A mélypontokon nem is egyszer jutottam el odáig, hogy közöljem, igaz, csakis magammal: elég volt, köszönöm szépen, megérkeztünk a végállomáshoz. Oda, ahol habozás nélkül állapíthatjuk meg: nagyot, a témát meg magamat egyaránt kimerítőt szívóskodtunk, de ennél tovább én már nem veszkődök vele. Nem marad más hátra, mint feladni. Feladni úgy is, mint reménytelent. Hiszen ha jól megnézzük, nemigen értek én túl sokat életem akár logikusként is felfogható fordulataiból, nemhogy olyasmiből, amelynek a megértéséhez vagy tíz év keserves agymunkájának a termékeivel sincsen meg a lehetőségem. Ha csak lehet - és ha annyira akarom, miért is ne lehetne -, a sok más dőreség mellett feledkezzünk meg róla; ahelyett, hogy továbbra is sikertelenül kísérelnénk meg felhozni a napfényre, taszigáljuk csak szépen vissza oda, ahova való, a sutba, hogy ott komótosan berendezkedhessen magamnak. Így ugyan bennem marad - ha nem több, hát tompuló emléke -, de azért még nem kell érezzem; és ha mégis ezt tenném, akkor legalább létemet ne ássa többé alá.

Pocsékba ment azonban minden erőfeszítés, mert kiderült: mind csüggedtebben bár, de kényszeres, ha nem mániákus buzgólkodásom ellenére is képtelen voltam próbálkozásaimat abbahagyni. Abbahagyni racionális gondolkodáshoz szoktatgatott agyam facsargatását annak érdekében, hogy megértsem addig főleg bukdácsolással eltöltött létem megfoghatatlan és mint ilyen - sajnos nem ritkán az előtérbe tolakodó nagy szavakat használva - fennkölt rejtélyét. Vagyis azt, hogy vajon mikor, hogyan és főleg miért helyezte át saját akaratomból senki más, mint én magam a kétséget kizáróan valódi és e minőségében lenyűgözően létező színhelyről egy másik, egyáltalán nem különleges, csak éppen hogy minden ismertnél vagy elképzeltnél meghittebbnek érzett szobába azt a pár órát, azt az egyszeri kezdetet? Hogyan volt lehetséges ez, annak ellenére is, hogy annak a pár órának minden mozzanata olyan elevenen él bennem ma is, mintha mindaz csak tegnap, tegnapelőtt történt volna? Vagy ha kívánságomra bármikor ismét meg is történhetne? Hogy a semmiből elővarázsolódott szoba, benne szereplők és cselekmény hiányában, csendéletként vagy inkább enteriőrként, maga a dívány, annak a szokatlanul rézsútos, a falaktól függetlenített fekvése, rajta az omlós-puha párnákkal, a talán vajmi illetlenségre is utaló, bár készségesen félrehullott, helyét a követelő igénynek átadó takaróval, a használat főbb pontjain kopottá háziasult, meleg-barna bőrkarosszékkel; köröskörül megannyi, később, egyszer talán még a fontosnál is fontosabbá válható, aprólékos gonddal kidolgozott részlet, amely eszményi rendezetlenségével, ezt rögzítő végletességével fotografálódott mindörökre belém? Hogyan volt, hogyan lehetett mindez lehetséges, amikor kétség sem férhet hozzá: abba a szobába én soha, de soha életemben be nem tettem a lábam!?

Merthogy én, annak az életnek oly sok alkatrészével, tulajdonaimmal együtt még a lakásomat is elpazarló, ezért aztán albérleti szobákba kényszerült fél-nomád, hurkaalakra összepréselt cselédszobák meg az azokba éppen hogy elhelyezhetően keskeny tábori ágyak után, a kínkeservesen átevickélt előzményekhez képest akkoriban végre a konszolidáció hitetlenkedően közömbös útjait jártam - igaz, két jó lábamon kissé még ingadozva. A maga úri műfajában is kontrasztként nyomban barátságos albérletem egy csendes utca vége felé, egy négyszögletes kis cul-de-sac téren álló házban már nem cselédszoba volt, hanem egy tágas lakószoba, amely megszokott szintjéből hozzám lenyúlva alkalmazkodott szerény szükségleteimhez, sőt azokat meghaladóan ellátott még északkeletre néző ajtó-ablakokkal meg egy kis erkéllyel is, barátságosra használt bútorokkal, eléggel ugyan, de egyáltalán nem túlzsúfoltan. Érezni lehetett: itt valamikor valakik meghitten éltek. Érezni lehetett, hiszen a szoba egész lényével mintha kifejezetten ilyen hatást törekedett volna a múltból hozzám továbbítani.

Az oly igen budai albérleti szobának ezt aztán nem szánhatták sem tervezői, sem eredeti lakói, még rémálmaikban sem. Erősen kétlem, hogy az 'albérlet' szó fogalmáról lehettek volna akárcsak elképzeléseik is. A ház ugyan a harmincas évek második felében épült, ennek ellenére még mindig valamelyest új benyomást keltett; az átvonuló világvége viharai alig hagyták rajta nyomaikat. Annál inkább főbérlőimen: az egykori hivatásos katonatiszten, aki 1947-ben került ki végleg 'szakmájából', és azóta csak hébe-hóba dolgozott, akkor, amikor azt elkerülni már sehogy sem volt képes. Dolgozott, dolgozgatott, utálkozva pár hétig, hogy a legelső adódó alkalommal rúgattassa ki magát, a sorsot kemény kényszerrel szorítva a fantáziátlan ismétlésekre; aztán végre megint ülhessen otthon, várhasson, megcsappant, de feltartózhatatlanul tovább fogyó hittel a valahogy majd mindent visszaváltoztató csodára. Na és hogy a vesztett csaták sztereotipan ismétlődő részleteit részvétlen objektivitással megtapasztalt messzelátójával éretlen kamaszként a függöny mögül másfajta harci akciók feltárásáért kutatgathassa térbeli szomszédainak lakásait, azoknak a terepeit meg állásait, kitartása jutalmaként egyszer-egyszer megtekinthetve a váratlan - márminthogy a számára váratlan - harci akciókat, a réseket az 'ellenfelek' védelmén, miközben jómaga sündisznóállását gondosan vette körül a masszív gyűlölet áttörhetetlen falával. A rendelkezésre álló jelek meg a saját vélekedése szerint is az ő eltartására hivatott feleségével akkor ismerkedtem meg, amikor végre álláshoz engedtek jutni, egy pár hónappal korábban létrehozott könyvkiadóban, méghozzá az akkortájt igen aktív Írószövetség égisze alatt, a hajdani főúri palota padlásszobájában kapva elhelyezést a könyvelésben, négy középkorú nő birodalmában én, a korrektor.

Edit, a feleség, az autodidakta könyvelőnő, új kiadói szobatársaim egyike, kora-harmincas, érzelmileg példásan elhanyagolt, pedig még kézhezállóan formás asszony - a töltött galambnak a legszelídebben gömbölyded, de közel sem a bús gerlicei variációjában - igyekezett magát ha nem is jó karban, de legalább egyben tartani, átmenteni ki tudja hová gyermektelen, vidámtalan, deklasszálódó kettősüket. Azt hiszem, drukkoltam is neki, hogy szerezzen be egy rejtett értékei kibontására alkalmas szeretőt - érett, még várakozóan formás teste alighanem megérdemelte volna egy kissé kiéhezett, tehát vállalkozó szellemű férfiúnak a tüzetesebb figyelmét. Amint azt egyszer az irodában említette, Nagykállón született, ezért én, belátom, nem is kissé ötletszegényen, később Kállai-kettősnek neveztem el őket magamban. Bár végre-dolgozói mivoltomban eleinte nemigen zavart, hogy a hivatali szobának előléptetett tyúkólban milyen zsúfoltan vagyunk, később, az ebéd utáni lelombozódás állapotában mit sem szerettem volna jobban, mint valahol másutt, valahol messze, még az Óperenciás tengeren is túl lenni.

Edit, a Kállai-kettősből, hetek óta tudhatta, hogy sürgősen, ha nem már a kétségbeesés határán is túl keresek albérletet, de talán az engem kísérő reputációból sem igen érezhette: én lennék nemhogy az ideális, de az egyáltalán szóbajöhető lakó-jelölt. Nyilván ezért is döntött úgy, hogy személyemnek az akkortájt domináló albérlő-aspiráns részét ignorálja. Lassan azonban, óvatlan pillanatokat óvatos felmérésekre felhasználó, bennem a kilátásra, egy szép szobára meg a még nem is létező ügy egyre inkább kitolódására való tekintettel is berzenkedést keltő, szinte szakadatlan figyelemmel kísérés után mintha kezdett volna megszokni, belémtörődni, alighanem az őt sűrűn látogató végzet legújabb, ráadásul zsidó megnyilvánulási formájában. Olyannyira, hogy végül egy nyilván jóelőre kitervelt beszélgetés alkalmából, lelkesedését nem nagy sikerrel mérsékelve, felajánlotta nekem kétszobás lakásának egyik szobáját, minthogy pénzre a mai életkörülmények közt igen nagy a szükség, de csakis egy pontosan fizető, tiszta, a távolságot, a szabályokat szigorúan megtartó, egymás magánéletét a kellő, az illő módon tisztelő, szolid albérlőtől. Én az lennék, nemde? Magától értetődik, és ami engem illet, az ajánlatot nagyon is értékelem - így én, nyomban a szóbanforgó színtér megtekintése után. Természetesen két havi próbaidővel - így ő. Természetesen - visszhangoztam (több mint készségesen) én.

Márciusi koratavaszkor költöztem be. Sajátos egybeesésként az akkor, 1956-ban, még nem is egyéves fennállás után máris növekvő kiadó is szükségesnek tartotta helyet változtatni, igaz, a régitől csak két saroknyira mozdulva el, a diplomáciai negyed ezúttal egy másik, tágasabb korabeli palotájába, amelyben viszont a teret nekem többé már - férfiasan titkolt fájdalomérzettel eltelten - nem kellett megosztanom a négy gráciával. Mi több, hamarosan előléptem, műszaki szerkesztővé avanzsáltam. Edit lakásában is gyorsan konszolidálódott a helyzetem. Igaz, eleinte a polgári rendezettségben úgy éreztem magam, mint holmi besurranó tolvaj, erről azonban szerencsére gyorsan leszoktam. Úgyszólván soha nem ütköztünk egymásba mi, a tapintatosság mintaképei; fürdőszobahasználati időnk elhatárolódott; hozzám nem jött soha senki; saját, igen ritkán üzemben lévő iker-telefonom volt; anyagilag ment minden, mint a karikacsapás. Két hónappal később, az albérlői viszony véglegesítése alkalmából, Edit - mintha csakis az illendőség ki nem mondott szabályainak tett volna eleget - megemelte a lakbért. Szerepet cserélve most én lettem a katonatiszt: szó nélkül fizettem.

A hajléktalanságból, a tömény kilátástalanságból érkezve mégis, mint a talpára esett macska - amelynek magyarul csupán hét, angolul viszont úgy nagy átlagban kilenc élete van, ha tetszik, bizonyságául annak, hogy a szám-misztika a legkevésbé sem érdektelen szerepet játszik a nyelvek életében - meglepően gyorsan szoktam hozzá az új helyzethez: a szoba, a benne nyilván régen tanyájukra lelt, barátságos szellemekkel, hagyta magát kedvelni, nem nehezedett rám, igaz, én se őrá. A legkevésbé sem siettetve, sőt a folyamatot tudatosan élvezve, napról napra inkább szoktunk egymáshoz. Minden maradt ott, ahol volt: én még véletlenül sem mozdítottam volna el kijelölt helyéről egyetlen bútordarabot sem, nem zavartam a részben átöröklött, az elsüllyedt múltakról mesélő, valahogy átérzetten meghitt békéjét. Összekutyult, csak lassan oldódó létemhez meg sem kíséreltem volna szobámat adaptálni, ehelyett engedtem, sőt elősegítettem, hogy új környezetem kebelezzen be engem magába. Nyugtatóan, majdnem hogy andalítóan hatott rám a szűrt világosság; jó volt ebben a szobában nekem, a hétalvónak egymásbafűződő kis részletekben ébredni, nézni egy új, ha nem is szükségszerűen jobb, de legalább már nem rosszabb nap elébe. Mindennek ellenére, azt azért vajon honnan sejthettem volna, hogy itt eszmélek majd a semmi ismerthez sem hasonlítható ébredésekre, a nemcsak hogy nem is előre megérzett, még kevésbé remélt, sőt legtitkosabb álmaimban is merőben ismeretlen vágyak beteljesedésére?

Ha albérletemről a meglehet szűrt világosság az első megkülönböztető jel, ami emlékezetemben felmerül, a másiknak, annak az álombeli helynek az atmoszférája némileg talán hasonló volt - az is főleg tompa félhomályával, amely fizikailag is oly jólesőn burkolt ölelésébe. Abban nem is ágy volt, hanem dívány, annak a feje szemben az ablakkal, nem háttal, mint az én albérletemben. Jellemző módon ajtó, bejárati nyílás már a megálmodáskor kimaradt a képből. Feltehetően azért, mert nem is volt rá szükség: ide nem járogatott csak úgy ki meg be, mint egy fölös mértékben igénybe vett előszobába, a kiválasztott emberfia - ide egyszer, nem többször, egyetlenegyszer és nyilván máris bejöhetett, hiszen mindjárt a kezdetektől fogva benn is találta magát. Hol lehetett volna másutt és főleg miért? Magától értetődően volt ott benn. Onnan kimenni meg vajon ki és megint csak miért akart volna?

Érdekes: míg nálam sokágú, nagyzolóbb múltak ízléséből idetévedt, egy árnyalattal meg néhány üvegfürttel valamelyest elnagyolt csillár ékeskedett a szoba közepén úgy, hogy annak a fénye verődött vissza egy még csak helyenként vakfoltos, zöldesszürke rámás tükörből, itt felső világítás egyáltalán nem is volt - szükségtelennek ítéltetett? vajon kik által és miért? -, csakis ernyős asztali meg állólámpák, mindössze három-négy, tompa fényű villanykörtével. Hangulatvilágítás. Olyannak tűnt az egész ambience, mintha meglehet lakályos, de azért mégiscsak pincelakás lenne - félreértés ne essék, a helyre magára a legkevésbé sem dehonesztálóan -, viszont kompenzálásként azért felülről, az ablakféleségeken át rézsútosan beszűrődő fénysávokkal. Amelyek vibráló zebracsíkjaival egybefonódva bágyadt-fehér színű, préselt virág hangulatát idéző csipkefüggöny is ereszkedett fátyolként alá, talán hogy még jobban lágyítsa az amúgy is félreérthetetlenül feminin atmoszférát. A dívány színe ernyedt-világos drapp volt - bár ez az örökkévalóság számára majd csak akkor derült ki, amikor takaró meg lepedő már tovatűnt róla. Nem volt abban a szobában semmi harsány, semmi túlfűtött, piros vagy lila, ó, dehogyis; semmi, ami akárcsak szublimáltan is erotizáltnak hathatott volna. Szerényen húzódott viszont meg a dívány feje mellett a barátságosan kényelmesre, sőt a maga totyakos módján a közepén, mint egy kopaszodó fejen meghittre koptatott barna bőr karosszék, amely, amikor éppen nem a múlton merengett, félszegen kínálta föl rokkant öblösségét. Mindez úgy, hogy én azután, később, főleg erre az idő múlásán kényszerű magányában eltűnődő, nemes bútordarabra, de az egész szoba-belsőre gondolva a felismerés meghatottságával idézzem az isteni Vergiliust: Sunt lacrimae rerum et mentem mortalia tangunt - Vannak, igen, vannak a tárgyaknak könnyeik, és a múlandó dolgok meg-megérintik a lelket.

Arról persze sejtelmem sincs - hogyan is lehetne? -, hogy mi módon kerülhettünk volna mi ebbe a testet-lelket régen várt sajátjaként befogadó álomszobába. Úgy véltem - ma már fogalmam sincs, miért -, hogy az én lakásomtól legföljebb pár utcányi távolságra lehettünk, a rajta átfolyó, meglehetősen élénk forgalom zajait be-beküldő úton, amelyen ablakunk fölött, az emelkedőn kanyarogva ziháltak, velük szemben, a lejtőn meg fémesen fékezve csikorogtak a villamosok. Ha ez a szoba lett volna testeink első találkozásának a színhelye, akkor nyilván valakitől, ismerőstől, baráttól kellett volna kölcsönkérni-kapni. Vagy 'szobakiadótól' a már megszokott módon, előre felbecsült órákra kibérelni. Azon a környéken, de széles e hazában másutt sem igen volt azonban akkortájt nekem egyetlenegy ilyen, számításba jöhető, még kevésbé igénybe vehető ismerősöm. Egyébként a mások számára jellegtelen hétköznapi délelőttön, mi az egész lényünkkel már elviselhetetlenül, kibírhatatlanul várt alkalomból, mindentől megkülönböztetendően másirányú elfoglaltságunk miatt nem mentünk dolgozni; ha Évikének nem akaródzott volna albérletembe jönni - de végül is mi tarthatta volna vissza ettől? -, akkor is nyilván messzire elkerülte volna, már persze ha feltételezzük, hogy egyáltalán ismerte volna, a sekélyes kéjű pásztorórák özvegyi nyugdíjat kiegészíteni hivatott, futószalagos 'kéglijeit'.

Egy nemcsak vállalkozó szellemű, de mindenre elszánt pszichológus elmélyülten vájkálhatna lelkemben, diszfunkcionális családomban eltöltött, nyilván megrontással is terhes, 'nehéz' gyermekkoromban - nem volt az persze közel sem olyan tragikus, de manapság minden, magára valamit is adó embernek gondosan meghirdetett módokon ilyen 'nehéz' kezdetek jutottak ki -, na meg kibogozhatatlan traumáim sötét kísértetvilágában. Mindezt úgy, hogy én egyetlen hangot sem ejtettem, meg se nyikkantam volna bizonyos témákról, gondosan távoltartva magam még a lehetőségétől is annak, hogy bő lére eresztve valljak neki alkalmanként azért csak polgárriasztóan duhaj, nem is ritkán fölöttébb rendhagyó hajlamaim bűntudatmentes kielégítése érdekében kifejtett, sokoldalú és sokirányú, vakbuzgó tevékenységemről. Ettől - gondolom - már csak a dolog megszokottsága miatt is cseppet sem zavartatva magát, a lélekbúvár akár egész szakmai kelléktárát bevethette volna annak a nemes célnak az érdekében, hogy választ találjon a megválaszolhatatlannak bizonyuló kérdésre. Vagyis erre: Végül is miért kellett nekem az évek folyamán utólag valahová máshová és egyben lefelé, csaknem a föld alá süllyeszteni - ez aztán fölöttébb gyanús, egészen a tudat alá! - a mi még harmatosan friss szerelmünk előnászának a színterét? Magába a Vénusz-barlangba, à la Tannhauser? De nem, hiszen mondom, nem volt az a szoba a legkevésbé sem amolyan második felvonásbeli, buja operai díszlet, magán a férfi-hátgerincen föl-lecikázó, mindenféle kísértésekbe kergető zene kíséretében; annak a karaktere, ha már Tannhausernél és a végleteknél kötöttünk ki, jóval inkább emlékeztethetett volna Erzsébetre. Olyannyira, hogy arra én meghatottan, sőt a testet-lelket tördelő, bűnbánó zarándoklat után, kezemben a kivirágzott vándorbottal, a feloldozást végre kiérdemeltnek a tiszta áhítatával emlékezhetek vissza. Olyanként, mint ahol boldogságra derengő révületben vette kezdetét közöttünk és bennünk valami - bármelyik lett legyen is a valódi színhely -, ami hosszú időre szólt; sőt, hogy ha már eddig is ezt tettük, továbbra is következetesen a Tannhausernél maradjunk, az Esthajnalcsillag melegítő fényétől beszórtan, amint azt ma már sejtjük, egész életeket kapcsolt össze. Én nem látok, ezért nem is vagyok képes adni semmiféle magyarázatot a titokzatos helycserére.

Ha talán csak azt az efemer körülményt nem, hogy később, az életünk középpontjában a helyét örökre elfoglalt órák múltán egy közeli vendéglőbe mentünk, amelybe viszont tényleg néhány lépcsőn kellett lemenni, lévén az valóban valamelyest a föld vagy legalábbis a lejtős utcaszint alatt. Ennek a kétségkívül létező, később egyszer még futólag leellenőrzött vendéglőnek azonban már egyetlen részletére sem emlékszem; arra, hogy mit ettünk-ittunk, szagokra, ízekre még kevésbé; légkörére, hangulatára aztán végleg nem, hiszen a sajátunkat mi hoztuk-vittük magunkkal mindenhová, különösen ezen a megszentelt napon; nem emlékszem másra, csakis Évikére, ott velem szemben, többnyire szótlanul, kisimult, alabástrom arcán fátyolos félmosollyal, párafelhős szemeiben olyan bágyadt gyöngédséggel, ami bennem az éteri-szelíd Giotto meglehet ugyancsak reális, mégis leheletfinom teremtményeit idézte föl...

Bár a legkevésbé sem én magam lennék a hitetlenség példaképe, már csak ezért is tettem meg minden megtehetőt a titok megértésére; végül mégsem marad más hátra, mint elfogadni. Elfogadni a varázslatot. A megismerhetetlenség mögött szemérmesen rejtőző pillanatok, órák, napok, a rejtelmek közül ezt a csupáncsak legelsőt. Hiszen sokáig még csak nem is sejthettem, mennyi más történés, kiesés, visszájára fordulás fogja ezt követni. Igen, elfogadni: Valamilyen ok miatt az idők folyamán a színtér áttevődött albérletemből egy felfoghatatlanul ismerős, ismerősen meghitt, melegen magába ölelő, de mert hol volt, hol nem volt, soha többé fel nem lelhető szobának a realitásokon kívüli, azon túli voltába. Az csakis azért és addig létezett, hogy kezdetét vehesse benne az előre elrendeltetett; azt a szobát azonban többé senkinek, elsősorban mi magunknak nem volt szabad újra látnunk. Abba a szobába többé soha, egy szemvillanásnyi időre sem térhettünk vissza. Azt kell mondanom: félek. Nem is kicsit félek ilyesmiket mondani: úgy, mint az első emberpárnak a kiűzetés után a Paradicsomba? Nem volt többé bebocsátás számunkra, mint a be nem avatottaknak, a fel nem kenteknek a Szentélyek Szentélyébe?

Nem, hiába keresem, bármi hasonlóra akkor sincs mentség. Nemigen szabadna ilyesmire még csak gondolni sem, nemhogy le is írni. Mások szemének, mások olvasására szántan leírni. Ehelyett nem lenne helyesebb, célravezetőbb megosztani a rejtély iránt érdeklődőkkel az arról meg az ahhoz szervesen kapcsolódókról, nem utolsó sorban a fenségességében a kis szobát is beragyogó 1956-ról szóló tanmeséket? Miért is lehetnénk olyannyira könnyelműek, hogy valami ilyesmire legalább kísérletet ne tegyünk? Ha már másért nem, hát azért, hogy megpróbáljuk megérteni, vagy ha ez túlságosan is soknak bizonyulna, megérezni valamit a magukat felfedni hajlamos, de ma még a mélyben meghúzódó titkokról? Egy nép történetének a legmagasztosabb napjairól, meg egy azokkal összeforrt szerelemnek a titkairól?

(Pali szövege) Ha már úgy adódott, hogy annyi sok lehetőség közül most ennek kell terítékre kerülnie, akkor nyomban itt, a kezdetekben meg kell mondanom: még a mi kirívóan nem mindennapi átlag-országunk csiricsáré állagának a mesteri összekutyultságához mérten is ugyancsak szokatlanul, a szinte csakis rovottmúltúakkal, börtöntöltelékekkel beültetett könyvkiadóban, minden kritérium szerint is elképesztő, e minőségében is szívelszorító társaság gyűlt össze. Már úgy értem, egészében, de még inkább és kitapinthatóbban reprezentatív egyedeiben is. P. Howard lelki Csontbrigádja. Magának az 1949-ben megrendezett, a szovjet mintákat szolgai hűséggel követő Rajk-pernek, majd kisebb-nagyobb másolatainak, elágazásainak az előkészítése során, közben meg azután szakszerű alapossággal ripityára szétcincált emberek. A még menet közben is át- meg átírt, sok-balkezesen összeeszkábált forgatókönyvű, a nagy előadás előtti titkos helyszíni próbákon számtalanszor eljátszott álperek áltanúinak, a hamisítatlan álvádlottaknak a kifilézett, a feltrancsírozott, de annál valódibb maradványai. Ezek azok, akikből rehabilitációjuk betetőző aktusaként az 'illetékesek' létrehozták, a koincidenciák gyönyörpéldányaként mikor máskor, mint 1956-ban, úgyszólván percekkel a forradalom kirobbanása előtt az Idegennyelvű Könyvkiadót. Hol máshol helyezve azt el, mint a belváros egykor legreprezentatívabb helyén, a letarolt tetejű állapotában is a fülbemászó dalocskákban megénekelt Váci utcában? Abban is a hajdani Rotschild Klára szalon már csakis az udvarra néző árnyékát rejtegető épületben? Na és ha már így benne voltak, miről másról nevezve azt el, mint Mátyás királynak, az igazságosnak a Corvináiról?

Volt nálunk a nagy kotyvalékban egy amerikai quaker kommunista, aki bátyjával együtt - két yankee-szabásúan hat láb magas, kifogástalan modorú, vérnyomástól meg a napi többszöri borotválkozástól pirosas arcú angolszász úr - a háború alatt kémkedett szorgalmasan a semlegességét a mindenkori kínálattól függően áruba bocsátó Svájcban a Szovjetuniónak. A sors csaknem egy évtized múltán az ÁVO hathatós közreműködésével mégis kommunista börtönbe juttatta, persze hogy nem, közel sem valamiféle valóban elkövetett bűnökért. Hogy akkor miért? Hát amolyan kitüntetésként, tehát hogy így is szolgálhatja hőn szeretett pártját. Teheti pedig ezt azért, mert még ott Svájcban történetesen kapcsolatba került Allen Dullesszel, az OSS, a még gyerekcipőben járni vagy inkább csak tipegni kezdő amerikai kémszervezet európai kirendeltségi vezetőjével, a későbbi CIA-fejessel. Igaz, ezt ép bőrrel úszhatta volna meg, hiszen amerikai 'kapcsolataihoz' természetesen kért és kapott engedélyt, meg azokról jelentett is. Nem véletlenül, hiszen a szovjet kémszervezetek - az ő esetében azoknak a katonai változata, a GRU - a még majd megnyerendő háború kellős közepén is igen aktívan kémkedtek - nem annyira ellenségeik, mint szövetségeseik ellen. Magyarországon viszont később, a hidegháború egyik csúcspontján, abban is a nagy perek koreografálásakor kapóra jött valaki, aki Dullest meg a CIA-t a nem-moszkovita magyar kommunistákkal köthette egy csomaggá össze. Még akkor is - sőt, akkor még inkább, már csak a hitelesség kedvéért is -, ha a jó ügy érdekében az 'összekötőnek' magának is pár évnyi börtönt kellett lehúznia.

A mi quakerünk a börtönben a kommunizmusból meghitt, svájfoltan a személyére szabott vallást kreált. Már később, a kiadóban, irodai szobájában fura kis agyagszobrocskák voltak elhelyezve, érezhetően valamilyen, talán éppen a zárkájában gondosan kifundált rendszer szerint, amelyek engem jobb híján a rómaiak házi isteneire, ahogy később mondták volna, védőszentjeire, első évi gimnáziumi latintanulmányaim után alighanem először felismerni vélt laresekre meg penatesekre emlékeztettek. November hetedikét, ahogy azt a mi köreinkben nevezték, a Nagy Októberi Hőzöngés napját mindig összcsaládi ünnepként élte meg közöttünk, mi másnak, mint a kommunista ortodoxia nemrégiben fölfedezett osztályharcos főkellékeinek, a meleg, az érző bolsevik szívből áradó, a marxi-lenini tanítások lényegét tükröző békének meg szeretetnek a nevében, meghitt kis ceremóniákkal, az alkalomhoz illő, ünnepi öltönyben, törékeny, csipkeruhába bújt, ezüsthajú és jóságos mosolyú feleségével együtt otthon sütött mákos-diós kiflire meg sherryre, Jerez de la Fronterából származó, több nyelven beszélő sherryre híva meg angol szerkesztői sarokszobájába a feltételezhetően hozzájuk hasonlóan meghatott kollégákat. Valahogy csak képtelen lennék elhinni, hogy maga köré se nézve, környezetéből eredő egyetlen őszinte szót soha nem hallva a mi ünneplési ingereink megítélését illetően valaha is hitetlenségi rohamai lehettek volna. Neki, az ős-hívőnek? Akinek a quakeri feladata a perekben az volt, hogy akkor még töltött édes-sütemények helyett előregyártott terhelő 'vallomásokat' nyújtson át 'személyes' tapasztalataiból egyes vádlottak mindeddig a világ meg a párt előtt eltitkolt CIA-kapcsolatairól, amelyek súlyos meg még súlyosabb ítéleteket támasztottak alá, ha nem magát a halált hozták. Piszlicsáré kételyt azonban a kiegyensúlyozott férfiú számára - soha.

Nálunk töltötte el hányatott élete alighanem utolsó szakaszát, ezúttal úgy is, mint francia nyelvi szerkesztő, a volt szociáldemokrata képviselő, a 'magyar trockizmus atyja', magának a monstre pernek a nyolcadrendű vádlottja. Őt a körültekintő szereposztás szerint egy széleskörű imperialista összeesküvés mégiscsak nélkülözhetetlen kellékéhez, a kihagyása esetén örök-harag megsértődő francia kémszervezethez, a Deuxieme Bureau-hoz fűzték bensőséges szálak. Egyebek közt Monsieur Gachot-hoz, a budapesti francia kulturális attaséhoz. Gachot mellesleg - Tamás mesélte - neki még a háború alatt a gimnáziumban francia kiejtést oktató tanára volt, akit, lévén pirinyó kis emberke, csakis M. Planchet-nak, Padló úrnak neveztek osztályában. Ez akkor vált feltűnővé, amikor a valódi, de magas és potrohos, ráadásul malacfejű franciatanár hóna alatt osont be őcingársága is az órákra, hogy 50 percen át kíséreljen meg raccsolásra, gall orrhangokra szoktatni. Gachot úr fő-főügynökét egyébként a tárgyaláson gyakran a bírónak kellett leállítania, mert míg fölhúzott rugója le nem járt, ő beszélt, beszélt, beszélt... Áradt, patakzott belőle a szó. Meggyőződésem, hogy még most is vallana, ha a fonalat el nem metszi maga az idő, ha a per immár vagy 17 éve nem ért volna véget. Készséges fecsegésével, fel sem tett kérdésekre adott, szolgálatkészen mind újabb, elvetemült bűnöket feltáró és magára vállaló feleleteivel, azzal, hogy minden lehetséges alkalommal bűnei halmazára rádobott még egy púpos lapáttal, ékesszólóan bizonyította: amatőrök összetákolta színjátékról van itt szó, méghozzá gyatra előadásban. Ez a mindent átlengő primitívség persze hogy bosszantotta későbbi kollégánkban az igényes intellektuelt, az intellektuel meg ismételten hozta ki sodrából a tanácselnököt, akinek időnkénti kontrollt vesztett kiborulása meg az, ahogyan a szerepét gondosan túljátszóra ráripakodott, ingerülten intette csöndre, fenyegette fenyítésekkel, kiválóan jött át még a rádióközvetítéseken is. A vádlott, később egy ideig Tamás szobatársa a kiadóban, sokoldalúan művelt ember volt, aki egyebek közt még arra is merészkedett, hogy Szabó Lőrinc halhatatlan bravúrja után újra fordítsa le Shakespeare szonettjeit egy izgalmas kétnyelvű kiadványban.

Aki alaposabban odafigyelt, felfedezhette a jelenlétét a mindig a háttérbe húzódó, minden hívságosságtól üdítően mentes, csöndes, okos, még doktorátussal is fölszerelt, fiatal tanárnőnek, tehetséges szakmatársamnak. Minthogy tudatosan tartózkodott mindentől, ami feltűnő, különösen rá beállított szemekkel kellett szemlélődni, hogy felfedezd, mennyire proporcionáltan csinos, szép testű, bogárszemű nő volt a decens Gyurika, ahogy a kiadóban csaknem mindenki szólította. Pakson született, ott is nőtt fel. Ez a dunai vízállásjelentésekben tett, akkoriban a rádióban naponta többször is elhangzó említéseken kívül egyébként jelentéktelennek tűnő körülmény adhatta a pajkos ötletet a nagy mű, a tárgyalási forgatókönyv szerzői számára ahhoz, hogy az ő belekeverésével egyszerre több legyet is üssenek. Egyrészt megsemmisítő csapást mérjenek a Magyarországi Svábok Demokratikus Szövetségére, hiszen Györgyi-Gyurika családi barátja volt Klein Antalnak, az akkor illendőnél valóban demokratikusabb beállítottságú szövetség vezetőjének. Másrészt Klein paksi birtokán került sor - került volna sor, már persze ha sor került volna rá - az ördögi duó, Rajk magyar és Rankovics jugoszláv belügyminiszter a lehető leggaládabban magának 'Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványának', Rákosi Mátyásnak az életére is törő, összeesküvő ál-vadásztalálkozójára, amelyet a budapesti jugoszláv nagykövet ki másnak, mint szeretőjének, Gyurikának a közvetítésével hozott volna létre - a konspirációhoz illő, sűrű titokban. Mindez persze már azután, hogy Titóból, a lánglelkű párt- és partizánvezérből 'az imperialisták láncos kutyája' lett. A nagykövet veszedelmes vadmacskának beállított szeretője mellesleg szűzen ment a börtönbe és úgy is jött ki onnan. Édesanyjával együtt szabadult, nagyanyja - igen, a vele együtt becsukott nagyanyja - azonban már nem élte túl a börtönt.

Ennyi talán talajelőkészítésként elég is lenne ahhoz, hogy feltehessem a kérdést: tulajdonképpen hogyan is kerültem én, a 32 éves, nagyjából-egészében apolitikus, modernizmussal küszködő műkritikus meg művészettörténész szerkesztőként a Csontbrigádba? A kimerítő válasz: nem tudom. Mi több: fogalmam sincs róla. Talán elenyésző példányszámban megjelent Csontváry meg Moholy-Nagy tanulmányaim hívták föl rám az ezúttal kivételesen nem sanda figyelmet? Igaz, én némi késéssel, egy 1961-es, friss eresztéssel jöttem, mégis néhány 'szinténzenész' társammal együtt kilógtam a sorból. Mint valaki, aki már a dolgok természetéből kifolyóan is soron kívüli. Igaz, akadt azért közöttünk, új fiúk-lányok közt olyan is, aki '56 után kisebb-nagyobb fürdőt vett, többségünk azonban még az ilyesfajta okvetetlenkedésekből is kimaradt. Az egyik fertelmesen megkínzott volt 'összeesküvő' - akiről tudtuk: egy alkalommal három teljes napig, 72 órán át kellett álljon a fal mellett meg azzal szemben a kihallgatások során; mellesleg ő maga 'élményeiről' soha nem beszélt -, majd alapító kiadói törzstag, Pődör László volt külügyes minket kollektíve és csak félig-meddig tréfásan gúnyolódva minduntalan 'túlélőkként' emlegetett, robbanóanyagként dobva be közösségünkbe egy olyan fogalmat, amely később viharos vitákra is alkalmat szolgáltatott.

Én, Varga Pál, az akkor oly igen kicsinyre összeszorult világban, amelyben az egymáshoz akárcsak távolról is hasonlóak óhatatlanul lökődtek neki egymásnak, nem is a kiadót akkortájt még körüllengő intimitás légkörében ismerkedtem meg Holló Tamással, aki ott előbb idegen nyelvű korrektorként kapaszkodott meg - éppen az előbb említett Gyurika osztályán -, hogy később a magyar szerkesztőség tagjává lépjen elő. Mielőtt Tamás hozzánk került volna - ha jól emlékszem, úgy '64-'65 táján, amint azt később egyszer elmondta, hosszú évekig tartó el- és kitiltások, négerkedés meg kényszer-szabadúszás után -, társaságban, főleg a Fészekben többször is találkoztunk, sőt a Belvárosi Kávéház csütörtök délutánra rendszeresült paláverein amolyan alkalmi, fél-beltagokként vétettetünk - már ha egyáltalán - számításba. Amint azt Tamás évek múlva kibökte, ő a kezdetektől fogva az eredeti jelenségeknek kijáró érdeklődéssel kísérte a szerinte rendszerint borúsan maga elé meredő, az asztal melletti padülésen tollászkodó varjú-létemet. Nem mondhatnám, hogy a tizenöt-húsz jelenlévő közt túl gyorsan találtunk volna egymásra, homályba vesző idők után azonban fokozatosan kezdtünk egymás iránt fölmelegedni.

Kisebb, majd nagyobb éjszakai sétákkal indult peripatetikus barátságunk, véget érni nem akaró beszélgetésekkel, gondolom kölcsönösen ösztönző hatású, de azért közel sem mindig fennkölt vitákkal. Hiába volt ő nyomban a háború után a bölcsészkaron a reneszánsz előzményeiért meg első, némileg bizonytalan lépéseiért rajongó idősebb Gerevich professzor úr odaadó hallgatója - innen egyebek közt egész életére megmaradt, személyes elkötelezettsége, ha nem éppen imádata a kezdetek, azokból is elsősorban Cimabue iránt -, ekkorra már talán a legkevesebb szál a festészet-szobrászathoz fűzte. Erre valahogy már nem futotta véges idejéből. Na meg energiájából. Hiszen az egyetemmel párhuzamosan filmfőiskolába is járt, meg időnként segédrendezőként a filmgyárban is dolgozott. Így, gondolom, eleinte amolyan képzőművészeti kútfőként szolgálhattam neki - egyebek közt. A magam részéről viszont sokat kaptam tőle filozófiából, kölcsönös szenvedélyünkből, a zenéből, na és persze rogyásig irodalomból, történelemből, politikából, politikaelméletből. Ami amúgy igazából érdekelte, arról szívesen és színesen beszélt, időnként bőbeszédűen is, főleg ha olykor valamilyen formában sport került a napirendre úgy, hogy a sztorik csak úgy ömlöttek belőle, meg amikor szám-memóriáját csillogtatva atlétikai és úszáseredményekkel dobálózott; de tudott kérdezni - ritka adomány! - és tudott hallgatni is. Néha hetekig és mélységesen mélyen. Akkor viszont aztán lehengerlően, úgy, hogy olyankor végtelennek tűnő csendjét a világért sem mertem volna megtörni. Később értettem meg: Tamás nemigen barátkozott, inkább csak elfogadta - már ha elfogadta - másoknak a közeledését. Amint azt egy váratlan megnyílás pillanatában megtudtam: tulajdonképpen egész életében egyetlenegy testi-lelki jóbarátja volt, osztálytársa, padtársa a gimnáziumban, Gyuri, akit pár héttel azután, hogy ő maga munkaszolgálatra kellett bevonuljon, az akkor még nem Budapesthez tartozó Újpestről, már a gettóból vitték megölni 1944 nyarán Auschwitzba. 17 évesen. Gyuri után az űr örök és betölthetetlen maradt. Tamás a baráti érzelmek viszonzásához a sosem oldódó görcs miatt is csak nehezen volt képes eljutni. Adni viszont ettől függetlenül szeretett, az adás csaknem minden formájában olykor szinte fizikai örömet okozott neki. A sors iróniája, hogy jóegynéhány időszakban, bajba keveredvén, gyakran szorult rá az elfogadásra.

Mindebből sokat azonban akkor még nem tudtam, mert nem is tudhattam. Akkor, amikor csütörtökönként négy-öt kilométereket róttunk le előbb az egyik, majd vissza, a másik irányba, el egészen a kapukig, hogy azután újra kezdjük az éjszakai pas-de-deux-t. Közben néha együtt csodálhattuk meg a ritka látványt: a nagyvárosi napfelkeltét, amelyet inkább csak sejteni lehet, mint látni. Még ennél is ritkábban bukkant ki maga a hajnali Nap, olvasztott arannyal öntve be az annak idején végtelen gonddal egyforma magasra épített körúti házak fedelét.

Tamás esetében ugyancsak helyénvaló volt különbséget tenni aközött, ahogyan őt nagy általánosságban a nők látták, szemben a férfiak első benyomásaival. Ez utóbbiak olvasottságát, memóriáját, a világra nyitottságát és persze a legjobb forrásokból begyűjtött, a legbővebb táplálékot nyújtó emlőkön kiérlelt, nem is ritkán fölöttébb bizarr humorát értékelték benne, már amellett, hogy félreismerhetetlenül ragadt rá valami fluidum abból, amit ő nagy büszkén atyai örökségeként csak angyalföldi vagányságnak nevezett. Mások szerint viszont ebben egyáltalán nem volt nehéz felismerni egyfajta dörzsöltségnek a helyenként formátlan és egyre csak tovább oszló körvonalait sem. Furcsa: az általa elkövetett, olykor csaknem végzetes élethibák ellenére is olyannyira nyilvánvaló volt embereket, helyzeteket felmérő, józan ítélőképessége - igaz, főleg akkor, ha másokról volt szó -, hogy sokan, habozás nélkül élve vissza baráti hajlamaival, sőt készségével, használták őt fel amolyan házi tanácsadóként. Aminek ő cseppet sem örült, mert ilyesmire, mármint tanácsadásra magát csakis szigorúan meghatározott keretek közt tartotta - ha egyáltalán tartotta - alkalmasnak. Hasonló jellegű ellenszolgáltatást azonban sosem fogadott volna el; környezetünkben senki nem emlékszik még hírből sem semmi olyasvalamire, hogy ő maga bárkitől tanácsot kért volna. Mellesleg egyáltalán nem vetette meg az italt sem - hogyan is tehette volna ezt piás-vendéglős örökségével -, de csakis barátok közegében. Mert nem szeretné - fejtette ki egy ízben nekem ezt számára fontos témaként -, hogy ilyen jellegű rossz tulajdonságai túltengéseivel pedantériájukról messze földön ismert gyűjtők körében a legkevésbé sem kívánt feltűnést keltsen, és ezért életét esetleg úgy fejezze majd be, mint egy kopott aranyhal valakinek a házi akváriumában. Vagy mint egy sebtiben felskiccelt, borvirágos orrú ivófigura egy másiknak a rézkarcgyűjteményében. Akkor már inkább ő lesz az ökör abból az ismert mondásból, amely szerint: ökör iszik magában. Nem szeretek gyakorolni olyan sportokat - állt egyszer kedvenc szokása szerint elő feloldhatatlan ellentmondásokat hordozó szentenciái egyikével -, amelyeknek nélkülözhetetlen kelléke a nagyközönség intenzív jelenlétének ösztönző hatású vagy inkább csak annak szánt megnyilvánulása.

Namármost, amint azt az évek során ugyan kénytelen-kelletlen a kívántaknál jóval behatóbban megtanultam: a nők - már úgy értem, egyes, arra rendeltetett nők - Tamásban először a szemével találkoztak össze, amint gyanútlanul haladtak előre szorgos teendőik végzése közben sorsdöntő benyomásokban mindaddig érdemileg szegénykedő életük útjain, hogy aztán bármiféle előzmény nélkül felnézve hanyatt-homlok hulljanak bele abba a szempárba, nem ritkán akár drámai körülmények közt is. Na és ha az engem be kell valljam némileg irritáló témát jól értem, közel sem egyenlő esélyű leosztásokban. Különösen akkor nem, ha Tamás, az ugyancsak hangulatember jó passzban volt, na és főleg lesülten a szeme 'világított' - mint tette azt nyáron, ellenállhatatlanul vonzva magához az előbb csak körülötte mind szorosabb körökben repkedő habtestűeket. Erre a barna alapszínre, kontrasztként a 'világítóforráshoz', nemcsak víz- és napimádata következményeként, de cseppet sem lebecsülendő, mert mivelhogy nem is lebecsülhető, vagyishogy - barátom iránti tapintatomból fakadó visszafogottsággal jellemezve - túlméretezett hiúsága miatt sikerült minden nyáron szert tennie. Kijutott a részem abból - mint azt már említettem vala, messze a kívánt mértéken felül -, hogy halljam egyébként normálisnak tűnő nőket úgy nyilatkozni szemeiről, mint 'reflektorokról', amelyeknek a fényében ők akaratukat vesztett lényekként alakulnak át elveszett, moccanásra is képtelen nyuszikká; eljutott füleimhez valami sutyorgás a 'kék mágiá'-ról; hitetlenkedő tanújává váltam elmélyült, a tárgyhoz illően olykor kiélezett vitáknak arról az épületes témáról, hogy Tamás szeme világoskék, vagy sötétebb kék, vagy éppenséggel szürkés színezetű-e, és vajon milyen árnyalatúaknak lehetne minősíteni a benne fel-fellobbanó foltocskákat. Volt, aki Conrad Veidt tengeri vihart felkorbácsoló, a hullámokat megtáncoltató, az egész mozivásznat megtöltőre felnagyított szemeit vélte újra láthatni A bagdadi tolvajból. Minderről itt egyelőre ennyit és úgy, hogy a polgári erkölcsök védelmében csakis a viszonylag szerény tálalásban felszolgált megnyilvánulásokból idézve szemelgessek morzsácskákat a rendelkezésre álló példatárból.

Mindezek alapján aligha lehetne kétséges: egyesekre igen erősnek bizonyulhatott a szemek szexuális hatása. Egyik közös barátnőnk, egy sok műfajt kipróbált, vállalkozó szellemű lélek, egy szombat esti partin hosszasan és feledhetetlenül provokatívan a 'vádlott' szemébe-szemfenekébe nézve fejtegette, persze hogyan másképp, mint az azokat birtokoló Tamás elfogult, sőt kifejezetten zavarba került jelenlétében: szeme időnként, a legkevésbé sem ritkán kelt olyan benyomást, mintha éppen most hozta volna ide magával, persze hogy egyenesen a testlangyos ágyikóból - vagy nevezzük inkább így: az aznapi parádés szolgáltatások nászágyából jövet? Csak éppen hogy a remélem rám jellemző, tehát hűvösen mértéktartó körülírásom helyett, a megpendült leányzó minden teketória nélkül, nyílegyenesen lőtt bele a céltábla közepébe, nem, meg sem kísérelve behelyettesítésre alkalmas szavakat meg fordulatokat találni. Utánozhatatlan, ilyen témakörben nőktől még soha nem hallott, gazdagon illusztrált, ihletett árnyalataiban visszaadhatatlan szókimondással. Szavamra mondom, a jó lélek egészen odavolt, hangjában nem is igen rejtett, felfoghatatlan módon, úgy is mondhatnám, személyében sértett valamivel, ami engem, a felindultság hátteréül szolgáló eseményekről vagy hiányáról mit sem tudó hallgatót alighanem féltékenységre, ha csak nem éppen elutasításra látszott emlékeztetni.

Tamás ettől a váratlan vádözöntől, amint arra utaltam már, jócskán zavarba jött, olyannyira, hogy a hatást ha akarta se tudta volna leplezni. Igaz, ez a legkevésbé sem akadályozta meg abban, hogy kinyilvánítsa: tartós reggeli ébredés-képtelenségét nem szabadna még féktelenül eltúlzott szexuális konnotációkkal is elnehezíteni. Nem tagadta, mint mondta, hogyan is tagadhatná: szereti a női nemet - helyesebben a női igent mondó női nemet - javította őt ki némileg megenyhült előbbi provokátora. A szemeiről viszont nem tehet - folytatta immár zavartalanul Tamás -, mint ahogy arról sem, hogy azok kiben-kiben milyen képzeteket keltenek-e vagy sem. Különben is - tette hozzá - csakis bizonyos típushoz tartozó nőkről szól a mese. Arra viszont már képtelennek minősítette magát, hogy e rejtélyes típust megkísérelje valahogy le is írni. Szerinte ez az egész nagy hajcihő a szeme körül nem több, mint sok hűhó semmiért. Sőt, ha az ember jobban belegondol, rájöhet, hogy az egész cécóban van valami megalázó elem. Végül is mégiscsak képtelenség őt tenni felelőssé valamiért, amiről ő nem tehet. Azt viszont már annál inkább habozás nélkül szögezte le: szereti, ha tetszik, szereti, persze hogy nagyon is szereti, ha szeretik - ki nem? -, de a kínok kínját kell elszenvednie, ha egyes nők, mármint persze olyanok - korrigálta nyomban magát -, akik neki még egymásra tornyosuló szűk esztendők ínségei idején sem kellenének, próbálják őt mint űzött vadat izgatottan csaholva meghajtani. Igaz - fűzte hozzá -, bár úgyszólván mindenki eget-földet hord össze annak az utolérhetetlen gyönyöreiről, amikor mi válunk valaki babusgató szerelmének a sokat és bőkezűen becézett tárgyává - bár eme elragadtató, sőt állítólag égi gyönyöröket a sors következetesen sűrű titokként kezeli -, mégis általános érvényű törvénynek tűnik, hogy az a személy, akit mi nem szeretünk, sőt látni se akarunk, de aki annál inkább ragaszkodik irántunk érzett vágyai teljes kiéléséhez, játszi könnyedséggel válik számunkra kibírhatatlan némberré.

Szívesen idézte egyik közeli barátjának a rosszindulat árnyékától nem teljesen mentes, ámde jópofáskodóan annál gyakrabban elismételt kijelentését - másoknak is, de neki magának is - arról, hogy "Tamás már megint buzgón forgatja a szemeit". Ami az általam is később megismerhetett barát részéről egyáltalán nem csak arra utalt, hogy Tamás szokás szerint falánk tekintettel felméri, fantáziájával nyomban levetkőztetve ki is értékeli a Luxorba, tehát az egérfogó csapdába gyanútlanul besétáló nőt csakúgy, mint az abban rejlő, behatóbb taglalásra, netán még elragadtatásra is érdemesnek ígérkező lehetőségeket, de hogy mindezek után a felderítésből ilymódon kapott eredmények szerint legott meg is kísérel a lehető legkihívóbb módon szemezni vele. Mire Tamás sztereotip válasza: sajnos nem érti, miről van szó, barátja mire alapozná ezt a megfigyelését, hiszen meggyőződése szerint széles e világon nincs, a legszorgosabb kutatással sem igen lehetne nála szemérmesebb - vagy ha tetszik, gyávább - férfira találni. Főleg ami a nyilvánosnál is nyilvánosabb helyeket illeti. Persze hogy megnézi a csinos nőket - az isten szerelmére, vajon milyen viszonylag egészséges, tesztoszteronnal a kellő mértékben ellátott, heteroszexuális férfi ne tenné ezt! -, de csakis és kizárólag akkor, amikor azok nem látják, mert nem figyelnek oda. Abban a minutában, hogy észrevennék vagy akár észrevehetnék, nyomban el is kapja róluk a tekintetét. Sőt ezzel általában nem is elégszik meg, hanem igyekszik olyan ártatlanul nézni bele a világba, mint a ma született bárány. Teszi pedig ezt részben szeméremből, de nem kevésbé a megalázó, éppen ezért gondosan elkerülendő visszautasítástól való félelmében, sebeket ütő tapasztalatok alapján attól is ugyancsak tartva. Szilárd meggyőződése szerint egyébként is a gátlástalanul a vesékbe vagy azok környékére nézés, a kihívó szemezés durva beavatkozás az illető nő legprivátabb belügyeibe - márpedig a jól ismert és teljes joggal széleskörűen értékelt, valóban nemes célok elérésének van nem ilyen barbár-durva, mondjuk egy arcátlan henteslegényre szabott formája, de éppen ellenkezőleg, felettébb tetszetős, millió más, remélhetőleg jóval kellemetesebb, a konvenciók közül magukat a legszépségesebbeket igénybe vevő változata is. Ő a maga részéről habozás nélkül állíthatja, hogy idegen nővel nem szemezett, ilyen jelenségre önkontrollját veszítve rá nem bámult, és ezt az elmondott okok miatt a jövőben sem fogja tenni - igaz, mindezt egyetlenegy, de annál égrekiáltóbban nagyszerű, viszont soha többé meg nem ismételhető remekmű-kivétellel.

A 'szemforgatással' ugratás egyébként kipukkant, mint a nagy szöget végsőkig felsrófolt mohósággal bekebelező, de már egyébként is roskatagon lottyant autógumi. Méghozzá akkor, amikor Tamás életében először vezetői jogosítványért folyamodott, és legott egyértelművé vált: rövidlátó, méghozzá annak is a vaksi fajtájából. Olyannyira, hogy nem is gyönge szemüveg nélkül oda se lenne engedhető a kormány mögé. Így derült ki: amit a barát szuggerálásnak, 'szugizásnak', pőrére meztelenítésnek vélt, sőt egyszer ingerültségében már egyenesen addig ment el, hogy "bizonyos, jól ismert típusú, a lehető legintimebb testi folyadékok kölcsönös cseréjének" az ünnepélyes aktusok keretében lebonyolítását gondolatban máris kilátásba helyező szándékokra célzott, Tamás szerint logikus lett, mint összegszerűen a kétszer kettő: nem volt az minden hozzátapasztott asszociációjával együtt sem más, mint reflexszerű denevér-hunyorgás, kétségbeesett kísérlet a szem fókuszba hozására, méghozzá azért, mert az eszpresszó-asztaltól messzebbre, mondjuk el egészen a Luxor bejárati ajtajáig, az abban fel-feltűnő jelenségekig egyszerűen nem, vagy ha igen, akkor is csak zavaros kontúrokban látott. Még a vak is láthatja, hogy vaksi vagyok - magyarázta el az éppen egybegyűlteknek egy ízben, hangjában meglepőnek tűnő módon némi büszkeséggel. - Még azt sem lenne túlzás mondani, hogy a diagnózis, de főleg annak a következményei miatt egy világ omlott össze bennem. Merthogy ebben a világban ezek szerint egyáltalán nem lehetne kizárni egy lehetséges jelenséget. Ez pedig az, hogy pusztán rövidlátásom diagnosztizálásának köszönhetően rombolódott talán végleg szét az az oly sokáig ápolt, de íme most, alighanem kivédhetetlen módon megalapozatlannak bizonyuló, be kell valljam, ezért ugyancsak letörő, bár azért titokban mégsem teljesen elfogadott, visszájára fordított érzésem, vagyis az, hogy a világ engem magamból, egész lényemből kiforgató, farkaséhséget kiváltó, vérlázító módon van tele feltétlenül megszerzendően csábítóbbnál csábítóbb, ragyogó, elkápráztató, szívderítő-szomorító, mindenki mástól alapjában különböző, még ismeretlen, de közelebbről megismerendő kvalitásokkal bőkezűen felszerelt, vitathatatlan klasszisú és főleg rám váró nőkkel? - közölte barátjával, vagy inkább kérdezte barátját, kihívóan és ehhez még lefegyverzően ártatlanul mosolyogva bele annak a kétkedő képébe. Azt gondolom már erősítgetnem sem igen kell, hogy a megfigyelésére, sőt olyannyira lényegbevágó felfedezésére igencsak büszke barátot ilyen álmagyarázatokkal meg defenzív humorizálással a lábáról levenni nem lehetett. Gyenge kifogás - zárta le a maga részéről az egész ügyet.

Ennyit új barátom lényével igencsak összhangban lévő külsejéről. Még talán megemlíteném azt a sajátosságát, hogy nem ismertem senkit, aki valamennyire is közel kerülve hozzá érdektelen, közömbös lett volna iránta. Az emberek többsége úgy tetszett gyorsan, néha igen gyorsan a gyanútlan szemlélő számára hevenynek tűnő ellenszenvvel reagált lényére, vagy, ő maga szerint is az elenyésző kisebbség, éppen ellenkezőleg, erősen vonzódott hozzá. Közte szinte semmi. Mindez - az előzményekből is logikusan következtethetően - még fokozottabban vonatkozott a környezetébe került nőkre. Saját tapasztalataim birtokában merem állítani, hogy a nőnemű lények többsége Tamás megismerése után így vagy úgy, de többé nem maradt ugyanaz, mint annakelőtte - jelentsen kinek-kinek az esetében ez bármit is.

Ami viszont mindezek után most már szerény személyemet illeti, nekem 1965-tel beköszöntött meggárgyulásomnak az éve. Méghozzá úgy, hogy nem számítottam én bizony semmi ilyesmire, hiszen addigi pályafutásom során sosem árultam el olyan hajlamokat, amelyeket szerelemre orientáltaknak lehetne tekinteni, mint ahogy nem voltam én valamiféle nőfaló monstrum, lévén hogy semmi ilyesfélére még csak igényem se lett volna. Most ráadásul még nem is gondolok azokra az engem időnként hatalmukba kerítő hangulatokra, amelyekben a nőket, az egész női nemet úgy, ahogy van, idegesítően idegen, inadekvát, érthetetlen és ilyenként taszító tömegjelenségként fogtam fel. Enélkül is: én és az idejüket meg a közelebbről itt remélem meg nem határozandó, viszont úgy általában értékesnek ítélt, néha egyenesen remekművekként dicsőített tulajdonaikat velem nagylelkűen megosztó nőnemű lények, mi csak úgy-ahogy összekerültünk, meg aztán csak úgy-ahogy elsodródtunk egymástól. Rövidebb-hosszabb idő után. Jó vagy rossz érzésekkel eltelten, vagy tök üresen. Ideig-óráig kiürítetten, mint egy kőbányai Dreher söröshordó, amelynek a kezeléséről, a hordó csapolásától egészen a 'friss' csapolásig, Tamás volt oly szíves engem tájékoztatni. Az ilyen össze-szétsodródások méghozzá nem is ritkán úgy bonyolódtak le, hogy - esete válogatja - prekoncepciókkal-e vagy azok nélkül, de nem is kevéssé felületeseknek látszhattunk magunknak meg egymásnak; márpedig ez leheletkönnyű elrendezésnek tűnhet az emberiség zöme számára is, amely zöm ebben a dolgát megkönnyítő motivációt kap a majd szükségessé váló kellékhez, a nagylelkű búcsúintéshez, vagy ahelyett, illetve amellett a gyors, nyomot sem hagyó felejtés áldásához.

Most viszont sajnos arról kell beszámoljak, hogy holdkóros alvajáróként vagy inkább üzekedő fajdkakasként pistultam bele Margitba, ó istenem, Margitba, aki kísértetiesen emlékeztetett a fauszti alku utolérhetetlen szépségű tétjére, Mefisztó grandiózus ajándékára. (Már persze csakis akkor, ha eltekintünk attól, amit ez ügyben Gounod Faust-paródiájában művelt.) Világoskék, tágra nyílt, csodálkozó, de egyben okosságot, mélységet sugárzó szemeivel, vakítóan fehér, hibátlan bőrével, érett búzaszőke, fonott hajával. Mondom, külsőre. Egyébként - egyébként a többit, a többi jónak a jelenlétét szinte csak érzem, hiszen azokra a reszkető mohóságtól aligha futotta volna időmből. Sebesvágtában lett viszonyunk, magasságos egek, micsoda viszonyunk! Egyetlen percre sem tudtuk volna elengedni egymást. Márpedig azt tudnod kell: én az igazit, a nagy szexet sehogy sem vagyok képes elválasztani az érzelmektől - a kicsit szerencsére igen, szükség esetén akár fölöttébb gyakran, sőt mondhatnám mentől inkább, annál jobban -, így tehát szélvészgyorsasággal szerelmes lettem; mit kerteljek, ahogy itt állok előtted megtörten, szerelmes is vagyok. Szokott megértőkészségedre hivatkozva kérlek: legyél olyan kedves és add ehhez még hozzá, hogy Margó ráadásul zenész, fuvolás - nem, édes barátom, bizony nem is akármilyen, hanem fenomenálisan tehetséges. Márpedig az én életemnek a zene organikus része (orgazmikus? - már elnézést kérek), Margónak meg alighanem maga az Élet, így, nagy kezdőbetűvel. Még a szexbe is zenét - vagy talán fordítva, a zenébe is szexet olt? Vagy úgy szeretne-becézne, mint kedvenc hangszerét? Nem tudom - de félelmetesen egész az egész. Mesterien volt ez megkomponálva, és próbák nélkül is tökéletes lett az előadás.

Csak vagy egy hét múlva estem, mit estem, zuhantam le a mennyekből, magam körül cirkuszi bohóchoz méltó porfelhőt felverően nagyot puffanva. Akkor, amikor Margó - végtelenül sajnálom, kedves Faludy György, a legkevésbé sem 'nagykeblű kokott', éppen ellenkezőleg, imádnivaló bársony-körtécskékkel blúzt és szemet kiszúróan fölszerelt gyönyörűség -, mondom, mikor Margó mint derült égből a villám ütött le lábamról, ahogy láthatóan és hallhatóan küszködve, akadozva, nagyokat nyelve nyögte ki: barátja, igen, a minden kétséget kizáróan persze hogy valóban hímnemű barátja most jött haza Kelet-Németországból, ahol nyelvész lévén valamilyen ősmarxista nyelvészkonferencián vett részt. Margó szipogva kért bocsánatot, hogy nem mondott el mindjárt, a legeslegelején mindent - akarta ő, persze hogy akarta, de nem volt elég ereje hozzá. Meg aztán minden olyan lélekszakajtóan gyorsan történt. Na és nem is gondolta volna helyesnek csak úgy nekem esni, kirukkolni vele, ezért aztán mindig halasztotta, valamilyen, sejtelme sincs, milyen, de valamilyen kedvezőbb alkalomra várt. Majd holnap. Aztán a változatosság kedvéért: holnap; majd megint, újra: holnap. Nem tudja, sose tanulta meg, hogyan kell valakit bántani, nagyon, de úgy igazán nagyon bántani. Azt akarná velem megértetni - próbáltam meg összerakni egy vélhetően értelmes kérdést -, hogy csakis rám való tekintettel nem közölt velem objektíve persze hogy meredeken ellenem irányuló, persze hogy másirányú elfoglaltságáról persze hogy egyáltalán semmit? Ettől Margó ugyan némileg elképedt, de azért meg nem tántorodott: Azt is, de még inkább azt, hogy én magam kerültem el a válaszúthoz. És akkor döntésre képtelenül ott állni és Neked bármit mondani - ez aztán minden erőmet meghaladta volna. Hogy mióta van viszonyuk? Egy ideje. Igen, a házasság gondolata magától értetődően felvetődött, nem is egyszer - hogy is ne vetődött volna föl, ha még nem is konkrét formában. Higgadt, nagyon okos, rendes, stabil ember, szereti és kényezteti őt módfelett. Méghogy ő, Margó, szereti-e? Már ne haragudjak, de nem egészen érti ezt a kérdést. Végül is miféle nőszemélynek tartom én őt? Természetesen - csak az az érzés persze egészen más, mint a csoda, amit mi élünk át. Ami nekünk megadatott. És akkor most mi lesz? Azt aztán ő egyáltalán nem tudja. El van veszve, úgy érzi, ebbe bele is fog pusztulni. Mefisztó, te ördög, hát ebben állapodtunk meg? - őrjöngtem magamban.

Így kezdődött és azután heteken át tartott könyörtelen hatalmában az oldódni sehogy nem akaró, tömény lelki nyomor. Egyszer, kétségbeesésem egyik mélypontján már azzal vádoltam őt magamban, hogy... na igen, hát hogy két vasat tart a tűzben. Ezt azonban nyomban el is kellett vetnem, hiszen aki Margót akár csak futólag ismeri, ilyesmit semmiképpen sem tételezhet fel róla. Igazam van, persze - mondta egy nélkülem, viszont helyettem kivel mással, mint a nyelvésszel eltöltött, nyomorult hétvége, meg az azon nyilván végrehajtott rágódás után hétfőn Margó -, nincs más út, szakítani fog a nyelvésszel, hamarosan, csak nem most, most még képtelen lenne ezt megtenni; ha tényleg szeretem, akkor igazán adhatnék neki legalább egy szusszanásnyi időt - közölte velem, aki pedig neki minderről egy megveszekedett szót se szóltam, csak mint az a sokat emlegetett féreg, mindegyre beljebb szorultam a fába. Szó se lehet róla, mert akik itt szakítani fognak, azok mi leszünk - következett szerdán, egy kétségbeesett, ezért aztán annál félelmetesebben egymásbaomló, remekbeszabott szuper-orgia után -, hiszen ilyen egyenes, jellemes, szerető embert a mai világban még nagyítóval sem igen lehet találni - és ezt hagyja ő most ott? Na és egyáltalán, persze ha már eddig eljutottunk volna, meg szabad kérdeznie, akkor vajon végül is miért tenné ezt, pusztán szex miatt? Pusztán szex? - gerjedtem erre most már be én is. - Post coitum omne animal triste - mondtam, egész lényemben, na meg nem is kevéssé még oly igen friss és valóban fenomenális teljesítményemben érezve magamat vérig sértve, helyzetemet nem is kis mértékben ugyancsak félreértve, meg egyben úgy vélve, hogy tettem ezt frappánsan jól elhelyezett, fanyar humorral. Mit beszélsz? - rivallt rám Margó, szinte magán kívül, ezúttal első ízben. Erre aztán én, már ha ez egyáltalában lehetséges lett volna, még mélyebben süppedtem a prefreudiánus mocsárba, ostoba módon meg is magyarázván szavaimat: Csak azt mondtam latinul, hogy... hogy hát igen, koitus után minden állat szomorú. Lehet, hogy bármi mást, de ezt aztán nem lett volna szabad mondanom. Mert hogy erre mit kaptam! Ha azt fejtegetném, hogy rám szakadt a mennybolt, ezzel még megközelítően sem mondtam volna sokat. Hogy hogyan merészelem én, minden lehetséges ember közül én, pont én őt, aki engem most már aztán végleg ki nem állhat, állatnak minősíteni? Azt meg vajon honnan veszem, hogy ő szomorú lenne? Még hogy ő meg a szomorúság... Éppen ellenkezőleg, ő fuldoklik a méregtől, olyan eszeveszetten dühös, hogy attól tart: nyomban, pillanatokon belül föl is fog robbanni. Arról már nem is beszélve, hogy irgalmatlanul utál, mert mindeneken túl személyemben még egy latintudásával nagyképűsködő pojácát is hozott útjába a vakszerencse. Na és ha mindenáron tudni akarom, akkor közölheti: ő is tanult latinul. Ezt a váratlan, nem szükségszerűen ismeretterjesztő bejelentést úgyszólván átmenet nélkül nyomban kontrollálhatatlan sírógörcs követte, Noé-korabeli könnyáradattal, olyannal, mintha magának az elszontyolódott angyalokkal teli mennyeknek a csatornái nyíltak volna meg. Hogy azután szeretetteljes, félénk-óvatos vigasztalási kísérletemre Margit szőke fonottkalácssága rémisztő Gorgo-fővé torzulva meredjen rám, véremet fagyasztva. Majd - tableau, szélvészként kirontás a színpadról - már elnézést, a lakásomból.

Ez volt Margó életében az az elhúzódó lelkiállapot, amelyet a német a Verwirrung der Gefühle - Az érzelmek zűrzavara - zuhatagos-zivataros kifejezésével jellemez, bár igaz, egy egész műfajt, művészeti irányzatot vagy mondjuk inkább közérzetet értve ez alatt. És ez volt ugyanakkor az én esetemben az a gyötrelmes történelmi pillanat, amikor addigi életemben először kezdtem elveszíteni jobb sorsra talán már nem is érdemes fejemet. Márpedig ezt a kezdetet olyan méretű fejvesztés sorozat követte, hogy arra még 1793-ban, a Nagy Terror idején a párizsi téren, a mai helyén, a Place de la Concorde-on, az orcáikon angyali mosollyal, a nappal főleg gyilkolászással elfoglalt férjeiknek hálósipkát kötögető nénikék is riadtan meredtek volna korabeli, fölöttébb népszerű szappanoperájukra és annak főszereplőjére, a bepörgött guillotine-ra. Ha az a fej történetesen egy ezer fejű hidráé lett volna, naponta mindet lenyisszantották volna! Nem tudtam, nem is akartam, egyszerűen képtelen voltam belenyugodni Margó elvesztésébe. A két bársonykörtéről, jaj, azokról már nem is beszélve! Zenét, ó, zenét aztán meg sem mertem volna kísérelni hallgatni - szegény fejem, dehogy is mertem volna! Bármilyen formájában! Ahhoz, hogy kinyúljak, más sem hiányzott volna! Egyszer meg készakarva, hátha az segít, csudamódra be is törülköztem - de az se használt, mert másnapra minden, már ha ez egyáltalában lehetséges, csak még pocsékabb lett. Én ugyan nem tudok erről semmit, de Tamás azt állította, hogy egyes, különösen aggasztónak tűnő időszakokban, átlagban vagy úgy tíz percenként vettem elő valahonnan egy monogramos crèpe de chine zsebkendőt, és abba fújtam bele hatalmasan az orromat. Szerinte nem is kétséges, hogy tevém ezt csupán a nagyobb érzelmi nyomaték kedvéért. Nekem persze az a gyanúm, hogy ezt csakis a színpadias hatásfokozás érdekében tehette hozzá a semmi ilyenféleségre aztán egyáltalán rá nem szoruló nyomoromhoz. Mintha csak akkoriban nem lett volna nekem abból éppen elég nagy készletem...

"Ekkor lépett életünkbe a szamba!!!!" - közölte rendezői utasításra minden lehetségesnél inkább melodramatikusra véve a figurát a jobb sorsra érdemes, egyébként egyéniségéhez illően visszafogott stílusú és elragadó, ámde az olcsó kasszasiker hajszolásának az áldozatává, a rút visszaélés tárgyává vált Anouk Aimée, a bien-aimé, a berobbanó csűrdöngölős tada-radada, ta-ta-ta tada-rada-da kíséretével Claude Lelouche Egy férfi és egy nő című filmjében, első házassága argentin pampák meg bikák formájában még a képbe is beúszó, hacacárés csúcspontjára emlékezve vissza. Én meg akkor nyomban, a giccses olcsóság Mount Everestjén, és ami a legszörnyűbb, az egyébként tehetséges rendező önprostituálásán kiborulva vonultam ki a moziból. A sors azóta is csak várt, hogy most aztán végre egy nagyot, egy letaglózót üssön vissza. Merthogy, ekkor lépett életembe - a szambát ezúttal mellőzve - Holló Tamás!

"A parádét én vezénylem!" - szögezte le tőrre, dühös viadalra készen és ellentmondást nem tűrő hangon, amilyen nehezen indulva be, most aztán már egy olyan ember fékevesztett zabolátlanságával vetve magát a harcba, mint aki a szél-elfútta kalapját kergeti mindegyre növekvő elszántsággal a nagyvárosi utca szemetét meg újságpapirost tekergető, fergeteges forgószelében. Tette viszont ezt csakis vagy három napig tartó kéztördelő könyörgésrohamaim után, amikor kérges szívét végül is meglágyítva hajlandó lett segíteni nekem, ő, akit környezetemben egyesek a női lélek ha lehet még a testnél is titkosabb rejtelmeinek a szakavatott ismerőjeként írtak le. Na és meg persze az után, hogy végleg kiürültem kátyúba futott életem nyomorának az ecseteléséből, a végszükséglet jelenlétét alátámasztó, remélhetőleg követhető érvekből, a szerinte igen kevéssé félreérthető, így nyilván meglehetősen hiteles öngyilkossági célzásokból, sőt még a hanghatásokhoz nélkülözhetetlennek ítélt fehér zsebkendőkből is; a katatónikus állapotban magam elé meredésből, hogy azután pár perc múltán újra Orlandó Furiosóvá alakuljak vissza; csakis mindezek szakértőként végigszemlélése, szavamra mondom, kifejezett, ha nem éppen csámcsogó végigélvezése után adta meg magát, igaz, a kezdet kezdetén még az előtte álló feladat méretei miatt csüggedt, így azután a mindaddig szívósan ellenálló Holló, és mint Osztap Bendernek, a nagy kombinátornak a reinkarnációja Ilf és Petrov korai húszas évek-beli, remekbeszabott szovjet gúnykacajából, a Tizenkét székből - vagy nem is tudom, talán a Szovjet milliomosból? -, vette magára irodai szobájában a szerelmi bonyodalom kedvező kibogozásának a nemes ügyét.

Ennek bevezető aktusaként nyomban közölte: véget ért az édelgések kora, mostantól radikális változások jellemzik az új atmoszférát. Csak úgy kezdetnek: lehetetlen állapot nézni a lekonyultan hosszú képemet, amelyet a világnak nyújtok, olyannyira, hogy ő már attól tart: rá fogok lépni a saját államra. Többi, egykori elfoglaltságuk újkeletűen akutt hiányában csupán futólagos említést érdemlő részeimről már nem is beszélve. Márpedig minden ilyesminek most, e pillanattól fogva vége, ilyen-olyan alkatrészeim ezentúl csakis és kizárólag felfelé tendálhatnak. Sőt, mostantól kezdve újra a megszokott, meglehet a felületes szemlélőnek talán érdektelennek tűnő Pali-arcot kell viselnem, az érdeklődő vagy az akár oda se bagózó világ elé tárnom. Nem pedig egy felfoghatatlan jelenséget, amely ámulatot keltően regisztráltatja: szemeid egyszerre képesek félreismerhetetlen kifejezést adni a pilledt lankadtságnak meg - az ördög érti ezt - a nekiveselkedett szenvedélyek tüzes izzásának. Annak is az éjfekete formájából. Aztán meg egyszer csak egész, eddigi lényedtől elidegenedett küllemedben úgy nézel ki, mint egy eltekeredett kiskutya. Gondolod, hogy mozgósítsam baráti körünket, és próbáljunk kutyaságodnak új otthont találni? Természetesen csakis akkor, ha a kutyus már szobatiszta.

Na és ha ez a kezelés-fajta netalántán nem lett volna elég, Tamás nyomban ezután szigorúan kötelező feltételként szabta meg: mondjuk vagy két hétig maradéktalanul, betűről betűre követnem kell utasításait - nem mindenben persze, de kivétel nélkül minden egyes, Margót érintő ügyben. Az égvilágon semmi mást nem tehetek, semmi mást nem mondhatok. Azt sajnos nem írhatja elő, hogy mikre gondolhatok és mikre nem - pedig az föl nem becsülhetően hasznos lehetne a mi kis epizódunkban is. Mindenesetre nem ért egyet azokkal a kitételeimmel, amelyekkel távollétében Margót határozatképtelensége miatt elítéltem. Tamás szerint, ha valaki számára különösen nehéz helyzetében életében egyszer-kétszer nehézséget okoz a döntés, az nemcsak hogy nem baj, de egy tisztességre törekvő embert ékesítő bélyeg is lehet. Bármilyen más, magát a napirenden lévő kérdést illető ügyben azonban nincs mellébeszélés: semmilyen, de így, ahogy mondja, az égvilágon semmilyen körülmények közt sem. Márpedig ha ez így is lesz, akkor Margót tekintsem máris a sajátomnak. Ha viszont az utasításokat lépten-nyomon megszegem, többé egy szemernyi esélyem se lehet. Arról már nem is szólva, hogy akkor ő mossa kezeit. Rá se ránts, pajtás - biztatott, ha másért nem, de legalább a nyomaték kedvéért. - Csak viselkedj következetesen, és akkor Margód számára hirtelen fájdalmas realitássá válik az ősök tapasztalatból leszűrt, remek mondása, miszerint: igencsak nehéz feladat egyszerre mindkét vállon vízzel telt vödröket cipelni haza a folyóról. Ez szemmel láthatóan igen tetszett neki, de azt azért ennek ellenére sem tudta megállni, hogy ne így folytassa: Persze szeretném tudni, mert hogy nemigen értem, viszont fúrja az oldalamat: nevezett ismeretlen úrhölgyre miért is van olyan halaszthatatlan szükséged? Hiszen ha józanul fontoljuk meg a kérdést, nyilvánvalóvá kell váljon: a hölgyhöz meg a lényeget illető alkatrészeihez hasonló jelenségekkel Dunát lehet rekeszteni. Az lenne csak a látvány! Az, amely szép hazánkat a világ kimagaslóan legizgalmasabb idegenforgalmi látványosságává avatná! - ütötte meg Tamást váratlanul a lelkesedésnek a szele. Ez viszont nekem már sok, mindennél is több volt; persze hogy elanyátlanodtam, talán még el is pityeredtem, majd kinyilvánítottam, amit eddigelé még soha nem tettem: Azért, mert nem tudok nélküle élni! Érted? És nem is akarok! Sőt, mi több, nem is fogok! Margó pedig, vedd tudomásul, nem 'valamilyen hölgy', hanem maga a tökély; ember, nő - és színtiszta zene! Hát ez bizony zsarolás volt, annak is a javából. Tamás nyomban meg is adta magát, mondván: Ez esetben: Húzd rá cigány, csak azért is!

Egy ízben váratlanul megkérdezte tőlem: olvastam-e az amerikai irodalom egyik első nagy figurájának, a nagyszerű Hawthorne-nak az igen kevéssé ismert, Rappaccini leánya című kisregényét vagy inkább novelláját. Mondtam, nem. Erre ő, akárcsak a legcsekélyebb mértékben sem utalva a köztünk erjedő-erjedező témára, nyomban elmesélte a novella sztorivonalát. Amely szerint egy álomszerűen titokzatos, nem is igen tudni, miért pont olaszországi helyen egy gyönyörűséges leány él varázsló apja csodálatos kertjében sehol másutt fel nem lelhető, gyönyörű virágok közt, méghozzá, ahogy az a meséből kiderül, magukból menthetetlenül gyors halált okozó illatokat kibocsátó virágok között. Rappaccini leánya azonban ezek gyilkos hatására immunis, minthogy maga is e növények közt, talán úgy is mondhatnánk, azok egyikeként nőtt fel. Sajnos azonban a messziről jött, de egyetlen pillantásra egy életre szólóan a lányba beleszerető főhős számára a minden virágnál százszorta szebb leányzó - csakúgy, mint az őt körülvevő növények - maga a halál. Az érzelmeit viszonzó, de a fiú életéért reszkető lány könyörgő tiltásával, a kérlelésekkel, az életveszélyek ecsetelésével a hozzá, mint mágneshez vonzódó, az életével mit sem törődő fiút nem is képes elrettenteni. Hogy aztán, amikor az elvarázsolt kertben a búcsúztató éjszakában először ölelhetik meg egymást, elég egyetlen lehelet - és a fiúnak vége. Tanulságos kis történet, nemde? - kérdezte hangjában perverz diadallal vegyes, könyörtelen gonoszsággal Tamás. Mire én gondolkodás nélkül vágtam rá: Miért, talán nem szép halál a végső beteljesülés pillanatában múlni el? Tamás elismeréssel jutalmazta a rám egyébként cseppet sem jellemző féktelenség magamat is meglepő megnyilvánulását, ezzel szemben viszont több példabeszédet - igaz, csakis rövidebb ideig - ezután már nem hallatott.

Nos, vissza tehát az általa partitúra nélkül elvezénylendő parádék parádéjához, amelynek a szabályait Tamás embertelenül szigorúan szabta meg: nem írhatok semmit, nemhogy levelet, de egyetlen betűt, rajzot, ábrát, még hangjegyet sem Margónak. Nem küldhetek neki üzenetet, jelzést, mondjuk az ilyen esetekben azon nyomban szolgálatkész közvetítőkké váló közös ismerősök révén, még csak olyasmit sem, amit esetleg annak vehetne. Természetesen - ezt talán nem is kéne, mert fölösleges lenne mondania - nem hívhatom föl telefonon. Soha. A telefont tulajdonképpen, már persze amennyiben ez megszervezhető lenne, nem is szabadna fölvennem. Hiszen ha ez így megy tovább, a telefon egyre inkább valamiféle szerelmi fétissé válik. Na igen... És persze ha Margó esetleg tehetetlenségéből kiszabadulandón, fondorkodva levelet küldene, azt nézegethetem, csodálgathatom, illatát beszívhatom, ő ugyan nem bánja, tőle akár csókjaimmal is elhalmozhatom, miközben vélhető vagy várható, helyesebben oly igen nagyon várt tartalmán tűnődök, de kinyitnom, azt aztán nem szabad, oda kell neki, Tamásnak adnom, természetesen a magántitok szigorú megőrzése mellett, ideiglenes letétbe. Ő majd elteszi, vélhetően szebb időkre. Ha pedig szerelmem tárgya bedugna az ajtó alá egy szívet puhító tartalmú és célzatú cédulát, azt mindaddig föl nem vehetem, amíg teljesen biztos nem vagyok abban, hogy a dugdosó már eltávozott. Beengedni? Erről aztán szó sem lehet. Ez a tilalom persze minden más tiltások hatályát messzemenően felülmúló érvénnyel bír. Hiszen ha csak valamennyire is figyeltem, az lenne a Rappaccini-figura lehető legálnokabb variációjának a csupán némileg módosított célú, korszerűsített formák közt történő megvalósítása.

Tessék szíves lenni megérteni az egész, közel sem véletlenül minden részletében, lehetséges fordulataiban végiggondolt hadműveletnek a leglényegét - oktatott a parádé vezetője: feltétlenül és minél hamarabb elérni azt a Margót egész valójában megrázó hatást, amely szerint Pali nemcsak hogy nem őrjöng, nem bánkódik, nemcsak hogy nincs neki fájdalmas hiányérzete, de úgy, ahogy van, számára ő mint olyan meg is szűnt létezni. Pali fölszívódott, Pali nincs, ne is kérjen. Elfogyott. Jónapot. Margó nem tudhat róla semmit. Sőt még annál is kevesebbet. Hiszen a cél az ő bizonytalanságban tartása, na és ezzel arra a gondolatra vezetése, hogy Palinak elege van az egész hercehurcából. Ezzel a ki nem mondott fenyegetéssel kell csavarni egyet meg még egyet a hüvelykszorítón. Mindezt - higgyem el neki - még csak kiélezi a jámbor és persze mit sem sejtő nyelvész feltehetően intenzív, éppen ezért percről percre mind kevésbé kívánt jelenléte. Ami miatt - és ez az, amire rá kell ébredjen - úgy, ahogy vagy, Margó örökre elveszíthet téged. Már ha a két kan - ó, bocsánat, a két érdemdús férfiú - közötti ingadozás megalázó játékát ő öt percnél tovább folytatja. Hiszen egész magatartásod, ezen belül főleg érthetetlen felszívódásod is ezt látszik bizonyítani. Meg kell vele értetni: egy olyan ádáz viadal kellős közepén találja magát, amelyben nem mindennapi tétek forognak kockán. Meg kell őt ingatni abban a hitében, hogy rád minden körülmények közt számíthat - persze mindaddig, amíg nem teszi meg a tovább már nem halasztható lépéseket. Addig viszont szembe kell néznie az elutasítás lehetőségével is. Meg kell vele értetni: nincs korlátlan ideje. Valaki valahol valamikor - ha már itt tartunk - egyszer elkezdte terjeszteni azt a birkákra szabott marhaságot, miszerint 'jobb később, mint soha'. A kérdés ezzel szemben az esetek túlnyomó többségében sokkal inkább így van föltéve: 'mennyivel jobb előbb, sőt most, azon nyomban, mint esetleg, egyszer majd, később!'. Millió más ok mellett már csak ezért sem lehet kinn az utcán elveszett gyerekként kóvályogni, annál inkább kell viszont a normálist megközelítő, azt ha lehet elhitető módon kinézni, mozogni, közlekedni, úgy, mint bármikor máskor, azelőtt, boldogult agglegény korodban - bármilyen nehezedre essék is ez -, már persze ha mit tesz isten, valaki orvul figyelne. Jelekre, megfejthető, érthető jelekre vadászva, és semmi ilyesmit sehol sem találva. Ennek ellenére is célszerű viszont tartalékokat képezni, hiszen nagy tétekre menő vállalkozások alkalmából kiszámíthatatlan dolgokra is fel kell készülni, nem hagyva semmit sem a véletlenre. Tudomásul kell venni, hogy néha még a kapanyél is elsül; ezért aztán ha valami ehhez hasonló következne be, az éppen akkor elháríthatatlan közeledésre kifogástalanul, bár érdektelenül udvariasan, csakis némileg sajnálkozóan, ámbátor határozottan és főleg kurtán közlendő: milyen nagy kár, hogy éppen most nincs egyetlen pillanatnyi időm! Sebaj, esetleg majd egy másik, remélhetően adandó alkalommal kipótolhatjuk. (Ez fontos: a jövőre való tekintettel messzemenően az illendőség határain belül kell maradni.)

Én a Tamás névrokonára, Tomás de Torquemada spanyol főinkvizítorra szerencsére csak távolról, de azért kétségtelenül emlékeztető szigorúságú rendszabályok bevezetése miatt alaposan elanyátlanodva egy ízben fellázadtam, vagy legalábbis kísérletet tettem valami ilyesfélére. Közöltem szerepébe magát mindinkább beleélő barátommal: ez az egész receruca itt nem is kis híján, de annál inkább kétségbeejtően kezd hasonlítani ahhoz, amikor közlöd valakivel, szeretnél egy üdítő fürdőt venni. Mire teljes elképedésedre pillanatokon belül ruhástól-mindenestől a korláton át a hajó fedélzetéről - mint a szakácsinas egy vödör krumplihéjat - behajítanak a tengerbe; onnan kezdve azután a többi már a te dolgod: úszhatsz, vagy ha az nem menne, el is süllyedhetsz. Tamás ezt hallva, elismerését titkolni meg sem kísérelve nézett rám, de aztán, igaz, némi kis habozás után, úgy döntött, hogy inkább, már csak a látszat fenntartása érdekében, de mégis megsértődik. Ennek a döntésének megfelelően tehát javasolta, hogy az egész elcseszett vállalkozást azon nyomban függesszük föl, merthogy ő, és ezt a félreértések elkerülése érdekében közli, nem tévesztendő össze egyikével az ószövetségi prófétáknak, azok közül is inkább a csodatévők fajtájából, aki képes lenne az én teljes és, amint azt már volt szerencséje kifejteni, feltétlen egyetértésem meg aktív közreműködésem nélkül cselekedni, mármint hogy a siker legkisebb reményében is tenni bármit. Mire én leforrázva, sőt leterrorizálva, több hasonlattal ezután jó ideig nem mertem előállni, drákói barátom pedig, a célba érés diadalát szinte már a csontjaiban érezve, megszállottan tovább vezényelte napról napra inkább testhezálló parádéját.

Egy alkalommal kifejtette: több mint hajlandó lenne a végkimenetel ügyében velem fogadni, de a maga részéről nem tartja tisztességesnek olyasmiről tenni ezt, amiről száz százalékosan biztos. Apropó fogadás - próbálta nyilván akutt lóversenyzős kedvemért a szituációt érthetőbbé tenni -, a mély, latyakos, sőt sáros pályán az elöl futó lovak maradnak csak valamennyire is tiszták. Értetlenül meredhettem rá, mert szomorúan nézett vissza és csüggedten legyintett: Legyek olyan szíves, és meg se kíséreljek kérdezni - nem válaszolna úgyse, mert most, a heveny gügyeség állapotában - amint az látszik is - úgysem lennék képes semmit sem felfogni. Jó, rendben van, te nyilván alaposan átgondoltad, mit csinálsz, és én mindezt hálásan köszönöm - adtam meg magam letörten -, de azt azért nem értem: honnan és főleg hogyan lehet majd nekem is megtudni, hogy szenvedéseim meghozták a maguk gyümölcsét, hogy az irgalmatlanságok végtelenül hosszúra nyúlt sorának immáron a végére értem? Mire Tamás: Tudni fogod te azt, pajtás, minden ízedben, hűha, de még hogy, külön-külön minden egyes porcikádban, sose félj! Már legalábbis amíg engem látsz! És élni is fogsz vele, de azt aztán úgy, mint talán még soha életedben nem tetted. Már azon kívül persze - fűzte hozzá, ezúttal engem is beleértve, úgy is, mint az emberiségből kiábrándultságát bizonyítandó személyt -, hogy első dolgaid közt is a legelső lesz azon nyomban tökéletesen elfelejteni: mindazt a szépet meg jót atyai jótevődnek köszönheted. Lehet - bár kétlem -, hogy nincs igazam, de én úgy éreztem: Tamás magabiztosságával, rendíthetetlenségével mindinkább kezdett olyan jelleget ölteni, hogy egy tripla eszpresszót is játszi könnyedséggel lett volna képes halál idegessé tenni.

Viszont - igaz, ami igaz, kalapot le előtte - amit mondott, az úgy is lőn. Pontosan úgy. Persze előbb még le kellett leisztolnom egy eszméletlen hetet meg mindent, ami azzal járt: csigalassúsággal vánszorgó, kibírhatatlan lelki-fizikai gyötrelmekkel, ordító hiányérzetekkel, kísértésekkel, álmatlan éjszakákkal, látomásokkal. Tömény iszonnyal. Szenvedtem, mint egy barom, de azért tartottam magam Tamás jottányit sem lazított regimentjéhez. Amikor egyszer - egyszer? - elgyengültem, közölte, szinte sziszegve: Na, most aztán már kezdek komolyan aggódni érted. Pontosan úgy állsz ott, arcodon azzal a kevéssé lelkes kifejezéssel, amely stílszerűen illett volna egy korai keresztényhez, közvetlenül az előtt, hogy betuszkolták az arénába. Általában ilyesféle kedveskedésekkel próbált engem jobb kedvre deríteni, amikor pedig én többnyire valóban úgy éreztem magam, mint akit a mártíromság szele környékez. Ennek ellenére is, amint azt mondottam, le a kalapot előtte, hiszen a hóhérlelkűnek igaza lett. Maradéktalanul. Mert alig több mint egy hét múltán az én Margóm, igen, maga az igazi, valóban ott kopogtatott ajtómon, fogadkozott, hogy élete nagy szerelmét többé egyetlen percre sem engedi el maga mellől. Aztán ezt elismételte lassan, átgondoltan, mélyről jövően. Emberien, szépen. Úgy, amilyen ő.

Tamás, az ő enyhén szólva sajátos látószögéből szemlélve a fejleményeket, mindezt így foglalta össze: Te a magad részéről egyértelműen megfogalmazott végkimenetelt vártál a harci akciótól. Tudtad pontosan, mit akarsz - és azt most meg is fogod kapni. Busásan. Margó viszont hajlott, mint a nádszál, ingadozott, csetlett-botlott - ezzel szemben viszont ő is meg fogja kapni...

Én a szokásos Tamás féle double-entendre-okra most már oda se hederítettem, mint ahogy azt a Csehov-idézetet is elengedtem a fülem mellett, miszerint: ha félsz a magányosságtól, meg ne nősülj! Én ugyanis ez idő tájt a szó szoros értelmében tartósan részeg voltam a boldogságtól, amikor meg nem, akkor úsztam benne. Hát még ahogy múlt az idő, és mindegyre világosabbá vált: Margó számára a nyelvész a hajdani megoldhatatlan dilemmából, a monstruózus lelki válságból átvonuló záporesővé értékelődött le. Nem, nem lett ő teljesen elfeledve - az emberi lélek nem így működik -, csak nem maradt többé Margó figyelmének a tárgya, kiesett annak a fókuszából, valahogy úgy, ahogy még az életadó Nap maga sem áll szakadatlan érdeklődésünk középpontjában, például amikor éjszakánként barlangja sötétjében piheni ki fáradalmait.

Tamásra a végül személyesen is megismert Margó lenyűgöző benyomást gyakorolhatott, a szó szoros értelmében lesöpörte őt a lábáról. Tette ezt pedig olyannyira, amint azt több ízben ki is fejtette, ha valahogy már a kezdetek kezdetén tudta vagy akár csak sejtette volna, hogy egy ilyen elragadó nőről, remek emberről, egy manapság oly ritka, a szó legteljesebb értelmében igazi klasszisról van szó, esze ágában sem lett volna segíteni nekem, még a kisujját sem mozdította volna meg. Lévén ugyebár Margó az emberiség közkincse, főleg ami benne a fenomenálisnak ítélt zenészt illeti, de úgy egészében is. Megkért viszont rá, hogy ne grasszáljak az utcán olyan hihetetlenül pöffeszkedő módon, mint egy rossz amerikai filmben egy német páncéloshadosztály porosz karikatúraként ábrázolni szándékozott, pofoznivalóan pimasz parancsnoka, felhúzott vállakkal, villogó szemekkel - csakúgy, mint tankjaival - gázolva bele a jövő előtt még tornyosuló, számára problémát sem jelentő akadályokba. Csakis ennek a témának, a nácikból beteg vicceket kreáló kreténségeknek a sokoldalú fejtegetése után kötötte nyomatékosan a lelkemre: ha nem akarom hölgyem kegyeinek a maradéktalan birtoklását oktalanul veszélyeztetni, a mi kettőnk közötti tréfli alkuról soha, de legalábbis úgy a tizedik házassági évfordulóig ne ejtsek egy megveszekedett szót se. Én nyaggattam, piszkáltam: mondja el, honnan tudta, hogy minden pontosan így fog alakulni, ő azonban nem volt hajlandó kötélnek állni.

Egyszer aztán, egy váratlan elgyöngülés pillanatában mégiscsak hallatta kinyilatkoztatását, imigyen: Ha hirtelen beáll egy vegyi reakció, cserebomlás érzelmileg, szexuálisan, még olyan frissen, mint a napos csibe, üdén, mint a harmatos fű, de közbejönnek feloldhatatlannak tűnő komplikációk - zárta le végül köztünk örökre a témát -, minden magyarázat, érvelés, egyetlen hang nélkül föl kell szívódni, meg kell semmisülni! És ezzel olyan űrt teremteni, amit a te esetedben a nyomorult nyelvész, minél többet ágál, annál inkább egy fekete lyukká, vagyishogy Black Hole-lá lenne képes elmélyíteni. És abba őt magát fölszippantatni.

Az egész viszont, igaz, tapasztalatból leszűrt, de azért mégiscsak huszadrendű, olcsó trükk - folytatódott a fejtágítás -, olyasmi, amire Fülig Jimmy ezt mondaná: 'nem ildomos'. Közel sem ugyanaz, de azért körülbelül olyasmire épül, amit így is ki lehetne fejezni: bizonyos helyzetekben úgyszólván minden nő reakcióiban pontosan ugyanolyan - régen ezt valahogy úgy mondták, nem győzöm hangsúlyozni, mely igen el nem ítélhető módon, hogy minden nő cseléd - persze a végletekig leegyszerűsítve -, mint mondjuk Mancika, a gépírónő, a titkárnők gyöngye Kispestről. Vagy talán inkább Pestszentlőrincről? Ó bizony, ha Mancikának elege van, torkig van már az őt visszahúzó Bélával meg parlagi modorával, a kicsinyességével, a sajnos, de még mennyire sajnos ok nélküli, nem is érti, de minden ok nélküli féltékenységi jeleneteivel, meg azzal, hogy visszaél az ő jóságával, viszont mindezért végül is ő maga szakít végetérni nem akaróan nyálkás nyavalygás után vele, ő rúgja, penderíti az idiótáját ki a vérzivataros csatába, akkor azon nyomban, de a legrosszabb esetben a corpus delicti eltávolítása után következő napon, mintha csak a megfelelő helyen vagy annak a tájékán csiklandoznak, önfeledten kacarászik, érzelgős kis dalocskákat dudorászik, az útjába kerülő fiúknak kacérkodva-kedveskedve a könyökével az oldalába bök, oda bele, a bordái közé, vagy negédesen a karjába csíp, vagyis olyasmiket művel, amelyeket felfoghatatlan okok miatt a flörtölés elbűvölő jeleinek szán; mondhatnám azt is, hogy ledér hangulatba ringatja magát, valamilyen, mit tudom én, amolyan nemi kielégülés-félét is érez; de vele, ővele aztán ne merészeljen senki emberfia szakítani! Nemhogy még azután, nélküle, akárcsak percekig is, mintha ő soha nem létezett volna, magát jól érezni, békésen és bizonyos jelek szerint kiegyensúlyozottan tevékenykedni az emberiségnek, hát még ezen belül kinek másnak, mint egy másik nőnek a mindenki számára elérhető kegyeiért! Őt nem lehet csak úgy otthagyni, mint egy rühes kutyát, róla ripsz-ropsz elfeledkezni, mert ő azt nem éli túl! Annyira nem, hogy azért nemes bosszút is áll. Igen, azon a sutyori, fakír pofán, a mellé ügyeletesnek beosztott Bélán, meg magán a boldogulásáért folyton aggódó emberiségen is, amely az ő megtaposását, élete hajójának a zátonyra futását hajlandó békésen elviselni. Hazamegy, lenyel harminc-negyven altatót, és megiszik hozzá egy üveg Mecsekit. Vagy az is lehet, hogy nem. (Ennyi gondolom körülbelül elég is lesz Mancikából...)

Ami viszont e kérdésben és kapcsolt részeiben mindezek után valóban az utolsó szó kell legyen - közölte Tamás -, az csupán az egész dolognak az egyik oldala, hogy én lelkiismeretesen eleget tettem a megbízatásoddal járó kötelezettségeimnek. Ennél azonban jóval fontosabb, és engedtessék meg nekem, hogy éppen ezért ki is mondjam: a saját érdekemben én, ha még ebben a nyomorú életben valakit ne adj isten úgy igazából megszeretnék - ami persze most, hogy végleg elkeltem, ha nem is teljesen lehetetlen, de annál inkább problematikus propozíció lenne -, a még nőismerő disznó-koromból a Mancikákról meg megszámlálhatatlan mennyiségű, mindenütt jelenlévő társaikról tanultakat soha, de soha nem használnám fel! Mert én szívből gyűlölöm az ilyenfajta piszkos munkát; de hát ha az embert kéménypucolásra alkalmazzák, amint azt most velem is tették, az olyasmit nemigen úszhatja még anélkül, hogy arcába bevésődött markáns vonásait meg az ujjait makacsul be ne feketítené a korom!

* * * * *

Nem tette, soha nem használta fel a Mancikától, a titkárnők gyöngyétől tanultakat - és ez idővel oda-, de főleg visszamenőleg ki is derült, annak ellenére, hogy az ő esetében valóban nehéz lehetett a kísértésnek ellenállnia. Én viszont annak rendje s módja szerint három hónap múlva holtomiglan-holtodiglan össze is házasodtam Margómmal, Tamással pedig házassági belügyeink kölcsönösen és magától értetődően - igaz, némi kivétellel - többé nem kerültek terítékre. Tudott viszont valamit alkalmi, futó kalandjaimról csupáncsak a legelső, a heveny házassági pánik kiváltotta férfibúcsú-időszakban, és most már Margó miatt kiborulva egyetlen percig sem titkolta: barátját a legelső pocsolyában fetrengeni mindig kész disznónak tartja. Sőt oktató célzattal, amolyan ráolvasó szentenciaként le is szögezte: az igazi képmutatást, mint például a kényszeres házasságtörést vagy a csillapíthatatlan torkosságot nem lehet csak úgy üres órákban perfektuálni, mert azok úgy, mint az ópium, egész embert igénylő és persze tönkre is tevő foglalatosságok. Lévén azok már természetüknél fogva is mi másnak, mint a könnyű diadalok utolérhetetlen bajnokának, a legyőzhetetlen emberi romlottságnak a termékei.

Ennek az átmeneti időszaknak a múltával viszont kiderült: Margónak felettébb jó sora lett - kölcsönösen megkedvelték egymást Tamással is, feleségével is, és így gyakran jártak-jártunk össze. Minthogy mindezzel egyidejűleg egyre több közös intellektuális, irodalmi, sőt meglepetésemre politikai témánk is adódott, a szerkesztőségen belül meg azon kívül intenzív aktivitást igénylő, közös munkák, sajnos most már mind kevesebb éjszakai gyaloglást produkáló barátságunk egyre mélyült és hűs árnyat nyújtó, dús lombozatú fává terebélyesedett.

* * *

Hogy azután 1966 júniusában, számomra nemcsak váratlanul, de látszólag minden átmenet nélkül érkezzünk el a nagy fordulóponthoz. Napok óta feltűnt, méghozzá gondolom közel sem csakis nekem, hogy Tamás milyen hallgatag, visszahúzódó, csaknem letargiás állapotban leledzik, máskor meg, éppen ellenkezőleg, feltűnően zaklatottnak, ha nem éppen feldúltnak látszik. Főleg azért, mert - gondoltam - valóban az is lehetett. Végül eljött a pillanat, amikor mindezt tovább tétlenül már nem nézhettem, tehát megkérdeztem - gyanútlanul, nem is sejtve, hogy mindjárt az első kérdéssel milyen veszélyes vizeken, mély szakadékokon átívelő hidakhoz vezető, meredek utak, kapaszkodók nyílnak meg előttem.

- Valami baj van?

- Hát - mondotta - vanni van.

- Éspedig?

- Tudod, milyen nap van ma? - jött vissza a kérdés.

- Mire gondolsz?

- Június 27, ugye?

- Igen, azt hiszem.

- Ma van a tizedik évfordulója - szögezte le.

- Csakugyan? És minek? - így én.

- 1956. június 27-ének, a Petőfi Kör sajtóvitájának a Tiszti Házban - így ő, még szokásos lesültségét is meghazudtolóan sötét arccal.

- Ó. Ami után Déryt meg Tardost kizárták a pártból, és két-három héttel később Rákosi megbukott - fitogtattam újkeletűen felfrissített tárgyi tudásomat.

- Úgy bizony.

- És ha szabad kérdeznem, a mostanság napirendre kerülő tízéves évfordulók közül miért pont ennek van számodra ilyen megemlékezendően nagy jelentősége? - érdeklődtem, most már némi balsejtelemmel vegyes előérzettel, ha nem éppen kifejlődőben lévő aggodalommal lelkemben meg ennek megfelelően gondolom hangomban is.

- Ráérsz 5 után?

- Rá. Miért?

- Üljünk le valahol. El szeretnék mondani valamit.

Ebben is maradtunk. 5-kor beültünk az Annába, és úgy 8 óra tájban már világos volt: a közeljövőben meglehetősen sok dolgunk lesz.

* * *

(Tamás szövege az Anna eszpresszóban) Ami ma tíz éve, innen nem messze, a Váci utca másik végén történt, az hihetetlen sebességűre pergette fel a már jóideje mindegyre intenzívebb, mind több és több embert magával ragadó folyamatot, persze amellett, hogy annak már nemcsak korlátozottan helyi, de nemzeti, sőt a hitetlenkedve-kétkedve bár, de mégiscsak figyelni kezdő világ szeme láttára nemzetközi keretet is adott. Lényegét tekintve politikai fordulópont volt, bár nem az első, nem is az egyetlen, csak éppen hogy eleddig kimagaslóan a legfontosabb, amelyet - és ezt nem volt művészet megjósolni - más, alighanem még fontosabb események fognak követni. Hiszen az én esetemben - mint akkortájt gondolom ezen a tájon mindenkiében - a politika, akarva-nem akarva, életünk egészével szervesen fonódott össze. Általában úgy, hogy minden lehetséges meg lehetetlen alkalommal tengernyi rosszat hozott magával.

Éppen ezért visszamenőleg sem tartom véletlennek, hogy ekkor és pontosan ott, az az éjszaka sodort össze valakivel, te talán megérted, mire gondolok, ha azt mondom: életem nagy, teljesen ki nem élt és ezért is valahogy mindig befejezetlen, még üszkös hamvaiból is újra meg újra lángra kapó szerelmével. Két házasság, rengeteg viszony - kicsik, ideig-óráig nagyobbacskáknak tűnők vagy inkább csak reméltek, futók, ostobácskák, taszítók, megbántak vagy kedvesek, frissítőek, többnyire azonban csak színtelen-szagtalanok, meg módjával eredetibbek, keresőbbek, kapaszkodási igényekkel is megterheltek -, na és mindehhez egy átfogó politikai, anyagi, morális megsemmisülés, a tökélyig vitt lepusztulás, bízvást mondhatóan züllés, igen, szép, szabályos ellehetetlenülés után, sajnos éppen hogy ezekhez még túlságosan is közel, szinte érezhető átmenet nélkül ezek után történik mindez. Az után, hogy remekeltem, mivelhogy elmélyült alakítást nyújtottam a Tékozló fiú rám szabott szerepkörében, hogy kiégve hőscincérkedjek pitiáner botrányokban, okvetetlenkedésből fakadó, de végtelenül kisstílű bajvívásokban, máskor meg gyáva bujdosásba meneküljek, mind meddőbbnek érzett, mert mindinkább tét nélküli küzdelembe, még a múltban magamévá tett képességet is elveszítve arra, hogy a helyes kérdéseket helyesen megfogalmazva tegyem fel: iszonyú pénzhiányban, tengernyi adósságban úszva próbáljak meg mindennek ellenére is a felszínen maradni; vagyis hát túlélni valahogy úgy, hogy tudva tudtam: már csak hálni jár belém a lélek. Téve ebbéli cselekedeteimet merőben megszokásból, viszont bármiféle meggyőződés nélkül. Mindebből, már persze ha lett volna még valakinek is valamit bizonyítani, a szentencia maga: ha nem tudod, hová akarsz menni - márpedig erről nekem fogalmam sem volt -, akkor bármelyik út is oda fog vezetni.

Mindebből, mint mondtam, még alig-alig kimászva, másokkal, sok ezer mással együtt június 27-én délután öttől másnap hajnali négyig, 11 teljes órán át, a honvédség Tiszti Házában olyan hangokat hallottunk és hallattunk, amelyekre soha nem gondoltunk, vagy ha ez nem lenne igaz, akkor magunk előtt is titkolva számítottunk, amelyeknek az elhangzása persze hogy mindannyiunkat nagyon is a magunk módján mozdított ki megszokott helyzetünkből, lökött le beidegzett pályánkról. A Rákosi-rendszer elleni fellépésre, nem is kevesen egyenesen a harcra predesztináltak, azok közül is ezen az éjszakán a Tiszti Házba igen is szándékosan vagy csak sodródva, de elkerültek, tehát az ott lévők úgy vélem jelentős többségét közel sem egyforma mértékben árnyalta be múltjukból - már ha abban ott szerepelt - annak az egykori szándéknak, a valaha fennköltnek az idők során jól megértett képtelensége, ezerszeresen megélt abszurditása, amely olyannyira szomorú és mint ilyen, lekonyult jelentéktelenségüket ha lehet, most még kihangsúlyozottabban tette megindítóvá. Sőt: meredeken taszítóvá és ilyenként elítélendővé. Sokkal többet azonban nem érdemlően, mint bármilyen más időszakban csupáncsak egy lemondó kézlegyintést. Igenám, de ez most nem volt 'egy más időszak'. Igaz, azt mi, az ott lévők nem tudtuk, hogy mennyire más ez a 'más'. Még azt sem lenne túlzás állítani: azért jöttünk ott össze, hogy megtudjuk és mindenkivel, aki hajlandó odafigyelni, közöljük: milyen most, és főleg hogy a múlttal meg a jelennel szemben milyenné tehető lenne, kéne legyen ez az időszak.

Miközben, ha igaz, minket azután a legkevésbé sem abszurd, hanem a bukófélben lévő rezsim automatikus reflexéből származó módon véve körül százszámra vártak a szerencsére aznap még meg nem érkezett bevetési parancsra az ávósok riadókocsijai a Duna mellett, a rakparton meg a Semmelweis utcában, addig ott, a Tiszti Ház körül, a Váci utcán és mellékutcáin az épülettömbbe be nem jutottak ezrei álltak és hallgattak először hitetlenkedve, majd mindinkább megrendülve, valósággal megigézve a hangszórókon át a beszédeket - sok-sokezren. Hiszen maga a Tiszti Ház rogyásig volt megtöltve testekkel meg arcokkal, olyannyira szorosan, hogy időnként nemigen lehetett csak úgy, egy pillantással megállapítani, melyik arc tartozik melyik testhez.

Ebben az elektromossággal telített légkörben én közben, lelki üdvösségemet féltve, tehát egyetlen szót el nem szalasztva, meg egy lány, akivel a múltban, vagy nyolc évvel azelőtt, egyszer futólag, akárcsak egymás külső megnyilvánulásának a rögzítésére sem elegendő ideig találkoztunk, de, amint az most kiderült, a másik képét hosszú évekre valahol mégis elraktározva és most abból a képből kiindulva, elképedve csodálkoztunk rá egymásra, hogy azután úgy este 9-től reggel 4-ig nézzük egymást, mindegyre elveszettebben merülve el a másik vajh eddig hol tévelygő, de most aztán már örökkévalóságot sugárzó szemeiben - értsd, pár percnyi megszakításokkal vagy hét teljes órán át mohón falva a másik látványát, mesélve egymásnak életre szóló történeteket meg csodás ígéreteket, eszméletlenül megbabonázva. Ő pár sorral előttem és néhány székkel arrább ült, így ha látni akart, hátra meg jobbra kellett fordulnia. Ha ezt nem tette, akkor én nem többet, mint a félprofilját láthattam, vagy inkább csak sejthettem: szőke haját, ovális-kerekded arcát és fehér blúza, a burok alatt a kihámozandó sziluettet - nem, Pali, ne haragudj, ezt itt most nem... Ezt, a bőségszaru részletezését, vagy ha majd úgy adódna, a leltározását most hagyjuk ki. Nem tudom, talán majd egyszer, később... Ezzel szemben viszont ha felém fordult - márpedig ő beiktatott kis szünetekkel egész éjjel ezt tette, különben nem is egy lyukat égettem volna a hátába meg a nyakába a szememmel -, szóval ha felém fordult, olyan csillagfényekkel ragyogó kék szempár bűvölt el, amely telistele volt kérdésekkel és kérésekkel, a meglévő és az egész lényünket felborzoló, még létrehozandó sejtetésével és kimondásával, imádságos könyörgéssel, mindennek, de mindennek, ami nekem van, ami csak az enyém, vagyis ami én vagyok, az ellentmondást nem tűrő, olyasmiről még csak tudni sem akaró követelésével. Ő alighanem ugyanezt vagy valami hasonlót láthatott az én szememben, mert ha lehet, mindez velünk együtt csak emelkedett, feljebb, még feljebb.

És közben a mi nem is kissé kótyagos lebegésünk alatt, mellettünk, körülöttünk, de mindenütt belőlünk kiszabadultan hajmeresztően adekvát, szinte ránk, a találkozásunkra való tekintettel, az az iránti érzékenységgel komponált, a világ újonnan megérzett teljességének a lehetőségét csodálatosan visszaadó, tökéletes aláfestő zene hömpölygött: a kétségbeesésből kitántorgásnak, az évek alatt összegyűlt szenvedélyek, a keserűségbe mártott düh fergeteges kitörésének, a megsemmisítő, először a nyilvánosság előtt iszonyú dolgokat az azokat eltűrő, tehát cinkos, vétkes világ képébe belekiáltó vádbeszédeknek, a leleplezéseknek, a minden jót a saját maga ellentétéve változtatók elleni gyűlölet túlcsordulásának, a tisztító szélviharok lökéseivel kísért vallomásoknak, egy új korszak ígéretének, követelésének meg a jövőidézésnek a csakis a rendkívüli alkalomra hangszerelt, elbűvölő-megbabonázó lüktetése. Ember teremtette körülmények, legalábbis azokon a tájakon, soha nem kedveztek még így egy forradalom, meg abban és azzal összefüggően egy szerelem kirobbanásának.

Ehhez, a mi Valpurgis-éjünkhöz képest Thomas Mann Varázshegyén, az ottani Valpurgis-Nachton Madame Chauchat és Hans Castorp amolyan előfutároknak tűnhetnének - már bocsánat, mélységes bocsánat a sokszorosan is pimasz szentségtörésért -, elsősorban persze hogy Castorp, mindjárt első mondatával, oly sokáig gyűjtött bátorsága végre összeszedésével kimondott, viszont annál inkább harangkondító megszólításával: rend moi ton crayon - add kölcsön a ceruzádat - és annak remekbefaragottan, manni módra ambivalensnél is ambivalensebb korai előtörténetével. Olyan mesteri felépítés, olyan leheletfinom árnyalatokkal gondos-szépségesen előkészített megszólítás, indítás és egyben nyomban tegező vallomás meg teljes joggal behelyettesítő követelés volt, olyan egyszeri csoda, hogy akaratlanul is folyton erre emlékezve úgy talán már jócskán hajnal felé félig kábultan motyogtam magam elé: rend moi ton crayon! - Comment? - kérdezte tőlem riadt-reflexszerűen a sokszoros helycsereberék során most éppen mellettem ülő Lányi Sarolta, a Szovjetunióban felnőtt idős költőnő, aki úgy félóránként zokogta el magát megállíthatatlanul, nyilván nem először, összekuszált érzelmei kibogozhatatlan zűrzavarában. És ebbéli magatartásában ott, azon az éjszakán közel sem volt egyedül. Igaz, a férfiak, ha valaki kívülről figyelte volna őket, inkább azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy a záporozó pörölycsapások hatása alatt éppen hogy csak nem megsemmisülve, a múltat meg a jelent lefestő izzó szavak megbélyegző-megbélyegzettjeiként valamiféle természetellenes pózban, merev mozdulatlanságban, mint viaszfigurák töltötték be a térből nekik juttatott, szűk kis helyet. Közülük jól emlékszem egy ezúttal civilruhás honvédszázadosra, ő sose mondta, de környezetében mindenki tudta, elhárító-tisztre, aki a teremből kivonulva - nyilván a hatalmas tömegben is valamilyen, legalább pár pillanatnyi egyedüllétre vágyva - a lépcsőn ült, fejét két kezébe hajtva, mozdulatlanul, úgy is, mint a mindent elöntő gyásznak a képmása maga.

Mert hiszen ez volt az az éjszaka, amikor a szóözön áradásával egyidejűleg egyetlen hang, mármint a mi hangjaink nélkül köztünk is minden kimondattatott. Igen, én, hogy most csakis a magam nevében beszéljek, a legkisebb ellenállási kísérlet, óvatosság, kontroll nélkül estem hanyatt-homlok szerelembe. Tettem ezt pedig harsányan hangtalanul, ha nem is éppen süketnémán; hajthatatlanul, sőt csökönyösen megmakacsolva magam - még az sem kizárt, hogy nyomban a legelején is tehetetlenül, sőt az elragadtatottság mélyén ott valahol lenn máris készen az engem majd újra meg újra felkereső kétségbeesésre. Ahogy mindez teljes súlyával szakadt rám, úgy működött, formálta szorgoskodva magát meg magával együtt minket, mint egy mindent beburkoló bűvölet; szerelem volt az úgy, ahogyan mondjuk a régi görögök érthették azt: végzetszerű sugallat vagy inkább életre kelt ösztön, a könyörtelenül hatalmába kerítő megszállottság - a teljes kisajátítottság maga. Igen, bennem volt már, mert belémköltözött akkor, azon a minden éjek éjszakáján a sorsom, az, hogy megpihenés, szünet nélkül kísértsen, hívjon, vonzzon magához egy arc, egy látásmezőmet mindörökre átalakító, minden más elé helyezkedő jelenlét; igen, magától a szótól is képtelen voltam szabadulni - végzetesen -, mintha csak egy pogány formaimádó lennék az örömteli kékséget rám holnap, mint minden holnapokon majd újra kiterjesztő ég alatt. Hogy aztán döbbenten ocsúdjak fel a maga-eltüntető önfeledtségből, abból a bűbájból, igen, eszembe jutott már ott, az én nemrég említett, most meg lám, ma már tudom, fölöttem úrrá lett Rappaccini-extázisomból, ráadásul mindehhez még újonnan telítve megmagyarázhatatlan pán-rémülettel, az onnan kezdve majd már elkerülhetetlenül rettegésre és mint ilyen, társamul szegődő magányra. Amelyhez csakis ezzel a szerelemmel felkészítve, megérettetve és a (jövőbeni) múmiákhoz illő módon preparálva lennék képes valaha is eljutni.

Mindez akkor azonban még valahol a jövő fátyolába rejtve leledzett. Mert mindezt, az intenzív elszíneződéseket, a tragikus végkifejlet elkerülhetetlenségét azt hiszem csakis most, tíz év távlatából vetítem vissza, élem így meg. De nem ám a többit. Igen, az a többi, az azonnali? Minthogy elvégeztetett, a többi végső fokon már csak részletkérdés - egyszerűsítettem elképesztő naivságomban engem szinte szétrepesztően, persze hogy végtelenül nagyvonalúan magamban immár otthon, szobámban, abban is az ágyamban, most éppen a jobb felső sarokból rámragyogó, a minket is felavató gyülekezetből távozáskor gondosan magammal hozott, csöppet sem fáradt szempárral meg egyelőre még távollévő tulajdonosával osztva meg helyzetértékelésemet a rövid félálom elnagyolt összefoglalásában, miután a helyszínről kisodródásunkkor ismerősöktől persze hogy eredményesen tudakoltam meg: hogy is hívják azt a lányt ott? Ja, persze! Na és hol is dolgozik? Csakugyan? Hát nem érdekes? Kicsi a világ.

Reggel korán, de már az irodából telefonáltam. Kapcsolták Marton Évát. Itt Holló Tamás beszél. Mond neked ez a név valamit? - és közben elképedten figyeltem, hogy simogatni, ölelni készülő kezemben hogyan reszket félősen az ilyen-olyan ítéletet mindjárt hozzám továbbító telefonkagyló. - Még hogy mond-e? Hát nem együtt töltöttük az éjszakát? - hangzott az egyetlen lehetséges, a szemektől az üzenetközvetítést a szavakkal átvevő és még feljebb dobó válasz. Azon nyomban, Évike valaha is hozzám intézett szavai közül is a legelsőkben.

Hiszen nemigen lehetett kétség az iránt: ha az ember szabad utat enged például a majdani bánat bővizű forrásának, a fájdalom, a többé jóvá már nem tehető veszteség érzésének, azoknak a gyötrelmeknek, amelyek jó esetben is még csak sejtelmekként készítik elő az utat a szerelemhez, hogy aztán lassan kibomlóan kísérjék és főleg, főleg elburjánzóan kövessék majd azt, bizony a lehetetlenségnek vagy az ellehetetlenülésnek a kockázatával is szembe kell néznie. Márpedig én ezt a kockázatot - döntöttem ezúttal, mind egyértelműbben, ahogyan az idő a kitűzött 5 órához közeledett, csak amúgy, mondhatnám kötelességszerűen a töprengést imitálva, mindössze a lehető legfelületesebb megfontolás után - most és pont vele, az oly hihetetlen szerencsével fellelt kinccsel nem lennék képes, még kevésbé lennék hajlandó vállalni bármi ilyesmit. A többi, a még nem is sejtett, de majd törvényszerűen megérkező kockázatokat - igen, azokat habozás nélkül. Őérte, ezért a szívemből szottyant és rám így reagáló, engem mindjárt ilyen hőfokon fogadó gyönyörűségért, akinek most már hangja, újra meg újra hallandó hangja van, meg saját, nagyon is egyéni stílusa is meg rengeteg esze van, meg velem azt hiszem sok tekintetben közös múltja is van, nem lehet csak úgy elengedni, hagyni elcsászkálni; annál inkább viszont velem együtt kell neki is változtatni most majd oly sok mindenen, választ, egyértelmű, szabatos választ kell adnia régi meg új, eddig fel sem merült kérdésekre; ezt itt, no lám csak, akinek számomra most már saját neve is van, amely hordozza magában a vándort az éhhaláltól megmentő ígéretét a mindennel eltöltő jóllakásnak, bánom is én, vezessen bár az út innen nyílegyenesen a pokolba, akkor sem vagyok hajlandó kihagyni az életemből. Annál is inkább, mert, ahogy azt már magammal elintéztem, elvégeztetett.

Az egész valahogy így van: ha én az uralkodó időjárásra való tekintet nélkül úgy határozok, hogy a visszafelé húzó halasztási ingerek ellenére is uszodába kell menni, legyen bár a víz hideg, de akkor is egy kiadósat kell úszni, a medence partjához érkezve nem kifejezetten szeretem gyötörni magam azzal, hogy vacogó testemet centiméterenként engedem bele a vízbe. Inkább didergő-gyorsan és két kézzel szórom sebesen az oly régen begyakorolt uszodarutinnal testemre-arcomra a fagyasztó lét, és zsuppsz, már ugrok is be, okozva ugyan ezzel magamnak meg szervezetemnek elkerülhetetlenül egy komisz sokkot. Tudom, hosszú évek tapasztalatából tudom, hogy ezt követően a többit már egyáltalán nem nehéz viselni, sőt... Innen kezdve a víz hamarosan, talán még némi kis jóindulattal melegnek, meg, ha akarom, simogatónak is tűnik. Aztán elillan a meleg mellől a kvalifikáló jóindulat is, úgyhogy ezentúl már az idevezető út felkérődzése nélkül sem marad más, mint az utánozhatatlanul remek, testlangyos víz, amelyben úszni maga a tiszta kéj.

Hm, maga a tiszta kéj... Valami ilyesminek meg rengeteg minden másnak az ígéretével bennünk valahogy így is történt délután, amikor a reggeli megbeszélés, meg azért, csak hogy meggyőződjünk: nem álmodunk, még csak nem is a kialvatlanságtól hallucinálunk, a napközben lebonyolított, mindinkább elbódító négy-öt telefonbeszélgetés egyike szerint a Víg eszpresszóban találkoztunk, ahol is én fél vagy talán inkább csak negyed óra múlva szorongva várva, hogy végre megtegyem, meg azért is, hogy jaj, csak túllegyek már rajta, egy esetlen újonc módjára elfogultan, de mégiscsak egyből a mélyvízbe ugrottam, innen egészen az örökkévalóságokig is eltartó szerelmet vallottam, hogy újabb öt perc múlva, először engedve láttatni azokat a tágra nyílt, párás, engem néző és rajtam kívül semmi mást se látó, egyszerre elgyengítő meg erőt adó szemeket, ő is - és aztán... Aztán következett egy olyan pár istenáldott hónap, amelyben én nem mint maga körül tapogatózó turista kerestem és sehogysem találtam helyemet saját életemben, hanem amelyben mi lélekszakadva kergettük bele magunkat, még, még beljebb a szerelembe, a beteljesülésbe, a tőle tanultan tágra nyitott szemű álmodásba, el messzire az abszolút feltétlenség felé; ezenközben az ország meg száguldott feltartóztathatatlanul a forradalomba, a két robajló rohanás a lehető legtökéletesebb párhuzamban egymással. És azután... Azután, mindenek után, mindent legázolva, maga mögött csakis eltakarítatlan, fájó romokat hagyva jött november 4, az iszony napja, annak a hetei, hónapjai, az összeomlás, kívül, belül, és, megintcsak párhuzamosan, de azért már úgy, hogy azt mindketten egymástól tökéletesen eltérő módokon éltük meg, a feltartóztathatatlan zuhanás a bukásba, a végzetbe, a semmibe.

Nekem előre ki nem tervelt légyottunktól kezdve ezt a fél évet és azt, amit ez jelentett és jelent, amennyire csak képes vagyok rá, el kell mondanom - nem tudom, kinek, azt hiszem, elsősorban és nyilván saját magamnak. Még az is lehet - bár ezt ugyan aligha látom, de mit lehet tudni -, hogy egyszer talán majd Évinek? Vagy talán végre mégiscsak ki akarom beszélni magamból, kiüríteni szervezetemből - hiszen eddig soha nem ismert, iszonyú fegyelemmel zártam magamba. Bizony mondom, megfizettem én azért a rövidre szabott tökéletességért, irgalmatlanul keményen, nem úgy, ahogy az illik, de sokkal többel és jobban és tovább; becsületemre váljon, de meg sem kísérelve elbújni a rám kiróttak elől - talán ezért nem rokkantam bele végleg, talán ezért is lettem képes később megint élni? Azután?

Igen, azután évekig tanultam újra - létezni. Megpróbáltam tenni ebben az undori világban azt, ami valóban vagy legalább megközelítően az én dolgom, azt, amit végiggondoltam és olyanként magamra is vállaltam. Meg sok minden mást. Közben azonban, igaz, nem túl gyakran, de azért a legváratlanabb pillanatokban letaglóz a horror vacui, a rettegés az űrtől: igenis meg kell kísérelnem az egészet újra végiggondolni, és emiatt is el kell mondanom, mert teljesen meg kell értenem! Megérteni: csupán egyéni érdekességű lenne - már ha valóban az lenne - a közelről oly feszített ívű történet, vagy van benne több, általánosabb - amely ügyben első megközelítésre megintcsak biztos vagyok? Csupán a lehető legszűkebben értelmezett nemrégmúltról mond valamit, vagy kicseng más korokra is, még akkor is, ha persze teszi ezt éppen hogy hallhatóan? Aztán: a 'sors' az úr az emberen, és mi mind csupán a történelem - magasságos egek, mindenek közt pontosan, kiválasztottan, a megkapott ziccert megköszönve a pofámba beleröhögően a magyar történelem - törékeny játékszerei vagyunk, Footprints in the sands of time (Lábnyomok az idő homokjában), Longfellow szerint? Vagy a történelem megzabolázhatatlan árja hagy valamit, nem túl sokat, de mégis valamit az egyes emberre is? És ha igen: érdemes-e azért a valamiért nekiveselkedetten gyürkőzni, veszkődni? Akár egy egész életen át is? Ha lehetőség nyílik rá, vagy ha nem, alkalmat teremteni arra, hogy megkíséreljük beleilleszteni mai-holnapi lábunkat abba a már elmosódott, alig-alig észlelhető, de mi, az emlékezők tudjuk, hogy ott lévő homoklenyomatba? Na és kivárni, hogy mindezeken túl felszínre kerül majd a számtalan, ma még igazából meg sem fogalmazható, mert gomolyogva kívülről is felismerhető formát keresően formátlan kérdés, és elhangzik-e még több, éppen hogy csak hallható, talán még mindig csodálkozó vagy már mindenről megadóan lemondó, elhaló sóhaj?

Igen, Pali, hát valahogy így. Ez lenne az, amihez kell nekem, amihez nélkülözhetetlen a te segítséged. Minthogy úgysem lennék rá képes, akkor inkább már tudatosan nem is akarom elfelejteni; megörökítjük tehát, szalagra vesszük mindazt, ami csak kijön, kibuggyan belőlem. Azon frissiben. A többit? Hát a többit meg majd kinyomjuk belőlem, mint a maradék fogpasztát már többször is kidobásra ítélt, mert kipréselt tubusából. Tudod, most, tíz évi hallgatás megtörése után valahogy így érzem: ha csak fele annyi szám lenne, mint amennyi karja van Sivának, na és azokat szünet nélkül üzemben tartanám, akkor sem lennék az ügyhöz méltóan képes igazából helytállni magamért. Úgyhogy amíg én a szájaimmal beszélek, addig te, szépen kérlek, akár így lesz, akár nem, csak ne ülj, mint valami előkelő, idetévedt, ilyenként szemlélődő, elfogulatlan idegen és úgy is hallgass, de próbálj velem, azzal a tíz évvel ezelőttivel, meg azért valahogy a mai meg a holnapi Tamásokkal is együtt élni, lélegezni - kérdezz, mondj ellent, nevess ki, provokálj, kötözködj, ha nem értesz egyet, torkolj le, ismételtess, vizsgáltass felül, ne fogadj el olcsó magyarázatokat, kibúvókat, bánom is én, vezess Luciferként új utakra - kényszeríts, légy szíves, arra, hogy neked is, de főleg nekem érthető legyen az egész.

Évikével mi ketten egy javában készülődő, átütő győzelem, majd az azt követő, a sorsunkat eldöntő katasztrófa árnyékában kerültünk össze. Ha cifrázni akarod, hát akkor úgy, mint a lovag meg a leányka az éji találkán, amelyre azért jöttek el, hogy a kísértetjárta romok között adják át egymásnak fogadalmaikat. Igen, azokat, amelyekről a legelső pillanatban felismerték: tartoznak egymásnak. Látod, érzed, ugye, hogy az egész itt van, a kezemben? Lehet, hogy egyszer szeretném majd talán én magam megírni; csak hát megszültem ugyan egy pár novellát, nagyritkán publikáltam irodalmi lapokban, meg elhangzott írásom a rádióban is, az irodalom elmosódó határain elhelyezhető, ártatlan kis merényletekkel, ez azonban nemigen tekinthető többnek, mint kapirgálásnak a felszínen: regényíró én bizony par excellence nem vagyok, még kisinasi szinten sem, na meg önbizalmam, az aztán nem is lenne hozzá. Sőt megfagy a vér az ereimben, ha arra gondolok, amit például Joseph Heller így fejezett ki: "Kivétel nélkül minden, általam ismert írónak tengernyi bajt, gondot, nehézséget, ellehetetlenülést okozott - írni." Na és ha ehhez meg hozzáteszem Somerset Maugham panaszát: "Mi bizony egyáltalán nem úgy írunk, ahogy szeretnénk, hanem úgy, ahogyan arra képesek vagyunk. Amennyire futja belőlünk. Ahogy tudunk." Érted? Ha csak Maughamra gondolsz, akkor is láthatod: milyen végtelenül nagy bajban vagyok. Vagy inkább: mekkora bajban lennék, ha mindennek ellenére egyszer mégis belevágnék.

Így aztán, ha majd valahonnan ki is sarjadna belőlem, mert lenne honnan, az önbizalom, csak hogy tudd, már persze ha jó források címeivel szolgálhatnál, hogy ötletet, tanítást, szakmai tudást is hajlandó lennék azokból minden mennyiségben átvenni; vagy Isten megsegít, és a lendület valahogy azt is magával hozza; ha pedig még ez sem lenne elég, remélem, nem okozna falrengető problémát akár vén fejjel ülni neki és tanulni, kezdve akár az ábécétől is. Na és ha valahova eljutok, a késői kezdés, a tengernyi kétely, a szakmával menet közben ismerkedés ellenére is, akkor ne legyen többé már meg az, aminek a kedvéért vagy inkább a felhasználhatósága érdekében mindez történik: maga a megmunkálásra váró nyersanyag?

Vagy, tudod mit, édes öregem? Te fogod megírni, ha magával ragad a szele, a mese-mese-meskete - hiszen neked az enyéménél összehasonlíthatatlanul erősebb az alkotói vénád! Ráadásul, jó, tudom, a maga módján még kipróbált is. Végül ugyebár az is lehetséges - babonás vagyok, már csak azért sem akarom ezt most kihagyni -, hogy egyszer, még jóval az öregkor előtt szép csendesen, valahogy úgy, hogy lehetőleg senkit se zavarjak, fejreállok, bekrepálok, ahogy az angolok mondják, belerúgok a vödörbe, vagy inkább fölrúgom azt a vödröt - akkor pedig legalább maradt utánam valami, már úgy értem, ami kicsurgott a vödörből - az 'anyag' a te tulajdonod lesz, mivelhogy rád száll. Legalább adtam neked valamit - tetszik, nem tetszik, sajnálom, az már nem az én dolgom. Ha akarod, akár habozás nélkül letörölheted a szalagot úgy is, mint az alkalmazott irodalomkritika egyedül üdvözítő cselekedetét. Teszel vele bármit, amit csak szereteted vagy megvetésed diktál. Na és ha várakozásommal ellentétben még emlékeznél rá, akkor tudod: a parádét, azt bizony én vezénylem!

Viszont addig is: tudom, hogy sok, arcátlanul sok, amit kérek, de megteszed, ugye megteszed? Segítsz, Pali, ugye segítsz?

* * *

(P. szövege) Hát valahogy így kezdődött, nagy mennyiségű konyak meg kávé, továbbá az alkalomhoz nélkülözhetetlen enyhe nikotinmérgezés kíséretében. És mivel én habozás nélkül elfogadtam a felhívást keringőre, folytatódott sok hónapon, árkon-bokron át - de nem azon nyomban. Margóval a házasságunk még ropogósan friss volt, na meg persze ígértünk is egymásnak egy pótnászutat. Ezenfelül a kisebb-nagyobb szünetekkel, illetve a beiktatott fellépésekkel ugyan megszakított, de szerinte egyébként is oly hamar elszálló nyár volt számára a kitárulkozó időszak, merthogy magát a napnak, víznek önfeledten átadva, korlátlanul imádta a nyarat, azt minden mennyiségben fogyasztva is képtelen volt jóllakni vele. Ezért is arra kellett kérjem Tamást, hogy vállalkozásunkba ne most kezdjünk bele, hanem majd csak úgy október táján. Némi kivétellel. Margó apja ugyanis Kanadában él, amint azt nekem küldött, bemutatkozó levelemre adott válaszában írta, éppenséggel nem is rosszul; azt is írta, hogy szeretne bennünket mielőbb látni. Gondolom, főleg mégiscsak a lányát. Az az apa, aki Margónak is módfelett hiányzik. És akihez volt egy többé-kevésbé állandó jellegű, az atyai türelmetlenséget éreztető meghívásunk, tőlünk függően akár egy jó hónapra is. Hogy mikor menjünk hozzá, azt nekünk előbb még egymással, kettőnknek pedig vele kellett egyeztetni. A jelen pillanatban úgy néz ki, hogy ez az időpont majd 1967 tavaszára esne. (Oda is esett, majdnem pontosan.)

Tamásnak tehát volt ideje felkészülni, gondolatait, érzés-emlékeit, reflexióit összeszedni, jegyzeteket készíteni. Október elején azután meg is kezdődött a munka, néha kihagyásokkal, néha, sőt gyakran, a dolog természete miatt előre-hátraugrálással. Úgy is, mint egy beprogramozott bakkecske. Ami engem illet: az én részemről mindig vagy csaknem mindig készséggel, sőt, egy idő múlva nem kis elképedésemre, doppelgängeri utánérzésekkel is. Talán azt sem lenne túlzás kijelenteni, hogy megint szerelembe estem - de most nem egy nővel, hanem magának a szerelemnek az előttem kibomló teljességével. Meg abba a rövid pár hónapig az emberből az élet minden rejtett tartalékát kicsikaró varázsidővel. Olyannyira, hogy a mese kibomlása közben ünnepeltem ennek a szerelemnek a másodlagosan is pompás ízeit, hogy aztán nem is ritkán sirassam meg a szerencsétlen csillagzat alatt született két egykori gyereket. Vagy az a csillagzat azért talán mégsem lett volna olyan igazából nagyon szerencsétlen?

Na, ebből elég lesz ennyi. Íme, itt a szalagra vett szöveg, amelyet csupán egyes helyeken szabadítottunk meg rikító redundanciáktól, remélhetőleg, de közel sem biztosan a nyelvi pontatlanságoktól, meg, már amennyibe azokat észrevettük, a később csakis zsákutcáknak bizonyuló kitérőktől. Ím itt az írás: forgassátok. Hallgassátok, olvassátok!

* * * * *

(T. szövege) Azok, akik a Petőfi köri vitákon, így azok közül is a legnagyobbon és kihatásaiban legjelentősebben, a Rákosi börtönében előzőleg már alaposan megkínzott, majd később, a forradalom bukása után Kádár által újra csak bebörtönzött és a börtönben meggyilkolt Losonczy Géza elnöklésével lebonyolított sajtóvitán részt vettek, hajlamos lennék azt hinni, hogy nem voltak túlnyomó többségükben a rendszer mindenre elszánt ellenségei. Annak ellenére, hogy '56 nyarára jónéhányan már eddig is eljutottak. Sokan közülük hívek voltak, múltbeli, tegnapi aktivisták, többségükben passzivitásba zuhant volt aktivisták, mostanra már végleg és visszavonhatatlanul megérkezve a kiábrándultság akár elszánt cselekvésre is késztető fázisaiba. Az orruknál fogva vezetettség miatt fortyogó indulatokba; de azért egyesek még mindig valamibe kapaszkodóan, egy megújulásnak még körvonalakban is alig látható lehetőségében reménykedve; a régi álmodozók, most éppen rémálmokkal feltöltve, na meg azok, akik mindennek ellenére is tevékenykedtek a mindent ellepő zűrzavarban valamiféle megtisztulásra irányuló folyamat megkezdéséért. Járjon az akár jelentős kockázatoknak a vállalásával is. Hiszen a saját kezeikkel is létrehozni segített szörnynek az eltávolítása merőben lehetetlen lenne azoknak a vállalása nélkül. Én ugyan, többségükkel ellentétben, csak jó későn, önmagammal nem is egyszer meghasonulva, vonakodva álltam be a sorba - vagy lógtam ki a sorból -, keserves-nehezen győzködve kőkemény ellenérzéseimmel - előbb például az egyetemen még magát a nagy gurut, Lukácsot is hallgattam, az első szemeszteren ki másról, mint Hegelről -, de aztán jött az a vagy egy-másfél év a negyvenes évek vége táján, amikor aktívkodtam a körzetben meg a kerületi pártbizottságon. Csináltam én ott sok mindent: rendezvényeket, kultúrmunkát, oktatást, vitaműsorokat, szemináriumvezetést, sőt gyakran voltam pártnapi előadó is.

1948 vége táján, egy ízben éppen ez utóbbi minőségemben küldtek ki ha jól emlékszem a 10-es számot viselő, nem éppen harcos proletárelemekből összeállt körzetbe, az Arany János utcába. Emlékszem, mindjárt a kezdetekben éreztem, hogy kellemes légkör vesz körül; hogy talán éppen ezért is formában vagyok - bizony mondom, nem volt az a legkevésbé sem rossz érzés, benne valamilyen enyhén részegítő, helyesebben inkább jólesően borzongató elemmel is ('te felfújt hólyag, te', tehetném ma nyilván hozzá) -, hogy a vagy nyolcvan fős hallgatóságot a kezemben, tehát rövid időre a hatalmamban tartom. (Szent Habakuk, micsoda rémületes undorkategóriákban gondolkodtam én azokban az időkben!) Rémlik, hogy szabad pártnap lévén, én a külpolitikát avattam napirendi témává, amolyan kötetlen formában. Az aktuális témák közül néhányat felvázoló bevezető után az aktív népség részéről szokatlanul sok, hellyel-közzel értelmes kérdés is elhangzott. Az én erősségem, mondhatnám a specialitásom mindig is a gyors reagálás volt - ez tehát nemcsak zökkenőmentesen, de helyenként feldobottan, ha jól emlékszem, nevetős kilazulásokkal elegyesen zajlott le. Már csak azért is, mert ha összefogottnak kellett lenni, akkor rendszerint kerek mondatokban fogalmaztam, és úgyszólván soha nem bakiztam, később sem.

Az is igaz viszont - hogy az a 'később' mégiscsak inkább 'most' legyen -, hogy amikor elkövettem egy hibát, az a maga nemében - nem szeretnék szerénykedni - mestermű volt. (Mint Corneille mondja a Cidben: 'az én coup d'être-m vált nyomban a coup de maître-é'. Vagyishogy, szabadon fordítva: 'kezdő csapásom lett maga az igazi mesterdöfés'.) Egy ízben hol másutt, mint a Földművelésügyi Minisztérium tágas udvarán, a vagy négy mikrofonnal felszerelt pódiumon álltam, előttem arcok napraforgótengere, amely vagy ezer ember személyes hozzájárulásaként lehetett volna értékelhető, igen, ugyanazok, akikhez nem kis meglepetésemre a lámpaláz egy alig ismert, számomra meglehetősen újszerű változatával ellátottan beszélhettem. Nyilván ezért is egyszer csak lendületesen, bármilyen elmélyült felkészülés nélkül közöltem az egybegyűltekkel a gondolom kevéssé várt revelációt a 'háború okozta seggek behegedéséről'. Csak így, fölösleges sallangok nélkül. Addigi pályafutásom legnagyobb hallgatósága, az agresszív érdektelenségbe burkolt bürokrata arctenger, ezt hallván először csak hitetlenkedve, de azért már nem teljesen részvétlenül meredt rám, azután lassan elámult, majd mintha elhűlt volna, hogy végül visszafogottan, csendesen fulladozni kezdjen. Amikor eddig eljutottunk, szavaimat a hatás láttán visszakérődzve kénytelen voltam megérteni, mit is követtem el, és ellenállásra képtelenül, magamat megadva harsogó nevetésben robbantam ki, bele a mikrofonokba, mind a négybe; erre végre felszabadult röhögőgörcsbe fetrenghette magát az egész nagytiszteletű minisztérium. Egy csak valamelyest is gyanútlan ember azt hihette volna, hogy önmagam kinevetéséért meg az ő ingyen és bérmentve szórakoztatásukért a helybeliek mégiscsak a szívükbe zártak. Ugyan már, méghogy a szívükbe...

Egy másik emlékezetes eset: kiküldtek egy hivatalba, ahol még tapasztalt mozgalmi rókák számára is szokatlan módon, talán leginkább anarcho-szindikalistának minősíthető beütésekkel elszínezett ellentétek tették gyakorlatilag lehetetlenné az egymással rivalizáló párt- és szakszervezet együttműködését. Kölcsönösen éles hangú felszólalások, késhegyre menő viták, hellyel-közzel még 'elméleti fajtalankodásokra' utaló gorombáskodások után az elnök végül nekem adta meg a szót, én pedig mindjárt, in medias res kezdtem, imigyen: Azoknak, akik a szarszervezet nevében emelték föl hangjukat... Az egész teremben senki, de senki meg nem moccant, még annak a hagyományossá átszellemült légynek a zümmögését is mintha hallani lehetett volna. Mint említettem, erős oldalam lévén a rögtönzés, habozás nélkül feladtam minden további érvelésnek a lehetőségét is; legott félretettem tehát az eddigiek során leírt meg előre elkészített jegyzeteimet, és nem kis mértékben szárnyaszegetten, imigyen kíséreltem megmagyarázni bizonyítványomat: Legnagyobb sajnálatomra nem állíthatnám, hogy a kívánt formában, de azt hiszem a lényeget - megbocsáthatatlan módon nem térve ki fontos, talán döntő részletekre -, de, amint említettem, magát a lényeget illetően attól tartok, kevéssé félreérthetően fejeztem ki véleményemet. Amelyet ezennel szíves engedelmükkel vagy visszavonok, vagy a legkevésbé sem formálisan a testület elé terjesztek, ez utóbbi esetben kérve annak, már amennyiben azt lehetségesnek ítélik, az alkotó szellemben történő jóváhagyását. Ezzel, mint aki a dolgát jól végezte, villámgyorsan le is ültem. Erre olyan felszabadultan öntötte el a termet a kirobbanó nevetés, sőt visítás, hogy aztán csak igen lassan csillapodjon le az imigyen megkönnyeztetett, no lám csak, legalábbis ideiglenesen sikeresen kibékített két tábor. Végül az elnök - még mindig mosolyogva - megkért, hogy legyek szíves eredeti beszédem tartalmát velük megosztani - és én ezt is tettem, még a tervezettnél is jóval barátságosabb hangnemben úgy, hogy ezzel nyomban széleskörű - igaz, még mindig kuncogó - egyetértésre találtam. Gondolom, azért ez az eset mellesleg ékesszóló bizonyítékul szolgálhat arra a már nem tudom hol hallott tételre is, hogy ilyen vagy ehhez hasonló alkalmakkor tulajdonképpen senki, vagy legalábbis a túlnyomó többség még véletlenül sem szokott odafigyelni, legyen bár a szónoknak svungos svádája, a jónépek képeseknek bizonyulnak lelkesedésüket türtőztetni; de ha végre, akarva-akaratlanul is a kedvükben járva elkövetsz egy istentelen marhaságot, mindegy, hogy milyent, csak lóság legyen az a javából, az így lekenyerezett és persze hogy hálás közönség, amolyan szeretetre méltó kis ökörként, a szívébe zár. És nyomban föl is vesz adoma-anyagtárába. 'Emlékszel még arra a fiatal pártnapi előadóra, aki...' Még évek múltán is képesek lesznek szívből fakadóan nagyokat nevetni - ha nem is szükségszerűen rajtam, de immáron legendássá nőtt, egykori lényemen.

- És te egyik esetben sem érezted úgy, hogy megnyílik alattad a föld? - érdeklődtem, közel sem minden részvétérzés nélkül, igyekezve mértéktartóan értékelni az elkövetett mássalhangzócseréhez hasonlítható nyelvbotlások korlátlan lehetőségeit.

- Ó dehogynem, aggódó pillantásokat is vetettem arra lefelé; minthogy azonban már úgysem lehettem volna képes a megtörténtet meg-nem-történtté tenni, valóban csak röpke pillanatokig. Te ismersz annyira, hogy tudod: humorérzékem legalább tízszer akkora, mint nagyképűségre való hajlamom. Pedig szavamra mondom: azt sem szabadna derűsen lebecsülnöd. Apropó, humorérzék: az Európa könyvkiadóban egy tehetséges szerkesztőm egy közös barátunknak egyszer imigyen jellemzett: mármint a Holló? Dejszen az egy szomorú zenezsidó, nagyszerű humorérzékkel.

- Szomorú zenezsidó? Hm, közel sem minden bokorban fellelhető, impresszionáló jellemzés. Te magad ezt a frappáns fogalmazást találónak vélted?

- Ha találónak nem is annyira, frappánsnak viszont annál inkább.

E kitérő után vissza tehát az Arany János utcai, kies tájakra. Ott is a váratlan felvillanásra fényözönnel beragyogott, bár hibátlanul pártszerű magatartásában mit sem sejtő gyülekezetre. Amely gyülekezet tagjainak eredendő ártatlanságukban még csak fogalmuk sem volt arról, hogy jelenlétükkel később majd mely igen fontossá váló, ha nem is éppen történelmi jelentőségű fejlemények bekövetkeztéhez asszisztálnak. Na meg ahol is az elnöklő párttitkár a begyakorolt módon köszönte meg a megköszönendőket, olvasta fel az obligát, úgyszólván senkit nem érdeklő bejelentéseket, hogy ezzel aztán még ezt a pártnapot is utolérje minden pártnapok elkerülhetetlen sorsa, vagyis az, hogy annak rendje és módja szerint véget is érjen. Ezt tudomásul venni valahogy nem akarván, helyesebben a maguk módján értelmezvén a hallgatóságból még néhányan odaténferegtek hozzám, félig-meddig ismerősök, üdvözölni, de vadidegenek is, beszélgetni vagy kérdezni valamit. "Nem akartam hozzászólni, de azért csak így, egymás közt hadd említsem meg..." És szavamra mondom, ezt is tette, ott nyomban megemlítette. Vagy megint mások, jöttek tereferélni, netán gratulálni, esetleg csak 'vegyülni'.

Ez utóbbit vagy valami ehhez hasonlót tett a megméretett és meglehet pimaszul fiatalnak, ámde, vagy éppen ezért, nyilván szép jövőjűnek megítélt előadóval egy valahol a negyvenes évei közepén járó, némileg aszott külsejű elvtársnő is. Lasszót ezúttal nem hozva magával, szorosan kézen fogva tartotta némileg húzódozó leányát, aki aligha rajonghatott anyja amúgy egyébként simán dörgölődő stílusáért. Annak az anyának, aki, és ezt én, ennek az emberfajtának a hites törvényszéki szakértője habozás nélkül közölhetem, maga volt a prototípusa a 'vegyülő' hölgynek - mint később kiderült, akkor ezt jó érzékkel így véltem látni -, áramvonalas variációja az 'átkosban' a színházi habitüének, az öltözőkbe is bejáratos, a kintmaradni, a kívülrekedni képtelen, az örök bennfentesnek, mégiscsak azzal a láthatatlan lasszóval vonszolva maga után észveszejtően gyönyörű, nyílt, szabadidejében nyilván főleg égi üzeneteket hordozó, felhőtlen arcú kislányát, ott valahol a 16-17-18 körüli tájakról, hamvas, ott helyben megízlelendően barackarcú leányát, aki egyébként is csak betévedt ide jelenlegi otthonából, a kankalinos rétről, azon is mesebeli megjelenéséhez illően a topánkája elé szórt mezei virágok illatába-színeibe burkoltan - cseppet sem mindennapos jelenséget a pártnapokon. A magát végtelenül gyengéd simogatásra felkínálóan göndör, szőke-világosbarna hajú, valamelyest megnyújtott, de azért kerekded arcú, sugárzón kék szemű, azúr tüneményt - úgy, ahogy van, kábítóan, magába veszejtően, nagyon is élő, hús-vér szépséget. Jelenlegi reinkarnációjában ott előttem még csak nem is szükségszerűen modern kiadásában, inkább tetszés szerint bármely történelmi korban elhelyezhetően, a legfontosabb jegyeket illetően állandó jelleggel felruházottan, konstánsan, nem-szépnek-lenni-képtelenül szépet. Ne tessék félreérteni: cseppet sem kihívóan, éppen hogy csak ellenállhatatlanul szépet. Még az is lehet, hogy a húzódozás ellenére is néminemű kíváncsiságot, ha nem éppen amolyan embrionális vonzódásfélének a nem is félreismerhetetlen jeleit vélhettem volna vagy inkább szerettem volna vélni fölfedezni rólam óvatosan pillanatfelvételeket készítő, nagy-nagy szemeiben? Ezt a feltételezést tentatíve lehetségesnek, még inkább kívánatosnak minősítettem ugyan, sőt önmagamban, igaz, némi habozás után ilyenként is szándékoztam nemcsak elkönyvelni, de ha kedvező alkalom kínálkozna, arra valahogyan, az első megnyíló lehetőségre várva a hozzá leginkább illő módon válaszolni is. Méghozzá tenni ezt majd vele meg a nyilván szintúgy adekvát részletekkel is elmélyülten foglalatoskodva. Mielőtt azonban ezt a tevékenységet jobb híján csakis gondolatban megkísérelhettem volna, addigra már be is ugrott a nemhogy ígéretes, de a lehetséges kezdeteknek a letromfolása: ó be kár, hogy a jelenés olyan kétségbeejtően fiatal, éppenhogy már nem ott a liliomtiprás körüli, lám csak, erkölcsös jómagam számára életemben alighanem először rokonszenvessé, sőt kívánatossá váló tájakon... Hogy azután már mindjárt az obligát, tehát ezt az elsőt követő második gondolatomban - jobb a békesség - ott ágáljon a szigorú tiltás - realizáltam én, az akkor 22 éves, roskatag aggastyán.

Nagyjából és egészében ez lenne minden, amire én Évikéről emlékszem, erre viszont annál inkább. Bár igaz, némileg elmosódottan, de, mint kiderült, az egykori véletlen, mindössze pár perces összefutás esetlegességénél mégiscsak tartósabb, maradandóbb nyomokat hagyóan. Ami már önmagából abból is megcáfolhatatlanul derül ki, hogy ez a mi csipetnyi 'múltunk' most aztán, mintha az évek során csupán erre a pillanatra várt volna, gőzerővel törjön éppen szenvedélyesen mással elfoglalt tudatomnak a felszínére. Meg persze az övének is? Annak ellenére, hogy ezt megelőzően még ott, azon a pártnapon őt, mint kiderült, egész lényemmel meglátva azon nyomban tiltott gyümölccsé nyilvánítottam, radikális eltávolítással zárva őt ki az én az idő tájt egyébként csaknem korlátlan lehetőségeim világából, ahelyett hogy magát a ritka természeti jelenséget, ha nem is teljes egészében kisajátítandón, de legalább úgy önmagában ünnepeltem volna. Azt pedig, hogy miért találtam őt akkor, 1948-ban olyan tiltóan fiatalnak, ha jól sejtem, nem is mellesleg, leginkább a bennem diáklányos képzeteket keltő, fehér blúzával meg valahogy áttetszően világos, csaknem transzparens színeivel magyarázhatnám.

Ugyanakkor most, már a kellő távolságból nézve vissza, gyanítom, hogy más, predesztináló magyarázatok is lehetségesek lehetnének. Íme egy mutatóban, mindjárt a legfontosabbak közül: ez idő tájt én még mindig, bár az előzményeknél már lazábban, de mégis erőteljesen vonzódtam olyan nőnemű lényekhez, akik tudják, mire van nekem óhatatlanul szükségem, meg azt is, hogy bár mindennek megvan a maga határa, de az csakis azért van ott, hogy nyomban el is söpörjék; tehát a nálam idősebb és ezért is tapasztaltabb, fantáziadúsabb, magukat vissza nem fogó, viszont annál inkább rámenős, olyan első megközelítésre szóra sem érdemes apróságok tudóit, amelyek az én karácsonyfámon csillagszórókként robbantak fel; hozzájuk, akik nem is lehetnének semmi jónak az elrontói, akik bármiféle szégyenérzettől, nemhogy feszélyezettségtől már régen megszabadultak, vagyishogy vajákosabbak, na meg az ifjú partnerban bizonyos megvesztegető kvalitásokat, így például a korlátozhatatlan étvágyat, a kielégíthetetlen kíváncsiságot, a mindig is ágáló-sürgető, a halaszthatatlan, az azonnali tettrekészséget, de alighanem és főleg a mennyiség átcsapását a minőségbe meg annak az ellenkezőjét is megrendült-révülten fogadó, a kincseiket bőkezűen szóró és a kapottakat honoráló hölgyekhez, favorizáltam társaságukat, szigorúan és meghitten kölcsönösségi alapon. Aztán talán éppen ez volt az az időszak, amelyben a hasznosnál is hasznosabbaknak bizonyuló tanulságokkal hosszú évekre immár bőségesen megrakodva, meg azért módjával bár, de csak-csak jóllakva ez is kezdett elmúlni, kezdett beállni a csömör időszaka. Az összehasonlítás kedvéért sem érdektelen megemlíteni: jóval később, az ominózus pártnapot követő tizenkét év múltával, én magam ez alatt az idő alatt mégiscsak szintén 12 évet idősödve, 1960-ban egy 18-at alig meghaladó, delejes-daliás leányzót, a későbbi bajforrások lehetőségét, sőt valószínűségét szemrebbenés nélkül nyugtázva, a legkisebb habozás mellőzésével vettem hites feleségül, pontosan tudva, hogy ez nem szokott házasulásaim egyike, mert hiszen őt egyáltalán nem éreztem, ennek megfelelően nem is kezeltem éretlenként, félig még gyerekemberként. Na és bármely más lánynál-nőnél kevésbé érinthetetlen nebáncsvirágként. Sőt...

Amikor vagy nyolc évvel az elmondottak után újra láttam az azt hittem tovasuhant múlt rejtekeibe távolodó vonat ablakából lassan, de minden kétséget kizáróan mosolyogva, hívón-kérdőn visszatekintő, most, e pillanatokban már minden sugarával engem beszóró arcot magából az Arany János utcából, persze hogy nyomban fel is ismertem azt. Szabad szemmel lemérhetően, érthető módon ő még inkább, gondolom azért, mert 22 éves, borzashajú, lázas szemű, behízelgően bársonyos baritonhangú (ezzel az alliterációval későbbi első feleségem, Zsuzsika bűvölt egyszer a telefonon), beszélni, meg valamit időnként mondani is tudó madarak akkoriban nemigen repdestek be az ablakokon pártnapi előadóknak. Az ilyen madarak akkortájt egészen másutt, csüggedt ágakon tanyáztak, hallgató ajakkal. Ő a nevemre is emlékezett; mégis erről az előtalálkozóról köztünk valahogy nem esett szó. Igen, ha jól meggondolom, egyetlenegyszer sem.

Hogy egy lépéssel azért mégiscsak tovább menjünk: ugyanúgy, sőt természetesen még inkább, ha Évi elmondott nekem egy hétpecsétes titkot - amint az majd kiderül, ilyesmik a maguk fájdalomáztatta módján csak adódtak -, egész lényemmel feléfordulva, feszülten figyelve hallgattam őt, úgy, hogy ajkain csüngve egyetlen szavát, eltúlzott hangsúlyát sem mulasztottam volna el, még véletlenül sem; igaz, a magam részéről azt további részletek firtatásával még véletlenül sem toldottam volna meg. Most, ha erre visszagondolok, úgy érzem: úgy gondolhattam, hogy amit új szerelmem tudatni akar velem, már persze azokon a mindennél fontosabb üzeneteken felül, amelyeket szemével többé már visszavonhatatlanul közölt, azt elmondja ő siettetés nélkül, magától is - éppen ezért minden további faggatás hozzánk nem illő zaklatás lenne. Márpedig ilyesféle tevékenység annál is inkább meglepő kellett volna legyen, ha tekintetbe veszed - amit a kellő időben, sőt vélhetően már nyilván, netán többször meg is tettél -, hogy szerény személyemben alighanem a világ egyik legkíváncsibb emberét tisztelheted.

- Hé, cimbora, te tényleg kíváncsi vagy? Méghozzá profi módra?

- Gúnyolódsz, Palikám? Nagyon is jól ismersz te engem ahhoz.

- Gúnyolódik az ördög. Tényleg komolyan megleptél. Például azért is, mert ezúttal nyilván nem intellektuális kíváncsiságról beszélsz.

- Ó, igen, arról is, bár persze közel sem mindig, de alkalomadtán kiapadhatatlanul - viszont attól ugyancsak távoleső, banális eseményekkel sűrűn benépesített tereken is. Hogy miért? Gondolom, csaknem minden téren jövevény-voltom kompenzációjaként. Hiszen én családi-baráti kapcsolatokon kívül a maga intimitásában a világból nem sokat tapasztalhattam meg. Látóköröm tágulásával viszont mind nyilvánvalóbb lett: az engem egyre inkább elcsodálkoztató létből mindennél jobban érdekelnek az igenis feldobó módon szereplők, tehát az emberek - vagy inkább talán csak érdekeltek, félmúlt időben, nem, közel sem folyamatos múltban-jelenben, hiszen azért mégiscsak módom adódott már megszokni őket, sőt még azt sem lehetne teljesen kizárni: éppen most lennék a legjobb úton afelé, hogy kezdjek le is szokni róluk? -, de mégis, mindig csaknem mindenkiről és persze hogy igen nagy számú, a névtelen tömegből kiemelt egyedekről - mindent, meg annak az elő- és utózmányait is szeretném tudni. Ha nem első kézből, akkor nem bánom, akár a legilletéktelenebbtől érkezően is. Kellőképpen szégyellem is ezért magam, lévén az ilyesmi alantas lelkialkatról tanúskodó jellemvonás; de azért, szégyen ide, szégyen oda, élvezem én módfelett a pletykákat is. Minél gonoszabbak, na és - mea culpa - minél szaftosabbak, annál inkább.

- No lám, egy újabb téma, amelyben mi, a kísértések bizonyos fajtáinak ellenállni nem képes, parlagi lelkületű, romlott gyermekek maradéktalanul egyetértünk, kedvező körülmények közt még versenyre is kelhetünk. Ha tetszik, nemtelen versenyre.

- Mostanában gyakran gondolok rá: minél többet mondott el nekem Évike - amely téren viszont ő igyekezett magát tartóztatni -, az rendszerint étvágygerjesztőnek bizonyult -, Évi-tanulmányaim kezdetén - meg a közepén és a végén - annál többet szerettem volna tudni róla; éppenséggel még ma is, sőt, ma talán, ha lehet, még inkább. Néha megpróbáltam pár pillanatra megállítani, fékezni a körülöttünk száguldó tempó ránk gyakorolt hatását, és így némi lélegzethez jutva tanakodni: vajon miért nem beszél Évi erről vagy arról, na és ha egyszer-egyszer ezt mégis megteszi, akkor miért nem ereszkedik bele a részletekbe? Még az is belémötlött: talán összekever engem valaki mással, hozzá közelállóval, akivel a múltakról már mindent, de mindent oda-vissza megbeszéltek - márpedig akkor mi értelme lenne az egész kóválygást újrakezdeni? Ezért császkálunk mi csakis a felületen, óvakodva attól, hogy mélyebb rétegekkel is kapcsolatba kerüljünk? Igaz, az ilyesmik akkor inkább csak gondolatcsírák voltak; nem tudom, éreztem-e olykor valamilyen bújócskát is a hallgatások mögött. Képtelen voltam feloldani a talányt: mi oka lehetett volna Évinek a hallgatásba menekülnie? Előlem, pont előlem?

- Szándékos elhallgatások? Már akkor?

- Hát... Ma már nem is kétséges számomra: amiről akart, arról Évike tudott, ha kellett, színesen, érdekesen és főleg hosszabb lére eresztve beszélni. Említettem már, hogy halhatatlan szerelmem igen okos, mit okos, szikrázóan eszes leányzó volt - sosem mértük meg, de biztos vagyok benne, hogy csillagászati méretű intelligenciahányadossal felruházva -, aki fölöttébb szépen és ha kellett, választékosan fejezte ki magát. Amennyiben ezt elmulasztottam volna, akkor legalább most hadd mondjam el, ha lehet még a szándékoltnál is nagyobb nyomatékkal. Meg azt is, hogy az Évikére jellemző vonások közt az introvertáltság egyáltalán nem, még a tettetés formájában sem képviseltette magát. Olyannyira nem, hogy ehelyett diszkréten távollétével tüntetett. Ezért is, az e téren egyre inkább megnyilvánuló ellentmondás miatt is, gondolom, joggal tételezem fel: ha valamiről Évike nem beszélt, arra alkalmasint megvolt, mert meg is kellett legyen az oka. Így aztán közel sem véletlen, hogy soha el nem múló sajnálatomra én ezekre az okokra akkor csakis hébe-hóba bukkantam, főleg olyan alkalmakkor, ha szándéktalanul beléjük vertem az orromat. Vagy Évi maga tette ezt, elképedve már azon is, hogy a most szóba kerültről eddig még sose beszélt velem. Akkortájt úgy éreztem: az idő múltával ugyan egyre többet tudok róla, még többet meg csak pedzek - de alig valamit a miértekről, a hogyanokról, a motivációkról, az interpretációkról.

- Jaj de nagyon ismerős dolgokra emlékeztetsz!

- Azt tenném? Talán ilyen ügyekben te is megoszthatnád hasonló tapasztalataidat velem, már ha az alkalom meg a szükséges kedv lehetővé tenné.

- Ki tudja, egyszer még valami ilyesmire is sor kerülhetne.

- Biztosíthatlak, hogy csupa fül lennék... Nna, szóval nem sokat mulasztottam én el, csakis egy embernek mondjuk a három legfontosabb rétege közül vagy kettőt. Úristen, már magától a gondolattól is elszörnyedek, ha feltételezem: mi történt volna velünk, ha a réteg-elmulasztás vétkét más, akkor számomra primérebben érdekes meg értékes téren is elkövetem. Csupán a gondolat felmerülése is elég ahhoz, hogy kirázzon a hideg... Tehát, hogy tovább haladjunk: Évi anyja, Vali nyilvánvalóan élete fő-fő személyisége volt - ezt a legkevésbé sem titkolta, de ha akarta, se tudta volna -, Évikétől viszont róla nem tudtam meg úgyszólván semmit. Illetve igen keveset. Vali. Hát igen, Vali. Önmagában meg úgy, ahogy Évitől jutott el hozzám, nagyrészt ridegen rámmeredő, üres lap maradt, amelyet majd nekem kellett, ha akartam és tudtam, megtölteni, ábrákkal berajzolni. Ő maga, ezt gondolom mondanom sem kellene, ilyen irányú tevékenységemben soha, de soha nem segített volna nekem - már úgy értem, hogy Vali magáról, múltjáról, arról, hogy honnan jön, hová megy, hogy mit miért tesz, az én jelenlétemben két szó nem sok, de annyit sem mondott. Soha. Még véletlenül se. Igaz, ebben az ügyben véletlen nem is létezett. Elképzelhetetlen lenne, hogy ez a fajta zártság második természetté ne vált volna. Mint ahogy elképzelhetetlen, hogy e mögött ne állt volna ott a sors pörölycsapásainak a lelket szétverő tevékenysége. Egy szörnyűnél is szörnyebb romhalmaz. Terepismeret hiányában nem tudnám megindokolni, hogy miért, de ennek a meglétében szinte a legelső pillanattól fogva biztos voltam. Márpedig így mégiscsak az tűnhetett volna a minden mást játszi könnyedséggel letromfoló teljesítménynek, ha egyszer megnyílt volna, és nyilván elképzelhetetlen erőfeszítések árán elért, legalábbis időnként meglévő egyensúlyi helyzetének a biztonságából kezdett volna el önmagáról beszélni. Na és akkor erre a célra pont engem választott volna ki? Amikor ennek a célnak megfelelő barátra, szövetségesre már régen szert tehetett - ki másnak, mint Évi valakijének a személyében? Hiszen hallgatásának az egyik, ha nem éppen a legfontosabb oka az volt, hogy én valaki másnak a helyébe tolakodtam. Még hogy ő beszéljen velem - magáról? Ugyan már... Az itt most elmondottak fokozott jelentőségre tesznek szert, ha tekintetbe vesszük azt is, hogy mindez úgy nyilvánult meg, mint egy olyan személyhez tartozó adalék, aki ismeretségünk rövid, de időnként, az események miatt fölöttébb intenzív korszakaiban is pontosan tudta, hogy a leglényeget, tehát Évit jelentően mi az, amit akar, na és hogy mi az, amit - egész lényével - nem akar. Eltökélten nem.

- Hogyan nézett ki Vali, és miért volt ő fő-főszemélyiség? Már persze azon felül, hogy mégiscsak ő volt szerelmednek az anyja.

- Akkor, '56-ban, úgy ötven-egynéhány éves lehetett, az sem kizárt, hogy talán még az ötven innenső oldalán, viszont többnek nézett ki. Nem, légy szíves az elmondottak alapján se érts félre: mindennapos formájában nem tűnt ő megviseltnek, elhasználtnak, annál inkább viszont, de csak ha alaposan figyeltél, keserűnek, egy életre szólóan kifosztottnak - ez utóbbi téren kivéve persze a két nagy, sőt hatalmas kivételt: a pártot meg Évit. Meg sajátos hajlamát arra, hogy nála jóval fiatalabbakkal tartson szorosabb-lazább kapcsolatot. Évi miatt is, meg alighanem azért is, mert a párt az ő számára valami fiatalt, folyvást csak zakatoló úttörősereget látszott megtestesíteni. Pedig ősz hajával, színtelen, szikkadt, majdnem hogy arccsontjaira kifeszített, szattyán bőrével beillett volna öregasszonynak is. Olyan arcbőrrel, amelyen ha időnként megjelent a mások elbájolását célzó mosoly, akaratlanul is attól tartottál, hogy a száraz bőr itt-ott nyomban repedezni kezd és egyszer csak darabokban le is mállik róla. Mint ahogy ezt teszi, csak éppen valamiféle papírmassé változatban, az elhűlt nézők számára az amerikai tucatfilmekben a gonosz, sőt ármányos marslakók arcáról a széttöredező sminkvakolat maga is.

- Ha jól értelek, akkor ez nem volt a tipikus esete annak, amit bölcs elődeink így szoktak volt jellemezni: nézd meg az anyját és vedd el a lányát.

- Hááát... most, hogy ezt mondod... Mint említettem, Vali alacsony volt, szigorú vonásokkal, karvalyorral, fakó-színtelen szájjal, abban szakadatlanul a magatöltötte cigarettával. Amikor rossz hangulatban volt, vagy valamibe ütközött, amit nem tudott már kikerülni, viszont amúgy igazándiból nem szeretett, a szája nemigen látszott többnek, mint egy tiltó vonás. Vagy talán inkább egy meghosszabbított gondolatjel. Nem tehetek róla, és előre is bocsánatot kérek érte: gyakran jutott ilyenkor eszembe róla az, amit alig pár evvel azelőtt, a nincstelenség feneketlen mélységeiben tapasztalhattunk sorstársaimmal, hol másutt, mint a Marx téren lévő csodahelyen, magában a Tejvendéglőben. A messze földön híres, mert a legolcsóbb, a legsnasszabb vendéglátóipari üzemegységben. Ahol is az étlapról - mert az is volt ám ott - a hozzám hasonló csóróknak lehetett, mi több, célszerű volt a messze legolcsóbb fogást, tejbegrízt rendelni; de ha egyszer nekiduráltad magad, mert dőzsölni akartál, főleg ha megvolt hozzá az a külön letejelendő harminc filléred, akkor rendelhettél tejbegrízt - szórással! Nem tehetek róla, ha gyanúsan hangzik, de hadd kérdezzem meg: ettél te már tejbegrízt szórással? Olyant, ami valami barnás színű, távolról alighanem fahéjra, de semmiképpen sem kakaóra emlékeztető, csakis ritka alkalmakkor élvezhető luxusétel számba ment. Mindezt azért mondom most el, mert józan ésszel gyakran követhetetlen asszociációs érzékem diktálására Vali fentemlített állapotában mindig annak az ízetlen, mint a gumiarábikum, olyan ragacsos és főleg a szórást is nélkülöző tejbegríznek az állagát meg képét, na és sajnos az ízét idézte fel bennem. Ismételten bocsánatot kérve, hadd térjek tehát vissza majdnem-anyósomhoz, ezúttal a szemeihez. Azért, barátocskám, mert azok a szemek, környezetükre meredeken rácáfolóan - éltek! Hű, de mindent kisajátító, bekebelező módon éltek! Élesek voltak, amelyekkel ő élesen is látott, mint egy keselyű, bele a vesékbe, a dolgok mögé, mert minden, ami csak érdeklődési körébe esett, fontos volt számára; ő aztán az elhullajtott, akár lelki kacatokra is lecsapott, azokat felemelte, gondosan meggusztálta, mielőtt kincsesládájába elraktározta volna. Aztán később egyenként, mint a fészkét építő madár tavasszal, az említett vonzalomból származó módon magukra maradt fiatalokból csipegetett egyet innen, egyet onnan, a kincsesládából kiválogatta ehhez a kellékeket, és máris megvolt, összeállt az Évitől persze hogy nem független Vali baráti kör. Talán az egyetlen környezet - mint az majd kiderül, a még annál is egyetlenegyebb másiknak a kivételével -, amelyben képes lehetett magát olykor-olykor elengedni. Szürke szeme, amely időnként hidegebbnek tűnt, mintha üvegből lett volna, inkasszálta be az információkat - bár a beszélgetés, igen, a beszélgetés is már régóta egyik fő kifejezési formája kellett legyen. Velem, a fonnyadó arcból élénken, de sohasem egyenesen a szemembe néző szemek félreérthetetlenül közölték: nem szeretlek, na, nyugodj bele, nem is foglak, soha. Dehogy is játszom én veled haragszomrádot; csak eltűrlek ideig-óráig, mert muszáj, a lányom miatt. Érted, ugye? Nem is foglak, soha. Igen, Palikám, én értettem, és mert mást egyébként sem tehettem, a rám kirótt sorsot igyekeztem megadással viselni. Évi-ügyben nem először és nem is utoljára, de beletörődtem a megváltozhatatlanba.

- Az eddigiekből a legkevésbé sem világos, hogy miért kellett ennek így lennie.

- Alighanem azért, mert Valinak megvoltak a maga szigorú törvényei. El sem tudnám képzelni, hogy azok hitében valaha is megtántorodott volna. Mire megismertem, addigra már olyan alkattá vált, aki a következményekre való tekintet nélkül is tántoríthatatlanul tartott ki az 'elvei' mellett. Abban az időben, amelyről itt szó esik, elsősorban azokon a területeken, amelyeket az egyszer csak hipertrofizált saját lényemmel én népesítettem be. Nem, ne csodálkozz, Pali, valóban nem tette ő ezt feltűnően, még kevésbé gorombán, nem nézett rám gyűlölettel, nem meresztgette rám a szemét, hiszen ha másért nem, de azért tartóztatta magát, nagyon is tudatosan őrizkedett attól, hogy Évit ilyesfélékkel antagonizálja, és így őt még inkább a karjaimba taszigálja. Már amennyiben az ilyesmi egyáltalán lehetséges lett volna. Ezt ő persze hogy képes volt felmérni. Mert azért hadd utaljak arra, hogy Évi bemutatni és nyilván elfogadtatni, elvitt magával az édesanyjához.

- Engedélyt, hozzájárulást kérni?

- Nem, Pali, egyáltalán nem, hanem ahelyett magát a fantasztikus tényt közölni, na meg megértést keresve persze hogy szerelme tárgyának a személyét, nem is kicsit drukkolva bár, de büszkén prezentálni. 'Nézd csak, anyu, látod, mi van nekem!' Az a lehetőség nyilván még csak eszébe se jutott, hogy Tamás, az, akibe ő lélegzetelállító sebességgel szeretett bele, az anyjának ne nyerje el a tetszését. Már úgy értem, csupán a puszta létével is. Ha Vali ezek után rossz véleményt mond rólam, vagy a lányát más, oktondi módon vadítja el magától, nyomban el is búcsúzhat minden további befolyásolási kísérletnek a remélhetőleg egy idő után mind aktuálisabbá tételétől. Végső esetben még élete egyetlen megmaradt tartalmától is. Azt pedig már csak úgy futólag említeném - ismételten -, hogy rám görbe szemekkel nézni lényegében ugyanide vezethetett volna. Persze hogy nem is tette. Hiszen Valiról sok mindent lehetne mondani, de hogy izgága hebrencs lett volna, azt aztán semmiképpen sem. Egy idő után elérkeztünk arra a pontra, amelyen túl nem hinném, hogy egyáltalán nézett volna még rám. Vagy helyesebben: hogy látott volna engem. Na és ha most újra a szemeinél tartunk: már ott, a kezdetekben tapasztalni véltem, hogy azután, később ez az érzésem mind erősebbé váljon: tükröződött azokban valamiféle nyugtalanság, aggodalom, ahogy a jövőbe meredve, néha, óvatlan pillanatokban elkaptam, a lányára nézett, lelke, gondolatai meg ugyanakkor befelé, nem tudhatni, milyen rejtekekbe kerestek támpontokat, egy félelmekkel megtetézett, feszült töprengésnek a magányosságában. A rámnézést illetően még talán csak annyit, hogy egyszer, fura módon valami ilyesmi is felködlött bennem: még arra is kínos gonddal vigyáz, nehogy véletlenül hozzámszokjon. Hogy megkedveljen? Arról szó sem lehetett. Ha Vali ne adj isten férfi lett volna, és tegyük fel Dumas fils írta volna őt meg, akkor előbb lőtt vagy kardjával nyársalt volna föl, hogy csakis azután mutatkozzon be nekem.

- Milady modern, meglehet kissé koros utóda?

- Ó nem, ahhoz még csak nem is hasonló, hiszen annak a jaj-de-nagyon gonosz dámának a kelléktárában megvoltak ám a nem mindennapi, a rossz ügy érdekében páratlan buzgalommal bevetett bájai. Ellenállhatatlan csomagolásban. Pedig különben a párhuzam nem is lenne elvetendő, a maga nemében fölöttébb érdekes, csak kár, hogy nem megvalósulható lehetőség, mert hiszen akkor kettőnk párharcában kiegyensúlyozottabb erők csaphattak volna össze - már ha Milady elvetemült agyán kívül, a fentebb említettek közül a messze leghatásosabb, a drámai pillanatokban harcba vetett titkos fegyveréről pár percre megfeledkezünk -, ki tudja, ez esetben talán még nekem is lett volna, na nem sok, de legalább némi kis esélyem. Így viszont ebből a nélkülözhetetlen adalékból számomra semmi sem jutott. Igaz, én már az Évi által felmagasztalt, puszta létemmel, még inkább tartóssá váló jelenlétemmel is károsan hatottam Valira, egymás után hozva létre Évi-válságainak a sorozatát, amelyből, meggyőződésem szerint, egyébként is kijutott neki a maga része. Előttem is, meg utánam is. Egyelőre azonban kénytelen volt elfogadni, hogy szemefénye tőlem el nem perelhető, hogy lelki békéjét felborító módon ilyesmi még csak meg sem kísérlendő, mert a rosszul időzített akció csakis még több és nagyobb rosszra vezetne.

- Rád Vali hogy hatott? Már úgy értem, az eredeti, nem pedig az áhított Dumas-változatában.

- Nem hinném, hogy különösebben megrázott volna. Bár társalkodni valakivel, aki nem néz rád, aligha ringat ernyedt állapotba, annál inkább késztet viszont arra, hogy cserkészként légy résen. En garde. Egyébként is, én már megadtam magamat sorsomnak, mert hozzászoktam ahhoz, hogy anyósaim meg anyós-jelöltjeim ne kedveljenek. Meglátni és nem szeretni számukra rendszerint egy szempillantás műve volt. Sőt mondhatnám, hogy már az első látás előtt sem szerettek. Elég volt arról értesülniök, hogy én a világon vagyok, ami már abból is játszi könnyedséggel kikövetkeztethető volt, hogy leányuk velem, nem jogtalan feltételezésük szerint, intim kapcsolatot hozott létre anélkül, hogy ahhoz kikérte volna ha nem is áldásukat, de előzetes jóváhagyásukat. Amikor Évi bevitt Valihoz bemutatni - titkárnő volt a Közgázon -, ő igyekezett hozzám - a 'maga módján', ugye így kell mondani? - kedves lenni.

- Igen, így szokás mondani, csak nincsen semmi értelme.

- Gondolod? Jó, akkor ezennel visszavonom. Csodák csodájára, sikerült arcára nyájasnak szánt kifejezést varázsolnia anélkül, hogy a gyanútlan megfigyelő számára bármilyen kifejezés is felfedezhető lett volna. Ezzel szemben viszont a szeme már a legelső pillanatban közölte: soha. Érted, ugye? Ez a tekintet és az ezt kísérő, terhes csöndek voltak azok a legsúlyosabb, önmagukért a lehető legnyomatékosabban beszélő érvek, amelyeket cáfolni megkísérelni merőben reménytelen vállalkozás lett volna. Na meg azok az állítólagos mosolyok, amelyek jóval többet voltak hivatva palástolni, mint amennyit egyáltalán mutattak. Később, mindenek múltával, Valira visszagondolva és szokásomhoz híven Holló Tamásban keresve a hibát, szemrehányást tettem magamnak: vajon miért is nem próbáltam meg a kedvébe férkőzni? Kincses Évike talán nem érte volna meg? Nem túlzásba vitt, csak úgy időnként léggömbként felengedett, ártatlan bókokkal. Mondjuk az okosságáról; meggyőződésemmé vált, hogy ha volt benne hiúság, akkor arra épp itt találhattam volna rá. Megkísérelni valami ilyesmit a békés egymás mellett élés érdekében? Ez azonban olyasmi lett volna, mintha a felkelő Napnak kellett volna észrevétlenül elosonnia kora hajnalban a torkát már javában köszörülő, még valamiféle Pavarotti-komplexummal is megáldott-megvert kakas mellett.

- Merhetnék ebből, a látszatra oly könnyedén elejtett megjegyzésedből arra következtetni, hogy a már 200 kiló felé közeledő, bibircsók-gyűjteményét szívósan gazdagító, hangjának legutolsó maradványait is elvesztegető bájgúnárt te sem zártad feltétel nélkül szívedbe?

- Olyannyira nem - fiatalkori tehetsége, hajdanában még valóban szép hangja meg technikája ellenére sem -, mert határt nem ismerő módon irritál, mondhatnám kiüldöz a világból; hogy úgy tűnik, most már azt a saját számára kisajátítva, nyilván összehajtogatta és úgy begyömöszölte magát, hogy ily módon aztán valahogy be is költözzön televíziós készülékünkbe; abban a pillanatban, ahogy azt kinyitom, azon máris az ő bárgyúságba révült álvigyora mered rám a rettegett ládából, rémiszt korai halálba. Egy amerikai barátom azt állítja, hogy náluk is ugyanazt teszi, ott viszont egyszerre vagy harminc csatornán.

- Időnként csak kiderül: annak is megvannak a maga előnyei, ha az ember egy technikailag nem élenjáró országban tengeti életét. Viszont az is igaz, hogy a minimális zenei ízléssel sem rendelkező házmesterlány-publikum - kiemelés tetszés szerint akár Veress Pétertől is - őt kész minden mennyiségben elfogyasztani. Valahogy úgy, ahogy 45-ben a szovjet hadsereg művészetpártoló elemei Budapesten is öntudatosan vallották: kultúra - jeszty! Márminthogy az aztán van nekik! Dugig! Mindez viszont már a mazochizmus jellegzetességeinek a taglalása során megvitatandó témák körébe utalandó jelenségnek tekintendő.

- Vissza Valihoz, hiszen minden út úgyis hozzá vezet. És aki sosem hagyott semmiféle kételyt aziránt, hogy élete szemefénye, mindene a lánya. Csakhogy ami gyermeke sorsának az irányítását illeti, nem akárhogyan. Hiszen hogy Évinek mi a jó, mire van amúgy valóban, mulaszthatatlanul szüksége, ahhoz kissé még kora miatt is rövidlátó lánya helyett már csak tapasztalatainál fogva is ő maga kellett legyen a jövőbe látó szemüveg.

- Vali egyedül volt? Nem volt neki senkije?

- Nem hinném, hogy valaha is lett volna barátja, szeretője. Hogy kinézett volna valakit magának. Alkalmi viszonyra? Vagy feltételezni róla magaelengedést, az elröppenő pillanat hatását? Perzselő szenvedélyt? Vagy akárcsak ártatlan kacérkodást? Egy elsuhanó kis frissont? Un je ne sais quoit? Na igazán, ne tessék már csiklandozni!

- Tamásom, ezek azok a nem is ritkán megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok, amelyekről semmi ilyesmit soha nem lehet tudni. Mert ugyebár láttunk mi már éjjeliőrt nappal meghalni.

- Tényleg? Én még sosem. Persze lehet, hogy igazad van, és helyesebb lenne magamat némileg óvatosabban fejezni ki. Csak azért, ha minden erőmet összekaparva kísérelném meg, akkor sem tudnám Valit másképp látni. Nem, az iránta fellobbant, lebírhatatlan érzelmek miatt keserű végükbe kergetett hősszerelmesek végzetasszonyának, de akárcsak a személye ellen irányuló, érdektelen nemi akciók passzív elviselőjének. Évi csupán néhány szomorú, a nosztalgia jeleit magukon viselő mondattal közölte velem: igen jóképű, vonzó, már persze amikor módja volt rá, a nőket, a jó életet habzsoló apjával anyja házassága mindinkább maga lett a pokol, amit ő még kislányként, de azért egy életre szólóan ugyancsak megsínylett, hiszen szerette ő egész bociszívével mindkettejüket. Valira nézve és Évire hallgatva az volt az érzésem: ha én szobrász lennék, Xanthippének, Szókratész házsártos boszorkafeleségének a figuráját a legszívesebben róla mintáznám meg. Olyan áltörékenyen, mintha madárcsontokból lett volna úgy-ahogy összerakva. Az ostrom utolsó napjainak egyikén, szökött munkaszolgálatosként - Évi úgy tudja, a szeretőjénél - elkapott és ott helyben a szó szoros értelmében agyonvert férjnek Vali nem hinném, hogy valaha is megbocsátott volna - a házasság lehetett életének az alaptraumája. Évi egyszer mesélt nekem egy rejtélyes, ostrom utáni jelenetről, amikor is egy gyönyörű, fiatal szőke nő jött el anyjához, hogy valamit elmondjon, meg bizonyos dolgokat átadjon, de azt már nem tudja, micsodákat. Csupán arra emlékszik, hogy apjától származó vagy tőle maradt holmikat. Iratokat, pénzt, emlékeket, fényképeket? Anyja minderről soha nem mondott neki egy szót sem. A pokolnak magának nincsen olyan ármányos dühe, mint ami kijut egy nála fiatalabb és szebb nőkkel, ráadásul - ez valamiért fontos - szőkékkel sokszorosan megcsalt asszonynak. Igaz, az ő esetében ezt is csak feltételezhetem, mert ez így, de másképp sem került soha beszélgetéseink napirendjére. A legkevésbé sem kizárt, sőt valószínű, hogy én úgy egészében, két házasságommal, válásommal, meg ki tudja, talán még a kinézésemmel is valamelyest emlékezetébe idézhettem volna a férjét? Vagy ha személy szerint nem is őt magát, de akkor is, tegyük föl, hozzá hasonlító-hasonlítható típust? Bár azért még ha feltételezzük, hogy semmi, de semmi sem lett volna így, akkor is az biztos - sajnálom, de elkerülhetetlen: bizonyos dolgok elébe kell vágjunk -, hogy a tökéletes ellentétét látta bennem Évike férjének, Zoltánnak, aki nyilván a világ legmegbízhatóbb, legszolidabb és persze leghűségesebb embere volt.

- Nocsak, mik derülnek ki a vallatásnál: Évikének férje is volt? És te ismerted őt?

- Nem; összefutottunk ugyan néhányszor: talán kétszer a Zeneakadémián, egyszer a Lukács uszodában is, na meg majdnem egymás karjaiba hullottunk Vali lakásajtajában, már úgy a vége felé, de soha egyetlen szót nem váltottunk egymással. Hivatalosan meg nem hivatalosan sem ismertük egymást. Éppen csak úgy mellesleg a főszerephez mérhető fontosságú jelenlétet töltöttünk be - és töltünk be ma is? - egymás életében. De miért kérded?

- Csak mert érthető okokból kíváncsi voltam rá.

- Ó, jogos kíváncsiságodat képes leszek még idejében kielégíteni. Jól emlékszem, egyszer valaki Évi és még vagy féltucatnyi népség jelenlétében, szemmel látható kéjjel gúnyolódott azon, hogy a spájzában mindig ott lógó pótszalámirúdhoz hasonlóan Zoltánnak, a mérnöknek, a külső-felső zakózsebében mindig ott ágaskodik egy vagy több kihegyezett pótceruza is. Majd a rendelkezésére álló lehetőségek tárházából kibányászott egy viccet, történetesen a fogaskerekű vasútról mint színtérről, amelynek az igencsak frappáns, ugyan nem túl szalonképes, bár mit tudom én, engem semmiképpen nem fölháborító poénja szintén a 'pót' szócskára épült. Furcsállottam, hogy Évike ebbe bele se rezzent. Úgy tett, mint aki nem látott, nem hallott semmi olyasmit, ami dehonesztáló vagy akárcsak szokatlan lett volna. Ott hüledeztem, egyre csak azon törve a fejemet, hogy miért nem állt ki valamilyen formában az ugyan kétségkívül remekül, de kíméletlenül pimasz módra kipellengérezett férje mellett? Csakis vele vagy általában mindenkori partnerével sem szokása szolidaritást vállalni? Egyébként is, hogyan jöhetett létre annak akár a lehetősége is, hogy az ő jelenlétében, az ő férjén - már bocsánat, kihegyezetten - gúnyolódhassanak? Tudnia kellett annak az alkalmi mesélőnek Éviről meg Zoltánról valamit, jóval többet, mint amennyit én tudok, hogy egyáltalán ki merje nyitni a bagólesőjét. Nemhogy azon át ilyen önelégült analógiával legyen képes Évivel együtt rabul ejtett hallgatóságát ingyen és bérmentve elbájolni.

- Amennyire azt az eddigiek alapján meg tudom ítélni, nem rossz kérdéseket vetettél föl a semmit, vagy ha tetszik, éppenhogy a sokat rejtő hallgatás tálcáján felkínálás alkalmából, különös tekintettel a mindebből levonható következtetésekre. Ha jól értem, nem is annyira Zoltán, mint inkább Évikéd megítélése szempontjából. Hiszen von Haus aus tulajdonságaival Zoltán tűnik kettejük közül a jóval egyszerűbb képletnek. Már legalábbis az eddigiek alapján.

- Azok között is a jelenség súlyának megfelelő fontosságával. Vali - én egyre inkább úgy éreztem - nem éppen anyás érzésekkel fordult felé, hanem felelőtlenségem teljes tudatában mondhatnám, szerelmes volt Zoltánba - a szerelem szót tedd gyorsan idézőjelek közé -, igen, a következetességébe, egyértelműségébe. Ilyen férjet álmodhatott meg saját magának. És ha már ő nem kaphatta meg a mostoha sorstól, akkor a lányának jusson ki jogos osztályrészül, legalább Évinek ne kelljen végigjárnia az ő golgotáját. Az nyilván eszébe sem jutott, hogy sokfajta golgota lehetséges, hogy a Kínok Útja nem kitaposott ösvény. Hogy azért nem kell fölkapaszkodni Jeruzsálem óvárosában a meredek, kanyargós Via Dolorosán, hogy azt a Kálváriát, az eredetit, még a saját korába visszatéve se lehessen ilyennek képzelni.

- Mit bánom én, az azért csak nagyszerű lenne. És ha addig élek, akkor is mindent megteszek, hogy oda eljussak.

- Csakúgy pajtás, mint én. Mint minden zsidó, néha én is mormolom magamban: "A jövő évben Jeruzsálemben..." Hiába mondták őseim ezt, sosem felejtve, hosszú-hosszú századok mind reménytelenebb kilátástalansága nyomán, én nemcsak érzem, de meg is vagyok győződve róla, hogy el fogok jutni oda. Na és, Pál uram, ha eddig úgy-ahogy, de viszonylag mégis épségben elvergődtünk: Valinak még jóval az én színrelépésem előtt létrejött komplexumaitól egyébként már csak egyetlen kis lépés választott el - türelmes várakozás után, hónapok múlva, a gondosan kiválasztott helyeken elültetett aknákat a kellő időpontokban robbantva - egy szabályos konspiráció gondos megszervezéséhez Évi 'megmentése' érdekében, amelyről magának Évinek is tudnia kellett, de a legkevésbé sem biztosan mindenki közül az utolsóként. Viszont én erről sem hallottam soha, egyetlenegy szót sem. Már úgy értem, hogy tőle magától, hallgatag Évikétől nem.

- Barátocskám, te aztán jópofa vagy! Vajon mióta lenne az meghitten gyakorolt szokás a millió veszély, a lélekgyötrő kételyek közepette, de annál nagyobb gonddal szőtt összeesküvés célpontját, magát a kijelölt áldozatot előre, ámde felettébb tapintatosan értesíteni? Vagy vele a részletekről konzultálni? Helyet és időpontot, eszközöket és módszereket egyeztetni? Gondolod, hogy Brutus gyakran mondott Cézárnak andalító meséket úgy március eleje táján baljós ómenekről, na meg Cascáról, Cassiusról és Cinnáról? Rövid kardokról és hosszú késekről? Este, lefekvés előtt, hogy édesebb legyen az álma?

- Touche, Pali. Ezt gondosan ki is harcoltam magamnak. Csakhogy én nem egészen ilyesmire gondolok, hanem mondjuk erre: miért kellett volna Évikének engem idő előtt bántania? Hiszen fájt ez neki úgyis, szinte belepusztult a szakításba. Vissza tehát Valihoz. Érdemes, mert utolérhetetlen gesztusai voltak. A bemutatás után pár nappal Évi közölte: anyja rokonszenvesnek talált, de két válásom után úgy véli: mégiscsak bennem kell legyen a hiba.

- Ipi-apacs, benned is volt, nem?

- A számból vetted ki a szót. Persze, hogy bennem, méghozzá olyannyira meggyőző módon, hogy ugyanezt a fogalmazást minden egyes 'anyósom' ugyanígy, eredeti felfedezésként vetette oda tromfként engem védelmező lányának ezelőtt is, ezután is; ha mindent akarsz tudni, Andriska közvetítésével még a jelenlegitől is ezt kaptam mintegy nászajándékba.

- Ráadásul megérdemelten, ugyebár?

- De meg ám! Ha jól meggondolom, még most sem tudom, hogy kölyökkutya koromban miért volt olyan nekiveselkedetten nősülős a természetem. Lehet, hogy azért vettem el hol ezt itten, hol meg azt ottan - azért úgy-ahogy csak megválogatva, bár annak már csakis az ördög a megmondhatója, hogy milyen kritériumok szerint -, mert ritka világosabb pillanataimban kezdett felkísérteni bennem maga a vérfagyasztó, mindenek közt is a legigazibb Holló-rémület, a szívet szaggató pánik, az előérzet: vagyis hogy egyszerűen, sehogyan, jaj nekem, ó jaj, sehogyan sem lehet minden, érted, Pali, érzed az én ígéretekkel tele titkos világom hirtelen kiürülését, magát az egész lényemet értelmetlenné tevő rettenetet - nem lehet, ó jaj, nem lehet kivétel nélkül mindenütt és mindenkor minden, de minden egyes nő - érdekes, izgalmas, szép, kívánatos és szexi, nekem tetsző, nekem kellő, általam szeretendő, számomra abszolút nélkülözhetetlen nő, más, mindenki mástól különböző, eredeti, csakis abban az egyetlen példányban fellelhető nő - az enyém? Ugyanakkor igaz az is, hogy ezt a szerintem akkor még a legkevésbé sem axiomatikusnak ítélt feltételezést azért jó sokáig nem tudtam iszonyú végletességében elfogadni. Hadd áruljak el egy nagy titkot: tulajdonképpen ma sem tudom földolgozni, csupán addig voltam képes eljutni, hogy nemigen gondolok többé rá. De aztán, néha, abban a szent pillanatban, amikor az utcán jelenésként tűnik fel előttem, jön felém egy a kiválasztandók, a nevem láthatatlan kezdőbetűivel homlokukon-tomporukon megjelöltek közül, meglátok egy mesébe illő csodalényt, egy nőt, egy mindenki másnál ígéretesebb, én tudom: a valóságban mindenkinél inkább rám váró, rólam álmodó szeretőkandidátust, bánom is én, vaspáncélban vagy neglizsében, magabiztosan vagy védtelen-gyengén, kicsi szívem azon nyomban annyira, de olyannyira szorul össze, hogy hajszál híján ott helyben el is bőgöm magam. Azt akarod ugye mondani, hogy megérem a pénzemet?

- Hát... ha már így belém láttál...

- Igazán? És azt a pénzt vajon milyen valutában számítva? Na jó, hát akkor figyelj ide. Ha tudni akarod, én erre a világra érkezésem alkalmából, illetve azt közvetlenül megelőzően, mindössze egy jó hétnyi-tíz napnyi ráadással gyötörtem meg drága jó anyámat - csak hogy tudja, kihez lesz majd szerencséje? -, nem úgy, mint Vejnemöjnen, a finnek Kalevalájának a gigantikus szuperhőse, aki 30 évig - érted te ezt? -, teljes 30 évig várt ugyan türelmesen az anyaméhben arra, hogy megszülethessen; abban a minutában viszont, hogy ez végre megtörtént, legeslegelső dolgaként, új környezetében még körül sem nézve, tüstént meg is akart nősülni. Nem, nem nőt akart ő, nem jó ízű, fáradhatatlanul szorgoskodó, minden mozdulatáért hálás szeretőt, szeretőket, ilyet is, meg olyat is, fehéret, feketét, tarkát, akár háremet is, ötszáz, kegyeiért sóvárgó nővel, mint Salamon, hanem adj uramisten de rögtön - feleséget! Hogy ő miért kívánta ezt ilyen hamari módra, azt én sajnos nem tudhatom. Utódokat nemzeni - de hiszen arra bőven lehetett még ideje? Ezt az egészet gondolom maguk a finnek sem érthetik teljesen. Én viszont azért töltögethettem meg tulajdonképpen csak ritkán üres, de azért nem teljesen kihűlt nyoszolyámat, mert abban reménykedtem, hogy akkor végre abbahagyhatom az üresjáratú nőzést, a megalázó szaladgálást az engem ugyan mágnesként vonzó felszereléssel, hát igen, remeknél remekebb cuccokkal rendelkező, de azért többnyire csak gágogó libák után. Főleg a rengeteget gágogók fajtájából. Akik ráadásul még engem faggattak, a szentségit nekik, valósággal kádereztek, mielőtt végre, nem, ó nem a saját hiányérzeteik kielégítésére, de csakis az én kedvemért, na jó, nem bánják, előlegezett szívességet tennének, nagy kegyet gyakorolnának, hajlandóak lettek összeszűrni velem a levet. Na és aztán egyvégtében, az effektív szűrések közben meg az azokat átkötő hosszabb-rövidebb szünetekben is csak tovább karattyoltak, szövegeltek. Remény nélkül folytatni a soha fel nem számolható, persze hogy radikálisan felszámolandó kiszolgáltatottságomat - ezeknek? A kötelező érvényű ondóürítési gyakorlatok puszta lerakodóhelyeinek?

- Ó, de mesterien, az én saját érzelmeimet a saját számomra is hirtelen megvilágító módon fejezted ki a szörnyűséges gondolatot, minden átkok örök kárhozattal fenyegető ősátkát!

- Sőt imigyen, a tömegesen beteljesült átok értelmében, az oly gyakran a mindezzel együttjáró megvetését önmagadnak is? Hogy aztán a szabadulási kísérletek eredménye, legalábbis az addigi két házassági kísérlet esetében, a kívántnak az ellenkezője legyen. Többek között azért, mert egy idő után, ha lehet, még nagyobb erővel lökött a most már tilossá is vált, tehát már önmagukban is izgalmas gyümölcsök felé. Na mindegy, jó ideje már nem is igen szeretek erre visszagondolni sem. Az egész olyannak tűnik, mintha csak egy másik embernek, egy kafkai hivatalba járónak a futószalagon szakadatlanul érkező ügyiratok kezelésével meg stemplizésével eltöltött életét kellett volna élnem. Sajnos, nem tudom a legegyszerűbb magyarázatot kielégítőként elfogadni, vagyis azt, hogy: Juventus ventes - fiatalság bolondság. Ez lehetne persze a legkevésbé komplikált, ennél azonban többről kell szó legyen, és nem csak a nősülések ügyében. Ámde most, hogy összejövetelünk szent, de a gágogók végső bosszújaként lám még egyszer újra megszakított témájánál maradjunk: Évike azután, pár nap múlva, igaz, számomra érthetetlen módon téve ezt, a világ legtermészetesebb hangján egy nagy titkot osztott meg velem. Méghozzá azt, hogy Vali hosszas töprengés után úgy döntött: Vida Maxitól kér bizalmas kádervéleményt rólam.

- Kér rólad micsodát? Kicsodától micsodát? Az ördög tudja, miért teszed, de te ugratsz! Ezt az egész miskulanciát csak most, hogy átdobj a palánkon, az én bezsongításomra találtad ki. Hogy ellenőrizd: neked tetszően, tehát megfeszített figyelemmel kísérem-e minden egyes szavadat. Meg hogy aszongya: kádervéleményt kérni egy férjes asszony esetleges jövendőbelijéről? Vagy-avagy partnerjáról, méghozzá egy nagyszabású házasságtörési akcióban? Na és Vali reménye szerint ez vajon hova vezetne? Mi lesz például akkor, ha abból a kádervéleményből kiderül majd, hogy a kiválasztott jelölt úgy igazából mégsem szereti a tejbegrízt szórással? Vajon ez így már önmagában is elégséges, ha nem döntő okul szolgálhatna a jelölt személyének az elvetésére? Apage satanas!

- Méghogy én találtam volna ki? Kisebb gondom is jóval nagyobb annál, semmint hogy ilyen ökörségekkel traktáljalak. A sátán? Hát az pedig sajnos innen többé már nem távozik, lévén a helyzet minél idiótább, annál inkább érzi magát igazából otthon. Mert a huszadrangú kérdéseket végre félretolva, drága barátom, miről is van itten szó? Mi másról, mint arról, hogy megözvegyülten Vali a Párthoz ment férjhez; élete Évin kívül és vele egybemosva maga a Párt lett. Az a párt, amelyben megtalálta a maga összkomfortos helyét, amelyben mindenkit ismert. Hiszen kiválóan emlékezett még jelentéktelenségemre is - ha elfelejtetted volna, nyolc teljes esztendőnek a messzeségéből. Ami azért mégiscsak nagy idő, nemdebár? Mi több, ő, lányától eltérően, egy pillanatig sem habozott ezt, akkoriban éppen rügyező tehetségemet méltató szavai kíséretében, kitüntetésként nyomban át is nyújtani, helyesebben erről említést tenni nekem. Mert ez is szervesen Valihoz tartozott: az alighogy létező semmiségekből előbb-utóbb közös emlékeket kreálva és ezeket a kellő alkalommal a forgalomba bedobva, majd mind gyakrabban felhasználva, kiszemelt áldozatára azután már kullancsként tapadva kivétel nélkül minden kapcsolatot kultivált, de úgy, hogy ezzel a kiszűrt fő- vagy almukinak a hiúságérzetét olyan átérzéssel birizgálta, mintha csak hárfán játszott volna. Hogy miért tette ezt? Mi másért, mint azért, mert előre soha nem lehet tudni, szükség esetén hová lehet vagy kell majd fordulni, milyen gombot kell megnyomni. Így azután közel sem véletlen: ha bármilyen problémája adódott, azt közvetlenül vagy közvetve mindig a párt segítségével kísérelte megoldani. Gyorsan elröpült az első pár év az 1945-ös pártnász után - és neki most már megszokásból is ez lett a modus operandija. Mondhatnám inkább: a párt lett a nagycsaládja. Évi és a Párt, a Párt és Évi. Amúgy igazából egyik sincs a másik nélkül. Ha meg a kettő együtt van, akkor minden, de minden rendben is kell legyen.

- Jaj! Tamás, csak ezt ne! Mondd, tulajdonképpen miért is nem közölted velem mindjárt a legelején, hogy az oly igen könnyelműen elkezdett vállalkozáshoz elkerülhetetlen szükség lesz majd egy védőoltás nyújtotta immunitásra is? Pedig akkor, kerge barátom, még meg sem kérdeztem tőled, hogy ki lenne mindehhez az a Vida Maxi?

- Azt akarod mondani, hogy nem ismered? Látod, ezzel aztán sokat veszítettél. Egyesek szerint Budapest legcsúnyább és leggonoszabb nője; vannak, akik esküsznek rá: eredeti foglalkozása, sőt elhivatottsága szerint kriptaszökevény lenne; mások csak abban biztosak, hogy a fent említett attribútumok terén utcahosszal vezet magában a pártban. Nemcsak Csonka-, de Nagy-Magyarországon is. Ami szép teljesítményként könyvelhető el, már ha tekintettel vagyunk a konkurrenciára is. Amikor Vali kádervéleményt akart kérni rólam, akkor már egy ideje Maxi volt a minisztérium Kiadói Főigazgatóságán a személyzeti fő-főnök. Mellesleg, ha jól tudom, még ma is az. Ha akarod, egyetlen szavadba kerül és máris összehozhatlak vele. Tudod mit, még szólnod sem kell. Csak ne szabadkozz, szívesen teszem. Miért lenne a barátság, ha nem ilyesmikért? Arról meg vagyok győződve, hogy jól kijönnétek egymással. Hiszen így valahogy, szegről-végről ő neked is a felettesed.

- Köszönöm. Bár nem tagadhatom: bogarat tettél a fülembe, egyébként talán szívesen jönnék össze vele közös emlékeket találni és úgy együtt hancúrozva, pezsgőt ízlelgetve a múltra visszaemlékezni, de sajnos erre az évszázadra már minden időm be van táblázva.

- Kár. Pedig ahogy így felvázoltad, szinte látom magam előtt a képet... Na mindegy. Vida Maxi engem valóban ismert, bár még a felületesnél is felületesebben. Mellesleg, ha már itt tartunk, az ilyen ismeretségek, meg főleg az okuk... Miért is ne mondjam inkább Babitssal: "Mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,/ de nehezebb, kit titkos súlyú bűn nyom." Ez még mindig ugyanaz a bűn, mint amelyik elvitt a Petőfi Körbe is. De hát erről többet majd még később.

- Szegény Tamásom, 'a titkos súlyú' tényleg még mindig ott volt?

- Akkor már nagyon is másképp, de azért csak ott - viszont erről még bőségesen lesz módunk szót ejteni. Vissza Maxihoz, akiről sajnos még ma sem tudom, vajon adott-e és ha igen, akkor milyen vőlegényjelölti véleményt rólam. Nem tudom, az viszont kétségtelen, hogy később, a forradalom bukása után Maxinak, bár nyilván, sőt kétségen kívül utasításra cselekedett, mégis döntő szerepe volt abban, hogy állásomból, az Írószövetség könyvkiadójából kirúgjanak. Igaz, közvetlenül azelőtt, hogy ezt a szerepet eljátszotta volna, behívatott magához, és rá akart beszélni, hogy lépjek be az 'új' pártba. Mintha bizalmas barátnőm, nem rendelkezvén egy szemernyi szeméremérzettel sem, mindent ígérően kacsintott volna rám, bele a szemembe, de úgy, hogy közben sokat sejtetően érintette volna meg, csak úgy leheletkönnyen, behajlított kisujjacskájával a karomat; akkor már perzselően meresztette volna rám lázban égő szemeit; mindegyre szorosabban nőtt körül, mint egy folyondár; lejtett volna velem, az igézet megtestesülése egy-két kacér, bedőléses tánclépést és dúdolta volna halkan a fülembe: bei mir bist du schein! Hogy azután, minden átmenet nélkül, egy trombitáló elefánt keresetlen diszkrétségével vágja ki a rezet, hogy aszongya: nincsen a vezető nélkül maradt, egyébként is bajban lévő kiadóvállalat számára megfelelő igazgatójelöltjük. A súlyos helyzet miatti zaklatottságát magatartásával is bizonyítandó, lépéseit megnyújtva suhant végig a terem méretű helységen úgy, hogy ezenközben még véletlenül sem nézett volna rám. Fogalma sincs, honnan szerezzen be valakit. Hogy az igazat megvallja, még azt sem igen tudja, hogyan kezdjen hozzá. Namármost persze, ha...

- Lassú tűzön pirítottak, jó komám?

- Pirítottak, pirítgattak. Nem, pajtás, nem mondhatnám, hogy Maxi rébuszokban beszélt volna. Én, amint azt gondolom tudod, különben sem lettem volna hajlandó életem még hátralévő, bármilyen időtartamú részére, sőt annak akár egyetlen napjára nemhogy az 'új' pártba lépni, de annak akárcsak a közelébe is kerülni; szükségtelen hangsúlyozni, hogy magától a gondolattól is irtóztam; viszont hogy ilyen leplezetlenül nyíltan, a fokhagymás kolbászt az orrom előtt lengetve kíséreljenek meg korrumpálni úgy, hogy még azt sem mondhatom magamnak: nicsak, itt valaki nyilván eltévesztette a házszámot, az a legszigorúbban magamra vállalt önfegyelmezési elhatározásaim ellenére is kiborított - márpedig ezt, a nagyjeleneteket kerülve, nem állt módomban titkolni a csábos mutatványa hiábaveszettsége miatt villámgyorsan merev-ellenségessé való Maxi előtt. Így azután nem is lepett, még kevésbé lephetett volna meg túlságosan, hogy a fejleményeket követően immár igen gyors távozásom után, renegát magatartásom miatt Maxi, úgy is, mint a végítélet harsonája, kategorikusan hirdette ki (legalábbis így jutott ez vissza hozzám): "amíg én itt vagyok, addig Holló Tamás számára a magyar könyvkiadásban nincsen hely".

- Áldjon vagy verjen sors keze...

- Úgy ám. Na és ha szabad ezt így mondanom: becsületére váljon, de majdnem tíz évig szó szerint így is lőn. Maxi mellesleg igen jó családból jött, az új kommunista arisztokráciából, ahol a kutyabőrt a Horthy-börtönévek meg a kihallgatások száma, az illegalitásban töltött idő váltotta föl. Angolos dzsentri kinézésű férje, mint ő maga is, illegális pártkáder volt, Tunisz mozgalmi névvel, aki valamikor 1949 után szerzett jogi diplomájával meg a pártvezetőség beléhelyezett bizalmának a birtokában majd tanácsvezető bíróként ítélte halálra először a többiektől elkülönítetten tárgyalt Szilágyi Józsefet, 1958. április 24-én, azután magát Nagy Imrét meg a többieket - halálra, illetve hosszú börtönbüntetésekre - 1958. június 6-án. Mondom, Valinak igen jó összeköttetései voltak, amelyek, mint kis mesémből is láthatod, szépen szöktek szárba nemcsak feltétlen párthűsége miatt, de azért is, mert a legfelső meg közbülső helyekkel meglévő kapcsolatait az én kényszertávozásom, a képből kikerülésem után, a továbbiakban is odaadó gonddal ápolta.

- Jaj, csak ezt ne!

- És akik Vali rendszerint jó érzékkel kiválasztottjai közül csillagképekként '56 után nem a bitóra vagy a börtönbe, de éppen ellenkezőleg, a kommunista égboltra kerültek fel, azok előtt a Vida-féle személyek előtt bátor, eszmehű, valamiért áldozatkésznek is tekintett cselekedeteik miatt valószínűleg még nagyobb lelkesedéssel vágódott ezután hasra, hogy onnan lentről csodálja feltétel nélkül őket. A vallástalan de profundis Vali-féle változatában.

- Tamás, nekem ennyi nemcsak mára, de alighanem egy jó időre tökéletesen elég is lesz, köszönöm alássan.

- Valamit nem értek - kezdtem ezúttal én a következő szeánszot. - Mielőtt azonban ezt még szóba hoznám: mondd, mi az érzésed, hogy megy? Úgy valahogy, ahogy elképzelted? Persze a mi kis szalagmegtöltési gyakorlatunkra gondolok.

- Hogy hogy megy? Nem tudom, talán azért sem, mert nem voltak megközelítő elképzeléseim sem - felelte Tamás. - Érdekes: már önmagában az, hogy miről beszélünk, olykor zaklató érzéseket vált ki, azokat is egyfajta időzavarral kapcsolatosan. Tíz év nagy idő; mégis, pár perccel az első mondatok elhangzása után kezdtem úgy érezni, mintha mindez most és itt, tehát a mában történne. Emiatt aztán - biztos észrevetted - gyakran össze is keverem a múlt időt a jelennel. Máskor meg elérkezünk egy újabb témához, és ott az egész cselekmény kezd rémületes sebességgel távolodni, ennek megfelelően persze zsugorodni is, nyilván azért, hogy minél gyorsabban válhasson minél idegenebbé. Néha annyira, hogy az az érzésem: nem rólunk, hanem ránk nem is hasonlító emberekről van szó. Ami viszont a legjobban meglep, sőt el is képeszt: nem beszélek eleget kettőnkről, Éviről meg rólam. Hiszen a kezdetekben a legkevésbé sem a körülöttünk lévő emberek népesítették be, meg kevésbé uralták a színpadot - azt a teret akkor kizárólag mi töltöttük be. Na és hogyan! Ó, uram, hogyan!

- Látod, ez frappáns, hiszen pontosan ez az, amit én akartam kérdezni! Honnan, miért ez a koncentrálás a külső, talán efemer figurákra meg körülményekre?

- Ó, azt azért nem, a legkevésbé sem efemer, hiszen már a kezdetek kezdetétől sem volt az, a figurák sem, még kevésbé a körülmények körülöttünk, de azért bízhatsz benne: jóval fájóbban relevánsak lesznek majd később, az idő múlásával. Amikor jön az akadékoskodást a legfőbb erénynek nyilvánító, minden kutyaszarba belekötő, fontoskodó világ körülöttünk, elsőrendű kötelességének tartva, hogy jancsiszögekkel kivert bakancsával jó nagyot taposva lábunkba álljon tolakodó-tiltón közénk. Ha másért nem, hát amiatt, mert a kezdetekben kettőnk közt még nagyítóval sem lehetett volna hézagokat, nem velünk teljesen kitöltött réseket találni. Ezért is, most még inkább Évikéről kell, akarok, muszáj beszélni, lehetetlen nem beszélni, mert ő - Évike. Önmaga magyarázata, indoka és kiteljesülése. A lélegző, az élő, az eleven csoda. Na és mert jó, mesésen jó róla beszélni.

- Én nem bánom, hiszen jó róla hallani is.

- Látod, ennek igazán örülök. Már csak azért is, mert a dolog természetéből folyóan nem jelentéktelen kis ellentmondásokkal kell majd meg megvívni a magunk harcát, helyesebben ellentétes irányokba ható tendenciákat kell megkísérelni egymással összebékíteni. Végül is egy szerelem története - talán a leggyakrabban hallott-látott-olvasott-eldalolt téma, agyonelemezve, szétboncolva, hogy azután mint ilyen utaltassék hová máshová, mint az 'egyszerű' dolgok birodalmába. Méghozzá joggal. Hiszen megvan a mesének az eleje, a fölfelé menő, majd a lefelé hanyatló ága - és aztán, mint minden másnak, a vége. Csak hát ilyen, a világon mindenre ráhúzható sablonnal aligha jutnánk túl messzire. Furcsa, de mégis: én Évikéről beszélendően váratlanul olyan lelkiállapotban találom magam, amely igencsak igénybevevő vegyülete egyrészt a szívkalapáló beszédszükségletnek, másrészt az ösztönös megtorpanásnak, a tartózkodásnak, mondhatnám úgy is: az elnémulási parancsnak, amelynek a fő előidézője a saját alkalmatlanságom tudata. Amúgy igazából még el se kezdtük, de én máris páni félelemben találom magamat. Méghozzá azért, mert attól tartok: azt, ami Évike, azt én, ha beleszakadok, akkor sem leszek képes úgy istenigazából visszaadni. Azt azután meg, hogy milyenek voltunk mi egymással, egymásnak, ha lehet, még annál is kevésbé. Sajnos az ilyen jellegű meg ehhez hasonló ellentmondások elválaszthatatlanok az emberi természettől, na és mindattól, ami azzal szorosan összefügg, méghozzá olyannyira, hogy következményeikkel minden új mondat megfogalmazása során újra meg kell küzdeni.

- De mondd, már csak az egyszerűsítés kedvéért is, miért ne oldanád föl az ellentmondást vagy inkább paradoxont úgy, hogy egykori úszóversenyzői magadhoz hűen egy startfejessel ugrasz a hölgyed intenzív jelenlétével átitatott témába és, amint azt töredelmesen be is vallottad, közben kalimpáló kis szíved tartalmát is kiöntöd, már természetesen Évikédről beszélve?

- Én, kedves uram, mondhatnám hivatalból nem vagyok semmi jónak az elrontója. Annál is inkább, mert mesélnivalóban aztán nincs hiány. Hiszen igen ritka kivételekkel nem volt olyan nap, hogy ne láttuk volna egymást. Már úgy értem, a rendkívül sürgős, tehát halasztást nem tűrő, így telefonon nyomban továbbítandó közléseken kívül. Például a váratlanul belémrobbanó felismerés rögtön megosztandó erejével közölni azon nyomban, hogy 'szeretlek'. Az ezerszer elismétlendő refrént. Vagy, Karinthyra emlékezve, némileg másképp, úgy, hogy: szemádlak-iretlek. Meg: tudod te, édes, képes vagy te, drága, akárcsak megközelítően is felmérni, mennyire, milyen szívetszaggatóan hiányzol? Meg hogy: hű de borzasztóan soká lesz még öt óra! Meg hogy: beszélj, légy szíves, beszélj, bánom is én, mondjál akármit, én meg csak hadd hallgathassam a hangodat. És hogy a hiányod kiváltotta intenzív nyomorban vergődve, belesűríthessem egész lényedet nem is feltétlenül abba, amit éppen mondsz, de azt legapróbb elemeire bontva egyes kiválasztott, rögzített és újra felidézett hangfoszlányokba. Mert hogy ez volt az az időszak, amikor amolyan sokadlagos nemi jellegként a gyanútlan telefon akkor még szolgálatkészen állt a mi kettősünk rendelkezésére - szemben azzal, amikor... Nem, erről csak később. Akkor, azokban a virradatot köszöntő derengést, a remek kezdetet jelző napokban minden akörül forgott, hogy valahogyan, de lehetőleg megszakítás nélkül érezhessük egymást. Nap mint nap kora hajnalban keltünk, hogy még munka előtt találkozhassunk, meggyőződhessünk arról, hogy tegnap este óta mi sem változott. Ha valahogy módot találtunk rá, akkor legalább pár percre, egy kapu alatti ölelésre összefutottunk délben is. Munka után - mindig. Fogalmam sincs, Évi hogyan adhatta otthon el ezeket az elsikkasztott délutánokat meg estéket. Igaz, az akkor még nem is érdekelt. Csupáncsak annyit tudtam: vele akarok lenni. Folyton. Mindig. Mindenütt és szünet nélkül. Valakivel, a szeretett lénnyel együtt lenni - az minden cselekvésnek a célja és egyben a tökélye. La Bruyère szerint azzal szívni be közös levegőt, akit szeretünk, beszélni vele, nem beszélni vele, csak érezni, tudni, hogy ott van - mindez egy és ugyanaz: maga a színtiszta boldogság. Ó, bocsánat, jó uram, önmagam ismételt félbeszakításáért.

- Semmi, semmi, csak folytasd. Mintha itt se lennék...

- Amint mondottam, a gyors ölelések kényszere reggel-délben-este hatalmában tartott bennünket; ennek köszönhető - már persze ránk oktrojált melléktermékként - ismerkedésünk a budapesti kapualjak bár végletesen - tanulmányaim alapján mondhatom: teljes joggal - elhanyagolt példányaival, nagyjából-egészében viszont kétségkívül mindennél változatosabb világával. Nekünk, helyesebben a célnak megfelelt az utunkba eső bérkaszárnyák vaksötét üregváltozata, hiszen ahhoz, amit mi ott tettünk - voltak dolgok, főleg őrajta, de szerinte rajtam is, amelyek valahogy folyton a másiknak a keze ügyébe akadtak; ilyen alkalmakkor, ha száz kezem lett volna, az sem lett volna elég -, aligha lett volna szükségünk külső segítségre, még kevésbé - sokkal kevésbé - asszisztálásra, kívülről érkező ihletre sem. Apropó, ihlet: a lepergő olajfesték mögötti nedves, foltos fal sajátos kigőzölgését felfogó szippantás, nem ritkán vegyülve az enyhe szellő terjesztette, nyilván több évtizedes, átható húgyszaggal, alighanem most először, de kétségkívül utoljára vált kedvenc tartózkodási helyeink kísérő illatélményévé. A valaha elegáns, súlyos, díszes nagykapukkal zárt, de a mindennapi használat céljaira azokba beékelt kisebb, faragott fakapukon, illetve az azok oldalán nyíló ajtókon mégis bejárható, néha még megfakult falfestményekkel is ékes, pompás helyeken kezdetben mi is arisztokratikusabb allűrjeinknek engedtünk szabad folyást, hiszen legalább olyan remek játéknak tűnt a változó környezethez alkalmazkodva mind újabb szerelmi kifejezési formákat alkotni egymás számára, mint a 18. század közepe táján, a francia királyi udvarban pásztoridillek mögé rejteni a búval bélelt világot. Még bukolikusabb idillek színhelyei lettek a belső kertekre néző, régi kapualjak - igaz, e fajtából az igaziak inkább Budán, ott is a hegyoldalakban. Na és mindezeken az alkalmi szerelmi megújulásra használt helyeken, szégyenlős voltunk miatt persze hogy mindig felkészülten kellett meglepetésekre berendezkedni, ez viszont elragadó módon színezte el a habzsoló tevékenységnek a primer reakciókat kiváltó ízeit. Kutató, felfedező és nevelő, de az égvilágon sehogy sem nélkülözhető elfoglaltságunk állomásai közt én vallásos megszállottsággal addig ismételtem, míg csak az ettől elgyöngült Évike meg nem tanulta és, mint mondta, szívére nem vette a Shakespeare-szonettet: "Az vagy nekem, mint testnek a kenyér,/ tavaszi zápor, fűszere a földnek./ Lelkem miattad örök harcban ég,/ mint a fösvény, kit kincse gondja öl meg." És az eleve kielégíthetetlenség ellentétpárokra épített, a halhatatlan vágy előtt meghátráló zárósorai: "Koldus-szegény királyi-gazdagon,/ részeg vagyok, és mindig szomjazom."

- A Szabó Lőrinc fordítás, ugye?

- Az bizony. A remekművek sora. Amelyekhez hűen nem volt egyetlen percnyi jóllakás a szemnek, a szájnak sem. Kiültünk este sötétedéskor a szilárd meggyőződésünk szerint csakis a mi nemes céljainkra megépített Duna-parti lépcsőkre a Parlament előtt, és egymást előkóstolóként ízlelgetve, majd féktelen-türelmetlenül felfalva csókolóztunk órákig. Nekem, a lám csak végre helyemre került Swinburne-rajongónak megadatott a legigazibb sweet red splendid kissing mouth, amelytől gyűlöltem akár egyetlen pillanatra is elszakadni. Legföljebb csakis azért, hogy édességét a szememmel is élvezhessem. Hiszen nemes lélekről tanúskodó, adakozó ajkai voltak, a szemnek is, meg a szájnak is. A névadó cselekvésre felkészülője, az előszobája az Ady-féle csókcsárdának. Nem hiszem, hogy bárkit annyiszor és oly sokféleképpen csókoltam volna meg és csókoltattam volna vissza általa, mint azt mi tettük. Legalább annyi, ha nem éppen több fajta csókunk volt egymás számára, mint amennyi szavuk van az eszkimóknak a hóra. Évike töltötte ki egyszer a pillanatnyi tűzszünetet és szólalt meg erről a mindennél aktuálisabb témáról, mondván: már nem tudom, hol, de olvastam egyszer egy hóbortos összeállítást a csókok 'mondattanáról', ezen belül is miről másról, mint az írásjelek csók-megfelelőiről. Ha jól emlékszem, egyes részletei valahogy így szóltak: Egy csók a szerelmi mondatfűzésben elfoglalt helyét illetően egyenértékű lehet mondjuk egy vesszővel (na igen, ezt eddig csak értem, de alig győzöm kivárni, mi jöhet majd ez után?), vagy egy lélekemésztő kételyekkel közelharcot folytató kérdőjellel (no lám csak; és te ezt így, valóban komolyan gondolod?), sőt nagyon könnyen még egy birtokosjelzővel nyomatékosan megpecsételt és persze hogy ellentmondást nem tűrő felkiáltójellel is (márpedig ez az enyém! Érted, csakis és kizárólag az enyém!) - mindez mindig az adott kontextustól függően és aszerint módosulva. Mondd, te nem gondolod, hogy mi még nem próbáltuk meg csóksorozatra fordítani a mindennél összetettebb, valamit ugyan lezáró, de valami mást elindító pontosvesszőt? Ezen meg úgy általában végletes és mint olyan, igencsak aggasztó elmulyulásunkon meglepődve nagyot mulattunk, aztán ott folytattuk, ahol - feltételezésünk szerint - abbahagytuk, méghozzá a józan ésszel össze nem egyeztethető módon: a mondatba beszúrt közbeiktatásnál, amelyet két csókrakész kötőjel határol körül.

- Csók-mondattan? Most már látom: sokat beszélgetünk egymással értelmes, hasznos témákról, és meglátod, a végén még kikupálódott emberre válok.

- Várjunk csak egy keveset azzal a lekezelő ítélkezéssel, hiszen a téma egyáltalán nem félresöprendően lebecsülendő. Végül is széleskörűen tényként elfogadott, bár bizonyíthatatlan eszme: az ember szókincse jóval, de jóval szegényesebb, mint a kifejezést találó-nem találó ideáinak a végtelen felé közelítő összessége. Vagy másképp: A nyelv, Jean Paul pompás megfogalmazása szerint, nagyrészt a már megfakult, a szüntelen használatban elkoptatott, ízüket veszített metaforáknak a lerakodóhelye. Valami ilyesmiről értekezik több helyen is Márai Sándor eddig publikált naplórészleteiben. Na de ez aztán már tényleg túlságosan is messzire vezetne - inkább folytatom tehát félbeszakított szerelemlélektani értékezésemet. Szavamra mondom, nem hiszem, hogy érzéki örömökben a legkevésbé sem szűkölködő előéletemben bárkinek is úgy ittam, hörböltem, szívtam volna le mélyre az ízét, mint az övét. Kisajátította, elbűvölte, boldoggá varázsolta erre áthangolt érzékszerveimet. Évike ritkán használt kölnit, ha igen, akkor is csak mértékkel. Bőrének a szaga, az íze a tisztaságnak és - legalábbis én így hívtam magamban; ha kimondom, most is és alighanem már örökre itt érzem az orromban, meg az ahhoz rejtélyes utakon bár, de peckesen bizonyíthatóan kapcsolt részeimben - valamiféle enyhe mosusz illatnak lehetett a keveréke - részeg lettem tőle és mindig újra szomjaztam. Ő nem győzte közölni velem: nekem simogató muskátli-illatom van; igaz, számára a muskátli mindig is hímnemű virág volt.

- Nagyon remélem, nem bántlak majd meg fölöslegesen, ha közlöm veled: Eddig is sok minden, meg annak néha az ellenkezője jutott rólad vagy veled kapcsolatban az eszembe, de a muskátli ezek között csakis megbocsáthatatlan érzéketlenségem, no meg krónikus feledékenységem mián nem szerepelt. Már szíves elnézésedet kérem.

- Bár nem mondhatnám, hogy ez nem érint érzékenyen, de azért megpróbálom férfiasan elviselni. Viszont gondolom, most majd érted, miért mondom ezt: úgy fedeztünk fel mindent abban a merőben új világban, ahová sorsunk bennünket eljuttatott, de elsősorban egymásban meg magunkban, mintha Lewis és Clark, egy roppant földrész ismeretlen, meghódítandó területeinek a feltárói lennénk. Pascal írta valahol, ma nyilván közel sem csakis a modern történésziskolák művelőinek a felháborodást leplezni sem kívánt, megvető vállrándítását váltva ki: Ha Kleopátra remekmívűre kifaragott orra akárcsak valamicskét rövidebb és kissé kunkoribb lett volna, akkor, ha tetszik, világunk képe ma más lehetne. És ha szabad kérdeznem: vajon miért is ne? Hiszen ki tudhatná: akkor talán Marcus Antonius Actiumnál látva, hogy Kleopátra 30 hajójával egy átlagos piszéhez illően menekül a hazai vizek felé, nem ügetett volna nyomban utána, hanem előbb keményen megvívta és ki tudja, talán meg is nyerte volna a nagy csatát. Akkor pedig Octavianus nem lett volna császár, még kevésbé Augustus, és... És ki tudja, hogyan alakult volna Róma meg a világ sorsa. Az én számomra ez is tanúsítja, hogy Pascalt még ma sem lehet megvető vállvonogatásokkal elintézni. Na, akkor most csupán ennyit Kleopátra jóval behatóbb értékezéseket érdemlő orráról. Innen nyerve az ihletést, nekem erről viszont most meg ez jut eszembe: ha bárki is hajlandó lenne végighallgatni, én egy teljes szemeszteren át tudnék, a változatosság kedvéért szerelmem kapcsolt részeiről beiktatott szünetekkel, beszélni Évikének a szépségesen karakteres orráról, vagy talán még lelkesebben, elragadóan tökéletes füleiről.

- Mármint hogy a füleiről? Jól értem? Nem lenne ez, enyhén szólva, túlzás? Kezdőknek vagy haladóknak? Szeminárium helyett fülinárium?

- Fülinárium? Nem is rossz! Úgy vélem, az ilyen tűzről pattant szóviccek alkotása társadalmilag is fölöttébb hasznos cselekedet, hiszen csaknem teljesen kizárja az alkotó többszörös tömeggyilkossá, mehrhafter Massenmördererré válását.

- Nem is tudod elképzelni, mennyire megnyugtattad az e lehetőség fennforgása miatt háborgó lelkemet! Hát még ha nagylelkűségedben a 'csaknem' szócskát is kiiktattad volna!

- Azt bár a barátság kedvéért szeretném, de a pontosság kedvéért sajnos nem tehettem, viszont annál inkább örülök, hogy valamennyit könnyítettem lelkeden. Nem, Palikám, nem volt akörül semmi túlzás, de már csak a szemérem (fülérem?) kedvéért is megkíméllek ettől. Azt azonban el kell mondanom, hogy a Teremtő minden apróságra kiterjedő figyelmének a latbavetésével formált, éppen a kellő nagyságú - kicsinységű? - fülei voltak, amelyek a helyükön lévő dolgok magától értetődő nemességével bájosan illeszkedtek drága fejéhez. Mintha csak tudták volna, milyen privilégizált helyet jelölt ki számukra alkotójuk. Na és ezeknek részeiként aranyos, engem, talán csak némi túlzással mondhatnám, monomániásan vonzó fülcimpái voltak - ha már az előbb sokadlagos nemiszervekről is esett szó -, amelyeknek találkozása örökké kész számmal, szomjas ajkaimmal, becéző szervvé átalakított fogaimmal meg nyelvemmel, a belesúgott leheletemmel mindig nagy horderejű eseménynek minősült. Mert azokon a füleken magabiztosak, talán hetykék, de azért csak szerényen meghúzódóak voltak a piciny kis lebenyecskék, amelyek nem tapadtak Évike fejéhez, mint az óceánjáró hajókon főleg feleségeik meg leánygyermekeik árubabocsátásán tevékenykedő spanyol profi fandangótáncosok kilószámra adagolt brillantinnal lenyalt frizurái koponyáikhoz, hanem megtartották a kellő, a közelebbről meg nem határozható, bár engem rendületlenül provokáló távolságot attól. Nem hiszem, hogy ha Évike fülealja összenőtt volna arcával - ez valami olyasmi, amire sem azelőtt, sem azóta egy odavetett pillantást sem pazaroltam volna -, ilyennyire bele tudtam volna szeretni.

- No csak, milyen szobrászi megközelítése a szépség pontosan lokalizált fogalmának. Arról már nem is beszélve, hogy közben csak úgy balkézről továbbfejleszted az orvostudományt is, amikor alkotó módon hozod össze a szexológiát a fül-orr-gégészet határterületeivel.

- Tudom, nagyon jól tudom, hogy tömény hülyeségeket beszélek - de mondd, hogyan fejezzem ki a kifejezhetetlent? Énekeljek esetleg egyszerre több szólamban? Én, a született vagy inkább a sokat és többnyire odaadással tanított, majd több irányban is továbbképzett szexuális szakértő most egyetlen olyan mozdulatot sem tettem, ami nem spontánul, a pillanat kényszerítő hatására indult volna el Évike felé. Így a különbejáratú szerelmi viszonyom számos megnyilvánulása füleivel is, meg közvetlenül onnan lefelé a nyakával, amelynek a kihagyhatatlan, sőt kötelező csókolása, majd a glissandós érzékelése le a délibb tájak felé engem pillanatok alatt hozott ki a sodromból - ahol az idő tájt egyébként is igen ritkán tartózkodtam -, és amire ő mindig is reszkető-borzongón válaszolt. Évike drága mindezt általában bódult-kábultan fogadta, hogy azután, magát helytől-időtől-körülményektől függetlenül és fenntartás nélkül átadva, elvarázsoltan élvezze - sőt, mondta is: ez olyan tökéletes, hogy az már fáj. De ha minden átmenet nélkül, csak úgy, mert belefáradtál vagy eleged lett belőle, képes lennél abbahagyni, azt aztán már végleg nem bírnám ki.

- Az ekkor 26 éves Évi azért közben ugyebár asszony volt, aki tudott egyet s mást a szexualitás rejtelmeiről, nemde?

- Immár korlátlanul csodált szokásod szerint persze hogy rákérdezel a lényegre. Már legalábbis a lényegek közül az egyikre. Igen, ezt az önmagában külön is elbájoló keverékét a fenntartás nélküli odaadásnak, ugyanakkor a vérforraló tapintások, simogatások, csókok, markolások, harapdálások élvezésének és visszaadásának, na és mindehhez valahogy a kezdő, a tanuló mohó, leplezetlen, jóllakni aztán végleg képtelen, olykor éppenséggel provokatívan kifejezett kíváncsiságának, ha tetszik, élvetegségének - ezt a keverékét én még életemben nem kóstoltam. Külön-külön talán, de így együtt - nem, azt sohasem. Hogy hogyan lehetett valaki azok után, amiken ő átment, szinte félszűz, azt én azzal tudnám magyarázni, hogy ilyen hőfokon még sosem találta sem magát, sem partnerét. Nemhogy mindkettejüket. Most csupán egyetlen példa. Egyszer kóborlásaink közben, egy letarolt környéken, magában az egykor oly egyedülálló atmoszférával bűvölő Tabánban megpihenni betértünk egy cukrászdába. Ebben a cukrászdában én még sosem voltam, légköre persze hogy minden volt, csak nem krúdys.

- Tabán és Krúdy! Ugyan kérem, hol vagyunk mi már attól!

- Csillagászati távolságban, bizony. Tenni a szépet, bókolni még csak-csak, de csintalankodni, ártatlanul rosszalkodni itt, az eltévedt, életidegen terepen, a csillogó-villogó, csupa tükrös, harsányan túlvilágított süteménybisztróban nem lehetett, legfeljebb ha egymás kezét foghattuk. Azt is mi, kis rafináltak, az asztal alatt - de ha már nem Krúdy, akkor a legkevésbé sem csipkekesztyűben. Csak hát az még így is több mint elégségesnek bizonyult számunkra. Olyan felhalmozódott vágytömeg, olyan elszabadulásra váró, eszelős feszültség vibrált bennünk, hogy kizárólag jobbkezeink vagy jó fél óráig tartó egymás-simogatásától, előre-hátrafeszítésétől, éppen-hogy-csak megérintésétől a fájó belemarkolásig, az ujjak mind újabb módon egymásbafonódásából az ájult összetapadásig egyetlen hang nélkül jutottunk el a tökéletes extázisig úgy, hogy közben a világért el nem engedtük volna szemeinkkel a másik mind törtebb fényű, elhomályosuló szemeit. Felért ez legalább fél tucatnyi orgazmussal, meg a lábak olyan mértékű reszketésével, hogy jó ideig mi, részeg matrózok, meg sem igen mertük kísérelni, hogy kimenjünk a fedélzetre, akarom mondani, hogy útnak induljunk.

- Hombre, ezt nyilván te is, mindketten éreztétek, de azért csak hadd mondjam ki: ez már szinte betiltandóan állatkínzás számba megy! Az isten szerelmére, miért nem szökelltetek a legelső elérhető ágyikóba? Vagy mit tudom én, a legközelebbi vadvirágos rétre, vagy úgy estefelé a Margitsziget ősidők óta hasonlóan nemes célokra igénybe vett, a mind újabb testhelyzetek lehetőségeit kipróbálni akarók számára még padokkal is ellátott zugaiba?

- Tettük bizony mi azt - de ahogyan az végül is a kerülőutak végigcaplatásával kikerekedett, az is jellemző volt ránk, a szerelembe kergült kis emberkékre. Lássuk csak: június 27 volt a szemvillámokkal beszórt fényű Valpurgis-éj, 28 az elrebegett szerelmi vallomásoké és kezdeteké, aztán vagy egy hét, nyolc-kilenc nap azé a túlcsorduló csodavilágé, amelyről most meséltem. És amelynek a végéhez közeledve először kértem: holnap jöjjön el hozzám. Mire az az Évike, aki, amint azt később elmondta nekem, ezt már alig győzte kivárni, mindentígérően, de egyetlen szó nélkül nagyot és boldogat bólintott, egymás után többször is, a szemét is elragadtatott-kéjesen zárva be, méghozzá - akár hiszed, akár nem - tette ezt zavartságát leplezni tökéletesen képtelenül, legalább a nyakáig elpirulva. Ilyesfajta, több mint váratlan reakciójától viszont olyannyira lepődött meg, képedt el, hogy égő arcával valóságos nevetőgörcsbe tört ki - elsősorban saját zavarán, de nem kevésbé a lám mégis csak elnyomhatatlan kislányságán. Amint az előbb emlékeztettél rá, pontosan úgy, én megbabonázottan néztem a 26 éves, elcsábító-elcsábított asszony-kislányt büszkén vállalt és mutatott vágyaival, meg az azoktól elválaszthatatlan zavarával.

- Látod, ez igazán, ez aztán lefegyverzően, kontrasztosan kedves. Mi több, ez már - klasszis. Ha tetszik, maga az egyedi, a nagy klasszis.

- Igenám, de azután pár perc múlva utolérhetetlen klasszisom - alighogy újra meg tudott szólalni - az előbb megbeszéltekkel is szoros kapcsolatban, nyilván úgy érezve, hogy erre most, ebben a pillanatban fel kell hívnia a figyelmet, nyomban mondott is, mi az, hogy mondott, mint a kisbíró, közhírré tett valami mást is. Tette pedig ezt úgy, hogy ahhoz csakis a tompa dobpergés hiányzott, de nyomban azután jöjjön maga a nyakas-komor bikát is egy csapással letaglózó kinyilatkoztatás. Méghozzá ez: hat nap múlva férjével elutaznak a Magas-Tátrába, egy régen tervezett tíznapos nyaralásra. És amíg ezt a tökéletesen váratlan, viszont annál lesújtóbb hírt közölte, arcán még a zavartság megmaradt utószíneivel, úgy éreztem, hogy nemcsak figyelően, de kifejezetten kutató szemekkel meredt rám. Miért tette ezt? Mit akart, mit vélhetett volna látni rajtam? Hogy hogyan hat rám a nyakamba zúdított hideg zuhany? Vagy talán az is lehet, hogy viviszekciós hajlamai lennének? Vagy inkább elenyészően kislány korában ő is, mint egy hajdani barátnőm, egyik kedvenc szórakozásaként késsel csigákat szeletelt, lehetőleg egyforma vékonyságú darabokra? És erről sikertelen kísérletek után valahogy még nem teljes mértékben sikerült leszoknia? Most először nem tudtam, mit tegyek, hogyan reagáljak. Meg hogy mire véljem viselkedését. Ezt, amit mi itt olyan világfelforgató lendülettel, a legcsekélyebb habozás, ingadozás, kétely nélkül, viszont annál nagyobb elánnal kezdtünk el, ezt nem tíz, de akar két-három napra sem lehet egyszerűen felfüggeszteni, abbahagyni - már úgy értem, az éhhalál fenyegető veszélye nélkül. Lett légyen azonban bármilyen is az én szerelemmegfosztási tűrőképességem, nekem sajnos nincsen az égvilágon semmiféle örökölt vagy szerzett jogom teszem fel azt mondani neki: szépen kérem, ne tegye ezt velünk, bújjon ki valahogy az egész lélektipró abszurdum alól! Hogy például 'jelentsen beteget'. Egyáltalán: az adott körülmények közt én bizony nem kérhetek tőle ilyesféle ügyekben semmit. Olyannyira tudtam ezt, hogy érzéseim-érzelmeim ellenére is már akkor, igaz, mindössze néhány futó pillanat erejéig, de roppant erős volt bennem a kísértés, hogy bánom is én, történjen bármi, aminek történnie kell, egyszerűen fölálljak, egy megveszekedett szó nélkül sarkon forduljak és a távozás hímes mezejére lépjek.

- Hűha! Te abban a még nem is egészen kezdeti stádiumban tényleg képes lettél volna ilyen tűzhányókitörést produkálni?

- Persze hogy nem, dehogy tudtam volna én bármi drasztikusat tenni. Meg volt nekem kötve a kezem-lábam, hogy más részekről jólneveltségünk miatt már ne is beszéljünk. De azért be kell valljam, átvillant az agyamon: mit is akar-akarhat ő tulajdonképpen? Egy most és főleg így kirobbant szerelmet lassan, komótosan, kijelölt útján terelgetve, kis tíznapos megkésett ellen-nászutakkal, szoktató megszakításokkal és egyéb állatszelidítő akciókkal át-belévezetni egy párhuzamos, titkos, minden porcikájában reszketve kívánt házasságtörő viszonyba? Kellő hőfokon tartani ugyan, de azért csak melodrámává, hollywoodi limonádévá pancsolni el? Éreztem: eljött az ideje annak, amikor valamit mondani, még inkább tenni kéne. Arról azonban már fogalmam sem volt, mit meg hogyan; na és ha valamit mégis úgy-ahogy pedzettem volna, akkor meg nem lettem volna rá képes.

- Nem te voltál az első, aki sarokba szorított helyzetben, a saját maga szabta, szigorú korlátok között végül is ellehetetlenült. Ezen csakis ő maga segíthetett volna.

- Tehetetlenségem hálójában vergődve, ahelyett hogy elhordtam volna az irhámat, vele szemben ki mástól, mint igen, jól mondod, tőle magától kértem segítséget: Évike - mondtam -, ugye te is tudod, hogy ilyesmi nincs; ez nem lehet, ez így nem történhet meg velünk. Szeretném, ha tudnád: ebben a pillanatban valahogy olybá veszem, mintha most nem mi ülnénk itt, hanem helyünkben valakik mások. Mert amíg nem figyeltünk oda, addig gonosz kezek sebtiben kicseréltek bennünket. Értelek, édes, tudom, mire gondolsz - mondta, ezúttal rendíthetetlen nyugalmával képesztve el engem. - Ugyanúgy tudom, Tamás drága, mint te. Valamit persze hogy tennünk kell. Csak most még nem lehet - ehhez azért mégis kell némi kis előkészület meg számtalan kisebb-nagyobb dolognak a végiggondolása is. Egyébként is: mindennek megvan a maga ideje.

- Ebben viszont, bárhogyan is érezted magad, be kell lássad: alighanem igaza is volt.

- Aha - mondtam hozzád hasonlóan én is, csak éppenhogy magamban -, a tény közlése mellett ezt az ellenmámort az én új párom valamilyenfajta teherpróbának is szánja? Legalábbis valami ilyesfélét sejtet? Talán még az is lehet, hogy kétségbeesésemmel, de utat kereső nem-szívóskodásommal neki tetszően reagálok? Igenám, de vajon miért is érezné a szükségét annak, hogy engem próbára tegyen? Félreértenék én mindent, ha ebben valamilyenfajta csaknem perverz elvárásokat vélnék látni? Na és én, aki a gágogó hölgyek kísérletei ellenére sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy vizsgáztassanak, vajon most hajlandó leszek-e kitenni magam akár a mesebeli hét próbának is? Rébuszok megoldásával, meg hétfejű sárkányok puszta kézzel végrehajtandó fazonigazításával ott hátul, a nyakuk aljánál? Váratlanul, bár most azért már valamelyest higgadtabban, egyszerre több síkon is, kételyek kezdtek formálódni bennem, amelyek jellegéről a legjobb akarattal sem adhatnék még így, visszamenőleg sem kifejezetten lélekemelő jellemzéseket.

- Ezt azért, látod, valamennyire mégis jogosnak tartom.

- Szó ami szó: végül abban maradtunk, hogy minderről most, a téma még túlságosan is nyers állapotában, egyelőre többet nem beszélünk, majd csak egy-két nap múlva. De holnap azért, ahogy megbeszéltük, jössz, ugye? - kérdeztem, mégiscsak elárulva: meg vagyok én jócskán zavarodva. Ó, te drága! - ugrott Évi a nyakamba és csókolt össze. - Hát tudnék én nem menni bárhová, ahol te vagy?

* * * *

- Jött is... És az, ami ott, az 'elcserélt szobában' történt, a felfokozott várakozásokat is túlszárnyalóan csodálatos volt - csaknem a teljes beteljesülésig, ahogyan azt még Évike bombarobbantó közlése előtt minden idegszálammal kívántam. Én, be kell valljam, bármilyen eszméletlenül nehezemre is esett - hiszen csakis rajtam múlott, hiszen Évike, egész lényével készen, magát felkínálva várt rám, lázasan várt, de azért az én érzékeny szerelmem egy kis idő után fölösleges magyarázkodások nélkül is megértett, nemcsak értett, de a kettőnk nevében nagyra is értékelt -, megérezve, hogy én most már, tegnapi bejelentése után, hozzánk nem illőnek, közös létünket megalázónak, biztos érted, mire gondolhatok, ha azt mondom: tisztátalannak, arról, amit én magunkról valahol mélyen elképzelhettem, méltatlannak, sőt gyávának is tartottam volna, mindezért tehát csaknem emberfölötti elszánással nem akartam a mi testi szerelmünket az előtt az átkozott utazás előtt perfektuálni. Nem a kívánt módon, de sehogyan sem. Persze azért valljuk be, mert az is igaz: eszem ágába se jutott volna bármiféle boldogító meg felszabadító, hát még éppen üdvözítő útravalót adni a Magas Tátrához. Az Alacsonyhoz sem. Általában: a fészkes fene ott egye meg az összes Tátrát, Fátrát, Mátrát! Na! Ezt csakis az esetleges, bár cseppet sem várt félreértések elkerülése céljából tartottam szükségesnek leszögezni.

- És ezt én az említetteken kívül is, úgy általában a fölöttébb magas hegyek nevében, persze hogy ilyenként értékelem.

- Ha már a vallomásoknál tartunk, hadd mondjam el azt is, hogy mint sokat tapasztalt, bár mennyekbe emelő, de sajnos ugyanakkor lélekgyötrő szerelembe esett, mindezzel szemben viszont mégis szinte újonc szeretőjelölt lényemmel, talán józanságom összekapart maradékával tartottam attól: ilyen iszonyúan felfokozott, szinte érintésre is már robbanó állapotban a legeslegelső alkalom aligha lehet majd maga a tökély. Sőt... Évikét megelőző életem során nem is egyszer vélekedtem úgy - nem éppen hízelgő, de kifejezetten elfuserált nemi vállalkozások után, minél gyorsabban elfelejtendő tapasztalatok alapján -, hogy a rendelkezésre álló lehetőségekhez mérten jó viszonyt tulajdonképpen a leghelyesebb lenne mindjárt a második alkalommal kezdeni meg. Persze ha az ilyesmi egyáltalán lehetséges lenne. Na és, amint mondtam, ha már itt tartunk: az eszelős túlfokozottságot meg annak a velejáróit mégsem bántam volna, persze a most bekövetkező tíz csapás-nap nélkül, mert mint mindent az életben, a szerelemben sem szerencsés a pályát mindjárt a tetőponton kezdeni, hiszen akkor felfelé nemigen marad már mozgási tér. Leállni - ennek viszont még csak a lehetősége sem merült föl. Hiszen - mondják, ezúttal az olaszok - aki nem türelmetlen, az nem is lehet igazán szerelmes.

- Tehát?

- Így tehát Évikéről minden, mintha évezredes hagyományokat, a felszentelés követelményeit, a legősibb előírásokat követnénk, nagyon is lassan lekerült; akárha testét szobrálnám roppant gonddal imigyen, az apró részletek mindegyikére kiterjedő figyelemmel meg odaadással; én hámoztam ki szent részleteit, munkálkodtam elmerülten, vettem le kegyeletteljes kis ceremóniák kíséretében az egyes ruhadarabokat - már persze kivéve természetesen a legutolsót. Ő szó nélkül is értett engem, azonosult velem. Hogy aztán mozdulatról mozdulatra utánozzon: rólam is szép lassan, megfontoltan hajtva végre mozdulatait került le minden, ő, a ministráló papnő vette le az egyes ruhadarabokat - már persze kivéve természetesen a legutolsót. Szerettük egymást édességesebben, mint azt valaha is el tudtuk volna képzelni; igaz, nagyon is másképp, azért is így, mert a teljes beteljesülés lehetetlenné válása megtanított minket fékezni, fékezve pásztázni, beleveszni az egész helyett a részletekbe és ugyanakkor elnagyolni felpuhulva. Kitörések, csöndes, átadó és befogadó összeborulások, két test teljes, csaknem teljes egymásra találása, felfedezések, ízlelések, ízleltetések; ismerkedés, szemérmetlenné természetesedés, meg önfelkínálás és elfogadás is, közben a magukét nyomatékosan megkövetelő testek szavánál is nagyobb érzelmek fékentartó hatása, imádságos csenddé válása - olyan egyszeri, olyan áhítatteljes kombináció volt ez, amitől meg a boldogságtól átitatva Évike egy idő múlva sírva fakadt. Magába ölelt, csókolt, befedett, mozdulatlanná tett; hirtelen elhúzódott, hogy úgy, egy árnyalattal nagyobb távolságból nézzen a szemembe, aztán kezével-szemével-szájával-testével kebelezte be testemet, arcomat és millió csókkal szememet; köszönt mindent, köszönte, hogy vagyok, köszönte, hogy ilyen vagyok, hogy így szeretem, köszönte, hogy így tud szeretni, hogy így tud engem szeretni - és kimondta: ha valakiket, akkor minket Isten is egymásnak rendelt.

- Az őseredeti elragadtatásnál elkerülhetetlenül kimondatik az Ő neve. És ez így is van rendjén.

- Aztán egyszer ennek is véget kellett vetni; többszöri nekilendülés meg visszaesés után végre felöltöztünk - mindkettőnknek mosolyogni kellett, hiszen mindennél őszintébb meztelenségünk után ruhába bújtatott lényünk először mintha idegennek hatott volna; elmentünk ebédelni - azt hiszem, igen megéhezhettünk -, majd kézenfogva sétáltunk föl a Várba úgy, hogy utazásról még véletlenül sem ejtettünk egy szót se. Meg kell hagyni, csüggesztően pocsék állapotban volt ott még minden, a bennünk lévő meg a körülöttünk nyüzsgő világ kontrasztja hallatlanul erős volt - mert ott még külföldiben sem volt hiány. Az emberek körülöttünk olyanoknak tűntek, mintha egy Strindberg-drámából léptek volna ki: kétségbevonhatatlanok, eltávolíthatatlanok, kiszámíthatóak és tökéletesen érdektelenek. Számunkra azonban szerencsére a taszító külvilág ezúttal sem volt több, mint messzemenően elhanyagolandó közeg. Most Évike került sorra, ő kérdezett rólam, ahogy csak eszébe ötlött, innen-onnan az életemből, kérdést-feleletet feloldva egy csókkal, egy simogatással meg egy ígérettel, ami valamiért, fogalmam sincs miért, de valahogy furcsán hangzott: ígérettel arról, hogy holnap őneki kell önmagáról fontos dolgokat elmondania. Elment ez a felséges nap, amikor tudtuk és ki is mondtuk: ma a jövőnek állítottunk örökké orientálópontként szolgáló emlékoszlopot - elment úgy, mintha csak most kezdődött volna. És eljött a búcsú is: csókot sem váltottunk, csak egymásba fonódva ölelkeztünk össze, mint két testvér.

* * * * *

- Másnap korán délután találkoztunk. Nekem el kellett mennem a Rádióba, pénzt felvenni, Évike meg elkísért. Előre megfontolt szándékkal tettem ezt, tehát bármiféle mentség nélkül, azért, mert elkövettem a magyar gyermekek ellen egy galád merényletet valami életre kelt tökmag témájú, meglehetősen ütődött hangjátékkal. Az Ifjúsági Osztályon viszont az lehetett a felnövekvő nemzedék szellemi fejlődését szolgálni hivatott szabály, hogy minél ütődöttebb, annál jobb. Ezért aztán, elképedésemre, sőt ámulatomra, szinte kizárólag élvonalbeli színészekkel játszatták el a sületlenséget, amelyet nemcsak hogy leadtak, de egyszer már meg is ismételtek. Sőt, ez az izé, nem értem hogyan és miért, hogy úgy mondjam kispályás nemzetközi sikerré is vált, mert a pozsonyi rádió is átvette; a honorárium kifizetésére azonban ennek ellenére nem mutatták a legcsekélyebb hajlandóságot sem. Valamiért - talán babonásak voltak? - kifejezetten nem szerettek fizetni. Telefonon lefolytatott hosszas csetepaték után végre megígérték, hogy mára 'megkísérlik' kiutalni a pénzt. Úgy véltem, jobb, ha mielőtt még újra meggondolhatnák magukat, felveszem, azon melegében. Magának a munkának az elvégzése abban az időszakban csupán a kezdete volt annak az elnyújtott folyamatnak, amelyben egyszer majd az azért járó pénzhez is hozzá lehetett jutni. Talán. Esetleg.

- Ó, ezeket a praktikákat igen jól ismerem, ezeket az utakat velem is végigjáratták.

- Mentségemre szolgáljon mindenféle, bár igaz, fölöttébb ritkán előforduló tökmag-ügyekben, hogy nem más, mint maga a praktikus zseni, Horatius is nyomatékosan kötötte lelkünkre: Si possis recte, si non, quocumque modo rem. Vagyishogy: Ha lehet, tisztességesen, ha nem, hát bárhogyan is, de: csinálj pénzt! Lám, most az egyszer sikerült. Nem is annyira anyagiasságból, csak mert Horatiusnak aztán végleg képtelen lettem voltam ellenállni. Történt pedig ez az adásvételi cserebere úgy, hogy az egészért még csak be sem kellett piszkolni magamat. Sőt, az Ifjúsági Osztály egy csatolt köszönőlevélben felkért "lényegében hasonló jellegű" hangjátékok alkotására a jövőben is. "Lényegében hasonló jellegű!" Ó, hogy mely igen nagy istenke barmainak az ő tábora! És valahogy a tábort benépesítők közül csaknem mindegyik ma vezető párt- vagy állami beosztásban tengeti életét. Na mindegy. Ami ennél jóval fontosabb: Ha az ember gyermeke viszonzottan és így az alapérzést megsokszorozóan szerelmes, gondoltam, akkor talán az egyébként részvétlen vagy jobb esetben közömbös dolgok is előbb-utóbb elkezdenek gazsulálni neki. Mi is fordulhatna rosszra ilyen sokszorosan áldott körülmények közt? Semmi, az égvilágon semmi. De azért én még mosolyogni se nagyon mertem, mert attól tartottam, hogy elárulom magam, újkeletű büszkeségemet meg magabiztosságomat ilymódon az emberek leselkedő szeme elé tárván.

- Meglátják ők azt anélkül is.

- Meg ám, de még mennyire! Mindenesetre ezt az új, kicsorduló, ha nem éppen hepciáskodásra hajlamossá tevő, mégis mintegy arra buzdító, tehát a belémfecskendezett önbizalmat is próbára teendő, a Rádiótól azután, új pénzzel a zsebemben, új páromnak a kezemet simogató kezével a kezemben, felfedező kalandozásokra ilymódon tehát felkészülten indultunk neki a világnak, hogy nemsokára valahova a VIII. kerület soha nem látott vidékeire jussunk el. A helyszínekre alig emlékszem, csak foltokban, elmosódottan. (Honnan ez a sokszorosan fura kiesés a realitásból? Vagy inkább arról lenne szó, hogy én akkoriban valamiféle párhuzamos realitásokban leledzettem - és persze hogy nem egyhuzamban mindegyikre éreztem volna rá, figyeltem volna oda? Hogy így azután az egyik sík átfedje, eltakarja a másikat? Azután meg az egész kép hipp-hopp kapja magát és forduljon át a saját visszájára? Kedvező hangulatban, kellően felfokozott állapotban az agy nagyszerűen tud ám ki- meg beszelektálni!) Többnyire romos helyeknek, a háborúban lebombázott és úgy hagyott, vagy ha egyáltalán, csak éppenhogy megjavított, félig-meddig, tessék-lássék összepofozott épületeknek az elpityeredésre késztető képe ködlik fel bennem. Meg főleg egy eredetileg vagy háromemeletes, egykori palotaszerűségnek a szégyentelenül csupasz, mert leszakadt hátsó része. Mintha csak arról a világról vallott véleményét kívánta volna az arra járók elé tárni, amely kényszerűen pucérrá tévő, megfontoltan exhibicionista züllésében lám mit is tett vele.

- Amit meg te épp most teszel a hajdan nyilván elegáns, sőt fényűző palota kolosszális, ámde szemrehányóan mutogatott meg mint egy letolt nadrágból kibújtatott puci fenekével, azt hívják köreidben antropomorfizálásnak?

- Ha annak, akkor ez alkalomból csakis igen szerény formájában. Évike meg én közben az ismeretlen környéken el-elcsodálkozva lassan, komótosan ballagtunk különösebben sehova sem irányuló utunkon, csak úgy az orrunk után. Mindössze talán egyszer jutottunk ismertebb vidékre, a klinikák mögött, a Capitaly-játékban is birtokolhatóvá meg beépíthetővé avatott, a valóságban viszont annál kevésbé vonzó, tipikusan józsefvárosi Práter utcába, meg Évi, bár csak félig-meddig tettetett, de valahogy nem eléggé átérzett elrémülésénél is nagyobb kíváncsisága és ezt kiegészítendő, az én meglehetősen felületes idegenvezetői szövegem kíséretében, hát igen, mit tagadjuk, a Munkás utcába. Úgy, hogy egy nyilván az üzletmenetel lelassulása miatt alaposan nekikeseredett, gondolom a szakma íratlan illemszabályait is durván megsértő módon rámenős, vasalódeszka küllemű nő csak a magasságos a megmondhatója, hogy miben bízva, még világszép Évikével a karomon is leszólított...

- No lám, tudtam én azt, csak ki kellett várni, mégis eljött az én időm - vágtam villámgyorsan közbe, Tamás pillanatnyi megtorpanását mindenre elszántan használva ki. - Te csak várjál, ezúttal én tettem le a garast, mert nevezetes, ha talán nem is országos ügyben kell figyelmedet magamra vonnom. A Munkás utca ugyanis, mint sétádból is tudod, földszintes, egyemeletes, kis házaival, az ablakokban a mit sem sejtő vagy a közerkölcsök iránt mélységesen érdektelen, piros-fehér virágokkal, már a háború előtt is az olcsóbb, de azért valahogy stabil kuplerájok egyik fő, nem lebecsülendő túlzással mondhatnám, majdnem hogy otthonos lelőhelye volt. Azt én ma már nem tudom, hogyan kerültem oda, még annál is kevésbé, hogy miért. A be nem ütemezett, új világokat feltáró körútra azt hiszem valahol úgy 15 éves korom táján kerülhetett sor. Vagy talán még annál is korábban? Az eső éppen cseperegni kezdett, de csak módjával, egyszer-egyszer komolytalanul rá is zendítve, bár a hely szelleméhez egyáltalán nem illően petyhüdten, igazi meggyőződés nélkül. Embert a környéken nemigen lehetett látni. Mintha ez az utca elnyelte volna nemcsak az idetörekvő, de a véletlenül beletévedt embereket is. Viszont egy kiékelődő fedett kapualj védettségéből egy már nem túl fiatal, ezzel szemben viszont valamelyest túlméretezett idomokkal azért a kellő helyeken annál észre-nem-vehetetlenebbül ellátott, azt hiszem egykor széparcú, most viszont bőségesen kipingált hölgy csaknem valódi rokonszenvvel, szavamra mondom, valahogyan nagynénisen-kedvesen mosolyogva szemlélt végig a ténfergőnek, némileg tétovázónak tűnő utamon, majd éppen hogy csak halványan pislákoló reménnyel üdvözölve imigyen, a helyi ékesszólás soha többé el nem felejtett, épületesen szép példájával csábítgatott a tiltott kéjek osztására hivatott lakába: "Gyere be, fiacskám, mert elolvad a pöcsöd". Én, az éppen most kuncsaftjelöltté előlépett kis klapec, úgy megrémültem, de úgy, persze nem is annyira magától a kilátásba helyezett, eddig igazából át sem érzett veszélytől, mint inkább a nem várt, a fantasztikus, a meglehet félelmetesen, de még úgy is nagyszerű, ámde jólneveltségem miatt reflexszerűen nagy ívben elkerülendő, végiggondolni sem mert lehetőségek titkos ajtainak a váratlan kitárulásától, hogy talán még most is futnék, ha pár kilométer után, már jócskán a város másik részén, szinte összerogyva ki nem fogytam volna a szuszból.

- Látod, hiába minden álszerénykedés, a romantikus érzelgősség megvetése, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy vannak még igazán, sőt megrendítően szép, barátod lelkét is megérintő, nemes veretű emlékeid. Remélem, azért a saját személyét önfeláldozóan alkalmi partnerrá kijelölt, éppen hogy csak fel nem kent hölgy említette cseppfolyós veszélyek az élet kiszámíthatatlan realitásai közepette később sem következtek be?

- Jótett helyébe jót várj - sértettségemet titkolni meg sem kísérelve igyekeztem minél gyorsabban lezárni az intermezzót. - Légy szíves folytasd, ó érzéketlen, a finomabb nüanszok, a titokterhes rezzenések átérzésére lám mely igen képtelen álbarát. Hiszen végül is alighanem ez lett az utolsó zaláni futásaim közül, már úgy értem, a dolgok lényegét illetően megközelítően ilyen jellegű, meg még ennél is nagyobb tétű találkozások alkalmából. Vagy úgy is mondhatnám: az egyik utolsó alkalom, hogy az adott értelemben a rövidebbet húztam volna. Vagyishogy... Na mindegy, ebbe most aztán már végleg reménytelenül belekeveredtem. Nem akarlak én mindenáron impresszionálni, de azért akár hiszed, akár nem, ez a jelenet, bármilyen furcsa legyen is, a maga visszafogottan szerény módján valahogy csak megmaradt kedves emléknek. Olyannak, amelyre - és ebben biztos vagyok - ő maga, a majdnem partnerem még ma is ilyenként emlékszik. Vagyishogy igenis létezik egy olyan, bánom is én, vékony szál, amely csakis minket kettőnket köt össze; na és olyannak, amelyet azután a későbbiekben, az elfutás lehetetlenné válását immár messzemenően meghaladó, új, könyörtelen világban, csakis a mégoly ismeretlen meg a nagyon is jól ismert, éppen ezért tehát még inkább rettegett veszélyekkel való szembenézésnek a mindenkori választása követhetett. És végül, hogy az ember milyen elképesztő állatfajta: kiderült, hogy az idő a legkevésbé sem a jelentéktelennél is jelentéktelenebb jelenet ellen dolgozott... A későbbiekben nem is egyszer, érdektelen nőkkel folytatott kötelező nemi gyakorlatok közben döbbentem rá, hogy érdekesebbé kívánva tenni az érdektelent, nem mást, mint éppen a Munkás utcai nőt raktam képzeletemben a velem etyepetyézőnek a helyébe. Mintha csak annak idején, elpasszolt légyottunk záróaktusaként kiáltotta volna utánam: még találkozunk! Hogy azután, hosszú évek múltán, persze hogy antiklimaxként, így csempéssze be magát mellém az ágyba. És ráadásul nyomban így aposztrofáljon: akarod, hogy elmenjek? És hogy én meg, miheztartás végett közölhetem veled, ezt válaszoljam neki: de jó, hogy eljöttél!

- Hát öregem, ez aztán már maga a tökély; annak ellenére, mert nyilván lesznek, akik az egészséges, a tökéletesen normális emberiség részéről ezt olvasván, nyomban perverznek fognak nyilvánítani. Sose bánkódj. Meg azért se, mert azt hiszem, valóban értettem vagy inkább éreztem kerekdedre sikeredett meséd mélyen emlékezetbe rögződésének az okát. Hiszen az ember nem maga választja ki a történések közül az emlékké megnövőt, a maradandót, de azt magának az életútnak a logikája rakja később elfoglalandó helyére. Te magad, a korán érett kamasz meg bizonyára sajnáltad, hogy nyilván nehezen várt, sőt hőn óhajtott és főleg minőségi, tehát szakszerű fölavattatódásod, bevezettetésed a szenvedélyek életformájába, a világot elárasztással fenyegető Pali-magömlések folyamának a legelső hulláma az orvul és ezért is kivédhetetlenül rád törő rémület miatt gondolom, éppen hogy csak némi halasztást kellett szenvedjen, azt is végső fokon a majré, a hideglelős cidri miatt. Pedig ott, a Munkás utcában akkor, a melegszívű hölgy karjai között kedvezményes elbírálásban részesülhettél volna, anyagilag is, meg úgy valóban emlékezetessé teendő a nagy, a terhes, a terhesként is cipelendő félelmek birodalmába jutásodat is. A testi szükségletek legszebbikének vagy leginkább elátkozandójának az ügyében az e szükségletek legalábbis átmeneti enyhítésére magukat elhivatottá tevő hölgyek egyébként is közismerten jó szívvel segítik át a nagy ritkán kezeik meg egyéb részeik közé kerülő kezdőket életük vadonatúj szakaszának az első megpróbáltatásain.

- Sebaj, pajtás. Mert ha így beszélsz erről, akkor úgy érzem, mégsem éltem teljesen hiába - így én. Mire Tamás:

- Na mindegy, a lényegen sajnos immár aligha változtathatván, vissza tehát a Munkás utca, a mindenkori munkásutcák rejtelmei helyett az én tekergő sztorimhoz. Évike mesélt, ártatlan kisgyerekkori történeteket. Olyanokat, amelyeknek azért számára valahogy csak megvolt az utólag hozzájuk ragasztott, messzire kiható értelmezése. Egy ízben vagy egy hétre ki volt adva vendégségbe családi barátok nyaralójába. Nagy általánosságban meglehetősen jól érezte magát, ha nem kellett volna szokatlan, fura dolgokat is tapasztalnia világjárása során. Egyszer például gyanútlanul nyitott be Manci néninek, barátnője anyjának a szobájába, hogy ott szent elborzadására mit lásson? Nem mást, mint hogy a néni az ágy szélén ülve egy nagy, fehér mázas lavórba a lábát lógatja bele, aztán meg lábfejét, térdét szappanozza elmélyülten. És közben kifejezetten úgy néz ki, mint aki élvezi is rejtélyes cselekedeteit. Na és a művelet körültekintő lebonyolítása közben egy kancsóból meglehetősen szabályos időközökkel újabb adag vizet töltöget a lábára. - Manci néni, mit csinálsz? - kérdezte kis Évi, az elébe táruló látványon meg az érthetetlen cselekedetsorozaton egyaránt meglepődve. - Látod, Évike, lábat mosok. - Mire Éva baba, már akkor is az önállóság, a vakmerő kezdeményezések bajnoka: - Miért, ki mondta ezt neked?

- Mondd, Évi ezt az egyébként dramaturgiailag tökéletesen elhelyezett kérdést olyan példaként tálalta fel neked, amely hivatott volt hűen adni vissza egykori, de annál feltétlenebb passzivitását? Meg, valahogy inkluzíve, szófogadó voltát? Helyesebben készenlétben állását az utasításokat követő szófogadásra? Vagy talán ennél többről is volt itt már szó?

- Többről bizony. Az engem megható kis mese nyilván azt volt hivatott igazi Évi-módra direktben alátámasztani, hogy a benne még most is meglévő, gondolj te bármit, de akkor is ki nem törölhető kezdeményezőképtelenséget, lám csak már kora gyermekkorára - ha éppenséggel nem annál messzebbre, akár az anyaméhben tartózkodására vagy a génjeire is - vissza lehet vezetni. Vagyis hogy az út az egykori, nem mindennapi rendeltetésű, az emlékezetben egyre csak növekvő lavórtól nyílegyenesen vezet el mai és vélhetően a holnapi meg holnaputáni állagához, spontaneitásának a ma már nem is fájó, de ilyenként is felismert hiányához. Lévén hogy ő magától, mások noszogatása, utasítása, kérlelése nélkül nemigen szokott új dolgokba belefogni. Ez pedig olyan egyértelmű adottság, amelyen változtatni - feltételezve, hogy egyáltalán akarna - akkor sem lehet. Pont. Következő kérdés?

- Az pedig így szól: és ez valóban ilyen konok következetességgel valósult volna meg felnőtt Évi életében? Mert ha belegondolok: amit eddig elmondtál Éva baba folytatásáról mai, nem is kétlem, hogy sokrétűen csodálatraméltó halmazállapotában, vagy ami az elmondottakból sugárzik ki, legalábbis szerény személyem felé, abból bennem, mit tagadjam, közel sem ilyen kép alakult ki róla. Már elnézést kérek a belekotyogásért, de hát mi másra is támaszkodhatnék, ha nem az általad szolgáltatott-ihletett benyomásaimra?

- Az összkép nyilván megközelítően sem olyan egyértelmű, mint ahogyan azt Évike megéli. Az a gyerekkori, már régóta mitikus méreteket öltött lavór mementóként nyilván jelen van ugyan jónéhány területen, másokon azonban ugyanolyan nyilván a legkevésbé sem. Nem lennék meglepődve: ha valamit igen nagyon nehezére esik megtenni, a beidegződések szerint lelki szemei előtt iziben felrémlik az irdatlan lavór tiltó zománcának a ridegen villogó, fehér visszfénye. Alighanem igazad kell legyen, egészében persze hogy nem lehetne őt olyan méretű passzivitással, kezdeményezőképtelenséggel jellemezni, mint ami neki hittételszerűen dédelgetett meggyőződése szerint a legsajátabb sajátja volt. Sőt, fura módon még - hogy is mondjam - kifejezett hivalkodásának a tárgya is. Azt hiszem, joggal feltételezhető: ha éppen nem akarózott neki valamilyen ügyben cselekednie, akkor kapóra jött a nagyon is, ott helyben is kéznél lévő alibije. Persze, amint remélem majd látni fogjuk, ez roppant mértékben függött attól a légkörtől is, ami őt az adott pillanatban körülvette.... Mindezenközben mi lassan, céltalanul folytattuk az együttlétünknek, ha tetszik, aznapra megfelelő keretet nyújtó kóborlásunkat. Ami már önmagában azért is érdekes volt, mert nem először regisztrálhattam: Évivel egymás mellett menve, nem értem, miért, de lépéseimet soha sem kellett az övéihez igazítani - bármiféle ilyen törekvés nélkül is egyikünk járása az első pillanattól fogva ritmusában hibátlanul, katonásan passzolt a másikéhoz. Aztán egyszer csak mintha kezdett volna úgy tűnni, hogy kettőnk addig feszélyezetlen beszélgetésében a becsúszó csöndek szokatlan módon egyre hosszabbakká nyúlnak. Évi érzékeny arcán - ilyet se láttam még - sötét felhők úsztak át. Szemmel láthatóan valami roppant fontosnak kellett volna nekirugaszkodnia, de nem bizonyult képesnek rá, újra meg újra megtorpant. Révetegen nézett, inkább meredt maga elé, hogy aztán végül szinte csikorgó elszánással, egyetlen szusszantással vágja ki, nem, még véletlenül se énrám nézve, hanem oda az útra, elébem: - Kezdjük a közepén. Engem a felszabaduláskor megerőszakoltak. - Rám szakadt a világ. Először azt hiszem, nem is teljes egészében fogtam fel, amit mondott, de aztán, aztán rám szakadt a világ, valami iszonyatos súllyal. Lélegzetet is alig mertem venni, közben meg a fejemben csak ez zakatolt: úristen, 14 éves volt! Uramisten! Eddig karonfogva mentünk, de ő nyilván már előbb kivonta karját az enyémből. - Nincs erről mit mondani. Egy orosz kapitány vitt magával az óvóhelyről egy lakásba és ott tartott három napig. Aztán hazamehettem - ennyit mondott és így, hangsúlytalanul, egyenletes, fakó hangon. Én nem mertem, ha tudtam volna se akartam szólni, nemhogy kérdezni. Évi is hallgatott - talán az én kérdéseimre várt? Nem hiszem. Ő valami olyasmit gondolhatott: most megtette a magáét, azt, amivel nekem meg magának is tartozott. Elmondta a legborzalmasabbat. A többi? Nem tudja. Csak fél. Hirtelen a seholban találva magunkat mentünk, mentünk egymás mellett - én darabokra hullva szét, ő, gondolom, iszonyodva attól, hogy én mit gondolhatok. Azután egyszer csak - megfontolás, szándék nélkül, úgy, ahogy az magától jött - megálltam, erre mint egy automata, ő is; elébeléptem, ő erre megint maga elé meredt. Megfogtam az állát, felemeltem az arcát, a könnyben úszó szemekkel, és szorosan, egyre szorosabban öleltem magamhoz. Kezdetben mintha valamelyest húzódott volna tőlem: ahogy azonban magamba zártam, arc arc mellett, elernyedt, majd a bábu lassan életre kelt. Átölelte a nyakamat, előbb óvatosan, hogy egyszer csak tőle nem várt hevességgel vonjon ő is magához. Majd ugyanolyan hirtelen pattant derékból vissza, hogy nyílegyenesen, kutató-mereven, a már ismerten megcsodált, a ritka alkalmakhoz mért Évi-módra nézzen a szemembe. Aztán azért, amit abban láthatott, ő csókolta meg a szememet - csak ekkor értettem meg, hogy az enyém is könnyes lett. Erre én csókoltam szárazra az ő szemét, és ezen, vagy ezer év múltán, halványan elmosolyodott. A csendet én törtem meg, halkan, végtelenül lassan: - Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek. - Mire az ő visszhangja, szinte suttogva: - Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek. - Soha többé erről nem beszéltünk. Én, ezt talán mondanom sem kellene, persze hogy gondoltam rá, hogyan is ne lehetett volna jelen bennem, de erről egyetlen szót is szólni - tabu lett. Kérdezni nem kérdeztem, ő meg nem tért vissza rá. Még csak távoli utalásokban sem. Soha többé.

- Jóságos úristen! Szegény, szegény kisgyerek! Tudod, az én testemben nincsen egyetlen gyilkos hajlamú porckorong sem, de ilyen borzalmat hallva... A szívem szorul, annyira sajnálom szegénykét.

- Kétségbeesetten szerettem és eszeveszetten, úgy, ahogy mondod, szívet hasítóan sajnáltam. Azt hiszem, ettől a pillanattól fogva soha, egyetlen percre se tudtam szabadulni - ha akartam volna sem - a szerelem melletti másik alapérzésemtől iránta: a mélységesen mély, a nem enyhíthető, a feloldhatatlan sajnálattól, sőt szánalomtól, meg attól az eltökélt szándéktól, hogy ezentúl minden rossztól, minden bántástól megvédjem. Igaz, erre később még más okok, események is késztettek. Soha semmi nem csitíthatta bennem az állandó, hangtalanul is éberen őrködő, megfogalmazhatatlan és sokszor megfoghatatlan aggodalmat érte, miatta. Közben, mindezzel párhuzamosan, viszont ott helyben szinte megsemmisültem az elementáris erővel rámtörő, izzóan forró gyűlölettől. Úgy, de úgy vigyáztam, hogy ne mutassam, mintha az életem függött volna ettől. Így aztán lassan, időnként kicsit még akadozva, zavart-tapintatosan közbeiktatódó szünetekkel visszakanyarodtunk a mesemondáshoz; hol ő, hol én idéztünk családi legendákat, egykor gyakran hallatott, majd időnként újra elismételt mondásokat, pár szavas történeteket. Egy idő múlva már nevetgéltünk is, megérkeztünk újra - mint ő szokta volt, a tautológiára való tekintet nélkül, előszeretettel mondani - a normális kerékvágásba. Közben ránksötédett, azt hiszem igencsak el is fáradtunk, beültünk tehát a Baross utcában egy kocsmába. Kedves hely volt, borfoltos sárga-fehér viaszosvászonnal bevont asztalokkal és mindössze vagy négy-öt vendéggel a pultnál, munkáskülsejűekkel, akik úgy meredtek Évire, mint az elfogyasztott féldecik kiváltotta, ha nem vigyáznak, azon nyomban a semmibe vesző látomásra. Megittunk gyors egymásutánban vagy három kupica pálinkát; Évi némi ízlelgetés, óvatos kortyolgatás után ugyanúgy nyelte le az italt, pár pillanatig lélegzet után kapkodva, mint én, ami, ha jól meggondoljuk, egy leányzótól cseppet sem lebecsülendő teljesítmény, különös tekintettel az én sokoldalú tapasztalatokat szerzett vendéglősgyerek létemre, aki addigi életemben mindössze ha egyszer voltam részeg. Igaz, akkor viszont annál inkább. Évi szintúgy, mint mondta, spicces egyszer-kétszer, de sosem nyilvános helyen. Most is, az arca kipirult ugyan, de egyébként mindössze annyit változott, hogy mintha egy árnyalattal többet meg gyorsabban beszélt volna. A kocsmából a kidülledt szempárok kíséretében nemsokára távoztunk, hogy azután elkísérjem őt az elkísérések ki-nem-jelölt, de valahogy magától értetődően végső határáig. És hogy ott, két sikertelen kísérlet után, végre harmadszorra, a búcsúzáskor úgy kapaszkodjunk szótlanul egymásba, mint a sötét erdőben eltévedt két kisgyerek.

- Na és mi lett a te forrongó dühöddel?

- Máig sem múlt el, köszönöm kérdésed, most is itt a keserű íze a számban, a szaggatása meg az agyamban. Igaz, más forrásból, megszámlálhatatlanul sok, de egyetlen közös nevezőre visszavezethető forrásból táplálkozott. Ezek közül a legfontosabbról, a sorsot a maga könyörtelen módján eldöntőről talán, ha a dolgok a maguk követhető útján haladnak, beszélünk is még. Tudod, ahogy akkor elváltunk egymástól, úgy ütött újra meg az azt hittem valamennyire elcsendesült gyűlölet, hogy szinte beleszédültem. A dicsőséges Vörös Hadsereg ugyebár, amint azt mindenki tudja, szörnyű emberáldozatok árán fölszabadította hazánkat - nekünk, megmaradt zsidóknak meg az életét mentette meg. Örök hála érte. Ezt sosem feledhetjük el. De azért van itt egy nagy, mit nagy, egy óriási 'csakhogy'! Egy olyan 'csakhogy', amit tudomásom szerint eddig még kerek-perec soha senki nem mondott ki. És ha én azt hangosan kimondanám, mondjuk most, 1966-ban, pontosan tudom, mert számtalanszor felmértem magamban: szinte kihívnám, kikényszeríteném a kiátkozásomat, a kiközösítésemet - az anatémát! Alighanem kivétel nélkül mindenhonnan. Mégpedig azért, mert hiszen ez a felszabadítás - annak ellenére, hogy ez magán a tényen mit sem változtat - csakis és kizárólag véletlen, nem akaratlagos és bizony sok szempontból számukra kényelmetlen, zavaró, sőt kínos kísérőkörülménye lett az életre-halálra menő harcnak; mi több, semmi köze nem volt valamiféle, bármiféle, az égvilágon semmiféle felszabadító szándékhoz! Kérdezze ezt csak meg valaki, ha kételkedne benne és ha merné, mondjuk az akkor éppen elfoglalt Pesten mindennél sürgősebben, elsőrendű harci feladatként elkapott, elhurcolt, hihetetlen sebességgel Moszkvába vitt, majd ott börtönben tárolt, nyilván sokszor kikérdezett, tehát ezzel automatikusan együttjáróan megkínzott, végül nem tudni mikor és hol meggyilkolt Wallenberg szellemétől!

- Akiről persze, a te nagy igazságod szerint, hosszú-hosszú évek óta még csak meg sem mukkan a nagyvilág.

- Nem ám, mert az aztán önmagában, de még inkább következményeiben, mindenki számára kínos lehetne. Csaknem ugyanúgy szabadítottak fel bennünket, mint ahogy a Don-kanyarban, a Második Hadsereg összeomlása során elfogott, tehát ugyebár az irgalmat nem ismerő, saját mészárosaiktól megszabadult magyar zsidó munkaszolgálatosokat. A különbség - egyebek közt - csak az, hogy Budapesten azért legalább valamelyest rajtuk volt a világ szeme. Ott a Donnál azonban, az európai végeken, azokkal semmilyen tekintetben sem bántak enyhébben - egyesek többé sajnos már le nem ellenőrizhető állítása szerint, ha lehet, még gyilkosabban, főleg az ukránok, ahogy arról például idősebb nővéremnek az 1950-ben visszatért második férje olyan végtelen keserűséggel mesélt, igaz, igen ritkán -, mint a fogságba ejtett németekkel. Két nagybátyám pusztult ott el, unokatestvéreim közül három, na meg jónéhány idősebb barátom, zeneakadémista zongoratanárom, meg sokan-sokan mások, már azok közül persze, akik valahogy túlélték a magyar csapatok ma már nyilván letagadott, sajátos 'hadműveleteit', a munkaszolgálatosok szovjet aknamezőkre terelését, hogy azután 'felszabadulva' az oroszok jó ideig még csak fizikailag se különítsék el őket kínzóiktól, gyilkosaiktól. És hogy ezerszámra vesszenek oda, nagy többségük már a felszabadítás után.

- Látod, ezt én nem is tudtam.

- Mert ilyesmiről, barátocskám, 'nem illik' beszélni! Mert az a 'gyerekszoba' hiányának, a rossz nevelésnek, a hálátlanságnak, a 'progresszióval' szembefordulásnak, a szovjetellenes beállítottságnak, az ellenforradalmi hajlamnak lenne a félreérthetetlenül biztos jele. Felszabadítók? Csakugyan? Talán erre a szofisztikáltan a végtelenségig kiaknázott és persze hogy más relációk közt alighanem egyértelműbb szóhasználat jogosságára Lengyelország nyújthatná a mindennél ékesebben szóló példát. Hiszen a Szovjetunió 1939 szeptemberében megtámadta, helyesebben a Hitlerrel augusztusban kötött szövetségben igazi halottrabló módjára, haláltusájában hátbatámadta Lengyelországot, logikusan jutva el a katyni erdőben és másutt végrehajtott tömeggyilkosságokig, hogy azután 1944-ben majd 'fölszabadítsa' a németek szervezett tömeggyilkosságait túlélt 'szövetségesét'. Mindössze hogy előbb, Budapest ostromával csaknem egyidőben a Visztula túlsó, keleti oldaláról nemcsak tétlenül, a kisujjukat nem mozdítva, de mint akit valósággal hájjal kenegetnek, kéjjel nézze végig, hogyan mészárolják le a németek a fölkelt Varsó hős védőit. Akik magukrahagyottan, a siker legcsekélyebb lehetősége nélkül is hetekig harcolva meghalni ugyan szépen tudtak, de volt egy megbocsáthatatlan bűnük, a bolsevik tanok szerint maga az eredeti: nem voltak kommunisták. Tehát a moszkvai döntés: ne zavarjuk a németeket a lengyel hazafiak irtásában, hogy aztán majd ha mi kerülünk sorra, új kártyákkal kezdhessünk hozzá az új játszmához, Lengyelország kommunista átalakításához. Ennek megfelelően a Szovjetunió még azt sem volt hajlandó megengedni, hogy a nyugatról Varsó fölé repülő, élelmiszert és hadianyagot a felkelőkhöz eljuttatni szándékozó, azt ejtőernyővel ledobó angol meg amerikai gépek továbbrepülve, már üresen szovjet repülőtereken szállhassanak le. Aligha lehet kétséges: az események tartalmának megfelelő kifejezés mindkét esetben a 'megszállás', az 'elfoglalás', a 'meghódítás', a 'legazolás' lett volna - a második alkalommal meg a szó teljesebb és alighanem változtathatatlanabb értelmében, mint az elsőben. Mondd, nem tanúsítja ez a terminológiai hamiskártyázás a 'felszabadítás' gátlástalan propagandahasználatával a két epizód körüli vélemények végletes megoszlását?

- Hát így fogalmazva, még ha akarnék, akkor is nehéz lenne veled itt vitába szállni...

- Vissza akkor a mi felszabadítóinkhoz. Maga az ostromgyűrű Budapest körül '44 karácsonyán zárult be - de azután, január 18-án már egész Pest orosz kézben volt. Igaz, Budán még február 13-áig voltak kemény harcok, Székesfehérvár meg a Pilis táján német ellentámadás a bekerítettek segítésére, kitörési kísérletek, majd már főleg csak tüzérségi párbajok - mindegyre egyoldalúbbak. Pesten a helyenként rendkívüli hevességű harc közben a polgári lakosságnak hihetetlen szenvedéseket kellett kiállnia. Nem is beszélve a nagy pesti gettóba zárt zsidókról. Kérdezd csak meg az azt túlélőket: kaptak-e ők sok élelmet, gyógyszert az oroszoktól? Általában: láttak-e sok résztvevő, segíteni kész oroszt a hullahegyek táján? Amikor én, aki végül is, amint az utólag kiderült, szerencsémre csaknem tökéletes időzítéssel, két nappal a Horthy-féle kiugrási kísérlet, illetve a Szálasi-puccs előtt, október 13-án szöktem meg a visszavonulás fergeteges zűrzavarában, hogy azután három hónapig kelljen Pesten bujkálnom, január 10-én végre felszabadulva, jó tíz nap múlva bementem nagybátyámért meg fiáért a gettóba, még véletlenül sem láttam annak a fertelmes iszonynak a közelében egyetlen szelet kenyeret egyetlen csontvázszerű jelenségnek átnyújtó oroszt sem. Na de viszont ezzel szemben, a mi házunkban négy héttel, érted, Pali, csaknem teljes egy hónappal a harcok megszűnése után is mindenki halálra rémült, amikor a katonának álcázott, 16 év körüli, pirospozsgás, géppisztolyos ukrán parasztkölyök jelent meg a színen, és Róth nénit, a vagy hatvanöt-hetvenéves, szívbeteg, asztmás, végtelenül kövér öregasszonyt kergette 'Bábuska! Bábuska!' csatakiáltással az udvaron.

- Ezt ilyen vagy olyan formában valamennyien átéltük akkor, Tamás.

- Ó, valóban? Ne mondd! Látod, ez aztán érdekes; már önmagában az is érdekes, ha nem éppen lekötelező, hogy ezt, na és ahogyan ezt mondod. Mely igen hangsúlytalanul. Úr ír, kutya ugat, orosz erőszakot követ el. Egyszerű, mint a pofon. Persze, igazat beszélsz, tudtad, amikor mondtad, mint ahogy jól tudom ezt én is. Meg mindenki, kivétel nélkül mindenki. Közel sem, a legkevésbé sem csakis Magyarországon. Milliók, sok-sok millió egybehangzó jajszava persze hogy igazat mondott. Ugye 'ez' a könyökünkön jön ki? Hiszen valamennyien átéltük, mint mondod. Főleg mi, a gyengébb nemet ha kell a vérével védelmező, gáláns magyar férfinép. De szépen kérlek, kérlellek, sőt esdeklek: azt azért talán mégse mondd nekem, hogy az idő, a kényszerű megszokás, a tehetetlenség érzésének a kibírhatatlansága, a felejtés leple egyben bármiféle igazolást, felmentést is jelentene? Hogy a tatárjárás annak idején csak amolyan idegenforgalmi buzgalmú járás-kelés, lebzselő ide-odamászkálás, esetleg rokonlelkű rokonnépek nagy egymásratalálása lett volna?

- Hűha, barátocskám, kis kezeiddel lám de nagyokat markolsz.

- Hát én már csak markolgatok, úgy ám. A perspektíva, a történelmi perspektívába helyezés tesz időnként furcsánál is furcsább dolgokat az emberrel. Jó, rendben van, maradjunk csak a mi szorosabb értelemben vett témánknál. És csakis a te kedvedért, még azt is tételezzük föl: minősítsük azt mi bárhogyan, de jól ismert harctéri rutin volt a nagy csata, az ostrom előtt megígért jutalom a későbbi győzteseknek, hogy a frontkatonáknak győzelmük közben meg az után pár napig szabad volt bármit tenniök - továbbá azt is, hogy ehhez persze állandóan föl voltak töltve vodkával. Csak éppen hogy Pesten eltartott jóval tovább, hosszú, szubjektíve hihetetlenül még hosszabbnak tűnő hetekig, amíg a tömeges erőszakolási rettenet véget ért. És ami nemde egyebek közt az itt leírt mese szempontjából meg szörnyűbb: számtalan esetben a tiszt, a szovjet elit reprezentánsa járt elől az ocsmány példával. Legyen szabad különvéleményt bejelentenem. Mert ugyebár hallottad Évike rövid, tömör mondatát? Amelyben egymás mellett, most már örökre összekapcsolva áll a két szó: felszabadulás - megerőszakoltak? Nincs itt valami alapvető szemantikai ellentmondás?

- Hű, ez aztán szikrázóan kemény.

- Mondd csak, milyen felszabadítás az, amikor... Csitrilányokat tiporni meg, ráadásul mintha csak kiválasztották volna őket, olyanokat, akiket ugyebár 'felszabadítottak', mert a szerencsétlenek halálra űzöttek voltak: az lett volna a megtorlás, a nemes bosszú a németek vagy a magyarok menthetetlen gyalázatosságaiért? Miért nem nevezzük nevén, végül is miféle politikailag korrekt mentalitás akadályoz bennünket abban, hogy kimondjuk a vitathatatlant, a bajosan tagadhatót: feneketlen barbárság volt ez, annak is a javából! Volkonszkij herceg utódai mint szűzkislánytiprók? Ezt hozta volna ki belőlük vagy éppenhogy nevelte volna beléjük az Új ember kovácsának a gazdag módszertana? Gondolom, nem szükséges bizonygatnom: a nácik többnyire született vagy szadista hajlamaikat lángra lobbantó módon átállított, gátlástalan gyilkosok voltak.

- Tamás, persze hogy igazad van; de azt azért nehéz lenne elképzelni, hogy akár még a németek közt is ne lett volna elszórtan néhány kivétel.

- Volt bizony. A véletlen úgy hozta, hogy eggyel még én is találkozzak. Abonyban, a nagy futás, a helyenként már pánikszerű visszavonulás idején hozott össze a sors egy közelünkben rostokoló, lovakkal megrakott szerelvényben egy wehrmachtos, idősebb szudéta-némettel, volt szociáldemokratával, aki velem összehaverkodva és engem megszánva, hajlandó lett volna ameddig csak tud, de legalábbis egy ideig a lovak között elrejteni. Persze, ő volt az a bizonyos egy a milliók közül. Bajtársai, az igazi, hamisítatlan nácik szakavatott, profi tömeggyilkosokként őt is habozás nélkül ölték volna meg. Örök szégyenünk - szolgáljak én intő példa gyanánt, hiszen én ma is a csontjaimban érzem, nekem legalábbis az marad orvosolhatatlanul, soha meg nem bocsáthatóan, persze hogy többé már helyrehozhatatlanul, tehát mindörökre -, a gyávaság letörölhetetlen bélyege ide van sütve a homlokomra, mert nem harcoltam ellenük, mert még csak egy német katonai autó gumiját sem szúrtam ki, mert nem tettem egy szalmaszálat se keresztbe előttük, lett légyen reménytelen, bármennyire eleve öngyilkos akármit is kezdeni. Pedig isten látja kifacsart lelkemet, kerestem én, már amennyire ez abban az őrületben egyáltalán módomban állt, utat valakikhez, akikkel együtt bármihez is kezdhetnénk, de hiába. Kétszer is úgy nézett ki, hogy a jó helyen vagyok, hogy aztán rájöjjek: tűnjek el, szívódjak fel, mentsem, amilyen gyorsan csak tudom az irhámat, mert rossz helyre kerültem. Aztán? Aztán minden kudarc után végül is csak túléltem, ugyanakkor, amikor a legnemesebbek, akik azt a keveset tették, elpusztultak. Viszont és mindezzel szemben: a győzedelmeskedő sereg mi mást, mint az új kommunista embertípust képviselte - a düh tehát újonnan ízlelt volt, legalábbis egy ideig marón égető, mint a lúg.

- Értem, értem, hiszen nehéz lenne ezt nem megérteni; de azért nem gondolod, hogy az összehasonlításnak ez a formája nem szubjektíven túlzó? És ezért igazságtalan?

- Ó persze, lehet, minden lehet, már hogyne lenne lehetséges; csakhogy én, Holló Tamás, csupán az évszázad egyik legösszetettebb jelenségének az egyetlen, a dolgok nagy összefüggéseinek az árnyékában jelentéktelennek tűnő aspektusáról meditálva, akárcsak átmenetileg a legcsekélyebb tekintet nélkül bárki másnak az emlékeire, az érzelmeire, senkivel nem összhangban, az égvilágon senkire nem kívánván hatni, ne felejtsd el, megpróbálva, igen komoly, engem időnként eszelős kétségbeejtésbe kergető erőbedobással próbálva meg egy ideig, sőt egy jó ideig mindezt megbocsátani, ahogy akkoriban mondogattam magamnak, a kicentizetten kijelölt helyére rakni, félretolni. És mégis, én ezt a legkevésbé sem érzem így, nem így élem át - nem és nem! Rendben van, tudom, éppen ezért, ha erre akarsz hivatkozni, előre is készségesen elfogadom: időnként az indulataim uralkodnak rajtam, időnként ugyancsak hajlamos vagyok a túlzásra - és ezt bizony nem túlságosan, sőt, egyre kevésbé kedvelem magamban. Gondolom, mások sem.

- Azt azért nem szeretném, ha a túlzásokat illetően most alapos túlzásokba hergelnéd magadat.

- Nem fogom, annál is kevésbé, mert a legkevésbé sem hiszem, hogy ez abba, ugyanabba a kategóriába tartozna. Sőt, tudom, hogy nem. Olyannyira nem, hogy hadd közöljem: a háború legeslegutolsó fázisaiban még Sztálin meg a bolsevik vezetőség is megértette: rengeteg kárt okoztak felszabadító maguknak ezekkel a nem-megtörténtekként akkor immáron többé már nem kezelhető rémségekkel. Mit tettek erre? Tipikus sztálinista eufemizmussal a KGB - akkor éppen NKVD - szervek "immorális jelenségekként" utaltak a tömeges megerőszakolásokról szóló, felfelé küldött jelentéseikben. Mi több, szovjet történészek még ma is produkálnak köntörfalazó körülírásokat. Mielőtt elfelejtem, íme egy példa, hogyan foglalkoznak a tömeges erőszakról mindenünnen hallható, az egész világot megrázó hírekkel az idő tájt a felfelé jelentő KGB-GRU szervek: "A felszabadító hadsereg által elkövetett negatív cselekedetek jelentős károkat okoztak a Szovjetunió és fegyveres erői presztizsének, olyannyira, hogy mindennek a következményeként ugyancsak negatív kihatásokkal találkozhatunk még a jövőben is azokkal az országokkal fennálló kapcsolatainkban, amelyeken csapataink áthaladtak." Áthaladtak bizony. De még mennyire. És ezenközben 'negatív jelenségeket' produkáltak. Meg mindez rossz vért szült. Na mindegy: bárhogy is legyen, úgy vélem, hogy erről és kapcsolt részeiről még lesz módunk beszélni. Az én mondanivalómnak a legfőbb címzettje pedig, ha egyáltalán lesz ilyen, hogy véletlenül se tévedjünk, leszűkítve és rendszerint, ha nem is mindig és kizárólagosan, de többnyire a félelem vagy az önigazolás miatt egy vagy igenis több életre újra meg újra ugyanarra a tévútra ment, elátkozott, mániái miatt kételyeit, pocsék érzéseit a víz alá nyomó, saját magát a lehető leggondosabban kitől mástól, mint magától megszabadító magyar zsidó lesz. Külön-külön és együtt, en masse. Egyebek közt. Nna, akkor így most mára befejezhetjük?

- Be, istennek hála!

* * * * *

(T. szövege) Mindezenközben a párhuzamos rohanás úgy zajlott le, ahogyan csak az a nagykönyvben meg volt írva. Az egyre terebélyesedő, immár általános válság, amely kettőnket június 27-én lökött egymás karjaiba, zúgott, robajlott előre, megállíthatatlanul sodorva magával az országot. Bár az is igaz, hogy ezt mi akkor még a maga teljességében nem tudtuk, hiszen hogy is tudhattuk volna? A két író kizárása után a végső leszámolásra készülő Rákosiék összeállítottak egy 500-as listát, az azonnal letartóztatandók névsorát, cselekedni azonban már nem mertek vagy nem tudtak. Vagy, későre járván az idő, alighanem mind a kettő igaz volt. Hiszen Hruscsov éveknek tűnő, de mégis csupán néhány hónappal azelőtt elmondott - és kiszivárgott-kiszivárogtatott - titkos beszéde a Szovjetunió Kommunista Pártjának a XX. Kongresszusán, annak is az 1956 tavaszán megtartott zárt ülésén a sztálini rémségekről, még akkor is, ha azokat a 30 milliónak, vagy akár a kétszeresének a meggyilkolása helyett az oly gyermekdeden-ártatlanul, jelentéktelenül, csaknem pirulósan-szendén hangzó 'személyi kultusz' terminus technicusával szignálták, hogy a Nyugat ezt az agitproposan maszlagoló, jobb kézzel elítélő, bal kézzel azért csak felmentő, nem egyedül álló gonoszságot jelző szóhasználatot is szégyenszemre készségesen tegye magáévá, és mint a kiscica a tejet, szovjet-domesztikáltan lefetyelje fel -, igen, a Hruscsov-beszéd még így is eddig szilárdnak hitt alapjaiban rázta meg az egész világot, elsősorban persze ki másoknak, mint a szorgalmasan túllihegő, az eminens, a 'legjobb tanítványoknak', a mégis mindig megszeppent kicsi, kisebb és legkisebb sztálinoknak az országait.

Így azután Rákosit a moszkvai vezetés a ma már sokszor leírt módon rúgta ki a hatalomból, hogy ugyanazzal a nagy-nagy lendülettel - azon nyomban meg is torpanjon, és egyidejűleg, jóval innen a félúttól, helyébe a polcra a spanyol polgárháború mindig morcos Komintern-mészárosát, Gerő Ernőt ültesse. Ezzel pedig, a tipikus időhúzó utóvédharccal, nemcsak hogy csírájában kíséreljen meg elfojtani bármiféle reformkísérletet, a tűzoltást a már-már lángrakapott országban, de merev és pöffeszkedő, egyben ordítóan tehetetlen, sőt ostoba magatartásával még jobban fölhergelje az akkor már kilógó idegvégű embereket. Ha szándékosan, önpusztító hajlamaik által vezéreltetve ezt, valami ilyesfélét akartak volna elérni, akkor sem sikerülhetett volna nekik jobban. Mert ugyebár a diktatúrák igazi veszély-időszaka, amint azt ezekben a napokban-hetekben mások után még nekünk is a saját bőrünkön sikerült oly jól megtanulnunk, nem a gátlástalan, a masszív terror rendszerének a szigorítása, a srófok meghúzása, még csak nem is a gazdasági helyzet rohamos rosszabbodása, a nyomor terjedése, de, éppen ellenkezőleg, a meglehet gyenge, de mégiscsak valamelyest érezhető fellendülésnek, a lazításnak, a folytonos lépéshátrányba kerülésnek, a habozásnak, a totojázásnak, a talajvesztésnek az első, majd a további jelei.

A rendszer és a nép közötti szakadás egyik következményeként, a keletkezett űrbe beszívódva, magának az Írószövetségnek a hetilapja, az Irodalmi Újság vált bár már jó ideje, de most aztán hétről hétre egyre inkább a sztálinizmus elleni küzdelem élharcosává. Azoknak az akkortájt igencsak híres-nevezetes, a rendszert mind gyakrabban hisztériás görcsökbe rázó, harcos írószövetségi gyűléseknek a többségén én is jelen voltam. A merész, a tettekkel olykor igenis felérő nagy szavak, a dicsőség hiú ábrándjai ellenére is gondolom nemcsak számomra volt világos - néhány holdkóros elmélet majd jópár év múlva, nagy titokban történő terjesztése ellenére is -, hogy az értelmiség a rendszer felpuhítására, a talaj előkészítésére ugyan képes lehet, alapvető, sőt forradalmi változások kikényszerítésére azonban már a legkevésbé sem. Ez viszont egyáltalán nem jelenthetné azt, hogy az értelmiség dolga ne lenne - meglehet a legkülönfélébb formák közt - mindig és mindenütt a 'másképp-gondolkodás'. Egyáltalán nem csakis valamiféle perverz idioszinkráziáról lenne itt szó; éppen ellenkezőleg, arról, hogy ez, a zárt sorokból kilógás, a harsányan vezényelt menetelés tempójának a szándékos megtörése egy funkcionáló civil társadalom tökéletesen nélkülözhetetlen, lényegbevágó karaktervonása.

Annak ellenére, hogy mára már úgy tűnik, naponta szajkózzak újra meg újra, csépelik el, rendszerint jelentéktelen történésecskékről lelkendezve, mondjuk ha Pistike a szomszédban az új nadrágjába csinál bele: 'történelmi napokat élünk' - hát akkor, akkor bizony mi, igaz, legalább még a fantáziátlan és persze gyáva, tehetségtelen újságírók által szájat tépően világgá ordított, elcsépelt frázisok ismételgetése nélkül, de valóban és valódi történelmet éltünk meg, méghozzá úgy, hogy az keményen, sokszor a csontig is belevágott már amúgy is jócskán meggyötört húsunkba. Márpedig az elemében lévő, embersorsokat pehelyként felkapó történelem nem úgy hat, mert nem is hathat úgy magára átélőire, mint a nagy, az elvont fogalom, a 'Történelem', lévén az a viszonylag nyugodtabb időszakokhoz képest felismerhetetlenül kuszább, keltvén a kibogozhatatlan összevisszaságnak a benyomását, az ellenkezőjét bármiféle későbbi íróasztal melletti tudósi komótosságnak, a mindig a már bekövetkezettből visszaszámláló rendszerezésnek, vagy alaposan átgondolt, végtelenül tudatos célratörésnek, akárcsak transzparenciának is.

Ami viszont engem magamat meg a történelmet illeti, a mi viszonyunkat egymáshoz: Emlékszem, hogy is ne emlékeznék közvetlenül a betegségem utáni, tehát 13 éves koromra, amikor a még csupán egyetlenegy adót, Budapestet sugárzó, viszont annál ormótlanabb, valamiféle építészeti remekmű utánzatának kiképzett ládájú rádiónk függőleges farácsaiba bújtam bele 1939. szeptember 3-án, az izgalomtól szinte reszketve várva a németekhez intézett francia ultimátum lejártát délelőtt 11 órakor, az angolét meg, ha jól emlékszem, egy órával később, 12-kor. Na és ezekre a két nappal korábban megkezdett, a Lengyelország elleni agresszió azonnali leállítását követelő demarsokra, német válasz hiányában, a II. világháború hivatalos beálltát - mi másoknak, mint az én égő füleimnek a részvételével! A végtelen türelmességéről ismert anyám rám is szólt: fiacskám, hagyd már ott azt a recsegő dobozt! - De anyu, hát nem érted, most aztán igazából történelmet élünk át! - Hm... Nagyhangú, kora-pubertásos bejelentésemet követően azután jött több ocsmány meg még ocsmányabb év, majd amikor azt hittük: ennél rosszabbat már nemigen lehetne elképzelni, a legocsmányabb, az elátkozott 1944, hogy végül az én Történelmem nehezen vajúdva és persze vérözönben szülje meg 45-ben magát azt a sokszorosan feledhetetlen januárt is. És az én angyali szelídségű anyám, akinek oly sok jóhoz volt szépen, feledhetetlenül szépen kifejlett hajlama, méghozzá úgy, hogy ennek megfelelően a legkevésbé sem vált szokásává bárminek is az orr alá dörgölése, ebben az előbb leírt jelenet miatt is emlékezetessé vált ügyben többé nem felejtett. Átlagban évente egyszer nem állhatta meg, hogy megértő mosollyal ugyan, de ne kérdezze meg tőlem: Na, édes fiam, akarsz-e még ennél is több történelmet élni? Nem volt még fulladásig eleged belőle?

Magától értetődően Évikével is sokat, a bepergett eseményeknek megfelelően persze hogy igen sokat beszéltünk kis meg nagy kezdőbetűs 'történelmi' témákról, aktuális fejleményekről, meg a mélyben megérett és most feszítő nyomással a felszínre törő, tehát felismerhető folyamatokról - először csak kettesben, később már egy kialakulóban lévő régi-új közegben is. Én meg, mégiscsak ott ismerkedvén meg vele, gondolkodás nélkül magától értetődőnek tartottam a lényegében egyforma vagy legalábbis a megszólalásig hasonló érzelmeket, jövőképet, úgyhogy az információcserén, a hírértékeléseken, a taktikai elemzéseken kívül valamiféle érvelésnek, tisztázásnak az igénye, még kevésbé az égető szükségessége fel sem merült bennem. Lám, itt állunk most, ennél a témánál, kontroll alá soha nem vett beidegződéseink egyikénél. Amit valahogy így is ki lehetne fejezni: Vajon miért olyan logikus ki sem mondottan feltételezni azt, hogy ha történetesen ugyanabban a csónakban találjuk magunkat, akkor máris egyéniségünket veszítve, amolyan csónak-tucatnépséggé válva, természetesen merre másfelé, mint pontosan ugyanabba az irányba is kívánunk kar- meg lábizmainkat megfeszítve mindannyian haladni? Csakis az eddig látott, az oly igen jól ismert partnak kell eltűnnie egy villanásnyi időre szem elől, és mi evezhetünk máris buzgón - amint az majd később világossá válik - visszafelé is. Vagy totyoroghatunk a víz sodrával szemben egyhelyben, esetleg foroghatunk körbe-körbe-karikába is - már amennyire azt a csónak meg a víz sodra megengedi vagy diktálja. Ezenközben, meg nem engedhető módon, nem is említve a további fejleményeket befolyásolható körülményeket, ezek között az esetleg itt-ott némileg lyukas csónak maximális vízfelvevőképességét...

Így azután, ugyanabban a csónakban ülve, az utazásig még hátralévő, villámgyorsan tovaszálló idő ugyanúgy, tehát szerelemittasan, ettől különböző fokokon és formák közt átszellemülten telt el, mint a hét előtte. De nem, bocsánat, ez mégsem egészen így volt, hiszen a távozás közeledtével arányosan növekvő elfogódottság mellett azért csak adódott egy igen jelentős különbség is: bármiféle előzetes jelzés nélkül ugyanis egy vadonatúj rejtély érthetetlenségével kellett szembenéznem - tök egyedül. Arra ugyan már nem emlékszem, hogy hogyan, de valamilyen apropóból Évike közölte - helyesebben nem is hiszem, hogy közölte volna, az csak szóba került, hogy aztán meg a szóból kikerüljön, olyan súlytalanul, mintha mondjuk tollkitermelésről vagy zabpehelykásáról beszéltünk volna. Nem, bízvást mondhatom, hogy Évike nem kerülgette azt a forró kását. A velem a sorok és margók közt tudatott közlés tartalma pedig nem volt más, mint az, hogy ő, Évike egyszer már, Zoltán kora, tehát időszámításunk előtt is férjnél volt. Méghozzá azért, mert egy felettébb ifjú, tehát hozzá hasonló korú munkásfiúval kötött házasságot. Hol? Mikor? Ki volt a szerencsefi, akinek a számát kihúzták a lutrin? Mennyi ideig tartott a házasság? Mikor és miért lett vége? Na és mi lett, mi van most az exférjjel?

Nem tudtam választ kapni ezekre a természetesen ki sem mondott kérdéseimre. Egyetlenegyre a ki nem mondottak közül, a 'miért'-re annál inkább, de azt aztán úgy, hogy tátva maradt tőle még a lelki szám is. Azért házasodtunk össze - mondta Évi, és én megpróbálom olyan híven adni vissza, amit erről mondott, ahogyan csak azt a gyöngülő emlékezet meg a hideglelős hitetlenség rögzíteni engedi -, mert én így is közelebb akartam kerülni a munkásosztályhoz.

Puff! Durr! Zamek bele! Hogy oda ne rohanjak! Hát ez meg mit jelentsen? Igaz, ilyesfélét vagy erre így-úgy emlékeztetőt, ehhez távolról hasonlót hallottam már azelőtt is, nem ritkán váratlanul feltáruló, meglepő forrásokból - bár igaz az is, hogy házasságról azért talán mégsem, vagy ha igen, hát akkor mindössze egy ízben az osztálya, családja vagy a maga nevében bűnbánó volt burzsoá úrifiú, most kommunista funkcionárius, az elvi szinten már úgy-ahogy elsajátított tanokat a gyakorlatba átültetni kívánó, természetesen zsidó ifjú, meg az igencsak kéznél lévő háztartási alkalmazott kiszolgáltatottságából indult viszonyból átevező frigyéről; de bármilyen formájában - talán kivételes esetektől eltekintve - az ilyesmit, a kritikátlan felmagasztalást meg akörül a ricsajt valamiféle hisztéria inadekvát kicsapódásának, szuper-neofita túlzásnak vagy önlebecsülő önáltatásnak, mi több, törtetői balekfogásnak, vagy fordítva, a másik oldalról nézve, csapnivalóan gyenge színháznak tartottam. Na és ami Évi ügyét illeti, nagyon is szeretnék abban a helyzetben lenni, hogy kimondhassam: a valamennyire is beszabályozott észtől elrugaszkodásnak ez az extrém formája enyhén szólva kijózanítóan hatott rám - sajnos azonban ezzel vagy bármi ilyesfélével a legkevésbé sem mondanék igazat. Nem csak tartottam én a számat, de fölfüggesztettem agyműködésem meg ítélőképességem jelentős részét is. Az egész nyomorult ügyet önvédelemből, szerelmem átmentése érdekében ad acta helyeztem, olyan nem mindennapos erőkifejtéssel, hogy hosszú időre sikeresen meg is feledkeztem róla. Tettem pedig ezt annak ellenére, hogy az egészet agymosás diktálta, kelekótya hisztériának tartottam, olyasminek, amitől a hátam is borsódzott. Ami ellen úgy ahogy volt, egész lényem fellázadt. Aligha tévednék, ha úgy vélem: ekkor történt először, hogy nem fogtam fel teljes mértékben Évi szavainak a jelentőségét. Hiszen én ott, akkor egy bődületes hazugságot hallottam valakinek a szájából, olyan valakinek, aki egész egyszerűen nem ismer határokat.

Annál is inkább, mert én magam Angyalföldön, meglehet annak csupán a némileg kicirkalmazottan legdélibb peremén, de a miénkkel együtt vagy négy-öt, ugyancsak vegyes lakosú, lényegében középosztály jellegű bérháztól eltekintve valódi, echt munkások, köztük szép számmal piaci munkások közt nőttem fel; mert ilyen adottságok mellett, cseppet sem meglepő módon, hamisítatlan, nem-csalás-nem-ámítás munkásgyerekekkel jártam elemibe; mert velük játszottam az akkor még autó meg aszfalt nélküli utcán labdával, a konyhai nagykályhába előkészített hasábok alá rakandó aprófa-darabbal mint ütővel hajtott, mesteri manőverezésekre képesítő karikával; a kincsek kincsével, vagyis a lópatkószögekkel - ez utóbbiakkal akkori kedvencemet, a 'bika' nevű, fölöttébb nemes, sőt kifejezetten lélekemelő játékot, rendszerint az első emeleti gangon -, meg jövőbeni intellektuelhez méltó, sőt kötelező szakmai előképzésként velük snúroztam órákon át a Tüzér utcai homokban. De azt már nem csak úgy, hanem pénzzel és pénzben. Fillérekben, de azért mégiscsak pénzben. Snúrozó barátaim egyike, Verlai Laci haj-de-nagyon munkás - méghozzá vasöntő -, barátságosan sűrűn barázdás arcú papája nem is egyszer, vasárnap delenként, a napot egy csapásra ünneppé avatva, attól a játéktól csalogatott el, amikor szabadkozásomat figyelembe se véve fiával együtt hívott be ebédre pincelakásukba, mákostésztára, eredetileg ki mástól, mint nyilván a fiától tudván, hogy kákabélű létemre is éppen azt mennyire szeretem. Akkor, amikor otthon még valamiért a nem mindennapi, vagy 30-40 ételből álló vendéglői választékból is rendületlen egyhangúsággal folyton a gyomorfelfordító utálatom tárgyát képező, megrághatatlanul és lenyelhetetlenül mócsingos és persze kellően zsíros húsokkal traktálva vették el egyébként sem igen létező étvágyamat, töltöttek el szorongással a vasár- és ünnepnapi családi ebédek iránt, amelyeket ha úgy-ahogy botrány meg sírás-rívás nélkül sikerült végigszenvednem, akkor máris eljutottunk a számomra egyedül üdvözítő ételféleséghez, a tésztához. (Ha rajtam múlott volna, én az egészet mindjárt azzal kezdtem volna. Csak persze nem rajtam múlt. Így aztán nem maradt más hátra, mint szenvedni és rágni, meg rágni, reménytelenségbe süllyedten, heveny undorral rágni és felmentést várva, de még véletlenül sem kapva, tovább szenvedni. Talán jó szüleim ilymódon is fel akartak volna készíteni az életben rám váró, magamat majd azokon átrágandó veszélyekre? Tennem kellett pedig ezt az egészet valahogy úgy, hogy azt még a legjobb akarattal sem mondhattam volna: ha a vége jó, minden jó. Mert mire jó lett volna, addigra már sikerült elveszíteni a maradék életkedvemet is.)

Kicsit - kicsit? - később, attól tartok, némileg megszeppenve és ügyetlenül, ámde lankadatlan, nem csökkenő szorgalommal, magamat is elképesztően megszállott buzgalommal csókolóztam a lányokkal - ahogyan a puszilozásnak, a szájak egymáshoz tapasztásának meg illesztgetésének azt az ártatlan formáját akkor neveztük -, csupáncsak egyszer-egyszer amúgy igazából ráhibázott, de akkor a végre helyénvalóan alkalmazott, használatra kölcsönkapott nyelvvel is kiegészítve, és ezzel garantálva egész lényemnek az ismeretlen borzongások világába bepillantását. Meg hát amolyan, hát igen, akkor még persze hogy befejezetlen tanulmányi körutakra is indultam a tilosba, a nemcsak ismeretlen és rejtélyes, de a reszkető várakozással vegyes, idegenségében jaj de értelmetlen, még inkább érthetetlen tilosba, kötelességszerűen játszva meg a mindenre elszánt harci kakast. Vajon kik mások lettek volna a nálam karakánabb módra készséges és felkészült partnerek, mint a nagyon is igazi, minden engem tökéletesen magával ragadó jóval a szükségesnek ígérkező formákban és a kellő mértékben, éppen csak hogy zsengén, rügyezően, de egyre pattogósabban fölszerelt munkáslányok, ugyan csak a jelentéktelenségével bármiféle feltűnést messzemenően kerülő Tüzér utcából, a valóságban viszont annál inkább a jó, sőt remek életkellékeket kamaszkoromhoz háborítatlan eredetiségükben szállító, szép jövendőt ígérő, gazdag forrásból. Alig győztem kivárni a kiadós esti merítéseket abból a forrásból. Ó, azok a lekötelezően egyszerre pajtás-meg-ellenfél lányok - az ég tudja, hol, honnan eltanultan, de játékos-ingerlőn tiltakozva oly igen engedő, ha nem éppen biztató, simogató kezüket a simogató kezemre helyező megilletődöttségükben már ott, a kezdetek kezdetén is a kölcsönösség részemről lelkesen helyeselt elvének a hozzám hasonlóan kíváncsi, de azért elkötelezett hívei. Akik a velük született, lefegyverzően őszinte, gondolom a környezetük levegőjéből átszippantott illemszabályaik szerint csak valamelyest visszafogott és magától értetődően a bennem valahol már feszülő férfit ingerlően, vissza-visszatáncolóan célratörő, természetes biztonsággal oldották meg az enyémnél - saját szerepemet illető gyakori zavaraim miatt, vajh ki tudja, honnan szerzett meggyőződésem szerint - akkor úgy éreztem, jóval egyszerűbb és kézenfekvőbb feladataikat. Becsületes csereakciók zajlottak le közöttünk, mindkét oldalról sokra értékelve, amit a másik fél nyújtott, meg azt is, amit tőlem elfogadott, nekem megengedett, na és az utat is, az oly gyakran kikísérletezett újabb utakat ahhoz, ahogyan addig eljutottunk - anélkül viszont, hogy valaha is kísértésbe estünk volna a tapintatos, de fölöttébb objektív kapcsolatoknak a tejszínhabbal történő leöntésére. Ami, mármint a tejszínhab, majd a későbbiek során, az előrehaladott testgyakorlatok végzését megelőzően, meg közben és főleg utána, ha nem is mindig, de a szükségesnél gyakrabban részévé vált az addigra már nem is olyan jaj-de-nagyon becsületes csereakcióknak. Az én szerencsémre ez viszont csak később, már nem azokkal az első szex-pajtásokkal végzett gyakorlatoknak a korára lett jellemző. Na meg az is, ebben a kettős munkamegosztásban, hogy ez a korszak volt a kezdete annak a hosszú folyamatnak, amelyben oly sok gondot okozott nekem az azokon az ellenállhatatlanul vonzó tájakon uralkodó, tökéletes rendetlenség. Az a rendnek álcázott, megszokhatatlan rendetlenség.

A munkaszolgálatban 1944-ben csupa 18 éves fél-felnőttből állt a mi ki nem tért zsidókból összeállított, sárga karszalagos századunk, amelyben a vagy 200 közül mindössze 14-en jöttünk Angyalföldről, mesterségünk címere is ez volt. Közkajánk neve is; mi ugyanis a külön szerzett élelmet meg pénzt közös kasszába dobtuk be. Amikor a Kecskemét melletti, izsáki német katonai repülőtéren, az egy évvel azelőtti Badoglio-kiugrást követő időkben ugyan részben lefegyverzett, de kisegítő feladatokra beosztott, velünk, ha a németek nem látták, készségesen bratyizó olaszoktól pisztolyokat, lőszert meg főnyereményként még egy rádiót is vettünk - micsoda kéjjel teljes este volt, amikor abból tudtuk meg a normandiai partraszállásról ellihegett első híreket! -, nekünk voltak egyedül ilyen játékszereink a négy reptéri munkásszázadban. (Igaz, amikor híre jött, hogy egy bizonyos napon hipist, veréssel egybekötött személyi, testi motozást tartanak a szadista magyar csendőrök, persze hogy az egyetlen épeszű dolog volt a kukoricásban ásni el az angyalföldi munkástüzérséget. Már csak az agyonlövés vagy az akkor divatba jövő felkoncolás elkerülése érdekében is.)

Aztán amikor már visszavonulóban, '44. október 8-9-én az abonyi vasútállomás melletti szénraktárnál - munkaszolgálatos elitszálloda, a kenyeret éjjel, a fejed alá párna gyanánt rakott hátizsákból kievő patkányok az árban foglaltatnak! - egyik bajtársam ki is tett nekik egy fadarabra applikált papirosra felírt kérést imigyen: "Kalandorok kíméljenek!" - az eddig sunyin lapító, most számunkra érthetetlen módon igen aktívvá váló nyilas géhás hadapród-őrmesterünk tettre készen kezdte kigombolni pisztolytáskáját, mert én, kijelölt napos tizedesként, parancsát minden kétséget kizáróan megtagadva nem voltam hajlandó békaügetésben körülugrálni az állomás és a falu közötti, általa disznóólnak meg istállónak minősített 'körletet' - röpke kis 15-16 négyzetkilométernyi körletet! -, akkor ott állva és a szemébe nézve eszem ágába se jutott volna magából kikelt ordítozására bármit is válaszolni. Hiszen Szabó hadapród-őrmestert egyetlen perc alatt 13 angyalföldi, normális körülmények közt többé-kevésbé ártatlan külsejű melósgyerek vette körül olyan szorosan, hogy testükkel szinte összenyomták őt - bár kebleikből nem hiányoztak a neki, a felettesnek kijáró meleg, gyermeki érzelmek, még kevésbé azonban kezeikből a fekete nyelű, komoran csillogó, irdatlan pengéjű halefok, gyöngébbek kedvéért: kizsigerlésre vagy akár miskárolásra is kiválóan alkalmas, ezért ilyen célokra igen melegen ajánlható bicskaféleségek. A küldetését immár átérezve, megveszett vadállatként szorgoskodó, később majd két bajtársam halálát is okozó hadapród-őrmester akkor még, szerencsémre, csak fogát csikorgatva, de őrjöngő tehetetlenségében sem tehetett mást, mint hogy pisztolytáskáját begombolja, és visszavonulását kevés szóval is sokat mondó káromkodással leplezve pár nappal későbbre halassza - vélhetően számára kedvezőbb körülmények között - a kettőnk közt létrejött, de függőben maradt becsületbeli ügy elintézését.

* * *

Másnap a Szabó hadapródőrmesterről meg nemtelen szándékairól mit sem tudó hadvezetés parancsára századunkat bevagonírozták, és mi megkezdtük anabázisunkat, vagy ha tetszik, vesszőfutásunkat Cegléd, majd azon túl Budapest irányába. Vonatunk a teljes visszavonulás zűrzavarában úgy száguldott velünk, mintha álomkóros csigák húzták volna. Vagy három napig egy falat nem sok, de annyi ennivalót sem kaptunk. Igaz viszont az is, hogy másfajta, köreinkben eddig ismeretlen földi javakkal hihetetlen mennyiségben el voltunk látva. Történt pedig ez valahogy így: mindössze pár nappal azelőtt mi még Abonyból Szolnokra jártunk be dolgozni, amelynek a kiterjedt pályaudvarát éppen a megérkezésünk előtt szőnyegbombázták ripityára az amerikaiak. (Bedolgoztak egy kicsit az oda közeledő oroszoknak.) Ott aztán, bátran el lehet mondani, kő kövön nem maradt. Magán a pályaudvaron és csatolt részein a füstölgő kocsik százai. A harmadik ott töltött napon botlottunk bele egy szétvert vagonba, dugig megtöltve cigarettával. De nem akármilyennel! Aranyvégű, elképzelhetetlenül finom cigarettákkal - olyanokkal, amilyeneket csakis a legkivételezettebb helyzetben lévők szívtak. Úgy bizony: Coronásszal meg Coronitásszal. Azt talán mondanom sem kell, hogy a címzettekhez immár el nem juttatható, mindenütt elheverő, kincset érő cigaretta vált a felfedezők jogos tulajdonává. Ne tessék lelki üdvömért aggódni: olyan emberrel akkortájt még mutatóban sem lehetett találkozni, aki ebbéli tevékenységünket akkor lopásnak minősítette volna. Amikor megszöktem, sem vittem magammal útravalóként mást, mint zsebeimet megtöltve Coronitást, meg természetesen a fentebb meleg szavakkal méltatott harci eszközt, az akkor már Szabó hadapród-őrmesterről elnevezett nagy, fekete nyelű bicskát.

Így került azután sor olyan pompás jelenetekre, amelyekben mi vagonjaink ajtónyílásaiban üldögéltünk - állni nemigen tudtunk volna, mert szédelegtünk az éhségtől -, ott a kirakatban, előkelő kéztartással, bájologva pöfögtünk bele a pofájukba - persze csak úgy képletesen - a magyar, a német meg az SS-katonáknak a mellettünk elrobogó vagy elcsoszogó vonatokban. Azokon meg a puhára vert menekülők őrjöngve nézték a pöffeszkedő zsidókat, amint arcátlanul dőzsölnek még akkor is, amikor minden földi halandó irgalmatlanul szenved, vagy éppen felkészül élete további megpróbáltatásaira. A mi szerencsénk az egész kutyakomédiában az volt, hogy a dührohamban szenvedők nem tehettek semmit - nem húzhatták meg a nem létező vészféket, hogy... Na nem, ilyesmire még rémálmaimban se szeretnék gondolni.

Aztán úgy a negyedik napon valahova félretolták kocsisorunkat, és vagy két óra múlva sorakozó volt - ebédosztásra! Olyan léniával meghúzott, még nézni is öröm sorokat feljebbvalóink életükben aligha láthattak, amelyekkel mi fogadtuk megváltásunkat az éhenhalástól.

Erősen emlékeztetett a borsófőzelékre vagy inkább talán a mezei libafröccsre az az itt-ott mutatóban húscafatokkal kevert lé, amit a keretlegény a csajkáinkba csapott. Volt, aki mindjárt ott helyben kezdett el falni, volt, aki kicsit arrébb vonult. Én, nem is tudnám megmondani, miért, vagy tíz-tizenöt lépésnyire bajtársaimtól, egy jegenyefa aljában telepedtem le, aztán... aztán elsötétült előttem a világ. Mintha maga a csajka mozgott volna, úgy hemzsegett benne a féreg. Hajszál híján rosszul lettem magától a látványtól is - a javában falatozó bajtársakra rájuk se mertem nézni. Szép óvatosan, kibérelt helyemtől vagy tíz méternyire, az egész löttyöt kiöntöttem, visszamentem a fához, és ott lefeküdtem. Elhelyezkedtem a vastag gyökerek közt, a hátamra. Nem néztem én többé sehova máshova, csakis föl, fölfelé - magas volt a fa, felért volna, már ha a mesében létezett volna, a magasságos egekig is. Amelyek bárányfelhőkkel meg-megszakított halványkékségükben, végtelenül szelíden néztek le ránk. Összekulcsoltam fejem alatt a kezeimet, mert így kényelmesebb volt, annak ellenére, hogy keményen nyomott a gyökérzet. Képtelen lettem volna fölkelni, de még képtelenebbé vált számomra bármilyen olyan szándék, hogy a szememet levegyem az engem és körülöttem mindent magától értetődőn bevonó, jelentéktelenné tevő égről. Hogy aztán pár perc múlva még a gyomrom korgásánál is hangosabban halljam saját magamat, amint ki is mondom: Köszönöm neked, Uram, hogy én itt most boldog lehetek. Hogy maradéktalanul boldog vagyok.

Azóta is, ha valami jó történik velem, ezek a percek merülnek fel újra a múltból - igaz, azzal az egész lényemet átjáró, fenséges érzéshez hasonlóval nem találkoztam én életemben többé sosem.

* * *

A munkaszolgálatból pár nap múlva, akkor, amikor a századunkat vivő vonat Budapesten ment keresztül, és egy napon át a Rákosrendezőn, mellékvágányra kitolatva várt a további utasításokra, én annak a rendje és módja szerint megszöktem. Leléptem két bajtársammal együtt, szedtem a sátorfámat, vagyishogy elhordtam az irhámat. Ha és amennyiben a korhűség iránt tetszik érdeklődni, akkor a bevett munkaszolgálatos nyelven fejezve ki tettemet: télachra léptem. Méghozzá nem is a hadapród-őrmesterrel a feleket kielégítő módon még le nem zárt becsületbeli ügy miatt, hanem azért, mert megmagyarázhatatlan okokból már hónapokkal azelőtt úgy döntöttem és e döntésemhez mániákus következetességgel tartottam is magam: egy életem, egy halálom, de én saját személyemben, főleg úgy, mint munkaszolgálatos, a Dunát át nem lépem - nyugati irányban. Igen, Németország irányában. Sem vonaton, sem hajón, sem közúti járgányon, de még gyalogosan sem. Na és a legkevésbé sem gyilkosok felügyelete alatt, csoportosan a vágóhídra hajtandó, áldozati állatok egyikeként.

Így azután '44 októberétől '45 januárjáig, tehát a nyilas téboly tombolásának az ideje alatt, a fővárosban bujkálni kényszerültem, méghozzá úgy, hogy időm vagy 90 százalékát hol másutt, mint külső Angyalföldön, főleg Láng meg Ganz hajógyári munkásoknál töltöttem, mert az apám vendéglőjében többé-kevésbé honos kiskaliberű, vagyishogy pitiáner, vagy-avagy éppen ellenkezőleg, nehézfajsúlyú hivatásos bűnözőktől, marcona vagányoktól, zordon fiúktól eltekintve csakis tőlük remélhettem befogadást. Ők pedig kézről kézre adtak egymásnak, két napra itt, háromra ott, nem is ritkán, a csatlakozást mondjuk lekésve, éppenséggel sehol, egy-egy éjszakára meghúzva magam egy szétbombázott ház romjai között vagy egy vasúti kocsi valamennyire mégiscsak védelmező alja alatt. Aztán, ha szerencsém volt, mindjárt, ha nem, egy kis idő múlva újra vissza az engem bujtatók védő karjai közé, persze úgy, hogy jótevőim közt mindegyikük gyötrelmes tudatában kellett legyen annak: tettével egész családja életét teszi kockára. Nemigen ért akkoriban arrafelé senkinek az élete túl sokat, de az enyém aztán egy lyukas garast sem - mármint hogy az ő önfeláldozó, soha el nem felejthető segítségük nélkül.

Na és nem is olyan nagyon mellesleg: csaknem tíz évvel később, a sok közül egyik tartósabbnak bizonyuló kinyírattatásom idején, kint Zuglóban, egy kicsiny, álszövetkezeti tulajdonban lévő, de azért csak, az ördög vigye el, három lehetetlen műszakban tevékenykedő gumiüzemben dolgoztam, méghozzá úgy, hogy végtelen ravaszságomban munkásnak álcázva magam gyerekjátéknak szánt, tömör gumilabdákat vulkanizáltam, elképesztően gyámoltalanul, ahogy a hihetetlenül szűkre szabott kazánajtókon át suttyoltam be a pokolira felhevített tűzbe az előre preparált nyersanyaggal megtöltött, átkozottul nehéz formákat; ha sikerült, egyetlen gyors, rántó-toló-nyomó mozdulattal, ha meg nem, hát akkor hetekre-hónapokra sebet hagyón, sisteregve égetve-sütve össze sokat szenvedett jobb karomat. Kibírtam mégis, olykor csak éppen hogy, vagy egy jó fél évet, főleg, mert az idősebb és persze jóval tapasztaltabb, a szakma minden trükkjét ismerő, magukat csak a legszükségesebb mozdulatokra korlátozó szakik sokat segítettek, tanítottak. Merthogy kezdeti ellenérzéseiket fogamat összeszorító, elszánt kitartásom előbb csak semlegesítette, majd vagy két hét után, elismerésük jeleként védőszárnyaikat rám borítva, feltételesen soraikba is fogadjanak. És ami ezzel jár: ha a szükség úgy hozta, itatgattak, ápolgattak is. Méltányoltak, na. A maguk módján gálánsak voltak. Gáláns munkások. Én meg ettől kezdve egy árnyalattal magasabban hordtam a fejemet. Azért az sem volt éppen lebecsülendő előny - a szakik számára maga volt engem ugratásuk fő vonala -, hogy azon a sokat szenvedett jobb karon az izmok az első hónapok után már a mesés erőt adó, spenótot népszerűsítő amerikai rajzfilmek főszereplőjéhez, magához Popeye-hez, a pipázó tengerészéhez kezdtek mindinkább hasonlítani. ('Nyakamon kidagad a hasizom...')

Vagyis azt szeretném ide-odakapkodásommal dokumentálni, hogy a munkás számomra sosem volt, túl közel lévén hozzá, nem is lehetett révült csodálat tárgyát képező noble savage à la Rousseau, ugyanakkor azonban, a saját tapasztalataim alapján, irdatlan távolságokban leledzett az élettelen marxi absztrakcióktól is. Társaival együtt a munkás nem alkotott vegyülésre váró közeget munkásetika beszerzésére burzsoá múltú meg jelenű, haj de nagyon önmaguk változására vágyódó, a 'Mennyből az angyal' megfelelő csoda-variációjában bizakodó ifjaknak meg ultra-balos elhajlóknak sem; nem volt mindenáron, nyakra-főre előléptetendő cégéres osztályvezető-jelölt, ha ilyen irányokban nem tanúsított semmiféle, akárcsak nagyítóval is felfedezhető képességet; nem volt - istennek hála, a remeknél is remekebb kivételektől eltekintve - feltétlenül jobb, derekabb ember, mint bárki más. Bár az én időmben, a fentebb említett nehéz időkben, könnyebb, mondhatnám csupáncsak némi túlzással, magától értetődőbb volt körükben emberi tartásra, méltóságra, együttérzésre, sőt önfeláldozásra, kemény veszélyek vállalására is találni. De azért már mégiscsak, bocsánatot kérek: a munkástól nem lehetett munkáserkölcsöt tanulni - az ágyban. Elsősorban nem az ágyban. Mert bár igaz, embere válogatja: kétségtelenül sok mindent meg adott esetben azoknak némileg az ellenkezőjét is magával vihette az ilyen-olyan-amolyan ágyba, de olyasfélét, amivel ő nem rendelkezett, lévén hogy az részben vagy teljes egészében hiányzott kelléktárából, azt azért talán mégsem. Márpedig ahol nincs, ott ne keress - mondja a népi bölcsesség. Na meg egyebek közt - élhetnénk alighanem több-kevesebb joggal a gyanúperrel - talán azért sem, mert esetleg, nem is olyan nagyon ritkán, ő egyidejűleg éppen a burzsoá erkölcs alapelemeinek az elsajátításával volt módfelett elfoglalva.

Jónéhány évvel a forradalom után történt, hogy egy úgynevezett ötös ifi, hajdanában ötödik kerületi szociáldemokrata ifjúmunkás, ott valahol az illegális kommunista párt elmosódó vagy elmosott határain, most viszont már érett, középkorú melós, az autóbusz másik oldaláról harsány üdvözlést hallatva kiáltotta oda hozzám: Szerbusz, Holló elvtárs! A zsúfolt 15-ös autóbusz aligha lehetett dugig tömve elvtársakkal, én meg, amint azt tudjuk, ítéletidők óta nem voltam többé az. Keszerice Dodó, no lám csak, a nemrég még szikár melós, most már gömbölyödő pocak-feleséggel azonban, az Elektromos Művek környékéről, fölöttébb rendes és ha a helyzet úgy hozta, barátságos ember volt, nem mondhatnám, hogy burzsoá gátlásokkal a bénaságig agyonterhelten. Ő mindig, a körülményekre való tekintet nélkül mindig kimondta, ami csak a begyét nyomta. Vagy, helyesebben, azért az utóbbi jóegynéhány évben szerzett, bizonyos új tudásanyagot jómaga is begyűjtve és feldolgozva, talán csak úgy majdnem mindig. Amint azt tapasztalhatjuk, a buszon is, meg persze az 1-es körzet nem ritkán feszült hangulatú taggyűlésein is. Visszakajabáltam tehát: - Szerbusz, Dodó! - Mit csinálsz mindig? - kérdezte, miközben csörtetett felém az embersűrűben. - Sok mindent! - ordítottam vissza halkan. - És a pártban? - hangzott most amúgy csak fél-hangosan, de az is csupán Dodó erősen szubjektív mércéjével mérten. - Ó, ott én már régen nem vagyok - rebegtem vissza a választ leheletkönnyen. - Szégyen! - kiáltotta világgá az erre a közlésre egyáltalán nem bizonyítható gyanúm szerint valahogy fel is készült Keszerice, habozás nélkül osztva meg idevágó nézeteit a pártügyek iránt feltételezhetően csakis mérsékelt érdeklődést tanúsító, vagy ha tévednék, élénkebb érdeklődésüket jelentős sikerrel palástoló autóbusztöltelékekkel. Majd bármiféle, fölöslegesen túlhangsúlyozott pátosz nélkül, csupán mondjuk napiparancsba illő kinyilvánítással osztotta ki nekem a csakis kivételes esetekben és a kapott feladatot az elvárt színvonalat messze meghaladó módon végrehajtott teljesítménnyel kiérdemelt, autóbuszi Lenin-rendet, hírül adva - már persze azoknak, akik ezt esetleg még nem hallották volna: - Nagyszerű propagandistája voltál te a munkásosztálynak! - Ez aztán nyomban meg is tette a magáét. A busz utasai most már körülbelül olyan, kevéssé leplezett rokonszenvvel meredtek rám, mintha éppen itt, az ő orruk előtt öltem volna meg saját szülőanyámat. Amint azt ott nyomban megkíséreltem, szavamra mondhatom: autóbuszon még a szokásosnál is jóval nehezebb feladat a föld alá süllyedni, én azonban hajszál híján mégis teljesítettem az eleve lehetetlent. Illetve olyan végtelen odaadással szemléltem a mellettünk elsuhanó, nem hinném, hogy túlzok, vagy ezerszer látott házakat, mintha most először vetném szememet rájuk; na és közben mit is tehettem volna mást, mint révetegen a szakállamba somolyogva tartottam a vadonatúj kitüntetés megszerzésében annak idején oly végtelenül fontos, ami azt illeti, nélkülözhetetlen szerepet betöltő számat.

Igen, valahogy úgy, mint abból a feledhetetlen alkalomból is, amikor Évike klasszikus tárgyratöréssel, bár a megszokottól jócskán eltérő megközelítéssel vetette fel a munkásosztályhoz tartozásnak, időmúlásnak vagy hasonulásnak, vagy mit tudom én mi a kénköves-keserves istennyilának a minden elképzelhetőt felülmúlóan kerge kérdését. Féken tartottam én nemcsak lepcses propagandista számat, de valahogy leblokkoltam az engem ért atrocitástól amúgy is jócskán megviseltté vált agyamat. Leállítottam reflexeimet, érezve, hogy most azután fölöttébb bizonytalan talajra érkeztünk. Számoljunk csak vissza: Évike 30-ban született, így 1948-ban érettségizett. Vagyis tette-tehette ezt úgy fél évvel azelőtt, hogy azon a most már örökre emlékezetessé maradó pártnapon először megláttuk egymást. Vajon amikor mi az idő tájt későbbi céljaink előkészítése ügyében, bár azokról szent együgyűségünkben mit sem sejtve találkoztunk, ő már munkásférjével osztotta meg ágyát-asztalát? Vagy, éppen ellenkezőleg, már el is vált tőle? Vajon ő kötötte az ebet a karóhoz, és ragaszkodva egy rögeszméhez, akart mindenáron férjhez menni a láncánál többet állítólag még ilyen helyzetben sem veszíthetőhöz? Viszont annál jóval, meg ugyan nem érdemelten, de irigylésre méltóan jóval, sokkal, jóságos egek, de mennyivel többet nyerhetőhöz? Lehetséges lenne, hogy a körültekintő, a lánya boldogságáért mindent, akár súlyos áldozatokat is habozás nélkül meghozó, vagyis hogy maga a gondos anya rendezte el az átkos osztálykülönbségeket áthidalni hivatott frigyet? Hogy egyszer s mindenkorra összeboronálja, egynek láthassa két szeretettjét, a pártot meg Évikét? És vajh ki lehetett az a mindennél szerencsésebb kiválasztott, akarom mondani, az a tedd-ide tedd-oda jószág, aki azt azért mégiscsak valamennyire sejtette, mi a jó, ennek ellenére viszont maga kellett legyen a szerencsés balek fogalmának az élő megtestesülése? Az ámulattól eltátott szájába repült sült galambbal? Egyáltalán, honnan kerülhetett elő, alighanem Vali számára kapóra jőve, a lehető legjobb pillanatban? Vajon őt szintén az úgy látszik ilyen ügyekben nélkülözhetetlen Vida Maxi mindig előzékeny, szakavatott ajánlószolgálata szállította? Na és később, igen, később vajon hová tűnt a vélhetőleg balul sikerült kísérlet ártatlan kis laboratóriumi egere? Meddig lehettek végül is együtt? Na és, ha már itt tartunk, akkor hol? Csak nem éppen magával anyukával együtt? Egyáltalán: szerették-e egymást, legalábbis valamennyire? Ennek a szónak a bármilyen értelmében is? Vagy ez nem szerepelt az aktuális témák között? Milyen okok vagy felismerések vezettek el és vajon mennyi idő után a válásig? Mondjuk, talán valami olyasféle, merőben sajátos felismerés, hogy nincsen, mint ahogy soha nem is volt nekik egymáshoz az égvilágon semmi, de semmi közük?

Hogy Évi miért nem beszélt?

Nem tudom. De én vajon miért nem faggattam? Nem akartam volna tudni? A nem éppen elragadtató dolgok határozottan nem elragadtató hátterében kutatni a vélhetően legkevésbé sem vonzó részletek után? Abban bízva, hogy ott úgysem találok majd további, valamiféle akutt elmebajra utaló jelenségekre? Féltem volna, talán egyáltalán nem is oktalanul, annak a lenyűgözően obskurus kifejezésnek, a 'munkásosztályhoz közelebbkerülésnek' a csapdáitól? Attól, hogy ha megszólalok, ha ne adj isten valamit kérdezek, ő azt - több-kevesebb, sőt alighanem teljes joggal - amolyan keresztkérdésnek, még inkább átlátszó, alig leplezett gúnyolódásnak venné? Igaz, Évi nem úgy, nem olyan hangsúllyal petyegtette el az ominózus mondatokat, mint aki még most is hinne egy ilyen agyrémnek a lehetőségében. Igen, ez ugyan igaz, viszont nem mondta ő ezt úgy sem, hogy hangjában a legkisebb öniróniát is felfedezhettem volna. A legjobb, vagy ha tetszik, a legrosszabb akarattal sem. Lehetséges lenne, hogy az egészet még csak meg sem bánta? Az isten szerelmére, tényleg, ahogyan azt az előbb mérlegeltem, ő soha nem szokott, ha már máskor nem, akkor legalább utólag, jóval később, a történtek után megbánni valamit, bármit is? (Mondjuk talán: majd engem kivéve?) Vagy időnként némi balsejtelemmel telten elmélázni, hosszabb-rövidebb ideig eltöprengeni rajta - még teszem fel akkor is, ha a saját cselekedeteit illető, ilyen vagy olyan következtetések levonása nem is tartozott volna az ő feladatai közé? Merthogy az talán Zoltánnak, a titoktárosnak a dolga lenne? Az ő ügykörébe tartozna? Úgy is, mint a háztáji parcella körüli egyéb teendők is?

A válasz a ki-nem-mondott kérdésekre - nagy, fülsiketítő csönd. Szeretőm - nemsokára szeretőm -, a munkásosztály egykori hites felesége most is hű volt, na, nem kell mindjárt megijedni, közel sem szükségszerűen valaki máshoz, teszem azt, egy érzelmeit hozzákötő férfiúhoz, de legalább a főszemélyiséghez, tehát kihez máshoz, mint önmagához, és ezért - hallgatott. Van ilyesmire néhány elszórt példa a világirodalom valódi remekei közt is. Mint például P. Howard egyik, már nem emlékszem, melyik klasszikus művében a Hallgatag, vagy Hatemeletes Drugics. Mint neve is tanúsítja, őrá se lenne mondható, hogy a vállára vetett, Melanie nevet viselő, hatlépcsős létrával közlekedve hol másutt, mint a szingapúri kikötőben sokat vagy akárcsak a kelleténél valamivel is többet beszélt volna. Viszont az is igaz, hogy ez a szokása - remélem Évikével szemben - pattogósan kemény jobbegyenesekkel társult.

Utoljára téve fel a kérdést: hogyan voltam képes az egész nyomorult dolgon további gondolkodás, sőt töprengés nélkül nem fennakadni? Az egyetlen lehetséges magyarázat: olyannyira el voltam telve az én mindentől függetlenített szerelmemmel, nehezen fellelt Évikémmel, úgy adtam át magam feltétel nélkül az imádatnak, hogy az azt esetleg bántó jelet, úgy is, mint az éjszakai körútjára induló, a kialvatlanságtól már neurotikussá vált vámpír az elém tartott keresztet nagy ívben kerültem ki, főleg ha az a bennem már összeállt összképet a legkisebb mértékben is zavarhatta volna. Még hogy én ezt nem értem? Sebaj. Majd megértem. Majd kiderül. Hiszen előbb-utóbb mindig minden kiderül.

Nincs más hátra, mint belátni: tévedtem. Mert legalábbis ez nem derült ki. Később viszont? Később már mindegyre kevesebb idő, mód meg kurázsi volt ilyen meredek témáknak akár a megpendítésére is. Ekkor viszont még azt lehetne mondani: nyugodt volt a világ, a mi szempontunkból úgy tűnt, mindinkább összhangban önmagával. Később? Később már minden pillanatban történt valami érthetetlen, kiszámíthatatlan; sürgősen tenni kellett valamit, azon nyomban meg kellett valakinek mondani valamit, valaki meg akart ölni valakit, valakik elől el kellett menekülni. Később már "kibillent az idő''.

- "Óh kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt!"

- Így igaz, Pali - Hamletnek. De nem nekem. Velem maga az idő tolt ki.

* * *

(Tamás újabb szövege) Lévén, hogy úgyis erre fordult a szó, jobban teszem, ha azon nyomban belátom: alaposan kitolt velem. Most éppen az idő egy látszatra soványka, mindössze - mindössze! - tíznapos, erre a célra kíméletlen kegyetlenséggel kiválasztott szeletkéjével volt képes ezt a feladatát imponáló módon, persze hogy maradéktalanul valósítani meg. Hiszen az idő bármiféle feltűnő, még kevésbé útszéli látványosságot mellőzve, kifejezett, sőt nemes egyszerűséggel billent ki, lévén hogy az a pár nap a rettegett utazásig elrepült, volt, nincs. Nem is lennék képes rekapitulálni még azt sem, hogy egyáltalán hogyan búcsúztunk el egymástól. Azt viszont a mindig gyakorlatias Évi valamikor feltételezhetően közölte velem, hogy mikor érkeznek majd vissza. Úgy, hogy én ebbe, mint a fuldokló a kidobott mentőövbe, azért csak megkapaszkodhassak. Arra viszont már nemigen emlékszem, mit csináltam a hirtelen nyakamba zúdult szabadidővel, amelyhez egyáltalán nem a kívánt módon jutottam hozzá. Csak az maradt meg bennem, az viszont annál hihetetlenebb élességgel, hogy számolom nemcsak a még letudandó napokat, de azokban az órákat is. Hiszen visszavonhatatlanul elvesztettünk mi, a még másodpercekben mérve sem éppen időmilliomosok, napokat meg órákat - gyémántokkal, a mi kegyetlen könyörtelenséggel fölöslegesnek minősített gyémántjainkkal kirakott órákat. És megszámlálhatatlan alkalmat arra, hogy végre úgy, ahogy az nekünk megadatott, szerethessük egymást. Egész lényemmel éreztem, tudtam és szenvedtem: Évike nincs itt - az idő pedig nélküle ólomlábakon kúszik.

Rémlik, hogy munkahelyemen kívül sokat jártam - mint azelőtt is - a Szent István körúti miniatűr eszpresszóba, ott, szinte közvetlenül a Margit híd pesti hídfőjénél, ahol az egy-két véletlenül betévedő futóvendégtől meg az akkor éppen oda beosztott, ügyeletes spicliktől eltekintve mindenki - vendégek, kiszolgálók, kávéfőzők meg kasszások - ismerte egymást. Pár évvel ezelőtt nekem, az életből komolyabb ellenállás nélkül, jóval inkább egyfajta megadással, ha nem éppen egyetértő rábólintással kiszorulónak a tanyám lett a volt szocdemeknek, de a legkevésbé sem csakis azoknak, mondhatnám úgy is: volt mindenféléknek ez a tenyérnyi kis találkahelye. Főleg itt részesültem, elsősorban persze a börtönökből, az internáló-büntetőtáborokból szabadultak személyes, rendszerint csak kávéskanálnyi adagokban betáplált beszámolói alapján politikai oktatásomban a doktorátussal felérő fokozatban.

Legelső ilyen jellegű beoltásaim '53-ban, a csaknem mindig első kézből kapott, szörnyűnél szörnyebb részletekkel biztosítottak, hogy többé ne szemérmeskedjek, vagy, ahogyan azt egyik akkori haverom mondotta: tovább már ne játsszam meg a makimajmot. Mindeddig ugyanis tetszésem, sőt akár saját hülyeségem szerint is totojázhattam unikum-voltommal, állítólagos jaj-de-nagyon-másságommal: azzal, hogy bár kivontam magam a forgalomból, és semmiféle közösséget nem vállaltam, de én bizony mégsem fordultam meredeken szembe a párttal, mereven és egyben visszavonhatatlanul, a végső következtetéseket is immár levonva, csakis vagy főleg azért, mert hogy történetesen engem magamat milyen minősíthetetlenül pocsék, élve kibelező bánásmódban részesítettek. Hol így, hol úgy. Úgy is például, több ízben is, mint (kis)polgári származékot; úgy is, mint ennek megfelelően korcs polgári csökevényt - "recipe ferrum, gyáva korcs!" -, mint gyökértelent, mint ellenforradalmi hajlamokkal felszerelt, jobboldali elhajlót, bucharinistát, és persze átkos burzsoá beütéseknek a hordozóját. A lehető legjobb esetben is amolyan bacilusgazdát. Sőt, a vége felé, már mint kozmopolita zsidót is, annak a gondolom judeo-kapitalista válfajából. De hiszen százaknak, ezreknek az enyémnél összehasonlíthatatlanul masszívabb gyötrelmet, családjuk, egészségük, maradék életük teljes szétverését adták szolgálataik viszonzásául - mondogattam magamban, amíg ezeket a hátborzongatóan förtelmes, engem iszonyú indulatokba kergető történelmi leckéket kaptam, mindig első kézből, főleg ott, a tapasztalatok kicserélésére oly igen alkalmas, mint ilyen, mindettől ha lehet még meghittebb eszpresszóban. Az én személyemre szabottan pedig, a töménytelen szenvedés véget nem érő idézésével együtt, immáron lám a felmentést is bármilyen régi, elfújta-a-szél megkötöttségtől, hogy úgy ítélkezhessek, ahogyan azt végre - emberhez egyedül méltó kritériumként - értelmesnek, logikusnak, mi több, helyénvalónak tartottam.

Az eszpresszóban a nap bármely szakában, kora reggeltől úgy éjféltájig ügyeletesként előfordult, ott lebzselt az az öt-tíz törzsvendég, akivel - külön-külön vagy együtt, esetleg váltott lovakkal - a legkülönbözőbb szinteken, a kávéházi konrádkodástól olykor el egészen a szofisztikáltabb térségekig terjedően lehetett politizálni, élcelődni, heccelődni - és nem utolsósorban pletykázni. A szó ez utóbbi, csaknem meghitten hagyományos értelmében, az itt is persze hogy összevissza szövődő, kuszálódó, végtelenül zavaros, majdnem hogy naponta változó, vagyishogy természetesen a nemek közötti viszonylatokról. De, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges lenne, még inkább kellett megvitatni, bekasszírozni meg kiosztani a legeslegújabb politikai pletykákat - kivételesen még félig-meddig korrekt információkat is. Olyan emberekkel gyakorolva ezeket a társadalmilag hasznosnak ítélt tevékenységet, mellesleg egy nevetségesen kis asztal köré összeszorultan, akik közül egyesek kölcsönös, ámde meghitt, sőt mesteri szinten megjátszott, szívélyes ellenszenvvel viseltettek egymás iránt. Ezt másképp úgy fogalmazhatnám meg, hogy e népség egyes tagjai, más körülmények közt, kéjesen fojtották volna meg egymást egy kanál vízben. Ami viszont a legkevésbé sem volt akadálya kitartó kapcsolataik fenntartásának, köreik rövidrezártsága miatt még összetartó erőnek is bizonyult.

Ennek a forradalom utáni időszakban nem lebecsülendő sietséggel becsukott, mindössze egy nem is túl tágas szoba nagyságú eszpresszónak bizony meg kéne írni a korszak bizonyos aspektusait emlékeim szerint helyenként frappánsan visszatükröző történetét - talán 'Egy király, egy cigány' címmel -, de hát azt ma már igazán azt hiszem, csakis én ismerem, nekem viszont nemigen lenne ehhez érkezésem. Viszont éppen a 'király' szóról jut eszembe: gyakori vendég volt egy 50 és 60 közötti, magányos férfiú, császárszakállal, aki ugyan magától sosem beszélt róla, de ha megkérdezték tőle és olyan hangulatban volt, nem tagadta, hogy ő Ferenc Józsefnek a törvénytelen fia. Illetve, más variációk szerint, az unokája. Amit tehetett is - már miért is ne tehette volna - annál inkább, mert elképesztően, mondhatnám a megszólalásig hasonlított "apjá"-hoz (vagy nagyapjához.). Hogy a jóember miből élt, mivel foglalkozott, hol lakott - vele kapcsolatban semmit sem lehetett tőle vagy bárki mástól megtudni.

Ideszoktak hozzám hasonlóan üresjáratú, tétlen vagy ritka esetekben meg igencsak érdekes, sőt tanulságos óráimnak a társai - márpedig akkortájt csaknem minden órám barátságosan üresjáratú volt. Annak ellenére is, hogy bejárt ide egy időszakkal már később, a közvetlenül a forradalom utáni hónapokban igen gyakran, az éppen akkortájt felesége Nyugatra távozása miatt is jócskán megviselt, mélyen megszeretett barátommá vált, nagy költő, Pilinszky János, és akkor már persze az őt mindenhová követő famulusa, a kiváló német műfordító, Rubin Szilárd is; azután Mándy Iván - bár ő főleg az írásaival örökre meghatározott Józsefvárosban székelt -, na és András Laci, Orbán Ottó, Timár Gyuri, Rába Gyuri meg sokan mások. Törzsvendég lett itt Kasi, akinek hosszú idő óta először újra, új kiadásban megjelenő könyve, az Egy ember élete - Kassák Lajos, a magyar irodalom egy kompakt, külön fejezete, tudom, hogy ezt nem tetszik nekem elhinni, de így volt, nagyon is így volt, ki volt zárva a túlnyomó részben irodalmi törpékből összeállt Magyar Írók Szövetségéből! -, szóval Kasi nagy könyvének újabb kiadása a kiadóban az én gondozásomban készült, de vele egyébként is ez idő tájt sokat voltunk együtt. Egész ifjúkoromban egy házban laktunk, a légiriadók alatt beszélgettünk a pinceajtóban, most meg a politika és a könyvek, a festészet és a zene hoztak újra össze bennünket, hiszen Kasi, a híresen mogorva, harapós Kasi a fiatalok közül legalábbis engem tárt karokkal fogadott. A Mester egész köre odaszokott - de milyen sok más, érdekes ember is arra a parányi kis helyre! Drága barátnőm, örök és olthatatlan, bár nálam jóval idősebb szerelmem, a nagytestű, gyönyörű arcú, minden elképzelhető földi mértéken fölül szeretetre méltó, kiváló színésznő, a Nemzeti Színház tagja, Ladomerszky Margit és zeneszerző, volt filmgyárigazgató férje, Angyal Laci. Margit szelíden simogató-csipkelődő gúnyolódásának a szakadatlan tárgya voltam; imádott engem ugratni kurta-furcsa kalandjaim meg azok ugyancsak változatos célpontjai miatt, egy nagyrészt az eszpresszó meg egy Pest környéki hely között lebonyolódott ügyem miatt hosszabb ideig csakis 'falujáró'-ként volt hajlandó rólam beszélni; az ugratásnak azonban egy csapásra vége lett '56 decemberétől, '57 januárjától, azt követően, hogy az ambícióktól még mindig fűtött Laci, mellesleg a régi Pest talán egyik legjellegzetesebb figurája, Bécsbe disszidált - igaz, vagy két-három év múlva, meglehetősen összetörten, vissza is tért. A magára maradt, szomorú és roppant magányos Margitnak a magára maradt, szomorú és roppant magányos jómagam lettem a kevés megmaradotton kívül az egyik érte rajongó, hűséges vigasztalója.

Ugorjunk csak vissza egy pár évet. Mivel a mellékbüntetésként szexuálisan kiéheztetett, kiszabadult, a világra, abban a nőkre rászabadított ifjak is jelen voltak - úgy huszonöt és hatvan között -, ezek menthetetlenül vonzották magukhoz a közvetlenül a bukás előtt álló, a bukást már számtalan változatában odaadó szorgalommal, úgyszólván megszakítás nélkül gyakorló, vagy immár a bukás utáni, nem ritkán tiszteletreméltóan vaskos rutinjukból élő, olykor-olykor valóban felragyogó, tündöklő széplányokat is. A nap minden szakában egyébként is megfordult legalább egy-két csodálkozó szemű, a nagyváros közömbösen értetlen forgatagában eltévedt, de azért valamit még ínycsiklandozóan idilli ártatlanságában is több-kevesebb figyelemmel kereső vad - a választék igen figyelmes módon, készségesen jött házhoz, puskavégre.

Az egyiket, egy látszatra semmire oda se hederítő, az életen utánozhatatlan nonchalance-szal végigbaktató és ugyanilyen vérlázító lassan beszélő, de azért mindig el-nem-kötelezően kedves, akkortájt éppen húszegynéhány éves szőkét, a köz nyugalmának a felháborítása miatt betiltandóan smaragdzöld szemekkel, ezért aztán rendszerint világoszöld kosztümbe bújtatott, mesébe illően sudár, de azért mégis telt alakkal - amint azt később elmesélte nekem - az vette le teljesen álomszép lábairól, igaz, először csak képletesen, majd azt logikusan követve ismételten meg újra ismételten a hirtelen nagyon is fölébredt, éberen gyönyörűségeket produkáló gyakorlatban is, hogy a nincstelenség kellős közepén, amint mondá, én őt maradéktalanul elbűvölően voltam képes megválni utolsó - mellesleg, ezt nem is tudta, kölcsönkért - forintomtól, az aznapi táplálkozás helyett neki egy szál, még nem túlérett őszibarackra emlékeztető színű, hosszú szárú, hozzá tökéletesen illő szekfűt venni az arra járó virágáruslánytól. Márpedig ha én minden meglévő tulajdonomat, vagyonkámat imigyen, habozás nélkül, utánozhatatlanul nemes gesztussal nyújtom át, méghozzá kinek másnak, mint kiválasztottan csakis az éppen mellém lehuppanó, napok-hetek óta nem is látott neki, váratlan színrelépésének a kellő módon megünneplése alkalmából, akkor hogyan meg főleg miért türtőztethetné ő magát, meg takarékoskodhatna - vajon kinek? - mindazzal, amit rajta kívül, már a hálán túl is, de azért, félreértés ne essék, közel sem csakis azért, senki más, mint kizárólag ő adhatna nekem? És úgy, ahogyan azt már jó ideje részleteiben is kigondolta? Adta is bizony, lévén a smaragd leányzó ura a szavának. Adta ő azt a szó legtágabban felfogott értelmében. Amikor aztán mindennek a végére értünk, valahogy éreztem - és nem csalódtam: tartogat még valamit a tarsolyában. Megkönnyebbülésemre azonban nem sokáig türtőztette magát... Nem tudom, ki vagy kik helyett kaptam, de az volt az érzésem, hogy most aztán rendezte összegyűlt adósságait. Tudatában lévén saját felelősségemnek, közölhetem: csakis Évike életembe remek módon beiktatódása és emiatt azon nyomban mindenféle halaszthatatlan tennivalónak csőstől a nyakamba zúdulása akadályozhatott meg abban, hogy bár hihetetlen kedvességgel és invenciózusan teljesített ígéretét az annak feltétlenül kijáró módon értékelhessem, a már eddig lebonyolított törlesztéseken kívül amúgy igazából viszonozhassam - nem, nem azért, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen -, majd amikor eljött az ideje, az első adandó alkalommal, hálámmal egyetemben el ne rebeghessem neki egy vadonatúj szereplő, Évike tartósnak ígérkező, mindenki más jelenlétét kizáró, engem a forgalomból azon nyomban visszavonulásra kényszerítő megérkezését. A zöld leányzó nem szólt egy árva szót sem, csak utolérhetetlen bájjal, ugyanúgy, ahogy jött, kiballagott az életemből...

Mindezenközben az eszpresszóban is, mint általában mindenütt, háttal a falnak ülve helyezkedtem el; nem, egyáltalán nem csakis azért, bár azért is, hogy a porondon pillanatnyi megszakítás nélkül zajló történések közül bármi fontosat el ne mulasszak, de jóval inkább folyományaként annak a szépen kifejlett mániámnak, amely előírta: legalább a hátam mögötti oldalakról ne válhassak célpontjává némileg már mégiscsak megkésett, ezzel szemben viszont kétségtelenül galád és úgy gyilkos szándékú merényleteknek. (Érdekes, később több volt munkaszolgálatos bajtársammal ilyesfélékről ejtve szót derült ki, hogy rajtuk szintén, ha nem is gyakran, de időnként hasonló típusú elmebajok uralkodnak el.)

Alighanem itt, e fölöttébb kedvelt helyen mélázhattam át a fentebb leírt módokon, csak azoknál nagy általánosságban jóval szelídebben, a nyilván minősíthetetlen bűneimért rám büntetésként, amolyan egyiptomi csapásként kimért tíz nap tetemes részét - mármint munkahelyem mellett -, hiszen itt szoktam volt dolgozni maszek munkáimon is, gigászi harcba keveredvén az elmúlt években felhalmozódott és csak csigalassúsággal, bár álláshoz jutásom óta azért már mégiscsak élénkebb tempóban csökkenő adósságtömeggel.

- Azt mondod, valahol a következő év vége táján bezárták tanyádat. Mi volt a neve?

- Kaszinó eszpresszó. Most, vagy legalábbis nemrég, valami bőrdíszműves üzlet kirakata volt látható szent emlékű helyen.

- És mi lett a törzsközönséggel?

- Csupán én három volt beltagról tudok, aki elesett az utcai harcokban. Egyről, aki a bukás után felakasztotta magát. Sokan mentek börtönbe, még többen ki az országból, Nyugatra. Aki megmaradt, az a foghíjas társaság azután kényszerből egy lyukkal arrább költözött, a hodályszerűen jellegtelen, eszpresszó-testvérek közt is legalább tízszer akkora Luxor kávéházba. Azt azután az átköltözöttek szinte napok alatt, bár ugyancsak módosított hangulattal, megközelítően sem a régihez hasonló meghittséggel, de mégis úgy-ahogy magukra szabottan, meglehetősen otthonossá tették. Üsmersz - mondotta most már ott mindenkinek üdvözlés gyanánt a sebtiben éppen csak hogy elvégzendő, kötelességszerűen beköszöntő, az asztalok körüli útját bejáró költő, Keszthelyi Zoltán. 'Fájós lúdtalpára' és annak az aznap őt kínzóan megnyilvánuló tüneteire panaszkodott bárkinek, aki csak hajlandó volt odafigyelni, Bokros-Biermann, az idős festő.

- A kiváló festő!

- Volt ott még egy, az elterjedt kósza hírek szerint szigorúan zártkörű szabályzattal reuzalo leszboszi sarok is, ahová a különleges ajánlással különlegesen ellátottaknak adódott meg az új, ígéretes - rövidlátóan ígéretes? - távlatokat megnyitó, persze hogy különleges befogadás. Bármilyen más betolakodónak a sorsa az azonnali kinézés lett. Legalábbis mindezt én valahogy így kaptam vissza. Megvolt a maguk összetolt, nagy asztala a zenészeknek meg csatolt részeiknek az operaházi zenekarból. Szegény Devecseri Gabinak idejárt az utolsó - már az időrendben utolsó - romlásvirága, ártatlan kisgyerekeket elijesztően vad, szadista marcangolásra mindig kész arcú, de Baudelaire-i attributumai ellenére is alapjában viszonylag ártalmatlan nőszemély. Gyakran ott maga mellett a legjobb barátnője, egy álmatag szőke, a férfiak nagy többségére szinte arcátlanul fiatal benyomást gyakorló nő, aki viszont játszi könnyedséggel lehetett volna - helyesebben volt - egy 45 évet vállvonogatással könnyedén kezelt, sokat tapasztalt asszonyféleség, akinek a személyében bízvást tisztelhettük a fél város elhagyott szeretőjét. Viszont aki előtt ott állt még a jövő - a város másik, eddig a sorsát valahogy elkerült felével...

- Szóval volt arrafelé minden, mi szem-szájnak ingere: híresség, egykori híresség meg elfuserált álhíresség; újságírók meg zugújságírók, meg sárga színükről felismerhető kollégáik, a zsaroló újságírók, akik botránycikkeiket, ha a kipécézettek kellő módon megfizették őket, ellenszolgáltatásként nem közölték le; valakikhez, a nap, a hét hőseihez kitartóan, elszántan dörgölőzők; permanensen vagy csupán átmenetileg vészes szexszegénységben szenvedők, akik kínjaikra itt véltek ősidők óta jól ismert, de számukra valahogy mégis csak ritkán elérhető gyógymódokat találni; a köznép feje felett elnéző lengyel arisztokrata emigránsok és magas, nagycsontú, nemes paripákhoz illően délceg tartású meg járású, még ma is stramm, láthatóan egykoron igen mutatós, ruháikat a kellő alkalmakból tárgyilagosságukat rendületlenül megőrizve magukról készségesen lehántó, meztelenül no lám még az eddigieknél is dekoratívabb látványt nyújtó, egyébként sajnos most inkább már csak főleg alkoholista feleségeik; na és ráadásként a betévedő ártatlan, gyanútlan, jámbor polgárok. Köztük kora délutánonként egy igen furcsa pár, az én kedvenceim: egy bricsesznadrágos, jobb lábát a balon keresztülvető és úgy ringató, majd időnként lábakat cserélő, szikár, csak éppen allűrjeihez mérten túlságosan is alacsonyra sikeredett, amolyan elfűrészelt, de azért még arrogánsan fensőbbséges arisztokrata óriás, gyér hajával, piros-pókhálós arcával, erősen nagyothalló és ilyenekként el is álló füleivel, fennen a felhőkbe ékelten hordott, hegyes orrával, az előtte elvonuló vagy elterülő plebszet szemlélően summás ítéleteket kiosztó, vizenyősen hideg-szürke szemű, vitathatatlanul ősárja úr, meg a társaságát hűségesesen megosztó, egy hajdani hónalj-kereskedő nem éppen csábos küllemét magán viselő, kövérkés-kerekded, kopasz kis zsidó figura, aki gyermekként csüngött asztaltársa szűkösre kimért és számára úgy elejtett megjegyzésein. Mint egy odaadó pudlikutya, a neki ledobott, elébeszórt morzsákon tengetve érdektelen életét. Például amikor Andriskával egyszer egy kora délután, talán, ha nem tévedek, először ültünk be az ő számára még merőben újdonságot jelentő Luxorba, a kis zsidó hosszas szemlélődés után óvatosan, de azért csak félig süket társa számára - na meg a mi számunkra is - hallhatóan jegyezte meg: Milyen szép az a lány ott! Az arisztokrata lábringatása azon nyomban dupla ütemű staccattóra váltott, hogy alátámassza az elhamarkodott ítéletet kapásból visszautasító replikáját: Jó vicc! Nézze majd meg vagy negyven év múlva! Az erre a lehetőségre még csak nem is gondoló emberke a kinyilatkozásra még a szokottnál is bambább pofával kezdett bólogatni. Ahelyett, hogy közölte volna partnerével, Huba de generis Kelevézzel: ő most, e percben, élőben látja az ilyen minőségében szép lányt és egyáltalán nem a távolra kivetítve, a jövőbeni, mit lehessen tudni, tényleg banya-voltában. Egyébként is, a tanácsot képtelen megfogadni, mert ő bizony nemhogy negyven év múlva, de jóval hamarabb, akkor viszont annál inkább általános érvénnyel beszünteti földi jelenlétét. Addig is azonban kifejezetten úgy érzi, jó meg szívet is melengető szép lányokat gusztálgatni, sajnos már jó ideje tenni bármi ilyesmit érdek nélkül.

- Mindezeken a többé-kevésbé tipikus pesti kávéházi figurákon meg viselt dolgaikon felül - mintha csak kora estefelé lefekvésre készülődően, az Oktogon fáin nyüzsögnének - a Luxorba besurranva verébszerű jelenlétükkel tüntették ki a helyet úgy 3-4-től vagy 6 óráig a rozzant kávénénikék is, akik a legolcsóbb ital, egy-egy 'hosszú szimpla' mellett folytatták le egész délutánt betöltő csicsergésüket, jóságos-mosolygó arcukhoz képest hihetetlenül gonosz pletykázásukkal, ezzel meg szűkre szabott borravalóikkal vagy azoknak is a teljes hiányával nem szükségszerűen gazdagítva az értük csupán mérsékelten rajongó, viszont minden törzsvendégről mindent tudó és mindentudásukat a velük haverkodó jómagammal, az arra kiéhezettel mindig készségesen megosztó, amolyan igazi vagány körúti pincéreket. A legkevésbé sem csiszolatlan, viszont sokoldalúan dörzsölt pesti gyémántfigurákat. Élükön a szakma legjobbjával, a mindenkit és egyben mindenki zsebének a megközelítő pontosságú űrtartalmát egyetlen futó pillantással felmérni képes Laci úrral, Lacival magával, meg hasonló adottságú kolléganőjével, az amúgy vékonyka alkatához mérten egy merész fordulattal, váratlanul egy egész estét betöltő módon dúskeblű Etával.

- Évike mindezenközben adott életjelt magáról?

- Nem. Semmilyent sem. Látod, ez csak most, hogy felveted, lep meg; akkor azt hiszem olyannyira természetesnek vélhettem, hogy egyszerűen még csak eszembe se jutott.

- Miért?

- Jókat kérdezel! Te csak ne nevess! Komolyan mondom: tényleg jókat kérdezel. Nem tudom, miért, de semmi kivetnivalót sem találtam benne. Helyesebben: nem gondolkodtam róla. Most meg itt állok, talpig elképedten, és nem értem, hogy akkor hogyan lehetett ez természetes. Hogy nem küldött egy nyomorult levelezőlapot sem. Na és azon két, esetleg csupán egyetlenegy szóval. Ugyanazzal, mint amit a német, az orosz meg az angol három, a francia meg - legyünk aposztrof-ügyben nagylelkűek - két szóval szokott kifejezni. Szóval Évi küldhetett volna egy lapot, egyetlen olyan magyar szóval. Még akkor is, ha azt a küldeményt csak jónéhány nap múlva, már a visszaérkezése után kaptam volna meg. Sőt akkor még inkább, hiszen ketten együtt, összeölelkezve olvashattuk volna. Látod, most, utólag kezd csak úgy igazán hiányozni. És elnézést kérek, málészájú kis inasod, ó Mester, hogy csak így utólag nem találok rá mentséget. Meg ugyanúgy kezdek elképedni magamon is: hát ennyire nem vártam tőle még csak egy ártalmatlan kis figyelmességet sem?

- Mondd, nem rendelted Te magad túlságosan is alá az egyébként is igen magas hegyeket előszeretettel járó Évikédnek? Már bocsánat a tolakodó kérdésért, professzor úr!

- Nem kell az elveszett emberen feleslegesen még gúnyolódni is. Már csak azért sem, mert, mint azt te úgyis jól tudod, tökéletesen igazad van. Akkor pedig tettem én ezt elsősorban a már említett, bennem minduntalan jelenlévő, mindent beborító sajnálat érzése miatt. Amely a maga helyét végre megtalálva stílszerűen vajon hogyan másképp bolyongott volna bennem, mint zsidóban a fájás? Hiszen ha nagyon akarod, kifejezhetném én ezt így is: az én szerelmem, nem is mellesleg, a sajnálatnak abból a bízvást mondhatóan ritka, ha nem is magába a mennyekbe, de a mennyek felé emelő, gyengédséggel párosuló változatából eredeztetett. Mert bizony mondom neked, a kesztyűs kézzel bánásnak van egy elemi erejű érzékenységből kisarjadó formája - méghozzá az izzóan tüzes ragadozó-fajtának a jaj-csak-ne-bántsam féle, óvatosan simogató gyengédsége, vagy a csöndes, a magányos, de időnként, igen-igen ritkán, bármiféle előrejelzés nélkül felrobbanó embernek a dolgok számára szabad folyást engedő, többé immáron vissza nem tartható gyengédségi rohama, annak is a magát a kiválasztott egyedeknek készségesen felajánló, a megjátszott szenvedélyessége miatt is előbb-utóbb mindenünnen kitaszított változatából, kiérdemelve a 'heveskedünk, heveskedünk' leszólást, meg az azzal járó, az ahhoz mérten is megvető vállrándítást.

- Ez, már ha jól értem, még a szokottnál is inkább sűrítve foglal össze egész kötetekre valót a te szerelmedről, na és teszi ezt úgy, hogy innen számos ismert, de még több feltételezett irányba kiinduló útmutatásokra is találjak. Tamás, ha szépen kérlek, akkor ugye elhiszed: bár én fölös mértékben el lennék látva ilyesmivel, mi sem állhatna tőlem távolabb, mint hogy a helyzet adta lehetőségeimmel visszaélve változzak át éppen itt szentségtörővé, és traktáljalak, mint valaki, aki a 'tapintat' szót még életében soha nem hallotta, félkegyelmű, ámde annál inkább barbár atrocitásokkal. Persze hogy értelek, sőt meg is értelek. De hát azért talán nem lenne jogos, vagy ha ezt túl erősnek érezned, nem lenne mégis megengedhető feltételezni, hogy Évike az eseményektől hemzsegő, fel-, sőt túlgyorsuló időszakok után, ha másból nem is, de jogos önvédelemből valahogy csak megtanult magával létezni?

- Érdekes egy kifejezés: magával létezni. Nem gondolod, hogy ennél többről, fel nemigen mérhetően összetettebb jelenségekről meg azoknak a talán még bonyolultabb kölcsönhatásairól, sőt karakterátíró torzulásokról is szó lehetett? Még akkor is, ha történetesen óvatosabban fogalmazol, tegyük fel, valahogy így: A lassan csillapodó kínhalmaz fokozatos feldolgozásával megtanult a vele réges-régen történt, lélektipró gyötrelemrakás minduntalan visszatérő, akarata ellenére is milliószor újra meg újra, szándéktalanul lepergetett emlékeivel valahogy csak együtt élni. Az idővel meg az önvédelemmel rárakódott rétegek alól előbújó múlt szörnyetegeivel időnként csak eltompultan, éppen ezért szemrebbenés nélkül szembenézni, vagy, ki tudja, azok elől már el is bújni. Mindössze egyetlen dolog nem adatott meg neki - ez pedig maga az oly igen áhított felejtés lett volna.

- Lehet, hogy így van, végül is nem tudhatjuk, hiszen istennek hála, nem vagyunk mi pszichológusok. Csak... csak azért én... nem is tudnám hamarjában megmagyarázni, akárcsak körülírni sem, de én valami mást is érzek. Valami nagyon is mást.

- Mást?

- Mást.

- Mit, Pali?

- Ha én azt tudnám! Szavamra, akkor pillanatnyi habozás meg a következményekre való tekintet nélkül hozzád is vágnám. Nem az jár a fejemben - pedig ez plauzibilis lehetne -, hogy féltél: elveszíted őt. Hiszen ha ez már a legelején, még azelőtt, hogy imádott Évikéd végre amúgy igazából a tiéd lett volna, tehát mindjárt a kezdetek kezdetén ott jelen lett volna, attól tartok, minden elképzeltnél nagyobbak lettek volna a bajok.

- Kezdem érteni, mire gondolsz. Helyesebben: kezdem azt valahogy érezni. Nem, mégsem az alárendeléssel lett volna az igazi, a nagy baj - hiszen ki más, mint éppen én voltam teljes életnagyságban a gaz csábítónak a megtestesülése, amint az majd mindjárt kiderül, mert ugyebár mégiscsak én akartam őt elválasztani férjétől, elhozni őt kipárnázott, nyilván millió módon hozzánőtt, őt körülvevő, beburkoló otthonából. Lévén, hogy én szabad voltam, ő pedig nem. Helyesbítek: az egyedülálló körülmények közt akkor egy adott, ki tudja, milyen hosszú ideig mindketten szabadok lettünk volna, még azzal együtt is, hogy ő mégiscsak az eredetileg saját maga által választott, vagy ha ez nem is igaz, de akkor is valamilyen szinten elfogadott kötöttségek között élt. Méghozzá nyilván jól-rosszul, bár megszokottan. Nemcsak ezért, de ezért is neki kellett áldozatot hoznia, nagyot - és nekem volt kutya-kötelességem ebben, de minden másban is a lehető legmesszebbmenően meg még azon túl is segíteni neki. Márpedig ez így is volt rendjén. Hogy ennek ellenére miért sajnáltam őt úgy, mint nőt sem azelőtt, sem azóta soha? Nemcsak hogy nem értettem ezt akkor meg a maga teljes egészében, de nem tehetek róla, még most, tehát ma, mindeneknek a vége után is óhatatlanul így érzek. Még ha a messze távolból, egyszer-egyszer torkon ragad a múltakból ide kinyúló indulat, annyira, hogy megharagszom rá valamiért, akkor is pillanatok alatt elfújja azt a részvét szele, az örökre belém ragadt hajlam a babusgatásra. Tudom, rá fogok jönni, hogy miért - de valahogy azért csak félek tőle.

- Hűha! Akkor itt legalábbis egy nagy kutya van elásva. Don Juan - fél?

- Don Juan? Don Tomas de Angyalföld, maximum. És nem azt mondtam, ha figyeltél, hogy magamat féltem. Vagy akár attól félek, hogy mi történik majd velem. Nem is vitás: az borzongott bennem, hogy: valami baj van itten, nagy-nagy kalamajka - de hogy az végül is mi lenne, arról aztán már halvány gőzöm sincsen.

- Ez esetben hadd térjek meg Margómhoz, aki jogos felháborodásában, hogy egy ismeretlen nő, egy szellemlény miatt, akivel éppen e tulajdonságai birtokában reménytelen lenne megkísérelni is a versenyt fölvennie, őt hanyagolom el íme még friss frigyünkben, lavórral - ha nem is feltétlenül azzal a legendássá vált, zománcozott lábmosó fajtával - veri majd szét jelenlegi, tehát átmeneti állapotában kétségkívül igen rokonszenves fejemet.

- Ez lett mostanában, a házasság konszolidálódásának az ehhez méltó feladatokkal terhes korszakában a kedvenc időtöltése?

- Még nem, de ha belejön - ő, a sokoldalú zenész, jó kell legyen az ütőhangszerekben is -, akkor nem szeretnék a te fejed helyébe se lenni.

- Ez esetben viszont hadd ajánljam önt és kedves nejét az égiek kegyeibe - annál is inkább, mert ma sokat segítettél, és ezt külön köszönöm.

- A mindenkori jelenlévők minden egyes személyre kiterjedő, mélységes tisztelettel kérettetnek arra, hogy az egyes esetekben ugyan változó, végső soron azonban bármilyen eredetű meghatottság korlátozatlan kifejezéseitől messzemenően tartózkodni szíveskedjenek. A vezetőség szükség esetén kéri, hogy ha ez akár a leginkább elképzelhető vagy, ellenkezőleg, akár a legkevésbé elképzelhetetlen okok miatt is valahogy nem lenne lehetséges, meghatottságukat ingyen és bérmentve helyezzék el a ruhatárban.

- Margóhoz veled, Ebura!

* * * * *

(T. szövege) Azután végre, térdig lejárt és úgy elhasznált agyaglábain vonszolva magát, az időből nagynehezen elérkezett végre a tizedik nap, ha maga a magasságos Úristen is úgy akarná, akkor a bűneimért rám most különös gonddal kiszabott kínoktól megszabadulás napja. Az utolsó éjszaka már egyáltalán nem aludtam - valamilyen barlanghálózatban kóvályogtam utamat veszítve úgy, hogy közben hol előttem hirtelen feltáruló lyukakba hullottam bele, hol a távolból - felülről? - hozzám leszűrődő zajok kapcsán valakikre eszelősen, egész valómból kivetkezetten féltékeny voltam, talán azért, mert boszorkányosan rafinált orgiákat láttam - vagy inkább csak sejtettem, hogy ha akarnám, akkor láthatnám is? A hajnal előtti fél-világosság végül csak kisegített, már legalábbis annyiban, hogy az ég némi, meglehet csupán előlegezett jóindulatát igénybe véve valamennyire magamhoz tértem, egy-két órát meg szunyókálhattam is.

Aztán arra ébredtem, hogy mint Petőfinél a Tisza teszi azt a rónával, zúgva-búgva vágtatott át rajtam a minden gátat elsöprő kétség. Vagy inkább mondhatnám: szerelmemet aláásó, magukat mégoly ártatlanul általános jellegűnek álcázó, valahogy utat törő, a világba kifelé törekvő gondolatok kerítettek hatalmukba. Hiszen fölöttébb jól tudjuk: mégsem csüngünk mi, vaksi kis denevérek, légüres térben. Na és konkrétabban: én nem is egyszer találkoztam olyan emberekkel, akik gyengeségeimet ismerve megpróbáltak rábeszélni: mindent egybevetve, hagyjuk csak ki az egész tésztának való masszából a szívet. Persze hogy mézeskaláccsá míveskedett formájában is - használjunk helyette bátran csak mákot meg diót. Hiszen, ha jól meggondoljuk, nem szabadna, hogy a szív döntő szerepet játsszon terveinkben, döntéseinkben, mármint hogy saját, jól felfogott érdekünkben, például már csak azért sem, mert jellegénél fogva az az izomcsomó már eleve megbízhatatlan. Mi több, egyes esetekben még az is előfordul, hogy a szív fogja magát és kiszáll, sőt olykor még korai nyugdíjba is megy. Egy filozófus barátom jócskán meglepett, amikor nemrégiben közölte: "Feltéve, de meg nem engedve, hogy valaha is bekövetkezzen, súlyos hiba lenne megfeledkezni arról a lehetőségről, amelyben, természetesen csakis adott esetben, na meg a szíved, bizony, a saját, változó hangulataidhoz, igényeidhez szoktatott szíved is hajlamait követve konvencionálisan szofistává váljon." Ezen persze jó ideig nem szűntem meg tépelődni, de ma már, legalábbis merem remélni, azt hiszem, teljesen átérzem a gondolat fontosságát. Hiszen a szív mint olyan az égvilágon semminek sem a megbízható ismérve. Természetesen a fél világ mély tiszteletet mímel iránta, ha kell, akkor egy egész országra tornyosuló szupergiccsnek a formájában úgy is, mint 'szív küldi szívnek szívesen'; és mégis, többé-kevésbé mindenki ott, ahol az igazán számít, az élet gyakorlatában meghittebb viszonyban van az ilyen klisékkel dobálózó, azokkal felszerelt szerelemnek a hiányával, mint annak a közel sem ritkán gyötrő jelenlétével. Talán mert az nagyon is igénybe venné egyesek könnyen aláásható szervezetét? Akik az idők folyamán hozzászoktak egyfajta, nem túlságosan fájó, de annál kétségtelenebb ürességnek az érzéséhez, úgy is, mint olyanhoz, ami az ő számukra 'normális'? Mert az ember nem hiányolja az érzés okát mindaddig, míg el nem kezd kutatni magamaga után, és eközben nem képes támaszra lelni még az önmaga iránti érzelmekben sem.

Egy idő után beláttam: érdekes, cseppet sem lebecsülendően érdekes a téma, csak éppen hogy az én jelenlegi helyzetemen már nem segíthet, igaz, nem is árthat. Hiszen én a kérdés alapfelvetésénél immáron jóval messzebbre keveredtem el, olyannyira, hogy legyenek azok megalapozottak-e vagy sem, pusztán elméleti megfontolások miatt most aztán mégiscsak merő képtelenségnek tűnne 180 fokos szögben fordulni meg. Hajtani végre szabályos hátraarcot. Még akkor is, ha rozzant lábakkal történetesen képes lennék rá. Hát még mennyire, ha maga ez a hajdan spontánul megnyilvánuló képesség sincsen többé már jelen?

Amint azt előre megterveztem, kivettem tehát egy Évike-napot, amely, amint azt maga a neve is jelzi, a legkevésbé sem lenne munkával eltöltendő. Aurora musis amica - a hajnal a múzsák barátja - mondták a rómaiak, a legkevésbé sem gondolva az én egyszer majd eljövendő szerény személyemre, aki inkább megfontoltan, csakis múltával kezdem, akkor is a kellő óvatossággal, dicsérgetni a napot. Maradék erőim bevetésével úgy-ahogy összekotortam tehát szanaszét heverő tagjaimat, majd, nem hinném, hogy egykönnyen megkülönböztethetően egy másnapos alvajárótól, leszédelegtem a Kaszinóba, ahol megreggeliztem, ittam vagy három protekciós, lórúgással felérő hatású kávét - és a harmadik után, lám csak, a világ végre kezdett újra, a már jól megszokott, sőt meghitt módon, ismerősen pocséknak tűnni.

12.30-ra, az időt kitöltendően lassított felvételben elballagtam a körültekintő gonddal elhanyagolt, de azért főleg csak hihetetlenül koszos állomásra. A busz, rendhagyó módon, ezúttal mindössze negyven percet késett. Emberek olyan lassan autóbuszról még nem csámborogtak le, mint erről a nyomorult tátrai tragacsról. Jó messzire, ott is egy hirdetőoszlop mögött álltam, valahogy úgy, mint egy rossz krimiben mellékszereplő, főleg válóperes ügyekben tevékenykedő magándetektív, nemlétező kalapomat mélyen a szemembe húzva, és tehetetlenül várva, várva. Hogy azután, úgy tűnt, ítéletnapig tartó várakozás után a kocsiajtó keretében, málhásállatként megrakodva, végre megjelenjen ezúttal az eljövendő üdvözülés hírhozójaként maga Zoltán - ki hitte volna, hogy valaha is örülni tudnék majd az engem éppenséggel nem lehengerlő látványnak -, majd, ezúttal immár a hegyek közt nyáriasan nemessé érett, Altdorfer-i kiadásában, teljes ékességében, vagyishogy délnémet reneszánsz variációjában szent szerelmem, úgy, hogy én ott megigézve, földbe gyökerezett lábbal állva elhűlten csodáltam: hogyhogy mások nem látják gyönyörűségbe burkolt feje fölött a glória tündöklését, és révülettel eltelten, magukat szent személye előtt mélységesen alázva nem borulnak le nyomban a porba? Hogy lehet nyitott szemmel nem látni a manapság errefelé nem túlzottan gyakori, áldott látomást? Hiszen az autóbuszajtó keretébe, mint ideális kontrasztba illesztett révület számomra olyan csodának tűnt, olyan tökéletesre formált remekműnek, amely angyali üdvözletként nem ritkán fog a jövőben is beköszönteni csodákban mindeddig szegényes módon eltengetett életembe. Hiszen tudom: amikor majd kifulladok, kifogy belőlem az erő, Évike az autóbuszkeretben újra meg újra fel fog ragyogni lelki szemeim előtt, és közli: látod, igenis, mindig is volt mire várni, hiszen én visszajöttem, senki máshoz, csakis hozzád! Annál is inkább, mert hiszen szerelmemnek úgy is, mint a jelen pillanatban főfoglalkozásaként boldogító látomásnak a legelső, bízvást mondhatóan kényszeres cselekedete mi más lett volna, mint az, hogy még a buszlépcsők tetejéről vigyázó szemeit gyorsan körülfuttassa az áldott napsugarakban fürdő téren; márpedig ez a kis pásztázás számomra jóval többet jelentett, mint ezer meg ezer magyarázó-értelmező-kommentáló szó. Egy szempillantás alatt oszlottak el a tudat alá lenyomni megkísérelt kételyeim, tért belém újra vissza a tíz nap alatt szinte észrevétlenül, de bizony, most éreztem csak igazán, mennyire megrendült önbizalmam, minthogy kedvesem kifejezetten és kizárólagosan - engem keresett, így tehát kihez máshoz is tért volna vissza, mint hozzám? Mármint ahogyan én ezt, legalábbis a saját hatáskörömben, eldöntöttem. És amint az hamarosan ki is derült, tevém ezt teljes joggal.

Nyomban felhívtam tehát a Lukács uszoda előző évi sztárját, meg-nem-koronázott szépségkirálynőjét, most éppen honnan máshonnan, mint persze hogy a Kaszinó eszpresszói választék szuper-deluxe változatából, egyikét a ritka kivételek közül, akivel az ilyen-olyan, valódi meg odaképzelt szenvedélyek kergette, hullámtarajos tengereken valahogy csak áteveztünk amonnan egészen emide, a haverság langyosra hűlt, biztonságos parti vizeire. Azért őt, mert reméltem: egy női hang jelentkezése nem okozhat majd szükségtelennek bizonyulható feltűnést illetéktelen fülekben ott, a vonal másik oldalán - már csak azért sem, mert a legmesszebbmenően távol állt tőlem bármiféle olyan szándék, hogy Évi belügyeibe akárhogyan is, de főleg, bár akaratlanul, csak éppen vigyázatlanul, botrányt provokáló eszközökkel avatkozzak bele. Meg azért, mert ugyancsak értékeltem a világszép leányzó furcsa rendszer szerint működő gondolkodási mechanizmusát. Az ugyanis rendszerint megbízhatóbban hajtott végre egy olyan feladatot, amely még a lehetőségeket is meghaladó módon zavaros volt. Konkrétan arra kértem tehát, hogy minimális, de azért egy-két percig egy harmadik, netán szándéktalanul, de mégis fél füllel éppen hallgatózó személy részére is logikusan eltartó bevezetés után közölje nevemben Évikével a lényeget: holnap reggel hétkor várom a szokott helyen. Nem, ez minden; semmi többet, de ennél azért kevesebbet sem. Az imigyen gondosan megszervezett telefonbeszélgetés azután a dolgok jelenlegi állása szerint még mindenáron kerülendő bonyodalmak nélkül zajlott le úgy, hogy most már semmi mást nem lehetett tenni, mint várni és - álmodozni.

* * *

Álmodozni, uram, mámoros-éberen az ő szépséges, még futó pillanatokra sem érzékszerveim háttérébe szorítható fizikai jelenlétéről, arról, ahogyan maga az elvont, az égi Évike-fogalom végre a nemde vaskosabb realitásában testileg teljesedik ki, ahogy a tőle megfosztottság tíz napig érettetett látomása szemem láttára kel életre. Mert én folyton folyvást az ő testét láttam, testének titkos terv szerint tökéletesre megépített szentélyét, rajta-benne íveit, áldozatos halmait és barlangjait, nyitott vagy csukott szemmel egyaránt, sőt ugyanúgy, kint az utcán is. Hatalmasra felnagyítva és égő színekben, a házak oldalfalaira fellőve; az erkélyről, a lemenő nap megvilágította felhők alakváltozásaiban; otthon, a falfestés rejtett hajszálrepedésein - na és kivétel nélkül mindig, ha csak várakozva-vágyakozva vízszintes testhelyzetben találtam magam. Hibátlan, klasszikus szépségű, márványsima, de mégis valahogy érdesdeden tapadó, varázsos folyadékokkal átitatottan feszülő bőrét. Azt, amely elválaszthatatlanul magára ragasztotta kezeimet. Il n'y a pas de chose plus profonde que le peau. Vagyis ahogyan azt a sok mindenre döbbenetesen ráérző Valéry mondotta: "Nincs a világon lényegbevágóbb valami, mint a bőr..."

Csodáltam állának feltétlenül, mondhatnám csalhatatlanul egyéniségét közvetítő, egyidejűleg ugyancsak meghatóan lágy, selymes teltségét, annak a kissé duzzadt alsóajkakkal oly tökéletes összhangját csakúgy, mint nyakának a belétapadó csókokra váró, sőt követelő íveit, hajlásait. Kezeimbe veendő, magamhoz húzandó, minden határokat meghaladó módon elragadó, engem elgyöngítően édes arcát, azt is pontosan akkor és úgy, amint ahhoz közeledve szája a csókra kínálva tárja fel magát. Széles, magabiztosan hordott, ragyogó és kényeztetendő, de főleg megragadandó és többé el nem engedendő, szavamra mondom, szégyentelen, kihívó, akár le is teperendően telt kurtizán-vállait, amelyek úgy hasítottak belém, mintha csak azt mondták volna: láttál te már valaha is ilyet? Néztél te már valaha is ilyesmire - nem, egyáltalán nem oldalról vagy szemből, de - fölülről lefelé? Hátának áldoztam képzeletben élő oltárán, ott, pontosan ott, ahol megváltozik terminológiai meghatározása, fokozatosan lefelé, a két kis, már elhelyezése miatt is páratlan mosoly-mélyedéssel a tömören mégoly puha, dimbes-dombos tájak felé, arrafelé, ahol szám lett a világ teljességét lám egy helyen érzékelhető sztetoszkóp-féleség maga.

Soha nem csökkenő, korlátlanul imádó hódolatomat róttam le a másik oldalon, ott, ahol a kettős oltár márványból ősrégi vagy annál is inkább ködbe vesző technikával kimunkált dombokra épült - a ruganyosan kemény, kerek, kihívó-hangsúlyozottan előre, közben kíváncsian valamelyest azért oldalra is kitekintő, kizárólag a megmérettetésre várakozóan, alig-alig érezhetően, csak éppenhogy súlyos mellei közé, amint azokat később játékunkká vált így nevezni: plauzibilis mellei közé. (Na és hogy vannak ma a plauzibilisek?) Plauzibilis - értsd kézenfekvő. Kézenfekvő - mert a kezembe magát egy idő után legelső dolgaként befészkelőt, abban szakadatlan dédelgetésre kívánkozót, abban kényeskedőn-kelletően meghúzódót, arra éppen hogy, csak nagyon kicsit ránehezedőt, oltalmat, támaszt és most már oly sok minden mást is keresőt. Áldott, gazdag, magas, dús és mégis, éretten is lányos, sőt szűzies, egyszer majd persze hogy anyásnak készülő melleit. Amelyekre ráomolva, amelyekbe belefúrva magam, a világon mindenről, de mindenről megfeledkezve lehet amúgy igazában elrejteni bús fejemet, akár a következő feltámadásig is beléjük temetkezni. És ha az netalántán, közbejött akadályok miatt, mégsem következne be, hát akkor, egyszer már végre a célba jutva, örökre ott is maradni.

Igen, ott azokra, még csak a tájaikra sem lehet ránézni, azokhoz nem lehetséges közeledni, őket egészükben magamba belélegezni, hát meg hozzájuk érni úgy, hogy a világ azon nyomban ne boruljon mindent elemésztő lángokba. Azokra, amelyekre ugyan elvitathatatlanul kiváló ítélőképességgel öntudatosan büszke volt ő maga is - olyannyira, hogy ezt soha meg sem kísérelte volna titkolni előttem, sőt időnként, duhaj, ha nem éppen cudar jókedvében, a nyomban történendők tudatát pontosan belekalkulálva gátlástalanul, mert kivétel nélkül mindig sikeresen provokált is velük -, vagyishogy még jóval meghittebb lett a viszonya attól az imádatos, háládatos rajongástól meg zabolátlan őrjöngéstől, mindattól, amellyel én halmoztam el őket. Korlátlanul, korlátozhatatlanul és korlátozni meg sem kísérelten. Átmeneti, lélegzetvételnyi szünet nélkül. Állandóan és elragadtatott-megrögzötten. Mind újabb és újabb módokon találékonyan, ötletekből kifogyhatatlanul. Két kézzel összepréseltségükbe rafináltan funkcióit váltva és úgy, selymességükben, utat tévesztetten behatolandóan. Mellettük megpihenni, betelni, velük ártalmatlanná jóllakni eleve reménytelenül, tökéletesen képtelenül.

Mindez persze még csak a felületes ismeretség időszakára volt jellemző, bár igaz, már akkor is száz és egy okom volt arra, hogy velük kapcsolatos viszonyomban megfékezhetővé ne váljak. Később - hamarosan - a két dombnak földrajzi meg irodalmi és mindenféle, persze hogy bibliai nevei is voltak - a hangulattól függően szüntelenül változó nevek. Ha áhítatos voltam - rájuk nézve mikor ne lettem volna az? -, Babits lantjával kísérten zengtem: "Elefántcsont palota/ boltozatos melled,/ kettős márvány oszlopa/ nyugszik egymás mellett." Ha nagyon, ha féktelenül rosszak voltunk, nosza elmentünk legott kirándulni, egy kicsit zülleni pontosan oda, Szodomába és Gomorába. A bal oldali (Téged nem tanítottak illemre?), amely, úgy tűnt, stréberségével valahogy mindig megoldotta, hogy hozzám és így persze azonnal működésbe lépő örömforrásaihoz közelebb kerüljön, kapta elévülhetetlen érdemei elismeréséül a Wicked Witch of the West nevet és címet, míg a csakis bágyadtabban törleszkedése miatt némileg elhanyagoltabb és ezért persze hogy kompenzálandóbb jobb oldali durcáskodott olykor úgy is, mint a sértődött, ámde azért alapjában véve nagyon is jóságos tündér, a Faery Queen of the East. Az éppen csak hogy egy árnyalattal nagyobbra méretezett lett néha a Nyugati Világ Bajnoka. (Még csak az hiányzott, hogy életem gyönyörűségei címkórságban szenvedjenek!) A helleszpontoszi tengerszoros, ott mindjárt a legendás átúszás miatt megénekelt Szesztosz és Abydosz közt volt a két gyönyördomb közötti, persze hogy tudott, de csak viszonylag ritkábban észlelt mélyedés, amelynek hajlatokkal ékes, egészében mégis egyenes vonalából csakis meredek és csúszóssá váló kapaszkodók megmászásával lehetett kemény, szívós, de jutalmat meg nem tagadó munka után örökké dolgos számmal visszajutni a tágas kilátást nyújtó dombtetők újra meg újra áhítatosan felszentelendő, holdudvaros kitüremkedéseire, hogy azokon megpihenve azután kis idő múlva újra csak a mélyben találjuk magunkat. 'A két szomszédvár' olykor sajátos módon a 'bandzsa nővérek' névre is hallgatott. Vagy messzebbre, sokkal messzebbre menve vissza: "A te két emlőd olyan, mint két vadkecske,/ egy zergének kettős fia,/ amelyek a liliomok közt legelnek."

Na és ha egy zergének kettős fia, e dombok-völgyek képezték végre-valahára fölöttem a firmamentumot - ti ezerszer áldott, gyönyörbe fullasztó, lélekszakajtó, ó miért oly ritka pillanatok! -, akkor azok - ha egyáltalán képesnek bizonyultam falánk, bekebelező számmal megszólalni - gyógykezelőknek becéztettek, így is rendeltettek - csakis receptre, szükség esetén, a kezelés iránti igény arányában a befedendő testrészen felhasználandóan -, és ekként is ünnepeltettek. Na meg neveztettek olykor-olykor 'utolsó kenetnek' is, amit, töredelmesen meg kell valljam, máig sem értek teljesen; sejtésem szerint azonban ennek az eredete valahogy arra a feltételezésre vezethető vissza, hogy ettől azután a holtak is rugóból pattanva támadtak volna fel. Dal is szólt hozzájuk - hozzájuk is -, jól ismert, igazi tudós mesterek alkotta, szép, régi népdal, bizony még az is lehet, hogy megírása óta csakis ezúttal először helyénvalóan alkalmazott: "Sej, haj, gyöngyvirág,/ páros szekfű, szarkaláb,/ bimbós majoránna./ Ha kertedbe mehetnék,/ ha ott kertész lehetnék,/ mindjárt meggyógyulnék,/ mindjárt meggyógyulnék." Lehetséges lenne, hogy mi, a több évszázados késéssel érkezők, lehettünk az elsők egyikei, akik ennek a 'plauzibilis' dalnak az összes allúzióit tökéletesen, úgy ám, maradéktalanul értettük, akik csodáltuk virágnyelvre fordított tiszta, nemes, áhítatos és itt is, ott is sokoldalú gyakorlásra, szorgos tevékenységre serkentő szexualitását?

Tettük mindezt pedig eddigelé csupáncsak a jaj-de-nagyon becenevekben. A tényleges, a valódi, bocsánat, a kézzelfogható elfoglaltság, a gondoskodás, a hatékony védelem a ki-nem-érdemelt, tehát sokszorosan szomorú magányosság, vagy ne adj isten, az elhanyagoltság ellen, az odaadó törődés, a félénk, oly igen ártatlanként induló becézés, a fokozatos bezsongás mértékében a mind bátrabb babusgatás, azután már az elnagyolt felhabzsolás, az élve elfogyasztás, a felkorbácsolt szertelenség, az apró darabokra, ízekre szaggatásnak, majd az újra összerakásnak, az Évike-készítésnek, részei állandó átrendezésének a kényszere, az el nem hasogatható ösztöne nemcsak folyton követelte a magáét, de ő maga is oly gyorsan szokott hozzá, hogy hamarosan már ő is elvárta véget nem érő folytatását. Tette ezt pedig úgy, hogy kezemet-számat, mikor mit, az éppen a keze, a mindinkább elfoglalt, járatos keze ügyébe kerülőt nemes egyszerűséggel az általa kijelölt, pillanatnyi ínségállapotban szenvedő helyre tette. Vagy agyafúrtan addig-addig mesterkedett, amíg a kívánt elrendezést - mit tesz a véletlen - az akkor éppen kellő formában létre nem hozta. Rendszerint olyan váratlanul-követelően, hogy nekem a lélegzetem akadt el a néha vágyhajszoltan, rámenősen nyers közvetlenséggel közölt, lám csak, bizony az általam fölébresztett követelési formák felém áramlásának a rám törő, színtiszta elragadtatottságától. Az eddig szorosan bezárt vágykapuk szárnyainak a kivágódásától, a 'Megérkeztünk!' utolérhetetlen érzésének velem, de még annál is inkább saját magával közlésétől. Nemcsak attól, ahogyan megkövetelte, de ahogy aztán készségesen hagyta, hogy szakadatlanul megvesztegessék.

Mert most már a lányos szemérmesség, a beidegzett önmegtartóztatás mellőzésével rendelte meg a magáét, a ha senki másnak, de neki meg tökéletes felszereltségének igenis kijárót a simogató, a dédelgető, a vadul belemarkoló, majd bocsánatkérően elcsituló kezektől, külön-külön az ujjaktól, az ujjhegyektől, az ujjbegyektől, a tenyértől, a két kéztől, meg olykor a körömtől is. Na és persze nyomban ezután magától a legalább egyszer mégis, úgyis elérendő jóllakásról lemondani képtelen szájtól. Külön az alsó, külön a felső ajkaktól, majd együtt; a koronaékszerek körüli szolgálattételtől, körbe-körbe, azután a peremektől befelé a lényeg felé, de ott aztán mindennek a bevetéséig, kezdve a nyelvtől, a hegyétől a teljességéig, el egészen a fogakig; a szemgödörbe, a fülbe illesztésig, a hátulról átmarkolásig, a testhez szorításig, minden egyes porcikával párosításáig, külön-külön. A kádban a szappanhabos víz mozgásával éppenhogy együttrezzenő gyönyörűségek dús fehérséggel koronázásig, a zuhanyban a bimbós majorannák és közöttük a szarkaláb vízivós érettetéséig, az uszodamedencében a röpke, de elmulaszthatatlan érintésig, a hidegvizes medencéből kijövet a kabinban a megszeppenten jégbehűtött és így fantasztikusan ízesen tálalt, oly ritka csemegéknek a mohó fogyasztástól a gyors szokott állapotba, majd a történések hatása alatt meg annál jóval tovább visszavarázslásáig, fönn a napozón az izzadság nyalánkságáig. A kapu alá behúzódva egy elorzottan habzsoló mellcsókig. Pêche melba - ha már a témánál vagyunk. (Azóta kedvenc cukrászdai rendelésem - hogy mást, többet már erről a külön értekezést bőségesen kiérdemlő, de végül is rafináltan egyszerű témáról ne is mondjak. Ne is merjek mondani.) Az autóbuszon a 'pardon, madame' stílusú, oly igen véletlenül vétlen, de mert tiltott, tehát felette ünnepelt odadörgölődésig. Az erkélyen, az ablakon, a villamos hátsó peronján, arcunkon álszent érdeklődéssel hajolva ki, az egy birtokos, több birtok átkaroló, gyömöszölő ragozásáig. És, ennek kapcsán persze, na igen, a kettős szám ünnepléssel egybekötött rendszeresítéséig. Na meg a múzeumban egyes szobrokon, képeken nemrég még őszinte meghatottsággal csodált, klasszikus tökéletességek előtt most elnézőn-sajnálkozón, ha nem éppen megbocsátóan és persze istenkísértően kakaskodó-fitymálón elvonulásig.

- Tamás, jaj de nagyon nem akartam, meg nem is igen merészeltem közbeszólni, míg messze hangzó vagy meghitten visszafogott himnuszaidat zengted hangodra ráhangolt, azáltal, mit tagadjam, megrészegített, nem is kissé megbolydult füleimnek. Attól tartottam szorongva, hogy áhítattal átitatott lényed szavakra átfordított páratlanságát galádul leállítva hol másutt, mint magában a valóságban szakítanám durván félbe életed alighanem legfontosabb, nem mindennapi részletességgel prezentált ténykedését, hogy az ilyen, enyhén szólva kéretlen interrumpálással megbocsáthatatlan, ezért aztán jóvá nem is tehető bűnt követnék el. Úgy tűnik azonban, hogy az ihletettség múltakba révült személyedet valamelyest, sőt nem is kis mértékben a még csak a jövőben bekövetkezendő fejlemények elébe vitte volna. Gondolod, hogy így lenne?

- Elnézést, Pali, persze hogy igazad van, valóban így történt. Amit most, mint mondod, himnuszokba sűrítettem, azok csak részben, kis részben váltak valósággá szerelmünk akkori jelenében - a többi némileg, bár éppen hogy csak némileg valóban elébevág a történéseknek. Azért mégis kegyeidért esdekelve szépen kérlek: ha már egyszer így zuhant ki belőlem, hagyjuk is meg így, ahisztorikusan. A himnuszok, a zsoltárok, a zsolozsmák, az imák hátralévő részeit pedig beillesztem majd, ha tudom, a korrekt sorrendbe. Az itt érdemileg tárgyalni kezdett test felsőbb részeiről, a zenittől egyszer, még egyszer eljutok majd a legkevésbé sem kizárólag anatómiai jellegű utam csodák csodájához, a nadírig, és ha akkor lenne majd még erőm, hangom, szavam bármit is mondani magáról a bármiféle jelző használatát is tiltón visszautasító tökéletességről, akkor tenni is azt, majd távozni onnan, ha bármi ilyesmire egyáltalán képesnek bizonyulnék, a végső visszatérésig. Vagy többet aztán már nem fogok áradozni. A kétfajta ellehetetlenülés közt legalább megpróbálom azt is. Tudod, drága jó, ritka pillanatokban oly igen impresszionálható barátom, nem lesz könnyű, hiszen alig szóltam még - hogy is mondjam csak - a lényemet teljes egészében kisajátító, a bejárandó életutamat szegélyező, témájuknál fogva is kimeríthetetlen részletekről. Igen, a részletek kiapadhatatlanságáról. A varázslatos részletek abszolút uralmáról fölöttem és az ő dicsőségük hirdetésének az elhivatottságára rendelt sorsom fölött. A gazdag részletek elemzéséről, remélem megtanulandó valahogy, hogy hogyan és miből áll össze az az egész, amelyet megközelíteni ugyan csak a részleteken át lehet, de amely természetesen több, összehasonlíthatatlanul, nem értem, de valamiért ráadásul még kifejezetten fájón, megfoghatatlanul fájón több, mint a részleteknek az összessége. Azért azt, be kell valljam, nem tudom, hogyan is hallgathatnék a szent részletek mindent elöntő-elsodró óceánjáról, amelybe beleveszni a sors utolérhetetlen meseszövésének a mesteri konklúziója lenne. Hiszen Évi - a teste? az arca? minden együtt? - szakadatlanul kínálta, árasztotta magából, a kiapadhatatlan szaruból a bőség bűvöletét, éppen csak nem engedve meg - a látszat ellenére sem -, hogy történjen az bárhogyan, ha nem is annak a legmélyére, de mégiscsak mélyebbre, a kellő mélységekbe ássam be magam. És ott is maradjak? Ó nem, csak pár percnél tovább jaj ne feledkezzek meg oda újra meg újra visszatérni. Olyan volt ez, mint egy kóbor dallam - emlékszel Proustnál arra a Swannt, igen, elsősorban őt elbűvölő és nyomban meg is határozó, szinte emblémájává váló, szakadatlanul kísérő-kísértő-elcsábító-magával ragadó, gyászoló, megsirató, ó vajon hová elvágyódó, de végső fokon azért csak szerény dallamra vagy inkább dallamtöredékre? -, amelyet szünet nélkül lehet és kell is újra meg újra dünnyögni, vissza-visszaidézni, meghallgatni anélkül, hogy a titkához akárcsak valamicskét is közelebb kerüljünk, viszont annál inkább vonzódjunk ellenállni immár tökéletesen képtelenül hozzá. A dallam, mint a lét összefoglalása. Nekem Évike teste vált ezzé az örökkön örökké szóló melódiává. Persze anélkül, hogy titka megértésének a keresését valaha is reménytelennek ítélve föladhattam volna, tehát a bűvös dallamot hagyhatnám elszállni, bele a vissza nem térés vagy a talán csak megkérdőjelezetten létezés - vagy már a nem-lét végtelenségébe... Ó, bocsáss meg nekem, Palikám, a javíthatatlan, a látod, minduntalan és védekezésképtelenül visszaeső bűnösnek. Aki, hogy azért mégis még egy pár pillanatig a témámnál maradjak, előbb-utóbb bele fog gárgyulni abba, hogy nem képes kifejezni magát, mert mind kétségbeesettebben folyton csak azt érzi, hogy minden hasonlat sántít. Mindig. Folyton folyvást. Meg hogy ennek ellenére is vég nélkül tudnék erről beszélni, mert maga a téma örökkön örökké aktuális, na és mit tagadjuk, hálás is. Azt mondod, hogy nagy feneket kerítek valaminek? Nem, uram, ez sajnos egyáltalán nem szerencsés szóhasználat, bár igyekszem tekintetbe venni az Évikét még nem látott téged mentesítő, enyhítő körülményeket. Az általad használt jelző helyett én szívesebben mondanám: meglehet ugyan impozáns, de mégis, igenis eleve adottan mértéktartó, ezzel szemben pedig kifejezetten okos, sőt művelt, önmagában is több nyelven beszélő, önálló lelki életet élő, de azért mi tagadás, nem mindennapi becsvággyal rendelkező jelenségről lenne itten végül is szó. Nem, barátom, én bizony nem látom, hogy mindennek a fényében hogyan is kárhoztathatnál engem képtelenségemért arra, hogy Éviről meg a csakis rá jellemző adottságokról megszűnjek áradozni. Másrészt azonban, ha jobban belegondolok, el kell fogadjam, hogy megvan a te ellenvetéseidnek is a maguk racionális magva.

- Drága barátom, eljött az ideje annak, hogy most én kérjek tőled valamit - szakítottam meg a bűnbánót, a bocsánatért nem is tudom, de valahogyan álságosan esedezőt. - Légy oly szíves és ígérd meg: meg sem kíséreled a jövőben magadat mentegetni, arra összpontosítani, hogy az ördög tudja milyen szempontok szerint magasabbrendűnek tartott, szerintem viszont elkorcsosult ítéletek nyomdokain haladva korlátozd fennen hangzó szavaid szabad áradását. Mert ha mégis ezt tennéd, attól tartok, egész vállalkozásunk iránya csúszna előbb-utóbb félre.

- Megadom magam, mert igazad van. És a kívánt módon vissza is szívom a csaknem kimondott mentegetőzést. Azt a mondatot, ami így hangzott volna, már persze ha elhangzott volna: Most már komolyan megígérem, hogy befogom a témák témája miatt elhallgatni képtelen számat. Ezt a kijelentést te tőlem nem is hallottad.

- Hogyan is hallottam volna, ha nem hangzott el? Csak azért most már, mit tagadjam, új hangnemedre nyílóan vagyok csupa fül. De azért, Tamásom, minek kerülgessük, eljött az ideje az én töredelmes vallomástételemnek. Mégpedig annak a közlésnek a formájában, hogy én tulajdonképpen azért szakítottalak galádul félbe, mert jaj-de-nagyon őszintén irigyeltem meg egy 20. századi, alig-alig tollászkodó magyar nevében az erotikus szépséget, na meg persze a zergéket Salamon királyi zsoltárossággal, lantkísérettel dicsérő, de ezenközben félreismerhetetlenül mai, bátran-büszke, ha kell, kihívóan pökhendi hangot. A lám csak megtalált, új és ilyenként teltté vált hangodat. Amelyet hallgatva egyre inkább erősödött bennem az érzés: mintha mi, balsorsunktól ütlegeltek, határtalan veszteségünkre igencsak elszoktunk volna a földi szerelem mélyén rejlő, az azt tápláló női testgyönyörűségek ilyen, mint mondtam, himnikus ünneplésétől. Ó igen, azelőtt, még nem is olyan régen, ha másképp nem, hát a korszellem által úgy-ahogy, de azért csak tiltott szavakat, bármilyen szavakat kimondani, világgá kiáltani ma már persze hogy tudunk, kontextusból fakadóan tesszük azt nagyon is helyénvalóan. Ugyanakkor viszont igaz az is, sőt mi több, kortünet, hogy olykor semmi másból, már régen nem is polgárpukkasztásból, csakis merő faszagyerekeskedésből az újonnan kivívott szabadsággal csúf módra visszaélünk. A fél ország által ellenállás nélkül, csak amolyan félpercenként bedobandó töltőszavakként, ha nem éppen névelőkként használt szavakkal, hajdani káromkodásokkal meg azoknak a társaival. (Még azt se mondom, ismételten, hogy azoknak ne lehetne meg a maguk helye.) Mindezzel szemben viszont mindenből, ami Te vagy, helyesebben, ami csakis Te lehetnél, az abból fakadó pátosszal ünnepelni a világon semmi mással össze nem hasonlítható női testszépséget, ehhez bizony ordibáló vad-kanokhoz cseppet sem illően konyult volna le hajdan oly ércesen lágy hangunk. Na és, mindezen felül, gondolom, ezt fölösleges is lenne mondani, még persze külön irigyeltelek én, a boldogan szerelmes, az éppen-hogy-már-csak-nem újkeletű, a saját nevemben, meg baj- és sorstársaim nevében, tíz évvel ezelőtti emlékeidnek a vért meg ma is felforraló káprázatáért.

- Pali, remélem, azért elragadtatottságomban nem mentem el az illendőség - vagy van erre a változó micsodára jobb szavad? - manapság diktált, bevett, valamelyest talán még tágítható határain is túlra? Már persze csakis akkor, ha ilyen határok egyáltalán léteznének még. Mert azért szükségtelenül, öncélúan, mindenáron megbotránkoztatni - mi sem állhatna tőlem távolabb, mint valami ilyesfajta tevékenység.

- Milyen határokon túlra? Vajon ki határozná meg a te szerelmed végső határait? Már úgy értem, rajtad kívül? Na meg persze értetlen rosszakaróitokon kívül? Sőt, amint ebben biztos is vagyok, te magad, mint reménytelenül fafejű ostobaságra, még véletlenül sem vállalkoznál ilyesfajta megközelítésre. És hogy kerülhetne ide bármiféle kérdés valami korszerűség diktálta, suta illendőségről? A jó fenébe a vélt vagy valódi közszellem értékítéletével, ami egyébként is csupán arra jó, hogy meg lehessen szegni.

- Hogy is szólt az a spanyol idézet? 'Ha a szerelem nem őrület, akkor az nem is szerelem.' Közszellem ide vagy oda, én vétlen vagyok, hiszen egy leheletnyit sem tehetek arról, ha Évi nekem olyan észveszejtően gyönyörteljes, a világ szépségéből ékesítetten teljes volt!

- Legyél te csak arra nagyon, de nagyon büszke! Kevés embernek adatott meg az, ami neked - és ahhoz még a boldogító, mert konzerváló emlékezet is. Na meg a teljes szívvel elvállalt és olyanként az őrödül választott, megszépítésre rá nem szoruló messzeség jaj de nagyon érezhető közelsége is. Ha Évike áldott volt az asszonyok között, mert el egészen az istenítésig szeretted őt testével együtt, vagy testét vele együtt, áldott lettél bizony te is a férfiak közt, mert ennyire tudtad őt szeretni.

- Ez az ezennel szépen megköszönt feldicsőítés viszont úgy hangzik, mintha Évi csupán a tárgya lett volna mindennek, mintha ő nem szerepelt volna alanyként is. És a legkevésbé sem csakis passzívumban, szenvedő (micsoda szavak!) igealakban. Márpedig, ha ezt így érzed, akkor be kell lássam: gondosan megrágott szándékaim ellenére is alaposan félrevezettelek.

- Te magad mondtad, hogy a himnuszokból még következhet egy vagy több adag, a téma nincs lezárva. Abban viszont kétségkívül igazad van: az adott értelemben vitathatatlanul a tied volt a vezető szerep.

- Ezzel nehéz lenne vitatkozni. Hiszen a mi körünkben mind ritkábbnak tűnő módon mégiscsak én lettem volna a férfi. Abból a fajtából, akit még nem érintettek meg a szélsőséges feminizmus szülte kasztrációs tendenciák. Merem remélni, hogy Évi is ilyen voltomban emlékszik rám. Hogy ismételten ismételjem magam: egészében is, meg a részletekben is.

- Már úgy érted, az özönvíz előtti férfira.

- Hát ha már itt tartunk, akkor legalább büszkén régimódi férfira. Na és eljutva idáig, hadd szögezzek le valamit. Erről más, többé-kevésbé közelálló értelemben még biztosan fogunk beszélni. Attól tartok, tenni fogjuk pedig ezt egészen a belezöldülésig. Íme, a sínügyekben megfogalmazott Holló-tantétel. Tehát: vannak emberek, akik alighogy megszületnek, nyomban rá is kerülnek, mert ráteszik őket egy sínre, a sínre, méghozzá úgy, hogy életük onnan kezdve, csakis erőt gyűjtő, kisebb megszakításokkal, azon robog végig. (Előre is megértésért esdeklek, ha - mint ahogy biztos vagyok benne - újra meg újra, el egészen a végtelenségig, ismétlem majd magam: barátaim szerint a sínhasonlat valóságos mániává nőtte ki magát bennem. Attól féltenek, hogy egy napon elkezdek majd mindenütt a végtelenbe futó sínpárokat látni. És egyszer, ki tudja, talán végül egy szép napon el is tűnök majd azokon, még a látóhatárnál is messzebbre, szebb, na és persze tökéletesen síntelenített világokba...) Mások meg? Hát ők időnként félretolattatnak, vagy a kelleténél is többször kell átszállniok, sokszor és egyszerűen vonat oda el nem jut, ahová ők menni akarnak, ahelyett csakis ökrösszekér ballag megfontoltan - szóval életútjuk mindezek következtében girbe-görbe lesz, maga az út vonala válik nehezen felismerhetővé vagy még kevésbé követhetővé.

- Jó, rendben van, én nem bánom, ha ragaszkodsz hozzá azért, mert pont ezen múlna később majd bármi is, játsszunk csak a sínekkel, mint karácsonykor a vonatajándékot kapott gyerekek, meg vetélytársaik, a bepörgött, magukat felnőtteknek álcázott gyerekek. De, ha szabad kérdeznem: hogyan is került ez a téma hirtelen napirendre?

- Éppen most jutottam volna el ahhoz, hogy még föl sem tett, de persze hogy várt kérdésedre megadjam a választ. Vagyis azt, hogy mint csaknem mindennek, ennek a sínpróbának is megvan a maga szexuális vetülete. Az életben ki ennyi, ki annyi érzelmi meg, hogy azért mégiscsak mai témánknál maradjunk, érzéki töltettel indul. Nem, nem determinizmusról beszélek, vagy ha mégis, akkor - legalábbis egészséges emberek esetében - egyazon népséghez tartozók közegében csak többé-kevésbé kis részben. Az életút elején kapott-szerzett benyomások, ne féljünk kimondani, a tanultak, az elsajátítottak vagy a taszítóvá váltak, a felszabadítóak vagy a gátlásokat építőek ezt a startanyagot jócskán elszínezhetik. Nekem, a legalábbis ilyen téren szerencsés flótásnak sokfajta ok miatt: spanyol zsidó ősök, ifjúkori jószerencseként nálam többé-kevésbé - inkább többé - idősebb és persze hogy tapasztaltabb, tudásukat, ösztönfelszabadítási technikájukat, a mindenkori partner jelzéseire szakadatlan éberséggel odafigyelés nélkülözhetetlenségét velem készségesen megosztó, tőlem igenis még többet és jobbat elváró szeretők - mindez így együtt, nem lebecsülendően gazdag útravalót adott a későbbi utazásokhoz. Igaz, én, a tékozló ezt a készletet hajszál híján csaknem sikeresen pocsékoltam el addigra, amikorra Évikével egymáshoz érkeztünk. Azért mégiscsak szilárd meggyőződésem, hogy romboló, magam-kiégető tevékenységem ellenére is pontosan ekkor kerültem szexualitásomnak legalábbis az egyik csúcspontjára.

- Na és Évikéd?

- Évikéről is tudunk már egyet-mást - az apai-anyai örökség úgy tűnik eleve kibékíthetetlenségét vagy talán csak ellentmondásosságát, azzá válását, amelyhez azután a jövőt alakító, enyhén szólva sajátos gyakorlati tapasztalatok is járultak. És mégis, nem lebecsülendő hendikepjét cipelve magával, persze hogy ő lett az, aki kettőnk közül a jóval meredekebb utat járta be rövid együttlétünk ideje alatt, aki sokkal nagyobb távolságot futott, mit futott, szökellt be, aki sok tekintetben bátrabb, gátlásait legyűrőbb volt, mint én, aki, amikor csak visszahúzó, őt éppenhogy csak nem mozdulatlanságra kárhoztató beidegződéseitől kezdett megszabadulni, szerelemmel elhalmozva, hálával eltelten, bőkezűen adott, miközben nem lehetett nem érezni, hogy megilletődötten, valamelyest elveszetten és nem kevéssé elképedten ünnepli kettősünkön belül külön sajátmagát is, mert ilyet vagy hasonlót ő még soha nem tett, legvadabb álmaiban sem tudott volna elképzelni. Vagyishogy leszállt munkába vivő vicinálisáról, úgy Dunakeszi és a Déli pályaudvar között, hogy átálljon egy vadonatúj pályára, a következő kanyar után mind újabb állomásokkal, új kilátással a Pullman kocsik ablakaiból, új, véget érni nemigen akaró alagutakkal, aztán meg azoknak a végén furcsán lebegő, ígéretesen új fényekkel. Igen nagy és igen tiszteletre méltó dolog ám ez, Palikám! Kevés ember lenne képes ilyen radikális váltásnak a végrehajtására!

- Hej de nagy a te igazságod! Alighanem sok-sok embert találóan, nekik fájó módon van mindebben igazad.

- Ha ez így van, na és ha az istenek kegyéből mégis együtt maradhattunk volna, a mi kettősünket ezek a bágyadt olümposzi nagyurak meg úrnők a régi szép időkre gondolva ugyancsak irigyelték volna - talán már csak ezért, mindenbe beleunt, végtelen fáradtságuk, kiégettségük, szárnyaszegett, de oly igen otthonos tökéletlenségüknek a veszélyeztetése miatt nem is engedték meg, hogy ez így lehessen. Így azután ezt én úgy élem meg, az istenekkel perlekedve és a nekik címzett szemrehányásokkal fulladásig eltelve úgy vélem, hogy szerelmünk csakis miattuk, közvetve persze hogy az általuk hamvába fojtott forradalom bukása miatt nem futotta megközelítően sem teljesen ki magát, el egészen lehetőségeinek az előbb emlegetett végső határáig; igaz, azt aztán azért még ők sem voltak képesek megakadályozni, hogy ne ott álljon meg, örökre, azon a magas, sőt magasztos, csillagporral behintett szinten, ahol még kegyetlenségében is oly drasztikusan szakítódott félbe. Vagyishogy valahová oda szeretnék kézzel-lábbal-szájjal-körömmel kapaszkodó dadogásommal kilyukadni: Évike nemcsak kihozta belőlem a csaknem maximumot - és hozzá azt ki nem fakuló színekkel az emlékezés szikrájának a felragyogására emlékeimben ma is -, de kihozta önmagából és persze hogy kihoztam belőle én is. Ha ebből az összképből bármelyik elemet is elveszed, menthetetlenül sötétül el tőle az oly sokoldalú aktivitásunk visszfényében sütkérező emlék egészét megörökítő vászon.

- Márpedig mi ezt nem akarhatjuk, mert akkor közel sem csakis mi, de a gyanútlan, váratlanul felragyogó perspektívákban éppenséggel nem bővelkedő világ lenne sokkal és ma már aztán visszavonhatatlanul sokkal szegényebb. Minthogy ma azonban innen följebb menni már nem tudunk, tegyük el magunkat holnapra.

- Köszönet a megértésért, Palika.

* * * * *

(T. szövege) Másnap reggel csakis az első perceken érződött néminemű elfogódottság. Évi meglehet firtató kérdések elhangzására számíthatott a tíz napnak a - hogy is mondjam - engem nyilván mégiscsak zaklató tartalmát illetően, én azonban szemmel látható megkönnyebbülésére hű maradtam eddigi formámhoz: ne kérdezz, várd ki, míg magától beszél, ha pedig ezt nem teszi, abból is megtudsz sok mindent. Vagy módosított interpretációban: ha nem akarsz rosszat hallani, ne forszírozd mindaddig, amíg azt majd meg is kapod. Na és ha valakinek még ez sem elég: lenyűgözve Évike újralátásától meg vele együtt a lábamról leütő szerelembetegségtől, nekem utolsó mentsvárammá vált a fájó-boldogító kór szótlan viselése, hiszen írját az közel sem annyira szavakban, mint inkább és csakis maga-maga valóraváltásában hordozhatta.

Egyébként is, elmúlt. Elmúltakról vagy jót, vagy semmit. Így aztán elhangzott néhány méltató, sőt meleg szó a Tátra magasztosságáról meg a szlovákok szegénységéről. Meg arról, hogy mennyire kellett vigyázniok, nehogy a 'tót' szót véletlenül is kiejtsék a szájukon. Ami persze ha nem gondoltak volna rá, feltételezhetően még csak eszükbe se jutott volna.

Ezzel aztán a téma mintha ki is merült volna, olyannyira, hogy nyilván szótlanságomtól is indíttatva Évi engem kezdett kérdezni. Én meg kérdéseire figyelve jöttem rá - az ő arca olyan, mint a koraőszi ég, felhős - akár csak egy pár pillanatig -, aztán nyomban verőfényes, ragyogó. Most éppen befelhősödött, azzal párhuzamosan, hogy először tudakolózott hasonló dolgok felől, amilyeneket én éppen most hagytam ki. Mintha csak tőlem vette volna át a stafétabotot. Például kezdetnek: ki volt az a levegős hangú, szexi nő, aki engem tegnap fölhívott? És tényleg szép is? Már úgy értem, a hangja meg beszédmodora után ítélve? Tetszik tudni, mi volt a kérdésekben. Féltékenység! Szavamra mondom: fél-té-keny-ség! Ő, aki, igaz, csak úgy, már előzőleg lefizetett előlegben, de azért mégis most csalt-csalogatott meg - tette azt is merőben hivatalból, a férjével, hát már az is számít, ó, Istenem, ha te tudnád, amit én -, féltékeny volt rám! Valami olyasmitől tartva, hogy kiábrándultságomban vagy csak magamra-hagyatottságomban nem tértem-e vissza közelmúltamnak vele egyáltalán nem egyenlő feltételek közt rivalizáló egyes fázisaihoz! Például a telefonáláson kívül a más felkérések teljesítésében is, ha nem téved, nyilván járatos meg készséges széplányhoz. (Nem, én ezenközben egyetlen szót sem hallattam, csak várakozóan és amennyire tőlem tellett, minél elfogulatlanabbul néztem rég nem látott szerelmemre, akinek a féltékenység, kihangsúlyozott tájékoztatása szerint, nem tartozott az alkatát meghatározó tulajdonságai közé.) Vagy akár olyan másokhoz, akikről ő nem is hallott, meg nem is tud - és, tévedés még véletlenül se essék, ha úgy venném észre, hogy mint egy béka, akár bele is zöldülne, de ő akkor sem akar hallani azokról. Alighogy ennek a kimondásával, legalábbis e tekintetben, valamelyest mintha megnyugtatta volna magát, én most először hallottam őt, amint éppen felülbírálta ugyanazt a magát, mondván: nem is érti, hogy tehette, de súlyos hibát követett el; be kell lássa, nem lett volna szabad engem így itthagyva így elmennie. Erre már énfakírságom sem tudta megállni, hogy az azon nyomban lebonyolítandó összecsókolás helyett fel ne tegyem az obligát kérdést: miért nem? Az erre kapásból adott válasz azután tökéletesen föl is kavart: Mert nem lett volna szabad így ittmaradjál, nemcsak először nélkülem, de anélkül, hogy tudtad volna, méghozzá tőlem magamtól, hogy én mit érzek, hogy hogyan hagylak itt magadra, hogy még véletlenül se gondold egy pillanatig sem, hogy én nem leszek, persze hogy másképp, mint te, de azért sok tekintetben még nálad is gyötrőbben egyedül. Nélkülözőbben, megfosztottabban. Ott a magasban, szárnyaszegettebben. Meg hogy ne kelljen egyetlen szempillantásig sem azon töprengened: nem gondolom-e meg magam. Meg azt ismételni el neked százszor is, hogy mennyire szeretlek. Hogy megtanultam: lehetetlen számomra nélküled létezni. Hogy külön-külön minden testrészemnek fáj, úgy, ahogy mondtam, fizikailag fáj, annyira kívánlak, és hogy emiatt milyen elmondhatatlanul várok rád. Hogy ott fönn a hegyen, ellehetetlenülve, reggelenként egyedül sétálni menve és a mi kettőnk reggeli találkozásaira gondolva, magamramaradottan hányszor fakadtam sírva miattad meg miattam. Tamás drága, mondd, nagyon rossz volt? Meg tudsz nekem bocsátani?

Engem annyira elkábított a szorongó-aggódón simogató szavak váratlan özönlése nyomán a boldogságnak egy újabb, spontánul nekem adományozott formája, hogy közel álltam hozzá, sőt hajszál híján ki is mondtam magát az abszurdumot: nem, én szívem szottyából sajnálom, de egész egyszerűen képtelen vagyok ezt megbocsátani! Tessék most itt, azon nyomban megbékíteni, kiengesztelni sokat szenvedett jómagamat! Szerencsére humorérzékem valamelyest idióta oldalait általában - közel sem mindig - könnyű volt legyűrni, már ha éppen akartam - és most persze hogy akartam. Mondtam tehát, kezdetben még visszafogottan (Andante graciozo): nincs mit megbocsátani, ezt nem lehetett kivédeni, sajnos végig kellett csinálni. (Crescendo): Mostanra viszont már körülbelül el is érkeztünk teherbíróképességünk határaihoz. (Con brio): Ha nem is úgy, mint az Izsákot feltétlen hite bizonyítására feláldozni kész Ábrahám, de most talán már mi is feloldást érdemlünk a további hűségpróbák alól. (Fortissimo): Vagyishogy szép, bátor, éppen csak kicsit hűtlen szerelmem, elérkezett immár az ideje annak, hogy cselekedjünk. Így van? - kérdeztem, végre az egyébként megszokott visszafogottságot egy időre levető rámenősséggel. Ha a 'most' alatt azt érted, hogy a lehetőség szerint minél gyorsabban, akkor egyetértünk - így boldogságom záloga és egyben zálogosa. Aki mellesleg - döbbentem rá - 'bocsánatkérését' kísérő szavaival most először adta tanújelét annak, hogy megkísérelte magát az én lelkivilágomba helyezni. Igaz, a 'kis hűtlenségre' utalásomra úgy reagált, mintha valaki arcul ütötte volna; egész teste összerándult, elszörnyedve meredt rám, valahogy úgy, mint aki nem állhatja meg, kész haladéktalanul válaszolni is; az azonban, hogy ezt hogyan tette volna, soha nem derült ki, mert nagyot nyelve végül is nem szólt egy árva szót sem.

Mielőtt azonban egyikünk is előállhatott volna egy átfogó, még kevésbé egy részletekbe menő tervvel, először is, de most aztán már minden további halogatás mellőzésével, ha csak nem akartunk álmaink beteljesülésének a küszöbén nyomorúságunkba belepusztulni, ki kellett végre elégítenünk a roppant erőfeszítések árán eddig elnyomott, bennünket megsemmisítő vágyakat. Bemegyünk most dolgozni, és ebéd után, kora délután találkozunk.

Így is lőn. Végre az új irány: budai albérletem a Kállaiaknál. Ahova ahogy megérkeztünk, Évike nyomban közölte első észrevételét: szereti ezt a helyet. Majd egyetlen függönyt, egyetlen világosságforrást sem hagyott becsukatlanul, elzáratlanul, eldugaszolatlanul.

Ami ott történt, arról beszélni nem lennék képes, annál is kevésbé, mert bármiféle beszámolót írni merőben szentségtörés lenne. A teljes csönd helyett tehát mindössze ennyit: az elmúlt, a mindenféle kereteket szétfeszítő hetek meg talán egy élet kiéheztetése miatt elrugaszkodott képzeletet is messze meghaladó, minket hullámokban magával sodró révület volt az; varázslat, ősi, de spontán; szakrális, de mégis, nagyon is evilági; ihletetten vajákos, de ugyanakkor hamvasan ártatlan; ismerős, de közben felfoghatatlanul, valahogy mindig-mindig érzett, éppen hogy csak sosem tapasztalt ízekkel fűszerezett; száguldó, őrjöngő, vad, majd egy pillanat múlva lehelet-gyengéd, lassacskára visszafogott, végletekig letompított; halk, mint a szívdobogás, aztán újra eszelősen robajló, robogó; friss és ájultan, halálosan fáradt; farkaséhes, majd jóllakott, kiteljesedett - és percek múltán, ha lehet, még éhesebb, most aztán már a végre megismertre is még falánkabban vágyó; az újonnan felfedezett bőségben zabolátlanul tobzódóbb, mint azt vágyainkat hajszolva valaha is gondoltuk volna. Részegek voltunk, koldusszegényen-e vagy sem, de részegek; szomjaztunk, olthatatlanul szomjaztunk és nem győztük üríteni a királyi gazdagság kelyheit. Minden, de minden egybefolyt. Megérkeztünk oda, ahol nem volt kezdet, de nem volt vég; nem volt honnan, de nem volt hová; nem volt többé ébrenlét és nem volt álom; nem volt ő és nem voltam én; nem volt rajtunk kívül hely, sem idő, nem volt evilág és nem volt túlvilág. Tudtuk, biztosabban, mint bármi mást: elvégeztetett, számunkra immár minden elvégeztetett.

* * * * *

(Pali szövege)

- Pali, valami baj van? - kérdezte Tamás, nyomban ahogy leültünk a következő szeánszhoz, vagy ahogy mostanában neveztük, szellemidézéshez.

- Ennyire látszik - feleltem, eleve reménytelennek ítélve, ezért meg sem kísérelve vitatni a kérdés jogosultságát.

- Ennyire, de mi? Úgy, olyan óvatos részletekben ereszkedtél le a székbe, mint egy meggyötört emberpéldány, akit erősen kerülget, ha már nem éppen el is talált maga Dr. Lumbágó.

- Azért talán mégsem kéne olyannyira lekezelőnek lenni, hiszen láttalak én már téged hétrét görnyedve közlekedni. A legjobb akarattal sem merném azt állítani, hogy nem nyújtottál volna lenyűgöző látványt a lét értelmét ha egyáltalán elismerő, de azt mégis, grafikusan is megkérdőjelező testtartásoddal magával.

- Ez sajnos így igaz, viszont én azt azért már aligha hinném, hogy ilyen meggyőzően lettem volna képes visszaadni magát az utolérhetetlen Quasimodót, a Notre Dame-i vízitoronyőrt, Michel Simon tolmácsolásában. Helyesebben ahhoz a megszólalásig hasonlítóan.

- Egyébként is, mióta lett szokásod törődni csekélységem egészségével? Hiszen hadirokkantként meggörbülve tudok én még hallgatni is, meg beszélni is. Éppen csak hogy közben egy kicsit fájok-fájdogálok.

- Na igen. De én eredetileg mintha nem is annyira fizikai bajokat véltem volna felfedezhetni rokkant, ki tudja, hogyan, de véletlenül csak idetévedt és már önmagában ezért is zsémbes öregúrra emlékeztető barátomon. Inkább amolyan pszichoszomatikusakat, a lelkiekkel is csomóra összekötötteket - már persze ha nem tévedek.

- Hát igen, sasszemű barátom, mit tagadjam, kicsit bajban vagyok - közeledtem apró lépésekkel a közlendők Tamás elé, az asztalra kiterítése irányába.

- Bajban? Miért?

- Miattad.

- Énmiattam? Te bajban énmiattam?

- Temiattad. Meg Margó miatt.

- Kezdek semmit sem érteni.

- Látod, ez önmagában még nem lenne nagyobb baj, de sajnos én is így vagyok vele. - Szép lassan, minden egyes szavamat megrágva pakoltam ki: - Megállapodásunk értelmében Margó persze hogy tud arról, amit mi itt állítólag alkotnánk, viszont nem tud, helyesebben csak vél tudni valamit a tartalom részleteiről. Amikor az utolsó szellemidézések után megtértem hozzá, haza, megláthatott rajtam valamit, ami felkavarta. A legutolsó alkalommal már addig kötötte az ebet a karóhoz: mondjam meg, mi a bajom, míg be nem adtam a derekamat. (Igen, ezt itten hátul, a fájósat; de azt azért még szakavatottan hangzó diagnózisod szerint sem hinném, hogy ettől fájdult volna meg.) Nem, ne aggódj, nem mondtam el, mi történt a nászon, csak azt, hogy te olyan nem-evilágian, olyan átszellemülten beszéltél róla, mint amilyennek legalábbis én még nem hallottalak. Nemcsak téged, de hirtelenjében hajlamos lennék azt hinni, hogy soha senkit. Mint ahogy az epitheton ornansok időnként belőled kiözönlő zuhatagát sem lehet manapság minden bozótban hallani. Szóra szó, végül egy tűzről pattant, formás kis jelenet, amelyben Margó félreérthetetlenül kérte ki magának, hogy szellemekre kelljen féltékenynek lennie. Próbáltam magyarázni: néha - igaz, a mai filmek esetében mindegyre ritkábban - a moziból kijövet egy ideig szédeleg még az ember, abból viszont a legkevésbé sem következne, hogy olthatatlan szerelembe esett volna a hősnővel. Elintéződött valahogy, de nem mondhatnám, hogy Margó rajongott volna az egészért. Akkor határoztam el magamban, hogy alkalomadtán megkérdem tőled: vajon lennél-e olyan kedves elmondani nekem, tulajdonképpen hogyan meg miért is vált nélkülözhetetlen szükségletté számodra olyan torokelszorító hangnemben beszélned a szerény személyemben rendelkezésedre álló, neked szerződésben is kiszolgáltatott hallgatóságodnak, hogy prezentálásodnak a tartós hatása alatt barátod ki mástól, mint tőled eltanultan még hazamenet is - hogy is mondtad? - túlcsordul, ki bizony saját, jól ismert és Margó által gondosan felmért kereteiből, olyannyira feltűnően, hogy hitvese fejbe akarja csapni egy fél pinceajtóval?

- Ilyen hamar beleunt volna a lavórba? Vagy azt már el is használta volna? Gondolod, hogy vegyek neki egy újat a születésnapjára? Ó, bocsánat. Kezdjük talán a rosszal. Én nagyon is, amennyiben bármi ilyesmi egyáltalán lehetséges lenne, egyre többre értékelem, mind jobban kedvelem Margót, semmihez nem hasonlítható szépségét, duzzadó tehetségét meg beretvaéles eszét; így azután már ezek miatt is gyűlölném a puszta gondolatát is annak, hogy rám haragudjon, nemhogy jelentéktelenségem miatt kettőtök közt átkos viszály dúljon, otthonotok rémületterhes tetemrehívások színhelyévé váljon. Engedd meg, hogy beszéljek hitveseddel, hogy bocsánatot kérjek tőle, főleg azért, mert mértéket veszítve - ha nem is érzelmeimben, amint azt már közös megelégedésünkre és gondolom hosszabb távra is érvényesen tisztáztuk, de annál inkább azok utólagos tálalásában, magának a tálalásnak a módjában túlságosan ragadtattam el magam. Túl még azokon a vitatott határokon is. Na és hogy töredelmesen megvalljam neki: én magam is fantomokkal harcolok, hiszen nem másról, mint mégiscsak tíz évvel ezelőtti történésekről van itten most szó.

- Erre semmi szükség nincsen, ezt pontosan tudja ő is.

- Szépen kérem, engedd meg, hogy beszéljek vele. Hadd mondjam el neki, hogy minden látszat ellenére is én heveny autobiographophobiában szenvedek.

- Te... te mit csinálsz? Mit csinálsz a micsodában?

- Ugye szép szó? Tudtam, hogy mai hangulatodban ha valami, akkor ez azután el fogja nyerni tetszésedet. Hiszen hétköznapi magyarra fordítva e gyönyörűséges szó valami olyasfélét akarna jelenteni, hogy én töményen irtózom az önéletrajzírástól.

- Mármint hogy te irtózol attól? És teszed ezt töményen?

- Mondd, úgy döntöttél, hogy kivétel nélkül minden szavamat meg fogod ismételni? Egyeseket talán ismételten is? Mert akkor akár több kötetnyire is megnyúlhat ez a mit sem sejtő, még éppen csak kikupálódó mű maga. Igen, Palikám, én irtózom, de még mennyire rettegve irtózom attól, hogy mást ne is említsek, legalább két kardinális okból kifolyólag. Az egyik: számos, meggyőződésem szerint megcáfolhatatlan jelből tűnik úgy, hogy minden - vagy legyünk elnézőek? -, minden második-harmadik magyar, nagy átlagban valahol negyvenedik és ötven-ötvenötödik életéve közt, éppen most írja titokban, többnyire úgy, hogy lelki zsebeibe is odaadóan kutatgató felesége se tud róla, egyedülállóan színes, lebilincselően érdekfeszítő, drámai fordulatokban oly utolérhetetlenül gazdag életének - valóságos regény! - a hiteles történetét. Ötvenötön felül viszont már mind meg is írta, egyszer s mindenkorra lerakva magáról a roppant terheket. Ott tartja, benn a bezárt íróasztalfiókban. Vagy a kiskulcsos diplomata-aktatáskában. Esetleg éjjelre a párnája alatt. Eldugva, nehogy a jó orrukról híres tolvaj szarkák valamit is plagizálhassanak belőle. Na és mintha csak titkos éji órán összebeszéltek volna, mind valahogy így kezdődik, mint maga az állítólag róla lekoppintott, halhatatlan dal: 'Születtem a Kiskunságon...' A váratlan, ámde végzetes komplikáció, sőt megríkattató konfliktus jóval később, a maga megrokkantó idejében majd onnan fakad, hogy az önéletes, minek is titkolnánk - csikós, igen, egy váratlan üresedés következtében csikós lesz ott, a nem is kissé távoli Hortobágyon. ('A babám meeeg Csongorááádon!') Tudod - igaz, ezt már többször is említeni szerettem volna neked -, hozzám gyakran járnak be a szerkesztőségbe idősebb urak bájcsevegni. Egy ideig nemigen értettem, miért teszik ezt, azt gyanítottam, vonzza őket a szerkesztőség légköre, vagy talán azért, mert ahogy őszes-szürkés bajuszukat simítgatják kis keféjükkel lefelé, lenne valami igen nyomós mondanivalójuk, amellyel a talaj kellően gondos előkészítése, fejtrágyázása nélkül nemigen állhatnának elő. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megértsem: szemérmes szűzlányokként ugyan, de elolthatatlan belső tüzüket a maga titokzatosságában lefegyverzően visszaadó módon mosolyogva, teljes tudatában sorsdöntő fontosságú kötelességüknek, vagyis már igencsak terhes kincsük éppen idejében és pontosan a megfelelő kiválasztottra átruházásának, a célbajutás egyszeri nagyszerűségének, de ugyanakkor annak is, hogy ezzel velem, a kivételezettel milyen jót tesznek, milyen feledhetetlen ajándékot adnak, mi több, maguktól, tálcán felkínálva, előbb-utóbb - igen, most már további habozás nélkül nyitják is táskájukat, gyors, eltökélt mozdulattal, és húzzák abból elő - önéletrajzi regényüket! 'Születtem a Kiskunságon...' Azt, amit tulajdonképpen, főleg egyes, hát istenem, pikánsabb részleteit ugye nem is állt volna szándékukban nemhogy bárkivel megosztani, de milyen kiszámíthatatlan a sors, még meg is írni. A barátok mentették meg, ők nem hagyták a magyar irodalom mérhetetlen kárára örökre és nyomtalanul eltűnni, ahogy győzködték: márpedig ez az élet egy valóságos regény! Ezt meg kell, ezt meg muszáj írni, azokat a fantasztikusnál fantasztikusabb részleteket, főleg a szívet szakajtóan otthagyott Kiskunságról, azokat nem lehet csak úgy elveszni hagyni! Na és az a rész, amikor csikós lettél a Hortobágyon! Azt például! Hiszen az a maga látszólagos egyszerűségében is gyönyörű! Arról már nem is beszélve, hogy fennkölten magyar! Na és ahogyan visz a lovad árkon-bokron - azzal, szégyen ide, szégyen oda, bizony mondom neked, hajszál híján megríkattál. Az egészet, a legkisebb változtatás nélkül, az isten szerelmére, úgy ahogy van, csak papírra kell tenni! Pali, tisztelet a kivételnek, de én keserves kínok árán és ráadásul a saját, sajnos érzékeny bőrömön tanultam meg: minden magyar titkos önéletíró! A szegény, a szomorú, a mégis oly tűrően, megadással magányos és jaj de ihletetten tehetséges Mikes Kelemennek a sejtelmesen, csábítóan és olykor bizony foghíjasan rád mosolygó, menthetetlenül elfuserált oldalági leszármazottja. Akivel érthetetlen és hatásában tragikus módon soha senki ebben a nyomorú életben még nem közölte - szánalomból? kíméletből? -: önmagában csakis az, hogy a középiskolában osztálytársai nemigen szerették, sőt kifejezetten pikkeltek rá, mi több, ostoba, de azért csak fájóan alantas vicceik sokszorosan megalázott céltáblájává tették, de elsősorban és főleg: az, hogy az ég meg szülei kifürkészhetetlen akaratából éppen ennek a nagy Földnek a hajdan oly megszentelt pontjára kerülve magyarnak született, magyarként került erre a rossz világra - mindez ugyan sok, de közel sem elégséges, még kevésbé bármilyen módon is kényszerítő körülmény, megkerülhetetlen ok egy könyvterjedelmű papírhalmaz betűkkel sűrűn megtöltésére. Hiszen aligha véletlenül nem más, mint a nagy brit-magyar filmrendező, Korda Sándor, Sir Alexander Korda, aki címét és rangját persze hogy magától Böbe babától kapta - nem, félreértés ne essék, ez ügyben nem volt szükség az én közbenjárásomra -, szóval maga Korda mondott volna valamikor valami ilyesmit: Bár meglehet, érdekes meg szép lehetne, de sajnos közel sem elég ebben a kemény világban csupáncsak magyarnak lenni - nem árt, nem bizony, egyáltalán nem, ha hozol magaddal hátizsákodban a hamubasültek mellett legalább egy icike-picike kis tehetséget is.

- És te mindezt nekem, millió meg millió ember közül pont nekem mondod? Ide, bele a gyanútlan képembe? Nekem, a téma avatott szakértőjének, címzetes egyetemi magántanárjának? Te, aki itt és most személyemben egy sokat szenvedett áldozattal, egy sokszorosan és körültekintően üldözöttel, több ízben bekerítettel, egy Szent Sebestyénként megkönyvezett mártírral állsz szemben, úgy bizony! Mit Sebestyén, az irodalom ezer halállal farkasszemet nézett mártírjával! Hiszen valahányszor valaki éppen hogy csak neszét veszi, hogy én egy kiadóban tevékenykedem, feltételezése szerint nyilván lázasan, ahol, amint az azon nyomban fellángoló érdeklődésére hamarosan kiderül: lám csak, ott bizony nem lacafacáznak, ott tényleg könyveket adnak ki; igen, és én, ki más, mint én pont ott sürgök-forgok, felelős szerkesztőként, könyveket készítő szerkesztőként, azon nyomban vérben forgó szemekkel esik nekem, ingerült mozdulattal söpörve félre mindent útjából! Sárga irodai borítékban tartott, cukorspárgával összefűzött papírhalmazát csatabárdként lengetve, most aztán már velőkig ható 'Önéletrajz!' harci kiáltással indul rohamra, én meg először csak zavartan hátrálva kísérlek meg magyarázkodni, de oda se neki; oldalognék elfele, aztán már a vészt éppen hogy még idejében és igazi méreteiben felismerve kétségbeesetten menekülök, ahogy csak tudok, bánom is én, tűzön-vízen át, menteni puszta életemet! Mert legyen bár mások számára szégyen a futás, de az olykor hasznos - sőt hasznosabb, mint bármi más!

- Tudtam, hogy ha valamiben, akkor ebben a mindennél magasztosabb témában egyet fogunk érteni. Tudod, pajtás, szeretnék egyszer csak egy magyari erdőkerülővel találkozni, aki derék ember létére, mégiscsak a természetben élve, nemcsak nem írja önéletrajzát, de végrendeletben hagyja hátra, fogalmazza meg sírfeliratát, valahogy így: "Itt nyugszik Vörös Benő. Akinek életét, a maga rendellenességeket mellőző módján, igencsak érdemes volt leélnie, ám azt lejegyeztetni már a legkevésbé sem. Éveit családja, barátai szeretete, a csendes derű ragyogása és az írásra rátermettség teljes hiánya koszorúzta."

- Ez az ember, Vörös Benő lenne a mi archimédeszi fix pontunk. Én virággal a kezemben járnék ki halottak napján sírjához, és lelki üdvéért átérzett imákat mormolnék.

- Én meg veled együtt mormolnék. Sőt, javasolnám, hogy születésnapjáról pirosbetűs nemzeti ünnepnapként minden évben a benői nagysághoz illő keretek közt emlékezzünk meg.

- Úgy legyen, ámen.

- Egyébként, témánknál maradva, egyetértenénk mi, azt hiszem, abban is, hogy ugyancsak más szempontból nézve, az önéletírási hajlam ilyen vagy olyan módon, éppen csak hogy szűrten, de nem ritkán robusztusabban is megjelenik, hiszen jelen van az az irodalom óriásaiban is. Mondjuk Petrarcától és az első, mindjárt a legelső olasz nyelvű szonettektől kezdve, amelyek sorából ő egy amolyan célzásteli autobiográfia-szerűséget font utolérhetetlenül egyéni koszorúba. Hiszen ebben kifejezést kap - sok minden más mellett - sokoldalú elfoglaltsága, élénknél élénkebb érdeklődése saját maga, a saját személye iránt, amit ilyen klasszikusan, ugyanakkor nemde elfogulatlanul és utolérhetetlenül velősen fogalmazott meg: "Én nem vagyok egyetlen más, általam ismert emberi lényhez sem hasonlítható." Vagy ha már eddig eljutottunk, ugyanannak a kérdésnek egy másik oldala: a szerző bujkálása saját figurái mögött - az exhibicionizmus meghatóan ravaszul leplezett formája? Mondjuk például Stendhal A pármai kolostorban nem volt-e egyszerre, illetőleg felváltva Mosca, Sanseverina hercegnő, és olykor, mindennél inkább, maga Fabrice is? Na és vajon miért mondhatta Flaubert mindennél teljesebb joggal azt, amit csakis a reménytelenül botfülűek nem értenek meg: "Madame Bovary - én vagyok!" Vagyishogy mindez így lévén, azért a titkok így is csak titkok maradnak. Mindezekből a példákból, Borges után szabadon, arra a következtetésre is juthatnánk, hogy minden irodalmi mű végső fokon, persze hogy akár többszörösen áttételesen, önéleti jelleget is visel magán. Mi ugyebár hódolatteljesen függesztjük fel bennünket kísértő hitetlenkedésünket, ahogy Shakespeare magasztosan áradó szózuhatagával megtöltött ősmeséit hallgatjuk, példaként említve mondjuk azt, amikor osztatlan hitünk szerint már nem is Lear király leánya, Cordélia mond végtelen szeretettel egy gyönyörű lélekről tanúskodó, persze hogy gyönyörű szavakat szerencsétlen apjának, de magának Shakespeare-nek az alakjai mögött bujkáló, igazán csakis a szonettekből megismert - hacsak ott nem még kevésbé ismerhető - szíve lép jobb híján a csakis számára fenntartott helyen a csatasorba... Hiszen az emberi lények, a bennük rejlő lelkek, az elrendeltetett sorsok, alkalomadtán még akár az idioszinkráziák utáni kielégíthetetlen vágyakozásunk persze hogy nagyon is tudatában van annak, hogy mi után sóvárog; más szavakkal, ha a képzelőerő teremtette létek, életek nem elégítenek ki, nem felelnek meg a kellő módon céljaiknak, akkor a szerző szerelmetesen, de legott napfényre hozza saját lénye rejtekeiből azt az oly igen áhítottat, a mindig kéznél lévő, az akcióba bevethető önnönmagát. Tegye ezt bár nyílegyenesen, vagy hajlamának inkább megfelelő módon furfangosan.

- Mert mindenek mögött és persze mindenek előtt ott van az Én, amire - a szerzők sem lévén a legkevésbé sem kivételek - ha nem is mindenki, de az emberek többsége a legjobban ismert, de legalábbis sejtett és olyanokként megtestesült tulajdonságok tárházaként tekint.

- Ráadásul olykor az önéleti jellegű, személyes szubsztancia, mint ott benn, a mélyben verő szív, eltűnik a véletlenek mögött, amelyek éppen azokat megtestesíteni lennének hivatottak. És mégis, ugyanakkor, a parádés önvallomások, a jaj-de-nagyon hivatásos önéletíróknak a produktumai... Ezekre gondolva Heine például nem szűnik meg bizonygatni, hogy igazi - érted? igazi - autobiográfiát írni már önmagában is meredek abszurdum, hiszen ezért vagy azért, de egy személynek magáról írva hazudnia kell, mert nem is tehet mást, mert akarja-nem akarja, mindörökre, saját foglyaként fogva lévén, nem áll módjában mást tenni. Elindulhatna bolygó szerzőnk akármerre, mindenütt beleütközne máris átírt, behelyettesített, szorgalmasan meghamisított saját magába. (Hadd tegyem hozzá: nemcsak dirr-durr-bele, pofonegyszerűen, hanem szükség esetén jócskán komplikáltan, ravasznál ravaszabb trükkök igénybevételével is téve ezt.) Nincs mentség, kibúvók egész egyszerűen nem léteznek. Mert történjék bár ilyen vagy olyan okból, isten szerencsétlen gyermeke óhatatlanul rákényszerül erre. Heine véleménye szerint - és ebben az ítéletében a legkevésbé sem áll egyedül, nekem pedig a lelkemből beszél - Jean-Jacques Rousseau, a kezében melengetett-dédelgetett szívét aztán mindennél híresebben, parádésan, sőt grandiózusnak szánt gesztusokkal megtoldottan-megjátszottan, az egekig ünnepelten és úgy könnypatakokat kifacsaróan a világ elé táró Rousseau, a maga új, mindennél kifinomultabb 'érzékenységével' (senisibilité!) nemcsak túlzott, arcátlanul, sőt szemérmetlenül hazudott, lódított, mások bőrébe bújtatta magát Vallomásaiban, de tette ezt kielégíthetetlen hiúsága miatt készakarva és tudatosan, vagy ha így jobban tetszik, kapcabetyár módjára körmönfontan, ügyét egy képzeletbeli bíróság előtt jelentősen súlyosbító körülményként előre megfontolt szándékkal. Nem más, mint az ugyancsak messziről érkező Dosztojevszkij is kételkedés nélkül meg van győződve Heine nagy igazságáról, amikor a sok idézhető hely közül az egyikben utolérhetetlen módon fejti ki: "Ha valaki, akkor én lennék az, aki egész lényemmel értem meg, hogyan lehet semmi másból, pusztán csak hideglelősen túlméretezett hiúságból valakinek a saját nyakába varrnia a nem létező, viszont annál irtózatosabb, alaposan ki is cifrázott bűnöket, mi több, nagyon is meg tudom érteni az eltorzult kivagyiságnak a végül is ide konkludáló, nyomorult természetét is."

- Vagyishogy a szépen felfordult világ tanúsága szerint éppen a hivatásos vallomást tevők igazszólásában kellene kételkednünk mindennél éberebben. Nézzünk is bárhová, úgy tűnik, hogy ennek a következtetésnek megvan az igen szigorú logikája, ki tudja, talán még magának a nagy ősnek, Szent Ágostonnak az esetében is.

- Nos, hogy ebben a tárgykörben ilyen megható módon értünk egyet, ideje lenne, hogy áttérjek fóbiámnak a másik okára: az pedig a túlfejlett, most értettem meg csak igazán, a hipertrófiás szeméremérzet. Te csak légy szíves, ne mosolyogjál olyan mindent tudó, elnézően megértő arckifejezéssel! És a kárörvendés lehetőségében megkapaszkodásban bízva te csak ne feledkezz meg arról, hogy fáj a hátad. Igenis, pontosan a szeméremérzet miatt esik nehezemre megadni azokat a pőrére lemeztelenítő önéleti elemeket, amelyek az itt kibontakozó történet szubjektív hátteréhez megkerülhetetlenül, a továbbiak kibomlásához végleg nélkülözhetetlenül szükségesek. Legszívesebben egy vagy több, de mindenesetre másik pacákkal-pacákokkal helyettesíteném be magamat a sztoriban. (Ne szólj senkinek: a sötétben lopakodva néha ezt is teszem.) Nem véletlen, hogy hetekig-hónapokig gondolkodtam, aztán meg kísérletezgettem: merjek-e én, a kezdőnél is kezdőbb eltérni az egyes szám harmadik személyben beszélésnek és ezzel szinte automatikusan az ilyen-olyan narrátor alkalmazásának az elfogadottá terebélyesedett szokásától? Hiszen Henry James mintha rám vagy a hozzám hasonlóakra gondolt volna, mintha letegezve igenis engem óvott volna az egyes szám első személyben tálalásnak a 'szörnyű cseppfolyósságától'. Proust viszont már a kezdetek kezdetén igen tudatosan hagyott fel az egyes szám harmadik személlyel, amelyet még ifjúkori önéleti művében, a Jean Santevilben alkalmazott. (Hasonlóan mellesleg az utolérhetetlen Henry Adamshoz, aki The Education of Henry Adams című, mesteri önéletrajzában sikeresen használta az egyes szám harmadik személyt, ráadásul - ezt tessék megpróbálni lepipálni! - narrátor nélkül, ami, azt hiszem, ebben a műfajban és a maga nemében egyedülálló, amellett még remekbe szabott teljesítmény is.) Proust viszont, amint az közismert, a későbbiekben, így a Temps Perduben egy eredeti 'Én'-t, néha lefegyverzően nyílt szívű, máskor végtelenül ellenszenves első személyt produkált, olyant, amely egyszerre hasít szét és olvaszt egybe, halad innen oda és onnan vissza, könnyedén, folyékonyan, olykor örvénylően kavarogva a természetesen szintén Marcel nevű narrátor jelenideje és a regényhős 'Marcel' múltja közt úgy, hogy többszörös időtávlatot, szaggatott perspektívát épít, gyúr, gyömöszöl bele, méghozzá nem ritkán egyetlenegy, vagyishogy ugyanabba a mondatba. De hát ez egyszeri remekmű - és mégiscsak Prousté, a század legnagyobb írójáé.

- Akihez még az elragadtatottság ihletett pillanatában sem mérhetünk...

- Úgy bizony, maradjunk csak az én kezdőnél is kezdőbb szintemen. Amelyen még a fölöttébb korlátozott személyes tapasztalatból is tudtam: végül is egyáltalán nem okozhat súlyos problémát narrátorral elmondatni valamit, ami valóságos - még abban az esetben sem, ha mondjuk maga a főhős vállaltan valódi meggyőződése lenne a kiterítendő téma. Egyebek közt ezért is döntöttem végül úgy: ha netalántán regény lesz a lúdból, akkor legyen kövér. (Cseppet sem vagyok biztos abban, hogy ezzel nem követtem el egy többé helyre már nem hozható hibát.) Akarom mondani, legyen bár számomra sokkal nehezebb, én akkor sem járom végig a tegnapi meg a mai nagyok, meg a ma körülöttük hemzsegő, a területet uraló irodalmi technikusok bakancsai által oly szélesre kitaposott utat. (Amely úttal egyébként persze hogy nincsen semmi, de semmi bajom.) Még akkor sem, ha most, a kérdés hogy úgy mondjam 'alkalmazott' végiggondolása során, amint az feltételezem, majd kiderül: az első személyben elmondott narratíva kibomlása idején elkövetkezhet az a pillanat, amikor az író egy fontos, még az is lehet, hogy kardinális kérdésben ugyan már rendíthetetlenül elkötelezte magát, ezt azonban vagy valamiért nem akarta, vagy, jóval egyszerűbben, még nem állt módjában közölnie magával az illetékessel, vagyis az ily módon talán csak eltájolt, de még az sem zárható ki, hogy alaposan félrevezetett, mert szorgalmasan manipulált olvasóval. És ha ez nem lenne elég: a gyanútlan olvasóval. Úgy érzem, hogy témámhoz meg ahhoz, ahogy én szeretnék ahhoz közelíteni, az egyes szám első személy adná kezembe a sorban kinyitandó ajtókhoz a kulcsot. Mint tette ezt Dosztojevszkij, mondjuk a Játékosban. Igaz, azt viszont még nem tudtam, hogy ez a választás magával hoz valamilyenfajta vallomástételi, ha nem éppen gyónási jelleget, sőt némi hajlamot a modorosságra. Még azt sem lenne túlzás mondani, hogy időnként mintha nem is túl óvatosan sugallná: az igazság sajna bizonytalan, ha nem éppen megbízhatatlan, szakadatlanul változó, ezerarcú kategória; az az igazság hitelt érdemlően csakis az egyéni átélésben, a személyes tapasztalatban lelhető fel. (És hogy pontosan ez a tulajdonság milyen, egyáltalán nem mondvacsinált belső feszültségforrásként szolgál majd az én esetemben. Meg hogy mennyire tartok tőle: ez ügyben hátra van még a feketeleves. Ha ez az érzés sem tesz szárnyaszegetté, akkor a továbbiakban már nincs is mitől tartanom.) És ha ez nem lenne elég, akkor be kell vallanom: azt aztán egyáltalán nem tudtam, hogy az első személyben elmondott narratívában nagyjában-egészében a kiválasztó, majd egyesítő, tehát az összefogó nyomaték már a dolog természeténél fogva is drámai. Mert ugyebár egy, egyetlenegy személyiség alkotja a kiindulópontot csakúgy, mint a távolpontot; ő felelős mindazért, ami elmondásra kerül, csakúgy, mint azért, ahogyan az a mesében majd ki is bomlik. Ez a megközelítés élénken emlékeztet egy amerikai esszéíró hölgytől kölcsönzött, találó utalásra, méghozzá az ollójának az egyik felét elveszített rákra, arra, amely többre már nemigen képes, mint hogy tehetetlenül suhogtassa megmaradt fél ollóját a kiválasztott áldozat feje felé... Igaz viszont az is, hogy döntésem meghozatalakor a világra csodálkozó bakfislányhoz illő naivságomban még körülbelül sem sejtettem, mennyire szeretném majd magamat akár önfeledten is behelyettesíteni, vagy éppen úgy, ahogy vagyok, ki is cserélni, mit bánom én, leváltani. Narrátorral, ebből a fajtából talán többel is - már készítettem is egy rajzvázlatot hozzá, méghozzá a 'Narrátorok rohama a Téli Palota ellen' címmel -, vagy ha maga Belzebub sem igazán bánná, néha akár magával az ördöggel is. Arról már csak végső kétségbeesésemben teszek említést, hogy milyen sokszor kísértett meg Arany János kulcssora a Vojtina Ars Poetikajából: "Költő hazudj, csak rajt' ne fogjanak." Apropó: ugye számodra is elképzelhetetlen Aranyért nem fenntartás nélkül rajongani?

- Nem, öregem, nézeteink persze hogy nem a legnagyobb magyar költő megítélésében fognak egymással ütközni.

- Te sejted - ebben aztán nem is kételkedem -, és teszed ezt joggal, hogy hát igen, művelek-művelgetek én itt-ott, talán nem is olyan végtelenül ritkán olyasvalamit, mint amiről pár perccel előbb tettem futó, nem éppen avatatlan szemeknek-füleknek szánt említést. Igenám, csak hát a nagy baj nemdebár az lenne, ha képzelőerőmnek, pontosabban ebben az esetben a költői hazugság szabadságának engedném át maradéktalanul az irányítást - amire azután a kísértés, mint az ilyesmiben szakértők egybehangzó véleménye szerint minden ördögi machináció esetében, nem éppen mindennapi -, főleg az első megközelítésre látszatra oly igen jelentékteleneknek tűnő, figyelemre sem méltóan apró részletekben; attól aztán szárnyalhatnánk mi ugyan ott fenn, a szédítő magasban, mint az éppen nem vadászó, csak az ott lent, a végre az itteni, lompos farkú szürke mókusoktól, a mindent ellopó squirrellektől mentesített etetőmből boldogan csipegető kis madarakat halálra rémisztő, vitorlázó repülőkhöz illő gyakorló körözését végző keselyű teszi, de közben minden tökéletesen a feje tetejére is állna - itt lenn, persze hogy az ölyvök, a baglyok, a kígyók, főleg a macskák meg annyi minden más által fenyegetett ártatlan kis jószágok, a csipegetők jócskán körülhatárolt világában. Vagyis miben másban, mint magában az én számomra oly végtelenül fontos, kisbetűs szövegben. Arra aztán már nem is igen sok energiát pazarolnánk, hogy alig valamit tudhatnánk meg azokról az alantasan bujkáló-tekergő rejtélyekről, amelyek kibogozása ügyében, ha jól megfontoljuk, mégiscsak egyáltalán összejöttünk, amelyek miatt itt vagyunk, amelyek miatt neked végig kell hallgatnod nem is oly ritkán miazmás rémálmaimat, ha mondjuk az én meghatározott időközökkel rendszeresen kitörő gyengeelméjűségem csillogó remekeit csak úgy, amikor azok megtárgyalásához érnénk, akkor egyáltalán nem lévén kedvem saját magamnak a kipellengérezésére, immár nem is tagadott 'gyengeségeimet' végre, nem-irodalmi okok miatt, minden további nélkül ki is hagynánk a megkomponálandó képből. Már természetesen egyéb olyan, az énemet alkotó meg elszínező tulajdonságaimmal együtt, amelyek nélkül az események minden bizonnyal nem úgy vagy esetleg egyáltalán nem is zajlottak volna le. Vagyis hogy: ehhez az itt kibomló, ha másként nem is, csak azért egyes részleteiben speciális történethez érthető okokból, bár közel sem mindenütt, de egyes passzusokban a korrekt vagy a valamelyest korrekt önéleti elemek sajnos - és ezt a panaszszót, a lelkemből fakadó nagy sirámot soha el nem mulasztva is tudom - eleve nélkülözhetetlenek. Számomra viszont nincs a magnetofonba mondásnak, az írásnak elengedettebb, felszabadultabb időszaka, mint amikor mind én, mind a valóban viselt, sőt engem olyannyira megviselt dolgaim végre eltűnhetnek a belőlem egyből kiszakadt vagy, éppen ellenkezőleg, kemény munkával kibányászott sorok mögött.

- Na lám, most újfent tanultam valamit. Minderről nekem ugyanis mindeddig még csak halványlila gőzöm sem volt. Hohó, várjunk csak egy kicsit, hiszen ez azért így, kerek perec nem is lenne igaz; mondjuk talán inkább úgy, hogy néha mintha zörgött volna a haraszt - valamit azért mégiscsak fel is fogtam, sőt ha jól belegondolok, olykor akár még szerény személyem alkalmankénti felhasználását illetően is. Már úgy értem, időnként. Módjával. Mindig csak úgy kiskanállal adagoltan. Csak a fejit, hogy meg ne sántuljon módra.

- Pedig ez így van némileg nagyobb ügyekben is, Pali. Most pedig, ha szabadna, de csak úgy mellesleg és futólag, odavetetten, inkább utalásnak szántan: a starttól kezdve és útközben mind gyakrabban adódnak számomra olyan, bízvást mondhatom fölös mértékben kínzó pillanatok, amikor fejreállíttató problémát okoz számomra a bőbeszédűségnek vagy a velősségre törekvésnek az alternatívája. Schopenhauer egy ízben elképedve szögezte le, hogy élete nagy művének az első kötete mindössze egyetlenegy gondolatból áll, csakhogy ő ennek ellenére sem volt képes azt összefogottabban fejezni ki, a témát ugyan megillető módon, de mégis valahogy feszesebben bontani ki, tehát kurtára fogva tolmácsolni. Gondolom te, a rád jellemző sajátossággal, végtelen ravaszságoddal pedzed, miben settenkedek? Már csak ezért is, erről itt ennyi remélem elég is lesz.

- Én meg remélem, váratlan szűkszavúságod azt jelenti, hogy szándékodban áll a bőbeszédűség témájához alkalomadtán még visszatérni.

- Amint mondád, alkalomadtán. És csakis módjával. Mert azért közben folyton az jár az eszemben, hogy milyen gyönyörűséges példák kínálják fel magukat, úgy is, mint illusztrációk a szűkszavúságra. Vagy inkább a tömörségre. Mindjárt elsőként fiatalabbik nővéremnek, a nehezen tanulónak a fogalmazása a polgári iskolában, ahol is kemény munkával a fejébe verték, hogy egy fogalmazványnak három része van: bevezetés, tárgyalás és befejezés. Mesterműve ennek megfelelően így kezdődött: "A tanítónéni meghallotta, hogy zajlik a Duna." Ezt követte, nyilván a túlságosan is fárasztónak ítélt 'tárgyalás' helyett, két üres sor, majd jött a drámai 'befejezés': "Még egy utolsó pillantást vetettünk a zajló Dunára és hazajöttünk." Amint látni tetszik, az egész mesterműben sehol nincs egyetlen felesleges szó se... Ennél némileg zaftosabb a következő példa: Egy nehéz időszakot átélő, enyhén szólva gátlástalan ismerősöm nyomora mélyén főleg napokat evett, de ha azokból sem volt elég, hát nekibúsultan a megkívánt ellenszolgáltatást is produkálta egy-egy jobb vacsoráért. A legenda szerint egy ilyen alkalommal a mákostészta ledolgozása volt már napirenden, amikor a belelkesedett hölgy kérő-felszólító-buzdító parancsokat adott ki, egy ízben sürgetve lihegte, hogy: "most balra, úgy, igen, még, jó, balra!" Mire az ingerült felszólított tömören leintette: "Nix balra! Kevés volt a mák!" Na és végül az én kedvencem: Egyetlen orosz szeretőm jópofa és nem is kissé ledér hölgyemény volt, aki készségesen osztotta meg velem kalandjait is, meg azoknak a színesebb részleteit is. Egy ízben, megunva a folyvást csak hajrázó, csinnadrattás nagyelőadást produkáló partner rámenősségét, saját meglepetésére is imigyen kérlelte a nekibőszült vadat: "Thihonyicska!" Ami a tyihij orosz szónak, annak, ami 'halkat', 'csendeset' jelent, a kicsinyítőkkel igazi moszkvicska módra megtoldott változata. Ő azt akarta volna kedveskedően mondani, hogy 'érzéssel', 'finomabban', 'lassacskán', de ehelyett szépirodalmi vénáról tanúskodóan a 'halkacskán' szó buggyant ki belőle. Lám csak, így kell a túlságosan is begurult férfiakat a helyes útra terelni, méghozzá egyetlenegy, jól elhelyezett és ha belegondolsz, azért mégiscsak vérbő kis szóval.

- Nem tehetek róla, de nekem a "kevés volt a mák" tűnik a további magyarázatra nem szoruló, tárgyratörő tömörségnek magának.

- Azért lenne még egy, igaz, nem éppen a legtisztább példám az áldásos tömörségre. A Rákosi-idők vége felé a kiadók házában, a New York palotában volt egy görög betűkkel, meg alatta magyarra áttett, görögül írott tábla, rajta a mellette nyíló ajtón át megközelíthető folyóiratnév: Laikosz Agonisztasz. Azt mi, arra járók, még csak tudtuk, hogy ez ottan a görög polgárháborúban Tito kiszállása után vereséget szenvedett és Magyarországra menekült görög kommunistáknak a lapja, de hogy a kiadvány címe mit jelent, az már messze meghaladta képzelőerőinket. Így aztán maradtunk a hangzás szerinti megközelítésnél, és neveztük ezt a soha nem látott kiadványt 'Agonizáló laikusok'-nak. A most fejtegetett témák taglalása közben gyakran jutott eszembe: az olvasó alighanem joggal tarthat engem is a magyarul agonizáló laikusok egyikének. Hiszen egyébként is: néhány barátommal létre is hoztuk az agonizálók baráti körét, tevékenységünket azonban a dolog konspirációs jellege miatt sűrű homályban kellett tartanunk.

- Tagja lehetnék én is ennek a nyilván szűk körű elitegyesülésnek?

- Ne érts félre, egyáltalán nem állt szándékomban elhúzni előtted a mézesmadzagot. Egyébként is erről, öregem, ma már egyedül csak te magad dönthetsz. Ha rajtam múlna, én szívesen ajánlanálak, de hát... Mindegy, az idő eljár, senkire sem vár... A görög kommunisták részben kihaltak, mint a rinocéroszok, részben megtértek honukba, hogy szabadidejükben ott a mindenkori Papandreukat szolgálják. Mi viszont egyelőre térjünk vissza a szenvedéshez meg a fóbiákhoz. Egyebek közt ezek miatt is olyan, a jelen pillanatban még komoly megközelítésre jócskán korai, megoldhatatlannak tűnő rejtély számomra, hogy tulajdonképpen mit szándékoznék majd tenni, már úgy értem, mit is tehetnék az egyszer majd valóban megtöltött szalaggal. Már persze azon felül, hogy az adott körülmények közt, amint az gondolom minden egyes lépéssel egyre világosabb lesz, itt semmit. Még akkor sem, ha isten segedelmével remekműnek adnánk életet, amire az esélyeink - hogy szűkszavúan fejezzem ki magam - nem túl jók. Egyébként is, most, a kezdetek kezdetén még minden a teremtés gomolygó állapotában leledzik. Amelyben a meredek politikai lehetetlenségeken felül hajlanék arra, hogyha valaha is lenne belőle könyv, akkor azt csakis jóval az örök vadászmezőkre átköltözésem után szabadna nyilvánosságra hozni. Természetesen csupán abban a felettébb valószínűtlennek ígérkező esetben, ha a végtermék arra egyáltalán érdemesnek ítéltetne. Azesetben mindennél tanácsosabb lenne a halasztás mellett dönteni, tekintettel a nagyon is érthető és az egyes regénybeli figurák mögött többé-kevésbé meghúzódó, igencsak aktívan ki- és belélegző, tehát létező egyének számára cseppet sem szükségszerűen az önfelismerés derűjét hozó, a változatosság kedvéért mondjuk színtiszta igazmondások miatt. Az olyan szeánszok után, amelyekben meredeken önéleti, meg valaki másnak a személyéhez ragadottan, de mégis túlságosan intim anyagot kell megadni a valódi vagy az állítólagos, tehát a remélhetőleg elfogadható, áramvonalasan történeti hűség kedvéért, földi hüvelyem olyan végtelenül kifacsart állapotban találja magát, hogy még másnap is alig vagyok képes úgy-ahogy összekaparni azt. Ugyanakkor folyton és kitartóan bizgat a kínzó gondolat, hogy ha mindezt nem teszem meg, akkor lennék igazából hűtlen itteni, vagyishogy itt, e lapokon tevékenykedő önmagamhoz. Na és persze az olvasóhoz, ha és amennyiben ilyen fura madár egyáltalán akad, ha a semmiből materializálódik majd ide, hogy türelmével és végtelen jóságával valahogy csak kitartson mellettem. Minden szó - nem is olyan ritkán még a hihetetlen mértékben elburjánzó, akár egy külön kötetet is megtölthető kötőszavakat is beleértve -, amit neked mondok, vagy amit itt magamnak leírok, lelkemet perzselően fontos nekem; ez viszont nem jelenti azt, hogy ne kelljen résen lennem, nehogy véletlenül azt gondoljam, hogy ez bármiféle garanciát nyújtana a cselekményben nem aktív értelemben részvevő olvasó rokonszenvét illetően. Amit elnyerni egyébként semmiképpen sem tartozik megoldandó feladataim közé.

- És te ezt mind el akarnád mondani Margómnak?

- Úgy is, mint a talán legfontosabb személynek a kivételek közül. Igen, Pál uram, hódolatom virágként átnyújtása mellett egyebek közt ezt is. Hogy kifejthessem hőn szeretett hitvesednek: azért vált ki ez az egész vállalkozás belőlem helyenként olyan roppant feszültségeket, mert egyrészt nagyon nem akaródzik ugyan a lényem legbelsőbb rejtekeiben tárolt érzelmeimről vagy akár csak elszabadult fantázia-szülötteimről beszélni, minthogy azok csakis énrám tartoznak, amelyeknek a tulajdonjoga, vagy ha nagyon erősködnél, hát a szabadalmi joga, a copyrightja az enyém és csakis az enyém (lassacskán kezdek már úgy beszélni, mint leányaim tették, az idegeimet szorgalmasan rombolva, elenyészően apró korukban, akkor is napjában vagy tízszer felbőszülten visítva egymásra: 'add oda, az az enyééém!'); másrészt azonban, ha ezt egyáltalán nem tenném, méghozzá úgy, hogy vagy minden feltételezetten idetartozót válogatás nélkül a gyanútlan olvasó nyakába zuhintanék, vagy végtelenül morcosan, a figurát egy kiengesztelhetetlen, meg nem vesztegethető kényúrrá véve szigorítanám meg az érzelmeknek meg a most említett, vizionáló fantáziának a viszonylag szabad folyását, és tenném azt ultrapedánsan, mereven körülhatárolttá, példás békebeli úriemberként szavatoltan disztingválttá, akkor az erőimet messze túlbecsülő, már nyomban koncepciójában is vakmerő vállalkozást, a mi kis privát ügyünket halasztás nélkül akár most, azon nyomban le is fújhatnánk, kettőnk gyermekét halvaszületettnek nyilváníthatnánk. Ha így alakulna, talán nem is lenne érte túl nagy kár... Egyelőre azonban még nem tartunk ott. Már csak ezért is, hogy az általam majd nejednek elmondandók végére érjek: nyilván a fent említett végtelen kispannoltság miatt rugaszkodhatok el egyszer-egyszer olyan messzeségekbe - ez esetben történetesen mindennél gyönyörteljesebbekbe -, amelyek kiválthatták a te - és a te réveden, a meglehetősen körmönfontan megszervezett partizánakciód nyomán, Margó reakcióit is. Mondd, érthető lenne ez így, legalább valamennyire?

- Érthetőnek talán érthető. Az a mindent elsöprő lelkesedéssel részletezett választervezet ellenére viszont számomra, ha lehet, még az eddigieknél is kevésbé világos, mert szerintem mindebből nem derül ki - beleértve akár a most elmondottakat is -, hogy eléggé és a magadra vállalt feladathoz képest a megfelelő módon óvatos leszel-e Margóval, aki, ha ezt még nem tudnád, hihetetlenül érzékeny ember. Még az általad esetleg elképzeltnél is jóval érzékenyebb.

- Ezt te kérdezed atyai jótevődtől? Tőlem, akit jobb körökben csak úgy emlegetnek, mint 'az óvatos Holló'-t? Aki ezen tulajdonsága miatt kizárólag nagypénteken mossa a fiát?

- Roppantul nem szeretem, ha komolytalankodsz.

- Ez jogos, de lám, máris elmúltak a kételyeid, csak mélán utálsz.

- Ez viszont túlzás, bár csak az igen enyhe fajtából. Na de mi lenne mindebben az a jó, amire az előbb, úgy tűnik, órákkal előbb utaltál?

- Hát ha már itt tartunk, akkor talán, tételezzük fel, az a semmiképpen sem lebecsülendő körülmény, hogy a lavórok meg fél pinceajtók bevetését is beleértve frenetikus hatásból lemérhetően legutóbb sikerülhetett amúgy igazából visszaadni valamit abból, amit amúgy igazából visszaadatni szerettem volna. És amit minden ízemben reszketve tártam felkent személyedben a világ elé. Mondd, ó mondd, lehetséges lenne ez?

- Lehetségesnek ugyan lehetséges lenne, én azonban heveny ellenszenvvel viseltetek, vagy, némileg visszafogottabban, nem kedvelem semmilyen megnyilvánulási formájában sem a leplezni még csak meg sem kísérelt, pöffeszkedő pökhendiséget.

- Akkor, Palikám, lennél olyan kedves megnézni az etimológiai szótárban, honnan jön ez a szép szó: pök-hendiség?

- A magyar szavak etimológiája, meglehet felettébb vonzó tudományterület, a legkevésbé sem szerves része egy művészettörténész szakmájának, annál inkább tartozik viszont egy magyar szerkesztőségi főoszlop hatáskörébe.

- Vagyishogy szent a béke?

- Azon kívül, hogy alantas torzsalkodási ösztöneinknek engedve elveszítettünk vagy egy jó fél órát, szent.

* * *

(T. szövege) Margó a már megszokott, összkomfortosra koptatott baráti módon, de azért, feltehetően Pali aggodalmaskodó beharangozásának köszönhetően, nem is kevéssé elfogultan fogadott. Szelíd-hűvösen, de távolról sem hidegen, magát kézbentartóan, mértéktartóan. Összefogottan, kitartóan arcomat vizsgálva figyelt minden egyes szavamra, hangsúlyomra, a habozás, a kétely, vagy, mit tudom én, a mellébeszélés legkisebb jelére is. Tette pedig mindezt fölöttébb furcsa módon, egy olyan elfogulatlanul érdeklődő személyként, aki mintha csak most látna, most nézne meg magának, de most aztán amúgy igazából először - döbbentett meg az engem letámadó gondolat. Hiszen amíg én beszéltem, Margó világszép szemei - mint a vernisszázson a műértőé az azon melegében megítélendő festményt - kutatták arcomat, vonásról vonásra, korpuszkulákról korpuszkulákra, csakis Sherlock Holmes nagyítóüvegét hiányoltam a kezéből. Lehet, hogy más szemekkel nézett volna rám? Még hogy lehetséges-e? De még mennyire! Olyannyira, hogy számomra ez nem is lehetett vitás. És ha tényleg ezt tette, akkor ennek mi lehetett az oka? Nem, azt a legkevésbé sem mondhatnám, hogy igyekezett volna önmagában eloszlatni az Évike-ügy iránti, kétségkívül jólfejlett kíváncsisága keltette érdeklődést. Vagy annak a vélhetően - sőt jól tudottan - rám gyakorolt hatását. Mi több, egy ízben megkísérelte, gondolom az átélt szenvedéseim iránti szimpátia jeleként, száját nyilván az alkalomhoz illő kifejezésbe csücsöríteni, szemöldökét összevonni, ezzel mintha azt árulta volna el, hogy ő igenis törekszik megtenni a humanistától elvárható erőfeszítést az emberiség végletesen eltévelyedett, itt előtte eleve vesztett ügyével ágáló gyermeke kedvéért.

Igaz, mindezen töprengeni nemigen maradt időm, de az is igaz, hogy a töprengéshez szükséges, valamennyire is szilárd támpontom sem. Elsősorban azért nem, mert bár nem értem, miért, de csak most vettem észre, ahogy tekintetemet rájuk vetettem: a hölgynek engem egy ismeretlen, de minden bizonnyal egzotikus, nyilván trópusi virág képét felidéző módon lenyűgözően gyönyörű - majdnem azt mondtam, balzsamos - pillangó-kezei vannak, amelyek ugyan számomra ismeretlen, felderítetlen szabályok szerint, de azért csak megcsodáltan önálló életet élnek. Végtelenül finom, kecses, talán már csak fuvolás volta miatt is hihetetlenül érzékeny és kifejező ujjakkal. Nyilván a játékhoz szükséges módon izmos ujjakkal, de a kecsességben mint menedékbe meghúzódva valamiféle izomzatnak a legkisebb nyoma nélkül. Na és most, hogy nemcsak láttam, de a hozzájuk egyedül méltó módon, tehát az illő elragadtatottsággal föl is fedeztem azokat az ínyenceknek való tüneményeket, időnként valóban komoly nehézséget okozott számomra, hogy nem minden mást elhanyagolva, csakis a szavait olykor mindössze leheletnyi, rebbenő-repdeső mozdulatokkal alátámasztani vélt vagy éppenséggel a szavak helyett beszélő, számomra még ismeretlen tartalmú közléseket továbbító kezekre figyeljek, bármiféle előzmények nélkül rámtört hajlamomnak megfelelően csakis azokkal társalogjak. Hiszen ahogy megigézetten meredtem az engem magukhoz láncoló trópusi kézvirágokra - lehetetlen, hogy ne vette volna észre, már csak kocsányon lógó szemeimet is nyilván regisztrálva -, úgy tűnt egyre inkább nyilvánvalónak: rengeteg, bármiféle megszokottól eltérően megformált, más közvetítési módokra lefordíthatatlan mondanivalónk lenne egymás számára. Mármint az ő lenyűgöző kezeinek meg nekem, azok fenntartás nélküli csodálójának. Az általuk a szó fizikai értelmében lebilincseltnek. Persze csakis akkor, ha képessé válhatnék azokat a nyugalmi állapotban valamiféle belső hangokra, ritmusokra össze-összerezzenő kezeket közlendőimmel - miféle közlendőimmel? - valahogy a repkedő ujjtremolóknak a beindítására indukálni. Még az is elképedt, jócskán el is tájolt eszembe jutott, és meg kell valljam, meg se lepődtem a nem is csak némileg szokatlan és mint ilyen fejbekólintó elképzeléstől: mi lenne, ha közölné velem, hogy azokkal a kezekkel-ujjakkal végzett mozdulatokkal bizony - persze, csak ha akarnám - képes lenne engem hipnotizálni is. Hogy aztán majd mit is kezdjen révületbe ejtett jómagam fölötti, újonnan szerzett hatalmával? Még az sem teljesen zárható ki, hogy mindazt, amit csak akarna? Én meg jó, sőt elbűvölő kezekben érezve magam, lehet, hogy egyáltalán nem is bánnám? Na tessék, milyen váratlan helyen és még váratlanabb forrásból jövően ugyan, de már megint hagytam magam elsodortatni, igaz, ezúttal valamiféle tündérmesébe illően elvarázsolt szépnek a látványától. A biztonság kedvéért, ha nem akarok egy nem tudom hová vezető úton túl messzire elmenni, maradjunk csak a kellő távolságból figyelés hűvösen semleges álláspontján - csitítgattam az ilyesfajta intésre hirtelen igen rászoruló magamat -, hiszen jobb a békesség. Már úgy értem, a hiperérzékenységemben a legváratlanabb helyeken csakis nekem megnyíló, azért mégiscsak érthetetlen, sőt felfoghatatlan módon kire másra, mint rám váró kelepcékbe gyanútlanul besétálás helyett.

Igenám, csakhogy azután, amikor Margó megkínált valamiféle innivalóval, én csak jó hideg szódavizet kértem tőle. Amikor visszajött a szobába, kezében az alátét tányérral meg a pohárral, és a hideg pohár tartásától hideg ujjai, ahogy a pohárért nyúltam, találkoztak az enyéimmel, én még egy futó pillanatig ritka pillangókként majdnem hogy birtokomban tartottam, hogy azután csak lassan, húzódozva engedjem őket követhetetlen útjukra, úgy valahogy, ahogy az ember álmából felébredve nemigen akarja szabadon bocsátani a lelkét megérintett álmot, amikor arcában immár a nap sugaraival nem szívesen, de csak visszatér az elvarázsolt völgy álombeli tájainak a hűvös érintésétől az oly igen fantáziátlan realitások birodalmába.

Igaz, közel sem csakis a világot friss színekbe öltöztető pillangó-ügyekben, de a témául beütemezett egyéb tereken is értünk el érdemi előrehaladást. Mert miután elmondtam neki, Palit mennyire bántotta az egész ügy, meg azt is, hogy hová jutottunk az utolsó szeánszon, az eddig en garde-ban álló Margó némileg megenyhült. Félve ugyan, hogy ismétlésekbe bocsátkozom, valami ilyesmit mondtam neki: én még egy olyan szerelem miatt szenvedek - már amikor szenvedek -, amely többé már nem létezik. (Újabb rokonszenvező vagy inkább ilyesmit imitáló, most már talán meghittebb, megértőbb szájcsücsörítés. Valaki részéről, aki ugyan több mint kész a neki feltálaltakat felfogni, de az ennek ellenére sem akar ugyanaz lenni, mint amit én szeretnék számára közvetíteni?) Leírások szerint - merültem el az Évi-szindrómához hasonló tünetek felidézésében - igencsak hasonló észleléseknek vannak kitéve amputáció után azok, akik egy végtagjukat veszítették el - kerestem a megértését elősegíteni hivatott hasonlatot -, de azért abban a nem-létező tagban még jóideig éreznek fájdalmat. Vagy megtörténik ilyesmi velük majd később is, ha már mástól nem függően, akkor legalább attól, hogy mennyire érzékenyek az időjárásra, annak is bizonyos extrém fajtáira. Meteoropaták - adnak gyorsan nevet a gyereknek a kevéssé ihletett szakmukik, akik meg lennének győződve arról, hogy ezzel már meg is magyarázták a hihetetlenül összetett jelenséget, vagyis azt, hogy a születés óta vagy a nagy trauma előtt szorgos tevékenységgel beidegzett pályákon áramként végigfuttatott érzékelések, reflexek útjának az elvágását elfogadni nem hajlandó, a régi, már nem létező, de a pályákon mégis a hajdani teljes hosszukban üzenet- és érzékelésrögzítés még az ő kedvükért sem fog csak úgy leállni.

Úgyhogy valamit, ami fontos lehetett, ő éppen most kezdett igazából kapiskálni. Eljutott volna ide talán éppen az amputálás-hasonlatból? Nem tudom. Persze, hogy nem tudom - panaszoltam magamnak váratlanul -, hiszen nem ismerem én ennek az itt velem szemben ülő, pillangókezű nőnek a gondolkodási mechanizmusait. Amikor viszont mondandóimhoz nagy ártatlanul hozzáfűztem a Pali által már a megfelelő helyére tetten pökhendinek is minősített vélekedésemet: meglehet elfogultan, de talán jó jelnek is lehet tekinteni, hogy lám, szövegmondásommal kevéssé manipulálható népség felé is mely igen átütően impresszív tudtam lenni - értve ez alatt persze Palit meg ő magát -, pillanatnyi szünet után szemében hirtelen ezer szikra robbant, elragadtatottan kacagott fel, ravasz rókának meg széltoló kópénak, íme máris, a tapogatózó kezdetek időszakában is a szakma legjobbjának nevezett, és attól kezdve, míg mosolyai kábító választékából a szeme gondoskodott a kellő mértékben ellátásomról, ő maga közben hangtalanul, befelé nevetett, el-eldöccentve magát; vagyis bájos-kedvesen és régi-új szeretettel fogadott vissza kegyeibe, majd gyors egymásutánban röpke kétszáz kérdést tett föl Évike mibenlétéről, természetesen zenéhez fűződő kapcsolatairól, hallásáról, ritmusérzékéről meg egyéb, lényegbe igen, de illembe semmiképpen nem vágó tulajdonságáról. Ezekből meg magukból a megfogalmazásokból mintha nem kifejezetten elementáris erővel sugárzott volna át: módfelett kedvelné szívem egykori úrnőjét. Vagy hogy a távoli Évike vonzásának ne lenne képes a siker némi reményével ellenállni. Már amennyire Évike a történetből, a valódi Évike vagy az avval talán nem mindig szükségszerűen azonos regényfigura a hozzá eljutottakból feltételezhetően egyáltalán egységes képpé állt benne össze. Ami engem, be kell valljam, nem túlságosan lepett meg, már azon felül, hogy persze nem is különösképpen izgatott.

Aztán elképedésemre az egész addigi légkör megváltozott, amikor Margó számomra felfoghatatlan forrásból buzgó, rendkívül vonzó illatú vízzel kezdett engem locsolni. Csak úgy, mintha amolyan régimódi húsvét keddje lett volna. Én ugyanis éppen arról értékeztem, valóban mélyen átérzetten, hogy immár tíz évvel ezelőtti dolgokról beszélve időnként milyen csüggesztően öregnek, elhasználtnak, mindenből kikopottnak érzem magam, amikor Margó, tőle még sosem hallott, fogalmam sincs, honnan merített, de kétségkívül feltétlen magabiztossággal szakított félbe: - Tamás, neked tényleg fogalmad sincs róla, hogy belőled valósággal süt az életerő? Sőt, még perzsel is? Hogy te mérhetetlenül gazdag, ha tetszik, milliomos vagy, mert dúskálnivalóan bő tartalékokkal ellátottan sok idővel és minden mással, ami azzal jár, rendelkezel... Olyan sokkal, hogy akár úgy is tűnhetne, szinte folyik ki a zsebedből... A te tartós fiatalságod mások, sokan mások számára talán több is, de legalábbis többnek tűnhet, mint egy egész, teljességében is egész emberélet. És közben olyan vesébe látóan meredt rám, nem, már egyáltalán nem ajakcsücsörítve, de összefogottan-komolyan, és azok az egyetlen percre sem nyugvó ujjak olyan sebesen simították-simogatták a szófán elterülő szoknyáját, hogy én, be kell valljam, nem tudtam, hogyan reagáljak erre a hangra, meg az abba becsomagolt, nem is kevéssé elképesztő, úgy éreztem, a margóizmusból még le is fordítandó üzenetre. Ő maga nyilván meglepődhetett értetlenségemen, mert azt tapasztalva nyomban váltott, kedvesen oldotta föl zavaromat, és tért vissza az Évi-kérdések végtelen sorához. A kérdések közül én ugyan válaszoltam, amire válaszolhattam, de közben, mint aki alig tudja többé már megállni, érdeklődtem: vajon azt tudja-e, hogy Pali fülig szerelmes belé most is, mint az első nap? Mire ő: valóban ennyire bumfordinak tartom? De azért egy kicsit mégiscsak elpirult, és ezután kedvesebb volt hozzám, mint a sok évi átlag. Mi több, egész magatartásával melegség-biztosítással látott el - már úgy értem, figyelmes melegséggel, egy férfi iránti, vagyishogy annak kijáró szimpátiával és a vele való bánásmód ritkán tapasztalható, igazi tapintatával.

Ezzel szemben viszont az, ahogyan Margó az Évi-téma befejezése után a beszélgetést folytatta, ezúttal mintha a megszokottól eltérő, kétségkívül szándékosan eltúlzott hangsúlyokkal érdeklődve az otthoni dolgok felől, nejemről meg a gyerekekről, bármilyen természetes is lett légyen ilyesmi baráti házaspárok között, ezúttal szinte arcul ütött - vélhetően mondanivalójának az úgy érzem nem is igen titkolt tendenciája miatt. Mintha az orromra kötött volna csomót imigyen: no lám, jófiú, ücsörögsz napsütötte házasságodban, világszép feleségeddel, gyönyörű gyermekeiddel, és vajon min ügyködsz mindezenközben? Nem máson, mint kergeted múltadat - sőt, még oltárt is emelsz ennek a kétes múltnak. Nem azt akarom mondani, hogy meglepett, még kevésbé, hogy letaglózott, hiszen én még álmomban is tudtam, mit csinálok.

Fenntartások nélkül hálás vagyok, végtelenül hálás a sorsnak azért, hogy Évike volt, hiszen nélküle, a nélkül a fél év nélkül az életem nem lett volna, nem is lehetett volna megközelítően sem teljes; ez így van még akkor is, ha ez már réges-régen minden, csak nem realitás. Illetve: semmiképpen nem olyan realitás, amely jelenemre, elsősorban feleségem iránti érzelmeimre, magatartásom egészére vagy bármely részletére is kihathatna. Így aztán időnként én is megengedhettem magamnak a luxust, vagyis engedhettem az oly igen emberi kívánságnak, hogy csak egyszer, ó, még csupán egyetlenegyszer élhetnék benne abban az agyonszapult, de egyes mozzanataiban mégis elérzékenyítő tájban, a messze magam mögött hagyott, saját múltamban - és tölthetnék, mit bánom én, ha valamelyest önámító, az évek során persze hogy átírt, de mégiscsak mindennél ártatlanabb, hiszen kárt nem okozó néhány pillanatot ott, a múlt egykor oly igen élettől duzzadó atmoszférájában. Vagyishogy újra tapasztalhattam: bennem is, mint oly sok más emberben, látszólag vagy valóban nagyon is összeférhetetlen érzelmek meg jóval gyakrabban gondolatok, vélemények, ellentétes, egymásra szinte fizikailag is ráütő reagálások képesek viszonylag békésen 'élni egymás mellett'.

Bizonyos dolgok azonban, mindennek ellenére is, magában a valóságban, 1956 és Évike óta lezárultak számomra; más, vadonatúj lehetőségek előtt viszont életemben először nyíltak meg szabad utak, elvezetve egészen a jelenig, innen meg ki tudja, majd még hova. Amelyben - mármint a jelenben - engem, ha persze nem is maradéktalanul, de ha ez túlzásnak minősülne, semmiképpen sem ordító hiányérzetekkel tölt ki új életem egy fiatal, szép, okos nővel, aki ugyan nagy szavakkal megnyilvánulni, ha egyáltalán, csakis módjával szokott, de azért aki mindenen felül, még a kellő alkalmakkal nyújtott, nagyon is egyéni jelek szerint, szeret engem; akit, mert bízott bennem, nem érdekeltek anyagi körülményeim, csakis mi magunk - legalábbis a kezdetekben. Aki már magával a puszta létével is leköti, nemigen hagyja szabadon csalinkázni a fantáziámat; aki magához láncolt így is, úgy is; akit jó volt, időnként kicsattanóan, majd ismétlendően volt jó szeretni; aki adott nekünk két tökéletes gyereket, akik életemben a csoda szerepét töltik be, magáét az életre kelt csodáét. Akiket nagyon mélyről, a zsigereimből áradóan lehet szeretni, ahogyan csakis saját gyerekeit szeretheti az ember. És akik újabb, eddig nem ismert módokon, talán még az előzőeknél is finomabb szálakkal, a hála valamilyen, eddig nem is ismert ötvözetével kötnek Andriskához. Annak ellenére is, hogy a gyerekek millió, régen elhanyagolt, meg soha még csak nem is sejtett kötelességet adtak, hogy miattuk muszáj volt szorosra fogni össze magamat, hogy puszta létükkel ha nem is mindig eléggé, de azért mégiscsak jóval felelősségteljesebb emberré tettek, mint valaha is voltam. Nem, bizony nem lettem én közel sem kisimult idegrendszerű, béketűrő támasz és talpkő. A nevem változatlanul nem Zoltán. Rólam senkinek nem fog eszébe jutni, használható hasonlatok után kutatva, magára a gibraltári szirtfokra hivatkozni. Oly sok más, utamba állított korláttal, áthághatatlan akadállyal együtt ezt is megkísérlem majd valahogy elviselni. Nem, én nem akarom - úgy sem, mint ahogyan ezzel a gondolattal vagy tíz évvel ezelőtt kényszeresen oly sokat foglalkoztam - Zoltánt a saját játszmájában verni meg. Hiszen persze hogy egy idő után nehéz lett volna nem rájönni: nekem aztán semmi közöm sem lehet az ő játszmájához. Nem, persze hogy lassan korosodó - vagy talán inkább éveiben gazdagodó - házasságunk sem lett a legkevésbé sem probléma- vagy konfliktusmentes. Igen, meg voltak már ásva azok a csapdák, azok felé útban a kis meg a nagyobb buktatók, amelyekbe ha nem vigyázunk, szépen bele fogunk potyogni. És mégis, mindennek ellenére is nagyobb rend volt életemben, mint valaha; először volt szép, meleg otthonunk, hiszen például - frappánsul szemben velem - feleségem atmoszférateremtő képessége utolérhetetlen volt; de közel sem csakis ezért. Ha kizárjuk az értékelésből a minket körülvevő és főleg engem szorgalmasan fojtogató külvilágot, bizony ez idő tájt jobb viszonyban voltam magammal, mint lettem volna bármikor, csaknem egész felnőtt korom idején.

Vagyishogy nem a jelenemet negligáló elvágyódásról, valamiféle lebegő, éppen csak hogy nem realizált - mert nem realizálható? - hűtlenségről, mindig újabb és újabb lelki mérőpóznák kirakásáról, a legkevésbé sem meddő szerelmi köldöknézésről van itt szó, hanem az örök, a klasszikussá érlelődött kérdés egyik mai, hollósított változatáról: magamnak-magunknak, mítoszaimnak-legendáinknak a látásáról, először meglehet csak amolyan vaksi-túlközelből, amúgy kicsiben, beskatulyázottan, még szigorúan körülhatárolt téren, de később igenis a kellő távlatból, már talán a kellő kivetítéssel, még inkább kitekintéssel a világnak ugyan nem kevésbé ambivalens, de mégis elfogadhatóbb képére, ezen belül végre a levegősebb körvonalaknak a meghúzására - és uram bocsá, esetleg e körvonalakkal határolt drága területek szép, részről részre haladó kitöltésére is. Márpedig ezt akárcsak megkísérelni, hát még derekasan végre is hajtani jó mulatság, férfimunka lenne. És bizony mondom nektek: az is lesz.

* * * * *

Miközben én itt újfent csak elszontyolodva pironkodok legújabb nekirugaszkodásom, előbb leírt mondataim helyenként bombasztikus túlzásain, ezenközben magában az utol nem érhetően valódi '56-ban egy újabb hét telt el. Ez volt az a hét, amelyen lezajlott a már említett megismerkedés Valival meg Évike néhány barátjával - illetve többnyire, de közel sem mindig Zoltánnal közös barátaival, akik közül a robbanás után csakis a kisebbség tartott ki Évi mellett. Igaz, én semmiféle jelét sem láttam annak, hogy Évi emiatt vigasztalhatatlanul bánkódott volna. Igaz az is, hogy, amint azt később megtanultam, Évinek amúgy igazából nem voltak barátai; magától értetődően foglalta el a neki fenntartott helyet Zoltán körében, amely ha nem is egyívásúakból, de elrendeltetés-szerűen kijelölt helyükön tanyázó, konszolidált, mondhatnám jámbor kispolgárokból állt. Már amennyiben az ilyesfajta megjelölések a sablonokon túl bármit is jelentenének. Az viszont kétségtelen: ez a népség Évit tulajdonképpen mint Zoltán meghosszabbítását ölelte keblére.

Évike ragyogott. Ó, dehogyis kellett rá pressziót gyakorolni: ő maga saját elhatározásából közölte, most már a dátumot is kitűzve, hogy mikor költözik hozzám. Igen, pontosan két héttel a hazajövetelük után. Közvetlenül ott a boldogság küszöbén en kértem, kérleltem: adjon nekem tennivalót, feladatot, csináljuk együtt; ha úgy gondolja, legyen az bármi, amit én tehetnék, csak szóljon nekem. Nem lenne szerinte, igen, jól tudom, minden látszat, sőt önkéntelen berzenkedésem meg, na igen, borzongásom ellenére is helyes, ha beszélnék Zoltánnal? Erre az eredeti, sőt nagylelkű ötletemre Évike agresszívan elutasító formában reagált, olyan merev-ellenségesen, hogy halva született ideámat kész örömmel azon nyomban vissza is vontam. Tamásom, a te feladatod most az, hogy intézd el a dolgot a háziakkal. És csakis akkor, ha ez netalántán módodban állna, légy szíves és jobban, még annál is jobban szeress - zárta le a hatásköri ütközésekkel is fenyegető epizódot Évi. - Minden más most énrám tartozik.

Ez az önelutasító, önelvető ember most olyan korlátlanul magabiztos, a lényeget egyetlen pillanatra szem elől nem tévesztően céltudatos volt, mint még soha életében - legalábbis ő maga saját magát meglepő elragadtatással ünnepelve ezt többször meg többféle változatban is elmondta nekem. Tette pedig ezt úgy, mintha az átszellemültség egyébként is nem sugárzott volna arcából, testtartásából, mozgásából, gesztusaiból, egész lényéből. Rám is, de sugárzott az körülötte a féktelen magabiztossággal hódítgatott-bűvölgetett világra. Olyannyira volt teljes tudatában saját kiérlelt akaratának, hogy én önfeledten csodáltam, nemcsak mint eddig, viruló, szép személyét, de azt a módot is, ahogyan a megérett elhatározás talán életében először alakult át kezeiben aprópénzre válthatóan gyakorlatias és ilyenekként semmilyen akadályra tekintettel nem lévő ember cselekedeteivé. Elszántsága, elragadó módon, nemhogy nem tette önteltté; éppen ellenkezőleg, leegyszerűsödött, na és, már amennyiben ez lehetséges lett volna, még jobban kiteljesedett nőiességében: lélegzetelállítóan szép volt, meg észbontóan kívánatos - mintha csak maga a lelke lenne boldogan terhes.

Mindezenközben barátném rám kiterjesztett kegyelméből nekem kezdett irigylésre méltón jó sorom lenni, hiszen Évike szinte mindenben kereste kedvemet, most először szabályosan és jaj-de-jólesőn cirógatva kényeztetett. Mintha az engem magukkal söprő boldogságözönökkel is köszönetet akart volna mondani azért, hogy ilyen, amint azt többször is mondta, testre szabott helyzetben találja magát. Hogy aztán egyszer csak társaságban súgja a fülembe: - Te is a testemre szabott vagy ám! - Nem lévén képes betelni új hangulatával, de ugyanakkor esze ágába se jutva, hogy fékezze magát, néhány perc múlva egy újabb elragadtatott kinyilatkozás érkezik ugyanoda, amikor a fülembe susogja Évi zsoltáralkotási képességeinek a többé nem cáfolható bizonyítékát: - A te erőd az én gyengeségem, a te lankadatlan erőd az oka az én engedelmes gyengeségemnek, mert a te remek erőd adja nekem, áldozatos gyengeségemnek az új, a remek erőt!

Engem persze ilyenkor tanácsosabb lett volna rövidebb pórázon tartani, olyannyira túlcsordulóan voltam eltelve újdonatúj, vakmerő szeretőmmel. Meg a belőle feltörő gyengédségnek a bugyborékolásával. Még azon se akadtam fönn, hogy engem bele se avatott a műhelytitkokba. Például és elsősorban abba, hogy hogyan tálalja távozását, hogy magán az eljövetel nyilván nyomorult, neki is fájó aktusán kívül vajon mit beszél - és mit nem beszél - meg Zoltánnal. Igaz, mindez a jövőben sorsdöntően fontossá is válhat, e mögött a lebonyolítás mögött ezernyi veszély rejlik - mondtam magamnak -, de nem most. Most csak mint egy ritka természeti tüneményt lehet csodálni szerelmemet ott fenn, élete csúcspontján. Ami végül is, azért egyszer, egyetlenegyszer önmagamat is meglepve arra késztetett, hogy nem kifejezetten indirekt módon sugalmazzak számára valamit. - Tudod, Évike - próbáltam őt meglepni egy hirtelenjében becsomagolt gondolattal sétálás közben -, nem is oly régen többé-kevésbé elfogadott volt az a propozíció, amely szerint a házasság lenne a gyakorlatilag egyetlen szükségszerű előfeltétele - a válásnak. Hiszen azután már minden magától adódik. Érdekes szemlélet, nem? - érdeklődtem erőltetettnek ható könnyedséggel. Évi először összevont szemöldökkel meredt rám, aztán csak gurgulázó hangokat hallatva kezdett nevetni; ebbe viszont annyira belejött, hogy alig tudta abbahagyni. Olyan felszabadultan mulatott a 'propozíción', hogy nem is kételkedhettem benne: nem érti ő azt, hogy én miben sántikálok. Még csak fel sem ködlött benne az a mindennél egyszerűbb ötlet, hogy óhéber példálózásomat a saját helyzetére alkalmazza. Én meg persze, eddig vallott elveimhez változatlanul, ha lehet, ez idő tájt még inkább hűen nem szorgalmaztam tovább - hiszen a lét teljességével átjárt elragadtatottságában dehogy is akartam volna én őt megzavarni! Tudtam, hogy valahol ott fenn, az oxigénritka levegőrétegekben tartózkodik. Ott, ahol még soha nem volt, sőt azt sem sejthette, hogy ilyen csúcsok egyáltalán létezhetnek. Na és hogy azok egyikére ő, pontosan ő, ki más, mint ő valaha is feljuthatna.

Mi több, mintha valami olyasmit is átélt volna, hogy ő szereti, sőt, mit titkolja, élvezi is ezt a veszélyesen élést - helyzetére fölöttébb találónak érezve, nem is leplezett örömmel tanulta meg és ismételgette szorgalmasan a nem éppen jó hírű meg összefüggésű olasz kifejezést: vivere pericolosamente, persze ennek a köztudatba dobása, a kora-fasizmus idején ugyan legalábbis fél-eszelősen hangzó, de az azóta lezajlott olasz történelem politikai felhangjaitól általam gondosan megtisztított változatát -, sőt, egy ízben már egyenesen azzal büszkélkedett, hogy kezében csupáncsak az obligát rózsaszín esernyővel, fodros szoknyácskájában meg puffos mellénykéjében lám milyen magabiztosan térül-fordul ott fenn, a szédítő magasban kifeszített drótkötélen ő, a kötéltáncos. Új szakmájának mindjárt a legjobbja. Aztán mikor én óvatosan emlékeztettem valami olyasmire, hogy azért persze mondjuk az én személyem, két jó karommal, meg a kifeszített védőháló alatta, az egész cirkuszi apparátus a háta mögött csak jelent valamit, persze hogy velem együtt nevetett saját magán, úgy is, mint a légtornászok koronázatlan fejedelemasszonyán. Ha mindennek ellenére is élt volna bennem még kétely az egzaltáltság jelenléte iránt, azt nyomtalanul tüntette el az a jelenet, ami e tüneményes napok egyikén és ezúttal már hol máshol, mint jövendő otthonunkban történt. Amikor is Évike egyszer éppen ott, annak is az ágyában, gondosan karomba fészkelve magát, tőle mostanság ugyan cseppet sem szokatlanul, de a megszokottól mégis eltérő módon fogta végtelenül komolyra a szót. Ezt is mindjárt úgy kezdve, hogy ünnepélyesen megígértette velem: soha, még visszamenőleg sem fogok haragudni rá azért, amit most mondani fog.

Tulajdonképpen nem mondott sokat - de nekünk kettőnknek éppen a döntő lépés megtételekor, nem mindennapi időzítéssel, annál fontosabbat. És persze meg kell hagyni, ezzel egyidejűleg alaposan fejbe is kólintott. Hogy aztán, mindezek kapcsán, még kérjen is tőlem valamit. - Minden képzeletemet, meg sem álmodott álmaimat messze meghaladó módon, töménytelenül boldog vagyok - mondta, úgy bújva hozzám, olyan picire húzva össze magát, mint egy gyerek. - Ha megkérdeznéd tőlem, mi lesz velünk, csakis azt mondhatnám: azt én bizony nem tudom - folytatta -, de hogy az most, ebben a pillanatban, egy fikarcnyit se érdekel. Semmi se érdekel, csak Te. Semmi mást nem érzékelek, csakis téged. Meg azt, hogy téged így érzékelni milyen rettenetesen jó. De azért itt, valahol itt bent, a csontjaimban tudom: mi most mesébeillők, elragadóak vagyunk - az élet viszont sem kis, sem nagy É-vel egyáltalán nem az. Sok minden, bánom is én, mi, csak éppen nem az. Ne képedj el, drága, de én, az elveszetten szerelmes, soha nem hittem és alighanem még ebben a szent hangulatban sem hiszek vagy hiszek teljesen a szerelem mindenhatóságában. Csitt, ne szólj semmit. Persze hogy a mi szerelmünk gyönyörű, és én mindennél biztosabban tudom: történjen velünk a jövőben bármi is, mindaddig, amíg élünk, amíg egyikünk él, mindig is az lesz. De mi nem leszünk mindig ugyanolyanok, mint ma vagyunk. - Kis habozás, borzongás után: - Attól tartok, hogy az életben vannak mindennél hatalmasabb erők, amelyek ilyenfokú boldogság tartóssá válását hivatalból akadályozzák, hivatásukból kifolyóan kell lehetetlenné tegyék. Egyszerűen azért, mert nekik ez a dolguk. És azt is tudom, hogy ezek a dolgok rendelkeznek támaszpontokkal itt bennünk, benned is meg bennem is. Tudom, hogy a mai levegőben, amely szerelemmel telített, maga a világ is elbűvölten a legszebb, mosollyal bevont arcát fordítja felénk. De Tamás édes, a világ, az, amit én ismerek, az nem ilyen - a világ egy lehetetlen-tehetetlen kolosszus, ember számára megmozdíthatatlan, pocsék, csakis kivételes esetben semleges massza. Ehhez képest - legyünk egy pillanatra, csak egyetlenegyre realisták, aztán nem bánom, gyorsan felejtsük ezt el, ameddig csak lehet -, ehhez képest az érzelmek - játékszerek. Remekmívű, fenséges-törékeny játékszerek. És ránk, kezeinkben-lelkünkben ezekkel a játékszerekkel, ezer meg ezer veszély vár - ne felejtsd ezt el soha. - Kis fordulat a fejével, egy icipici csók alatta a vállamra. - És végül, amit kérni szeretnék: ne engedd, hogy ezt, amit én, mióta az eszemet tudom, mindig is vallottam - igaz, eddig még soha senki másnak, csakis saját magamnak -, hogy ezt én valaha is elfelejtsem. Akkor, csakis akkor, ha ezt jól tudva, mindig tudva szeretjük egymást, lehet, már ha egyáltalán lehet valami esélyünk a massza ellenében. És persze akkor, ha így tudunk, mint most én, félelmünkben nem a földbe fúrt kis lyukakba bújni, vagy halálra váltan fűhöz-fához oltalomért, segítségért könyörögve szaladgálni, de feltétel nélkül egymáshoz és csakis egymáshoz menekülni. Érted, ugye? Még egymás elől is csakis egymáshoz menekülni.

Nőt én meg úgy nem csodáltam, mint Évit ezekben a pillanatokban. Amikor ösztöneibe, szerelmébe és félelmébe kapaszkodva fogalmazta meg az ő nem-hívő változatát a régi-régi könyörgés-mondásra: Ora pro nobis. Imádkozzál érettünk. Persze, hogy megígértem - és ezt ünnepélyesen komolyan is tettem. Csak amikor ez után nyomban Évi vett el engem magának, most először úgy, mint ami-aki természetesen, vitathatatlanul és mert irgalmatlanul kemény csatákban harcolt meg érte, tehát joggal az övé, amit ő többszörösen is kiérdemelt, értettem meg: most, éppen most teljesedett be egyszerre az ő sorsa meg az én álmom. Már csak azért is, amit alighanem a legszebben Maeterlinck fogalmazott meg számunkra, valahogy így: az eksztázis - amellyel mi mostanság oly sok formájában kötöttünk ismeretséget - a kezdete a saját lényünk felfedezéséhez vezető, káprázatos folyamatnak.

Egyetemi előadásain meg házi szemináriumain én Füst Milántól, a nagy költőtől és írótól, egyben Shakespeare legfélelmetesebb tudású és elánú magyarországi helytartójától tanultam a Bárdot, számomra mindig is a világ egyik legnagyobb csodáját. Sok mindent azokból a fenséges órákból nem fogok elfelejteni, de nekem, a 'romantikus' Tamásnak, mégis az egyik summázás járt oly sokszor a fejemben - és most, most, MOST a csoda meg is történt velem. Milán bácsi szerint a nagy mesterművekből Falstaff - mármint persze a IV. Henrik 2. részének, nem az V. Henriknek a Falstaffja -, Hamlet meg Kleopátra lennének a darabjaikból messze kinövő és úgy szinte önállósuló, a csodálatra legméltóbb drámai alakok - de találkozni, hirtelen beléjük ütközni az életben, az utcán, társaságban vagy bárhol, akárhol már közel sem lenne olyan feltétlenül kívánandó lehetőség. Mire én, az egyébként hallgatag, egyszer csak merészkedtem belekotnyeleskedni, hogy, amint az végtelen örömömre ki is derült, Milán bácsit magával ragadva imigyen öntsem ki lelkemet: Annál inkább azonban olvasva vagy látva-hallva az Ahogy tetsziket, és menthetetlenül, megváltásra váró módon esve újra szerelembe a szó minden lehetséges meg lehetetlen értelmében elragadó Rosalindba - óh, de nagyszerű, magát a szürke, soha semmi jobbra nem vezető létet egy szempillantás alatt minden másnál nagyszerűbbe tévő tudás lenne, ha jólértesült forrásból értesülhetnénk róla: igenis valahol, valamikor itt jár közöttünk ez a vitalitástól duzzadó, testben, lélekben, szellemben, észben egyaránt gyönyörűségteljesre megformált nő, játékos kedvében osztva meg velünk kis időre a mi érdektelen, irodalom alatti világunkat. Rosalind, a reszketően erotikus - szuper-realista; Rosalind, a magasztosan jószándékú kritikusa és, egek ura, ugyanakkor, tetszik érteni, ugyanakkor a legkevésbé sem csak egyszerűen a gyakorlója a romantikus szerelemnek. Gyakorlója? Jóval több, mint az. Felavatott papnője. A maga teljességét a szeretett férfira átruházni vágyó és arra a csodára igenis képes varázslónő. Hiszen ő az, aki fölkeveri, bekeríti, majd letámadja, elcsábítja, garabonciás, tiltott, a legkevésbé sem csupán személyeket fölcserélő cselektől vissza nem riadva, soha meg nem tántorodva, örökkön örökre magához láncolja imádott, némileg ugyan Hercules-szabású, de hozzá felnőni tiszteletre méltó erőfeszítéssel törekvő Orlandóját. Rosalind, a transzparens személyiségű, fenséges szerető. Vagy ha már nem ő - teszem most, MOST hozzá -, hát akkor - Évike. Akkor. Ott. A karomban. A minket féltő, az értünk imádságos szavakat mondó Évi. Aki, amikor jó volt, akkor nemcsak Longfellow szerint volt - nagyon, de nagyon jó.

Évike-Rosalind minderről persze nem tudott - de mit számított ez? Nem mérte ő magát senkihez - egyszerűen volt, olyan, amilyennek e megszentelt állapotában megadatott számára lenni. És amilyennek szent önmegvalósulásaiban megadatott nekem. Azt hiszem, helyesen tettem, hogy az Ahogy tetsziket és Rosalindot soha nem említettem neki.

* * *

Edittel a Kállaiktól nem volt problémám. Elmondtam neki a minimumot: összeházasodunk és szerzünk lakást, bár ez nyilván időbe fog telni. Nem leszünk mi semmiben a terhükre, nem jobban, mint eddig. Edit: - Nagyon szép a kislány, gratulálok. - Köszönöm szépen. De nem kislány, hanem asszony. Éppen most fog elköltözni a férjétől. - Edit fegyelmezett arcáról szinte levált az álla, valahogy úgy, mint egy Chirico-képről lecsorog a megfontoltan olvadó zsebóra: - Elválik? Miért? - Hát... miattam. - Ki a férje? - Egy mérnök. - Van lakásuk? - Van, persze hogy van, amolyan régi típusú, azt hiszem háromszobás. - Mindez így együtt aztán már túl sok lett Editnek. Olyannyira, hogy teljesen kizökkent beidegzett modorából, és engem tökéletesen lefegyverezve ölelt meg, adott egy jóságos puszit, majd közölte: - Tamás, maga a legszerencsésebb ember a világon. Becsülje meg jól ezt a kincset! - Edit, drága - mondtam ki ezt a soha nem várt szókombinációt -, engem most másodszor és ezúttal egy életre kötelezett le kedvességével. - Mire ő: - Azért talán nem lenne helytelen mondjuk egy pléddel letakarni a szobáink közötti ajtót.

Megköszöntem, oda se igen figyelve, a tanácsot. És csak vagy egy fél óra múlva döbbentem rá, hogy abba az ajtóba egy ferdén lefelé irányított lyuk volt belefaragva, amelyen át a szomszéd szobából egy magasabb férfi pontosan ráláthatott - az ágyamra! A szentségit neki, az én ágyamra! Úgy éreztem, mintha valaki piszkos ujjaival nyúlkált volna a zsigereimbe, hogy ott csak úgy kedvére játszadozzon! Mintha az a nyomorult pornográf filmmé tette volna az én hótiszta szerelmemet! Gyilkos düh fogott el az egész Ludovika Akadémia ellen, olyan, hogy nyomban rohamra is indultam volna - de aztán, minthogy az már jóideje nem létezett, helyi képviselője kiherélése meg albérletem elvesztése, vagyis teljes ellehetetlenülésem helyett higgadtan csakis a szögek fejeire ütöttem a kelleténél nagyobbakat, ahogy a takarót függőleges helyzetbe illesztettem.

Amit ugyancsak jól tettem - és közben most először én hallgattam el párom elől valamit. Évike ugyanis nem mondhatnám, hogy ritka vendég lett volna Rácországban, bőségesen adva nekünk lehetőséget egykori aggályaim sikeres eloszlatására amiatt, hogy a túlságosan magasan kezdés szintjét hogyan lehet majd fönntartani, sőt tovább is fokozni. Lehetett, talányos módon még azzal is megtoldva, hogy mindketten ékesszólóan, vagy ha nem, hát tárgyratörőbben, mind kevésbé szégyenkező objektivitást mímelve beszéltünk is arról, amit tettünk, és tettük is azt, amiről esetenként objektívan beszéltünk. Persze csak amúgy testreszabottan...

Augusztus 2-án, alig több mint egy hónappal 'megismerkedésünk' után költözött Évike hozzám. Taxival jött, késő délután, négy bőrönddel, az alkalomhoz illő, kellően kisírt szemekkel. Én egy lábon állva, az utolsó pillanatig valami rossznak a közbejöttétől tartva, a kapu előtt vártam rá. Amikor aztán belépett második emeleti szobánkba, még alig volt ideje körülnézni, máris rázta a nevetés: a szoba falain az oly nagyon 'budai' környezetben frappánsan ható módon mint május elsejei jelszavak voltak elhelyezve színes transzparensek, ilyen épületes szövegekkel, mint hogy: Éljen Évike! Meg: Isten hozott a béketáborba! És hét nyelven a Welcome, Willkommen, Zdrasztvujtye. Meg volt a szobában egynéhány színes léggömb, meg vagy hat vázában virág - Edit felbecsülhetetlen értékű segítsége, aki maga is bekopogott, könnyes szemekkel ölelte meg a most aztán már valóban meglepett, sőt elkábult Évit, csak röptiben és persze elpirultan nekem is jutott egy szűziesnek tűnő mosoly, majd sebesvágtában, mielőtt még elsírta volna magát, Edit távozott. Szavamra mondom, a jótét lélek valahogy későn jött, kislányos zavarban volt a mi nászéjszakánk keltette, gondolom zaklató gondolatai miatt.

Itt voltunk, ketten, meglehet kicsiny és átmeneti, de mégiscsak közös otthonunkban. A miénkben. Ahonnan már nem kellett hazamenni - hiszen bármilyen hihetetlen is volt, de mi már otthon voltunk. Mi, meg egy felavatásra váró üveg konyak. A hitetlenkedően bujkáló mosoly, amelyet le se lehetett volna arcunkról törülni. Ketten, közös otthonunkban.

Nemigen voltunk képesek teljes egészében felfogni, de itt voltunk, együtt, méghozzá azért, mert a világ kapitulált - és tette ezt úgy, mint akinek nem maradt választása. Egyszer végre az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, megtörtént - na és úgy, hogy aminek meg kellett történnie, egyidejűleg az is megtörtént. A világ, miután felmérte a reális erőviszonyokat, korrekten tisztelgett - és letette előttünk a fegyvert.

* * * * *

A konyakkal meg két pohárral kiültünk az erkélyre és kinéztünk a kis térre. Mostantól fogva a mi saját kilátásunkra. A nap, a mi napunk a sárga-rózsaszínbe fürdő délutánon át megfontoltan hanyatlott bele a lassan mélykékké váló augusztusi estébe. Egyes lakók még csak szállingóztak haza, más helyeken már vacsoráztak. Szemben velünk, a tér másik oldalán, a miénkkel egy magasságban lévő erkélyen egy idős házaspár színes likőröspohárkákkal szertartásosan koccintott. Ettől is ihletet kapva, kettőnk nevében én rövid, de tartalmas szónoklatot intéztem az éppen hogy egybe nem gyűltekhez és javasoltam, ürítsük poharainkat az új vendég, Évike tiszteletére. Meg arra - tette hozzá Évike -, hogy életében most először lakik Budán. Hogy ez az első budai estéje budai lakásán. Így azután, mi is tartva magunkat a helyi szabályokhoz, mind a ketten ürítettük poharunkat budai Évike egészségére.

Most már, mint Évi tenyere, olyan puha, bársonyosan simogató volt az est, a mi első együtt töltött éjszakánk eljövetelét beköszöntő esténk, amelyben a naplemente még úgy adta késői jelét elmúlásának, hogy az ég a visszaverődő fények árnyalt színeibe festett pasztellfelhőkben ússzon, "tologassa festett kulisszáit az este". Egy ideig nem szóltunk, csak néztük egymást meg a fák tetejét, hallgattuk a lefekvés előtti sürgős közlendőiket mind egyszerre mondó madarakat. Nagy, nagy békesség honolt, kívül is, belül is. Évike meg is jegyezte: Milyen áldott ez a csönd, milyen nekünk tetszőn, magát szerettetőn más minden, mint lenni szokott! Most először vagyunk együtt úgy, hogy nyoma sincs zaklatottságnak, hogy nem kell kapkodni, sietni, elmenni, fájni, hiányolni, hogy béke és nem tudom mikor érzett, végtelen nagy nyugalom van bennem. Hogy tudom: a következő perc is ugyanolyan szép lesz - ha nem szebb -, mint az előző. Egy szempillantás alatt minden, de minden megváltozott. Nem furcsa? - Nem, a legkevésbé sem furcsa, sőt a világ legkönnyebben elfogadható, legtermészetesebb dolga. Ezért is jöttünk mi itt össze. Bennem is ez terpeszkedett el, kéjesen nyújtózkodva. Tudod, nekem most olyan, mintha egész kelekótya életemben semmi másra, csakis erre az estére vártam volna. És azt vajon tudod-e, hogy te nagyon, de nagyon, imádnivalóan, na meg persze azon nyomban felfalnivalóan szép vagy? Elnéznélek itt, akár órákig is, már persze csakis akkor, ha előbb fakírrá változnék, és úgy valahogy ki is bírnám. - Köszönöm, kedves szeretőm. Immáron hivatalossá avatott, nekem azért mégis vadas szeretőm. Te, Tamás-szerető, te meg ugyancsak jóképű vagy a hízelgő esti fényben. - Márminthogy én? - Te bizony. És ezt igen jól tudod is. - Ezzel csábítottalak volna el? - Nem, a csábítást te főleg a szemeddel tetted. Mindjárt a kezdetekben, egy egész éjszakát betöltő, minden egyes részletében igaznak is bizonyult előszeretkezésen. Mert ha véletlenül nem tudnád: neked közösülő szemeid vannak. - Az jó, mert neked is. Ne menjünk akkor talán most be?

Bementünk.

* * *

Aztán jött a pièce de résistance - és mi napról napra jobban megtanultuk élvezni csodálatosnál csodálatosabb ízeit. Azóta, hogy nap mint nap friss kenyeret törtünk meg, reggelenként arra a még javában álomszerű, de annál inkább fenséges realitásra ébredtünk, hogy - szeretjük egymást. És ez jó volt, nagyon jó, csak éppen hogy képtelenek voltunk vele betelni. A kérdés csupán az volt - már ha ez egyáltalán fontos lett volna -, hogy aznap éppen ki kezdeményezte. A dolgok új rendjéből folyóan majdnem mindig az, aki előbb ébredt. A másik persze igen hálás volt az ilyen ébresztésért. Tanítani, oktatni nekem, a tapasztaltabbnak nem kellett, Évi minden kis mozdulatot értékelt, értett és átvett. Úgy adtunk egymásnak diszkrét útbaigazításokat vagy akár 'rád bízom' típusú jelzéseket, mintha együtt jártunk volna Morse-iskolába. Olyan játékosak voltunk, mint a kiscicák. És olyan kíváncsiak, mint... mint mi. Úgy keveredett a már kipróbált a mind újabb elemekkel, hogy szilárd meggyőződésemmé vált: pusztán e téren legalább három, mesésen gazdag év áll előttünk, amíg ebből valamiféle megszokottság is lesz. Már persze, ha egyáltalán lenne ilyesmi - amit a józan ész ellenére is lehetetlen volt elképzelni is. És akkor még mindig csak 33 meg 29 évesek leszünk - közel sem másféle életkor-kategóriában. Addigra, ó igen, addigra lesz persze szép lakásunk... és ezt én mondtam ki először... akkor talán eljön majd az ideje egy gyereknek is. Aki - döntöttem el saját hatáskörömben - természetesen lány lesz, és részleteiben meg egészében is Évikére fog hasonlítani.

Vendéget hozzánk nemigen hívtunk, ide legföljebb fölugrott értünk valaki. Egyszer-egyszer hideget vacsoráztunk, általában azonban szívesen mentünk le a meglehet ismeretlen, de kedves környék meglepően jó vendéglőibe. Mind a ketten konstatáltuk, úgy is mondhatnám, beinkasszáltuk: elképesztő, hogy a jónépek - Évi számára még külön újdonságként, a budai jónépek - kifejezetten kedvelnek bennünket és ennek nem győzik jeleit is adni. Nem hiszem, hogy normális emberekben lett volna hajlam arra, hogy a belőlünk áradó pompás kisugárzásoknak dacosan ellenálljanak. Egészséges, igenis 'normális' emberek boldogságában van valami, ami ragályos, akaratlanul is mosolygásra késztet. Olyannyira, hogy egy pár percre vadidegen emberek is elkapták tőlünk a kórt. Edit arcáról le nem lehetett volna vakarni a mindent megérteni vélő mosolyt, valahányszor csak találkozott egyikünkkel, hát meg ha egyszerre mindkettőnkkel. Férje, az az istenverte féreg, úgy viselkedett, mint akit valami roppant nagy igazságtalanság ért; éppen ezért mind Évivel, mind velem szemben az emberi emóciókat illetően az érdektelenség fensőbbségébe burkolózott. Amit én, a magam részéről, készségesen viszonoztam.

Minthogy mindkettőnknek fontos volt, változatlanul sokat jártunk zenét hallgatni; ott voltunk például a Károlyi-kertben, amikor születésnapi koncerttel Kodályt ünnepelték, akiről akkor már a mi köreinkben mindenki mint a közeljövő új köztársasági elnökéről beszélt. Megjelenésünk, bízvást mondhatóan, nem kis feltűnést keltett. Rengetegen ismertek bennünket, igaz, nem így, együttesként. Mindkettőnknek az volt a benyomása, hogy az emberi nem jelenlévő képviselőinek a többsége élénken helyeselt nekünk. Ezt igazolandó azután voltak, akik közölték is ebbéli véleményüket, mások meg csak mosolyokkal, szemükkel kedveskedtek; olyanok is akadtak, akik a hátunk mögött összesúgva nyugtázták együttlétünket, egyesek meg éppenhogy irigylésnek is felfogható jelek kíséretében, persze, Évike miatt engem véve célba. Mindez ugyan nem volt igazán fontos, meg nem-igazán sem volt az, de azért csak jólesett. Minthogy egyszer beszéltünk is erről, onnan is tudom, hogy mind a kettőnknek. Egyre több ember lett körülöttünk, egyre több meghívást is kaptunk; mi azért a leggyakrabban csak otthon voltunk.

El-elmentünk viszont hármasban Valival - barátokhoz, kisebb kirándulásokra hétvégeken. Erzsihez meg Tamáshoz a Svábhegyen például. Érdekes: Vali soha nem jött velünk hangversenyre. Ahhoz ő más felállásban szokott hozzá. Talán éppen emiatt nem akarta, hogy jelenlétével valakinek a szemében is legalizálja az új helyzetet? Nem tudom. Az viszont nemcsak elkerülhetetlen, de magátólértetődő is volt, hogy beleestünk az egyre gyakoribb politikai vitákba. Ha az utcán összefutottunk újságírókkal, írószövetségi népséggel, azok most, Évivel az oldalamon, mintha a szokottnál is barátságosabbaknak tűntek volna.

Meglepetések azonban persze hogy nem maradhattak el. Így Évi egyszer hazahozott egy képeslapot, amelyet egy magyar sakknagymester küldött neki Bécsből, fölöttébb érdekfeszítő szöveggel: "Kicsi! Az előbb itt, a Kärtnerstrassén láttam egy lányt, aki a megszólalásig hasonlított rád. Rohanok haza!" Hát ez itten meg mi akarna lenni? Már azon felül, aminek látszik - kérdeztem elhűlve, meg sem kísérelve titkolni elképedésemet. Évi ugyanis mesélt nekem egy kalandjáról egy volt huszártiszttel - amely ügyben le is bukott odahaza, hogy aztán a folytatás a férjével lebonyolított, vélhetően nevelő hatású tárgyalásokba torkolljon. A huszár maga, hogy azért némileg a szakmájánál maradjon, most egy borospince tulajdonosa valahol. Hogy hogyan kerültek össze, arról nem szólt a fáma. Arról sem, hogy a munkásosztállyal árnyaltan azonosulástól a nagy utat bejárva Évinek hogyan sikerült végül is megérkeznie a deklasszálódáshoz idomulásig. A sakkbajnok vagy bárki más, pillanatnyilag is létező úr jelenlétéről azonban nem hallottam, holott nekem - persze csupán a történelmi hűség kedvéért - be kellett számolnom a csip-csup ügyekről, amelyek közvetlenül Évi ideje előtt kerültek napirendre. Most meg csak úgy a derült égből: "Kicsi"!

Évi próbálta magyarázni, hogy nincsen köztük az égvilágon semmi, de semmi. Én nem adtam hangot kételyeimnek, viszont az elhülyülés innenső oldalán megkapaszkodva úgy vélekedtem, hogy férfiak a legritkább esetben szoktak nőket csak úgy ok, a nekik tálcán nyújtott lehetőség nélkül Kicsinek szólítani. Az ilyesfajta beguruláshoz azért valamivel magának a "Kicsinek" is hozzá kell járulnia. Mondjuk azzal, hogy félig-meddig komolyan vagy csak szórakozásból, de a jóembert az ujja köré csavarta-csavargatta. Arról már csak futólag téve említést, hogy ha valaki Éviben egy szokványos "Kicsit" lát, akkor annak a pasasnak a szemével súlyos, a legkevésbé sem biztos, hogy korrigálható problémái is kell legyenek. Ezt a kijelentésemet Évi ugyan bóknak vette - joggal -, és mint ilyen igen tetszett is neki, de azért erősködött: Hidd el, az egésznek nincsen semmi jelentősége. Nyilván tetszem neki - tudod, Tamásom, ilyesmire elszórtan akadt már példa rövidke kis életemben -, én meg még nem közöltem vele teljes érdektelenségemet. Valahogy nem volt hozzá érkezésem. Egyébként már itthon van, ma telefonált is, hívott, menjek vele ebédelni, vagy ha lehet, inkább vacsorázni - közölte csalfa barátném. - És te? - Gondoltam, megkérdezem tőled. Nem fontos, engem nem érdekel, döntsd el te. - Köszönöm szépen. Ha akarod, persze hogy elmehetsz - szabad emberek vagyunk, ha valakik a világon, mi aztán igazán nem kényszerből vagyunk együtt. Viszont ha elmész - tettem hozzá -, és nekem lesz igazam, a sötét futár valóban és logikusan mattolni akar, akkor kapok tőled egy szép nyakkendőt. Ha azonban ármányosan tényleg semmi más nem marná a szíve gyökerét, csupáncsak a New York-i tőzsdéről meg a magyar politikai helyzetről akarna veled, magával a "Kicsi"-vel fecserészni, és viselkedéséből következtethetően nem lennének tisztességesen tisztességtelen szándékai, te rendelhetsz tőlem egy ruhát. Az sok! - tiltakozott a játékkal folytatott játékot az azt megillető módon, úgy is mondhatnám élvetegen élvező Évi. Sok lenne! - feleltem én magabiztosan, úgyhogy végül ebben is maradtunk. Pár nap múlva aztán Évike közölte, hogy holnapután este vacsorázik a Fehér Lóban a sötét futárral. Gondolom a 'hazai' pálya előnyét meg a világos bábukat maga a megnyitásokban igen járatos sakknagymester választotta ki. Akinek mesteri mivoltához képest az időzítéshez való tökéletes érzéketlenségét én viszont annál inkább és igen őszintén, természeti jelenségként, amolyan magyar Aurora Boreálisként csodáltam meg.

Ez volt az első este, amelyet egymás nélkül töltöttünk, és szavamra mondom, furcsán, nem is kevéssé eltájoltan éreztem magam. Szerencsére azonban kedvenc hölgytársaságomnak a csupán átmeneti hiánya okozta a kényelmetlen érzéseket, a villámgyorsan megszokottnak a szűkölő hiányát. Nem, nem éreztem én az elengedhetetlen kényszerét annak, hogy Harpagonként kincsem felett őrködjek. Nem, a világ akkor még a maga nagyszerű ártatlanságában pompázott. A 'zöldszemű szörny' elfuserált kísértetként utalódott a sutba; nem ébresztett sem gyilkossági, sem öngyilkossági gondolatokat, de nem váltott ki holmi bizsergéseknél erőteljesebb emóciókat sem.

Egyébként is, Évi úgy, ahogy ígérte, 11 tájban jött haza. Nem mondhatnám, hogy majd kicsattanó, de határozottan derűs állapotban. Amint az egy vagy száz éve egymással együttélő, mindenről mindent tudó, a másik rezzenéseit is megérző párhoz illik, mintha előre megállapodtunk volna, a játékot tovább folytatva nem értékeltük ki a kiértékelendőket, nem szóltunk egyetlen szót sem a történtekről, amelyek ily módon tehát - ha tetszik - nem is léteztek, de nem volt köztünk semmi feszültség sem, minden pár perc alatt magától értetődően megint olyanná lett, mint bármikor máskor. De nem, ez nem egészen igaz, azért mégsem egészen olyanná. Amint az hamarosan kiderült, egy árnyalatnyit más volt, megfogalmazhatatlanul szokatlan, az eddigi simaságosságnál valahogy érdesebb, ha borról beszélnénk, most azt mondanám, karcosabb karakterű; mi pedig ettől fickósan mosolygósak, egymással mint újsütetű agresszorral most másképp elteltek lettünk - és mindezért, már ha ismertem volna, a nagymesternek külön hálát rebegtem volna.

Csak éppen hogy másnap, amikor mostanában már kivételszámba menő módra ebédre találkoztunk, Évi egyetlen hang nélkül tett le elém, a teríték mellé egy kis selyempapír csomagot, amelyben egy kettébe hajtott, halványlila nyakkendő feszengett félszegen, mintha azt akarná mondani: kérem szépen, én nem tehetek semmiről! Még arról sincs fogalmam, hogyan kell sakkozni. Ironikusan is hálás kézcsókomra Évi újfajta elragadtatottsággal, elbájoltan élvezett büszkeséggel reagált, pedig szilárd meggyőződésem szerint tudta ő pontosan, hogy az egész mesét, attól kezdve, ahogy azt eredetileg tálalta, nem hiszem el neki. Hiszen nyilvánvaló volt: a sakkembert, akinek a kezdetei, a megnyitást bevezető lépései vissza kellett nyúljanak még a megérkezésem előtti időkbe, az én takarékos, beosztó párom valamilyen mit-lehet-tudni minőségben tartotta eddig a talonban. Tegnap este pedig, nyilván csak egy átmeneti idő után, határozottan, de a maga lefegyverzően bájos módján, civil státuszába helyezte vissza - minden kétséget kizáróan futó, könnyed említést is téve új szerelméről meg annak a gyönyörűségeiről - csak úgy elnagyoltan. De azért aligha ragaszkodhatott mereven ahhoz, hogy az új játékszabályok értelmében, ha már éppen ott van, a kacérkodást annak minden egyes formájában is végérvényesen mellőzze. Persze hogy nem haragudtam rá; persze, hogy még az eddigieknél is nagyobb elismeréssel néztem rá és láttam meg: ha valaki szerelmes, vagy ha egy igen intenzív viszony kellős közepén leledzik - hát még ha a kettő egybeesik, na és hogyan! -, annyira fel van dobva egész lényében, hogy még a levegő is felforr körülötte. Hadd lubickoljon szerelmem kedvére mások epekedő pillantásainak a pezsdítő hatásában, már ha a tartóssá váló nász hevében éppen erre kerekedik kedve. Az a kedv meg az az epekedés úgyis csak hozzám hozza vissza a tőlem el se mentet, jó, meglehet kis kerülővel, legfeljebb új fűszerekkel ízesített változatában. Mert hiszen mind a ketten biztosan tudtuk és ünnepeltük: az a férfi még nem született meg, aki őt tőlem most, éppen most el tudná venni, de nem ám, meg vezércserével sem.

(T. szövege) Most, immár az 1967. év tavaszán, amikor '56-os történésekkel, az azokra már régebben megérett, de igazán először talán csak most megfogalmazott reflexiókkal, akkori ízek, színek, szagok reminiszcenciáival töltjük meg a sorsát megadással viselő Palival a ha lehet még nála is türelmesebb magnetofonszalagot, várom, hogy Párizsból megérkezzen Budapestre unokaöcsém, ugyanaz a hajdanvolt kisfiú, akit meg az apját megkeresni és remélhetőleg életben találni '45 januárjában a felszabadult pesti gettóba mentem.

Az apa, Sanyi, a legfiatalabb, a család korántsem mindig kedvező körülményei közt is körülajnározott, majd csemetének már túlzottan korossá vált öccs volt anyám négy testvére közül minden tekintetben a legkirívóbb. A fennmaradt, alighanem ozmózissal hozzám is elterjedő családi legendák szerint ő volt versenytárs nélkül a legtunyább is, az e tulajdonságát regisztráló, kevéssé lelkes, avagy ellenkezőleg, teljesítményét elismeréssel csodáló híveinek többé már le nem ellenőrizhető állítása szerint saját korának az egyik leglustább embere, de ha ez megalapozatlan nagyotmondásnak tűnne, akkor vita nélkül és utcahosszal az - legalább Magyarországon. Nagybátyám vagy 28-30 éves koráig messze kirítt lábaikat koptató, ujjaikon íróbütyköket növesztő, szemeiket apró betűk böngészésével vagy papírra vetésével rontó filiszter-kortársai közül, azzal a következetesen végiggondolt és meg is tartott elhatározással, hogy soha nem dolgozott, hogy az égvilágon semmit nem csinált. Semmit nem tett innen oda, de onnan ide se, ha csak erre módja adódott. Márpedig arról ő maga gondoskodott, hogy adódjon is. Megfontoltan, néha kifejezetten gondterhelten. Ami ugyan egy idő után főleg felettébb érzékeny idegrendszere számára fárasztónak bizonyulhatott, ő mégis, igaz, a hosszú évek gyakorlata meg a kellő tapasztalatok begyűjtése után tette ezt olyan átütő sikerrel, hogy egybevágó beszámolók szerint e téren megközelítette a tökélyt.

Tudomásom szerint nemcsak a tétlenséget, de a magányt is mindennél többre becsülő Sanyinak sem akkor - tehát az én kisgyermekkoromban -, sem később nem voltak barátai, még arra a legkisebb közös nevezőjű célra sem, hogy az alattuk elrejtett dallamos testrészek jellege szerint ritmikusan rengő szoknyák után kujtorogjanak, vagy hogy csak úgy általában együtt verjék el az időt. Alighanem úgy érezhette, hogy 'normális embernek' - ezt a tartalmát illetően közelebbről soha meg nem határozott kifejezést előszeretettel használta - alapjában véve nincs semmi ilyesmire szüksége, hiszen a mindennapok tapasztalataiból vonhatta le a következtetést: az idő mindig eltelik valahogy magától, bármiféle külső beavatkozás, noszogatás, hát még kifejezetten célirányos segítség igénybevétele nélkül is. Az olvasás vagy a zenehallgatás számára gyanítom már akkortájt, mint ahogy a későbbiekben is, a józan, a 'normális' emberi értelem leigázását célzó, tehát az értelmetlen, sznob hibbantság biztos jelének minősült, sajnálatos módokon beláthatatlan károkat okozó látszatcselekvésnek, amellyel az emberek mindenféle stressznek szabad prédájául kitett szervezetüket rongálják. Attól azért persze nem kellene tartani, hogy Sanyi az idők folyamán valamiféle Oblomovvá lényegüljön át, hiszen Goncsarov remekbe faragott, rendkívül művelt, zseniális, éppen ezért kiérlelten, egész életével mindennél megalapozottabban, magáig a tökéletességig fejlesztetten tétlen hősével szemben Sanyit a gondolkodás a mélázásnál élénkebb szinten soha nem is érdekelte.

Nagybátyám egyébként alacsonyra sikeredett, egybeszabottan köpcös, tömzsi testtel, korán megmutatkozó hajlammal a mellényt dudorító pocaknövesztésre. Időnként ugyanis váratlanul eluralkodott rajta a heveny evési szenvedély, már csak azért is meglepően, mert másfajta szenvedély jelenlétének igen sokáig még csak a jelét sem adta. Ezért sem véletlen, hogy a rendszerint nálunk megtartott nagy családi széderestéken mindig ő lett az első az idősebbek által csak kevéssé rosszalló elnézéssel elkönyvelt, távolról sem hivatalos maceszgombóc-evési versenyben, méghozzá nem akármilyen ellenfelekkel szemben. Termetéhez képest túlméretezett, elnyújtottan busa fejét egy funkcionálisan merőben fölöslegesnek tűnő nyak szolgálatai nélkül hordotta némileg szűk vállai között; hosszú, húsos orra, csaknem érzéki szája sajátosan került egy helyre, alkotója akaratából ugyanarra az arcra, mint amelyen helyezkedtek el a kifejezetten mongoloid vágású, főleg bágyadt érdektelenséget tükröző, meg talán olyasmit, amit nem kis jóakarattal páratlan napokon akar jóindulatnak is lehetne nevezni, netán még egyfajta, gondosan, igen gondosan leplezett humorérzéket is jelző, szűk, barna, egymáshoz közel álló szemei. Nem, Sanyi a legkevésbé sem hagyta magát zavartatni a szerinte nem 'normális' emberek, sültbolondok számára terjesztett babonák miatt, hogy felnőtt ember meg férfi létére a családja tartja el. Neki, köszöni szépen, éppen elég volt súlyos fejét már korán meghajlott vállai fölött tartania. (Életem egy jóval későbbi szakaszában, róla azt hittem többé-kevésbé már megfeledkezve, rá emlékeztető alkatú emberekre nem kis meglepetésemre, sőt elképedésemre a mexikói Yukatan-félszigeten, főleg Merida városában, a maya indiánok állítólagos leszármazottai között leltem. Nem is egyszer, nagybátyámat az ottani bennszülöttek között képzelve el, még azt is hallani véltem, hogy a többiek őt jefe - főnök, sőt törzsfőnök - névvel és ranggal meg az ilyenként neki kijáró tisztelettel illetik.)

Már nem egészen süldőlány korában nézte ki őt magának a családommal egy bérházban, abban is azt hiszem, ugyanazon az emeleten lakó, hozzá hasonlóan alacsony, viszont a látszat ellenére törékenynek egyáltalán nem mondható, de tőle eltérően vézna, kedvesen csúnyácska, bőrbetegségekkel, arcán piros foltokkal küszködő, szakadatlanul hámló kezű-arcú, szemüveges, amolyan született stréber leányzó, a miénkénél feltörekvőbben középosztálybeli családból. Nem hinném, hogy nagybátyám fejében egyáltalán megfordult volna a gondolat, hogy megkíséreljen ellenállni, amikor az elszántan célratörő Iluka, hosszú évek kemény munkájával, végre sikeresen marta el őt magának.

Ennél a párnál furább kombinációt még szorgos kutatómunkával sem lett volna könnyű találni. A rendkívül eszes, tájékozott, az őt közvetlenül körülvevő világról elképesztően sokat tudó, félelmetes memóriával felszerelt, jócskán perfekcionista, alapjában véve jóindulatú, sőt, kifejezetten segítőkész Ilukának közeli meg messzebbre is tekintő tervei voltak, és rendelkezett ezekhez a szükséges ambíciókkal is. Cseppet sem lenne túlzás azt mondani, hogy fölös mennyiségben. Hihetetlenül aktív, elnyűhetetlen, gyors és sokoldalú élmunkás volt, bárhová is került. (Bocsánat az 'élmunkás' szó anakronizmusáért, amelyet a figyelmes sors egyébként is nemsokára korrigált. Már úgy értem persze, hogy ha már ezt tette, akkor tette mindjárt oly sok mással együtt, és imigyen belejőve, a körülöttünk lévő világot is a lehető legtökéletesebben felborító módon.) Azt hiszem, Iluka lehetett Közép-Európa egyik legjobb, ha nem éppen a legjobb gyors- és gépírónője - a szupersztárokat akkortájt, ha nem is voltak valójában azok, parlamenti gyorsírónőknek nevezték -, aki számtalan társától eltérően általában még értette is azt, amin dolgozott. Meg fantasztikus memóriájában automatikusan tárolta is. Természetesen - mi az, hogy természetesen? -, megszállottan, minden porcikájával, egész lelkével, élete fő értelmeként gyereket akart - Sanyi elsősorban erre kellhetett neki? (Végül is mi lenne ebben meglepő? Lévén hogy minderre sok millió évvel az ősnemzés után, de azért még jóegynéhány évtizeddel a mesterséges megtermékenyítés kora előtt került sor.) Az első kísérlet a fokozott elővigyázatosság ellenére is balul ütött ki, második nekifutásra azonban világra jött - meg kell hagyni, ritka pocsék időzítéssel - maga Jancsika, a Krausz család uralkodó főhercege, amilyen nehezen, azon nyomban olyan elképesztően sok tennivalót teremtve felkent személye körül.

Sanyiék egy kicsire sikeredett lakásban húzták meg magukat, azt sem lenne túlzás állítani, hogy egy lábon állva éltek, Iluka mégis, sehogy nem férve el szűkre szabott bőrében, körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy pepitakockás egyenruhába bújtatott, keményített fehér gallérral és a vöröskeresztes nővérekéhez hasonló hajreiffel ellátott nővér-féleséget, német nyelvűt, tehát Schwestert vagy családiasabban Schwestit hozassanak a gyerek mellé, annak is már a pólyás korában, ide expediálva őt egyenesen Svájcból. Igen, valósította meg ezt a hóbortot a pillanatok alatt a magát Muttivá átkeresztelt Iluka akárcsak árnyalatnyi kétség nélkül is felvágásból, de nem kevésbé versengésből, majmolásból is, hiszen mérnökfeleség nővérének szintén volt az övéénél pár évvel idősebb fia mellé nevelőnője. Bár Ilukának ez semmilyen más téren nem volt szokása, ez ügyben habozás nélkül adta a bankot. Igaz, tette ezt azért is, hogy Jancsi majd jelentős kezdeti előnyök birtokában, tehát mindjárt a starttól kétnyelvűen vághasson neki a csupán az ő megérkezésére váró életnek. Nem is jelentéktelen mértékben a meghatározó jellegű dolgok elé vágva, talán nem lenne okvetlenül szükséges hangsúlyoznom, hogy Jancsi főherceg németül egy árva, egy megveszekedett szót sem tanult meg. Azaz várjunk csak, ne siessük el az eredményhirdetést, hiszen helyesbítenünk kell. Már a német szavakat illetően. Mert akkor le kell szögezzem: igen, kivéve egy, számára nyilván különösen fontos mondatot. Vagy nyolc-kilencéves lehetett, talán már tíz is, amikor egyszer csak a megszokott vigyori félmosoly helyett összefogottan, sőt komoran, a bandzsításig révülten meredt rám, vagy inkább bele saját magába; látszott, hogy ott belül valamire, tegyük fel, a múltba merülten, megfeszített erővel összpontosít, hogy azután lassított felvételben, tagoltan és precízen közölje velem a minden mást nyomban háttérbe szorító hírt, méghozzá imigyen: Ich bin ein Schulgebaude. Mármint hogy ő mi más lenne, mint - egy iskolaépület! Amitől én persze hogy nyomban paff lettem. És amikor értetlenül, leplezni egyáltalán nem tudott zavaromban vissza is kérdeztem, ő hiba nélkül, ezúttal már olajozottabban ismételte el a meglepő közlést. Amit én legott le is fordítottam neki; igaz, ettől viszont már közel sem csakis újonnan szerzett büszkeségét veszítette el - őszinte sajnálatomra. A lenyűgözően abszurd német mondat eredetét illetően Jancsi nem tudott semmiféle támpontot adni; én magam meg hosszas töprengés után nehezen tudnék mást elképzelni, mint hogy ez lehetett a nyilván nem éppen túlfizetett és túlkényeztetett, már közel sem fiatal, meg ki tudja, talán itt szerzett tapasztalatai alapján a zsidókért mint műfajért kevéssé rajongó Schwestinek a kései, némileg sajátos, ámde mégis nemes bosszúja. Gondosan telepített aknái közül az egyik, amely még hosszú évek múlva is bumm! - aktivizálódott, pont én alattam robbantva fel az enyhén szólva szokatlan szókombinációból összeállított mondatot. Lám, az élet milyen könyörtelen vállalkozás lenne, hiszen Schwesti maga a Krausz-epizódtól eltekintve alighanem meglehetősen eseménytelen, végül mégiscsak svájci léte mestercsínyének sikeréről persze hogy nem is értesülhetett. Kár, nagy kár, hiszen ennyit azért talán még a fukar sorstól is megérdemelt volna.

Rejtély, hogy Iluka hogy csinálta, de a csoda mégis bekövetkezett, nyilván a négy fal közti intim, ki tudhatná, mifajta házastársi manipulációk eredményeként: Sanyi, már túl a harmincon, nem sokkal, de még valamivel Jancsi színre lépése előtt, életében először elment - dolgozni! És ezt az eddigi életvitelével szemben elkövetett durva atrocitást csodák csodájára túl is élte. Iluka kiterjedt kapcsolatai révén Sanyi egy szénbányavállalathoz került, ott valahol a tatai turulmadár védőszárnyai alatt tisztviselőnek; ezért apám vendéglőjében a törzsvendégek közül voltak, akik őt ezután csakis Bánya úrként emlegették. (A vendéglő bonyodalmakat kerülő úri közönsége a világ minden jelenségét a maga egyszerűségében fogta föl és úgy is fejezte ki.)

Talán ez a létében beállt, őt alighanem egész valójában összerázó, drámai változás válthatta ki, hogy Bánya úr úgyszólván minden átmenet nélkül családias gesztusok megtételére ragadtatta magát. Én teljes jelentéktelenségem tudatában azt hittem, vagy úgy nyolc-tízéves koromig, hogy érdektelen létemről egyáltalán nem is vett tudomást. Hiszen valahányszor csak őt láthattam, már ha ellátogatott a vendéglőbe, hozzám nem szólt egy árva szót sem, hanem csak ült egyedül, magában, a nacionálkassza melletti kerek, fehér alapon piros kockás abrosszal letakart 'családi' asztalnál, kezében egy pakli kártyával, és önfeledten, egész lényének a teljes bedobásával - passziánszozott. Alaposan zavarba jönnék, ha megkérdeznék tőlem: azért tette volna ezt, amiért az ilyesfajta cselekedetek többi gyakorlói is általában tenni szokták? Tehát hogy egy-egy kirakós menetbe belevágva előbb gondolt valamire - vágyra, szándékra, tervre, történésre -, majd a passziánsz kimenetelétől várta a választ ennek a micsodának a bekövetkeztére? Fogalmam sincs - de mivel szerintem nemigen voltak intenzív vágyai, vajon miért érdekelte, sőt izgatta volna őt bárminek is a kimenetele? Vagy lehet, hogy időközben az új, arcát még jobban megnyújtó kecskeszakáll mellé szenvedélyes vágyakat kitermelő életformát is növesztett volna? Nem tudhatni, főleg nem az akkori kisfiú kíváncsiságának a kielégítéséhez szükséges, szélesebb körű tapasztalatok teljes hiányában. A nagybácsi akcióit éberen figyelő kisfiúnak szabad szemmel látni csakis azt lehetett, ahogy figyelmének a pillanatnyi tevékenységébe egész idegrendszerével elmerült tárgya szélvészgyorsan rakja a lapokat katonás oszlopokban egymás alá, vagy helyezi azokat ideiglenesen félre, mechanikusan, bármiféle - ami őt aztán végleg lenyűgözte -, akárcsak pillanatok alatt korrigálható hibáknak az elkövetése nélkül, az egyik sikeres vagy sikertelen kísérlet után - ami ugyanaz is lehetne? - lélegzetvételnyi szünet nélkül kezdve bele egy újabba, ad infinitum.

Ugyancsak tévedtem viszont azt illetően, hogy Sanyi engem ne vett volna észre. Észrevett ő, sőt szabadidejében gondolt is rám! Hogy ezt honnan tudom? Hát onnan, hogy egyszer egy barna formátlanságában is tekintélyes, vastag papundekli csomagot hozott a posta, amelyen dróttal összehúzott, viszonylag tágasra szabott lyukak voltak. A 'miértet' megmagyarázta a hírt a világgal közlő címzés maga, mégpedig imigyen: HOLLÓ TAMÁS ÚR - VIGYÁZZ! ÉLŐ NYÚL!!!

Én, ezt azt hiszem mondanom sem kéne, egész lényemben meg voltam rendülve magától a tökéletes ajándéktól - elképzelni se tudtam volna annál szebbet, jobbat, szeretnivalóbbat -, de még annál is inkább az azt küldő személy teljes mértékben váratlan és amellett felbecsülhetetlenül nemes gesztusától. Mindez azonban az első percek után valósággal eltörpült a csomagba vágott szellőzőnyílásokon legalább némi levegőhöz jutó, puha-hófehér, piros szemű, remegő-rángatózó-szimatoló orrú, az utazás viszontagságaitól még a szokottnál is rémültebb nyúlházaspár iránti őszinte csodálatom, na és amellett a nyomban lángra lobbanó szeretet mögött, amelyhez akárcsak távolról is hasonlót addig soha nem éreztem. Vagyis a városi kölyök számára magának az őseredeti ártatlanságnak, a mesébe illő szépségnek a kézzelfoghatóan valóságos, félénken bár, de barátságos, tehát fizikai tranzakciókkal is megközelíthető, abba nem hagyhatóan simogatható megnyilvánulásától. És mindehhez még kiszabadításuk után, csak úgy ideiglenesen, ismerkedési célokból, benn, a csukott ajtajú szobában szabadon engedettek részeg bakugrásaitól, amelyekkel mind engem, mind irigységüket leplezni képtelen barátaimat levették a lábukról az én új, mindenkit azon nyomban élénk vidámságra derítő játékszereim. Arról már csak úgy mellékesen téve futó említést, hogy az óvatosság kedvéért csakis feltételesen szívembe zárt rokonom most jóságos nagybácsinak meg nyilván költőnek is érezhette magát.

A nyulak nyomban le is költöztek a vendéglő pultja mögötti csapóajtóval fedett, szívós felderítő tevékenységem eredményeként mindig újabb titkokat feltáró, sötét szögletekbe torkolló, kedvenc búvóhelyemre, a szürke pókhálóval sűrűn beszőtt, az időtől feketére mart betonfalak körülhatárolta pincébe, méghozzá vendéglőnk kiterjedt, csupán néhány csüggedt villanykörtével megvilágított borospincéjébe, a hatalmas faállvány-konstrukciók meg az azokon rizlinget és persze kadart tároló, több száz hektoliteres óriáshordók közé. Én természetesen naponta többször is meglátogattam új kincseimet, és 'kínáltam őket erősen káposztalevéllel'. Sajnos a nagy kaland - amint az már bizonyos típusú, érzelmekkel is kapcsolatos nagy kalandoknak az általában jól begyakorolt szokása - rossz véget ért; akkor értettem meg, miért mondják: 'szapora, mint a nyúl', amikor már vagy három-négy piros szemű, orrát nevetséges-kedvesen, szaporán mozgató, hihetetlenül falánk és tökéletesen fáradhatatlan nemzetség fúrta alá keresztül-kasul az egész pincét, egyrészt elképesztően rafinált tervek szerint építve ki egy nyilván még a mezei létből hozott ösztönök diktálta alagúthálózatot, másrészt és emiatt viszont az én megítélésem szerint is összedőléssel fenyegetve az állványokat meg azokon az egész irdatlan hordókomplexumot. Mindezt a kezdetekben fergetegesen érdekesnek tűnő fejleményt a maga módján értékelve aztán egy szépnek egyáltalán nem nevezhető napon apám engem komor arccal, határozottan, de azért barátságosan - mint mondotta - egy időre eltanácsolt a pincétől és... és a többit nem tudtam. Ha kérdeztem felőlük, mármint a persze hogy az én szerető simogatásomra már nyilván türelmetlenül váró nyulakról, egyenes választ valahogy soha nem kaptam. Igaz, másfajtát sem. Csakis később kezdett el hitetlenkedő bennem kapiskálni egy kísérteties gondolat, és értettem meg, mi lehetett szegénykéknek a sorsa. Akkor viszont jó időbe tellett, amíg képes lettem újra apámra nézni.

Iluka mindezenközben az egyik késő délután megjelenő, a maga műfajában rendszerint jól szerkesztett ellenzéki, polgári bulvárlapnál, az Esti Kurirnál volt a képviselő-pártvezető-főszerkesztőnek, Rassay Károlynak a mindenható titkárnője. Meg bizalmasa, aki feltétlen hűséggel követte főnökének és eszményképének minden egyes lépését. Akinek a barátai lelkében külön helyet kaptak, és akinek az ellenségei, ha rajta múlott volna, kizárólag az ő segítségével jutottak volna el a poklok mélységes fenekére. Nem hinném, hogy életemben találkoztam volna valakivel, aki ha megbántották, ha úgy érezte, hogy megsértették, olyan kitartóan és rendíthetetlenül tudott volna gyűlölködni, mint Iluka. Csak egyetlen példa: Sanyi egyik bátyjának, a családtól házassága után talán nagyzási mániában szenvedő felesége miatt meglehetősen eltávolodott Lajosnak az egyetlen megmaradt köteléke csakis abban nyilvánult meg, hogy lánya születésnapjára meghívta uzsonnára a szűkebb családot. Igenám, de eljött az a nap, amikor, hogy-hogy nem, nyilván elnézésből, Ilukáék az egyik ilyen alkalomra nem kaptak meghívót. Ettől a pillanattól fogva Lajos Iluka - és akkor már persze Sanyi - számára megszűnt létezni. Többé a nevét nem ejtették ki. Lajos korzikai zordonságú, engesztelhetetlen ellenséget szerzett be magának - azt is, ha az idő megengedte volna, hetedíziglen. A szűkmarkú idő azonban ezt nem engedte meg - Lajost és feleségét a nyilasok 1944 decemberében meggyilkolták.

Az akkor még Vilmos császár útnak nevezett, a későbbi Bajcsy-Zsilinszky úton a szerkesztőségből kitekintve a világ amúgy ha talán nem is kifejezetten szépnek, de az émelyítően barátságtalan jelek ellenére is azért csak rendben lévőnek vagy legalábbis elviselhetőnek tűnhetett azok számára, akik jó szorosra zárták szemüket - és sajátos módon ilyennek is tűnt a felszínre feltörő félelmüket mint a jól megérdemelt nyugalmukat kellemetlenül felzümmögő legyeket elhessegető zsidók számára. Akik közül pedig sokan mellesleg, amolyan lokálisan alkalmazott és ilyenként látszatra be is vált struccpolitikaként - ti vagytok a tanúk rá, hogy mi mindent, ami csak emberileg lehetséges, és még annál is többet megtettünk! -, például mindjárt Sanyiék, vallásukat illetően - a hagyomány az hagyomány! tehát a nagyra és tömörre készített maceszgombócoktól eltekintve - többé már nem is voltak zsidók. Igaz viszont az is, hogy ezt, nyilván merő szórakozottságból, valahogy elfelejtették közölni a család többi tagjával, olyannyira, hogy én is csak jóval később, már a háború után, Jancsitól értesültem róla. (Így utólag az a meglehetősen bizonytalan érzésem, hogy a felnőttek már akkor tudták, csak nem akarták testvérüket kínos helyzetbe hozni.) Nemigen lennék meglepődve, ha egyszer kiderülne: mindjárt az elsők között tértek ki, mármint a hitleri korszak egymásra következő magyar visszhanghullámainak az egyikében, méghozzá, amint azt Jancsi nekem szemérmesen elárulta, unitáriusnak. A be nem avatottak számára nyilván meglepő unitárius variáció lehetséges lenne azért is, hogy őseik hitének az elhagyása közben még egy dacosnak szánt gesztussal tiltakozzanak, ha tetszik, nyomatékosan és utolsóként vajon mi más, mint az ősidőkben 'pogány' visszaesésként megtagadott Szentháromság ellen? Ugyan már, bármi ilyesmi is meredek abszurdum lenne. Vagy azért, hogy kövessék az Iluka által gondolom ismert, talán nekik tanácsot is adó 'progresszív' zsidó intellektuelek, a 'szabadgondolkodók' úttörő példáját még korábbról, 1919, a kommün bukása után? Meg azután is? Ki tudja?

Tény viszont, hogy ez a dugd-fejedet-a-homokba vallási cserebere-játék a legcsekélyebb mértékben sem hatott meg senkit, a legkevésbé persze Sanyi bányavállalatát, ahonnan a továbbiakra nem is várva rúgták őt ki nyomban az első zsidótörvény-csomagnak a parlamenti beterjesztése - ahogy mondom, nem is a teljes joggal biztosra vett megszavazása, de nyomban a beterjesztése után. Majd később, ahogyan azt már a munkaszolgálatban mások példáin megtanultam, a kitérési akció általában mindössze annyit jelentett, arra volt jó, hogy sárga karszalag helyett a remélhetőleg azért mégiscsak jobb elbánást biztosító fehérre jogosítson. Meg, legalábbis az én személyes tapasztalatom szerint - hiszen rövid ideig együtt voltunk egy ilyen 'fehér' századdal -, bizony még valamilyen megmosolygó, megvető lekezelésre is. Vagyishogy: engem akarnátok ti ilyen ósdi trükkökkel átrázni? Korábban kell ahhoz kelni! Térülhettek-fordulhattok, szorgoskodhattok, ügyeskedhettek, ahogy csak akartok, magán a lényegen mindez úgysem változtat semmit. Mert a zsidó - az zsidó; zsidó voltál, az is maradsz; kutyából nem lesz szalonna - mintha valami ilyesmit lehetett volna leolvasni a 'fehér' századok keretlegényeinek a pénzszerzési lehetőségek végletekig kifinomult kiszimatolásától eltekintve tökéletes érdektelenséggel vegyes, a paraszti ravaszság új- meg újfajta változatát árnyalataikkal együtt tükröző arcáról. Sanyi egyébként, a vele nagyjából egykorú rokonaim-ismerőseim közül - már amennyire azt legalábbis én tudom - ha nem is egyedül, de nem hinném, hogy sokadmagával, sok kortársával együtt sosem lett munkaszolgálatos, még annak a fehér változatából sem; nemigen lennék képes erre más magyarázatot adni, mint azt, hogy Rassay, már ameddig csak tehette, Iluka férje érdekében a kellő helyeken interveniálva bevetette az akkor még valamit csak számító befolyását. (Sanyi legfiatalabb bátyjának, másik nagybátyámnak, Ernőnek azonban nem akadt ilyen pártfogója; 1942 telén, a Don-kanyarban végrehajtott szovjet offenzíva, a II. Hadsereg összeomlása után, a volt munkaszolgálatos már orosz fogságban halt meg.)

Azután persze az idők szele felragadta és Svájcba repítette vissza Schwestit is - be kell látnom, nem szükségszerűen Chagallra emlékeztet a kép, amint élénk tempóban húz nyugat felé a Schulgebaude fölött -, majd 1941-ben, Magyarország hadbalépése után, maga Iluka is állástalanná vált. Igaz, a gerinces, a nehéz helyzetekben is bátran kiálló főszerkesztő, ameddig tudta, ellátta meg elláttatta őt munkával. Aztán ennek is meg a főszerkesztő lapjának, majd személyes szabadságának is vége szakadt. 1944, annak is a nyara: a megszállt országból, a vidékről, a főváros kivételével tehát mindenhonnan - nagyjából-egészében a munkaszolgálatosokon kívül - minden zsidót már Auschwitzba deportáltak - ó, nem, a mellébeszéléssel, a masszív, mindent elöntő hazugságözönnel szemben tették ezt pedig a legkevésbé sem a németek - hogyan is tehette volna mindössze néhány, legfeljebb ha egy-két tucatnyi emberével Eichmann -, hanem csakis a nemzet teljes, ezeréves múltjában oly sokszor, sőt szinte mindig is közös álláspontra jutni már eleve képtelen, de most az egyszer aztán a határozott cselekvésre hirtelen kész, jaj de nagyon tettre kész magyarok, a magyar csendőrökön kívül maguknak a deportálandóknak, a kiirtandóknak a honfitársai, katonabajtársai, szomszédai, barátai, osztálytársai, kollégái, kártyapartnerei; bizony ők gyűjtötték-terelték gettókba őket, ültek be villámsebesen, egymáson átgázolva még ki sem hűlt házaikba, lakásaikba, feküdtek ágyaikba, rejtették el rájuk bízott kincseiket - a soha-viszont-nem-látásra -, kizárólag a magyar csendőrök préseltek vagy félmilliónyijukat és vitték a lezárt szerelvényeket, azokban az ellenállás nélkül a vágóhídra menő ezrekkel el a határig, hogy aztán csakis már ott vegye át az addigra éhen-szomjanhaltakkal vegyes szállítmányokat az SS. A mindezt megkívánó és persze lehetővé is tevő németek. Magából a fővárosból azonban a deportálást Churchill és Roosevelt '44 nyarán végre megérkező, kemény megtorlást, elsősorban Budapest nagyszabású bombázását kilátásba helyező fenyegetésére meg a fegyverszüneti tapogatózások elősegítése érdekében Horthy Miklós kormányzó még az utolsó pillanatban leállíttatta.

Megértve végre nemcsak azt, hogy a háború menthetetlenül elveszett, de a félszeg kiugrási tárgyalások meghiúsulása után azt is, hogy csakis a Nyugattal különbékét a minden mást meghatározó, tehát az adott katonai helyzetben egyszerűen nem köthet, október 15-én rádióbeszédében Horthy bejelentette a március óta németek megszállta ország kilépését a katonai konfliktusból, a Moszkvában már aláírt fegyverszüneti egyezménynek a tényét azonban még a rá felesküdött magyar hadsereggel sem ismertette. Így azután pár óra múlva Horthyt a németek őrizetbe vették, megzsarolva lemondatták és családostól Németországba internálták, a hatalmat pedig a magyar őrült szélsőjobb, a mellesleg általuk is megvetett, egyebek közt mert magyar faji szupremáciát hirdető, Szálasi vezette nyilasok kezébe adták. Még a tömeges gyilkolások, a Dunába lövöldözés, a szakadatlan zsidórazziák közepette is a nyilasoknak a fővárost egyre szorosabban bekerítő szovjet csapatok elől valamiért fontos volt minél több zsidónak a Németországba meneteltetése. Vagy még inkább, út közben megölése - így vagy úgy.

Ebbe a gyilkos népvándorlásba került sok-sokezer társával együtt '44 novemberében a törékeny Iluka is, aki az óbudai téglagyártól masírozott, csakis a jóisten a megmondhatója hogyan, fél Közép-Európán át Mauthausenbe, ahol is '45 áprilisában haldokló csontvázként szabadították őt fel Patton akkor már szinte ellenállás nélkül száguldó csapatai. Hónapokig tartó kórházi ápolással hozták őt vissza és állították lábra úgy, hogy végül majd csak augusztusra került hazatérésre alkalmas állapotba. Sanyi meg Jancsi addig és azután is még egy ideig természetesen nálunk lakott. Mind az egy szobánkban, még vagy három-négy másik, lassan fogyó-elköltöző rokonnal együtt.

Sanyi, mert az Iluka formáját öltő muszájnak nem mert ellenállni, hamarosan talált magának állást, és mint az erőszakosságot meg a szélsőségeket együtt és külön-külön cseppet sem kedvelő, meggyőződésesnek tűnő antikommunista belépett a nagymúltú szociáldemokrata pártba, amint azt, vagyis akkori politikai hitvallását egyszer nekem nekiveselkedetten kifejtette - mintha most is hallanám -, azért, mert 'lassú víz partot mos'. Iluka viszont, a sors figyelmes gondoskodásából és intő, sőt óvó jelére legott egy kommunista pártvállalathoz került, ő tehát természetesen azon nyomban - a lét határozza meg a tudatot, tanította neki első leckéjén Marx - kommunista lett. Nem, nemcsak párttag, de ügybuzgó mozgalmár is. Nem éltek könnyen, de azért valahogy csak megvoltak. Amikor a szociáldemokrata pártot, 'politikailag korrekten' egyesülésnek nevezve, a kommunisták 1948-ban felfalták, Sanyi is besodródott a fúziós pártba. Igaz, ő ezt a tényt némi rezignáltsággal vegyes nemtörődömséggel vette tudomásul. A legkevésbé sem úgy azonban a sorsában beállt újabb változást. Nem sokkal ezután ugyanis, Iluka kapcsolatai révén, mint kiadóhivatali tisztviselő került magához a párt napilapjához, a Szabad Néphez.

Ettől a drámai fordulattól azután élete gyökerestől alakult át, kapott mintegy varázsütésre a végletekig leegyszerűsített és mégis mindent átfogó tartalmat, célt, bár mindörökre kielégíthetetlen, de annál inkább szenvedélyes értelmet. Nem, Sanyi számára körülményeinek a drasztikus változása, az egymással inkompatibilis világnézetek közötti, átmenet nélküli ugrabugra nem jelentett okot arra, hogy elgondolkodjon róluk, de nem ám! Egész egyszerűen, az egyik pillanatról a másikra - átállt, na és ha már ezt tette, tette egész szívével. Nem is kétséges: az osztályharc az agyára ment. Bízvást mondhatom: nála szájtépőbb, őrjöngőbb, primitívebb bolsevikot ilyesfajta tapasztalatokban korántsem szegény életemben soha nem láttam. Igaz, konfúzusabbat, tudatlanabbat is aligha; amit ő egyáltalán felfogott a dialektikus és történelmi materializmusból, marxizmusból, leninizmusból, az alighanem elfért volna egy billiárdgolyón is. Hogy miért és kiken kellett végtelen keserűségében irgalmatlan bosszút állnia, neki, a soha-ki-nem-zsákmányoltnak, végső rohamot intézve zúdulva le a barrikádról, arról sokáig még csak fogalmam sem volt. Tény viszont, hogy az engesztelhetetlen indulatokat megízlelve, az új ízeket nyomban a magáévá tette, olyannyira, hogy többé soha meg nem vált volna tőlük. Az aztán mind egyértelműbb lett: a legkeserűbben, a legvérszomjasabban a zsidókat és Izraelt gyűlölte. Nem is vitás számomra: ha Sanyi vallásos lett volna, a végletekbe menően bigott lett volna.

A két hű pártembernek a gyermekét a középiskola elvégzése után, akkor csodaszámba menő módon, nem vették föl az egyetemre. Pedig ő teljesítette a maga feladatát: rossz, sőt pocsék tanuló volt, helyesebben mondva soha nem is tanult, tehát 'ramaty' bizonyítvánnyal ellátott; az ilyen apróság azonban kádergyerekeknél általában nem okozott problémát. Csakhogy Sanyiék a párt számára nem voltak kivételezett bánásmódra méltó, helyesebben arra érdemes munkáskáderek. 1955 nyarától tehát életük főproduktuma, Jancsi cél és értelem, bármiféle távlatok nélkül élt, tengett-lengett, főleg haverjaival lopva az időt. Hozzám úgy is, mint élete fix pontjához igencsak ragaszkodott, a sokrétű, feledhetetlen részletekben bővelkedő múlton kívül alighanem azért is, mert a felnőttek közül egyedül én kezeltem őt majdnem-felnőttként. Akkoriban az én életemnek szinte minden egyes napja tele volt az öcskös számára fantasztikusnak tűnő eseményekkel, olykor már a törvények tiszteletben tartásával alig összeegyeztethető, ezzel szemben viszont annál inkább zenés botrányokkal, vagy ami ezzel egyenértékű volt, és ahogy ő ezt ezért nevezte, balhéval. Oltári balhéval. Magával az élet sójával. A balhék lebonyolításában rá mindig számíthattam - márpedig segítségére életemnek abban a szorgalmasan elkótyavetyélt időszakában nem is ritkán volt szükségem. És viszont.

Unokaöcsém külsőleg-belsőleg kifejezetten apjára ütött, csak összehasonlíthatatlanul jobb, minden tekintetben felpörgetett kiadásban, modernizált csomagolásban. Különösen a valahonnan a Karakorumból magával hozott, barna szemei voltak még az apaiaknál is markánsabban ferdén nyesettek, úgyhogy új ismerősei közül sokan meg voltak győződve róla: tatár, koreai, kínai vagy valami hasonló, távolkeleti származék, vagy ha az nem, de beütés lehet a nyilván még a hátán mongolfolttal is hitelesen lebélyegzett ifjú. Barátai mindezt messzemenően szem előtt tartva a rendszerint ármányos szemű Jancsit, már csak az egyszerűség meg a lényegre törés kedvéért is, egy időben honnan máshonnan, mint az iskolában is tanított, szovjet polgárháborús harci dalokból kölcsönözve 'amúri partizánnak' nevezték. Az ugyan, a körülmények sokszorosan kedvezőtlen összejátszása miatt, Jancsi már nem lehetett, egzotikus küllemű viszont annál inkább, na és ehhez még jó nagy adag, a kellő pillanatokban készségesen bevetett charme is járult. Félelmesen nagy dumájával - ezt akkortájt 'sóder'-nek, 'fűzés'-nek nevezte az osztálytársaiból toborzott banda köré sereglett, nagyjából-egészében emancipált hölgykoszorú -, csavaros agyával, minden elképzelhető irányba azon nyomban beindítható kalandvágyával meg behízelgő modorával Jancsi a lányok kedvence lett, illetve lett volna még sokkal inkább, ha akár csak pár centiméterrel is magasabbra sikeredett volna, ezt azonban a mindkét oldalról jövő genetikai örökség sajnos nem tette lehetővé. Azt a pár nyamvadt centimétert viszont több mint ellensúlyozta, sőt kipótolva meg is toldotta örökösen készséges, gombnyomásra felragyogó, úgy tűnt, megszámlálhatatlan mennyiségű fogat mutogatóan széles, nyílt vigyorával - nincs nekem ezen az égadta egy világon semmi titkolnivalóm, mondta volna, már ha beszélt volna ez a lemeztelenítő mosoly -, azzal, amely meghatározó vonásként olyannyira járt együtt lényével, mint mondjuk a kiscicának az elmélyült játék a neki odavetett pamutgombolyaggal.

'56-ban, egy évvel az érettségi után, Jancsi barátai már kivétel nélkül egyetemre-főiskolába jártak vagy dolgoztak. Ő egyedül tartóztatta meg magát, viszont annál szorgalmasabban meg élethűbben kopírozta le apja ifjúkorát, igaz, arról mit sem sejtve, hiszen honnan is sejthetett volna bármit a haladó hagyományokról? A büszke atya ugyanis mint a sír hallgatott mindarról, ami vele úgy harmincéves kora előtt történt - vagy, helyesebben és főleg, nem történt. A politikai erjedés idegeket borzoló szele Jancsi köreit eleinte, úgy valahogy a nyár elejéig-közepéig még nem, vagy ha igen, csak éppenhogy birizgálta; az Irodalmi Újság minden egyes sorát ugyan mohón falták, csámcsogva élvezték, meg vallásos szigorral idézték is minduntalan - a nyárutón már Háy Gyulának egy tipikus párttitkárról megmintázott írása alapján egymást kizárólag Kucsera elvtársnak szólították -, de inkább csak mint egy váratlanul ajándékba kapott, 'ordenáré nagy cécót', minthogy a hitetlenkedők fél országot megtöltő, nagy tömegében ők, a más rendszert nem is ismerők hittek talán a legkevésbé, még a sors csapásai alatt jócskán blazírttá vált felnőtteknél is kevésbé komolyabb változásoknak a lehetőségében. Egy újabb fél év a 'bohóckorszakból', a 'nagy balhéból' - és mindannyiuknak az élete, 'oltári' elképedésükre, kiröppent a már ismert, az egyetlen addig ismert pályájáról. Olyannyira, hogy mire a szédült bepörgésből úgy-ahogy feleszméltek, a vagy 12 tagú bandából 11 találta magát az ország határain kívül.

* * * *

Jancsi '56 nyarán túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy főfoglalatosságától elszakítva bárminek is, így Évike létének mint olyannak, nemhogy a számomra adott jelentőségének a tudata eljutott volna agysejtjeihez. 19 éves unokaöcsém ugyanis, velem csaknem szinkronban, szerelmes volt, méghozzá eszeveszetten, 'bezsongottan' szerelmes egy nála vagy hat-nyolc évvel idősebb, kifejezetten szép arcú, de alighanem 'hibás' nőbe. (E meghibásodásokat jelző szó, félreértés ne essék, természetesen nem éppen a szexet illetően sajátos jelenségeket produkáló hölgy szemet szúróan testi adottságaira vonatkozott. Nem, kérem tisztelettel, a legkevésbé sem.)

Szerénynek aligha mondható véleményem szerint nem is szerelem volt ez - már ha szabad lenne Jancsi bizalmasan kezelendő magánügyeibe ilymódon illetéktelenül beavatkoznom -, nem is csak a gyerekember teljes beleszédülése az 'igazi', a mélyvízi, tehát leállásra aztán végleg alkalmatlan szexbe, hanem elsősorban elsodortatás, ahogy barátai mondták volna, teljes 'befűződés' a szédült hölgy nyújtotta és a kellő módokon lelkesen buzdította korlátlan lehetőségek révén a saját, hirtelen határtalanul nagyra nyíló képzeletvilágába, tűzijátékos fantáziájába. A hölgy a feltétlen imádatot meg a korkülönbség miatti egyéb, érthető módon a legkevésbé sem lebecsülendő, a valóságban le nem is becsült előnyöket ömlesztve fogadta, mint a neki eleve kijárót, úgy, ahogy jött, sőt, több mint kamatostól viszonozta meg folytatásra ösztönözte, bár kegyeit az örökké aktív rossznyelvek szerint ugyanilyen nemeslelkűen osztotta volna meg - adottságainak az ártatlan áldozataként mi mást is tehetett volna, ha a sors úgy hozta - akár egyidejűleg is több, intenzíven érdeklődő, alkalmi bedolgozásra is hajlamos, csak éppen már a finomabb, tegyük fel, a fékezhetetlen falánkságnál szofisztikáltabb részletekben is feltételezhetően tájékozott, hogy úgy mondjam bejáratott és feltúráztatott úrral. Érdekes, számomra nem teljesen fölfogható módon viszonylag felnőttnek és ha másképp nem, de félig-meddig érettnek is tűnő emberek ideig-óráig komolyan is vehették a magas, sötét hajú, sötét szemű, még sötétebb tónusúra sminkelt, mint mondottam, szép arcú, kábítóan érzékire kölnizett, szédült leányzót - olyannyira, hogy mind szélesebb körökben kifejtett tevékenységéhez, a drámai hatásokat fokozó háttérül, szert tett egy jó hírű orvos-férjre is, aki, legalábbis távolról, rokonszenvesnek meg értelmesnek tűnt. Igaz viszont az is, hogy '56 novemberében ez a férj olyan pánikszerűen távozott, feltételezhetően a holdkóros feleség bűvköréből, hogy egészen Kanadáig meg sem állt. Talán csak azért odáig, hogy majd a sors kegyelméből éppen ott váljon a megözvegyülten később oda, Torontó külvárosába férjhez menő nővéremnek meg családjának a nagyra értékelt, az itt részletezett történetről persze mit sem sejtő, fölöttébb lelkiismeretes háziorvosává.

János - Jancsiból az idősebb nő szeretői előléptetéssel, cím- és rangosztással legalábbis Jánost kreált - így tehát másirányú, a legkevésbé sem tehertételként értékelt, ezzel szemben viszont masszív elfoglaltsága miatt összesen ha kétszer-háromszor találkozhatott Évikével, ha jól emlékszem, csak futtában. Azt is úgy, hogy ha megítélésemben nem tévednék, kölcsönösen nem gyakoroltak egymásra mély benyomást.

'56-ra Jánossal kapcsolatosan majd még visszatérek, de most, hogy a masinába beszélek, a jelenlegi, a '66-'67-es, ahogy Minouche mondja, Janoshról kell beszámoljak. Aki nem először látogatott haza, hiszen apja, anyja változatlanul itt élt, ő viszont - lám, azért mégis valamelyest a dolgok elébe kell vágjunk - '56-ban néhány barátjával együtt Nyugatra távozott, hogy végül is hol másutt, mint Párizsban kössön ki és horgonyozzon le. Sajátos egy helyzet volt ez: a pártba összkomfortosan beágyazódott Ilukának és a pártőrjöngő Sanyinak a gyermeke - disszidált a szocializmusból, bele egyenesen a rothadó, a végét járó, a bármely pillanatban összedőléssel és mindent maga alá temetéssel fenyegető kapitalizmusba! Kidisszidált - ahogy feleségem gyerekkorának színhelyén, a Disznófő hajdan svábok benépesítette zugligeti környékén mondották volt, az én minden egyes halláskor újjáéledő, elragadtatást kiváltó gyönyörömre. Jánost, amint azt később megtudtam, szülei nemhogy nem kísérelték meg lebeszélni, visszatartani, de elmeneteléhez kérés nélkül is áldásukat adták, hiszen egyetlen szem gyermekük számára itt, az ő kardallal kísért és kartáncban ünnepelt meseországukban semmiféle jövőt nem láttak! A sztoriban rejlő és időnként a valóságban is előhívható, behatóbb elemzésre bőséges alkalmat nyújtó potenciák, úgy érzem, a legkevésbé sem csakis számomra lenyűgözőek - ezekkel azonban, ha egyáltalán, csakis a fókuszba állítva lenne érdemes foglalkozni.

Maradjunk tehát '67 január-februárjában. Amikor is Jancsi először hozta magával Budapestre francia élettársát, nem sokkal később feleségét, egy petite, de a remekbe szabott részletekkel fölszerelt, amolyan ravaszul fiús frizurájú, fitos orrocskájú, buggyanó ajkú, az ál-ambivalencia kihangsúlyozására még homlokán meg arcán néhány szeplővel is ellátott, pikáns, párizsi, szexi vagány-babát - már úgy értem, egy vagánynak meg egy babának a nagyszerű keverékét. Egyenes volt, nyílt, nyitott a világra, önfeláldozó barát, aki mosolygósan, de habozás nélkül olvasott be, ha úgy érezte, azt kell tennie. Én körülbelül öt perc alatt egy életre szólóan szerettem meg. A vonzalom kölcsönösnek bizonyult; így Minouche, csakis némi mérlegelés után, rezzenéstelenül nézve a szemembe mondta ismeretségünk második órájában: Je t'aime, Tamash. Márpedig ez minden volt, csak nem lárifári; hosszú időre szóló, közel sem mindennap nyújtott elkötelezettségnek bizonyult. Frenetikus humora volt; imádott és kivételesen szépen, dallamosan tudott nevetni, vagy, az ő esetében nyugodtan mondhatom, kacagni. Amit viszont alighanem mindig is nehezére esett elviselni, az a nagyképűség volt. Ha egy olyasmivel felszerelt pacákkal találkozom - mondogatta -, öt percen belül megfájdul a fejem.

Mit tesz isten, Jánosban viszont éppen erre, vagyishogy okoskodásra, meddő, üresjáratú szőrszálhasogatásra mutatkozott időnként némi - ugyan már, előszeretettel kötözködő - hajlam, ez pedig nem ritkán parázs szócsatákhoz vezetett, amelyeket mindketten profik módjára vívtak meg - egy gyanútlan idegent még a vita hevességét illetően némi aggodalommal is tölthetvén el -, amolyan tét nélküli, de azért komolyan vett harci bevetésekben, anélkül azonban, hogy a kézitusává soha nem fajuló összecsapások végeztével bármiféle utóhatás is maradt volna bennük. Feltételezem, hogy ha mi nem lettünk volna jelen, a kiélezett viták utáni annál édesebb kibékülési jelenetekkel. Minouche, annak ellenére, hogy úgyszólván nem is járt iskolába, a maga kapkodósan autodidakta módján meglehetősen kikupálódott, tanult egyik barátjától valamit itt, felcsípett őt érdeklő morzsákat egy egyébként talán nem is falrengetően érdekes beszélgetésből ott, szégyenkezés nélkül kérdezett és kérdezett, hogy remek memóriájával valóságos tárházat építsen magának a számára bármilyen ok miatt is fontosnak ítélt ismeretekből. A könyvekről főleg és lelkesen csakis beszélő, sőt bármikor készségesen értekező, még inkább vitázó, ámde magának az olvasásnak a fárasztó tevékenységét önmegtartóztatóan a minimumra redukáló Jánossal szemben ő, gyakran változó érdeklődését kielégítendő, bízvást mondhatóan rengeteget olvasott, ami egyebek közt éppen akkor oda is vezetett, hogy engem szakadatlanul új, bár jócskán megkésett felfedezettjével, Céline-nel ajzzon. (Később Párizsban, amikor erre alkalom adódott, éltem is az ekkor felpiszkált érdeklődés kielégítésének a lehetőségeivel. És ezt nem is bántam meg. Helyesebben: ezt sem.)

János úszott a boldogságban amiatt, hogy Minouche-sal egymásra találtunk. Mi pedig, minthogy Minouche-nak amúgy igazából fel akartuk dobni Magyarhont, rendeztünk lakásunkban egy sétálós, be-kijárós délutáni partit, házibulit, amin tout Budapest jelen volt. Természetesen - mármint hogy akkor még, de rég volt, igaz se volt talán, többé-kevésbé természetesen - Konrád Gyuri és akkori neje, a volt franciaszakos Juli, Sükösd és akkori neje, Hernádi és akkori, nem kifejezetten neje, Gera Gyuri és Andi, Orbán Ottóék, András Laciék; Pilinszky Jancsi, az alkalomra nagy örömömre kibújt barlangjából Ottlik Cipi is; na és jelenlétükkel tisztelgett a Zeneakadémia fél tanári kara, festők, kóbor legények, általam soha nem látott figurák, főleg a mind gyorsabb tempóban a nemzet zömét képező közgazdászok, szociológusok meg pszichológusok, na és a mindehhez nélkülözhetetlen ledér leányzók válogatott kara. Ki tudunk mi sebtiben rázni egy párizsibb Párizst, párizsibbat, mint a hajdani reputációjuk romjaiból élő, elfajzott ottani bennszülöttek!

A parti remekül sikerült, a vendégek szerencsére nem egyszerre, hanem saját telítettségük különböző fokaira érkezve, amúgy orgonasíp-sorrendben rúgtak be, persze azért is, mert Minouche egészségére kellett szakadatlanul inniok: mindenki rászállt, és ettől vendégem úgy kivirult, szeme úgy csillogott, de úgy! Na és ha már itt vagyunk, néhány szót magáról a nevéről. A franciák - egyéb furcsa szokásaik mellett - érthetetlen módon nem úgy hívják ide a macskát, hogy cicc, cicc!, hanem hogy: minou, minou! A macskák, lévén mégiscsak franciák, ezt az ostobaságot állítólag értik is. Namármost, a hívó-becéző szót tovább fokozni ugyan nem lehet, de ahogyan azt Minouche példája is bizonyította, adott esetben nincs 'nem lehet'. Így azután, a dupla-tripla becézés tökéletesen elragadó megjelenítője mindegyre vidámabban, vele született kópéságával állta a pesti golyhók hízelgő-dörgölőző és többnyire, de közel sem mindig az illemhatárok közt maradó rohamait. Az éjszakába nyúló, nem mondhatnám, hogy szordínósra visszafogott ricsaj miatt a partinál kevéssé értékelt jelenlétével tisztelgett a szomszédok riasztotta rendőrség is, amelynek a skandalum színhelyére érkezett képviselői a francia-magyar kulturális kapcsolatok ápolását először-másodszor még egy-egy szerényen elhárított, de aztán, harmadszori nekifutásra mégis jóízűen felhörpintett pohár borra tekintettel, némi habozás után - csak azért ha lehet, egy kicsit halkabban! - közügynek minősítették.

Minouche végeredményként megtanulta értékelni a magyar értelmiséget; ennek a valóságot torz módon tükröző meggyőződésének a változtatására - azt eleve reménytelennek ítélvén - még egy bátortalan kísérletet sem mertünk tenni, a vendégek pedig a részegség fentebb már meghatározott fokain távoztak. Egyik fiatal, okos, széles látókörű, de sajnos harmatosan-üdén jóhiszemű és mint ilyen, bizonyos ügyekben járatlan barátomat egy nimfomániás hölgy körülötte laza, majd mind szorosabb köröket írva le kerítette be, egy alkalmas pillanatban husángjával enyhén fejbevágta, hogy göndörszép gyapjúhajánál húzva hurcolja el magával a kiapadhatatlan trükkök, a bravúros mutatványok végeláthatatlan sorát látott barlangjába, hogy ott azután a legenda szerint három éjjel-három nap maradéktalanul el is használja. Olyannyira, hogy ifjú barátom vagy két hétig kábultan lebegett kedvenc antikvárium-boltjában, ahol is jóságos arckifejezéssel meredt maga elé, mert még később sem igen értette, mi is lehetett az, ami vele történt. A legkevésbé alighanem azt, hogy ami történt, az a párzási akciókra vonatkozó, széleskörűen elfogadott megítélések szerint jó volt-e, avagy... szóval, ha nem is kifejezetten annak az ellenkezője, de hát akkor...?

Lett továbbá az ott történtekből egy válás, egy ideológiai vita eldöntésére hivatott, amolyan szocreál pofozkodás, a sötét erkély sarkában egy más jellegű, belterjesebb tettlegességnek a nem teljesen megalapozatlan gyanúja, valamint egy halom törött pohár meg edény. Már úgy értem, én legalábbis csak ilyesfélékről tudok. Természetesen Pali és Margó is jelen volt, Margó kedves-spiccesen. Közkívánatra fuvolázott is, bár erre szendén, de annál határozottabban nem volt hajlandó másképp, csakis ha Bachot a házigazda ölében ülve adhatja elő, Minouche, az életében először barokk módra dupla sebességgel felköszöntött meg vele szemben ül. Pali, az ölbeülés miatt, ki akart hívni párbajra. Kisebb habozás után ezt meg is tette; nyár lévén, sejtelmem sincs, honnan szerezhette be az alkalomhoz illő, lezser mozdulattal elem hajított női kesztyűt. Én, a be kell valljam ugyan elképzelt - tessék csak megpróbálni a közel sem mindennapi teher miatt teljes mozdulatlanságra ítélt helyembe tenni magukat -, de sajnos fenn nem forgott ok nélkül, ezért üresjáratúan kakaskodó kihívást persze lefitymálva, a kesztyűt fel sem vettem, csupán cipőm hegyével pöccintettem arrább; párbaj helyett viszont a sebtiben összehívott becsületbíróság mindkettőnknek, szerintünk mértéktelenül szigorú büntetésül, Orbán véletlenül éppen most elkészült és kéznél is lévő, a klapanciákról szóló esszéjének a végighallgatását rótta ki.

A két éppen arra járó izraelinek meg egy svájcinak a jelenlétével nemzetközivé is avatott, nagy banzáj lelkének és hadtápbiztosának, az amúgy társaságban magát előtérbe soha nem toló feleségemnek, személyének és vendéglátó voltának eléggé nem hangoztatható dicséretére legyen mondva, hogy kiváló háziasszony volt, sőt ekkorra már messze földön is elterjedt hírű szépségének a teljében a kifogyhatatlan energiájú himpellérek törleszkedési kísérleteinek a közel sem elhanyagolt célpontja, meg nemes lélek is, aki nemcsak rengeteget nevetett, de a rá időnként, bár közel sem mindig jellemző szelíd megadással tűrte, hogyan tette tönkre még csak éppen hogy nem vadonatúj lakásunkat a barbár dorbézolók ádáz hada.

A nagy francia-magyar egymásratalálásnak volt még egy több mint váratlan utóhatása - mármint az én számomra az. Hogy a számtalan átfutó vendég közül ki lehetett, aki tájékoztatta, arról fogalmam sincs. Tény azonban, hogy két nappal később nem más, mint maga a jó hírt kellemetes borzongásokkal közvetítő Évike hívott fel, gratulálni a partik partijához. Amelyről értesülve nem kis meglepetéssel konstatálta, hogy a világ zajától elzárkózó életmódom ellenére is fél Budapest ilyen vagy olyan fokú barátom. (Igen erős túlzás.) Külön örömét fejezte ki, amint az számára a leírásokból kiderült, 'remek' lakásom miatt. (Mi persze hogy szerettük, de azért ez is túlzás számba ment.) Én, Évi hangvételén valamelyest meglepődve, egyszerűbbnek tartottam, ha szavait készpénznek veszem és ilyenként is kezelem. Kedvességét viszonzandó, kérésére lerajzoltam neki Minouche-t, majd emlékeztettem János unokaöcsémre, és elmondtam neki néhány vele kapcsolatos történetet, persze az ártatlanabb fajtákból. Évi ezeken igen jól mulatott, és most, utólag, őszintének hangzó sajnálattal regisztrálta, hogy unokaöcsémet annak idején nem nézte meg magának jobban, bár - mint mondta - távolkeleti arcát most is maga előtt látja. Én erre, amint azt később kifejezetten úgy éreztem, nem is kis mértékben tapintatlanul, szóba hoztam János időtlen idők előtt átnyújtott meghívását a nagy útra. Mire kiváló memóriáját meg azon kívül valami megfoghatatlant is tanúsítandó módon Évi hosszú, terhes csönd után ezt mondta: azt hiszem, meg lennél lepődve, ha tudnád, hogy az a sokáig sűrű szürke ködbe burkolt reggel mostanság milyen gyakran jut eszembe, helyesebben hogyan tör a múltból időnként orvul a tudat felszínére. De hát erről többet talán, ha a sors úgy hozná, majd egyszer, máskor. Ebben is maradtunk, hogy aztán én kérdezgessem őt egészségről, gyerekről, munkáról, koncertekről - és ezzel körülbelül ki is merítsük az adott és főleg a biztonsággal adott, ártatlan-ártalmatlan témákat.

Most már csak az utolsó, de annál váratlanabbul becsapódó bomba maradt hátra. Évi ugyanis, az elsüllyedt korszakot számomra a megszólalásig idéző, mindig is azt hittem, csakis az egykori Tamás számára fönntartott, még a martinacélt is megolvasztandóan gyöngéd, az oly jól ismerten visszafogott hangon így búcsúzott: Tamás drága, a régi időkből még felhasználatlanul itt maradt, szétszórtan elheverőből - sok-sok csók. Egykori szerelmemet jól ismerve persze kétség sem férhetett hozzá, hogy egy többször is átgondolt, roppant gonddal fogalmazott mondat hangzik el a vonal másik oldalán. Mégis, azt a régi hangot váratlanul újra hallva, a rám kilőtt rakéta becsapódásának a hatására, meglepetésemre váratlanul úgy elgyengültem, mint akibe hálni jár csupán a lélek. Végül annyi lélekjelenlétet képes voltam összekaparni, hogy köszönetem nyilvánítása mellett valami ilyesmit válaszoljak: Innen pedig a küldötteknek a másik fele - Neked. Annyi év után most végre legalább valamennyire a régi mivoltunkra ha mással nem is, de kegyeletteljesen emlékeztető hangon beszéltünk - körülbelül ez volt számomra a konklúzió, legalábbis amikor a megrázkódtatás heveny volta már úgy-ahogy eltűnőben volt.

Jánosék látogatásának két mélypontja is volt. Az egyik abból adódott, hogy végre hivatalosan is bebizonyosodott, amit Budapesten azt hiszem csak mi tudtunk, minthogy János vagy egy évtizeden át szédítette szüleit meg fél Pestet azzal, hogy a Sorbonne-on tanul pszichológiát. Most azután, egy hosszú útnak a végére érkezve, töredelmesen beismerte: 'tanulmányait' még karrierje csúcspontján, értsd az első félév elején, pontosabban az első szemeszter második hetében abba is hagyta. Nem, persze hogy nem, dehogy is a tanulás iránt érzett, leküzdhetetlennek bizonyult előítéletei, babonás beidegzése miatt. Ugyan már. Hanem azért, mert sok, nagyon sok, és ha lehet, még annál is jóval több pénzt akart keresni. Minél előbb. Most. Nem bánja ő, mivel, csak nem munkával. Jó, de hát akkor mégis mivel? A sors, amely ha Jánosról volt szó, oly gyakran és készségesen gazsulált, úgy hozta, hogy irodaszereknek, azok közül is az indigópapírnak az árusításával. És ha hozzáteszem: 'nagybani', akkor egy árnyalatnyit sem túlzok. De nem ám.

A magyar forradalom szovjet legázolása úgy keverte föl Párizst, hogy a francia értelmiség jelentős része - természetesen a Gonosz neki meglepően jól fekvő szerepkörében szorgalmasan fellépő főguru, Sartre kivételével - kilépett a kommunista pártból, egy időre vagy végleg szakított a mozgalommal, a tömegek viszont gall egyszerűséggel felgyújtották a kommunista párt lapjának, az Humanitének a székházát. (Mikor később én is láthattam, a ház torz váza impozáns mementóként meredt bele a mozgalom jövőjébe, magába a semmibe.) János ilyen drámai előzmények után szerzett be több ékesen szóló francia dokumentumként kezelt papírt, úgy is, mint magyar szabadságharcos. (Messziről jött ember még Párizsban is azt mond, amit akar. Sőt, vannak, akik szerint ott még inkább, mint másutt. Talán azért, mert oda igen sokan mennek távolról is nemtelen szokásaikat gyakorolni.)

Imigyen felszerelten meg a besulykolt rémmeséket a kellő adagokban tálalva azután aligha lehetne csodának tekinteni, hogy mindenki, akinek egy csipetnyi lelke volt, vett is tőle valamit. Ami a szokásos árucsere-forgalomnál hasznosabbnak bizonyult, mert az árut jóval olcsóbban kapta, mint bárki, és drágábban adta, mint akárki. Vagy mint a gyanútlan szemlélő és egyben az átkos konkurrencia áldozata, a sarki papírüzlet minderről mit sem sejtő tulajdonosa. Aki persze nem is volt a versenytársa, hiszen János csak látszatra kereskedett indigóval - sokkal inkább adta el ő magamagát, a maga által részletekben mind lenyűgözőbbé, sőt csodálatra méltóbbá dramatizált életsztoriját, elszenvedett mártíromságát, mértéktartóan öntudatos, de fellengzősnek azért semmiképpen sem jellemezhető felléptét, készséges és ha lehet, most még inkább vonzó mosolyát. Tette pedig ezt egy évig, kettőig, háromig. Ő, a szerencse - meg ott, az öreg Pesten, a két kommunista szülő - elkényeztetett gyermeke.

Igenám, de akkorra már kezdett elszaporodni, mindenütt ott lenni, Jánosunkat egy kopogással megelőzni a múltat meg a jövendőt egyaránt megsínylett magyar szabadságharcos; az 'üzlet' döcögni kezdett, el-elakadt; most már meg kellett vesztegetni - egy szép arany vagy inkább aranyozott csempész-órával, és ami ennél jóval kellemetlenebb, a profit egyre növekvő százalékaival a nagy meg a még nagyobb cégeknél felkutatandó, egy fordulóra mindig kész árubeszerzőket, majd a hazai piacok továbbszűkülése után kiterjeszteni a tevékenységet a volt francia gyarmatokra, Afrikára is. Hiszen végül is: aki a-t mond, mondjon b-t.

Egyszer például Guineában János az illetékes - korrupcióban illetékes? - miniszternek magának, illetve annak a révén a szép jövőjű országnak eladott öt vagon indigópapírt! Nem tudom, tetszik-e érteni és értékelni ezt a közlést a maga teljes jelentőségében? Öt vagont! Meg kell kérdezzem: el tetszik tudni képzelni egyetlen vagon indigó-, vagyishogy másolópapírt - na és ha ez a művelet sikerült volna, akkor ezt még megszorozni öttel? Nem is vitás, hogy ezzel a tranzakcióval Guinea indigószükséglete több száz évre előre fedezve lett, még hétszer hét szűk esztendő katasztrofális indigótermése és éjjel-nappali használata meg újrahasználata esetén is úgy, hogy az ország az egy főre eső indigópapírkészlet terén a fejletlen, azaz, bocsánat, fejlődő, vagyis, politikailag korrektebben, a harmadik világbeli országok közt kimagaslóan, vagyis sivatagi, sőt, trópusi, a Szaharától délre elterülő országról lévén szó, tevehosszal az első helyre kerüljön.

János pályájának ezen eléggé fel nem becsülhető teljesítménye után ha nem is sokáig, de legalább néhány hétig pihenhetett babérain, amelyekért keményen megdolgozott, és a további nemzetközi tevékenységéhez nélkülözhetetlen Michelin-könyvet szorgalmasan forgatva tanulmányozhatta Csádnak, a következő áldozatországnak a sokéves indigóhasználati statisztikáját, amelynek az akkori szintje igen közel volt a zéróhoz. Úgy is mondhatnánk: azonos volt a zéróval. De ha minden jól megy, már nem sokáig... Merthogy Guinea után Csád olyan könnyű lesz, mint az ágybaszarás. Már elnézést az idetolakodó, aligha afrikai eredetű kiszólásért, amelyet én magától a későbbi csádi hőstől vettem át. Arról már csak futólag téve említést, hogy a tervek előrehaladásának a mértékében vált egyre világosabbá: igenis lesz Csád történelmének, legalábbis a szélesebb látókörű kutatók szerint, egy Krausz János előtti meg egy ő utáni korszaka. Ami - mármint a csádi történelem - nem esik egybe a csakis ritka megszakításokkal meg líbiai fegyverekkel, líbiai intrikákkal meg nyílt líbiai beavatkozásokkal teljesített kisebb-nagyobb, de frissítő hatású mészárlásokkal, az ENSZ szokásos ájtatoskodásainak a megnyilvánulásaival egyidejűleg megvívott ottani polgárháborúkkal - bár az is igaz, hogy azok miatt szinte állandósított, egymást hetente-havonta követő kormánycserékkel, ezeken belül az indigóügyekért felelős miniszterek alaposan begyorsult elfogyasztásával - így vagy úgy -, hogy mindezzel jelentős mértékben járuljanak hozzá János tevékenységének a fellendüléséhez.

Kedvenc unokaöcsém, mindezeken felül, dosztojevszkiji kaliberű játékos is volt, akit ezért igen jól ismertek - nem, közel sem mindig előnyeiről - a francia meg a monacói kaszinókban. Egyszer, egy feledhetetlen emlékezetű éjszakai csata vége felé, cheminezés közben - nem babra ment ám a játék! - ketten maradtak, két, csak két legény maradt a szokásos kaszinói köznéppel sűrűn körülvett asztalnál: ő maga és az akkori Aga Khan. Igen, ők ketten, az előbb megadott protokolláris sorrendben. Mert ezt általában így mondja, az élete nagy pillanatára elködösülő szemekkel visszatekintve, maga János Khan; márpedig én miért is ne hinném el neki, és miért pont ezt ne, hiszen, lassan megrögzötté vált szokásom szerint, én a történelmi eseményeknél nem voltam jelen. De azért, ha vallatóra tetszik fogni, a történeti hűségért kezeskedni készen sem tenném tűzbe a kezemet.

Bárhogyan is lett légyen, a végén a szívet-lelket még most is átmelegítően nagyszerű, mesteri furfanggal végigjátszott esték, a szuperkombinációk kidolgozása és végtelen kitartással végrehajtása, a mélypszichológiai ismeretek bevetése az ellenfelek állóképességének a felbecsülésére, a mámorkeltő, a kaszinói népség üdvrivalgását kiváltó diadalok ellenére nemdebár a futólagos említésre sem érdemes, jellegtelen esetek tömegének az alkalmából annyit, de annyit veszített az őt eladdig mindig készségesen segítő, de egyszer-egyszer azért csak a kelleténél gyakrabban igénybe vett szerencse elpártolásába lelkileg belerokkant Jánosunk, hogy egy józan, tisztán látó, tehát elképesztően ritka pillanatában, magához a bajba került mesterhez méltó huszárvágással, merő önvédelemből fogta és - igen, kitiltattatta magát a francia kaszinókból. Igaz, egyetleneggyel - mit lehessen tudni, csakis az óvatosság kedvéért - mégis kivételt tegyen. Hiszen arra is gondolnia kellett, hogy esetleg egyszer, talán éppen az elvonókúra közepén rosszul lesz, hallucinálni kezd, látomások támadják le - és mindez csakis az emberi szervezetet összerázó módon elsietetten abbahagyott, nyomorult játék minden elképzelést felülmúló hiánya miatt! Akkor vajon majd ki-mi segít rajta nagy bajában, a Minouche szerint a jó ügy érdekében magára vállalt, de lám csak permanenssé váló lelki nyomorában? Akkor, igen, akkor vajon mihez fogjon, hova nyúljon segítséget kétségbeesetten kereső, egykoron oly igen tudó kezével? Végső kínjában kezdjen el talán passziánszozni? (Erre a kijelentésére nekem, az élet fantasztikus kanyarjainak a lehető legváratlanabb helyeken meg időpontokban ismétlődése miatt, pár pillanatra nyomban el is állt ha nem is a szívverésem, de legalábbis a lélegzetem.)

Nem volt olyan dolog, amit János ne lett volna hajlandó megtenni azért, hogy valahogy megússza minden dolgok legszörnyebbikét. Vagyishogy azt, hogy dolgoznia kelljen. Dolgozott ő inkább látástól vakulásig, mint a güzü, kulizott, verejtékezett, rohangálva kölcsönkérésre farkaséhesen az egész városban, a szóba jöhető áldozatok listáját újra meg újra feldolgozva, végigzongorázva, ha nem ment másképp, hát megalázta magát, olykor még a gyötrődésében nem is titkoltan kéjelgő idegenek, bánja a fene, rosszakarói előtt is, csak nehogy valahogy - dolgoznia kelljen. Mert azt ő módfelett nem kedvelte, sőt, őt annak már a puszta gondolata is kifejezetten taszította.

Igaz viszont az is, és a kellő perspektíva felvázolásához nélkülözhetetlen lenne nem megfeledkezni arról, hogy öcsémnek cseppet sem megvetendő, akármilyennek éppenséggel nem nevezhető, az ő színhelyéhez elszakíthatatlan szálakkal fűződő elődei is voltak. Ezek között alighanem első helyen kellene visszaidéznünk nem másnak, mint James Joyce-nak a szellemét, aki szintén úgy 20 éves kora körül dolgozta ki a maga számára ugyancsak Párizsban a kölcsönkérésből megélés 'művészetét' - saját szavai szerint -, amelynek az életbe átültetésében a kiszemelt áldozatok szerepét elsősorban természetesen családtagjai töltötték be - közeli és távoli rokonai (ez utóbbi kategória az írek esetében százakra, ha nem ezrekre becsülhető), barátai, valamint ismerősei közül azok, akiket nem volt különösebben nehéz, vagy ha igen, de mégsem teljesen reménytelen legalább egyszer palira venni és ilyenként ha nem is nagyobb összegre, de megpumpálni. Éppen csak hogy egyéniségük szerint mindegyiknek más fajta, mondjuk az előző muksónak adottnál egy árnyalattal eltérő szöveget kellett leadni. Meg az átmeneti pénzzavarban 'kölcsönkért' összeg visszafizetésére - a fikciók fikciójára - mindig más, de remélhetőleg plauzibilisnak tűnő határidőket szabni meg. Ha leszámítanánk olyan, ezeken az oldalakon kibontott történetünk szempontjából lényegtelen apróságokat, mint teszem azt a Ulyssest, magának Joyce-nak a párizsi pályafutása bizony csak kezdőkhöz illő lett volna a mi Jánosunkhoz mérten. Hiszen... ez a 'hiszen' azonban a jövőre kell maradjon, amikor a maga fenntartott helyén számolhatok be majd arról, amit én unokaöcsém pumpolási pályafutásában a legszomorúbb esetnek, de mindenképpen csúcsteljesítménynek tekintek.

János ha lehet még a munkánál is hevesebb ellenszenvet érzett az adófizetés iránt, ezért ezt a végtelen türelmű birkákra kirótt ostobaságot soha nem is gyakorolta. Igaz, azért sem, mert az semmiképpen sem egyezett volna egyéniségéből kifejlesztett stílusával. Az adó-nem-fizetésből azután végeláthatatlan botrányok keletkeztek, berámázva felszólító levelektől törvényszéki döntésekig, lefoglalásokig a Code Napoleon rafinált örömeivel egész későbbi életét.

Amint az mindebből látható, nem mindennapi figurává nőtte ki magát kedvenc unokaöcsém. Akinek valamilyen megmagyarázhatatlan okból úgy tűnt, még mindig fontos volt, hogy nekem ne legyen töményen rossz véleményem róla. Amikor azután már vagy ötödször kérdezte meg - alighanem valami bajom lehetett a fülemmel, mert az előző négy kérdést nem hallottam jól -, hogy ugye mindennek ellenére sem találom életvitelét túlságosan erkölcstelennek, aznapra előirányzott jócselekedetemet imigyen teljesítettem (jobb meggyőződésem ellenére): Jánoska - mondtam -, Spártában, az ókorban, a királyság idején - nem úgy, mint görög földön mindenütt másutt -, nem tekintették a legkevésbé sem erkölcstelennek, nem hogy büntetendőnek, ha a katonásan és katonának nevelt fiatalok közül valaki kilopózott a közös hálóhelyről, és elment, bele az éjszakába, annak is a sötétjébe - lopni; lopott, saját, háborúban majd a vérével, ha kell, az életével is megvédendő honfitársaitól lopott olyasmit, amire csak rá tudta tenni a kezét, függetlenül attól, hogy arra szüksége volt-e vagy sem; sőt ezek a harci akciók, bár közel sem hivatalosan, de hallgatólagos közmegegyezéssel bele is értődtek a sikeres kiképzésbe. Kivéve persze az olyan pancserokat, akik a későbbi nagy karrierre minősítő haditetteket elfuserálva az éjszakai akciók végrehajtása során hagyták magukat rajtakapni. János keresztbe álló szemekkel meredt rám, ezzel is tanúsítva, hogy a tanmese segítségével még az eddigieknél is kevésbé volt képes eldönteni: unokabátyja most fölmentette vagy elítélte őt.

Ahogy említettem, most már nemcsak mi meg a fél világ, de a hamarosan újra Párizsba látogató Iluka is tudta a kegyes csalások helyett a prózait messze alulmúló valóságot. Meg kell mondanom, derekasan viselte. Azt hiszem, egyébként is egy ideje már sejthette. Annál kevésbé viselte el viszont János a saját apját, aki ekkorra már beleőrült a zsidók és országuk elleni gyűlöletébe. Egy ízben az én öreg apámnál voltunk együtt jónéhányan a családból, és az ő kedvéért mindenki hihetetlen önmegtartóztatással törekedett arra, hogy civilizált módon viselkedjen. Ez úgy-ahogy sikerült volna, ha nem akart volna minden jelenlévő egyszerre beszélni. Egészen addig, amíg Sanyi nagybátyám stentori hangon világgá nem üvöltötte: A tengerbe velük! A tengerbe a rohadt zsidaival!

Attól a több mint sajátos, viszont a mi korunkban-körünkben mindennapos körülménytől eltekintve, hogy a helyszínen kizárólag 'zsidai' voltak, na és azok is elérhetetlen távolságban minden tengertől, az ambivalenciától mentes kijelentés egy külső megfigyelő számára némileg helyén nem valónak tűnhetett volna - de hát végül is mit lehet tenni a családon belül egy súlyos elmebeteggel, már úgy értem a lobotómián kívül? A rémülettől azonban még én, az öngyűlölő zsidókat mint jelenséget is maradéktalanul megvető, a velük való találkozásokban, az ilyen jellegű tapasztalatokban közel sem szűkölködő, képzeletbeli zsidó hadfi is megdermedtem, amikor Jánosra néztem: a feje céklavörös volt, a szeme lángban égett; egyetlen kis lökés, egy szó is elég lett volna ahhoz, hogy olla! mint a bika rontson neki saját édesapjának és nyársalja fel, majd az aréna földjébe tapossa kibelezett maradványait. Mármint ugyanaz a János, akit Izrael egyébként, úgy ahogy volt, mondjuk indigóügyekben érdektelen volta miatt különösebben nem is igen érdekelt, kivéve amikor éppen élet-halál harcban állt egyszerre valamennyi szomszédjával meg azoknak a szomszédaival. Pánikhangulatban mit tehettem volna mást, mint hogy Jánost karon fogjam, és kicipeljem magammal a lakás előtti folyosóra - mármint a gangra ugyebár, hiszen az évek folyamán a földszintről az isten fölvitte dolgunkat, a ház négy emelete közül egészen az elsőre. Ott azután a mindennél zavarosabb kezdetek ellenére végül mégis bilingvissé vált unokaöcsém amúgy igazából, mindkét nyelven és igen magas színvonalon, széleskörű párizsi argotudásának az igénybevételével zaftos-lucskosan kikáromkodhatta magát, imigyen előremenőleg is remélhetőleg felkészülve az ottléte alatt sajnos nyilván még bekövetkezendő hasonló atrocitásokra.

Az itt, ebben a részletben feltűnő unokaöcsém egyébként még mindig ugyanaz a János lett volna, aki 1956 novemberének a végén, bár az alapos körültekintést meg a szakadatlan ismétlést igénylő kiképzését gondolom még nem teljesen fejezte be, mégis itt hagyta még Annácskáját is, aki maga nem volt hajlandó lelépni átütő sikereinek oly sokoldalúan felszentelt színpadáról; János tehát, búbánatát is csomagjába rakva, barátaival együtt távozott az őshazából. Vagy negyed milliónyi sokadmagával. Előbb azonban egy reggel még eljött hozzánk is. Hármasban beszélgetve nemcsak tájékoztatott, de hívott Évikével engem is - bár igaz, elfogadott volna engem Évike nélkül is: menjünk velük együtt világgá, három nap múlva. Reggel hatkor indulunk teherautón; minden a legapróbb részletekig el van intézve. A határ előtti meg a határmenti umbuldákról a banda egyik tagja, jelenleg a soproni erdő- és mezőgazdasági főiskola hallgatója gondoskodott. Az, aki úgyszólván az egész főiskolával együtt lép majd le, a tervek szerint velünk együtt.

Nekem mindössze egyetlenegy, viszont annál súlyosabb problémám volt, amiről most, igaz, pillanatnyi habozás után úgy döntöttem, hogy nem szólok. Méghozzá azért nem, mert az csakis rám tartozik. Anyám három évvel egy mellrákműtét után lassan, de biztosan romló egészségi állapotban volt. Nyomorúságom kellős közepén határoztam el magam: ha Évi hajlandó, megyünk. Anyámnak persze hogy fájna az elválás, de tudtam: ha valaki, akkor ő aztán szívből helyeselné távozásomat, sőt ha megmakacsolnám magam, még az sem kizárt, hogy ő küldene - mindannyiok, ősök, utódok, saját maguk miatt és helyett. Meg persze főleg magamért. Hiszen kétségem sem férhetett hozzá: ő, aki csakis a családjáért élt, velem szenvedte végig - persze szó nélkül - vergődéseimet, annál is inkább, mert irántam érzett feltétlen bizalommal eltöltötten meg volt győződve, hogy rám még szép jövő vár. Így aztán most én vártam Évikére, az ő döntésére. Szorongva vártam, hiszen egyetlen ki nem mondott szó nélkül, egy grandiózus gesztussal az ő kezébe tettem le sorsomat. Bármiféle pressziót, hanggal, nézéssel, a világért sem próbáltam meg gyakorolni rá. Amint az azonban nyomban kiderült, nem is lehetett volna. Elképedésemre ugyanis az engem, a szinte jelen sem lévő figurát még csak meg sem kérdező, rám egy futó pillantást sem vető, szemmel láthatóan egész lényében feldúlt Évi fontolóra sem volt hajlandó venni a javaslatot, meredek abszurdumként rázva le magáról a hagymázasként elintézett gondolatot is. Olyannyira felbőszülve, éppen csak hogy nem személyes sértésnek, de azért zokon véve, hogy veleszületett udvariasságáról is megfeledkezve meg sem köszönte Jánosnak a velünk törődését. Még csak jó utat meg sok sikert sem kívánt neki. És bár a spontán elutasítás semmiképpen sem irányult ellenem, annál elképesztőbb volt, hogy benne - és ebben tökéletesen biztos vagyok - fel sem merült valami olyasminek a lehetősége, hogy én elmehetnék - nélküle. Hogy erről talán mondhatott volna nekem ha többet nem is, de legalább egy fél mondatot. Dobhatott volna oda egy koncot. Vagy ha azt talán nem is, de legalább valami olyasmit, hogy mit lehet tudni, esetleg nekem is lehetne valami mondanivalóm. Hogy azért én mégiscsak egy független, tőle is független ember vagyok, akinek meglehetnek a saját szempontjai. Éppen ezért neki semmiféle joga sincsen arra, hogy mindkettőnk nevében döntsön. Most, ezekben a jövőnkről oly sok mindent eláruló pillanatokban értettem csak meg, mennyire biztosra vesz engem - és hogy én a feltétlen biztonságtudatnak a kialakításával milyen katasztrofális hibát, hibák hosszú sorozatát követtem el. Amit ha lehet, még alaposabban tetőzött meg az, hogy ezek után bennem már fel sem merült a gondolat: elmehetnék én bizony nélküle is. És hogy ezért, magam-feladásomért még milyen roppant nagy árat kell majd fizetnem. (Mellesleg: ez volt az a beszélgetés, amelyre Évit telefonhívása alkalmából emlékeztettem, és amire ő akkor oly frappánsan reagált.)

(T. szövege) Elmúlt lassan, tétovázón, távozni amúgy igazából nem is szándékozón, annál inkább azonban túlcsordulón a szerelem mennyei ízeivel fenségesen átitatott, azt minden rezdülésében kibontó, kábító augusztus, első együtt töltött hónapunk. Addigi életemnek a legboldogabb időszaka.

Szépen le voltunk barnulva, hiszen bármi változott is közöttünk, körülöttünk, nekünk a Zeneakadémia mellett a Lukács uszoda maradt továbbra is a kedvenc nyújtózkodási színhelyünk. Oly összehasonlíthatatlanul más rendeltetésű, atmoszférájú helyek, hű de nagyon más töltéssel - nekünk mégis volt bennük egyfajta, bár csak korlátozott jellegű, egykönnyen nem is kibontható hasonlóság, az Én-nek szorosra záródó, majd elernyedő elengedése, a 'menjen, ahova csak viszik' kilazulása, a teljes magány rendszerint embersűrűben kiérlelt, mégis oly leépült megélése ismerős és ezért önmagában legrosszabb esetben is semleges közegben. A Lukács körülhatárolt fizikai nárcizmusában egyetlen változásként mindössze azt lehetne elkönyvelni, hogy míg a tetőnapozón Évi Zoltánnal meg baráti körével azelőtt a számomra taszítóan jellegtelen, unalmas középső régiókat frekventálta, most, unszolásomra, velem már be mert merészkedni a furcsa népekkel megtöltött szférába, az én birodalmamba, mármint hogy hová máshova, mint a napozó hátsó részébe. Olyan óvatosan, majdnem hogy pipiskedve, mintha valamiféle rosszhírű, de borzongatóan titkos féktelensége miatt tiltott helyre vonszolnám őt be magam után, ahol neki sejtelme sincs, hogy ott hogyan kell majd viselkednie. Olyan helyre, ahol csaknem mindig történt valami más, valami szokatlan. Vagy csak egyszerűen: valami.

Egyszer például, egy agyfelforraló napon, amikor mindenki tócsákat eresztve maga körül olvadt bele a semmibe, majdnem úgy, mintha mindannyian Mándy Iván remekbe szabott uszoda-strandnovellájában találtuk volna magunkat, moccanásra képtelenül terülve el ott, ahová éppen lerogytunk, az ájult csendben, valahonnan a leghátsó régiókból egy lírai tenor megkapó átérzéssel zendített rá a persze hogy magyar származású szovjet mozgalmi slágeríró, Dunajevszkij dalára, amelyet a Kubáni kozákok című, lenyűgözően gusztustalan és idülten Sztálin-imádtató filmhez írt, imigyen szólaltatva azt meg saját átdolgozásában: "Te büszke kozááák,/ Add vissza az óóórám!" (Az eredeti szövegben: "Az vagy, aki voltál". Ami ugyan nem teljesen, de lényegében mégiscsak ugyanaz.) A szétfőtt leveshúsra emlékeztető testekben maradhatott még valami rejtett tartalék, mert a velünk szemben lévő Rózsadomb Gül Baba türbéjével együtt is beleremegett kirobbanó röhögőgörcsünkbe. Mire valamennyire lehiggadtunk, én büszkén mondhattam: látod, Évike, milyen sokat veszítettél a nyár örömeiből?

Egyébként mindketten imádtuk a napot, a vizet, az uszodai leépülést, a tipikusan nyári kifejezési formákat meg szertartásokat, a lenge ruházattól meg a fagylalttól és a nyári ételektől a bársonyos éjszakákig - és jelentős ideig bírtuk is, méghozzá odaadással, az áldott semmittevést meg a szokásos beszélgetéseket, egyszavas mondatokkal; főleg a napi tornája előtt, majd levezetésként utána az ágyak közt bolygó életformát folytató Kolozsvári Grandpierre Emillel - nekem barátom, Évikének pedig régimódiasan hódoló tisztelője - meg a tűző napon is kitartóan bridzselőkkel, akik körül nem is mindig lehetett érzékelni a felettük éber keselyűként kerengő, a kellő pillanatban lecsapásra készülő, napszúrással egybekötött gutaütést. Emilen kívül más írók is elő-előfordultak arrafelé, ezzel adva legalábbis némi alapot arra, hogy a Lukácsot lokálpatrióta nagyotmondással irodalmi úszó-kávéháznak nevezzék.

Ha már úgy általában nyárnál, uszodánál, szerelemnél tartunk: hát az Évike meg én közöttem nem sokat változott, sőt, bízvást mondhatóan, még az idén magáért alaposan kitevő évszakhoz képest is felforrósodott. Különösen emlékezetembe itatódott az éjszakai ég káprázatos augusztusi asztrál-bőkezűsége jegyében eltöltött, előző esti szabadtéri egymásbaveszés után egy vasárnap, ugyancsak a világtörténelem legmagasztosabb augusztusi reggelei közül az egyik legemlékezetesebb. Az erkélyen reggelizünk, kora hajnalban, most először ilyesféle prózai tevékenységgel kezdve a napot. Alig jutunk el a früstökölés közepéig, Évinek egyszer csak mintha felrobbannának a színek a szemében, a keze pedig, az az áldott, nem mondhatnám, hogy nyomtalanul, de eltűnik az asztal alá és - ki mondta, hogy nincsen Isten az égben? - elmerül, belemerül az ölembe. Mire mintha összebeszéltek volna, közel s távolban minden madár rázendít harsányan biztató hajnali csicsergésébe. Egy perc és máris a szobában, a reggeli helyünkön vagyunk, ezúttal ha nem is ébresztéssel, de egyébként, a dolgok lényegét tekintve, ugyanabban az ügyben. Csakhogy ebből a rendkívüli alkalomból annak a halaszthatatlan ügynek az elkerülhetetlen és ezúttal amúgy igazából remekbe szabott, de időigényes körülményességeivel alighanem még a hétvégi szokásosnál is jobban elmélyültünk, mert egyszer csak, a mély vízből fölmerülve, döbbenten realizáltuk: erősen közeledik az ebédidő, márpedig nekünk akkorra randevúnk volt Évike - vagy inkább Zoltán? - rám kíváncsi barátaival, a Fészekben. Nem emlékszem, miért, de aprólékos gondot fordítottunk arra, hogy szépen öltözzünk föl (dehogyisnem emlékszem: abban a gyönyörűségekkel csordultig teli időszakban mindent még szebben, ha lehet, még annál is szebben kellett tenni); Évike egy vadonatúj, vajszínű kosztüm-gyönyörűségben pompázott. Ez úgy, de úgy hozta ki lesülését meg szeme öltözködés közben rám is ragyogó kék színét, hogy én megfogadtam: ha lesz egy kis időm, megtanulok festeni.

Végre elkészülve, a Fészek előtt természetesen - a szokás hatalma - tiszteletünket tettük a Kaszinóban. Mit tesz isten: én, aki egyébként nem lennék különösebben ügyetlen, az ott javában zajló vitában sebtiben bedobott nézeteim erőteljesebb hangsúlyozása érdekében igen kevéssé kecses, viszont annál könnyedebb kézmozdulattal borítottam fel Évike kávéscsészéjét úgy, hogy annak még megmaradt tartalma - éppen elég - ráömlött a remekbe szabott, vajszínű ruhára, ezzel nem is annyira kapucínert kreálva, mint inkább jókora sötétbarna foltot hagyva szerelmem jobb sorsra érdemes kosztümszoknyáján - szerencsére legalább maga a kávé már nem volt túl forró. Mi mást lehetett volna tenni, mint a Kaszinóból gondosan megszervezett visszavonulás után - én elől, Évike közvetlenül mögöttem, lépésről lépésre a nyomomban haladva, egy szakavatott megfigyelő számára visszahozva rég elfelejtett némafilm-képsorozatokat - a telefonon rendelt taxiba ülni, hazamenni és ott átöltözni.

Az első megközelítésre egyszerűnek tűnő terv bevezető része lényegében sikeresen bonyolódott le, a többivel azonban már, hogy is mondjam csak, súlyos, sőt a dolog érdemét, vagyishogy a gyors átöltözést tekintve már csak jellegüknél fogva is megoldhatatlanoknak bizonyuló komplikációk merültek fel. Amikor ugyanis nekem kellett a még kissé nedves ruhát meg miegymást Évike, lám csak, mint az nyomban kiderült, valahogyan most más, izgalmasan újszerű jellegűvé vált bőrétől különválasztani, együtt az eddig eltakart és a legkevésbé sem napsütötte hm... dolgokkal, a frissen feltárt, váratlan és azon nyomban féktelenül provokáló dolgok láttán én elveszítettem maradék önuralmamat, mire az idő is készségesen veszítette el maradék tájékozódó képességét. Hiszen mi úgy, de úgy estünk egymásnak, úgy faltuk, ittuk, kebeleztük be egymást, mintha olyan hosszú várakozás után éppen most fedeztük volna fel teljes képtelenségünket arra, hogy a másik vonzásának ellenálljunk. Szorgoskodva egymás szeretésén pontosan úgy, mintha nem röpke két órával ezelőtt lettünk volna pontosan ugyanott, ha nem is egészen, de csaknem ugyanúgy, viszont pontosan ugyanezért.

Végül is nem maradt más hátra, mint egy rendhagyóan beiktatott szünetben telefonálni a Fészekbe és egy fehér hazugsággal mosni ki magunkat. Amit, ez esetben kinek másnak, mint a dolog jellegéből kifolyóan igazmondó Évikének kellett lebonyolítania. Méghozzá úgy, hogy engem érthető módon dobott fel a bizonyos összefüggésekben távolról sem érdektelen tény: az én Évikémnek vállalkozása végrehajtása előtt, közben és utána még csak egy arcizma se rándult, a szeme se rebbent. Márminthogy az az áttetszően kék ragyogásában rendületlen ártatlanságot sugárzó, zavartalanul tiszta szeme.

A koffeintartalmában meg vonzerejében rendhagyó módon megnövekedett ruhának hála, azután gyakorta és minduntalan azon a kellő áhítattal megszentelt vasárnapon módunkban volt a környékünkön csavarogni, felfedező sétákat tenni, természetesen evéssel-ivással pompásan egybekötve. Emlékszem, eljutottunk egyebek közt egy csaknem tökéletesen eldugott, alighanem magából a mesevilágból elővarázsolt virágoskertbe is, amelyen új módon figyelő szemünknek úgy tűnt, minden szerelmetes-szorgalmas kis méhecske készségesen hagyta magát állítólag oly utánozhatatlanul egyéni stílusáért az élelmes, látszatra akár jelentéktelennek is tűnő virágtól a szokottnál talán éppen csak valamivel több porzóval megvesztegetni. A világ szerelemtől duzzadó szféráiba tett kisebb-nagyobb bevetések után mi persze újra meg újra visszatértünk 'megpihenni', erőt nyerni támaszpontunkra.

Egymásba fonódva csókolóztunk, mind szakavatottabban ínyenckedtünk, ízlelgettük, kortyolgattuk egymást, szorgos-gondos kezeinkbe összpontosítva lényünket adtunk új, minden eddiginél értelmesebb értelmet, elrendeltetést egymás testének egy kis parkban akkor is, amikor a nyári nap lassan, megfontoltan, ha nem éppen sajnálkozóan döntött: eljött immár ma is a szürkület ideje, hátunk mögött a lassan, megfontoltan a hegyek mögé bukó korongjával. Kezdetben az egész alig tűnt többnek, mint egy parányi kis változásnak a fény minőségében. Ahogy valamennyire csak kibontakoztunk egymásból és ott álltunk kézenfogva, mozdulatlanul, a csend, a békesség, az ágyát megvető este szinte érezhetően, ha nem éppen kitapinthatóan vett körül, zárt magába bennünket. Szellő se fújt, ág se rezdült; a fák ugyanolyan mozdulatlanok voltak, mint árnyékaik. Hallani sem lehetett mást, mint a nap eseményeit egymással fontoskodva megbeszélő, ezenközben a saját hangjaikba tökéletesen belehabarodott, így aztán bármiféle rendszert is nélkülözve rögtönzött koncerteket produkáló és egyben az éjszakára felkészülő madarakat. Mi meg láthattuk mindennek közepette a világra fordított kiteljesedettségünkbe, aznapi bűvöletünkbe beburkolódott saját magunkat.

Szerettük egymást otthon akkor is, amikor a késői világosság egy szintbe került a ránk bágyadtan mosolygó ablakkal. Aztán meg úgy, hogy a mennyezetet világították meg az utcalámpák gyér fényei, és ezek a fények mindenhonnan visszaverődve játszottak esti bújócskát Évike testén. Ennek utánajárandó azért még az erkélyre is kimentünk; a legtöbb, amit azonban onnan láthattunk, az ezüstösre kisuvickolt, immár a második negyedébe érkezett augusztusi Hold volt. Úgy, olyan elvarázsoltan, gyönyörrel csordultig feltöltötten szenderedtünk el egymás karjaiban, hogy ezúttal már másodszor aludtuk át a hajnali ébresztés megszokott, bár eleve megszokhatatlan, mert sosem ismétlődő jellegű, a nap alaphangulatát megadó ceremóniáit. Anélkül, hogy a mulasztás miatt bármiféle lelkifurdalásunk is lett volna. Igaz, azért én, a jóllakni tökéletesen képtelen, felébredtem akkor is a megfelelő időben, de Évi olyan édesdeden, arcán rebbenő mosolyokkal aludta a dolgukat jól végző és ezért magukkal meg a világgal elégedett igazak álmát, hogy nem volt szívem őt abban megzavarni.

Nem hinném, hogy féléves együttlétünk alatt olyan tiszteletre méltó előrehaladást értünk volna el egymás - és persze saját magunk - meghittebb megismerése terén, és ehhez még annyit nevettünk volna kicsattanó boldogságunkban, mint azon a napok legfenségesebbjén.

Aztán gyakran látok egy másik jelenetet. Pali, figyelj nagyon, mert ez a reggel - ez az én világom közepe, e körül forog a mindenség. Ez a kezdő- és egyben a végpont is.

Persze hogy most is vasárnap reggel van, még olyan fiatal reggel, mint kislány arcán a belülről kifelé törekvő, lassan megszülető mosoly. Én egy megismételhetetlen hajnali ébresztést követő újra álomba hanyatlás után éledezek, ébredni nemigen akaró, apró, zavaros részletekben, bizonytalanul, még nagyon is az előbb történtek meg az azoktól megkülönböztethetetlen álombeli folytatásuk hatása alatt. Csak a karomat nyújtom ki oda valahova, ahol velem kergetősdit játszó vágyaim irányítanak, majd a szokatlant tapasztalva csakis fél szememet nyitnám óvatosan ki, de minek? Párjavesztett vagyok, az is a nyomorúságos fajtából, hiszen Évi nincs már ott, mellettem. A függönyök még mindig, de talán az eddigieknél kevésbé behúzva, mintha több világosságot engednének át magukon. A szűrt reggeli fények mozdulatlanul pihennek meg a szobában. Bele kéne törődni: Évi hová máshova, mint a fürdőszobába vette be magát, gondolom, félig azért csak alva, most talán még inkább, mint máskor, nehezen viselve átmeneti távollétének a gondolatát is, amikor egyszer a végtelen csöndet megtörő, alig hallható, diszkrét zörejt hallok. Csak annyit, hogy most már felnézzek - és mit lássak?

Szerelmemet látom anyaszült meztelen, nyilván úgy, ahogy az ágyból kikelt, csak most már a parkettbe gyökeret vert lábakkal, imádni valóan gazdag, buja testével, magával a gyönyörtanyával, arcán valami leheletszerű, átszellemült bevonattal, a tükör előtt állva, nekem félig háttal, félig oldalt, amint minden idegszálát kévébe fogva a felfedező vagy inkább már az alkotása előtt álló művész kutató, lényeget kereső szemével, roppant figyelmével nézi magát a tükörben; most kezd lassan-lassan, bizonytalanul lefelé is haladni, a teste felé, ott huzamosabban tartózkodni, aprólékosan mindent megvizsgálni, a válaszát a kérdéseire, azok közül legalább valamire, a legkevésbé sem értve félre a történteket, persze hogy azokon a tájakon, igen, ott is sejtve, de nem hozzám hasonló bizonyossággal tudva minden lehetséges magyarázatok férfi-igéző, foglyul ejtő, többé el nem engedő gyújtópontját. Mint az egész kép, azon belül az ilyen kirándulások számomra ugyancsak szokatlannak tűnnek, hiszen Évi azelőtt nemcsak hogy nem így, de általában sem igen meztelenkedett, ez nem volt a kedvenc kifejezési formája; nem volt képes, mint a nyíló virág, boldogan kitárulkozni, én legalábbis úgy érzem, csak mostanában kezdett elszabadultan, amúgy meztelenül meztelen lenni, nem is annyira maradék szégyenlőssége miatt, hiszen ő a testével jó, bízvást mondhatóan kiváló, meghitt viszonyban volt - ép ésszel hogyan is lehetett volna másképp? -, de különösen most, amikor arra a megszentelt vágyforrásra rávetette visszfényét a mi bár kiteljesedett, de még mindig teljesedő, további érlelésre váró, minden áldott nappal újabb meglepetéseket produkáló szerelmünk. Igen, szokott volt lenni benne valamilyen lányos feszélyezettség, olyan, amely formáit kihangsúlyozó ruhában a legkevésbé sem, a nélkül viszont éppen hogy csak visszafogta. De nem most, ó nem!

Én, a világ legelragadóbb látványával megajándékozott, meg sem merek moccanni - érzem, poézissel telt ez a pillanat, de hogy miért pont most értünk el ide, azt nemigen tudom. Talán mert szinte nem is evilágiak a most már kisajátítóan vibráló színek sem, a kifejezhetetlenül finom-puha reggeli árnyalatok, ahogy suhannak ide-oda a szoba tárgyain, nyilván falánkan hímneműek lévén mind-mind Évi teste felé törekedve, hogy ott végre célba érve, megtelepedve azért csak kéjittasan bolyongjanak, majd - jaj, csak nehogy elriasszák! - a maguk szelíd módján dorbézoljanak. Mint akiket én béreltem fel átmeneti helyettesítésemre, ők meg epedezve teljesítenék túl a nagyon is kedvükre való megbízatást. Úgy meredek a varázsos képre - nem, ne tessék rám oktrojálni, hiszen nem az imádott Botticellié a kép, bár nem áll messze tőle; ha valaki, akkor inkább Renoir lenne az, aki Évit meg tükörképét együtt is, meg kontrasztosan is látva, most frusztráltságában nyilván elgyengülne, szemét róla semmi pénzért le nem véve nyúlkálna ecsetje után, hogy az állítólag már elkészült művön a reggeli bőség ragyogásában meglátott, hirtelenjében elkapott tárgyán korrekciókat hajtson végre. De mégse: nem Renoir az ott, vörösded puhaságában; nagyon is más az, kompaktabb, közlékenyebb, pertut ivottabb. Mintha egy egyszemélyes, kizárólag nekem készült, titkosnál titkosabb látomás nyílna meg előttem, besugározva azt is meg engem is valamiféle fluoreszkáló káprázattal.

Szerelmem stílusérzékére hallgatva veszi fel egy érett, áldott nektárral terhes gyümölcsnek a gyönyörképét, éppen amint az, tovább várni immár képtelenül, szétfeszíti itt, szétpattintja ott bőrét, mire az összezsúfolt csodanedv kiszabadulva ömlik szerte, és ahogy terjed, hódít, úgy töltve be a világot maga körül. Én meg csak mélyeket szippantva, le egészen a sarkamig lélegezve préselem, lehelem be az Évi-illatot magamba és fájón szomjúhozom ízére, igazából talán csak most értve meg végletességében megváltozhatatlan sorsomat, azt, amit a minderre felkészülés korában a Shakespeare-szonett is megjósolt: hogy a szent ízekre vágyó szomjam örökre kielégíthetetlen, és mint ilyen, egy életre mellém szegődött, hűséges - vagy kínzó - kísérő társam marad. A kielégülés, a telítődés, hát még a beteljesedés puszta lehetőségének a legkisebb esélye nélkül!

Úgy is, mint felfalandóan érett barack, életbarack, szerelmem mindebből semmit nem vesz észre, mert maga a mindennél nehezebben megragadható zsong-zsibong a fejében. Mérhetetlenül van elfoglalva azzal az ismerős, de lám csak mégsem teljesen ismert, mert megszokott nővel, ott benn a tükörben, akinek újra az arcát nézi, méri fel, azt először látni, mutatóujját is szájához téve és úgy töprengve, kutatva, mindezenközben számomra eleddig ismeretlen meghatottságot is sugározva. Elveszve próbálom meg racionalizálni: talán azok a bolygó árnyak materializálódnak kívánságára?

Hogy az elveszettség végül is honnan világosodik meg, azt én sajnos nem tudhatom, de most végre minden kétséget kizáróan értem: azt, valami olyasmit néz szerelemmel barackhasadásig eltöltött szerelmem, azt próbálja megérteni, hogy vajon mi van benne, amiről ő eddig mit sem sejtett, és az a meghatározásra váró valami hol fészkel benne, rajta; meg kell értenie, tudnia kell, mi az, mik azok, amelyek Tamást olyan mindent elárasztó boldogságözön rázúdítására késztetik, nem, nem is késztetik, hanem keményen kényszerítik, megpihenni sem engedve hajszolják, még, még és még; mert ő most már érzi: párja egyszerűen nem tudna, őt látva, érintve, érezve képtelen lenne mást tenni. Vele, számára más lenni.

Most már egy fura síkba elhelyezve vagyok ébren és éber, hű de nagyon is éber! Nemigen értem, de elpackázott életemben oly sokszor tévutakra vivő megérzéseim ezúttal végtelen biztonságával tudom: persze hogy annyi sok meddő keresés, melléfogások, önáltatások után csalhatatlan ösztönnel nemrég mégis megtalált, fölfedezett, kisajátított szerelmem, amint most éppen szépsége újonnan felfedezett, roppant hatalmának rejtelmeit fürkészve töpreng - ez az égiektől elorzott látvány minden átmenet nélkül Rilke magasztos versének az azt hittem egyszeri hangulatát idézi fel bennem, annak, amelyet közvetlenül egy Archaikus Apolló-torzóhoz vagy, helyesebben annak ürügyén önmagához intézett. Vagy amelyet, most úgy érzem, maga a szobor közölt volna vele félreérthetetlen formában? Úgy, ahogy nekem meg Évi teste parancsolja tikkasztóan? Nem emlékszem pontosan a sorokra, de itt van, szinte a számon, a nyelvemen az egész. Igen, az, hogy mintha tényleg a szobor, Évi szoborhoz méltó, ha tetszik, antik formájúra kimunkáltan, klasszikus idomokból összerakott teste minden egyes részéből titokhordozó pávaszem meredne rám, és mondaná, vagy inkább óvón-intőn, figyelmeztetőn-bátorítón, de tisztán érthetően sugallná: "Du musst dein Leben andern!" Igen, meg kell, a minden képzeleten túlmutató csodát látva-bírva-megélve óhatatlanul meg kell változtatnom életemet - akármennyire vagyok is mostanság szakadatlanul ezzel elfoglalva; igen, új utat nem keresni képtelen, a legnagyobb kultúrát a legnagyobb sejtelmességgel, a legragyogóbb tudatot a leggazdagabb öntudatlannal egyesítő, összetettségében is végtelenül egyszerű, mindent internizált és így majd a saját lelkétől-lelkében megrészegült, drága Rilke; mindez nem elég, mert muszáj, hogy ehhez a teljességhez, ehhez a hosszú századok során nem tapasztalt harmóniához képes legyek hozzánőni, adaptálni magam. Meg hogy maradék életemmel, a hozzá szabandóval, az érte, a benne magamra találásért megváltoztatandóval érdemeljem őt ki, az őt kiérdemlő magamat meg együtt magunkat. És közben olyan lelkembe maró nosztalgia, olyan iszonyú, lám csak, őt ott látva meg Rilkében gondolkodva már megint farkaséhesre nőtt hiányérzet tölt el az előbb ölelt, majd az álomban is újra magamévá tett, most meg tőlem csupán karnyújtásnyira álló, bármikor elérhető és elvehető, magát mindig önfeledt örömmel adó, elvételét mámorosan megkövetelő nő iránt, hogy abba egész valómban beleremegek.

Évi valami zajt hallhatott felőlem, mert hirtelen, mintha egy más világból pottyanna ide, üti fel fejét, fordul meg és döbben rám. Először ösztönösen rám akár pirítani: hát te meg hogy merészelsz... - kezdené kacér-zavartan, de rám meredve megláthat valamit, amitől azon nyomban el is akad szava. Feszülten figyelő arca most olyan komollyá, nem, nem komollyá, végtelenül összefogottá, a pillanat roppant jelentőségét felfogóvá válik, mint amilyennek én még nem láttam. Úgy ahogy van, a meztelennél is meztelenebbül, odalép hozzám, leül az ágy szélére, vállamat az ölébe vonja, arcomat meg olyan végtelenül gondosan, puhán, mintha csak az édes gyerekéé lenne, veszi két áldó keze közé. Aztán lassan kicsit arrébb hajtja, bele szorgos tevékenységgel kimunkált helyére, oda, nagyon is tudja, pontosan hova, a mellébe, hogy ott aztán szinte a bőrömbe súgja bele: - Egyetlenem, mindenem... Tudod, úgy ébredtem fel, hogy azon nyomban muszáj volt a tükörhöz mennem. És abban azt nézni, arra szerettem volna abban valahogy választ kapni, hogy mi az, milyen is az, milyen lehet neked az, amit te olyan utánozhatatlanul gyönyörűen és gyönyörrel elhalmozva tudsz szeretni. De akárhogy akartam, nem kaptam a kérdésre csakis kis részválaszokat, mert az egész - az egész maga, mi ketten, te meg én, végtelen nagy titok - susogja arcomba. - És te, te mit néztél? Mi az, amit olyan kifejezhetetlen édességgel továbbítottál hozzám? - Megpróbálom a lehetetlent; elmondani neki, akadozva, a szavakat keresve Rilkét, hogy hogyan költözött belém Apollójával együtt, a soha nem tapasztalt, éppen hogy csak még elviselhető, még meg nem semmisítő tökéletesség-érzést, meg persze az általa, a felismerésével egyidőben keltett, a tátongó hiányt, és végül a most már elkerülhetetlen sorsot diktáló, a tökéletességből kinövő sort: Du musst dein Leben andern!

Évi árnyalatnyit eltolja magától, de el azért nem engedné fejemet; úgy mered rám, mintha most látna először. Elismétli többször is, minden szavát szinte suttogva a Rilke-sort, de nem, most nem engedheti meg magának, hogy sírva fakadjon - derekasan tartja magát. Aztán szópocsékolás nélkül ismétli meg és ismételteti meg velem is a keresett és végre megtalált választ, azt, amit egyszer, máshol, máskor, úgy tűnik, réges-régen már mondtunk egymásnak. Azt suttogja: - nagyon... - és vár. Rám vár. Ó, értem. - Nagyon - mondom én is, lassan, halkan teljesítve magamra egyszer kirótt feladatomat a mi szentté vált szertartásunkban. Évi: - Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek. - Én: - Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek. - Évi: - Még annál is jobban. - Én: - Mindennél jobban. - Most aztán már nem megy tovább, de különben is eljutott odáig, hogy nem kell többé visszatartania magát, megengedheti, hogy végre mindent megfejtve, mindent megértve tapadjon belém, vesszen el karjaimban. Nem, most kivételesen nem is szeretkezni, mint inkább megszűnni létezni.

* * *

Ez is, de ebben az augusztusban minden maradéktalanul töltötte fel szívemet magasztos érzésekkel, önmagában is istenített szerelmemmel és abban persze hogy szünet nélküli elragadtatottságomnak, Évikének az apoteózisával, amely mellett most először szorult talán háttérbe másik alapérzésem - Évi-féltésem. Hogy hogyan éltem meg ezt az időszakot, azt a kisfiú érzésegyvelegével jellemezhetném, amikor a hintán rúgja, süvítteti, lövelli magát egyre magasabbra, már valahová oda, ahol át is fordulhatna, de nem, ő nem fékez, nincs olyan erő, ami őt most erre bírhatná; lelkében most az egzaltáltságnak meg a szorongás csipetnyi maradványának a csodálatos vegyületével repíti magát feljebb, hahó, gyerünk, még feljebb, pokolba a gravitációval, bele egyenesen a végtelen kék égbe, annak is az egész szédülő, táncoló világgal együtt a kézzelfogható távolságba érkezett legközepébe. Igen, oda, pontosan oda, ahol meg lehet szűnni létezni - és az jó, az kifejezhetetlenül jó lenne -, most, most, most olyan fenségesen jó lenne elszállni, beleszállni annak a nagy kékségnek a közepébe! Hiszen most már az egész világ engedelmeskedik; mint Évike szeme, olyan maga a nagy, a hatalmas kék ég...

Igen, augusztusban Isten ott volt a helyén, fönt az Égben, és talán még mosolygott is. A világ itt lent, nekünk bizonyítandó, hogy így is lehet, legalábbis a mi számunkra a legteljesebb összhangban volt önmagával. Hoc erat in votis - Igen, ez az, amire vágytam - mondta nevünkben-nevemben az értünk szavát sűrítő Horatius. Na és azt talán gondolom már említenem sem kellene, hogy augusztusban én játszva voltam képes sétálni a vizeken, mintha mindig csak erre készültem volna. Meg játékosan oda-odaérintve magamat, el-elszállni a márványos hátú vizek felett, oda fel, bele annak a végtelen nagy kékségnek a közepébe...

* * *

Szeptember elején-közepén rendezték meg előbb a Zeneakadémián, majd a döntőkkel az Erkel Színházban a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyt, abból is a másodikat. Az elsőt, a hírnevet megteremtőt, valamikor a harmincas években Fischer Annie nyerte, a közbülsőt meg a háború hallgattatta el. Mindkettőnk, valamint barátaink köreiből számtalan ismerős fordult ott elő karmesterektől szólistákig, zenemamákig és -papákig, megszállott rajongókig és áhítatos amatőrökig. Az indulók közt is voltak kedvenceink, főleg a végül is, persze csak ha jól emlékszem, harmadikként - holtversenyben? - végzett Rados Ferenc, nem is beszélve a nemzetközi mezőnybe éppen ott berobbanó kínai zongoristák akkor még meglepetésként elkönyvelt sikeréről. A zeneszülők és családtagok meg barátok a stratégiailag gondosan kiválasztott pontokon szállták meg az adott időpontokban a termet, hogy helyeikről 'spontán', 'tomboló' tapsviharokat idézzenek elő, természetesen a zsűri kedvező irányba befolyásolása érdekében - mondjuk amolyan japán tengerrezgés, cunami módjára. Amit elnézően mosolygott meg az éppen jelenlévő ügyeletes zenekritikus, akinek a szemhéjai, ha persze nem is úgy, de azért valahogy csak mégis úgy, mint a mindannyiunk elé ezerszer odarakott Lisa úrhölgyének, valamelyest talán pilledteknek vagy talán csak árnyaltaknak tűnhettek.

Itt, magától Liszttől kaptam váratlanul ajándékba, lettem igen jóba - a neve maradjon titok (becsületbeli tartozás) - egy ifjú karmesternek a keményvágású, piros arcú, kerekdeden, gumilabdaszerűen tömör édesanyjával, akivel kapcsolatunk túlélte fia későbbi távozását, sőt egy rövidke időre még erősödött is, alighanem éppen annak következtében. Az általában mogorvának vagy oda-se-neki módra szókimondónak elkönyvelt hölgy, aki engem, azt hiszem, igazságtalanul, de valahogy mégiscsak Francis Bacon figuráira emlékeztetett, nem mindennapian bölcs ember volt, aki talán ismeretségünk harmadik hetében mokányságához méltó módon közölte velem: mi sem áll tőle távolabb, mint hogy kotnyeleskedjen, hogy felvetítse az ördög képmását a falra. De úgy érzi, meg kell nekem mondja: ha nem leszünk képesek Évikével együtt maradni - márpedig minden és még annál is több szól ellenünk -, akkor az Évi számára egy életre szóló tragédia lesz. Ő ugyanis szerelmemet gyerekkora óta ismeri - és azt hiszi, vagy legalábbis meri remélni, hogy jól. Évi szeméről, gesztusairól, egész lényének a megnyilvánulásaiból látja azt, méghozzá számára váratlanul - erről majd még mesélni szeretne nekem, fűzi hozzá -, de annál elragadóbban, végtelen örömére - most kezdi csak igazán érteni, miért, mondja és közben kópésan kacsint rám -, hogy életében először kiteljesedetten, sugárzóan boldog. Mire én újszerű ihlettől elkapatva mondom: igen, mert a boldogság a 'nő belső poézise'. Mama elismerően mosolyog és, no lám csak, viszontidézi nekem Flaubert-t, aki írt Madame Bovary arcán arról a "minden meghatározási kísérletet lehetetlenné tevő szépségről, ami a boldogságból és csakis a boldogságból származik". Látva rajtam az elragadtatást, nyomban hozzáfűzi: sajnos ő tudja azt is, hogy ott lenn, a mélyben Évike, a védtelen, a kiszolgáltatott, képtelen lesz végleg szakítani mindazzal, ami a beleoltódott rettegés miatt a kiegyensúlyozott boldogtalanság jól ismert, ezzel szemben viszont biztonságos vizein fogja tartani élete hátralévő, hosszú részére. Tudod te nagyon jól, hogy én mire-mikre gondolok - hivatott engem meg, hogy a napirendre tűzött ügyben én is a vád tanúja legyek. Alig tudtam kivárni, hogy válaszolhassak, idézve már nem tudom kit, aki szerint "Emma Bovary a házasságtörésben fedezte fel a házasság minden banalitását". Mama most is elismeréssel, sőt a Bovary-riposzt értékelésével bólogat, hogy aztán saját gondolatmenetét követve folytassa: én, vagyis Tamás - ugyanaz, akivel mellesleg kerek perc közölte: téged én igen megkedveltelek, te meg hol bujkáltál mostanáig? -, ha nem rokkanok bele a kudarcba, akkor azon kevesek közé kerülhetek, akik viszonylagos békében lesznek képesek élni majd magukkal. Mindez apránként meg a saját életéről eléggé nem értékelhető módon ajándékozottakkal keveredve, részletekben jön ki belőle - mint ahogy az is, hogy kér, a szerelmemre, a nagylelkűségemre apellálva hangsúlyosan kér: ha meg tudom magammal oldani, ne haragudjak majd sose Évikére, mert ő szegény már ilyen fiatalon és éppen most minden jóval bőségesen megáldva is - összetört ember. Mikor tiltakozom, kedvesen megsimogat és azt mondja: te, kedveském, nem lennél te, ha nem védenéd őt meg saját sorsa ellenében is. Ezt alighanem még többször, attól tartok, sokszor is meg fogod kísérelni. Azért is, mert ismételten föl is fog majd merülni annak a szükségessége. Engem teljesen lefegyverzett az anyáskodási hajlamból, a józan észből számára kiutalt kiapadhatatlan készségből alkotott, ritka kombináció, amelyhez hasonlóval sem igen találkoztam Mama nélküli előéletem során.

Azt talán mondanom sem kell, hogy Flaubert ide, Flaubert oda, én mindezenközben dermedten hallgattam Mama megcáfolhatatlan tényekként tálalt jóslatait, de akkor, abban az augusztusban meg kora szeptemberben fizikailag képtelen voltam kételkedni az egyetlen realitásban: a boldogságban. Mama egyébként iszonyúan megszenvedte fia, a tehetséges karmester távozását, de sokkal nagyobb ember volt annál, hogysem ne ő maga küldte volna őt ki a nagyvilágba. Amint az célzásaiból érződött, nem is minden előkészület nélkül. Nemigen volt választása - mondotta -, mert Budapesten ő sem látott jövőt fia számára.

Évivel csaknem minden alkalommal együtt voltunk a Zeneakadémián, ahol a szólóselejtezőket igencsak élveztük. Én ugyan néha nekikeseredetten panaszkodtam neki is, meg Mamának is: nem szabadna megengedni, hogy Lisztet olyan elképesztően mély átérzéssel játsszanak, mint ahogy azt Rados meg a kínaiak megkísérelték. (Két évvel később, amikor Szvjatoszlav Richter tette ugyanott ugyanezt, de még sokkal, felfoghatatlanul sokkal tökéletesebben, akkor abba egész Budapest, majd hamarosan az egész világ beleszédült. Igaz, az nem Liszt volt, hanem Liszt - Richter saját kezű kiadásában.) Most azonban, a Liszt-versenyen, magában a döntőben már zenekari művekkel kellett a zsűri elé lépni. Ekkor viszont csakis Rados tartott ki a Haláltánc mellett, a többiek - egy kivételével - mind az Esz-dúr zongoraversenyt választották az A-dúrral szemben. Nem túlzás azt állítani, hogy a karmesternek, szegény Lehel Gyurinak, de mindannyiunknak is a könyökén jött már ki a zene Esz-dúrban, ez a koleszterindús mű, amely most folyton úgy ismétlődött, mint egy meghibásodott lemez. Örök és lemoshatatlan szégyenem - de egyben egyik fura fölfedezésem saját magamról - szintén ehhez a zenéhez fűződik.

Két Esz-dúr között álldogáltunk a foyer-ban, azt hiszem, úgy a negyedik-ötödik újrajátszás pomádésnak, sziruposnak tűnő megnyilvánulása után, vagy tízen, és beszélgettünk persze a versenyről meg minden másról. Én nemigen vettem részt a csevegésben, annyira elbágyasztott Lisztnek az általam nem túlságosan kedvelt, de makacsul visszatérő oldala. Ami, minél többet hallotta az ember, annál inkább tűnt fenségesen kásás műnek - belátom, normális körülmények közt vastagon igazságtalanul. Egyszer csak a társaságon mintha megrökönyödés lett volna úrrá, Lehel Judit viszont olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy levegő után kellett kapkodnia. Én csak azt láttam, hogy mindenki más elrémülve mered rám. Lassan és számomra úgy, mintha a fogamat húzták volna érzéstelenítés nélkül, kiderült, hogy váratlan módszert választva erre a célra, bolondot csináltam magamból. Hogy előbb csak magam elé dünnyögve énekelgettem részleteket, majd a nagyon is jól ismert melléktémát, a főtéma kibontását indulatos-haragosan, héja-lecsapásként félbeszakító zenekar-zongora-felkiáltást imigyen interpretáltam, most már félhangosan és sajnos, sajnos nagyon is érthetően énekelve: "Hooogy az isten ....... meg!!!" Igaz, állítólag allegro con fuoco és ihletetten, mély átérzéssel, sőt átéléssel adtam vissza - legalábbis Judit szerint - a zene leglelkét a magyarul ugyan nem tudó, de az általános vidámságban továbbfejlesztett változat szerint mostoha-anyanyelvére atavisztikusan ráérző Liszt helyett, rátapintottam a lényegre, de ahogyan az történt, az túlzás, durva, bárhonnan nézve is obszcén túlzás volt. Peccavi, peccavi! - próbáltam bűnömért a kellő alázattal megbocsátást kiérdemelni, miközben egy hirtelen elgyengítő érzés kerített hatalmába, mintha maga a padló válna mindegyre elnyelőbben puhábbá lábaim alatt. De az sajnos nem lett. Erre nyomban kezdtem úgy érezni magam, mint az az igencsak tekintélyteljesen méltóságos idősebb hölgy - már nem tudom, hol olvastam róla, de fel kell tételezzem, hogy valahol Woodhouse-ban -, aki végső szorultságában sem volt képes rátalálni a női vécére. Kéztördelő esdeklésem némi kis sikerrel járt, de csakis a fiatalabbak körében. Egy csokornyakkendős úr, megfontolt, higgadt ember kioktatott, megadva egyben a kegyelemdöfést is: Te csak ne zavartasd magad. Mintha a hölgyek itt se lennének... Judit ámulva nézett a pacákra, aztán látva engem úgy is, mint a szárazra vetett hal, még mindig remekül mulatva össze-vissza csókolt, és óvatosan visszatett a vízbe. Én meg könyörögtem: nehogy elmondja bátyjának, és ezzel is elnehezítse az eddigieken felül még egy újabb teherpróbával a zongoraművészek oly igen meghatóan frissességre törekvő, következő Esz-dúrjainak a túlélését, a szorgalmas illúziókeltést, hogy itt többről lenne szó, mint egy hetyke, extrovertált darab hű tolmácsolásáról. (Kivéve természetesen a később Szvjatoszlav Richterrel készített, az ott hallottakkal még véletlenül sem összehasonlítható, csodálatos felvételt.) Judit megígérte, hogy Gyurival szigorúan egyéni értékelésemet majd csak a verseny után fogja megosztani. (Ezt is tette úgy, hogy szűk családi körben igaz megértésre talált. Olyannyira, hogy Lehel György is - nagy lelkek ha találkoznak - nemes egyszerűséggel leszibaritázta, amint mondá, a közel sem csakis itt időnként üresjáratban virtuskodó Lisztet.)

Az ügynek ezzel azonban még nem lett vége. Mindebből legalábbis hetekig egy társasjáték lett úrrá tágabb értelemben vett környezetünkön, számtalan variációban, amely általában így kezdődött: ha te klasszikus zenét hallasz, szoktál az éppen játszott műhöz titokban, a magad számára sem tudottan, bárhonnan átültetett, akár légből kapott szöveget adaptálni, és ezt csakis, ha egyáltalán, a tény megtörténte után, talán jóval később realizálni? Vagy azt otthon egyedül, a saját alkotású vagy máshonnan, akár a világ legidiótább volt slágereitől ellopott, de legalábbis kölcsönkért szöveggel énekelni? Vagy ha hallod a művet lemezről, akkor azt ezzel a szöveggel kísérni? Tökéletesen nem tudományos felméréseink szerint a zenét rendszeresen hallgató emberek vagy kétharmada tud arról, hogy ilyesmit tesz, ritkán vagy gyakran, sőt van, aki csaknem mindig - persze a dolog természetéből kifolyóan csakis ismert, jól ismert zeneművek esetében. Valahogy így: a zenét szerezte Liszt Ferenc, szövegét írta Bódog Tódor.

Végül, és ezt csakis mellesleg jegyzem meg: az egészről maga Liszt tehet. Hiszen annak idején, az Esz-dúr ősbemutatója alkalmából a közönség szokatlan módon nem robbant ki falakat remegtető, a koncerttermet csaknem szétverő ünneplésbe, csupán néma megadással, nem is igen titkolt kiábrándulással reagált az egyébként fenntartás nélkül istenített, zeneszerzőként, karmesterként, utolérhetetlen zongoravirtuózként tisztelt, időnként aszkétaként, alkalomadtán éppenséggel sarlatánként, na meg a lábai előtt ájuldozó hölgyek bájainak rendkívül gyakorlott értékelőjeként, szexatlétaként irigyelt Liszt legújabb művére. Mire a leghíresebb zenei adomák egyike szerint Liszt magára adóan és illő módon műve első tételének mindjárt a bevezetőben felhangzó főtémájára, annak a dallamára énekelte el megsemmisítő véleményét a nagyérdemű közönség zeneértéséről, mondván, illetve énekelvén: Ihr versteht das alle nichts! Vagyishogy ezek itten nem értenek az egészből semmit, abszolute semmit. Mondá, azaz danolta pedig mindezt németül, mert a beste lelke magyarul nem tudott egy árva kukkot sem. Talán ezért volt neki szabad zongoraversenyéhez - ha jól tudom, a világon elsőként - még német szöveget is írni? Lábjegyzetnek is beillő szöveget?

Végül azért még néhány szó zenéről: szeptember végén tért vissza első alkalommal vendégkarmesterként Budapestre André Gertler, egykori filmrendező-tanárom bátyja, akkor valamelyik német városból (ha memóriám nem csal, talán Hamburgból?). Az egész koncertből nem emlékszem másra - jellemző módon azokra a napokra -, mint a ráadásként, kincsként tárolt, rendkívül jó érzékkel éppen akkor minket lerohanó befejezésre: Berlioz fergetegesen robajló Rákóczi-indulójára. Mármint a Faust elkárhozásából. Minden, csak nem 'nagy' zene - de hogy táltosodott meg az 'öreg' Gertler, milyen robbanó, szikrázó előadást produkált az Állami Hangversenyzenekar, és hogy őrjöngött, indult szinte ott nyomban mindent elsöprő rohamra a közönség! Ha akadt volna ott valaki is, aki még ekkor sem érezte, mi van a levegőben, annak sürgősen orvoslandó problémái kellettek legyenek az érzékszerveivel.

Hiszen szeptemberben már a Kodály által megzenésített Berzsenyivel "forrt a világ bús tengere, óh magyar". Vasárnap kora délutánonként egy új hétfői lap jelent meg, rendszerint három óra tájban jutva a körútra, hogy azt ott mind nagyobb tömeg kapkodja ki még azon melegében az árusok kezeiből. Az egyetemi tanév kezdetét permanens diákgyűlések jelezték. A KISZ, a Kommunista Ifjúsági Szövetség összeroppant a rá nehezedő nyomás alatt, a legkevésbé sem csakis Budapesten. Rajkot és '49-ben kivégzett társait a Gerő-vezetőségnek, bár húzta-halasztotta, a fáradhatatlan Rajk Lászlóné és a Petőfi Kör mind nyomatékosabb követelésére, na meg fél szemmel a körüludvarolt Titóra nézve, aztán már egész szemmel rá meredve, Moszkva hasonló tartalmú nyomására is rehabilitálnia kellett. Végül is október hatodikára, az 1848-49-es szabadságharc 13 vértanú tábornokának az aradi kivégzését megörökítő napra hirdették meg a Kerepesi temetőben az áldozatok újratemetését.

Becslésem szerint vagy 200-250 000 ember ment ki a temetőbe. Borús, szeles-hűvös kora őszi, az alkalomra magáért alaposan kitevő, igazi gyászidő volt - de Gerőnek és a többi bűnsegédi bűnrészesnek, mintha kipellengérezték volna őket, ott kellett bábukként állniok áldozataik koporsói mellett órákon át, kényszerűen, úgy, hogy egész valójukban megalázva viseljék el a feléjük áramló, szinte kitapintható gyűlöletet. Gyászos egy csoport volt az, a tekintély utolsó maradványa meg a hatalom patinája nélkül - innen nézve érthetetlennek tűnt, hogy ezektől a mitugrászoktól félt volna egy egész ország? Úgy tűnik, senki nem számított arra, hogy ennyi ember veszi magának a fáradtságot, vándorol ki a temetőbe megadni a végső tisztességet, ha nagy többségükben személy szerint nem is annyira Rajknak, Szőnyinek, Szalainak, Pálffynak - persze azért nekik is -, de a sztálinista terror minden még élő vagy már holt letiportjának, végső fokon az egész nemzetnek? Úgy is mondhatnám: behelyettesíthetően mindannyiunknak?

A hangszórókból áradó, fojtott gyászzene fedte be az alacsony felhőzettel együtt a kötélkordon közt lassan haladó, össze-összetorlódó embertömeget, amelyből egyetlen hangos szót, kiáltást, tiltakozást, morajt - elképesztő módon semmit, de semmit nem lehetett hallani. Amikor Szász Béla a perek túlélő vádlottai nevében szólt, de még amikor a pártvezetők részéről Apró Antal, Orbán László, Münnich Ferenc mondtak emlékbeszédeket, azok is fojtottaknak tűntek. Meggyőződésem szerint soha, sehol nem lehetett ennyi embert összehozni ilyen iszonyúan felajzott, gyűlölettől fűtött, mindehhez még ordítóan fülsiketítő csöndben. Tulajdonképpen a forradalom már itt, a Kerepesi temetőben, október hatodikán elkerülhetetlen ténnyé vált.

Évike meg én is ott voltunk, természetesen együtt. Szorosan fogva, még véletlenül sem engedve el egymás kezét, mi is lassan lépdeltünk a minduntalan meg-megtorpanó tömeggel a kötelek közt, a szélfútta-szaggatta, héjákként sivító-csattogó fekete zászlók alatt - és mi sem igen szóltunk egymáshoz, azt hiszem. Nem tudom biztosan, ő mit érzett, nyilván nagy szomorúságot; én úgyszólván semmit, csupán végtelen fáradtságot, keserűséget. Csak amikor a megviseltnek tűnő pártvezetőség előtt mentünk el, rontott rám a III. Richárdhoz méltó látványtól olyan gyűlölet, amelynek utóízét éreztem még a következő napokban is. Nem emlékszem, hogyan mentünk haza, vagy hogy egyáltalán hová mentünk volna a temetőből. Csakis az maradt meg bennem, hogy egy ideig gyalog baktattunk. Meg az, hogy ott kinn mindenen - a fákon, a lombozaton, a házakon, a kerteken meg az utcákon -, talán az előbb történtek hatására, félreérthetetlenül lehetett érezni a búcsúnak meg magának októbernek a megfoghatatlan magányosságát, társtalanságát, meg a levegőben valamiféle vigyázó, komor, gyászos várakozást.

* * * * *

Ez az október meg részben az, ami ez után jött, egyébként az idő múltával egyenes arányban amolyan ködvilággá alakult át, amelynek jó néhány eleme azóta tökéletesen el is veszett, örökre eltűnt. Volt-nincs, vagy az is lehetséges lenne, hogy nem is volt? Amnézia a javából. Az amnéziát, már amennyiben ezt a jelenséget jól értem, olyan fizikai vagy pszichés trauma idézi elő, amelyet az agy, az idegrendszer, vagy ha tetszik a lélek nem képes elviselni, tehát feldolgozni sem, és ezért a nem-létező dolgok nem-ismerhető birodalmába utal. Igenám, én azonban ezenközben nemcsak hogy funkcionáltam, de egy hisztériásan mozgalmas, példátlanul hiperaktív időszakban nagyon is intenzíven éltem, éberen és minden idegszálammal odafigyelve, tetteimet általában gondosan megfontolva, szakadatlanul cselekedtem úgy, hogy e cselekvések meg az ezeket körülvevő akkori kísérőjelenségek maradéktalanul élnek bennem ma is - az amnézia tehát szelektív kellett legyen. Amit én abból az időből mindörökre - vagy legalábbis mindmostanáig - elfelejtettem, ami kiesett, ami eltűnt, az, ha nem tévedek, kivétel nélkül mind Évike személyéhez fűződik. Lévén ez kettőnk kapcsolatának a teljesebb megértéséhez nyilvánvalóan egyike a kardinális kérdéseknek - elsősorban persze ahhoz, hogy e viszonynak az alakulása, a romlást tanúsító tendenciái bennünk akkor milyen reakciókat váltottak ki -, ezzel ugyancsak szükséges lenne később majd behatóbban is foglalkozni.

Szeptemberben, talán a hónap közepén vagy inkább, igen, a végén, a legvégén történt: ha nem is egyik percről a másikra, de minél előbb el kellett költözzek Edit albérletéből, méghozzá úgy, hogy helyettem Évike maradt ott. Egyedül. Maga az az Évike, aki ezt a 'döntést' közölte velem. Továbbította, átadta nekem. Utólag milliószor gondoltam végig, mi váltotta ki ezt a radikálisan destruktív fordulatot, de soha nem jutottam sehova. Mármint annak a rekapitulálásában, hogy miért is kellett nekem onnan eljönni. Amilyen egyszerűnek tűnhetne egy ilyen sorsfelforgató elhatározásnak az indokolása, olyan egyszerűen nincs nekem arról a lehető leghalványabb fogalmam sem. Soha életemben ehhez fogható jelenség velem sem azelőtt, sem azóta nem fordult elő - valamit tennem kellett, sőt első megközelítésre, de bárhonnan nézve is nyilván létfontosságút, mindenre, ami nekem szent, teljes súlyával ráomlott, és én nem tudtam - mármint hogy utólag nem voltam és azóta sem, ma sem vagyok képes kibogozni, hogy mi volt, mi lehetett annak az oka, a miértje. Az egész egyre inkább olyan kísértetiessé, sőt rémisztővé vált számomra, hogy egy idő múlva már komolyan kezdtem aggódni, féltem rágondolni is. Persze, legalábbis elvileg, könnyen lehetséges lett volna, hogy Edit kért meg bennünket: ő mégis csak egy embernek adta ki az albérletet, ez így neki több mint sok és más, mint amire számított, éppen ezért többé már nem felel meg.

A feltételezés logikusan hangzik, és ha tetszik, nyílegyenesen vezethetne el a keresett válaszhoz. Csakhogy én tudom, ugyan sejtelmem sincs, honnan, de határtalan biztonsággal tudom, hogy nekünk az egyik utat sem kellett megjárnunk. Egész életemet illetően semmiben sem vagyok olyan biztos, mint abban, hogy Edit békében hagyott bennünket. Mert ha teszem fel mégsem hagyott volna, akkor minden kétséget kizáróan mindketten és főleg együtt költöztünk volna el. Vagy legalábbis és logikusan föl kellett volna merüljön annak az akkut szükségessége, hogy keressünk magunknak - magunknak, tehát mind a kettőnknek együtt - egy másik albérletet. Vagy bármiféle alternatívát - akármit, csak nem a szétválást. Csakhogy mivel erre nem volt szükség, így erre természetesen nem is került sor.

Az egész ügy tökéletesen abszurd voltában mindössze két elem tűnik úgy-ahogy logikusnak. Az egyik: Valinak volt valamilyen fontos, minden idegsejtemben érzem, hogy meghatározó szerepe. A másik: én, ahogy Évi közölte velem, hogy el kell menjek - nem tudom, hol, mikor, fogalmam sincs, hogy hogyan -, egyetlen hang, tiltakozás, vita nélkül vettem tudomásul, hogy márpedig ennek így kell lennie, olyannyira, hogy nyilván meg sem kíséreltem érvelni ellene. Kísértetiesen emlékeztetve Shakespeare Poloniusára, amikor az a királyfi lelkét kifürkészendő küldetésében 'beszélget' Hamlettel. És Hamlet csak úgy elejt számára valami lila képtelenséget, amire az udvaronc, a mellesleg okos, sőt bölcs Polonius megbízását teljesítendő persze hogy nem mond logikusan ellen, hanem még lelkesen helyesel is, hogy aztán, amikor Hamlet az előbb mondottaknak hanyatt-homlok az ellenkezőjét önti ki elé, Polonius azt is feltétlen megértéssel lefetyelje fel, tegye a magáévá. Úrnőmnek ellentmondani képtelen udvaronc-majommá váltam volna, csak hogy a bajt, az ég tudja, milyen jellegű, milyen természetű bajt valahogy elkerüljem? Viszont engem ebben az esetben Évi-Hamlet a legkevésbé sem ugratott, nem beszélt bele a nagyvilágba, hiszen akkor elmondott szavainak sorsunkat végső soron eldöntő hordereje volt! Vagy ha már itt tartunk, és Shakespeare-nél meg Poloniusnál maradunk: az őrültségben volt 'rendszer' - nyilván ezért sem szálltam vitába vele. De hát az ég szerelmére: mi fogadtathatta el velem, hogy tőből levágom az ő ölelésére szoktatott fél karomat, és bár emiatt el vagyok szontyolodva, mégis úgy teszek, mintha igazából semmiféle jelentős dolog sem történt volna? Éppen csak hogy megvárom, nem sietem el, csak megvárom, amíg közlik velem a következő meghozandó áldozatot: itt az ideje a másik kart is lenyisszantani?

Mondhatta Vali bármilyen formában is azt, hogy társadalmi vagy isten tudja miféle ok - milyen más 'ok'? - miatt nem helyes, hogy együtt lakunk? Hogy mit szól hozzá a világ, meg annak az ügyben így-úgy érdekelt, nyilván körülötte ilyen minőségükben jelenlévő képviselői? Akik ebben az esetben mondjuk Évi főnökeiben öltenének testet? Ha igen, akkor ezt már megtehette és az olvasó teljes joggal számíthat rá: meg is tette volna jóval előbb, éppenséggel akár a kezdetek kezdetén. Na és ismételten: ha meg nem erről volt szó, akkor miért nem költöztünk el mindketten, Évikével együtt egy másik albérletbe? Lehet, hogy nem lett volna a legkönnyebb feladat találni egy ilyet, az viszont lehetetlen, hogy ez a megoldás föl se merült volna. Márpedig - ismétlem - abban tökéletesen biztos vagyok, hogy mi sem együtt, sem külön-külön nem kerestünk mindkettőnk számára másik albérletet. Nem mozgósítottuk rengeteg emberből álló baráti-haveri-ismerősi köreinket azért, hogy segítsenek egy másik albérletet fölhajtani. A feladat így tehát kizárólag az volt, hogy találjunk nekem egy átmeneti megoldást. Hogy hova átmeneti? Ki tudja? Sőt ki tenne fel ilyen kérdéseket? Mert ugyebár ez még így sem helyes, lévén ez így egyáltalán nem a mi feladatunk, hanem csakis az enyém. Mondhatnánk talán így is: a magánügyem.

Minthogy egy emberpár nem is kevéssé ingatag alapokra helyezett sorsát, létét minden más lehetőséget meghaladó módon befolyásoló döntésről és az ezt logikusan követő, katasztrofális kihatású cselekvésről volt szó, a lényeg tehát nem is az kellett legyen, hogy én elköltözzek. Ez csupán egy még ennél is jelentősebb cél végrehajtásának a technikai részletmódozata kellett legyen. Nem, a cél itt az volt, persze ki nem mondottan, hogy mi ketten ne éljünk többé együtt. Hogy egy rejtélyes machinációval szétverjék a mi gyönyörű kettősünket. És én, én, én, az állítólag oly végtelenül dörzsölt, a magát oly sok cvikliből élve és egy darabban kivágó vagány - én ebbe az agyrémmel felérő őrületbe, saját legdrágább társammal közös, teste hatalmába letétbe helyezett létemnek a feladásába csak úgy belementem? Képes voltam belemenni? Anélkül, hogy egy frissiben élesített késsel a kezemben ámokot futottam volna?

Tökéletes abszurdum. Innen kezdve áll le kombinációs képességeim, eddig azt hittem, kimeríthetetlen készlete. Nem emlékszem, nem tudom - és bármennyire kínzó is a bénító nem-tudás, el kell ezt fogadnom. Az egyetlen kiút az lett volna, ha évekkel később egyszer megkérdeztem volna Évikét: miért kellett akkor ennek így lennie, mi volt az egész kalamajkának legalábbis a kimondott oka? Semmi ilyesmit azonban nem tettem és aligha hiszem, hogy most már valaha is megtenném. Ez ugyanis számomra fölöttébb megalázó lenne. Már úgy értem, a mai Márton Évával szemben. Azért, mert szenilisnek tartana? Vagy mert azt hinné, hogy ugratom? Még inkább azt, hogy így szeretnék útjára indítani valamilyen újabb dialóguskísérletet? Végül is mindegy. Hiszen ha én nem emlékszem, azért az elképzelhetetlen, hogy Évi ne tudta volna az akkor velem közölt 'hivatalos' okot, és ne emlékezne arra példásan, hiánytalanul ma is. A lehető, az elképzelhető legjobb esetben is tudta, és mégsem tett ellene semmit.

Így azután nem meglepő, hogy miután a kispiszkosban végrehajtott letámadás után - erre mindjárt rátérünk - Évi 'hazament', hamarosan kiderült, hogy az első külön töltött éjszakát illető előérzeteim nem csaltak. Évi visszavonhatatlanul megrontott, ha nem tett tönkre, zúzott szét bennem sok mindent. Mert ugyebár vannak emberi életek, amelyeket elsőrendűen befolyásol az, ami a személyükkel vagy tulajdonukkal történik; mások számára a végzet abban rejlik, hogy mi történik velük érzéseiket meg gondolataikat illetően - ez és úgyszólván semmi más. Mert az azért mégiscsak lehetetlen, hogy mindennek a hátterében ne egy meztelen tény húzódjon meg, olyan csoroszlyaszerűen csúnya, amilyenre csak egy pőrére meztelenített tény képes lehet. Bármi ilyesmi - a kvalifikációkkal vagy azok nélkül - magával Évivel kellett a szó minden lehetséges és lehetetlen értelmében a lehető legszorosabb kapcsolatban legyen - és én ezért olyannyira képtelen voltam feldolgozni, hogy ez változtathatta át az egész nyomorult ügyet egy idő után többé már számomra fel nem ismerhetővé, majd küldte el ehelyett tudat alatti világom egyik legsötétebb sarkába. Én meg ott fönn közben csak dideregtem, mert fáztam, de azt aztán a csontom velejéig.

Amit viszont tudok: amikor még augusztusban úszkáltam a boldogság csodatengerében, olyan mértékben telve el gyönyörteljes magunkkal, hogy egy idő után igenis kezdjem ezt az állapotot mi másnak, mint a nekem kijárónak tekinteni, akkor, a tragikus példákat szinte betű szerint lekopírozva - igen, most már tudom -, klasszikus elődeim hosszú sorához csatlakozva én is elkövettem a hübriszt, a mértéket vesztett görög halandó végzetes attitűdjét, a páratlan szerencséből fakadó, határtalan fennhéjázás istenkísértő bűnét, azt, amelyre a kihívott istenek a fennálló világrend nevében kőkemény kézzel mérik ki a lényük leglényegéből fakadóan kiosztandó, mindennél kegyetlenebb büntetést. A nagy, a feltartóztathatatlan bukást.

Amelynek a nyílegyenes következményeként persze hogy egyetlen pillanat alatt változott meg az életem - örökre. Egy csapásra megszűntek, hogy mást ne mondjak, a reggeli ébresztések. Na és mindaz, ami azokkal együtt járt, mindaz, amit azok jelentettek számomra, mindaz, amit azok fejeztek ki a maguk direkt módján szerelmünk egészéről. Ezért aztán jól beidegzett, undok szokása szerint újra csak a rettegett napot megkezdő, engem nyomban rosszkedvű öregemberré változtató reggel lett a napnak a legpocsékabb része. Úgy ám, de most, Évike jelenléte múltán még ocsmányabb, életellenesebb, lepusztítottabb, mint bármikor azelőtt. Nem ébredtem én éjjel sem fel többé úgy, hogy a karomba tartottam volna, hogy magamhoz húzhattam vagy akár csak megérinthettem volna őt, ha másért nem is, mint tudni, tapasztalni, hogy még mindig itt van, hogy nem csak álmodok. Hiszen többé már nem volt ott, csakis a tátongó űr, amelyet maga mögött és maga helyett hagyott. Hogyan engedhettem én meg, hogy azt bárkik is elvegyék tőlünk? Nyilván elveszítettem én józan eszemnek az utolsó maradékát is. Nyilván nem is érdemeltem én meg azt a híres-nevezetes boldogságot, ha így hagytam azt a kezemből kicsavarni.

Rendben van, nincs más magyarázat: egy trauma miatt nem emlékszem többé sem arra, hogy miért kellett eljöjjek, sem más, meglehet nem ennyire létfontosságú dolgokra. Mi lehetett azonban ez az agybénító hatású trauma? Az eljövetel esetében a drasztikus módon végrehajtott elválás Évikétől, az 'ágytól és asztaltól' elválasztás durva, mintegy műtéti beavatkozása gyönyörűségembe is csakúgy, mint az újszerű, most már mindig velem maradó megfosztottság állandó jelenlététől, új életem oxigénjétől is. A tegnaptól, amikor mindketten még fennen szárnyaltunk, amikor elmondhatatlanul szerettük egymást és ebben kiapadhatatlan boldogságforrásra leltünk. Most meg? Égetett, mart a fizikai-lelki hiányérzet.

Ez így igaz, és mégis, a logikai hiba szinte beletenyerel a képembe: én itt most összekeverem az okot a következménnyel! Ha erről van szó, többé már gondolkodni sem vagyok képes!

Nem, valamit azért értek, igaz, ezt eddig is mindennél világosabban értettem. Sőt, kivétel nélkül mindig ez a legelső gondolatom, ha a téma bármelyik eleme bukkan felszínre. Igen, azt értem, hogy a mi kettőnk sorsa bennem tökéletesen összekeveredik a forradalommal. Azt is értem, hogy ez volt a kezdetek kezdetétől fogva a mi együttesünk vezérmotívuma. Nem azért, mert így akartuk; egyszerűen azért, mert ez így történt, összefonódott magában az élet gyakorlatában. Ha el akarnám az egyiket mechanikusan választani a másiktól, az aligha sikerülne. Ha húzom itt, jön ott is; ha nyomom ott, enged itt is. Szeptemberben még nem volt világos, hogy a forradalom veresége miatt elveszítem Évikét - hiszen a forradalom még ki sem tört és, legalábbis elvileg, valamilyen békés vagy ha nem is kedélyesen békés megoldásra, de azért mégsem világfelforgató ki-nem-bontakozásra még bőségesen lehetett kilátás. Már legalábbis elvileg. Évivel éppen ezért politikai nézeteltéréseink akkor még nem voltak, nem is lehettek, hiszen semmi ilyesmire nem volt még akár mesterségesen felpumpálható ok sem. Ez esetben tehát a trauma csakis az lehetett, hogy: így vagy úgy, de tudtam, hogy ez mindenképpen vesztett ügy. Én ezt azonban akkor még látva nem láttam, tudva nem tudtam. Viszont ha tudatosan nem láttam, nem is tudtam, akkor talán határtalan érzékenységemmel valahogy már szeptemberben kapiskáltam volna: mindennek elkerülhetetlenül vége lesz? Miért? Hogyan? Milyen jelekből szűrhettem le ezt a ki nem mondott következtetést, azt, ami miatt még magamban sem kimondottan, de mégis föladtam a partit?

Nyilván csak részben racionális okokból, jelekből. A legkevésbé sem tűnt úgy, mintha köztünk érzelmileg bármi is változott volna. Sőt. Amikor először nem aludtunk együtt budai kéjlakunkban, hanem búcsút vettem tőle, majd összecsomagolt dolgaimmal távoztam késő délután, pesti, vacak és piszkos kis átmeneti, kölcsönkapott lakásomba a Zápolya (Gogol) utcában, mire odaértem, megilletődötten mosolyogva ki más várt rám ott a kapuban, mint a Budán nemrég otthagyott - Évike? Aki mindezt előre kifundálva taxival robogott oda, hogy megelőzzön és ő fogadhasson számkivetettségem helyén is. Szerelmesen, igen, nem is kétséges, bocsánatkérőn és elfogódottan jött föl velem a 'kispiszkos'-ba - ennél jobbat sehogy sem találva neveztem el annak a nyomortanyát, ahol megpróbáltatásaim legújabbikát kellett a rám kirótt büntetésként elszenvednem -, de ott viszont azon nyomban, a legkevésbé sem kedveskedve, dédelgetve, nem veszve el a részletekben, de annál hibátlanabbul koncentrálva, a ruhát szinte lehányva magáról támadott le agresszívan, éppen csak hogy nem megerőszakolva tört célja felé, és közben úgy szeretett, mint azelőtt talán még soha nem. ------- Palika, segíts már - napok óta oda se bagózol, ki se nyitod a bölcsességek bőségszarujából szerzett holmikkal dugig megtöltött szádat. Pedig tudod, hogy éppen most lenne rád a legnagyobb szükségem, hiszen látod, mennyire kínlódok, nem találom az utamat. Te meg közben fáradt mozdulatokkal emelgeted cigarettádat a szádhoz, és jobb ötlet híján szippantasz belőle egyet-egyet, méghozzá a valaha szép időket megélt kastélyában hamvazódó dekadens arisztokrata végtelen unalmával. Vagy mondjuk inkább: egykedvűségével? És közben egy megveszekedett szó nem sok, de annyit sem szólsz, csak hagyod, hogy forrjak a saját levemben.

- Hűha! Megkésetten még a feudalizmus-ellenes osztályharc is kibújik a sebtiben összekötött szájú zsákból. Akkor pedig már tényleg nagy baj lehet! De hát mondd: mit vársz mást egy műkedvelőtől? Ó, bocsánat, csak a rossz, nem a megfelelő helyen fölkéredzett Madách-idézet.

- Köszönöm szépen, Madách-idézetekkel jómagam is több mint bőségesen el vagyok látva.

- Tamás, hosszú és mindinkább eluralkodó szokásod szerint önmagaddal vitatkozó fejtegetéseid meghallgatása után nemigen tudom, mit kérdezzek. Illetve tudom, persze hogy tudom, csak azért nehezemre esik. Mert tartok tőle, hogy magába a mostanság oly igen érzékeny lelkedbe gyalogolok bele. Példának okáért föltéve mondjuk ezt a kérdést: Évike talán azért volt ilyen agresszív módon szerelmetes, mert olyan mélységesen mély lelkifurdalás gyötörte, amelyről nem is sejtetted, hogy arra képes lehetne? Azért, mert éppen most kötött útilaput a talpad alá? Vagy ha nem ő tette azt, akkor azért, mert szótlanul bár, de hozzájárult, besegített a kiebrudalásodhoz? Vagy ennél már valamivel, esetleg jóval többről is szó lehetne? Például mint minimum azért, hogy szándékai iránt semmi kétséget sem hagyva vajon nem ő magának kellett volna-e mindenáron, tűzön-vízen át, körömmel-foggal ragaszkodnia ahhoz, hogy igenis találjatok egy másik albérletet - nem neked, de kettőtöknek? Hogy semmiképpen sem lett volna hajlandó elválni tőled, a legrosszabb esetben is csak néhány napra?

- Elvileg nagyon is okos kérdések, de még most, utólag is belesajdul a szívembe, hogy ilyeneket vélek hallani vagy ilyenekre kell gondolnom. Miért lett volna neki, engem-minket változatlanul szerető szerelmemnek lelkifurdalása? Csakis akkor tudnék valami ehhez hasonlót elképzelni, ha Vali főzött volna ki valamit varangyos békákkal kibélelt boszorkánykonyhájában, valamit, ami az első stációhoz lett volna hivatott vezetni a szakítás felé vezető úton, és ő, Évi, tudva vagy inkább csak sejtve, de vele ment. Tehát először tett volna valami olyasmit, ami meredeken ellenem-ellenünk irányul, így vagy úgy?

- Igen, lehet, hogy ezt tette. Már ha a te memóriádban meg lelkedben létrejött káoszból próbálunk meg valamit is kihámozni. Hogy miért tette volna? Akadhatna egy pár tucatnyi miért, ha már éppen itt tartunk. Például, mert hiányzott neki a lakása, mert hiányzott a kényelme, mert... mert boldogságában is kezdte magát valahogy időn kívülinek, elveszettnek érezni? Vagy mert hiányzott neki Zoltán? Találkozott vele időnként? Nyilván. Hogy hol? Hát persze, hogy 'otthon'. Beszélt vele időnként, akár rendszeresen is? Nyilván. Ott is meg telefonon is. És te tudtál minderről bármit is? Nyilván nem. Mi több, fogalmad sem volt róla, sőt bármi hasonlónak a puszta lehetősége sem merült fel benned. Hogy szerelmed a starttól kezdve a szó bármilyen értelmében is kétkulacsos játékot játszik, arra még legvadabb álmodban sem gondoltál, azt talán még most sem hinnéd el. Hogy ugyancsak fennáll a lehetősége ennek: Évi élete legnagyobb ziccerjébe, az égig érő szerelembe is már eleve tisztességtelenül ment bele. Légy szíves, ne háborodj föl azon, ami most kihullik belőlem. Végül is te magad követelted tőlem, hogy ha kell, mondjak ellen, sőt provokáljalak. Márpedig ehhez nem kell szükségszerűen még egyet is értenem azokkal a kérdésfeltevésekkel, amelyeket a fejedhez vágok. Ha nem akarsz ezekkel most foglalkozni, akkor ígérd meg: alszol rá egyet, százat, de elteszed azokat gondolkodásra alkalmasabb időkre.

- Ezt is fogom tenni. Már úgy értem, alkalomadtán megpróbálom ezt tenni.

- Na, akkor most, hogy ezt kiadtam magamból, méghozzá úgy, hogy le se haraptad a fejemet, folytathatom. Onnan, ahol megszakítottam a gondolatmenetet. Tehát: az én kérdéseim helyett, amelyek időnként nyilván átfutottak az agyadon, te, gondolom, valami olyasfélét éreztél, hogy: ha engem szeret, akkor mi az ördögnek paláverezne bárki mással? Arra mindezenközben meg csak nem is gondoltál, hogy Zoltán nem kifejezetten 'bárki más'. Már legalábbis aszerint vélem ezt így, ahogyan ebben az ügyben most már kezdenélek megismerni. Ismerni igen, de megérteni - azt aztán nem. Hogy lehet, hogyan lehetséges az, hogy a te ösztöneiddel vegyes, igenis a leghatározottabb, legőszintébb elismeréssel mondom, félelmetes szaktudásoddal nem értetted meg azon nyomban, mindjárt a kezdetekben, minden dolgok legelején: nincsen a mi életünkben semmiféle olyan dolog, mint teszem azt a tiszta, a transzcendens gyönyörűség, mert csakis idő kérdése, mikor jelenik meg a színen a szorongás, és marad azután - jó esetben, ugyebár? -, hogy a két társ egymás kezét fogja mindörökre - tehát mondjuk egészen holnapig, ha nem éppen holnaputánig - együtt és kitartóan.

- Úgy döntöttél, hogy most nyomban agyonütsz vagy csak apró részletekben teszed majd meg? Lehet, hogy Évi általam nem ismert, mert sűrű titokban tartott 'magánélete' még nem játszott döntő szerepet - és mégis, be kell lássam, teljesen igazad van. Az egyik jogos kérdés: miután Évi mellettem kötött ki, én vajon miért folytattam továbbra is ugyanolyan szuperóvatosan az egész viszony legfontosabb külső, valamilyen szinten azért még ugyancsak létező vonatkozásait, mint mielőtt ezt meg megtette volna? Például miért nem kérdeztem meg tőle mindazt, amit te most fölsoroltál? És ha nem elégített volna ki a válasza vagy a még valószínűbb nem-válasza, miért ne vittem volna dűlőre az egész ügyet, akkor és ott? Hiszen ha valaha, a taktikai előnyökkel akkor még vitathatatlanul én rendelkeztem.

- De még mennyire!

- Vagy ha ebben tévednénk, akkor az egészet úgyis elvitte volna már az ördög! Akkor vajon miért nem használtam ki azokat az előnyöket? Persze hogy ez lettem volna én - hiszen ilyen voltam én azelőtt. Meg ilyen lettem én azután is. Meg még ilyenebb. Most meg? Nem váltottam, mert egyáltalán nem is gondolkodtam? Nem gondolkodtam, plauzibilis lehetőségek még csak eszembe se jutottak; nem kérdeztem, nem tettem semmit - márpedig erre hipotetikusan is csak két lehetőség van. Az egyik: elfogadtam, hogy vége. Elfogadtam, anélkül, hogy tudtam volna róla: ezt teszem. A másik: elbújtam. Hogy miért? Mert féltem. Féltem, hogy el fogom őt veszíteni. Nyilván félhettem én az elejétől kezdve, úgy, ahogyan azt te nemrég feltételezted - csakhogy akkor még volt miért harcolni, volt ott, közvetlenül az orrom előtt egy minden körülmények közt elérendő cél - meg kellett őt szerezni - persze hogy az ő saját maximális részvételével -, megadni ennek a minden ízével magával ragadó, új helyzetnek megfelelő formákat magunknak is, meg a világnak is; szép személyét tartalmas, káprázatos formalitásokkal, így elsősorban az együttlakás kölcsönös elragadtatottságával magamhoz kötni úgy, hogy ezeket a szálakat mind szorosabbra fűzve tegyük elszakíthatatlanokká. Aztán? Most? Most állítólag zavartalanul az enyém volt - akkor meg miért nem harcoltam foggal-körömmel azért, hogy megtartsam? Miért nem szoktattam őt hozzá, ha kellett volna, apránként, szeretetteljes türelemmel ahhoz, hogy velem mindent, de mindent megbeszéljen? Miért, az isten szerelmére, miért törődtem bele az elvesztésébe, mint valami végzetszerű, eleve elrendeltetésbe? Miért fogadtam azt el zokszó nélkül, vagy miért bénultam meg a félelemtől?

- Pedig tudtad, hogy ha férjével megmarad a baráti vagy milyen viszonya, az is előled eltitkoltan, illetve minthogy te nem kérdezted, neked nem is említve; hogy ha az anyja mindent megtesz azért, hogy menjen vissza Zoltánhoz; hogy ha ahelyett, hogy lazulnának, az őt oda kötő szálak még erősödnek is, akkor nincs választásod: megadhatod magad azon nyomban, vagy harcolnod kell. Miért nem tetted ezt, miért kezdtél el az eddigieknél is intenzívebben félni? Vagy ha már a félelem ott volt, jelen volt, akkor miért nem harcoltál érte - félve? Miért nem ütötted szorgalmasan a megvert ellenségek fejét? Például miért nem mentél el most te, a változatosság kedvéért, tíz napra Évikéddel édes kettesben a legközelebbi őserdőbe elő-pót-nászútra?

- Nem tudom. Továbbá azt se tudom, hogy ha Évi akkortájt egy fogatlan öregasszony, vasorrú bába lett volna, akkor szerelmem heve változatlanul szolgálhatta volna-e a földi pokol fűtését elősegítő tevékenységet. Bocsánat az elkalandozásért, csak időnként az egész mindinkább kezdi bennem az abszurdnak a benyomását kelteni. Mert ugyebár jól ismert az az állapot, amely olyasfajta egyszerű szeretőkre igencsak jellemző, akiknek köztudottan nincsen más kiválasztott tárgyuk vagy témájuk, mint az elmélkedés, sőt a merengés egyetlenegy emberi megnyilvánulási formáról, lett légyen az elérhetetlenül távoli vagy nagyon is, bekebelezhetően közeli, amely az ő számukra magában hordozza az egész világ magasztosságának a leglényegét teljes szépségében, tökéletességében és persze végtelenségében. Viszont ez a fajta szerencse az én merengéseimhez a legkevésbé sem adatott meg. Én ugyanis lehetnék sok minden meg annak az ellenkezője is, viszont aligha lettem volna Évike ügyében egy átlagos szerető; márpedig meg is kaptam az ezért nekem úgy tűnik automatikusan kijáró büntetést, mintha a Természet - amely ugyebár a közhit szerint retteg az űrtől - olyan igen nagyon konvencionális lenne, hogy azzal együtt vagy anélkül, de irtózna a bármilyen módon is kirívó és ezért tőle távol álló, igencsak elütő magatartástól. Így azután - talán már a kezdetek kezdete óta? - csakis idő kérdése volt, hogy mikor és milyen intenzitással kezdek majd el szenvedni. Márpedig ha nem tévedek, akkor a szóbanforgó idő ekkortájt kezdte az én tájaimon mind otthonosabban érezni magát.

- Lett légyen ez így avagy sem, én viszont annál magabiztosabban erősítgethetem, hogy 'Bevezetés a szerelemtanba' című értekezésed jócskán megérdemelné a magasztos téma nem is kevéssé elhanyagolt, sőt fel sem igen derített aspektusainak a meg nagyobb lélegzetű kifejtését. Annál is inkább, mert manapság ahhoz, hogy ilyen témába belevágjon, nem sok embernek lenne meg a hajlama, még kevésbé a szükséges felkészültsége.

- Ezzel szemben viszont azzal, amit az előbb mondottál, eszembe juttattad, hogy én soha, de soha nem mondtam ki Évinek kerek-perec: el akarom venni őt feleségül. Jó, tudom, hogy ez a szándék perspektívaként számomra meg az ő számára is - csakugyan? - magától értetődő volt. Vagy legalábbis az kellett legyen. De miért nem éreztem a szükségét annak, hogy ezt nem csupán egyszer, de többször is kimondjam, hogy lelkendezzek érte, hogy elszakíthatatlanul kössem össze az ő tudatában is a mi házasságunkat magával a földi Paradicsommal - na és tegyem ezt azzal együtt, ami egy leánykéréssel meg egy gyűrű nélküli eljegyzéssel együtt jár? Vajon ő hogyan reagált erre a ki-nem-mondásra, ha egyáltalán?

- Miért, az ő helyében te hogyan reagáltál volna?

- Pali, te zseni vagy! Méghozzá annak is a tőrőlfakadt fajtájából! Én meg sajnos tök hülye! Nem tudom, hogy fájt-e neki, de az biztos, hogy nemigen érthette, már persze azon kívül, hogy nem éppen zsongott be emiatt az elfojthatatlan gyönyörtől. Én meg nyilván azért nem beszéltem erről neki minden lehetséges meg lehetetlen alkalomból, mert ugyancsak tudatában voltam annak: nincs nekem mire házasodni. Merthogy nem volt nekem pénzem, nem volt lakásom, és a minden irányban nyitott múltammal a hátam mögött, nyilván nem volt nekem jövőm se. Ahogy azt nálunk, Angyalföldön szokás volt mondani: kértem volna meg a kezét a blank... tudod mire, ugye?

- Hát ha már így sejtetni engeded? És ezt a legkevésbé sem csakis Angyalföldön tálalják fel ilyen, hogy is mondjam csak, velősen, elfogult lokálpatriótám. Pedig nézz csak körül. 1956 decemberében, ha jól tudom, volt már egy meglehet gyatra és utált, de mégiscsak saját társbérleted. Ha jól emlékszem ismerkedési beszélgetéseinkre, ezt vagy másfél év múlva cserélted el egy másik, most már igen szép, tágas társbérletre, kiváló helyen, na és egy olyan, több nyelven beszélő erkéllyel, amelyről, feltételezésem szerint, a lehető leggátlástalanabbul kezdhettél ki az űrön át a szemben lévő hatemeletes ház valamennyi, arra érdemesnek ítélt hölgyeményével. Úgy 16 és 60 között. Már azok közül, akik nekibuzdulásukban az erkélyükre vonultak ki veled távflörtölni. Ezt a társbérletet aztán már modern bútorokkal rendezted be. Sőt mindeneknek a középpontjaként kárpitossal csináltattál is egy később nászággyá előléptetett, saját tervezésű, szürkéskék csodaágyat - ha jól értem, fogadószoba helyett és persze a szemben lévő házbeli, intenzív kezelésre vágyó új hölgyismerőseid nagyobb örömére. (Azt azért bizonyos események tudatában nem éppen mondhatnám, hogy osztatlan örömére. Inkább talán: összkomfortos parkolóhelynek. Vagy még inkább rendelőnek - bejutás csakis előzetes jelentkezéssel.) 1964 januárjától pedig már egy vadonatúj házban volt erkélyes, háromszobás lakásotok - az általunk is oly jól ismert és szeretett öröklakásotok. A magántulajdonnak az ő eléggé nem méltatható, a burzsoát minduntalan újraszülő szentségével. Mindez akkor még csakis és kizárólag a te jövedelmedből. Mondd, szívemből szottyant Tamásom, ha ez így van - márpedig így volt, ugyebár -, akkor lennél olyan kedves elárulni nekem, hogy miért is nem volt önbizalmad? (No meg aztán nem látlak én téged magam előtt, amint lógó orral meg egyéb alkatrészekkel ténferegsz a nagyvilágban. Nem a te formád lenne az, pajtás.) Hiszen mindezt még egy nagy gonddal összegyűjtött, impozáns vereséghalmazzal a hátad mögött, viharos ellenszélben kellett végrehajtanod.

- Hát az általad reklamált árucikknek, az önbizalomnak a hiánya adva volt először is a közelmúlt nagyrészt önkezemmel vágott sebei miatt. Ne felejtsd el: én olyan mértékben szerepeltem le saját magam előtt, főleg életem legeszelősebb döntése, vagyis a pártba belépésem és ezt követően további lépkedéseim miatt; nekem alapjában véve olyan pocsék véleményem volt magamról, hogy inkább azt kéne csodálni: egyáltalán hogyan mert ez a szánalmas pacák bármiféle életszagú-életízű ügybe belekezdeni? Ami az én életemet illeti, abba Évike szegény, ha nem is a legrosszabbkor, de még korán, mindössze néhány pillanattal az abszolút mélypont után toppant be. És még mielőtt hozzám megérkezett volna, én a számtalan tünet alapján kénytelen voltam regisztrálni, hogy az önbecsülés üzemanyaga, mint autóból a felforrt olaj, kifolyt létemből, hogy régen megszűntem jóban lenni magammal, nemhogy az önbizalomhoz nélkülözhetetlenül, legalább nekiveselkedetten kedvelni, meglehetősen ostoba, de azért valamennyire talán mégis vonzó állatfajta példányának tekinteni saját magamat. Csak addigra, amikor erőt adó Évikével oly formabontó módon összetalálkoztunk, na meg persze a forradalmi hullámmal együtt emelkedve kezdtem felismerni az én világom értékeit, új tartalmat kapott értelmét, visszanyerni a léthez való elsőszülöttségi jogomat. Aztán talán mégsem szabadna megfeledkezni arról sem, Krónikás Pál uram: mindezen fölül, ha ezt az utólag lepörgetett és korrekten egybepréselt lakás-sorozatot még 1956-ban mondtad volna el nekem, akár mint egy csodákkal kibélelt próféciát, egy bukott forradalom után, egy olyan átkozott rendszerben, amellyel bár közel sem egyenrangú felekként, de kölcsönösen és szívből utáljuk egymást, bizony mondom néked, nem hittem volna el én abból a tanmeséből egyetlen megveszekedett szót sem. Ezzel szemben viszont szépen megköszönve az egészet, a legkisebb habozás nélkül, nyűgös gyermekek altatására elduruzsolandó dajkamesének minősítettem volna. Az én állítólagos partiképességemmel együtt.

- Tamás, akkor még nem volt forradalom, nemhogy 'bukott' forradalom.

- Sajnálom, előre szaladtam. Ez manapság mintha kezdene szokásommá válni. De az általad felvázolt képet azért ettől függetlenül akkor is a játékban kifáradt kisgyermekek álomba ringatására felhasználandó tündérmesének minősítettem volna. Mert talán azt sem szabadna nagyvonalúan elfelejteni, hogy amiben én már jó pár év óta éltem, a szegénység, a fizikai, a lelki nyomor, az talán csak annyiban lenne-lehetne felemás jelenség, mint a katonai-építészeti szabályok szerint kellően szeles meg éppen elég mély vizesárokkal körülkerített középkori vár - csak éppen boltíves bejáratú, hatalmas kapu meg az ahhoz vezető felvonóhíd nélkül. Bevenni ugyan nem lehet, viszont à la carte lehet benne éhen halni.

- Rendben van, nem bíztál magadban - ilyen fokon. Ez azonban nem elég. Úgy tűnik, egyáltalán nem bíztál Éviben.

- Valóban úgy tűnik? Ilyen elképesztően gyorsan változott volna meg a kezdeti véleményem? Évi ugyebár sokmindent bizonyított a szerelemkezdetek óta, anélkül, hogy barmi ilyesmire akár egy elejtett szóval is hivatkozott volna. Csakhogy közben a világ számunkra olyan behízelgően jó volt, mintha nyaraltunk, üdültünk, vagy még inkább, mintha az előbb általad javasolt nászúton lettünk volna. Káprázatos, idilli, mesébe illő, mintha minden nap ünnepnap lett volna. Amikor pedig - már amennyire azt az ország akkori helyzete megengedte - átálltunk a rendszeres életvitelre, a legkevésbé sem lenne kizárható, hogy az otthon, az ahhoz tartozó ilyen-olyan körülmények kezdtek hiányozni Évinek. Tudod, mit hiányolt a legjobban összeházasodásunk első elragadtatottságai múltán, de még boldog lubickolásai rövid szüneteiben első feleségem, Zsuzsika? Az ubisalit, vagyishogy anyukája uborkasalátáját! Természetesen mi más, mint a paprikás csirke mellé. Márpedig ő egyébként a legkevésbé sem volt egy elkényeztetett kölyök, hanem egy apa nélkül felnőtt lány - rendkívül figyelmes, újításokra nyilván hajlamos apja akkor tartotta sürgős kötelességének, hogy feleségét, Zsuzsika anyját otthagyja, amikor az javában állapotos volt az én későbbi nejemmel -, méghozzá abból a fajtából, amelyik úgy 16 éves kora óta keményen dolgozott és a lehető legszilárdabban állt két - mellesleg lélegzetelállítóan gyönyörű - lábán.

- Van azokról a lábakról fényképed?

- Persze hogy van, csaknem mindennel együtt, ami hozzájuk tartozik, majd mutatok is néhányat. Nem mindennaposan szép kislány volt Zsuzsika, de nem ám! A fél világ férfinépsége szakadatlanul ott döngicsélt körülötte. Éppen csak hogy szegénykém egy érthető módon nagyra növekedett apa-komplexummal rendelkezett. Na és ha már erre keveredett a szó, hadd mondjam el: az esküvőnk után, ott náluk, Zsuzsika mesébe illően, de még a legszebb meséket is megszégyenítően gyönyörű, diszkréten kékbe játszó, de hófehér hajú, nemcsak egy jóságos tündérnek tűnő, de valóban egy ilyesfajta lényt megszemélyesítő, már a nyolcvanon túl járó nagymamája kópésan csillogó szemeivel rám mosolyogva simogatta meg kezemet és kért meg, hangjában újonnan fellelt szeretettel: Aztán, édes fiam, ugye megígéred, hogy nem fogod túl sokat használni a mi kis unokánkat!

- Így mondta? De hát ez a maga egyszerűségében tökéletesen elragadó! Miért is nem szóltál nekem: én kegyeiért esedezve legott elvettem volna a nagymamát! Ami pedig a kérést illeti: ahogy én téged ismerlek, tőled mi sem állt távolabb, mint hogy tartsd magad a mesebeli főtündérnek az oly magasztosan szép kéréséhez?

- Ami elmúlt, elmúlt. Mielőtt meg elpirulnék, térjünk gyorsan vissza témánkhoz: lehet, hogy Évi meg hasonlóképpen hiányolta volna mondjuk a papucsát? Magát a jó öreg mamuszt? Nem mindegy, tulajdonképpen? Ha a hiányérzet, bármilyen hiányérzet kezdett erősebb lenni, vagy majdnem olyan lenni, mint a szerelem, akkor... Na és amit nem veszünk tekintetbe: mit tett közben Évike anyja? Gondosan húzta alá a valódi vagy vélt, fontos vagy érdektelen hiányokat, ültetgette a hátsó gondolatokat, tágítgatta, bővítgette az űröket, csodálta Zoltán vele született nemességét, megértését, feltétlen szeretetét - természetesen mindig csakis addig menve el, amíg megítélése szerint keményebb ellenállásba nem ütközött volna. Elképzelhetetlen, hogy ne adott volna pénzt Évinek - nem mintha neki szüksége lett volna rá, de azért, hogy még ezzel is éket verjen a szélesítendő résekbe. Mi ugyan közös kasszán éltünk, de a lakbért meg az egyéb állandó jellegű kiadásokat én fedeztem. És ha már itt tartunk, persze hogy nekem kellett volna nyomban Évike hozzám költözése után javasolnom, hogy ő igenis adjon rendszeresen pénzt az anyjának. Ugyanúgy, ahogy azt a nyomor feneketlen mélységeiből kinyúlva én is tettem. Látod, ez is az én akkor földtől elrugaszkodott létemnek a magam kreálta űrje: elképesztő, de mi ketten soha nem ültünk le beszélni arról, hogy mi legyen velünk meg a pénzzel.

- Tamás, minél melyebbre megyünk bele viszonyotok hajmeresztő rendezetlenségébe, egyre inkább viselkedsz úgy, mint Ripp van Winkle. Hol voltál, tíz évig mélyen alukáltál? Hogy lehet, hogy csak most képedsz el azon, amit magad körül látsz, mintha a hosszú hajcsikálás után körülnézve mindent először észlelnél?

- Látod, Pali, ezekkel a megalapozott, logikus kérdésekkel bizonyítod, mennyire jogosan volt ordító bennem a hiányérzet, amikor az egész vállalkozás megkezdéséhez a te segítségedért esedeztem. Mondtam már, tanácstalanul, csüggedten, és most sem tehetek mást, mint megismétlem: nem voltam képes váltani. Ez ugyan katasztrofális hiba volt, de hidd el: nem volt időm és főleg módom arra, hogy leüljek és végiggondoljam az egészet. Ehelyett csak sodródtam, és mert bíztam bennük, mentem az állítólag megbízható ösztöneim után. Persze azért ne feledjük azt se: nem mindennapi időket éltünk, és én hol másutt, mint az erjedésnek, majd egyre inkább a robbanás készülődésének a kellős közepén voltam, az Írószövetségben. Meg annak a könyvkiadójában. A napi 24 órából szeptemberben már általában 48-at kellett eltölteni munkával és emellett minden szabad percet a politikával. Szavamra mondom, minduntalan valami újabb, kiszámíthatatlanabb tennivaló szakadt a nyakunkba. Vagyishogy: azt a töménytelenül sokat, amennyit a forradalmi fellendülés adott, azt most kezdte kamatostól visszakövetelni. Úgy érezhettem vagy vélhettem, ki nem mondottan is abban a hitben ringattam magamat, hogy ha ezt a menetet, ezt a hatalmas tétekben folyó, grandiózus partit mi most itt megnyerjük, akkor minden úgyis egyenesbe jön, a világ hiánytalanul rendben lesz. Ha pedig nem...

- Erről azóta sem változott a véleményed?

- Be kell valljam, nem sokat gondolkodtam róla. A kérdésre azért még így, első megközelítésre sem nehéz válaszolnom: ha a forradalom győzött volna, roppant nagy, bízvást mondhatom, minden más lehetőséget elsöprően nagy lett volna a valószínűsége annak, hogy mi ketten együtt maradunk. Évi sír egy kicsit - az elmondottak ellenére nehogy azt hidd, hogy ő akár a legkevésbé is a síró fajtához tartozna, de nem ám! Karakán gyerek ő, néha talán még túlzottan is az -, aztán annak a rendje és módja szerint elválik, mi pedig a világ legtermészetesebb dolgaként összeházasodunk. És ettől kezdve minden a maga jól megérdemelt helyére is kerül.

- Én meg, ha kezdek valamit is érteni a te történetedből, osztom véleményedet. Igaz viszont, hogy abban a mindennél szebb és érdekesebb esetben én e pillanatban csodálnálak titeket, milyen áldottan szépre művelitek kertjeiteket.

- Lám csak, vannak még kérdések, amelyekben teljes közöttünk az egyetértés.

- Erre iszunk egyet, alkalomadtán. Előbb azonban talán folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Először is: hogyan léteztél te durván megváltoztatott életformáddal? Hogyan birkóztál meg vele? Milyen volt a közérzeted, ha nem Évire gondoltál?

- Érdekes, hogy ezt kérdezed. Hiszen közel sem csak a reggelek változtak meg, meg az éjszakák, de az utóbbiak ugyancsak fura módon. Én mindig a nap legjobb, legélvezetesebb részeként szerettem az éjjeleket, gondolkodni, tanulni, dolgozni is akkor tudtam a legjobban. Emlékszem, mondogattam is magamban valamit arról, hogy az éj nem visel magán fátylat nap közben, amikor az idegek össze-vissza cibálódnak, rángatódnak, míg csak meg nem vakulnak. (Ezen csodálkoztam a legjobban, de mégis úgy emlékszem, ha valamikor, akkor értettem én nagyon is, mit mondok.) Aztán jön az éj szaka - nem, bizony nem a bordalokbeli éj szaka -, amikor az embert furcsa vadállatok teperik le barátságosan és tartják dupla nelsonnal birtokukban; ettől aztán az idegek is visszanyerik életerejüket, lesodorva magukról a nappal tisztítószer szagú érzéstelenítőit, és itt, belül szépen kinyílnak, kitárulnak; az emberben egy új életérzés, önrealizálás alakul ki. Az egész olyan - gondoltam szuperérzékenységemben akkortájt -, mintha egy vaksi tükör elé lépnél, amelyet napok óta nem érintett egyetlen fénysugár sem, ezért most mámoros-mohón issza be még a te látványodat is, és nyújtja hálából viszonzásul oda neked a saját arcodat. Igaz, némileg hiányosan, de azért csak felismerhetően. Ha tetszik, figyelmességből még kézjegyével is ellátja, szignálja a képet. Úgy ráadásul, hogy nem sokat változtat az első benyomásokat visszaadó képen. Csupán azt, ami az ízlésével azért már hevesen ellenkezik.

- Hűha! Tamásom, de messzire vitt téged az Évikés éjjelek elvesztése - el, méghozzá a szürrealizmus Holló-szabásúra átalakított kiadásáig. El egészen a lét szélére.

- Igazad lehet, mert közel sem ez volt az egyetlen ilyen élményem. Na és az egyik közös elem ezekben a tükör, sőt olykor már az egymás sugarait visszaverő tükrök jelenléte volt.

- Az eddig hallottak alapján közel sem véletlenül. Olyannyira, hogy kezdek kíváncsi lenni rá, hogy s mint vélekedne a tükör középpontba kerüléséről egy tükrözéstechnikában járatos pszichoanalitikus. Mondd, hogy voltatok Évivel együtt a szétköltözés után?

- Na, akkor most megint bajban vagyunk, mert előzetes félelemérzéseimet beigazolva megérkeztünk immár az amnézia második felvonásához. Hidd el, a legkevésbé sincs szándékomban tebenned az éjszaka előbb említett, meglehet konstruktív bestiáit élesztgetni, a válasz mégiscsak így szól: nem tudom. Helyesebben: halvány segédfogalmam sincs róla. Haszontalanságokkal rogyásig töltött memóriámban minden, vagy ebben az időszakban Évikét illetően csaknem minden elveszik a nedves vattacsomók homályában. Amennyire egyáltalán emlékszem, én a budai albérletben - igen kevés kivétellel - többé nem fordultam elő. Már persze úgy érdemileg. Évi egyszer-egyszer eljött a kispiszkosba? Biztosan. De az egészet, mint egy bennünket összefogó képet, nem látom. Sőt sejtelmem sincs semmiről, ami ebben az időben a köztünk lévő viszonyt illeti. Elsüllyedt, volt, nincs. És ha mégis lenne, akkor az nem velem, hanem valaki mással történt volna. Teszem azt, Jusszef ibn al Bisszarah nyugalmazott beduin tevehajcsárral. Hessegesd el róla a legyek hadát és kérdezd meg tőle.

- Ember, ilyen egyszerűen nem létezik. Ha másért nem, legalább az én kedvemért erőltesd meg meggyötört fejedet. Valamire azért csak emlékszel?

- Mindenre tisztán emlékszem, úgy, mintha csak tegnap történt volna - nemrég meséltem el neked a 6-i Rajk-temetést. Még a szagok is itt vannak, az orromban. És ott, a temetőben, Évire is nemcsak hogy emlékszem, de szorosan tartott kezén át ma is itt érzem őt, pulzusa puha lüktetését. Apropó, Rajk-temetés. Az azzal kapcsolatosan leírt gyűlöletemre visszaemlékezésem juttatta később eszembe, hogy az ilyesféleségeket te biztosan nem szereted. Hallgatni sem, meg olvasni sem. Ezért aztán elhatároztam - mert ez több okból is fontos számomra -, hogy megmondom neked: ha hajlamot éreznél magadban arra, hogy az ilyen túltengésekről lebeszélj, előre is szépen kérlek, ne tedd ezt. Ne mondd nekem, hogy ne osztogassunk elsietett ítéleteket. Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy amikor szükséges, igenis ítélkezzünk. És kezdjük ezt a tevékenységet ki mással, mint magunkkal, ítélkezve saját magunk fölött. Én tudom magamról, de úgy érzem, beszélhetnék többes számban is, hogy szerves részei voltunk meg vagyunk és, a fene ott egye meg, ahol van, leszünk is a nagy mosléknak. És majd ha eleget döngettük bűnbánóan a mellkasunkat, kezdhetünk el nemcsak magunk, de mindenek fölött is ítélkezni. És akkor már, azután, ennek az elszabott életnek az előírásai szerint tegyük ezt könyörtelenül, felmentési lehetőségek keresése nélkül. Mert ha ezt nem tennénk, akkor az emberiség egészét, azon belül minden egyes embert mentenénk föl lehetséges és lehetetlen, elkövetett és még elkövetendő bűnei alól. Ha magunkat megfékezve a bűnösöket nem rúgjuk annak rendje és módja szerint farba, akkor nem lenne többé jogunk magunkat embereknek tekinteni. Hogy miért? Mert azt mondja az Úr a Jelenések könyvében: "Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg, sem meleg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így, mivel langymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból." Mert, barátom, ez itten, ez az élet, a mi életünk nem valamiféle vagy-vagy. Ez itten maga a vagy - és azon kívül semmi más.

- Hát ezzel most jól letámadtál - nem is vagyok biztos benne, hogy ilyesmikbe egyáltalán szeretnék belemenni. Miért nem folytatod inkább a mesét ott, ahol az előbb megszakítottad?

- Vagyis a Rajk-temetésnél. Az után minket kettesben, egészen a forradalom kirobbanásáig, az azt megelőző pár napig egy-két, nem is lényegtelen kivétellel egyáltalán nem látom, róla-rólunk nincs emlékem, képem. Volt, nincs. Üsse kánya. Elsüllyedt. Végtelenül komolyan mondom: a becsületes megtaláló kimagasló jutalomban részesül.

- Jó, Tamás, ezt most légy szíves, hagyd abba. Egyébként is, az egészet függesszük fel, mert innen előre, hátra, oldalra, akárhová egyetlen lépést sem lennénk ma már képesek tenni.

* * * * *

- Pali, már az utolsó alkalommal a nyelvem hegyén volt, szerettem volna mondani valamit - kezdte Tamás szeánszunkat pár nappal később -, de akkor feledékenységemmel annyira elhasználtalak, hogy új témához nyúlni már végleg nem mertem volna.

- Nem is a feledékenység maga, hanem a kialakult holtpontra nyújtott válaszképtelenséged csüggesztett el módfelett. Mindinkább úgy éreztem, hogy rokonszenvező érzésekkel követek valakit az útján, akit a sorsa adományozta hibás iránytű egy olyan járatlan ösvényhez vezet, amely a hegyi kecskék kivételével nemcsak minden élőlény számára járhatatlan, de mint kő hátán kő, elképesztően sziklás is. Tudod, először kezdett a helyzet számomra olyannak tűnni, mintha te, a vakmerő, ha kell, a kockázatot semmibe vevő kezdeményező, az elszánt felfedező most hirtelen betokosodtál volna, hogy minden lehetséges dolgok közül éppen a hallgatásba menekülj. Márpedig a csönd egyike azoknak a kőkemény érveknek, amelyeket megcáfolni sajnos nem lehet.

- Ez, Pali uram, be kell lássam: kivédhetetlen gól, oda a két kapufa találkozása közé, a jobb felső sarokba. De bárhogy is legyen: én, a pillanatnyilag mással elfoglalt, most azzal a hibrid műfajjal kapcsolatban szerettem volna bedobni valamit, amibe, úgy tűnik, belecsúsztunk.

- És ami szerintem a legkevésbé sem tekinthető valamiféle bajforrásnak. Nem hinném, hogy a mi korunkban lenne még bármiféle értelme is tiszta műfajokról beszélni - lett légyen történetesen szó a művészet bármely ágáról.

- Így igaz. Csakhogy én még egyetemi esztétika-tanulmányaim során ismerkedtem meg a világirodalom talán legnagyobb rendszerezőjével, Brunetière-rel, aki a múlt század eleje-közepe táján elszánt következetességgel alkalmazta - az akkor mámorosan felfedezett természettudományos világkép hatása alatt - a fejlődés elvét az irodalomra. Vagy helyesebben, kísérelte meg a maga pozitivista módján alkalmazni azt. A műfajokat ő ezek szerint olyan alapvető adottságoknak tekintette, mint a természettudomány mondjuk az állat- és növénycsaládokat, és bemutatta, hogyan fejlődtek ezek a századok-évezredek folyamán. (Ne felejtsd, hogy tette mindezt nagyrészt még az izmusok tömegének a hihetetlenül agresszív színrelépése előtt! Sőt, még azelőtt, hogy Csehov csak úgy mellesleg, fél kézzel kiküszöbölte a cselekményt; hogy Pinter, végtelenül rafináltan, eltávolította a történetet is, meg annak az elmondását is; hogy Beckett végül, az idő már későre járva, jócakát mondott, búcsút intett az alakok jellemzésének. De nincs igazam: ezt most felejtsük csak el.) Ha azt mondom: Brunetière ünnepélyesen komolyan vette a műfajokat, akkor ezzel még le is becsültem volna őt meg határokat nem ismerő elszántságát. És ezen belül a pedantériáját. Amit, már amennyiben tetszik ez a tevékenység, csodálnivalónak is lehet tekinteni; ha nem, kétségbeejtőnek, sőt rigolyásnak. A vitathatatlanul nagy felkészültségű tudósnak esze ágába se jutott, amit például a mi áldott emlékű Szerb Antalunk szögezett le, tőle szokatlanul keményen, sőt kategorikusan: vagyis azt, hogy a 'műfaj' sokszor inkább iskolai-iskolás, a tanulást elősegíteni hivatott segédeszköz, semmint létező, be- és kilélegző irodalmi valóság. Na meg azt, hogy az irodalomban, szemben az ő korában meg körében mindenben példát mutató természettudományokkal, fejlődés mint olyan nincs, nem létezik. Márpedig ahol nincs, ott ne keress. Alászolgája. Hát nem hajmeresztően bátor és lélegzetelállítóan gyönyörű tett volt ez? Már persze amellett, hogy most viszont csupán magától értetődő. Ott, azokon a védett területeken, amelyeken ilyesmit még egyáltalán ki lehet, ki szabad és helyes is kimondani. Anélkül, hogy ezért hálából apró darabokra vernék szét meglehet egyébként rokonszenves fejedet a tökéletesen megvadult új rendszerezők. Mert, pajtás, ne áltassuk magunkat, a mai aztán már közel sem a Szerb Antaloknak a világa.

- Ezt írta? És tette ezt az egyre inkább beboruló harmincas évek vége felé? Ha most itt lenne-lehetne, leborulnék nagysága, szabad embersége meg oly sokoldalú tehetsége előtt.

- Még mindig érdemes újra meg újra elővenni magyar- meg világirodalom-történetét, a mind ritkábban fellelhető kincsek tárának két remek példáját. Én viszont többé nem mulaszthatom el, hogy tiszteletemet imigyen is kifejezendő megemeljem a kalapomat - előtted. Úgy ám, ne csodálkozz - igenis előtted, hiszen számomra öröm bármiféle elméleti rigidségtől mentes megközelítést hallani valakitől, aki, bár a modern művészet szakértője, de biztonsággal fejtegette egyszer nekem: amikor a vízköpő sárkányfejek a katedrálisokon minden mértéket meghaladó módon szaporodtak el, akkor már szinte kitapinthatóan egy másik korszaknak tekintett fázis küszöbéhez érkeztünk ugyan, de a meghaladott forma azért csak tovább élt. Továbbra is nőtt, mint a halottnak a körme. A te kényszerkötöttségektől mentes attitűdöd a legkevésbé sem csakis ilyen megnyilvánulásaiban jelent nekem üdítő forrást.

- Üdítő forrást? Nem is csak tiszta forrást? Ahogy hazaérek, ezt azon nyomban, még az ajtóból elmondom Margómnak. Főleg bartóki hangzása miatt. Csak hogy tudja, kivel áll szemben.

- Üdvözletemmel pántlikásan összekötve... Palikám, röviden: az életrajz-önéletrajz meg a regény közötti különbségekről édelegtünk nemrégiben - na és ha jól emlékszem, úgy, hogy akkor te hitetlenkedve fogadtad számodra némileg váratlan önvallomás-kitörésemet.

- Persze hogy jól emlékszel, csak a 'némileg' szócska helyénvalóságát kérdőjelezném meg.

- Távolodjunk akkor talán most el a szubjektív szándékoktól, és tágítsuk ki a megfontolás tárgyává avatandó területünket. Vagyishogy ma, csakúgy mint tegnap meg tegnapelőtt, széleskörűen elfogadott nézetnek tűnik, hogy a suszter maradjon a kaptafánál. (Igaz, a kaptafa már nem marad a suszternál, mert komputerizálják. Vagy mert az egész hóbelevanc kapja magát és eliramodik az olcsóbb munkaerőhöz, tehát a harmadik világba. Csinálni puszta létével is súlyosnál súlyosabb külkereskedelmi mérleghiányokat meg egyéb kedves meglepetéseket.) Vajon hasonlóképpen helytálló-e az az igény, hogy a regényíró is maradjon a saját műfajánál? Igaz, a modern fércműveket ott, a New York Times agyonmanipulált bestseller-listáján, kereskedelmi érdekeket szolgáló, időnként szinte érezhetően eltorzított heti dicsőségtáblázatán már a kéz alá dolgozó írósegédek tömegének a közreműködésével futószalagon gyártó írósuszterek, meg ugyanazt az esszét vagy glosszát minimális változtatásokkal számtalanszor újra megíró-publikáló, a csörgősipkát fejükre húzó mesterek határtalan becsvágyukkal ragaszkodnak agyonkoptatott, muzeális értékű kaptafájukhoz, kapaszkodnak bele, hogy szárnyakat növesztve el ne szálljon. (Szárnyas kaptafa, mint egy költöző madárfajta - nem is rossz!) Teszik pedig ezt azért, mert mást nemigen ismernek, mert képességeik - főleg a szakadatlanul fúró-faragó, a menthetetlen, a reménytelenül sikeremberkék esetében - már erősen korlátozottak, de még inkább azért, mert a ravaszul kimintázott fadarab ügyesen ide-odaforgatásával irodalmat ugyan már nem, viszont soha nem látott példányszámokat és így rengeteg pénzt, vagy-avagy a magasrendű szellemiség rangjával kövérre hizlalt nemzetközi díjakat meg a húsosfazék egyoldalú kavarását garantáló pozíciókat hozzák a kasszára, illetve a házhoz. Lévén az irodalom ugyebár árucikk is, akkor pedig rá is érvényes a törvény: a fogyasztónak mindig másképp kell az ugyanaz, és mindig más kell - csak ugyanúgy. De egy magára valamit azért mégiscsak adó, nem álíró esetében mindezt én nem értem. Mert bár, valljuk be, ilyesmit tett zenébe átültetve mondjuk az azúrkék itáliai eget újra meg újra feltáró Vivaldi is áttetsző concertóinak a tömeges variálásával, mind a több mint 500-zal, kora Velencéjében meg másutt, amint azt a kivételesen nagy számú Bach-átdolgozás is tanúsítja, nyilván mert meg is volt jaj-de-utánzandó, ma már sajnos a felvonók halk háttérzenéjévé alakított műveire az igény, azért még egyetlen zeneszerzőt sem jutna eszébe senkinek sem kizárólag ezek folytatásának vagy mindörökre vonósnégyeseknek, életfogytiglanra szabályosan négytételes szimfóniáknak a komponálására korlátozni. A képzőművészet területén te alighanem sokkal jellemzőbb példákkal tudnád a tételt alátámasztani.

- Hirtelenében úgy érzem, hogy jóval kevesebb ellenpéldát lennék képes találni és feltálalni, annyira igazad kell legyen. Mert hát az ma már széleskörűen elfogadott tény, hogy a modern korszakoknak e téren többé nem is annyira maguk az úgynevezett tiszta műfajok - amelyek többnyire nem is voltak olyan jaj-de-nagyon tiszták -, hanem mindinkább a különböző 'műfajok' közötti átmeneti territóriumok betelepítése az egyik és talán a legjellemzőbb vonása. Vagyis az, amit én hajlamos lennék keresztbeporzásnak, kölcsönös megtermékenyítésnek, az átfedések uralmának nevezni.

- Úgy, ahogy mondád. Ma már csakis nagy ecsetvonásokkal meghúzott kategóriákat fogadhatunk el általános érvényűeknek: a zene, az zene; az írás - írás. (Persze még itt is vannak, hogy is mondtad, keresztbeporzások. Lásd például a nyakig zenébe mártott narrátorok hirtelen elszaporodását. Vajon úgy, ahogy azt én most gondolom, a sort tényleg Honegger kezdte volna el Jeanne d'Arcjával? Aligha hinném. Még akkor sem, ha az érvelés kedvéért eltekintenénk a barokktól, főleg Bach Passióitól. Mert akkor is ott van meg előtte Purcell.) Hogy az írásféleségek közt vannak különbségek, azt még a csupán viszonylag épeszűek közül sem fogja senki sem vitatni, hiszen ez már ízetlenkedés lenne, különcködés. Én mégis hajlamos lennék mai témánk szempontjából ehhez is szokatlan módon közelíteni. Méghozzá így: a regényben - legalábbis amit általában e fogalom alatt értünk - igenis szigorúan kötelező igazat, csakis igazat és semmi mást, mint az igazat mondani, a korszak, a szituációk külső, meg a figurák létének a belső logikájából fakadó igazat, amelynek az igézetében mint lukas kesztyűből a lemeztelenített ujj lóg ki a hamisság; ezzel szemben viszont az életrajzban vagy az önéletrajzban, meg nem kis mértékben az esszé számos fajtájában is jóval szabadabban lehet kísérletezni még megalapozásra váró felfedezésekkel. Kitalációkkal. A kihízott ruhákhoz a fércelésnek a kiengedésével. Nemcsak az eddig tudottak körének a bővítésével, de akár a teljes átértékelésével is. A költői szabadság fogásaival. Szabadfogású lábcsavarral. Utolérhetetlen nyelvi bravúrok szikrázó rakétáinak a robbantgatásával. Nahát... Valami ilyesmi csakis annak tetszene paradoxonnak, aki nem élvén benne, egyik műfajt sem gyakorolja. Vagy az alkotás gondja nélkül, ezért aztán felszabadultan, bennük boldogan lubickolva élvezi.

- Vagyishogy a mai kibicnek semmi sem drága?

- Úgy bizony. A regényben a pontosság, a precizitás, az alakok, mint mondtam, a helyzetek belső logikája, valamint a fantáziadús narratíva következetessége elég erős kell legyen ahhoz, hogy az olvasóhoz az igazságnak, egy igazságnak a vízióját juttassa el. Az (ön)életrajzban a történeti narratíva eszközei, trükkjei viszont olyan bőségben állnak a szerző rendelkezésére, hogy ezek segítségével könnyebben leplezheti tárgyi tudásának a hiányát vagy közlendő anyagának mert gyenge, tehát bátran kihagyható oldalait, vagy-avagy az értelemmel követés ellehetetlenülését. A biográfia ilyen értelemben mára már egyre inkább a leplezés, a palástolás művészetévé vált, míg a regény - az a konkvisztádorok művészete, az új, járatlan utak keresése, fel- meg újrafelfedezése, a revelációk birodalma. Vagyis: az út fentebb jelzett elzáródása után hová máshová vezet, mint vissza a mesés kezdetekhez, azokban is elsősorban a maga nemében a legnagyobbhoz, Cervanteshez.

- Hűha! A beavatatlan olvasó ennek pontosan az ellenkezőjét gyaníthatná. Mégis számomra ugyancsak elgondolkodtató, amit fejtegetsz.

- Talán azért is, mert elismerem: vannak nyilvánvaló hasonlóságok, sőt gyakran átfedések még ezek között a műfajok között is. Például: az (ön)életrajz meg a regény egyaránt emberi narratívában utazik; mindkettőnek elkerülhetetlenül szüksége van egy vagy több központi figurára csakúgy, mint összefüggő, szerves cselekményre (vagy az utóbbi évtizedekben - amint erre az előbb utaltam - már a roppant alapossággal meg nagy csendekkel, mi több, pepecselően leírt nem-cselekményre, ami a jó fülű ember számára érdemileg ugyanaz lenne?). Nem is szólva már a hely meg a motívumok iránti masszív elkötelezettségről, amellyel a szerző az alakuló sztorit bonyolíthatja. Példának okáért, ahogy Tolsztoj az Anna Kareninában leírja, hogy férjének a kezét Anna esetlennek meg csontosnak látja, míg Ligyia Ivanovna úgy véli, hogy azok puhák meg fehérek. Ily módon azokon a tájakon a percepciók mindig az egyes szereplők gondolataikként-érzelmeikként, érzéseikként realizálódnak - ez esetben ilyen kontrasztosan. Már bocsánat. Mindezek alapján a legkevésbé sem nehéz elképzelni azt a gyorsan elillanó pillanatot, amikor a minimumként elvileg kezén-lábán megkötött életrajz és az állítólag szabadon szárnyaló regény - vagy a történelem és a széppróza, hogy még a kelleténél is magasztosabban fejezzük ki azt, ami lényegében nagyon is hasonló - megszűnnek külön-külön azonosítható, mert öntörvényű elbeszélésformák lenni, minthogy ma már mind harmonikusan vegyülnek, hatolnak, olvadnak bele egymásba.

- És így mi most valahol ott tartanánk, amikor e téren is magának ennek a termékenyítő keresztbeporzásnak az aktusához asszisztálunk?

- A legkevésbé sem tartom kizártnak. Ezért is tartottam fontosnak mindezt most elrebegni. És ha szabad az elméleti tilosban járkálás során felleltekhez valamit hozzáadni. Először is, a könyv - már ha az, amin mi itt tevékenykedünk, valaha is könyv formájában kerülne a vele mit kezdeni feltételezhetően aligha képes napvilágra - nem, a legkevésbé sem önéletrajz, hanem regény, mondjuk - hiába is titkolnánk - ilyen vagy olyan, talán még olyanabb mértékben kétségkívül önéletrajzi vagy inkább önéletrajzi ihletésű regény, amelyben a valóság, a tények meg a fikció egymástól elválaszthatatlanul keverednek össze. Ha szerencsém lenne, az olvasó által öntörvényűként felismert igazsággá.

- Legalábbis nekem, az első ízek élvezgetőjének, így tűnik.

- Ez jó, nagyon jó. De hogy folytassam: az érzelmek az én sajátjaim, vagy nem állnak azoktól távol, éppenhogy csak nem minden itt leírt epizód van közeli rokonságban valóban lezajlott eseményekkel, vagy ha igen, akkor a legkevésbé sem úgy, ahogyan azt én megkísérlem visszaadni. Na és egyes sztorivonalak - bizony szép számmal - nem a saját életemből, hanem egy általam többé-kevésbé intim módon ismert, engem impresszionáló alak, helyesebben alakok életéből ötvöződtek össze és tevődtek át 'hősünk' odisszeájába. Már persze azon kívül, hogy nem is egy, köreimben senkihez sem hasonlító figurát hogy úgy mondjam a semmiből hoztam létre, csakis nyers - vagy, ha tetszik, éretlen - képzelőerőm bevetésével, remélem úgy, hogy azok valóban életre is kelnek ezeken a lapokon - vagy szerencsésen vegyülnek el a 'hős' egyéb jellegzetességeivel. Na és másodszor: nyilvánvaló, hogy ha megfeszülnénk, akkor sem tudnánk előállni egyetlenegy, minden korra és minden témára érvényes ars poeticával, ars musicával vagy annak valamilyen fajta megfelelőjével. A mi konkrét témánkkal kapcsolatosan azonban kifejezetten berzenkednék a bizonyos szerzők által egyedül üdvözítőnek tartott módszert használni: olyan szavakat favorizálni, amelyek azt a nemtelen célt szolgálják, hogy a sztorivonalat, a figurákat, a 'mondanivalót' (szörnyűséges fogalom; remélem, az agitprop elősegítette, szégyenletes pályafutása után ma már végre kiátkozhatóvá váló mint szó is!) elködösítsék, homályba rejtsék, de azért csak felismerhetővé tegyék. Még mindig erősen megfontolandó, főleg a mai szabvány-'irodalom' egyoldalú történésre irányulására tekintettel, a nagy Dr. Johnson halhatatlan mondása: "De hát, kedves uram, ha Ön, mint mondja, Richardson szóbanforgó regényét a sztori kedvéért olvassa, a türelmetlenség előbb-utóbb olyannyira marná Önt szét - mint a rozsda, csak gyorsabban -, hogy végül is haragjában, kiábrándulásában alighanem fel is kötné magát a mestergerendára. Olvassa tehát őt azért az érzelemért, azért a vibráló érzékenységért, amely benne megnyilvánul; ami pedig magát a sztorit illeti, tekintse azt csakis a kihasználandó alkalomnak, netán ürügynek az utóbb említettek eléréséhez."

- Látod, Tamás, tudtam, hogy érdekel az esztétika, tanultad is, mindeddig mégsem sejtettem volna, hogy hajlamos vagy alkalmazott esztétikai elmélkedésekre - és még egyszer hadd tegyem hozzá: a kellő módon elgondolkodtató formák közt. Amiről - igaz, e pillanatban csakis távolról, de hát azért letagadhatatlanul művészettörténész lennék - eszembe jut, helyesebben szólva, felködlik bennem egy érdekes jelenet, méghozzá mindössze csekély pár száz éves. A fiatal Correggio, a cinquecento éppen színre lépő figurája áll - nyilván életében először - Raffael egyik képe előtt; áll mozdulatlanul és néz, néz, néz. Majd a szemtanúk számára végtelenül hosszúnak tűnő idő után megszólal, és mond valami furcsát, ami így hangzik: "Anch' io sono pittore". Szó szerinti fordításban: Én is festő vagyok. Egyesek még ma is nekikeseredetten vitatkoznak azon, hogy mit akart ezzel mondani. A többség szerint valami ilyesmit: no lám csak, azért ebben a dologban én is mélységesen érdekelt vagyok, hála a magasságosnak. Mert értem és ha ezen múlik, akkor istenítem is Raffaelt; mert őt nézve válik igazán világossá, hogy nagy, hihetetlenül nagy dolog ám festőnek lenni; kifejezést adni annak, ahogy az alkotó látja a világot; mert remélem, hogy én sem vagyok nála sokkal kevesebb. Hogy ugyebár én is festő lennék, és annak lenni - igen nagy dolog. Igen, a szentségit neki, ezt a csodát látva boldogságos érzés ám, hogy én magam is festő lennék. Már persze abban az értelemben, amit ez a szó számomra jelent.

- Ó, én igencsak hajlamos lennék azt hinni, hogy Correggio, hibátlan érzékkel rátalálva arra, ami számára létének a lényege, innen nézve nagyon is érthető, már persze amellett, hogy mondása remekbe szabott, csupán erre az egyszeri alkalomra létrejött, a maga nemében elragadóan páratlan önkifejezés. Ennél többet szavakkal, hát még ilyen kevés szóval mondani nem lehet - ehhez már 'szintén festőnek' kell lenni. És nem gyönyörű, hogy ezt pont egy kevés beszédű festő fejezi így ki!

- Ha tetszik, értelmezhető lenne mindez áttételesen úgy, hogy én is kimondjam, bele a képedbe: én ugyan csak egy szegénysorsú, minden utamba keresztbe tett szalmaszálba óhatatlanul belebotló magyar művészettörténész lennék, de ha tetszik, ha hajlandó vagy venni a lapot, akkor azokon a nélkülözhetetlen áttételeken át: Anch' io sono pittore. Te pedig, nevezd bár magad felkészületlen amatőrnek, vagy ha éppen csekélységed lekezeléséhez lenne kedved, az írást meg az öregedést egyszerre tanuló kisinasnak, teljes joggal mondhatnál valami közelről vagy távolról ehhez hasonlót - átformálva persze ezt arra a területre, amelyen mégiscsak oly igen ifjú ember módjára teszed meg első botladozó lépéseidet.

- Palika, igencsak rászolgálva inkább érdemelném én ki a kőművestanulói rangot, szemben mondjuk az építésszel. Hiszen mondtam, hogy ezek, ha bármik lennének is, csakis útjukat tévesztett és így ide tévedt morzsák. Hogy jelentenének is valamit, az kiderül persze majd magában a dolgoknak a gyakorlatában.

- Nem baj, én ennek ellenére továbbra is fenntartom, amit az előbb remélem valamelyest érthetően gagyogtam el.

- De azért azt hadd tegyem még hozzá: 'regényembe' beleolvasgatva értem meg csak igazán, hogy nem kis elképedésemre és szemben mindazzal, amit eddig Holló Tamásról gondoltam, mennyire tökéletesen idegen pasas vagyok a magam számára, aki lehetne akár a kritikusa, akár a kommentátora saját művének.

- Ez önmagában is sokatmondóan szól amellett, hogy helyes volt ebbe a munkába belefogni. Én azonban - már ha ilyesmibe márthatom bele magam - helyesebbnek tartanám, ha az eredeti csapáson haladva folytatnád irodalmi karrieredet. Viszont ha egyszer már itt tartunk, akkor mégis egy félig-meddig ide vonatkozó kérdés. Jól érzem én vajon, hogy te nem vagy lelkes híve a párbeszédekben írásnak? Nekem még most is mintha derengene, amikor egyik éjszakai városgrasszálásunk során kategorikusan jelentetted ki: nem szereted, nem a te ízlésed a plátói dialógusokba csomagolt Oscar Wilde-i próza.

- Hogy te mikre emlékszel! Igen, ezt azóta is vallom - de csakis a saját hajlamaimra vonatkozóan. Amelyekre nézve pedig ma már jóval kevésbé lennék kész kinyilatkoztatásokat, mindennél határozottabb véleményeket szórni az egybegyűlt kicsinyek elé. Dolgozzanak ők csak meg a saját véleményükért. Mint ahogy a manapság itt-ott még dúló, némileg már ugyancsak elsatnyuló vitában arról, hogy ki volt a nagyobb amerikai író: Hemingway vagy Faulkner - ezen, akár hiszed, akár nem, komoly emberek hosszú évtizedeken át szenvedélyesen vitatkoztak -, én a mindent vagy csaknem mindent rövid, gördülő mondatokkal, a főnevek előtt maximum egyetlen melléknévvel előszeretettel párbeszédekre bízó és ezért oly igen filmszerű Papával, az örök, bár gyakorta impotens faszagyerekkel szemben (írásaiban ez bizony a legkevésbé sem tűnik ellentmondásnak, sőt némi kis túlzással még fel is tételezi egymást) a belső monológot, az analízist, az introvertáltságot mint alapállást képviselő, egy egész hatalmas földrajzi-történelmi-pszichológiai egységnek, az amerikai polgárháborút elveszített Délnek meg a vereség dermesztő hosszútávú következményeinek, a szövevényes széthullásnak a lélekbe-húsba magát belerágó átkait ábrázoló, tehát az igenis felnőtt Faulkner emberfölötti nagyságának vagyok a híve. (Viszont ebbéli véleményemet megtartom magamnak. Nem mintha ez valamilyen szempontból is fontos lenne...) Még akkor is persze, ha Faulkner egyik remekművében, a Sound and Furyben - a magyar kiadásban A hang és a téboly - úgyszólván - és látszólag - más sincs, mint repetitív beszéd, végül is a párbeszédnek valamilyen formája, mondjuk olyan második unokatestvéri szinten. Bizony annyiszor és olyan kíméletlenül felsebző módon ismétlődő, hogy - persze nemcsak ezzel, de ezzel együtt - végül szinte szétfeszíti a könyv kereteit meg azzal együtt az olvasó lelkét is.

- No lám, még egy terület, amelyen nézeteink egyeznek.

- Nagyon is mellesleg, ha már itt tartunk, egy csupán a mai fiatalok számára aligha ismert adalék nem a mi témánk, de a magyar nyelv, a magyar beszéd sajátosságáról, ez esetben arról a tendenciáról, hogy az e betűk-hangok végzetesen hajlamosak a túltengésre és ezzel, a hallás szempontjából, a nyelv elszegényítésére, egyfajta monotóniára. Hemingway utolsó, a nagy reklámcsapás ellenére sem a legjobb regényének a címe így hangzott: The old man and the sea. Le is fordították szépen, szabályosan, szöveghűen: Az öreg ember meg a tenger. Tessék szíves lenni lassan-lassan újra elolvasni és úgy hallani: mintha a magyarban, némi tiszteletre méltó kivétellel, csakis egyetlen kiejtésre méltó magánhangzó lenne, kiválóan hallhatóan, természetesen maga az e. Ettől jócskán elrettenve alakult át végül is a cím, és lett belőle Az öreg halász meg a tenger. (Bocsánat a kitérőért.) Belátom: Hollywoodnak tetszett a hemingway-i párbeszéd - mint ahogy az maga is nagyrészt, sőt kimutathatóan csaknem elsődlegesen a filmtől, tehát magától Hollywoodtól kapta indíttatását. Vagyis ezúttal a film befolyásolta az irodalmat - és nem fordítva, amint az mindaddig oly magától értetődő, még csak említésre is alig méltatandó volt. Persze hogy igaz, hiszen nem is lehetett volna másképp: magát Faulknert is elcsábították egy időre Hollywoodba, és persze hogy ő is mestere volt a dialógusnak, de nem ez volt és nem is ez lett stílusának a leginkább meghatározó eleme. Engem azonban ezek a példák nem túlságosan hatnak meg. Mert ha már a párbeszéd a lényeg - ahogy kérdésedben felvetetted -, akkor az legyen csak maga az igazi, vagyis a strindbergi változat. Hiszen nála, ifjúkorom mesterénél meg tanítványainál maga a párbeszéd nemes és főleg, hű de nagyon főleg nemtelennél nemtelenebb célokat szolgál. Lehet például a kölcsönös leleplezésnek az eszköze; beszéd közben a beszédet mint éles fegyvert forgatva az ellenfelek a szó szoros értelmében szétverik egymás fejét, de ha addig nem is mennének el, akkor legalábbis libidótlanul pucérra vetkőztetik egymást meg egymásnak a lelkét, annak is a legvelejét, sötét alapon még sötétebbre megrajzolt, egyre leleplezőbb és ocsmányabb vonásokat, aljasságokat fedeznek föl egymásban vagy tárnak már fölfedezetten egymás elé. Szigorúan kölcsönösségi alapon. És ha már lúd, legyen kövér - márpedig akkor mint Strindbergnek, a mai párbeszéd szakavatott szerzőinek se legyenek jól vasalt ruhákba bújtatott úrigyerekekhez illő gátlásai. Persze azért csak tegyék a dolgukat nem a legkönnyebb, a legolcsóbb, a számtalanszor átjátszott módszerrel, vagyis az útszéli szavaknak, trágárságoknak a szöveghez nem passzoló - már persze ha valóban nem passzoló - beiktatásával, tehát meddő nyelvi fajtalankodással, olcsó paráználkodással.

- Jaj de igen-igen kegyetlen hangulatba ringattad magad! De azért csak hadd térjek vissza még egy időre Wilde-hoz: ha ez így lenne, ahogy azt kifejtetted, akkor a mi beszélgetéseink nem töltenek be hasonló funkciókat, mint a te Wilde-i példád?

- Hűha! Ez aztán a tetszetős kérdés! Mivel az, amit mi most éppen művelünk, a papíron általában dialógus formájában jelenik meg - ha és amennyiben egyszer majd a gyanútlan világ elkábulására valóban megjelenik -, akkor nem lehet elvitatni: kétségkívül betölt valamiféle párbeszéd-űrt. De hogy eközben - amint az, úgy érzem, kérdésed mélyén ott rejtőzik - bármiféle didaktikai célzatok lennének bármilyen formában is jelen, még kihegyezettebben dialektikus megnyilvánulásokban is, abban azután már élénken kételkednék. Apropó, didaktika. A napokban Mark Twainben lapozgatva - ez jól hangzik, ugye? Az ember szabadidejében általában lapozgat, itt meg ott - bukkantam erre az oly ártalmatlan szépségre: "Egy hitbuzgó ismerősöm egy ízben megígérte nekem, hogy soron következő előadásomat 'valamelyest didaktikus' célzásokkal kerekíti majd ki. Én, mit tehetvén mást, szépen meg is köszöntem, annak ellenére vagy éppen azért, mert azt sajnos már nem tudhatom, vajon az a szóbanforgó 'didaktika' tulajdonképpen mi is lehetne. Azt viszont már nem állhatom meg, hogy meg ne mondjam: bár egy kicsit fellengzősen ható, de azért felettébb jól hangzó szó, éppen ezért szándékomban állna majd a jövőben olykor-olykor, persze csak módjával, de élni vele, valamelyest aggodalmaskodva és úgy vigyázva, a legkevésbé sem kívánván ezáltal senkinek és senkiben kárt tenni."

- Twain lefegyverzően egyszerű - nem ál-, de valóban egyszerű -, magából csipetnyi habozás nélkül, sőt cseppet sem keserű kéjjel gúnyt űző, ritka drága ember volt, elragadó stílusérzékkel és ahhoz még mennyei humorérzékkel. Én kötelező érvénnyel írnám elő, hogy az amerikai irodalomról, de úgy általában magáról Amerikáról tanulni vágyó lurkók bárki más előtt először is olvassanak Twaint. Na de visszatérve a félbeszakítotthoz: a válasz szerint tehát a mi párbeszédeink nem írott, hanem valódi dialógusok, amelyek vagy előbbre viszik a cselekményt, azon nyomban vagy majd csak később kiderülő módon, az alakok karakterének a megrajzolását - azt viszont általában a maguk közvetett módján -, vagy - a leggyakrabban - kihoznak arra vonatkozó külső-belső rezonanciákat. Twain nem is némileg szemforgató sajnálatára tekintettel azonban messzemenően mellőzik a didaktikát mint olyant. Legalábbis megpróbálnak tartózkodni attól - remélem, általában sikerrel.

- És szerencsés esetben talán szolgálnak más célokat is - de nekem a te meghatározásod tökéletesen megfelel.

- Na nem, nem akart az valamiféle pedáns meghatározás lenni, legföljebb egy lehetséges elem valami ilyesmihez.

- Ha már isten segedelmével ideáig eljutottunk, még egy pislákoló gondolat erejéig, légy szíves, add meg nekem a szót.

- Nem adhatom neked azt, ami eleve is a tiéd.

- Valami ilyesmit szeretnék mondani: a napokban rémülten döbbentem rá, milyen sok különféle írásjellel választom szét, illetve kötöm össze a szöveget. Aztán mostanában Jorge Luis Borgest olvasva, méghozzá remek, mesterien rövidre csiszolt - főleg azért ilyenre, mert a vele szerződéses viszonyban álló lapban a közléshez előre szigorúan meghatározott, korlátozott volt minden egyes írásának a terjedelme -, a végeken rendszerint ostorként pattogó csattanóval felszerelt esszéit, azokban jó néhány gyöngyszemre bukkantam. Közöttük egy olyanra is, amelyben a szerző közli, hogy a sajátjának, tehát a borgesi mondatnak a jellegzetességeit boncolgatva egyebek közt erre a következtetésre jutott: Így utólag nyilvánvalónak tűnő módon alaposan megszívlelhette Henry James egyik talán nem is olyan könnyedén elhullajtott megjegyzését, méghozzá arról, hogy "az olvasó iránti udvariasság (!) igazi mércéje a pontosvessző helyes használata". (Tessék mondani: hát már csak úgy első intrádára, önmagában is nem tökéletesen elragadó ez a megközelítés? Miért van az, hogy nagy emberek igen gyakran foglalkoznak - és teszik ezt elmélyülten, bíbelődve - úgy messziről pofonegyszerűnek tűnő problémákkal?) Borges ugyanis előszeretettel viseltetik aziránt, hogy a végtelen hosszúra nyúló mondatokat stratégiai fontosságú helyeken pontosvesszőkkel bontsa fel, úgy is, mintha azok megállást parancsoló mérföldkövek lennének persze nem a semmibe, de a gondosan kitűzött céljához vezető, nem mindig a legrövidebb, viszont legalább az egyenes úton. Na nem az előbb említett módon, tehát a rajta kívül álló körülmények miatt rákényszerítetten rövidre szabott írásokban. Ezek után számomra most már nem is marad más hátra, mint hogy arra kérjelek: ami kifejezetten a pontosvesszőket illeti, ne mondd, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek.

- Dehogy mondom! Inkább csak némi meglepődéssel konstatálom, hogy beszélgetésünk milyen gyakran tolódik el az írásjelek használatának a sokoldalú lehetőségei, sokatmondó szerelmi vagy éppen regényszerkesztési felhasználhatóságai felé. Ami pedig Jamest illeti, ő aztán még nekem, a gyanútlanság élő megtestesítőjének is észrevehető módon mestere ezeknek a kicsiny-kis alkotóelemeknek, jobban mondva finomságoknak, valamint az olvasó iránti 'udvariasságot' szolgáló, alkotó felhasználásuknak.

- Annak is, Pali - már persze James tudtán kívül -, hogy engem a sok közül legalább egy, remélem, az ő segítségével fölöslegesnek nyilvánítható lelkifurdalástól megszabadítson. Hiszen marad még számomra így is éppen elég ebből a műfajból.

- Na, akkor hadd segítselek én is ki szorongásaidból. Tudod, szerettem volna már többször szóba hozni, hogy te is, meg mit tagadjam, én is hajlamosak vagyunk a lényeget - helyesebben egy-egy lényeget, kisebb vagy nagyobb lényeget - csak úgy mellesleg, közbevetve, formájában egyáltalán nem ritkán zárójelben közölni a világgal, azon belül meg persze egymással. Nem találod, hogy ez meglehetősen furcsa hasonlóság lenne?

- Hű de mennyire igazad van! És ami mindebben talán a legszebb: ezek a zárójeles vagy gondolatjelek közé tett odavetések vagy megnyitják az utat további elemzések előtt, ilyesmikre azonban a mi magunknak nyújtott kereteinken belül akkor egyszerűen nem adódik mód; vagy nem igényelnek bővebb magyarázatot, fejtegetést, általában azért nem, mert maguktól értetődőek, csak az adott pillanatban - a hajdani szerkesztő mondatja ezt velem - azért a figyelmet fel kell, fel muszáj hívni rájuk; vagy valóban nem többek, mint mellesleg megjegyzett, mert szerintünk megjegyzendő dolgok, amelyeket teljesen kihagyni persze hogy nem szabadna, említésükkel viszont a mű keretein belül bízvást érezhetjük úgy, hogy na, ezzel aztán a neki kijáró módon és a kellő tisztelettel ki is merítettük a témát.

- Amint tettük azt például most is, a beszúrások formájában nem is egyszer fontos mondanivalókat mondva ki, vagy, ellenkezőleg, rejtve el.

- Na és ezt itt és most lezárandó, hadd tegyem hozzá kivételesen szavakkal, nem pedig szokásunk szerint írásjelekkel: zárójel bezárva! (..........)

* * * *

(T. szövege) Október 21-e van, pompás, szikrázóan áttetsző, innen egészen Lacháza kies környékéig, sőt még azon túlig is felhőtlenül elláttató vasárnap. A kristálytiszta levegőben egy igenis vasárnapira kisuvickolt világ ragyog, és abban minden világos, éles kontúrokkal kirajzolt, frissen vasalt és jó tettre nem rest. Az ugyan elkerülhetetlenül beköszöntő őszbe oltva, de abba csupán apró kis átmenetekkel, lassú piruettekkel hanyatlik bele a maga bőkezűen árasztott szépségeibe jaj-de-nagyon beleszerelmesedett, a porondot átengedni még mindig nem kész, a feledhetetlen emlékeiből élve persze hogy még nem is igen akaró nyárutó.

Mindezzel szemben viszont, a másik esztétikai térfélen maga a rosszkedvű fanyalgás toborzó plakátja, az idegességtől állandó görcsbe rándult arcú, nyilván fölös mennyiségű gyomorsavat termelő Gerő Ernő az egész pártvezetőséggel - a régi emberevő cápák korcs utódaival - még az ő elképesztő kanyarokban oly gazdag pályafutása végén kínos Canossát jár a nemrég még két lábbal a sárba taposott Titónál. Na és távollétük alatt maradék trükkjeiket összeszedve olyan látszatot kívánva kelteni, hogy bagatell dologról van itten csupán szó, itthon eközben nyilvánosságra hozzák a hírt: Nagy Imrét, az ország legnépszerűbb emberét, még a magyar kommunista vezetők szokott mércéjéhez mérve is merev-ostobán a legutolsó pillanatig várva, a másodpercenként egyre romló helyzetben végre hajlandóak lettek visszavenni a tegnap még pártnak nevezett, ma már csak rogyadozó, főleg persze az ő fejükre dűlő konstrukcióba; de hogy egy csapásra bizonyítsák, mennyire kis stílűek, megzavarodottak, a pártvezetőségbe azért még nem kooptálják. (Hogy miért teszik ezt? Teszik ezt pedig azért, mert a pitiánerek egyszerűen képtelenek másokat valamennyire is másoknak képzelni el, mint önnön magukat. Na meg azért, mert pozíciójuknál messze elmaradottabb bölcsességükkel folyton magukból indulnak ki, mert végtelenül szűkre szabott határaiknál a világ számukra véget is ér. Ezért aztán olyanok is, mint egy önmagába vissza nem térő görbe vonal.)

Abban a már említett, vasárnap kora délután megjelenő lapban, az új Hétfői Hírlapban, a címoldalon van a minden lében kanál, minden tortát felavatni kész, piszkos ujját abba habozás nélkül, sőt kéjjel belenyomó és persze, elsősorban, köpönyegét mindenkinél buzgóbban forgató Boldizsár Ivánnak (talán még lesz róla szó! Bízzunk benne, hiszen önreklámozási mániájával megverten ő majd csak gondoskodik róla) a nem-létének, politikai tetszhalottságának a megszüntetése alkalmából készített interjúja Nagy Imrével. Vagyis, ily módon, magának a pártba való visszavételnek a közlése. (Boldizsárt mindenre és mindennek az ellenkezőjére - ha nagyon kell, akkor egyidőben, egyszerre is - föl lehet használni.) Imre bácsi, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges lenne, pártszerűbb, mint valaha. Az emberek közel sem ezért, de éppen ennek ellenére tőle, senki mástól, csakis tőle várnak bármit vagy mindent, mert ő az egyetlen ismert politikus széles e hazában, aki jót tett. 1953-ban. Mert miniszterelnöki kinevezését megkapva, első dolgaként bezáratta az internálótáborokat. Mert rengeteg embert engedett ki a börtönökből. Mert megszüntette a kitelepítést. Mert nagyot lazított a szövetkezetek erőszakosan megrajzolt körvonalain. És mert mindezért a nép megtartotta őt jó emlékezetében. Na és még inkább, vagy ha tetszik, főleg azért, mert az országban mindenki tudja: Rákosi úgy gyűlölte őt, mint magát a pestist. Meg azért is, mert a mai vezető-falka is hasonlóképpen gyűlöli, kapna bele minduntalan a lábába. Kérdés: lehet, lehetne-e mindezek után rossz ember Nagy Imre? Az egyértelmű válasz: a még nem teljesen, véglegesen apátiába süllyedtek vagy az abból éppenhogy csak kikecmergők, a nem eleve beprogramozottak szerint: nyilván nem.

Miközben az ország fele ezen a fogas kérdésen töpreng, a feje tetejére áll a hajdani szomszédnál, Lengyelországban a világ. Ott az állítólagos nemzeti, tehát hazai, a 'reform'-kommunisták, 'revizionisták' vezetőjét, Gomulkát a háború után Moszkvából hazaplántáltak annak idején rendhagyó módon nem végezték ki, mint tették azt a sztálini perek lekopírozásával a magyarok, a csehek, a bolgárok; nem, őt csupán tartósra pácolva börtönben, illetve házi őrizetben tárolták. Csak majd Sztálin halála után, 1954-ben helyezték szabadlábra, és most, az erjedés közepén a lengyel Rákosi, Bierut halála után az éppen hatalomra került sztálinista pártvezér, Ochab csodák csodájára minden cécó, a legkisebb vonakodás nélkül adja át neki az országgal együtt a pártvezetői tisztséget is. Hruscsovék ettől a váratlan fejleménytől kétségbeesnek, feldühödnek, de olyannyira, hogy még őrjöngenek is egy kört. A háború óta megszállt Lengyelországban, ahol ki más lenne a hadügyminiszter is, mint maga Rokosszovszkij szovjet marsall, a szovjet csapatokat összevonják úgy, hogy Varsó körül a gyűrű napról napra szorosabb. A lengyelek állítólag fegyvert adnak a munkásoknak, de azokkal a gyárakból senki nem léphet ki. Nem, ők aztán nem fognak provokálni, ezt a szívességet már csak a hosszú ismeretségre való tekintettel sem fogják megtenni nekik. Ritkán tapasztalhatóan egyértelmű helyzet: ha az oroszok támadnak, annak a következményei beláthatatlanok, még egy hatalmas méretű vérontást sem lehetne kizárni - az első ilyen elvtársi illetlenkedést két 'szocialista' ország között. Hruscsov társaival az immár végletekig kiélezett helyzetben Varsó közelébe, egy katonai repülőtérre megy és ott találkozik Gomulkával, akit, a legjobb forrásokból származó, tehát bizonyíthatatlan, ámde a dolog természetéből folyóan egyben megcáfolhatatlan pletykák szerint a vita hevében még le is köp. Úgy is, mint a nevelő célzatú elvtársi bírálatnak a kísérleti változatát. Vagy mint az új és az eddigieknél némileg direktebb kommunikációs módszerek kipróbálását. Igaz, a pletyka persze, mint mondám, már természeténél fogva sem bizonyítható, de a Sztálin parancsára pár évvel ezelőtt még, az éjfél utáni holtrészegség állapotában, a vezéri dácsában pocakos pojácaként rendelésre hopákot táncoló Hruscsovról játszi könnyedséggel el is lehet képzelni. Teszi pedig ezt akkor, amikor maga az állítólagos bajkeverő botrányforrás, az 'elhajló', a 'reformista' Gomulka több mint készségesen gazsulál, garantálja a belső rendet, a szovjet csapatok biztonságát, a szovjet érdekek messzemenő tiszteletben tartását, az eddigi típusú, a 'létező szocializmus' folytatását. És mindezt meg még oly sok minden mást a következő években maradéktalanul teljesíti is, sőt, akkor majd már a benne csalódottság miatt a saját bukásához vezető úton szorgalmasan túl is teljesíti.

Mint ahogy 1848-ban Párizs, majd Bécs adott példát Pestnek, most a régi, a testi-lelki jóbarát, a nagy bajban egymás oltalmába menekülő, a drága testvér, a lengyelek mellett kellett a magyar fiataloknak, a sokszáz éves, vérrel-borral meg ide-odabujkálásokkal megpecsételt barátság legújabb megnyilvánításaként kiállni. Az előbb említett vasárnapi lap is a lengyelek melletti rokonszenv-nyilatkozatok tömegét közli. Meg beszámolókat az ország egyetemein tartott diákgyűlésekről, forradalmi jellegű, mi mást, mint 1848. március 15-éjét emlékezetbe idéző 12, 14, 18 pontok megszavazásáról. A helyzet - ezúttal valóban úgy, ahogy a klisé mondja - pattanásig feszült. Vagy ahogy akkor mi a Kaszinóban, mások meg másutt már évek óta javában mondtuk-mondták: 'helyzet' van. Sőt, a legújabb elemként a 'helyzet' még fokozódik is.

Évike meg én vasárnap kora délután a Szent István körúton kísérlünk meg az éppen akkor oda érkező teherautóról az árus elé dobott csomagokból újságot vásárolni a Nagy Imre-interjúval, erre azonban most nem kerülhet sor. Mielőtt még a rikkancs felnyithatná a papírcsomagokat, a felcsigázott várakozók százai esnek neki. Meg egymásnak. Az árus egy percig, persze a pénzéért is meg talán szakmai büszkeségből is, próbálja valahogy állni a rohamot, de aztán puszta létét menteni a lábak közt menekül. Két perc - és a csomagolópapírral, fecnikre tépett lapokkal, spárgával fedett földön nincs egyetlen újság sem. Az ember-sáskafalka falta föl az egész újságtermést. Tette pedig mindezt annak az országnak a fővárosában, amelyben hosszú évek kemény munkájával a saját átnevelését kivárni már alig képes népet oly lenyűgöző sikerrel szoktatták le az újságokról is meg - még inkább - azoknak az olvasásáról is.

Mi a Wallenberg utcába, Konrád Gyuriékhoz megyünk kávémeghívásra akkori és egyben első feleségének, helyesebben Vera anyjának a lakásába, ahol megérkezésünkkor már ott találjuk a két Krassó fiút - Konrád unokatestvéreit - meg az egyiknek, később még az eljövendő korszak átható illatú jellegéhez mérten is minden jelöltet lekörözően undorító karriert befutó barátnőjét, Erki Editet. Míg élek, azt a délutánt nem fogom elfelejteni, hiszen ahhoz alighanem a legszebb, de mindenesetre a leginkább feledhetetlen alapélményem fűződik az önhittséggel kevert politikai analfabétizmus magyar-zsidó változatáról. (Nem, közel sem az első, hiszen hosszú sor vezetett el ide - benne olykor szerencsétlenségemre én magammal is -, és fogja majd még inkább, a tökélyt megközelítve, követni is ezt.) Arról a fokozatosan kitermelt, mind izmosabbá váló, közel sem sikertelenül bölcs szófukarságnak álcázott, de a lényegét tekintve mégis szószátyár analfabétizmusról, amely táptalaja lett egyes 'közéleti' szereplők későbbi körmönfont dilettantizmusának. Mármint jó esetben annak. Rossz esetben... Hm, na igen. Bármelyik esetben is az előállított termékeket meg a hamis pózokat úgy etették meg a naiv olvasóval, amint az a kacsának lenne a régi szép szokása a neki felkínált nokedlival. Vagy mint azt Puskás Öcsiék tették az ellenfél védelmével - ők történetesen cuclival. És ezek előtt a féltudományos mázzal összeumbuldált lázálmok előtt, nem egykönnyen megmagyarázható módon, egy ideig oly sokan és oly gyakran magukat roggyant haptákba kapva, a meghatottságtól majdhogy nem könnyezve tisztelegtek. Köztük még valaha jól működő aggyal meg bátor szívvel ellátott, értékes, csak sajnos már megtört, fáradt és csüggedt emberek is. Akik alig várták valaminek, bárminek a feltűnését a hínárba ragadt ország-bárkában, hogy hajlamosak voltak abban, amit egy barátom utolérhetetlen eleganciával 'agresszív szelídségnek' keresztelt el, a bátor kiállásnak, na és persze az 'antipolitikának' elnevezett tohuvabohunak a körvonalait fedezni fel. Igaz, akkor, október 21-én, mindez még a jövő méhében tartózkodott, bár, amint azt mindjárt látni fogjuk, előrevetett egyfajta mélyenjáró kinyilatkoztatási hajlamot is.

Szinte beesünk az ajtón Évikével, vagy inkább mondhatnám, ajtóstul rontunk a házba, kezünkben a közelharcban kissé megtépett harci trófeával, a másutt mégis megszerzett újsággal, hogy pihegve, egymás szavába vágva meséljük el, mi történt úgy tíz perccel ezelőtt sokszáz ember leginkább saját magukat meglepő részvételével innen vagy két saroknyira, a Szent István körúton. Márpedig ha ott, akkor feltételezhetőn a városban másutt is. Gyerekek, ez itt már maga a forradalom! - izgágáskodom el magam 1956. október 21-én, délután 4 órakor.

Konrád évekre, sőt évtizedekre vetítve előre későbbi legendás, majd nemzetközi síkokra is kiterjesztendő, a vélt igények szerint remek érzékkel átdolgozott mivoltát, még a szokottnál is összefogottabb, méltóságteljesnek szánt, a jógázás hosszú óráin át beidegzett önfegyelemmel, a kiforratlan és így persze hogy balga vélemény-nyilvánítások kiváltotta, őszintén lesújtott állapotában, a keleti bölcs szomorúságával néz ki vastag keretes szemüvege fölött. Az elébe tett újságba bele se néz, egy futó pillantást sem vet rá. Nem néz ő énrám se, a beidegzett tisztelet-féleségnek még erős lehet a hatása, csak ott, a fejem fölött valahová, a falnak egy pontjára mered. Nem, már nem valamiféle szupertürelemről tanúskodó, jóindulatú mosoly bujkál a szája szélén. Nem, most ő magát a saját kezében tartón, alig hallhatón, de a későbbi kiválasztottságnak, a még megérendő prófétaságnak az első sugaraival a rakoncátlan gyerekeket akarná közel sem csakis szavaival, még inkább higgadt modorával lecsillapítani, a politikai Olümposz majd oly összkomfortosan meglakott, széles látókört nyújtó csúcsáról nyilvánítja ki a visszafogottságában is ellentmondást nem tűrően korszakos jelentőségű ítéletét a meglehet szánandó, de mégiscsak tévelygő halandóknak: - Ugyan már, néhány értelmiségi hőbörög...

A szobában senki meg nem nyikkan. Miklós közbeugrásra készen, elhűlten mered Konrádra, a másik Krassó, Gyuri mereven néz maga elé, a szőnyegre; még a szempillája se rebben. Miklós szája összecsomósodik, szinte elcsöppen a keserűségtől, egész arcát egy grimasz kerítette hatalmába. Valahogy úgy néz ki visszafojtottságában, mint egy jól idomított színész mondjuk egy G. B. Shaw-darabban, aki kénytelen, ha nem is sokáig, de mégiscsak egy végtelennek tűnő ideig tehetetlenül hallgatni egy másik alaknak, annak az ágáló idiótának a valahonnan máshonnan ide importált szövegét, és közben szinte ugrásra készen várja a pillanatot, amikor végre belemarhat, hogy fecnikre cincálja szét a nagyon is a begyében lévő másikat. Vera rezdületlenül, mereven néz - nem tudom, miért, de rám, és közben olyan arcot vág, mint aki nem túl jól érzi magát, de abban azért már nem teljesen biztos, hogy miért. Csakis az akkor még öntudatra szert nem tett, önálló életre nem kelt Erki Edit arca marad kifürkészhetetlenül kifejezéstelen. Évike elképedten néz rám. Hát te meg hová hoztál engem? - mintha csak ezt mondaná szemrehányó tekintete. Én? Én pedig megállom - az ördög tudja, hogy mitől lettem hirtelen ilyen jól nevelt; nyilván Évi előtt nem szeretnék fölrobbanni, mert azt a formámat ő még nem ismeri, pedig ha valaha, most aztán elképesztő nehezen visszafogható hajlamom lenne rá! -, hogy ne válaszoljak a kioktatással egybekötött, klasszikusnak szánt tömörséggel megfogalmazott, e minőségében is határtalanul magabiztos, persze hogy elképesztően megalapozatlan és mint olyan, visszakézből elutasítandó 'helyzetelemzésre', arra, ami eddig szinte mindig, mindennap, akár tegnap, tegnapelőtt meg azelőtt, jelentősebb kockázatot egyáltalán nem vállalható módon volt elmondható, változatlan formában elismételhető, de nem most, csak éppen nem most! Majd később, a múltban már megélt jövőben és igen specifikusan egyes jelenlévőkre szabottan megint igaz lesz, bár alaposan módosítva. De hát én itt érzem, egész valómban, minden ízemben, hogy ha valamikor, akkor most aztán NEM!!! Tartom mégis a számat, nem utolsósorban azért, mert az általam igen kedvelt Verát, végül is a házigazdát nem szeretnem kínos helyzetbe hozni; egyébként is, ahogy ránézek, sejtelmem sincs, miért, de összefacsarodik a szívem; mindössze csak a biztonság kedvéért, meg hogy sürgősen legalább némi kis levegőhöz jussak a szoba hirtelen fülledtté vált légkörében, légszomjam enyhítésére jobb kezem középső ujjának egy görcsös mozdulatával nyakkendőm hirtelen túl szorosnak érzett csokrát lazítom ki. Azután, de most már csak a biztonság kedvéért ehhez még kigombolom az ing legfelső gombját is. Úúúgy, nnna, most azért mégiscsak könnyebb...

A kinyilatkoztatott értékelés, mint átfogó ikerpárjai - kutya ugat, úr ír, értelmiség hőbörög - semmitmondásában frappáns ugyan nem, de azért akár helytálló is lehetett volna, annak az időzítése azonban emlékezetbe idézte az egyetemen annak idején oly sokszor elismételt, nagy mondást: a jó ember ritkán fog mellé, de aztán ha belejön és egyszer-egyszer, majd mind gyakrabban mégis megteszi, akkor az eredmény párját ritkító, sőt remekbe szabott alkotás-sorozat kell legyen. Mert hát bizony, október 21-ének délutánján, attól függően, hogy a kezdetet pontosan hová tesszük, mondjuk alig 48 órával a forradalom vulkánkitörése előtt ugyebár már meglehetősen népes gyülekezet képét nyújtotta az a 'néhány', mondjuk, tegyük föl vagy néhány szerény kis millióval több a locsifecsi néhánynál, vagy úgy megközelítően, meglehet, bár tényleg néhány kivétellel, bizony egy egész ország. Úgy ám, egész Magyarország. És az sem akármikor, amikor csak igen válogatós kedve úgy tartotta helyesnek meg célravezetőnek, hanem éppen hogy történelmének kimagaslóan a legmagasztosabb csúcspontján. Azt azért mindennek ellenére is meg kell hagyni, hiszen ebben Konrádnak igaza volt: az ország és abban a sok mindent szó nélkül eltűrő nép értelmiségével egyetemben roppant meggyőzően, az ámuló világot elkápráztatóan jól, sőt kiválóan szimulálta a hőbörgést.

Olyannyira, hogy másnap, hétfőn az aznapi, az ügyeletes 'néhány', köztük az Írószövetség, a bölcsészkar, a jogászok, a Műszaki Egyetem, az Értelmiségi Bizottság, a színészek, a filmesek, a képzőművészek és vagy száz más szerv keddre lengyelbarát tüntetést hirdetett meg a budai Duna-parti Bem téren, a Bem-szobornál. Bem tábornok, az 1830-as bukott lengyel szabadságharc hőse, 1848-ban előbb a bécsi felkelés vezetésében vett részt, majd annak a leverése után a szabadságharcban az Erdélyben harcoló magyar csapatok főparancsnoka lett, számos nyert csata hőse, a gyors menetelések és a váratlan felbukkanások mestere, Erdély megtisztítója az osztrák csapatoktól. Az orosz beavatkozás, a bukás, a temesvári utolsó csatavesztés után, a világosi fegyverletétel előtt a közeli határon át Törökországba menekült ő is, mint Kossuth és sokan mások. Bem viszont, a többiekkel ellentétben, ott is maradt, sőt - amint az később kiderült - át is tért a mohamedán hitre, hogy ily módon azután a szultán tüzérségének válhasson a főparancsnokává. Na meg hogy így legyen az erdélyi magyarok ünnepelt Bem apójából bej vagy bég. Vagy talán effendi? Vagy hirtelenjében évszázadokat kevernék össze, és az effendi-féleség a levert parasztlázadás után, a parasztok ellen és a nemesség védelmében megalkotott törvénygyűjtemény, a hírhedt-nevezetes magyar Hármaskönyv, a Tripartitum szerzője, maga Werbőczy lett volna, még ott, az 1541-ben elfoglalt Budában magában, úgy is, mint főbíró, csak éppen hogy ezúttal már - végül is miért ne? - török szolgálatban?

Hétfő este minden szerv újra a maga demonstratív módján erősítette meg a döntést és mozgósított: találkozunk holnap, a Bem-szobornál. Másnap, kedden reggel viszont Gerőék, végre ráérezve, hogy Jugoszláviából haza siető talpuk alól sebesen csúszik ki a talaj, még egy utolsót szívósodtak: az adást gyakran megszakítva olvastatták be a rádióba Piros belügyminiszter parancsát (hát az meg kicsoda? - kérdezte a fél ország), amellyel minden tüntetést azonnali hatállyal betiltott. Nem mintha azok nem lettek volna hosszú évek óta magától értetődően, de azért formailag is mindig betiltottak - a legkevésbé sem kivéve persze mi mást, mint a futball-világbajnokságon a nyugat-németektől elszenvedett vereség okozta felháborodás ürügyén 1954-ben azon melegében kirobbant előfutárokat. Így azután ennek a Piros-féle szarvashibának és egyben üres blöffnek köszönhetően még azok is értesültek a tervezett tüntetésről, akik addig nem tudtak volna róla.

Az elmehábor általánossá vált. Az Írószövetség vezetősége valamiért úgy érezhette, hogy permanens értekezletre kell bezárkóznia, így aztán a szünet nélkül beérkező telefonok válaszolásába én is besegítettem és ilyen minőségemben közölhettem az információt, tanácsot kérőkkel: a tüntetésre az eredeti tervek szerint és a kijelölt időben sor kerül. Igen, habozásra semmi, de semmi ok. Még hogy Piros? Piros már nem létezik, Piros csupán fikció, vagy ha tetszik, légypiszok, holnapra már a nevére meg a foltjára se fog emlékezni senki. Hála legyen a magasságos egeknek! Már kezdtünk aggódni, hogy felültök nekik! - ez volt az alighanem legjellemzőbb típusválasz. Ezzel is, mint számtalan más jellel tanúsítva: a mára már valóban extrém, méreteiben meg kezelhetetlenségében is egyedülállóvá vált válságban a gátak minden pillanatban átszakadhatnak, és akkor nincsen többé az égvilágon semmi, ami megállíthatná az évek alatt felgyűlt, mérhetetlenre duzzadt, nyers, maró gyűlölet szabad áramlását.

A megadott időben mi magunk a szövetségből az Andrássy úton mentünk ki a Bajcsy-Zsilinszky útra, ahol az Operával ferdén szemben lévő hivatala előtt az úttestet teljes terjedelmében megtöltő, a saját cselekvésük lendülete miatt is mámoros tüntetők tömött sorait kábultan-mosolyogva néző Évike vagy 10-15 kollégájával már várt ránk. Piros eddigre már tényleg visszavonta a tüntetési tilalmat - vajon mi mást is tehetett volna a pojáca? - és így, a veszett fejsze nyelének a saját lábujjaira ejtésével tálcán nyújtotta át a fennkölt parancsszavára oda se hederítő tüntetőknek az első és mindjárt a kezdet jellegét meghatározó, jelentős győzelmet. Vajon az eltájolt csinovnyik végül is kikkel akarhatott volna lövetni arra a csekély pár százezer emberre kinn az utcákon? A főváros közepén? Ha tegnap talán még nem is annyira, de aznaptól kezdve most már egyvégtében persze hogy a világ ágaskodó figyelmének a középpontjában. Azt aztán már valóban csak úgy mellékesként jegyzem meg, hogy a tűzkeresztséggel, a hetvenkedő-fontoskodó Piros jelentéktelen biszbaszként félrepöccintésével a kommunista belügyminiszternek az immár fél fogukra sem elégséges maradványa milyen mértékben növesztette meg a későbbi felkelőknek az étvágyát. Hiszen mikor történt az utoljára, hogy valahol a birodalomban egy vezető funkcionáriussal úgy bántak, mint egy kapcaronggyal?

Besodorva magunkat a hömpölygő tömegbe, annak már valahol a vége felé diadalmeneteltünk, most már a Szent István körútra fordulva, az olyan természetesen barátivá vált, jóindulattal eltelt, ezúttal kedves nővéreknek álcázott és ilyenekként is mosolygó rendőrök kíséretében, akik, mint a múltban a meredek fordulatok alkalmából - ilyesmi gyakran fordul elő azokon a tájakon -, most is úgy tettek, mintha egész életükben erre a pillanatra vártak volna; énekelve-danolva haladtunk lassan a Margit híd felé, a mindenütt nyitott ablakokból integető százak meg százak, a járdákon további ezrek meg ezrek sorfala közt. Hej de furcsa volt azokon az utakon masírozni tüntetőkként, amelyeknek az aszfaltját koptattuk fiatal- meg felnőttkorunkban mint gyanútlan járókelők! Történt pedig mindez úgy, hogy közben itt vagy ott új jelmondatok hangzottak fel, és ha azok visszaadták a tömeghangulatot, máris százezrek visszhangozták és tették repertoárjuk állandó elemévé, váltak mindörökre '56 mementójává - így elsősorban a harsogó jelszó: 'Aki magyar, velünk tart!' Még most is emlékszem: egy második emeleti ablakból - kozmetikai szalon lehetett - a hangorkán hallatára egy krémmel kísértetfehérre bevont arcú hölgy, túlcsorduló kebleit az elképedt világ előtt többé már nem rejtegetve, tárta bele a szabadság szellőjébe combvastagságú karjait, mintha csak áldást osztana, Urbi et orbi.

A budai hídfőhöz érkezve azután még imigyen megáldott állapotunkban is olyannyira reménytelenül torlódtunk össze a már ott kavargó tömeggel, hogy nemcsak egy gombostűt nem lehetett volna arrafelé elejteni, de utunk állítólagos célpontjához, a Bem-szobornak még csak a közelébe se tudtunk jutni. Kiérdemelt jutalmunk - amint azt később megtudtuk -, hogy nem hallottuk Veres Péternek a beszédét. Mások se. Túlélték. Mi is.

Ahogy a mind kevésbé daliásnak tűnő, mit tagadjuk, a végén már csoszogó meneteléstől fáradtan, kipurcanva, fülünkben még a vadonatúj jelszavakkal meg a régi-régi dalokkal ballagtunk visszafelé a pesti oldalra a Margit hídon, elképedve láttuk, hogy az Országház előtt, a Kossuth teret befedő pázsiton tovább folyik a tüntetés: egyre növekvő, másokat csakúgy, mint hamarosan minket is beszippantó tömeg rögtönzött amolyan nesze-nektek, bele-a-képetekbe népünnepélyt, késői, őszi majálist a még nyáriasan meleg napsütésben fürdő délután más körülmények közt talán bágyadtnak tűnő csillogásában. Bágyadtságnak ott azonban nyoma sem volt, éppen ellenkezőleg... Nem tudom, honnan szerezhették, de százával, ha nem ezrével égette külön-külön minden csoport rögtönzött körtánccal körüllebegett, saját máglyáin a Sztálin- meg Rákosi-képeket, a vörös lobogókat, amelyeket fényes szellők sej már nem fújtak. Mi is odatotyogtunk öregesen, az elragadtatott, duhaj hangulat azonban ragadós volt, a fáradtságot magába szippantotta, elszállt az a máglyák pernyés kavargásában. Na meg a vastag papírú vezérhősök égő képeinek a fanyar-köhögtető, amolyan mahorkaszagában. Csoportról csoportra járva mulattunk mi is az eufóriás gyerekekkel meg az újra gyerekekké vált felnőttekkel, akik éppen e percekben kivívott szólás- és megnyilvánulás-szabadságuk birtokában képtelenek voltak akár pillanatokra is megpihenni.

Csakhogy... Csakhogy a végzet itt, amint az már ősidők óta tökéletesített, a báva nézőközönséget szunyókálásából felrázó mutatványa, látszólag váratlanul és hanyagul, kabátját panyókára vetve, cigarettájából kéjjel nagyokat szippantva, majd szép szabályos, kék karikákat eregetve, ámde a látszat ellenére mégis mindennél agyafúrtabban lépett közbe, ezúttal bátor újításként mi másba, mint kelet-európai lakásügybe avatkozva bele, egyben hatásában végzetesen a délutánunkba na meg csak úgy, ha már oly igen hangulatba jött, az egy szem életünkbe. Ha nem is lekopírozva, de úgy valahogy, mint ahogy némi ártalmatlan nagyzolással elkövette ezt maga Liszt is, abban az itt már bőségesen megvitatott Esz-dúr zongoraversenyében. Meg az ahhoz ihletetten hozzáírt, szeretném hinni, valóban 'ismeretlen' szerzőtől származó, vijjogó szöveggel.

Valinak ugyanis széles e világon hol másutt, ha nem itt, a Kossuth téren, annak is a déli oldalán kellett legyen egy komfortos lakása a második emeleten, 'ami azt illeti', még cselédszobával és a térre meg egyenesen az Országházra néző kis erkéllyel is felszerelve. Proszcéniumpáholy-jegyekkel láttak el bennünket a saját forradalmunkhoz, annak minden egyes felvonásához, a legfőbb, a leghatásosabb jelenetekhez! Ha ma kellene ez ügyben visszamenőleges hatállyal apróhirdetést föladni, nemde ezt írnám bele: pompás rálátással közvetlenül a pokol kénköves fenekére! Ennek hiányában viszont, ha nem lett volna rögtön vagy kis idő múlva nyilvánvaló, visszatekintve csakis ámulni lehet azon, hogyan kapta most meg Vali, eddigi szolgálatait honorálandóan ingyen, azt a legkevésbé sem remélt, viszont annál inkább értékelt ajándékot a létrejövő kényszerhelyzetben majd hatásosan kifejthető életrontási lehetőségek kibontására. Édes kettesben, ő meg pártfogója és ügyének buzgó támogatója, a Sátán kimért, komótos lépésekkel, rám még csak egy futó pillantást sem pazarolva, kénkővel átitatott lakásukkal a hónuk alatt nem lopakodtak, hanem a hátsó bejáraton át derűsen mosolyogva sétáltak be a mostoha sors ígéretével nyomorult életünkbe. És abba ugyanolyan komótosan fészkelték be magukat, a feleslegesnek ítélt dolgokat - a végén majd a legutolsó aktusként persze engem is - hanyagul szórva ki, az egész enteriőr átmeneti feladatára alakítva át, szóval otthonosan rendezkedve be, minthogy távozni, ezt a lehetőséget a benne rejlő meglepetésekkel nem a végletekig kihasználni - nem, ilyesmi többé föl sem merült bennük. És vajon ki tehetne nekik ezért szemrehányást?

Évivel ily módon, fel sem mérve - az a sanda gyanúm, hogy ezt ő maga még ma sem értené -, milyen csapdába estünk, itt hallgattuk meg este 8 órakor az ablakokba kitett rádiók beszórásával a hatalmas teret megtöltő embersűrűvel együtt Gerő provokáló rádióbeszédét, amelyben az utcát máris ellepő ellenforradalmárokról szónokolt. A besötétedett téren a tömeg, főleg a sokezernyi diák ezt haragos zúgással utasította el, hogy aztán még ügybuzgóbban égesse a képeket meg a vörös zászlókat, na meg vágjon kerek lyukakat a magyar zászlók közepébe, eltüntetve belőlük a sarló-kalapácsos, importált címert. Mindenütt jelenlévő, jól tájékozott hírnökök szerint - ilyenekben a következő napokban soha nem volt hiány - a város másik részén, a Dózsa György úton, a május elsejei felvonulások célpontjánál órákig tartó, verejtékes munkával meg nemdebár a 'hőbörgő értelmiség' kedvenc szerszámaival, főleg hegesztőpisztolyokkal a tömegnek végre sikerült talapzatáról ledöntenie a monstre Sztálin-szobrot, hogy aztán aki csak vésőhöz meg kalapácshoz jutott, életre szóló emléket faragjon ki és vigyen haza. Hogy mondhassa: nem mese ez, gyermek... Amint azt később megtudtuk, a szétvert szobor legnagyobb csonkját, a nagy Sztálinnak a masszív törzsét mint holmi volgai hajót egészen a Rákóczi út és a körút sarkáig vontatta ki önmagát fogva járomba a valamit, bármit szüntelenül tenni akaró, delíriumos férfinép, hogy ott aztán ideiglenes végállomásává a Népszava székháza előtti szűk kis utcát jelölje ki. A mutatvány tökéletessé tételéhez mindössze csak az hiányzott, hogy a vontatók elénekeljék a volgai hajósoknak még a Saljapin-változatban megismert elnyújtott munkadalát, az E-e-juh-nyemet. Igen, azt, amit még maga a nagy Sztálin tiltott be.

Itt, a Kossuth téren szorgos kezű illetékesek egy rejtett kapcsolószobában kattintottak egyet, majd kis idő múlva ismét egyet, és ezzel hol eloltották, hol, föladva a partit, újra meggyújtották a tér lámpáit, hogy aztán ezt az érdekesnek ítélt játékot újra meg újra megismételjék. (Egy modern felfogásban rendezett forradalomhoz ugyanis fényhatásokra is szükség kell legyen. Milyen nagy, sőt pótolhatatlan veszteség, hogy Magyarországon televíziós adás akkor még nem létezett!) Sokszorosan elhasznált, lejáratott, de a biztonság kedvéért azért kitartott 'népfrontos' figurákat szedtek elő a politikai lomtárból, gyorsan leporolták, valamennyire összepofozták és máris tolták fel őket az Országház tetejére, hogy a rozzant alakok onnan a tömeget a hazatérés hazafias cselekedetének a végrehajtására buzdítsák - ugyan a siker leghalványabb reménye nélkül, de minduntalan legalább annál fülrepesztőbb abcúgolást váltva ki az egyre türelmetlenebb hallgatóságból. A mind újabb meg újabb ezrekkel gyarapodó embertenger ugyanis egyvégtében Nagy Imre nevét zúgta, őt akarta hallani, őt követelte, vagy jó két-három órán át. Örökkévalóságnak tűnő idő után végre a párt országos központjából küldöttséget menesztettek érte, amely oda is hozta ugyan, de a sötét Országház tetején látni belőle, a sziluettjén kívül, nem sokat lehetett, a mögötte-mellette álló, a tömegnek a 'tűnjenek el!' harci kiáltásaiból is kiderülően vélhetően joggal gyanús árnyékalakokat viszont annál inkább. Ott állva Imre bácsi pozíció, felhatalmazás nélkül nem mondhatott semmi érdemlegeset.

Ennek ellenére azt azért, hogy hol is találja magát, fizikailag meg lelkileg is, még ő maga az addigra már jó fél milliósra duzzadt tömeggel együtt hamar tanulta meg. Úgy, mint egy történelmi leckét - tragikus sorsú államférfiak számára. Meg kellett tanulnia az új módit már legelső kiejtett szavával. Elvtársak! - kezdte politikai pályájának a legújabb szakaszát, a sok évtizedes rutinból gondolkodás nélkül elővett, milliószor és most még egyszer elmondott nyitással. A magyar nyelv hihetetlenül gazdag szókincséből pontosan ezt az egyetlen szót nem lett volna szabad itt és most előhalásznia, hiszen a tér azon nyomban akkorát szólt, mint az ágyú: százezrek kiáltották, rikoltották, harsogták, hörögték vissza: Nem vagyunk mi elvtársak! Nem-vagy-unkmi--- elvvv-társak! Amikor a tömeg programadó módra nyomatékosan betáplált irányelveinek ily módon spontán, de legalább ihletetten tömör közlése után, az új nagy igazságot végre kimondva valamelyest elcsendesedett, a lám csak tanulni még mindig képes Nagy Imre szintén új, tartalmában még egy nappal ezelőtt is elképzelhetetlen köszöntése vagy jó tíz perc múlva már imigyen szólt: Magyarok! Olyan egetrázó tombolás, diadalittas ünneplés fogadta az új hang rég nem hallott megformálását, hogy a hatvanéves neogót Parlament tüskés csúcsocskái kis híján a fejünkre potyogtak. Na és azután, a másodszori lendületes nekifutás után a folytatás - semmi, az égvilágon semmi. Nagy Imre is nyugalomra, összefogásra intett, békés munkára, nemzeti egységre, a súlyos problémák megoldására szólított föl - rögtönzött pár mondatában voltak ugyan nem lebecsülendő jóakarattal akár kulcsszavaknak is tekinthető célzások, a beszéd azonban sokkal inkább szolgált tűzoltási célokat, mint a várt iránymutatást. Ennek ellenére is Imre bácsi kikövetelt megjelenése ahhoz igenis hozzájárult, hogy a sztálinisták többé ne legyenek képesek teljes súlyukkal az útjába állni, azt eltorlaszolni. És igen, ennek ellenére sem lehet eléggé túlbecsülni azt a tapasztalatot, az első találkozást az akaratát hosszú idő óta először nyilvánító néppel, amely teljes hatásában csak majd a következő napokra meg persze élete hátralévő részére tanította, sőt formálta át Nagy Imrét.

Évivel az antiklimaktikus beszédet követően felmentünk Valihoz és onnan néztük végig a tömeg habozó oszlását - bár nekem ugyancsak viszketett a talpam, hiszen számtalan helyről hallottuk: a rádiónál már szabályos harcok folynak. Évit azonban innen kezdve nem mertem egy pillanatra sem egyedül hagyni, ő meg, a nagyon is jól ismert hatalmával visszaélő, hallani sem akart semmi ilyesféléről. Néha, dezorientáltan, úgy éreztem, tehetetlenül ülök a szoknyáján, annak is a szegélyén; márpedig ez minden volt, csak nem az én testemre szabott szerep. Mégsem voltam képes, csak majd később, időnként titokban pár órára eltűnni mellőle úgy, hogy ő azt se tudja, hol vagyok.

Ahogy elnéztük a lassan oszladozó tömeget, abból egy népes csoport 'A Rádióhoz!' csatakiáltással távozott - nem, ők bizony nem tétován, nem lődörögve, fáradtan téblábolva, mint a többiek, hanem olyan eltúlzottan szapora futólépésben, mintha japán filmekből vagy inkább filmhíradókból tanultak volna. Amikor a bizony mondom Maszatosi névre hallgató szakszervezeti nagyfőnök vezetésével csaknem ugyanolyan szakszervezetiesen tipegő, jaj-siessünk-már-mert-bepisilek léptekkel ügybuzogtak éppen csak hogy nem egy helyben. A Közgazdasági Egyetem diákjainak egy nagy csoportja rendíthetetlenül rendezett sorokban alattunk vonult el, és igen, mi mást, mint az Internacionalét énekelve haladt fölfelé a Nádor utcán. Az ördög tudja, honnan szerezték, de majdnem mindnyájuknak a kezében fáklya volt. Vagy 100 tagú kölyöksereg úgy vélhette: fél életükön át tartó hallgatás után eljött végre az idő az olyannyira hiányolt jelszó hallatására - így tehát mi mással, mint zúgó 'Hajrá Fradi!'-val köszöntötte az új korszakot. Hiszen a klasszikus neveket hordozó futballcsapatok átkeresztelésével eddig rájuk kényszerített hülye 'kinizsizés' helyett lám most maga az istenadta nép döntött úgy: szabad végre újra tele torokkal Fradit ordítani, akár minden vasárnap be is rekedni, alkalomadtán zsidózva a Ferencvárosnak drukkolni, és ugyanazon a vasárnapi estén - már vereség esetén persze - fröccsbe fojtani a bánatot, morzsolgatni a kihagyott helyzetek miatt titokban lepergő könnyeket. Aztán, ha meg nyert a Fradi, akkor is a jöhetett a fröccs, csak ezúttal már a csillogó szemekkel meg a bőséges locsolás ellenére is száraz torkokkal ünneplésre készülők, a jó ügy bajnokai számára. 'Hajrá Fradi!' Különös, különös éjszaka volt...

Nem sokkal később elbúcsúztunk Valitól és a kolosszális népünnepély maradványain átgázolva baktattunk most már valóban hullafáradtan a Kaszinó eszpresszó felé. A körút az izgalomtól, a várakozástól, saját magától feldobva nyüzsgött, mint a méhkas, pedig az autóbusz- meg a villamosforgalom gyakorlatilag már leállt.

A Kaszinóban közölték: Kassák többször is keresett telefonon, kéri, hívjam azonnal vissza. Ezt is tettem. Kasi izgatottan lihegte: egy magyar tankoszlop gördült el Óbudán, a Lajos utcában a háza előtt dél, tehát nyilván a város közepe felé haladva úgy húsz perce, most vagy nemsokára oda is kell érjenek a Kaszinó tájára. Már persze ha a logikusnak tűnő módon a Margit hídon mennek majd át. És mivel egyfolytában a telefonon lógott, Kasi azt is tudta, hogy a rádióhoz kell menjenek, oda irányították őket, mert ott az elszórt lövöldözés után most már komoly harcok robbantak ki az ávósok meg a felkelők között. Nosza, mi, botcsinálta Kaszinó-ellenállók, késlekedés nélkül megszerveztünk egy munkabrigádot és barrikádot építendő próbáltuk felszedni az úttestről a kockaköveket a járdaszél meg a villamos-járdasziget járműveket magához vonzó szűkületében. Harcban vagy inkább csak tét nélküli szópárbajokban edzett eszpresszó-töltelékek, krónikusan alvásképtelen járókelők, a körút anyátlan-apátlan gyermekei, lézengő ritterek, otthonról a zűrzavarban lelépett ifjak, a leállított villamosokból amúgy égből pottyantan hozzánk csatlakozottak, a szokatlan jelenségek iránt nyomban lázas érdeklődést tanúsító pestiek - így együtt, azt hiszem, a körülményekhez képest meglehetősen ügyefogyott, de azért mégis csak elit munkabrigád képét mutathattuk a bennünket lelkesen buzdító és tanácsokkal bőven ellátó egybegyűltek számára. Meg holmi forradalom nélkül is utcai balhé esetén az odaadással asszisztálókban a fővárosban soha nem lehetett hiányt tapasztalni - hiszen ez itt a fogjuk-meg-és-vigyétek óvatosan duhaj népe, amely úgy látszik soha nem tér nyugovóra, nehogy véletlenül elszalasszon valamit. Vagy úgy ezer évvel ezelőtt elődeik - már persze hogy magatartásuk főbb jellegzetességeit feltehetően örök időkre megszabó, később viszont mindegyre elfajzandó elődeik - annak idején nyilván ott nyújtogatták a nyakukat végtelen türelemmel hajnalhasadás táján magában a Vereckei szorosban, hogy szemtanúi lehessenek a történelmi pillanatnak, amikor Árpád annak rendje és módja szerint végre megjön hont foglalni. (Már az ősrégi vicc szerint természetesen a szintén ott tartózkodó és 'kapát, kaszát meg egyéb honfoglalási kelléket' árusító zsidó kereskedők sorfala között.)

Mi magunk viszont az alkalmi szerszámokkal alig kezdtünk hozzá könnyűnek nem bizonyuló harci tevékenységünk első aktusához, a barrikádépítéshez, amikor buzgólkodásunk színhelyére impozánsan ható csörömpöléssel begördült a Margit hídon át a Kassák megfigyelte 20-25 magyar tank. Az elsőből még mozgás közben, lazán-sebtiben ugrott le egy magas, mosolygós arcú, nagybajuszos főhadnagy és tevékenykedésünk eddig nem túl látványos eredményét mérsékelt elismeréssel szemlélve szívélyesen érdeklődött: vajon mit gondolunk, mi is lenne az, amit mi itt csinálni szeretnénk? Távol álljon tőle, igazán nem kívánna beleszólni, de furdalja őt a kíváncsiság. Hát nekünk ennél több nem is igen kellett. Egymás szavába vágva jól kiosztottuk a bajuszost. Megtanítottuk őt móresre, csak hogy tudja, kikkel áll szemben: Titeket mi innen nem engedünk tovább a Rádióhoz! Hogy ottan majd magyarok lőjenek magyarokra! Ez, meg kell mondjam, érdekfeszítően hangzik - felelte orra tövét vakargatva és mosolygását csakis úgy-ahogy leplezve a főhadnagy -, a probléma azonban, ami ebben akadályoz bennünket, abban lenne fellelhető, hogy lőszerünk, az aztán nincs nekünk, úgy, ahogy mondom, egyetlenegy darab sem. Na és ha lenne - folytatta, cseppet sem titkolva, hogy élvezi élete nagy pillanatát, de nem sokkal kevésbé a saját hangját is -, még ha lenne, akkor se lőnénk mi az égvilágon senkire, főleg és elsősorban nem magyarokra. A feszülten figyelő egybegyűltek részéről erre persze jött a spontán éljenzés és halihó ('Bravó, fiúk!'), meg két üveg rum - ezzel a Kaszinó eszpresszó meg törzsvendégei készségesen és bőségesen megtették, sőt állítólagos jelentéktelenségükhez képest messze túlteljesítettek a magukét a forradalom legelső pillanataiban. (Lehet, hogy az elszánt kiállásnak híre ment, és végül is második otthonunkat ezért zárták volna be?) Amikor Kasit fölhívtam és elmondtam neki, kért, hogy beszéljek kicsit lassabban, úgy rázta a nevetés. Meg persze élvezte forradalmi akciójának a diadalát is. Még akkor is, ha az főleg nevettetésre volt jó. Bár azért alighanem igaz lehet az is, hogy, mint az oly gyakran történt azokban a napokban, ebből a tankegységből is jónéhányan állhattak át, talán éppen a Rádiónál, a felkelők oldalára.

Eddigre viszont már egyértelmű lett: itt közel sem csakis a meglehet, valóban kulcsfontosságú rádióról, hanem még annál is sokkal, de sokkal többről van szó. Azt hiszem, úgy 11 óra körül lehetett, és Évivel éppen indultunk volna megint, úgy, mint nem is oly régen, együtt hajdani közös budai lakásunk, most majd alighanem amolyan főhadiszállásunk felé, de ahogy kiléptünk az eszpresszóból, honnan máshonnan, mint éppen ahonnan az előbb jöttünk, a Kossuth tér felől üdvözölt bennünket váratlan lövöldözés-zaj. Ne hagyjuk anyut egyedül - adta ki Évi a kérő, de persze hogy vitathatatlan utasítást, így aztán megindultunk vissza, újra a minket eltájolt mágnesként magához vonzó Kossuth tér felé. Az Alkotmány utca felől hallatszott az elszórt tüzelés, és amikor éppen oda, annak a térbe torkolló sarkához értünk, egy onnan futva érkező géppisztolyos, karszalagos civiltől nyomban meg is tudtuk: a felkelők elfoglalták - elfoglaltuk, mondta - a párt nyomdáját, a Szikrát. (Ez volt egyébként az első felkelő, akivel volt szerencsénk személyesen találkozni és meglehet rövid, de mégis csak eszmecserét folytatni. Úgy felületesen, legalábbis a sötétben, nem tette ránk egy konokul megrögzött imperialista ügynöknek a benyomását. A kiejtése alapján úgy vélem, alighanem kiskunmajsainak tűnhetett. Bár persze mit lehet tudni: az is lehet, hogy utasításait híven követve csak leplezte magát.) A felkelők azonban a jelek szerint nemigen tarthatták a nyomdát szilárdan a kezükben, mert hirtelen heves tűzpárbaj robbant ki. Ez a meglehetősen szokatlan zsivaj érthető módon serkentően hatott ránk, ezért jóval élénkebben csörtettünk a romokon át Vali lakása, a tér túlsó oldala felé.

Vali megrettenve, de kíváncsiságától hajtva a függöny mögül kukucskált ki a térre és hallgatta a csöppet sem händeli budapesti tüzizenét. Először éreztem, hogy megörült még az én jelenlétemnek is, nyilván többszörösen elátkozott, de mégiscsak férfi létemnek, olyannyira meg sem kísérelte titkolni, hogy gyűlöl egyedül maradni. A húszegynéhány éves, de meglehetősen kislányos albérlőleányzót, akit egyébként igencsak kedvelt, nemigen tekintette teljes értékű harcostársnak. Így azután ezzel, mármint a Vali-pátyolgatással, gondoltam csüggedten, ma éjszakára el is dőlt volna a sorsunk - azt azonban nem sejtettük, hogy jóval hosszabb időre mérettetünk itt majd meg. Még kevésbé, hogy ennek során végül is könnyűnek találtatunk.

* * * * *

A bizonytalanság vagy az orvul rárontott félelem okozhatta, hogy Vali hogyan reagált. Illetve hogy egyáltalán nem is reagált, amikor egy idő múlva Évikével egy díványon és egy takaró alatt bújtunk össze aludni. Alvás azonban a tények elfogadása ellenére meg az azokra adandó anyai áldás vagy egyéb reakció hiányában sem igen lett belőle.

Vagy 1 óra tájban zaklatott félálomból a többiekkel együtt arra riadtam, hogy a sorainkban esetleg feltalálható bátorságot az inakba szállíttató módon, a falakat remegtető robajt hallatva, cseppet sem baráti indulatoktól vezérelt tankok tömege gördül felénk, közvetlenül felénk, hova máshova, mint be, ide be, minden létező szobák közül egyenesen ebbe, a mienkbe. Kinézve az ablakon dermedt elképedésünkre tényleg valami ilyesmit láttunk. Kifelé, így persze felénk is fordított ágyúcsövekkel meg géppuskákkal vagy 12 harckocsi állt az Országháznál, annak is a térre néző főbejáratánál, mindkét oldalon. A többi, legalább ötven ott előttük egy ideig csak túráztatta a motorját, azután vagy húsz közülük, felül nyitott, fedetlen páncélkocsikat fogva közre, a Nádor utcán át indult bele a hadszíntérré vált vaksötétbe. Nem sokkal később először hallottunk a városból jövő ágyú-, nyilván tankágyúlövéseket meg géppuskák sorozatkattogását.

Alvásról ilyen körülmények közepette többé már szó sem lehetett - a sötétben is napnál világosabban ki lehetett venni, mivé nőtte ki magát a mi bohókás kis lengyelbarát tüntetésünk: hogy feltehetően szép számmal, később kiderült: két motorizált hadosztály katonái jöttek szovjet tankokon magyarok ellen harcolni Budapestre. Nem, nem az eddig rettegett módon oly igen féltett Varsóba, hanem a példastatuálásra valamiért könnyebbnek, a közben megváltozott helyzetre való tekintettel most már sürgősebbnek, fontosabbnak is ítélt Budapestre. Igaz, így is két szocialista, azazhogy kommunista ország között úgy hirtelenjében cseppet sem érdektelen perspektívákat feltáró, első megközelítésre is több mint sajátos elméleti meg gyakorlati kérdéseket felvető, valódi emberéletek tömegét kockára tévő háborúra. A világ proletárjai lám csak új módon megvalósítandó, sajátos egyesülésének vadonatúj formájaként, a marxi internacionalizmus eddig alighanem a lehető leghisztériásabb megnyilvánulásaként. Amelynek a kellő módon lebonyolítandó megünneplésére, jólneveltségükhöz illően, a szovjet katonák a Székesfehérvár és a Balaton közötti támaszpontjaikról nyilvánvalóan teljes harci készültségben érkeztek. Márpedig az magától értetődik, hogy annak, mármint a készültségnek az elrendeléséhez, majd végrehajtásához és végül már felkészülten a Dunántúlról a fővárosba vezető út megtételéhez legalábbis pár órányi idő szükségeltetett.

Azon nyomban, de a későbbiekben is rengeteg vádaskodás meg hazudozás folyt arról, hogy ki hívta Budapestre a szovjet alakulatokat. Ha az elmondottakban igazam van, és az aznap éjszaka a fővárosba érkező két hadosztály legalábbis délután óta kellett legyen teljes harci készültségben, hogy azután valamikor este, mondjuk 8 és 10 között kapja meg a bevetési parancsot, akkor minden későbbi vita nem több, mint árnyékbokszolás. Vagy az a Gerő, akkor még a párt vezetője hívta be őket, aki ugyan sok mindenre, de erre semmiképpen sem lett volna jogosult; vagy senki, már úgy értem, Andropov akkori budapesti szovjet nagykövet, a későbbi KGB-vezér, majd pártfőtitkár kivételével - jöttek ők hívatlanul és készségesen maguktól is, természetesen Zsukov nemzetvédelmi miniszter útján - szabad idejében feldíszített karácsonyfa, de már erősen közeledve vízkereszthez - továbbított moszkvai parancsra, kész tények elé állítva még a magyar kommunista vezetőséget is. Igaz, később Hegedűs Andrással, 23-án este még egy pár óráig miniszterelnökkel, antedatálva egy hét múlva, Moszkvába menekülése előtt Andropov aláíratta a szovjet katonai segélynyújtást sürgető, hivatalosnak szánt magyar kérést, mármint hogy a Varsói Szerződés keretei közt, annak ellenére, hogy a Külügyben vagy a Honvédelmi Minisztériumban nem sikerült fellelni annak a szerződésnek még csak egy másolatát sem. Heltai György, pár nap múlva a Nagy Imre-kormány külügyminiszter-helyettese későbbi és egyben megcáfolhatatlan állítása szerint, aki úgy emlékszik, hogy a szerződés felmondásakor is végül hol másutt, mint az ÁVH-nál találtak egyetlenegy példányt az okmányból.

Mindebből azon nyomban és több oldalról is harci kérdés lett, hiszen a szovjet csapatok Budapestre behívását az akkor meg hivatalban sem lévő Nagy Imrére igyekeztek rákenni a kommunisták, értsd sztálinisták, akkor még pár napig szokatlannak tűnő, de logikus összhangban az őt nemes egyszerűséggel lenagyimrovózó szélsőjobbal. Tették pedig ezt annak ellenére, hogy október 23-án este neki még semmiféle joga, felhatalmazása, de fizikai lehetősége, módja sem volt nemcsak erre, de semmi másra sem. Ha jól emlékszem, október 30-31-én, amikor a felbőszülten őt átkozó, ellene tüntető embersűrűhöz csak úgy egyedül kisétálva a Parlament épületéből és az előtte mogorván, akkor már szótlanul megnyíló tömeg sorfala közt kellett a Kossuth-szoborhoz mennie, hogy annak talapzatáról mondott beszédével állítsa, közel sem csakis félelmet nem ismerő magatartásával, maga és ügye mellé a nem éppenséggel ilyen fogadtatásra felkészült emberek tömegét, erről a 'behívás'-ügyről is futólag említést tett. Úgy is, mint az őt szándékosan, sőt mindenáron befeketíteni akaróknak a sok hazugság közt a leghazugabb akciójáról, leszögezve, hogy ő sem 23-án, sem bármikor máskor szovjet csapatok magyarországi beavatkozását nem kérte sem szóban, sem írásban, de még gondolatban sem. Semmilyen formában, még csak egy félreérthető utalással sem. Soha, soha. (Az előbb még ellenséges tömeg tapsa.) Annál inkább tartja viszont mindennél égetőbb szükségességnek a csapatok azonnali távozását. (Egetverő taps.) Így tehát oly sok minden más mellett még ezek szerint is, már ha a csapatmozdulatok megközelítő időpontja, azoknak a megjelölése helytálló - márpedig azokat illetően jelentősebb eltérésekről aligha lehet szó -, akkor nemigen kétséges, hogy egyoldalú szovjet agresszióról, nagyszabású katonai intervencióról volt szó egy állítólag független országnak, az Egyesült Nemzetek egyik tagállamának, Magyarországnak, vagy ha tetszik, a Magyar Népköztársaságnak a fővárosában.

Amelynek a szovjet katonai doktrinák szerint a városi hadviselésre kidolgozott, zseniális terve a tankokkal kísért, géppisztolyos gyalogosokkal meg aknavetőkkel megtöltött páncélkocsik szakadatlan biztosító járőrszolgálata volt a város kulcspontjait összekötő főútvonalakon. A járőrutak többségéről a szovjet katonai járművek, legalábbis elvileg, ide tértek vissza a Parlament elé - csakhogy az idők folyamán mindinkább már nem mint katonai, de annál inkább mint fogyóeszközök. A Molotov-koktélok pofonegyszerű és mind tömegesebb használata elsősorban a nyitott és ezért fölülről végzetesen sebezhető páncélkocsik legénysége számára jelentett szörnyű veszélyt és meg szörnyebb tűzhalált a 'motorizált koporsókban'. Mire reggel lett, a Rákóczi úton, az Üllői úton és másutt is palacsintává lapított szovjet katonaholttestek tucatjai, jóegynéhány kiégett szovjet katonai jármű volt látható azon mindenre elszánt lelkek számára, akik úgy vélték: lévén szerda, mint minden más kedd és csütörtök közé eső nap - már ha ilyenek lennének - természetesen munkanap, tehát dolgozni is kell menni. Nálunk, a Kossuth téren azonban csakis élő szovjet katonákat lehetett látni - igaz, időnként azokat is elvétve, mert maszek felkelők, főleg az egyszemélyes, de még annak is szűk csatornanyílásokból olykor tűz alá fogtak mindent, ami a tankok táján mozgott. Ez persze gyorsan arra vezetett, hogy a harckocsik nehézgéppuskái orkánszerű sorozatokat zúdítottak a vélt vagy valódi ellenséges tüzelőállásokra - közel sem csakis itt, de akkor már szinte az egész, számtalan ponton fegyveresen vitatott városban.

Ezenközben az elhallgató, majd újra meg-megszólaló rádióból megtudtuk a nyilvánvalót: az éjszaka folyamán a párt Központi Bizottsága Nagy Imrét jelölte Hegedűs András helyébe a miniszterelnöki tisztség betöltésére, és ezt a jelölést az Elnöki Tanács nevében a köztársasági elnök jóvá is hagyta. Gyakorlata volt benne, hiszen három év után immár másodszor cselekedte meg szóról szóra ugyanazt.

Október 24-ét mi tehát kényszerű tétlenségben töltöttük Vali lakásán, ahol még az ablak közelébe menni sem igen volt tanácsos. A rádió sajátos dolgokat művelt: órákig zenét játszott, Beethoven-részleteket, főleg az ötödik szimfónia egyes tételeit, bármiféle rendszer és egyetlen beszédhang, kísérőszöveg nélkül, néha hátulról visszafelé, mondjuk a negyedik tétel után a harmadikat, mert hát ekkor már aligha a megszokott helyéről, hanem állítólag a Gellérthegy hasában lévő titkos erődítmény szükségadójából működtették. Időnként aztán egy-egy, érezhetően amatőrök által összecsapott műsor is produkálódott. Számomra a legemlékezetesebb a híres és eladdig ilyen minőségében népszerű sportriporter, Szepesi György emelkedett 'szózata' volt a nemzethez - ne felejtsük el: közvetlenül a melbourne-i olimpia előtt vagyunk -, amelyben - csakis valamelyest parafrazírozom - kinyilvánította: gyerekek, ezt a marhaságot itt most azonnal hagyjátok abba, mert ha ez továbbra is így folytatódik, akkor vasárnap majd nem lehet megtartani a Népstadionban - a svéd-magyar futballmérkőzést! Tetszik érteni: szabad, független Magyarországot akartok vagy egy huszadrendű futballmeccset! Ez a kérdés, válasszatok! (Még így utólag is újra elszörnyedek, milyen megvetendő idiótagyülekezetet láttak a magyar népben a kommunista agitproposok, hogy ilyen együgyű birkákként kezelték őket. Pedig ez nem több, csupán egyetlen csepp a mindent elöntő bornírtságnak a tengerében.) Nem hiszem, hogy ezek után bárki is csodának tekintette volna, hogy a későn kapcsoló Szepesi november 4-ét követően is még jó ideig nem mert az olimpiáról honába megtérni, ehelyett a hazai fejleményeket a távolból figyelve, magában feltehetően halk imákat mormolva kallódott, barangolt kábultan Nyugat-Európában. Gondolván talán: aki korpa közé keveredik, azt megeszik a tirpákok. Vagy fordítva? Mellesleg Szepesi szárnyalása mellett más figurák is mondtak nyugtatónak szánt vagy, éppen ellenkezőleg, uszító beszédeket, csak ők nem kísérleteztek formabontással, annál hívebben követték viszont a régi, kipróbált és soha-be-nem-vált recepteket.

Mi mindezenközben amúgy családiasan meg is lettünk volna egymással. Vali arra koncentrált, hogy a körülményekhez képest minél jobban vészeljük át ezt a nyilván rövid időszakot. Ami azt illeti, ezt nem is mulasztotta el többször megjegyezni. (No lám, most veszem csak észre, hogy Valiról beszélve akaratlanul is utánzom beszédmodorosságait. Például azt a szokását, hogy minden második-harmadik mondatát így kezdje: "Ami azt illeti...".) Évi félt ugyan, de csak egy kicsit, hiszen ő bátor lány volt; egyébként is innen nézve a világ nem is mindig tűnt olyan végletesen veszélyesnek. Bújt hozzám, szeretett - mintha most először láttam volna őt kislánynak.

Én meg, közel s távolban az egyetlen férfiú, jobb híján megteltem valamilyen, számomra érthetetlen belső nyugalommal - a sok vizet nem zavaró albérlőleányzóval együtt három nőben kellett a lelket tartani enyhén szólva suta helyzetem, szűkre szabott cselekvési lehetőségeim határai közt. A nők velem együtt a legrosszabban a kényszerű bezártságot viselték. Nekem persze kijutott a magányosságnak egy számomra eddig ha nem is ismeretlen, de túlzásba azért nemigen vitt formája: a férfi nem a választott, hanem a rá kötelező érvénnyel kiosztott feladata végzése közben. Hiszen számomra egyértelműen adva volt, más szubjektív körülmények közt hol lenne most a helyem. Évi léte azonban minden más megfontolást elsöpört.

Az úgy-ahogy megszokottá váló helyzetben igyekeztem igen mérsékelten élni humorérzékem akasztófa-változatával - csak úgy minden két-három órában, amikor elfancsalodott a hangulat, kezdtünk még a nehezen elviselhetőnél is inkább klausztrofóbiásak lenni, kapartam össze régi meséket a múltból vagy emlékeztettem háborús mondásokra, viccekre. Legnagyobb sikereimet a munkaszolgálatos dalokkal arattam, meg a hozzájuk passzoló történetecskékkel. Aligha kellene hozzáfűznöm: gondosan szelektálva csakis igen szolid történetekkel. Amit jóval könnyebb mondani, mint azt a gyakorlatban végre is hajtani. Egyszer azután az albérlőleányzó, bociszemeket meresztve rám, föltette nekem az adott helyen nem is olyan nagyon obligát kérdést: igaz, hogy én már kétszer nős voltam? Engem azon nyomban meg is szállt az ördög, így aztán kapásból válaszoltam: akasztandó ember házában kötelet emlegetni... Ami nemcsak Évi látható feszültségét oldotta fel, méghozzá kicsattanó derűvel, de ezúttal még Vali is megajándékozott szűkre mért mosolykészlete egyik kevéssé fanyar példányával.

Estére a rádióból újabb híreket tudtunk meg. Még mindig Beethoven-részletek meg antifasiszta propagandalé csordogált a nyomorult készülékből, de közben többször megerősítették, amit vagy 24 órával korábban hallottunk: előző éjszaka, a vezetésen belüli erőviszonyokat tükröző egyéb személyi változások nélkül, Nagy Imre, most már a Politikai Bizottság tagja lett a miniszterelnök. Szerda esti, újabb és igen rövid beszédében Nagy még közel sem használt olyan hangot, mint azt például én - alighanem az egész országgal együtt - elvártam volna tőle, de azért ezt nem volt nehéz az adott körülmények közt megérteni vagy megkísérelni megmagyarázni. (Jóval később tudtuk csak meg a nyilvánvalót: az Öregnek négy-öt napig nem hogy nem volt semmiféle cselekvési szabadsága, de benn a Pártközpontban gyakorlatilag őrizet alatt volt, a külvilágtól hermetikusan elszigetelve, még a saját embereivel sem volt módja akár csak szót is váltani.) A feltétel nélküli fegyverletétel követelése a kis helyi diadalokból, itt egy tank kilövéséből, ott egy páncélkocsi felgyújtásából összeálló első győzelmek ízétől megittasult felkelőktől nemcsak tájékozatlanság volt, meg a régen beidegzett kommunista reflex, de a rugalmasság teljes hiányát tanúsító, taktikai abszurdum is, főleg engedményeknek a kilátásba helyezése nélkül. Imre bácsi viszont a meg-nem-értés korai kifejezései mellett, a pártvezetésen belül lezajlott, alighanem heves vita után, az őt félrevezetők információt elfogadva elkövetett egy kardinális hibát is - érdekes módon én erről mint komoly hibáról beszélni azóta sem hallottam senkit. Kifejtette ugyanis: nincs akadálya annak, hogy a rend helyreálljon - mármint persze mi máson, mint egy általános népfelkelés csekélységén kívül -, munka nélkül azonban nincs közellátás, közszolgáltatás, nincsenek meg a békés kibontakozás minimális feltételei sem. Éppen ezért holnap, csütörtökön, az élet térjen vissza rendes medrébe; az üzleteket nyissák ki, mindenki menjen be munkahelyére, vagy menjen bevásárolni. Tehát dolgát végezni. (Tegyen úgy, mintha a gyökerestől felfordult országban mi sem történt volna?)

Másnap kiderült: miért és hogyan bizonyult ez a túl korai lépés sok ember számára végzetes hibának. Meg az, hogy hogyan is voltunk mi immár menthetetlenül a közepén egy kezdeti vízfodrozódásból hirtelen keletkezett, ránk zúduló és minket magával sodró szökőárnak. Igaz, persze hogy nem Imre bácsi miatt, ha csak nem azért, mert ő még mindig nem mérte fel párton belüli halálos ellenségeinek a valódi természetét.

(Tamás szövege) Éjszaka az előző éjjelhez képest valamelyest csökkent a lövöldözés intenzitása vagy csak annak a hozzánk eljutó hangvolumene. Reggeltájt azután még az a kevés puffogtatás is, úgy tűnt, abbamaradt. Igaz, messzebbről, nem lehetett tudni, merről, a harci zaj moraja változatlanul a realitásra figyelmeztetett, amellett hogy az aláfestő zene funkcióit töltötte be a szinte kitapinthatóan labilis helyzethez. A tegnap még kongóan üres utcák most viszont kezdtek megtelni a városukkal óvatosan újra ismerkedő, zsibbadt emberekkel - legalábbis erről értesültünk szinte szakadatlan telefonbeszélgetéseink során. Háziasszonyokkal bevásárló szatyrokkal, akik nyitott üzleteket kerestek; kalauzokkal, vezetőkkel, akik villamosukat vagy autóbuszukat próbálták meg elérni valahol, ahol éjszaka tehetetlenségükben reszkettető bizonytalanságaira hagyták - sokan úgy érezték, örök szégyenükre. Minden erélyeskedésem meg rimánkodásom ellenére, amivel telefonon csak megpróbáltam hatni rá, munkába indult a város túlsó felébe vagy harmincéves kihagyás után újra vízvezetékszerelővé vált öreg apám is. Márpedig ő vagy csinált valamit - akkor pedig tette azt olyan komolyan, mintha az élete függött volna tőle -, vagy abbahagyta, akkor meg kész, jónapot, alászolgája.

Lám, itt velünk majdnem szemben még a borbélyüzlet is kinyitott, olyannyira, hogy a nekünk kijutó, kétségtelenül tankokkal megspékelt, de valahogy mégis békés városképet látva az én hitetlenségem is valamelyest felengedett, annál is inkább, mert arcomon a borosta kezdett már irritálni. Meg egyébként is, ilyen dermesztő helyzetekben az embernek össze kell fognia, kézben kell tartania magát. Évike, akinek a gondolatait nem mertem még csak elképzelni sem, nemhogy őt azokról kérdezni, immár harmadik napja előszeretettel ismételgette: ő rossz csillagzat alatt született; kapaszkodott belem, sehogyan sem akart elengedni, de én az erkélyről vele együtt szemlélődve meggyőztem: nincs mitől tartani. Túlzás lenne azt állítani, hogy könnyen ment: édes arca mostanság egyre inkább öltött olyan kifejezést, mint aki fel van készülve a világ végére, ó nem, közel sem valamilyen meghatározatlan időpontban, a próféciák megjósolta távoli jövőben, de talán holnapután délelőtt, pontosan 25 perccel 10 óra után - amint azt mellesleg Dosztojevszkij írja A játékosban, nyilván írás közben a szakállába mosolyogva.

Valinak is tetszett az új nap. Ami azt illeti, majdnem olyannak tűnik, mint egy igazi csütörtök - mondta. Na, nekem más sem kellett, ezen aztán napokig méláztam - már természetesen 'ami azt illeti'. Körülöttem omlott a világ, én meg egyre csak azon töprengtem: milyen is egy amolyan igazi, hamisítatlan, tűzrőlpattant csütörtök, az eszemadta? Hiszen meg kell legyen a csakis magára jellemző karaktere? Mondjuk az, hogy valaki egyszer vagy legfeljebb ha kétszer ismétlőfegyverével csütörtököt mondott? Ahhoz pedig a szerencsétlenjének, a dolgok természetéből kifolyóan, nyilván hímneműnek kellett lennie, méghozzá az ebbéli voltára jellemzően is időnként őt hatalmába kerítő, rossz, sőt mit tagadjuk, pocsék formában. Vajon mi volt, mi lehetett az oka annak, hogy ezt tette? Kegyetlenül megviselte-e a balsiker, vagy ha nem is éppen játszva, de úrrá lett lázongó, önmagát dacosan függetlenítő bajokozóján? Ami után szaladva, igaz, elveszti a fejét, mint ahogy ezt a felidézhető példák tucatjaival több nyelven is tanúsíthatja. (Nekem a német variáció a kedvencem.) Vagy ilyen kérdésekről jobb társaságban nem illik értekezni? Azután és közel sem mellékesen, vajon milyen hatással járt mindez hosszabb távon, már úgy értem, ha nem éppen a legkönnyebben elképzelhetővel? Így tehát erre, valami ilyesmire lenne jó az az igazi, az a fránya csütörtök? De akkor meg Vali miért kedvelhette olyannyira? Csak nem kárörömre való hajlama miatt?

A soha senkiről és semmiről rosszat nem mondá anyám, fogalmam sincs, miért, de elfogultan utálta a szerdákat: azok a semmirekellő napok örökké csak bajt hoznak - mondta. (Még azt sem lehetne kizárni, hogy én szerdán születtem? Legalábbis így emlékszik erre vissza nővérem, akit egészen egy szerdáig minden vaklárma alkalmából naponta többször szalajtottak az orvosért.) Hétfő volt, gondolom magától értetődően, a dolgozni nem szeretők undorának a biztos célpontja. A Magyarországon annak idején átütő sikert arató brit-skót Eric Knight a Sam Small csodálatos életében ezért utólagos reklamációkat el nem fogadva szüntette meg a hétfőt úgy, hogy az soha többé senkinek sem hiányzott. Na és a péntek? Az bizony már hozta magával a hétvége ígéretét. TGIF = istennek hála, már péntek van, mondja fellélegezve, természetesen rövidítéssel, amiről ott mindenféle dolgokat, még vendéglőket is neveznek el, a szombaton általában nem dolgozó amerikai. Másrészt deazonban a magyarban a pénteknek, semmilyen más naphoz nem is hasonlíthatóan, alaposan kijut olyan mondásokban, hogy aszongya: rút, mint a péntek; sovány, mint a péntek (ez még talán érthető is), sőt, mindezt megtetézve: ebijesztő, mint a péntek. Nem túlzás ez, így rászállni egy viszonylag ártatlan napra?

Számomra azonban a keddnek - egészen a forradalomig -, de főleg a csütörtöknek nem volt jellege, egyénisége. Valahogy még tartása sem. Meggyőződés nélkül, félszegen lézengett helyhez kötötten ott valahol a hét közepén, előre, de hátra se nézve. Csakis arra volt jó, hogy kitöltse az űrt, a hétből még hiányzó napok formájában. Merthogy mindezeken felül azelőtt úgy volt: ha valaki aznap közölte velem, hogy ma péntek van, aztán később kiderült, hogy ez a nap csütörtök, szavamra mondom, nem tapasztaltam volna emberfeletti gyönyört amiatt, mert, lám csak, most 24 órát nyertem. Nem kevesebbel, mint egy teljes nappal ráztam át az örökkévalóságot.

Így lett volna - eddig. Most azután ez a hét ezt is egyszer s mindenkorra, na és mindjárt a lehető legdrasztikusabb módon változtatta meg. Vagy inkább talán csak kezdi visszaterelni régi, titkokkal terhes korszakokba, amikor még a rigmus szerint is volt "szita, szita péntek, szerelem csütörtök, zab szerda"? Megmondaná nekem valaki, hogy miért kell ezeket a napokat ilyen vaskosan értelmetlen összefüggésekbe helyezni, és aztán még visszafelé mulatni? A hét napjai a rigmust létrehozó régmúltban talán még tetszés szerint pereghettek előre vagy hátra is? Csak azért, mert a vetítőbe fordítva fűzték be a szalagot? Még jó, ha nincsenek egymás mellé rendelve. Vagy az úgyis mindegy? Nézzük csak: ma belterjes viszonyom lesz egy nővel, majd ezt megünneplendő holnap meglepetésszerűen meg is ismerkedek vele, hogy azután végre holnapután először láthassam meg úgy, hogy nyomban fel is keltse, igaz, nem éppen túltengő, de engem azért csak feldobó érdeklődésemet. Van ebben a tetszés szerinti tetszés-sorrendben, a minimálisan kötelező, soha még csak nem is vitatott, mert nem is vitatható konvencióknak a nem is titkoltan rátarti felrúgásában valami megmagyarázhatatlanul, szívet fájdítón szomorú, legalábbis az én számomra. Mert hogyan is lehetne a már jól tudott dolgokat visszafelé másképp lejátszani, sőt tetszés szerint újra el is kezdeni, ameddig csak minden nem kerül a maga állítólag kiérdemelten megfelelő helyére. Igen, hirtelen tört rám a nosztalgia az iránt a múlt iránt, amely csak napról napra, lépésről lépésre válik majd, ha válik egyáltalán realitássá, hogy ha már muszáj, ne annak előtte, csakis majd utána tűnjön el.

Mint 23-án, 25-én is gyönyörű szép, kora őszi vagy inkább késő nyári idő volt. Igaz, 23-án még úgy mentem dolgozni, hogy ballonkabátba bújtam - de csak szükség esetére, hiszen mégiscsak október vége lenne, nem? A tüntetésre viszont már zakóban mentünk, később még ingujjra is vetkeztünk a délutáni nap meg persze a forradalom melegében.

Most, október 25-én, szerelem-csütörtökön komótosan lesétáltam a Kossuth teret a Szabadság térrel összekötő piciny kis Aulich utcába, a borbélyüzletbe, ahol hamarosan rám került a sor. Ezúttal is, nyilván még inkább, mint máskor, az ott ücsörgő, maguk-felkente politikai szakértők öblös kinyilatkoztatásai töltötték meg a helybeliek eszmecseréire is felhasznált, nem is olyan kis üzletet, mint gondolom oly sok más nyilvános helyet a fővárosban, a mester azonban magabiztosan dolgozott képemen - igaz, olykor-olykor azért ő is odavetett egy koncot a vitázóknak. Éppen befejezte volna a fél arcomat, amikor egyszer csak fémes csikorgással vegyes énekszó hangzott be odakintről: "Kossuth Lajos azt üzente..." Na, hát ha azt üzente, akkor nincs itt mit totojázni, mindnyájunknak el kell menni - gondoltam én, a naiv magyar üzenethallgatók közül is alighanem a legnaivabb -, nem kell megvárni, amint azt a nagy ravaszul késlekedésre késztető dal megígéri, hogy megyünk mi, ha muszáj, de majd csak akkor, "ha még egyszer azt üzeni". Vagyis elfogadjuk, hogy Kossuth maga üzente, hogy az egész, úgy, ahogy danolják, igazi, nem csalás, nem ámítás, de azért... De azért ez itten a híres-nevezetes Pató Páloknak a nemzete. Ezért kellene aztán neki, a miattunk rendszerint nagy bajban lévőnek még egyszer üzennie, pedig mit is tehetne, ha éppen most van égető szükséghelyzetben, mert sürgősen pótolnia kell az elfogyott regimenteket? Nem tud várni holnapig? Micsoda dolog ez, így bánni el a nép túlnyomó többsége támogatta forradalom meg szabadságharc vezetőjével? (Sokan hajlamosak lennének egyebek közt ezzel a rafinált halogatás-mentalitással is magyarázni azt, hogy a magyarok idestova több mint 400 éve nem nyertek meg egy vicik-vacak háborút sem. Igaz, győztek egy-két csatában, de a háborúkat kivétel nélkül mind elveszítették. Ezek szerint nem kizárt: azért nem nyertek, mert nem kapták meg a második üzenetet? Csak ültek ott a kemencepadkán, várva a csodára? Én viszont, ha egyszer hívtak, bármiféle időhúzási trükk nélkül meg se moccantam, vagy ha igen, akkor mentem én legott. Fél arc ide, fél arc oda, felpattantam, sebtében törülközve fizettem és már kint is voltam a szokatlan képet nyújtó utcán.

Ahol pedig nem mást láttam, mint három, mit tagadjuk, igen rusnyára sikerült szovjet T-34-es tankot, amelyek felett a legújabb pesti divat szerint a közepükön nem éppen szakszerűen kerekre kivágott lyukkal - nem hittem a szememnek - magyar lobogók díszelegtek! Mintha csak rájuk szabták volna! Igen bizony, magyarrá asszimilált szovjet tankok! A tankokat - ezúttal nem lovaikat - kalandozáskori őseik modern változataiként magyar fiúk meg lányok ülték meg szőrmentén, a harckocsik mögött meg egyetemisták hosszú sora csordogált - az ő dalos kedvük mérsékelten lelkes produktuma hallatszott be a borbélyüzletbe is. Amint az a gyerekekkel folytatott beszélgetésekből kiderült, a három orosz tank, kifogyva a lőszerből, legénysége meg az elemózsiából, de még inkább a harci kedv utolsó maradványaiból, semmit sem értve saját helyzetéből, könnyű prédának bizonyult magára hagyatott veszteglésében az Astoria Szálló előtt, mindössze pár lépésnyire az én egykori főneveldémtől, a bölcsészkartól. Oroszul úgy-ahogy beszélő diákok magyarázták a tikkadt katonáknak, hogy nekünk nincs semmi dolgunk-bajunk velük - menjenek csak szépen haza. Ha történetesen ők is úgy akarnák, akkor isten áldása kísérje őket hosszú útjukon. Mellesleg, gondoljuk, hasznos, jó tanácsként: minél előbb vágnak bele, annál előbb érnek majd haza. Ahol biztosan aggódva várja már őket az anyjuk meg a babájuk. Őnekik, az otthon aggódóknak van most halaszthatatlan szükségük rájuk; nekünk viszont, köszönjük szépen, nemigen, mi itten valahogy meglennénk magunknak, meg kissé elmebeteg módon kezelt ügyeinknek, már ha mások békében hagynának bennünket. Egyébként is biztos, ők maguk, a katonák se értik, mi dolguk lenne nekik errefelé. Vagy, amint azt a 23-i tüntetés egyik mindent mindenki számára világosan összefoglaló, virágnyelven beszélő jelszava mondotta volt: "Minden ország katonája/ Menjen saját hazájába!" Nem megható önfegyelemmel fogalmazódott meg a válasz a jelszó második részében, a vajh 'hová' is menjen pikáns kérdésére? Hát nem pofonegyszerű az élet?

A megzavarodott katonák kaptak enni-innivalót, amelynek az elfogyasztása után kezdték jobban érezni magukat. Egyébként is, az egyre nyáriasabban meleg levegőben a velem beszélgető fiú, mint mondotta, szinte transzban valami olyasmit érzett, mintha a szovjet katonák ott a helyszínen kezdtek volna foszladozni, reggeli nyári ködhöz illő módon, vagy inkább olvadni, mint a vaj. Egy szakasz belőlük, legalábbis neki, egyre inkább olyannak tűnt, mint egy kockacukor a kávéban: minél tovább nézed, annál kevesebbet láthatni belőle. Gyanakodva pisloghattam rá, még ilyenkor is, vagy most aztán úgy istenigazából működő titkos költőt sejtve benne, de őt ez nemigen zavarta. A másik oldalamon lépkedő egyetemista mosolyogva közölte is velem, de úgy, hogy kollégája is hallja: Laci, amint tetszik hallani, költő... Apropó, kávé - folytatta zavarhatatlanul Laci -, üres hassal, amint az közismert, ugyancsak nehéz értelmes elhatározásra jutni. Mire az újonnan jóllakottaknak évfolyamtársai javasolták: miért is ne látogatnának el a szépséges Duna partjára, ott is az ország házához, ahol más szovjet páncélosok is térülnek-fordulnak mostanában? Ebből hogy is lehetne nagyobb baj, gondolhatták az ily módon motorizált turistaként kezelt szovjet tankisták - kezeikből csakis a színes brossúrák hiányoztak -, és csakhamar útnak is indultak, mögöttük díszkíséretként pár száz bölcseszfiú meg -lány. Már a Szabadság téren jártuk idején jutott el hozzám közeledésüknek a dalos zaja úgy, hogy egy perc múlva én is a szép magyar vitézek, daliás leventék közt találjam magam. A formára sokat adó módon, szabályosan kanyarodva be két perc múlva meg is érkeztünk az Országház előtt álló szovjet harckocsik elé, a Kossuth térre. Az azokban ülő meg az azok mellett lézengő katonák arcán a tökéletes értetlenség zavarodottsága honolt: honnan jönnek félszegen, kicsit talán szégyenlősen vigyorgó bajtársaik, és miféle lyukas zászló lebeg tankjaik felett? Egyáltalán: mi történik itt? És vajon miért? Mi van? Csak nem lett vége az egész nagy csatának? "Hajdan nagyszerű csata volt Kazááánban!" De ha tegyük föl, az egész hacacárénak valóban vége lenne, akkor miért nem közlik velük legalább azt, arról már nem is beszélve, hogy ki győzött? Jó, lehet, hogy az nem fontos, de ha egyszer már eddig eljutottak, azért csak érdekelné őket... Végül is hogyan meséljék el a történteket, már persze amikor majd hazaérnek?

Megmagyarázhatatlannak tűnő módon töménytelen mennyiségű ennivaló került elő a politikailag villámgyorsan szofisztikálttá váló szatyrokból a percenként egyre zsúfoltabb téren, mi meg csak biztattuk a kiéhezett tankistákat: egyetek, fiúk. Látjátok, a magyar vendégszerető fajta - és most ti, persze csak amikor éppen nem lövöldöztök, szívesen látott vendégek vagytok a mi szép hazánkban. De ne felejtsétek: nekünk veletek nincsen semmi bajunk - fordítottam én egy ügybuzgón sürgő-forgó egyetemi főmuftinak a nem túl eredeti szövegét -, és mi nem értjük, hogy nektek mi bajotok van velünk? Hát azt, az igazat megvallva, mi sem tudjuk - vélekedett egy minket némi érdeklődéssel, de csupán minimális rokonszenvvel méregető szovjet sztársi-lityenánt -, azt viszont tudjuk is meg értjük is, hogy parancsot kaptunk. Márpedig a parancs, az minden nyelven parancs, magyarul is, nem? - kérdezett vissza a főhadnagy. - Persze hogy az, de ki az, aki itt adja ki a parancsot? - Hát ott van hátul a tovariscs Palkovnyik, az ezredes elvtárs, miért nem próbálnak vele beszélni? - Legyen szíves, vezessen hozzá. Te is gyere - nevezett ki az éberséggel együtt minden más formalitást mellőzve címzetes szárnysegédjének az alacsony, de erősen korlátozott magasságához mérten is némileg kerekded főmufti, aki, amint az hamarosan kiderült, a műszaki egyetemen tanított - marxizmus-leninizmust. Annak is az ő alapjait. Na és amellé, ha egyszer már így belejött, még a keverékhez szükséges mértékben egy csipetnyi kis dialektikus materializmust. Mert végül is mi más legyen, mi más is lehetne a hivatása egy felkelő diákfővezérnek magyarhonban 1956-ban? Tetszik most már érteni az időnek, persze csak ha kedve szottyan rá, a valamelyest részeg ide-odatántorgását, illetve a visszafelé meg összevissza mozgását?

Az ezredes elvtárs - úgy negyven körüli, szikár, kisportolt, vadászrepülő benyomását keltő, hideg-kék szemű profi - hajlandó volt minket meghallgatni, ami gondolom már önmagában is köteteket mondhatott volna egy szakértőnek a pillanatnyi katonai helyzetről. Hiszen vajon mikor és hol volt magától értetődő, hogy egy szovjet törzstiszt egy megszállott országban kinn az utcán, szép számú tüntetővel a háttérben, elbeszélgessen - jó, persze hogy nem az időjárásról - a köznép éppen jelenlévő képviselőivel? Na és tegye ezt teljes mértékben korrekten, és mondja ugyanígy: nincs semmiféle oka sem kételkedni abban, hogy nekünk igazunk lehet, hiszen ő valóban nem ismeri a politikai adottságokat, lévén hivatását tekintve mégiscsak katona. Méghozzá szovjet katona. Más körülmények közt szívesen lenne kész akár behatóbb elemzéseket is meghallgatni a nyilván érdekfeszítő politikai helyzetről. De most, ugye, mint azt tudjuk, nem ilyen minőségben jár erre, hanem mint katona - hogy ismételje magát, mint szovjet katona -, kapta meg világosan meghatározott harci feladatát, és arra törekszik, hogy azt a rendelkezésére álló lehetőségek közepette a rendelkezésére álló eszközökkel végre is hajtsa. Sajnálja, de bármi más csakis az után jöhet szóba. Mire a főmufti: Ez világos beszéd. De mi van akkor, ha a parancsot nem lenne képes végrehajtani? - Akkor ezt jelenti feletteseinek és erősítést kér tőlük. - És ha nem kap? - Akkor sürgeti, hogy kapjon. - És ha akkor se kap? - Akkor a meglévő erőkkel kísérli meg a feladatot végrehajtani. Ha ezt képes lesz megoldani, akkor sikerrel járt. Ha nem, akkor... hát akkor, ha ők minden erejük bevetésével teljesítették a kötelességüket, jöjjön, aminek jönnie kell. Nem hinné, hogy mindezzel hadititkokat árult volna el, hiszen nyilván minden más haderőnek megvan a most elmondottakhoz lényegében hasonló szolgálati szabályzata.

Ez így elképesztően emberi, sőt barátságos, ha tetszik, megcáfolhatatlanul logikus és értelmes, csak éppen hogy az égvilágon sehova nem vezető beszélgetés volt, amelyhez egyre fokozódó hangerő is illett, nem, a legkevésbé sem az érzelmi hőfok váratlan emelkedése miatt, hanem azért, mert a téren egyre duzzadt és ennek arányában minden mást elnyomó hangerőben izmosodott az embertömeg. Ez a tömeg gigantikus élőlényként zihált, lökött maga előtt mindent előre, ahogy a sokaság egyszerre oszlott meg gyülemlett, torlódott, saját mozgástörvényei szerint szakadatlanul és felettébb zajosan hullámzott. Kezdett egyre inkább úgy tűnni, hogy a nép, az istenadta nép, amelyet Nagy Imre a rádióban tegnap este még oly jámborul biztatott az alkotó munkára, ugyanaz a nép ma számtalan módon adva nyomatékos kifejezést haragjának, nyílegyenesen ide jött - nem dolgozni, viszont annál inkább tüntetni. Hát persze hogy mellette - ki más mellett -, aki pedig tegnap este, igaz, csak úgy közvetve, de éppen erről kísérelte meg őket lebeszélni. Hm... Meglepően makacs tud ám lenni egy olyan nép, amely kezdi érezni nemcsak azt, amiről eddig is jól tudta, vagyis hogy igaza van, de egyre inkább azt is, hogy amikor sorstársaival van együtt, eddig nem ismert, fel sem tételezett erők akkumulálódnak fel benne.

Éreztem: sajátos mondandóim birtokában váratlanul, sőt meglepetésszerűen jött el az idő az én beavatkozásomra, méghozzá most már nemcsak holmi tolmácsolással. Na meg egyébként is, be kell vallanom, mostanában valahogy úgy igazából nekem sem igen adódtak kedvező alkalmaim eszmét cserélni bármiről, nemhogy közös érdekű témákról, még kevésbé éppen harcban álló szovjet ezredesekkel. Ha történetesen ez ügyben jól látom a mi kis világunkat, akkor leszögezhetem: normális - azazhogy megszokott - körülmények közt egyik fél sem ragaszkodott volna egy ilyen jellegű összejövetel tető alá hozásához. Az izgága egyetemi főmuftinak valahol halaszthatatlan dolga akadhatott, így azután ott is hagyott bennünket. Ezredes elvtárs, mi történik akkor - kérdeztem, de már nem egyedül, mert az eszmecserét a jelek szerint értő, sőt azt feszült figyelemmel hallgató két diákfiú állt oda mellém -, ha mi itt egymással beszélgetünk - csupáncsak az érvelés kedvéért mondjuk a két ellenfél, még alig néhány órával ezelőtt -, és egyszerre valaki közénk lő, bele ebbe a hatalmas tömegbe? Ugyan már, ki tenne ilyet, miközben mi, a legkevésbé sem csakis mi - mutatott mosolyogva a két fiúra meg az egész tömegre - egymással barátságosan eszmét cserélünk? - hitetlenkedett, de hangjában mintha most talán már egy újfajta érdeklődésnek a nyomaival az ezredes. Mire én, tovább szívóskodva: Először is mit tenne, ha ez bekövetkezne? Tüzet nyitnék és elhallgattatnám a lövöldözőket - pillanatnyi töprengés nélkül futottak ki belőle ezek a kemény szavak. És ha nem hallgatnának el? Akkor jelenteném, hogy a konfliktusban a jelek szerint nem csupán két fél vesz részt - mondta, de most már engedelmességhez szokott hangon azonnali választ követelt: Ki lenne az a lövöldöző harmadik? Ne értsen félre, nem akarom én félreverni a harangokat. De az a harmadik, tegyük fel, a magyar KGB lenne - mondtam én. Micsoda? - az ezredes a jól ismert okok miatt a szovjet hadseregben is bűvös erejű szó hallatára arcán most már leplezetlen feszültséggel meredt rám. Nem, nem merném állítani, hogy halálra untattam volna. Nézze - folytattam -, mit lát itt a téren most egy magyar KGB-s? Hogy Budapest civiljei, az itt élő magyarok meg az ide jött szovjet katonák ország-világ szeme láttára barátkoznak, ölelkeznek egymással, ahelyett hogy a józan ész, vagyis hogy minden logikus KGB-elvárás szerint szorgalmasan öldökölnék egymást. És ha ez így megy tovább, akkor ki fog törni a béke. Talán nemcsak itt, ezen a gyönyörű téren, de az egész szépséges városban. Vagy mit lehet tudni, éppenséggel az egész nagyszerű országban is. Tudom, hogy az én véleményem egy fabatkát sem ér, de mégis, mit gondol, ezredes elvtárs, mit tesz ilyenkor a már nem is a hatalmát, hanem csakis a puszta életét féltő, azt akárhogyan, minden áron, bármilyen eszköz felhasználásával menteni akaró magyar KGB-s? A mind feszültebb figyelemmel hallgató tovariscs Palkovnyik, mint aki egy rossz álomból riad fel, üvegessé váló szemekkel meredt rám. Provokácija! - szakadt ki belőle a felismerés rekedtessé vált hangon. Ezt úgy látszik nem lett volna szabad mondania, mert mintegy végszóra, szinte ugyanebben a pillanatban horkantak föl a géppuskák. Még a tankok mögül is látni lehetett: hullanak az emberek előttünk meg tőlünk jobbra, mint a legyek.

* * * * *

Amikor a városnézési alkalmatosságokká átalakított három szovjet tankkal meg a mestercsínyükre joggal büszke gyerekekkel a térre értünk, és én a Kossuth-nóta meg persze maga a sors kegyelméből alkalmi tolmáccsá váltam, ez csakis a Kossuth téri jelenet eleje meg a vége felé volt a fő foglalatosságom. Közben egyszer arra sodródtam és felnéztem Vali tenyérnyi kis erkélyére, hogy ott lássam Évikét, legalábbis vaksi szemeimnek úgy tűnt, hogy arcán mosollyal, nyilván az orosz-magyar összeborulás láttán. Integettem meg kiabáltam neki, de a lármás-ricsajos tömegben az innen oda, majd onnan vissza végigseprő, harsogó jelszavaktól persze hogy nem hallhatott-láthatott. Vissza-visszanézve rá utat törtem hát magamnak a Parlament lezárt főbejáratához, ahol a tankokat a térre kísérő egyetemisták, a bölcsészgyerekek zöme tanácskozott, meglehetősen hangosan, nem mondhatni, hogy éppen zárt ülésen, a további teendőkről. Hangosan bizony, annál is inkább, mert a hátuk mögött viharos erdőként zúgott a masszív emberiség - 'Hazudik a Rádió!', 'Nem vagyunk mi fasiszták!', 'Vesszen Piros!', 'Vesszen Gerő!', 'Nagy Imrét akarjuk!' -, közben itt meg a gyerekek elé sebtiben megfogalmazott javaslatokat terjesztettek arról, hogy küldjenek küldöttséget az Országház déli bejáratánál az épületbe, biztosítsák teljes támogatásukról Nagy Imrét és kérjék, sürgessék őt: szervezze át kormányát, dobja ki abból a rákosistákat - na és jöjjön ki ide a néphez, az ő népéhez beszélni. Másik küldöttséget kívántak küldeni a Pártközpontba, a tőszomszédságunkban lévő Akadémia utcába. (Hogy Palinak meg a benne nemrég velünk éreztetett, mély nyomokat hagyó emlékeknek a kellő módon kedveskedjek: bizony még a hivatásos, ámde arany szívű, serdülő ifjakat az idő, az időjárás meg az élet viszontagságaitól ha kell, akár a saját testükkel is védő, ápoló és eltakaró prostituáltak Munkás utcájánál is rosszabb hírű Akadémia utcába. Ahol is az abban élő és tevékenységüket kifejtő gondűzőnők a nekik juttatott pénzért meg hatalomért nem nyújtottak ügyfelüknek, a magyar népnek semmiféle ellenszolgáltatást sem. Már persze abban az összehasonlíthatatlanul rosszabb esetben, amikor valamit azért mégis nyújtottak...) A közbeiktatásomban éppen most ismertetettekről szerencséjükre mit sem tudó gyerekek kézfeltevéssel nyomban el is fogadták a javaslatokat meg a küldöttségek összetételét.

A határozatok elfogadását egy 19-20 éves, barna hajú, valamelyest magas arccsontú, kunosan szép arcú lány hirdette ki - szemmel láthatóan mindenki ismerte őt -, ahogy a bejáratot lezáró remek kovácsoltvas-kerítésbe kapaszkodva emelkedett ki vagy fél fejjel a többiek fölé. Élettelien szép, pompásan válogatott nedvektől duzzadó volt a lány, fekete szoknyájába gyűrt diákos, kék hímzésű fehér blúzában, nagy, barna szemeivel, piros-barna arcával, felső ajka fölött napfényáztatta, enyhe gyöngyözéssel; a három tankot eredményező diadal után itt, a világnak ma aztán a legfontosabb helyén végtelenül komolyan vette feladatát, hiszen most mégis csak nem másba, mint az Ország Házának a rácskerítésébe kapaszkodott, teljes tudatában annak, hogy hol van, hogy miért van ott. Mindezért azonban nem kellett megtagadnia kacér-kedves lényét meg az általa nyújtott szemgyönyörködtető látványt, például amikor össze-összekacsintott az őt szemükkel majd elnyelő, közelebb álló társaival, és egypárszor a hozzá kiáltóknak szépségét ha lehet még jobban kihangsúlyozó, széles, nyílt mosollyal válaszolt.

Mindezenközben engem azonban ott valahol benn, csakis egy rétestésztányi vékonyságú felszín alatt éppen hogy meghúzódó térségben kezdett mindinkább hatalmába keríteni az előző este sötétjében látottak nyomán megfogamzott és azóta is bennem lévő, keményen gyötrő balsejtelem. Újra meg újra, kényszeresen tértem vissza az oroszokhoz, pedig hihetetlennek tűnő módon éppen az volt, ott körülöttük volt most az egész tér egyetlen stabil pontja, ahol étellel-itallal meg jó szándékkal megpecsételten, bámulatra méltó módon szent volt a béke. Ha egyetlen képben kellene foglalnom össze teszem azt egy később létrehozandó dokumentumfilmhez az ottani helyzetet, az valahogy így nézne ki: egy húsz év körüli egyetemista fiú kezdők számára szánt magyar nyelvórát ad egy jámboran, de nem is kissé megilletődötten, alighanem kínjában vigyorgó, a tankja szélén ülő, valamilyen szörpöt ivogató szovjet őrmesternek, végtelennek tűnő türelemmel oktatva a nehéz munkától homlokát ráncoló, a bajtársai vidám biztatásától még inkább megzavarodó, de azért szemmel láthatóan igyekvő tanulóját annak a dallamos és főleg ritmikus kiejtésére, hogy 'Nem vagyunk mi/ fasiszták!' Méghozzá úgy, hogy a körülöttük álló népség időnként harsány hangon be is segített a refrén, vagyis az aznapi kulcsmondat helyes hangsúlyozásába. Amikor aztán az őrmester kiejtése - legalábbis neki, saját magának - tökéletesnek tűnt, teli torkából hatalmasan elnevette magát. A nevetés ragadósnak bizonyult: élénken derültek a környékünkön lévő szovjet katonák, a szó szoros értelmében elbájoltan hahotáztak a magyar diákok, és velük együtt vigadt a kezdetben értetlenkedő tüntető népség is. Produkálva mindezt a történelemnek egy olyan pillanatában, amely a dolgok logikája szerint nem következhetett volna el. Nem lett volna szabad bekövetkezzen, méghozzá azért, mert ilyen pedig nincs. Amikor - már megint csak - kizökken az idő...

A békés idill közben érkezett a térre, ezúttal északról, a körút felől a következő menetrendszerű szovjet járőr, az orrunk előtt fordult - talán a hatalmas közönségre való tekintettel - különös gonddal végrehajtott, remekbe szabott kanyarral befelé, az ott állomásozó egységek meg mögöttük a roppant épület, a Parlament felé a négy tank meg a két páncélkocsi, rajtuk az értetlenségtől, az eltájoltságtól, az őket körülvevő, érthetetlen módon barátságos embertömegtől elképedt arcú legénységgel. Ezeket a zavaros érzelmeket túlhangsúlyozó arcokat látva a tömeg előzőleg már a Kossuth-szobor előtt is olyan begyakoroltnak tűnő udvariassággal, mintha tánclépésekben bókolna-hajladozna, éppen hogy csak nem tollas kalapot lengetve, azzal szinte a földet seperve nyitott nekik utat, valahogy úgy, ahogy mondjuk jó kétszáz évvel korábban akkor jobb körökben rég nem látott barátokat üdvözöltek volna ünnepélyesnek szánt formák között, tessékelve őket befelé; csakhogy történt pedig mindez ezúttal a francia etikettnek a helyzetet pazarul felmérő, spontánul huncut, sőt politikailag kivételesen dörzsölt magyar forradalmi variációja szerint. Következett az így tehát utolérhetetlen udvariassággal újonnan üdvözöltek pár percnyi eszmecseréje a téren állomásozó, a megváltozott légkört már csaknem megszokottként kezelő bajtársaikkal - és máris újabb erőkkel izmosodott maga a béketábor meg annak az általunk hatékonyan megtámogatott helyi bástyája. Ó istenem, ha ez így menne, így mehetne továbbra is... Megint egy újabb közétkeztetési tömegakció bármire, de főleg fűszeres magyar ízekre éhes, elképesztően szomjas szovjet katonák számára, kolbásszal, kenyérrel, hagymával, ismét csak, de most már jóval rutinosabb agitálása a frissen érkezetteknek. Bennem meg, valahol a gyomrom táján, a látottak ellenére is erősödött a mindegyre inkább rettegéssé váló, pokoli előérzet. Ugyanaz, amit pár perc múlva a szovjet ezredes megfékezhetetlen döbbenettel vegyes elképedésére ki is fejtettem. Honnan származott ez az irgalmatlanul lebunkózó, katasztrófával fenyegető érzés, miután eddig sosem adtam még jelét váteszi képességeknek, nem voltak nekem - látomásaim? Főleg nem magukról a Hieronymus Bosch stílusában megálmodott könyörtelen, irgalmat nem ismerő, mindent és mindenkit elveszejtő végítéletekről?

Utólag visszatekintve ma már értem, hogy legalább két nyomós okom is volt. Az egyik mi más lett volna, mint az, amelyet a más irányú elfoglaltsága miatt politikával nem foglalkozó szovjet ezredessel is megpróbáltam érzékeltetni, és amelynek a beláthatatlan távlatokat megnyitó lehetőségeit tapasztalatokban persze hogy gazdag múltjára emlékezve hogyne értékelte volna ő maga is. Mert hiszen valóban: mi marad hátra a kutyaszorítóba került magyar ávósok számára, ha nincs többé fegyveres konfliktus, ha a szovjet katonák, éhesen, rosszul vezetetten, félig - félig? - már meg is verten, feladatukat megoldani képtelenül, egyesek közülük - mint annak híre terjedt - még át is állva a felkelőkhöz, demoralizálódnak - vajon mi másnak lehetne akár katonai szaknyelven is minősíteni azt, ami éppen most az orrunk előtt zajlik le? -, hogy azután, további érdemi, katonailag jelentős, tehát néhány napon túl már komoly ellenállásba nem is ütközve a felkelők meg az azokkal rokonszenvező, azokat támogató politikai-katonai erők en masse jussanak be a Parlamentbe meg a Pártközpontba? Nem, nem azért, hogy ott meghallgattatásért esedezzenek, hanem - hogy átvegyék a hatalmat! És azt jó erősen meg is markolják! Azzal együtt, sőt legelsősorban a hatalmat az 'erőszakszervezetek' fölött! Na és az első, a legfontosabb tennivaló: az újonnan megszerzett hatalmat fel is használni, azzal a hatalommal élni! Ebbe a kifejezésbe a cselekedetek teljes skáláját is beleértendő módokon! Márpedig ez az ávósok számára mi más lehetne, mint maga a vég - ennek a szónak meglehetősen sok fajta, nem kizárt, hogy ugyan kétségkívül sok elemből összetett, de bármilyen értelmezésében sem túlságosan kedvező lehetséges megvalósulási formáit egyáltalán nem zárva ki!

Csak úgy a példa kedvéért: mivel börtön nem lehetséges börtönőrök nélkül, vagyis hogy egyiknek a léte sem feltételezhető a másiké nélkül, ha a kolosszális börtön, Magyarország ilyen minőségében megszűnik létezni, vajh mivel keresnék meg mindkét oldalon megzsírozott kenyerüket börtönország szuperbörtönőrei, az ávósok? Nyilván még a betevő falat problémájánál is jóval fenyegetőbben kellett azonban feltornyosuljon lelki szemeik előtt a hatalmas kérdőjel: egy ma itt és így kezdődő, új korszakban ők intézményesen meg személy szerint is milyen bánásmódban részesülnének majd a tegnapi börtöntöltelékek meg azoknak az úgy tűnik módfelett ingerült, sőt morcos barátai részéről? A "klienseiket" már csak a mindennapos tevékenységükből tanultak, a tanultakból leszűrtek alapján is mélységesen megvető ávósok bíztak volna az általuk védett rendszer ellen felkelt, mi több, felkelésében győztes nép bármiféle mértékletességében, az első indulatkitörések múltán egyszer csak majd valamiféle nemcsak társadalmilag, de legalábbis úgy-ahogy az ő számukra is elfogadható bánásmód kialakításában? Aligha hinném, hogy a kollektív félelem ne éppen a mentalitásuktól egyébként sem túlságosan messze álló, legvégső eszközök bedobására ösztökélte volna őket, a sarokba szorított, az üldözőkből már-már üldözöttekké való vadakat.

Volt azonban egy sokkal kevésbé elvont vagy spekulatív, viszont annál inkább, sőt, igencsak reális és ráadásul friss okom is a baljós előérzetekre.

Előző este, tehát zab-szerdán, amikor, mint említettem, mintha a harci zaj valamelyest csitult volna - a Parlament táján csaknem teljesen el is halt -, úgy este 9 tájban a mi kis közösségünkben kezdett fojtogatóvá válni a kényszerű bezártság érzése; olyannyira, hogy rövid tanakodás, majd a kellően gondos előkészületek után kimerészkedtünk Vali erkélyére. Először csak lassan-lassan, de aztán rajtam mindinkább erőt vett a kíváncsiság. Évike meg Vali ott állt a sötét ajtónyílásban, én meg kintről szinte megbabonázottan néztem - tőlünk jobbra! Nem, nem balra, tehát nem a Parlament felé - ami nemcsak logikus, de magától értetődő is lett volna -, hanem az azzal éppen ellenkező irányba, jobb felé, egyenesen a Földművelésügyi Minisztérium mértéktelenül eltúlzott, de még ilyenként is bármiféle egyéniséget nélkülöző épületmasszájára. Talán azért, mert több mint elégséges személyes okom is lett volna az egész minisztériumnak, de még inkább az azt vezető néhány embernek a gyűlöletére - ez azonban már egy másik, hosszú és attól tartok, fölöttébb érdektelennek bizonyuló történet lenne.

Az indíttatást, hogy arra nézzek, nem is ez adta, hanem az, hogy az egész hatalmas, csillagboltozatos éjszakába borult, elcsendesedett téren csakis ott, tőlünk jobbra volt észlelhető valamiféle mozgás, történés, nem tudom, de talán cselekmény. Mégpedig úgy, hogy a minisztérium tőlünk viszonylag jól látható, részben fedett felhajtója táján, legalábbis a teret akkor kisajátított, tehát az adott Csipkerózsika-körülmények közt, ugyancsak élénk volt az élet: percek óta figyeltem, és nekem mind kifejezettebben kezdett úgy tűnni, hogy ott valamilyenfajta, a körülményekhez képest heveny aktivitás zajlott le. Szemeimet meresztve úgy-ahogy kivettem a körvonalait legalább három talán nem katonai, de valahogy nem is civil küllemű, ponyvával fedett teherautónak meg előttük egy dzsipnek. Emberek mentek be a kapun meg jöttek ki, meg mentek újra vissza. Volt vagy kettő-három, talán több is, akin egyenruha volt - már amennyire azt én, a vaksi meg tudtam ítélni. De hogy milyen, azt aztán már nem. (Vagy 3-4 hét múlva, amikor megláttam, nyomban ráismertem a Partizánszövetség esetlen szabású, valaha jobb napokat látott, kék színű egyenruhájára.) A be-kimászkálásból, a szünetekből végül is arra a következtetésre jutottam - már csak a helynek az adott pillanatban hihetetlen módon megnövekedett taktikai jelentősége meg a sötétben bujkálás miatt is -, hogy ott két fél közt alighanem senki másra nem tartozó, barátságos, mi több, meghitt jellegű tárgyalások folyhatnak, valamiféle, nyilván titkos megállapodás szerint nem éppen az odafigyelő világra tartozó tranzakciókat bonyolítanak le. Ebben a hiedelmemben azután ugyancsak megerősödtem, amikor végül is az épületből, már nem tudom hányadszor, kijött néhány ember, a teherautókról meg mások ugráltak le, és kezdtek kirakodni, hárman-négyen ragadva meg egy-egy feltételezhetően nehezebb, ponyvával letakart tárgyat, hogy azt a kapun át az épületbe cipeljék. Meg jó néhány könnyebbet is. Aztán, amikor úgy tűnt, a munkának vége lett, a három szellemteherautó lopakodva, változatlanul reflektorok használata nélkül gördült el, bele valahova a szurokfekete éjszaka vak mélységeibe, míg a dzsipet többé már nem láttam, mert az nyilván behajtott az épület tágas udvarába. Ily módon kifutva minden további látnivalóból, én is visszahúzódtam az erkélyről, be a lakásba.

A rejtélyes történés azonban nem hagyott nyugodni. Vagy egy óra múlva megint eloltottunk minden fényforrást, és most Valival kukucskáltunk ki, megint csak főleg jobb felé. Magánál a minisztérium bejáratánál már nem láttunk semmit, a titokzatos események ott minden jel szerint lezajlottak, baljósan bár, de véget értek. Már éppen vissza akartunk húzódni, amikor váratlanul Vali suttogta: ami azt illeti, mi történik ott fönn? - és a minisztérium timpanonos tetejének a környékére mutatott. Ahol bizony a puha felhők mögül pillanatokra ki-kivilágító holdnak a fényében még innen láthatóan is nemcsak emberalakokat meg élénknek is vélhető mozgást, de valami - hogy is mondjam - rendezkedést, rakodást, innen felőlünk kifejezetten szervezettnek tűnő aktivitást lehetett tapasztalni, a kimerült, ájult csöndben igencsak árulkodó, a pár nap alatt sok mindent látott, hatalmas tér lám egyszerre csak szokatlan közömbösségében szinte visszhangzó, fémes zajok kíséretében. Ha nem elátkozott kísértetek rázták bilincseiket, akkor ott munka folyt, ismétlődő jellegű, emberi tevékenység. Az éjszaka leple alatt történésekről hogyan lehetne feltételezni: bármi ilyesminek is kifejezetten emberbaráti, nemes célzata lehetne? Akkor már inkább legyenek azok az alakok ott fönn a sorsuk miatt zúgolódó kísértetek.

Ez a jelenetsor motoszkált egész éjjel fájó-zsongó fejemben, hiszen akkor, ott, ezen a téren és a térnek azon a pontján minden szervezett, hát még a legsűrűbb titokban lebonyolított cselekvéssorozatnak fenyegető fontossága lehetett. Mert a minisztérium és mellette, az Alkotmány utca sarkának a túlsó oldalán, a Munkásmozgalmi Múzeum, a volt Kúria épülete pontosan szemben áll a Parlamenttel, olyannyira, hogy onnan, bármelyikből a kettő közül, tűz alá lehetett venni és tűz alatt lehet tartani a Rákóczi-szobortól a Kossuth-szoborig az egész teret. Különös tekintettel arra, hogy a téren nem állt egyetlen szál fa sem, bokorból is csak néhány, az is inkább csak úgy mutatóba. Na és ha ehhez meg hozzáadjuk, hogy 23-án, mégis csupán egyetlen nappal korábban itt, ezen a téren robbant ki a forradalom; hogy most itt volt a harcban álló szovjet alakulatoknak ha nem is a parancsnoksága, de a parancsnokság egyik közvetlen kirendeltsége; hogy a tankok éjjel-nappal ott álltak, a páncélkocsikkal együtt ide jöttek és innen mentek újabb bevetésekre; és hogy, végül is, mégis csak az Országház volt a magyar kormány, a magyar államhatalom hivatalos, ha talán lassanként már nem is a tényleges központja - mindez együtt, úgy éreztem, a titokzatos, az emberi szemek elől rejtendő éjszakai aktivitásnak kölcsönzött valamilyen hátborzongató jelleget. Amit akkor megérteni ugyan nem lehetett, de ami arra feltétel nélkül elég volt, hogy az embernek a hideg futkározzon a hátán.

És tegye ezt teljes joggal. Mert amikor valakik géppuskával vagy inkább géppuskákkal hosszú, ugató sorozatokkal lőnek bele a fegyvertelen tömegbe úgy, hogy kifejezetten nehezükre esne lövedékeikkel nem emberi testbe hatolni - nem az idegen katonákéba, akik pedig a kezdetben önmagukat szinte tálcán felkínáló, kiváló célpontokat nyújtottak volna -, akkor, amint az az ezredes számára is napnál világosabbá vált: az itt szép reményekkel kezdődő megbékélésnek a megakadályozása érdekében végrehajtott, szakszerűen előkészített és magabiztosan végrehajtott provokációról lehet csakis szó. Védtelen emberek tucatjait, százait vagy akár ezreit mészárolják le, mindegy, hogy mennyit, pontosan azért, hogy bármiféle vér nélküli kibontakozásnak a lehetőségét is még csírájában fojtsanak - igenis vérbe.

Mint ahogy pontosan ezt is tették. Az előbb még az elcsendesülő jelszavakkal együtt is mind békésebben nyüzsgő térre olyan pánik zuhant, amelynek a leírásához legalábbis tolsztoji tollal kéne rendelkezni. Az ezredes nyomban kiadott két parancsot: a tankok mögé terelni a civileket (becsületére legyen mondva!), majd feltárva a tüzelés forrását, minden erővel megsemmisíteni a provokátorokat. Én magam mutattam neki a minisztérium timpanonos tetejére, és máris jött az újabb parancs: a szemben lévő házak tetőire összpontosítani a tüzet! Nem, nem ágyúkból, csakis géppuskákból.

Mindenki menekült, amerre csak látott. Ezrek rohantak az Alkotmány utcába - amint később hallottam, hogy ott az éppen a tér felé igyekvő nagy színészbe, Bessenyei Ferencbe ütközzenek, aki gondolom semmit sem tudva, csak a lövöldözést hallva meg a menekülőket látva, mellén ingét feltépve üvöltötte magán kívül: 'Ide lőjetek!' -, ezrek északra, a Honvédelmi Minisztérium felé, ezrek le a Dunához, további ezrek meg a Nádor utcába. Csakhogy a Nádor utcán éppen ezekben a pillanatokban érkezett a tér bejáratához egy körútja végéhez ért páncélkocsi-járőr. A már megszokott helyre, a 'békés' támaszpontra érkező szovjet katonák az elébük táruló kép láttán mi másra is következtethettek volna, mint hogy a térre betört ellenség tartja gyilkos tűz alatt szorult helyzetbe került bajtársaikat. Őket segítendő tehát villámgyorsan lőttek ki legalább öt-hat lövedéket aknavetőikből, és adtak le fergeteges tüzet géppuskáikból a szerencsétlenségükre éppen feléjük futó, nyilván a katonák spontán reakciójában fenyegetőnek ítélt tömegbe.

A hatás leírhatatlan volt. Most láttam életemben először a szó szoros értelmében patakokban folyni vért, a folyamokban meg halottakat, haldoklókat és sebesülteket; mindenütt rohanó alakok, a minisztérium oszlopsora alá százával lapultak be dekkolni az odamenekülők. Ahogy azután mind újabb szovjet egységek érkeztek be a tüzet okádó térre, úgy vált a dantei infernó is, már ha ez egyáltalán lehetséges lenne, percről percre még iszonyatosabbá.

Én pedig, akinek olyan apokaliptikus előérzetei voltak? A tankok mögül kibotorkálva ott álltam világom centrumában, a téren, és néztem mit sem látó szemekkel a minisztérium tetejére. A sokkhatás, amelyre ha már nem az előző évek, de legalábbis az előző este óta fel kellett volna készülve lennem, éppen ellenkezőleg, mozdulatlanságba bénított. Persze hogy menekülni kellett volna onnan akárhová, el, el, csak el..., de amint az a rémálmokban történik, kétségbeesetten tapasztaltam: akarok futni, a lábaim azonban fölmondják a szolgálatot, nem képesek mozdulni, nemhogy a testemet magukkal vinni. Minél inkább erőlködtem, annál kevésbé. Körülöttem már, azt hiszem, nem volt egyetlen élő lélek sem. Nem vagyok biztos benne, de kétlem, hogy ezekben a száguldó, ki tudja, talán utolsó másodpercekben a mozgásképtelenségen kívül bármit is éreztem volna. Aztán szerencsémre az életösztön, a legyőzhetetlen, visszatért - és alighanem utolsóként robogva el a térről ösztönösen is a nagyobb távolságot választva, csakhogy Évikéhez jussak, Vali háza felé röpültem. Tettem ezt pedig úgy, hogy két, ha nem három helyen kellett vértócsákban fetrengők fölött átugranom, hogy aztán zihálva roskadjak be a ház kapualjának a biztonságába.

Még hogy biztonság? A rémületek házának a kapualjában? Futhattam volna én bárhová, ki ebből az istenverte világból, csak nem éppen abba a nyomorult, sokszorosan elátkozott siralomházba!

Ekkor már fél 11, talán 11 óra lehetett. A tomboló csatazajban a leghalványabb nyoma sem mutatkozott annak, hogy a világra, annak helyében a térre ráerőszakolt irtózatot magát abba lehetne hagyatni. Olyannyira nem, hogy már azt sem lehetett biztosra venni: az eredetileg csakis visszalövő oroszokon kívül lőnek-e még mások is. Bár igaz, ugyancsak erre látszott utalni, hogy amikor mentőautók kísérletet tettek a sebesültek elérésére, olyan golyózápor zúdult rájuk, hogy villámgyorsan hátráltak ki a térről. Annak ellenére, hogy a kocsik oldalait és tetejét befedték a vörös keresztek. Vagy talán éppen azért?

Fölszaladtam Vali lakásába, hogy ott, miután Évivel egymás karjaiba hullottunk, a következőket találjam. A cselédszobában az albérlő ágyán feküdt hasára fordítva egy 60 év körüli, kövér néni, akinek egy élet szorgos munkájával tökéletesen kipárnázott hátsó részébe egy igen-igen fáradt golyó találta meg értelmetlen pályafutásának a végső pihenőhelyét. Szegény néni pánikban reszketett, zokogott, pedig szerencsére csak felületes hússebe volt. De hát ő, a világ leggyanútlanabbja, mégis csak a családja ebédjéről gondoskodó bevásárlóból vált egy harctér nélküli nagy csata sebesült áldozatává! Éppen ezért őt nyugtatni kellett, borogatással, kéz- és szóvaltartással meg simogatással - és ezt a házbeli asszonyok készségesen meg is tették.

Pár perccel utánam hoztak föl a Valiéval szomszédos lakásba a túlzsúfolt lépcsőházból egy húsz év körüli, szabályos arcú, kisportolt testű fiút, egyetemistát, akinek az ellátása valahogy az én feladatom is lett. Csúnya, erősen vérző srapnellsebe volt a lehető legrosszabb helyen, bal felső combján; nyilván az artéria femoralis, a láb főütőere roncsolódott szét. Többen is segítettek, ahogy együtt kíséreltük meg elkötni a lábát a seb fölött, a legszorosabbra feszítve kötni csomóra a széthasított lepedőcsíkokat, valahogy elállítani, de legalább időt nyerni, csökkenteni a vérzést - a seb azonban ehhez túlságosan is magasan volt. Kétségbeesetten erőlködtünk, de semmire nem jutottunk. A fiúnak szörnyű fájdalmai is voltak, amikor erről kérdeztük, csak bólintott; mégis csodálatosan tartotta magát. Amíg a többiek jobb híján a tátongó sebet próbálták eltömni, én tehetetlenségemben a fejét tartottam az ölemben és simogattam. Orvosi segítséggel se hiszem, hogy meg lehetett volna már menteni - de így arca percről percre szürkébbé vált. Meghalt, elvérzett. Mindannyian úgy sírtunk, mint a gyerekek. Én képtelen voltam ott maradni, inkább vállalkoztam rá, hogy a fiú testét segítek levinni a lépcsőházba.

Bár ne tettem volna ezt. Az az életkedvtől sugárzó, elragadó lány, akit vagy egy fél órával azelőtt még a parlamenti korlátba kapaszkodva csodáltam, minden vonását lelkembe égetve, amint mosolyogva szavaztatja meg diáktársait, feküdt ott mozdulatlanul, felsőtestén, azon a világoskékkel ékesített fehér blúzon egy terjedő vérfolttal, eszméletlenül. Amikor odaértem, a mi házunk mögötti háznak a pincéjén át végre egy orvos is eljutott hozzánk - de túl későn; bármit próbált, segíteni rajta már nem tudott. Életemben először láttam munka közben síró orvost.

Fogalmam sincs, mit csináltam, hol voltam. Csak arra emlékszem, hogy valamikor később visszabotorkáltam az emeletre. A fiú halála, az öregasszony sírása ott darabokra tépett mindenkit. Évike arca fehér volt, fókusztalanul nézett vissza rám, tartotta magát, amennyire tudta, de ahogy megöleltem, feltartózhatatlanul omlott ki belőle az ordító fájdalom. Vali is zokogott. Bekísértem őket a fürdőszobába, hogy mossák meg arcukat. Vali kezdte volna, de abban a pillanatban, amikor a mosdó fölé hajolt, a piciny helyiséget hatalmas robajjal töltve meg egy géppuskalövedék csapódott be, nyilván több falon át, a fürdőszoba hátsó oldalába, Évike meg én közém, fejmagasságban, de az ő fejétől legfeljebb ha egy fél méterre. Valira meredtem, mert azt hittem, vele történt valami, hiszen a szája kinyílt, azon át lélegzett, és a lélegzete valami fájdalmas-gyötrődő hangot hallatott. Láttam a homlokán a verejték vagy a víz csillogását, miközben éreztem az én homlokomról a kicsapódó verejték hátrahagyta hideget. Nem, Vali nem sebesült meg - a golyó közel volt, de azért mindannyian megúsztuk. Viszont a fürdőszobai becsapódás nekem is betette a kaput. Mindenkit kértem: ahol vannak, feküdjenek le, a padlóra, hiszen nyilván így nyújtják a legkisebb felületet a golyók számára. Az ablakhoz kúszva láttam: a szovjet páncélosok közül néhányan, úgy tűnt, most éppen a mi emeletünk magasságában lőtték körül a teret, gondolom azért, mert parancsnokaik ennél okosabbat kitalálni nem tudtak.

Egy idő múlva visszamentem a lépcsőházba, és ott a rádióból hallottam a többiekkel együtt a világrengető hírt, háttérben a magyar vadnyugattal: A párt Központi Vezetősége Gerő Ernő elvtársat főtitkári tisztségéből felmentette és helyébe Kádár János elvtársat nevezte ki. Na, ez is szépen kezdi - morogta csak úgy magának valaki. Én meg kicsit később vettem észre, hogy ezt ismételgetem magamban: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. (Mindegyre inkább babonássá válva, azóta kezdek komolyan hinni ebben - egyebek közt ebben is.)

A zsúfolt kapualj menedékébe szorultak közül is kirítt egy egyenruhás honvédszázados, talán korai harmincas, mokány kis ember, rövidre nyírt, barna hajjal, sötét, csaknem adysan árnyékolt szemekkel. Vigyázat ezzel - mondta mellettem egy szikár, sápadt férfi, szemüvege fölött a homlokába hulló sűrű, őszes hajával, aki látta, hogy a katonát nézem -, ez tisztára be van zsongva. Nem nagyon értettem, miről is lenne szó, de azért akarva-akaratlanul is egyre inkább a százados közelébe sodródtam, aki rezzenéstelenül, maga elé meredten állt. Egyszer aztán fölnézett, méghozzá egyenesen rám, bele a szemembe, de éreztem, hogy nem lát ő semmit. Végül csak kitisztulhatott a látása, már legalább annyira, hogy bármiféle bevezetés nélkül velem, a vadidegennel közölje: - Most két napja, hogy hazajöttem Moszkvából, törzstiszti különtanfolyamról. Erre. Erre jöttem haza. Ez lenne itten az én hazám? - Lassan, megfontoltan kigombolta zubbonya oldalzsebét, előszedett valami okmánynak tűnő papírt, szétnyitotta és az orrom alá nyomta. Láttam rajta a cirill betűket meg az 1945-beli davajozási ügyekből oly jól megismert, mert minden egyes okmányon maguk az orosz katonák által megkövetelt russzkij pecsatyot. - Tessék. Itt a hivatalos igazolásom: kiválóan teljesítettem a kurzust - mondta, majd lassan, igen-igen akkurátusan piciny kis fecnikre tépte szét szakmai diadalát, a papírt, amely a csúcsra volt hivatott őt feljuttatni. Tette pedig az egészet úgy, mintha az oly hosszú ideig keresett és most végre megtalált helyen, itt a sosem látott kapualjban szakrális feladatot hajtana végre. Szinte ugyanabban pillanatban, amikor munkáját befejezte, valaki felkiáltott: - Nézzétek, az ott él, mozog! - A rémülettől eltorzult arcú férfi valahová kifelé mutatott, onnan, ahol állt, a bejárati kapunál. A századossal odamentünk mellé - és én kis híján össze is csuklottam. Mert a kaputól valamelyest balra, vagy huszonöt-harminc méterre tőlünk legalább húsz test feküdt torz összevisszaságba gubancolódva, hihetetlen mennyiségű vérben. Nehéz, ha nem éppen lehetetlen lett volna elképzelni, hogy bármelyikükben is pislákolhat még az élet lángja. És mégis, lám, most megint, közülük az egyik, a hozzánk legközelebb eső nő valóban mozgatta, inkább mintha csak megkísérelte volna valahogy felemelni a karját, jelzést adni, segítséget kérni. A körülöttünk állók közül azt hiszem mindenki ösztönösen el is fordult - a látvány a tehetetlen emberek számára elviselhetetlen volt.

Nem úgy azonban az én századosomnak, aki habozás nélkül bújt ki zubbonyából úgy, hogy szinte ugyanazzal a mozdulattal már nyitotta is ki a kaput. Onnan meg, mintha rugóból pattant volna, úgy fordult vissza, meredt rám, és rekedt hangon vakkantotta oda: - Jössz? - Fogalmam sincs, miért pont engem szúrt ki; még ennél is csak halványabb sejtelmem van arról, hogy én meg miért vágtam rá kapásból: - Jövök!

Kirohantunk a térre, a karját mozgató nőhöz. Nem tűnt úgy, hogy lőttek ránk - görnyedten, a lábunk elé nézve futottunk, ahogy csak tudtunk. Ő ért oda először, megragadta a nő két vállát, én automatikusan a két lábát, és máris, mint robotok, semmire nem nézve csörtettünk visszafelé. Valaki kinyitotta nekünk a kaput. Az orvos egy pillanat múlva már a csendesen nyöszörgő, nyitott szemű sebesült mellett volt. Vagy tíz perc múlva odajött hozzám és közölte: minden remény megvan rá, hogy életben marad.

A százados felvette zubbonyát és megint, mint amikor először megláttam, mereven, mozdulatlanul állt, éppen csak hogy a futástól még lihegő mellkasa mozgott mint egy önállósult élőlény. Aztán megrázkódott, rám nézett és nyújtotta a kezét: - Köszönöm, hogy nem hagytál magamra. Tornyai László a nevem. Te is meg akartál halni? - Nemigen tehetvén mást, én is bemutatkoztam, és minthogy valamit a nem mindennap hallható kérdésre azért csak válaszolnom kellett, közöltem: - Nem, nem hiszem. Legalábbis nem tudok róla. Csak éppen hogy felelősnek érzem magam. - Te, felelősnek? Miért? - Mert párttag voltam. - Voltál? - Igen, voltam. Már jó ideje nem vagyok. - Jó neked - nézett rám, azokkal a végtelenül fáradt, kifejezéstelen, üres szemekkel. Aztán megint, egész testében végigborzongott: elővette iratait, matatott közöttük, majd kihalászott a csomagból egy kis piros párttagsági könyvet. Most arra került a sor, azt nézte, hitetlenkedve, mintha életében amúgy igazából először látta volna, majd barna, izmos kezével, megint csak igen megfontoltan és gondosan, kezdte kitépdesni belőle a lapokat. Nem nagyon ment, a kis könyv túl kompakt, a papír túl vastag volt, meg az egész túl kicsi még ahhoz is, hogy rendesen megfogják, de ettől ő, ha lehet, csak még inkább, nagyobb hévvel durálta neki magát. Mondom, akkurátus ember volt, így azután eltartott jó ideig ez a szertartás is. Amikor végre úgy-ahogy befejezte, ami még mindig, a nagy munka után is a kezében maradt, eddigi élete nagy részét mint valami undorító dolgot hajította el magától, be az egyik sarokba; aztán megint csak rám nézett, és hangjában zavaros, de azért kivehető elismeréssel így szólt: - Volt párttag, he? - Mintha azt mondta volna: Megelőztél, pajtás, de most aztán már kvittek vagyunk. Állt még mozdulatlanul egy percig, aztán mint valaki, aki hosszú útra indul, de maradása már egy percre sincs, kihúzta magát, sarkon fordult és komótos, termetéhez mérten megnyújtott léptekkel kisétált a kapun.

* * * * *

Közel sem vagyok biztos benne, de körülbelül 12 óra táján vagy talán valamivel később lehetett, amikor a tér végre elcsendesedett. Nem sokkal ezután már bejöhettek az első mentőautók, majd a többiek is, hosszú-hosszú sorokban. Úgy 2 körül locsolóautók jelentek meg, hogy eltüntessék a vértócsákat. (Vajon ki küldhette ide ezeket?) Tevékenységük csupán mérsékelt sikerrel járt. Még napok, sőt hetek múltán is a tér aszfaltját meg a mögötte-körülötte beékelődő gyepet számtalan helyen Rohrschach-tesztekre emlékeztető nagy, torz, kiálló karú, rozsdabarna foltok takarták, minden egyes folt körül mindig friss őszi virágok kisebb szabású erdeivel.

Valamikor 3 és 4 között a Nádor utca felől, nem tudni honnan jövet, azt sem, hogy tulajdonképpen kik, azt viszont annál inkább, hogy miért, zárt, egyenes sorokban fekete karszalagos emberek ezrei vonultak át a téren a körút irányába, egy-egy sorban 10-12 férfi, fedetlen fővel, egyetlen magasra emelt, fekete lobogó mögött. Sápadtan, érezni lehetett, hogy összeszorított fogakkal, szemeikkel egyenesen előre, valahova a zászlón túlra nézve, halálraszántan mentek sorsuk elébe. Az azonban nem volt hajlandó értük jönni; nem lőtt rájuk senki, se jobbról, se balról, se föntről, se lentről. Miért is lőttek volna? Hiszen a nagy mű már elvégeztetett: a térszörnyeteg szégyenlősen sütötte le előttük véráztatta szemeit.

* * * *

Amikor a mészárlás áldozatai előtt halálmegvetően tisztelgő fekete sereg elvonult - milyen elképzelhetetlenül fontos lenne számomra legalább valamelyikükkel egyszer még szót váltani -, egy idő után nemcsak hogy újra kezdődött a lövöldözés, de pár óra alatt, estére ha lehet még intenzívebbé vált, mint azelőtt. Amint arra utaltam és később megtudtam: a város több pontján is csaknem egy időben végrehajtott provokációk szervezőik számításai szerint teljes mértékben sikereseknek bizonyultak: megint és megállíthatatlannak tűnő módon élet-halál küzdelem folyt a szovjet katonák és az egyre harcedzettebb felkelők között - az ÁVH meg, mint aki dolgát jól végezte, eltűnt, felszívódott. (Amint azt feltételeztük és ugyancsak később meg is tudtuk, tagjai civilbe öltöztek, meg eltűntek lakásaikból. Éppen csak hogy könnyen felismerhető barna egyencipőiket hagyták egyesek valahogy ki a számításból. Vesztükre.) Az ÁVH várta, hogy az oroszok a nekik, a hajdani tanítóknak adott kemény lecke után még ha akarnák sem tehetnének mást, mint kikaparni a gesztenyét a tűzből. Az ő tüzükből.

A következő pár nap a csütörtökön fehér izzásig felszított gyűlölet hatására a rendszer feltartóztathatatlan szétporladását hozta - harcokkal, az elképedt világ hitetlenkedése, majd üdvrivalgása kíséretében mind egyoldalúbb harcokkal, a szovjet erők kudarcot kudarcra halmozó, városokra katasztrofálisan alkalmatlan hadviselésével és nagy emberáldozataival, a magyar kormány állandó átszervezésével meg a kommunisták mind gyorsabb kiszorulásával, kisebbségbe kerülésével, a propagandagépezet abszurd csődjével, mind újabb kommunista-ellenes lap, a szabad sajtó több tucatnyi kiadványainak a megjelenésével - és a forradalom első napjainak a magasztos megnyilvánulásaival. Egy kirakatban a betört ablaküveg mögött egy leesett, éppen csak bepiszkolódott cipő kerül vissza állványára, alatta bocsánatkérés két sorban egy papírszeleten és költségtérítés gyanánt egy tízforintos bankjegy; ugyanez ismétlődik más kirakatbeli árukkal, a város számos részén. Dobozok, zsákok, kisebbek, nagyobbak, az utcákon, gyűjteni az áldozatok hozzátartozóinak a segítésére: órák alatt telnek meg, dugig - és senki nem nyúl hozzájuk, mert ebben az új világban nincsenek bűnözők; az egész ország, mintha csak sok száz éves álmából ébredt volna, összetart, egymásra szorulva-támaszkodva segít bárkit, aki csak segítségre szorul. Vidékről, bizony, a termelőszövetkezetekből, a magyar kolhozokból, sőt állami gazdaságokból, a magyar szovhozokból és a legkevésbé sem csakis a közvetlen környékről, teherautók, szekerek tömege szállít fel elképesztő mennyiségű élelmiszert, nem is mindig a legbiztonságosabb, a legcsendesebb helyekre, és ott a parasztok ingyen osztanak ki mindent a főváros úgy érzik, értük is szenvedő lakosságának. Közülük nem is egy zokogását visszafojtani képtelenül teszi ezt. Egy nép ezeréves történetének a legcsodálatosabb pár napja. Magától értetődő, melldöngetés nélkül az. Pátosz nélkül. Csak úgy, mint amikor az ember teszi a maga dolgát.

Aztán 28-tól a nagy fordulat: előzetes tapogatózások után tárgyalások kezdődnek a győztes, vitathatatlanul győztes felkelőkkel fegyverszünetről meg valamiféle közös frontoknak a kialakításáról, az itt harcoló szovjet egységek felsőbb parancsnokságának a képviselőivel pedig erőik Budapestről visszavonásáról. 30-án a nagy mű megkoronázása: többpártrendszer, koalíciós kormány, de ezúttal már a Szovjetunióba menekített kommunista vezetők nélkül; bejelentik a kommunista párt megszűnését, meg egy más néven, de nem automatikusan folytatódó tagsággal, tehát új belépéssel működő utódpárt megalakítását. Ami - mondja a rádióban Kádár - kicsi lesz, de erős. Mint kiderült, nem volt igaza: az "új" párt nem lett kicsi, de nem lett az bizony erős sem.

Aztán jönnek a nagyot szóló bombarobbanások: kilépés a Varsói Szerződésből, az ország semlegességének a meghirdetése. A harcok megszűnnek, a szovjet erőket fokozatosan vonják ki a fővárosból. Néhány utcai megtorlás, még akasztás is - de egy forradalomhoz meg szabadságharchoz mérten most már minimális belső retorzió. November elsejére még ez is véget ér. Alulról szerveződik az új demokrácia a választott forradalmi meg üzemi bizottságokkal. Napról napra inkább áll helyre a rend, teljesedik ki a konszolidáció, hogy azután Moszkvában, Tito beleegyezésével, a kínaiak, a keletnémetek nyomásával egy új és most már több ezer tankos, masszív katonai beavatkozás hívei kerekedjenek felül. November 1-jétől özönlik az országba a világháború befejezése óta összevont legnagyobb szovjet páncélos erő, amely 4-én, mikor máskor, mint természetesen vasárnap hajnalban, általános támadást indít a főváros ellen, éppen csak hogy nem annyira lőve szét Budapest egyes városrészeit, mint tette azt 1944-ben.

Vagy 28-ig Valinál ragadunk Évikével - én kétszer is megjártam közben a kispiszkost -, aki még nem akarja anyját egyedül hagyni. Meggyötörten, megverten kapaszkodunk egymásba mi, a győztesek. Azután? Azután mindenkinek az élete megy tovább, hiszen mi felsőfokú kiképzést kaptunk a túlélésből, mi vagyunk abban a legjobbak, a bajnokok.

Velem azonban történt valami. Valami, amit eleinte csakis a mindent fölforgató zűrzavarral és a létemet gyolcsba burkoló gyásszal vegyítve élek meg, az engem sűrűn körülvevő ködben próbálok kitapogatni. Aztán szinte észrevehetetlenül, kis pamacsokban kezd fölszakadozni a köd. És bár még túlságosan is szokatlan, hunyorgásra késztető, fájdalmat is okozó a világosság éles fénye, még jó ideig keres magának utat kitörésre a gondolatkavargást szülő indulat, megkísérli feldolgozni az új tényeket az agy, azért mintha végre kezdeném már kapiskálni a lényeget is. Helyesebben remélem, hogy azt teszem.

Ez a lényeg pedig, előérzetem szerint legalábbis, olyasmi kellett legyen, mintha az a valami, ami egyre fojtogatóbban bugyolált magába, majd 1949 nyarától kezdett mind begyorsulóbban, sebesebbre váltó iramban oldódni, most egy roppant robbanással apró szilánkokra hullana szét. Október 25 a maga véglegességével ilyen értelemben képletesen is egy kolosszális cezúra, égertörő mementó, őrjítő pillanatok alatt életre kelt, gigászi felkiáltójel, amely a legkevésbé sem önmagában, de együtt mindazzal, ami hozzá vezetett és ami szervesen hozzá kapcsolódik, félreérthetetlenül zárja le életem első harminc évét. Mert a bűn, a bűnösség, az akörül tekergés egy olyan kötél, amely a használattól vékonyra koptatódik. Az én esetemben éppen október 25-re lett már olyannyira vékony, hogy legeslegutolsó rostjaiban is elszakadt.

Alighanem ritka lehet, hogy magának a történésnek a pillanatában valaki ilyen tévedhetetlen biztonsággal érezze át egy emberi lét többé soha meg nem változtatható fordulópontját. Igaz, a fordulat maga immár több mint fél évtizedig is eltartott, de a végleges, még csak meg sem kérdőjelezhető pontot maga az égszakadás-földindulás tette ki a végére. Még azt sem lehetne kizárni, hogy már csakis szimbolikusan. A fordulópontot jelezte az agyonhasznált töredék- meg mellékmondatok egymásba fonódott halmazán túl most már az emberek közötti beszédben a csakis kurta szavakból álló, egyszerű és ilyenként könnyen érthető kijelentő mondatok logikusan illeszkedő sora, és nyitott meg ezzel a sorral egy meredeken új korszakot. Egy olyant, amelynek a körvonalait sem könnyű még látni, annak ellenére, hogy számos, a gyötrelem lázában kifaragódott eleme persze már régen a félkész állapotból átlendülve - megérett, adottá vált. Igen, ott áll énelőttem, vonz magába. A nagy különbség csak az, hogy egész lényemmel értem: többé egyetlen pillanatra sem szabad levenni róla a tekintetemet. Igen, azt, amelyet ezentúl kitartóan és szilárdan egyetlen meghatározott, el nem mozdítható pontra kell majd szegeznem.

Számomra adott volt eddig is az, hogy egy olyan világból érkeztem, amelyet önmagamban én, a megrögzött bűnös mi mással, mint saját magammal meg gondosan ápolt sebeimmel töltöttem ki. Az én attitűdöm a kudarcok korszakának a kezdete után igen hamar egy olyan emberé lett, aki nem ért egyet az égvilágon senkivel, de főleg és elsősorban nem saját magával. És most, az új kezdetek hónapjai múltán, fejemet amúgy igazából először kapva fel, megrendülve láttam: no lám csak, megérkeztem, mert megérkeztettek egy másik, milliók által benépesített világba, amelyet emlékeimből persze hogy jól ismertem. Ebben a másik világban ezúttal már vérrel, az egyenlet ismeretlenjéből kiszámított precizitással lecsapolt, hideg objektivitással kiontott, emberi vérrel pecsételődött meg a végleges szakadás - az ezúttal a szó legszorosabb értelmében halálosan biztos tudat, hogy ehhez a mosolytól vagy haragtól mentes, emberi indulat nélküli mechanizmushoz, amelyet, amint azt most oly jól megtanultuk, életét azért csak féltő, mit féltő, elveszett nyúlhoz hasonlító, rettegő banda szolgált és szolgál még ma is ki, nekem többé semmilyen körülmények közt sem lehet semmilyen közöm. Ezt díszes, bár véres papírba csomagolva, ajándékba kaptam tőlük, ez így adott, ez tehát a legkevésbé sem lenne problematikus.

Adott továbbá az a biztos tudat, hogy az itt történtek, ahogyan azt majd a szokása szerint csaknem mindent ambivalensre kimunkáló történelem perdöntő bizonyítékokkal a birtokában úgy ítéli, a vég kezdetét jelentik; még ha ez a folyamat nem is érne el a végkifejlethez az én életemben, de ez a mocsok, ez a pigmeusok működtette, gigászi mechanizmus, úgy, ahogy azt ők szokták volt a kapitalizmusra mondani, hová máshová, mint a történelem rá várakozó szemétdombjára fog kerülni. (Ugye szép, hogy még ez az oly igen megdicsőült-megátkozott kifejezés sem magától Marxtól ered? Minthogy azt a nagy mixer ki mástól, mint ebben az esetben az amúgy ismeretlen Augustine Birrell nevű angol írótól és politikustól vette át és szemrebbenés nélkül sajátította ki! Nem, ő sose mondta volna: 'amint azt Birrell mondotta'. Létezhet a világon valaki, aki Marxot szajkózva sejtette volna, hogy egy Birrell nevű ürgének az óvatlanul elpottyantott szavait idézi?) Ami pedig ismételten engem, csakis engem illet, az én számomra mindez máris elvégeztetett, lezárt múltidőbe helyeztetett; lett légyen bárki is az igazi szerző, ez a szörnyszülött már most is ott, a történelem összkomfortos szemétdombján terül el. Nagyon is otthonosan, sőt meghitten. Minden kétséget kizáróan, többé már meg sem különböztethetően egybe is keveredett vele.

Ez eddig nemdebár meglehetősen egyszerű lett volna. Emiatt az egyszerűség miatt vált szilárddá bennem a tudat, hogy hajdani cinkosságom, az abból újra- és újratermelődött, mindinkább bénító lelkifurdalás kiszáradóban lévő táptalaja most végleg kiszikkadt, a múlt lezárult, és egy idegen földrésznek, a világ más tájainak a messzi vidékeire szorult ki. Mindez azonban így még nem is elég: fizetni nekem többé nem kell a múltért, mert tartozásomat már jó ideje, többszörösen, sőt sokszorosan és igen sokféle devizában nemcsak kiegyenlítettem, de túl is fizettem. Igaz, ha a sors másképp vélekedve úgy hozná, hogy mégis kellene, zokszó nélkül szurkolnám le akár utolsó filléreimet is. Kéztördelve vezekelni sem kell nekem többé semmiért, hiszen végtelen szerencsémre én - saját magamon kívül - senkinek nem ártottam, már azon felül, hogy bűneimért vagy esztelenségeimért vagy - főleg - hülyeségemért megszolgáltam, a biztonság kedvéért - lásd feljebb - a kelleténél jóval, de jóval többet is. Cato, az idősebb mondotta, és mindmostanáig én is habozás nélkül ezt vallottam: Mindenki hibáit meg tudom bocsátani - kivéve a saját magaméit. Már csak azért sem, mert sok-sok ember úgy bánik magával, mint ahogy a társadalom teszi azt a bűnözőkkel. Ki hinné, hogy még a bölcs Cato is képes volt túlzásba vinni a kétes általánosítást - mégis, a magamat büntető meg-nem-bocsátást október 25-én elsöpörte a világnak meg azon belül saját létemnek a villámfényben végrehajtott, masszív átértékelése.

Ezért aztán ismeretlen vagy oly igen szokatlan ízekkel, szomjat kielégítő és nyomban újrateremtő, fűszerezett italokkal tölti el kábítón lelkemet annak a boldogítóan részeg tudata, hogy belül és onnan bentről kiáramlóan végre szabad vagyok, helyesebben hogy szabad lehetek, hiszen oxigéndúsan feltöltve vesz körül minden oldalról a szabadság levegője, alighanem teljes fogolyéletemben most először, persze csakis ha szabadságomat képes is leszek újabb napok újabb óráiban, újabb válságok mélypontjain, újabb vereségek learatásakor újra meg újra megvalósítani. Minden egyes alkalommal magától értetődőbben teljesebbé. Márpedig szabaddá tenni magamat, szabaddá válni, szabadnak lenni számomra, a mindeddig par excellence nem-szabad számára mindenekfölött azt a keményen elszánt akaratot is jelenti, hogy ha még oly megkésve is, de most már végre előre elvállaltan és maradéktalanul felelős legyek saját magamért, azzal együtt minden egyes szavamért, minden elkövetett vagy éppenséggel meg nem valósított, megteendő, de megtenni mégis elmulasztott tettemért. Tartozok ezzel elsősorban legszigorúbb bírámnak, tehát - megint csak, merem remélni - saját magamnak. Hogy ne hányódjak, ne sodródjak többé. Hogy immár jól tudva, ki vagyok, kíséreljek meg azonos lenni saját magammal. Kibúvók, bújócskák, mentségek keresése nélkül. Hogyan is írta éppen a napokban a 'mi, kommunisták, különös emberek vagyunk' pimasz sztálini Übermensch-borzalma ellenében a forradalom előszelétől legalábbis egy rövidke kis időre nagy költővé ihletődött, kommunista voltában meghasonlott Benjámin László? "Ne szégyenkezz, ne legénykedj, az vagy, ami vagy, se kicsi, se nagy."

Mindezért remélem érthető, sőt logikus is a következő lépés, maga a rádöbbenés arra, hogy így vagy úgy, és a legkevésbé sem csakis itt és most, nekem a 'létező' kommunizmus ellen le kell tennem a garast, aktív munkával, ha módom van rá, vagy annak híján módot teremtve arra, hogy tehessem ezt bizony harccal is. Megértettem viszont, azon nyomban, ahogy kimondtam magamban: ez pedig, a dolog természeténél fogva, könnyen válhatna a legsterilebben agyat és lelket felőrlő tevékenységgé. Hiszen a világ tele van olyan antikommunistákkal, akikkel nekem soha nem lehet közös ügyem. Lám csak, most már egy újabb oldalról sem voltam többé híve az akkoriban oly gyakran hallható, elkésett vágyálomnak, amelynek a tartalmát - közel sem csakis Magyarországon - előszeretettel így fogalmazták meg: 'minél rosszabb, annál jobb'. Szerintem az egyenleg sokkal logikusabban és többé már nem kifacsartan így szólt: 'minél rosszabb, annál rosszabb'. Sőt, a leghelyesebb az egész szofista bukfencet a bőségesen megérdemelt, annak kijáró mozgalmi jelszónak hangzó módon gúnyolni ki, valahogy így: 'mentül inkább, annál jobban...'. Így az ártalmatlanná vált hülyéskedésnek van, nem bánom, de legalább némi - nem sok - szexuális zamata is.

A sterilitás veszélye azonban nem válhat bomlasztó realitássá akkor, ha az embernek van valahol másutt helye, gondosan kiválasztott, körbejárt, meg is tapogatott helye, ahol kitámaszthatja magát. Az, aki szörnyetegek ellen harcol - mondotta Nietzsche -, jobban teszi, ha vigyáz rá, nehogy ő maga is szörnyeteggé változzon. Márpedig ha valaki, ő csak tudta. Meg arra is - ami a maga tragikus módján azonos lett a sorsával -, hogy ha valaki túl sokáig mered bele a szakadékba közvetlenül ott az orra előtt, érezze, hogy az a szakadék visszamered rá! Tehát - legalábbis a kiélezett korszakokban - lenni kell nem csak pusztán valami ellen, de valami más mellett, valamiért is. Amit az Egyesült Államok egyik alapítója, Alexander Hamilton így fejezett ki: Azok, akik az idő hívására válaszolva és mindennel számot vetve sem állnak ki semmilyen ügy mellett, roppant könnyen válhatnak egy rossz ügy szekértolóivá. Márpedig ilyen szekerek nemcsak léteznek itt-ott, elszórtan, de bízvást mondhatóan nincsen bennük hiány.

A Földművelésügyi Minisztérium tetejéről a fegyvertelen honfitársaik tömegébe csontot, húst, szívet és ágyékot roncsolón belelövő, szakavatott mészárosok minden kétséget kizáróan párthű kommunisták voltak, azoknak is a kételyt még hírből sem ismerő, vágóhídi specialista válfajából. Ők ugyanúgy tudták, mint én - csak éppenhogy a világnak meg jaj de nagyon annak a sokszorosan elátkozott térnek, ezekben a napokban mindinkább az ország metaforájának a másik oldaláról -, hogy a párt természetesen - mi más is lenne? - egy terrorszervezet; így tehát tökéletesen logikusan, létük leglényegéből fakadóan tették azt, amit tettek. Igenis az lett volna az illogikus, ha nem ezt tették volna. Mert megérkeztek oda, ahol a kétségtelen tény fölött már nem lehetett átsiklani. Nekem pedig nyilvánvalóan nem csak ettől a szörnyetegtől kell ezt a fajta magatartást elvárnom, hanem magának a szülőanyjának, a kommunizmusnak az eszméjétől is! Őket, ezt, ezt a valamit nem lehet bent az agyban, kint a világban, az emberi közösségben a semmivel megverni; a semmivel lelkemben, a puszta, nekikeseredett negációval agyamban csakis valamelyest, kicsiket lehet szakadgatni, disztingvált-precízkedni, szőrtépni, de nem lehet teljesen elszakadni az egész építmény minden egyes korhadt részétől. Megértettem: az én 'valamim' meg fog érkezni, vagy én fogok egyszer majd megérkezni ahhoz a 'valamihez'.

Isten formájában? - robbant belém a nemigen várt lehetőség, amit maga a kérdés elől bujkáló, hosszúnak tűnő évek után most először meg se kíséreltem kizárni. Csak azt éreztem, sután bukdácsolva a régi-új felé kinyúló gondolataim kavargásában, hogy ha igen, az aligha lehet majd más, mint az én saját istenem, a saját múltamból na meg a kérdéssel gyakran birkózott elődeim, vállalt elődeim hosszú sorának a múltjából, a kontinuitásból érkező. Talán fontos lehet majd, amit Spinoza mondott: Istent szeretni kell, csak sosem számítva arra, hogy ő ezért majd a maga szeretetével válaszol. Nem sírni kell kétségbeesetten meg reszketni a felháborodástól; ember, vedd tudomásul, és értsd meg! Jó, ezt értem, de a kérdésre válaszolni ma még nem tudok. És mert most még nem tudok, erre tehát nyilván várni kell; az sem kizárt, hogy velem soha nem fog megtörténni. Nyicsevo: nekem tudva, nem-tudva, de elébe kell mennem! Más, tisztességesnek minősíthető választásom a történtek után nemigen lenne. Hiszen már a sejtéstől, lelkem újmódi lázadásától is alapjaimban rázódtam össze. Csak egyet éreztem mindennel biztosabban, erőt adóan: ott, a templomban apám kezemet szorosan fogó kezét. Na és még valamit, amit a köztünk álló gátak ellenére is - már bocsánat az akaratlan nagyzolásért - egy végtelenül tisztelt ember mondott. Méghozzá a jövőt számomra szinte előlegező Pascal, amikor Istent 'idézte', mondván: "Nem keresnél te engem, ha már réges-régen nem találtál volna rám!" Csak éppen hozzáteszem, drága Pascal, a saját perpatvaromat: helyes lehet-e, ha egy embernek soha nincsen ideje Istenre gondolni? Lehetséges lehetne időt, energiát, lelki teret sem találni a Rá-gondolásra - talán-talán az ilyesfajta intenzív lét is azok közé a lehetőségek közé tartozna, amelyek kedvesek az Ő számára? Nem tudom, de talán egyszer meg megtudhatom.

"Éber figyelmem erős lett a hitben,/ akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!/ Most már tudom, hogy nincs mód futni tőled,/ s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved." Közel sem véletlenül jutottak eszembe Babitsnak e zuhogva becsapódó, a célba roskadva találó sorai. Mint ahogy közel sem véletlenül ugrott be hirtelen a kép: 1945 ősze, amikor a háború utáni első szemeszter idején a bölcsészkaron a WC-ben a falat teleírt, a plafontól a padlóig sűrűn betöltő bölcsességekből is szellemileg táplálkoztunk; ott találtuk a milliószor elismételt sort: Isten halott. - Nietzsche. Milyen mérhetetlenül büszke kellett legyen magára, a felsőbbrendű emberre az unos-untalan eldarált szöveg legújabb másolója! Bár igaz: pontosan alatta ott állt az utolérhetetlenül tárgyilagos válaszsor: Nietzsche halott. - Isten. Ez nem is annyira válaszadás vagy akár ellen-nekrológ, mint inkább - ténykérdés. A hozsannázó 'gyászhírre' milyen egyszerű visszafordulás a második sorban a világ legelsőrendűbb és ami még fontosabb, megváltoztathatatlan realitásához!

Na és ha már itt tartunk, miért is ne időzhetnénk egy keveset Voltaire töprengésén a 'minden szimbólumok legszebbikén', vagyis hogy Istenen, úgy, ahogyan azt Platón Timaeusa írta le, méghozzá mi másként, mint bujkáló metaforaként, amely "egy olyan kor, amelynek a középpontja mindenütt jelen van, a kerülete pedig csakis a seholban lelhető fel".

A mai ateisták mellesleg még teljesítménynek a legkevésbé sem nevezhető szajkózásaikkal sem érdemlik ki az eredeti gondolkodás, sőt önmagában a gondolkodás pálmáját, és egyre szánalmasabbak lesznek felfuvalkodott büszkeségükkel, holott török kávéjuk alatt meg a lelkük alján is ott süpped sárként a leülepedett zacc. Nincs mit titkolóznom előttük sem, meg magam előtt sem: az én ízlésemnek többségük, főleg hangadóik duhaj trombitálása irritáló és úgy taszító, persze hogy a mérhetetlen és mára már tökéletesen megalapozatlanná váló nagyképűség, a gorombáskodásra mindig jelenlévő tettrekészség, az 'érveléseknek' álcázott trágárságok hemzsegése miatt. Még akkor is, ha azokat egyes magyar-zsidó költők, az eörsipistik szorgalmasan rímbe is szednék. Vagyis hogy kedvező körülmények közt a saját hangjuktól megittasult rímkovácsok meg társaik az elegancia minimumának, a stílusérzéknek a teljes hiányával vívták ki maguk számára másodlagos el-nem-ismerésemet. Nem elképesztő, hogy a 20. század második felében úgy viselkednek, mintha elnyomott kisebbségben lennének, akik azt a sorsot meg a kényszerű illegalitást igenis modern hősökhöz méltóan viselik el? Hogyan lehetséges, ó Uram, hogy mi, akik néhány dicső naptól eltekintve menthetetlenül gyávának bizonyulunk minden téren, nagy hangon szegülünk szembe - egyes-egyedül éppen Veled? (Mondotta avilai Szent Teréz.)

Méghogy ők, az intolerancia utolérhetetlenül lehengerlő bajnokai? Akik ma már szinte egyedül uralják ezt vagy alighanem minden más, félig-meddig nyitott porondot? Bizony mondom, fölöttébb érdekes és számomra ínyenc módon csámcsogásra késztetően elragadtató lenne, ha a sors, szabad folyást engedve a dolgoknak, ha nem is éppen az elnyomás, de mondjuk a kisebbségi lét lehetőségét még egyszer, mit bánom én, hamiskás mosollyal kísért dévaj gesztussal, tálcán nyújtaná oda nekik. Nesztek, itt van, tiétek az eddig csakis a jó hangzás mián meghirdetett, de most megélhetési lehetőségként ajándékba kapott minoritás. Ha már másért nem, akkor legalább azért, hogy abból a nem-favoritoknak kijáró helyzetből képesek lennétek-e végre produkálni is valamit? Már úgy értem, mások gátlástalan pocskondiázásán meg saját magatok túlértékelésén kívül - valamit! Mert bizony mondom nektek: kisebbségben lenni jó, nagyon is jó, már ha nem éppen az az egyedül, az üdvözítően jó - egy páran közületek ki is próbálták, csak már istentelenül (!) régen elfelejtették -, minthogy az elősegíti a termékeny meg termékenyítő gondolatok kitermelését. Nem hiszitek? Sebaj. Azért csak próbáljuk ki. Majd meglátjuk.

Hogy miket tanultam meg? Az elmondottakon kívül tudtam meg azt is, hogy az eltökélt, szenvedélyes szembenállás nem fog megállni, csakis egy-egy pillanatra, a kommunizmusnál. Hiszen bármilyen furcsán hangzik is: elszánt harci készség, végső és végletes szakítás, ellene tevés - ez mind a lényeget illetően nekem már nem több, mint részletkérdés. Elintézett, kipipált részletkérdés. A kommunizmus mint olyan, mint egy vaskos tévedés, számomra, remélem elismerően előzékenynek és nem halottgyalázónak tekintett gesztussal, egyszerűen éppen most szűnik meg végleg létezni, fáradt lelkét kilehelni, hiszen nem másnak, mint menthetetlenül valamennyi - úgy bizony, valamennyi - létező és lehetséges formájában, kapjon is az majd más és más nevet, zsákutcába torkolló, emberellenes limlomnak, végtelenül káros illúziónak minősítődött vissza. És ilyenként tevődött egyidejűleg ily módon sokszorosan kiérdemelt helyére. Igaz, tulajdonképpen már fantomként sem létező, esetleg régen eltűnt dolgokkal is sokszor kell még a mindennapok gyakorlatában foglalkozni, hol így, hol úgy - ez azonban még nem pergeti vissza az időt, és nem alakítja át azokat az eltűnt dolgokat pozitívan létezőkké! Hiszen közismert: a halottnak is nő még a körme.

Nem, nem kell megijedni, hiszen eszem ágában sincs sem itt, sem másutt ideológiai elemzésekbe bocsátkozni, pusztán csak azt szeretném kifejezni, amit akkor, október 25-én megéreztem és amit most, tíz évvel később még biztosabban - tudok! Hiába fedi be éppen most is szürke egével életem jelenlegi szakaszát; ahogy majd a világ megszüli magából a pillanatot, amikor minden saját fejével gondolkodó ember számára érthetően deklarálja: a kommunizmus ideológiájával együtt és valamennyi formájában - passé, akkor én - bár közel sem egyedül, még kevésbé elsőként, de remekbe szabott emberpéldányok, hihetetlenül bátor úttörők nyomdokain haladva - már régen ott leszek, remélem jóakaratúan mosolyogva várom az újonnan érkezőket, hiszen én mindössze csak sok más embernél előbb jutottam el oda, saját akaratomból és megharcolva érte; épp ezért én már, a szavak számtalan értelmében, a kommunizmustól szabad világban élek. Tanulok ebben élni. És ez jó, nagyon jó, mert ez nemcsak történt, megesett velem, nemcsak belecsöppentem, és főleg nem volt, de még mennyire nem volt eleve adott - mint oly sok soha még csak meg sem érintett, esztelenül kukorékoló, már eleve süketnek-vaknak -, de ezt én csináltam, illetve én is csináltam. Nem mindjárt a kezdetek kezdetén ajándékba kaptam - és erre egy életen át pöffeszkedően büszke voltam. (Hogy belefér-e ebbe Évike? Jaj, nem tudom! Nemigen hiszem. Szeretném, nagyon szeretném, de nem merem remélni. Viszont még akkor is: nem érdemli meg tőlem, nem szabadna az ő emberségét, a benne még meglévő potenciákat így lebecsülni.)

Éppen ezért tehát nyilván lejjebb és hátrább kell majd nyúlni, vissza az alapokhoz. Amicus Plato, sed magis amica veritas - Kedves nekem Platón, de még nála is kedvesebb az igazság. Ezt áttéve a jelenbe valahonnan innenfelől kellene elindulni. Aztán majd először is, nem mindjárt túl nagyot markolva magáig Platónig, de kezdetnek legalább vagy jó 200 évet visszamenni - na, közel sem külső segítség nélkül -, egészen mondjuk Jean-Jacques Rousseauig, megtalálandó a folyamatot magát és abban az origót, a szörnyű torzulás önmagába visszafordíthatatlan kezdőpontjait. Addig a Rousseauig, aki a róla írt művében Leo Damrosch szerint "egy olyan természetet írt le, amely soha nem létezett, egy olyan politikai rendszert, amely soha nem létezhetett, egy olyan nevelési sémát, amelynek a létezését soha nem szabadna megengedni." A tizenkilenc-huszadik századi korcs illúziórendszerek 18. századi szülőanyját, a rendkívül sokoldalú, de az idők folyamán kötelezővé avatott ideológiai fekvőtámasszá tett, csakis majdani jakobinus változatára átírt francia felvilágosodást, ugyanazt, amelyet egyetemi filozófiatanulmányaim kezdeteként kifejezetten az én számomra Immanuel Kant a Tiszta ész kritikájában szedett ízekre szét. (És amelynek a vele alighanem egyenértékű, csak éppen egészen máshová vezető társát, az angol-skót felvilágosodást mi magyarhonban szégyenszemre úgyszólván nem is ismertük.) Egyébként első filozófiatanáromtól, Korniss professzortól, a katolikus paptól tanultam az egyetemen értékelni ugyancsak '45 őszén Kant mondását: "Abból a göcsörtös fából, mint amilyenből az ember faragódott, nem lehet semmi olyat építeni, ami tökéletesen egyenes lehetne". Éppen ezért azok, akik egy igazságos társadalmi rendet kívántak létrehozni, azt is a 'józan észre', az 'értelemre' mint az egyedüli fundamentumra építve, működésükkel sikeresen nyitottak meg egy olyan utat, amely a legkevésbé sem illogikusan vezetett el oda, ahol a lehetséges jó evilági lehetséges birodalma rohamos tempóban alakult át a nagyon is reális földi pokollá...

Amint ideáig eljutottam, nyomban megértettem: még ez sem elég. Nem lehet mellébeszélni: meg kell vonni a határt. Nem, nem kell paprikajancsi módra toporzékoló, élőlénynek álcázott frigytáblába vésett tízparancsolattá válni, nem kell kiscserkészkedni, még kevésbé nagy- vagy mélymagyarkodni, a legkevésbé sem valamiféle embertelen tökéletességre törekedni. Nemcsak azért nem, mert azt úgyis lehetetlen lenne megvalósítani - bár ez már önmagában véve sem éppen lebecsülendő érv -, de azért sem, mert a nevetségessé válásnak is meg kell legyen a határa. Nem erről van tehát szó. Csupáncsak arról, hogy meg kell végre értenem annak a buktatónak a természetét, amelyet azelőtt, mit sem tudva még róla, persze hogy nemigen voltam képes elkerülni. Vagyis megérteni azt, hogy a legalacsonyabb rendű kielégülési igények egyike nem is szükségszerűen az a vágy, hogy szeressenek bennünket, hanem hogy bízzanak, és ha lehet, higgyenek bennünk. Nem mindenki, csak az a gondosan kiválasztott néhány. Na és hogy ennek a lehet még parlagibb, ezért ha csak egyetlen mód van rá, elhanyagolandó tüköroldala: a szükséglet, a mélyről jövő igény, hogy mi viszont a saját hitünket mint tőkét fektessük be valamibe vagy valakibe. Csak vigyázzunk, az isten szerelmére, nagyon vigyázzunk...

Nem, én most már ilyen értelemben is szabad kell legyek. Nem kell, és ha ezt most jól érzem, akkor a jövőben egyre kevésbé lesz óhatatlanul szükségem rá, hogy mások egyetértsenek velem. Nem lesz számomra soha többé öntudatlan sodródás semmiféle ellenpoklok felé - mert azoknak is el fog jönni újra a maguk ideje. Méghogy itt ne jönne el, Magyarországon? Már bocsánatot kérek, de ha itt nem, akkor hol? Alig várják, hogy őrjönghessenek holnap azok, akik tegnapelőtt az őrjöngésükkel vitték el az országot a végső megsemmisülés küszöbére. Hogyan is lehetne ez másképp? Bizony itt, minden helyek közül pontosan itt! Hiszen itt volt már példa rá, megvannak még a régi receptek, csak be kell váltani őket a nagy patikában. A spiclik, a profi besúgók, szakavatott kézbentartóik, a tegnap még elátkozott pártfunkcionáriusok lesznek az elsők, akik majd váltanak, és ha kell, pár év múlva megint váltanak - a többiek meg, a kicsit aluszékonyabbak, el fognak késni, és lihegve próbálnak majd nem behozhatatlan távolságra szakadni le az élmezőnytől. Meg fogjuk tanulni az öngyilkosjelölt értelmiségiektől, hogy nincsen szemet szemért. Hogy mindent és mindennek az ellenkezőjét nemcsak meg kell érteni, de előre, jó előre meg is kell bocsátani. Aztán majd a spiclik fogják meghirdetni, hogy a legfőbb gyalázat bármit is tenni a gyalázat ellen. Mert az ő logikájuk szerint a gyalázat gyalázata - maga a gyalázat. Nem baj, hogy ennek vajmi kevés lehet az értelme, vagy ha van, akkor az aztán a velejéig rothadt. Ha valakik, akkor a spiclik a saját gyakorlatukból tudják, mi az, hogy gyalázat - ők lesznek tehát majd az új meg új gyalázatoknak az egyébként is alaposan beverklizett szakemberei. A gyalázatok meg az azokat elkövetők felkent védői. A remekbe szabott, derékban kissé svájfolt, szabadalmazott magyar változatban. Amiből az önök csüggedt híve pillanatok alatt ismeri fel ugyanazt az eredetet - persze csakis akkor, ha még egyáltalán erre jár.

Azután meg kell tanulnom, hogyan kell élni frissen elnyert szabadságommal, amely sokkal többre kötelez, mint a mindenkori terrorlegényeknek az engesztelhetetlen gyűlölete, még annál is többre, mint amit ebből a gyűlöletből valahogy pozitív tartalommal lehet majd a magam számára kicsiholni. Nem is kísérlem meg már most megszabni, mi lesz az, vagy inkább mik lesznek azok. Tudom, biztosan tudom, hogy föl fogom ismerni, amikor rájuk találok. Körülbelül tudom, hol kell keresni azokat. Igen, valahol ott a két szélsőség között, bár azt már nem hinném, hogy éppen a kettő közötti felezővonal táján. És mert mindinkább összeáll a kép, nagyjából azt is tudom, hogyan kell azt fellelni, megragadni és annak a birtokában - magabiztosan? - cselekedni. Akár akkor, ha az ember felismerhetően a saját volt, részletekben persze hogy továbbélő énjeinek az akkumulációja, akár úgy, hogy új kiadásban, bár igaz, a régi bőrkötésben jelenik meg. Hiszen most érzem életemben először: föl vagyok immár szerelve minden szükségessel ahhoz, hogy többé ne kelljen a mások életét, helyesebben a mások kitalálta életet élnem, fantáziátlanul a készen kapott kényszerzubbonyba préselni bele magamat. Amelyből csakis ritkán, akkor is kimaradási engedéllyel lehetséges olykor távol maradni. Márpedig ezt én nem teszem. Nem bizony. Mert, kérem tisztelettel, az én életemet saját magamnak kell megalkotnom; az, természetesen a gének hatásán túl, az én művem kell legyen - hiszen azért, éppen attól lesz az valóban az enyém. Még ha már meglévő anyagokból gondosan válogatva, másoktól kölcsönözve alakítom is ki a körvonalait. Például Tocqueville nagyszerű mondásából, amit én habozás nélkül teszek át a mába: "Úgy vélem, hogy bármikor, bármelyik korszakban is élve egész szívemmel szerettem volna a szabadságot - de történetesen abban az időben, amelyben mi ma élünk, kész vagyok isteníteni is azt." Mindebből ugyancsak úgy tűnik, hogy meglehetősen el leszek én foglalva a jövőben. Hogy hogyan? Mivel? Ki fog majd derülni az is. Meg elkerülhetetlenül be fog következni az is. Addig? Hát addig csakis egy bizonyosság lebeg előttem: inkább lennék kudarc olyasvalamiben, amit élvezet művelni, mint siker abban, amit szívből gyűlölök tenni.

Annál is inkább, minthogy a szükséges felszerelésnek a nagy része tulajdonképpen már réges-régen rendelkezésemre áll. Igen fiatal koromban elképesztő mennyiségű könyvet faltam fel, úgy, hogy ráadásul az elfogyasztott betűtömegből zsenge korom ellenére sok mindent meg is értettem. Bizony rossz fényt vet rám, de erős túlzással még valami olyasmit is mondhatnék: 13-14 éves koromban tudásom összmennyisége sok területen csaknem annyi lehetett, mint amennyi most. Ezzel szemben viszont ítélőképességem - főleg magamat meg a körülöttem lévő embereket illetően - sajnos már közel sem volt ilyennyire fejlett. Most, éppen most - hát nem furcsa is, meg nagyszerű is - ez a fejlődési diszkrepancia végre eltűnt vagy legalábbis eltűnőben van, ennek köszönhetően tehát meg is érkeztünk már a judícium gyakorlásának a szép új korszakába. Amelynek a művelésében az első tennivaló: realizálni, hogy a jövőt illető gondolatok jelentős része szükségszerűen tentatív, éppen ezért hagyni, hogy az idők folyamán hadd forrják ki magukat. (Tudom, nagyon is jól tudom, mit akarok - áriáztam magabiztosan a lánynak. Mire az: Ne mondd! Tényleg tudod? Na, hát akkor csináld csak egyedül.)

Camus egyszer ezt mondta: "Az ember az egyetlen olyan teremtmény, amelyik következetesen nem hajlandó az lenni, ami." Szédületesen nagy és sok irányba utat törő mondás - messze túlmutatva azokon a szorító kereteken, amelyek közt én vergődtem. De azért, legalábbis akkori hangulatomhoz illően, önkényesen csak átfordítottam a mondást. Túlságosan szabadon leszűkítettem azt a saját problematikámra, hogy aztán nyomban így döntsek: ha a keresett összhang egyszer valóban létrejön, akkor én nemcsak szavakban, de a valóságban sem akadályozom meg többé, hogy az legyek, aki vagyok. Mert hiszen egyetlen ember sem marad meg igazából annak, ami volt, mármint azután, hogy egyszer, véletlenül vagy a körülmények nyomására, de amúgy igazából találkozott önmagával. És bár bizalmas négyszemközt, de a titkolózásokat meg a sablonokat messzire elkerülve el is beszélgetett azzal a másikkal.

Mindennek a vége? Vagy inkább csak a részleges summázása?

Szabadabb, összehasonlíthatatlanul nyitottabb és egyben jóval szegényebb lettem, mint valaha is voltam. Elképedésemre - csak most látom, mennyire logikusan - méghozzá úgy, hogy szerzett tulajdonságaim immár önbüntetés nélküli muszája nélkül változhattak át szkepticizmusba; nemegyszer úgy, hogy már meg sem lepett, cinizmusba is.

Ilyen módon szabaddá válásomat persze hogy elősegítették az embertelen veszteségek. Kérdéseim ha maradtak - de még mennyi! -, azok ma már kivétel nélkül retorikai kérdések. Az én Istenem, aki annyi kérdésemre felejtett el válaszolni, mint kiderült, a legkevésbé sem mentes az iróniától.

Miután e szavak régi értelmében többé nem kell 'harcolni', célra törni, kőkeményen szilárd meggyőződést követve csörtetni előre, kedvenc tartózkodási helyévé tette lelkemet az ambivalencia. Amely végül, az irónia csúcsaként, egyszer majd lehetővé tesz egy szép elmúlást is elősegítő, a legkevésbé sem kiérdemelt, végső nagy ajándékot?

* * *

Mindezenközben pedig ott belül kíméletlenül mardosott egy új, elnyomhatatlanul makaccsá vált felismerés: ha ez itt most megbukik, ha ezt leverik - márpedig valamilyen módon ez fog, ennek kell bekövetkeznie -, akkor nem lesz többé Évike. Ő, Évike, a túlélő persze hogy lesz, nyilván számára jelentős kielégülést nyújtó sikerekben úszva lesz majd ő kevés szabad idejében töményen boldogtalan, időnként hosszabb-rövidebb kilazulásokkal; csak éppenhogy az én számomra, nekem nem lesz többé. Mint ahogy nem lesz többé boldogság sem - már nem úgy, ahogyan azt én ma felfogom, ahogyan azt én éppen most megismertem, megéltem, amit az ma jelent nekem azóta, hogy a boltozatos kapun át beléptem szent épületébe. Belém fészkelte magát a sejtés, hogy tulajdonképpen csak most, alaposan megkésetten múlik el a fiatalságom, amelynek kaotikusságához, ködszerűségéhez, félálomvilágához oly görcsösen ragaszkodtam, spontaneitását még felettébb kétes megnyilvánulásaiban is oly gyakran ünnepeltem, pedig az a remek kirándulások mellett nem is oly ritkán vezetett el egy-egy szakadékba torkolló tévúthoz. Meg az a sejtés is, hogy férfinak lenni, felnőtt férfinak, akinek talán külső-belső kötelezettségei, el nem passzolható felelősségei vannak és mind sűrűbben lesznek, közel sem magától értetődő, de minden egyes nap újra és újra feltalálandó, kimunkálandó folyamat, mindaddig, amíg csak nem válik majd második természetemmé. Még akkor is - ahogy Joseph Heller gondolom játékosan-pajkosan, de azért a legkevésbé sem nyeglén komolytalankodva mondta -, ha úgy akarok felnőni, hogy a végtermék - egy kisfiú legyen! Hiszen egy szabad ember agyában - békésen vagy egymásra fenekedve - miért is ne férhetne meg két, látszatra vagy valóban egymásnak ellentmondó idea! Példának okául akár az is, hogy Heller közel sem regresszióra gondolt, hanem arra, hogy az egészséges növekedésre alkalmas palántához az utat bizony nem más, mint a férfi saját magával szemben vállalt kötelezettségei szegélyezik!

Mindezzel együtt erősödött bennem egyre inkább a régi-új felismerés: a régebben meg a most történtek miatt és amiatt, ami még menthetetlenül jön: fájóbban kell majd egyedül lennem, mint sokan másoknak, még úgy is, hogy az egyedüllétet - ahogyan azt most itt értem - amióta csak az eszemet tudom, sosem tekintettem olcsó póznak, annál inkább az ember természetes állapotának. Ráéreztem újra arra, ami kamaszkorom óta kis megszakításokkal zengett a gordonkás férfibánat hangján bennem. Amint azt a cselló fájdalma oly sokat sejtetően zengi, még az elképzelten túl is milyen végtelenül magányos lehet az ember útja! És hogy erre a roppant nagy erőfeszítéseket kívánó, a félrevezetési lehetőségek után kapkodó öncsaló mesterművek ellenére előbb-utóbb, de mindenkinek rá is kell jönnie. Igaz, rendszerint csak azért, hogy aztán minél gyorsabban elölről kezdje játszani a bújócskát.

Ráéreztem, hogy egyedül lenni, az számomra azt is jelenti, hogy másnak lenni - és hogy másnak lenni, az csupán - csupán? - azt jelenti, hogy hűnek lenni önmagamhoz. Mert ha nem válok azonossá önmagammal, akkor olyan leszek, mint a hagyma, amelyet Peer Gynt hámoz, réteget választ le réteg után, hogy végül, az utolsó réteg után - már ne maradjon semmi. Hiszen e szerint a mese szerint a hagyma leglényege valahol a hagyma hiánya táján lenne elrejtve.

Na és ha már eddig eljutottunk, ugyanez másképp, látszatra fordítva: másnak lenni azt is jelenti, hogy egyedül lenni. A magány az, amire - bárhonnan közeledjünk is hozzá - nincs egyik oldalról sem teljes feloldás. Ha a létfenntartáshoz szükséges kapcsolatok kivételével tökéletesen elszigetelve magunkat amolyan szigetemberekké, a remeték kései utódjává válunk, akkor előbb-utóbb magunkat hurcolva-vonszolva rogyunk össze a végtelen hó- és jégmezőkön. Ha meg mindenáron és minden módon menekülünk előle - ó, Évike! -, akkor még a pokolra kerülni sem lesz elég nagyság, teljesség bennünk. Pedig: Aki dudás akar lenni...

Mindebből vaslogikával következik, hogy én bizony fázni fogok, mert cudar hideg lesz. "Most tél van és csend és hó és halál" - zokogta az Előszóban, kései nagy, rémeket látó remekében a drága Vörösmarty. Ő, aki csontja velejéig átszenvedte "a lázadt ember vad keserveit". Megértettem, hogy az élet főleg a huszadik században, ennek a háborgó, vérgőzös, gyilkos századnak is a bezsongott, mindent elfelejtő vagy letagadó második felében nem olyan, mint amilyennek én azt olykor, önvigasztalás idején halványlilában elképzeltem. Hogy sokszor fogok majd aludni úgy, hogy nem lesznek álmaim - és hogy az alternatívákkal szemben ez még a jobbik eset. Ott volt már bennem elnyomhatatlanul a tudat, hogy a tények makacs dolgok. Vagy, amint azt annak idején, a gyilkos munkaszolgálatot mint meg sem történt katonai embernyúzást semmibe véve maga Farkas Mihály honvédelmi miniszter és szadista gyilkos szerint 'elmaradt korosztály'-hoz tartozó katonakoromban, 1951-ben tanította nekünk igen széles látókörű, a Suttyó melléknevet is kiérdemlő és büszkén viselő, egyébként csakis Jóskaként említett őrvezetőnk: a tényeket (a mi esetünkben persze ezek helyébe a parancsok teendők) megizélni nem helyes, mert akkor azok csak szaporodnak.(Ez egy olyan katonadolog akarna lenni.) És a világ körülöttünk egyre inkább tele lesz kicsiny és értelmetlen, ámde teljesítendő parancsokkal. Vagyis hát tényekkel.

Egy ilyen tény: Évikének minden kellhet, csak nem egy magányos farkas - de bármi kellene is, az többé már nem én leszek. És először, szabályos orrbavágásként döbbent belém a gondolat: mindennek a fényében, amit most itt elmondok, alighanem én sem lennek képes őt elvállalni! A tudat, hogy arra ítéltettünk: egymás nélkül kell élnünk, márpedig ezért egész életünkben sokféle értelemben kell majd bújócskázni, mások elől természetesen, de sajnos önmagunk elől is. A tudat, hogy Évike talán még többet veszít, mint én - és én nem segíthetek rajta. Ebben a leosztásban alighanem én lennék az utolsó, aki segíteni tudhatna neki.

És végül: a tudat, hogy 'a szegény kisgyermek panaszai' című, gondosan kifundált szabályok szerint kidolgozott, a maga idejében átütő sikereket aratott önparódiám immár közkívánatra lekerült a műsorról. Már ezért is mostantól fogva az én életem, amennyire az csak lehetséges, a szókratészi mintát kell kövesse. Annak pedig a jól ismert mottója: Egy alaposan végig nem gondolt, meg nem vizsgált élet aligha érdemes arra, hogy le is éljék. Vizsgáljuk hát alaposan meg, és közben, egyszer érkezzünk majd el oda, amikor ki kell egyenesedni és állni kell, történjen bármi is. Elkerülhetetlenül és amíg még mód van rá, feltétlenül meg kell tanulni egyenesen állni. Meg egyenesen járni is. Nem valamiféle hősként, dacosan, délcegen, a zúgó viharokkal tárt keblekkel szállva szembe - bár ez, meglehet nem is kissé cikisen, de kétségkívül impozánsan hangzik -, csak amúgy természetszerűleg, azért, mert ez a helyes. Na és ha megtanultam végre, ha mindezzel megbarátkoztam, és mindezt úgy begyakoroltam, hogy szerves részemmé is vált, akkorra végre megérek; és akkor, úgy sejtem, csakis akkor majd meg is halhatok. (Lám csak, így kell az embernek hosszú életet előírni magának.)

Az emberek jelentős része úgy nagy általánosságban viszonylag fiatal korában nem egy, hanem posszibilisen számos személyiséget hordoz magában; mint az uralkodó divat tartósabb vonásainak megfelelő ruhákat, sorra próbálgatja ezek közül a neki valamennyire is tetszőket, és végül, korán vagy későbben, az egyik mellett köt ki, hajlamai szerint, szerzett tapasztalatai alapján, meg a külső-belső körülmények vonzását-nyomását követve. Egyéniségének, elvárásainak, meg bizony, legalábbis ha ilyesmivel rendelkezik, ízlésének megfelelő magatartást választ az élettel szemben. Közel sem gyakran olyan, meglehet itt, e tájakon nem is kissé eltúlzottan visszaadni megkísérelt drámai körülmények közt, amint az velem annyi hányattatás után, oly későn történt. Bárhogy is legyen, ez a magatartás aztán, előbb-utóbb, az esetek túlnyomó többségében szereppé érlelődik, azzá is kérgesedik. Innen kezdve a mind kevésbé elasztikus emberben a szerep lesz úrrá az Én fölött. Na már most: ha ez a szerep történetesen szép összhangban lenne az Énnel, vagy legalább valamennyire rezonálna rá, a továbbiakban nem maradna sok hely a torzulásokra. Ha azonban ez az összhang hiányzik...

Hát valahogy így. Mindössze valami ilyesmi történt velem 1956. október 25-én. Meg persze utána, újra meg újra visszatekintve erre a meghatározó napra. Úgy éreztem: a sorsfordulat határozatait csak részben én, nagyrészt maga az élet döntötte el - helyettem. Ha nem éppen mint a hülye gyereknek még a számba is rágta. Most már nem marad más hátra, mint mindezt meg is valósítani. Vagy legalábbis valami ilyesmit megkísérelni. Csak, édes istenem, milyen beláthatatlanul, parttalanul szélesnek tűnik ez a hömpölygő folyam, minden folyók atyja, az én kiáradt Mississippim, és milyen gyakran kell majd abban az örvényeket kerülgetve az ár ellenében úszni! De aztán révbe érve, reménykedtem legalábbis, talán nem is oly sokára elérkezik majd az az előre is ezerszeresen áldott nap, amelyben a mély vízből kikászálódva nem kell többé az egész világ minden terhét az én roskatag vállaimon hordani.

Így nézett vissza életére meg mindarra, ami azzal elválaszthatatlanul forrt össze, egy ember, aki eddig a szembenézésig ostobán, hol bátran, hol gyáva féregként, hol az önfejűség bajnokaként veszkődött magával meg sorsával - és egyidejűleg nagy erőfeszítésekkel törekedett egy olyan cél felé, amelyről kialakult fogalma még véletlenül sem volt. Csak ment, bandukolt az orra után. Na, nem azért, mintha maga testesítette volna meg a naivságot. Éppen ellenkezőleg: valóban nem tudta, hová megy, és ha már megy valahova, akkor miért teszi azt. Mint ahogy a legkevésbé sem lenne helyes őt valamiféle fellegekbe járó, ábrándozásokba menekülő bajnokféleségnek tekinteni. (Lehet, hogy most váratlanul egy Bildungsroman kellős közepében bolyongunk?) Tételezzük föl, hogy igazként fogadjuk el Dosztojevszkij tételét, a sok közül most azt, miszerint semmi sem olyan fantasztikus, mint a realitás maga. Ha ezt tennénk - fölöttébb helyesen -, akkor következtethetnénk-e ebből arra, hogy tiszteletre méltó módon szembeszálltunk a realitás-fantázia kettősség próbatételével? Jaj, nem tudom! Nem is akarom most tudni. Majd kiderül. Hiszen előbb-utóbb, ha csak győzzük kivárni, persze hogy kiderül. Még akkor is, ha mint eddig is oly sok mindennek, annak is enyhén ironikus színezete lesz.

- Tamás, úgy éreztem, súlyos vétek lett volna közbevetnem bármit, a legkevésbé oly irreleváns önmagamat, ami a te legsajátabb ötvenhatod kibontását meg abból kinőve a te akkor gyötrelmes vajúdás után megszült mitológiád kifejtését megzavarta volna. Amikor minden, ami életed múltja, jelene és jövője, a klasszikus francia drámai módszerrel, a hely, az idő és a cselekmény magasztos hármas egységével bomlott ki.

- Ha így lenne, akkor arról kizárólag Corneille tehetne, hiszen érte már az iskolában is fenntartás nélkül rajongtam. Még a Cidből is egész jeleneteket memorizáltam franciául - nagy részükre még most is emlékszem. Akarsz hallani belőlük szemelvényeket?

- Ha neked is megfelel, inkább talán majd egyszer később. Most viszont, ha megengeded, néhány szó magamról, illetve '56-os magamról. Nem, a legkevésbé sem részletekben, amelyek egyébként is igen kevéssé hasonlítanának a tieidhez, hanem a nagy tanulságról, amit én, a megrögzötten apolitikus pacák, végül is, rengeteg kacskaringó meg mellébeszélés után, de valahogy mégis csak levontam. Ha tetszik, most nem is több, mint ennek az összetett folyamatnak a legvége. Ami azóta is bennem van, és tudom, mindig is itt lesz. Ez pedig valahogy így szól: Eddig sem szűntem meg a világot éber megfigyelés tárgyává tenni. Eddig sem hagytam abba az olvasást, a világ olvasással is megértését, adtam fel igényemet a dolgok megismerésére és megértésére. A forradalmat végigélve és nemességét tapasztalva, majd közben-utána elképzelhetetlen borzalmakat látva bennem is sok minden új helyre került - főleg ami saját magam saját magamról alkotott képét illeti. Tehát: Varga Pált nem fogja éjjeleken át ébren tartani a félelem, hogy nem ért meg mindent - mint ahogy pár héttel korábban még azt hitte, hogy ez fog történni vele. De nem ezután. Mert ezután meg ehelyett, és az eddigiekhez képest sokkal jobban értettem meg valami mást: az élet esetlegességét, minden törekvésnek a duális természetét. Ezért azóta többé nem éreztem: belehalok a szégyenbe amiatt, hogy egy másik ember engem megelőzve ragadja meg a világ mozgástörvényeit meg azoknak a benső logikáját. Vagy megint egy másik - legyen a muki egyébként tökfilkó, de a szakmában jó -, aki nálam pontosabban meghatározva előbb jelöli ki mondjuk Kassák helyét a 20. századi művészetben.

- Ezt csakis nekem kedveskedve mondod, ugye?

- Hát ha már Kasi oly gyakran került szóba egyébként is... Nem, ne érts félre, nem arról hebegek-habogok, hogy feladtam volna a partit, hiszen erről szó sem lehet; annál inkább viszont arról, hogy elfogadtam: igenis ki fogom bírni, ha a futamban a befutónak sem leszek a része, ha a lovam nem jön be még az első három közé sem. Legyen bár ez így, azért mégis, sőt ha lehet, még inkább ki fogom tenni a lelkemet, hogy teljesítsem a magam feladatát. A rám kiszabottat. Sohasem másokhoz, hanem csakis a magam adottságaihoz meg képességeihez mérten. Azokhoz viszont annál inkább és az eddigieknél jóval szigorúbban. Egyebek közt azért is, mert most értettem meg nemcsak az agyammal, de a bőrömmel is minden emberi törekvésnek a véges természetét. Hiszen a golyó becsapódhat ide, az én testembe is; márpedig golyó nagyon is sok fajta formában jelen van a mi izgága kis világunkban. '56 tehát az én esetemben is valahol a felnövéssel vált azonossá. (Frappánsan mondtad az előbb: Bildungsromanokat írunk manapság?) Na, hát erről most csak ennyit. Később? Azt én bizony már nem tudom. Hogy Babitsoddal mondjam, szépen kérlek, sőt esdeklek, ne érts félre, egyáltalán nem reménykedve, csak csodálkozva, mert mindeddig azt hittem, bármi ilyesmi elképzelhetetlenül távol kell legyen tőlem: talán egyszer még oda is elvergődhetek, hogy megtanuljam "nem rühellni a prófétaságot"?

- Hűha, ez aztán váratlanul ért. Hálás köszönet, Pali. Szép ez a maga kerekségében, már azon kívül is, hogy kiegészíti, kontrasztosabbá teszi azt, amit szokott nagyvonalúságoddal az én mitológiámnak neveztél.

- Vissza akkor máris a mese fővonalához. Itt ülök-üldögélek ugyebár, úgy is, mint egy paprikajancsi-ancúgba öltöztetett hasbeszélő bábu a te karodon, azzal a feladattal megbízva, hogy visszhangozzak, talp alá való kérdésekkel kérjek fel keringőre, hallgassak, hümmögjek, buzogjak, bizgassalak, aztán ha már nem nagyon megy tovább, akkor néha, egyszer-egyszer, nagy ritkán talán még saját magam is legyek. Éppen ez utóbbi ügyben most aztán már tökéletesen képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, hogy kihasználva őszinteségedet ne legyek egy röpke pillanatra cinikus, de azután, mint aki csak álmában motyogott, nyomban mindent vissza is szipkázzak. Tehát: az ember legott kilökődik az újonnan fölfedezett morális térre, amint feje felett az ég tartósan beborul, és a burája alatt élete, annak is a közepében ő maga szomorúvá fancsalodik?

- Kivételesen ugyancsak értékelem a cinizmust - nem is igaz, egyáltalán nem kivételesen -, még akkor is, ha biztos vagyok benne: e tiszteletre méltó tulajdonság díszpéldányát az adott pillanatban csakis az ördög mondatta ki veled.

- Ijesztően kezdjük felismerni egymás motívumait, hiszen persze hogy igazad van. Az ördög meg azért járt végül is sikerrel, mert folyvást beleröhög a képembe, mondván: tulajdonképpen hogy is érzed magad a hasbeszélő-szerepben, amikor eddig mindig te voltál az elsőhegedűs, vagy ha nem, akkor nem voltál hajlandó zenélni. Nem, ne is szólj semmit; ezt én nagyon is tudatosan vállaltam, éppen ezért erről sem veled, sem az ördöggel nincs vitám. Visszatérve viszont a némileg komolyabb ügyekhez, azokkal kapcsolatosan lenne egy általános és ezért alighanem történelmietlen kérdésem.

- Abból, úgy látszik, szép készleted van.

- Na igen, mit tagadjam. Jöjjön tehát a kérdés: Honnan tudtad te már akkor olyan végtelen biztonsággal, hogy mindennek vége? Hiszen a játszma - ha szabad léha szóválasztással így neveznem - sok tekintetben még nyitott volt október 25-én?

- Úgy véled, hogy megint csak visszafelé vetítenék?

- Nemigen tiltakoznék ilyesfajta lehetőségek fennforgása ellen.

- Elvileg lehetne benne valami, hiszen az Írószövetségben már akkor, amikor ország-világ még mámorban úszott, óráról órára kaptunk mind újabb híreket, telefonbeszámolókat, egyre rosszabbakat, majd már túlzás nélkül mondhatom, katasztrofálisakat. Emberektől, akikben a hangjuk után ítélve meghűlt a vér. Például Kádár eltűnése miatt, azt hiszem november elsején, röviddel azután, hogy egy új kommunista párt megalakításáról beszélt...

- Amely mint a bors, kicsi lesz, de erős, így mondta?

- Persze hogy így. Akkor, Kádár beszéde után, mindössze egyetlen zavaros fráterral találkoztam, aki lázasan érdeklődött a szövetségben, hogy hol lehet belépni az 'új' pártba. Ezt ugyan senki nem tudta, ezzel szemben viszont senkit nem is érdekelt. Már úgy értem, hogy akkor... Szóval a kádári eltűnési mutatvány riasztó jelnek tűnt. 3-án estéig azután becslések szerint a kurszki, tehát a világtörténelem addigi legnagyobb tankcsatájára emlékeztetően már vagy 4000 szovjet harckocsi özönlötte el az országot, kezdte elfoglalni a vidéki repülőtereket, robogásában helyőrségeket hagyva hátra maga mögött. Na és persze tudtuk, hogy Hruscsov Titóval egyezkedett, később 'értesültünk róla', hogy kikérte véleményét még a kijelölendő új magyar pártvezető személyéről is - márpedig ha az ország sorsa akár csak részben is a láncos kutya szerepében összehasonlíthatatlanul rokonszenvesebb Tito kezébe lett helyezve, akkor nekünk ugyan befellegzett, akkor valóban mindennek vége. Emlékezz csak, a sok más példa közül, Kardelj 'spontán' megnyilvánulására, majd Tito hírhedt pulai beszédére később, ha jól emlékszem, november 11-én, amikor a balkáni erős gyerek végre nyíltan, egyértelműen kiállt a moszkvai kardcsörtetők mellett. Bizonyítva, hogy ha szükségét érzi, nem tartóztatja meg magát otromba kitételektől sem. Ő meg akart ugyan szabadulni a vele gyalázatosan bánó Rákosi-féle társaságtól, de ennél tovább menve saját helyzetét esetleg veszélyeztető módon már fenyegetést látott Nagy Imréékben? Vagy, ha már benne vagyunk: emlékezzünk csak a jugók igazi balkáni módon becstelen, nem is két-, de sokszínűségére, minden kritérium szerint hitszegő eljárására a budapesti nagykövetségükre menekült Nagy Imréék ügyében. Amelyhez akár csak távolról hasonlót sem tettek volna a rövidtávú helyezkedés nagymesterei, ha nem ítélték volna meg az akkori nemzetközi erőviszonyokat, illetve azoknak a térségen belüli manifesztálódását a katonai beavatkozás meg az arra adott nyugati csend után Moszkva számára kedvezőeknek. Rövidlátó módon, egy világos politikai vonal helyett rögtönzésekkel operálva, ékesszólóan bizonyították a belgrádi vezető garnitúra fokozódó elbizonytalanodását. Ami már-már láttatni engedte - valahol a távoli jugoszláv mezőkön - azt, amitől mindig is a legjobban és a legtöbb joggal rettegtek, vagyis saját széthullásuknak a rémképét. Így aztán még az is lehetséges lenne, hogy ha nem is a legfőbb motívumként, de a Nagy Imre elleni fellépésükben maga Vojvodina, vagyis a Vajdaság is szerepet játszott volna? Csak így, bármiféle szükségtelennek ítélt teketóriázás nélkül?

- Történt volna pedig mindez azután, hogy a Petőfi Körben, meg azon a számodra oly örökre emlékezetessé vált június 27-én a 'jugoszláv elvtársak' egyetértéséről, mellettünk kiállásáról és segíteni készségéről számolt be kurta, de annál inkább csattanós mondatokban, amolyan igazi március 15-i hevülettel, az 1848-ban a forradalmi Bécsből jövő diákhírnök nagy történelmi pillanatát lekopírozóan ellihegett három mondatos belgrádi 'jelentésében' már nem emlékszem, melyik Fekete, az akkor forgalomban lévő kettő közül.

- A Sándor, azt hiszem. Szóval, a hosszú lére eresztett kitérő után be kell lássam, hogy igazad lehet, valóban, miért is ne vetíthetnék vissza talán néhány nap távlatából; bármi ilyesmi nem lehetne túlságosan meglepő. Csakhogy mondd, hogyan ne üsse meg a tragédia szele a magamfajta embert, amikor elragadóan gyönyörű, elkötelezetten okos, minden bizonnyal szép jövőjű, az őt szemlélőből csakis korlátlan elragadtatást kiváltó diáklányt lát maga előtt élete hajnalán lemészárolva, amikor egy haldokló fiú fejét tartja az ölében, amikor egy kommunista százados hullik szét mint fecnikre tépett párttagkönyvének a papírjai káprázó szemei előtt? Amikor szerelme drága fejétől fél méterre csapódik be a golyó? Igazán nem kell ehhez az átlag magyar szintnél jóval babonásabbnak lenni - minden és mindennek az ellenkezője egy és ugyanabba az irányba mutatott. Na és az is, de még mennyire az is, hogy a szovjet hadsereget Budapesten annak a rendje és módja szerint gyerekek, a híressé vált 'pesti srácok' verték meg nemcsak cudarul, de még, hadd tegyük hozzá, tették ezt a nemes ügyhöz illő és a kellő elragadtatást messzemenően kiváltó módon, kényes, sőt finnyás ínyencek számára is jóízűen élvezhetően. A taknyos gyerekeknek kijáró, nagy elpáholással egybekötött, pompásan végrehajtott csihipuhival. Minden egyéb mellett teljes joggal, sőt biztonsággal lehetett volna arra számítani, hogy a hadseregére még a háborúban rárakott és azóta egyvégtében növesztett büszkeségében durván megalázott Moszkva majd pont a fiaskó, a vereség, a vészes vérszegénység pozíciójából fog a felkelőkkel, a szabadságharcosokkal szövetkezett magyar koalíciós kormánynak engedni?

- Komolyan gondolod, hogy ilyen primitív kivagyiság is szerepet játszott volna Moszkva mégis csak nagy horderejű döntéseiben?

- Minél primitívebb, annál inkább. Hiszen csakúgy, mint orosz előzményéé, a szovjet világhatalom egyik legfőbb jellemzője a masszív alacsonyabbrendűségi érzés. Egyébként is, előrelátásunkat illetően, a legfőbb kérdések felmerülése és eldöntése szempontjából elképesztően idevág Dr. Johnson legendássá vált mondása, fején találva azt a sokat emlegetett szöget: "Bízhat benne, kedves uram: semmi nem készteti oly gyönyörűségesen az agyat a koncentrálásra, mint annak a tudata, hogy annak az agynak a tulajdonosát hamarosan fel fogják kötni." Arra már csakis utalni szeretnék, hogy Moszkván kívül abban a megkergült légkörben maga a megpendült ember ott Budapesten is jóval tisztábban látott - közvetlenül a fölmadzagolás előtt. Mondhatnám: kristálytisztábban, mint bármikor azelőtt meg talán azóta is. A villámcsapás fényénél meglátta szánalmasságában önmagát, nyomorult kis életét meg elátkozott nagy szerelmét ugyanúgy, mint a közeljövő, majd az évek vagy évtizedek gördülését. Tetszik, nem tetszik, a kötél hurkában végső pihenőhelyét érző nyakából áradóan hirtelen látnoki képességekkel megáldott ember túlfűtöttségében úgy érezte, hogy ő áramütés nélkül is ki tudná tapintani a magasfeszültségű vezetéken a holnapokat meg a holnaputánokat. Márpedig az effajta jövőbelátás egyáltalán nem tett jót neki, mert amit látni vélt, attól tökéletesen megbénult, vagy semmi másra nem volt többé képes, mint reflexszerűen cselekedni.

- Az akasztás-analógiával a dolgokat köszönöm szépen az őket megillető helyükre tetted. De ha történetesen elfogadnánk, hogy mindez így volt, ahogy most leírtad: miért következett volna ebből, hogy Évike és Tamás párosának szintén befellegzett? Hogy mindennek ott is vége?

- Pali, ne érts félre: a mi szerelmünk bukásra ítéltethetett volna a még bekövetkezendők nélkül is. Magában hordozhatta végső kimenetelét akár a fogantatásától fogva is. A következményekkel együtt azonban a végkifejlet többé már nem volt elkerülhető.

- Miért is nem?

- Szépen kérlek, légy szíves azért, amit most mondok, ne ruházzál föl jövőbe látó képességekkel. Mi sem áll tőlem távolabb, mint a spiritiszta szellemidézés meg a tévedhetetlen jövőlátás. Ha a nagy képet nézzük, nem is vitás: a világ más problémákkal, a saját, kibogozhatatlan nyavalyáival volt lázasan elfoglalva - így tehát nekünk magunknak, egyedül kellett szembenéznünk életünk bonyodalmaival. Maradjunk tehát csakis az akkori realitások talaján. Mindössze egyetlenegy, önmagáért mindennél ékesszólóbban beszélő körülmény: minden létező helyek közt hol is találtuk magunkat közel sem csakis az én életem előző korszakát ellentmondást nem tűrően lezáró október 25-én? Évike anyjánál, ennek a ténynek az előbb-utóbb szigorúan ható szerelemfagyasztási mirelitkövetkezményeivel együtt. Történt ez pedig úgy, hogy ott is jó képet kellett vágni a dologhoz. Ha neked ez jobban tetszene, a játéktérnek az egyik fele kiadó volt. Mi több, a mi esetünkben a játéktérnek mintha nem is lett volna másik fele. Csak később tudtam meg - és különösebben meg se lepődtem -, hogy fizikailag is jelen volt maga a férj, Zoltán; 25-én a téren, a minisztérium árkádjai alá hasalt be sok száz társával együtt. Mielőtt én arról a nyomorult térről végre képes lettem volna eliramodni, nemigen lehettünk egymástól távolabb, mint vagy úgy 30-40 méternyire.

- Sok jó ember kis helyen is elfér.

- Na igen, persze. Azt szeretném mindezzel elmondani, hogy összeomlásban, a perspektíva elvesztésének a pillanatában, amikor szinte fizikailag érezhette, hogyan csúszik ki lába alól a talaj, a tökéletes vákuumban vajon merre forduljon, hová menjen újra csak bujdosni kényszerült Évike maga, ha nem az ismert biztonságba - még akkor is, ha az egyáltalán nem is volt az, vagy még ha az netalántán nem is érte meg az érte fizetendő árat? Évike magát messze felülmúlva, hősként viselkedett, amikor fellázadt egy nem rá, hanem egy másik, az anyjára meglepően hasonlító nőre szabott élet ellen, és szerelmünkben nemcsak minket, de életében először - és attól tartok, utoljára - remek viselkedésével, de egyébként teljes joggal a saját szabadságát is ünnepelte. Mit gondolhattam volna: mi marad a történtek után meg a még történendők közepette ebből? Már attól eltekintve, hogy anyja a szovjet hadsereg segítségével a hatalomba beültetendő rendszerbe két perc alatt illeszkedik majd be.

- Nem becsülöd le azért egy icipicit a Petőfi Körbe mégis csak eljutott mostohaanyósodat?

- Nem, Palikám. Sőt, talán még túloztam is: Valinak alighanem még két percre se lesz majd szüksége, de ezt most ne firtassuk. Zoltán, a magyar nem-zsidó zsidó 'bölcs', a higgadtság példaképe, maga az ország-, a civilizáció-fenntartó erő, a stabilitás szimbóluma is - az orránál messzebb nem látva - az új-régi biztonság felé fog óhatatlanul orientálódni. Még ha nagyon akarna, ami ugyebár már eleve kizárt, akkor sem tehetne mást, hiszen soha nem látott-olvasott más fajta receptet, gondolkodott más kategóriákban. A legkisebb kétely nélkül döntött tehát - nem is döntött, csak eldőlt benne: mellőzzük a felelőtlen kísérleteket, hiszen azok hová máshová, mint csakis újabb meg újabb katasztrófákba vezethetnek. Minden másra, már ha elengedte volna magát, rávágta volna: hagyjuk ezeket az albérleti dumákat.

- Ezt tudod, vagy csak a róla alkotott képet olvasva ítéled így meg?

- Persze hogy az utóbbi, mégse férhet ahhoz a legkisebb kétely sem.

- Na és ha már az összképről is beszélünk, hol voltál abban te magad?

- Arról jobb nem is beszélni. Már legalábbis ha kívánjuk magunkat szeplőtelen stílusunkhoz tartani... Tehát: a felvázolt körvonalakat nem volt túl nehéz szabad szemmel is tisztán látni, számos más, fontos részletet sem, a lényegen azonban mindez sokat nem változtatott. Vagy ugyanez, némileg másképp: október 25-ét azért választottam életem fordulópontjának, mert egy hosszúra elnyúló folyamatnak a végére tette ki a pontot. Illetve: még egy pontot ki kellett ugyan tenni, de bennem ez bizonyos értelemben már meg is történt. Hiszen, mint Emerson mondotta: "Geológiát a földrengést követő reggelen kezdünk tanulni." Ebbe persze beleértendő: teszünk bármi ilyesmit csakis abban az esetben, ha túléljük a földrengést. Nevezz voluntaristának azért, hogy én pont ezt és nem egy másik napot jelöltem ki az idők közepének - de hát ahogy mondtad, ez az én mitológiám, ezt én nyomban akkor és megszakítás nélkül azóta is így éltem meg, így élem újra és újra át. Nem tudok elképzelni olyan újabb fordulatokat, amelyek ezen változtathatnának. Ezen nem.

- A mieinknek tekinthető tájakon, hogy én is a remek hasonlattal éljek, a geológia idejében tanulását sajnos igen kevesen frekventálják. Na de vissza tirátok: Évike mindezt hogy dolgozta föl, benne mindebből mi ülepedett le?

- Nem tudom. Nem hiszem, hogy 25-én, a szörnyű levertségen kívül, egyáltalán képes lett volna bármi mást érezni, nemhogy gondolkodni. Mégis, innen kezdve én soha többé nem mertem bízni abban, hogy anyjával vagy Zoltánnal vagy bárkivel harcba szállna - értünk. Vagy, ha már itt tartunk - és ez a lényeg -, bármiért. Mert ugyebár a forradalom meg a mi szerelmünk elválaszthatatlanul fonódik össze. Valamilyen módon, miközben füstfelhő mögé húzódva figyeltem őt, az én megtiport szerelmem, bár egy hangot sem ejtett róla, de kényszeresen újraélte a 'felszabadulást', '45 elejét. És csak ritkán vetett rám egy-egy szomorkás mosolyt, pontosan olyant, amellyel végleg levett a lábamról. Évikét az események legázolták, a történelem ismételten és szinte menetrendszerű pontossággal masírozott át rajta; csoda-e, hogy kipukkant, hogy minden ereje elpárolgott, abból is legelőször az, amelynek a segítségével nemrég még kackiás-délcegen fenntartott fejjel, magára oly elragadtatott-büszkén jött el hozzám. Kiürült, drága lényének immár a foghíjassá vált keretein járt át a mind hűvösebbre forduló őszi szél. Mostantól kezdve sodródott, meg sodorták is. Így aztán olyan volt, mint egy riadt őzike. Faulkner írja valahol: nincsen annál megrázóbb dráma, mint a saját magával kibékíthetetlen konfliktusba keveredett emberi szív.

- Az ő esetében azután a legkevésbé sem véletlenül.

- Akkor add légy szíves mindehhez hozzá, hogy még így is, a mind erősebb ellenszéllel birkózva is több mint két teljes hónapon át kitartott mellettem. Bődületesen sajnáltam, főleg amikor úgy karácsony táján már hiánycikk lett a türelem, már időhúzásnak minősítették és ezzel elvágtak minden gondolkodási, felmérési kísérletet; nem, akkor már nem volt lélegzetvételnyi szünet sem, akkor már kényszerítették - így vagy úgy, nyíltan vagy áramvonalasan -, akkor már összeroppantó nyomást gyakoroltak rá. Vagy akár azt is mondhatnám: akkor már kíméletlenül összetörték. Annyira szerették, hogy a saját érdekében összetörték? Vagy annyira szerették saját magukat, hogy a rá való legkisebb tekintet nélkül tették vele ezt? Azért, hogy ne csak beletörődjön sorsába, a tökéletes vereségbe, de még helyeselje, netán népünnepelje is azt? Érted a szörnyű logikát? És nem borzongsz tőle?

- Én csak újra meg újra ismételni tudom, amit, emlékszel, egyszer már mondtam róla: szegény, szegény gyerek!

- Én viszont? Én. Na igen. Ha egyáltalán, éppen akkor tudtam volna már a legkevésbé segíteni rajta, hiszen ki mást, mint pont engem kellett magában megölnie. A legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy nem gördítek akadályt az útjába. Hiszen a mi viszonyunknak az alapvonásai már a kezdetek kezdetén markánsan rajzolódtak ki, szorosan kapcsolódva egymáshoz, valahogy úgy, ahogy egy operának a főbb témái kihangsúlyozandóan beleépülnek a nyitányba is. Hogy másról ne is beszéljek, köztudottan legalábbis Verdi na meg a Leitmotiv mestere, Wagner óta. Tehát ha Évi majd szakít - nem ha, hanem amikor szakít -, akkor én meg fogom őt érteni, mi több, valóban és csak elenyészően kis részben színjátékból igazat is fogok adni neki.

- Még szép, hogy nem kellett magadat föl is kötni. Kötelezhettek volna téged talán erre is.

- A megsemmisítő kettős vereség után persze hogy választhattam volna ilyesfajta megoldást én magam is. Csakhogy amikor előéletem során Camus nagy témájáról meditálgattam mint elvi kérdésről, egyebek közt ilyesfajta személyes következtetésekre jutottam: én meg a hozzám hasonlóak, mi ösztönlények volnánk, nem pedig az eleve kétségbeesés teremtményei. Az öngyilkosság, legalábbis arra gyanakszom, igen gyakran a merő szellemi kimerültségből származó végső kimenetel; nem a vad, sőt ádáz energia diktálta cselekedet, hanem a teljes összeomlásnak a végső szimptómája. Mindezen felül: én már akkor is éreztem, meg az azóta történtek, a magamról újonnan tanultak fényében biztosan tudom: az ilyenfajta végső megoldásra készülő fickó nem én vagyok. Pedig, azt hiszem, akkor először voltak nem is csak kósza gondolataim, de meg is éltem olyan pillanatokat... Nna, tehát úgy-ahogy felmértem az életemet, meg azt, amit a jövőről egyáltalán képes voltam elképzelni; ha nagyon akarnám, azt hiszem, akkor sem tudnám megmondani, hogyan és miért, de megértettem, hogy én nem itt és ami még biztosabb, nem így fogom befejezni. Megértettem pedig ezt nem mással, mint a dramaturgiai érzékemmel. Főleg azért, mert más megközelítés akkortájt nem is igen érdekelt. Tudtam, sőt látva láttam, már akkor, és tudom-látom most is - hiszen ugyancsak nehéz lenne nem felismerni -, hogy nekem mindent és mindennek az ellenkezőjét az utolsó betűig meg írásjelig végig kell csinálnom. Jutottam pedig én el ide annak ellenére, hogy már akkor is az a sanda gyanúm támadt: merő trehányságból kerültem erre a tájra és állok most tehetetlenül itt; nem vettem észre, hogy mikor, de egyszer csak egy bárka nélküli Noé lettem, és a víz, jaj, az a rengeteg víz már mindenütt megállíthatatlanul emelkedik körülöttem. Hosszú mese ez, ne menjünk ebbe bele. Már csak azért se, mert attól tartok: ez ma már közel sem csakis nekem nem imponál.

- Vajon Évi meg Zoltán meg Vali gondolt-e arra?

- Nem tudom, de ha igen, biztosan elhessegették maguktól a gondolatot. Egyrészt én sosem jelenthettem számukra mást - nem, persze hogy nem Évinek -, mint valami furcsa, idegen elemet, amelyhez nekik ab ovo semmi közük sem lehetett. Csakúgy, mint ahogy lényegében én is éreztem irántuk. Mi eleve életidegenek voltunk egymás számára - hogy mennyire, azt, legalábbis én, csak jóval később dolgoztam fel. Tehát ha én fejre állok, az az ő számukra aligha lenne másnak tekintendő, mint az én legprivátabb belügyemnek. Ők? Mossák kezeiket. Legfeljebb, emberségüket bizonyítandó, Évinek mondanának valami ilyesmit: Béke poraira. Másrészt azonban ettől még nekik eszük ágában sem volt gyilkolászni; nem akartak ők semmi mást, csak-csupán az iszonyú zűrzavarban helyreállítani az oly sok nehézség árán megtalált, ha a fene fenét eszik, akkor is, igenis áttekinthető, érthető világrendet. De tényleg, komolyan mondom: nem gyilkosok ők, a fantáziátlan kis emberkék, csak megrögzött túlélők. Persze nem tudom, hiszen végül honnan is tudhatnám; más kérdés lenne, ha azt a túlélést valami-valaki amúgy igazából, már a létével is akadályozná... Na mindegy. A mi generációnknak bőségesen megadatott, hogy ezt a kérdést minden lehetséges és lehetetlen, ha tetszik, eszeveszetten lehetetlen oldaláról egyaránt megtanulmányozhassa. Íme csak úgy röptiben egy, te döntsd el, őrjítő vagy ellenkezőleg, ha nehezen is, de kibogozható, sőt talán szimpla példa, amit most majd elmondok.

- Azt akarnád inszinuálni, hogy te szimpla példákkal is rendelkezel?

- Csakis a te számodra. Nos, az egyik barátnőm, akiből egy jó féléves vagy még hosszabb viszony után sem maradt bennem értetlenségen kívül úgyszólván semmi, mellesleg egy neurológus, aki sosem sejtette magáról, tízegynéhány éves korában - a szerencse gyermeke? - a koncentrációs táborba vivő vonaton tudta meg, hogy zsidó; szüleivel és nagyanyjával együtt Auschwitzból helyezték ki őket tanyai munkára. Iszonyúan kevés ennivalót kaptak, a szó legszorosabb értelmében éheztek. A nagymama a bakfis kislánynak dugta oda saját adagját - és szép csendben, diszkréten, hogy még jelenlétével se zavarjon senkit, éhenhalt. Éppen csak hogy közben megmentette gyengén pislákoló léte utolsó megmaradt értelmét, unokájának az életét. Igenám, de ez az unoka ily módon mégis csak megölte a nagyanyját, akit pedig egyébként szíve egész melegével szeretett!

- Tamás, ezek a dolgok ilyen végtelenül kiélezett helyzetekben semmiképpen sem egyszerűsíthetőek le a végtelenségig. Itt, ezen a ponton megállj a neved, itt szerintem nincs helye a reductio ad absurdumnak.

- Hasbeszélő ide, hasbeszélő oda, nem csalódtam benned, úgy reagálsz az elátkozott korszak legátkozottabb kérdésére, ahogy azt tőled el is vártam. Mértéktelenül értékelem benned, pajtás, hogy a jobbik éned nem engedi meg neked a világ legegyszerűbb, éppen ezért alighanem a legtöbbet is gyakorolt dolgát, az ítélkezést. Azt, hogy pálcát törj. Élők fölött, holtak fölött. És főleg nem ilyen kérdésekben. Meg azt, hogy az érthetőség kedvéért erre nem győzöd felhívni az én sajnos elfogult figyelmemet. Azt mondod, nem szabad, még kevésbé helyes ezt így kiélezni? Például már azért sem, mert nem élünk mi görög drámák közepette? Nyugodj meg, nem kell félni tőle, a későbbi orvosnő maga soha nem is tette ezt. Úgy is mondhatnám: még be sem következett, még nem is tudatosult valamiféle önvádnak a puszta lehetősége, máris fölmentette magát. De legyen neked igazad. Jó, rendben, akkor viszont nem tett mást, mint amit robusztus életösztöne diktált - tehát túlélt? Mindenre, bármire való tekintet nélkül? Hiszen végül is nem másról, mint egy éretlen kölyökről volt szó...

- Aki remélhetőleg azután leélt egy produktív életet - a nagyanyjáért is.

- Ó igen, alighanem ezt tette. No lám, végül akár így is lehetne mondani. Valóban, miért ne lehetne? Már persze csak akkor, ha mindenáron ragaszkodsz hozzá. Sajnos az is igaz, hogy én onnan a közelből ebből nem láttam semmit, egyáltalán semmit. Látod, mégis csak érdemes lenne legalább időnként spiritisztának lenni és most például megidézni, majd amikor hívásunkra megjelenne, megkérdezni a nagymamának a szellemét. Persze csakis azután, ha előbb megismertethetnénk vele unokájának a, hogy is mondtad az előbb, produktív életútját. Vagy legalábbis annak az útnak a fő vonalát meg a legfőbb állomásait. Na és persze ha azután a nagymama még egyáltalán hajlandó lenne nyilatkozni... Egyébként is: az csak Hollywoodban van úgy, hogy a forgatókönyvben, sőt a már elkészült filmben is átírják, ha tetszik, éppen az ellenkező előjelű végkimenetelre a befejezést, a jövő közönségére tekintve esetenként többször, néha még az utolsó pillanatban meg az után is. Igen, a már elkészült filmben is. Akár többször is. Hogy is mondta rendezőtanárom, öreg barátom, az oly igen visszafogottan elragadó, fanyar humorú Bán Frigyes, mindenki szeretett Pipije, amikor alaposan letolták, hogy filmjében, pont az ötvenes évek elején ki más, mint egy fővárosi tanárnő - a tehetséges Vass Éva játszotta tartott-elegánsan - olyan körülmények között, kéj-és-mámorban dúskálva egy elképesztő luxuslakásban tenyészik, mintha sokszoros milliomos lenne - nem, persze hogy nem mai pénzben - egy fiatal, amolyan éppen hogy már csak nem kezdő átlagtanárnő a nyomorban evickélő országban? Akkor, abban a meg nem bocsátó, merevvé torzult korszakban a sarokba szorított Bán Pipi nagy mondása - és egyben mindenki számára, aki akár csak valamennyire ismerte őt, tökéletesen világos volt -, meggyőződés nélküli, falazó védekezési kísérlete valahogy így szólt: Hja kérem, más az élet és más a film...

- Cinikusságában nagy, ilyen voltában amúgy igazából értékelendő mondás, valóban. Na és közben, úgy általános érvénnyel, milyen elképesztően igaz is! Persze azon kívül, hogy akár az egész '56-ra is kiterjeszthető. Hiszen ahány ember, annyi különböző kép él '56-ról. Már persze csak ott, ahol egyáltalán még él... Sőt úgy is mondhatnám, a végletes szubjektivitást indokolatlanul túldicsőítve, hogy ahány ember, annyi '56 van.

- Furcsa, hogy ezt mondod. Mint a mesében: hogy volt, hogy nem volt, ki tudna arról minden részletében számot adni? Erről nekem is vannak tárházakat megtöltően gazdag tapasztalataim, amelyek szigorúan, vaslogikával mindig egyetlen szilárd következtetés levonása felé rugdosnak. Csak előbb hadd mondjam el: még csupán vagy 12 éve volt annak, hogy Budapest átélte az ostromot, és lám, forradalom meg ÁVO meg persze az oroszok - megint égszakadás-földindulás. Mindenki félt, ki ettől, ki attól. Valahogy olyan volt ez az időszak, mint ha a John Ford rendezte westernekben a pionírasszonyok-lányok szemével láttuk volna a világot. Valahol ott messze, a vadnyugaton. Mensz, mendegélsz szépen, nem szépen, de békében az életeddel, műveled a földedet, mered a kútból a vizet, szépül is a völgy, teszed a magadét, nem ártasz senkinek, jó szomszéd vagy, eszel, iszol, gyerekeket nevelsz, ágyba mész, szeretsz, szeretnek - és akkor egyszer csak egy éles vágás, fel, a dombok tetejére, ott szemben, messze a kerekes kút fölött, ahol csakis körvonalakban látható árnyékok sejlenek, harci fejdíszekkel, festékkel bekenve, lovakon, dermesztően, vérfagyasztóan mozdulatlanul. Mint a kísértetek - de hát azok ott közel sem azok. Hátuk mögött a lehanyatló, a történendők miatt a szemét lesütő nappal. És lám, egyetlen szempillantás alatt minden, de minden örökre és örökre visszavonhatatlanul meg is változott.

- Ez szörnyen szuggesztív. Hiába kopírozták le oly sokan, még csak így, hallva is beleborzongok.

- A roppant tehetséges Ford ilyen kíméletlenül szuggesztívan, ha kellett, mert a téma erre kényszerítette, élesen látta és láttatta a világot. Na de még valami, ha tetszik, adalék, a fentebb említett következtetéseimhez. Szerintem az emberek közül igen sokan hiszik, hogy ha másként nem, hát legalább bizonytalan körvonalakban érzékelik a jövőt, annak ellenére, hogy a remek zenehumorista, Victor Borge megmondta nekik: az előrelátás, a jóslás kínosan nehéz ügy - különösen a jövőt illetően; sokan meghatározhatatlan okok miatt úgy vélik, sőt magától értetődőnek veszik, hogy tudnak majdnem mindent, éppen ezért persze hogy van többé-kevésbé reális képük a jelenről, ami mégiscsak ott van, a táguló orrcimpákkal szimatoló orruk előtt. Ha többről talán nem, de legalábbis a reggelről, mármint hogy arról, amely, amikor eljöttek otthonról, még békésen ott volt, macskaként kéjesen nyújtózkodott megszokott helyén. Úgy körülbelül a hajnal és a délelőtt között. Vagy ahogyan azt Disraeli mondotta: "Kizárt dolog, hogy tévedjünk, hiszen igen gondosan tanulmányoztuk a múltat; arról aztán csakis kutyafuttában téve említést, hogy mennyire megcsodált képességünk felfedezni a jövőt, amikor az már jócskán megtörtént." Vagy megint másképp, ezúttal Karinthy szerint: "Mintha csak a ma lenne a holnapnak a tegnapja."

- Jaj, Tamásom, ne tekerd még te is - ráadásul szemmel látható kéjjel - apró kis gubancokba mindannyiunk lételemét, az időt!

- Kis türelem, már csak egy pár mondat van hátra. Arról, amiről mindig is a legtöbb vita, egyet-nem-értés, sőt kiélezett konfliktus volt, vagyis a tegnapról, a tegnapelőttről, a történelemről, elsősorban a történelem fordulópontjairól. Hiszen végül is úgy tűnik: a múlt egy különös, néha meglehet vonzó, de alapjában mégis csak idegen, tehát egy másik, igenis idegen hatalmak meg a képzelőerő uralta ország, méghozzá olyan, ahol mindent felfoghatatlanul másképp is csinálnak, igen-bizony műveskednek, nem úgy, mint mi itt. Mint ahogy az a mai beidegzéseink szerint olyan végtelenül logikus lenne. És mégis, valahogy, jócskán megzavarodva úgy érezzük, hogy mi már jártunk benne, voltunk ott valamikor, egyszer, talán nem is olyan régen. Márpedig ha ez így van, és ez az érzés csak amolyan sejtelem, akkor hogyan is érthetnénk ezt meg? Amit mi, emberek, minden tárgyi tudásunk, a vérünkké vált, legsajátabb emlékeink ellenére is a legkevésbé ismerünk, az a múlt, főleg a saját elúszott, tovatűnt múltunk. Tévedés ne essék: a legkevésbé sem csakis a plusquam perfectum, a régen befejezett régmúlt, hanem talán még a ma reggel is.

- Tisztelet a kivételnek. Már aki a ma delet, meg azt, hogy délben mit is ebédelt, szintén vitatott múltnak tekinti.

- Látod, pontosan ez a jelenség az, amellyel a totalitárius rendszerek olyan mesterien zsonglőrködnek, amit minden erejükkel és rendszerint abszolút fölénnyel, utolérhetetlenül sikeresen manipulálnak. Közel sem véletlenül ez a jelenség késztethette Orwellt ennek a sokat idézett kijelentésének a megtételére: "Aki sikeresen sajátítja ki a múltat, az ezzel már uralma alá vonja a jövőt is; aki meg a jelent határozza meg, minél önkényesebben, az szabadon rendelkezik a múlt fölött is."

- Tökéletes telitalálat, olyasmi, amiből Orwellnek valóságos gyűjteménye lehetett.

- Közel sem véletlen, hiszen például a kommunistákat igazi valójukban széles e világon senki sem ismeri, mert nem is ismerheti jobban, mint a mozgalmat otthagyó, azzal szembeforduló volt kommunisták. Na és ami a múltat meg a jövőt és jelent illető elmélkedéseinket illeti, amúgy perifériásan, nehogy megfeledkezzünk hódolatteljes tisztelettel adózni Charles Peguynek, aki egy hasonló gondolatot jóval gazdagabban így fejezett ki: "Homérosz ma reggel ugyancsak erőteljesnek, és lám csak, mennyire frissnek tűnik; ásatagabb irományokra viszont aligha lehetne másutt lelni, mint a ma reggeli újságban."

- Tamás, ez nemcsak mély tiszteletet érdemlő kivétel, de amúgy franciásan az emberi idő relativitásának meg a legkevésbé sem mellesleg oly igen megértésre törekvő sajtóértékelésünknek a közepébe belevágott kézigránát is! Hajtsunk főt a csaknem elfelejtett, bátor és talpig becsületes író na meg nagy mondása előtt!

* * * * *

(T. szövege) 26-án mentem el először könyörületet még hírből sem ismerő rabtartómtól, Évikétől, 'haza', a Zápolya utcába. Fürödni, borotválkozni, átöltözni, mosni, tiszta holmit vinni magammal. Majdnem úgy, mintha bevonulni készültem volna - már megint. Na és ha már egyedül voltam, pár percre ledőltem, nyújtózkodni egyet, magányozni. Megkísérelni a dolgokat legalább valamennyire a helyükre tenni, végiggondolni. Nem mondhatnám, hogy lehengerlő sikerrel, azért sem, mert maguknak a dolgoknak nem smakkolt az ötlet, nem kívántak sorba állni, meg mert én magam is, igen fáradt lévén, ilyesmire alkalmatlan voltam.

Aztán valahogy csak összekapartam magam és átmentem a Bulcsú utcába, anyámékhoz, hogy ott mindent rendben is találjak. Telefonon elértem pár embert az Írószövetségből. Megbeszéltük a kiadó bennlévő munkatársaival - mind a kettővel, aki az irodához viszonylag közel lakott -, hogy 28-án találkozunk és ebből az alkalomból talán forradalmi bizottságot is választunk. A Lehel piacon, a Lehelkürt vendéglőben nem is oly régen még a kora hajnali féldeci kevertet egyből, a kísérő félgrimasszal felhajtó, régóta ismerős árusoknál, akik a múlt meg abban főleg apám miatt még mindig kivételezett helyzetemben a pult alól szolgáltak ki, életem legújabb szerepkörében debütálva sikerült mindenféle földi jóval rakodni meg magamat. Mikor aztán megtértem első ilyen jellegű harci bevetésemről Valihoz - csupán némi nehézségek meg kényszerkerülők után -, a lövöldözéstől szinte már beteg Évi úgy ölelt magához, mintha isten tudja mikor látott volna utoljára. Elmondtam, amit arra érdemesnek ítéltem, aztán büszkeségemet titkolni igyekezve kipakoltam az ennivalót. Vali nem tudott betelni a dicsérő szavakkal (,ami azt illeti, remek dolgokat szereztél be'), és rajtakaptam: néha mintha valami jóindulat-félétől nem is oly végtelenül távoli érzelemmel eltelten fürkészett volna. No lám, ide jutottunk, most már hallucinálok is - intettem le magamat. Ennek ellenére az engem hivatalból utáló 'anyósom' most mégis olyannak tűnt számomra, a részvét pillanatnyi tárgyaként, mint az ablaküvegbe belekoccant, magát megütött és elkábult madár, amely igaz, csak átmeneti időre, de egyensúlyérzékével együtt mintha elveszítette volna veleszületett hitét a repülés magasztos erényében is. Sebaj, nyugtatgattam magamat, Vali hamarosan újra fennen fog szárnyalni, én meg persze hogy visszakerülök majd régi és megszokott, alant lesajnált helyemre.

A világtól elzártság állapotában nem állhattuk meg, hogy időnként ne hallgassunk rádiót, egyszer még magát a Szabad Európát is. Hiszen az ellehetetlenülés, a tájékozódás abszolút hiányában a nagy válságok idején alighanem a lakosság többsége még ilyesmire is ráfanyalodott. Ami, meg kell hagyni, hitetlenségre késztetően, ha nem éppen hideglelősen furcsán hangzott egy ilyesfajta kihágásokhoz még véletlenül sem hozzászokott kommunista lakásban. Emlékszem ma is: nekem Szabó Zoltán higgadt, okos írása magasodott ki az egyébként jócskán eltájolt maszlaghalmazból. A nagyjából-egészében kritikán aluli maszlagból, a 'mégis csak kommunista' Nagy Imre elleni áskálódásból, az Öregbe jobb esetben csak belemarásból meg leckéztetéséből. Bár az is igaz: a SZER alkalmi hallgatásából akkor azért nem vontam le messzire ható következtetéseket. Közben Évi elmesélte: ő is eszmét cserélt telefonon néhány kollégájával, és ily módon tudta meg, hogy náluk 30-ára hívtak össze egy vállalati értekezletet. Mindezt megbeszélve, minthogy én még rám egyébként nemigen jellemző előrelátással egy Capitalyt is hoztam magammal, négyesben leültünk, hogy nagy és szenvedélyes játékot mímeljünk.

Évi másnap többször is megkérdezte: mit írok olyan odaadó szorgalommal. Mondtam: nem igazán fontos. Az nem lehet - felelte -, mert közben a házat felgyújtással fenyegetően, cigarettát tartó kezemmel feldúltan vezényelek, a tempóból ítélhetően feltehetően egyikét a számára oly egyforma Rossini-nyitányoknak, és közben arcomat ijesztő, sőt fenyegető fintorokba facsarom. Az ő hangnemét utánozva tréfálkozással sikerült az ügyet úgy-ahogy elütni, hiszen végül is nem volt ott semmi rejtegetni, igaz, mutogatni való sem, mert amit írtam, azt tényleg aligha lehetett volna falrengetően fontosnak tekinteni. Hiszen nem volt az más, mint egy őrjöngő írás október 25-éről, a mészárlásról, szókimondó, vaskos fordulatokkal vagy jóval inkább és nemcsak helyenként a dadaista Marinetti artikulátlan hörgéseire, sivításaira, hétszentségelésére emlékeztetően. A zaftos káromlásokból, a tele torokkal üvöltésekből, a lepusztított tőmondatokból, az állítmányok csaknem teljes hiányából álló, az "ÁVO mészárosainak, szívből jövő gyűlölettel" ajánlott írást a kiadóban később legépeltem és 30-án az Írószövetségben odaadtam egy új, reprezentatív képes irodalmi hetilapot barátaival tervező és már javában indítani készülő Kolozsvári Grandpierre Emilnek. Aki még ott helyben átfutotta, az egyik rész olvasása közben a hátamat veregette, majd a végén megölelt, a hajamat is összeborzolta, az írást lakonikusan csak 'remekmű'-nek, méghozzá a kellő pillanatban született, igazi tettnek minősítette és közölte: ez lesz az első szám bevezető cikke.

Csak később derült ki, hogy a sokoldalú tapasztalataiból okulva megfontoltan éber Emil november 4-én hajnalban úgy is, mint dezignált főszerkesztő, minden összegyűjtött kéziratot sebtiben el is égetett. Lánglelkű irodalmi-forradalmi-futurista pályafutásom ezzel tehát véget is ért. Sok véres csatákat íme még nem látott kardomat egy hanyag, bízvást mondhatóan lezser mozdulattal löktem vissza rozsdás hüvelyébe. Ami engem illet, több bolsevik király fölakasztását immár nem követeltem, Latour szívébe kést nem mártottam, sőt Lamberg nyakán sem húztam meg a kötelet. (Vagy fordítva? Ezzel a két pasassal mindig sok bajom volt.) 28-án ezzel szemben találkoztam a kiadóban fölöttébb magányos és ernyedt ballonkabátommal meg a forradalmi bizottság vezetőit megválasztó, judíciumukat veszített kollégáimmal. Így lett belőlem körmönfont forradalmi karrierista, márpedig ebbéli voltom, néhány hasonlóképpen érdekfeszítőnek minősített cselekedetemmel együtt, nem sokkal később a barátságosnak a legjobb akarattal sem nevezhető, sőt kifejezetten érdes hangulatú, ezzel szemben legalább meglehetősen egyoldalú beszélgetéseknek, magyarán a nem mindig nyitott kimenetelű ávós kihallgatásoknak az egyik vissza-visszatérő melléktémájává avatódott. Talán úgy, mint egy önmagában is érdekes színfolt.

30-a volt a forradalmi áttörés nagy napja, egyben első közös kimozdulásunk Évikével anyja elvarázsolt lakából, ahol vagy egy hete bekasztlizva éltünk. Nagy és hatásában végtelenül lesújtó körutat tettünk a városban. A Royal szálló előtt az úttestnek egy vagy ötven méternyi szakasza úgy két emelet mélységben szakadt be. A körúti házakat a szovjet tankok a második és a harmadik emelet magasságában, úgy tűnhet, már csak a kedvező benyomás keltésének az érdekében is, mintha névjegyüket hagyták volna ott ezüsttálcán, egyet ide-egyet oda alapon szép szabályosan összelőtték. A legdermesztőbb látvány az Üllői út sarkán, a Kilián laktanyánál és a Fórum mozinál, a felkelés egyik legfőbb, ilyen minőségében aztán tökéletesen lepusztított pontjánál fogadott bennünket. Na meg ugyanott fegyveresek is, akik barátságosan igyekeztek bennünket tegnapi meg talán holnapi harci állásaiktól távol tartani. Rom hátán rom, még '45-ben is ritkán látott, pokolbéli képek. Merő képtelenség volt elképzelni is, hogy tíz nappal azelőtt itt emberek élték megszokott életüket. Ha nem is ennyire töményen, de azért lényegében ugyanez fogadott bennünket a Tompa utcában és néhány más helyen. A városunk új arculatát felfedező nagy túrát a Zápolya utcai 'kispiszkos'-ban egy halálfáradt ölelés oly ritkává vált, ezért még a megszokottnál is meghittebben ünnepelt gyönyörűsége fejezte be.

Reggel Évit visszakísértem Budára, majd onnan megint csak a Kossuth térre, új ruhaneműkkel megrakottan. Aztán irány be a kiadóba, illetve az Írószövetségbe, ahol nagy és szokatlan összeborulásoknak lehettünk tanúi, például valóságos embergyűrűben Déry Tibor és Németh László között - nem csak az én állam esett le a nemzeti egység eleddig ugyancsak elképzelhetetlen, baráti-bajtársi, mindennek ellenére is egymást értékelő, deklaratív kifejeződésén. A kiadóban a döntés az volt, hogy elsején megkezdjük a munkát. A szövetségben pedig az, hogy a jövő hétre rendkívüli közgyűlést hívnak össze. Ígéretet tettem, hogy szükség esetén elsejétől este 6-tól 10-ig segítek telefonügyeletet tartani, úgy, hogy mindig legalább öten legyünk jelen. Emlékszem: másodikán este, amikor egymás után kaptuk az ország minden részéből a riadt és a még annál is riasztóbb jelentéseket arról, hogy mind újabb szovjet páncélos egységek özönlik el legyezőszerűen terítve be az egész országot, a vidéki repülőtereket is sorban szállják meg, míg a nagyobb városokat valóságos páncélgyűrűbe zárják, benn az Írószövetségben valaki a feneketlen kétségbeesés mélyén sóhajtotta el, magát a sorsnak megadva, méghozzá imigyen: hogyan is képzelhettünk volna bármi mást, mint ami most jön majd, egy olyan rendszertől, amelynek a hivatalos költőjét is Tanknak (Makszim Tanknak) hívják?

A németek és az oroszok harci akcióinak a tudatában meglehetősen világos volt, hogy a kivonulási tárgyalások ellenére is valami, semmi esetre sem jó lesz az, ami most történni fog. Márpedig annak a valaminek a történési ideje a világháborús tapasztalatok alapján aligha lehetne más, mint a tömeggyilkosok mentalitása szerint szükségszerűen a vasárnapnak a hajnala meg reggele. (Amikor feljebb valahol, igen, persze hogy szerelem-csütörtökön a hét napjainak a rájuk aggasztott karakterisztikumaiba merültem el, megengedhetetlen módon valahogy kifelejtettem a vasárnap szentségével, nyugalmával vagy gyanútlanságával való, rutinszerű náci-bolsevik visszaélést és ennek a számtalan megnyilvánulását. Közel sem lenne érdektelen a vasárnap megkezdett német meg szovjet támadások, bombázások listáját összeállítani és valahol a még így utólag is gyanútlan világgal közölni. Abból a listából pedig az egyik leginkább vérlázító példa nyilván Belgrád bombázása és géppuskázása lenne, 1941 tavaszáról, bele a templomokból kiáramló nép, a jámbor polgárok tömegeibe. Hadüzenet helyett ezzel az őrjöngő dühöt visszaadni hivatott civilmészárlással kezdeni meg Jugoszlávia lerohanását.) Ilyen látomás-szerű gondolatok késztettek arra, hogy nem akarván Évikét éppen a legrosszabb pillanatokban magára hagyni, az Írószövetségben kértem, hogy 3-án, szombaton este ne kelljen bejönnöm. Napok óta először megint a Kossuth téren aludtam - illetve nem aludtam el úgy reggel 4 óra tájáig.

5-kor ébredtem, az egész várossal együtt, ezúttal már nem holmi játékos tankcsörömpölésre, hanem magára az igazi haddelhaddra, a nehéztüzérségi sorozatoknak az idegrepesztő tombolására. Úgy egy óra múlva azután már a mi erkélyünkről is jól láthattuk - miközben a rádióban Nagy Imre szózatát ismételték újra meg újra -, ahogy két önjáró ágyú perdül be az Alkotmány utcáról a térre, a sarok két oldalára, és néz nyomot leső vadászkutyához illően felajzva, szinte csaholva, lövésre készen a Parlamentre. Utánuk gyors egymásutánban vagy 30 tank vette körül, biztosította a vérfoltok lassan kifakuló nyomait még mindig magán viselő teret. Azután megjelent két végtelenül hosszú, fekete, fénylőre suvickolt orosz személygépkocsi, szovjet tisztek és civilek szálltak ki belőlük. Fogadásukra - ebben a helyzetben különösen szép szó, ugye? - az Országházból kijött egy katonatiszt, azt hiszem, parlamentőr, az egykori koronaőr módosított változata, meg egy sötétbe öltözött civil. Szótlanul, de egyébként udvarias, egymást tessékelő gesztusok kíséretében együtt mentek be a Parlament épületébe. Közben a rádió szakadatlanul Nagy Imre hajnali felhívását játszotta be, háttérben a fülrepesztő csatazajjal. Vali és az én egyébként bátor Évikém reszkettek a félelemtől, ahogy mind újabb szovjet egységek töltötték meg a szabadtéri kaszárnyává változtatott teret. Úgy tűnt, hogy már megint, közel sem először, ha nem is a lehető legrosszabb, de hát azért elismerésre méltóan pocsék helyen vagyunk. 'El kell innen menjünk' - rebegte Vali, félelmét meg sem kísérelve leplezni. Pillanatnyi habozás után döntöttem: menjünk a könnyen elérhető, de azért valahogy mégis a 'forgalomból' kieső Bulcsú utcába, anyámékhoz. Telefonáltam tehát, és apámtól azon nyomban meg is kaptam a kért, vagy úgy is mondhatnám, kierőszakolt meghívást. Helyesebben kérés-közlésemnek egy amolyan obligát tudomásulvételét. "Hát persze, fiam..." Évinek mondtam: ha kiderülne, hogy ott, abban a pici kis lakásban még cipőkanál segítségével se tudnának nekünk helyet szorítani, legföljebb együtt megyünk majd át a szomszédban lévő 'kispiszkos'-ba. Évi ezzel egyetértett.

Elindultunk, vagy tíz perc múlva. A főútvonalak tátongtak az ürességtől, a körúton egyetlen élő lelket nem láttunk; ahogy azonban átértünk az Újlipótvárosba, a mellékutcákban a szó szoros értelmében nyüzsögtek az emberek. Sejtelmem sem volt, mit kerestek, még kevésbé, hogy mit találhattak volna vasárnap reggel hétkor az utcán. Olyan jellege volt ennek a hemzsegésnek, mintha mindenki semmiképpen sem ott, ahol pillanatnyilag találta magát, hanem mindenáron valahol máshol kívánt volna lenni, és most elszántan éppen oda is igyekezett? Már persze csakis akkor, ha tudta vagy legalább sejtette, hol van az a hová.

Elértünk a Bulcsú utcába, és ott kedves, bár valamelyest csodálkozó fogadtatásban részesült a család egyszem fia, a fiú nyomban kellően megcsodált szerelme, szerelmének az édesanyja és ennek az édesanyának az albérlője. Az én igencsak megviseltnek tűnő anyám, a maga csöndes, de éber humorával, egy lopott pillanatban aggodalmaskodó hangon kérdezte meg tőlem: hol hagytátok az albérlő kutyáját? A kettőnk közt még a betegségem idején kialakult rutin szellemében persze hogy nyomban rá is vágtam: ebek harmincadjára.

Kaptunk kávét meg vajaskenyeret, és letelepedtünk. Nem is kétséges: alaposan összeszorulva. Szólt a rádió, itt is, mint mindenütt; sokadszor hallottuk Nagy Imre felhívását, majd azt hiszem Bibóét is. (Csakis a fiatalabbak kedvéért: televízió akkor Magyarországon még nem létezett. A magyar TV egyetlen csatornán, fekete-fehérben, majd csak 1957-ben kezdte meg kísérleti adásait.) Talán egy óra múlva anyám aggodalmainak az eloszlatására megjelent - a nem létező kutyája helyett - az ártatlan képű, látszatra - ami ugyebár csal - kettőig számolni sem tudó albérlőleányzó aktuális szeretője, aki meglepetésemre nem volt más, mint hajdani partnerem kulturális rendezvények szervezése meg sok minden más téren, nős, többgyerekes pajtásom a régi szép időkből, honnan máshonnan, mint a pártból. Mint általában minden róla, a mellesleg képzett jogász válláról csak úgy hanyagul odavetve lógott le kétes tisztaságú ballonkabátján a nyilván legújabb pesti divatkellékké avatódott, töltény nélküli davajgitár. Mint régebben is, a gondatlan, sőt mondhatnám a kifejezetten gondosan leépült, a végtelenségig elribolt holmikba öltözködés, a slendriánság meg az elképesztően elhanyagolt fogazat az ő esetében amolyan elvileg megalapozott, dacos kiállás volt hirtelenjében bizony nem is tudnám megmondani, kik-mik ellen, míg a lassan foszladozó öltöny, a rojtosodó ing, az arc imponáló zűrzavarát ha lehet csakis fokozni hivatott Van Dyck-szakáll, a most, az eddigiektől eltérően, éppenséggel nem átható tekintet csakúgy, mint a rendületlen raccsolás ebben a harcban valamiféle szabadságérmének a funkcióit volt hivatva szimbolizálni. A maga körül ily módon már messziről félelmet gerjesztő, marcona hadfiról meg kétségtelenül igen ügybuzgón viselt dolgairól ezen kívül főleg még azt tudtam, hogy ő régóta hadilábon áll a házastársi hűség meg az ő absztraháló képességekkel bőven megáldott agya számára is túlságosan elvont, a mindennapi élet gyakorlatában sikeresen úgysem használható fogalmával. Történt pedig, vagy ha jobban tetszik, bonyolódott le mindez Vali közel sem csakis passzív, viszont annál inkább hathatós közreműködésével meg áldásával, az ő fedele alatt; igen, az övé alatt, aki mindezenközben vajon hová is tehette az egész létét sűrűn beárnyékoló, éppen csak hogy össze nem roppantó élettapasztalatait, már szót sem igen vesztegetve a harcos dalia két neveletlen gyermekével egyetemben sutba dobott feleségére?

A rendíthetetlen harcos engem hívott, mondván: menjünk együtt harcolni. Mire én, aki csupa szem és fül voltam, bár azért el kellett gondolkodjak azon, hogy ehhez vajon miért lenne pont rám oly égető szüksége, mondám: most inkább ne, talán majd legközelebb. Majd ha a jó öreg regimentes Kossuth Lajos ha nem is sokszor, de azért legalább még egyszer azt üzeni... És röviden, de velősen előadtam neki a mindig éppen lekésett, elszalasztott magyar történelmi pillanatokról szóló, lám csak dalban is megörökített elméletemet. Az egyébként csendes szavú, magát a kirakatban érezve mindig kontroll alatt tartó, az adott furcsa környezetben még külön is erősen visszafogó cimbora ezt a szokatlan helyen és a még szokatlanabb időpontban kapott és, mit lehet tudni, talán tőlem már azelőtt is hallott elmefuttatást harsány kacajjal jutalmazta, amely aktusában volt valami fülsértő, bántó elem is. Aztán hirtelen lehiggadva belátta: különben is, ha valamikor, akkor 23-án kellett volna elkezdeni nekünk is. Sajnos, ezúttal fordítva ültünk a bilire - értettem egyet vele. Ezzel szemben viszont most jön majd a feketeleves. Ennek a dajdajnak az egyoldalú végjátéka nem fog sokáig tartani, hiszen ilyen elképesztő katonai erőt az oroszok nem vontak össze, még kevésbé dobtak át határaikon a világháború vége óta. Na és ha, igaz, néminemű kezdeti ingadozás után, de egyszer már rászánták magukat, amennyiben a továbbiakban még szükség lenne rá, habozás nélkül vetnének be minden bizonnyal újabb egységeket is. Látogatónk régi szokásával ellentétben nem szólt egyetlen kukkot sem érvelésem ellen, annál inkább viszont, legalábbis úgy tűnt, magába merülten gondolkodott, majd végül is furán feldobottan távozott. Alighanem azért, mert én sikeresen beszéltem le arról, amit ő úgy igazán, a lelke legmélyén egyáltalán nem is kívánt volna megtenni.

Éppen ebédhez ültünk, amikor megjelent egy másik marcona hadfi, ezúttal ifjabb barátomnak, Konrád Györgynek a személyében. Aki számára akkortájt, én azt hiszem, talán még egy idősebb báty nem éppen a legkönnyebben körülhatárolható, még nehezebben betölthető szerepkörében tévelyeghettem - mármint egyebek közt. És aki ezúttal - jobb későn, mint soha alapon - valóban beleadott apait-anyait. Közölte: az éjszakát egy egyhelyben rostokoló autóbuszon töltötte, más fegyveres felkelőkkel együtt. Ezt én ugyan nem értettem - az volt a benyomásom, hogy ő se nagyon -, de legalább megcsodálhattam a már akkor is némileg pacifista küllemű, ha még nem éppen harmadikutas hajlamokra hajló vállán az ott logó, impozáns Kalasnyikovot, amelyhez neki kivételesen még a lövöldözéshez mégis csak nélkülözhetetlen tölténye is volt. Az egyetemet nemrég befejezett Gyuri, ezúttal a legkevésbé sem tárva a várakozó világ elé higgadt képét, tőle teljesen szokatlanul, engem egész valómban elképesztve, nyilván az elmúlt éjszaka során az autóbuszban hallott frázisokat hallatott. Igen, ő is mindenáron harcolni akart. És tenni akarta ezt ő is velem együtt. (Mitől lettem hirtelenjében ilyen kapós?) Én a legjobb akarattal sem tudtam mást tenni, mint magamat ismételni, elemzésemet megtoldva egy ígérettel: majd legközelebb. De hát a Nyugat - így ő. A Szuez miatt az egyébként is egymás fejét szorgalmasan szétverő nyugatiak hangzatos szólamok hangoztatásán kívül nem tesznek majd az égvilágon semmit, de semmit - így én. Már úgy értem, hogy ha egyáltalán hajlamosak szájukat mozgatva legalábbis hangokat hallatni. Viszont az is igaz, hogy hiába gajdol majd a fél világ később erről mint meghatározó tényezőről, Szuez nélkül is szórul szóra, pontosan ugyanezt tennék. Idősebb bátyként mégis csak felelősnek érezve magam, apait-anyait bedobva próbáltam meg Gyurit rábeszélni, hogy mielőbb szabaduljon meg fegyverzetétől és menjen haza. Hiszen mindig volt valahogy, sosem volt még úgy, hogy ne lett volna. Amint azt pár nap múlva megtudtam, így is lőn. A gitár a töltényekkel együtt ment este a Dunába.

(Utóirat-féle a fentebbiekhez, későbbről, nem egykönnyen áttekinthető történések után: Volt játszótársam, a jogász, még az összeomlás kellős közepén, a végül is elmaradt harcolás helyett, a legelsők között lépett be az MSZMP-be, vagyis az 'új' kommunista pártba, azért, amint azt egy alkalmi utcai találkozásunk során mentegetőzve elmondta - és én készségesen el is hittem neki -, hogy legyen valaki, aki megvédi vállalatánál azokat, akiket mások most majd a történtek miatt ki akarnának nyírni. Nem tudom, végül is mi lett a sorsuk a megmentésre kijelölteknek, az viszont kétségtelen tény, hogy volt barátom vagy három évvel ezelőtt, mikor utoljára összefutottunk, mint kiderült, azóta is egyvégtében párttitkár volt. Na meg csöppet sem mellékesen most már ugyancsak jól, kékes-szürke öltönybe öltözött osztályvezető is. Úgy tűnik, annak is a tartós fajtájából. Hogy a két dolog között lehetne némi összefüggés? Ugyan már, a dolgok csak történnek, haladnak előre a maguk kijelölt útjain. Ha mindez nem lenne elég, a szétkorhadt sárga képződmények helyett a szája most némileg túlzsúfoltan volt tele egy vakítóan fehér és példásan szabályos elemekből kiképzett fogsorral. Ami, nem tehetek róla, nyilván az ellenkezőjének a megszokása miatt, rám ellenállhatatlanul komikus hatást gyakorolt. Meg a szegény ember szentenciájaként valami olyasfajta bölcsességre emlékeztetett, amely szerint az a munka, amit a természet az évek során külsején végzett, nem feltétlenül akadályozza meg az őt ismerőt abban, hogy rovására egy igazán jót, kiadósat mulasson... Konrádról az ilyen vagy bármilyen ügyekben járatlan olvasó is, fel kell tételezzem, alighanem többet tud, mint én. Annál is inkább, mert ha jól megfontolom, első művének, A látogatónak a cégem révén történő kiadását célzó, zsákutcába futó kísérletem ellenére, illetve lényegében az óta nem tudok róla semmit. Vagy korrektebben: évről évre előbb lassabban, majd később begyorsulva egyre kevesebbet. Viszont még annak a nagy részét is csak bizonytalankodó állításokból, amúgy másod- vagy harmadkézből, megkésetten. A körülötte fölvert nagy porban azt hiszem különben sem lennék képes kivenni a körvonalait... Azt talán mondanom sem kell, hogy mindennek, a dolgok ilyetén való alakulásának a köz- és magánéletből kifolyóan egyaránt megvan a maga szigorú és mindegyre még ridegebben szigorúvá is váló, ha tetszik, vaslogikája. Az egykori összekerülés melegségétől el egészen a szembefordulást elősegítő, sőt a végkövetkeztetések levonását kiprovokáló cselekedetek elkövetéséig.)

* * *

Mintha csak mi, a nagy csatával járó konfúzió elől menekülők vonzottuk volna oda magunkkal, eddig békésnek tűnő környékünkön is váratlanul harci akció robbant ki. A négyemeletes házat villámgyorsan szállta meg egy ukrán katonákból álló szovjet egység, amelyet páncélkocsik kísérte teherautók szállítottak ide. Minden emeleten minden lakásba bementek - csakúgy hívatlanul, mint tették azt jó tízegynéhány évvel azelőtt apáik -, de ők most már nem Gitlert meg Gimmlert meg Goebbelset és germanszkijt kerestek a szekrényekben meg a fiókokban, hogy valahogy mégis mindig órákat találjanak. Újonnan érkezett egység volt, főhadnagyukkal, ha már erre járt, gondoltam megkísérlek szóba elegyedni. Ő maga nyomban élénken kezdett érdeklődni az iránt, hogy milyen messzire lehet innen a csatorna. Értetlenül nézhettem rá, mert ő, nyilván a gyengébbek kedvéért, nyomban hozzátette: mármint a Szuezi-csatorna. A jóember és gondolom bajtársai mind azt hitték, hogy ott vannak - már ha egyáltalán tudták, hol van az 'ott' meg az 'itt'. A főhadnagy, megörülve annak, hogy egy oroszul tudó bennszülöttel beszélhet, legott elmondta: ideáig üldöztek egységével egy nyugatról beküldött fasiszta harci alakulatot, de az egyszer csak eltűnt, felszívódott, ők meg parancsot kaptak: találják és semmisítsék meg. Ja - mondtam én, a javíthatatlanul szórakozott -, azok kocsikon távoztak arrafelé - mutattam egy irányba. Hányan voltak? Hát azt sajnos nem tudom. Talán húszan? Huszonöten? Ők azok! - rikkantott nagyot a főhadnagy és futtában máris osztogatta új parancsait. Így aztán házunkat az abban egyébként ezúttal semmiféle kárt sem tévő ukrán ifjak rohamléptekkel ürítették ki, és távoztak 'nyugati fasisztákat' üldözni. Alighanem bele magába a Szuezi-csatornába.

Ezután a Bulcsú utcai csata helyett - megírhattam volna akár én is, mint ahogy tette azt annak idején gátlás nélkül Illés Béla egykori állítólagos magyar író, a Vörös Hadsereg őrnagya a soha-meg-nem-történt, később viszont éppen emiatt, vagyis legfőbb sajátossága, tökéletes valótlansága miatt legendássá is vált 'Vígszínházi csatával' - a mi környékünkön ismét békebeli csönd és nyugalom honolt, bár igaz, valahonnan a távolból, de még a városon belülről a csatazaj szünet nélkül idehallatszott. Ezenközben egy jellegéhez illően nehezen hallható, ki-bejövő rádióadóból, amint azt később megtudtuk, a szolnokiból híreket kaptunk egy új, úgynevezett munkás-paraszt kormány megalakulásáról, amelyet nyilván a szovjet csapatok egyik fő-, ha nem a legfőbb feladata lesz majd beültetni a hatalomba. Kinek másnak, mint a néhány nappal ezelőtt még Nagy Imre partnerének és államminiszterének, az esetleg beküldendő újabb szovjet csapatok ellen saját pisztolyával meg puszta kézzel az utcán harcolni is kész, majd mindössze egy nappal később az egyszerűség kedvéért azon az utcán ellopott, kocsiba taszigált és Moszkvába repített, merőben a forma kedvéért leterrorizált Kádár Jánosnak a vezetésével. Az árulásban már tiszteletre méltó gyakorlatot szerzett magyar Quislinget a nép vagy egy perc alatt tanulta meg megvetni, dróton rángatott, szovjet bábnak tekinteni, hogy azután már a pestiektől elvárható gyors kapcsolással a következő napokban a fél ország főbb miniszterei neveinek az újszerű kombinációjából nevezze gyülevész hadát Kádár Apró Dögeinek.

Megvacsoráztunk, beszélgettünk, fél füllel ki-kihallgatóztunk, hogy lőnek-e még, majd erről megbizonyosodva lefeküdtünk, hiszen az alvás mindenkire bőségesen ráfért. Évike meg én a padlóra tett, összetolt rekamiépárnákon kaptunk férőhelyet. Nekünk viszont még az a talpalatnyi hely is elég volt ahhoz, hogy csöndes-őrülten tapadjunk egymásba. Igaz, a felfordult világban az egyetlen bizonyosságra, a nesztelen nászra csakis azután került sor, hogy Évikét elmélyülten simogatva a fülébe súgtam: Tehetek érted bármit is? Micsoda kérdés! - jött vissza a válasz, bele a fülembe - amit csak akarsz. A szavadon foglak - rebegtem. - Tedd azt inkább valahol máshol, ha szabad válogatnom. Ettől aztán már a fejembe is szállt a vér. Később úgy aludtunk el, összefonódva, egyként, két kabáttal betakarva, kellő módon felszentelt hálóhelyünkön.

* * * *

Úgy tűnik, egy családi megbeszélés döntését követően másnap reggel anyámnak lett a feladata, hogy szemmel is látható, nagy kínban kérdezze meg tőlem: meddig szándékozunk maradni. Bármennyire megértettem, hogy a helyzet tökéletesen abszurd, mégis bántott a minimális türelem hiánya, azt viszont tudtam, hogy ez nem tőle jött. Az én anyám engem soha nem küldene el - csakis ha a család többi tagja hozza őt ilyen lehetetlen helyzetbe. Persze hogy megöleltem, megcsókoltam, ő is rám mosolygott, fájó szemekkel, és megnyugtatott: A te valóban világszép Évikéd fülig szerelmes beléd. Csodálkozol? - kérdeztem, és ezen azért mégis csak nevettünk egy kicsit. Aztán közöltem: nemsokára, legkésőbb délután megyünk tovább.

Évikével töprengtünk: ránduljunk át így együtt a kispiszkosba? Hajtsunk végre egy stratégiai jellegű visszavonulást a Kossuth térre, hiszen ott a helyzet talán már nem olyan abszurd? Mikor Valit is bevontuk, ő egyik megoldással sem értett egyet. Volt neki egy régi barátnője, egykori kollégája kijjebb Angyalföldön, nála pár napra biztos befogadásra lelnénk. Nem, telefonja, az sajnos nincs. Hadd nézzek én el oda, üdvözletét átadni - javasoltam -, megtudni, hogy s mint vannak. Némi töprengés után ebben is maradtunk. Vagy három óra múlva jöttem vissza, hogy aztán négyen együtt málhánkkal megrakottan megint útra keljünk. Úgy éreztem, hogy most már a mindenkori forgatókönyvben előre megírtan is törvényszerűvé vált: az oroszok alig kivárható bejöveteléhez, majd most az idők végére elhalasztott kimeneteléhez is nekem mindig, a kezdetekben vagy a végén, egyedül, a családommal vagy a szerelmemmel, de mindenképpen Angyalföldön kell személyes jelenlétemmel asszisztálnom. Azt hiszem, ezek után nem csoda, hogy most aztán már kezdtem amúgy igazából rühellni sorsomat...

Gizi néninél töltöttük el a következő négy napot. Igen emberi, baráti körülmények között. A beszerzés feladata Évire meg rám hárult. Mi álltunk órákig sorba kenyérért - egyszer egy fáradt lövedék a sortól úgy 5-6 méterre tottyant le, mindannyiunkat szerencsére csak porral meg hulladékkal meg heveny undorral fedve be. Két nap múlva már elmerészkedtünk visszafelé egészen a Lehel piacig, ott volt valami kis élet, így bevásároltunk. Akkortájban, más lehetőség nem adódván, folyton folyvást a táplálkozással kellett foglalkozni. Mi azonban Évikével gyors helyzetfelismeréssel megleptük magunkat egy sok mindenért kárpótló, ellopott órával a majdnem hogy a közvetlen szomszédban lévő 'kispiszkos'-ban. Aztán gondoltunk egy nagyot - ha már itt vagyunk, miért is ne néznénk el a sokszorosan elátkozott Kossuth tér környékére? Így is tettünk. Az eredmény: itt kinn ugyan jóval biztonságosabb, de bent, a városban is mintha kezdene konszolidálódni a helyzet. Így azután két nap múlva a három nő hazaköltözött, én meg visszavonultam magányomba a kispiszkosba. A harcok elcsöndesedtek - a forradalom elbukott.

Igen, a forradalmat roppant fegyveres erővel leverték - Nagy Imréék a jugoszláv nagykövetségen kaptak menedéket, majd a jugók egy körmönfont koprodukcióval kiszolgáltatták őket - Kádár sértetlenségükre adott garanciáinak a fejében - az emberlopásra már régen berendezkedett, ezért aztán bármikor is készségesen felkészült oroszoknak, akik átpasszoltak őket Kádáréknak. Mindezzel egyidejűleg megkezdődtek a reménytelen utóvédharcok, tüntetések, eltartott jó pár hétig az általános sztrájk, Kádár november 23-i rádióbeszédében is még az egy hónappal azelőtti szótárból betűzve ki a szavakat a 'hős magyar ifjúságról' meg 'forradalomról' kellett beszéljen - elképesztően hazug-hamisnak tűntek az ő szájából ezek a szavak -, az Írószövetségben egy-két rozzant, agg bolseviktól eltekintve teljes volt a nemzeti egység a muszkavezetők ellen, a fél ország férfinépe ellenállása látható jeleként, tüntetésként mi mást, mint a szovjet csapatok kivonását követelve szakállt növesztett. Éjszakai kijárási tilalom volt hónapokig, szakadatlan razziákkal a fővárosban, később majd még nagy riadalom, hogy MUK lesz, vagyis hogy Márciusban Újra Kezdjük - de megkezdődött a kemény megtorlás is. Kádár maga november 26-án kezdett hangot váltani, amikor magát már alig fékezve nyíltabban meg ingerültebben 'szakállas ellenforradalmárokról' toporzékolt, egykori beosztása, a kommunista belügyminiszter, tehát a saját hangján; gyűlöletének első számú célpontja a személyes ellenségként kezelt, ugyancsak szakállas - később kivégzett - Gimes Miklós volt, a pártlap, a Szabad Nép egykori újságírója, akivel én utoljára, mindössze pár nappal korábban, az Írószövetségben találkoztam. December második fele, de főleg január azután teljes egészében és többé már a legkevésbé sem leplezetten a várt terror időszakát vezette be. Addigra tartályaikban a cápák kergékké váltak az éhségtől és feldobottak az amfetamintól. Ez aztán jó ideig meg is határozta modus operandijukat.

A forradalom elbukott, de csakis azért, mert külső erők verték le. Ez akkor magyaroknak meg nem-magyaroknak nem számított túl sokat, bár nekem nem volt semmiféle kételyem: el fog jönni az idő, amikor ez a tény sokat nyom majd a történelmi latba. A legkevésbé sem csakis Magyarország, de egész Kelet-Közép-Európa számára. Meg a térség feletti, mind bizonytalanabb uralom jövője szempontjából.

Most viszont? Mostanra már a nemzet a kilátástalanságba belefásult, belerokkant. Nem lenne túlzás azt mondani: az emberek túlnyomó többsége számára nem is az volt a történtekből a legfőbb tanulság, hogy az oroszok a meghirdetettnél, a szuggeráltnál gyengébb, de azért csak gátlástalan, imperialista rablók, akiknek a számára egyre nehezebbnek fog bizonyulni közép-európai birodalmuk fenntartása - hiszen ezt Poznan meg Kelet-Berlin után mindenki, aki egy kicsit is odafigyelt, úgyis tudta -, hanem az, hogy meglehet jóindulatú, de merőben üresjáratú gesztusokon és a menekültek segítésén kívül a Nyugat a kisujját sem mozdította.

(T. szövege) Mindezzel szemben, szerte a hazában élénk kivételként, nem fáradtak azonban bele semmiféle kilátástalanságba az én magán-'ellenségeim'. Éppen ellenkezőleg, pontosan a forradalom bukása, országuknak a kiterítése vitte el őket személyes diadaluk közvetlen küszöbére. Az alkalmi összefutások, a hivatalból nem kötözködő úriemberek fél szemmel odapislantásai alapján meglehet igazságtalanul kialakított képem szerint jelentéktelen külsejű, gomborrú, szemüveges, nyilván közel sem a munkahelyen, csak úgy egyébként is inkább tartózkodó, ha nem éppen félénk Zoltán, alighanem még a saját meglepődésére is, tanulhatott valamit a régi szerelmi receptkönyvekből vagy netalántán Smetana A kölcsönkért menyasszony című operájából, legalábbis annyiban, hogy felhasználható ötletet kaphatott ha nem is a partitúrából, de legalább a mű címétől. Helyesebben: ez ügyben is egyik barátjától.

Közvetlenül a forradalom előtt ugyanis egy olyan alkalommal, amikor az adott helyen az éppen más irányú érdeklődésével lekötött feleségével való találkozást a legmegbízhatóbb forrásokból szerzett információk birtokában biztosra vehette, a mit sem sejtő Évi ezúttal kivételesen velem is megosztott tanmeséje szerint az ő elképedésére a szárnyakat kapott Zoltán nem egyedül, hanem - mit tesz isten - a főváros egyik legmutatósabb, mellesleg, amint az később kiderült, egy általam is jól ismert hölgyeménnyel a karján jelent meg és a pillanatnyilag önmagára kiosztott szerepben feszített. (Amint az köztudott, Budapest egy nagy falu, ahol nagyjából hasonló társadalmi-szakmai szinten mindenki ismeri egymást, ki így, ki úgy. Mi több, mindenki - szintén valamilyen szinten-jogon - sógora-sógornője, ha nem éppen közelebbi rokona egymásnak - néha még akár úgy is, hogy maguk a legilletékesebbek valamit azért csak tudnak is róla. Vagy legalábbis valami időnként felsejlik bennük.) A nőt - ahogyan ezt firtatásomra később ő maga készségesen és kedves-színesen elmondta nekem -, akkori szeretője, Zoltán egyik barátja, akit ő röviden csak nagykutyaként, fejesként írt le, kérte meg az egyébként műsoron kívüli és számára, az Erzsébet-korabeli angol kalózokra emlékeztető, vakmerő kalandornő-vagány számára szokatlanul ártalmatlan, amolyan vidéki vendégfellépésre. Amely, mint általában a leányzó akciói, még a vártnál is átütőbb sikert aratott az előadás megcélzott áldozatánál. (Színésznői pályára kívánván lépni bukott angyalként ugyanis rendszerint csak a szereposztó díványig jutott el.) Évi szerint a nő 'kétségbeejtően gyönyörű' volt (vitathatatlan: a fején kosarat vivő ógörög lányalak, azaz a canephorus-tartásúan délceg, pompás külsővel, a legkevésbé sem szabályos, viszont rendkívül eredeti szépségével persze kedves volt a szemnek, viszont szerintem, a nemde szigorúan objektív megfigyelő szerint közel sem jött Évikéhez); a rendezői utasítást követve szerelmetes pillantásokkal halmozta el Zoltánt (ugyancsak vitathatatlanul egyebek közt a férfiakra amúgy alulról felfelé nézésben, főleg annak az odaadó, szapora pislogással is egybekötött válfajában kiváló volt). Zoltánnal, de még jóval inkább saját maga közös barátjával kapcsolatban egyébként nekem bizalmasan elárulta: minden nagykutya kibírhatatlanul monoton. Minden szavuk, minden mozdulatuk előre és kétségbeejtő biztonsággal kiszámítható, ezért meg is jósolható. Velük lenni olyan, mint kártyázni egy paklival, amelyben minden lap - ász. Igaz, hogy a férfinépet sokoldalú tapasztalatából mindinkább megvetve, de egyes példányaival azért időnként kivételt téve - a szerencse gyermekeinek ebbe a kategóriájába vált ugyancsak értékelt osztályrészemmé besoroltatni nekem is -, a szépleány, vissza-visszaesve a vad, szelídítetlen állapotba, később hanyatt-homlok vetette bele magát a biszexualitás kétségkívül jóval nagyobb választékot nyújtó, de amúgy is változatosabb, vélhetően kevésbé monoton vizeibe. Hogy aztán végül ezt is megunva feladja a partit és férjhez menjen egyhez az igen-igen nagykutyák közül. Mint mondotta, ebben a műfajban magához egy bernáthegyihez. Csakis azért, hogy mostantól fogva majd kizárólag a feneke növesztésével foglalja el ténsasszonnyá váló magamagát). Évike, ez a valóban okos kislány, aki azért tudhatta volna, legalábbis egy pár óráig teljesen elkábult, odavolt. Zoltán, a legújabb magyar férfiszám, úgy is, mint maga az ellenállhatatlan nőcsábász! Akit a világ kiválogatottan legszebb nőinek a szenvedélyes versengésében még talán el is lehetne veszíteni! Hiszen meddig lesz majd képes a modern szirének hajós népet elcsábító énekének ellenállni? Nem csoda, ha fejemen mindezek után átcikázott a gondolat: nincs rá mentség, már megint, mint oly gyakran a múltban is, újra meg újra személyesen maga Mancika, a Pestszentlőrincről bejáró gépírónők változatlanul velünk lévő gyöngye tolakszik bele összes rekvizitumával ebbe a regénybe? Ó, sacra simplicitas!

Ez az amatőr betét a darabban azonban még csak a kezdők számára rendeztetett meg. Ennél jóval fontosabb volt az, hogy Zoltán, ha nem is formálisan, de feltételként kötött ki bizonyos dolgokat, amelyeket könnyű volt elfogadni, még akkor, amikor Évi bejelentette: szerelmes belém, és bármennyire sajnálja is őt otthagyni, de elmegy, hozzám költözik, mert nem áll módjában mást tenni. Zoltán először felajánlotta: maradjanak együtt, de az eddigiekhez képest azzal a különbséggel, hogy ő teljes cselekvési szabadságot ad Évinek. (Hát nem érdekes: hármunk közül ő volt az egyetlen, aki ilyesmivel elő mert állni!) Ennek villámgyors elutasítása után az újabb zoltáni feltételek lényege az kellett legyen, hogy Évi ne égesse föl maga mögött a hidakat, és már csak ezért is tartsa vele a kapcsolatot, méghozzá rendszeresen. Egyébként is csak a legszükségesebb dolgokat vigye magával, hiszen amikor akar, bármikor hazajöhet, bármire lenne is szüksége - a kulcsait persze hogy tartsa meg -, na meg egyébként is mosni vagy bármilyen más ügyben, ami - sosem lehet tudni - időközben csak szükségessé válhat. (Hiszen a nej úgyis csak kirándulni megy, azt is átmeneti időre.) Hetenként minimum kétszer hívják egymást. Szükség, bármilyen jellegű, akár előre nem látható szükség esetén persze bármikor. Zoltán mellesleg Valival mindennap beszélt, legalábbis telefonon, gyakran - és egyre gyakrabban - személyesen is. Történt pedig mindez úgy, amint azt már említettem, hogy nekem erről Évi egyetlenegy szót sem szólt. Ezért is alakult végül több mint sajátos módon, hogy ezeket a részleteket én-faszságom csakis vagy nyolc esztendővel az események után tudta meg, egy csinnadrattás baráti szakítás hozzám is elérő mellékzöngéjeként. Ezen felül Zoltán legjobb barátai - Évi mosolyogva átadott közlése szerint az egyikkel együtt járt óvodába! - szintén rendszeresen tájékozódhattak Évitől meg Valitól is. Ezzel a pacákkal egyébként később összehozott a sors. Érdekes fickó volt, akit mindenki csakis Körteként emlegetett. Méghozzá mi másért, mint hogy feje frappáns módon és fordítva bár, de igen hasonlított erre a gyümölcsre. Mellesleg ugyanezt a nevet érdemelte ki fejformájával Franciaországban is az a másik unalmas fickó, aki ott a Polgárkirályként, Lajos-Fülöp álnéven uralkodott, míg a 1848-as forradalom el nem kergette. A mi Körténk esetében azonban az óvodai barátság életfogytiglanra érvényes köteléket jelentett.

(Pali veszi át az irányítást)

- Föl sem merült akkor benned a gondolata annak, akár csak utólag is, hogy ez, így, ahogy van, ahogy most elmondtad, árulás volt? - érdeklődtem, amint az kezdett szokásommá válni, nem is kis mértékben csüggedten. - Kérlek, ne érts félre: ez nem véleménynyilvánításként, pusztán csak kérdésként - keresztkérdésként? - kívánkozott ki belőlem.

- Nem, Pali, mert nem is indult annak. Amikor Évi a 'feltételekbe' beleegyezett, ő úgy foghatta föl, hogy amit Zoltán kér tőle, annak az adott helyzetben semmilyen jelentősége sincsen. Már azon kívül, hogy csökkenti majd Zoltán hiányérzetét. Márpedig a távozáson túl vajon miért bántaná férjét a szükségesnél is jobban? Hiszen akkor neki még halvány fogalma se lehetett arról, hogy férje és anyja mire építenek föl egy egész haditervet.

- Éspedig? Mire?

- Nyilván arra, hogy itt egy akkut szexuális robbanásról, ellenállhatatlan, bár kizárólag fizikai vonzalomról van szó, megmerülésről valami Évi számára ismeretlen, tehát őt védtelenné tevő közegben (ezt belátni egy férjnek, egy férfinak, ezt érvként, a hétszentségit neki, valamiféle aduként használni!), de kizárólag erről, semmi többről. Márpedig ha ez így igaz, akkor az egyedül üdvözítő taktika: figyelni és hagyni, hogy a folyamat a maga feltételezhető törvényei szerint fussa ki magát. Vagyis hogy a férj megvárja, amíg a felesége előbb-utóbb ugye... Á, hagyjuk. A végén még a férfinem egészének a nevében el fogom szégyellni magam. Amikor pedig a házastársi piedesztálra emelt feleség azokkal a fizikai ízekkel jóllakik, sőt azoktól meg is csömörlik, akkor kell majd bevetni az összes családi, baráti, megértési támogató akciót, akkor kell megindítani a döntő ellentámadást. Be kell lássam, hogy ebben a kalkulációban lehetett volna némi logika, igaz, mindjárt a kiindulópontjában is, számomra végtelenül taszító logika, már persze csakis abban az esetben, ha az új vonzalomról felállított elemzés önmagában helyes lett volna. Csakhogy az újsütetű vezérkari amatőrök kreálta állásfoglalás kiindulópontja érdekes ugyan lehetett, csak éppen hogy nem volt helyes. Egyáltalán, a legkisebb mértékben sem felelt meg az adott helyzetnek.

- Ha engem kérdeztek volna, tőlem is csak ezt hallották volna.

- Köszönöm, Palika, ez jólesett. Ezzel szemben viszont a forradalom, majd annak a brutális leverése olyan iszonyatos vákuumot teremtett, hogy ez kompenzált a rossz kiindulópontra épített haditerv minden hibájáért. Az egyetlen mentséget ebben a most létrejött, ordító űrben előbb-utóbb csakis a megszokotthoz, tehát a megszakított folytonossághoz való visszatérés, a család, a biztonság, vagyis a reflexszerűvé vált túlélési taktika jelenthette. Évike most már, úgy november közepe táján, mégsem állhatott elém azzal a szöveggel, hogy: 'no nézd csak, milyen kis csacsi is vagyok én... Hát nem tökéletesen elfelejtettem megmondani neked, hogy én augusztus eleje óta állandó jelleggel hetenként kétszer ezt meg azt csinálom - miközben te azt hiszed, hogy ellenkezőleg, én azt meg ezt teszem -, máskor meg ide- meg odamegyek; teszem pedig ezt nem a te jelenlétedben' - már annak a veszélynek a vállalása nélkül, hogy én erre sarkonfordulok és egyetlen szó nélkül faképnél hagyom őt. Azt hiszem, sőt biztos vagyok benne: Évi ismert, legalábbis kezdett már megismerni engem annyira, hogy valami ilyesmit el tudjon képzelni rólam. Vagyis tehát: ha feltételezéseim megalapozottak, akkor a világ gyönyörökben leggazdagabb, legáldottabb augusztusában még nem indult ez vagy bármi más az ő részéről semmiképpen sem árulásnak, ha csak nem annak az embrionális állapotában, hogy azután az idők folyamán igenis, ahogy mondtad, megérkezzünk oda, amikor már egyenértékűvé vált azzal. Hogy miért? Hát például azért is, mert a körülöttünk zajló világ állapota, a mind nekirugaszkodottabb történelem hepciáskodásai közepette napról napra nyilvánvalóbbá váltak a szerelmem személyiségében mindig is benne rejlő, egyre inkább úgy tűnt, feloldhatatlan ellentmondások.

- És ha ez a saját magával éppenhogy meghasonlani kezdő Évi mégis mindent, de mindent elmond, a következményekre való tekintet nélkül úgy, ahogy van meg ahogy volt, szépen rendben a szőnyegre kirámol eléd, te valóban otthagytad volna?

- Soha. Ha Évi akkor, vagy ha tetszik, bármikor úgy dönt, hogy mindent, de mindent elmond nekem, akkor minket többé semmi nem választhatott volna el egymástól.

- Az a sejtelmes érzés uralkodik el rajtam újfent, hogy kezdelek amúgy igazából nem érteni.

- Mi a probléma? 1956 előtt Évi, de én se, még szerencsés, vagy az ördög tudja, szerencsétlen kiválasztottak se találkoztak négyszemközt soha olyan szerelemmel, mint a miénk. Évi, amint azt együtt ünnepelhettük, büszkén bele tudott vágni, képes volt maradéktalanul boldog lenni, de aztán, egy bizonyos pont után a világfelfordulás közepette ezt a felsrófolt szintet nem egyedül ő nem lett volna képes tartani. És én, én - én, a nyomorult féreg megbuktam, képtelen voltam szerető férfiként helytállni magamért, érte, magunkért, nem tudtam segíteni neki. Az is igaz persze, hogy még most se tudom, mit kellett volna tennem, ami megoldást, valódi és nem álsegítséget jelentett volna. Ráadásul nekem az összeomlás után nyilván újabb meghurcolásokkal terhes időszak elébe kellett néznem; hogyan harcoljak ilyen körülmények közt érte, hogyan vegyem ennek a tudatában a felelősséget magamra azért, hogy a hőn áhított - és ezt titkolni képtelen - biztonság helyett az ő élete csakis és kizárólag érzelmei, Holló Tamás iránti szerelme miatt fusson zátonyra? Lehet egy embernek valakivel, akit nagyon szeret, ilyet tenni? Már úgy értem, ha ő maga saját magától nem teszi ezt, azért, mert nem képes mást tenni? És mert tudja, felméri, mi az, amit vállal? Nem lett volna enélkül minden tökéletes gyalázat? És a végeredmény alighanem még rosszabb, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges lenne?

- Tamás, amint azt tetted már eddig is oly sok mással, de elsősorban amit most itt kipakolsz elémbe, bizonyítod vitathatatlanul - már persze ha erre bármikor bárkinek is szüksége lehetett volna -, hogy Zoltánék kiindulópontja a merőben szexuális behabarodásról mennyire értett félre mindent. Már úgy értem, ha Évi is hozzád hasonlóan gondolkodott.

- Nem mindegy, Palikám, vagy hogy hézagos szlovák tudásomat fitogtassam mind a két ismert szóval: secko jedno? De azért azt, kezeimet tördelve kérem, ne felejtsd el, hogy végül itt ez is volt. Hála a magasságos egeknek! Ha fogadatlan - vagy fogadott? - prókátorként Évi elé álltak ezzel, talán még hatottak is rá. Nem sokáig, csak egy ideig. A mi kettősünk számára sajnos elég hosszú ideig. Ám ha ez így lett, mert így is kellett legyen, még akkor sem ez itt a leglényegesebb elem. A kutya még mindig ott van elásva, hogy mi volt a lényege, a legveleje Évi és Zoltán ősidők óta fennálló kapcsolatának. Sőt, még csak nem is ez. Azt tudjuk, hogy Zoltán viszonya Évihez feltétlen volt. Nyúlj vissza fantáziád aligha szűziesen tiszta kincsestárába, és az onnan vett új látásmódoddal lásd csak be: Évi az ő képzelőerejét hipertrofizálva sem tudott volna semmi olyat tenni, amitől Zoltán valaha is elérkezett volna oda, hogy beadja a kulcsot. Nyilván azért nem, mert ilyen dolog nem is létezett.

- Nem hinném, hogy a világon egyedül Zoltán lenne ilyen, a pipogyaság híg levébe még pólyás korában Akhilleuszként a sarkánál fogva belemártott férfiutánzat. Az viszont szent meggyőződésem, hogy a kiválasztott díszpéldányok közt is ő vitte volna el a pálmát.

- Pipogyaság - remek, pontosan a lényegbe trafáló szó. Nem tudom biztosan, de az az érzésem, hogy kizárólag Évivel kapcsolatos ügyekben. És meg kell mondjam: volt benne, kellett legyen benne annyi bátorság, hogy ezt a pipogyaságot teljes mellel el is vállalja. Hajlamos lennék azt mondani, hogy hajthatatlanul, heroikusan pipogya; ráadásul annak is a sértődékeny fajtájából.

- Azt mondod, hogy tiszteletet érdemlően - márpedig ebben egyet kell értsek veled. A művészi tökély ebben a teljesítményben alighanem abban lelhető fel, hogy Zoltánnak mindezen felül nem volt semmi, de semmi titkolnivalója. Hiszen itt már egy beidegzett, fixa ideáról volt szó.

- Igenám, de azért valami más is elszínezi a képet, ha nem tévedek, jó alaposan. Mégpedig az, hogy mi volt, mi lehetett annak a viszonynak a kulcsa, ami Évit fűzte ezt a bármit már előre is elviselő és készségesen elfogadó, a pipogya Zoltánhoz? Tudjuk, mert körültekintően megtanultuk, hogy mi nem: semmiképpen sem a szex; persze hogy nem a szerelem. Sem annak a jelenlegi vagy akárcsak egykori, valamikor létezett, de mára már elmúlt formájában. Még csak nem is olyan barátság, amelyben Évi - emlékszel? - feltétel nélkül kiállt volna mellette, érte. Ahol az ő jelenlétében nem gúnyolódhattak volna Zoltánon, mert azt ő nem tűrte volna el Mert azonosította volna magát férjével. És ezt mások is pontosan tudták volna róla. Nincs, még ennél is kevésbé lehet szó olyan barátságról, ha már ide jutottunk el, amelyben Évi magától értetődően osztja meg lelke legmélyén fekvő titkait férjével. Ehelyett mint egy vásott kölyök, aki a szorító helyzetből fakadó szokása szerint, annak ellenállni képtelenül megint csak rossz fát tett a tűzre, lebukhat mondjuk huszártiszt ügyben, hogy lám csak kiadós elcsámborgását az egyik percben őszintén megbánó bűnös szerepkörében aztán nyomban, minden átmenet nélkül, a másik percben még mélyebbre süppedjen a házastársi hűség elleni lázadásában. Lázadás? Ugyan már, ez nem az; ez maga a semmibevevés. Mondhatnád - már ha hajlamod vinne rá -, hogy akkor haverság? De hát, édes uram, én még csak fel sem tudnám tételezni, hogy ilyen jellegű kapcsolatra Zoltán vele képes lett volna. Tehát: ha bármi más nem volt jelen, akkor a langyos megszokottságon, az apaszerep halvány átfedésein, ha erőszakoskodsz, akkor egy szadista-mazochista társulás időnkénti fellángolásain felül-kívül mi volt az összetartó kapocs? Csak nem a titok? Talán azért nem beszélt Évi nekem oly sok mindenről, mert valamit - nem tudom, mit, de valami végtelenül fontosat semmiképpen sem akart elmondani? Még a '45-ben történteknél is fontosabbat?

- Mi? Mit beszélsz? De hiszen ez már maga a tökéletes abszurdum, ezt nem lehet normális ésszel követni, és erre nem is lennék hajlandó. Meg képes. Mi lehetett annál fontosabb, szörnyebb, legázolóbb?

- Semmi, abszolute semmi. Nem kell neked bizonygatnom, hogy én azt milyen rettenetes, sőt végzetes csapásként fogtam föl. A legelső pillanattól fogva, és azóta is mindig, mindig. És mert az én Évikémmel történt meg, az elviselhetetlen iszonyok korában is minden embertelenségek legszörnyűbbjeként égetődött lelkembe.

- Na de ha ez így van - márpedig ebben nem kételkedem -, akkor az előbb miért rémisztettél engem halálra?

- Mert azért, Palikám, valami van itt, talán, sőt, nyilván ezzel is ugyancsak kapcsolatban, mi több, ezen túl, ezen felül is valami, amit csakis az anyja meg Zoltán tudott róla - na és persze önmaga. Valami talán, amit mind a hárman némileg, sőt talán nagyrészt másképp foghattak föl? Föllázadt ő még ez ellen is '56 pezsgő levegőjében - de végül is elsősorban ezért kellett összetörten hazakullognia. És mégis: ha a 'titok'-kal együtt akkor képes lett volna mindent, de mindent maradéktalanul, fenntartások, menet közbeni, kisebb-nagyobb megtorpanások nélkül megosztani velem úgy, hogy többé nem maradt volna múltbeli titka előttem - már úgy értem persze, hogy sorsdöntő és főleg: minden kétséget kizáróan rám tartozó titka, amellett hogy egyidejűleg megőrizte volna saját maga belterjességét, létezésének a számára nélkülözhetetlen különállását -, akkor a mi szerelmünk ragyogóan bizonyította volna: mi így, együtt, egymás kezét szorosan fogva még a legembertelenebb körülményeknél is jóval, de jóval erősebbek lehetünk - és vagyunk is. Nem, nem és nem: nem így történt - és a titkot én mindmáig nem is tudhattam meg. Na és ami még ennél is rosszabb, már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges lenne: főleg nem Évitől, a titok minden emberi mértéket meghaladóan kárvallott tulajdonosától. Pali, öreg cimbora, úgy tűnik, mindent megengedhetetlen módon bár, de mégis tökéletesen leegyszerűsítve: azért jöttünk mi itt össze, hogy ezt a titkot megfejtsük. Most érkeztünk el tehát a lényeghez - és lám, bár végre képeseknek bizonyultunk azt szabatosan megmunkált kérdésként és korrekt módon fogalmazni meg, mégis ma úgy érzem, távolabb vagyunk tőle, mármint a választól, mint valaha is voltunk.

- Na, ezt azért én nem mondanám. Hiszen tulajdonképpen ennyit megértettünk: Zoltán valóságos apapótlék volt, titkot tudó, titkot őrző, titoktartó-bebugyoláló támasz. Ezzel még Évinek is időnként vissza lehetett, sőt, úgy látszik, vissza is kellett élnie. Igenám, de ha jött a baj... Jött a baj? Mit mondok? Úristen, baj = betegség?

- Betegség? Na nem, Pali, okos vagy, barát vagy, jó barát, de most én vagyok az, aki nem tudlak, ezen az úton nem is akarlak követni. Hagyjuk ezt most. Adjunk egy kis időt magunknak - aztán meglátjuk, hol folytatjuk.

- Így lesz, Tamás. Csak attól félek, előbb vagy utóbb ide fogunk megérkezni. Újra.

- Ha így kell lennie, legyen így. De most... most még várjunk. Jó?

- Persze hogy jó. Sok minden hiányzik még itt, egy dologban azonban, nagyon remélem, nem lesz majd hiány. Az pedig az idő.

- A próféta szóljon belőled, Pali.

- Ki más is szólhatna, Tamás?

* * * * *

(T. szövege) Meglehetősen elszórtan, de november végére legalábbis egy minimális, lázasnak a legjobb akarattal sem mondható munkarutinhoz hasonló valami kezdett elszórtan, egyes helyeken, ma itt, holnap ott kialakulni, bár az országban a vereség ellenére is, vagy pontosan a vereség, annak a körülményei, a velejárói miatt még teljes volt a zűrzavar, az üzemekben csaknem töretlen az általános sztrájk; egyes vidékeken, főleg Pécs környékén, a Mecsekben elszórtan még fegyveres harcok is folytak. Az osztrák-magyar határ úgy december közepéig, sőt sok helyütt még január elejéig is nyitva állt, vagy legalábbis nem volt még újra, mint azelőtt hosszú éveken át, őrtornyokkal, aknamezőkkel, drótakadályokkal, felszólítás nélkül lövő határőr-járőrökkel légmentesen elzárva; tíz- meg tízezrek hagyták el az országot; ez azután körülöttünk, oly sok más mellett, abban a jól hangzó mendemondában kristályosodott ki, hogy a menekülők a határon több helyen is visszafelé fordított táblákat hagytak maguk mögött, ezzel a felírással: "A legutolsó, a sor végén, oltsa el a lámpát és tegye be az ajtót." Aztán viszont korán jött a kemény tél meg a nagy hó; a gyors tempóban újjászervezett erődrendszer meg a határőrfeladatot betöltő oroszok kezdték szedni a megkésett menekülők közt áldozataikat.

November vége felé került sor a fentebb már leírt jelenetre, János unokaöcsém igen figyelmesen átnyújtott 'meghívására', arra, hogy menjünk vele meg barátaival együtt teherautón a határ közelébe, onnan pedig már kiválasztott embercsempész-vezetővel át Ausztriába. Évikétől mi sem állt volna távolabb, mint barmi ilyesmi, olyannyira, hogy ezt nyomban be is kellett bizonyítania. Igaz, neki már maga a 'meghívás' is felfoghatatlan propozíciónak tűnt, valahogy úgy, mintha János az én kedvemért szabadversbe szedett eszperantó előadást rögtönzött volna számára. Még a legkisebb fáradságot sem vette ahhoz, hogy megindokolja: miért is ne lenne szükség az ajánlat akár csak felületes megfontolására is. Igaz, ennek a körülménynek akkor talán még nem is lett volna világrengető jelentősége, csakis, amint azt ma már jól tudjuk, és erre meg idejében rá is térünk, majd sok-sok évvel később. Amikor minden más mellett az is kiderült, hogy élete nyilván legnagyobb horderejű döntésének a pillanatában, nem lévén éppen arra beállított hangulatban, igazából oda sem figyelt, nemhogy a döntés sorsgörgető fontosságát magában kellően tudatosította volna.

Hogy ha egyáltalán gondolkodott volna, mi tartotta végül is őt otthon? Elsősorban az anyja, meg Zoltán, meg a város, amelyben egész eddigi életét leélte, meg a lakás meg a munkahely meg jóegynéhány ember, a nem is mindennel, de sok mindennel meg mindenkivel ismeretség, a megszokottság, a rendszerhez kötődés - bármit is jelentsen ez az ő esetében pont ebben a rendszerhiányos időszakban, de azért erre egy pár pillanat erejéig hadd térjünk majd vissza -, talán még a kezdő szintről kitörve a vállalatánál megélendő sikereknek, az általa egyáltalán, igaz, csakis lehetőségként ismert karriernek a vágya - vagyis az oly sok ember számára megszokott, magától értetődő, éppen ezért a valóságban nem is mérlegelendő körülmények, elkötelezettségek, az őseredeti tehetetlenség, a gyökeres változásoktól meg a nagy kezdésekbe belevágástól, a sötétbe ugrástól való ösztönös félelem, sőt rettegés. A kezdeményezőképességnek, de még ennél is inkább az önbizalomnak a hiánya. Ez ugyan sok, nagyon sok, de azért még közel sem minden. Emellé zárkózott föl Évi aligha megkérdőjelezett, mindeddig még csak vita tárgyává sem avatódott magyarsága, ami az ő életében történtek ellenére is olyan elementáris erővel hatott, valahol ott lenn, a felülbírálhatatlan mélységekben, hogy annak a puszta léte már önmagában kizárta a gondolkodásnak a lehetőségét is. Na és ott áll az a másik felülbírálatlan érv: a kommunista eszmékhez való, az orra elé rakott szörnyűségek miatt ugyan megrendült, de el nem szakadt ragaszkodása. Vagy ha nem is valamiféle ragaszkodás, akkor legalább annak a belőle ki nem mosott emléke. Az emlék, amelyhez skrupulusok nélkül hozzányúlni is tilos.

Na és mindezen túl, ami végül is jóval többnek bizonyult, mint akár az itt felsoroltak összessége: a fantázia hiánya. Magának ennek a tulajdonságnak az eleve idegensége, ezért az ezzel együttjáró fel-nem-használhatósága. Ha akarta volna, akkor sem lett volna képes a világot akkor még a Tátra kivételével nem látott Évi elképzelni magát Magyarországon kívül, valahol attól távol élni. Alkalomadtán mindezt le lehetett volna győzni, nem lehetett volna azonban mit sem kezdeni magával a nyilvánvaló ténnyel: Éviben nem volt meg a legkisebb hajlam, bármiféle indíttatás sem arra, hogy megmozduljon. Hogy a távozásnak még csak a gondolata is tökéletesen idegen, eleve életidegen legyen a tudatalattija számára. Hiszen ő mindig is reaktív ember volt, vele általában történtek - vagy nem történtek - a dolgok; a sorsát nem ő maga irányította; bármi ilyesmiben sem volt semmiféle gyakorlata; nem, őrá aztán valóban nem lehetne azt mondani, hogy - egyetlen nagyszerű kivétellel - valaha is a hirtelen adódó lehetőségeket két kézzel megragadó típushoz tartozott volna, vagy azt sem, hogy az agilis szót vele kapcsolatosan be lehetne vetni. Őt, a zsidót, apja lányát, ide rakta le a sors, igen, ugyanaz a sors, amely bizonyos keretek közt, legalábbis elvileg, megtartotta ugyan számára a cselekvési szabadságot; minden fájdalma ellenére viszont még az apja meggyilkolása sem adott neki elég indíttatást ahhoz, hogy ott-élését esetleg nem mint eleve adottat, mint önbecsapás nélkül feldolgozandó, látszólag meglehet csak szimbolikus, de azokon a tájakon talán nagyon is gyakorlati jelenségként gondolja végig - nem, ő semmi ilyesmit nem tett. Ezért is, mint előtte meg részben utána is oly sokan, egyszerűen odaragadt, mozgásképtelenné vált. Végül is ne feledjük: nem egyedül, de kilenc és fél millió társával együtt tette ezt. Igaz, azok elsöprő többségének nem volt az övéhez távolról is hasonló tartalmú meg méretű nehezéke. Viszont azoknak, csakúgy mint neki, a legközelebbi 'ott' legalábbis egy másik galaktikát kellett jelentsen, amelynek az atmoszféráját szén-monoxid alkotja. Az én nemrég még büszkén bátor szerelmem olyan volt most, mint a félelemtől mozdulatlanná merevedett, lapító kis nyuszi. Csak éppenhogy ez a nyúl most ez ügyben két hátsó lábára állt, és közben ökölbe szorított nyúlkezeivel döngette büszkén a saját mellét.

Így tehát a téma - további együttmaradásunk utolsó lehetőségének a témája - még mielőtt napirendre került volna, máris le lett zárva. Ezért aztán csupán szemlélőivé váltunk annak az új népvándorlásnak, amelyben barátok, rokonok, sokan, igen sokan közeli ismeretségi körünkből - még Zoltán baráti köréből is! - tűntek el egyik napról a másikra. Köztük nem lebecsülendő számban vezető kommunisták. Még maga Aczél György, nemsokára a Kádár-rendszer esze is bujdosni indult, ha tetszik, akkor a '19-es elődök példájára - igaz, ő még november 4-e előtt, de akkor annyira, hogy kezdeti lendülete egészen Győrig juttatta el. Hiszen volt nekem egy későn észbekapó, szívből szottyant barátom, aki szerelme távozását megszenvedve végre csak januárban szánta rá magát a disszidálásra, akkor viszont olyannyira nekiveselkedve, hogy eljutott egészen - Varsóig. Úgy bizony. Alighanem ő volt az egyetlen '56-os, aki disszidált - Északra. Vagy két hónapig ott lebzselt, emésztette magát. Aztán onnan hazatérve az egészbe szabályosan bele is rokkant. (Szerencsére hamarosan ki is gyógyult belőle.)

Ugyanakkor viszont az országon belül is minden, de minden olyannyira gyökerestől fordult fel, hogy azt valahogy megélendő napi létünkben kisebb gondunk is nagyobb volt annál, vagy helyesebben nagyobbnak tűnt annál, mint ülni és az esetleg elszalajtott lehetőségen töprengeni. Régi-új kérdések tömege vetődött fel, régi-új válaszokat, helyesebben rögtönzéseket sürgetve. Még olyan ostoba, átmeneti problémákkal is szembe kellett nézni meg azokhoz valahogy alkalmazkodni, mint a hónapokig tartó éjszakai kijárási tilalom. Hozzá kellett szokni az új férfidivathoz, a duzzadó ázsiai pufajkához, abban pedig az annak idején, a meleg októberi napokban mintegy varázsütésre láthatatlanná vált, majd most ugyanolyan hirtelen heroikusként materializálódott figurákhoz, a szovjet hadsereg hóna alatt pöffeszkedő, elszánt forradalmárt játszó antihősökhöz. A reszketően gyáva, kivert hontalanokból most keményszívű igazságosztókká, a nyájuk után bégető, eltévedt juhocskákból most prédára éhes, üvöltő falkákba verődött farkasokká vált gyászmagyaroknak, az orosz divatmaradékokban grasszáló káder-járőröknek a széleskörű undort meg gyűlöletet kiváltó randalírozásához.

Valahol itt, ezen a ponton fedi be világomat újra a szelektív amnézia. Nincs egy elraktározott és előhívható képem sem arról, nem emlékszem arra - elszórt kivételekkel -, hogy Évivel hol, milyen körülmények közt, mikor találkoztunk, csupán azt tudom biztosan, kétely nélkül, hogy minden nap együtt voltunk. A kivételek közül a hely, amelyet most is tisztán látok lelki szemeim előtt: anyja lakása. Az a sokszorosan elátkozott hely, persze hogy ott, az istenverte Kossuth téren. Az ábrándképeken kívül tulajdonképpen csak arról van bennem valami ebből az időszakból. Nem emlékszem egyetlen csókra, egyetlen ölelésre sem - pedig a legkisebb kételyem sincs az iránt, hogy a szerelem ott volt még minden gondolatunkban, minden cselekedetünkben. És minden porcikánkban. Előbb már beszéltünk néhány szót az emlékezetkiesés feltételezhető okairól. Nem szóltunk azonban a következményeiről - márpedig az emlékek kitörlődése hozzájárult ahhoz, hogy ha lehet, még inkább növessze bennem irdatlan naggyá a befejezetlenség, a vele soha többé ki nem elégültség eleddig ismeretlen, ezért aztán felfoghatatlan érzését. Azt, ami akkor már minden más érzést játszva nyomott el. Azt, amit még most, hogy arról beszélek, újra meg újra át is élek. Nem is lenne olyan túlzás azt mondani, hogy csaknem frissiben. Hiszen a varázslat hónapjainak az amúgy is kurtára szabottságát az elfelejtett, tehát kiesett hetek, az emlékben soha meg nem tapasztalt ölelések, a semmi ködébe tűnt, örökre kihűlt csókok, a nem is érzékelt érintések, pillantások, a most már soha ki nem mondottakká, meg nem hallottakká vált becéző szavak csak még befejezetlenebbé és így még fájóbbá tették. Pusztán azért, mert most már tudtam, de még milyen pontosan tudtam, mi az, ami elveszett, mi az, ami oly égetően hiányzik, lévén az pótolhatatlan, hagyva maga után többé már nem betölthető űrt.

Mert ekkor már minden bődületesen fájt, zengett, zsongott, zsibongott. Most már nemigen volt mód pár perces altatási szünetekre sem, hiszen az egész ambiance, azon belül a kis meg nagy jelek egyre szaporodva utaltak a vég közeledtére. Folyvást áskálódó, a lánya jövőjével saját meggyőződése szerint kiválóan sáfárkodó, e tekintetben is feddhetetlen anyja legújabb zseniális ötlete volt - rá mindig lehetett számítani -, hogy képletesen is útban férjéhez hazafelé, a keresztútnál keressen és kiváló kapcsolatai révén találjon is Évi számára a belváros legközepén, nem messze a Kossuth tértől meg a munkahelyétől egy albérletet - azzal a jól hangzó és mellesleg igaz ürüggyel, hogy Budára átjárni abszurd vállalkozás lenne. Arra viszont most már senki, főleg és elsősorban maga az új szerepét mindegyre jobban elsajátító, átélő Évi egyetlen szóval sem tett még a látszat, mindössze csak néhány héttel ezelőtt létezett látszat kedvéért sem akár csak utalást, hogy az új albérlet a kettőnké lenne, olyannyira, hogy ezt nyomatékosan aláhúzandó, oda én majd annak a feledhetetlen utolsó alkalomnak a hajnaláig be sem tettem, igaz, meg sem kíséreltem betenni a lábamat. Sőt, ha nem tévedek - amiben azért egyáltalán nem vagyok olyan biztos -, az egész vállalkozásról, a rólam leszoktatásnak meg a fokozatos hazaköltözésnek az újabb aktusáról, a következő stációról csakis akkor értesültem, amikor azt már le is bonyolították. A feleslegesnek ítélt ceremóniák kihagyásával, minden külön értesítés nélkül ki voltam én már tiltva nemcsak magából a Paradicsomból, de annak még a környékéről is.

December elején aztán nekem is lakásügyeim támadtak, méghozzá a lehető leghivatalosabb formák közt, annak következtében, hogy egyik Fészek-beli meg írószövetségi barátomnak, Gera Gyurinak a társbérlője disszidált. Gyuri meg akkori felesége, Magvető-kollégám, Vera, miután az utolsó szögig kirámolták a szerintük nyilván nekik tett szívességként eltávozottnak a lakásrészéből a bútorokat, attól rettegtek, hogy a hatóságok majd a jelenüket nyomorúságossá tevő, de minden esetleges jövőbeni tervüket is megfúró alakot raknak a nyakukra. Ezért aztán olyannyira nem hagytak nyugton, hogy a végén, már semmivel sem törődve, beleegyeztem egy hurkaszerű, sötét udvari szoba birtoklásába társbérlőként, de csakis akkor, ha Gyuri intézi a hivatalos részleteket. Az egész viszont úgysem fog sikerülni - buzdítottam barátomat. Gyuri azonban mindig úgy nézett ki - és a látszat ebben az esetben nem is csalt -, mint aki évente legalább tizenkét hónapra elegendő önbizalommal van ellátva. Így lettem én végül is december közepétől fél-lakástulajdonossá, lakója egy meghitten utált társbérletnek. Így 'költöztem át' a kiszolgált kispiszkosból a jelenlegi állapotomnak még hangulatilag is tökéletesen megfelelő jégverembe. És így váltam én a forradalom bukásának a suba alatt nyerészkedő, vircsaftoló haszonélvezőjévé. Vagy röviden: újgazdaggá, ajserré. Méghozzá nem holmi alamizsnával, de földi javakkal meg szirszarral is szemérmetlenül ellátva: egy folyton összecsukódni készülő tábori ággyal, egy fűtőanyag nélküli, nyilván gazdájához túlságosan is hozzászokott, rendeltetéséről meg jócskán elszokott vaskályhával, egy miniatűr könyvállvánnyal, és a luxus netovábbjaként a hajdani csillár hűlt helyéről lelógó zsinóron egy ugyan kissé már homályos, de megmaradt fénymaradékát azért még fukaron rám pazarló villanykörtével. Arra is jól emlékszem: Évi semmi jelét sem adta annak, hogy mindez őt érdekelné - ha mégis érdekelte volna, azt, el kell ismerjem, átütő sikerrel leplezte. Így tehát társbérletembe a változatosság kedvéért ő nem tette be a lábát. Én viszont a jelen pillanatban vélhetően a világ felfedezésével mélységesen elfoglalt, ismeretlen jótevőmtől a már leírt vagyontárgyakon felül megörököltem egy ikertelefont, és ezért legalább egy ideig, inkább elvileg, mint gyakorlatilag, így is tudtunk beszélni egymással. Már persze ha maradt volna még mondanivalónk egymás számára.

A találkozások javarészt változatlanul Valinál zajlottak le, méghozzá úgy, hogy decemberben már az én számomra is egyértelművé vált: nemcsak telefonál, de odajár Zoltán is. Már úgy értem azóta, hogy október 23-án, eredetileg Vali pátyolgatása céljából, mi odakerültünk volna. Még most sem igen értem, hogy ezen én miért lepődtem meg, hiszen ebben a helyzetben ekkor már bármi más lett volna a természetellenes. Szép kis fondorkodásába kerülhetett Valinak, hogy megszervezze: ne mindjárt az ajtóban ütközzünk agancsainkat összeakasztva egymásba - egyszer azonban hajszál híján még erre is sor került. Bár ha belegondolok, azt sem tarthatom kizártnak, hogy Vali ezt nem is nagyon bánta volna. Nem dramaturgiai érzéke, de inkább a galibában rejlő kibontatlan lehetőségek értékelése miatt. Hiszen nem volt szegénynek már hónapok óta módja arra, hogy egy jó vígjátékot láthasson, akár moziban, akár színházban.

Hihetetlennek tűnhet, de mi erről sem beszéltünk Évivel. Én már abban a stádiumban voltam, amikor vártam, sőt siettettem volna a befejezést. Hiszen hogy az igen hamar be fog következni, ahhoz akkor már a legkisebb kétség sem férhetett. Viszont ha a számomra legfontosabbat, Évit elveszítem, akkor vajon még mi lehetett volna számomra a tét? Csaknem úgy, mint egy olyan embernek, aki döntését illetően többé semmiben sem kételkedve határozta el: záros határidőn belül, néhány dolgot azért még a tisztesség kedvéért elintézve, de legkésőbb a következő szomorú vasárnapon öngyilkos lesz. Vajon mitől kellene egy ilyen fráternek még félnie? Hogy szálka megy jobb kezének a főleg orrpiszkálásra használt mutatóujjába?

Igen, a befejezés jött, jött az bizony, árkon-bokron át, az én sürgetésem nélkül is. Csakhogy ahhoz a maga nyomós módján hozzájárult még a nagy kaszinó, a politika is, úgy, ahogyan az a kezdetektől fogva előre látható kellett legyen. Ahogy a nagykönyvben az meg volt írva, csak én, a szórakozott, nem vettem magamnak a fáradságot ahhoz, hogy azt el is olvassam. Úgy, mintha sosem lettünk volna a Petőfi Körben, mintha maga a Petőfi Kör soha nem is létezett volna.

Ez az a pont, ahol félbe kell szakítanom magamat is, meg a narratívát is. Mert rengeteg részlet, ami a kezdetek kezdetétől ezeken az oldalakon leíródott, de főleg, ami most következik, szinte kényszerít rá, hogy ezúttal segélykérően minden idők egyik legnagyobb írójának az idevágó gondolatát iktassam a szövegbe. Stendhalról van szó, aki remekművében, A pármai kolostorban szó szerint így fogalmaz: "Politika egy irodalmi műben olyan, mint egy pisztolylövés egy koncert kellős közepén; nyers, sőt faragatlanul durva betolakodás, amit azonban lehetetlen lenne gátlások meg feszélyezettség miatt nem-létezőként kezelni. Nekünk itt most igencsak csúnya dolgokról kell beszélnünk, amelyeket több okból is módfelett hajlamosak lennénk említés nélkül hagyni. Ezt azonban, bárhogy is szeretnénk, sajnos nem tehetjük, mert megvitatásukat ránk kényszerítik az események, amelyek megkerülhetetlenül esnek bele a mi hatáskörünkbe, minthogy szereplőinknek a szíve szolgáltatja számukra a színpadot."

Ennyit a nagy képről - Stendhal és szereplői számára. Az én számomra azonban - meg az ország számára - a politika magyar, akkor még nem igazi operettváltozatában, csakis annak előkészítésén ügyködve Kádár János volt november-decemberben az 1849-es elődök nyomában járó muszkavezető hazaáruló. A legmegvetettebb ember, aki csakis szovjet tankokon volt képes közlekedni innen oda meg onnan ide - saját országának a fővárosában! Voltak, nem is kevesen ekkoriban, akik a T-34-eseket éppen ezért irigylésre méltó egyszerűséggel Kádár-taxiknak becézték. Mások számára meg, mintha éppen akkor ecetes uborkába harapott volna, fancsali képével Kádár volt maga a Savanyú Jóska. Még jó későn, úgy december közepén vagy inkább már karácsony táján a Nyugati pályaudvar környékén, az újpesti villamosok végállomásánál így hangzott az utcai árusok díjnyertes rigmusa: "Új tepsiben sül a lángos,/ Dögöljön meg Kádár János!" Vették is a hirtelen felfénylő szemekkel összemosolygó, akkortájt csak igen ritkán és akkor is mérsékelten derűs hangulatú népek a lángost, mint ha ingyen adták volna. Én is, ha már a néha mégis csak működő emlékezet jóvoltából kedvenc utcai eledelem szóba került. Hiszen így egyszerre ropogtathattam a lángost meg utálhattam a Jánost. És tehettem ezt egész emberként.

Én Kádárt, akivel börtönből szabadulása után, valamikor 1954-ben egyszer az utcán véletlenül találkoztam, illetve egy barát-félével bandukolva véletlenül összefutottunk, és akit egy eszpresszóban a hármasban lebonyolított beszélgetés után jelentős túlzással mondhatnám, hogy roppant felületesen ismertem, a forradalom időszakában fenntartás nélkül megvetettem, mert biztos voltam benne: a Nagy Imre-kormány államminiszterét, az új kommunista párt vezetőjét, a hitvány frátert kényszerítették az árulásra, és ő, amint azt már Rákosi börtönében is tanúsította, betegesen, kontrollálhatatlanul gyáva volt - most tehát, ellopása, elhurcolása után fizikailag bizonyult képtelennek az orosz ukáz elutasítására. Hadd tegyem hozzá utólag: ezt tette, bizony pontosan ezt tette és úgy, ahogyan azt már bomlott aggyal összezagyvált, utolsó 'beszéde' a Központi Bizottság előtt jóval később mondhatnám Shakespeare-i erővel bizonyította is; persze csak akkor, ha benne bárki is képes lett volna tragikus hőst látni. (Tragikust talán igen, bár ahhoz túlságosan jelentéktelen volt; de hőst? Benne, a negatív 'hős' mintaképében? A lelki nyomorékban, a gnómban?) Be kell lássam, a társai meg nemzete elárulása miatt a bennem kifejlődött, nem hinném, hogy irracionális ellenszenv, sőt irtózás spontán eredetű volt - amint az gondolom az eddigiekből is nyilvánvaló lehet -, de az alaposabb átgondolás, a mérlegelés, valamiféle újraértékelés lehetőségének a megkísérlése azt, ha lehet, még csak jobban elmélyítette. Főleg a kádári mű betetőzése, 1958 áprilisa, majd júniusa, Nagy Imréék szükségtelen, gyáva és úgy kegyetlen kivégeztetése. Na és főleg akkor, amikor a Valihoz hasonló, az elferdült realitáshoz zökkenésmentesen alkalmazkodó, irreális lények Kádár mérsékeltségéről szavaltak. A börtönben 1949-ben, közvetlenül pere előtt Rajk Lászlónak a magát és egész létét leköpő, töredelmes vallomásáért a kivégzés helyett, a megjátszott kivégzés után családjával Szovjetunió-beli új életet ígérő, alakoskodó belügyminiszter-jóbarát ocsmány színjátszásának a mérsékeltsége? Akkor már sokkal inkább számítottam volna valami ilyesfélére egy csatatér eltemetetlen tetemei közt préda után ólálkodó, mert legalább létfenntartása legfőbb aktusát teljesítő, húsra éhes hiénától.

Nem ilyenfajta érzelmek alakultak azonban ki Vali, majd, az ő nyomán-e vagy sem, Évi esetében. November legvége vagy talán inkább már december eleje lehetett. Hogy Évit láthassam, az eszpresszókon meg a sétákon kívül Valihoz kellett menjek. Hogy külön pénzt keressek, a maszek munkákat is el kellett valahol végeznem. Ezt tettem éppen Vali konyhájában, a tűzhely körüli tevékenységtől távol eső sarokban húzva meg magam - mégiscsak Évinek, az én saját tűzhelyemnek a fizikai közelségében -, amikor anya és lánya, számomra váratlanul, politikára fordították a szót. Nem, persze hogy nem gikszerként, hanem - már ami Valit illeti - félreérthetetlenül engem provokáló célzattal.

Vali beidegzései számára a politika nem prezentált valamiféle összetettebb képletet; azt jelentette, hogy a legkisebb kétely nélkül most is a pártvonalat szajkózza boldog-boldogtalannak, mintha magától a gazditól vagy annak a sillabuszából vagy akár az új pártlapból, a Népszabadságból olvasná az enyhén agylágyító hatású, ömlesztett szöveget: 'ami azt illeti, a sztrájknak semmi értelme, dolgozni kell, csakis akkor lesz majd itt valami'. (De hiszen dolgozott mindenki a Rákosi alatt, aztán végül is mi lett abból az akkori valamiből?) 'Ha nem, elkerülhetetlen az anarchia meg a tömegnyomor.' 'Anyósom' általam eddig titokban és fölöttébb összezavarodottan néha talán valamelyest értékelt agyának a kikölcsönzött termékeit borította rám, hogy aztán, amint az kiderült, ezt csak amolyan előkészítésfélének, autentikusnak tartott étvágygerjesztőnek szánja. Mert mindent ki lehet mondani - 'ami azt illeti', olykor elkerülhetetlenül ki is kell mondani -, már persze ha feltételezzük: az illető tudja, hol, hogyan, kinek és miért kell azt tennie.

Hát ő nem tudta. Egyszerűen nem volt meg ahhoz a nélkülözhetetlen intelligenciája. Szert tett ugyan szavakra, de csak valahogy úgy, mint ahogy a gyermek szert tehet valamiféle mérgező pirulákra, hogy aztán eljátszadozzon az icuri-picuri, színes kis golyócskákkal. Vali is így gurigázgatott egy ideig, ha tetszik vontatottan, hogy aztán hirtelen felhagyjon ezzel, tempót váltson, és arcán általam akkor először látott, távolról alighanem kéjes gyönyörre emlékeztető kifejezéssel döfje be az előre melegített és megvajazott, a gyúrt tésztába meg a szerelmes renegátok bordái közé puhán besikló kést: Kádár jót akar - mondotta, arcomra meredten rögvest leplezetlen kielégüléssel vegyes megelégedéssel nyugtázva, hogy végre sikerült engem provokálnia, méghozzá, amint azt mindketten tudtuk, nem csak úgy potyára, hanem - és ez volt itt a lényeg - lányának a jelenlétében. Egy roppant nagyot ütve a kettőnk között vélhetően már az események miatt idejében odakészített ékre. Én magamban nyomban a neki kijáró elismeréssel nyugtáztam Vali harci teljesítményét. De azt azért gondolom mindhárman kellett érezzük, hogy milyen vészterhes csend zuhant ránk meg a konyhára. Egyike azoknak a vihar előtti csendeknek, amelyet majd csak az égszakadás-földindulás fog mindjárt széthasítani. De nem, semmi ilyesmi, még hasonló sem következett be. Nem lett az egészből parázs botrány. A csend továbbra is ott állt közöttünk mint egy masszív, mozdíthatatlan kőfal. Ebben a feszült várakozással telített csendben nekem Vali - alighanem valahol valamikor egy képen láthattam ilyesmit - pontosan olyannak tűnt, mint a patkánylyuk szélén a vadászszenvedélytől elkapott, rezzenéstelenül, minden egyes szőrszálával égnek meredően, vigyázzban álló, egyetlen idegcsomóvá vált terrier.

Egészen addig, amíg én meg nem szólaltam. Nem vihart jelző hangon, égi-földi csinnadrattával, a legkevésbé sem. Bár úgy éreztem magam, mint akit kupán vágtak, mégis higgadtan, precízen és értelmi fogyatékosok számára is félreérthetetlenül fogalmazott két mondattal, axiómaszerűen közöltem, lassan és halkan, de kőkeményen véleményemet Vali új hőséről, Kádár Jánosról.

Nem, ezúttal nyoma sem volt az izgága, a fegyelmezetlen, a nem ritkán meggondolatlanul fecsegő egykori Hollónak. Nem, nézzek én erre a jelenetre immár mindennek a tudatában akár visszafelé is, nem hagytam én magam csőbe húzni - egyebek közt azért sem, mert rutinos csőlakó voltam én amúgy is jó ideje. Azt a két mondatot, hasonló helyzetben, azóta is mindig, újra meg újra elmondanám, akár csak hangsúlynyi változtatás nélkül. Hiszen annak a két mondatnak végső fokon semmi köze sincs Kádárhoz meg kommunizmushoz meg Magyarországhoz, de meg Évikéhez sem. "Ami azt illeti", a lehető legkevésbé magához Valihoz. Nem tartozik az senki másra, csakis és kizárólag egyetlen emberre - énrám, saját magamra. Mert akkor már és azóta sem, soha többé nem volt nekem ilyen - meg olyan meg amolyan - ügyekben választási lehetőségem. Annak ellenére, hogy szavaimat előbb dermedt, majd, ha van ilyen, hálásan is fagyos csönd fogadta. Hálásan, hiszen pár pillanat múltán a belharcban meglepően jó Vali a hosszú szünetet ügyesen használva fel a kellő tempóban szólalt meg és vette védelmébe, ölelte magához a merénylet ellen önvédelemből tiltakozni sem képes Kádárt. És végül, végül Évi is, bár neki igazán nem lett volna muszáj, ő eddigi formájához híven hallgathatott volna, véleményt nyilvánított - ellenem. Először - mármint közvetlenül felém irányítva szavait - azóta, amióta június 27-én minden elkezdődött. És mintha ezt nem találta volna elégségesnek, megtetézte még egy ad hominem oldalvágással is. Tőle, legalábbis számomra, szokatlan, sőt ismeretlen módon és szükségtelenül durván. Mondhatnám egy oktondi, renitens gyereket kioktatóan. Fensőbbségesen. Lekezelően. Igen, kifejezetten fölülről lefelé. Mintha csak igazolni akarta volna a lelkem mélyén mindig is ott lappangó félelmet amiatt, hogy kell legyen benne egy ilyen vonás. Bár az is igaz: éppen hogy kimondta, és alighogy meghallotta a saját hangját, máris megrettenve, nagyra nyíló szemeivel kért tőlem bocsánatot. Azután, hogy anyja egy pár percre kiment a konyhából, szinte vágni lehetett volna, olyan sűrű volt körülöttünk a levegő, egy talán Becketthez méltó, éppencsak hogy alig-alig kontroll alatt tartott aggodalom érzetével, ami annál is terhesebb volt, mert artikulálatlan maradt. Én, mit tagadjam, lenéztem, hogy ellenőrizzem: tényleg megnyílt-e a föld alattam. Azért csak a kontrollját elveszítő Évi is felfoghatott valamit, talán éppen ebből, mert kezeivel furcsa, evező mozdulatokat tévőn lépkedett oda hozzám, óvatosan, mint a macska a nedves padlón. Csak akkor nézett fel rám, amikor odaért hozzám, felnyúlt értem, magához húzta fejemet és egyetlen hang nélkül, de amúgy istenigazából megcsókolt. Ez azonban mit sem változtatott azon, hogy én ki ne mondjam: 'Mindenki tett, nincs tovább!' - 'Rien ne va plus!'

A dicsőség, elsőként ütni sebet az ő még oly nevetséges, piszlicsáré kis Cézárján Vali részéről - az egy dolog, a megveszekedett némber dolga; egy már nem gyilkos, de annál inkább szimbolikus tőrdöfést meríteni a földön elterült testbe, Évi részéről - Et tu, mi fili, Brute! -, az egy egészen más dolog. A legkevesebb, amit elvárhattam volna tőle, az lett volna, hogy féken tartja a nyelvét. A diadal kupájában, amelyből az átszellemült Vali nagyot hörpintett, viszont benne volt már egy csepp a savból, a jövő lassan akkumulálódó mérgéből. Remélem, ha már így kellett legyen, Évi legalább nem nyúlt ahhoz a kupához.

Én erre a gesztusra persze hogy hasonlóképpen válaszoltam, de a kimondott szavakra nem reagáltam, hiszen végül is mit mondhattam volna? Hogy mindenkinek a saját sorsa logikája szerint kell élnie? Hogy ő most anyját másolja, hogy utánzat utánoz utánzatot? Hogy ami még rosszabb: látni, hallani, hogy Évi suta libaként stílustalanul, meredeken ellenségesen okvetetlenkedik. Megérteni, hogy sajnos ez is az ő hangja, a sajátja, az, amely ki tudja mikor buggyanhat újra ki belőle. Hogy van a jellemében egy ilyen, a következményekkel mit sem törődő, drasztikus kihágásokra utaló hajlam is. Amely éppen most nyilvánult meg, akkor, amikor arra egyáltalán semmi szükség sem volt. Vagy hogy no lám, már megint, ismételten bezárult egy kör? Magán a nagy, az életemet magába foglaló, égi körzővel megrajzolt körön belül egy másik, egy azok közül a soha be nem zárandóak közül? Hiszen most aztán már olyannyira fogalmam se lett volna arról, hogy szavaim hol érnek szilárd talajt, mivé válnak benne, mintha csak oda se nagyon figyelve, szórakozottan apró kavicsokat dobálgatnék egy feneketlen kútba.

Hát igen, Évi szavai mint megannyi parittyából kilőtt kő sebeztek fájón, keményen. Hiszen az egész színjátéknak, úgy, ahogy lezajlott, önmagában talán nem is lett volna sorsdöntő jelentősége, egyrészt mert úgyis minden eldőlt már, másrészt pedig mert az 'eszmecsere' viszonylag civilizált hangnemben zajlott le. Már csak azért is, mert a 'vitában' résztvevő felek tartózkodtak attól, hogy indulataikat szabadon engedve, hevesen gesztikulálva lekutyapicsázzák egymást. Igaz, Vali az őt ért váratlan örömtől annyira feldobódott, hogy látszólag minden ok nélkül valami nevetésfélét hallatott, olyasféle hangokat adva ki, amilyeneket akkor hallhatunk, ha valaki kenyeret eszik, amelybe nem túl sok, de azért éppen elég homok vagy inkább üvegszilánk került.

Nem is ez, a jó vagy rossz modor volt viszont a kard-ki-kard összecsapásnak a lényege. Még csak az sem, hogy Vali lám elhasználta hatását egyetlen fegyverének, annak, amely oly igen hasonlít az általa okozott sebbe elveszett méhfullánkhoz. Mármint azé a méhéé, amely nyomban bele is hal öncsonkításába. A különbség csupán annyi, hogy Vali esetében a két esemény között az időbeli távolság alighanem jóval hosszabb lesz - de ő máris derekasan haldoklik fullánkja hiányától. Mindössze egyszer élvezhette a diadala után rajta elhatalmasodott, kéjjel vegyes örömet abban, hogy ha akarta és merte, arculcsapás helyett és egy szuszra ki is mondhatta - volna: 'Hiába játszod meg magad, szépfiú, akkor is képmutató vagy a politikában, sőt még a szerelmed kedvéért sem következetes magának a szükségszerűségnek a belátásában.'

Lehet, hogy ez szépen hangzott volna, de még akkor sem ez lenne mindebben a lényeg. Hiába nem ejtettem én ki a számon többé egyetlen politikai töltésű szót sem, hiába nem adtam még csak egy fanyalgó arckifejezéssel sem újabb alkalmat Valinak a velem kapcsolatos fellépésre a fúria szerepkörében, a két mondat nem sok kétséget hagyhatott az iránt sem, hogy az én beilleszkedésem az új helyzetbe - enyhén szólva - nem lesz zökkenőmentes. Sőt, hogy arról szó sem igen lehet. Igaz, kihallgatásaimra majd csak január-februárban került sor, de ezeknek az előszele is benne érződhetett már mondataimnak a sodrában? Évivel útjaink politikailag demonstráltan váltak szét - egy olyan forradalom után, amelynek a bölcsőjénél ott álltunk még mindketten, együtt bábáskodva, egymás kezét fogva. Saint-Exupery fejét szomorúan ingatva mintha rólunk mondta volna: "Szeretni nemcsak azt jelenti, hogy két ember látva látja egymást, de azt is, hogy mindketten ugyanabba az irányba néznek." Igaz, társaknak egyáltalán nem kötelező politikailag minden téren szigorúan lépést tartaniok egymással. Annak ellenére, hogy nyílt kártyákkal játszanak, odáig semmiképpen sem hagyják fajulni a helyzetet, hogy belekössenek egymásba, hogy az ügyből meggondolatlanul bármilyen módon is presztizskérdést kreáljanak. Így azután szerethetik egymást úgy is, hogy bizonyos kérdésekben akár szenvedélyesen térjenek el nézeteik. Ugyanakkor viszont egy véresen levert forradalomnak még csak nem is a másnapján, a lemészároltak holttetemeinek a látványával még a pupillák mögött a tolerancia lehet kívánatosan, sőt hivalkodóan szép, alkalomadtán eszményképként dicsőítendő erény, csak éppenhogy nem lehet a henteslegények-kicsontozta, szétszaggatott és ha egyáltalán, akkor is sokáig újra össze nem rakható valóságban is megélhető idea. Ha történetesen a pár egyik fele merő jóakaratból meg is kísérelné lepkefogójával birtokába keríteni ezt a békés körülmények közt oly ritka-ékes pillangót, a másik fél ettől, de főleg a katasztrofálisan rossz időzítéstől talán még fölháborodottabban elfogulttá és agresszívvá válhatna.

A konyhai jelenettel ilyen értelemben is napnál világosabb lett: Évi ott fogja folytatni, ahol abbahagyta. Már persze ha valaha is abbahagyta volna. Ha nem egyszerűen csak felfüggesztette, úgy átmenetileg, mert pár hónapra túlságosan is lekötötte más irányú elfoglaltsága. A régiektől eltérő új képek, más ideák valójában soha föl sem merültek benne. Belelapozott a történelembe, bekukkantott a jövőbe - aztán átsiklott rajta úgy, hogy minden maradt a régiben. Minden, amit csak az utóbbi fél éven át olvasott, és az, ami akkor igencsak hatott rá, holt betű maradt, írott malaszt. Minden, amit átélt, mintha csak nyomtalanul cikázott volna át rajta. A dolgokat a végsőkig leegyszerűsítve: felnőttként nem ismerve más politikai realitást, az elmúlt évtized még csak nem is magára erőszakolt vaksága után többé a megszokottól eltérőt nem tudott, sőt ami ennél jóval fontosabb, a legkevésbé sem akart volna elképzelni. Ment haza, keményen összeharapott szájjal, szorosra zárt szemekkel, kezeivel mint csápokkal tapogatózva maga előtt, egy alvajáró vagy egy robot, férjéhez és pártjához. Élete két kolosszális hazugságához.

Mindez kettőnk közt közel sem csupán világnézeti, nagypolitikai vagy akár kevéssé fontos taktikai különbségeket hozott felszínre, de óhatatlanul feldobta azt a témát is, amelyet kerülni ugyancsak szokásommá tettem. Vagyis hogy, helyesebben, szokásunkká vált. Nem mást, mint az anyagi lét szférájának a problémáját. Az élet kis piszkos realitásai előtti, nem hivalkodva mutogatandó, ámde ilyen voltában is szükségszerű tisztelgést. A pénzt, a megélhetést, az állást, a karriert, az életformát. Eddig ez, bár ki sem mondva, vélhetően így merült föl, jóllehet még ilyen formájában is csak ködösen: Évi kétségkívül föladta polgári otthonát, ezzel együttjáróan jólétét, de úgy, hogy bár pillanatnyilag albérletbe jött hozzám, az én polgárosodásomnak, értsd: anyagi, életformabeli konformizálódásomnak a lehetősége, sőt a valószínűsége - persze együtt az ő szakmai előrehaladásával - a legkevésbé sem volt kizárva. Sőt. Bár saját magamról ez idő tájt ilyenként azt hiszem nemigen lehetett nekem határozottabb kontúrokkal meghúzott képem, végül is el tudom képzelni, hogy adottságaimmal a legkevésbé sem kellett volna engem hosszabb távra rossz partinak tekinteni. Most viszont a két mondat mintegy villámfényben és persze a maga csalhatatlan realitásában tanúsította: ilyen értelemben Évi nyílegyenesen, ó nem, bizony egyáltalán nem tántorogva sétált be egy összkomfortos zsákutcába. Vali anyai ösztönei meg az ő létében újsütetű finnyássága ellenére is nagyjából-egészében változatlanul ott lévő, egy életre azért csak beidegzett burzsoá realitásérzéke számára érthető módon ez már önmagában is szépséges galibaként méltatandóan egy csapásra perdöntő lett volna. Zoltán hazardírozást ösztönösen kerülő kezébe pedig, mondanom sem kell, elcsépeltségük ellenére is roppant erős ütőkártyákat adott. Olyanokat, amelyeket a tromfolási szükségletek messzemenő hiánya miatt, gondolom, még csak ki sem kellett játszania, elég lett volna halványan utalni rájuk. Ez pedig ki máson, mint Zoltán feleségén, vagyis az én szerelmemen kellett múljon. Hogyan reagált tehát minderre az elsődlegesen érdekelt fél, Évike maga? A dolog érdemét tekintve a kettő közül melyik minőségét helyezte az előtérbe?

"Oszkár tudja, de nem mondja"... Évike nem szólt. Évike hallgatott. Hallgatott, pedig nem is sejtette, hogy én, ha lettek volna, már a rémálmaiban esetleg elképzeltnél is messzebbre mentem el - vagy éppen elmenendőben voltam -, hogy az Írószövetség nem-éppen-hivatalos megbízásából másokkal együtt beszédeket mondtam sztrájkoló munkásoknak hol másutt, mint - igen, ki tetszettek találni - Angyalföldön, a Ganz hajógyárban meg a Láng gépgyárban. Hogy az Írószövetségben meg tájain részt vettem a kezdettől fogva meredeken illegális Zöld Segély szervezésében és részben lebonyolításában, a pénz eljuttatásában a napról napra növekvő számú lebukott hozzátartozóinak a támogatását szolgáló akcióban. Jellemző helyzetünkre, hogy még a gondolatát is kapásból vetettem el: vagyis hogy Évinek ezt vagy mindebből akármit is elmondjak. Éreztem, tudtam, borsódzott is a hátam tőle, hogy bármi ilyesmi azon nyomban vagy kicsit később, de holtbiztosan botránykővé válna. Igaz viszont, hogy nem beszéltem én minderről elsősorban egy egészen más okból. Méghozzá azért nem, mert felmértem: amikor a kádári dicsérő, akkor és még egy rövid ideig alamuszin, hamisan hangzón hízelgő szavak hamarosan fordulnak majd át a saját ellentéteikre, a többé már nem a meglehet átlátszóan, de óvatoskodó, mellébeszélő, hanem a leplezetlen, nyílt terrorba, akkor minden kétséget kizáróan sokkal jobb lesz, ha Évi tiszta szívvel, őszintén mondhatja: ő nem tud semmiről semmit. Ha valaha is bármi ilyesmit közölnének vele, ő lenne a legjobban meglepődve. Tenné, mármint hogy tehetné pedig ezt úgy, hogy ott állna emögött igazat mondó szavának az aranyfedezete, hogy a szimulálás, valamiféle komédiázási szándék lehetetlensége ellenére ott helyben egy csapásra elanyátlanodna, talán még a lélegzete is elállna, ezzel alighanem elnehezítve az egyébként is némileg elfogódott diskurzus további menetét. A kettőnk közötti szakadék azonban az ilyen titkolózási manőverek ellenére, az én diszkréciómtól függetlenül is egyre mélyült. Persze hogy akaródzott nekem, sőt talán neki is valamit tenni ez ellen, de hová lett addigra már minden cselekvési lehetőség? A semmi másra, csupán önmagunk megnyugtatására tett, lényegében úgyis tartalmatlan álcselekvés meg nem is lehetett volna jobb, mint egy megalázó alpári kutyakomédia.

Pedig szerettük mi egymást, csak nem emlékszem rá, hogy ennek hol, mikor és milyen formában adtunk kifejezést. Egy szó mint száz: másfél hónap Évike édességes nővoltát illetően teljesen kiesett az emlékezetemből. Amint abban már megállapodtunk, a gyötrelem okozta trauma söpört ki tudatomból majdnem mindent. De csak majdnem: mindennek, tehát a részleges amnéziának ellenére is, ebből az időszakból néhány apróságra azért még ma is vissza tudok emlékezni.

Arra például, hogy egyszer csak kezdtem felfigyelni rá: Évinek mintha megváltozott volna a járása. Kettesben beszélgettünk mondjuk egy szobában, és ő, az azelőtt mindig összefogottan, bár önkéntelenül is a kényelmet kereső most, valahová magába leskelődve, befelé figyelve, de azért közben mint egy szimultán-játékos csak társalogva is, talán türelmetlenül, sőt úgy, mintha terhes kötelességet teljesítene, sétált föl-alá. Igenám, de ő egyáltalán nem sétált, hanem menetelt. Ha nem tette volna ezt egyedül, még azt is mondhatnám: zárt és tömött sorokban. Egyébként sem túl lassú, inkább komótos lépései most szaporák lettek, majd hirtelen lassultak le, komor elszántságú, súlyos, elnehezült lépteken át egészen a riadtan megtorpanásig, a zavart tétovázásig, hogy azután minden átmenet nélkül vagy éppen egy ideges borzongás villanyozása után, mintha egy beleépített dinamó indult volna meg, váljanak újra megiramodottan futólépésekké. A teljes demoralizálódás, minden eddig ismert ritmust veszített járásban kifejezve. Dőlt, ömlött belőle a panasz - mindössze csak hangok nélkül, anélkül, hogy arra egyetlen távolról is utaló szó is elhangzott volna. És közben bár szabályosan, de a beszédszünetekben jól hallhatóan mélyeket, szaggatottakat lélegzett, mint valaki, akinek ha törik, ha szakad, egy meredek hegyoldalon kell felkapaszkodnia. Aztán egyszer csak, mint egy konok gyerek, dacosan rázta meg a fejét, jobbról balra, majd vissza, az inga maga, mintha egész lényét fölkavaró gondolatokat akart volna elhessegetni. Én meg közben döbbenten figyeltem, hogy szépséges szerelmem arcáról hogyan süllyedt a semmibe a nemrég még ott ragyogó, hamvas igézet, hogyan tűnt ez a drága arc most kifejezéstelennek, üresnek, mint egy jó ideje igénybe nem vett, gondosan beburkolt bútorzatú lakás. Úgy ahogy volt, az egész ember lényével tükrözte egy emésztő, lázas forrongással erejét messze meghaladó módon küszködő lélek szánalmas vergődését.

Egyszer, amikor őt az éppen látottaktól megrettenve figyeltem úgy, hogy még csak oda se mehettem, magamhoz se ölelhettem őt, a kétségbeesés mélyén felmerült bennem, hogy talán mégis kéne tenni még egy nyilván már elkésett, tehát utolsó, mit bánom én, a fába szorult féreghez illő kísérletet. Mi másra, mint arra, hogy rábírjam, rábeszéljem Évit magunk megmentésére. Hogy most még van, még rendelkezésünkre áll egy morzsányi kis idő, ne fecséreljük el - lássunk neki és használjuk ki. Dobjunk be mindent, amit csak saját magunkból meg fegyvertárunkból felhasználhatónak tartunk. Az ég szerelmére, ne azon gondolkodjunk meg sopánkodjunk, hogy hogyan fogjuk majd elviselni magát az elviselhetetlent, de minden lehetőséget csak azért is még egyszer végiggondolva, mindent tűvé téve azért, hogy azt az átkozott elválást hogyan akadályozzuk meg. Vagy ha ez nem megy, hát akkor legalább próbáljuk meg azt elodázni, valahogy, bánom is hogy, de időt nyerni. Na és ha ez se menne, hát utolsó mentsvárként változtassunk magukon a mindennek az alapját képező premisszákon. Nem kellett hozzá sok idő: rá kellett jöjjek, hogy nincs menekvés, a mi időnk lejárt, most már minden kísérlet hiábavaló lenne. Ez, mármint a rábeszélés, bármiféle mögötte álló, szükség esetén harcba dobható erő nélkül, mindig is a vesztésre ítélteknek volt az utolsó, kétségbeesett menedéke, márpedig a gyengék - csakis a félreértések tisztázása érdekében ismétlem - eléggé érthető okok miatt éppen mert gyengék fölöttébb ritkán alkalmasak arra, hogy cselekvésre buzdítsanak.

Rendben van, de azért egy kérdés talán még így is megengedhető. Évike - eresztettem ezt útjára -, tudva, amit tudunk, nem maradt volna most már számunkra semmi, de semmi más, mint tehetetlenül kivárni azt, aminek történnie kell? Évi erre még csak meg sem kísérelt válaszolni, ehelyett szemrehányóan nézett rám, mintha azt mondaná: hát még te is? Te is csak bántasz? Tudtam, hogy nincs értelme, de azért képtelen voltam megállni, hogy ki ne mondjam a kérdés másik felét is: Vagy te úgy gondolod, hogy Goethének igaza volt? Hogy ha Isten engem, téged, akárkit másmilyenné kívánt volna tenni, mint amilyen végül is lett, akkor már eleve másmilyennek teremtette volna? Igen - mondta lassan, minden szavát megforgatva Évi -, ha hiszel Istenben, ezt el kell fogadnod. Mint minimumot. Nézz rám: mondd, látsz engem jól? Biztos vagy benne, hogy engem látsz? Nahát, akkor azt is kell látnod, hogy én ilyen vagyok. Egy pillanatra eltűnődött: Hogy is szól az az olcsó nóta? Tudod, az egyike azoknak, amelyeket te üres óráidban oly előszeretettel szoktál nekem énekelgetni: "Én már csak ilyen vagyok, én nem tehetek róla..." Tamás, nálad jobban senki nem tudja - persze engem kivéve -, hogy a valóságban milyen vagyok. A többi? Ehhez képest a többi csak okoskodó játék a szavakkal. De most már kérőn, ha nem éppen esdeklőn nézett rám: ne tegyem ólmos fáradtságát még nehezebben cipelendővé. Persze hogy nem is tettem. Elfogadtam a vereséget, mert ezek a szavak félreérthetetlenül közölték: nincsen nekem minderre egyetlen ellenérvem sem.

Így jött el azután a vég. December valamelyik utolsó napján Évi elborult arccal közölte: Zoltán apja meghalt. Ő nem teheti meg, egyszerűen nem áll módjában, hogy ne menjen el férjéhez; ezt magától értetődő kötelességének tekinti - kardoskodott, igaz, gyorsan belátva, hogy teljes mértékben szükségtelenül, mert mindezzel egyetértve nekem persze hogy nem volt szavam tervei ellen. Menjen, ha mennie kell. Sőt, amennyiben, mint gondolom, apósa közel állt hozzá, részvétemet is fejeztem ki. Bennem akkor, már nem tudom miért, egy határozatlan, elszíntelenedett részletekből összerakott kép alakult ki arról - igaz, gyorsan el is illant -, hogy apósa régóta betegeskedhetett és már jó ideje kellett rossz, majd súlyos állapotban legyen. Arról ugyan Évi mit sem szólt, én mégis mint nyilvánvalót könyveltem el: nem egyetlen, közel sem az első, még kevésbé csakis a lesújtó alkalom diktálta találkozásról van szó. Mert ugyebár ugyanekkor indult meg a pergőtűz, Zoltán a jó ügy érdekében mindenre hajlandó, bevetésre kész barátainak is a most már elsöprőnek szánt rohama, amelynek Évi a legkevésbé sem tudott, vagy ahogy én megítéltem, ekkor már nem is igen akart ellenállni.

Az év utolsó előtti napja már úgy nézett ki, mintha az lenne számunkra az utolsó. Évi, az egyenes, a nyílt, a nem kertelő Évi napok óta képtelen volt a szemembe nézni. Akkor régen, úgy tűnt, nagyon-nagyon régen még képtelen volt nemcsak abbahagyni, akár felfüggeszteni is a szemembe nézést; most viszont nem merte a szemét mondjuk az állam szintjénél magasabbra emelni. Aznap már beszélni sem igen tudott velem. Ekkortájban folyton Lawrence Durrell mondása járt az eszemben arról, hogy: "minden egyénnek van egy véges mennyiségű tartaléka bátorságból meg elkötelezettségből, tűnjön azonban ez jó esetben kiapadhatatlannak, a legkevésbé sem kimeríthetetlen vagy újra feltölthető". Évi minden kétséget kizáróan messze túl járt már az ilyen vagy ami azt illeti, bármilyen határokon. Mégis, mindennek ellenére, az eszelős szenvedés ellenére is nyilván ragaszkodott ahhoz, és minden nyomás ellenében ki is harcolta legalább azt, hogy szilveszteri meghívásunknak eleget tegyünk, hogy még erre az egy éjszakára együtt legyünk. Úgy tűnik, ez lehetett az a maximum, amit magát keményen megmakacsolva közvetlenül a diplomáciai tárgyalások lezárása előtt, még a legvégén a saját megnyugtatására kiverekedett. Zoltán pedig, érezve Évi elszántságát, nyilván meg sem kísérelt neki ellentmondani. Igaz, tette Évi mindezt úgy, hogy maga mögött hagyta Zoltánnal zálogba a következő napra, egyben az új évre szóló, kötelező ígéretét. Vagy talán, szokásaimmal nem szükségszerűen ellentétben, ezúttal is rosszindulatú lennék, és Évi a befejezett tényeket elfogadva, azért csak férjét nyíltan antagonizálva a fejébe vette, hogy még egy utolsó, legutolsó ajándékot adjon nekem? Útravalóul?

Ha ez így lenne, és az utolsó pillanatokban végtére is minden érdekelt, bár a legkülönbözőbb indokokkal, de konciliánsnak mutatkozott, akkor tehát gondosan adjusztált, az alkalomhoz illően becsomagolt ajándékként érkezett el életem nyomorult éjszakái közül a legnyomorultabb, méghozzá annak a szilveszteri formájában - nem, nemigen lenne arról mit beszélni. Az élők sorából éppen most eltávozottnak - nem, nem Évi apósának - valamilyen ősi babona előírásait követve még egyszer föl kellett tápászkodnia a már otthonosnak érzett koporsóból és egy végső piruettre perdülni, hogy aztán végre, végre nyugton hagyják, engedjék elmenni újonnan kapott és máris megkedvelt helyére, bajtársai, a többi halott közé. Nem is tudom, miért és hogyan kerülve el oda, Zuglóban, sok ismerős körében, a körúti kabarészínházak város szerte jól ismert figurájának, a komédiás kis Kabosnak a lakásában volt a halotti tor, amelynek a megülésén kívül aznap éjszaka nemigen adódott egyéb dolgunk. Végül is nem nagy eset, ha jól meggondoljuk, mindössze csak az életünket vagy legalábbis annak nagy részét lopják mostanság el tőlünk. A legletörtebb, legalaposabban szétvert fejű és lelkű emberek szilveszteri 'mulatságán' ünnepeltük ezt meg, egy ocsmánynak ígérkező új esztendő pezsgővel köszöntésén. A vesztesek azért sem apátiával bélelt szilveszterén - még a meghívó is így szólt.

Mi Évivel ott, emlékezetem szerint, nem is igen beszéltünk. Úgy, mint két ember, aki közelebbről meg nem határozott okok miatt valamelyest tart egymástól. Nem, nem nagyon, csak éppen hogy. Éjfélkor, amikor az alkalomhoz nem éppen illően nyomorúságos hangulat tetőfokára hágott, félszegen, szomorkásan mosolyogva ölelkeztünk össze, ittunk egymásra meg elsősorban az új évre, a hagyományos szabályokhoz szigorúan ragaszkodva és karjainkat egymáséiba kulcsolva, elfogódottan-óvatosan csókot is leheltünk a másik arcára, így kívánva boldog új esztendőt egymásnak. Ezen azután én alaposan kiborultam, ezért jobbnak látva magam kivonni a forgalomból, elvonultam ledőlni valahova, hogy ott balsejtelmeimmel osztva meg egyedüllétemet, magamat emészteni a legkevésbé sem képtelenül, szorgalmasan alvást imitáljak. Mindezt téve úgy, mintha bárki is törődött volna azzal, hogy én mit csinálok. Sokáig azonban ez sem ment. Azt hiszem, azokban az órákban bárhol szerettem volna lenni, csak éppen nem ott. És nem akkor. Amikor aztán a reménytelen kísérletet föladva és magamon erőt véve föltápászkodtam, leküzdhetetlen vágy vett erőt rajtam, hogy azon nyomban, addig, amíg még csak lehet, az öröklétet aprópénzre váltva Évi közelében legyek. Amíg még lehetek.

Egy másik szobában találtam rá, amint éppen félkörben elhelyezkedve három-négy emberrel beszélgetett, nekem legalábbis úgy tűnt, elmélyülten. Fura dolog, még most is látom magam előtt, sőt hallom is: valaki, alighanem a kis csoport alkalmi hangadója, közel sem kicsattanó, de kétségkívül általános derültség közepette szigorú logikával éppen azt fejtegette, hogy az analógia fogalmára példát adandó még az újév adta új lehetőségek ígéretében sem lenne a legkevésbé sem helyénvaló a lehetséges változatok közül a besurranó tolvaj képébe állítani Kádárt november negyediki dicső országfoglalása alkalmából, csakúgy, mint annak a kellő és megérdemelt módon értékelése szempontjából. Ezzel mint amolyan legkisebb közös nevezővel mindenki egyetérteni látszott. Találtam egy széket, odavittem Évi mellé, és leültem. Éppen ő vitte a szót. Magamnak parancsolni képtelenül lassan, óvatosan, mint a hímes tojást, megfogtam a kezét. Mintha valaki a száját tapasztotta volna be, úgy hallgatott el azon nyomban.

Legalább száz, ha nem jóval több különböző módja lehet annak, ahogyan valaki valaki másnak a kezét érinti, megrázza, fogja, a sajátjában tartja. Más módokon ér hozzá az ember babusgatásra kész kezével egy gömbölyűségek meg lyukacskák uralta, a fél világ szépségideáljához oly közelfekvően remekbe szabott kisgyerek-babakézhez, megint másképp tartja sajátjában egy bajban lévő, bensőséges barátnak, egy rég nem látott, egymással annyi élményt megosztó bajtársnak vagy mondjuk egy öreg szülőnek a gyenge, májfoltos, kidudorodó erekkel át- meg átszelt kezét. Másképp ragadod meg két kézzel gratulálni egy versenyben győztesnek a kezét, és rázod meg enyhén, vigasztalóan a vesztesét. Másképp, ha valaki rádtukmálja, megint másképp, ha valaki előzékenyen felajánlja a kezét. Másképp kerítsz be egy hadonászó kezet, és megint más módon próbálsz megszabadulni egy sunyin odanyújtottól. Másképp fogod át a magát távozásra elszánónak, megint másképp a haldoklónak és jaj de nagyon másképp a halottnak a kezét. Én úgy, olyan felbecsülhetetlen, tudatosan értékelni meg sem kísérelhető kincsként tartottam kezemben Évike mozdulatlan, mostanság oly felkészületlen, a szeretés immár elsajátított és beidegzett gyakorlatából alighanem kizökkent kezét, ahogyan azt csakis egy egész lényében hálával átitatott férfi teheti a feltétel nélkül imádott nő kezével. Hát még akkor, amikor az a kéz reprezentálja, mert sűríti önmagába a másik ember dédelgetni vágyott teljességét. Még ebben a késői pillanatban is villamosság áradhatott belőlem vagy inkább belőle, úgy rándult össze Évi keze; ő maga úgy nézett most már ölelkező kezeinkre, mint éppen így, a meghitt párosban magukra talált élőlényekre, akik a nagy búcsúzkodáson belül most még külön is isten veled-et kell mondjanak egymásnak, hogy aztán halálfáradtan mosolyogva rám végül is ő vegye kezetfogó, babusgató kezemet még egyszer a saját birtokába. Bele azokba a gerincugratóan hűvös, bársonyosan sima, beburkoló, kisajátítani az elmúlt időben oly félelmetesen megtanult kezekbe. (Ó, ha azokra bízhattuk volna sorsunkat!) Összetette, még jól, igen, kiválóan emlékezve, a régi receptet követve, az ezerszer egymásra talált két tenyeret; úgy simultak azok egymásba, forrtak eggyé, mintha az enyhe nyomás az egyiknek a leglelkét vinné át a másikéba, mintha csak az ujjak összefonódása maga lenne a minden lehetségesen túlról még egyszer visszaköszöntő intimitásnak az önmagáért beszélő szimbóluma. Igaz, csakis egy pár pillanatig, amelynek múltán kezeink elbizonytalanodva húzódtak kissé vissza. Én mégsem engedtem el az övét; úgy tartottam kierőszakolt ajándékként kezemben látó, bölcs, nekem oly mértéktelenül sokat adó és mégis, mindenekfelett örökké csókolnivaló, váró kezet, mintha nem lennének halálbiztos információim a holnaptól kezdve rám váró életről - a keze nélkül. Nélküle.

Hajnalban, amikor már ki lehetett menni az utcára, taxival vittem Évit eddig sosem látott belvárosi albérletéhez, és ő, miután az utat végigcsókolóztuk, felhívott magához. A búcsúzás lám mégis csak előre tervbe vett ajándék-aktusához. Még egyszer, egymás testének egy életre szólóan mondva búcsút szerettük egymást - de csak mint egy átsuhanó szellő, mint egy utolsó, bágyadt rebbenés. Közöltünk valamit egymással, egymás értésére adtuk azt, amit bárhogyan másképpen kifejezni lehetetlen lett volna. Közben úgy, mint ha minden egyes vonást, apró részletet még egyszer leltárba véve örökre be akarnánk vésni emlékezetünkbe, a világ minden kincséért sem lettünk volna képesek egyetlen pillanatra sem levenni egymásról fájó szemünket. Mint azon az első, a legelső éjszakán - de, uram istenem, nagyobb már nem is lehetett volna a különbség! Megálltuk, nem tudom, máig sem értem, hogyan, de derekasan megálltuk, hogy ne sírjuk el magunkat, helyettünk csak a végtelenségig lelassult, éppen hogy nem teljesen mozdulatlan testünk zokogott. Közben, azt hiszem, félálomba ringatódtunk, el is szenderedhettünk. Majd később, mindenek után egy órát aludtunk is? Talán álmodtunk is olyan álmot, amely bár kereste, de valahogy sosem lelte meg helyét más álmodókban?

Aztán ennek is vége lett, én, akinek a távozás immár osztályrészévé vált, elmentem; ő nem marasztalt. Azzal váltunk el, hogy közölte: délben, délután Zoltánhoz megy, majd később, igen, este föl fog hívni. Aztán még motyogott valamit, végtelenül halkan, amit én nem értettem. Meg vagyok róla győződve, hogy nem akart ő, eszébe se jutott neki akkor engem áltatni.

Több mint egy teljes hétig, ó igen, pontosan napra, ha kell, akár órára is meg tudnám mondani, január nyolcadikáig nem hallottam róla, tőle, felőle. Egyetlen hangot sem. Igen, Évike, akinek ez most már változtathatatlanul, örökre a szokása lesz, megint nem volt itt - és az idő, mint egyszer, valamikor régen, megint ólomlábakon kúszott.

* * * * *

Kegyetlenség volt, az bizony, a javából, ilyen elviselhetetlenül hosszú időre nyomtalanul, egyetlen szó, bármiféle életjel nyújtása nélkül tűnni el. Mintha csak a föld nyelte volna el. Elveszni szőrén-szálán. Ha nyegléskedni akarnék, úgy is mondhatnám: eltűnt, mint szürke szamár a ködben. De válogathatnék kedvemre, kedvem ellenére a lehetséges kifejezési formák közt, akkor is kétségtelen: ilyesmit, valakin fél kézzel túladó főattrakciót eddig fel sem tudtam volna tételezni róla. Nem mintha időnként nem éreztem volna meg benne valamit, hányavetiséget vagy mit, azt, hogy van benne egy rá se ránts módra kemény, kőkemény, ha kell, bárdolatlan, az áramot egyetlen kattintással kikapcsoló, cudar vonás. Egy olyan 'nekem most fontos dolgom van, te meg légy szíves kushadj'. Nem is a gazdi iránti szeretettől, az elragadtatottságtól magával tenni mit sem tudó, a bőréből kibújó és úgy fel-felugráló kiskutyának szánva, hanem egy afféle haszontalan, farkát behúzva somfordáló ebnek kijáróan, kérlelhetetlenül. Meg hát ott honolt benne, talán eleve adottan a habitusában a csakis egy-egy szökőévben, de akkor viszont annál nagyobb erővel felszínre törő, az összegyűlt gyúlékony anyagokból lángra kapó vadság. Hiszen persze hogy örökölt ő az életen-halálon túl keserű, az engesztelhetetlen, az érvekkel cáfolhatatlan haragot elnyomni nem képes anyjától is. Csak hát ezeket a vonásokat meg a belőlük eredő fájásokat nekem mindeddig volt szerencsém amúgy istenigazából nem megtapasztalhatni. Amikor egyszer-egyszer érezni véltem valami ilyesminek a halvány jeleit, fogalmam sincs, miért, de ez jutott nyomban elgyávult eszembe: a sokáig, végül már elviselhetetlenül a tűz miatt fenyegetett macska előbb-utóbb kapja magát és beugrik a vízbe. Ha nem...

Persze sok minden meg annak az ellenkezője is lehetett az elhúzódó és úgy imponáló eltűnési mutatvány mögött. Évinek, tegyük fel, nem volt a végre már mégis ki is hirdetendő ítéletnek, az én szemembe néző és abba belemondandó szakításnak, egy bárhonnan nézve is drasztikus, kétfelé súlyos sebeket ütő cselekvéssorozatnak a lebonyolításához elég ereje; annyi mindent legalább részben jóváteendő, férjével akart lenni a temetés utáni napokban; az elmúlt hetek szenvedései nyomán képtelenné vált a gondolkodásra, nemhogy a határozott, összefogott erejű cselekvésre? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szigorúan kellett kordában tartani magamban az Évit meg a világrendet illető, nem éppen hízelgő érzéseket, véleményeket, nehogy valami mindent elrontó, az eddigi magatartásomnak meredeken ellentmondó cselekedetre ragadtassam magam. De azért a roppant erővel felszínre törő kiábrándultság, sőt harag érzése úgy sodort magával, hogy jó magyarosan, ha lehet, minél kacifántosabban káromkodjam végre ki mindazt, ami oly fojtogatóan rekedt belem. Nem kis fáradságomban került ugyan, de azért megnyilvánulásaimban csak féken tartottam magam. Nem, dicséretemre legyen mondva, a sulykot továbbra sem vetettem el. Dolgaimat gépiesen végezve minden ilyen irányú, magasröptű tevékenységemen felül jóegynéhány napig nem beszéltem senkivel, viszont vég nélküli társalgást folytattam saját magammal, nem hinném, hogy több eredménnyel, mint igen kevéssé stimuláló hatással, valahogy úgy, ahogyan azt egy magánzárkában hűsölő fegyenc teheti, vagy, teszem azt, a vadonban reménytelenül elkeveredett vándor.

Arra a generálpauza azért csak jó volt, hogy a teljes összeomlás közepette még látomásaim meg hallomásaim is legyenek - nem először és aligha utoljára életemben. Arra viszont rossz, de még milyen rossz, hogy mindenütt, szakadatlanul telefonok csörögtek - és azt talán már mondanom sem kellene, hogy minden egyes csöngés tőle jött - vagy jöhetett, kellett hogy jöjjön -, mert ugyebár folyvást ő hívott engem. Bezártságából, fogságából nem akart ő lelkendezve közölni velem semmi egetrázó újdonságot, de azt azért fontosnak tartotta, hogy vagy ezredszer ismételje magát, azt is csak azért, mert éppen eszébe jutott; szóval csakis azt, hogy szeret, véget nem érően, sajnos nem tud rajta segíteni, lám, meg is próbálta, de nem megy, mert hogy nem csak így, egyszerűen, de úgy, olyan igen-nagyon is szeret. Ha történetesen borbélynál voltam hajat vágatni, és valahol a hátam mögött a fodrászüzlet telefonja berregett, majd kiestem a karosszékből, mert nyilván ő hívott. Próbáltam magam mindennel és mindennek az ellenkezőjével elfoglalni - de nem tudtam, mert a telefon továbbra is folyton csöngött bennem. A világ összes telefonhívása valamilyen kapcsolási hiba folytán mind belém, az én reszkető gyomromba futott be, és ott csilingelt. A szakadatlan lárma miatt nem is voltam képes hallani magamat gondolkodni, annál is kevésbé, mert koncentrálni aztán egyáltalán nem voltam képes. Akkor kaptam, szinte csak amolyan ismerkedési gesztusként, az első idézést a rendőrségre, roppant figyelmesen ugyan személyes kézbesítéssel, azt viszont már nem mondhatnám, hogy évődő mosolyok kíséretében, sőt kifejezetten frusztráltan, na nem, a legkevésbé sem szükségszerűen a személyem ellen szólóan, de azért, mert a szemmel láthatóan tanácstalanoknak utasításuk szerint házkutatást kellett volna tartaniok, csak az üres szobában nem volt a nyomorultaknak ezt hol tenniök. Ez aztán felfoghatatlannak bizonyult számukra, akárhogyan is rágódtak rajta. Gondolom a megfeszített agymunkát elősegítendő ketten még a barettet is levették fejükről, hátha az segít valamit. Egy ideig a mélyhűtőben tébláboltak, majd zavarukat leplezendő kezdtek maliciózus megjegyzéseket tenni egyes akasztófára való léhűtőkről. Még mintha utalást is hallottam volna valamiféle süketfajdokra, akiknek az egész hóbelevancuk beleférne egy aktatáskába. És közben fagyos tekinteteket vetettek rám. Mind a hárman; beszélniök kellett, hangokat kiadni, mert féltek ők, de meg mennyire féltek, például amikor Gera Gyuri is bejött; az ország ellenséges hangulatát a bőrükön érezve a régi-új hősök veszettül féltették nyomorult életüket, pedig még azt sem tudták volna megmondani, vajon milyen, váratlanul rájuk törő veszélyeknek lehetnének kitéve. Talán olyannak is, hogy ha nem vigyáznak, a végén még haragjában, jogos felháborodásában egy óvatlan pillanatban nem rám, hanem ugyanazzal az erővel megbecsülhetetlen szolgálataikért kikre másra, mint rájuk csukódik a tábori ágy? Micsoda baromi ötlet: házat kutatni - egy üresen pangó társbérletben? Intim hármasban? Surmó módra? És ettől függ küldetésük sikere? Úgy térjenek vissza, hogy a végrehajthatatlan parancsot nem teljesítve foltot ejtsenek saját reputációjukon?

Én meg csak változatlanul, éjjel-nappal a 'telefonnal' voltam elfoglalva. Hogy utóvégre mit is vártam volna az egyebek közt a katonai kiképzésemben oly fontos szerepet betöltő 'távbeszélőtől'? Azt még így utólag sem lenne rossz tudni, de arról sajnos nekem a leghalványabb fogalmam sincs. Világosabb pillanataimban - vagyis igen ritkán - a legjobb esetben is csak olcsó, lapos 'igazságok' jutottak eszembe. Ilyenek például, hogy aszongya: a nők egész lénye nem is annyira parfümmel, mint inkább rejtélyekkel, sőt rébuszokkal átitatott, mélységesen mély titok - nem lenne a legjobb, ha ezt a titkot soha senki, de legalábbis én meg se kísérelném oly igen ingerlő, magábaszippantó rejtekhelyén birizgálni, bolygatni? Elsősorban és főleg nem ott, ahová a Természet azt az állítólag oly bódító ajzást maximálisra fokozandó módon és a legkevésbé sem ideiglenes hatállyal amolyan betevő falatként helyezte letétbe? Erre a célra gondosan kiválasztva - hát még Ő is? - legsebezhetőbb pontjukat? Ott, oly közel és mégis oly igen messze a kulisszák mögött? Nna, ha már így lenne, akkor maradjon csak az a számomra érdektelenné vált titok rejtekhelyével együtt mindörökre az ő sajátjuk.

Hát igen, a telefon. Egyszer este, már az 'ágyban', alighanem közvetlenül elalvás előtt kívülről látni véltem magamat egy irodai jelenetben. Láttam a pasast, belesüppedve a karosszékbe úgy, hogy az arca az íróasztalon elheverő karján feküdt, miközben várakozó ujjai a telefon tárcsáján nyugodtak. Dehogyis, nem nyugodtak, de doboltak. Doboltak, és a várakozástól ingerültté válva mind idegesebben tették azt. Valahogy az zakatolt a pasas fejében, hogy nem kellene ilyen lehetetlen pózban ülnie, mindenki szeme láttára, mégis csak a hivatali szobájában. Aztán meg arra gondolt, hogy a kezét le kéne vennie arról az istenverte telefonról, de hogy megmozduljon, arra már nem volt ereje, még kevésbé lett volna képes bármi ilyesmire elszánni magát. Mert kifejezetten úgy érezte, hogy ő maga meg az életében oly sok minden más is a lehető legközvetlenebbül függ attól a jelentéktelenségével tüntető, magát puritán egyszerűségű közhasználati cikknek álcázó, most aztán juszt is elcsendesedett, deprimáló bakelitvacaktól. Persze ha akarná, föl is emelhetné, a falhoz is csaphatná, a földhöz vágva akár szét is taposhatná - de az se változtatna semmin, továbbra is csak függene tőle - ő maga is, meg benne minden, de minden parányi kis része önmagának. Az ujjai ekkor már nem is doboltak, csak cselekvésre készen hevertek a telefonon. Na igen, hát persze, a modern élet árnyoldala, a telefon. Csakis azt kellett neki nem ímmel-ámmal, de szakadatlanul feszült figyelmével követnie. Azt az önmagában véve inkább csak bumfordi, mint eleve rosszindulatú telefont. Az enyelgéstől az idő agyonütéséig mindenre felhasználható, az érces meg a simogató hangokat, a jó meg a rossz híreket egyforma készséggel továbbító, alapjában véve talán semleges jószágot. Azt, amit én viszont olyan korlátlanul, egész életem minden keservét beleadva gyűlöltem.

Aztán eljött az idő, amikor a lázas őrület már nem egy dallamtöredék szakadatlan ismétlésében nyilvánult meg, mint annak idején, a kölyökkori betegség és a láz kezdetekor, egy soha többé meg nem talált, akkor engem minden másnál jobban lenyűgöző, minden kétséget kizáróan pentaton népdalszerűség formájában, amelyet fél-önkívületben képtelen volt beteg szervezetem egyetlen pillanatra is kikapcsolni, hang nélkül magamban éneklését, őrjítő monotóniáját vagy inkább végtelen egyszerűségét, nem tudom, miért, de mindennél szívfájdítóbb dallamát abbahagyni, hiába éreztem úgy, hogy ha ezen a hosszú órák, sőt napok óta tekergő valamin nem sikerül változtatni, akkor menthetetlenül megőrülök, sőt ezt a feladatot már teljesítettem is; most meg, lám csak, az élet bolondos szimmetriái, ezt felváltotta a képtelenségem arra, hogy egy fejemben zakatoló Shakespeare-idézettől szabaduljak. Éjjel-nappal, amikor csak a telefon nem csengett, én Leontes nagy monológját duruzsoltam magamnak, mi másról, mint a magát erőszakkal rám oktrojáló, akkor kedvenc témámról, meg mostani hű barátomról, a Semmiről - a Téli regéből.

Csak ezt kellett több százszor elmondani - aztán már jött is a megváltás. Mert azért egy hét alatt sokat 'fejlődtem': néha nem zakatoltam egyvégtében a Semmit, voltak egész pillanatok, amikor nem csörömpölt abszolute semmi (Hát semmi ez?), sőt az is előfordult, hogy nem vártam a csöngést. Végül mikor máskor, mint természetesen pont egy ilyen töredékmásodpercben, amikor rá se hederítve, a milliószor begyakorolt mozdulattal vettem föl a kitartó hallgatására ráfázott telefonkagylót a kiadóban, akkor volt ott a vonal másik oldalán - Évike.

Gondolom a szerző oktalankodásai miatt elgyengült olvasót meg sem lepi: ha agyonütnének, akkor sem emlékeznék rá, hogy mit beszéltünk. Csupán valami olyasmi maradt meg bennem, hogy a hogyvagyolások félszeg formái, az elfogódott bevezető mondatok elhangzása után Évi közölte - a többnapos eltűnésről futólagos említést sem téve, mintha a figyelmüket minden apró részletre kiterjesztő emberrablóknak erre vonatkozóan magára kötelezőnek tartott ígéretet tett volna (lásd még a 'stockholmi szindróma' címszó alatt) -, hogy munka után találkozni szeretne velem; ő javasolt egy olyan eszpresszót, ahol együtt még nem voltunk. Mint ahogyan az kivétel nélkül mindenből világos volt, ha egyáltalán valami, akkor sem sok kétség férhetett hozzá: ami most jön, az az utolsó nyolc nap töprengéseinek az eredménye lesz, amelynek bízvást lehetne ezt a címet adni: Bevezetés a szakítás tudományába.

Én persze - tudom, már hogy is ne tudnám, hogy fölösleges ezt vagy bármi ilyesmit mondani - nem kérdeztem semmit az elmúlt napokról csakúgy, mint a délutáni találkozás feltehető tartalmáról sem. Körülbelül úgy, olyan eleve korlátozhatatlan lelkesedéssel vártam a találkozóra, kedvesem újralátására, mintha gyökérkezelésre kellett volna mennem egy szadista fogorvoshoz, aki elvből nem használ novokaint. Egy délutánra még az a kiégett, alkalomadtán fafejű, idétlen kísértet, aki Holló Tamás álnéven ezen a történeten átsuhan, általában ilyen, most viszont kifejezetten olyan formában fog majd materializálódni. De legyen bármilyen is az a forma, az egykori szoknyavadásztól, mára viszont már lestrapált, fásult kísértettől gondolom joggal várható, hogy a róla terjesztett álhírekkel szemben a civilizált élet nyomorúságai közt már nem is olyan váratlan helyzetében nem viszolyogva, de határozottan és méltósággal, egy volt távbeszélőshöz illő, tartott strammsággal viselkedjen majd. Hiszen abban a nem mindennapi kitüntetésben részesül, hogy személyében magát a hóhért akasztják.

Ezért is úgy döntöttem, hogy amikor a nyakamhoz illesztik, majd ráteszik a kötelet, az ezt megelőző egy-két órát még híven eddigi, utolsó félévbeli kifacsarodott magamhoz csinálom végig. Tehát: nincs panasz, még egy zokszó erejéig sem; nincs szemrehányás, nincs tetemrehívás vagy bármiféle elemzés; nincs hátra-, de nincs előrenézés sem; nincs érvelés, nincsen kérdés; persze hogy nincsen csacsogás meg fecsegés, mint ahogy nem lesz mód lefetyelésre meg karattyolásra sem; nincs kérkedés, de nincs fogvacogtatás sem; nincs nyakra-főre emlékezés, nincsenek azokról szóló, felpuffadt frázisok; nem lesznek a túlfűtött képzelet által felskiccelt képek; fővesztés terhe mellett nem lehet semmiféle trágár beszéd hallatója az egykori vitézi tornák hőséből ránk maradt Holló Tamás mai reinkarnációjában, mert egyetlen megveszekedett szót sem akarok hallani minden létező és nem-létező dolgoknál érdektelenebbé vált saját magamról; mindezeken felül pedig olyan kedves leszek, amennyire azt csak képességeim megengedik; segítek, ha kérne tőlem bármit is, amit viszont, őt ismerve, egyáltalán nem hiszek. Nem, meg sem kísérlek úgy tenni, mintha az elmúlt hetekre elkövetkezett nyolc nap alatt viselkedése vagy bármi más miatt kiszerettem volna belőle, megszűntem volna őt szeretni. Szeret, nem szeret, szívből, igazán... Igen kevéssé olyan témák, amelyekről szakításkor szoktak tépdesve duruzsolni. Na és persze mondjon távozó szerelmem akármit vagy semmit - hahó, a Semmit, azt aztán bizony most ő fogja felmondani! -, értékelje a jelent, a múltat vagy a jövőt, a sors kifürkészhetetlenségét bárhogyan is, azokat én előre is készségesen fogadom majd el. Ily módon azután miért lehetne meglepő, ha a várt, ez esetben maga a rettegve várt a várt módon következne be? Vagy még, már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges lenne, azt is messze felülmúló módon? Bennem volt tehát már, csak világra hozatalának a közel sem fájdalom nélküli elősegítésére várt az, amit engem életéből kituszkolt szerelmem éppen hogy csak valamivel később imigyen fogalmazott meg: "ilyen gyönyörűen szakítani is csak mi tudunk".

Mindezt sokkal egyszerűbben így fogalmazhatnám meg: pokoli kínokat szenvedve, de elképesztő módon éppen azok tudatában találtam rá az így nem is remélt vagy kívánt szabadságomra. Igen, fura, engem is meglep, de azért értem, miért tolakszik ide ez a szó - 'a szabadságomra'. Az újonnan elnyert szabadságomra ahhoz, hogy semmit, amire úgyse kapnék választ, ne kelljen kérdeznem. Az elképedten üdvözölt szabadságomra ahhoz, hogy abszolute semminek a bekövetkeztére ne számítsak, azt ne vegyem soha többé készpénznek. Na és végül szabadságomra ahhoz, hogy mindent, ami csak emberileg lehetséges, tegyek meg annak érdekében, hogy az égvilágon semmitől se váljak függővé. Már persze csakis annyiban, amennyiben ez rajtam múlik.

Így azután egyáltalán nem zavart, hogy ő, a 'mi' másik fele, a szépen szakító, még csak egy szánalmas, egy vacak kis indokot, egy olcsó, mit bánom én, a hajánál fogva előrángatott okocskát, valahol olvasott limonádé-indokocskát sem vetett oda koncként nekem arra, hogy elrágódhassak rajta: végül is ő mit mondhat magának, szerinte vajon miért kell ennek így végződnie! Ha végső elkeseredésemben saját szabályaimat felrúgva bizgattam, feszegettem volna, bedobtam volna még magát a harapófogót, akkor sem lettem volna képes belőle bármit kihúzni. Igaz, én tudtam - vagy 90 százalékát a vélhető okoknak tudtam -, de hát ő azt nem tudta, hiszen honnan is tudhatta volna, hogy én tudom. Még annál is kevésbé, hogy mi az, amit tudok. Ami - nekem nincsen semmiféle okom sem arra, hogy ezt titkoljam, főleg nem magam előtt -, be kell lássam, nem is tekintendő olyan nagy csodának, hiszen minden jel arra utal, hogy bármi ilyesmi őt egyáltalán nem is érdekelte. Fel sem merült benne, hogy az okot vagy valami hozzávetőlegesen hasonlót, olyasmit, ami megközelítően annak fogható fel, a szakító fél úgy nagy általánosságban azért, mondjuk, ha nem akarja az egész ügyet fenékenrúgással intézni el, ha másképp nem, hát amúgy érintőlegesen körül szokta írni. Már csak a pallérozatlan agyú mufurcok kedvéért. (Elmegyek, kedves Jóska, mert nincsen nekem más választásom; be kell valljam, bármit mondtam is erről azelőtt, a múltban, én nem igazán szeretem, mit titkoljam tovább, igen, sajnálom, ha megbántalak ezzel, de - én egész szívemből utálom a csiricsáré ingeidet!) Vagy hazudnak, pallérozatlanul pofádba hamukálnak valamit. (Nem, Jóska, te vagy, mint ahogy mindig is te voltál az egyetlen, az igazi; a többiek, azok a kósza népek soha nem is számítottak; nincsen az én megtört szívemben rajtad kívül senki más.) Vagy pszichologizálnak. (Nem tehetek róla, de már jó ideje úgy érzem: tragikus tévedés volt az egész. Talán a kezdetektől fogva. Neked, drága Jóskám, nem énrám, az én szürke jelentéktelenségemre volt szükséged, hiszen te oly sokkal jobb, különb vagy nálam!) Főleg azok teszik az ilyesmit, akik olyan kimondhatatlanul szépen szakítanak. Persze a végére hagyva magát a fortélyos mesterfogást. (Édes-kedves Jóskám! Mondd, miért kell ennek így lennie? Ugye lehet, hogy az egész csak rossz álom? Felébredünk, és minden nyomban megint a régi lesz. Ugye te is hiszel ebben? Igen? Ez jó, nagyon jó. Akkor hát isten veled!)

Igen, Évi konokul következetes maradt az eddigiekhez. Vágyai ellenében vélt kötelességéhez. Bár szavainak egyáltalán nem volt éle, az, amit tett - vélhetném legalábbis -, az oly igen hangosan beszélt önmagáért, hogy attól nem is nagyon hallottam azt, amit közben mondott. De ha mégis hallottam volna, akkor nyomban kiderült volna: az egyáltalán nem az alapvető 'Miért'-ről szólt, hanem a végtelenül felületes 'Hogyan' vált Évi, az Igazság Rendíthetetlen Bajnoka számára élete nagy szerelme lezárásakor a szakítás fő motívumává. Mintha csak tökéletesen megfeledkezett volna arról, hogy igenis válasszal tartozik, még akkor is, ha a megválaszolandó kérdést fel sem tették; de hát attól még az a kérdés ott lebegett felettünk, közöttünk meg bennünk. Egyébként is nekem szilárd meggyőződésem: nemigen akad olyan ember, aki valaha is megértette volna saját fortélyos mesterkedéseit annak érdekében, hogy elmeneküljön, megszabaduljon önismeretének felsejlő, csak éppen rémisztően gyászos árnyékától. Ez azonban a legkevésbé sem zavart abban, hogy ne én legyek az, aki a magyarázat nélküli szakítást 'megérti'. Éppen hogy csak nem túlzottan lelkesen - de azért barátian, simogatón, beletörődően. Már amilyen én szoktam volt lenni vele - meg még több. Hiszen végül is, amint az, gondolom, az eddig elmondottakból bárki számára kiderül, aki eddig is odafigyelt, ez nem is járt olyan túlságosan messze az igazságtól. Csak éppen hogy közben a magamra erőltetett, átkozott sztoicizmus révületében leledzettem. Azt hittem, tényleg, valóban egy ideig azt hittem, hogy higgadt, nyugodt vagyok; hogy a modorom úgy egészében rezervált, de a körülményekhez képest nem teszek semmit, ami nem én lennék; nem meresztgetem szerelmetesen a szemeimet, amivel csakis feszélyezném őt; nem mondom neki, hogy a szavakat lassan formáló ajkait szeretném csókjaimmal elhallgattatni; bármi ilyesmivel csakis őt tenném az amúgy is elkerülhetetlennél még jóval elfogódottabbá; de aztán, többé már nem viselkedésem kordában tartására összpontosítottam, mert nem lehetett magam előtt titkolnom, hogy valahol, nagyon mélyen, a lelkem legmélyén védekezésre képtelenül, soha nem ismert módon, halálosan meg voltam rettenve. Az egész képhez az is hozzátartozik, éppen ezért nem is kis mértékben meghökkentően, egész valómból kizökkentően hatott rám, hogy miközben őt hallgattam és néha - nem is olyan néha, hiszen a most magává az antiklimaxszá vált Évikének az embertelen zavarát érezve persze hogy megpróbáltam kisegíteni - én is mondtam valamit, bár azért azt túlzás lenne állítani, hogy egymás szájából kapkodtuk volna a szót. Na és közben én óhatatlanul úgy éreztem magam, mint a régi, hitleráj-időkből származó sztorikból előlépő, ütődött zsidó figura, aki a nácikkal együtt, illetve azokat is túllicitálva kiáltja harsányan: Heraus mit uns! Ki velünk! A fészkes fenébe velünk! (Vagy ezt valahol már mondtam? Ha nem, hát akkor kellett volna.)

Amit viszont nem mondtam, de aminek az érzése eluralkodott rajtam, olyannyira, hogy arra gondolva még ma is érzem ugyanazt: Jó, rendben van, legyen, ha elkerülhetetlen, ha így kell lennie. Ha egy szóval vagy százzal, vagy akár szavak nélkül - el kell hagyjál. Csak tudod, az a nagy baj, kislányom, Évikém - mondogattam neki, de hangtalanul, csakis magamba befelé -, hogy többé ne legyek veled körülírva, általad meghatározva, miattad érthető; mert tudod, édes, az valami olyasmi lehet, mint realizálni - minden fali-, villany- meg ingaóra, amelyre csak pillanthatok, egyszerre megállt, minden karóra, még nagyapám zsebórája is, pontosan ugyanabban a pillanatban, így azután többé nem lesz majd mód megmondani, ha véletlenül engem kérdeznének, hogy hány óra is van. (Attól tartok, hogy ezek az elemek is Bergman műveiből szívódtak belém.) Csak az marad meg időnek, az is kótyagosan, amikor te elmentél. Mert az általad kimerítően, tökéletesen definiált-definiálható Tamás lám most kifutott már minden időkből. Mert tudod, halálra sebezte őt, hogy ahogy te mész el, az órák összevissza vernek, mutatóik eszelősen rohannak előre meg hátra, mert kontár kezek elrontották mesteri szerkezeteiket. Meg mást is majdnem kimondtam, de csak majdnem. Azt, hogy nem szabadna elkövetned semmi olyasfélét, ami egyszer már megtéve nyomban örökre el is végeztetett, olyannyira, hogy ezen akár ruhaszaggató sirámokkal sem lehetne majd változtatni. Valaki egyszer erről valahol ezt írta: Sámsonnak a haja ugyan újranőtt, de a szeme már nem; az idő egyes veszteségeket helyreállíthat, másokat azonban soha többé nem tehet már jóvá. Meg azt is mondtam: te, drága kislányom, itt velem szemben, most ugyan még látott, de azután már csak elképzelt, felidézett arcoddal bizony még egy fiatal lány vagy - igen, persze hogy a javából. A legjavából. És íme, látod, máris oly sok minden elvégeztetett: e 'kislánynak' a roppant nagy részét a férje - vagy bárki más - a legkevésbé sem birtokolja - na persze nem a szó archaikus vagy akár patriarchális értelmében -, többé már soha nem is fogja. A szó semmilyen bevett, elfogadott értelmében sem. Mindenki közül talán ő, bizony, ő, Zoltán maga a legkevésbé. Még ha akarná, sem adhatja Évike többé már úgy igazából oda magát valakinek, azt, ami már nem is az övé. Nem csakis az övé. Amit-akit az a drága lány oly könnyelműen eltékozolt. Pedig én, sokat megsejtve a jövőből, adtam neki éppen elég gondolkodási időt. Még az után is, hogy engedett engem beugrani az életébe, hogy mindennél keményebb kényszerrel megkövetelte, hogy ezt tegyem. Amiről most még azt hiszi, hogy amit azóta egyvégtében adott, azt most csak úgy, mint a babaruhát, következmények nélkül vissza lehet venni. Csakhogy az az az - többé már nem ugyanaz. Mert azt az azt ezen a világon utoljára én ismertem és szerettem úgy, hogy halálos kéjjel szakítva ki magamból hozzáadtam az alapképletéhez magammagamat is. Így azután, ezzel az egyszerű fúzióval, efölött ő többé a régi módokon már nem diszponálhat. Ezt a jogát, de még inkább ennek a lehetőséget elveszítette. Márpedig ezt megtanulni, sőt meg is érteni - ez neki sajnos még hátravan. Hogy többé nincs a világon senki, de senki, akinek ő úgy, ahogy nekem adta, adta és újra adta, még egyszer odaadhatná magát. Ezt a magasztos gesztust többé már nem gyakorolhatja. Ezzel szemben viszont, valóságos ragadozói skandalumként, mindenki, aki csak arra jár, kötelességének tartja majd, hogy vérszemet kapva harapjon ki az elhagyott javakból, ízes-zamatos belőle egy részt, kicsi vagy nagyobbacska falatot. Na, nem sokáig, csak addig, amíg a készlet tart. Amíg csak áll a bál. Amíg Évike életén élősködhet.

És közben, míg a magányos párbeszédet folytattam, megnyilvánultam - legalábbis a magam számára - még egy harmadik változatomban is. Az pedig nem csinált az égvilágon semmit, nem szólt egy szót sem, meg se nyikkant, még csak nem is fájt. Egyszerűen ott ült, Évit nézte és figyelte, hogyan múlik ki apró átalakulásokkal, minden percben egy újabb félénk, zavart rezzenéssel a szerelmünk. Mert mint általában mindennek, 'mindenféle földi szerelemnek', egyszer ennek is véget kellett érnie. Mert mi ugyebár megmérettünk és könnyűnek találtattunk. És közben nem tudtam szabadulni attól a bennem éppen most feldobódott gondolattól, hogy a mi szakításunkban a maga módján úgy tükröződik az eljövendő, még teljes valójában kibontakozandó Kádár-korszak, mint egy vízcseppben a tenger. Mert aminek a nevében Évi itt mindezt teszi, az meglehet látszatra, a felületén igaz, de akkor sem több, mint szofista maszlag, ami annál kétségbeejtőbb, mert ordítóan nem igaz; mert szükségtelenül bár, de maga a lényeg teljes egészében nem őszinte, amiatt a végtelenül egyszerű ok miatt, hogy a dolog természetéből kifolyóan nem is lehet őszinte; mert magukra a sorsunkat meghatározó kérdésekre nemcsak hogy nem ad választ ez sem, az sem, viszont azt még csak meg sem kísérli, gondosan kerüli a lehetőségét is annak, hogy a húsba vágó témák kerüljenek a terítékre; mert ami most itt történik, az durch und durch, szemérmetlenül lett a nem beavatottak, a dolgokat a maguk igaz voltában látni nem merők számára félreismerhetetlenre manipulálva. Mert nem tesz többet, mint flastromot rak a nem a felületen, hanem ott lenn, a mélyben ütött, egy-egy rossz mozdulatra alighanem egy életen át sajgó sebre. Mert álruhába öltöztetve és a helyesnek tűnő szavakkal dobálózva a hátsó ajtón át, de a leglényegét tekintve mégis csak visszahozza a bukott, a menthetetlenül rothadt status quót. Itt is, ott is. Ő maga csakúgy, mint az, amit tesz. És mert mindezért végső fokon az égvilágon semmit nem old meg, csak kiöli magát az életet, kigyomlálja annak minden kis, ártatlanul meghúzódó maradványát puszta létünkből, tologatja-toszogatja a meg nem oldott, ezért később majd újra meg újra ránk robbanó, mind nagyobb súlyokat magán cipelő kérdéseket, és közben mulasztja, menthetetlenül elkótyavetyéli az életünket. Azt az életet, amellyel oly remekbeszabott dolgokat lehetett volna együtt művelni! Például, hogy mást ne mondjak, szabad akaratukkal gondosan gazdálkodó, szabad emberekként élni. Csak úgy magától, ha lehet, összefogottan, ha kell, elengedetten, ha már egyszer megharcoltunk érte, nem pedig ilyen hazug-heroikus, jaj istenem, tátott szájún ostoba pátosszal. A lényeget nagyvonalúan sikkasztva el. Téve még azt is potom áron, de a még mindig elégedetlenkedők számára rendelésre készségesen parázna módra.

Amikor aztán kifogytunk az összejövetelünk célját elősegíteni hivatott szavakból, szó-pótlékokból, ottmaradtunk a túláradó, de ki semmiképpen nem csordulható szívünkkel, elérkezett a távozás ideje, Évi - én úgy éreztem, és ezért is elmondhatatlanul, elviselhetetlenül sajnáltam - szabályos pánikrohamot kapott. Arcán piros foltok gyúltak ki, egymás után kellett vegye a mély lélegzeteket, egyet, aztán még egyet, meg megint egyet, hogy a mélyről feltörő, kimondani rettegett valamit visszanyomja. Milyen tévedhetetlenül tudtam, mit nem volt szabad kimondania! Addig is tágra nyílt szemei most, ha lehet, még hatalmasabbaknak tűntek. Aztán, pár pillanat múlva, rám most már véletlenül sem nézve és alig hallhatóan, szinte suttogva, maradék erejének a végéhez érve, mintha segítségért esdekelne, arcán egy torz grimasszal, sírásra görbült szájjal, könyörögve rebegte: megyünk?

Kínosan esetlen volt a kabátfeladás, a távozás. A pincérnek nem akaródzott odajönni, én tehát, életemben először úgy, amint azt az amerikai filmekben oly gyakran megcsodáltam, távozás közben hanyag mozdulattal egy bankjegyet vetettem oda az asztalra. Hiszen mégis csak az volt a szakítóasztalunk, rajta a szakítópénzzel. Szakíts, ha bírsz - szakítok is. Gáz van - vetettem oda a jelenetre valahonnan hirtelen elősiető pincérnek.

Aztán kint az utcán még egyszer, utoljára és óvatosan, mintha törékenyekké váltunk volna, megöleltük egymást. Megöleltük egymás télikabátját. Csók nélkül. Nekem megmagyarázhatatlan módon a torkom szorult össze; féltem is, hogy valami baj történik. Aztán elengedtük egymást.

Az utolsó képem: ott áll tőlem két lépésre az én nemrég még kiteljesedett, büszke szerelmem, meggyötört, kínba torzult arccal, száraz, égő szeme irdatlanul nagyra nyílva, alatta karika, valóságos árok; elveszetten, tétován mered rám, úgy, mint egy belőle kizuhanó sikolynak az előfutára - jóságos egek, mi történik velünk? - döbben bele; görcsbe rándult arca maga az ordító kétségbeesés, az arc szinte széthullásra kész, már nem több, mint egymástól független vonások kontrolltalan összege; karjai élettelenül csüngenek le teste két oldalán. Egyetlen szó, egyetlen mozdulat elég lenne ahhoz, hogy menthetetlenül kiváltódjon az embertelen fájdalom könnybe fulladó vízesése.

Nem lett volna szabad őt így elengednem, mert ha egyáltalán tudta is, hol van, akkor is látszott, hogy forog vele a világ - de mindez sajnos csak később jutott eszembe. Ehelyett végtelenül gondosan vigyáztam arra, hogy még őt így látva is én legyek az, aki megfordul, hogy én menjek el először, hátra a világ minden kincséért se nézve. Nem, dehogyis, persze hogy nem presztizskérdésből, csakis azért, mert az elviselhetetlen tortúra végén aztán már nem bíztam se magamban, se szervezetemben. Mentem elfelé, kifosztva, kiürülten, a végletekig elcsigázottan, mintha egyetlen órányit sem aludtam volna az óta a nap óta, amióta a világra jöttem. Mentem gondolatok nélkül, azt hiszem, csak éppen hogy gyanítva: lám, milyen játszi könnyedséggel lehet az élet egy dolog, ahelyett hogy egy másik lenne; mostantól kezdve olyan, nem mint ahogy megszoktam, hittem, vártam, amint beleéltem magam, vagyis: ilyen. Meg hogy látszatra-e vagy sem, de milyen véletlenül, esetlegesen jönnek létre, formálódnak ki emberi sorsok. Hiszen a gyanútlan megfigyelő számára milyen ostobán véletlenszerűnek tűnhet a végzet, holott a dolgok szigorú logikája szerint az talán nem is alakulhatna másképp, mint ahogy alakul.

Mentem, csak mentem, mechanikusan, az orrom elé nézve. Nem, még fizikailag sem éreztem teljesnek magam, hiszen Évi gondatlanul magával vitte a neki odaadott testemnek-lelkemnek egy részét. Csak mentem, mint valaki, akit talán megérintett a guta, hiszen testem egyes, nálam maradt részei mintha megbénultak volna. A korán éjbe hajló téli ég megereszkedetten terült a városra, beszórva az utcákat foltos felhőkkel meg azok ködös árnyékával, a járdaszélektől a zimankós homályba vesző horizontig. Olyan passzív-agresszív idő, amely lassan, de annál biztosabban tolakszik az ember bőre alá. A levegő mintha mozdulatlanul merengő, gyászos katyvasszá sűrűsödött volna körülöttem. Egyszerre csak esti szél fújt bele a hátamba, szapora kis lökésekkel, anélkül hogy képes lett volna elébem vágni, pedig én, én aztán hagytam volna. Ha olyan sürgős dolga van, hát csak menjen, hadd menjen. A mellettem-előttem-mögöttem mozgó meg jövő-menő emberformájú lények csupán mindenféle tartalom meg értelem nélküli, pusztán az utcai közlekedésben uralkodó fizikai törvényeknek engedelmeskedő háttértárgyakként léteztek. Az érzések, amelyek magukkal hozták az emberiség maradék részének a részleges fogyatkozását, azok viszont igen sokoldalúak voltak. Valami olyasmi is szerepelt közöttük, hogy tőlük eltérően egyedül én nem mentem sehová, hiszen nekem nem volt úti célom, csak egyetlen, viszont annál inkább halaszthatatlan feladatom, a feltétlen megbízhatóságom tudatában általa rám bízott, felettébb fontos dolgom, hogy Évinek kijáró utolsó kötelezettségem szerint - mennem kellett. El, el, el. Biztos ő is ezt tette - csak éppenhogy ő a másik, az enyémmel ellenkező irányba. Na és ő akarva-akaratlanul is tudta, hová megy, mert a lába, az a tökéletesen idomított, odafelé vitte. Véletlenül se téveszd össze a mozgást a cselekvéssel - írja valahol Hemingway. Mi most már túl voltunk a cselekvésen, mi már csak mint a kulccsal felhúzott bábuk mozogtunk, el, mind messzebbre egymástól. Nem, egy cseppet sem voltam most büszke magamra meg selejtes, elesett kis életem nagy szerelmére, de mit számított már mindez? Ende. End. Finis. A kemény szavak között is a leghatalmasabbak. Azok, amelyek az élet üresedő házából sok minden más mellett kifüstölik a sors kísértő árnyékát is. Vége. Kész. Pont.

Hiszen a mi szerelmünknek gyönyörű szép volt a melódiája, csak a bevezető sorok után a dal szövege többé már nem illett hozzá. Azt egyre gyakrabban mások kezdték átírni, aztán már ők is írták, nem, már nem vájtfülűek, de olyanok, akiknek nem volt semmi érzékük ehhez a csodálatos dallamhoz. Meg úgy általában, semmiféle dallamhoz.

* * * *

Amikor hazaértem, eszméletlenül fáradtnak, kriplinek éreztem magam. Tele felnagyításra aligha szoruló veszteségérzetemmel meg félelmemmel a jövőtől. Nem tudom, valóban meg voltam-e győződve arról, hogy a 'szerelem' szó hosszú idő után most először nem fejezi ki azt, amit érzek. Azt hiszem, hogy így volt. Amit én éreztem, az még a mozgásra is képtelenné tévő gyengeség volt, igen, ahogy mondtam, valami nyomorult, beteg érzés. Évi persze hogy hiányzott, de nem jobban, mint saját magam. Mármint az a másik személy, aki én voltam, amikor még vele voltam. Nem, ne kerteljünk, nincs miért és nincs kinek: egyáltalán nem a szerelem volt az, ami eltöltött, hanem a gyász, a gyásznak egy eddig nem ismert fizikai, azt is mondhatnám, animális fajtája. Amin belül a végletekig kétségbeesetten sirattam meg őt meg magamnak, most jövök rá, hogy tényleg azt hittem, már örökre szervessé vált, most meg hirtelen végletesen kompromittált részét. Aztán, egy idő múltán, mind lelassulóbb gondolataimmal folytatott amolyan iszapbirkózás után - már ha és egyáltalán egy nő létének vagy nem-létének az így is, úgy is sajgó tudatát lehet vagy helyes gondolatnak nevezni -, fel kell tételezzem, hogy végül is álomba szenderültem. Azt talán mondanom sem kéne, hiszen gondolom felesleges ismétlés lenne, hogy a szakadatlan telefoncsöngés azért még hetekig nem szűnt meg. Hát persze: nem én, a nemrég még oly igen felfuvalkodott pacák szakítottam, én nem fejeztem be, én csak úgy, ahogy vagyok, csődöt mondtam - velem szakítottak, engem szalajtottak világgá. Miért is ne csöngött volna akkor továbbra is az én mindenütt, tetszés szerint bármelyik pillanatban valahol működésbe hozható, szégyenkezésre képtelen készülékem?

Aztán, mintha minden vonalat ott a központban egyszerre elvágtak volna, a csöngetés abban a minutában maradt abba, amikor felvirradt a nap, mert megtörtént a 'csoda', vagy helyesebben megkaptam a kegyelemdöfést, az elmaradhatatlan coup de grace-t. Soha-nem-várt levél jött Évikétől, az egyetlen levél, amelyet tőle valaha is kaptam - és egyben talán az utolsó is. Úgy két-három héttel a szakítás ügyében lebonyolított találkozás után. Bevallom, nem akartam hinni a szememnek. Elveszetten bámultam rá, mint kiskutya szimatoltam a ráhelyezett vagy rajta felejtett szagnyomokért; előbb értetlenül forgattam, majd úgy gondoltam, mindegyre értőbben tettem ezt. Mint valami forró, égető holmit, letettem valahová, a nagyobb nyomaték kedvéért még hátat is fordítottam neki, el is mentem tőle a szoba másik sarkába, de aztán valahogy mégis csak újra a kezemben találtam. Ott lapult meg, ha nem is otthonosan, de legalább biztonságban érezve magát benne. Igen, egy idő múlva már, akkortájt lassú felfogásom ellenére is, érteni véltem az önálló életre kelt levéllel együtt a dolgok logikáját. Persze, Évike - aki ha egyáltalán valamit, akkor a legkevésbé sem akarta, mindössze csak végtére is feltartózhatatlanul csordult ki belőle mindaz, amit olyan istentelen erőszakkal kísérelt meg magába fojtani hosszú hetekig -, ez az Évike most aztán megadja majd nekem a döfést, bele a szegybe. Olyannyira, hogy semmiféle kételyem sem volt az iránt: már önvédelemből is, de vissza kéne küldeni a levelet. Úgy, ahogy jött, felbontatlanul. Vissza a feladónak. Mert a címzett eltávozott, más címet maga után nem hagyott. A címzettet elküldték a pokolba, és az ördög nyomban el is jött maradványait bekasszírozni.

Nemigen lehet kétséges: ha valamennyire hasonló ügyekben bárkinek is én lettem volna a tanácsadója, további együttműködésünk felmondásával fenyegetőzve és akár csak pillanatnyi habozás nélkül azt követeltem volna tőle, hogy bármiféle halogatás nélkül és érintetlenül, mint magának feladójának az immár érinthetetlen mását, küldje vissza a levelet. Ne pazaroljon rá sok könnyet - azok is menjenek, vissza a feladónak. Hadd főjön csak ő a saját levében. Elég volt a kenyérre kenhetőségből - forgassa csak a kést az istentől elrugaszkodott dáma, a változatosság kedvéért, már persze amíg az éle még tart, most már valaki másnak a lyukacsos szívében. Rá se rántson, oda se hederítsen: vissza a feladónak, nem majd, nem holnap, de most, azon nyomban!

Igenám, de a cselekvésre buzdító szövegek hallgatása közben azért azt is tudtam, hogy az én esetemben, a miénkben ez is, mint bármi ilyesmi, ehhez hasonló, üres és főleg hazug póz lett volna. Hiszen túl késő volt már, minden határon túl késő; hogyan is változtathatnék a történtek, az édes, majd a mázsás terhek cipelése után eddigi magatartásomon? És főleg: miért? Ha szabad tudnom, minek a nevében? Nem tettem volna ezzel tökéletesen értelmetlenné mindazt, amit mániákusan szigorú önfegyelemmel az egész utolsó időszakban tettem - beleértve még azt a világszép, azt a nemde makulátlan fogantatású szakítást is? Na és mindezen felül: nincs ezen az istenverte világon semmi-, de semmiféle esély arra, hogy a levél elolvasása vagy visszaküldése a lényegen, magán a szakításon egy jottányit is változtathatna, hiszen, amint abban már megállapodtunk, az ilyesféle dolgoknak megvan a maguk szigorú logikája; egyetlen percnyi kétely sem férhet hozzá, hogy gyakorlatilag minden lezajlott már, hogy annak rendje és módja szerint mindennek vége - csak sajnos és persze, a végjáték néhány rutinlépését még meg kell tenni. Ha Évi valaha is jelentett valamit számomra, akkor ezzel még tartozom - igaz, nem is annyira neki, mint inkább kettőnknek. De azért csak neki is. Igen, persze, ne legyünk smucigok, a fizetség, az az obskurus záróaktus még hátravan, nosza, intézzük el azt is. Helyes, nem játsszuk meg magunkat, nem küldjük vissza - olvassuk el tehát. Legyünk túl rajta. Hiszen nem másról, mint igenis Évike hozzám intézett leveléről van szó. De egyébként is: azok a körülmények, amelyek elősegítik, hogy valakivel intim kapcsolatunk jöjjön létre, nem esnek egybe kizárólag azzal az időszakkal, amelyben kölcsönös szerelemben találjuk magunkat, hanem előfordulhatnak még a szerelem kezdete előtt, az ősidőkben, és megismétlődhetnek jóval az után is, hogy maga a csillagfényes szerelem már véget ért. Az élet váratlan szépségei, csakúgy mint ocsmányságai egyaránt a diszkrepanciákban lelik kedvenc tartózkodási helyüket. Ez pedig, itt a kezemben, annak a terméke volt, annak is a javából. Ejnye már, ne totojázzunk; az én nevem nem pityipalkó; én, ha egyszer elkezdtem valamit, azt végig is csinálom. Úgy ám, el egészen az utolsó betűig.

Mert ha az én hajdanvolt kedvesem mint holmi mosott ruhát végleg ki akart volna engem facsarni, azt is nehezebb lett volna másképp megtennie. Mert én frissen kifacsart létemben most aztán két marokkal szaporán elébem szórt, szikrázó-ragyogó, mesébe illő gyémántokként, smaragdokként kaptam meg mindazt, amire a legkevésbé sem a tudat alatt, de amióta csak őt megláttam, egész lényemmel vártam és vágytam, amire viszont éppen a történtek után többé már nem számíthattam; áldón-adón, pazarló bőkezűséggel hullott rám, virághintő mozdulatok képét vetítve belém, minden, ami többé már nem lehetett az enyém. Na és hullott ránk! Megdicsőültünk, úgy, olyan ékesszólással, hogy magáért ezért is érdemes volt megírni meg elolvasni azt a levelet. Csak éppen hogy én most már, az örökre elmulasztott tobzódás helyett, hogyan is kezdhettem volna bármihez; ami még csak balzsam sem volt a sebre, de amitől az, ha lehet, még csak jobban fájt. És lehetett, nagyon is lehetett!

Elveszett Évikémnek ebben a szent, ebben az imádságos levelében - hiszek benne, hogy élete egyik legnagyobb, utólag, jóval később a maga számára is ilyenként értékelt tettében - mentünk a mennyekbe a milliószorosan áldott szerelemért; az álomszerű kezdetekért, az élet eddig ismeretlen, sőt elképzelhetetlen, de annál inkább mámoros szépségeiért; a másik nagy találkozásért, azért, hogy én végre megismertettem őt saját magával, az igazi lényével; az önfeláldozásért, azért a 'mennyei szakításért'; ebben a levélben fogalmazódott meg, hogy mi élni-halni is csak együtt tudunk, és hogy mindazok után másképp, amiket együtt tanultunk meg, nem is érdemes. Vajon miért is lenne? Minek? Hogy újra meg újra megszenvedjük egymás nem múló hiányát? Hogy százszor is megkíséreljük becsapni magunkat - és újra meg újra, fájó koppanással, megint csak egymás mindent befedő árnyékába ütközzünk? Hogy elképzelhetetlen: két ember meglátja magát, és immár mindig is látni fogja - egymást? Hogy két ember annál jobban illjen egymáshoz, mint mi? Hogy soha nem tudott volna még csak legszörnyebb rémálmaiban sem elképzelni, hát még végigélni ilyen pusztító, embertörő, őrjítő fájdalmat. Hogy 'tudom, így kellett tennem', de hát ez, ami maradéktalanul a birtokába vett, ez eszméletlenül elviselhetetlen, ebbe bele is lehet, ebbe bele is kéne halni, együtt meghalni, mert - 'szeretlek, szeretlek, szeretlek!'

Napi átlagban vagy harmincszor olvastam el, például úgy, hogy az elbizonytalanodottat játszva, csakis azért, hogy egy-egy bennem elhomályosodott, de azért mégis csak fontos szót újra megnézzek, pontosan leellenőrizzek, nem másért, csupán az esetleges félreértések elkerülése érdekében nyitottam fel megint a levelet, és olvadoztam, igaz, őt magát végtelenül, minden egyes újraolvasás után szenvedésével együtt ha lehet még csak jobban sajnálva. És mégis, minden egyes alkalommal úgy döntöttem: nem, én nem válaszolok, hiszen ha "így kellett tennie", akkor el fog múlni benne majd ez is. Illetve dehogyis: elmúlni nem fog, de azért elviselhetőbbé, megszokottabbá válik. Most még olyan vagyok neki, mint a kutyának a csont. Inkább elásna, jobb időkre, mintsem hogy elengedjen. De mint oly sok minden máson, túl lesz majd ezen is, előbb-utóbb. Igaz, most az én szerelmem fennkölten valósít meg, helyesebben válik maga is - egy lelkiállapottá. Lám csak, Évike új minőségében, Évike - úgy is, mint egy gondosan körülhatárolt lelkiállapot. Amely valahogy olyan, hogy abban benne van helyzete megértésének legalábbis a halovány és maga körül óvatosan tapogatózó nyoma, némiképpen úgy, mintha a most a holdat ugató, az előbb említett, akkor még csontásó kutyának lehetne, mert miért is ne lenne köze éppenséggel a Holdra vonyításával magához a csillagegyetemhez - de azért valamilyen szinten az a megértés kétségtelenül igazi, valódi, még felismerhető is.

Tarthattam én a frontot hasonlatokat gyártva meg azokon töprengve bármily hősiesen, nem ért az egy lyukas garast sem, mert hiszen neki, Évikének nem voltak skrupulusai. Pár nap múlva már úgy telefonált, mintha tegnap meg tegnapelőtt, mintha minden nap beszéltünk volna, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Már miért is ne? Úgy látszik, a levéllel sok mindent kiírt, ki is adott magából. Mondta: kísérjem el nem-tudom-hová délután. Mondtam: visszahívom. Tudtam, hogy nem helyes. Tudtam, hogy nem szabad. Tudtam, hogy többet már nem hagyhatom kínozni magam. Tudtam, hogy csöppet sem törődik velem, hogy csakis még egy átmeneti időre van rám szüksége. Hogy ez nekem maga a borzalom? Ilyesmi neki még csak eszébe se jutott. Tudtam: az érzéketlenség, a teljes közöny a saját maga által másban indukált szenvedés iránt, adjanak is annak bármilyen nevet - az a kegyetlenségnek a legszörnyűbb, a legrombolóbb hatású, ez esetben talán csak a legszórakozottabb formája. Tudtam, hogy nem szabadna most már a kisujjamat sem mozdítani, hiszen nem voltam én magamnál; nem voltam én más, mint egy nagy köteg, izzó fájdalom.

Hiszen embertelenül szenvedtem. Voltak már olyan pillanatok is, félig csukott szemeim előtt átúszóan, amikor a semmiből felbukkant Évi képe; ahogy jött, mind közelebb, úgy vált egyre inkább irdatlanul, a látómezőt teljes terjedelmében betöltően, abból minden mást kizárva hatalmassá - és ez a csupa-Évi világegyetem annyira fájt, hogy magamon segíteni akarván azokra a pillanatokra a kép inkább már csak hidegrázósan irreálisnak tűnt. Irreálisnak, azt hiszem, mert valahogy megoldottam, hogy kívül essen érzékelési szférám határain. Máskor meg a hajdanában-danában-Évike igen komolyra összefogott, mégis álmatag és hamvas, valahova a térben vagy időben messzibe néző arca változott át olyanná, mintha a családi albumból kimentett trófea, fakult-barna, de így is, csak éppen másképp mutatós fotográfia lenne. A nyilván ünnepi alkalomra készült kép még egy kidomborodó pecséttel is el volt látva. "Készült Vágó Endre műtermében, Ó-Budán." Hogy aztán ez a simára fésült, hátul hosszúra eresztett hajú Évike-variáció sokáig ne is akarjon tőlem egykori, albumbeli álmát alvó helyére visszatérni.

Olyan állapotban voltam, amelyben időnként, sőt igen gyakran - bár dolgozni azért valamennyire képes voltam - a külvilággal tulajdonképpen nem is igen volt kapcsolatom. Igaz persze az is, hogy Évi még közel sem vált részévé annak a külvilágnak. Így aztán mégis, mindennek ellenére is megértettem: ő remekbe szabott önvédelmi ösztönével - túlélési ösztönének az édes unokahúgával - kiválóan érezte meg, még akkor is, ha ezt és így magának ki sem mondta: végletesen tehetetlen, képtelen akár csak a felületén is egyszerre dolgozni fel az elszenvedett veszteség tudatát, meg valahogy tompítani az égető hiányérzetét; ha jelent még számomra valamit is - és persze hogy jelentett, mindent meg annál is többet -, akkor nem foghatom föl másképp, mint hogy ez a levél egy utolsó, kétségbeesett sikoly, abból a fajtából, mint Edvard Munch norvég festőnek a valóban Sikoly című, ezrek meg ezrek szemébe rémületet, rettegést berobbantó, roppant hatású képe a századfordulóból; rimánkodó kísérlet arra, hogy én, hiszen széles e világon senki más nem tud, nem lehet képes, igenis pont én segítsek neki, hogy megszabaduljon tőlem, hogy ne legyen olyan magához ölelendően, olyan vég nélkül ünneplendően szép a vége. Hogy az egész valahogy apró, sekélyes kis részletekben múljon ki, vagy még inkább, ha lehet, hogy élve, elevenen rothadjon szét. Nosza, fel tehát az utolsó, még megmászandó akadályra! Nem, ne maszatoljunk azért fájdalmamban mindent össze, nem tartozok én neki többé már semmivel, de magamnak - ilyesféle dolgokban egyszerűen kielégíthetetlen magamnak bizony még igen. Ki érti az én maximalista lelkemet, de én, tetszik-nem tetszik, elvárom magamtól, hogy ne hagyjak kifizetetlen számlát magam mögött. Mint azok a rózsaszínben látott világot mindenestől szerető, derűsen boldog-részeg vendégek apám vendéglőjében, akik komolytalan távozási kísérleteik közepette a záróra közeledtével újra meg újra kérdezték meg: Papa, ugye minden rendezve van? Az utolsó fillérig? Nem vagyok sáros? Na, hát a haladó hagyományokat követve én se akartam sáros lenni. Aztán, később, majd ha kedvem kerekedne rá, akár süvét is ülhetek és a megsemmisítő gyász pózában sajnálhatom, siratgathatom elárvult magamat, akivel olyan lélektipró meg még annál is nagyobb tragédia történt, mint eddig még soha senkivel. Hogy imigyen 'visszafogottan', a fölösleges túlzásoktól messzemenően tartózkodva fejezzem ki magam.

Csak előbb, hogy az utolsó akadályt még rozzant állapotomban is képes legyek venni, magam megtámogatandó elzarándokoltam egy volt barátnőhöz, aki a remekebbnél remekebb italreceptek valóságos tankönyve volt. Már csak azért is, mert beható tanulmányokat folytatott a direkt nemi akciókhoz szerinte egyébként is eleve nélkülözhetetlen italok, ezen belül is a legkülönfélébb alkalmakhoz készített kotyvalékok hatásáról az általuk persze nagy mértékben befolyásolt orgazmusok milyenségét illetően. Szépen kértem, keverjen nekem egy rabvallató koktélt, abszintra - mert az is volt ám neki - meg vodkára alapozva. Ha mástól nem, de attól aztán biztosan 'munkaképes' leszek. Viszont azért, csak úgy a biztonság kedvéért, tartalékban még ott volt, a képembe készségesen beleröhögően rendelkezésemre állott a világ egyik legidiótább mondása: Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. Hű, a zangyalát nekije! És ezt, még ha akarnám, se tagadhatnám le, én magam is idéztem; mentségemre csakis az szolgáljon, hogy amikor ezt tettem, a lényeget még megközelítően sem értettem. Igazi, nagy magyar mondás - de mennyire az, a javából! A megváltoztathatatlan sorsukba beletörődött, örök vesztesek önvigasztaló himnuszát lehetne erre a lenyűgöző szövegre megkomponálni. Még hozzá lehetne csapni az élete utolsó évtizedét az őrültek házában eltengetett, a másik oldalon viszont túl korán prepotenssé vált Nietzsche mondását, helyesebben át nem gondolt elszólását arról, hogy: 'ami nem öl meg, az erősebbé tesz engem'. No lám csak, hát nem azt akarja mondani, amitől egész életemben mindegyre jobban irtóztam, vagyis hogy: a túlélés nemesít? Őrült-nemesít? De hiszen akkor közel s távolban én lennék ha nem is maga a legnemesebb, de a főnemeseknek mindenképpen az egyike! Na és ha mindez valakinek még így sem lenne elég, akkor kifejezetten azok számára maga a dicső lord, vagyis Tennyson megaszondta: Jobb, ó de mennyire, összehasonlíthatatlanul jobb szeretve szeretett lenni és azt egyszer majd persze hogy mindenestől elveszíteni, mint soha meg sem ismerni egy nő szerelmét. Még egy ilyen mondás, és én könnykeservesen eléneklem az egybegyűlteknek a Bánk bán dölyf-ihlette bordalát. A nőre helyezett, arra feltett férfilélekről, meg a könnyelműen széttépett üdvösségről. Azután más már nem is igen maradhat hátra, mint követelni, hogy adják vissza a babaruhát.

A koktélt megkaptam, iszogattam, át is járt az a lábujjamtól a hajam száláig, igen szorgalmasan; kis idő múltán örömmel konstatáltam, hogy a hadicsel megtette a magáét, valóban 'munkaképes', akár úgy is mondhatnám, fitt lettem. Miután Évit féltett férfilelkem elkárhozásáról jó előre gondoskodva visszahívtam, vagy két-három hétig minden második-harmadik nap találkoztunk - és egyre kevesebbet tudtunk mondani egymásnak. Lassan bontottuk föl apró, fájó kis részecskékre a feloldhatatlannak hitt nagy szörnyet, a 'nincs többet'. A végén egyszer még útszéli módon gorombáskodtam is vele az utcán - igen, káromkodtam, mint a zupás őrmester; a Gresham-palota mögött történt, munkába menet előtt, kora reggel. Én, a hőbörödött persze ezt is megszenvedtem, megvetettem, utáltam magamat, de neki mennyivel könnyebb volt így? Ó, köszönöm szíves érdeklődésüket, sokkal, de még milyen sokkal könnyebb! Annyira például, hogy a szerelmem tárgyát képező, tegnap még izzó-égető levelet író szóbanforgó hölgy egy közös barátnőnkkel éppen ez idő tájt közölte ihletett fogantatású megoldását, az úttörő jellegű kiutat a reménytelennek tűnő kiúttalanságból. Íme a zseniálisan egyszerű, ámde hihetetlenül ravasz haditerv: ő most majd megtanítja Zoltánt... (Itt egy olyan ige főnévi igeneve következett, amelyet tőle, a disztingválni mindig tudó leányzótól csakis fölöttébb ritka alkalmakkor hallottam, akkor is, még a sötétes szobában, az ágyban a fülembe susogva, de, amint azt nyomban módom volt látni, lángban égő arccal; amit az alkalomhoz illő gyönyörtől eltelve hallottam, az a nemi élet világszerte méltányolt, valahol unos-untalan gyakorolt, hiszen mégiscsak legfőbb aktusának a végrehajtását írta le. Ábrázolta szűkszavúságában, tárgyratörően is grafikusan.) Ezek szerint tehát én, úgy, ahogy arra eredetileg is számítottam, visszaminősíttettem merőben szexuális fellángolássá - csak ne szégyelld te magad, Éva, mondhatták a minden lében kanál barátok, lévén ugyebár az ilyesmi nagyon is emberi dolog, mi mindannyian esendőek vagyunk -, hiszen ezen kívül Zoltánnal, a nem-szexuális nem-fellángolással szembeállítva Évi nyilván mást sem hallhatott. És azokban a napokban az új életre szóló fogadalmaihoz illően mást sem igen akart hallani? Vagy ki tudja, talán mégis inkább valamit ismeretterjesztésül a díjnyertes tenyészbikákról? És akkor ő most tényleg azt hinné, hogy a nyeretlen kétévest némi kis oktatgatással telivérré lehet változtatni, hogy a díjazott bikától tanultakat csak úgy, hókuszpókusz, ráolvasások, vajákos szaktudás nélkül át lehet adni, meg lehet tanítani a kellő hőfok, az ihletett diszpozíció nélkül egy született, egy valódi, egy hamisítatlan pótceruzás öszvérnek? Aki az alkalmi felhevülést leginkább csak mellőzendő ízetlenkedésnek tekinti? Azt gondolja Évi, hogy ami az elmúlt fél évben nekünk az égiek ritka kegyelméből osztályrészül jutott, attól ő már ukmukfukk tanítómesterré léphetne elő? No lám, a házasságukban kielégítetlen milliónyi tengődő sorstársától eltérően ő most nagyvonalúan eltekint a vitathatatlan ténytől. Vagyis meg nem engedhető módon feledkezik meg a tantételről: maga a fizikai képesség egy aktus végrehajtására még a legkevésbé sem azonos annak a végrehajtásnak az üdvözítő, úgy értem, számára meg szenvedő nőtársai számára újra és újra kívánatos és csakis úgy célba is érő formájával. Hej de keserű lesz majd az egy életre szóló ébredés ebből az újabb tipikus Évi-hóbortból!

De mit számított akkor már mindez? Találkozásra valahogy egyre kevésbé volt szükség, mód, alkalom. Ha Évi nem lett volna Évi, akkor talán fel is merült volna egy más fajta remény lehetőségének a nem is igazán teljes képtelensége. Valami olyasminek, amelyben ő nem sejti, hogy én az ital iránt ugyan teljes érdektelenséget tettető, de most már reménytelenül idült alkoholista vagyok, méghozzá nem másnak, mint pontosan az ő italának a rabja, az, aki anélkül, annak az íze, ízlelése nélkül, azt nélkülözve már nem is igen ember. Egy abból a fajtából, akit a körülöttünk lévő népek megvető pillantásokkal jutalmaznak azért a kielégülésért, amellyel szégyenteljes gyengeségem megnyilvánulásaival szolgálom ki a saját felsőbbrendűségükbe vetett, nyápic kis hitüket. Pedig ha ők tudnák, amit én...

De nem, még csak ilyen mély-oroszos, Karamazov-méretű gyalázat porában fetrengés sem juthatott osztályrészemül. Ehelyett a lelombozódó telefonhívások még néhány hétig befutottak, mind hosszabbra nyúló kiesésekkel az egyes hívások között. Én meg közben ottmaradtam pangó, fűtetlen társbérletemmel, magával a dobsinai jégbarlanggal, amely odaadóan utált engem vissza, sőt előszeretettel gyötört, átkokat is sziszegett rám, na és otromba nyugalma megbolygatása miatt jégujjaival folyvást a vesémet markolászta. Ettől persze - gondolom, amúgy pszichoszomatikusan - meg is betegedtem; egy ízben arra tértem magamhoz, hogy mezítláb ugyan, de pizsamában a könyvállvány előtt guggolok és zokogok. Egek ura, én, az önfegyelmemre büszke, cégéres faszagyerek! Biztosan igen lázas lehettem, mert csak úgy-ahogy tudtam újra a lábamra állni. Első kísérletre nem nagyon ment, ismételten térdre huppantam, aztán onnan feltápászkodva kellett megtenni a hosszú utat, visszakúszni a hideg ágyba. 'Nem is vitás, most vagyok a mélyponton, most a legrosszabb' - vigasztalgattam magam vacogva. Aztán jöttek még szörnyebb napok, meg még szörnyebbek, és végül megtanultam: amíg az ember ki tudja mondani, hogy most a legrosszabb, addig az sok minden lehet, de közel sem valóban a legrosszabb. (Még fél-önkívületben is volt annyi belémnevelt fegyelmem, hogy a nívót tartva csakis Shakespeare-től loptam, ezt történetesen a János királyból.) Ottmaradtam a kettős vereség átkainak a betakarításával: a rendőrségi gyötrésekkel, majd az állásvesztéssel, barátok nélkül, hiszen minderről nem tudtam én senkivel sem beszélni, másra meg nemigen lehetett az idő tájt engem használni. Semmire sem. Nem volt nekem semmi közöm bárkihez és főleg bármihez, amit emberek tettek-műveltek bárhol is. Azt sem igen tudtam már, hogyan is kellene velük egyáltalán beszélni, hogyan kellene valakinek, csak úgy, mintha teszem fel, semmi sem történt volna, köszönni. Bokros teendőim miatt még arra is csak ritkán voltam képes időt szakítani, hogy egyszer-egyszer egy nagyot ússzak az önsajnálat szürke vizében.

Aztán lassan, hihetetlenül lassan megkíséreltem újra létezően létezni. Annak ellenére is, hogy olyan szédült-kába voltam, mint egy ha másra nem is, de dervis-voltára azért valamit mégis csak adó dervis; olyan gyönge, mint a vízcsapban egy elkopott tömítőgyűrű; olyan petyhüdt, mint egy öregedő lókupecnek a pocakja; olyan félénk, mint egy cinege; és mindezen felül olyan valószínűtlen, hogy vállalkozásomban sikerrel járok majd, mint egy balett-táncos - csak éppen falábakkal. De azért határt nem ismerő boldogtalanságom kezdett némileg fakulni, valahogy úgy, mint azoknak a gyásza, akik halottat siratnak meg, egy idő után szintén eltompul, mert eltompítja azt az az érzés, hogy mindennek vége, hogy egész lényüknek a legszebb, legnemesebb része visszavonhatatlanul elmúlt, elveszett, az is úgy, hogy magával vitte az élet minden csipetnyi zamatát, aromáját.

Visszahúzódtam tehát magamba meg vackomba. Onnan csak ritkán mozdultam ki - igaz, egyszer roppant nekilendülés után még moziba is elmentem. Sebaj, nem jelentett semmit, azt is alig fogtam föl, hogy mi történik ott. Az egész számomra valamiféle, lehet, hogy kultikus szertartásnak a zaja volt, meg fejek, roppant nagy fejek. Rajtuk akkora pórusokkal, hogy azokon kisebbfajta pónilovak játszva bújhattak volna át. Legalább ideges lettem tőle, végül ez is valami, hiszen már arra az időre sem emlékeztem, mikor voltam utoljára ideges. Hazamenve újra csak bebugyoláltam magam görcsös magányosságomba. Az áthatolhatatlan, síri csendbe.

Nők? Ilyesfajta lényekre képtelen lettem volna ránézni, vagy egy jó fél évig. Azt hiszem, féltem, de főleg irtóztam tőlük. Talán még attól is tartottam, hogy nemigen tudnék mihez kezdeni velük. Fizikailag sem, persze, főleg úgy és először - jó, rendben van, csaknem először életemben. Kialakult bennem egyfajta idioszinkrázia a Noli me tangere fajtájából, amolyan intenzív majdnem-rosszullét nőknek a közelségétől, attól, hogy 'ugyanazt a levegőt szívjam be, mint ők'.

Érdekes, miközben Évike hiánya zengett-zúgott bennem, elkezdett vele együtt sajogni, fájni minden nő, akit valaha is szerettem. Valahogy úgy, mintha a zongorán leütöd a c-billentyűt, lenn tartod és figyelsz, egy idő múlva hallod ugyanazt egy oktávval, majd még halkabban egy újabb oktávval magasabban. Aztán arra is rájöttem: voltaképpen nem is a volt, akkor többé-kevésbé provizórikus, az idők folyamán aztán majd bedresszírozott szeretettek meg felzaklató emlékeik fájtak, ó nem, hiszen azok, bár erről aztán igazán nem tehettek, de szintén - és akkor igen kevéssé nehezményezetten - persze hogy meghatározó vonásukként nők voltak, hanem az általuk közvetlenül vagy akár csak közvetve kiváltott fájdalom maga. Engem most már csak a bármivel vegyíthetetlen, a lepárolt, a véletlennek ítélt szennyeződésektől megszabadított, a pőre fájdalom, a tiszta kín perzselt, bennem minden csakis arra rezonált. Nem külön-külön fájt ez meg az, hanem együtt. Az egykori, hamisítatlan fájdalmakra halmozódott mind újabb fájdalmak valóságos tömege. Lerakódva magukba a csontokba, mint a roncsolódó, majd gyulladásra lobbanó izületek. Ahogy azt előbb már valahol, úgy emlékszem, jeleztem: átalakultam egy hasáb fájdalommá.

Hamarosan megtanultam: mi sem könnyebb, mint a múlt árnyai közt vaktában tapogatózva utat veszíteni. Félelmetes, mennyi ember, mennyi tárgy, mennyi kacat gyűlik össze egy magamfajta humanoid múltjában, amely immár mind mozdulatlanná dermed, de ugyanakkor kínos gonddal úgy helyezkedik el, hogy még az ösvényeket is elzárja. Közben az elveszített, a számomra elveszett élők egyre csak duzzadó seregének a figurái az idő kriptájában egymás mellett alusszák mély álmukat az annak rendje és módja szerint elhunytakkal úgy, hogy mindannyiókat ugyanaz a szürke homály burkolja magába. Félek, igen félek attól, hogy öregedve majd nem fogom tudni többé, kit ébresztgessek a síri csendben - az apránként beletanuló, azért mégis csak elégedetlenül dohogó élőt vagy az immár intranzigens holtat. De hiszen az én tájaimon már csaknem mindenki halott! És nem szörnyű: még csak időt meg alkalmat sem tudtam szakítani arra, hogy megsirassam őket, meg imádkozzak értük!

Hetek, hónapok teltek el, amelyek tele voltak a már nem is annyira fájó, viszont minden tartalomtól kiürült, ásító ürességgel. Akkorra már csakis azt lehetett esdekelni Istentől, hogy szabadítson meg minket végre a dögvésztől, a csapásoktól - a téltől. Aztán lassan, elképesztően lassan, mintha habozna, hogy vajon érdemes-e még ide, pont ide, ebbe a sokszorosan elátkozott országba újra eljönnie, világokon át lépegető lábaival megérkezett a tavasz úgy, hogy parancsára minden még egyszer meghatóan zsengévé változott vissza, telítve ami csak útjába került a várakozással eltelten, nem éppen szemérmesen reszkető vágyakkal. Na és aztán, igen, aztán némi habozás után eljött az én évszakom, az érlelő nyár is - és a Nappal, a vízzel, az éggel, a madarakkal, a virágokkal, a levegővel ellenállhatatlanná téve magát mégiscsak, persze hogy győzött a hormonokat is a saját szolgálatába állító, majd rendezett hadrendben akcióba vető természet. Magammal heves vitákba bonyolódva jutottam arra a helyénvalónak ítélt következtetésre, hogy a hosszú böjt után a szebbik nem, a hölgytársaság számomra most conditio sine qua non. Méltatlanul bánva viszont talán a véletlenül utamba került, nemesebb példányaival, közülük a dámaszerűségekkel, az egész nemet hozzájuk illő, tehát példás egyszerűséggel redukáltam egyetlenegy átfogó ideára, amelyből kiindulva azután a szépnem mindenkor éppen jelenlévő képviselőit egy olyan kéjfajtaság egymással sebesen felcserélhető eszközeinek tekintettem, amelyek lényegüket, funkcióikat és főleg számomra betöltött szerepüket illetően mindig és mindenkor - ugyanazok. Lelkifurdalásom miattuk mégsem volt, hiszen ők ugyanazt, illetve annak a nagyon is megfelelő, rájuk eső másik felét és azon kívül semmi mást sem akartak tőlem. Te a nőket állatoknak nézed! - vágta iszonyúan ingerülten a képembe egy vérig sértett lány azok közül, aki - hát nem jellemző? - éppen iránta érzett tiszteletem és ennek nagyon is megfelelő, kizárólag és csakis az én végtelenül önmegtartóztató magatartásom miatt végül is, közvetlenül a cél közelébe eljutó erotikus hercehurcák után mégsem került be egyszer régen még az akkori csapatba. A megjegyzés a fékevesztett indulat ellenére a legkevésbé sem ült, hiszen én meggyőződésem teljes tudatában közölhettem: éppen ellenkezőleg! Ők, a csapat tagjai, nagyon is tudatosan használnak engem ugyanarra, csak sokoldalúbban meg szertelenebbül, mint tennék ezt jobb híján egy dinamóként duruzsoló mesterséges hímvesszővel. Ilyesformán valahogy mindannyian oktondi hibának tekintenénk, ha kihagynánk egymást a táncrendünkből. Ha én csakis nemtelen céljaim érdekében használtam ki eszközként őket, akkor ők a maguk részéről szórul szóra ugyanezt tették velem. Kvittek voltunk tehát. És közben én, aki úgy viselkedtem, mint aki tudja, mit akar, helyesebben tudja is meg nem is, inkonzekvensen egyre csak azt mondogattam magamnak: most a rövidlejáratú, de éppen e minőségében formás kapcsolatok kora következik, amelyek segítenek majd Évit a háttérbe szorítani - hiszen végül is azokban én nem is oly rég még profinak számítottam volna, nemde? Csak éppen azt nem mondtam ki - talán szégyelltem volna? -, hogy 'kutyaharapást eb szőrivel'. Kritérium ilyen ügyekben ezúttal viszont csakis és kizárólag egyetlenegy lesz - már azon kívül, hogy Igazmondó Évike tanítása szerint senkinek sem hazudtam, még kevésbé színleltem valami olyasmit, ami nem volt jelen: a kritérium tehát az, hogy miközben nem szabad semmiféle, akár a legkisebb erőfeszítést sem tenni arra, hogy vonzó, okos, érdekes, szórakoztató és ilyen lényként is társalgó partnert találjak az alkalmi időtöltésekre, ehelyett célszerű lenne következetesen arra összpontosítani, hogy csakis olyan nővel töltsem el a kizárólag arra a lényegbevágó tevékenységre fordítandó időt, akit már starttól kezdve elfogadhatónak, tegnap még remetelakomba bevihetőnek, illetve oda meghívhatónak minősítettem. Így, úgy vagy amúgy. Főleg amúgy. Ez meglehet nem is stílusosnak, de időmegtakarító és fölöttébb tárgyratörő módszernek ígérkezett, viszont ami ebből következett, az minden volt, csak nem tartottan stílusos. Stílusos? Stílus az őrületben? Stílusosan belejönni, mint az őrjítően hiperaktív voltával halálra idegesítő kiskutya az ugatásba? Mint a becsúszó szerelést a saját felfogásában végrehajtó balhátvéd a jobbszélső ellen, úgy játszottam én is új beosztásomban: vagy a labda, vagy a baba. Nem mindegy? Végső fokon nagyon is mindegy. Hebehurgya vadsággal mértéktelen, zabolátlan, korlátok, gátak nélküli átlendülés következett az ellenkező pólusra: egy tökéletesen őrült, hiperszexuális életmenetre, kényszeresre a javából, falánk habzsolásra veszett galoppban, váltott lovakkal, napi több nővel és még többel, még, még többel, akik egymásnak adták a kilincset, ők maguk mentesítettek sebtiben a saját gátlásaiktól meg azzal egyidejűleg az én pantallómtól, na és közben minden nappal egyre csak burjánzóbb, mind masszívabb öngyűlölettel töltöttek el - de azzal aztán dugig. Mert végül azért a jóból is megárt a sok. Hát még a jó elkerülhetetlenül gyomorrontást okozó, mértéktelen habzsolásából. Azután? Egy-egy beiktatott, rövidebb-hosszabb szünet után - ugyanaz a részeg körforgás. Az az érzésem, hogy kezdtem mindinkább olyan lenni, mint egy gondterhelt, a restanciákkal eleve reménytelen küzdelmet folytató, végtelenül lelkiismeretes köztisztviselő.

Ebből a korszakból amúgy igazából csakis két nőre emlékszem valamennyire. Az egyikre azért, mert az egész lényében utolérhetetlen eleganciát, tökéletes nagyvilági modort sugárzó, alighanem pályát tévesztett, de akként aztán tüneményes műlovarnő művészi tökélyre vitt teljesítményével kuporodott mindjárt kezdetben fel rám - mit kuporodott, pattant a nyeregbe! -, majd mindig újabb meg újabb sebességekre váltva, zökkenésmentesen kapcsolva száguldott el káprázó szemeim előtt kinyúló teste teljes díszében, egészen a félelmesen nagy mutatvány végéig, a rámomlással egybekötött végkifejletig, hogy aztán egy közbeiktatott, rövid szünet után az egész mesterművet végtelenül lassan, óvatosan kezdje újra és ismételje az azt hittem ismételhetetlen, fenomenálisan száguldó robajlást a teljes megsemmisülésig. Féktelenül, szilajon, ádázan és nekikeseredetten. A pörölycsapások zuhatagában én ha akartam se lettem volna képes részt venni. Már úgy értem, bármiféle tevékenységet fejteni ki. Persze azon kívül, hogy a nagy mutatványhoz a legfőbb kelléket mégiscsak én szolgáltattam. Nemigen értettem, mi másra számíthatott; tény azonban, hogy ettől ő szabályosan ki is borult, valahogy úgy, hogy félájultságából lassan térve vissza, látszatra - és teljes joggal - eltelve magával, felmérve a felmérendőket, a színhelyről távoztában ajkán lekötelező, de nem is kevéssé fanyar mosollyal közölte velem, az elhasználttal, hangjában az utolérhetetlen mester gőgjével: a potenciát a prepotenciától - amint látod - csupán egy lófarknyi kis igekötő választja el. Lám csak: a műlovarnőben egy ókori hetéra kelt új életre... A másik? Egyébként talán szemrevaló kis prücsök lett volna, aki szélvész módjára viharzott be a szobába, egy fél pillanat alatt bújt ki ruháiból, vetette magát hanyatt az ágyon, mint egy cirkuszi kígyónő, szedte lábait a nyaka köré, és krónikus kangörcsöm megtapasztalt tudatában lázas semmittevéssel, de annál türelmetlenebbül várta a nyilván bekövetkező, a tudatához a szokott kapcsolásokkal majd eljutó további történéseket. Amelyeket a kellő elragadtatással regisztrálva, a rá gyakorolt hatásokkal együtt beinkasszálva kész volt fenntartások nélkül velem is megosztani. Valahogy így: 'Jaj, még ne! Még egy picit ne! Úúúgy...' És azután, a tranzakció utóhatásait éppen hogy kilihegve nyomban, ahogy jött, futólépésekben távozni. Csillapíthatatlan volt az étvágya - a végén én már nem is igen voltam képes őt másként látni, mint egy önálló életre kelt női nemiszervet, amely csakis azért ölt magára hús-vér bőrt, hogy szeméremsértés miatt a rendőr az utcán fel ne írja. Csoda-e, hogy aztán utolért a csömör, az utálkozás, a belefáradás a 'hölgytársaságba'? Éppen az utolsóként említett lány tárta ki magát szemem elé - és én ugyan nem értem, miért pont akkor, de mintha először látnám, úgy borzadtam el a valósággal a képembe röhögő látványtól. Attól, ahogyan a trágár nyílás szabályosan fixírozott, mintha csak azt akarta volna mondani: na, mi lesz már? Jóságos egek, ilyen elevenen megnyúzott réseik vannak a nimfáknak is? Szép Helénának? Heloise-nak? A szenteknek meg a ringyóknak? Ez lenne valóban maga a két csoda egyike, ami körül a világ forog? Már persze még mielőtt úgy egészében elnyelné azt? Légy szíves, öltözz fel - szakadt ki belőlem, ahogy elfordultam. Nyilván tökéletesen elképedve meredhetett rám, majd egyetlen hang nélkül felöltözött és elment.

Mérleget csak később, óvatos kis adagokban kezdtem készíteni - már azon kívül, ami október 25-ről eleve adva volt. Éviről is, 1956-ról is. Először még csak hozzáfogni se mertem, az idő tájt éppen úgy vélve akkori tanulmányaimból, hogy a történelem az ideológia alkalmazása a múltra. Ez a taszító vélekedés azonban szerencsére nem sokáig befolyásolt. Így azután amiről ösztönösen tudtam, hogy másképp kéne tennem, mint eddig, azon változtattam - nem ritkán gyökeresen. Például mindjárt a döntésem arról, amiről már előre is tudtam, hogy nem leszek én azt képes azt életem még előttem álló részében megtartani. Vagyis hogy ha legközelebb valahol egy kék szemű nő rámnéz, és teszi ezt amúgy igazából, olyannyira, hogy többé már le se vegye rólam enyhe szédülést okozó szemét, akkor én gyorsan eltűnök, szétfoszlok a szélrózsa minden irányába.

Évikével egy sokéves szünet után hosszabb-rövidebb újabb szünetekkel, majd évente, kétévente beszéltünk telefonon úgy, hogy minden egyes alkalommal - egy kivétellel - ő hívott, puhatolózva, alighanem ürügyet keresve valamire - legalábbis néha úgy éreztem -, de én soha nem vettem a lapot. Ja és persze közben történt valami - hát nem érdekes, milyen részletek fölött siklik el szórakozottan az ember -, nem sokkal azután, hogy szakítottunk, Évi terhes lett. Olyannyira, hogy az év végén egy egészséges fiúgyermeknek adott életet.

Hát így lett valahogy vége. Illetve így nem lett végül is ennek teljesen vége. Évike valahonnan váratlanul újra meg újra felbukkan, előbújik és más egyebekkel együtt olyankor - főleg '56 kapcsán - kiderül róla, hogy számomra mennyire elszakíthatatlanul forrt egybe a forradalommal és viszont. Meg az is, hogy annak idején megmagyarázhatatlan jelenségek tömege zajlott le köztünk, hogy én időnként, sőt többnyire - enyhén szólva - érthetetlenül viselkedtem. Jó pár év és bebizonyítódott: képes vagyok, nagyon is, már amennyire az rajtam múlik, képes ugyan tőle tökéletesen függetlenül élni életemet, szerethetek, nősülhetek, gyerekeim lehetnek, dolgozhatok, nevethetek - de azért az előtérben zajló dolgok mögött haloványan, félénken meghúzódva valahol ott van ő. Nem úgy tűnik, mintha kifejezetten elragadtatással vagy akár csak előszeretettel viseltetne cselekedeteim vagy azok hiánya iránt, annál inkább viszont úgy, mintha engem fürkészve minduntalan kényszeresen forgatna valamit a fejében. De nem, mégsem helyesen mondom: nem ő van ott, hanem ő meg vele összeforrva életem legnagyobb érzelmi elkötelezettsége, megrázkódtatása, és azt hiszem, amiért végül is olyannyira kiradírozhatatlanná vált, a befejezetlensége. Pontosan, többé már talán nem is elképesztően ebben is úgy, mint a mi rövid együttlétünkkel szabályosan együttrezgő forradalom. Ami mondjuk a Prágából éppen mostanában érkező széljárás szerint a legkevésbé sem múlt el ezeken a tájakon nyomtalanul. És ha Évi valahol a háttérben mindig itt csellengett, akkor most már valamilyen szinten ezután is velem fog maradni, arcán egy éppen hogy csak érezhető, a régi kelléktárból előszedett elvárásfélével. Ott van ő is, csakúgy, mint a forradalom. Azt azonban már nem hittem, mert túl sok lett volna a koincidenciákból, hogy adott keretek közt is szembe kell még egyszer - többször? - néznem vele. Mindkettejükkel? Egymás ellenében? Két árnyékkal?

Pedig tulajdonképpen nincsen itt már semmi, egyáltalán semmi elintéznivaló. Hiszen végső soron nemigen volt többről szó, mint hogy amikor a világ a feje tetejére állt, egy néppel na meg ezen belül, ezzel párhuzamosan két emberrel csak úgy szórakozottan, igazából oda se hederítve tett valami nagyot, csodához hasonlót. Belehelyezve egy kavargó forgatagba, egy eseménydús, színes, mesébe illően szertelen kavalkádba. És ezt a nép is meg a két ember is, bár felejteni képtelenül, de persze hogy másképp, azt hiszem, igen-igen másképp élte át és élte túl - a túlélőmesterek; a többi, hát az bizony már nem rajtuk múlott. Viszont ha másról nem, a hóbortos kis ország meg benne a két elveszett kis emberke legalább arról a feledhetetlen pár hónapról elmondhatja: éltek. Megélték a változatosság kedvéért a saját pünkösdi királyságukat. Éltek intenzíven, adva mindent, amijük csak volt, kapva mindent, amit csak be tudtak fogadni, amíg a szívük, megviselt, szánalmas kis szívük ki nem csordult. Márpedig ez jóval több, mint ami népek sorainak, mint ami millió meg millió embernek valaha is osztályrészül megadatott.

Egy fiúról meg egy lányról szólt ez a mese, némi túlzással mondhatnánk, két majdnem hogy még gyerekemberről, aki koldus-szegény királyi-gazdagon részeg volt és mindig szomjazott.

* * * * *

- Palikám, elmondhatatlanul hálás köszönetem, hogy végigcsináltad. Remélem, tudod, hogy nélküled nem jutottam volna el akár a kezdetek kezdetéig sem. A szereplők bemutatása elakadt volna valahol Ádám és Évánál. Tetted pedig mindezt úgy, hogy nem lehetett könnyű neked. Hogy időnként torkig voltál velem is, meg az egész banális történettel is.

- Hát persze. Banális tenmagaddal meg lapos, unalmas, színtelen-szagtalan szerelmi történeteddel. Gondolom, ezt akartad hallani?

- Jó, rendben, ezt a lelki fröccsel felérő beöntést álszerénykedésem miatt kétségtelenül meg is érdemeltem, ezért ezennel visszavonom. Viszont változatlanul fogalmam sincs arról, mi lesz a sorsa ennek a szalagnak. Egyébként legyen bármi is, én legalábbis most, e pillanatban úgy érzem: sokkal, de sokkal többet tudok, értek vagy érzek, mint amikor az egészbe huszárosan belevágtunk. Igaz viszont az is, hogy talán csaknem ugyanolyan mértékben szaporodott az újabb kérdéseknek a száma is.

- Nekem meg az az érzésem, Tamás, hogy ez így sajátosan formába van máris öntve. Ami kell, az legfeljebb egy semmiképpen sem drasztikus, annál inkább puha, ha nem éppen simogató kézzel végrehajtandó álmatag-becéző átpofozás: egy kis húzás itt, egy hézagpótló betoldás ott, némi kiegyensúlyozás a részek meg arányaik közt, egy pár túlszaladt, esetleg repetitív, túl hangzatosra, szertelenre, vagy ellenkezőleg, nagyon is konvencionálisra sikeredett jelző, na meg persze a szöveget enyhén himlőhelyessé tevő apró-cseprő nyelvbotlások kiküszöbölése, visszafogása -, de az egész legalábbis számomra a maga tiszteletreméltóan zavaros módján egyben van. (Azt szokták mondani, hogy ha az olvasó nem ismeri ki magát, éppen melyik évszázadban honol - a te esetedben melyik évtizedben -, attól kezdve lesz majd az alkotás modern. Ez körülbelül az általam egyébként mélységesen tisztelt Fülig Jimmy sajnos csakis széljegyzetekben fennmaradt esztétikai ismereteiből fakadó, azokból leszűrt tételekhez illő értékítélet.) Na és annak ellenére, hogy végső fokon a magva tagadhatatlanul szentimentális történet, különössé, egyszerivé teszi - '56. 1956, amely nélkül meg sem történhetett, még kanyargós útjára se indulhatott volna el. '56, amely helyenként szándékaid ellenére is amolyan 'petőfis' felhangot kölcsönöz - tudom, hogy ezt te nagyon, de nagyon nem szereted, de akkor sem állt módomban kihagyni; ha annyira nem tetszik, rá se hederíts, pajtás, vagy a legrosszabb esetben fejfámra sötét koszorúul akaszd, hogy én meg majd alkonyattájt fehér hálóköntösben és hálósipka helyett fejemen félrecsapott baszksapkával ruccanjak fel érte -, '56 és az elképesztő, szinte megkomponáltan az eseményekkel, a hangulattal felfelé és lefelé menő párhuzamosság egy forradalom, egy nemzet sorsa meg egy szerelem árapálya közt.

- Méghogy petőfis? Na, akkor aztán jól nézek ki. Ezt a bizarr jelzőt semmi másért nem mondhattad, csakis azért, hogy forrjak a saját levemben. Ha erről a váratlan helyről érkező atrocitásról még idejében tudtam volna, akkor talán fel sem jövök érte a síri világból...

- Tamás, ha szabadna, azért hadd adjak hangot a mind erősebbé váló meggyőződésemnek arról, hogy Te az eddig alkotottal közel sem jutottál el mondanivalóid teljességéhez. Nem általánosságban beszélek, hanem kifejezetten arról, hogy neked kettős témádról még jócskán van és még inkább lesz mondanivalód, a mese fonalainak a továbbpergetését illető tennivalód. Vagyishogy úgy érzem, ami itt van előttünk, az a mű kezdete, bármily ígéretes, de mégiscsak folytatnivaló kezdete.

- Furcsa, hogy éppen most ezt mondod, hiszen ha nem is ilyennyire megfogalmazottan, de mindinkább előtérbe tolakvó hasonló gondolatokkal magam is ugyancsak el vagyok foglalva. De azért szépen kérlek, ne vedd ezt még korántsem készpénznek. Adjál, Palikám nekem időt ahhoz, hogy az eddigiek tapasztalatait fontolgathassam, érlelhessem, anélkül, hogy a döntést elsietném.

- Így legyen, jóuram. Ennek tudatában tehát most nem végül, hanem egy határt kijelölő, kivételesen még csak nem is kötekedő kérdést szeretnék feltenni. Azt azonban annál inkább.

- Rendelkezz velem, Pali uram.

- A kérdés valahogy így szólna: miért foglalkoztat téged olyan elképesztő, körülötted néha még a levegőt is felforraló intenzitással, szinte egész lényedet rabul ejtve, a túlélés egyéni módon megfogalmazott problematikája, elméleted, miszerint a túlélés a gyengék műfaja?

- Jó kérdés, Pali, sőt olyannyira nekem tetsző, hogy pillanatnyi hajlamom szerint ez lehetne egy átmeneti lezárás is. Az esetleges többértelműségekből fakadó félreértéséket kiküszöbölendő, kezdjük talán mindjárt magánál a terminológiánál: nem általában, nem, közel sem a túlélésről, annak tetszés szerinti formájában meg tartalmában van az én - hogy is szoktad mondani? - mitológiámban szó, hanem nagyon is kifejezetten a modern rettenetekkel létrehozott kataklizmák túlélésének a végletekig kiélezett problémájáról. Még pontosabban arról is valamikor akkor, amikor, történjék is az bármilyen abszurd körülmények közt, közvetlenül a megsemmisülés szélén tántorogva, de amikor mégis van még valami - persze hogy minimálisra na és azon belül is a legvégsőkre korlátozott, félszegen pislákoló - lehetőség a szabad akarat kifejtésére, a választásra. Elkerülhetetlenül, csaknem biztos, hogy abból is a legutolsóra. Mert ugyebár azok, akik, tegyük fel, a tatárjárás idején, Muhi után, a sors könyörtelensége elől hátrálva, a hegyekbe, az erdőkbe menekülve, gyökereken, moszatokon egzisztálva tengődtek még egy, majd még egy napot, és maradtak végül életben, azok nem tettek mást, mint amit az adott körülmények közt bárkinek a legszentebb kötelessége volt megtenni. Magával szemben is, a saját kis és nagy világával szemben is, meg a világért is. Na meg ott van, feledhetetlenül, amit erről, helyesebben ilyesmiről nagyon is a maga módján majd Spinoza tartott szükségesnek elmondani. Miszerint egyetlen erény sem fogható föl nemesebbnek, mint az, amely önmagunk megtartására irányul. Nem, ne értsük félre, ő itt a legkevésbé sem magának az életnek a konzerválására gondol, hiszen persze hogy abból indul ki: lévén a halál elkerülhetetlen, a halhatatlanság ezért nem tartozik, nem is tartozhat a mi tevékenységi körünkbe. Mi csupán azt dönthetjük el - és ez már önmagában is nyomasztó vagy elképesztő folyamat -, hogy mi lett légyen az, ami a saját döntéseinknek a hatáskörébe esik. A többi már nem a mi dolgunk, de ez még így is éppen elég, sőt sokszor elviselhetetlenül, összeroppantóan túl sok is. Spinoza normatív iránymutatásával éppen ezért kifejezetten, a distinkciót nagyon is fenntartva és ezzel a további vita lehetőségét elvágva magáról a lélekről, az Énről beszél, mint olyanról, amely persze hogy nem kicsinyes szőrözés, de amely apellálásának magát a célpontját kell képezze. Márpedig ezzel az érveléssel - mint oly sok mással, amit mondott meg amit nem mondott - alighanem sok ellenséget is szerezhetett magának. Mint tudjuk, szerzett is. Embervoltunk kell legyen tehát az, amelynek miatta felelősséggel tartozunk, emberi méltóságunk és ilyenbeli szabadságunk. Ez ugye feledhetetlenül és nem kis mértékben felszabadítóan szép? - Azután, egy nagy ugrással, nem mintha nem lett volna éppen elég, szigorúan bizalmas információm saját magamról, elég ahhoz, hogy a kijelölt idők végezetéig gyötörhessem lelkemet; mégis, az én esetemben háborús tapasztalataim oltották belém egy életre a lelkifurdalást: miért nem harcoltam, tettem valamit a gyilkosok, a németek ellen, a német meg a magyar nácik ellen; miért kellett mindent és annál is többet a szökésre, a bujkálásra, tehát a túlélésre összpontosítani, amikor pedig kiterjedt családom több száz tagját, közeli rokonaim mellett, velük együtt a legjobb barátomat alakítottak át füstté.

- A 'túlélés' mint olyan persze közel sem csakis az én hipertrófiássá növesztett magánügyem, a saját személyemre korlátozott probléma, hiszen, amint azt részben megtapasztalhattam, remek, nagy emberek küzdöttek ebben a nyomorult században, annak is a második felében, a tömeghalál, a tömeges megsemmisülés, a megsemmisítő meggyalázás közepette végrehajtott, még az áldozat bűnrészessé avatásával is kifondorkodott túléléssel, ennek a végső, felfoghatatlan rettenetével. (Utólagos beszúrás: Lelket gyötrő, agyonverő utolsó könyvében, a Vízbefúltak és megmenekültek címűben veti föl a kérdést Primo Levi, szinte közvetlenül 1987-ben elkövetett öngyilkossága előtt. Valahogy így: "Miért én? Miért élek én, és nem az a másik?" Az ilyen kataklizma-túlélés lehet a véletlenek sorozatának a következménye, lehet merő szerencse, de azt az arra alkalmassá vált szemmel lehet, miért is ne lehetne egyfajta isteni kiválasztottságnak tekinteni, például arra, hogy a túlélőnek legalább meglehessen a módja elmondani magát a leírhatatlan szenvedést. Levi megpróbált, rendkívül sokoldalúan, egész megmaradt énjét adva bele, azoknak a nevében tenni tanúvallomást, akik nem élték túl. Mi több, ezt ugyan szent kötelességének tartotta, saját magát azonban mind reménytelenebbül alkalmatlannak, sőt eleve megrontottnak, visszataszítóan, iszonytatóan bűnösnek egy ilyen gigászi feladat végrehajtásához. Hiszen végül is a vegyész Levi, a tökéletes asszimiláltságából kirángatott és Auschwitzba vitt, torinói olasz zsidó minden küzdelme ellenére sem volt képes soha eljutni oda, hogy higgyen Istenben. Mégis, a nagy olasz abban nem kételkedett, hogy az ő túlélése a koncentrációs táborban minden volt, csak nem véletlen. Látta, ő legalábbis úgy látta, hogy a bátrak és az önzetlenek, az önfeláldozók az elsők, akik elpusztulnak, míg ha közel sem kizárólag, de azért a gyávák és az önzők soraiból kerülnek ki nagyobb arányban azok, akik végül életben maradnak. Levi számára - senki más, kizárólag a maga számára - a létezés vált szégyencímerré, letörölhetetlen megbélyegzéssé, hiszen ő maga, ha igazabb ember lett volna, akkor már régen nem élne. És minthogy sehogysem tudta a saját értékrendszere szerint igazoltnak elfogadtatni azt, hogy túlélte az iszonyt, és mert rettenettel döbbent rá: az új nemzedékek már rá se hederítenek, mert mindaz, amiről ő beszélni, írni, gondolkodtatni akar vagy tud, nem érdekli őket, felülkerekedett benne a táborokban megcsalt kriminális világrend összeroppantó logikája úgy, hogy elérkezve mindennek a végéhez lemondott az élet-alamizsnáról, leugrott - mit leugrott, fogta és ledobta megvetett silány-gyatra maga-magát bérházának a legfelső emeletéről. Közel sem lévén az egyetlen, aki ilyen vagy hasonló indíttatással, önámításra képtelenül, magát és helyzetét reménytelennek, ráadásul elviselhetetlennek ítélve választotta ezt a sorsot.)

- Én meg? Tudom, Pali, hogy te - nyilván joggal - irtózol minden ilyesmitől, de mégis, egyszer hadd mondjam ki: nekem nem adatott meg fiatalon meghalni. Már bocsánat, természetesen nem merhetném, hasonlíthatnám, ha akarnám se magam bárkihez, de '44-ben, nem is sejtett képességekről téve tanúbizonyságot és ezekkel keresztülhúzva ily módon hoppon maradt pribékjeim számításait, ugyebár mesteri trükkjeim bedobásával megszöktem, végtelenül furfangosan bujkáltam, és amint láthatod az itt, előtted ülő pacákot, a vészt elképesztően ravaszul túl is éltem. Tettem pedig akkor mindezt úgy, hogy már jó előre és készségesen felmentettem magamat. Aztán egyszer csak eljött a pillanat, amikor egy olyan érzés uralkodott el rajtam, mintha egy hosszú álom után hirtelen ocsúdtam volna fel. '56-ban? '56-ban pedig mintha csak odaragasztottak volna, úgy ültem ott Évike gondosan számomra kiterített, el is simítgatott, ismerősen otthonos skót szoknyáján. Annak is az áldott szegélyén. Ha akkor nincs, vagy van ugyan, de számomra nincsen Évike, én ma, az én múltam tapasztalatainak a birtokában, aligha hihetnék mostani itteni jelenlétemnek a valószínűségében. De volt, isten áldja őt meg mind a két kezével - na és mit szól ehhez az én csüggedt lelkemnek az ugyancsak elnyomhatatlan, túlélést szégyenlő része?

- Szolzsenyicin is küszködött - sokrétűen - ezzel a problémával. A szerencse a tömény szerencsétlenségek közepette is olyannyira kedvezett neki, hogy azt nehéz lett volna észre nem vennie. Alighogy letartóztatták és a hátországba vitték azután, hogy a frontról hazaküldött és persze cenzúrázott magánleveleiben szívből jövően becsmérelte Sztálint, azt a tüzérségi üteget, amelynek ő volt a parancsnoka, a németek az utolsó szál emberig megsemmisítették. Később, a táborokban újra meg újra viszonylag kivételezett helyzetben találta magát, Sztálin poklának csupáncsak az 'első körében'. Előbb-utóbb ez annyira kínozta, hogy ártatlannak tűnő manőverekkel megtalálta a módját: küldjék egy sokkal rosszabb táborba. De még akkor, ott is, mindig is tudatában volt annak, hogy soha nem látta, nem tapasztalta meg a Gulag legmélyét. Nyomban kiszabadulása után jött a rák és az az úgymond pár hét, ami az orvosok szerint számára még hátravan - ő viszont persze hogy túlélte ezt is. Hogy mint a vízbe dobott kutya, mindenkit lespriccelve rázza is le magáról. Egy-két ilyenfajta megmenekülést még lehetett volna véletlenszerűnek tekinteni, de valamennyit együtt - azt már aligha. A Gulag, az a valószerűtlen óriásszalamander, ahogy egyszer ő nevezte, amely nyilván válogatás vagy bármiféle felismerhető rendszer nélkül töménytelenül sok társát nyelte el, őt magát bizony - undorral köpte ki.

- Hát valahogy így, Palikám. Erőnket megfeszítve küzdöttünk a vérlázítónál is vérlázítóbb szörnyek ellen, és íme, erőfeszítéseinket siker koronázta; a siker szó alatt persze értve azt, hogy nem haltunk meg, hogy minden jel szerint életben maradtunk, márpedig ennél sokkal többre nemigen formálhatunk jogot. Nekem magamnak hálásnak kellene lennem az ismételt túlélésekért - és igen, persze hogy sokszor, a legkeserűbb néhány pillanattól eltekintve, mindig az is vagyok. Hiszen az élet egyrészt ugyebár egy bámulatos, hálás szívvel és a kellő áhítattal fogadandó, fenntartások nélkül ünneplendő ajándék. Még akkor is, ha másrészt viszont gyakran jutnak eszembe már megint és újra Seneca középiskolában tanult szavai: "Egy élet egésze kell ahhoz, hogy megtanuljunk élni. És - még meglepőbb módon - egy élet egésze kell ahhoz, hogy megtanuljunk meghalni." Azután - harmadrészt - vannak hangulatok, amikor nagy erővel sajátítja ki egész lényemet a nyomasztó szorongás, a kétely: mit keresek én itt? Minek, vajon ezen a korhadt világon egyáltalán minek a nevében élek én túl - mindent? Jóbnak lenni? Mindent és még annál is többet végigcsinálni, a lehető legkönyörtelenebb következetességgel? Méghogy én és Jób? Ugyan már, hol vagyok én attól? Nem, az nem az én hivatásom. Hiányzik ahhoz innen - hogy mást már ne is mondjak - a szakadatlan párbeszéd Istennel, de nem kevésbé Isten nem is kissé szokatlan erőviadala a nagy kitaszítottal, meg-megszakított párbeszéde a főintrikussal, vagyis a Sátánnal. Na és elsősorban valamiféle elpusztíthatatlan igény részemről arra, hogy Istennek a zuhogó csapások közepette is, azok ellenére is rendületlenül bizonygassam meg mindenféle módokon tanúságot tegyek feltétlen, megingathatatlan hitemről. Benne.

- Mi maradna tehát végül is? Az a néhány nekikeseredett, oly igen nagyon érthető lázadás az engem lesújtó megpróbáltatások ellen? Aligha. Akkor pedig igenis túlélni - csupáncsak a primitív életösztön szakadatlan taszigálása-toszogatásának eleget téve? Vajon az ember nem kevesebb, de semmiképpen sem több, mint egy kukac? Egy pondró? Csak éppenhogy más? Mondd, ha már nem szállhattam el ott fenn, a csúcson, Évikét imádva augusztusban, miért nem süllyedhettem végleg el az oly sok mélypont egyikén? Miért, minek kell minden egyes megsemmisülés után újra csak ingadozva lábra állni, amikor pedig tudom jól, és sosem felejtem: Gyuri, legjobb barátom, az én igazi testvérem helyett nekem kellett volna elmennem? Ő jobb volt, mi több, ő jó volt, okosabb volt, tisztább volt, emberebb volt. Tökéletesen biztos vagyok abban, hogy hibás lábú, erősen sántító apja kezét fogva magától ment vele - mindenhová, bárhová, akár küldték, akár nem. Mondd, miért nem ő van itt, az én helyemben? Miért ő ment el helyettem? Mert a vészben nem volt hajlandó magára hagyni az apját? Nem a túlélés tömény szégyene ez? Mondd, érthető ez valamennyire?

- Csak annyira, Tamás, mint maga az élet. Már csak azért is, mert mindezzel szemben áll a sűrűn idézett Senecának egy másik bölcs mondása: "Néha már önmagában az is, hogy az ember él, a bátorság szép aktusa."