátkozásra.

- Oly kevéssé - felelte útitársam -, hogy kegyelmed esete az első, azt hiszem, melyről valaha is hallottam, hogy bárki emberfiát befogadott volna a házába... mármint ha kegyelmed valóban ott töltötte az éjszakát.

- Miért kételkedne benne? - válaszoltam kérdőleg. - Nem lehet okom félrevezetni önt, s a tárgy sem oly természetű, hogy megérné a fáradságot.

- Ne vegye zokon tőlem - szólt a kvéker -, de kegyelmed is tudja, hogy e világ népe, melyhez tartozik, nem mindig tartja magát az igazság jámbor szavához, miként az nekünk szerény becsvágyunk, hanem olykor hamis szavakkal él nemcsak haszon reményében, hanem hízelkedésből s néha merőben kedvtelésből is. Számos történetet hallottam szomszédomról, melyek legtöbbjének kicsinyke részét hiszem csak el; de még így sem könnyű összeegyeztetnem a hallottakat. Azért fejeztem ki némi kételyt, mert most hallottam első ízben, hogy idegent fogadott hajlékába. Kérem kegyelmedet, ne vegye sértésnek.

- Nem látszik bővében lenni a vendéglátás eszközeinek - mondtam -, s ez mentségéül szolgálhat arra nézve, hogy közönségesen nem kínálja fel.

- Azaz, szerelmes barátom - felelte Józsua -, ön silány estebédet fogyasztott, s reggelije talán még szegényesebb volt. Kicsiny telepem, mit Sáron Hegyének nevezünk, két mérfölddel közelebb van hozzánk, mint az ön fogadója; és bár e kitérő megnyújtaná vándorlását, mivel eltérítené önt a Shepherd's Bushba vezető egyenes úttól, úgy vélem, e testgyakorlat nem lesz ellenére az ön ifjúi tagjainak, akárcsak egy jó, habár egyszerű étek ifjúi étvágyának. Mit szól ehhez, ifjú ismerősöm?

- Ha nem leszek alkalmatlan - válaszoltam, mert a meghívás szívből jött, és a tejet s a kenyeret nagyon hamar elfogyasztottam, s amúgy sem volt túlságosan bőséges eledel.

- Ne szólj hízelkedő beszéddel - mondta Józsua - azokkal, kik megtagadják az ily beszédet. Ha terhes lenne számomra e csekély szívesség, talán fel sem ajánlom.

- Akkor tehát elfogadom a meghívást - mondtam - éppoly jó szívvel, amilyennel ön felajánlotta.

A kvéker elmosolyodott, felém nyújtotta kezét, én megráztam, és nagy szívélyességben bandukoltunk tovább, jó mulatságomra szolgált gondolatban összevetnem a jámbor lelkületű Józsua Geddes nyílt modorát előző estéli vendéglátóm nyers, komor és gőgös viselkedésével. Mindketten pallérozatlanok voltak, s nem sokat adtak a szertartásosságra, de a kvéker egyszerűsége hitbéli jámborságról tanúskodott, és mélyebbről fakadó nyájassággal keveredett, mintha a derék Józsua őszinte lelkével óhajtana kárpótolni a külsődleges finom modor hiányáért. A halász viselkedése pedig éppen ellenkezőleg, oly emberre vallott, ki jóllehet, ismerős a finom modor kívánalmaival, dölyfből vagy embergyűlöletből megveti s nem követi őket. Mindeme számos visszataszító vonása ellenére én mégis érdeklődéssel s kíváncsisággal gondoltam reá még mindig; és feltettem magamban, hogy a kvékerrel folytatott társalgásom során igyekszem megtudni mindazt, mit ő tud felőle. Ő azonban más mederbe terelte beszélgetésünket, és életkörülményeim felől érdeklődött, valamint indítékaimról, melyek e távol eső határvidék meglátogatására késztettek.

Mi sem természetesebb, hogy szükségesnek tartottam bemutatni magam, és hozzátenni, hogy jogot tanultam; de mivel oly eszközök birtokába jutottam, mik valamelyes függetlenséget biztosítanak, némi pihenést engedélyeztem magamnak, és most Shepherd's Bushban tartom székhelyem, s közben a horgászat örömeinek hódolok.

- Jót mondok - szólt erre új barátom -, ha azt kívánom kegyelmednek, leljen valamely jobb foglalatosságra a komolyság óráira, s emberfiához illőbb mulatságot (ha nem tud lemondani a mulatságról) a könnyedebb percekre.

- Igen szigorúan szólott az úr - válaszoltam. - Csak egy perce, hogy fülem hallatára az ország törvényeinek védelmébe ajánlotta magát; ha pedig jog van, jogász is kívántatik, hogy magyarázza a jogot, s bíró, hogy szolgáltassa.

Józsua elmosolyodott, és a birkákra mutatott, melyek a lankákon legelésztek, hol utunk vezetett. - Ha mostan egy farkas vetné magát ama nyájra - mondta -, a juhász s kutyája köré sereglenének védelemért, ezt nem kétlem; holott nap mint nap zaklatja s mardossa őket az egyik, nyírja s végezetül leöli, majd megeszi őket a másik. De nem azért mondom ezt, hogy elrémisszem az urat, mert bár a törvény s a jogászi mesterség a gonoszság tartományába tartozik, a világ e tökéletlen állapotában mindkettő szükséges rossz, és az is marad, míg az ember megtanulja, hogy a maga jó lelkiismeretétől megvilágosodván, nem pediglen bárminemű kényszer által adja meg embertársainak azt, mi nékik az ő járandóságuk. Magam is ismertem igaz embereket, kik kegyelmed tervezett mesterségét űzték, méghozzá becsülettel, s emelt fővel jártak az úton. Annál nagyobb azoknak dicsősége, kik egyenes derékkal járják az ösvényt, mit oly sokan iszamosnak találnak.

- No és a horgászat - kérdeztem -; ön ezt is rosszallta mint mulatságot, éppen ön, ki, ha jól értettem tegnapi házigazdámmal váltott szavait, maga is halászati jogok birtokosa?

- Nem tulajdonosa - felelte -; csak többek társaságában bérlője néhány igen értékes lazacos helynek kicsinyég lejjebb a part mentében. Ám nehogy félreértsen az úr. Nem azért tartom átkos foglalatosságnak a horgászatot, együvé sorolva mindama időtöltésekkel, melyeknek egyetlen céljuk állatok megkínzatása, mert ezt űzvén megfogunk és megölünk állatokat, melyekkel a gondviselés nagy bőségben látta el a földet az ember javára, hanem azért, mert öröm s mulatság tárgyává teszi e jószágok elnyújtott haláltusáját. Valóban azért tartom fenn e halásztelepeket, hogy ott kifogják, aztán megöljék, végül eladják a halakat; hasonlóképp, ha földműves lennék, magam is elküldeném birkáimat a piacra. De miként a mészáros mesterségében sem keresném kedvem s mulatságom, a halászét sem űzném a magam vigalmára.

Nem vitattuk tovább e kérdést; mert bár úgy véltem, érvei kicsit túlzottak, gondolatban felmentettem magam, mivel én jobbára csak elméletben leltem élvezetem eme mezei mulatságokban, vagyis nem éreztem magam elhivatottnak arra, hogy olyasmit védelmezzek, mi nekem eleddig oly kevés örömet okozott.

Mostanára egy öreg útjelző pózna maradványaihoz érkeztünk, ahhoz, mit vendéglátó házigazdám mutatott nekem, hogy általa tájékozódjam. Legitt egy omladozó, magas és mankóra emlékeztető gerendákkal megtámogatott fahídon átkeltem a víz fölött, míg új barátom jóval odább keresett magának gázlót, mivel a folyó tetemesen megduzzadt.

Míg arra várakoztam, hogy újfent csatlakozzék hozzám, nem messze tőlem egy orvhorgászt pillantottam meg, aki egyre-másra rántotta ki a vízből a pisztrángokat, oly sűrűn, amily gyorsan csak zsinegét kivetni bírta; és megvallom, az emberiességből kapott kioktatás ellenére, miben Józsua részesített, bizony megirigyeltem ügyességét és szerencséjét - ennyire hozzátartozik természetünkhöz a mulatságok kedvelése, avagy ily könnyen azonosítjuk a mezei mulatságokban elért sikert az öröm képzeteivel s a dicsérettel, mi az ügyességnek és buzgalomnak kijár. A sikeres horgászban hamarosan a kis Benjie-re ismertem, aki vezérlőm s professzorom volt e nemes művészetben, mint megtudhattad előző leveleimből. Kiáltottam... füttyentettem. Rám ismert a zsivány, meg is hökkent, mint aki bűnösnek tudja magát, és habozott, odajöjjön-e, vagy inkább elfusson; és mikor végezetül az első lehetőség mellett döntött, hangos kiáltozással rám támadva, harsányan tódítva mesélte el, hogyan aggódott Shepherd's Bush-ban mindenki testi épségemért... hogyan zokogott a fogadósné... hogyan virrasztott iddogálva Sam és a kocsmáros, mert nem mertek lefeküdni... hogyan kelt fel ő maga már jóval napkelte előtt, hogy keresésemre induljon.

- És ugyebár, csak azért csapdostad a vizet - mondtam -, hogy ráakadjál tetememre?

Megjegyzésemre elnyújtott "Ne-e-e-m" volt a válasz, mellyel lelepleztetését ismerte el; de vele született orcátlanságában, valamint bízva jóindulatomban, nyomban hozzátette, hogy úgy gondolta, bizonyára szívesen elfogyasztanék reggelire egy-két friss pisztrángot, és minthogy a víz oly ritka mód alkalmasnak ígérkezett a lazacikrára,^[41] nem tudta megállni, hogy egyszer-kétszer bevesse a horgot.

Mialatt mi ezenképpen társalogtunk, a derék kvéker ismét megjelent a fahíd túlsó főjénél, és közölte velem, hogy a patak jelenlegi állapotában meg sem kísérelheti az átkelést, s kénytelen a kőhídig kerülni, ami másfél mérfölddel feljebb van, mint az ő háza. Éppen útba akart igazítani, hogyan juthatok el magam is a házhoz, ahol a nővérét kellene keresnem, amikor én felajánlottam, hogy ha rábízná lovát a kis Benjie-re, a fiú elkerülhetne vele a híd felé, míg mi magunk gyalogszerrel tehetnénk meg a rövidebb és nyájasabb utat.

Józsua nemet intett a fejével, mert jól ismerte Benjie-t, akinél, mint mondta, nincs vásottabb himpellér az egész környéken. Mindazonáltal inkább, semminthogy meg kelljen válnia társaságomtól, beleegyezett, hogy arra a rövid időre a fiú gondjaira bízza lovát, de lelkére kötötte, hogy meg ne próbáljon felülni reá, hanem csakis kantárszáron vezesse, és a nagyobb biztonság kedvéért egy hatost helyezett kilátásba ildomos viselkedés esetére, büntetésképpen pedig, ha áthágná a kapott parancsokat, azt, hogy "istenigazából ellátja a baját".

Az ígéretek Benjie-nek semmibe sem kerültek, két marékkal szórta tehát őket; míg végezetül a kvéker átadta neki a kantárt, még egyszer felsorolván, miként kell ügyelnie, felemelt mutatóujjával adva nyomatékot szavainak. Magam részéről odakiáltottam Benjie-nek, hogy a fogott halakat hagyja ott a Sáron Hegyén, miközben bocsánatkérő pillantást vetettem új barátomra, mivel nem voltam benne egészen biztos, vajon előzékenységem tetszésre talál-e annál, ki ennyire becsmérli a mezei vigalmakat.

Nyomban megértett, és emlékezetembe idézte, milyen különbséget tesznek ők állatoknak kegyetlen s oktalan fogdosása, valamint leölésük után, éhséget csillapító táplálékként, isteni törvényekkel nem ellenkező módon való elfogyasztásuk között. Ez utóbbi tekintetben nem voltak semmiféle aggályai, ellenkezőleg, elmondta, hogy ebben a patakban igazi, vörös pisztrángok élnek, az a fajta, melyet minden ínyenc nagyra becsül, mivel a húsa, ha kifogás után egy órán belül asztalra kerül, nem foszlik szét, és páratlan ízű csemege, vagyis e halak igen kívánatos kiegészítői bármely reggeli étkezésnek, különösen, ha, mint mi, az ember korai felkeléssel és egy-két órányi egészséges testgyakorlattal szolgált rá a felüdülésre.

Ámde borzadj, Alan: mégsem keríthettünk sort pisztrángjaink megsütésére további kalandok nélkül. Vagyis csak azért zárom levelem most, s küldöm történetem hátralevő részét következőben, nehogy visszaéljek türelmeddel s a magam szeme világával.

HETEDIK LEVÉL
Ugyanattól ugyanannak
(Folytatás)

Útjára bocsátván a kis Benjie-t a poroszkával a patak bal partján, a kvéker és jómagam tovább bandukoltunk, akárcsak ugyanahhoz a hadsereghez tartozó lovasság és gyalogság, mely ugyan a folyó két szemközti partján menetel, de egymással egy vonalban. Miközben érdemes útitársam éppen afelől nyugtatott meg, hogy kellemes séta vár ránk házáig a fűben, a kis Benjie, akire ráparancsoltunk, hogy legyen mindig a szemünk előtt, meggondolta magát, és letért a számára kijelölt ösvényről, s jobbra fordulva eltűnt szemünk elől Salamonnal, a gondjaira bízott jószággal.

- Ez a pernahajder fel akar ülni rá! - kiáltotta Józsua jóval több tűzzel, mint ahogy szenvtelen tűrést hirdető hitvallásához illett volna.

Szaporán továbbindultunk, s én megkíséreltem enyhíteni balsejtelmeit, vagyis mialatt ő nyugtalanságában homlokát törölgette, azzal békítgettem, hogy ha a siheder valóban fel is ül a lóra, saját érdekében bizonyára gyengéden fog bánni vele.

- Ön nem ismeri - mondta Józsua, elutasítva magától minden vigaszt. - Méghogy ez valamit gyengéden tenne!... Nem, vágtára fogja Salamont; visszaél majd a szegény pára béketűrésével, pedig ez a derék állat oly régóta hordoz már a hátán! Saját restségemnek estem áldozatul, mikor megengedtem, hogy hozzáérjen a kantárjához, mert ilyen kis gonosztevőt nem ismert még a környék őelőtte.

Azzal belekezdett, hogy terjengősen elbeszélje mindama gaztetteket, melyek Benjie rovásán voltak. Gyanúba fogták, hogy tőrt vetett foglyoknak... Józsua maga kapta rajta, amint léppel fogott énekesmadarakat... rábizonyosodott, hogy egy kutya segédletével, mely éppoly girhes, loncsos és betyár volt, mint a gazdája, számos macskát megszalajtott. Végül pedig azzal is vádolták Benjie-t, hogy ellopott egy kacsát abból a célból, hogy az említett kutyával, mely vízen éppoly fürge volt, mint a szárazon, vadászzsákmányul ejtse. Nem akartam ellentmondani barátomnak, nehogy további bosszúságot szerezzek neki, és kijelentettem, hogy saját tapasztalatomból ítélve, le kell mondanunk Benjie lelkéről, mert ez a fiú a sátán fattya. Józsua Geddes azon nyomban rosszallani kezdte a mondatot, mivel túlzónak találta, s egyébiránt is úgy vélte, nem illik megfontolt ember szájába; én pedig alig mentegetőzhettem miatta, mondván, hogy így szokás hétköznapi nyelven mondani, amikor a patak túlpartjáról különös hangokat hallottunk, melyek arra engedtek következtetni, hogy Salamon és Benjie összekülönböztek. A homokdombok, melyek mögé a fiú bekanyarodott, eltakarták előlünk, amint az kétségtelenül szándékos is volt, a tiltott nyeregbe szállást, minek utána Benjie olyan vágtára ösztökélte Salamont, amilyen erőpróbára azelőtt csak ritkán adtak alkalmat a derék paripának, s így nagy egyetértésben elnyargaltak, míg meg nem érkeztek annak a gázlónak a közelébe, melytől az állat jogos tulajdonosa egyszer már visszafordult.

Itt aztán vita támadt ló és lovasa között. Az utóbbi, utasításainak megfelelően, megpróbálta Salamont a távoli kőhíd felé kormányozni; ám Salamon úgy vélte, hogy a gázlón át vezet a legrövidebb út istállója felé. A kérdésben élesen összecsaptak a felek, és hallottuk, hogy Benjie hajhózik, csettintget a nyelvével, sőt, veri is a lovat, akár az igazi lovasok, miközben Salamon, bármily jámbor jószág volt rendesen, végtére is kijött a béketűrésből, és nagy toporzékolásba, makrancoskodásba kezdett; mi pedig kettejük lármáját hallottuk meg, anélkül, hogy láthattuk volna - noha Józsua nagyon is jól sejthette - az okát.

E jelektől megrémülve, a kvéker kiáltozni kezdett: - Benjie, te himpellér! Salamon, te háborodott! -; s ebben a pillanatban teljes vágtában előrobogott a kettős, mivel vitájukban kétségtelenül Salamon lett a győztes, és most nagy iramban vitte vonakodó lovasát a gázló felé. Harag még nem változott ily gyorsan féltéssé, mint jó lelkű társam szívében. - Ez a himpellér még vízbe fúl! - kiáltotta. - Egy özvegyasszony fia!... Az egyetlen fia!... És most vízbe fúl!... Engedjen. - Viaskodni kezdett velem, aki beléje kapaszkodtam, mert meg akartam akadályozni, hogy a gázló vizébe vesse magát.

Benjie-t csöppet sem féltettem, mert az elvetemült gazember, bár nem bírt a csökönyös állattal, úgy lapult a hátán, akár egy kis majom. Salamon és Benjie nagyobb vész nélkül átevickéltek a gázlón, és a túlparton folytatták ügetésüket.

Ez utóbbi alkalommal lehetetlenség volt megítélni, vajon Benjie iszkol-e Salamonnal, vagy Salamon Benjie-vel; de a szereplők kilétéből s indítékaiból ítélve én inkább az előbbire gyanakodtam. Akaratlanul is elnevettem magam, amikor a himpellér elnyargalt mellettem, rémülten, de egyben boldogan vigyorogva, már csak a nyeregkápa gombján gubbasztva, kinyújtott karjával a kantárba és a ló sörényébe kapaszkodva; míg Salamon, foga közé harapva a zablát, mellső lábai közé sunyítva fejét, olyan sebesen iramodott el gazdája előtt szokatlan állapotjában, ahogyan csak a lába bírta.

- A fattyú zsiványa! - kiáltott fel a kvéker, riadalmában kizökkenve szelíd szavajárásából. - Az akasztófáravaló!... Agyon fogja hajszolni Salamont.

Könyörögtem neki, nyugodjék meg, biztosítottam, hogy egy kis nyargalástól semmi baja sem lesz kedvencének, és emlékeztettem, hogy csak egy perccel azelőtt fejezte ki nekem rosszallását, amiért nyersen szólottam a fiúról.

Ám Józsua készen állott a válasszal. - Ifjú barátom - mondta -, kegyelmed a legény lelkéről szólott, melyről azt állítá, hogy a gonosz birtoka, noha semmi bizonyságot sem tud felhozni erre a maga tudomásából; míg jómagam, éppen ellenkezőleg, porhüvelyéről beszéltem, melyről bizton állíthatom, hogy egyszer még kötélre függesztik, ha eztán sem viseli magát tisztességgel. Azt beszélik róla az emberek, hogy ifjú létére máris a Laird bandájához tartozik.

- Hogyan, a Laird bandájához? - mondtam álmélkodva ismételve szavait. - Arra a személyre gondol ön, kinél az elmúlt éjjel megszálltam?

Már az előbb is megütötte a fülemet, hogy Lairdnek nevezte... egy banda vezére tehát?

- Nos, nem egészen rablóbandára gondoltam - felelte a kvéker, aki, úgy látszik, elhamarkodottan többet mondott, semmint szándékában állott volna -, társaságot vagy szövetséget kellett volna mondanom. De lám, így jár, Latimer barátom, a legbölcsebb ember is, ha engedi, hogy feldúlja lelkét valamely szenvedély, s heveskedve szól avagy a botor s hebehurgya emberek nyelvével. S bár kegyelmed sietett felróni nekem megtévelyedésemet, semmiképp sem bánkódom, amiért tanúja volt, mert belátom, hogy bölcs ember botlása éppoly intő példa lehet az ifjúnak és tapasztalatlannak, mint az ostobák bukása.

Ez olyasminek a beismerése volt, amit már magam is gyanítani kezdtem - hogy új barátom jólelkűsége, felekezete által ráparancsolt béketűrésével szövetkezve sem képes tökéletesen gátat vetni természettől vérmes és hamar felfortyanó kedélyének.

Úgy tűnt, Józsua tudatában van annak, hogy hevesebb szenvedélyeknek engedett folyást, semmint az jelleméhez illendő, s ettől kezdve került minden Benjie-re és Salamonra utaló célzást, és a továbbiakban arra szorítkozott, hogy felhívja figyelmemet a körülöttünk elterülő tájra, mely szemlátomást meggyarapodott mind szépségben, mind érdekességben, miközben - bár utunkat továbbra is a patak kanyarulatait követve folytattuk - elhagytuk az ugart, és megművelt, felparcellázott földekre értünk, hol szántók és legelők váltakoztak ligetekkel és sövényekkel igen nyájasan. Leereszkedtünk csaknem a víz partjáig, s itt utunk egy kis kapun vezetett által, majd egy takarosan tisztán tartott ösvényben folytatódott, melynek két oldalát fák s a szívósabb fajtából való virágzó bokrok díszítették, míg egy enyhe lejtőn alászállva kiléptünk a ligetből, s szinte azon nyomban ott találtuk magunkat egy alacsony, ám igen csinos, szabálytalan formájú épület előtt; vezetőm pedig szívélyesen kezet rázott velem, s így fogadott Sáron Hegyén.

Az erdő, melyen át e kis lakhoz jutottunk, észak és északnyugat felől is körülvette a házat, sőt még másfelé is kiterjeszkedett, néhány jól öntözött és óvott szántófölddel is közrefogva. A ház délkelet felé nézett, s a mulató ligetek, vagyis inkább a kertek innen, a homlokzattól egészen a vízpartig lejtettek. Utóbb megtudtam, hogy a jelen tulajdonos atyja nagy szeretettel viseltetett a kertművészet iránt, amit fia is örökölt tőle, és ő alakította ki ezeket a kerteket, melyek nyírott gyepükkel, összehajló fasoraikkal, vadonjaikkal, egzotikus fáikkal és bokraikkal magasan felülmúlták a környék minden hasonló próbálkozását.

Ha volt is némi hívság Józsua Geddes elégedett mosolyában, mellyel engem szemlélt, ki nagy élvezettel nézegettem az ő társaságában átszelt kopár vidéktől oly nagyban különböző tájat, ez bizonyára megengedhető annak, ki művelve s dúsítva a természet szépségeit, testi egészséget s jótékony szellemi pihenést lel munkája közben, mint vendéglátóm mondotta. A tágas kert végében széles ívű félkört írt le a patak, s így maga képezte határát. A szemközti part már nem tartozott Józsua birtokához, de a patakot is meredek mészkőszirt szegélyezte túlfelől, mintha maga a természet állította volna kerítésül a szépség, a jólét és a béke e kicsiny Édenkertje köré.

- De nem szabad engednem, hogy megfeledkezzék arról - szólt a kvéker -, miközben szerény örökségünk e szépségeiben gyönyörködik, hogy uraságod nagyon könnyű reggelit vett magához.

Így szólt Józsua, s egy kicsiny, ablakos ajtóhoz vezetett, mely a lonccal és iszalaggal sűrűn befuttatott ámbitusról nyílott egy szerény méretű szobába, melynek berendezése, annak egyszerűsége és szerfeletti tisztasága magán viselte a tulajdonos felekezetének jellegzetes jegyeit.

Atyád Hannah-ját mindenki kivételnek tartja minden skót házvezetőnők között, és tisztaságában nem mérkőzhetnek vele Auld Reekie asszonyai; ám Hannah tisztasága merő szutyok ahhoz képest, amilyen aggályosan tisztogatnak mindent ezek az emberek, kik, úgy látszik, az élet apró illendőségeit is oly öntudatos szigorral látják el, mint ahogyan erkölcseikre ügyelnek.

A társalgószoba homályos lett volna, mert az ablakok kicsik voltak, s a mennyezet alacsony; de jelenlegi ura úgy tette kedélyesebbé, hogy egyik végét megnyitotta egy üveggel fedett kicsiny melegház felé, melyet szintén üvegből készült válaszfallal kerített el a szobától. Még soha azelőtt nem láttam ily kellemteljes módját a lakás nyújtotta kényelem s a kert nyújtotta szépségek összekapcsolásának, s nem értem, miért nem alkalmazzák gyakrabban a nagyok is. Valami ilyenfélére célozgattak a Spectator egyik számában.

Miközben a melegház felé vettem lépteimet, hogy közelebbről szemügyre vegyem, a kandalló ragadta meg figyelmemet. Jókora kőépítmény volt, mindenképp aránytalanul nagy a helyiség méreteihez képest. Elejét valaha címerpajzs díszítette, és a kalapács avagy véső, mellyel eltüntették a pajzs rajzolatát, megsértette az alatta tekeredő mondatszalagot is, melyen e kegyes jelmondat állott: "Bízd az Istent." Tudod, Alan, hogy kopott feliratokat ónnal kirajzolni volt kora ifjúságom szenvedélye, és hogy a franciskánusok cintermének sírkövei nem sokáig titkolták előttem, ki megfejtettem feliratukat, azt, mi keveset elmondhattak az elfeledett holtakról.

Józsua Geddes is megállt, mikor látta, hogy szememet a régi korok ezen emlékére szegzem. - El tudja olvasni? - kérdezte.

Felolvastam a jelmondatot, és hozzátettem, hogy valamely évszám nyomai is látszanak.

- Az évszámnak 1537-nek kell lennie - mondta -, mert a legszerényebb számítások szerint is ily régtől fogva, a pápistaság vaksi kora óta birtokolják őseim a földeket, és abban az évben emelték házukat.

- Ősi család - mondtam, és tisztelettel néztem a kandallóra. - Kár, hogy a címert leverték.

Barátom kvéker létére sem volt képes úgy tenni, mintha semmiféle tiszteletet sem érezne a családfa iránt, melyet elősorolni kezdett nekem, mindvégig ellenállva a hivalkodásnak, mely e tárggyal rendszerint együtt jár - azaz röviden, azzal a mélabúval s bánattal elegyes öntudatos méltósággal, mellyel Jack Fawkes szokta volt mesélni nekünk a kollégiumban ősének a Puskapor-összeesküvésben játszott sajnálatos szerepét.

- Minden hiábavalóság, mondá a prédikátor - imigyen szónokolt a Sáron hegyi Józsua Geddes. - Ha mi magunk semmik vagyunk az Úr színe előtt, vajon a semminél mennyivel kevesebbet számít az, hogy holmi enyésző csontoktól s málló portól eredeztetjük magunkat, melyeknek halhatatlan lelke már réges-rég letudta a maga számadását? Igen, Latimer barátom, őseim hírhedtek voltak még ama kapzsi és vérszomjas férfiak között is, kik akkoriban lakták e sanyargatott országot; és olyan igen nagy hírt szerzének zsákmányolásaikkal, rablásaikkal és vérontásaikkal, hogy azt beszélik, azért nevezték őket Geddesnek, mert hasonlatosak valának a csukához, e ragadozó halhoz, mit a mi vidékünk nyelvén ged-nek neveznek... valóban dicső hír keresztény férfiaknak! És lám, ők mégis felfesték pajzsaikra e cápáját az édes vizeknek; és a bűnös bálványimádás istentelen papjai, a címerfestőknek nevezett üres hencegők, kik halakról, madarakról s négylábú barmokról kőbe vésett ábrázolatokat készítenek, a csukát, azaz a ged-et választották atyáim címerállatául, és kifaragták kandallóik párkányára, s feltették sírköveikre, és a férfiak megittasultak tőle elméjükben, és még inkább hasonlatossá váltak a csukához, és gyilkolták és rabságba vetették az embereket, és megosztoztak a prédán, mígnem lakóföldjük Sharing Knowe-nak, azaz Prédaosztónak neveztetett a zsákmányról, mit itt daraboltak szét maguk és cinkosaik között. Ám atyám atyjának, Philip Geddesnek már bölcsebb elmeítélet adatott, s ő, miután megkísérelte meggyújtani mécsét egynémely hiábavaló lángoknál, melyeket különös s különféle gyűléseken és egyházakban tartottak magasra azokban az időkben, végezetül az áldott emlékezetű George Fox lámpásából gyűjtött egy szikrát, ki Skóciába jővén terjesztette a világosságot a sötétségben, miként maga írá, oly bőségesen, ahogy a kövesúton sebes iramban nyargaló paripa patkójáról szállnak a szikrák. - Idáig érve félbeszakította magát a derék kvéker, így szólván: - De igaz is, sietve mennem kell, hogy utánanézzek Salamon állapotjának.

Egy kvéker cseléd lépett be ekkor a szobába, kezében tálcával, és miután meghajtotta fejét gazdája felé, ám nem olyan módon, mint aki hajlong, nyugodt hangon így szólt: - Üdvözlet teneked, Józsua testvérem, otthonodban; nem vártunk ily korán. De mi esett Salamonnal, hátaslovaddal?

- Mi esett véle? - kérdezte barátom. - Talán még nem hozta haza az a gyermek, akit Benjie-nek neveznek?

- De igen - mondta a cseléd-; de fölöttébb különös módon, ugyanis gyors és dühödt vágtában érkezett, majd a Benjie nevezetű gyermeket hátáról az istállóudvar trágyadombjának tetejére repítette.

- Ennek örvendek - mondta Józsua azon nyomban -, örvendezek tiszta szívemből és teljes lelkemmel! De mondjad, ennek a gyermeknek egy özvegyasszony az anyja... nem esett kár a gyermekben?

- Nem - felelte a cseléd -, mert felkelt, és sietve eliszkolt.

Józsua dörmögött valamit arról, hogy nagy zsivány, majd pedig Salamon állapotja felől tudakolózott.

- Úgy száll belőle a pára, mint valami üstből - felelte a cseléd -, és most Bauldie, a legény az udvarban jártatja kötőféken, nehogy meghűljön.

Mr. Geddes kisietett az istállóudvarba, hogy személyesen megtekintse kedvence állapotját, én pedig követtem, hogy felajánljam lovasi tanácsaimat (ne nevess, Alan; ahhoz még az én lovasi tudományom is elégséges, hogy segítségére legyek egy kvékernek) ebben a kellemetlen helyzetben.

A fiú, aki a lovat járatta, nem látszott kvékernek, noha a családdal való érintkezése során őreá is ragadt valamennyi külsejük és viselkedésük aggályos józanságából. Biztosította Józsuát, hogy lova semmiféle kárt sem szenvedett, és én még olyasmire céloztam, hogy a testgyakorlat egyenesen hasznára válik. Maga Salamon rányerített gazdájára, és odadörgölte fejét a jó kvéker vállához, mintha csak meg akarná nyugtatni, hogy valóban nincsen semmi baja; Józsua tehát békés lélekkel tért vissza a házba, ahol addigra már útban volt a reggeli.

Azóta tudomásomra jutott, hogy Józsua ragaszkodását poroszkájához saját felekezetének némely tagja is szertelennek tartja, és vád is érte, nem egy, amiért engedi Salamon néven és egyáltalában bármely néven nevezni; de Józsua oly nagy tekintélyt és befolyást szerzett magának körükben, hogy szemet hunynak e gyengéi fölött.

Megtudtam tőle (mialatt az öreg szolga, Joakim ki-be járt a szobából, mintha soha nem akarna elfogyni a rengeteg étel, mit nekünk a reggelire behordott), hogy nagyatyja, Philip, akit George Fox térített meg, sokat szenvedett az üldöztetésektől, miknek e jámbor rajongókat mindenfelől alávetették ama vallás dolgában oly kevéssé türelmes korban, és családi birtokuk jó része is elpusztult ekkor. Ám jobb napok virradtak Józsua atyjára, aki miután házassággal odakötötte magát egy gazdag lancashire-i kvéker családhoz, sikeres vállalatokba kezdett a kereskedelem különféle ágazataiban, és helyrehozta a birtok maradványait, sőt értelemszerűen meg is változtatta a hely nevét, ám úgy, hogy az új név hangzásban nem nagyon különbözött a régitől, a határvidéki Sharing Knowe-ról, azaz Prédaosztóról az evangéliumi Sáron Hegyére.

Ez a Philip Geddes, amint már fentebb is említettem, magába szívta a kertművelés és a virágkertészet szeretetét, ami nem ritkaság a békés felekezet tagjai között, melyhez maga is tartozott. Lerombolta a megerődített ház maradványait, és az új időknek megfelelő udvarházat épített helyébe; míg ősei vendégszeretetének emlékezetére megőrizte családi tűzhelyüket, valamint a kegyes jelmondatot, mit a véletlen juttatott nekik, nem mulasztotta el kitörölni a pajzson s a sisakon hivalkodó világi és harcias jelképeket az egész címerrel egyetemben.

Néhány perccel azután, hogy Mr. Geddes befejezte magáról és családjáról szóló szavait, a húga, Rachel lépett be a szobába, családjának egyetlen élő tagja. Figyelemre méltóan kellemes külsővel rendelkezik; és bár betöltött bizonyára legalább harminc esztendőt, még mindig őrzi ifjabb kora alakját s mozdulatait. A divat legparányibb jelének és bárminemű cicomának hiányáért őnála is, miként hitsorsosainál, ruhájának mindennél tökéletesebb tisztasága és takaros volta kárpótolt; egyszerű, szorosan fejére simuló főkötőt viselt, mely különösen jól illett galambéhoz hasonlóan lágy pillantású és őszinte szeméhez. Mindemellett vonásai is igen csinosak voltak, noha némiképp megsínylették a himlőnek, minden szépség eme esküdt ellenségének dúlását - mely hátrányt azonban legalábbis részben kiegyensúlyozta szépen ívelt ajka, megannyi gyöngyszemként villogó fogsora és mosolyának barátságos derűje, mely mintha jókívánságokat mondott volna mindenkinek, kivel szólott. Most nem nyílik alkalom számodra, Alan, hogy elsüssed gonoszkodó megjegyzéseidet, mert teljes képet festettem Rachel Geddesről, vagyis ezúttal nem mondhatod, mint a levélben, melyet az imént kaptam kézhez, hogy elsiklottam felette, mivel oly tárgy, melyet nem merek bővebben fejtegetni. Hamarost bővebben szólok felőle.

Nos, letelepedtünk a reggelihez, miután elhangzott az áldás, avagy inkább imádság, melyet Józsua rögtönzött az alkalomra, s melyet hitbuzgalmában hosszabbra nyújtott, semmint azt én kedvemre valónak találtam. Azután, Alan, a reggel ínyencségeinek olyan felvonulása vette kezdetét, minek nem voltál tanúja, mióta nem láttad Darsie Latimert reggelinél ülni. Tea és csokoládé, tojás, sonka és sütemény, és nem feledtem a sült halat sem, oly gyorsasággal tűnt el, hogy elámultak tőle a derék kvékerek, kik egyre csak rakták tányéromra az utánpótlást, mintha csak azt akarnák kipróbálni, vajon egyáltalában képesek-e kifárasztani engem. Egy célzás azonban hamarosan eszembe juttatta, hol vagyok. Miss Geddes édes süteménnyel kínált, mit akkor visszautasítottam; ám utóbb, mivel ott láttam karnyújtásnyira, egészen természetesnek vélvén, vettem magamnak egy szeletet, és éppen letettem az asztalra tányérom mellé, mikor Józsua, házigazdám, elvette és visszatette a tálra, miközben (nem éppen Sancho doktorának, Tirtea Furának ellentmondást nem tűrő hangján, hanem csendesen és higgadtan) csak annyit mondott: - Az elébb visszautasítád, Latimer barátom.

Ezek a jámbor népek, Alan, nem tűrik azt, mit a te jó atyád úgy szokott emlegetni, hogy az aberdeeni polgár privilégiuma; "kétszer szólni egyről", avagy mit a bölcs emberek úgy mondanak, "kétszer is meg kell gondolni".

Eltekintve e csekély célzástól, mely arra hívta fel figyelmem, hogy szokásaikat pontosan betartó emberek között vagyok, nem volt semmi különös fogadtatásomban - hacsak nem számítom különös dolognak, hogy új barátaim mindahányan egyforma gondos és kedves figyelemmel bántak velem, mintha csak azon igyekeznének, hogy meggyőzzenek, a lemondás a világias udvariaskodásról, mit szektájuk tilt, csak arra szolgál, hogy vendégszeretetük annál őszintébb legyen. Végül is étvágyam kielégült, és az érdemes kvéker, ki derűs pillantásokkal figyelte buzgólkodásomat, így szólott húgához:

- Ez az ifjú ember, Rachel, az elmúlt éjszakát a mi szomszédunk sátorában töltötte, annál az embernél, kit közönségesen Lairdnek hívnak. Fájdalom, hogy nem találkoztam össze véle már tegnap este, mert szomszédunk túlságosan ritkán gyakorolja vendégszeretetét, semhogy kellőképp birtokában legyen mindannak, ami az istenhozotthoz megkívántatik.

- Na de, Józsua - szólt Rachel -, ha szomszédunk jót cselekedett, teneked nem szabad irigyelni tőle a néki adatott alkalmat; ha pediglen ifjú barátod rossz módban tölté az éjszakát, csak annál nagyobb élvezetére szolgál majd a kellemesebb ellátás, miben a gondviselés részeltetheti.

- És hogy kényelemben élvezhesse - mondta Józsua -, kérlelni fogjuk őt, Rachel, hogy időzzék mivélünk egy vagy két napot. Még ifjú ő, ki csak mostan teszi első lépteit a világban; és legyen a mi lakunk néki, ha ő is úgy gondolja, pihenő tanyája, honnan betekintheti a zarándoklatot, mely reá vár, s az utat, mit be kell járnia... Mit szólasz ehhez, barátom, Latimer? Nem kívánjuk barátainktól, hogy a mi hitünk szerint éljenek, és úgy vélem, te bölcsebb vagy, semmint hogy vitába szállj velünk, amiért a magunk szokásait követjük: s ha talán majd még tanácsoló szót is szólunk, nem fogsz berzenkedni miatta, mert nem oktalan szó lesz.

Tudod, Alan, mily könnyen engedek bárminek, mi csak távolról is emlékeztet; a szívélyességre; így tehát, bár kicsit tartva házigazdám és gazdasszonyom szigorúságától, elfogadtam meghívásukat, azzal a feltétellel, hogy valamiféle küldöncöt meneszthetek Shepherd's Bushba szolgámért és poggyászomért.

- Valóban, kedves barátom - mondta Józsua -, porhüvelyed külcsinben sokat nyerne tiszta gúnya által, és magam teljesítem megbízásodat elmenve özvegy Gregsonné fogadóházához, és ideküldve legényed ruháiddal egyetemben. Ezenközben Rachel megmutatja néked e kicsiny kertecskéket, és útbaigazít, hogy miképpen tölthetnéd hasznosan idődet, míg a délutáni második órában étkünk ismét összehívand bennünket. Mostan búcsút mondok neked, mivel kicsinyég gyalogolnom kelletik, látván, hogy barmomat, Salamont jobb lesz általadnom felfrissítő nyugodalmának.

Józsua Geddes úr e szavakkal visszavonult. Egynémely hölgyek, kiket mi magunk ismerünk, bizonyára igencsak megrendültek volna, vagy legalábbis tartózkodóak, esetleg feszélyezettek lettek volna, ha magukra hagyják őket, hogy lássák el a háziasszonyi teendőket (a szabadban, Alan) egy csinos ifjú - egy vadidegen körül. Rachel néhány percre kiment, és dísztelen köpönyegében, főkötőjében, hódprém kesztyűjében tért vissza, oly egyszerű öltözetben, mintha csak a te atyádat kellene fogadnia, készen arra, hogy vezetőm legyen. Ekképpen ellejték szép kvéker hölgyemmel.

Noha a Sáron Hegye nevezetű ház csupán egyszerű s dísztelen építmény, méretei is kicsinyek, s nincsen benne semmi nagyralátó; kertjei, valamint melléképületei azonban vetekedhetnek egy earlével is akár a reájuk fordított gond és költség tekintetében. Rachel legelébb is a maga kedvenc birodalmába vitt - a baromfiudvarba, mely a háziszárnyasok nagy változatosságával, ritkább és közönségesebb fajokkal bővelkedett, s el volt látva minden alkalmatossággal, mi különb s különbféle szokásoknak kedves. A vízimadarak használatára volt benne egy kisded csermely, mely tavacskává szélesedett, s apró kavicsokon csörgedezett által az udvaron, ez viszont a szárazföldi szárnyasok kedvét szolgálta, melyek ily módon bőven el voltak látva kövecsekkel, mit emésztésükhöz szükségeinek.

Úgy tűnt, mindeme teremtmények megérezték úrnőjük jelenlétét, s némely különös kedvencei nyomban lábaihoz siettek, s nem is tágítottak a sarkából, míg territóriumuk határai őket jönni engedték. Rachel az olyan tudós jeles hozzáértésével hívta fel figyelmem szárnyasai különcségeire és tulajdonságaira, aki a természetrajzot választotta tanulmányai tárgyául; és meg kell vallanom, azelőtt soha ily érdeklődéssel nem szemléltem egyetlen baromfiudvar szárnyasait sem - legalábbis mielőtt megfőzettek vagy megsüttettek volna. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és feltettem neki a fogas kérdést, hogyan képes elrendelni a kivégzését e teremtmények bármelyikének, miközben szemmel láthatólag oly nagy gonddal adózik nekik.

- Fájdalmas - felelte -, de létük törvényei szerint való dolog. Meg kell halniuk, ám nem tudják, mikor közeleg feléjük a vég; és azáltal, hogy kényelmessé tesszük létüket, míglen élnek, hozzájárulunk boldogságukhoz, amennyire csak mibenlétjük állapotja engedi.

Magam nem egészen értek egyet a hölggyel, Alan. És erősen kétlem, vajon a sertések és szárnyasok elismernék-e, hogy létezésük legfőbb értelme leöletni és elfogyasztatni. Mindazonáltal nem erőltettem az eszmecserét, melyből kvéker hölgyem, úgy tűnt, leginkább szabadulni óhajtott, mivel innen a melegházba vezérelt, mely tágas volt, s telve válogatott növényekkel, sőt felhívta figyelmem a helyiség túlsó végét betöltő madárházra is, melynek lakóit, mint mondotta, úgy ápolhatja a maga kedvére, hogy közben nem zavarja semmiféle, védencei eljövendő végzetét mutató kínos képzelődés.

Nem traktállak tovább a különféle melegházakról, kertekről és tartalmukról szóló beszámolómmal. Nem csekély összegű pénzt kellhetett ráfordítani felépítésükre és fenntartásukra ama kiváló rendben és állapotban, melyről tanúskodtak. A család, mint megtudtam, kapcsolatban áll ama nevezetes Millar famíliájával, és azt a szeretetet szívta magába, mit ő érzett a virágok és a kertművelés iránt. De ahelyett, hogy kerékbe törném a botanikai neveket, inkább elvezetlek a kertbe, amit Józsua vagy az atyja ízlése telepített a ház és a folyó közé. A kert, ellentétben a mindenfelé uralkodó egyszerűséggel, szokatlan mértékben díszes volt. Több részből állott, melyek között ápolt utak vezettek; s bár az egész térség nem haladta meg az öt vagy hat angol holdat, oly változatos volt, hogy négy oly nagynak tűnt. Találkozott ottan bezáruló fasor és tágas sétány; egy igen kecses mesterséges vízesés, valamint egy szökőkút, ugyancsak figyelemre méltó jet d'eau-val,^[42] mely kápráztatóan csillogott a napban, és folyvást szivárványt vetett. Volt egy lombszoba is a kertben, ahogy a franciák nevezik a filagóriát, hol a sétáló a nyár hevében is hűsölhetett, s egy terasz, északnyugat felől villogó lándzsájú, nemes krisztustövis-sövénytől védve, ahol a tél fagyos, de tiszta napjain a gazda kiélvezheti a napsütést.

Tudom, Alan, hogy te mindezt silánynak s avíttnak bélyegzed majd, mert mióta Dodsley leírta Leasowest, és beszélt Brown természetutánzatairól, valamint emlegeté Horace Walpole hajdani művét, az Esszé a kertészkedésről címűt, te csak a romlatlan természetért lelkesedsz, megvetvén azt, aki lépcsőkön sétálgat fel s le a szabad levegőn, és az erdők meg a vadon mellett teszel hitet. Ám ne quid nimis.^[43] Magam sem csúfítanék el összezsúfolt mesterséges cicomákkal egyetlen tájat sem, mely természetes fenséggel vagy keccsel bír, ám azt hiszem, mindez nagyon értékes lehet ott, hol a táj a maga természetes állapotában különben nélkülözi a báj mindenféle nemét.

Vagyis tehát, ha udvarházam lesz (és ki a megmondhatója, hogy mily hamarost talán?), keresgélhetsz majd parkomban grottákat, vízeséseket és szökőkutakat - sőt, ha ellenkezéseddel tovább háborgatsz, még egy kis pogány szentélyt is építek. Ne bosszants hát, mert látod, milyen szörnyűségekre vagyok képes.

Bármennyire is mesterségesnek ócsárolnád Geddes testvér parkjának javát, van ott egy füzes sétány a folyócska partjának legszélén, mely oly szomorkás, oly bús és oly nyugodalmas, hogy bizonyára kivívta volna a te csodálatodat is. A patak, melyet a birtok szélső határánál természetalkotta gát, vagyis egy kiszögellő kőszirt zabolázott, még mostani megduzzadt állapotában is szinte alig-alig látszott mozdulni; és a sápatag füzek, hosszú ágaikat medrébe ejtve kis koszorúkat gyűjtöttek a habból, mit a sebesebb felső folyástól sodort le az ár. A patak túlpartját képező magas szikla halványan áttetszett az ágak közén, és fakó, hasadozott fala, amit hosszú vadrózsaindák s más futónövények koszorúztak, mintha korlát lett volna, ami a csendes ösvényt, melyen mi tapodtunk, elválasztja a túlnan nyüzsgő és fáradó világtól.

Az ösvény maga, követve a patak folyását, lágy kanyarulatot vett; akkorát, hogy íve elégséges volt tökéletesen elfedni a sétány végét, mígnem odaérkeztünk. A mély, baljós moraj, mely erősbödött, amint közeledtünk feléje, felkészítette a sétálót arra, hogy útjának vége szakad; az út végében egy gyökérből formált egyszerű pad volt csupán, melyről hat-hét lábnyi vízesésre tekinthettünk le, hol a patak alávetette magát ama természetes sziklazátony kiugró pereméről, melyet már említettem, s amely e helyt állta útját folyásának.

E sétányt csendes és félhomályos volta fölöttébb alkalmatossá tette a bizalmas társalgásra, és mivel semmi érdekesebbet nem tudtam mondani szép kvéker hölgyemnek, azt a bátorságot vettem magamnak, hogy a Laird felől kérdezősködjem nála; hiszen magad is tudod, vagy legalábbis tudnod kellene, hogy a szív dolgait követőleg a szép nem leginkább szomszédai iránt érdeklődik.

Nem hallgattam el sem kíváncsiságomat, sem azt, hogy Józsua ellenállt faggatásomnak, és nem kerülte el figyelmemet, hogy sétáló társam némi zavarral válaszolt kérdésemre. - Én csak igazat szólhatok - mondta -; meg is mondom kegyelmednek, hogy bátyám nem szívelheti, én pedig félem azt az embert, aki felől kérdez. Meglehet, mindketten tévedünk; de ez a férfiú az erőszak embere, és nagy hatalma vagyon sokak fölött, kik a tengerészek és halászok mesterségét űzik, és oly igen eldurvultak, mint az elemek, melyekkel versenyre kelnek. Nem nevezik semmilyen becsületes néven - ami nem szokatlan, mert a maguk parlagi módján csúfnevekkel illetik egymást -, hanem éretlen tréfából a Tavak Lairdjének, vagyis urának címezik (megfeledkezvén arról, hogy senkit sem szabad úrnak nevezni, kivéve egyetlenegyet) - mivel azokat a sós vizű pocsolyákat, amiket a dagály hagy vissza a fövenyen, a Solway Tavainak hívják.

- Nincs is egyéb jövedelme, mint az, mit e fövenyből húz? - kérdeztem.

- Erre nem tudok válaszolni - felelte Rachel. - Azt beszélik a népek, hogy nincs szűkében a pénznek, bár az egyszerű halászemberek életét éli, és bő kézzel osztogat a körötte élő szegényeknek. Úgy sejti a szóbeszéd, hogy jelentős személyiség, aki egykor alaposan belebonyolódott a rebellió szerencsétlen dolgaiba, és még most is túlságosan nagy veszedelem leselkedik reá a kormányzat részéről, semhogy tulajdon nevét viselhetné. Gyakorta van távol a Brokenburn-szirtnél meghúzódó házától hetekig, hónapokig is.

- Azt hittem - mondtam -, hogy az államhatalom manapság már nemigen jár el még a legmegátalkodottabb rebellisek ellen sem. Hiszen már annyi éve...

- Ez így igaz - felelte Rachel -, az ily személyek azonban jól tudják, hogy csak akkor hunynak szemet bűneik felett, ha meghúzzák magukat. De hát ezekről a durva emberekről senki sem mondhat bizonyosat. Nem lakozik bennük az igazság; legtöbbjük törvénytelen kereskedelmet űz e részek és Anglia szomszédos partjai között; és jól ismerik a hamisság és ámítás mindenféle nemeit.

- Milyen kár - jegyeztem meg -, hogy a kegyed fivérének épp ilyen szomszédai adódtak, s különösen, hogy némi nézeteltérése is van velük, mint értesültem róla.

- Hol, mikor és mi végett? - kérdezte Geddes kisasszony aggódó izgalommal a hangjában, melynek hallatán azonnal megbántam, hogy felemlítettem ezt a tárgyat.

Előadtam neki, oly kevéssé ijesztő formában, ahogy csak tudtam, a szóváltást, mely a Tavak Lairdje és Rachel fivére között reggeli találkozásukkor esett.

- Ön nagyon megijesztett - válaszolta. - Éppen ez az állapot tart rettegésben átvirrasztott éjszakáimon. Amikor Józsua fivérem visszavonult atyám kereskedelmi ügyleteiben vállalt tevékeny részvételétől, mivel megelégedett a már birtokában levő földi javakkal, egy-két vállalkozásban mégis fenntartotta érdekeltségét, részben azért, mert visszavonulása hátrányos lett volna barátaira nézve, részben pedig azért, mert nem óhajtotta megfosztani magát ideje eltöltésének minden hasznos módjától. Ezek között a legfontosabb egy part menti halásztelep, melyen bizonyos újfajta varsák felállításával, melyek a dagály közeledtével megnyílnak és bezárulnak, mikor a víz visszaömlik a tengerbe, sokkalta több halat fognak, mint azok, kik, miként a brokenburniak, csak ladikból kivetett hálóval, lándzsával és horgászbottal dolgoznak. Ők sérelmesnek vélik ezt az újítást, a dagályhálót, ahogy az emberek nevezik, és jogot formálnak maguknak arra, hogy eltávolítsák és erőszakkal lerombolják. Félek, hogy ez a férfiú, kit a Laird-nek hívnak, s az erőszak embere, beváltja majd eme fenyegetőzéseit, mi nem következhet be az én bátyámnak veszedelme s vesztesége nélkül.

- Mr. Geddesnek - mondtam - a magisztrátushoz kellene fordulnia; Dumfriesben katonák is vannak, akiket majd idevezényelnek az ő oltalmára.

- Annak az embernek módján szólasz, Latimer barátom - felelte az ifjú hölgy -, ki még mindig a keserű dühösség és a gonoszság kötelékeiben leledzik. Isten tiltja, hogy lenből való hálóinkat és fából való cövekeinket avagy a nyereség Mammonját, mit ezek nyújtanak számunkra, a háborúság embereinek keze által s emberi vér ontásának kockázatával kíséreljük megőrizni!

- Tisztelem aggályait - válaszoltam -, de ha egyszer kegyedék így gondolkoznak, akkor a fivérének alkuval vagy megadással kellene elhárítania a veszedelmet.

- Talán az lenne a legjobb - felelte Rachel -, de én mit szólhatnék? Még a legjobban zabolázott lélekben is megmaradhatott némi seprője Ádám ősapánk bűnének; és én nem tudom, hogy vajon ez, avagy talán valamely jobbik sugallat az, mi Józsua fivéremet arra bírta, hogy eltökélje, bár nem fog erőszakkal ellenállni az erőszaknak, jogait feladni sem hajlandó puszta fenyegetőzésekre, valamint nem ad tápot a gonosznak a mások kárára azáltal, hogy meghátrál a fenyegetőzések előtt. Társai, mondja, megbíznak az ő állhatatosságában, s ezért ő nem okozhat csalódást nekik azzal, hogy megrettenve lemond jogaikról, fenyegesse bár akárki élő ember, kinek orrában lehelet vagyon.

Ez a megjegyzés meggyőzött arról, hogy a régi idők prédáló lovagjainak szelleme azért nem veszett ki egészen a békés kvéker kebeléből sem; és magamban bizony elismertem, Józsuának volt igaza, mikor azt állította, hogy ugyanannyi bátorság van a tűrésben, mint a csapások osztogatásában.

A füzes sétány végéhez közeledvén egyre hangosabb lett a lezuhanó víz komor és szakadatlan moraja, míg végül már társalgásunkat is megnehezítette. Elhallgattunk, de kísérőmet láthatólag továbbra is azok az aggályok emésztették, melyeket beszélgetésünk ébresztett benne. A sétány végéről kilátásunk nyílott a zuhatagra, hol a megduzzadt patak habzó tajtékkal vetette le magát a természet alkotta sziklagátról, mely hiába próbálta elzárni folyása útját. Elragadtatással szemléltem, s amint útitársam felé fordultam, hogy kifejezést adjak érzeményeimnek, azt vettem észre, hogy a hölgy szomorú lemondással kulcsolja össze ujjait, ami azt mutatta, hogy gondolatai messze járnak az eléje terülő látványtól. Mikor észrevette, hogy nem kerülte el figyelmemet elmerengése, nyomban előbbi nyugodt kedélyét mutatta, és miután elegendő időt hagyott számomra, hogy gyönyörrel megszemléljem a magányos és csöndes sétány végpontját, azt javasolta, hogy fivére tanyaföldjén át térjünk vissza a házba. - Még nekünk, kvékereknek, ahogyan bennünket neveznek az emberek, még nekünk is megvannak a magunk apró büszkeségei - mondta -, és Józsua fivérem sose bocsátaná meg nekem, ha nem mutatnám meg önnek a földeket, melyeknek a legújabb és legjobb módon való megművelésében oly nagy örömét leli; és melyeknek okán, erről biztosíthatom önt, sok dicséretet kapott értő bíráktól, de nevetség tárgyává is tétetett azok által, kik botorságnak hiszik jobbítni őseink szokásait.

Miközben így szólott, kitárt egy alacsony ajtót, mely egy mohával és borostyánnal benőtt falon, a park kerítésén, a szabad mezőségre nyílott, melyen által egy kellemes és nyájas, szerény ösvényen vezetett az utunk, sövényeken és rajtuk átvetett létrákon, legelőkön, szántókon és erdőkön át; úgyhogy közönséges, jó időjárásban, a derék ember körbejárhatja birtokát anélkül, hogy besározná a cipőjét. Még padok is voltak, melyeken megpihenhettünk, és bár egyiket sem díszítette felirat, s nem is fordultak elő oly sűrűn, mint ahogy Lea Sowes leírásaiban olvashatjuk, helyüket minden esetben úgy választották meg, hogy a padról belátható legyen valamely távoli látkép, vagy az otthoni tájék egy részletét élvezhesse ültében a megpihenő.

De ami a legjobban megragadott Józsua birtokán, az a vadak szokatlanul nagy száma és szelídsége volt. A fogoly tojója csak elvétve rebbent fel bokor tövi fészkéről, ahol fiókáit összegyűjtötte, pedig az ösvény ott vezetett el a közelében; a nyúl is mozdulatlanul figyelt bennünket kerek, sötét szemével, míg elhaladtunk előtte, vagy csak lustán mozdult, kicsikét arrébb szökdécselt, aztán újra felegyenesedve bámult minket, több kíváncsisággal, mint riadalommal. Megjegyzést tettem Geddes kisasszonynak a falánk és ijedős állatok feltűnő szelídségére, mire ő közölte velem, hogy bizalmuk a nyáron élvezett védelem és a télen kapott enyhítő segély gyümölcse.

- Ezek az állatkák a bátyám kedvencei - mondta -, aki úgy véli, annál is inkább rászolgáltak jóindulatára, mivel fajtájukat az egész földön mindenhol csak üldözik. Inkább a kutya társaságát is megtagadja magától - folytatta -, csak hogy a jószágok zavartalan biztonságot élvezhessenek. S lám, még ez az ártalmatlan és emberséges indulat is sérelmesnek tűnik veszedelmes szomszédaink szemében.

Elmagyarázta, hogy előző estéli vendéglátóm híres arról, mennyire kedveli a vadászatot, melyet úgy űz, hogy közben kevéssé van tekintettel azoknak óhajaira, kiknek birtokait igénybe veszi. A tiszteletnek és félelemnek ez a keveréke, mellyel általában irányában viseltetnek az emberek, arra készteti a szomszédos birtokosokat, hogy szemet hunyjanak afölött, amit ha más követ el, talán birtokháborításként büntetnének. Józsua Geddes azonban nem tűri, hogy bárki is behatoljon földjeire; és aminthogy azelőtt is megbántotta számos szomszédját, akik, mivel Józsua maga semmiképp nem fogott volna fegyvert, s másoknak sem engedte meg, hogy itt lődözzenek, irigy ebnek nevezték a kvékert, azonképpen most ismét csak súlyosbította a Tavak Lairdjének régebbi keletű ellenszenvét, midőn határozottan megtiltotta neki, hogy kedvteléseit az ő birtokán űzze. - Úgyhogy - szólt Rachel Geddes -, néha azt kívánom, vajha máshová vetett volna bennünket sorsunk s nem e kellemes határok közé, hol bár kevesebb szépséget bírnánk köröttünk, ám békés és jó akaratú szomszédaink lennének.

Végül is visszatértünk a házba, ahol Geddes kisasszony egy kis dolgozószobába vezetett, melyben két könyvszekrényben kicsiny könyvgyűjteményt mutatott.

- Emezek - mondta, a kisebb tékára mutatva - épülésére fognak szolgálni kegyelmednek, ha szabadon való idejét reájuk fordítandja; míg amazok - folytatta a másik, nagyobb szekreterre mutatva -, azt hiszem, aligha tehetnek kárt kegyelmed lelkében. Jóllehet testvéreink közül némelyek úgy vélik, hogy amelyik auktor nincsen mi vélünk, az ellenünk vagyon; ám az én Józsua fivérem elnézőbb vélekedésében és Amwelli John Scot testvérünkkel egyezik, aki maga is konstruál versezeteket, melyeket még a világban is jónak tartanak. Sok üdvös gondolatot kívánok kegyelmednek, míg családunk az ebéd órájában újfent találkozik.

Egymagám hagyatván, mindkét kollekcióba belekóstoltam. Az első kirekesztőlegesen vallásos traktátusokból és hitbuzgalmi vitairatokból állott; a másikat pediglen történelmi művek és jó erkölcsökre buzdító prózai és mértékes könyvek kicsiny szelekciója alkotta.

Minthogy egyik válogatás sem ígért sok mulatságot, eme papírlapokon unalmam gyümölcsét tartod kezedben; és őszintén szólván azt hiszem, hogy történeti művek irogatása (ha a tárgy maga a szerző) mindenkor legalább annyira szórakoztató, mint más országok történelmének olvasgatása.

Sam, még mindig inkább részegen, semmint józanul, annak rendje és módja szerint megérkezett poggyászommal, és ezáltal lehetővé tette számomra, hogy rendbe hozzam öltözékemet, mely ekképpen illendőbb volt a tisztaság és erény eme templomi csarnokához, hol (végezetül) úgy hiszem, nemcsak egy napig fogok vendégeskedni.^[44]

Utóirat. Nem kerülte el figyelmemet kalandod, ahogyan a veled egyívású, tapasztalatlan ifjoncok bizonyára neveznék a vitéz Laird látogatását. Mi, utazók, nem tulajdonítunk jelentőséget az efféle apróbb eseményeknek, bár ez bizonyára megélénkítette némiképp a Brown's Square egyhangú életét. De mondd csak, nem szégyenkezel, amiért arra vetemedsz, hogy ily kopár elbeszéléssel próbáljad felkelteni érdeklődését annak, ki hétmérföldes csizmával járja a világot, s széltében-hosszában tanulmányozza az emberi természetet? Hiszen végtére is mit számít az, hogy egy tory Laird és egy whig jogtudor együtt ebédel - nem különösképpen ritka ügy, kiváltképp, hogy magad állítod, Mr. Herries elveszítette már birtokát, noha előnevét még megtartotta. A Laird fennhéjázóan és orcátlanul viselkedik - amiben semmi nincsen, mi nem illenék jelleméhez -, és nem penderíti le senki a lépcsőn, amint azt valakinek tennie kellett volna, ha Alan Fairford csak fele olyan legény lenne, mint amilyennek szeretné, ha barátai tartanák. Ezután az ifjú jogtudor, ahelyett, hogy ajtót mutatna barátunknak, jobbnak véli, ha ő maga veszi hasznát az ajtónak, és mögötte meglapulva kihallgatja, amint a fent említett Laird az agg jogtudortól Darsie Latimer felől kérdezősködik - kétségkívül őszinte érdeklődést tanúsítva a családtagként nála lakó jóképű és kiváló ifjú iránt, ki csak nemrégiben vett búcsút Thémisztől, lemondva arról a dicsről, hogy tovább kövesse e hölgyet. Kacagsz rajtam, mert légvárakat építek; de valld meg, nincsen-e általában biztosabb alapzatuk, mint csupán két szó egy Herries-féle ember szájából? És mégis... és mégis... szívesen elhessegetném magamtól a gondolatot, Alan... de sötét éjszakában a szentjánosbogár is tündöklő lámpás; és annak, ki oly bizonytalanságba és tudatlanságba taszíttatott, mint én, felkelti érdeklődését a leghalványabb reménysugár is, mely biztos tudomást ígér. Olyan az én életem, mint a Derby-csúcs gyomrában bujkáló föld alatti folyam, mely csak ott válik láthatóvá, ahol a hírneves barlangon folyik által. Most itt vagyok, s ez minden, amit tudok; de hogy honnan szökkentem elő, s mely irányt vehet életem folyása, vajh ki mondja meg nekem: úgy tetszett, atyád aggodalmat és érdeklődést tanúsít személyem iránt; valamint levélírásról is beszélt; bárcsak megadná az ég! Naponta beküldök levélért a postaállomásra.

NYOLCADIK LEVÉL
Alan Fairfordtól Darsie Latimernek

Verdess csak szárnyaiddal és kukorékolj, ahogy kedved tartja. Te útra kelsz, hogy kalandokat hajhássz, nekem viszont helyembe jönnek, anélkül, hogy kutatnom kellene utánuk. És ó! mily kellemdús alakban; mivel engemet egy kliens képében látogatott meg a kaland - méghozzá igen csinos kliens képében! Ehhez mit szólsz, Darsie, ki oly esküdt lovagja voltál a hölgyeknek? Nem ér-e fel az én kalandom a te lóhátas lazachalászoddal? És nem halványodik-e el fényében akár egy egész törzsre való széles kalpagú martalócról szóló történeted? No de módszeresen kell belefognom az elbeszélésbe.

Midőn ma hazatértem az egyetemről, megrökönyödésemre, széles vigyor pukkasztotta a hűséges James Wilkinson mogorva ábrázatát, ami azért lepett meg, mert ritkán esik meg egynél többször egy év leforgása alatt. Sőt mi több, sokat tudó szemmel nézett rám, amit pedig egy néma pincértől, egy ételfelvonótól (mely berendezési tárgyhoz James közönséges állapotában nyugodtan hasonlítható) sem vártam volna inkább, mint éppen őtőle. - Mi az ördög történt, James?

- Amennyire én tudom, tán még az ördög keze is benne van a dologban - mondta James, újra bosszantóan elvigyorodva -, mivelhogy egy nőszemély járt itt, és kegyelmedet kereste, Alan ifiúr.

- Egy nőszemély keresett engem - szóltam és meghökkentem; mert mint magad jól tudod, az öreg Peggy néni, aki vasárnaponként hozzánk jár ebédelni, és a még nála is öregebb Lady Bedrooket kivételével, aki évente tízszer keres fel bennünket, a negyedévi négyszázmárkás özvegyi járandóságáért, asszonynép nemigen lépi át a küszöbünket, ugyanis női klienseit atyám mindig a saját otthonukban keresi fel. James azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy egy lady járt nálunk engem keresvén. - Olyan helyre kis menyecske volt - fűzte hozzá -, amilyent azóta se láttam, hogy leszereltem a Királyi Lövészektől és még Peg Baxternek csaptam a szelet. - Neked is adódott épp elég alkalom megismerned James katonai szolgálatának vidám emlékeit, mivel úgy látszik, a mi szolgálatunkban eltöltött évek annál unalmasabbak voltak.

- Nem hagyta meg a hölgy sem nevét, sem címét?

- Azt ugyan nem - felelte James -, de megkérdezte, hogy mikor lesz idehaza az ifiúr; én meg tizenkét órát mondtam neki, amikor csendes a ház, édesatyja pedig a bankban van.

- No de, James! Hogyan merészelted te azt képzelni, hogy atyám holléte bármiféle következménnyel bírhat erre az ügyre? A hölgy természetesen tisztességes személy, nemdebár?

- Én annak néztem, uram; nem olyan fajta, mint amilyenek kegyelmeddel... tyuhé - James e helyt halk füttyöt eresztett meg. - De én igazán nem tudhatom... a gazdám nagy patáliát csap, ha nőszemély jön ide.

Bementem a szobámba, és igazán nem volt ellenemre, hogy atyám távol időzött, noha helyesnek véltem megfeddni Jamest, amiért ekképpen intézte a dolgot. Keresetlen rendetlenséget teremtettem könyveim közt, hogy megejtő konfúzió képét keltsék asztalomon... vívótőreimet (melyeket távozásod óta senki sem használt) kitettem a kandalló párkányára, hadd lássa a hölgy, hogy tam Marte quam Mercurio[45] vagyok... megpróbáltam ruházatomat is oly ráncokba szedni, hogy előkelő reggeli neglizsére emlékeztessen... hajamat enyhén berizsporoztam, mert erről ismerszik meg az úriember... órámat és pecsétnyomóimat az asztalra helyeztem, amivel arra szándékoztam célozni, hogy tudatában vagyok, mily érték az idő; és miután megtettem mindeme előkészületeket, melyekért kicsit szégyenkezem, ha rágondolok, nem volt más dolgom, mint az óra számlapját lesnem, míg a mutató a tizenkettesre ugrott. Elmúlt öt perc, amit én annak tudtam be, hogy az órák nem járnak egyformán; további öt perc múltán már aggódni és kételkedni kezdtem; és újabb öt perc már türelmetlenné tett volna.

Nevess, ahogyan jólesik; de ne feledd, Darsie, ügyvéd voltam, ki legelső kliensére várakozott - ifjú ember, kinek szigorú neveltetésére szükségtelen emlékeztetnem téged, aki egy fiatal és gyönyörű hölggyel folytatandó magánbeszélgetésre várt. De mielőtt a harmadik öt perc is letelt volna, meghallottam, hogy halkan és szerényen, mint félénk kéz érintésére, felcsilingel a csengő.

James Wilkinson semmiben sem serény, de amint tudod, kiváltképp lassú az ajtónyitásban, miért is én úgy számítottam, jó öt percig eltart, míg komótos lépteivel felballag a lépcsőn. Úgy gondoltam, van még elegendő időm, hogy kikandikáljak a zsalugáteren, és siettem is az ablakhoz ekképpen. Ám gazda nélkül csináltam meg a számítást; ugyanis James, aki éppoly kíváncsi volt, mint jómagam, ott lapult perdu[46] a kapu mögött, készen, hogy az első csilingelésre kitárja, és már tessékelte is látogatómat: - Erre tessék... Igenis, hölgyem... A hölgy, Mr. Alan - még mielőtt székembe telepedhettem, ahol szándékom szerint jövetele ért volna, teljes jogászi méltóságomban. Az a tudat, hogy félig-meddig rajtakaptak a leselkedésen, hozzájárulván velem született feszengő bátortalanságomhoz, melytől, mint vigasztaltak, a jog majd hamarosan megszabadít, mi tagadás, zavarba hozott és lecövekelt a szoba közepén, míg a hölgy, ki szintén zavarban volt, megtorpant a küszöbön. James Wilkinson, aki talán a legkevésbé vesztette el lélekjelenlétét, és bizonyára szívesen is maradt volna még a szobában, buzgólkodva széket húzott a hölgy számára, és ezzel eszembe idézte neveltetésemet. Hellyel kínáltam látogatómat, és felkértem Jamest, hogy hagyjon magunkra.

A hölgy tagadhatatlanul úri dáma volt, sőt valószínűleg rangban jelentősen meghaladta a közsorsúakat; és igen tartózkodó is, a mozdulataiban megnyilvánuló keccsel vegyes félénkségből ítélve. Felszólításomra helyet foglalt. Ruhája csinos és egyben divatos, amennyire megítélhettem, ugyanis ékesen hímzett, zöld selyemből készült porköpeny burkolta egész alakját, bár némiképp meleg volt már az évszakhoz képest az ilyen öltözék, mit még csuklyával is ellátott a szabó.

Az ördög vigye azt a csuklyát, Darsie! Mert miatta csak annyit tudtam kivenni, olyan mélyen behúzta arcába a hölgy, hogy kétségkívül a legcsinosabb orcák egyikét rejti, mit valaha láttam, s hogy ez orcát a zavar pírja festi bíborvörösre. Láttam, hogy gyönyörű, hogy álla nemesen ívelt, ajka korall, és fogai az elefántcsonttal vetekszenek. De ennél többről nem tanúskodhatom, mert az ismeretlen nyakán egy zafírral ékített aranykapocs fogta össze az irigy köpönyeget, és az átkozott csuklya teljesen elrejtette előlem arcának felső részét.

Egy dolog bizonyos, nekem kellett volna elsőnek szólanom; ám mielőtt szép rendbe szedhettem volna mondataimat, az ifjú hölgy, kit tétovázásom alighanem még inkább feszélyezett, maga nyitotta meg a társalgást.

- Attól tartok, uram, rátörtem önre... azt hittem, egy idősebb úriembert fogok itt találni.

Ettől magamhoz tértem. - Asszonyom, kegyed talán atyámra gondol. Érdeklődni azonban Alan Fairford iránt kegyeskedett... atyám neve Alexander.

- Kétségtelenül, Mr. Alan Fairford az, kivel szólni óhajtottam - majd egyre zavartabban -; de engem úgy tájékoztattak, hogy az illető úriember élemedett korban van.

- Azt hiszem, hölgyem, hogy valamely tévedés foroghat fenn atyám és a magam személyét illetőleg; keresztneveink kezdőbetűje megegyezik, ám másképp végződnek. Én... én... én... fölöttébb szerencsés félreértésnek tartanám, ha az a megtiszteltetés érne, hogy bármiben is, amivel kegyednek szolgálatot tehetnék, helyettesíthetném atyámat.

- Ön nagyon lekötelez, uram. - Szünet következett, mely alatt úgy tűnt, tétovázik, felkeljen-e avagy ülve maradjon.

- Rövidesen magam is ügyvédi pályára lépek, hölgyem - mondtam reménykedve, hogy ez majd eloszlatja aggályait, s feltárja előttem ügyét -, és ha tanácsaim vagy véleményem a legcsekélyebb hasznára is válhatnának kegyednek, habár semmiképp sem merészelhetem azt állítani, hogy tanácsaim teljesen megbízhatóak lennének, mégis...

A hölgy felállt. - Nagyra értékelem az ön kedvességét, uram, s a legkevésbé sem kételkedem talentumában. Őszinte leszek. Valóban önt akartam felkeresni; mindazonáltal most, hogy találkoztunk, úgy vélem, sokkal jobb lesz, ha mondanivalómat írásban közlöm önnel.

- Remélem, hölgyem, nem lesz hozzám ily kegyetlen... nem tesz ki ily tantaluszi kínoknak, mondhatnám. Mérlegelje, hogy kegyed az én első kliensem... a kegyed ügye az első, melyben tanácsot kérnek tőlem; ne bántson meg azzal, hogy megvonja tőlem bizalmát, amiért néhány évvel fiatalabb vagyok, mint ahogy, úgy tűnik, várta volna. Gondosságom pótolja majd tapasztalataim hiányát.

- Ebben nem kételkedem - mondta a hölgy komoly hangon, hogy ezzel gátat szabjon a gáláns modornak, mellyel megpróbálkoztam. - Ha majd kézhez kapta levelem, megtalálja benne jó okát annak, miért felel meg céljaimnak leginkább a közlés írott formája. Jó napot kívánok önnek, uram. - És azzal távozott, szegény, elképedt, hajbókoló jogtanácsosát magára hagyva, ki bocsánatát esedezte mindenért, mi talántán nem nyerte meg tetszését... habár úgy tűnt, azzal sértettem meg leginkább, hogy kiderült rólam, fiatalabb vagyok atyámnál.

Nyílt az ajtó... ő kilépett rajta... végiglépkedett a járdán, befordult a sarkon, és én úgy éreztem, hogy mikor eltűnt előlem, zsebébe dugta a napot is, oly hirtelen telepedett rá a térre a mélabú s félhomály az ő eltűntével. Egy percig még ott álltam, mint a szélütött, s nem is ocsúdtam rá, mily nagy mulatságára voltam alighanem a tér túlfelén lakó éber barátainknak. Aztán eszembe villant, hogy követhetném, s legalább azt kideríthetném, hogy kicsoda voltaképp. Nekieredtem hát... végigiramodtam a térre nyíló utcácskán, de ő már eltűnt a szemhatárról, s én a kékfestő egyik legényét próbáltam kifaggatni, nem látott-e egy hölgyet a sikátorban, vagy nem emlékszik-e, merre fordult.

- Egy hölgyikét! - mondta a kékfestő, rám meredve szivárványszínű ábrázatával. - Mi lelte kegyelmedet, Mr. Alan, hogy kalap nélkül rohangál itt az utcában, mint az eszehagyott?

- A pokolba a kalapommal! - feleltem, de azért visszafutottam megkeresni; felcsaptam és újra nyakamba szedtem a lábam. De mire ismét elértem a sikátor végét, már megjött a józan eszem annyira, hogy rájöjjek, most már hiába lenne mindenféle keresés. Amellett megpillantottam barátomat, a vándor kékfestőlegényt, amint bizalmas sugdolózásba merült egy borsózöld színű szakmájabélivel, és világos volt számomra, akár a vakablak, hogy rólam folyik a szó, mivel módfelett kacarásztak. Nem óhajtottam volna másodszori hirtelen feltűnésemmel igazolni a hírt, hogy Fairford ügyvéd úr "meghibbant", ami addigra már bizonyára a Campbell utca végétől a Mealmarket lépcsőig széltében-hosszában elterjedt, visszahúzódtam tehát odúmba.

Első dolgom az volt, hogy eltüntessem minden nyomát holmijaim káprázatos és elegáns elrendezésének, amitől oly nagy hitelt reméltem; mert most már szégyenlettem és dühös voltam, amiért egy percig is gondoltam azzal, miképp fogadjam a látogatást, mely oly kedvemre való módon kezdődött, ám olyannyira kedvem ellenére végződött. Fóliánsaimat visszaraktam a helyükre... a vívótőröket bevágtam ruháskamrámba, s közben mindegyre azzal a meddő kétellyel kínoztam magam, hogy vajon valamely lehetőséget szalasztottam-é el, avagy valamely cselszövénytől menekültem-e meg, vagy talán az ifjú hölgy valóban annyira meghökkent-e, amint azt sejtetni látszott, választott jogtanácsosának szerfelett ifjú voltától. Eléggé természetes módon segítségül hívtam a tükröt, és a belső titkos kamarai tanácsos meglehetősen alacsonynak, zömöknek mutatott s oly arcvonások birtokosának, melyek, meghiszem, inkább illenek a tárgyalóterembe, semmint a bálterembe; bár nem vagyok eléggé jóképű, hogy piruló szüzek epekedjenek érettem, vagy mondvacsinált ügyet koholjanak, amivel belépést nyerhetnek ügyvédi dolgozószobámba, eléggé csúf sem vagyok, hogy elriasszam azokat, akik valódi üggyel jönnek hozzám... ábrázatom valóban nem tündöklő, de - nigri sunt hyacinthi[47] - vagyis mondhatnánk egyet s mást küllemem védelmében.

Végül is - minthogy a józan ész mindig győzedelmeskedik, ha egy férfiú a tisztesség szabályai szerint bánik vele - kezdtem magam úgy látni, igen rosszallóan, hogy szamár voltam a találkozás előtt, mert túlságosan sokat vártam... szamár voltam a találkozás közben, mert nem sikerült kiderítenem a hölgy valódi szándékait... és különösen nagy szamárként viselkedem most, hogy túl vagyok rajta, mert olyan sokat töprengek felette. Mégis, képtelen vagyok másra gondolni, éppen ezért eltökéltem, hogy valamely nemes célnak vetem alá töprengésemet.

Emlékszel Murtough O'Hara iratára, melyet a gyónás katolikus szentségének védelmében írt, azt állítván, hogy "lelkének bűnei mindig súlyos teherként nehezedtek elméjére, mígnem elmondta mindet a papnak; de miután meggyónta bűneit, soha többé nem is gondolt rájuk..." Ezért hát kipróbáltam az általa ajánlott medicinát; és most, hogy beléöntöttem titkos búmat hűséges füledbe, többé nem gondolok e ködleányra, ki

Arctalan bár, arcátlan rám pirított.

Átkozott legyen zöld köpönyege... nem lehetett más, csakis boszorkány... megbabonázott, s még mindig rajta jár az eszem! Iszonyú mód szórakozott voltam egész ebéd alatt; ám szerencsére atyám merengésemet a vinco vincentem, ergo vinco te[48] nevezetű doktrína módfelett elvont természetének tudta be, ugyanis a professzor ma délelőtt épp a jognak e virányáról tartott előadást. Úgyhogy hamar elbocsátott kamrámba, s most itt vagyok, s tanulom a vincera vincentem-et, jórészt azért, hogy végre felülkerekedjem kíváncsiságom botor szenvedélyén... azt hiszem... azt hiszem, ennél többről nincsen szó... mely annyira hatalmában tartja képzeletemet, és egyre azzal a kérdéssel gyötör: ír-e vagy sem? Nem fog írni... nem fog! Így szól az Eszély, és még hozzáteszi: Ugyan, miért venné magának a fáradságot, hogy levelezgessen valakivel, ki ahelyett, hogy bátor lett volna, figyelmes és gáláns, nyúlszívű süvölvénynek bizonyult, és őreá hagyta a magyarázkodás egész visszás feladatát, jóllehet félúton elébe kellett volna mennie? A Szeszély viszont azt mondja erre, hogy igenis, fog írni, mert cseppet sem volt olyan, mint amilyennek nagy bölcsességében ön képzeli, tisztelt Eszély úr. Eléggé zavart volt anélkül is, hogy én még tetéztem volna kínos helyzetét valamiféle tolakodó viselkedéssel. És fog írni azért is, mert... Magasságos mennyek, Darsie, már itt is a levél, és milyen hosszú! Itt van a levele előttem, a konyhaablakon dobta be egy küldönc, aki túlságosan hűséges, semhogy megvesztegethessem akár pénzzel, akár whiskyvel, és többet mondjon annál, hogy egy hatos kíséretében kapta egy közönséges külsejű asszonytól, miközben a rendes helyén álldogált a Kereszt közelében.

ALAN FAIRFORD NAGYS. ÜGYVÉD ÚRNAK

Uram!

Bocsássa meg mai balfogásomat. Véletlenül jutott tudomásomra, hogy Mr. Darsie Latimer közeli jóbarátját és társát tisztelte egy bizonyos Mr. A. Fairfordban. Amikor egy ilyen nevezetű személy után tudakozódtam, a Keresztnél (azt hiszem, így hívják az önök városában a Börzét) megmutatták nekem az illetőt, egy tiszteletre méltó, idősebb úr személyében - aki az ön atyja volt, mint most már tudom. Mikor a Brown's Square-en utánatudakozódtam, ahol, mint értesültem, az illető lakik, a teljes, Alan nevet mondtam, s ebből természetesen következett a látogatás, mellyel önt ma háborgattam. További kérdezősködésem eredményeképp azt kell hinnem, hogy valószínűleg ön a legilletékesebb személy abban az ügyben, melyre most figyelmét felhívni szándékozom; és módfelett fájlalom, hogy bizonyos körülmények, melyek különleges helyzetemből következnek, megakadályoznak abban, hogy személyesen közöljem önnel azt, amit most tudomására hozok e tárgyban.

Az ön barátja, Mr. Darsie Latimer, oly helyzetben van, mely jelentékeny veszélyeket rejt. Ön kétségtelenül tisztában van azzal, hogy intették, ne merészkedjék Angliába. Nos, ő, ha nem is szegte meg a baráti parancsolatot, olyannyira megközelítette a fenyegető veszedelmet, amennyire csak tehette, a tiltás betűjének szoros értelmében. Reá nézve rendkívül veszedelmes környéken ütötte fel táborhelyét; és csak úgy tud megmenekülni azoknak mesterkedései elől, kiknek ellenséges érzelmeit félnie kell, ha sürgősen visszatér Edinburghbe, vagy legalábbis félrehúzódik Skócia valamely távolabb eső részébe. Kénytelen vagyok rejtélyekben beszélni, de szavaim ettől nem veszítenek bizonytalanságukból; azt hiszem, ön eleget tud barátja sorsáról ahhoz, hogy általértse, ennyit sem írhatnék, ha nem lennék még önnél is mélyebben beavatva.

Ha barátunk nem képes vagy nem akarja megfogadni ezt a tanácsot, szerintem önnek csatlakoznia kell hozzá, mégpedig késedelem nélkül, hacsak lehet, hogy személyes jelenlétével és kérlelésével támogassa az érveket, amelyek írásban talán hatástalanok maradnak. Még egy szó, és itt az ön nyílt szívéhez esedezem: kérem, értse úgy, ahogy én gondolom. Senki sem feltételezi, hogy Mr. Fairford buzgalmát barátja szolgálatában zsolddal kecsegtetve kellene élesztgetni. De híreim szerint Mr. Fairford, ki még nem kezdte meg hivatott pályáját, ez okból talán híjával van a szükséges eszközöknek, bár bizonyára nem hiányzik kebeléből a szándék, hogy nyomban cselekedjék. Kérem önt, Mr. Alan Fairford, hogy a mellékelt bankjegyet tekintse pályája első tiszteletdíjának; mert az, aki küldi, reméli, hogy nagy sikerek kedvező előjelének bizonyul, még ha az adományozó oly ismeretlen is, mint

A ZÖLD KÖPÖNYEG VISELŐJE

Egy húszfontos bankjegyet találtam a borítékban, és szólni sem tudtam, annyira elképedtem a levél tartalmától. Képtelen vagyok újraolvasni levelem elejét, mely e különleges közlés bevezetőjét tartalmazza. Csak azt tudom, hogy bár nagy kvantum badarságot hordtam össze benne (a Teremtő a tanúm rá, mennyire különböznek akkori ábrándjaim mostani érzelmeimtől), kielégítően pontos leírást ad arról a rejtélyes személyről, akitől ez a levél érkezett, s hogy nekem most nincsen sem időm, sem türelmem elválasztani a zagyva kommentártól magát a textust, melyet oly fontos, hogy mielőbb tudomásodra hozzak.

Add össze ezt az oly különös módon hozzád juttatott figyelmeztetést londoni ágensed intelmeivel, melyek eltiltanak attól, hogy Angliába látogass... valamint a Solway Tavak Lairdjének jellemével... a határvidék lakóinak törvénytelen üzelmeivel... azzal, hogy ezen a vidéken semmiféle parancsot nem lehet egykönnyen végrehajtani, mert mindkét ország féltékenyen őrködik, nehogy a másik beleavatkozzék az ő törvényes jogaiba; ne feledd, hogy Sir John Fielding is azt mondta atyámnak, hogy még egy haramia után se folytathatna nyomozást a dumfriesi hídon túl; gondolj arra, hogy whigek és toryk, pápisták és protestánsok viszályai még mindig bizonytalan és úgyszólván törvények nélküli állapotban tartják azt a vidéket - gondold meg mindezt, drága Darsie-m, és ne feledd, amíg ezen Sáron Hegyén tartózkodol, olyan családnál szállsz, kiket fegyveres erőszak fenyeget, s akiktől, bár csökönyösségük kihívja maga ellen az erőszakot, elveik azt követelik, hogy tartózkodjanak az ellenállástól.

Mint jogász pedig hadd közlöm veled, hogy a halászat ama módjának törvényességét, melyet a te Józsua barátod gyakorol, legkiválóbb jogtudoraink erősen vitatják; s hogy ha a folyó torkolatában felállított cövekhálók valóban jogtalan akadálynak minősülnek, úgy a hálók lerombolásának és megsemmisítésének céljából via facti[49] eljáró csoport tagjait a törvény nem tekinti lázadás vétségében bűnösnek. Tehát azáltal, hogy ott tartózkodol, könnyen belekeveredhetsz egy olyan vitába, melyhez semmiféle közöd sincsen, s ily módon alkalmat szolgáltatsz ellenségeidnek, bárkik légyenek is, arra, hogy az általános kavarodás zűrzavarában végrehajtsák személyes biztonságod ellen forralt esetleges ármányaikat. Az orvhalászok, orvvadászok és csempészek nem olyanfajta úriemberek, akiket visszatarthatna akár a te kvékered szent beszéde, akár a te lovagiasságod. Ha oly Don Quijote-i hajlamaid vannak, hogy dárdáddal a cövekhálók és gyászszínű gúnyák népének védelmében állj sorompóba, én máris elveszettnek nyilvánítalak; mert, mint már említettem, kétlem, hogy azok, akik elhivatottak lennének orvosolni a sérelmeket, kötelességüknek tartják majd, hogy közbelépjenek. Egyszóval, térj vissza, drága Amadisom; a Solway halászhálóinak kalandja nem méltóságodnak való. Gyere haza, és én hűséges Sancho Panzád leszek majd egy több reménnyel kecsegtető kalandozásban. Együtt fogjuk keresni Urgandánkat, a Zöld Köpönyeg Ismeretlen Hölgyét, ki megfejti majd neked sorsod rejtvényét, jobban, mint a bölcs Buckhaveni Eppie^[50] vagy Kasszandra maga.

Kész örömest élcelődnék, Darsie - mert aki véled vitatkozik, néha többet elérhet tréfával, mint érvekkel -, de elszorul a szívem, s nem tudok tovább tréfálkozni. Ha valamit is jelent számodra az a barátság, mit oly sokszor esküvel fogadtunk egymásnak, engedd, hogy most az egyszer felülkerekedjenek óhajaim kalandos és regényes természeteden. A legkomolyabb meggyőződéssel hiszem, hogy az, amit ez a bizonyos Mr. Herries közölt atyámmal, és az ifjú hölgy intő levele egyazon tárgyra vonatkoznak, s hogy, ha itt lennél, egyikből vagy a másikból, esetleg mindkettőből megtudhatnál valamit, ami talán fényt vetne születésedre és szülőid kilétére. Csak nem fogsz holmi haszontalan szeszélyt követni inkább, semmint az ekképp eléd tárt lehetőséget?

Kedvem szerint s összhangban a célzással, mit az ifjú lady, kit méltán illetek e címmel (mert nem kételkedem benne, hogy rangbéli hölgy), tett levelében, már régen nálad lennék, hogy személyesen ösztökéljelek minderre, ahelyett, hogy a papirost szántom érveimmel. De tudod, hogy megpróbáltatásom napja kijelöltetett. Már azon is átestem, hogy bemutattak vizsgáztatóimnak, és tételeimet is kiosztották rám. Mindez együttesen sem tarthatna itthon, ám atyám ez alkalommal bármely helytelenkedést halálos csapásnak tartana, mely halomra zúzza egész életében nagy szeretettel dédelgetett reményét - nevezetesen, hogy nem érdemtelenül fogadnak a jogászok testületének tagjául. Magam részéről jól tudom, hogy nem sok nehézséggel jár letenni e merőben formai vizsgákat, különben miként mehetett volna át rajtuk ismerőseink egynémelyike? Ámde atyám szemében ezek a formaságok valamely fenséges és komoly, ünnepi alkalom részei, melyre már régóta készül; és ha én elmaradnék erről az eseményről, az csaknem a tébolyba kergetné. Mindazonáltal útra kelek, legyek bár tébolyult magam is, ha nem küldesz nyomban megnyugtató hírt, hogy útban vagy errefelé. Közben már felszólítottam Hannah-t, hogy tegye nyoszolyádat a lehető legtökéletesebb rendbe. Képtelen vagyok megtudni, vajon atyám írt-e már neked, s azóta nem is említette Birrensworkkel folytatott beszélgetését; ám ha elejtenék előtte egy-két célzást, miféle veszedelmeknek vagy kitéve, tudom, hozzád intézett kérésem, hogy jöjj vissza azon nyomban, az ő szívből jövő támogatását is élvezné. Még egy érv: amint az szokás, a testületbe való befogadásom alkalmából vacsorát kell adnom barátaink részvételével; atyám pedig, félretéve szokásos takarékossági megfontolásait, azt óhajtja, hogy a lakoma a lehető legünnepélyesebb legyen. Jöjj tehát, szeretett Darsie-m, vagy hozzád protestálok, és vizsgát, vacsorát, barátokat elküldök a pokol fenekére, hogy személyesen menjek érted, miként a bosszú angyala. - Mélységesen aggódó barátod,

A. F.

KILENCEDIK LEVÉL
Alexander Fairford fiskálistól Darsie Latimer úrnak

Kedves Darsie Úr,

Minthogy oly sokáig factor loco tutoris[51] gyanánt állottam ön mellett - avagy a pontosság kedvéért (hiszen bírósági felhatalmazás nélkül töltöttem be e tisztet) inkább azt kellene mondanom, a negotiorium gestor[52] minőségében, ez a kettőnket összefűző kapcsolat szolgáljon magyarázatául jelen levelemnek. S bár híven számot adtam közbenjárói tevékenységemről, mely számadás rendszeresen jóváhagyatott, nemcsak ön által (kit sohasem tudtam rávenni egyébre, mint a kivonatos kimutatás és a végösszeg áttekintésére), hanem a nagyérdemű londoni Mr. Samuel Griffith által is, lévén ő az ügynök, akin keresztül a kiutalások eszközöltettek, mégis azt kell hinnem, hogy bizonyos értelemben ön most már úgy tekint rám, mint ki functus officio,^[53] mindazáltal, tréfásra fordítva a szót, remélem, mégsem tartja alkalmatlan és illetéktelen közbeavatkozásnak, ha olykor még mindig érdekeltnek tekintem magam az ön sorsának alakulásában. Ez alkalommal kettős indíték késztet az írásra.

Találkoztam Mr. Herries of Birrensworkkel, egy ősi családból származó nemesúrral, aki évekkel ezelőtt nehéz helyzetbe került; és arról sincsen tudomásom, hogy ügyei elrendeződtek-e azóta. Birrenswork azt állítja, hogy igen közeli ismeretségben volt az ön atyjával, aki közlése szerint Langcote Hall-i Ralph Latimer volt, Westmoreland grófságból, és olyan családi természetű ügyekről is említést tett, melyekkel önnek feltétlenül fontos lenne megismerkednie; de minthogy vonakodott ezeket nekem tudomásomra hozni, az udvariassági formák betartásával erre semmiféle módon nem serkenthettem. Mindössze arról bírok értesüléssel, hogy Mr. Herries maga is kivette részét az 1745-ös szerencsétlen kimenetelű s eleve reménytelen eseményekből, és emiatt bajba is keveredett, bár meglehet, ez azóta már a múlté. Mi több, habár nem vallotta magát nyíltan a pápista vallás hívének, erős inclinatiót mutatott irányában. Ez a két ok volt az, mely arra késztetett, hogy tétovázzam, mielőtt a nevezett úriembert egy ifjú figyelmébe ajánlom, ki talán nem rendelkezik olyan biztos alapokon nyugvó meggyőződéssel egyház és állam dolgában, hogy egy új tan hirtelen reátámadó forgószele el ne fordíthassa előbbi hitétől. Ugyanis felfigyeltem arra, hogy önt, Darsie úr, tetemesen megfertőzte a bálványimádás e régi bűne; és bár az ég őrizze attól, hogy valaha is bármely módon hűtlen legyen a protestáns Hannoveri Házhoz, nem kerülte el figyelmemet, hogy kegyed mindig szívesen hallotta azokat az esztelen, vad történeteket, melyeket a Felföldről származó urak mesélnek ama viharos időkről, bár jobban tennék, ha felhagynának regéikkel, mivel az események inkább válnak szégyenükre, semmint dicsőségükre. Kósza szelek útján, ha szabad így mondanom, az is fülembe jutott, hogy ön a szükségesnél hosszabb ideig tartózkodott a kvékerek ocsmány szektájának tagjai körében - kik nem ismernek el sem papot, sem királyt, sem polgári magisztrátust, sem pediglen jogrendünk épületét, és nem hajlandóak eskü színe alatt tanúskodni sem in civilibus, sem criminalibus,^[54] bármily kár származzék is ebből. Minthogy ön ilyképpen ismeretségbe került ezen eretnekségekkel, üdvös lenne, ha elolvasná A fű között tekergő kígyó vagy A csapdából kirántott láb című traktátusok valamelyikét, melyek közül mindkettő ezekkel a tanokkal foglalkozik, s tisztes hírnévnek örvend.

Nos, Mr. Darsie, magamagának kell eldöntenie, vajon lelkének károsodása nélkül továbbra is elidőzhet-e a pápisták és kvékerek között - ahol is egyik tévelygés jobbról, másik téveszme bal felől fenyegeti; ámbátor, ha ön úgy vélekedik, hogy bizton ellenállhat eme ártalmas tanoknak, én úgy hiszem, bátran továbbra is ott múlathatja idejét, ahol mostan tartózkodik, mindaddig, míg valamely módon elöl nem találja Herries of Birrenswork urat, aki kétségkívül többet tud az ön ügyeiről, mint akárki más Skóciában, legalábbis szerény elképzelésem szerint. Szívesen kikérdeztem volna magam is e tárgyról, de úgy találtam, húzódozik szólni róla, mint már ezt részben említettem volt.

Más: Örömmel tudatom önnel, hogy Alan kedvező eredménnyel letette vizsgáját skót magánjogból - nagy megkönnyebbülésére lelkemnek; kiváltképp, hogy az érdemes dr. Pest még azt is megsúgta nekem, hogy nem volt semmi okom az aggodalomra a "bojtárka" miatt, ahogy közvetlen modorban nevezte, amitől nekem nagyon duzzadozott a keblem. Nyilvános vizsgálataira (merő formalitás az előzőkhöz képest) a fakultás nagytiszteletű dékánjának rendeletére a most következő szerdán kerül sor; és aztán pénteken felölti a talárt, majd egy kis vacsorafélén látja vendégül barátait és ismerőseit, úgy, ahogyan, amint azt ön is tudja, a szokás megköveteli. Nem csupán Alan fogja hiányolni, Darsie úr, az ön társaságát, melyet legnagyobb sajnálatomra, úgy látszik, semmiképp sem élvezhetünk, részben az ön elfoglaltságai miatt, részben azért, mert erre az alkalomra megjön nyugatról kuzinunk, Peter Fairford, és nem tudunk más helyet felajánlani neki, csak az ön kis kamráját. Megmondom, ahogyan szokásom, köntörfalazás nélkül, hogy kívánatosnak ítélném, ha ön és Alan legközelebb csak akkor találkoznának, midőn Alan már - úgyszólván - beevezett új hivatása vizeire. Ön igen kellemes úr, csupa tréfa, ami illik is önhöz, hiszen elegendő vagyonnal rendelkezik (tudomásom szerint), hogy megőrizhesse vidám kedélyét. Ha bölcs megfontolás tárgyává tenné ugyan a kérdést, talán belátná, hogy vagyonos emberhez higgadt fő és meggondolt viselkedés illik; ám ön oly távol van attól, hogy évi jövedelmének megnövekedtével maga is megkomolyodjék, és körültekintőbb legyen, hogy úgy hiszem, minél gazdagabb lesz, annál jobban vigad. Ezt ön teheti is, a maga mulatságára, míg csak a maga személyéről van szó. Alanre azonban (eltekintve szerény megtakarított pénzemtől) csupán a széles világ marad, mit meg kell hódítania; és ha ezután is csak viháncolnának és nevetgélnének, mint eddigelé szokták volt tenni, bizony hamar elszökdösnének talárja alól az ügyek és zsebéből a garasok. Mindazonáltal én nem kétlem, hogy lesz módjuk találkozni, ha majd Darsie úr visszatér kóborlásaiból; mert ahogyan a bölcs mondja, ideje van az egybegyűjtésnek és ideje az elszórásnak; az okos ember pedig mindig a gyűjtést veszi előre. - Maradok, kedves uram, jóakaratú barátja és ezentúl is szolgálatjára kész híve,

ALEXANDER FAIRFORD

Utóirat. Alan tézisének címe De periculo et commodo rei venditae,^[55] és igen kiváló latinsággal íródott. Szomszédságunkban a Ross House-t már csaknem befejezték, és közkeletű vélemény, hogy még a Duff House-t is felülmúlja díszességben.

TIZEDIK LEVÉL
Darsie Latimertől Alan Fairfordnak

Bonyolódnak a szálak, Alan. Megkaptam leveledet, és kaptam egyet atyádtól is. Az utóbbi lehetetlenné teszi, hogy eleget tegyek az előbbi kedves meghívásnak. Nem, Alan, nem lehetek veled; és erre mindennél jobb okom van - nincs módomban, de nem is szabadna atyád aggodalmas óhajai ellen tennem. Nem veszem sértésnek tőle, hogy jobb szeretné távolmaradásomat, mint jelenlétemet. Természetes dolog, hogy azt kívánja fiának, amire az oly igen rászolgált - egy bölcsebb és higgadtabb barátot, mint amilyennek én tűnök szemében. Pedig bizony sokat győzködtem keményen, hogy magam is olyan illedelmes magaviseletű férfiú legyek, kit éppúgy nem lehet szabályok megsértésével gyanúsítani, mint egy baglyot azzal, hogy pillangókat fogdos.

De hiába ráncoltam homlokom, mígnem a fejem is beléfájdult, hogy ezzel komoly és megfontolt ifjú hírébe kerüljek. Atyád rendre felfedezte, vagy legalábbis felfedezni vélte, hogy homlokom ráncai között mindig csak valamely kelekótya huncutság rejtőzik, s ettől szemében veszedelmes társaság lettem egy jövendő ügyvéd s majdani bíró számára. Nym káplár filozófiájával vigasztalom magam: "Úgy kell legyen, ahogy lehet." Nem mehetek el atyád házába, mert nem óhajt ott látni; ami pedig a te jöttödet illeti, esküszöm neked mindenre, ami szívemnek drága, ha ilyen megátalkodott ostobaságot forgatsz a fejedben, hogy ne mondjam, kegyetlen és hálátlan gondolatot, tekintve atyád terveit és óhajait, többet nem szólok hozzád, amíg csak élek! A legteljesebb komolysággal beszélek. Amellett atyád, míg egyrészt úgyszólván megtiltja, hogy visszatérjek Edinburghbe, másrészt mindennél jobb okot szolgáltat arra, hogy még egy ideig tovább kószáljak ezen a vidéken, megcsillantva előttem a reményt, hogy régi barátod, Herries of Birrenswork esetleg némely részlettel szolgálhat nekem származásomra vonatkozólag, mivel úgy tetszik, a vén rebellis ismerős ezekkel a tényekkel.

Ez az úriember egy westmorelandi família nevét említette, s úgy véli, rokonságban állok velük. Tudakolózásaim egy ilyen nevű család után eredménytelenek maradtak, mert a határvidék lakói kölcsönösen keveset tudnak egymásról, a határ mindkét oldalán. Persze, nem is kétséges, hogy majd csak ráakadok valami angolra, akitől tovább kérdezősködhetem, hiszen a béklyó, mit az öreg Griffith kattintott rám, megakadályoz abban, hogy személyesen keressem fel Angliát. Errefelé mindenképpen nagyobb esélyem van rá, hogy valamit megtudok, mint máshol. Ez majd mentségemül szolgál, amiért továbbra is itt időzöm ezen a környéken - mely választásomat, úgy látszik, atyádurad sem rosszallja, akinek vélekedése pedig minden bizonnyal megalapozottabb, mint a te kóbor leánykádé.

Ha csupa veszéllyel lenne is kirakva az út, mely ilyen felfedezésekhez vezet, még akkor sem haboznék egyetlen pillanatig sem, reálépjek-e. Ha pediglen a Solway Tritonjai hozzálátnak lerontani a jámbor Józsua dagályhálóit, nem vagyok annyira Don Quijote lélekben, sem annyira Góliát testben, hogy akár csak meg is kíséreljem védelmüket. Eszemben sincsen, hogy vállammal próbáljak alátámasztani egy rogyadozó házat. Különben is Józsua elejtett nekem egy megjegyzést arról, hogy a társaság, melyhez ő is tartozik, amennyiben károsodás éri a Laird fenyegetése szerint, törvény elé fogja idéztetni a lázadókat (mivel a társaság némely tagjai világiasabb módon gondolkoznak), és kártérítést fog követelni, s igen valószínű, hogy az erőszakmentességről vallott nézetei barátomat sem fogják visszatartani, ki maga is kiveszi majd a részét ebből az eljárásból. Miért is az egész ügy jogi mederben fog lefolyni, és én csak akkor szándékozom közbeavatkozni, amikor esetleg szükségesnek mutatkozik a te irodád felé irányítani a panaszosok útjait; és elvárom, hogy kezdve a Lex Aquarum-tól, behatóan ismerj minden skót statutumot, amely a lazachalászattal foglalkozik.

Ami pediglen a Zöld Köpönyeg Hölgyét illeti, fogadok, hogy azon az emlékezetes reggelen annyira elvakította szemedet a nap, hogy bármire néztél, mindent zöldnek láttál; és James Wilkinson beható lövésztapasztalatai, valamint tagadó értelmű füttye ellenében is, én megkockáztatnék egy egykoronást, hogy mégiscsak olyan hogyishívják hölgyike volt az illető. Az aranytól se hagyd magad meggyőzni az ellenkezőjéről. Könnyen lehet, hogy még majd valami módon visszaadatja veled azt a pénzt, és ráadásul (micsoda zsákmány!) még az ügyvédi tanács díját is, ha nem tartod jobban nyitva a szemed. Ám ha másképpen lenne, ha tényleg rejlik valami titok e látogatás mögött, úgy hidd el nekem, olyan titok az, melyhez te nem férhetsz hozzá, és én nem is tudnék magyarázattal szolgálni egyelőre, hiába próbálnám, mert ha tévednék magyarázatomban, márpedig könnyen tévedhetek, inkább bújnék nyomban Phalarisz bikájába, ha ott állna előttem, készen, felizzítva, semmint hogy gúnyolódó szavaid nyársán piruljak. Ne vádolj bizalmatlansággal, mert amint valamennyire is megvilágosodik előttem a dolog, bírni fogod bizalmamat; ám amíg csak a sötétben tévelygek, nem szeretem okos emberek szeme láttára fejem a falba verni. Ha te ezen elámulsz,

Ámulj csak, mindent tisztáz az idő.

Addig is, kedves Alan, hadd folytatom a naplómat.

Sáron Hegyére való megérkeztem harmad- vagy negyednapján az Idő, ez az egykedvű sírásó, kihez épp az imént utasítottalak, bizony már sokkal lassabban bicegett velem, mint eleinte. Józsua különös erkölcsi tanítása és a leányzó hugenotta egyszerűsége újdonságával együtt kezdte egyre inkább elveszíteni eredetiségét is szememben, s életemet, mivel oly nagyon csendesen folydogált, kezdtem tűrhetetlenül unalmasnak érezni.

Ahogyan te mondtad, mintha a napot is zsebre vágták volna a kvékerek. Körös-körül minden szelíd volt és barátságos; de a napirend oly egyhangú volt, oly érdektelen, oly reménytelenül és változtathatatlanul lankatag, hogy az élet elvesztette minden ízét. Érdemes vendéglátóim persze nem érezték ezt az űrt, a bárminemű izgalom hiányát, mely vendégüket viszont egyre inkább nyomasztotta. Mindegyiküknek megvoltak a maga kis elfoglaltságai, kegyes cselekedetei és örömei; Rachelnek a baromfiudvara és az üvegház, Józsuának pedig a kertje. Emellett, nem kétlem, örömüket lelték vallási elmélkedéseikben is; és mindent összevetve, békességesen és észrevétlenül siklott tova velük az idő, noha nekem, ki zúgó folyamok és vízesések után vágyódom, állni tűnt. Azt forgattam a fejemben, hogy visszatérek Shepherd's Bushba, és kezdtem némi sóvárgással gondolni a kis Benjie-re és a horgászbotra. A himpellér idáig merészkedett, és egyre itt köröz, hogy olykor-olykor megpillantson. Gondolom, újabb hatosokra vetette ki a horgát. Ez azonban Józsua szemében olyan lett volna, mintha egy mosott kocát hagynék visszacsörtetni a dágványba, ezért úgy döntöttem, hogy míg vendégük vagyok, megkímélem házigazdámat e megrázkódtatástól. Ezután arra gondoltam, hogy megrövidítem vendégeskedésem tervezett tartamát; de sajna! úgy éreztem, ez éppoly lehetetlen. Egy hetet mondtam; s bármennyire elhamarkodott volt is ígéretem, szent és változtathatatlan, méghozzá minden betűje, mert a Testvérek nem tűrnek semmiféle eltévelygést a betűtől. Ezek a fontolgatások valamiféle türelmetlenséget oltottak belém, s fejembe csapva kalapom, tegnap este fölkerekedtem, hogy kiruccanjak a megművelt földeken és Sáron Hegyének kertjein túlra, mintha csak arra áhítoznék, hogy a művészet birodalmából a szabad és mesterkéletlen természetbe szökjem.

Aligha volt nagyobb gyönyörűségem, mikor először léptem erre a békességes birtokra, mint most - ilyen állhatatlan és következetlen az emberi természet! -, mikor megszöktem határai közül, s kiléptem a tágas lankákra, melyeket azelőtt oly kopárnak és kietlennek láttam. Tisztábbnak és üdítőbbnek tűnt a levegő is, mit belélegeztem. A felhők, melyek magasan fenn, a nyári fuvallat hátán nyargaltak, víg vágtában sorjáztak el fölöttem, hol elhalványítva a napot, hol szabadon engedve, hogy sugarai gyorsan eliramló foltokban árasszák el a tájnak hogy egyik, hol másik részét, kiváltképp pedig a Solway torkolatának távoli széles tükrét.

A kiszabadult fogoly könnyű lépteivel jártam a tájat, és mint John Bunyan Zarándoka, én is csaknem dalra fakadtam. Mintha felgyülemlett volna bennem a jókedv azalatt, míg magamba fojtottam, s most vidám kedvemben úgy éreztem, jogom van eltékozolni mindazt, mit az előző héten megtakarítottam. Épp meg akartam ereszteni egy vidám strófát, mikor örömteli meglepetésemre egy kisded kórust hallottam meg, melynek három vagy még annál is több tagja ezt a régi, víg nótát dalolta, s mondhatom, egész pompásan:

Legényeink mind csuda-csuda vígak,
      Mert nyakló nélkül ittak:
           Nekem két katonám,
           Neked három, komám
S háromnak hadnagya Sir Thomas o'Lyne;
Nosza kompot hívtak s csuda-csuda vígak,
      Mert nyakló nélkül ittak.[56]

Amikor véget ért a dal, harsány, szívből jövő kacagás követte, mintegy taps gyanánt. Vonzottak a hangok, melyek olyannyira egybecsendültek pillanatnyi érzelmeimmel, ezért arrafelé irányítottam lépteimet, amerről a hangok jöttek - óvatosan mindazonáltal, mert ennek a dimbes-dombos tájnak, mint arra ismételten célozgattak előttem, nem volt jó híre, és a csalogató énekszó, ha nem is vetekedhetett épp a szirének énekével, könnyen vezethetett volna hasonlóképp kellemetlen következményekhez az óvatlan kíváncsiskodó számára.

Arrafelé lopakodtam tehát, bízva abban, hogy a talaj görbületei, mivel buckák és gödrök követték egymást a síkon, lehetővé teszik, hogy szemügyre vehessem az énekeseket, mielőtt ők megpillanthatnának engem. Miközben közeledtem feléjük, újra rázendítettek a régi nótára. A hangokból úgy tűnt, egy férfi és két fiú énekel. Hangjuk csiszolatlan volt, de jól tartották az ütemet, és sokkal ügyesebben adták elő dalukat, semhogy közönséges falusiak legyenek:

Jack napba nézett, és "Tűz, tűz!" rivallt;
Tom istálló helyett lovat mocsárba hajt;
Jim borjút zargatott, és szarvasért kiáltott;
Will gebéje helyett a kerítésre mászott;

Legényeink mind csuda-csuda vígak,
      Mert nyakló nélkül ittak;
           Nekem két katonám,
           Neked három, komám,
S háromnak hadnagya Sir Thom o'Lyne;
Nosza kompot hívtak s csuda-csuda vígak,
      Mert nyakló nélkül ittak.

A hangok néha összetévesztették a rájuk osztott szerepeket, gyorsan végigénekelték, aztán szétbogozták a sorokat, majd újra összekötötték a vidám dal valamennyi rímét, és mindebből kitűnt, hogy ők sem egészen mentek attól a bacchusi kedvtől, mit énekük ünnepelt, valamint, hogy maguk is ugyanolyan víg mulatozásban vannak, mint az öreg Sir Thom o'Lyne emberei. Végül már olyan közel jutottam hozzájuk, hogy megpillanthattam őket, akik szám szerint hárman voltak, és kényelmesen elhelyezkedve tanyáztak egy zugolyban - száraz és meghitt kis homokgödörben, melyet védőn vett körül a homokpart és egy virágzó rekettyés.

A hármas egyetlen tagja, akiben személyes ismerőst fedeztem fel, az a kis jómadár Benjie volt; miután éppen végére ért a strófájának, fél kézzel hatalmas adag tésztát gyömöszölt a szájába, míg a másik fél kezében habzó peremű fedeles söröskupát tartott, szeme pedig a tiltott vigalom tomboló jókedvétől táncolt, s amelyen mindenkor dévaj hamisság ül, arca is arról beszélt, hogy milyen édes az elcsent és titokban elfogyasztott csemege.

Nem volt semmi kételyem afelől, mi lehet a foglalkozása annak a férfinak és a nőszemélynek, akik Benjie társai voltak a vigalomban. A férfi hosszú, bő köpönyege (amit közönségesen malaclopónak hívnak); a pántos hegedűtok, mely mellette hevert és a kis iszák, mely talán néhány szükséges holmiját tartalmazta; szürke szeme, arcvonásai, melyek bár sok viharban edződtek, mégsem veszítették el a zabolátlan és gondtalan jókedv kifejezését, s melyeken most, mikor tulajdon kedvtelésére művelte ugyanazt, mit rendszerint kenyeréért szokott, lelkesedés tükröződött - mind arról beszélt, hogy a jóember egyike Orpheusz gyalogos követőinek, akiket a nép vándorhegedűsnek hív. Egy figyelmesebb pillantásra mindjárt feltűnt, hogy bár nyitva a szegény muzsikus szeme, csukva előtte a világ, s hogy a rajongás, mellyel az ég felé fordítja tekintetét, merőben benső szenvedélyéből ered, és ebben a körötte elterülő látható világnak semmilyen része sincsen. Mellette ült a nő, aki kísérte, kék kabátban, mely úgy tűnt, szintén egy férfi öltözékének darabja volt, és vörös szoknyában. Személyében és öltözékében egyaránt tisztább volt, mint az efféle vándornépség általában; és minthogy a maga idejében szemrevaló bona roba[57] lehetett, még ma sem hanyagolta el teljesen külsejét; nagy borostyán nyakláncot hordott, ezüst fülbevalót, és ugyanebből a fémből készült dísztűvel fogta össze keblén nyakkendőjét.

Ruhái silánysága ellenére a férfi is tiszta ember hatását keltette, nyakán csinosan megkötött selyemkendőt hordott, mely alól tiszta ingmell kandikált elő. Szakálla is, ahelyett, hogy napok óta nyesetlen, őszes bozontot mutatott volna, tömött, ápolt csigákban borult kebelére hat hüvelyknyi hosszan, összeelegyedve hajzatával, melyen éppen csak most kezdett előtünedezni a kor jele. Küllemének összefoglalásaképpen az előbbiekben leírt bő gúnyát egy ódivatú, réz-szegecsekkel kivert öv tartotta össze, melyen egy tőr lógott, egy kés és villa megszokott társaságában. Mindent összevéve, volt az öreg megjelenésében valami féktelen, valami regénybe illő, olyasmi, amit nem feltételeztem egy mai vándorhegedűsről; ráadásul pedig a vonó, melyet olykor-olykor végighúzott hegedűjén, hogy így dirigálja kicsiny énekkarát, határozottan nem mindennapi muzsikus szerszáma volt.

Bizonyára sejted, hogy a megfigyelések jórészt utólagos szemlélődés gyümölcsei; ugyanis alig érhettem olyan közelségbe, ahonnan már jól kivehettem a kis társaság tagjait, amikor Benjie barátom vadorzó társa, melyet a nagyon is hozzája illő Kóc néven nevez, már hegyezte is fülét, farkát, aztán megérezve jelenlétemet, fúriaként csaholva rohant oda, arra a rejtekhelyre, ahol én békén heverészve még egy dalt meg akartam hallgatni. Kénytelen voltam talpra ugrani, és Kócot, mely másképp belém mart volna, két, oldalába irányított, erőteljes rúgásban részeltetni, melytől vonítva iszkolt vissza a gazdájához.

Úgy tűnt, hogy a kis Benjie kicsit megszeppent jöttömtől; de számítva arra, hogy könnyen engesztelődöm, s talán arra is gondolva, hogy a megsanyargatott Salamon végtére is nem az én paripám volt, sietve ujjongó örömet tettetett, s szinte egy szuszra elmondta a vándoroknak megnyugtatásul, hogy "pompás úriember vagyok, rengeteg pénzem van, és jóságosan gyámolítom a szegény embereket"; velem viszont tudatta, hogy akit látok, az Willie Steenson - azaz Vándor Willie -, a legjobb nyirettyűs, aki valaha is lószőrrel húrt csiklandozott.

Az asszony felkelt és meghajolt; Vándor Willie egy biccentéssel jóváhagyta a neki szóló dicséretet, és még így kiáltott fel: - Minden szava igazság ennek a gyereknek.

Megkérdeztem tőle, hogy vajon ezen a vidéken van-é hazája?

- Még hogy ezen a vidéken - felelte a vak. - Hazám énnekem széles Skótföld minden tája, és ezenfelül Angliának egy kicsi csücske is. De azért úgy is lehet mondani, hogy valóban ez a táj a hazám, mert a Solway morajától hallótávolságnyira születtem. Játszhatnék egyet uraságodnak ezen a vén nyirettyűn?

Mialatt beszélt, már az előjátékot játszotta, mégpedig úgy, hogy ugyancsak felkeltette érdeklődésemet; aztán belefogott a Galashiel című régi dalba, és számos szenvedélyes, bonyolult és gyönyörű variációval ékítette a dallamot, miközben csodálatos volt megfigyelni világtalan arcát, amint szinte kigyúlt az öntudatos büszkeségtől és a szívből fakadó gyönyörűségtől, mit számára nem csekély talentumának gyakorlása jelentett.

- Ehhez mit méltóztatik szólani, hatvankét éves létemre?

Kifejeztem bámulatomat és gyönyörűségemet.

- Ez mulatódal, ifiúr... régi mulatódal - mondta Willie -; nem afféle muzsika, amilyent manapság játszanak a báltermekben meg színházakban Edinburghben; de azért egyszer-másszor ez is megteszi egy kőfal tövében. Ez itt egy másik; ez nem skót nóta, de elmegy annak is. Oswald szerezte maga, legalábbis azt hiszem... sok embert bolonddá tett vele, de Vándor Willie-vel nem tudja a bolondját járatni.

Ezután eljátszotta a te kedvencedet, a Roslin Castle-t sok-sok gyönyörű variációval díszítve, melyek közül nem egyet, egészen bizonyos vagyok benne, ott helyben rögtönzött.

- Van itt magának egy másik hegedűje is, barátom - mondtam. - Van talán társa is? - De Willie füle süket volt, vagy meglehet, figyelmét még mindig a dal foglalta le.

A nőszemély válaszolt helyette: - Bizony van társunk... bárdolatlan fickó, mint jómagunk. Jobb sora is lehetne ugyan az én páromnak, ha neki úgy tetszett volna; mert sok derék házban kínáltak már zugolyt az én páromnak, Willie-nek csak azért, hogy üljön meg nyugton, és muzsikáljon az uraknak.

- Hallgass, asszony! Hallgass! - csattant fel a vak, dühösen rázva fürtjeit. - Ne süketítsed az urat zagyva beszédeddel. Megtelepedni valami házban, és játszani az uraknak!... Mikor az asszonyomnak tetszik, hegedüljek, ha meg az úr akarja, tegyem le a vonót. Nem, nem, ez nem Willie-nek való élet. Nézd csak meg, Maggie, less csak ki, asszony, nem jön-e Robin. Az ördög vinné el ezt a zsiványt! Biztosan letelepedett valami csempész puncsos tálának az árnyékában, és estig nem is moccan mellőle.

- Ez tehát a társuk hangszere - mondtam. - Megengednék, hogy kipróbáljam rajta hegedűsi tudományomat? - Ezzel egyidejűleg egy shillinget csúsztattam az asszony kezébe.

- Nem tudom, hogy rábízhatom-e magam Robin nyirettyűjére - mondta Willie nyersen. Az asszony oldalba taszította. - Hagyjál békén, Maggie - mondta, mit sem törődve a célzással -; lehet, hogy kaptál az úrtól egy ezüstöt, de attól még nem biztos, hogy rááll a keze a vonóra, én pedig nem adom Robin hegedűjét egy kontár kezébe... Na nézd csak, nem is fog olyan nagyon sokszor mellé - tette hozzá, mikor próbálgatni kezdtem a húrokat. - Azt hiszem, valamennyit mégiscsak ért az úr ehhez a mesterséghez.

Hogy megerősítsem kedvező véleményében, olyan bonyolult cikornyákba kezdtem, hogy azt képzeltem, hallatára maga Crowdero is kőbálvánnyá meredt volna irigységében és bámulatában. Föltornáztam magam a fogólap legtetejére, hogy aztán egyetlen mozdulattal a tövében teremjek. Timotheusként, röppenő ujjakkal váltottam egyik fekvésből a másikba; arpeggiókat zendítettem meg és harmonikus hangzatokat - ám anélkül, hogy sikerült volna kiváltanom a remélt álmélkodásnak akár csak töredékét is.

Willie valóban komoly figyelemmel hallgatott, de alighogy befejeztem műsoromat, nyomban elismételte saját hangszerén a hangoknak azt az észveszejtően bonyolult sorát, mit az előbb előadtam, és olyan mulatságosan utánozta előadásmódomat, hogy bár kicsit bosszús voltam, mégis szívből megnevettetett. Nevetésemhez Benjie is csatlakozott, akit irántam érzett tisztelete semmiben sem gátolt; míg a szegény perszóna, rettegve, hogy nem veszem-e sértésnek ezt a bizalmaskodást, nem tudta, átadja-e magát Willie iránt érzett hitvesi csodálatának, avagy inkább annak a vágyának engedjen-e, mely arra ösztökélte, hogy figyelmeztesse férjét.

Végül is az öreg jószántából abbahagyta, és mintha paródiájával eléggé megdorgált volna, így szólt: - De azért egy kis gyakorlással meg tanulással még nagyon jól is játszhat az úr. Meg kell tanulnia, hogy a szívét is beleadja... a szívét is bele kell adni.

Egyszerűbb dallamot játszottam, és ezért már határozottabb elismerést kaptam.

- Valahogy ilyenformán, fiatalúr. Ügyes kis legény kegyelmed.

Az asszony újra megrángatta a kabátja ujját. - Az úr úriember, Willie; édes párom, nem szabad így beszélned vele.

- Ördögöt nem szabad! - szólt Willie. - Aztán miért ne lenne szabad? Ha tízszer olyan nagy úr lenne, se tudna úgy bánni a vonóval, mint én, nem?

- Valóban nem tudok úgy bánni a vonóval, mint maga, derék barátom - mondtam -; és ha eljönne velem egy közeli házba, örömest vendégül látnám egy éjszakára.

Ekkor körülpillantottam, és észrevettem, hogy Benjie egy vigyorgást próbál magába fojtani, és azonnal tudtam, hogy valami huncutságon jár az esze. Hirtelen elkaptam a fülénél fogva, mire kivallotta, hogy azon nevetett, miként fogadnának a Sáron hegyi kvékerek egy nyirettyűt. Elpenderítettem magamtól, és egy cseppet sem bántam, hogy széles jókedve időben emlékezetembe idézte azt, amiről akkor egy pillanatra megfeledkeztem; és ezért Shepherd's Bushba invitáltam a vándorokat, és úgy gondoltam, hogy majd onnan üzenek Mr. Geddesnek, hogy aznap este már nem térek haza. De a vándorzenész ezt a meghívást is visszautasította. Aznap estére már egy táncmulatságba hivatalos, mondta, és még egy sor átkot szórt lustálkodó vagy részegeskedő társára, aki nem jelent meg a találka helyén.

- Elmegyek én helyette - mondtam, hirtelen szeszélyemnek engedelmeskedve -; és még egy koronást is kap tőlem, ha társaként mutat be az embereknek.

- Az úr jönne Kóbor Robi helyett! Biz' isten, egykomám, kegyelmed aztán nem félő legény! - felelte Vándor Willie olyan hangon, amely bohókás kedvem halálos ítélete volt.

De Maggie, akinek figyelmét nem kerülte el a koronáról szóló ajánlatom, azonnal szimatot kapott, és azonnal rákezdte a jajveszékelő kioktatást. - Jaj, Willie, édes Willie-m, mikor tanulod meg már végre, hogy kicsit okosabb légy? Egy koronát kereshetsz ingyen, és csak az egyik ember neve helyett egy másikét kell mondanod. Jaj nekem! Nincs egyebem, csak ez a shilling, amit ettől az úriembertől kaptam, meg még néhány fitying azonkívül; te meg annyira se hajlítanád meg azt a makacs derekadat, hogy felvegyed az ezüstpénzt, amit a lábad elé dobnak! Majd te is úgy fogsz felfordulni, mint a kufár lova a hófúvásban! És én meg mitévő lehetnék, mint hogy odafekszem melléd és veled halok? Ha te egyszer nem hagyod, hogy megkeressek egy ezüstpénzt, amiből magad vagy magam életben tarthatnám.

- Tartsd azt az ostoba nyelved, asszony - mondta Willie, de már nem olyan szigorúan, mint az előbb. - Igazi úriember, vagy csak amolyan muzsikás, komédiás úrféle?

- Én igazi úrnak nézem - mondta az asszony.

- Én meg úgy nézem, hogy te ehhez nem értesz - jelentette ki Willie. - Lássuk csak, milyen a bőr uraságod kezén, ha meg nem haragszik.

Odanyújtottam neki a kezemet. Így beszélt magában, hangosan: - Hát igen, igen, ezek az ujjak ritkán szolgáltak. - Aztán végighúzta kezét hajamon, arcomon és ruhámon, miközben folytatta monológját. - Igen, igen, rövidre nyírt haj, a legjobb gyapjúszövet és a legfinomabb lenvászon a testén. Na és, hogyan képzeli az ifiúr, hogy a népek kóbor nyirettyűsnek fogják nézni?

- Öltözékem egyszerű - valóban legköznapibb öltönyömet választottam kvéker barátaim kedvéért -, könnyen hihető rólam, hogy dévaj kedvű parasztlegény vagyok. Egyezzen bele, és én megduplázom a koronát, amit ígértem.

- A pokolba a koronáival! - csattant fel a pénz iránt közömbös muzsikus. - Szívesen játszanék egyet kegyelmeddel, az egyszer biztos, de hogy parasztlegénynek nézzék, ilyen kézzel, amelyik még sohasem fogta eke szarvát vagy villa nyelét, azt nem hiszem. De talán dumfriesi kalmárlegénynek, vándorló diáknak vagy effélének épp elmehetne. Ám ide hallgasson az ifiúr, ha azt hiszi, hogy csaphatja a szelet a menyecskéknek meg lányoknak ott, ahová megyünk, akkor jól megjárhatja, mert a halászok nem szelíd legények, és nem tűrik, hogy valaki kötözködjön velük.

Megígértem, hogy illedelmesen fogok viselkedni, és óvatos leszek; és hogy lecsitítsam a jóasszonyt, kezébe csusszantottam a megígért pénzdarabot. Ám a vak kifinomult füle felfedezte ezt a kis mozdulatot is.

- Már megint ebben mesterkedsz, te lotyó? Bizony mondom, te szívesebben hallgatnád, hogy csendül egy shilling a másikhoz, mint Rory Dall^[58] nótáját, ha egyszer újra itt járna a földön valami megbízatással. Lemész Gregson komaasszonyhoz, összeszeded, amire szükséged van, és ott rostokolsz holnap reggel tizenegy óráig; ha pedig Robint látod, küldjed el utánam.

- Hát nem mehetek el veled a mulatságba? - kérdezte Maggie, csalódott hangon.

- Hát aztán minek jönnél? - kérdezte ura és parancsolója -, tán áttáncolni az éjszakát, ugye, babám, hogy aztán reggel egy tapodtat se tudj menni, mikor pedig tíz skót mérföld van még előttünk? Nem, nem. Kösd be a lovat az istállóba, az asszonyt meg zavard az ágyba, ha éjszakai munkád vagyon.

- Jól van, jól van, Willie-m, édes párom, te biztos jobban tudod; de nagyon vigyázz ám magadra, és ne feledd, hogy meg vagy fosztva a látás mennyei adományától.

- Asszony, a nyelved miatt néha még a hallás mennyei adományára is ráunok - felelte Willie az asszony gyengéd figyelmeztetésére.

De itt már a magam érdekében én is közbeszóltam. - Hóha, jóemberek, el ne felejtsék, hogy nekem ezt a fiút el kell küldenem Sáron Hegyére; ha pedig maga, jámbor asszonyság, elmegy Shepherd's Bushba, hogy az ördögbe fogom én elvezetni a vakot az útján; mikor csak alig valamicskét ismerem a vidéket errefelé.

- És látszik, hogy az én drága páromat még annyira se ismeri a fiatalúr - felelte Maggie -, ha egyszer azt hiszi, hogy vezetőre van szüksége; Criffel és Carlisle között nincsen, aki nála jobban ismerné a vidéket. Legyen bár lovascsapás vagy gyalogösvény; községi út vagy országút; kocsiút vagy keresztút, ismer az én uram minden talpalatnyi földet, egész Nithsedale-ben.

- Úgy is mondhattad volna, hogy egész széles Skóciában - fűzte hozzá a nyirettyűs. - Most már eredj az utadra, Maggie, ez volt az első okos szó, amit egész nap kiejtettél a szádon. Szeretném, csak az úr kedvéért, ha sötét éjszaka lenne, zuhogó eső és szél, mert akkor láthatná, hogy olykor jobban jár az, aki világtalan, mint az, akinek megvan mind a két szeme; mert én ám éjszaka is éppoly csalhatatlan vezető vagyok, mint nappal.

Magamban nagyon is örültem, amiért nem volt szükség arra, hogy társam képességei eme legfőbb bizonyságát is bemutassa, és irónnal megírtam egy cédulát, amiben arra kértem Samuelt, hogy hozza lovaimat éjfélkor, amikorra úgy véltem, kiruccanásom bőven véget ér, arra a helyre, ahová a levélke átadója őt irányítani fogja, és azzal a derék kvékerekhez intézett bocsánatkéréseimmel egyetemben útnak indítottam Benjie-t.

Amikor elváltunk, a jóasszony még így szólt hozzám: - Kérje meg a fiatalúr Willie-t, mondaná el valamelyik történetét, hogy hamarább fogyjon az út! Úgy tud beszélni, mint akármelyik pap a szószéken, és lehetett is volna belőle pap, ha...

- Tartsd a nyelved, te bolond! - szólt rá Willie. - Megállj, Mag, no adj egy csókot, azért ne váljunk el haragban. - Azzal elindultunk, ki-ki a maga útján.^[59]

TIZENEGYEDIK LEVÉL
Ugyanattól ugyanannak

Képzeld el magadnak, amint különböző irányban haladunk a kopár dombságon. Amott inal a kis Benjie észak felé, sarkában a szökdécselő Kóccal, úgy rohannak mindketten, mintha az életük függne tőle, de csak addig, amíg gazdája szeme előtt van a zsivány, túl a szemhatáron biztosan kényelmesebben poroszkálnak majd. Nyugat felé Maggie termetes alakját látod, meg magas csúcsú kalapját; az asszonyság lépteit bal vállán röpdöső takarója segíti. Ahogy a távolsággal egyre zsugorodik s a laposan sütő napsugarak kezdenek a tengerbe merülni, alakja mind elmosódottabb.

Végezetül Latimert pillantod meg, amint délcegen lépked a mezőn új ismerősével, Vándor Willie-vel, aki ugyan egyszer-kétszer megérinti botjával a talajt, de cseppet sem bizonytalankodva, egyáltalában nem tapogatózva, hanem magabiztosan, mint egy tapasztalt révkalauz, aki bár leereszti a mérőónt, amúgy is tudja kívülről a mélységeket, olyan bátran és határozottan lépdel, mintha legalábbis Árgus szemével nézne. Amott mennek, hegedűjük a vállukra vetve, ám legalábbis egyiküknek sejtelme sincsen arról, hogy merre irányulnak lépteik.

"És vajon mi okból vetetted bele magad ily mohón ily bolond mulatságba?" - kérdi bölcs tanácsadóm. Azt hiszem, hogy miként a magány érzete és a vágyódás arra a nyájasságra, melyet az emberek egymás társaságában kinyilvánítanak, néhány nappal ezelőtt arra indított, hogy Sáron Hegyén üssem fel ideiglenes székhelyemet, azonképpen ottani életem egyhangúsága, Geddesék társalgásának csendes együgyűsége, valamint mulatságaik és időtöltéseik oly kevéssé változatos volta, kikezdte nyughatatlan kedélyem, és felkészített arra, hogy megragadjam a legelső lehetőséget a menekvésre, mit a véletlen utamba vet.

Mit nem adtam volna érte, ha a te komoly és ünnepélyes ábrázatoddal tudtam volna magasztos külsőt adni a csínynek, amint te tetted oly sokszor a magad tréfáival! Te olyan jól érted a módját, miként kell a legbolondosabb dolgokat is a legbölcsebb ábrázattal művelni, hogy hóbortjaid talán még maga az Eszélyesség is bölcs cselekedetnek nézné.

Az irányból, melyet vezetőm követett, gyanítani kezdtem, hogy úticélunk feltehetőleg a brokenburni horhos; és úgy gondoltam, fontos lenne mérlegelnem, vajon betolakodhatom-e ismét múltkori vendéglátóm vendégszeretetébe az illendőség szabályainak megszegése avagy éppenséggel személyes biztonságom veszélyeztetése nélkül. Ezért megkérdeztem Willie-t, hogy vajon nem arrafelé tartunk-e, amerre a Laird tanyázik, már ahogy a környék népe nevezi ezt az embert.

- Kegyelmed ismeri a Lairdet? - kérdezte Willie, félbeszakítva Corelli egyik szonátáját, melynek akkor már a sokadik ütemét fütyörészte nagy hűséggel.

- Egy kevéssé ismerem a Lairdet - mondtam -, és ezért nem tudom, helyes-e álöltözetben mutatkoznom a tanyáján.

- Én is meggondolnám magamnak, kétszer is, nem egyszer, mielőtt odavinném magammal az ifiurat - mondta Vándor Willie -, mert azt hiszem, nem maradna belőlünk más, mint törött csontok. Nem, nem komám, nem a Lairdhez megyünk, hanem a Brokenburn-fokhoz, dinomdánomra, ahol sok derék legény meg lány lesz; és biztosan megfordulnak ott néhányan a Laird népségéből is, de ő maga sose jön el az efféle mulatságokra. A madarászó puskát, meg a lazacozó pikát kedveli, most, hogy a lándzsa és a muskéta már nem jöhet szóba.

- Tehát valamikor katona volt? - tudakoltam.

- Katona volt, nekem elhiheti - felelte Willie -; de fogadja meg az ifiúr a tanácsomat, és ne kérdezősködjön felőle, aminthogy ő sem kérdezősködik kegyelmed felől. A legokosabb nem háborgatni az alvó oroszlánt. Legjobb lesz, ha nem szól kegyelmed egyet se a Laird-ről, és ahelyett inkább elbeszéli nekem, miféle szerzet, hogy ilyen készségesen összeáll egy vén csavargó nyirettyűssel? Maggie azt mondja, kegyelmed úriember, de Maggie azt hiszi, hogy úr és paraszt között csak egy shilling a különbség, és a kegyelmed koronásai született herceget csinálnának akárkiből az ő szemében. Én viszont olyan ember vagyok, aki tudja, hogy hiába hord kegyelmed drága ruhákat, hiába van puha keze, az jöhet naplopásból is éppúgy, mint uraságból.

Megmondtam neki nevemet, és hozzáfűztem még ugyanazt, amit a múltkor Józsua Geddes úrnak is elmondtam: hogy joghallgató vagyok, aki beleuntam tanulmányaimba, s most a testgyakorlat és a mulatság kedvéért kóborolok.

- És éppen ez hiányzik kegyelmednek, hogy összeálljon mindenféle csavargókkal, akik az útszélen elébe akadnak, vagy egy homokpad mögött tanyáznak a dűnék között? - kérdezte Willie.

- Ó, dehogy, csakis olyan becsületes emberekkel, mint maga, Willie bátya - hangzott válaszom.

- Becsületes emberekkel, mint én vagyok! Hát aztán honnan tudja az úr, hogy én becsületes vagyok-e vagy miféle? Amennyit kegyelmed tud felőlem, még akár maga az ördög is lehetnék, mert neki ám megvan a hatalma hozzá, hogy akár fényességes angyal képében jelenjen meg; amellett még hegedűsnek is kiváló. Tudja az úr, Corellinek is eljátszott egy szonátát.

Volt valami különös ebben a beszédben és Willie hangjában is. Úgy tűnt, mintha társamat néha elhagyná a józan esze, vagy mintha azt próbálgatná, rám ijeszthet-e. Mindazonáltal nevettem hóbortos szavain, és válaszképpen megkérdeztem, vajon ő is olyan bolond-e, hogy azt képzelje, a gonosz léleknek egyéb sem hiányzik, mint ilyen maskarádét játszani?

- Nagyon keveset tud erről az ifiúr - nagyon keveset - mondta az öreg, és homlokát ráncolva ingatta fejét, szakállát. - Én bezzeg tudnék mesélni róla.

Ekkor szembeötlött, amit a felesége említett, mesemondó is, nemcsak muzsikus; és mivel, mint tudod, szeretem a kísértethistóriákat, megkértem, hogy mesélje el valamelyik történetét mutatóba, mialatt bandukolunk.

- Igaz, ami igaz - mondta a vak -, hogy ha belefáradok a húrok csiklandozásába meg a balladák énekelgetésébe, a változatosság okáért elmondok egy-két történetet is a falusiaknak; tudok néhány rémségeset, amitől az öreganyók csak úgy reszketnek a lócán, a kis pulyák meg a szüléjükért rínak az ágyból. De ez, amit most fogok elmondani, olyan dolog, ami a tulajdon házunkban esett meg apám idejében - vagyis hogy apám akkor még siheder legényke volt; én meg mostan azért mondom el az ifiúrnak, hogy okuljon belőle, merthogy kegyelmed még fiatal és hebehurgya, hogy megnézze, kivel áll össze egy elhagyott országúton, mert bizony nagy bánat meg gond szakadt az én öregapám nyakába is.

Azzal bele is kezdett a történetébe, elbeszélői modorban, érthető hangon, mellyel nagyon ügyesen bánt; hol megemelte, hol jószerével suttogóra fogta, miközben tiszta, ám világtalan szemgolyóit arcom felé fordította, mintha így tanúja lehetne, milyen hatást tett elbeszélése arcvonásaimra. Egyetlen szavától sem fosztalak meg, bármily hosszú legyen is a történet; tehát, most gondolatjelet húzok - és elkezdem:

Biztosan hallott már Sir Robert Redgauntletről, aki itt élt, ezen a környéken, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. Sokáig megemlegeti még a vidék, mert apáink a szusszanást is visszafojtották, ha csak a nevét meghallották. Már Montrose idejében táborba szállt a felföldiekkel; aztán Glencairnnel, 1652-ben is kivonult a hegyekbe; mikor pedig második Károly király bejött az országba, ki más került volna olyan nagy kegybe, mint épp Redgauntlet lordja? A londoni udvarban ütötték lovaggá, a király tulajdon kardjával; s mivel eszeveszetten gyűlölte a presbiteriánusokat, mint valami őrjöngő oroszlán, úgy rohanta le az országot, mert hogy helytartói méltóságot kapott (és bizony cserébe a józan eszét adta), hogy törje le az országban a whige-ket és a presbiteriánusok szövetségét. Szennyes munka volt, az egyszer biztos; mert amilyen ádázak voltak a lovagok, éppoly nyakasak a whigek, és arra ment a harc, hogy melyikük bírja tovább szusszal a másiknál. Redgauntletnek vasmarka volt, és országszerte úgy ismerték a nevét, mint Claverhouse-ét meg Tam Dalyellét. Se völgy, se hegy, se barlang nem rejthette el a szegény hegyi népet, ha Redgauntlet kürttel és vérebekkel a nyomukba eredt, mintha bizony holmi erdei vadak lettek volna. És mikor aztán rájuk akadt, nem is teketóriázott velük többet, mint egy felföldi őzbakkal. Csak annyit kérdezett tőlük: - Felesküszöl? -, és ha nem, akkor: - Vállhoz... célozz... tűz! -, és azon helyt lepuffantották a makacskodót.

Rettegték és gyűlölték Sir Robertet közel s távol. Az emberek azt beszélték róla, hogy szerződést kötött a Sátánnal: hogy nem fogja a vas, a golyók meg lepattannak a bivalybőr zekéjéről, akár jégszemek a tűzhelyről; hogy olyan kancája van, aki még a Carrifra Gawns^[60] oldalában is megkergeti a nyulat; meg még sok egyebet is, aminek mind ilyesmi volt az értelme. A legjámborabb áldás, amit rája szórtak, az volt, hogy "Az ördög szánkáztassa meg Redgauntletet!" Igaz, a maga cselédeinek nem volt rossz gazdája, szerették is a parasztjai eléggé; a csatlósai meg a martalócai, akikkel portyázni járt, perzekúcióra, mert így mondták a whigek azokat a gyilkos időket, egyszóval a legényei akárhányszor a sárga földig is leitták volna magukat az egészségére.

Még azt is tudnia kell, hogy az én öregapám Redgauntlet birtokán élt - Kankalin-dombnak hívják a helyet. Ott éltünk a birtokon a Redgauntletek kenyerén már jóval azelőtt is. Szép hely volt; üdébb és tisztább ott a levegő, mint bárhol az országban. Most már nem lakik ott senki; csak három napja, hogy ott üldögéltem a törött ajtóküszöbön, és bizony, boldog voltam, hogy nem láthatom, milyen siralmas állapotban van az udvarház - node most nem erről akarok mesélni. Ott lakott az én öregapám, Steenie Steenson. Siheder korában csavargó, jókedvű gyerkőc volt, és igen-igen jól dudált; híre volt annak, ahogy ő a Kádár és bognár-t játszotta, a Jockie Lattin-ben pedig még egy cumberlandi se jöhetett volna a nyomába; a víg nótákhoz meg éppenséggel olyan finom ujja volt, hogy nem akadt párja Berwick és Carlisle között. Az öreg Steenie-t nem olyan fából faragták, amilyenből a whigek lettek. Így aztán tory lett belőle, akiket ma jakobitáknak hívnak, persze csak úgy, muszájból, hogy éppen tartozzon valamelyik oldalhoz. Nem akart ő rosszat a whigeknek, azt se nagyon szerette nézni, amikor a vér folyt, mégis, mert hogy kénytelen volt elkísérni Sir Robertet a vadászatra, portyákra; őrködnie, strázsálnia kellett, sok gonosz dolgot látott, és talán, ha már semmiképp sem tehetett másként, maga is elkövetett egyet-mást.

Nohát Steenie afféle kedvence volt a gazdájának, a környékbeli népek is ismerték, és gyakran elküldték érte, ha valami vigasságot tartottak. Az öreg Dougal MacCallum, a háznagy, aki jóban, rosszban, fagyban-hóban, tűzön-vízen át sose tágított Sir Robert mellől, különösen nagy kedvelője volt a dudának, és ő volt az, aki jó szót szólt a Lairdnek az öregapámért; mert Dougal úgy táncoltatta a gazdáját, ahogy neki tetszett.

Egyszer aztán elkövetkezett a rebellió, és mindenki azt hitte, hogy most majd nagyon megkeseredik Dougalnak és gazdájának a szája íze. De kiderült, hogy a változás nem is olyan nagy, mint ahogy tartottak tőle, mint ahogy mások remélték volna. A whigek szerfelett nagyon fogadkoztak, hogy mit fognak csinálni a régi ellenségeikkel, kiváltképp pedig Sir Robert Redgauntlettel. De túlságosan sok nagyúr művelte azelőtt ugyanazokat a dolgokat ahhoz, hogy egyszeriben valami újdonatúj világ következhessek. Így aztán a parlament hamar elfelejtette ezeket a dolgokat; Sir Robert Redgauntlet pedig megmaradt ugyanannak, aki azelőtt volt, csak most presbiteriánusok helyett már be kellett érnie a rókákkal, azokra vadászhatott. Éppoly zajosan dáridózott, termeit éppoly fényesen világíttatta, mint annak előtte mindig, talán csak az a sarc hiányzott neki, amivel a presbiteriánusok hordták tele éléstárát és pincéjét; mert annyi bizonyos, hogy a bérlői úgy tapasztalták, akadékoskodóbb lett az árendák dolgában, és most már muszáj volt pontosan betartani a fizetési határnapot, mert különben a Laird nagyon megharagudott. Olyankor pedig igencsak iszonyú volt, úgyhogy senki se merészelte felbosszantani; mert úgy átkozódott, olyan éktelen patáliát csapott, és olyan lett az ábrázata, hogy az emberek néha azt hitték, maga a testet öltött Sátán.^[61]

Öregapám nem volt valami jó gazda - nem mintha kétbalkezes lett volna a gazdaságában, csak hát nem értett a takarékoskodáshoz -, ezért aztán kétszer is hátralékba került az esedékes bérrel. Az első mennydörgés pünkösdvasárnapján volt, de ezt még szép szóval és dudálással sikerült elcsitítani; de mikor aztán elkövetkezett Szent Márton napja, újra hívatta a kasznár, hogy jönne el az árendával egy bizonyos napon, különben szedheti a sátorfáját. Nagyon kellett igyekeznie, hogy összeszedje a pénzt; de sok barátja volt, és végül is sikerült összekaparnia az egészet - kerek ezer márkát. A pénz legnagyobb részét egy szomszédjától kapta, akit Laurie Lapraiknak hívtak - sunyi egy róka volt ám ez az ember. Nagy gazdagságban dúskált - egyszerre csaholt a kutyákkal és futott a nyúllal, hol tory volt, hol meg whig, szent vagy bűnös, ahogy éppen a szél állt. Értette nagyon annak a revolúciós világnak minden csínját-bínját, de azért egyszer-egyszer nem vetett meg egy kis dudaszót sem; és úgy gondolta, jó helyen lesz az ő pénze, ha kölcsönadja öregapámnak azt a zacskónyi ezüstöt.

El is megy öregapám Redgauntlet várába, nehéz zsebbel, de könnyű szívvel, mert örül ám szerfelett, hogy kikerül Redgauntlet úr veszedelméből. A várban elsőül mindjárt azt hallja, hogy Sir Robertbe, mivelhogy öregapám nem jelent meg déli tizenkét óra előtt, igencsak beléállt a köszvény. Egyáltalában nem a pénz miatt, mondta Dougal, hanem mert nem akarta, hogy az öregapám elköltözzön az ő birtokáról. Dougal nagyon megörült öregapámnak, és vitte is nyomban a nagy tölgyfa szálába, és ott ült a Laird egyes-egyedül, csak egy rusnya nagy kan majom volt vele, mit fölöttébb kedvelt az úr; pedig gonosz egy bestia volt, és sok komisz tréfát mívelt - nehéz volt a kedvében járni, de könnyű felingerelni -, csak rohangált összevissza az egész várkastélyban, makogott meg visítozott, megcsipkedte, megharapdálta az embereket, különösen, ha rossz idő közeledett, vagy ha belháborúság készült az országra törni. Sir Robert Weir őrnagynak nevezte, ama boszorkánymester után, akit akkoriban égettek meg;^[62] és bizony alig volt valaki, akinek tetszett volna akár a név, akár pedig a jómód, amiben ez a bestia pöffeszkedett - azt beszélték, hogy nincs istennel az ilyen dolog -, és bizony az én öregapám se volt éppenséggel nagyon nyugodt, amikor becsukódott mögötte az ajtó, és ő meglátta, hogy nincsen a szobában senki rajta kívül, csak a Laird, Dougal MacCallum és az Őrnagy, kiváltképp, hogy ez olyasmi volt, ami azelőtt még sosem esett meg vele.

Sir Robert egy nagy karosszékben ült, vagyis hát jobban mondva inkább hevert, nagy bársony köpönyegébe bugyolálva, lábát meg fölrakta egy zsámolyra; mert nemcsak a köszvény, de a veséje is kínozta, az ábrázata pedig olyan ravasz és rémisztő volt, akár magáé a Sátáné. Weir őrnagy szemben ült vele a csipkés mentéjében és a Laird parókájával a fején, és ha Sir Robert kínjában elvigyorodott, a majom is vigyorgott, de mint a báránybőrbe bújt farkas - egyszóval rémisztően csúf pár voltak. A Laird bivalybőr zekéje ott lógott mögötte egy szögön, kardja és pisztolyai is ott voltak tőle karnyújtásnyira; mert még akkor is megőrizte azt a régi szokását, hogy a fegyvereit mindig készenlétben tartotta, és egy lovat is felnyergelve éjjel-nappal, éppúgy, mint akkor, amikor még fel tudott pattanni a ló hátára, aztán gyühé, utána a hegyi népeknek, ha hírüket vette. Volt, aki azt mondta, hogy azért teszi, mert fél a whigek bosszújától; de én csak azt mondom, hogy csupán régi megszokásból tette - nem olyan ember volt, aki bármitől is félt volna. A fekete kötésű, rézveretes árendás könyv ott feküdt mellette; és egy fajtalan danákkal teleírt daloskönyv volt belecsapva a lapjai közé, hogy nyitva maradjon ott, ahová felrótták ám rendre a Kankalin-dombi gazda elleni bizonyítékokat. Sir Robert úgy nézett öregapámra, mintha a tekintetével a szívverését akarná elállítani. Tudnia kell, hogy olyanformán szokta volt ráncolni a homlokát, hogy egy patkó látszott rajta, mélyen bevésődve, mintha megbillogozták volna.

- Üres marékkal jöttél-e, te kecskebendő porontya? - kérdezte Sir Robert. - A teringettét! Mert ha igen...

Öregapám olyan jámbor ábrázatot vágott, amilyent csak tudott, összeszedte magát, és nagy sietve, mint aki valami nagy dolgot visz véghez, letette az erszényt az asztalra. A Laird nyomban odahúzta magához: - Mind megvan, Steenie fiam?

- Meglátja, uraságod, hogy semmi hiba sincsen - felelte öregapám.

- Hé, Dougal - szólt a Laird -, adj Steenie-nek odalenn egy korty pálinkát, míg én megolvasom a pénzt, és megírom róla a nyugtatványt.

De alig léptek ki a szobából, amikor Sir Robert akkorát üvöltött, hogy az egész kastély beleremegett. Rohant vissza Dougal... jöttek a libériás legények, lélekszakadva... a Laird meg csak üvöltözött egyre, de egyik üvöltés iszonytatóbb volt a másiknál. Öregapám azt se tudta, szaladjon-e vagy maradjon, aztán mégiscsak visszamerészkedett a fogadóterembe, ahol nagy volt a futkosás - de senki, aki azt mondta volna, hogy "na gyere be" vagy "eredj innen". A Laird meg üvöltött rettenetesen, hogy hozzanak hideg vizet a lábára, meg bort, hogy lehűthesse vele a torkát; és a kénköves esőt meg a pokol tüzét emlegette minden szavával. Meghozták a vizet, aztán mikor belemerítették püffedt lábát a dézsába, azt kezdte kiáltozni, hogy égeti; és az emberek is mondták, hogy bizony valóban buzogni, bugyborékolni kezdett a víz, mint valami tüzes üstben. A kupát odavágta Dougal fejéhez, és azt mondta, hogy vért hozott neki burgundi helyett; és úgy igaz, ahogy mondom, másnap a szolgáló alvadt vért mosott fel a kárpitról. A kan majom, a Weir őrnagy nevezetű, az meg úgy makogott, rikoltozott, mintha a gazdáját utánozná. Öregapám azt se tudta, hol áll a feje; nem gondolt se pénzzel, se írással, csak inalt lefelé a lépcsőkön. De míg futott, az üvöltések egyre gyengébbek lettek, egyre halkultak; aztán mély, hideglelős hörgést hallott, és beszáguldotta a hír az egész kastélyt, hogy a Laird kiszenvedett.

Nehéz szívvel jött el öregapám a kastélyból, és csak abban reménykedett, hogy Dougal is látta az erszényt, és hallotta, amikor a Laird a nyugtatványt emlegette. A fiatal Laird, kit most már Sir Johnnak tiszteltek, megérkezett Edinburghból, hogy rendbe tegye a ház dolgait. Sir John és az apja sohasem szívelték egymást. Sir Johnt ügyvédnek nevelték, később pedig ő is ott ült az utolsó skót országgyűlésen, és megszavazta az Uniót, méghozzá jókora ellenszolgáltatás fejében, beszélték akkoriban. Ha az apja ki tud kelni a sírjából, hát a tulajdon családi tűzhelyén hasítja szét a fejét. Sokan vélték úgy, hogy könnyebb volt számadást tenni a vén, goromba lovaggal, mint a szép szavú fiatallal - node erről majd később.

Dougal MacCallum, a szegény lélek, nem rítt, nem is veszékelt, csak járt-kelt a házban, halotti ábrázattal, és rendelkezett, amint az kötelessége volt, a nagy temetésről. Mikor esteledni kezdett, Dougal mind nyomorúságosabban festett, és mindig ő volt az utolsó, aki nyugovóra tért kicsi kamrájába, ami pontosan szembe nyílt a kárpitos szobával, melyben gazdája lakott éltében, s melyben most felravatalozták. A temetés előtti este már nem állhatta tovább a hallgatást; összeszedte a bátorságát, leballagott, és szépen megkérte az öreg Hutcheont, hogy üldögélne vele egy órácskát a kamrájában. Mikor aztán ott letelepedtek, Dougal megivott egy pohárka pálinkát, Hutcheont is megkínálta, és egészséget meg hosszú életet kívánt neki, megtoldván azzal, hogy ő maga bizony már nem sokáig időzhet ezen a világon; mert Sir Robert halála óta a ravatalos teremben minden áldott este megszólal a Laird ezüstsípja, éppúgy, mint életében, amikor éjszakánként így hívta Dougalt, hogy segítse a másik oldalára fordulni. Dougal elmesélte, hogy mivel egyedül volt a halottal a toronynak azon az emeletén (mert senkinek sem volt bátorsága Sir Robert Redgauntletnél virrasztani, mint más megboldogultak mellett), egyszer sem mert engedelmeskedni a hívásnak, de most már bántja a lelkiismerete, amiért elhanyagolja kötelességét; mert - habár a halál feloldoz a szolgálat alól - mondta MacCallum, én mindörökre megmaradok Sir Robert szolgálatában; és a következő füttynek már engedelmeskedni fogok, te pedig, Hutcheon, velem jössz.

Hutcheonnak nem fűlött a foga a dologhoz, de sok harcban, csatában állt már Dougal oldalán, és nem akarta cserbenhagyni ezen a nehéz órán sem. Így üldögélt tehát a két mogorva vénség egy pohárka szíverősítő mellett. Hutcheon, pedig, aki amolyan klérikusféle volt, a Bibliából akart volna felolvasni, ám Dougal csakis a Davie Lindsay balladáját akarta hallani; holott bizony jobban teszik, ha a Bibliával készülődnek.

Mikor eljött az éjfél, és a ház csendes volt, mint a sír, valóban meg is szólalt az ezüstsíp, élesen, rivallva, mintha maga Sir Robert fújná; felkelt a két vén cseléd, és rogyadozó lábbal átbotorkáltak a szobába, ahol a halott feküdt. Hutcheonnak az is elég volt, amit első pillantásra látott; mert fáklyák világították be a szobát, és fényüknél megpillantotta a Sátánt, az ő tulajdon képében, amint ott gubbasztott a Laird koporsóján! Hutcheon nyomban elvágódott, mint aki szörnyethalt. Nem tudta megmondani, mennyi ideje hevert eszméletlenül, de amikor magához tért, rögtön társát szólította, és nem kapván választ, fellármázta a házat, s akkor megtalálták Dougalt holtan, kétlépésnyire az ágytól, melyre gazdája koporsóját fektették. Ami pedig a sípot illeti, annak bizony nem maradt se híre, se hamva; de a hangját még nagyon sokszor hallották a kastély tetején, a lőpártáról, az ósdi kémények és fiatornyok közül, ahol a macskabaglyok fészkelnek. Sir John féket tétetett az emberek nyelvére, és a temetés is lezajlott újabb kísértetjárás nélkül.

Mikor aztán túlestek a ceremóniákon, és a Laird hozzálátott, hogy rendbe tegye az ügyeket, mindenkit felszólítottak, aki hátralékban volt a bérrel, öregapámat is, hogy fizesse meg azt, amivel az árendás könyv szerint tartozik. Fel is kerekedett öregapám, és elment a kastélyba, hogy elmondja, mint estek a dolgok. Be is vezetik Sir John elé, aki ott ült az apja székében, nagy gyászban, fehér keszkenővel, fekete kravátlival, oldalán pedig csupán kicsiny sétifikálni való tőrrel, nem pedig azzal az ósdi pallossal, aminek csak az acélja megvolt vagy félmázsányi, ha mind összeszámoljuk, penge, hüvely meg a kosár mit nyomhatott. Annyiszor hallgattam végig e találkozás történetét, hogy néha már azt képzelem, magam is ott voltam, bár abban az időben én még meg sem születtem. (Hozzá kell tennem, Alan, hogy útitársam nagyon mulatságosan utánozza a bérlő szavainak hízelkedő, engesztelő hangsúlyát és a Laird válaszának képmutató mélabúját. Nagyapja, mint Willie mesélte, mialatt beszélt, le nem vette szemét az árendás könyvről, mintha az valami szelindek lenne, ami félő, hogy ráveti magát és megharapja.)

- Nagy sok boldogságot kívánok lordságodnak a családfői székben, fehér cipót és nagy uraságot. Édes apja ura szíves ember volt barátaihoz és követőihez; nagy tisztesség uraságodra nézve, Sir John, hogy most az ő papucsába bújt - vagyis hát a csizmájába, mert őkegyelme ritkán hordott papucsot, akkor is csak posztót, amikor a köszvény csigázta.

- Bizony, Steenie - szólt a Laird, mélyet sóhajtva és keszkenőjével a szemét nyomkodva -, hirtelen szólította el az Úr, és űrt hagyott maga után az egész országban. Nem volt ideje rendbe tenni a háza táját... noha így sem állt készületlenül az Úr ítélőszéke elé, ami végtére mégiscsak a legfontosabb... de miránk bizony sok bonyodalmat hagyott, Steenie, amit mind nekünk kell kibogoznunk... Haj! Haj! No de térjünk a dologra, Steenie, mivel sok a tennivaló, és kevés rá az idő.

És ekkor kinyitotta a végzetes fóliánst. Hallottam valamiről, amit Ítélet Könyvének hívnak - biztos vagyok benne, hogy az is csak afféle árendás könyv volt, a hátralékos bérlők lajstromával.

- Stephen - mondta Sir John, ugyanolyan halk, mézesmázos hangon -, Stephen Stevenson vagy másképpen Steenson, itt az áll, hogy te, barátocskám, adós vagy kerek egyévi bérrel, amit a legutóbbi határnapon kellett volna megfizetned.

STEPHEN: Megkövetem nagyságodat, Sir John, de én azt már megfizettem, uraságod atyjának.

SIR JOHN: Akkor bizonyára írást is kaptál róla, Stephen fiam, nemdebár, és meg is tudod mutatni nekem?

STEPHEN: Nem volt már rá idő, instálom; mert alig raktam le a pénzt az asztalra, és alighogy a Robert nagyságos úr odavonta maga elé, hogy megszámlálná, és aztán megírná a nyugtatványt, rájött az a nagy fájdalom, ami aztán el is vitte.

- Ez bizony nagyon szerencsétlen eset - mondta Sir John rövid hallgatás után. - Node talán valaki másnak jelenlétében fizetted le azt a pénzt. Mindössze valamiféle talis-qualis[63] bizonyítékra volna szükségem, Stephen fiam. Nem akarok én komiszul bánni senki szegény emberrel.

STEPHEN: Bizony senki nem volt abban a szobában, Sir John, csak Dougal MacCallum, a pohárnok. De amint azt nagyságod is tudja, ő már elment a gazdája után.

- Ez bizony még szerencsétlenebb eset, Stephen fiam - mondta Sir John, és egy gondolatnyit se emelte fel a hangját. - Akinek a kezéhez lefizetted a pénzt, meghalt; aki tanúja volt a pénz átvételének, szintén halott; a pénzről pediglen, jóllehet ott kellett volna lennie a szobában, senki se hallott, és a pénzes kamorában sincsen semminémű nyoma. Hogyan hihetnék hát szavaidnak?

STEPHEN: Én azt nem tudom, nagyságos uram; de van ám nekem azokról a pénzekről adóslevelem, mert az Úr legyen hozzám irgalmas, bizony húsz erszényből kellett kölcsönöznöm, míg összejött, és tudom, hogy mindenki, akinek a neve ott áll a levélen, leteszi a nagyesküt is, hogy mi végre kértem tőlük a pénzt.

SIR JOHN: Nem kétlem én, Steenie fiam, hogy tényleg kölcsönvetted azt a pénzt. Hanem arról szeretnék valami bizonyságot, hogy ki is fizetted atyám kezeihez.

STEPHEN: Annak a pénznek, nagyságos uram, itt kell lennie a házban. És mivel kegyelmed nem kapta meg, a megboldogult nagyságos úr meg nem vihette magával, akkor csakis a ház népe közt lehet az a valaki, aki látta talán.

SIR JOHN: Meg fogjuk egzaminálni a cselédeket, Stephen; ez valóban így méltányos irányodban.

De cseléd és cselédlány, apród és szolgalegény, mind tagadták erősen, hogy valaha is láttak volna egy olyan pénzes zacskót, amilyent öregapám leírt nekik. Annál rosszabbul állt a szénája, mivel szerencsétlenségére senki fia eleven léleknek még csak nem is említette, hogy az árendáját megy fizetni. Egy asszonynak szemet szúrt valami a hóna alatt, de az meg dudának nézte.

Sir John Redgauntlet kiparancsolta a szobából a cselédeket, aztán így szólt öregapámhoz: - Nos, Steenie, láthatod, becsületes ember módjára bánok veled; és mivel nincs kételyem afelől, hogy nálad jobban senki emberfia nem tudja, hol kell keresni azt a pénzt, azt mondom neked szép szóval és a magad érdekében, hagynál fel a csalafintasággal; mert bizony, Stephen fiam, fizetned kell, különben fel is út, le is út.

- Az Isten bocsássa meg az úrnak, amit most mondott - mondta erre Steenie, mert már jószerével eszét vesztette. - Én becsületes ember vagyok.

- Magam is, Stephen - mondta őnagysága -; meg az egész háznép, legalábbis remélem. De ha mégis lenne köztünk egy lator, az csakis olyasvalaki lehet, aki mindenfélét összehord itt anélkül, hogy bizonyítani tudná. - Ekkor szünetet tartott, aztán elkomorodva hozzátette: - Úgy látom, te előnyt akarsz húzni bizonyos rosszindulatú híresztelésekből, melyek családunkkal, de kiváltképp atyám hirtelen halálával kapcsolatban lábra keltek, hogy ezáltal lóvá tegyél engem a pénz dolgában, és még rossz hírbe is keverjél, azt sejtetve, hogy bár kézhez kaptam a bért, most mégis újfent követelem rajtad. Te mit gondolsz, hová lett az a pénz? Követelem, hogy megmondjad!

Öregapám látta, hogy minden ellene szól, s már csaknem teljesen kétségbeesett. Egyik lábáról a másikra állt, merőn nézte a szoba sarkait, de nem felelt.

- Beszélj, te mihaszna - rivallt rá a Laird, olyan pillantással, mint az apja szokott, mikor dühös volt: úgy tűnt, mintha a ráncok egyazon iszonyú patkónyomot formázták volna homloka közepén. - Beszélj, te nyomorult! Úgyis tudom, hogy mi jár a fejedben. Azt képzeled talán, hogy nálam van a pénz?

- Isten őrizzen attól - mentegetőzött Stephen.

- Akkor hát házam népéből vádolsz valakit azzal, hogy eltulajdonította?

- Sosem vádolnék senki fiát, aki ártatlan lehet - felelte öregapám -; még ha lenne is közöttük valaki bűnös, bizonyítékom amúgy sincsen.

- Márpedig valahol kell lennie annak az ezüstnek, ha akár csak szemernyi igazság is van abban, amit előadtál - mondta Sir John. - Azt kérdem tőled, hogy te mit gondolsz, hová lett a pénz, és egyenes választ kérek.

- A pokolban, ha mindenképp tudni akarja kegyelmed - fakadt ki öregapámból, aki már alig volt eszénél -, a pokolban! Az úr apjával, a kan majommal meg az ezüstsíppal egyetemben.

Lerohant a lépcsőkön (mert a fogadóteremben ilyen szavak után többé már nem volt maradása), s hallotta, hogy átkozódik a Laird mögötte rémisztőn, mint a jégeső, olyan szaporán, hogy Sir Robert se különbül, és üvöltve hívta a poroszlókat meg a várnagyot.

Elnyargalt öregapám a legfőbb hitelezőjéhez (akit Laurie Lapraiknak hívtak), hogy látná, mire mehet vele; de amint előadta neki, mi történt, nem kapott tőle egyebet, csak szitkot - tolvaj, koldus és csalárd adós volt még a legjámborabb; és az ilyen kemény szavak tetejébe Laurie még a régi dolgokat is felhánytorgatta, mondván, hogy öregapám is megmártotta kezét Isten szent vértanúinak vérében, mintha bármelyik bérlő is tehetett volna egyebet, mint hogy urával együtt nyeregbe szállt, kiváltképp, ha olyan ura volt, mint Sir Robert Redgauntlet. Öregapám addigra már jócskán túl volt türelme minden határán, és miközben Laurie-val egykettőre hazugnak titulálták egymást, ő szerencsétlenségére Laurie-nak lepocskondiázta nemcsak a személyét, hanem a vallott hitét is, és olyasmiket kiabált, amitől eliszonyodott mind aki hallotta - mert nem csak magukban voltak, s akkoriban hirtelen fortyanó népek laktak arrafelé.

Mikor végtére is elváltak egymástól, öregapámnak hazafelé Pitmurkie erdején kellett keresztüllovagolnia; feketefenyő-erdő, mondják. Magam is ismerem az erdőt, de felőlem aztán lehet az a fenyves akár fekete, akár fehér, mert nekem bizony egyre megy. Van ott az erdő szélén egy elvadult községi kaszáló, ennek a kaszálónak a szélén pedig magányos lóváltóállomás, amelyben akkoriban egy lovászné lakott, akit, ha jól emlékszem, Tibbie Faw-nak hívtak, hát ide tért be szegény Steenie egy pohárka pálinkára, mert egész álló nap étlen-szomjan volt. Tibbie unszolta volna, hogy harapjon egy falásnyi húst is, de Steenie rája se tudott nézni, sőt még a kengyelből se húzta ki a lábát semmiképp, és a pálinkát is úgy itta meg két kortyra, de azért mindegyikhez elmondott egy köszöntőt. Az elsőt Sir Robert Redgauntlet emlékezetére köszöntötte, hogy ne legyen nyugsága a sírban, míg igazságot nem tett szegény árendásával; a másodikat pedig a Sátán egészségére, hogy hozná vissza neki azt a zacskó ezüstöt, vagy pedig mondaná meg neki, hová lett, mert látta, hogy immár az egész világ tolvajnak meg csalónak fogja tartani, márpedig ezt Steenie még jobban a szívére vette, mint azt, hogy odavan a háza, földje.

Nyargalt tova, azt se nagyon nézte, merre. Sötét este lett, és a fák között még sűrűbb volt a sötétség, Steenie meg csak hagyta a jószágot, hadd keressen magának utat az erdőségben; aztán egyszer csak az eladdig fáradt és elcsigázott pára hirtelen megugrott, vágtába csapott, és akkorát szökellt, hogy öregapám alig tudott megmaradni a nyeregben. Erre következőleg hirtelen egy lovas ember jelent meg mellette, és így szólította meg:

- De tüzes paripád van, komám, nem adnád el? - Így szólván, lovaglópálcájával megérintette a ló nyakát, amire az rögvest visszazökkent a régi kínkeserves poroszkálásba. - De úgy látszik, hamar elszáll belőle a hév - folytatta az idegen -, akárcsak a mersz a legtöbb emberből, aki fogadkozik, hogy mekkora dolgokat vinne ő véghez, de csak addig, míg el nem jön az alkalom, hogy állja is a szavát.

Öregapám nem nagyon hallgatott oda, hanem csak sarkantyúzta a lovát, s közben így búcsúzott az idegentől: - Adjon Isten jó éjszakát, cimbora.

Hanem az idegen, úgy látszik, olyan ember volt, aki nem egykönnyen hajlik a szóra; mert bizony nyargalhatott Steenie, ahogy kedve tartotta, a lovas csak nem tágított mellőle. Végül is öregapám, Steenie Steenson meg is mérgesedett egy kicsit, meg az igazat megvallva, immár meg is ijedt egy kicsit.

- Mit akarsz éntőlem, cimbora? - kérdezte. - Ha rabló lennél, hát tudd meg, hogy pénzem az nekem nincsen; ha igaz ember vagy, aki útitársra vágyik, hidd meg, nincsen nekem mostan lelkem a vígságra, de még a beszédre se; ha pedig az utat tudakolnád, bizony magam is alig ismerem.

- Mondd el nekem a bánatodat - szólt erre az idegen -, mert bármily sokat szapultak is a világban, mégiscsak én vagyok az egyetlen, aki segíteni tudok cimboráimon.

Erre aztán öregapám inkább csak hogy könnyítsen a szívén, semmint segítség reményében, elmondta neki történetét elejétől végéig.

- Kemény dió - mondta az idegen -, de azt hiszem, tudok segíteni rajtad.

- Ha tudna tán uraságod pénzt kölcsönözni, és hosszú határnapot szabni a visszafizetésre... mert rajtam már semmi más nem segíthet ezen a világon - mondta öregapám.

- Ha ezen a világon nem is, de a túlvilágon talán igen - felelte az idegen. - Őszinte leszek veled. Pénzt is kölcsönöznék neked kontóra, de talán nagyon megütköznél a feltételeimen. Hanem tudd meg, hogy a régi uradnak, a Lairdnek, nincsen nyugodalma a sírban a te átkaid miatt, meg a családod jajveszékelésétől, és ha van benned annyi bátorság, hogy elmenj hozzá, biztosan megadja neked a pénzedről az írást.

Égnek állt az öregapám minden haja szála erre az indítványra, de aztán arra gondolt, hogy útitársa biztosan valami tréfás kedvű fickó, és most ijesztgetni akarja, de a végén még talán tényleg odakölcsönzi neki azt a pénzt. Mellesleg pedig a pálinka is fűtötte, szomorúsága is igen elszánttá tette, így hát azt felelte, hogy bizony van ő olyan bátor, hogy elmenjen azért a nyugtatványért a pokol kapujáig, de akár még egy lépéssel beljebb is. Nevetett erre nagyot az idegen.

Továbblovagoltak, át az erdőség legsűrűjén, amikor egyszeriben egy nagy ház kapuja előtt torpant meg a ló, és ha nem tudja öregapám, hogy legalább tíz mérföldnyit lovagolt, azt hitte volna, Redgauntlet várkastélya előtt áll. A nagy rácsos kapun át, az ósdi kapurostély alatt, beléptettek a külső udvarba; ki volt ám világítva a kastély teljes homlokzata, dudaszó meg nyirettyű hangja hallatszott, odabenn pedig ropták a táncot és tivornyáztak, mint hajdanán Sir Robert udvarában húsvétkor, karácsonykor és más jeles ünnepeken. Leszálltak a nyeregből, öregapám pedig szinte azt hitte, ugyanahhoz a vaskarikához köti a lovát, amelyikhez aznap reggel kötötte, amikor azért járt a várban, hogy a fiatal Sir John előtt tisztelegjen.

- Hej, uramisten! - fakadt ki öregapám. - Bárcsak álom lenne Sir Robert halála!

Megzörgette az ajtót, amint az szokása volt, és régi ismerőse, Dougal MacCallum jött ajtót nyitni, éppúgy, mint máskor, s így szólt öregapámhoz: - Dudás Steenie, itt vagy hát, fiam? Sir Robert már nagyon ácsingózott utánad.

Öregapám úgy érezte magát, mint aki álmodik. Kereste az idegent, de az már nem volt sehol. Végre is annyit sikerült kinyögnie: - Dougal MacCallum, hát kegyelmed él? Én azt hittem, hogy már meghalt.

- Ne gondolj te énvelem, édes fiam - felelte Dougal -, hanem csak magadra vigyázz; és ügyelj rá, nehogy elfogadjál bármit is valakitől, se húst, se italt, se pénzt, csakis az írásodat kérd, ami megillet.

Így szólván, megindult öregapám előtt termeken és folyosókon át, melyeket nagyon is jól ismert öregapám, végül bevezette a vénséges tölgyfa burkolatú fogadószálába; ott pedig javában folyt már a pajkos daloknak nagy danászása, ivása a vörös bornak, szentségtörő, ocsmány beszéd szájalása, mint mindenkor a Redgauntlet-kastélyban, amikor legfentebb volt a vigalom.

De szentséges atyaisten! Micsoda szörnyűséges duhajok ülték körül az asztalt! Öregapám sokát ismert közülük, akik már mind elnyerték méltó helyüket a pokolban, hiszen legtöbbjüknek gyakorta muzsikált Redgauntlet várának lovagtermében. Ott volt az ádáz Middleton és a feslett Rothes, az alattomos Lauderdale; meg Dalyell, a kopasz fejével és kötésig érő szakállával; meg Barlshall, Cameron vérével a kezén; a vad Bonshaw, aki addig szorította a kötelékeket az áldott emlékezetű Cargill úr tagjain, mígnem kiserkent a vére; meg Dunbarton Douglas, országa és királya kétszeres árulója. Ott volt MacKenyie, a véres ügyvéd, akit a híres nagy eszéért istenként tiszteltek a többiek. Ott volt Claverhouse is, éppoly szép ifjúként, mint amikor még élt, hosszú, sötét, göndör fürtjei zuhatagként omlottak csipkedíszes bivalybőr zekéjére, és a bal kezét sose vette le a jobb lapockájáról, úgy takargatván a sebet, amit az ezüstgolyóbis ütött rajta.^[64] Távolabb ült a többiektől, és mélabús, gőgös tekintettel nézte őket, míg amazok kurjantgattak, kornyikáltak és hahotáztak, hogy rengett belé a terem. De időről időre iszonytatóan eltorzult ajkukon a mosoly; és kacajuk olyan vad hörgéssé változott, hogy végigfutott tőle öregapám hátán a hideg, és megfagyott csontjaiban a velő.

Az asztaloknál ugyanazon gonosz lelkű lakájok és martalócok szolgáltak fel, akik életükben a kegyetlen parancsokat a földön végrehajtották. Ott volt a nyakigláb Nethertownból, aki segédkezett Argyle elfogatásában; meg a püspök poroszlója, akit az Ördög csörgettyűjének neveztek; a gaz őrszemek, csipkés zekéikben; a féktelen felvidéki amoriták, akik úgy ontották a vért, akár a vizet; meg még sok más gőgös asztali cseléd, akik kevélyek voltak szívükben, s véres volt a kezük, kik rosszra bujtogatták amúgy is elég rossz uraikat, és hajbókoltak a gazdagok előtt, hogy annál gonoszabbul morzsolják porrá a szegény embert, akit a hatalmasok már ízekre szaggattak. És még sok-sok egyéb rossz-lelkek jártak és keltek, oly serényen űzve hivatalukat, mintha elevenek lennének.

Sir Robert Redgauntlet, aki kellős közepében ült e félelmes kompániának, mennydörgő hangon rivallt rá Dudás Steenie-re, hogy jönne oda az asztalfőhöz, ahol ő székelt - gyapjúkendőbe pólyált lábát előrenyújtóztatva, nyeregpisztolyai a keze ügyében, irdatlan pallosa meg a székének támasztva, éppen, ahogy utolszor látta öregapám a földön. Még a majom vánkosa is ott volt a közelében, habár a jószág maga sehol se volt - bizonyosan nem jött még el az órája, mert az öreg Redgauntlet felé mentében öregapám hallotta, amint valaki megkérdezte, hogy: "Nem jött még meg az Őrnagy?" Mire is egy másik azt felelte: "Virradatra itt lesz a majom." Mikor végtére öregapám odaért Sir Roberthez, vagy a szelleméhez, avagy talán az ördöghöz, ki a Laird képét öltötte magára, amaz így szólt hozzá: - Na, te dudás, elrendezted-e a fiammal az évi béred dolgát?

Sokáig gyürkőzött öregapám, míg végül ki tudta bökni, hogy bizony Sir John nem akarja letudni neki a bért az öreg uraság nyugtatványa nélkül.

- Ha eljátszol nekünk egy nótát a dudádon, megkapod a pénzedről az írást, Steenie fiam - mondta Sir Robert kísértet alakja. - Játszd el nekünk a Csavargó Luckie-t.

Ezt a nótát öregapám egy boszorkánymestertől tanulta, aki pedig akkor hallotta, amikor egyszer egy boszorkánygyűlésen a Sátánhoz imádkoztak; öregapám pedig egynéhányszor eljátszotta a redgauntletbéli dáridókon; bár mindig ódzkolódott tőle a bocskora: most pedig csak a puszta hallatára is kiverte a hideg verejték, és azt mondta kifogásul, hogy nincsen vele a dudája.

- MacCallum, te Belzebub cimborája - kiáltott a félelmes Sir Robert -, hozzad ide Steenie-nek azt a dudát, amit neki tartogatok!

Előhozott MacCallum egy dudát, mely talán még a szigetekről jött Donald dudást is szolgálhatta. De a vén Dougal oldalba bökte öregapámat, miközben átnyújtotta neki a dudát; és amint Steenie titkon, de alaposan szemügyre vette, látta, hogy acélból van a sípja, és fehéren izzik, úgy felhevítették; ez pediglen elég figyelmeztetés volt ahhoz, hogy ne nyúljon hozzá az ujjaival. Ezért újfent mentegetőzésbe kezdett, és ezúttal azt mondta, hogy igen kába és riadt, és ezért nincs benne annyi szusz, hogy felfújhatná vele a kecskebendőt.

- Akkor pedig enned-innod kell, Steenie fiam - szólt a jelenés -; mert mi itten alig teszünk egyebet, márpedig rosszul esik a szó a jóllakott ember meg a koplaló között.

Éppen ezeket a szavakat mondta a véres kezű Earl of Douglas, hogy visszatartsa a király küldöncét, míglen fejét vétette bombiebéli MacLellannek Threave várkastélyában;^[65] ennek hallatára Steenie még jobban résen volt. Férfiasan megmondta, hogy nem enni jött, nem inni, sem pediglen azért, hogy muzsikáljon nekik, hanem csakis azért, hogy megtudja, mi lett a pénzzel, amit kifizetett, s hogy megkapja róla az írást. Addigra már annyira felbátorodott, hogy még Sir Robert lelkiismeretére is apellált (annyi bátorsága nem volt, hogy a legszentebb nevet is kimondja), és megmondta neki, hogyha békére és nyugságra vágyik, ne állítgasson tőröket meg csapdákat őneki, hanem adja meg öregapámnak azt, ami őt megilleti.

A kísértet a fogát csikorgatta és kacagott, de egy nagy erszényből mégiscsak elővette a nyugtatványt és átnyújtotta Steenie-nek. - Itt van az írás róla, te nyomorú vakarcs; ami pedig a pénzt illeti, az az ebhitű fiam menjen, és keresse a Macskabölcsőben.

Elmotyogott öregapám számtalan köszönetet, és éppen el akart oldalogni, amikor Sir Robert rábömbölt: - Állj meg, te kecskecsöcs-szopogató kurafi! Még nem végeztem veled. Itt mi semmit se teszünk ingyen; és tizenkét hónap múltán ugyanezen a napon vissza kell térned ide, hogy hódolattal adózz gazdádnak, hálából, amiért megoltalmazlak.

Öregapám nyelve hirtelen feloldódott, és fennhangon így szólt: - Az Úristen oltalmába ajánlom magamat, nem pedig kegyelmedébe.

Alighogy kiejtette ezeket a szavakat, minden elsötétedett körötte, és úgy rogyott le a földre, hogy nyomban elállt a lélegzete, és elvesztette az eszméletét.

Mennyi ideig hevert eszméletlen, nem tudta megmondani Steenie, de amikor magához tért, a redgauntleti parókia régi cintermében feküdt a földön, éppen a családi kripta kapuja előtt, és pontosan a feje fölött ott függött az öreg lovag, Sir Robert címeres pajzsa. Sűrű hajnali köd ült a füvön és a körötte álló sírkövek között; lova pedig békésen legelészett a lelkipásztor két tehene mellett. Steenie azt hitte volna, hogy merő álom volt az egész, de kezében ott volt az elismervény, kicirkalmazva, és rajta az öreg Laird kézjegye; csak nevének utolsó betűi dülöngéltek kicsit, mintha hirtelen kín tört volna rá írójára.

Súlyos gondok hánytorgatták elméjét, míg elhagyta a szomorú helyet, és a ködben ellovagolt Redgauntlet várkastélyába, ahol hosszú huzavona után végül is sikerült szólnia a Lairddel.

- No, te adós - volt a Laird első szava -, elhoztad-e nekem a bért?

- Nem - felelte öregapám -, nem hoztam; de bizony elhoztam kegyelmednek Sir Robert írását.

- Mit beszélsz, te semmirekellő? Sir Robert írását? Hisz magad mondtad, hogy nem adott nyugtatványt.

- Megnézné nagyságod, hogy rendben van-e ez az aláírás?

Sir John nagy figyelemmel áttanulmányozta a nyugta minden sorát, minden egyes betűjét; végezetül még a keltezést is, mely öregapámnak elkerülte a figyelmét. A számomra kijelölt helyről - olvasta fennhangon -, folyó év november havának huszonötödik napján. - Micsoda! Ez tegnap volt! Gazfickó, te megjártad a poklot ezért a nyugtatványért!

- Kegyelmed édesapjától kaptam... hogy a mennyekben van-e, avagy a pokolban, azt én nem tudhatom - mondta Steenie.

- Feladlak a Királyi Államtanácsnál boszorkánymesterségért! - kiáltotta Sir John. - Egy hordó kátrány meg egy fáklya által küldelek vissza a gazdádhoz, az ördöghöz!

- Magamnak is szándékomban áll feladni magam a Presbitériumnál - mondta Steenie -, és elmondani nekik mindazt, amit az elmúlt éjszaka láttam, mert olyasmi az, amit nekik kell mérlegelniük, sokkalta inkább, semmint magamfajta tanulatlan fajankónak.

Sir John kis ideig nem szólt, lecsillapodott, aztán hallani akarta a teljes történetet; öregapám pedig elő is adott neki mindent sorjában, amiként én kegyelmednek - szóról szóra így, se többet, se kevesebbet.

Sir John hosszú ideig hallgatott, aztán végül is nagyon higgadtan így szólt: - Steenie fiam, a történet, amit elmondtál, a mi családunkén kívül még sok más nemes família becsületébe vág; és ha te csak hazudozol összevissza, hogy ezáltal kivonjad magad haragom alól, a legjobb, amire számíthatsz, az, hogy tüzes vassal üttetem át a nyelved, ami legalább olyan kínos lesz, mintha izzó dudasípon égetnéd meg az ujjaidat. Mindazonáltal meglehet, hogy igazat szóltál, Steenie; és ha még a pénz is előkerül, akkor igazán nem tudom, hogy mit gondoljak. De ugyan hol találjuk meg azt a Macskabölcsőt? Van ebben a vén házban macska elég, de azt hiszem, hogy ágy meg bölcső ceremóniája nélkül szoktak megkölykezni.

- A legjobb megkérdeznünk Hutcheont - ajánlotta öregapám -; ő éppoly jól ismeri az eldugott sarkokat, mint... egy bizonyos másik cseléd, aki már eltávozott, és akit mostan nem szívesen neveznék meg.

Mikor megkérdezték, Hutcheon azt mondta nekik, hogy van az óratorony mellett egy romos fiatorony, amit már régtől nem használnak semmire sem, s ahová csak létrán lehet felkapaszkodni, mert kívülről van a bejárata, az is jócskán a magasban a bástyák fölött, és hogy azt nevezték régi időktől fogva Macskabölcsőnek.

- Nyomban odamegyek - mondta Sir John; és magával vitte (csak a mennyek tudják, mi végből) apja egyik pisztolyát a nagy terem asztaláról, ahol aznap éjjel óta hevert, hogy az öreg Laird elhunyt, s azzal fölsietett a várfalra.

Veszélyes dolog volt felmászni abba a toronyba, mert öreg volt már a létra és rozoga, meg egy két foga hiányzott is. Sir John mégiscsak felkapaszkodott, belépett a torony ajtaján, és testével elfogta azt a kevéske világosságot is, ami különben bejutott a szobába. Dühödten rontott neki valami, de úgy, hogy csaknem hanyatt döntötte; nagyot dörrent a lovag pisztolya, és Hutcheon, aki a létrát tartotta, meg öregapám, aki ott állt mellette, hangos visítást hallott. Egy perccel utóbb Sir John egy majomdögöt hajít le, és lekiáltja, hogy megtalálta az ezüstöt, és jöjjenek fel segíteni neki. Ott is volt a zacskó ezüst meg még sok más holmi is, amit már jó ideje nem leltek. Miután mindent lehordtak a toronyból, Sir John a fogadóterembe vezette öregapámat, karonragadta és nagyon kedves szavakkal elmondta neki, mennyire sajnálja, hogy kételkedett a szavában, és hogy ezentúl milyen jó ura lesz, vétkét jóváteendő.

- Most pediglen, Steenie - szólt Sir John -, noha ez a te látomásod végül is csak javára szól atyámnak, hiszen annyira becsületes ember volt, hogy még holta után is csak azt nézte, miként tegyen igazságot egy ilyen magadfajta szegény embernek, te is megértheted, hogy a rossz szándék mindenféle gonosz koholmányokat költhet belőle a megboldogult lelkének állapotjáról. Úgyhogy én azt hiszem, legjobban tennénk, ha az egész hűhót annak a fránya Weir őrnagynak a nyakába varrnánk, és egyetlen szót se szólnánk az álmodról, amit a Pitmurkie erdejében láttál. Túl sok pálinkát ittál, semhogy bármi biztosat mondhassál; ezt a nyugtát pediglen, Steenie - reszketett a Laird kinyújtott keze a papírral -, mert bizony mondom, fölöttébb különös okirat, úgy vélem, legjobb lesz, ha szép csendesen tűzbe vetjük.

- Bármilyen különös is, meg furcsa, mégiscsak ez az írás a bizonysága, hogy megfizettem az árendámat - mondta erre öregapám, aki megijedt, hogy elveszíti mindazt, amit Sir Robert levelével nyert.

- Tartalmát javadra írom az árendás könyvben, és a tulajdon kezemmel írok bizonylatot, hogy leróttad a tartozást - nyugtatta Sir John -, méghozzá e helyt. Ha pedig békót tudsz tenni a nyelvedre, Steenie, akkor mostantól kezdve kevesebb bérért bírod telkedet.

- Ezer hála nagyságodnak - mondta Steenie, aki mindjárt látta, honnan fúj a szél -, engedelmeskedem nagyságod minden parancsolatának, ebben ne kételkedjék... csak hát nagyon szeretném elmondani a dolgot valami erős tudományú tiszteletes úrnak, mivel nemigen kedvelem az efféle megidéztetést, aminőt a kegyelmed édesatyja...

- Ne nevezd atyámnak azt a látomást! - csattant fel Sir John, félbeszakítva öregapámat.

- Akkor hát az a micsoda, ami olyan nagyon hasonlított rája - javította magát Steenie -, azt emlegette, hogy esztendőre újfent jelenjek meg előtte, és bizony igen nagyon nyomja a lelkiismeretemet.

- Jól van - mondta a Laird -, ha egyszer annyira szorongat, beszélhetsz parókiánk lelkipásztorával. Higgadt elméjű ember, és becsben tartja a családunk becsületét, annál is inkább, mivel egyben s másban még szüksége lehet a támogatásomra.

Ezután már öregapám is készséggel beleegyezett, hogy elégettessék az a nyugta, és a Laird be is vetette a nyitott kürtőbe, tulajdon kezével. De nem fogta a tűz; hanem repült föl a kéménybe, hosszú szikracsóvát vonva maga után, és sziszegett, akár valami petárda.

Öregapám meg lement a paplakba, és a lelkipásztor, miután meghallgatta a történetet, azt mondta, hogy szerinte, ámbátor öregapám nagyon messzire elmerészkedett az ilyen veszedelmes dolgokban, mégis, mivel nem fogadta el az ördög foglalóját (mert az volt a neki felkínált hús és ital), valamint azt is megtagadta, hogy hódolatát nyilvánítsa azzal, hogy kérésére dudáján játsszék, a Sátán aligha húzhat nagy hasznot abból, ami megesett, hogyha öegapám ezentúl ügyel arra, mit tesz. És valóban, hosszú-hosszú ideig önszántából megtartóztatta magát a dudától és a pálinkától egyaránt - egy kerek esztendő is beletelt, és a baljós nap is elmúlt, mire újra kézbe vette legalább a nyirettyűt, és megízlelte a whiskyt vagy a borocskát.

Sir John meg olyan történetet eszelt ki magának a kan majomról, amilyen neki tetszett; és vannak, akik a mai napig is abban a hitben élnek, hogy az egész csak a rusnya jószág szarka természetének volt köszönhető. Némelyek kitartanak amellett, hogy dehogyis az Ősellenség volt az, akit Dougal és Hutcheon a Laird szobájában láttak, hanem csak az Őrnagy kuporgott ott a koporsón; ami pedig a Laird sípját illeti, aminek a füttyét a gazdája halála után is hallották, hát az az ocsmány állat ahhoz is értett, akárcsak a Laird, ha ugyan nem jobban. De az égben tudják, mi az igazság, amit elsőnek a lelkipásztor felesége kezdett suttogni, miután már Sir John is meg az ő férjeura is a sírban nyugodott. Ekkor öregapám, akinek bár tagjai már megrokkantak, de az esze és az emlékezete nem - legalábbis nem említésre méltó mértékben -, kénytelen volt elmesélni a történetet cimboráinak, nehogy csorba essék a neve becsületén. Máskülönben könnyen boszorkánymesterséggel vádolhatták volna.^[66]

Megsűrűsödtek köröttünk az est árnyai, mire vezetőm végére ért hosszú elbeszélésének, ezzel a tanulsággal zárva szavait: - Láthatja ebből uraságod, hogy bizony nem bátorságos dolog ismeretlen vándor vezetésére bíznia magát az embernek, ha vad vidéken visz át az útja.

- Én nem ezt a tanulságot vontam le a történetből - mondtam. - A történet szerencsésen végződött Steenie számára, hiszen a romlástól és a nyomorúságtól mentette meg; és szerencsés volt földesura számára is, akit ilyenképp durva igazságtalanság elkövetésében akadályozott meg.

- Igen ám, de előbb vagy utóbb mindkettőjüknek meg kellett adnia az árát - mondta Vándor Willie. - Ami késett, nem múlott. Sir John alig járt túl a hatvanon, amikor meghalt, méghozzá egy pillanat alatt elvitte a halál. Öregapám ugyan szép magas kort ért meg, mire eltávozott közülünk, node az apám erős, negyvenöt éves férfi volt, amikor egyszer csak lerogyott az eke szarva közt, és többet fel se kelt, és nem maradt utána más poronty, csak én, szegény világtalan, anyátlan-apátlan jószág, aki nem tudtam se dolgozni, se semmi. Eleinte jól mentek a dolgok, mert Sir Redwald Redgauntlet, Sir John egyetlen fia és Sir Robert unokája és... bizony nagy kár!... a dicső ház utolsó sarjadéka, levette rólunk a ház terheit, és befogadott a maga háznépébe, hogy gondomat viselje. Szerette a muzsikát, és én Skótföld s Anglia legjobb mestereitől tanultam. Sok vígságos évet töltöttem vele, de... sajna!... a Negyvenötösben ő is táborba szállt a sok más díszes úrral egyetemben. De nem is folytatom. Szegény fejemnek sose volt igazi nyugsága, mióta őt elveszítettem; és ha még egy szót is szólok felőle, nem visz rá a lélek, hogy muzsikáljak ma este... Nézze csak, nemesúrfi - folytatta más hangnemben -, most már biztosan ide látszanak Brokenburn-szurdok fényei.

TIZENKETTEDIK LEVÉL
Ugyanattól ugyanannak

Tam Luter volt a lantos ott,
   Hogy lelt már jó helyet,
És úgy hajhózott, harsogott,
   Hogy Towsie megveszett;
Vén Lightfoot abban lelt vigaszt,
   Hogy a francián kifogott -
Derék egy úr, az szentigaz -,
   S hogy víg táncot ropott,
              Hajhó,
Egy szép napon, Christ's Kirk mezején.

I. JAKAB KIRÁLY

Folytatom hosszadalmas irományomat, noha meglehet, némiképp megcsappant tárgyam érdeke. Legyen tehát az elbeszélés varázsa s az aggódó figyelem, mellyel egymás ügyeit követjük, a jóvátétel történetem vérszegény voltáért. Mi, a képzelet bolondjai, kik, miként Malvolio, magunk szenvedjük kárát, amiért tulajdon képzelgéseinktől magunk félrevezettetni engedjük, mindazonáltal élvezői vagyunk ama előnynek, mellyel e világ bölcsei nem rendelkeznek, nevezetesen, hogy mindazt, mi örömünkre szolgál az életben, mi magunk birtokoljuk, és ezáltal a külvilág dolgainak csekély segedelmével is dús szellemi lakomán vendégelhetjük önnönmagunkat. Olyas étek ez, aminővel Barmecide szolgált Alnascharnak; s nem remélhetjük, hogy ily étrendre fogva hízásnak indulunk. Ellenben bennünket nem fog bántani az elteltség érzete, sem pediglen csömör, ami pedig oly gyakorta követendi a bőségesebb és anyagibb dáridókat. Mindezeket egybevetve, én ezentúl is csak az Óda a kastélyhoz szavaival fohászkodom:

Add gazdagságod, mely el nem repül:
   Reményed, melytől szív nem lesz beteg;
Látomásod üdvét, s ezen felül
   Barátságod, mely ínségben - meleg!

Ekképpen, fensőbbséges mosolyod és fejednek tudós ingatása ellenére, továbbra is igyekszem majd olyan természetű érdekességeket kiszemelgetni kisszerű kalandjaimból, aminőket éppen lelhetek, legyen bár az, mit én érdekesnek vélek bennük, tulajdon képzeletem teremtménye; s nem szűnök eztán sem hív baráti szemed ama árkus papirosok olvasásának kínos munkájával terhelni, melyekre beszámolómat rovom.

Legutóbbi levelem azon a ponton szakadt meg, amint éppen aláereszkedni készültünk a brokenburni horhosba azon a veszedelmes csapáson, melyet első ízben en croupe[67] tettem meg egy dühödt lovas háta mögött, s amelyre most egy világtalan kétes vezérlete alatt merészkedtem.

Már sötétedett; ám ez semmilyen módon nem hátráltatta vezetőmet, aki éppoly ösztönös biztonsággal lépdelt, mint eladdig, úgyhogy hamarosan megérkeztünk a horhos aljára, és én láttam, hogy fények hunyorognak a házban, mely egy korábbi alkalommal menedékhelyemül szolgált. Ám utunk nem ide vezetett. Bal felől magunk mögött hagytuk a Laird lakát, és a patak folyása mentén elfordulva hamarosan a kicsiny falu közelébe érkeztünk, mely a patak torkolatában épült, feltehetőleg azért, mivel oly alkalmas kikötőt kínált a halászcsónakoknak. Egy homlokzatával felénk forduló, nagy, de alacsony építésű ház teljes kivilágításban állt; és a fények nemcsak minden ablakából és silány falának minden repedéséből, de még a szurokkal átitatott zsindelyekből rakott, helyenként zsúppal és tőzeggel kijavított tetőzet réseiből, hasadékaiból is előcsillantak.

Míg az én figyelmemet eme látvány kötötte le, társamét azok a ritmikus dobbanások ragadták meg, melyek úgy hangzottak, mintha sokan ugrálnának a padlón, igen halk zeneszó kíséretében, mit mindazonáltal Willie éles füle nyomban felismert, és mindjárt okát is adta, míg én úgyszólván meg sem hallottam még a zenebonát. Dühös szenvedéllyel dobbantott botjával: - A kurafi halásznépség! Idehoztak nekem még egy hegedűst! Oly igen elvetemült csempészek, hogy már a muzsika se jó nekik, ha nem csempészik; de majd én ellátom a bajukat, jobban, mint akármelyik finánc. Várjon... - hallja - ...még csak nem is hegedű... az a nyomorult tamburindobos van itt, Sowporti Simon a Nicol-erdőből; node majd én elhúzom a nótáját a tamburinján! Csak egyszer ragadja meg a bal kezem a kravátliját, majd meglátja, mit csinál a jobbom. Gyerünk, ifiúr... gyerünk, uracskám... most nem érünk rá keresgélni, hová lépjünk, hová ne. - És megindult nagy, határozott léptekkel, engem is maga után vonszolva.

Némiképp kínosan éreztem magam társaságában; mert most, dalnoki büszkeségében sértve, egészen kivetkőzött csendes, méltóságteljes, szinte azt mondhatnám, tiszteletre méltó mivoltából, amilyennek mesélés közben tűnt, és ádáz duhajjá, feslett csavargóvá változott. Úgyhogy mikor betoppant az óriási fészerbe, ahol már számos halász mulatozott feleségével és lányával evésbe, ivásba és táncba merülve, kicsit tartottam tőle, hogy társam heves indulatai miatt talán kedvezőtlen fogadtatásban lesz részünk.

Ám a mindenfelől felhangzó örömteli kurjantás, mely Vándor Willie-t fogadta, a szívből jövő üdvözlések, a többszörös "Hát megjöttél, Willie!" és "Hol jártál, te vak ördög?" kiáltások, a felszólítás, hogy koccintson velük - és mindenekfelett, hogy sürgősen elhallgattatták a számára gyűlöletes tamburint, oly hathatós bizonyítékát nyújtotta csorbítatlan népszerűségének és fontosságának, hogy ettől nyomban lecsitult benne a féltékenység, és a sértett méltóság helyett olyan hangon szólalt meg, mely inkább illett az ily szívélyes üdvözletek fogadására. Fiatal férfiak és nők sereglettek köréje, elmondani neki, mennyire aggódtak, hogy talán valamely szerencsétlen véletlen gátolja jöttében, és hogy két-három legény már el is indult keresésére.

- Nem esett énvelem semmi szerencsétlenség, áldott legyen érte az ég - mondta Willie -, hanem hogy az a lusta gazember Kóbor Robi, a társam, nem jött el a találkozóra a dűnék közé; no de azért kerítettem egy derék kísérőt a helyébe, aki többet ér, mint akár egy tucat Kóbor Robi, amilyen akasztófára való himpellér.

- No és ki az, akit idehoztál nekünk, Willie? - kérdezte egyszerre vagy tíz-húsz hang, miközben minden szempár szerény szolgád felé fordult, aki olyan megnyerő ábrázatot vágott, amilyen csak tőle kitelt, habár kicsit kényelmetlenül érezte magát, amiért ő lett a középpont, akire minden pillantás irányul.

- Megismerem a szegett nyakbavalójáról - szólt az egyik fickó -; Gil Robbes ez, a serény szabó Burghből... Isten hozott Skóciában, foltböködő - mondta és kinyújtotta felém elképesztő méretű mancsát, melynek színe leginkább a borz hátáéra emlékeztetett.

- Gil Robbes? Gil rosseb! - kiáltotta Vándor Willie. - Nemesúrfi ez, emberek, aki szerintem az öreg Józsua Geddesnél tanulja a kvéker mesterséget.

- Az meg miféle mesterség? - kérdezte a szőrösöklű.

- Kántálás meg hazudozás - felelte Willie, amit mennydörgő kacaj követett -; de én jobb mesterségre okítom, mégpedig a dáridózásra meg hegedülésre.

Ellenkezett egyezségünkkel, hogy Willie ily módon többé-kevésbé felfedte valódi kilétemet; mindazonáltal voltaképp örültem neki, hogy így cselekedett, mert mindkettőnk számára veszedelmes következményekkel járhatott volna, ha ezek a vad és goromba emberek felfedezik, hogy a bolondját járattuk velük, valamint így egyúttal a kínos fáradságtól is megkíméltettem, amit kitalált szerepem elhitetése jelentett volna. A társaság, legfeljebb egy vagy két fiatalabb nőszemély kivételével, kiknek tekintetében némi vágy tükröződött, hogy közelebbről megismerkedhessék velem, ügyet se vetett rám többé; hanem míg az idősebbek ismét elfoglalták helyüket, egy brandypunccsal teli hatalmas kondér avagy inkább párolgó üst körül, a fiatalok a terem közepén álltak fel, és hangosan noszogatták Willie-t, hogy kezdjen már rá.

Hozzám intézett rövid figyelmeztetés után, hogy "vigyázzak, mert ha a halaknak nincs is, a halászoknak van ám fülük", Willie nagyszerű stílben rázendített, én pedig követtem, s bizonyára nem hoztam szégyent társamra, aki olykor-olykor elismerőleg biccentett felém. Természetesen skót jiget, kopogóst és "párost" játszottunk, közönként pedig strathpey-t jártak vagy matróztáncot; a mozdulatok kecséért pedig, melynek a táncosok híjával voltak, bőségesen kárpótolt jó hallásuk, lendületük és tánclépéseik határozott volta, valamint az az élénkség, mely az északiak táncát jellemzi. Az én kedvem is felderült a köröttem pezsgő vidámságban, valamint Willie csodálatos játékától és gyakori biztatásaitól, hogy "jól van, cimbora"; és az igazat megvallva, sokkalta jobban éreztem magam ebben a rusztikus vigalomban, mint a kimért mederben folyó bálokon és koncerteken, melyeket a te nagy hírű városodban látogattam némelykor. Meglehet, azért volt így, mert a Brokenburn-szurdoki dáridó védnökasszonya összehasonlíthatatlanul nagyobb becsben tartotta szerény személyemet, mint amilyenbe a magam erejéből valaha is kerülhettem volna a messze földön híres Nickie Murray kisasszony előtt, ki a ti edinburghi mulatságaitokon a bálanya tisztét viselte. Az említett hölgy harminc év körüli, dús keblű menyecske volt, ujjain számos ezüst- és három vagy négy aranygyűrűvel; bokája szabadon mutatkozott számtalan kék, fehér és vörös alsószoknyája alól, és a legfinomabb báránygyapjúból kötött harisnyában pompázott, mely viszont ezüstkapcsos, spanyol kordován bőrből készült cipellőből tűnt elő.

Ez az asszonyság pártomat fogta, és kijelentette, hogy "az a derék fiatalember pedig ne gyötörje magát halálra a muzsikálással, hanem forduljon egyet-kettőt ő is a táncban".

- És énvelem meg mi lesz, Martinné asszonyom? - kérdezte Willie.

- Hogy teveled? - szólt az asszonyság. - Kénköves ménkű abba a vén szakálladba! Te aztán húsz óra hossziglan is eljátszanál egyvégtében, és félholtra táncoltatnád akár az egész grófságot, míg te magad közben le se tennéd a vonót, kivéve, amikor egy-két kortyot a gallérod mögé gurítasz.

- Ami igaz, az igaz - felelte Willie -, a ténsasszony nem is jár olyan messze az igazságtól; ha a társam táncba megy, nekem csak egy italt hozassanak, aztán húzom én tovább, mint annak a rendje.

Hamarost meghozták az italt; ám mialatt Willie ivott belőle, olyan társaság lépett be a szálába, mely nyomban magára vonta figyelmemet, és egyben gátat vetett annak, hogy mint terveztem, lovagiasan a pirospozsgás, dús idomú, fehér bokájú Thétisznek ajánljam fel kezemet, amiért mentességet szerzett számomra muzsikusi feladataim alól.

Nem kevesebb történt, mint hogy az az öregasszony, kit a Laird Mabelnek szólított, valamint az öreg szolga, Cristal Nixon, s velük az ifjú leány tűnt fel az ajtóban, aki áldást mondott étkünkre, amikor velük költöttem el estebédemet.

Ez a fiatal leány - Alan, te kicsit varázsló is vagy a magad módján -, nos ez a fiatal leány, akit nem írtam le neked, és akiről éppen ez okból te azt gyanítád, hogy személye nem közömbös számomra... nos, mi tagadás, sajnos, valóban kevésbé az, mint ahogy a józan megfontolás szerint lennie kellene. Ezúttal nem fogom a szerelem nevét említeni; hiszen már túlságosan gyakran neveztem szerelemnek futó szenvedélyeket és ábrándokat, semhogy megmenekülhetnék gúnyod elől, ha mostan ismét használni merészelném e szót. Oly szó ez, el kell ismernem, melyet sűrűn használtam eddigelé, megszentségtelenítettem, mondaná a beszélyek szerzője - túlságosan is gyakorta ahhoz képest, hogy mily kevés év múlt még csak el felettem. De komolyra fordítva a szót: Brokenburn szép káplánja nemegyszer megfordult fejemben akkor is, amikor pedig nem volt ott semmi keresnivalója; és ha ez szemedben magyarázatul szolgál arra, hogy miért barangolok itt e tájon, és miért veszem magamra Willie társának szerepét, nos, bújjon beléd az ördög, használd magyarázatul, ha kedved tartja - ezért az engedélyért nem szükséges hosszan hálálkodnod, mivel amúgy sem haboztál volna feltételezni mindezt, akár megkapod hozzá beleegyezésem, akár sem.

Ilyenek lévén érzelmeim, képzelheted, mily izgalom lett úrrá rajtam, midőn, miként a napnak sugarát egy felhőn, megpillantottam, hogy e rendkívüli szépségű leány belép a terembe, hol a tánc folyt - ám semmiképp sem úgy, mint aki a táncosokkal rangjában egyenlő, hanem, mint ki fölöttük áll, s most azért jött, hogy jelenlétével megtisztelje cselédei mulatságát. Amilyen bájosak voltak a leány pillantásai, olyan baljós tekintettel őrizte őt az öreg szolga s a vénasszony, akárha a két legzordonabb téli hó vigyázná a ragyogó szemű májust.

Mikor belépett - álmélkodj, ha tetszik - zöld köpönyeget viselt, olyast, amilyent leírásod szerint szépséges kliensed hordott, és ezáltal megerősítette, mit részben már kitaláltam szavaidból, hogy az én káplánom s a te látogatód egy és ugyanaz a személy. A pillanatban, melyben reám ismert, rebbenés futott át homlokán. Köpönyegét átnyújtotta kísérőjének, majd pillanatnyi habozás után, mintha nem tudná, mitévő legyen, továbblépjen-e avagy visszahúzódjék, méltóságteljes nyugalommal bevonult a terembe; az emberek pedig utat nyitottak előtte, a férfiak megsüvegelték, a nők tisztelettudóan bókolva hajlongtak előtte, miközben ő helyet foglalt egy székben, mit hódolattal hoztak elő számára, és a többiektől távolabb helyeztek el.

Ezután szünet következett, mígnem a serény hoppmesterné, ügyetlenül, ám kedvesen bókolva előtte, egy pohár bort kínált az ifjú hölgynek, amit az először visszautasított, aztán végül mégis elfogadott, de csupán a pohár peremét érintette ajkával, miután kissé meghajolva köszöntötte az ünneplő kompániát, jó egészséget és víg kedvet kívánván nekik, majd visszahelyezte poharát a tálcára. Újabb szünet következett, és én, megzavarodva e váratlan jelenéstől, nem vettem észre, hogy reám hárulna a feladat: megtörni a csendet. Összesúgtak körülöttem az emberek, mivel - az előbbi beszélgetés következményeként - azt várták tőlem, hogy bemutatom tánctudományomat, azaz inkább, hogy megnyitom a táncot.

- Az ördög bújjon a nyirettyűs legényébe - morogták nem is egyfelől -; ki látott már szégyellős hegedűst?

Végül is egy tisztes külsejű Triton, hozzám intézett felszólamlását azzal is megtámogatva, hogy jókorát csapott a vállamra, rám kiáltott: - Ki a középre, öcskös... ki a középre, aztán hadd lássuk, hogyan szaporázod; a lányok már nagyon várnak.

Felpattantam, lent termettem a deszkadobogóról, mely hangászkarunknak emelvényül szolgált, s miközben - amilyen sebesen csak tudtam - gondolataimat rendezgettem, a terem túlsó vége felé indultam, majd ahelyett, hogy az előbb említett fehér lábú Thetisznek nyújtottam volna kezemet, nagy merészen a Zöld Köpönyeg Hölgyét kértem fel táncra.

A nimfa elbűvölő szeme tágra nyílt, bizonyára a csodálkozástól, vakmerő ajánlatomra; és a köröttem felhangzó zsongásból azt is megértettem, hogy a halászokat is meglepte, sőt, talán sértette is merészségem. De a hölgy az első pillanatnyi megrökönyödés után most felszegte fejét, büszkén felállt, mint aki azt akarja, hogy mindenki lássa, tökéletesen tudatában van annak, mekkora kegyet gyakorol, aztán, akár egy hercegnő, ki leereszkedik egy közlovaghoz, felém nyújtotta kezét.

Mindez csak színlelés, gondoltam magamban, ha a zöld köpönyeg nem csal meg, mivel ifjú hölgyeknek nem szokásuk, hogy jogtudorokat látogassanak, avagy leveleket írogassanak nekik, hogy ezáltal olyasvalaki útjait kísérjék meg befolyásolni, kit oly kevésre tartanak, mint, úgy tűnik, e nimfa tart engem; de még ha tévútra vezetne is a köpönyegek hasonlósága, akkor is szeretném megmutatni, hogy nem vagyok egészen méltatlan a kegyre, melyben oly magas gőggel és oly igen tartózkodóan részeltetett. Régi skót jig következett, melyben, mint jól tudod, mindig nagy kedvemet leltem La Picque mester szalonjában, míg a te esetlen mozdulataidat nyirettyűjével kirótt körmösök formájában torolta meg a nagy professzor. A dal kiválasztása társamra, Willie-re bízatott, aki, miután lehajtotta italát, nagy gonoszul erre a jól ismert, népszerű táncdallamra zendített:

A kvékerné víg táncot járt,
S víg táncot járt a kvéker.

Irtóztató kacaj tört ki a rovásomra, és bizonyára megsemmisültem volna hatására, ha a mosoly, mely táncosnőm ajka körül bujkált, gúny helyett nem valami egyebet fejezett volna ki, láthatólag olyasvalamit sugallván, hogy "Ne vedd ezt szívedre". Nem is vettem szívemre, Alan. Táncosnőm csodálatosan táncolt, én pedig úgy, mint aki feltette magában, hogy ha homályba borítja is egy tündöklőbb jelenlét - mi ellen semmit sem tehet -, azért azt nem engedi, hogy teljesen árnyékba szoríttassék.

Biztosíthatlak, hogy táncunk, akárcsak Willie muzsikája, értőbb nézőközönségre és hallgatóságra is rászolgált volna; habár akkor talán nem ünnepelnek bennünket oly lelkes kiáltásokkal, melyeknek kíséretében partnernőmet székéhez vezettem, majd helyet foglaltam mellette, mint akinek megvan a jogcíme arra, hogy az ily esetekben szokásos gavalléri figyelmességekkel szolgáljon. Az ifjú hölgy láthatólag elképedt merészségemen, de én eltökéltem, hogy nem tekintem zavarát, hanem megragadom az alkalmat, hogy kitudakoljam, vajon e szépséges teremtés lelke méltó-e arra az ékszerdobozra, melybe a természet belehelyezte.

Mindazonáltal bármily bátor lett légyen elszánásom, magad is könnyűszerrel kitalálhatod, milyen nehézségekbe ütköztem tervem kivitelében, hiszen nem nyilván mód gyakorolnom az érintkezést a szép nem bűverejű leányaival, félénk golyhó lettem, csupán alig valamivel kevésbé bumfordi, mint magad, ő pedig oly gyönyörű volt, oly méltósággal tekintett rám, hogy önkéntelenül is beleestem abba a végzetes hibába, hogy azt képzeltem, csakis valamely rendkívül szellemdús mondattal szólíthatom meg; márpedig bármily sürgetőleg törtem is a fejem e hitemtől sarkallva, egyetlen olyan gondolat sem ötlött eszembe, mit nem vetett el a józan meggondolás egyfelől mint túlságosan fellengzőset, vagy másfelől mint unalmas, ízetlen és elcsépelt elménckedést. Már-már úgy éreztem, nem vagyok ura többé elmémnek, hanem felváltva hol Aldiborontiphoscophornio, hol pediglen mókás cimborája, Rigdum-Funnidos uralkodik felette. Mennyire irigyeltem abban a percben barátunkat, Jack Olivert, aki oly boldog önelégültséggel ontja magából társalgási közhelyeit, és aki, minthogy sohasem kételkedik abbéli képességében, hogy társaságával mindenkit elmulattat, folyvást ezekkel traktál minden csinos nőszemélyt, akit csak megszólít, és a csevegés szüneteit a legyező, a flacon használatában és a cavalliere serviente[68] egyéb kötelességeiben való tökéletes jártasságának gyakorlásával tölti ki. Eme dolgok egyikével-másikával magam is megpróbálkoztam, de azt hiszem, nagyon ügyetlen lehettem; a Zöld Köpönyeg Hölgye legalábbis úgy fogadta széptevésemet, mint egy hercegnő az udvari bolond hódolatát.

Ezenközben a terem közepe üres maradt, és mivel némiképp alábbhagyott a vigalom, dernier ressort[69] gyanánt megkockáztattam, hogy egy menüettet ajánljak. Megköszönte, de meglehetősen gőgösen tudtomra adta, habár "azért jött el, hogy serkentse e jámbor emberek ártatlan örömeit, nem szándékszik a maga tánctudományának bemutatásával mulattatni őket".

Gondolatnyi szünetet tartott, mintha arra várt volna, hogy újabb javaslattal álljak elő; de minthogy szótlan maradtam, miután így rám pirított, nyájasan meghajtotta fejét, és így szólt: - Ám nem akarván megbántani önt, szívesen eljárnék önnel egy paraszttáncot, ha kedve tartja.

Micsoda szamár voltam, ó, Alan, hogy nem találtam ki magamtól óhaját! Észre kellett volna vennem, hogy e gonosz ábrázatú pár, Mabel és Cristal szinte a királyi címert tartó bestiák módjára telepedett széke két oldalára! A férfi tömzsi volt, zömök, bozontos és torzonborz, mint az oroszlán; az öregasszony pedig aszott, pöffeszkedő, magas és keszeg, arca pedig kiéhezett, mint egy egyszarvúé. Gondolnom kellett volna rá, hogy két ily fülelő, özönvíz előtti vénség szigorú felügyelete alatt társalgásunk korántsem lenne egyszerű vállalkozás, főként míg egy helyben ülünk, és hogy a menüett sem a legjobb alkalom a beszélgetésre; míg a paraszttánc zsivaja, lendülete és kavargása, melyben a gyakorlatlan táncosok folyton egymásba ütköznek, és ezért a másik pár kénytelen minduntalan megállni egy-egy pillanatra, amellett, hogy a tánc maga is szüneteket enged rendszeres időközönként, a lehető legjobb alkalmakat nyújtja egy-két kellő időben elmondott szóra, melyet nem fenyeget a kihallgatás veszélye.

Alig tettünk meg egy fordulót, amikor máris adódott ilyen alkalom, és táncosnőm nyájasan, de tartózkodóan így szólt: - Talán helytelenül teszem, ha felismerni vélek egy oly ismerőst, ki nem fedi fel maga kilétét, de ugyebár Darsie Latimer úrhoz van szerencsém?

- Valóban, Darsie Latimer volt az, kit az imént az a megtiszteltetés és szerencse ért, hogy...

Tovább is nyargaltam volna félresikerült bókjaimon, de az ifjú hölgy szavamba vágott. - És miért - kérdezte -, miért van Latimer úr itt, és miért álöltözetben, vagy legalábbis oly minőségben, mi méltatlan egy tanult férfiúhoz? Bocsánatát kérem - folytatta -, nem akarom megbántani önt, de ilyenféle ember társául szegődni...

Willie barátom felé tekintett és elhallgatott. Mélyen elszégyelltem magam, és siettem a magyarázkodással, hogy mindez csak merő bohóság részemről, amire az elfoglaltság hiánya vitt rá, ám mit mindazonáltal nem bántam meg, hiszen ennek köszönhetem azt az örömet, melyben a percben is részem volt.

Anélkül, hogy jelét adta volna, meghallotta-e bókomat, a következő alkalmat ismét megragadta, hogy így szóljon hozzám: - Latimer úr bizonnyal nem veszi zokon egy idegentől, aki neki jóakarója, ha megkérdezi tőle, vajon helyesnek tartja-e, hogy tevékeny korában olyannyira híjával van a megfelelő foglalatosságnak, hogy még ily alpári társakhoz is kész csatlakozni, pusztán a léha időtöltés kedvéért?

- Ön nagyon szigorú hozzám, hölgyem - feleltem -; de én nem hihetem, hogy lealacsonyítanám magam azáltal, ha bármely olyan társaságba elegyedem, melyben találkozhatom...

Itt elharaptam szómat, mert észrevettem, hogy válaszom nem kívánatos fordulatot vett. Az argumentum ad hominem-et, mely a lovagias férfiú utolsó menedéke, igazolhatják a körülmények, de az argumentum ad faeminam-ot^[70] csak ritkán vagy sohasem.

A hölgy maga fejezte be mondatomat: - Ahol velem találkozhatik, felteszem, hogy ezt akarta mondani, nemdebár? De az én esetem más, mint az öné. Szerencsétlen sorsom következtében kénytelen vagyok lépteimet mások akaratához igazítani, és oly helyeken élni, melyeket a magam jószántából boldogan elkerülnék. Emellett pedig, e néhány perc kivételével, magam nem veszek részt a dáridókban; néző vagyok csupán, szolgáim kíséretében. Az ön helyzete azonban más. Ön saját választásából van itt jelen, s nemcsak hogy részt vesz örömeikben, hanem maga is hozzájárul egy olyan néposztály mulatásához, melynek ön fölötte áll mind neveltetését, mind pedig születését és vagyonát tekintve. Meglehet, keményen szólok, Latimer úr - fűzte hozzá nyájas hangon -, de jó szándékkal.

Szavai, melyek "szigorúak valának ifjonti bölcsességükben", zavarba ejtettek. Elszállt fejemből minden naiv s játékos gondolat, melyről korábban úgy véltem, leginkább illő az efféle társalgáshoz, s most az övéhez hasonló komolysággal válaszoltam: - Valóban műveltebb vagyok eme szegény embereknél, de egyéb dolgaimról kegyed, hölgyem, kinek intő szaváért hálával tartozom, bizonyára többet tud, mint jómagam. Nem merhetem kijelenteni, hogy fölöttük állok születésben, mivel mit sem tudok családomról; sem pedig vagyoni helyzetemről, mert áthatolhatatlan ködfátyol fedi emezt is.

- És vajon szabad-e engednie, hogy e kérdésekben való tudatlansága alantas társaságba és léha életmódba taszítsa? - kérdezte az ifjú hölgy, ki oktatómul szegődött. - Illő-é igazi férfihoz arra várni, hogy a szerencse reábocsássa sugarait, mikor saját képességeinek latba vetésével is kiemelkedhetne a többiek közül? Nem áll-e nyitva ön előtt az út, mely tudáshoz vezet... avagy ha férfiasabb becsvágy szítja... mely a harc mezőire? De nem... a háborút ne válassza, ön már túlságosan drágán megfizetett a háborúságért.

- Azzá leszek, mivé a kegyed óhaja lennem parancsol - válaszoltam hevesen. - Jelölje ki utamat, s meglátja, mily hévvel követendem, ha másért nem, mert kegyed parancsolta követnem.

- Nem azért, mert én parancsolom így - szólt a szűz -, hanem mert az eszélyesség, a józan megfontolás, a férfiúi virtus, egyszóval: tulajdon biztonságának érdeke is ugyane tanácsot adja.

- Legalább az engedtessék meg nekem, hogy kijelentsem, eszélyesség és józan megfontolás soha még ily gyönyörű alakot nem talált... érveinek - tettem hozzá sietve; mert a hölgy elfordult tőlem, s nem adott alkalmat folytatnom, mit mondani akartam, a tánc következő szünetéig, mikor is eltökélten, hogy a számomra leglényegesebb kérdésre terelem beszélgetésünket, így szóltam: - Kegyed férfiúi virtust említett, s ugyane lélegzettel valamely engem fenyegető veszélyről is szót ejtett. A virtus, amint én értelmezem, azt mondja, gyávaság meghátrálni valamely kétséges természetű veszedelmek elől. Kérem kegyedet, ki úgy tetszik, oly sokat tud sorsom felől, hogy bízvást hívhatom őrangyalomnak, nevezze meg nekem, melyek e veszedelmek, hogy magam ítélhessem meg, mit kíván tőlem a férfiúi virtus: szembeszállnom velük avagy megfutamodnom előlük.

Kérésem szemmel láthatólag meghökkentette.

- Ön, uram, igen drága árat fizettet velem, amiért arra vállalkoztam, hogy baráti jó tanáccsal szolgáljak - válaszolta nagy sokára. - Elismerem, hogy nem vagyok közömbös az ön sorsa iránt, noha nem merhetem közölni önnel, honnan ered eme érdekem; valamint az sem áll szabadságomban, hogy tudtára adjam, miért avagy ki részéről fenyegeti önt veszedelem; mindazonáltal ez nem csökkenti a veszély közelségét. Többet ne kérdezzen tőlem, hanem tulajdon érdekében hagyja el ezt a földet. Bárhol máshol biztonságban van; itt azonban csupán kihívja maga ellen a sorsát.

- Azt jelenti-e ez, hogy végzetem elhagyni kárhoztat a jószerével egyetlen emberi lényt, ki érdeklődést tanúsít jósorsom iránt? Kérem ne mondja, hogy igen... mondja, hogy ismét találkozni fogunk, s a remény lészen vezérlő csillagom, mely lépteim irányítja!

- Több, mint valószínű - mondta -, jóval több, semmint valószínű, hogy soha többé nem találkozhatunk. Ez a segítség, mit én most önnek nyújtok, minden, mi hatalmamban áll; úgy cselekszem, amiként segítségére sietnék egy világtalannak is, kit a szakadék széle felé látok közeledni. Amit tettem, nem ad okot sem meglepetésre, sem pedig hálára.

Így szólván ismét elfordult tőlem, s nem is szólt többé hozzám, mígnem a tánc már vége felé közeledett, amikor is ezt mondta: - Meg se kísérelje, hogy újra szóljon vagy közeledjen hozzám az este; távozzék innen, amint tud, de ne oly hirtelen, hogy szembeszökjék; és az ég legyen önnel!

Visszakísértem székéhez, de nem eresztettem el a szép kezet, melyet tenyeremben tartottam, anélkül hogy érzelmeimet egy röpke szorítással kifejezésre ne juttassam. Enyhén elpirult, és visszahúzta kezét, de nem haraggal. Látván, hogy Cristal és Mabel zordonan reám szegzik tekintetüket, mélyen meghajoltam, és elbúsuló szívvel, valamint, szándékom ellenére, elhomályosuló szemmel távoztam mellőle, miközben a tolongó forgatag mindinkább elrejtett bennünket egymás elől.

Vissza akartam lopózni társamhoz, Willie-hez, hogy ismét kézbe vegyem vonómat, bármilyen is a kedvem, noha e percben fele jövedelmemet is odaadtam volna egy szemhunyásnyi magányért. Azonban visszavonulásom útját Martinné ténsasszony állta el a maga parasztosan nyílt kacérságával - ha ugyan nincsen ellentmondásban e kettő -, mely nem hagy kétséget szándékai felől.

- Hej, te legény, úgy látszik, igen nagyon belefáradtál a táncba! Pedig többet ér az olyan gebe, amelyik átkocogja a napot, mint amelyik vágtat ugyan egy mérföldet, de azzal vége is az utazásnak.

Ez becsületes kihívás volt, és én nem utasíthattam el. Emellett azt is észrevettem, hogy a ténsasszony itt a duhajok királynője; és annyi durva, különös alak forgott köröttem, hogy semmiképp sem lehettem bizonyos abban, vajon nincsen-é szükségem némi oltalomra. Megragadtam tehát kínálkozó kezét, és beálltunk a táncolók közé, én pedig ha nem is igyekeztem oly pontosan betartani a lépéseket, s ügyelni mozdulataimra, mint kevéssel azelőtt, mindenesetre megfeleltem táncosnőm várakozásának, aki szinte esküdözve mondta, hogy "nagyon értem a módját"; úgy szökdécselt, akár egy csikó, csattogtatta ujjait kasztanyettaként, kurjantgatott, mint egy bacchánsnő, és úgy rúgta el magát a földtől, mint egy teniszlabda - mígnem harisnyakötője színe sem ment már titokszámba. Annál kevésbé rejtegette e ruhadarabját, mivel égszínkék volt, és ezüstpántlika szegte.

Volt oly idő, mikor mindez szerfelett nagy mulatságomra szolgált volna - jobban mondva, emlékezetem szerint, a tegnapi este volt az egyetlen oly alkalom az elmúlt négy év során, mikor nem derített jókedvre; és el nem mondhatom, mennyire áhítoztam megszabadulhatni Martin ténsasszonytól. Már szinte óhajtottam, ficamítaná ki valamelyik "csengettyűző" bokáját, mely oly fürgén szolgálta a táncban; és midőn táncosnőm legféktelenebb bakugrásai közepette azt kellett látnom, hogy előző hölgyem elhagyja a termet, tekintetét, miként én hittem, felém fordítván, vonakodásom a tánc folytatására oly fokra hágott, hogy majd magam színleltem ficamot vagy rándulást, ekképpen vetvén véget a mutatványnak. De tucatszám álltak köröttem az öregasszonyok, akik valamennyien úgy festettek, mint akik tudnak valamely balzsamot az efféle balesetekre, és emlékezvén Gil Blas-ra és színlelt bajára a rablóbarlangban, úgy gondoltam, okosabb, ha becsülettel kitartok a ténsasszony mellett, és ropom a táncot, mígnem ő úgy látja jónak, hogy utamra bocsásson. Eltökéltem, hogy amit teszek, a legnagyobb buzgalommal fogom végezni, és ugrándoztam is, sőt éppoly magasra s éppoly egyenes derékkal szökelltem, mint a ténsasszony maga, amiért, mondhatom neked, hatalmas tapsviharokat arattam, hiszen az egyszerű emberek mindig többre tartják az erőt s a fürge mozdulatokat, mint a tánclejtés kecsét. Végül is Martinné ténsasszony már nem bírta tovább, én pedig egy székhez vezettem, titokban ujjongva szabadságomnak, majd éltem azzal a kiváltsággal, hogy lovagi szolgálatot teljesítsek mellette.

- Hej - kiáltott fel Martin tekintetes asszony -, de jól kifáradtam! Igaz, ami igaz, majdhogynem halálra táncoltattál.

Csak úgy vezekelhettem le tréfálkozva felrótt bűnömet, hogy valami frissítőt hoztam neki, amit örömest meg is ízlelt.

- Szerencsém volt táncosnőimmel - mondtam -; először azzal a csinos ifjú hölggyel, majd kegyeddel, Martinné asszonyom.

- Elhallgass ezzel a hízelkedéssel - ripakodott rám a ténsasszony. - Menj már... ugyan menj már, te legény. Mit nem, csicseregsz itt az ember lánya fülébe; engem meg a Miss Liliast akár csak egy napon is emlegetni! Nem, nem te legény; hisz fiatalabb is, mint én, négy vagy öt esztendővel... no meg az ő úrias beszéde meg mivoltja.

- Miss Lilias a Laird lánya? - kérdeztem oly nemtörődöm hangon kíváncsiskodva, amilyen csak tőlem tellett.

- Hogy a leánya-e? Nem, dehogy, csupán az unokahúga... de azt hiszem, vérrokona.

- Valóban? - mondtam. - Én azt hittem, az ő nevét viseli.

- A saját nevét viseli, és Liliasnak hívják.

- És másik neve nincsen? - tudakoltam.

- Mi végre volna neki másik név, amíg nem talált férjet magának? - felelte Thétiszem, kicsinyég duzzogva talán, ha szabad az asszonyok szavával élnem, amiért előző táncosnőmre tereltem a beszélgetést, ahelyett hogy reá fordítottam volna a szót.

Rövid szünet következett, melyet Martinné ténsasszony tört meg, megjegyezvén, hogy: - Újra felállnak a tánchoz.

- Valóban - feleltem erre én, mivel nem éreztem kedvet megújrázni előbbi heves capriolé-mat,^[71] hozzátettem: - Így hát mennem is kell, segíteni az öreg Willie-nek.

Alighogy sikerült elszakadnom tőle, hallottam, hogy szegény Thétiszem egy tengerészkék zekébe és nadrágba öltözött Tritont szólít meg (akinek kezét, mellesleg, az est folyamán egyszer már visszautasította), tudtára adván, hogy most lenne kedve egy fordulóra.

- Hát akkor csak forogjál, drágaságom - felelte a vizek bosszúra szomjazó ura, anélkül hogy kezét nyújtotta volna -, ott ni - mutatott a szála közepére -; elég tágas a kikötő, hogy farolgathass benne.

Egy ellenséget tehát már bizonyosan szereztem magamnak, de lehet, hogy kettőt is, ezért siettem vissza eredeti helyemre, Willie mellé, és a vonómat kezdtem táncoltatni. De láttam, hogy viselkedésem kedvezőtlen hatást tett; "hiú, öntelt ficsúr"... "pimasz uracs"... és végezetül pedig a még aggasztóbb jelző: "spion" kezdett zsongani a teremben, úgyhogy szívemből megörültem, amikor Sam tűnt fel az ajtóban, aki máris hatalmába kerített egy kanna puncsot, és derekasan apasztotta tartalmát, de jelenlétével így is megnyugtatott afelől, hogy menekülésem eszközei rendelkezésemre állnak. Ezt közöltem Willie-vel is, aki valószínűleg többet meghallott a halászok morgolódásából, mint én, mert ezt a választ suttogta: - Úgy, úgy... el innen... mielőbb... lopózzon ki ügyesen... de észre ne vegyék, hogy el akar iszkolni.

Egy fél guinea-t csúsztattam az öreg markába, aki így felelt: - Ccc! Ccc! Ostobaság! De nem utasítom vissza, mert tudom, hogy futja rá a kegyelmed erszényéből. Most pedig eredjen; és ha bárki az útját állná, csak kiáltson értem.

Tanácsa szerint végiglépkedtem a termen, mintha táncosnőt keresnék magamnak, csatlakoztam Samhez, akit csak nagy üggyel-bajjal sikerült elválasztanom kancsójától, majd mindketten távoztunk az épületből oly módon, hogy a lehető legkevesebb figyelmet vonjuk magunkra. A lovak egy szomszédos fészerben voltak kikötve, s mivel a hold már fenn járt, és én most már ismertem az utat is, pedig jócskán teli van buktatókkal, és ugyancsak tekervényes, hamarosan megérkeztünk Shephard's Bushba, ahol az öreg fogadósné virrasztva várt bennünket, mégpedig nem is egészen nyugodt lélekkel, aminek magyarázatára nem habozott elmesélni, hogy már nemegyszer indultak az ő házából vagy a szomszédos városokból utasok Brokenburnbe, de azok nem tértek vissza ilyen épségben és biztonságban. - Úgy látszik - tette hozzá -, Vándor Willie személye volt uraságod oltalmazója.

Itt közbeszólt Vándor Willie felesége is, aki a kemencesutban pipázgatott, és magasztalni kezdte az ő "kedveskéjét", ahogy ő nevezte a férjét, és megpróbálta újra felkelteni nagylelkűségemet azzal, hogy lefestette mindazokat a veszedelmeket, amelyektől, amint arra az asszony örömest hivatkozott, kétségkívül csakis a férje jelenléte őrzött meg. Én azonban ezúttal nem hagytam, hogy újfent pénzt szedjen ki belőlem, és különféle töprengésekbe merülten, sietve lefeküdtem.

Azóta már eltelt néhány nap, amit a Sáron Hegye és e fogadó között töltöttem, olvasgatva, e nagy fontosságú történetet írogatva, terveket koholva, miként láthatnám újra a bájos Liliast, és - azt hiszem, legalábbis részint az ellentmondás kedvéért - horgászgatva is egy keveset, Józsua minden aggálya dacára, bár most már sokkal jobban kedvelem ezt a mulatságot, mivel kezdek némi sikereket is elérni benne.

Most tehát, drága Alan, teljes birtokában vagy titkomnak; nyisd meg hát magad is éppily őszintén előttem kebeled rejtett zugait. Te miként érzel e szépséges ignis fatuus[72] irányában, a puszta eme lilioma iránt? Mondd meg őszintén; mert habár kísérteni fog talán gondolataimban emlékezete, a szeretet, mit Alan Fairford iránt érzek, felülmúlja egy nő iránt ébredt szerelmemet. Tudom azt is, hogy ha te szeretsz,

Egyszer szeretsz, de akkor mindörökre.

Ha egy mély, emésztő szenvedély egyszer fellobban egy oly állhatatos kebelben, mint tiéd, barátom, soha el nem alszik az, csak az élet mécsével. Az én természetem más, ingatagabb; és bár remegő kézzel és habozó szívvel fogom felbontani legközelebbi leveled, kívánom, hozna őszinte vallomást, hogy e szép ismeretlen mélyebb hatást tett józan lelkedre, semmint hitted volna, s meglátod, én képes leszek kitépni a nyilat sebemből. Míg válaszodra várok, bár már kikovácsoltam terveimet, hogy még egyszer láthassam őt, megbízhatsz bennem, egyetlen lépést sem fogok tenni megvalósításuk érdekében. Eddigelé is megtürtőztettem magam, és becsületszavamat adom, ezután is így teszek, bár semmi szükség rá, hogy további fogadkozásait hallgasd annak, ki oly határtalanul a tiéd, mint

D. L.

P. S. - Tűkön ülve várom válaszod. Újra és újra elolvasom leveled, de semmiféle igyekezettel sem tudom kihüvelyezni belőle, melyek valódi érzelmeid. Néha azt hiszem, tréfálkozva írsz róla, másszor pedig azt, hogy épp ellenkezőleg. Szerezz békességet lelkemnek, amint lehet.

TIZENHARMADIK LEVÉL
Alan Fairfordtól Darsie Latimernek

Késedelem nélkül írok, mint meghagytad. Hangulatomban tragoedia elegyedik commoediával, mert könnycsepp ül a szememben, míg orcámon mosoly. Drága Darsie-m, soha senki, csakis te lehetsz ennyire nagylelkű - de soha senki, csakis te lehetsz ily esztelen! Emlékszem, mikor kisfiú voltál, oda akartad ajándékozni szép, új ostorodat az öreg Peggy néninek, csupán, mert megcsodálta; most pediglen ugyanily megfontolatlan és az alkalomhoz nem illő nagylelkűséggel lemondanál szerettedről egy aszott lelkű ifjú sophista javára, aki egy hajszál (melynek hasogatása hivatala), nem sok, de annyit sem törődik Éva leányaival. Hogy én szerelmes lennék a te Liliasodba - a Zöld Köpönyeg Hölgyébe -, a te bűverejű ismeretlenedbe! Hiszen alig öt percig láttam, és akkor is csak álla csücske volt tisztán látható. Szép termete volt, és álla csücske felettébb sokat ígért az arc többi részét illetően. De Isten őrizz beleszeretni! Hiszen hivatalos ügyben járt nálam; és egy ügyvédnek szerelembe esni csinos kliensével egyetlen konzultáció után éppoly nagy bölcsesség lenne, mintha egy szokatlanul tündöklő napsugárba szeretne bele, mely egy percre véletlenül bearanyozta törvényszéki parókáját. Szavamat adom neked, hogy szívem sértetlen; és ezenfelül még valamiről biztosíthatlak: ahhoz, hogy én egy nőszemélyt megtűrjek szívem benső zugolyában, előbb látnom kell az egész arcát, maszka s köpönyeg nélkül, de még lelkébe is bele kell látnom. Sose gyötörd magad tehát énmiattam, drága és nagylelkű Darsie-m; hanem saját érdekedben vigyázz magadra és ne engedd, hogy egy hiú vonzalom ily könnyen elragadjon s komoly veszedelmek közé vezessen.

Módfelett aggódom miattad, s most, miután már feldíszítettek a talár ékességével, mindjárt oda is hagytam volna pályám a kezdet legkezdetén, hogy hozzád siessek, ha atyám ki nem eszeli, miként béklyózza meg lábam hivatásomból kovácsolt bilincsekkel. Részletesen elmesélem az esetet, mert bizony eléggé mulatságos; és miért ne hallgassad te az én jogászi kalandjaimat, amiként én is végighallgatom a te nyirettyűs kóborlovagi életed kalandjait?

Már elfogyasztottuk vacsoránkat, és én éppen azt fontolgattam, vajon helyesebb lenne-e közölnöm atyámmal abbéli elhatározásomat, hogy útra kelek Dumfriesshire-be, avagy inkább szökjek el minden teketória nélkül, és levélben esedezzem bocsánatáért, amikor is atyám, felöltve azt az arckifejezését, mellyel tudtomra szokta adni engem illető szándékait, különösképp ha gyanítja, hogy ezek számomra esetleg nem minden tekintetben elfogadhatóak, így szólt: - Alan, most már talárt viselsz... saját üzletet nyitottál, mint mondanánk, ha kevésbé szellemi pályára léptél volna; és bizonyára azt képzeled, hogy a tárgyalótermek padlóján aranytallérok hevernek szerte, s neked csak le kell hajolnod, hogy összeszedjed, nemdebár?

- Úgy hiszem, atyámuram, tudatában vagyok - feleltem -, hogy még jelentékeny tudást és tapasztalatot kell szereznem, így legelébb is ezért kell törnöm magam.

- Jól mondod - válaszolt atyám, de mivel örökkön attól tart, hogy dicsérete elbizakodottá tesz, hozzátette: - Jól mondod, ha valóban úgy is teszel... törekedni a tudásra és tapasztalásra, ez a helyes beszéd. Magad is jól tudod, Alan, hogy a másik fakultáson, ahol az Ars medendi-t^[73] oktatják, az ifjú orvosdoktornak, mielőtt a paloták betegágyaihoz léphet, meg kell járnia az ispotályokat, ahogy ők mondják, és a szegény Lázárt kell kigyógyítania nyavalyájából, mielőtt megengedtetik neki, hogy Divesnek rendeljen medicinákat, ha a köszvény vagy renyhe emésztés bántja...

- Magam is tudom, atyámuram, hogy...

- Csitt... ne szakítsd félbe a bíróságot. Nos, a kirurgusoknál is szokásban van az a hasonlóképp hasznos gyakorlat, melynek értelmében a tanoncok és a tyrones elébb csak érzéketlen holttesteken praktizálhatnak, lévén hogy ezekben amiként nem tehetnek javukra, azonképp bizonyosan nagy kárt sem tehetnek; viszont ezenközben a tyro avagy orvostanonc tapasztalatokat szerez, és képessé válik arra, hogy eleven alanyról is lenyisszantson egy lábat vagy egy kart, oly könnyedén, akárha hagymát szeletelne.

- Azt hiszem, kitaláltam, mire gondol, atyámuram - feleltem -, és ha nem akadályozna bizonyos rendkívüli kötelezettség, mit magamra vállaltam...

- Ne beszélj nekem kötelezettségekről, hanem hallgass... légy engedelmes fiú... és ne szakítsad félbe a bíróságot.

Atyám, mint tudod, hajlik arra, hogy - mondom ezt pedig minden fiúi kötelességem tiszteletben tartásával - kicsit túlságosan is bő szavú legyen szónoklataiban. Nem tehettem egyebet, mint hogy hátradűltem székemben és hallgattam.

- Te talán azt hiszed, Alan, hogy mivel kétségkívül folyamatban tartok némely peres ügyet, melyeket becses klienseim az én gondjaimra bíztak, én esetleg azt forgatom fejemben, hogy neked adom át ezeket instanter,^[74] ekképpen indítva be ügyvédi gyakorlatodat, kicsiny klientúrámtól és befolyásomtól telhetőleg segítve téged, és Alan, én nem is vitatom, hogy ez a nap remélhetőleg elkövetkezend. De addig is, Alan, amíg majd, ahogy a közmondás mondja, "a saját szakajtómba szedem a bíbictojást", a tulajdon jó hírem érdekében meg kell győződnöm róla, elférnek-e majd szakajtómban azok a tojások. Mit szólasz javallatomhoz?

- Ez idő szerint - feleltem - oly távol érzem magamtól a vágyat, hogy mielőbb megkezdhessem ügyvédi gyakorlatomat, atyámuram, hogy szívesen venném, ha néhány napot...

- További tanulmányokkal tölthetnél, ugye ezt akartad mondani, Alan. Azonban ez sem lenne helyes út; végig kell járnod az ispotályokat... meg kell gyógyítanod a szegény Lázárt... egy holttetemet kell most vágnod, metszened, hogy jelét add készségednek.

- Kétségkívül - válaszoltam -, örömmel felvállalom majd bármely szegény ember ügyét, és éppoly gonddal fáradozom érdekében, mintha egy herceg lenne kliensem; de az elkövetkező két vagy három nap során...

- E néhány napot a stúdiumnak kell szentelned, Alan... nagyon is alapos stúdiumnak; mert jövő kedden tárgyaláson kell megjelenned in presentia Dominorum.^[75]

- Én, atyámuram! - kiáltottam elképedésemben. - Hiszen soha a számat ki nem nyitottam még az Alsó Tábla előtt sem!

- Sose törődj az Alsó Táblával, fiam - csitított atyám -; egyenest a szentélybe viszünk... fejest ugrasz a mély vízbe.

- De atyámuram, én bizonyára elpuskáznék bármely ügyet, ami ily hirtelen szakad a nyakamba.

- Ezt az ügyet nem lehet elpuskázni, Alan - mondta atyám elégedetten dörzsölgetve kezét -; éppen ez a legnagyszerűbb a dologban. Mint már mondottam, tizenöt éve minden tyron ezen köszörüli a nagykést, és legalább tíz vagy tizenkét ügyvéd képviselte már a felet, mindük a maga elképzelése szerint, és ezek után az ügy már olyan állapotba jutott, hogy maga Stair vagy Arniston se tudna rá orvoslatot. Azt hiszem, nagy kárt te sem tehetsz benne, Alan... csak becsületedre válhat, de nem veszíthetsz semmit.

- Esedezem, hogyan hívják boldog kliensemet? - kérdeztem, azt hiszem, meglehetősen hálátlanul.

- Neve jól ismert a Parlament csarnokaiban - felelte atyám. - Az igazat megvallva, bármely percben várom, hogy megérkezzék; Peter Peeblesnek hívják.^[76]

- Peter Peebles! - kiáltottam fel meglepetve. - Hiszen az egy féleszű koldus... szegény, mint Jób, és kerge, mint egy birka!

- Tizenöt éve pereskedik - szólt atyám részvevő hangon, mellyel mintha azt akarta volna mondani, hogy ez a tény önmagában is elégséges magyarázat a szegény ember elmebéli és financiális állapotjára.

- Emellett pedig - tettem még hozzá - neve a Szegények Lajstromán szerepel, és mint atyámuram is tudja, a szegényeknek hivatalból rendelnek ki védőt ügyük intézésére; ezért én nem árthatom magam...

- Csitt, Alan!... Sohase szakítsd félbe a bíróságot. Mindezt én már elrendeztem számodra, az ügy csak rád vár, mint a lyuk elé állított golflabda. - (Atyám gyakran veszi hasonlatait valamikori kedvenc kedvtelésének, a golfnak köréből.) - Tudnod kell, Alan, hogy Peter képviseletében a fiatal Dumtoustie-nek kellett volna megjelenni a bíróságon. Lehet, hogy te is ismered a legényt, fia Dumtoustie lordjának, aki... megye országgyűlési követe, emellett a fiúnak a Laird testvéröccse, az érdemes Lord Bladderskate a nagybátyja, amiből te is láthatod, hogy bizony a fiú olyan atyafiságban van a Fellebbviteli Székkel, de még a Közigazgatási Bírósággal is, akár a kanca a csikajával. Nos, odajön hozzám ma délelőtt a Parlamentben, de mint aki eszét vesztette, Peter Drudgeit, a lord írnoka, mert miután a fiatal Dumtoustie egyike a szegények védelmére kirendelt ügyvédeknek, Peter Peebles ügyét természetesen reáosztották. Node alighogy ez a tyúkeszű, nyúlszívű legényke megpillantotta az aktacsomókat (valóban nem csekélység ez az iratgyűjtemény), úgy megrémült tőle, hogy nyomban elővezettette a paripáját, fölpattant rá, és máris valahol vidéken termett; a lord pedig, mesélte Peter, haragjában és szégyenében már se lát, se hall, amiért az unokaöccse a kezdet kezdetén így megfutamodott a kötelességei elől. "Én mondom neked, Peter", mondtam neki, "ha én lennék a lord helyében, és egy barátom vagy rokonom megszökne a városból, míg a Bíróság ülésezik, ez a rokon vagy bárki legyen is, többet át nem léphetné a házam küszöbét." És ekkor, Alan, az a gondolatom támadt, hogy talán a magunk javára fordíthatjuk az esetet, és azt mondtam a lord írnokának, hogy az én fiam eléggé eszes lurkó, friss sütetű jogtudor, és ha a lord is jónak látja, és a többi, és a többi, akkor te kedden megnyitnád Peter ügyét, apologizálva tanult kollégád halaszthatatlan ügyekből folyó távollétéért, valamint sajnálkoznál a veszteségen, ami ezáltal kliensedet és a tisztelt Bíróságot érte, és így tovább, és így tovább. Peter lecsapott az indítványra, mint tyúk a tiszta búzára; mert, mint mondotta, az egyetlen megoldás új embert keríteni, aki még nem tudja, mekkora terhet vesz a nyakába, mert már közel s távolban nincs olyan fiatal jogász, aki torkig ne lenne Peter Peeblesszel meg az ő ügyével; és azt tanácsolta, először csak kíméletesen közöljem veled a dolgot. De én megmondtam neki, hogy te derék fiú vagy, és az ilyen természetű ügyekben nincsen más vágyad és akaratod, mint az enyém.

Mondd, Darsie, mit válaszolhattam volna erre az ajánlatra, mit annyi jó szándék készített elő - s mely mégis oly terhes volt számomra? Ha magam is követném a fiatal Dumtoustie példáját és megfutamodnék, ezzel egyszeriben összetörném, méghozzá örökétigre, atyámnak minden hozzám fűzött reményét... nem, ő oly ügybuzgalommal tekint mindenre, ami hivatásával kapcsolatos, hogy meglehet, ily lépéstől a szíve is megszakadna. Kénytelen voltam tehát szomorú belenyugvással fejet hajtani, mire atyám odaszólt James Wilkinsonnak, hogy hozná be azt a kétkötegnyi ügyiratot, mit az asztalán talál.

James távozott, majd visszatért görnyedezve két óriás bőriszák súlya alatt, melyeknek mélyét színültig megtöltötték a periratok, maszatos oldalukat pedig a törvényszéki írnokok mágikus jelei ékítették a következő felirattal: Peebles contra Plainstanes. Ez az óriási irathalmaz odahelyeztetett az asztalra, és atyám nem köznapi rajongással tekintetében hozzálátott, hogy sorban előhúzogassa belőle a különböző papiroskötegeket, melyeket nem ám vörös szalag tartott össze, sem pedig sodrott zsineg, hanem tekintélyes vastagságú, szurkos kötelék, amilyennel egy kisebbfajta hajót is ki lehetett volna kötni.

Még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tettem arra, hogy megszabaduljak az engem fenyegető feladattól. - Atyámuram, attól tartok, hogy ez az ügy túlontúl bonyolult, és nekem túlontúl kevés időm van a felkészülésre, s így talán jobb lenne indítványoznunk, hogy a Bíróság halassza el tárgyalását következő üléséig.

- No de, fiam... Hogy képzeled ezt, Alan? - felelte atyám magából kikelve. - Elébb elvállalni az ügyet, aztán felmondani? Elvállaltad a szegény ember védelmét, és csak azért nincsen zsebedben a honorárium, mert nincsen miből fizetnie; és most ugyanazzal a lélegzettel visszaszívnád, amit az elébb kimondtál? Gondolj, fiam, hivatali esküdre és arra, drága fiam, hogy mivel tartozol atyádnak.

Ismét vajh mit válaszolhattam volna erre? Atyám kapkodó, izgatott szavaiból láttam, hogy semmi sem okozna akkora bánatot neki, mint ha kudarcot vallana ebben a tervében, melyről eltökélte, hogy keresztülviszi, így hát újfent fogadalmat tettem, hogy a kedvezőtlen körülményekkel dacolva, minden tőlem telhetőt megteszek.

- Jól van fiam, jól van - mondta atyám -, a Mindenható hosszú élettel ajándékoz majd meg ezen a földön, amiért ily nagy tisztelettel adózol atyád ősz fürtjeinek. Bölcsebb tanácsadókra talán lelhetsz életed során, Alan, de olyanra, ki nálam jobb akarattal van irányodban, nem.

Atyám, mint tudod, rendszerint nem szokott kifejezést adni érzelmeinek, s ezért megnyilatkozásainak értéke ritkaságukkal arányos. Látván a szemében csillogó könnyet, az én tekintetem is kezdett elhomályosulni az örömtől, hogy ilyen nagy boldogságot szereztem neki, s örömem zavartalan lett volna, ha nem vegyülnek belé éretted aggódó gondolataim. Ha ezek nem bántottak volna, könnyűszerrel megbirkózom a bőriszákokkal, lettek légyen bár akkorák, mint egy-egy liszteszsák. Ám, hogy a komoly jelenet vígjátékivá változzék, nyílt az ajtó, és Wilkinson Peter Peeblest vezette be rajta.

Látnod kellett volna őt, ki a hozzá hasonlókkal egyetemben hazajáró lélekként szüntelen kísérti a bíróságokat, hol már nem egyszer hajótörést szenvedett, elvesztegetvén időt, pénzt és józan eszét. Az ilyen kelekótya szegény emberek engem néha azokra a hajóroncsokra emlékeztetnek, melyek a Goodwini-dűnék vagy a Yarmouthi-víziút zátonyain hevernek, arra intve a hajókat, hogy tartsák távol magukat a partoktól, melyeken emezek vesztüket lelték - avagy inkább olyanok ezek a kliensek, mint a madárijesztők vagy a töklámpások, amint a tárgyalótermekben kiállítva riogatják a bolond lelkeket a pereskedéstől.

Ez a Peter óriási kabátot viselt, mely maga is kopott és foltos volt, ám a maradék gombok és további számos tű segítségével oly módon igazíttatott el és rögzíttetett e helyzetben, hogy elrejtse alatta viselt gúnyáinak még a kabáténál is siralmasabb állapotát. Mint a parasztok, olyan lábbelit és harisnyát hordott, mely térdénél barnás-feketés térdnadrággal találkozott; a nyakát pediglen a maga fénykorában még fekete, ám azóta jócskán kifakult kendő kerítette, mely alkalmatosság egyben kárpótlás gyanánt is szolgált a fehérnemű hiányáért. Őszes, feketés haja zilált fürtökben szökdösött elő egy otromba, én úgy láttam, kócból készült paróka alól, mely annyira összezsugorodott már, hogy alig a feje búbján ült meg; s mely parókára olykor egy hatalmas, háromszögletű kalpagot szokott biggyeszteni, mely, ha a Bíróság ülésezik, mindennap látható, amint fennen magaslik - akár a törzsfő lobogója a régi idők csatáiban - a zajló, örökké változó tömeg feje fölött az Alsó Tábla csarnokában, ahol különcségei miatt gyakorta látni őt ingerkedő, kötekedő fiúk között, akik a kínzás minden nemét kipróbálják rajta. Ábrázata, mely valaha egy duzzadó, nyájas polgárember arca volt, azóta már egészen összeaszott a nélkülözéstől és a sóvárgástól, és vad kifejezést nyert a szeméből előlobogó eszelős fénytől; bőre fakó és ráncos, vonásai szurtosak az elmázolt burnóttól, s a tébolyra jellemző önhittség sugárzik róluk. Így festett szerencsétlen sorsú kliensem, Darsie; és bizony sok és nagy jót kell cselekednünk a jogászi mesterséggel, ha, amint az nagyon is félő, számos nyomorultat ilyen sorsra juttat.

Miután atyám nagy szertartásossággal bemutatott bennünket egymásnak, minek során könnyűszerrel megállapítottam atyám beszédmódjából, hogy szeretné Petert kedvező színben feltüntetni szememben, legalábbis amennyire ezt a körülmények lehetővé teszik. - Alan - mondta -, ez az az úr, aki beleegyezett, hogy elfogad jogi képviselőjéül az ifjú Dumtoustie helyébe.

- Kirekesztőlegesen csakis régi jó ismerősöm, az ön atyja kedvéért - szólt Peter, jóságos, leereszkedő pillantással -, az ön atyja iránti tiszteletemtől vezetve és Lord Bladderskate-hez fűző régi meghitt barátságomból kifolyólag. Máskülönben... per Regiam Majestatem!...^[77] olyan petíciót és panaszt terjesztettem volna be nevezett Daniel Dumtoustie ügyvéd ellen, hogy csuda... de még mennyire, minden jogszokás engem támogat!... én aztán ismerem a perrendtartást; velem nem lehet kukoricázni.

E helyt atyám félbeszakította kliensemet, és emlékeztette, hogy még igen sok megbeszélnivalónk van, és javasolta, hogy ő mint meghatalmazott megismerteti az ifjú védővel az egymással kapcsolatos eljárások jelen állapotát, ezáltal bepillantást engedvén neki az ügy érdemi részébe, ezúttal eltekintve az alaki hűségtől. - Rövid összefoglalót készítettem, Mr. Peebles - mondta atyám -, átvirrasztván az elmúlt éjszakát, és a délelőtt nagyobb felét is azzal töltvén, hogy átrágtam magam ezeken az iratokon, ezáltal megtakarítandó némi fáradságot Alannek, és most ismertetni óhajtom az urakkal az eredményt.

- Majd magam ismertetem - szólt közbe Peter, tiszteletlenül belevágva megbízottja szavába.

- Nem, nem, semmiképpen - intette le atyám -; most én vagyok az ön meghatalmazottja.

- Mégpedig szám szerint a tizenegyedik - mondta Peter. - Évente új meghatalmazottam van; bárcsak új kabátot kaphatnék ilyen rendszeresen.

- Egyelőre én vagyok az ön meghatalmazottja - folytatta atyám -, és ön, aki jól ismeri a formákat, tudja, hogy a kliens ismerteti ügyét meghatalmazottjával, majd a meghatalmazott ismerteti az ügyet az ügyvéddel...

- Az ügyvéd a bíróval - folytatta Peter, aki ha egyszer rákezdte, abba se hagyta, akár egy ébresztőóra csöngője -, a bíró a Fellebbviteli Szék elnökével. Mint az egyszeri ember, aki elment az ökörhöz, az ökörtől a vízhez, a víztől a tűzhöz...

- Az ég szerelmére, hallgasson, Mr. Peebles - vágott közbe atyám, véget vetvén szóáradatának -; múlik az idő... a tárgyra kell térnünk... különben sem szabad félbeszakítania a bíróságot, mint tudja. Khm, khm! Az összefoglalóból kitűnik...

- Mielőtt elkezdené - szólalt meg Peter Peebles -, hálás lennék önnek, ha intézkedne, hogy hozzanak nekem egy harapás kenyeret meg sajtocskát vagy egy kevés hideg húst, esetleg húslevest, avagy valamely egyéb táplálékot. Oly izgatottan vártam az ön fiával való találkozásomat, hogy egy falat se ment le a torkomon ebédnél.

Szívből örvendve, azt hiszem, hogy ilyen nagyszerű alkalma nyílik hathatósan befogni kliense száját, atyám hideg húst rendelt, melyhez James Wilkinson, szem előtt tartva a ház becsületét, a brandys palackot, mely ott maradt a pohárszéken, szintén az asztalra akarta tenni, de aztán atyám egy szemvillanására mégis inkább olcsó sörrel szolgált helyette. Peter egy kiéhezett oroszlán mohóságával vetette magát az ételre; és annyira lekötötte az étkezés, hogy bár többször is felpillantott, mialatt atyám ismertette az ügyet, mintha közbe akarna szólni, de minden alkalommal úgy döntött, hogy a beszédnél kellemesebb foglalatosságot is találhat szájának, és mindannyiszor ismét a hideg marhahúsnak szentelte magát, méghozzá olyan falánksággal, mely meggyőzött arról, hogy már hosszú idő óta nem volt ily alkalma kielégíteni étvágyát. Megkísérlem, hogy elhagyva a frazeológia nagyobb részét és sok jogi részletet, cserébe nyirettyűsöd meséjéért elmondjam neked egy pereskedő - illetőleg inkább perének - történetét.

- Peter Peebles és Paul Plainstanes luckenboothi illetőségű selyem- és vászonnemű-kereskedők - kezdte atyám - az Úr --- évében léptek társas viszonyra, és kölcsönös előnyükre folytatták kiterjedt üzletüket. Azonban a nagy tudományú ügyvéd urat bizonyára nem kell emlékeztetnem arra, hogy societas est mater discordiarum, azaz hogy a társas viszony gyakran szül peres viszonyt. Vállalkozásukat az Úr --- évében közös megegyezéssel felszámolván, rendezniük kellett ügyeiket; ám néhány kísérlet után, hogy a kérdést a bíróság bevonása nélkül rendezzék, peres keresetet nyújtottak be, mely számos külön mederben folyó eljárásra vezetett, s ezeknek nagy részét most már csupán a bíró személye fogja össze. Különösképpen eme eljárások jelen állapotára kell felhívnunk a védő úr figyelmét. Mindenekelőtt tekintetbe kell vennünk az eredeti Peebles contra Plainstanes keresetet, mely arra kéri a Bíróságot, állapítsa meg, hogy alperes 3000 font mérleghiányt tartozik megfizetni felperesnek. Másodsorban számolnunk kell egy újabb keresettel, melyben Peebles az alperes és Plainstanes a felperes, s melyben fent nevezett per contra[78] 2500 font mérleghiány megfizetését követeli Peeblestől. Harmadsorban tekintetbe kell vennünk, hogy Mr. Peebles hetedik meghatalmazott jogi képviselője becslési eljárást javasolt saját instanciájára, melynek során bármely tartozás, amit a vizsgálat a mérlegben bármelyik peres fél javára vagy terhére kimutatna, bírósági úton rögzíttethetnék, s ilyenformán pontos megállapítást nyerhetne. Negyedszer pediglen, feltéve azt a hipotetikus esetet, hogy a vizsgálat úgy találná, Peebles tartozik Plainstanesnek, Mr. Wildgoose, Mr. Peebles nyolcadik képviselője, a kár fedezetére kézi zálogba vételt javasolt a peres felek ingóságainak terhére, hogy ezáltal valamennyi érdekelt felet színvallásra késztesse.

Már zúgott a fejem az egymásba folyó peres eljárások felsorolásától; mint egy méhkas, kiváltképp, ha belegondoltam, hogy ezt nekem mind észben kellene tartanom.

- Ha jól értem - mondtam -, arról van szó, hogy Mr. Peebles bizonyos pénzösszeget követel Mr. Plainstanestől... node hogyan lehet akkor ő maga az adós? Ha pedig nem adósa Mr. Plainstanesnek, akkor hogyan kérheti ingóságainak kézi zálogba vételét, mely éppen azt jelenti, hogy a fél valóban tartozik a másik félnek bizonyos pénzösszeggel, melyet bírói határozat esetén hajlandó is megfizetni.

- Nagyon keveset tud ön e tárgyról, fiatal barátom - mondta Mr. Peebles -; hiszen éppen a zálogosítás a legbiztosabb remedium juris-unk az egész eljárásban. Láttam zálogosítást már házasság bejelentéséhez csatolva is... A hús kiváló - fordult atyámhoz, aki hiába próbálta folytatni jogi értekezését -, de a sör alig ér két pennyt; elég silány... elég híg... több benne a komló, mint a maláta. Szíves engedelmükkel megkóstolnám azt a fekete palackot is.

Atyám éppen saját kezűleg készült tölteni neki, annyit, amennyit ő megfelelőnek gondolt; ám nagy mulatságomra, Peternek sikerült megkaparintania a palack nyakát, és mivel atyámnak a vendégszeretetről vallott elvei túlságosan is aggályosak, semhogy megengedték volna neki, hogy valamely közvetlen módon szerezze vissza tulajdonát, Peter, markában zsákmányával, diadalmasan tért vissza az asztalhoz.

- Jobban tenné, Mr. Peebles, ha egy borospohárnyira szorítkozna - szólt rá atyám feddő hangon -; ez az ital, meglátja, kicsit erős.

- Ha nem férünk a templomba, majd misézünk a kertben - mondta Peter, és abba a korsóba töltött magának, melyből a sört itta. - Mi a csoda ez... papramorgó?... BRANDY, becsületszavamra mondom! Már szinte a nevét meg az ízét is elfelejtettem. Mr. Fairford, az idősebb, ezt az ön egészségére iszom. - Egy nagy korty brandy. - Mr. Alan Fairford, sok szerencsét kívánok önnek fáradságos vállalatában. - Újabb korty a könnyen csúszó italból. - Most pediglen, noha ön tűrhető összefoglalását adta ennek a nagyszabású peres eljárásnak, melyről már mindenki hallott valamennyit, aki csak lábával érintette a bíróság előcsarnokának deszkapadlóját (közbevetőleges javaslatként ezt ismét önre köszöntöm), mégsem említette a zárolásokat.

- Éppen most akartam rátérni e tárgyra, Mr. Peebles.

- Avagy az adóslevelek érvényének felfüggesztésére vonatkozó eljárásomról.

- Éppen most akartam rátérni.

- Avagy a Közigazgatási Bíróság bekapcsolásával lefolytatott eljárásról.

- Éppen most akartam rátérni.

- Mint rák a vetésre, ugyebár - mondta az ügyfél, aztán mintegy szórakozottan negyedéig feltöltvén csuporját brandyvel, így folytatta: - Ah, kedves Mr. Alan Fairford, milyen szerencsés ember ön, hogy mindjárt pályája legelején ilyen ügyhöz foghat, mint az enyém! Mondhatni, mintapéldája a világ valamennyi jogesetének. Per Regiam mondom, nincsen olyan remedium juris, amelyből egy csipetnyit ne találna benne. Ezt a poharat arra köszöntöm, hogy szerencsésen dűlőre juttassa... Phű!... mintha tiszta szeszt ittam volna. No de ha túl erős ez a pogány pálinka, majd megkereszteljük egy kis árpalével. - Kevés sört löttyintett italához, rövid szünetet tartott, szemeit görgette, hunyorgott egyet-kettőt, aztán folytatta. - Mr. Fairford... az a huszárvágás, Mr. Fairford, amikor rákényszerítettem azt a gazember Plainstanest, hogy két lépésnyire Károly király szobrától, a Parlament közben megcsavarja az orromat... ott aztán jó kis kutyaszorítóba fogtam. Senki se tudta megmondani, hogyan vigyük tovább az ügyet; nem volt az a jogtudor, aki megmondta volna, vajon helyesebb-e petíciót és panaszt benyújtani, ad vindicatam publicam[79] Őfelsége ügyészének jóváhagyásával, avagy ugyane statutum alapján pendente lite,^[80] mellyel nyomban megnyertem volna keresetemet, s ilyképpen egy kiskapun át kiszökhettem volna a perből. Per Regiam mondom, ez a hús meg ez a brandy szerfelett megmelengette a szívem táját... muszáj megint egy kis sört innom - belehörpintett a sörbe -, a sör meg túl hideg magában, muszáj beleöntenem a maradék brandyt.

Állta is szavát, és nagyhangú, tüzes ékesszólással folytatta tirádáit, közben pedig hol az asztalt verte, hol ivott, hol meg tubákolt, míg szegény atyám, végképp feladva minden próbálkozással, hogy félbeszakítsa, csak ült hallgatagon és restelkedve, szenvedve a jelenettől, s aggódva kimeneteléért.

- És visszatérve valamennyi közül legkedvesebb eljárásomhoz, mikor is jószerencsém hozzásegített, hogy kiprovokáljam orrom megcsavarását, méghozzá a Bíróság küszöbén, pontosan azt, ami célom volt, és Mr. Pest... ismeri őt, ugyebár, Fairford papa?... az öreg Pest magánlakháborítást hozott ki belőle, mert mint mondotta, a Bíróságot... a Bíróságot... hukk!.., joggal nevezhetjük lakóhelyemnek. Több időt töltök ott, mint bárhol máshol, és a magánlaksértés leglényege éppen az, hogy valakit saját lakában sértenek meg... ezt ne felejtse az ifjú jogtudor úr... vagyis még arra is megvan a remény, hogy felakasztják Plainstanest, mint már annyit, sokkal kevesebbért is; mert tisztelt bíró urak... azt mondja Pest a bíráskodó testületnek... tisztelt Bíró urak, a Parlament épülete Peeblesnek lakóhelye, mondja majd Pest... mivel commune forum és commune forum est commune domicilium...^[81] hé, te lány, hozzál még egy pohár whiskyt, és írd a többihez... ideje hazamennem... azt a jogász mindenit, nem találom a csupromat... most meg mintha egyszerre kettő is lenne belőle... Per Regiam mondom, Fairford... Fairford papa... adjál nekünk kölcsön egy shillinget, hadd vegyek rajta burnótot, mert az enyém már elfogyott... teremőr, szólítsa a következő ügy peres feleit.

Kiesett kezéből burnótosszelencéje, és ugyanabban a percben teste is lecsúszott volna a székről, ha meg nem tartom.

- Ez tűrhetetlen - mondta atyám. - James Wilkinson, hívj egy hordszékest, hogy vigye haza ezt a züllött, semmirekellő, részeg disznót.

Miután egy erőteljes kelta gondjaira bízatva Peter Peebles eltávolíttatott az emlékezetes konzultáció színhelyéről, atyám sietve összecsomagolta az iratokat, mint ahogy a mutatványos, akinek nem sikerült a produkciója, siet sátrat bontani. - Ez itt a kivonat, Alan - szólt kurtán -, tanulmányozd át tüzetesen... vesd egybe a joggyakorlattal, és forgasd meg jól elmédben jövő keddig. Sok jó beszédet elmondtak már ennek az elállatiasult kliensnek az érdekében; és most ide hallgass, fiam, ide hallgass... nem volt szándékomban, hogy kisemmizzelek a honoráriumodból, de csak akkor akartam átnyújtani, midőn az ügynek végére értél, és szerettem volna előbb hallani védőbeszédedet, no de nincsen bölcsebb dolog, mint zabbal abrakoltatni a paripát az út előtt. Öt aranyguinea van ebben a selyemerszényben... szegény anyád varrta. Nagyon örült volna, ha láthatja a fiát talárral a vállán... de erről ne beszéljünk többet... légy engedelmes fiú, és most vesd magad tigrisként a munkára.

Neki is fogtam a munkának, Darsie - mert ki tudna ellenállni ily ösztönzésnek? Atyám segedelmével úrrá lettem a részleteken, bármily kuszák voltak is; és kedden úgy fogok ágálni Peter Peebles ügyében, hogy egy herceg érdekében se tehetném különbül. Oly világos előttem az ügy, hogy még ezt a hosszú levelet is képes vagyok megírni neked; melybe azért csak befurakodott valamelyest Peter és pere, hogy legalább fogalmad legyen róla, mennyire lefoglalják e percben minden gondolatomat. Újra kérlek, vigyázz magadra, és gondolj rám is, ki maradok őszinte híved,

Alan Fairford

A későbbiekben említendő körülmények folytán hosszú idő telt el, míg e levelet a címzett kézhez kapta.

1. Dr. King, aki ezt a vádat felhozza ellene, ilyen szavakkal fejezi ki rosszallását: "Ám jellemének legutálatosabb vonása a pénzsóvárság, mely olyan bűn, melyet emlékezetem szerint egyetlen ősének sem róttak fel történészeink, és amely alantas és kicsinyes lélek biztos jele. Tudom, egyesek felhozhatják védelmében, hogy egy száműzött hercegnek takarékosnak kell lennie. Ez így is van; mindazonáltal erszényének, míg csak van benne valami, mindig nyitva kell állnia, hogy megsegítse barátait és követőit a szükségben. II. Károly király utolsó petákját is megosztotta volna kicsiny családjával a száműzetésben. Én viszont tanúja voltam, midőn ez az úr kétezer Lajos-arannyal pénzesládájában azt színlelte, hogy ínségben él, és pénzt kölcsönzött egy bizonyos hölgytől Párizsban, aki maga szűkös viszonyok között tengődött. Leghűségesebb szolgáit, akik minden bajában kitartottak mellette, zsugorin jutalmazta." - King: Emlékiratok. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

3. Az első postaállomás az Edinburgből Moffaton át Dumfriesbe vezető úton. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

4. Tartani a föveget vagy kendőt, ami elválasztja egymástól a verekedő iskolás fiúk csapatait. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

5. Szűk szoros a város északi pereménél, mely legfeljebb kecskék és iskolás fiúk számára járható. Az út ott vezet el a vár sarka alatt, ahol a falak a sziklameredély legszélén emelkednek. A felsőbb osztályok "ördögfajzatjai" között olyan népszerű lett virtuskodásból megjárni ezt az ösvényt, hogy egy időben még őrszemet is állítottak a próbálkozók visszariasztására. A kilenc lépcsőfok közül az egyiket azért tartották biztonságosabbnak a többinél, mert ezen a hegymászó megkapaszkodhatott egy csalán gyökerében; ily veszedelmes módon lehetett feljutni erre a dicső helyre. A Cowgate Kapu megmászása, különösen hógolyózásra alkalmas időben, szintén ritka nagy élvezetnek számított, minthogy a kapu orma bevehetetlen bástyája volt a fiúknak, akik onnan hajigálták lövedékeiket a járókelők bosszantására. A kaput azóta lebontották, és valószínűleg nagyobbrészt már a legénység is eltűnt a föld felszínéről, akárcsak az erődítmény, melyet vigyáztak. Elgondolni, hogy valaha a szerző, noha a természet nem tette alkalmassá az efféle mulatságokra, maga is egyike volt e rettenthetetlen ifjaknak, szomorú emlék annak a számára, aki segítség nélkül ma már egy csermelyt sem tud átlépni. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

8. Az edinburghi Országház nagytermét régen egy fal osztotta két, egyenlőtlen nagyságú részre, melyek közül a belsőt a bíróság és a törvénytudorok használták, míg a külsőben írószerárusok, játékkészítők és mások asztalai sorakoztak, mint manapság egy bazárban. Amint az Az egyenes jellem című régi színdarabból kitetszik, ugyanez volt a helyzet annak idején a Westminster Hallban is. Ámde azóta már kitakarította Minósz mindkét csarnokát, s nem tűr meg többé bennük semminő kereskedést, csakis a sajátját. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

10. A Dirletoni Sir John Nisbett kételyei és kérdései a jog, de kiváltképp a skót jog tárgyában, valamint Sir James Stewart műve, a Dirletonnak a skót jog tárgyában támasztott kételyei és kérdései eloszlatva és megválaszolva nagy tekintélyű skót jogtudományi munkák. Mint rendesen, a kételyeket itt is nagyobb becsben tartják, mint a válaszokat. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

11. Egészen a legutóbbi évekig minden ügyvéd, aki patvaristából az ügyvédi testület tagja lett, latin beszédet mondott a bíróság, a jogi kar és a hallgatóság előtt, melyben világos okfejtéssel mondott néhány szót a polgári jog valamelyik passzusáról, hogy ezzel mutassa meg latin és jogi tudományát. Ezenkívül egy percig kalapját is fején tartotta, érvényesítendő azt a jogát, hogy fedett fővel is megjelenhet a bíróság előtt, mely szokás állítólag a nagybecsű jogásztól, Sir Thomas Hope-tól ered, akinek két fia is ült a bírói pulpituson, míg ő maga megmaradt az ügyvédek padján. Később ezt a szertartást eltörölték, mondván, hogy feleslegesen emészti a bíróság idejét. Az új ügyvéd manapság csupán felesküszik a kormányzatra, fogadalmat tesz, hogy megtartja testülete törvényeit és privilégiumait. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

13. Bűncselekményt... kihágást. ^[VISSZA]

14. Valószínűleg Mathiesonról van szó, dr. Adam elődjéről, akinek az emlékét a szerző és iskolatársai mély hálával őrzik. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

17. Közismert s mindmáig emlékezetben tartott tény, hogy amikor még a parlamenti képviselőknek korlátlan előjoguk volt ingyen igénybe venni a postaszolgálatot, csupán kézjegyükkel ellátva a borítékot, igen különös esetek is előfordultak. Egy nemes lord azzal fejezte ki nagyrabecsülését egy bizonyos ezrednek, hogy minden katonának és tisztnek aláírásával bérmentesített borítékot adományozott. Szokásban volt ezenkívül megőrizni a borítékokat, és abban küldeni a választ, hogy a levelezés addig tartson, míg csak a boríték szét nem foszlik. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

18. Isten veled, őrizz meg emlékezetedben. ^[VISSZA]

21. Leendő. ^[VISSZA]

22. Kivétel erősíti a szabályt. ^[VISSZA]

24. Kerülő úton, a. m. "fondorlattal". ^[VISSZA]

25. A művészet örök, az élet rövid. ^[VISSZA]

26. A kicsiny és jelentéktelen terecskét, melyet Brown's Square-nek hívnak, építése idején Edinburgh építészeti stílusának különlegesen elegáns és pompás díszeként köszöntötték. Minden egyes ház, a méltatók szavával élve, "önmagában befejezett volt", avagy újabb keletű szóval, "önmagában zárt egység", 1763-4 táján épült; és minthogy a város régi negyede nincsen távol tőle, és könnyen megközelíthető, hamarosan sok lakója lett a térnek azok közül, akik voltak olyan bátrak, hogy elmerészkedjenek a Fő utcától ily csekély távolságnyira. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

27. Bírói fövegekről. ^[VISSZA]

31. Rob Royról már hallottunk eleget, a kelleténél is többet. Alan Cameron, akit közönségesen Mhor strázsamesternek hívtak, ugyanebben a korban élt, híres betyár, testi erejéről, bátorságáról és nagylelkűségéről volt ismeretes. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

36. Régi időktől fogva közönségesen ez a manapság jószerével elhagyatott sikátor szolgált átjáróul a Fő utca és a déli hóstát között. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

39. Barátságból... részvétből. ^[VISSZA]

44. Lásd A szerző jegyzetei-t: I. ^[VISSZA]

46. Elrejtőzve. ^[VISSZA]

48. Legyőzöm a győztest, tehát legyőzlek téged. ^[VISSZA]

50. A Buckhaven Története című népkönyv közismert szereplője. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

52. Ügyvivő. ^[VISSZA]

54. Polgári ügyben... bűnügyben. ^[VISSZA]

55. A bérbe adás veszélyéről és hasznáról. ^[VISSZA]

56. E dal eredeti változata Cowley szellemes komédiájának, A pártfogó-nak első kiadásában található. A Coleman Street-i kőfaragó címet viselő második, átdolgozott kiadás már nem tartalmazza.

Ez a dal eredeti szövege, melyet a regényben némiképp megváltoztatott és kibővített formában közlünk. A darabot első ízben II. Károly jelenlétében adták elő 1641-ben, amikor a király még walesi herceg volt. A dal szövegét szerencsés kézzel zenésítették meg. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

57. Jó ruha, a. m. "jó bőr". ^[VISSZA]

59. Bizonyos, hogy sok esetben a vakok, más szerveik állandó gyakorlása révén, megtanulják pótolni elvesztett szervüket, mit általában pótolhatatlannak vélnénk. Olvasóink gondoljanak a híres knaresbroughi vak Jackre, aki utak kitűzésével kereste kenyerét. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

61. III. Vilmos király megfontoltsága és mérséklete, valamint a korlátlan türelemről vallott elvei megfosztották a cameroni hitűeket az alkalomtól, melyre pedig oly hőn áhítoztak, hogy megtorolhassák a püspöki uralom alatt rajtuk esett injuriákat, és hogy megtisztítsák a rögöt, amint ők mondották, a ráömlött vér szennyétől. Ezért szemükben a Forradalom félúton megállt, hiszen nem hozta meg sem a skót egyház újjáépítését régi pompájában, sem pedig a szentek halálának megbosszulását üldözőiken. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

62. Nagy hírű boszorkánymester, akit varázslásért és egyéb vétségekért Edinburghben kivégeztek. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

64. Lásd A szerző jegyzetei-t: II. ^[VISSZA]

65. A részleteket Pitscotie: Skócia történelme című művében találja az olvasó. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

66. Lásd A szerző jegyzetei-t: III. ^[VISSZA]

68. Szolgálattevő lovag. ^[VISSZA]

69. Végső menedék. ^[VISSZA]

76. Lásd A szerző jegyzetei-t: IV. - Peter Peebles. ^[VISSZA]

80. Függő perrel. ^[VISSZA]