Bevezetés (részlet)

Az orvostudománynak már régi elképzelése beteg, vagy hiányzó szervnek egy másik egyén ugyanolyan szervével való helyettesítése. Valószínűen csak mint írásos emlék volt az első, JAKOBUS DE VORAGINE "Arany legendájá"-ban szereplő csodatevő szent Kozma és Domján története, a sikeres alsóvégtag átültetésről.

A fantázia egyidős az emberrel, tehát ez a XIII. században írt monda csak a misztikum dokumentumának tekinthető. A XV. században ELISIO CALENZIO nevű költő írt egy bizonyos "szicíliai Branca"-ról, akinek "olyan csodálatos tehetsége volt, hogy saját karnak, vagy egy rabszolgának a bőréből orrot tudott készíteni". Azt már költői hozzátevés szülte, hogy a rabszolga halálakor az átültetett orr is elpusztult.

A legendák és a misztika világát SUSHRUTA hindu sebész VI. századbeli leírása előzi meg, aki valóban ismerte az orrképzés mai technikáját. A XVII. században TAGLIACOZZI már csak közelebb hozza ezt a régi módszert az európai emberhez.

Tehát sok-sok évszázadnak kellett eltelni az első kísérletes veseátültetésig, melyet ULLMANN, majd DECASTELLO és CARRELL végzett a század elején (1902) és a teljes sikerig is van még mit tenni. Talán ezért létezik még ma is az az izgalmas modernizált misztikus légkör, mely a transplantatiókat hírüladó riportokat veszi körül.

Míg az első úttörőket valószínűen a megismerés lázán kívül a misztikumnak az eloszlatása, vagy éppen az új úton való járás izgalma sarkallta, addig a ma orvosát főleg a "halálraítélt" vesebetegek kezelése során szerzett tapasztalatok fűtik - a fiaskók sorozata, és a tehetetlenség érzése.

Az 1964-ben kiadott magyar statisztikai évkönyv 804 vesebetegségben elhunyt egyénről tesz említést. Összehasonlításképpen, az angliai adatok szerint 1959-ben a szigetország 45 millió lakosából kb. 7 ezer ember halt meg ugyanilyen oknál fogva. Ez a szám az elhaltaknak 1 %-a, azaz minden második gyomorcarcinomásra esik egy veseeredetű, nagyobb részt uraemiás halál. Ebből a 6-7 ezer emberből - tekintettel a nephritis, nephrosis, ifjabb években való előfordulására -, 40 % az 5-55 éves korúakat érinti (CALNE, 1964).

ALWALL legoptimistább megítélése szerint évente 1 millió lakosra 20-30 fiatal uraemiás esik, akik chronicus dialysisre, vagy veseátültetésre szorulnak (Nephrologus Kongresszus, Lipcse, 1965).

Magyarország 10 milliós lakosságát számítva ez azt jelentené, hogy évenként legkevesebb 2-300 fiatal és életerős embert tudnánk veseátültetéssel az uraemiás haláltól megóvni, ha a homotransplantatio immunbiologiai "titka" a kezünkben lenne. Amit ma biztosan tudunk az egypetéjű ikrek sikeres veseátültetéséről, az édeskevés, mert a valószínűség szerint ebből a 2-300 fiatalból legfeljebb csak egy beteg megmentésére lenne ez a lehetőség elegendő.

[...]

A 40-es, de különösen az 50-es években a művese-központok egyre több és több uraemiás anyagot vonzottak és azt hiszem, a vesetransplantatio reneszánszához a sokszor menthetetlen veseelégtelenségben szenvedő betegek látványának élménye járult hozzá. Ezt az is bizonyítja, hogy a transplantáló "team"-ek legtöbbször a művese centrumokban kezdték el az emberi műtéteket.

Sebészeti intézetünkben adva voltak a lehetőségek és inkább ezt az irányt választottuk - egyelőre főleg kísérletekben -, mint a chronicus dialysisek rendszeres bevezetését.

Disszertációmba, mely az állatkísérleteket, az emberi homotransplantatiós esetünket öleli fel, történelmi sorrendjében és értékében szeretném azt a parányi eredményt besorolni, amelyet 7 éves munkánk nyomán elértünk.

Igyekszem elkerülni a túlzó, derűlátó állásfoglalást, de a haladást bénító pesszimista szemléletet is. WOODRUFF 1957-ben mondott szavait vallom magam is: "We shall stand on the threshold of a new era in surgery, and we shall have found a new meaning for the excellent motto: "Nemo sibi nascitur".