Előszó

Miután csatlakoztunk az Európai Unióhoz, tanácskozásaik során sok "családi kép" készül magas rangú európai politikusokról, akik arcukon betanult műmosollyal várják a kattintást. Ez adta az ötletet egy mosolytalan, "igazi" családi fénykép elkészítéséhez.

A "felvétel" önkioldóval készült, ami lehetővé tette, hogy a fényképész is szerepeljen a képen; hiszen ő is családtag: ő az elsőszülött fiú. Ugyanakkor "belső" felvételnek is mondható a kép, mivel fotósa az alábbi történéseknek nemcsak egyik résztvevője, hanem esetenként alakítója is volt. Nyilvánvaló, hogy emiatt az objektivitás csorbát szenved, és a látottak - minden igyekezet ellenére - torzulnak. Talán csak önvigasztalás, de a fényképész úgy tartja: egy szubjektum ab ovo nem lehet objektív...

Szeretném bemutatni, honnan indult a családunk, honnan jöttünk mi, akik társainkkal és utódainkkal együtt részesei lettünk az uniós csatlakozásnak; milyen helyzetben vagyunk most, és mit remélünk a továbbiakban. A szubjektivitásért talán valamennyire kárpótol a látószög, a jobb rálátás az egyes szereplőkre és a hosszú expozíciós idő.

A történetet nem Ádámmal és Évával kezdem, hanem az önéletrajzommal, amely nálam eddig mindig így indult: "1939. július 27-én születtem. Apám kőművessegéd, anyám háztartásbeli. Hatan vagyunk testvérek" - és itt meg is állok az idézetben. Mert rögtön felmerül bennem a kérdés: miért az apámról írok először? A foglalkozása netán jobban hangzik, mint az, hogy anyám "csak" háztartásbeli volt? Vagy az önéletrajzi kánon követi az Ádám, Éva sorrendiséget, ami már a teremtéskor kialakult és megrögzött patriarchális gyakorlattá vált?

Családunk életében anyám játszotta a főszerepet, ezért - szakítva a tradícióval - vele kezdem a történetet.