Itt állok és kételyeim ellenére hálát kell adjak az Úrnak azért, hogy az utolsó tízéves visszatekintésnek a lehetősége is megadatott. Méghozzá azzal az Úr által feltételezetten nagylelkűnek szánt, mi több - akarózik, de a fennkölt illetlenség miatt nem könnyen mondom ki - naiv gesztussal, hogy egyáltalán megélhettem a negyvenedik évfordulót. Igaz, de mennyire igaz, tettem én ezt rozoga állapotban. Úgy, hogy a ravasz Kuroszava-sémámmal a sorsot szabályosan meg is zsaroltam. Ki nem mondottan ugyan, de a magam részéről a regényírás folytatása körüli alku ürügyén előfeltételként szabtam meg a matuzsálemiként megítélt életkort. Mondd csak - szólt ki a színfalak mögül a mosolyt éreztető Hang -, akarnál-e, kuroszavai gyermekem, a biztonság kedvéért, ha már mástól nem, de legalábbis ettől függően képes lenni és a mese fonalának a továbbszövéséhez még egy plusz fél emberöltőt igénybe venni? Ha év kell, csak szólj, hogy mennyi kell, nem nagy ügy, az ilyesmi nem szükségszerűen tartozik a kielégíthetetlen vágyakozások elérhetetlen tárgyai közé - de azért csak óvlak, kétélű fegyver ez; gondold meg és vigyázz, nehogy később megbánd, és mert meglakolsz majd érte, el ne átkozd magad új, mind érthetetlenebb, idegenebb, számodra mind taszítóbbnak tűnő világokba belehosszabbított létedért. Különösképpen vigyázz arra, nehogy egy óvatlan pillanatban tegyél célzatos említést arról a sokat akaró szarkáról, akinek... Gondolom, értjük egymást. Ha máshová talán nem is, de az évtizedek alatt odáig eljutottunk, hogy a hangsúlytalan ütemekként bedobott (köz)mondások használatával impozáns haladást érjünk el.

És viszont: ki-mi lehetne korszakos ügyeimben elsőrendűen felelős azért, hogy az előzőekhez hasonlóan a befejező évtizednek meg közelebbi környékének a beszámolóját sem kezdhetem a remélt módon. Az is igaz kell azonban legyen, hogy történik mindez a legkevésbé sem azért, mert az akkori rettegést bárhogyan is oldotta volna az antik példák rideg könyörtelenségének az utánzatában még mindig bele nem unt, nyilván belső logikájának a kifejtésével éjt nappallá téve elfoglalt és ebbéli foglalatosságát kiegészítendő, kőt kövön még véletlenül sem hagyó sors. Úgy bizony, a Holló-sors maga. Amely drákóian szigorú következetességgel jóért is, rosszért is busásan megfizettet, és közben nyakas-makacson szakít időt arra, hogy a kivetett kamat fejében kéjjel verje be az élő húsba a rozsdás szöget.

Na és végül: mi más, mint a pimaszság határainak a kitapogatását lehetővé tevő, tehát ilyenként is öntörvényűvé vált sorsom felelős azért, hogy ha már megértem, most még csak meg sem tagadhatom az engem körülvevő 'tömegtől' hetvenedik születésnapom ajándékhalmazzal meg pezsgővel ünneplését, annál is inkább, mert a számomra adott, nem mindennapi körülmények közt ilyesmi itt senkinek se jutna eszébe. Kivéve persze, ha elképedve bámulok bele mibe másba, mint a sorsom egymásra ütő fázisait hűségesen végigasszisztáló, megnyilvánulási formáit körülményeimhez alkalmazkodva adaptáló, most aztán már a hálószobánk külön fürdőszobájának a teljes hosszában csupafalassá vált szupertükörbe. Már csak azért is, hogy nagylelkűen megengedhessem abban annak a nyúzott képű fickónak, hogy sajnálkozzon magán. Legyen neki meg minden tíz-húsz évre úgy öt percben megszabott, ilyenként engedélyezett önsajnálata - na de itt a határ: ezután már az újabb évtizedek helyett szép csendesen tűnjön el a pokolnak éppen ezzel az önsajnálattal kikénkövezett fenekére.

Elvetemült cselekedetnek tartom fogadkozásaimat megszegni, most mégis be kell látnom: semmiképpen sem tarthatom magam régi terveimhez. Nem áll módomban ezt tenni méghozzá azért, mert a történetünk gerincét képező, tehát a hattal végződő évszámok legújabb június 27-éjén, helyesebben az azt megelőző, igen kevéssé lenyűgöző, viszont annál inkább egész lényemet gúzsbakötő, pár évvel korábban fatálisnak ígérkező más irányú elfoglaltságom miatt nélkülözhetetlennek tartott személyes jelenlétem több mint kérdésessé vált.

A megkérdőjelezés időpontja mi más is lehetne, mint a várakozásokban mindig gazdag nyár, de főleg ősz, ezúttal az 1994-es variációból. Amikor is a már jó ideje tervezett, szívet-lelket üdítő tengerparttal, az abban elbújtatott, mesebeli szigetekkel bennünket szépségekkel feltölteni hivatott, tíz napos virginiai tengerparti felfedező autóút megtétele előtt, közben meg az után engem szakadatlanul kínzó-gyötrő, de azért majd-elmúlik alapon csöppet sem komolyan vett, viszont annál inkább elviselhetetlenné váló fájdalmak mellett más tünetek is arra késztettek - az orvosi igénybevételt egyre csak halasztgató, kétségkívül primitív magatartásom felfüggesztése után - a velem bajlódó belgyógyászt, hogy írjon ki rutintesztekre. És hogy nyomban ezután, egyetlen szempillantás alatt mindaz, amit csak emberemlékezet óta a saját életemként ismertem, a meghitt, a szilárd bizonyosság mint a szappanbuborék pukkanjon is ki. Mert hogy a vizsgálatok közül mindjárt a legelsők produkálják a lehetséges diagnózisok legnyomorultabbikát: igen előrehaladott stádiumban lévő, talán még operálható gyomorrák.

Létezne valami olyasmi, amivel egy túlméretezett fájdalmat okozó közlés leírásának az értékelését tapintatos letaglózásnak lehetne nevezni? A szakorvosok karát - az onkológust, a gasztroenterológust meg a sebészt - a rendelkezésre állók legjobbikaiból kiválasztó és összefogó, általam fölöttébb kedvelt - és ebből valamicskét csak-csak viszonzó - belgyógyásznő vállalta magára a nyilván nem először végrehajtandó feladatot, vagyis azt, hogy az ítélethirdetés aktusával egyenértékű diagnózist velem közölje. Illetve, az ő esetében, hogy ugyan a mielőbb végrehajtandó műtét miatti kényszerből a lehető leggyorsabban, de mégis valahogy kiskanállal adagolja azt belém. Úgy, hogy előbb akár egy tankot is áteresztő nyílást - "esetleg fekély, csak úgy tűnik, nem a legjobb helyen" -, majd minden egyes újabb közléssel kisebbé váló réseket, végül már csakis elhanyagolandóként kezelendő, mind valószínűtlenebb kibúvókat hagyjon, de azért valahogy, megtaposott formámban is roppantul értékelt módon, csakis a teljes elkötelezettséggel odafigyelő nők által kimunkálható elragadó kis trükkökkel igenis rám bízza, hogy én legyek az, aki kimondja: igen, köszönöm, értem, minden a kellő mértékben, sőt még az azt is meghaladó módon világos. Kételynek többé helye sincs. Sajnos, ez így igaz - tehesse ehhez hozzá kötelessége második részét is ily módon teljesítve ő, bármi ilyesmire törekvés nélkül is sötét arccal. Némi túlzással azt is mondhatnám: hajszál híján úgy, hogy nekem kellett őt vigasztalnom. Engem persze mélységesen hatott meg az orvosnőtől kapott, lekötelezően randa körülmények közt különösen szépen tálalt ajándék. Hiszen akár magával Molière-rel, majd az őt sommás ítélkezésében követők hosszú sorából a másokkal is megosztott rossz tapasztalatok után ennek felettébb tudatában még mindig hirdetem: az ellenkező híresztelésekkel szemben az orvos is ember, már legalábbis ennek a szónak az átvitt értelmében.

Mindezenközben én nyomban az első 'talán'-nal, 'meglehet'-tel, sőt 'ámbár'-ral spékelt meg a 'hátha csak'-kal behabart közlést követően, a megérteni törekvés első, valamelyest még nyitott, de gyatra kísérletei után olyan heves belső tusakodás, lelki közelharc kellős közepén találtam magam, amelyet csakis elméletieskedő kenceficézésként intézni el nem lenne éppen a helyzet tragikumához illő megközelítés. A tehetetlenség burkába belegyömöszölten most értettem meg, hogy veszendő testemnél is sokkal inkább a halhatatlan lelkemért dúló harc a végső kérdés körül viharzott: Az ezeken az oldalakon lefolytatott, eddigi intenzív belső vitáinkból immár köztudott lévén, hogy a nem-cselekvés maga is teljes értékű, alkalmasint nagy horderejű döntés, akkor vajon az adott körülmények közt nem éppen az lenne-e az egyedül üdvözítő, a helyes megoldás: az egész nyomorult dolgot csendes megadással vagy egy lábdobbantóan dacos gesztussal fejezni be? Vagyishogy nem tenni semmit, de úgy, ahogy mondom, az égvilágon semmit? Elsősorban és specifikusan: nem vetni alá magam semmiféle, statisztikailag csaknem elhanyagolható túlélési esélyt nyújtó műtétnek. Már úgy értem, akkor, ha az még egyáltalán lehetséges lenne. Na és ha igen, akkor aztán majd a 'sikeres' műtét után nézni szembe a nagy valószínűséggel várható, kellemetesnek még a legjobb akarattal sem mondható, az életforma jelentős részét nem a legelőnyösebben meghatározó, de tulajdonképpen nem is igen értett, mert megérteni nem is kívánt komplikációkkal. Hiszen a belgyógyász asszony részéről ugyan a szakmai, etikai kötelességből fenntartások nélkül szorgalmazott, csöndes terrorral mindegyre agresszívabban sürgetett operációnak a megtagadása vagy inkább csak konok elszabotálása csupán csak egy lenne az általam eddigelé megtett sok milliárd lépés közül, mégis ez a (nem)-lépés a lépéskényszerben - ami a sakkban egyenértékű lenne a parti feladásával - képviselné az elfogadott befejezés felé vezető úton ha egyáltalán valamit, akkor a szokásossal, az ilyesfajta helyzetekben elfogadottal - ahogy azt az amerikai engem minden egyes olvasásra-hallásra leírhatatlanul irritálóan nevezi: a beteg rák ellen folytatott, hősies harcával - szemben az egyetlen, legalábbis elvileg lehetséges alternatívát. (Szép kis harc, egyenrangú ellenfelek közt!) Az átgondolt tiltakozást. Nemcsak a saját sorsom, de a világon úgyszólván minden ellen.

Mert ugyebár lehetetlen volt fel nem ismerni, hogy az új helyzetben sokszorosan megkérdőjelezett szabad akaratomnak az ítélethirdetés előtt még büszke öntudattal gyakorlása mostanra már ilyen szánalmasan szűk térre zsugorodott. Pontosabban: a szellemi fejesugrásra Camus talán még bokszoló korából magával hozott szentenciájába, azon belül pedig a határozott vagy talán csak kísértetszerűen ide-oda lebegő és úgy 'szabad' állásfoglalásra is. Miszerint a tudományosnak ható ködösítés ellenére a mi mai kevéssé kies világunkban már csupán egyetlenegy valóban súlyos és súlyosságának megfelelőként is kezelendő filozófiai probléma létezik - ez pedig mi másé is lehetne, mint az öngyilkosságé.

A külső-belső presszió hatása alatt átélt néhány nap ezért is hozta meg a döntést arról, hogy ez a döntés, kifejezetten, bármi másnál inkább éppen az ilyen típusú döntés sohasem volt és így persze most sincsen az én időnként alig észrevehetően reszkető, megbízhatatlan kezemben. Most, éppen most, ha már az utolsó napirendi pontnál tartva magáról az időzítésről beszélünk, és tesszük ezt megállapodásunk értelmében sem 'elméleti kenceficézésből', akkor igenis éppen most még kevésbé, mint valaha. Hiszen a halál már nem tartozik az emberi tapasztalatok körébe - okított bennünket, a figyelmetlen, mindig mással elfoglalt tanítványokat Wittgenstein -, minthogy nyomban a születés pillanatában mi arra ítéltetünk, hogy napról napra éljünk.

Másfél-két héttel a folyamat kezdete után már úgy éreztem: abszorbeáltam az új realitást. Akkorra már ez volt minden. Nem, semmiképpen sem gyalázat, nem a saját testem lázadása ellenében végrehajtandó fizikai megbecstelenítés, mostanra még csak nem is reveláció - csupán egy tény. Egy a sok közül. A sok, közel sem ennyire fontos közül. Így legalább titokban megvalósult az, amit oly nagyon szerettem volna: tudni, milyen az - nem akarni semmit, nem várni semmire, nem félni semmitől, nem tenni semmi, de semmi mást, csakis amit a pillanat hoz magával és megtétet velem. Ezért amikor a végrehajtandó nagy műtétről, annak részleteiről meg előre látható következményeiről beszélt velem, egy állítólag értelmes, művelt emberrel egyebek közt a japánok sikeres újításairól a remek sebész, fel is skiccelve egy papirosra annak a lényegét, amit testem kaszabolása ürügyén tenni fog, majd hallgatásom miatt meglepődve, kutatóan nézett rám, minthogy kifejezett felszólítása ellenére sem tettem fel kérdéseket, akkor úgy éreztem, hogy átadódva immár az ő birodalmába, a vakok földjén én vagyok az egyszemű király. Mindehhez jött még az a kevéssé lenyűgöző körülmény, hogy bár csak némileg kiábrándultan, de azért mégis csalódtam: ezúttal abban az örök érvényűnek hitt, eddig magának a természetnek a gyakorlatában meg nem cáfolt mondásban, hogy csalánba nem üt a mennykű. Aztán meg lám csak...

Október végén került tehát sor elidegenedett testemen a műtétre, belső részeimnek a legújabb divat szerinti, azért talán mégsem posztmodern módra drasztikus átszabására. Azután lassan, még annál is lassúbbnak tűnő fázisokban, a kórházit követően a hosszúra elnyúlt otthoni lábadozásra - mi ezt Ancsa babakorabeli szóformálásához hűen csakis lábazódásként említettük -, a végtelen legyengülésből a műtétet követő komplikációk nehezítette, de azért viszonylag gyors erőnyerésre. A nálam jóval több szenvedésen átesett, tehetetlen aggodalomban alámerült feleség és gyerek félelemgörcseinek a feltételes oldódására. Új állapotomnak nem valamilyen, állítólag bevált recept szerint erőltetett, még kevésbé morál diktálta, annál inkább azonban a magamban belül, észrevétlenül megérett, sztoikus elfogadására, nem ritkán a csendes, meghitt béke eleddig ha egyáltalán, akkor is csak igen felületesen ismert, tartósabban úgy először, de most aztán annál inkább értékelt birodalmában. (Sztoikusnak engem, helyesebben az akkori magatartásomat a doktor néni minősítette, akinek azért - igaz, majd csak évek múltával - mégis sikerült kifejezni a hálámat. Praxisát ugyanis ide nem tartozó okok miatt felfüggesztve a legutolsó vizit végén egy percre spontánul és szégyenlősen összeborulva, csókot váltva búcsúztunk el, de csakis azután, hogy én végre köszönetet mondhattam neki 'életem megmentéséért'. Nem titkolta, így aztán nem volt túlságosan nehéz lemérni rajta meg kendőzetlen lényén, hogy ez a pár szó meg mindaz, amit ez számára jelenthetett, nem fog egyhamar eltűnni a tudatából.)

Minthogy úgy érzem, szükségtelen, nincs is itt hely a tíz kórházi napnál időzni. Talán csupán az, amit fentebb mondtam a tőlem hirtelen elidegenedett testemről, hoz felszínre egy emléket, amelynek a vezérmotívumára úgy érzem, érdemes lehetne itt rájátszani.

Még Budapesten történt, amikor egyszer tartózkodási helyemet átmenetileg kórházba tettem át, szórt, de igen kellemetlen panaszokkal, kivizsgálásra. A mellettem lévő ágyon feküdt egy 50 körüli, ha felkelhetett volna, tisztviselő kinézésűre szabottnak tűnő férfi, akinek általános rákja volt, nekem úgy tűnt, nem elviselhetetlen fájdalmakkal. Ennek ellenére sem férhetett kétség ahhoz, hogy valahol a legvégső stádium táján. Az is kitudódott, hogy a neki rendelésre külön főzött ételeket hozó feleségével mindössze csak néhány évvel korábban kötöttek házasságot. A végtelenül legyengült, szinte mozdulni sem képes beteget monumentálisra nőtt hasával rendszeresen pungálták, nem gyógyító, csakis enyhítő-csillapító beavatkozásként.

Fizikai képtelenség lett volna nem meghallani annak a nagy részét, amit a szomszéd ágynál a feleség meg a férj egymással beszélt. Az eszmecsere még véletlenül sem azzal kezdődött, hogy 'hogy vagy', hanem hogy: 'hogy van ma a has?' Mind a ketten minden ötödik-hatodik mondatukban valamilyen formában említést tettek 'a hasról'. Ugye tetszik érteni; nem a 'hasamról', vagy a feleségtől jövet 'a hasadról'. Nem, hanem ehelyett egy tőlük függetlenül létező, ha egyáltalán, akkor is csak futólag ismert, birtokos névmással vagy raggal még véletlenül sem összekötendő, csak éppenhogy a férfi testébe beférkőzött, ott szörnyűségeket művelő, mindjárt a szóhasználattal is a beteg személyével nem azonosítandó, spontánul elidegenítendő, de hát magát mégis rájuk oktrojáló 'hasról'. Mintha csak a végét járó beteg odáig vitte volna szembefordulását a halált közvetítő testrésszel, hogy a rendelkezésére álló legutolsó védelmi akcióval, az arcvonalak átrajzolásával kísérelje meg azt többé már nem is a magáénak tekinteni. Úgy is mondhatnám: a házaspár rendszeresen gyakorolta ezt az agyafúrt rutint nemcsak indokoltan, de teljes joggal - hiszen ők a gyilkos betegségeket terjesztő, közveszélyes, sőt ragályos ragoknak a kikapcsolásával próbálták kijátszani a sorsot, ha másképp nem ment, akkor a grammatikai szabályok következetes tagadásával.

* * *

Én magam viszont még a műtétet követő, a dolog természetéből fakadó nyavalyákkal küszködés közepette azért csak meglettem volna, a kezdetekben sok bajt, kellemetlenséget okozó akciókra cseppet sem rest hasammal (hangsúly ezúttal a birtokosragon) meg megbolydult testem egyéb részeivel. A kóros állapotnak a legkellemetlenebb aspektusa az volt, hogy az elesettség, a végtelen gyengeség közel sem hatott együtt meg külön-külön olyannyira nyomorult módra, mint a lelki kín: a mindent elnyelő, magába fogadó és többé ki nem engedő űr, az érzés, hogy a csalással lám meghosszabbított élet többé már nem hordoz számomra jót, örömet, még kevésbé gyönyörűséget. Nem is csak a mindörökre ismeretlenül maradó, még fel nem fedezettek, de a szorgos tevékenységgel magamhoz szoktatottak köréből sem. Szükségtelen kegyetlenséggel akár egy önfeledt nyújtózkodást vagy a meghitt nyugalomba süllyedés futó pillanatait sem. Amikor ilyesfajta érzések uralkodtak el rajtam, vettek erélyes tiltakozásom ellenére is birtokukba, az valahogy úgy érződött, mint ha nem is magának a műtétnek a helyén, hanem annál feljebb, a szívem táján sajogna egy nyílt seb. Az is előfordult - bármennyire képtelenségnek is tűnjön ma már -, hogy azt a sebet valóban érezni véltem, még akkor is, ha kitapintani megkísérelni már nem merészeltem volna. Végül is mihez kezdtem volna, ha a seb tényleg ott van?

Később, a némi kivételtől eltekintve komplikációmentes lábadozásban már csak egyetlen ernyedt pillanatban tört fel bennem a kegyért esdeklő vágy: adj nekem, ó, Uram, jó halált! Nicsak, lepődtem meg, az illyési Mors bona, nihil aliud! Még ki sem mondtam, máris visszakoztam: Bocsánat szegény fejemnek, Uram; hogyan is kérhetnék Tőled egy oximoront! Majd később jött a rácsodálkozás valami ismerősen nem-ismertre: tapasztalni, külön-külön megcsodált-körülünnepelt jelecskékből, ahogy mindezzel együtt és mindebből szökken még habozva bár, de mégiscsak szárba, azután válik bimbózó, majd az egész rámosolygó világnak kinyíló virággá az újraágaskodó igény nemcsak a még mindig csodákkal ékesített felismerésre, de a szellemi és fizikai tevékenységre egyaránt. Hiszen a hosszú hetek, hónapok után a már csaknem teljesen, akkor úgy tűnt, reménytelenül elfelejtett, de most, a fáradt lemondás után ínycsiklandozó életízek aligha tűnhettek a múltban valaha is oly provokálóan, oly felülmúlhatatlanul, ismerősségükben felismerten is rafináltan élvezeteseknek. Úgy, mintha történne mindez egy ugyan most született, de azért mértéktelenül gazdag reinkarnációja fénypontjait sejtjeiben megőrizni képes, ínyenccé szelídült hedonistával.

Mindezeken túl gyűlt a kedv a valamikor régen, még az idők hajnalán elindított vállalkozás utolsó évtized-szeletének a megírására, hiszen kuroszavai látószög-változásban most azután, köszönöm szépen, aligha lehet majd hiány, jönnek azok maguktól, csak oda kell figyelni rájuk. Márminthogy mire? Mi másra, mint a befejezéshez nekigyürkőzésre, már persze az egyáltalán lehetséges, óvatos-félénk tervekben beütemezett időkereteken belül. A végrehajtásra, a megérett látomások meg történések szavakba foglalására, csakis akkor, ha a mellettem mindeddig hősiesen kitartó motiváció jelenlétével örvendeztet. Nem utolsósorban, ha a már talán hetekben-hónapokban mérhető 'mindörökké', a valaha oly konstánsnak tartott, most meg minden ízemben érzetten is fogyóeszközzé átalakult idő számomra még adva vagyon.

Adva volt az bizony, egyre inkább a maga sajátosan kiérlelődő, mind céltudatosabbá váló módján. A sorsvonal nem méricskélő, mert arra aztán végleg alkalmatlan logikájának a vezetésével. Hiszen ami a lendületet újjáélesztő motivációt illeti, azt már a műtétet követő napok kezdték tárgyratörően, leleményes módokon újratermelni.

Történt pedig, hogy a műtét után az előre tervezett egy-két nap helyett váratlan, a testem legbensőbb ügyeiben illetékesek szerint riasztó komplikációk miatt vagy egy hétig kellett tartsanak a posztoperatív osztályon, infúzióval táplálva és gyógyszerelve, gondosan altatva-mélyérzéstelenítve. Az általam ezenközben produkált, sajátos tünetek miatt valamiféle, talán még állandósulónak is tekinthető agyi elváltozástól rettegő Andriska meg Ancsa szerint egyszer-egyszer pár pillanatra, egy gesztus vagy egy szó erejéig magamnál voltam - legalábbis ők erre következtettek -, én magam azonban semmi hasonlóról sem tudok, így azután ez a hét teljesen kiesett az életemből. Illetve bocsánat, azt azért utólag mégsem mondhatnám, hogy olyan teljesen esett volna ki, csak éppen egy új, nem mindig barátságos szándékokkal jellemezhető síkra tevődött át. Méghozzá micsoda síkra!

Álmodtam ugyanis, de nem úgy, mint máskor, zavaros-homályos közegbe alásüllyedő, időt nem álló hangulat-töredékekké szétmorzsolódó álmokat, hanem összefüggő, több felvonásban is szervesen kapcsolódó, tetszés szerint mindkét végétől fogva felgöngyölíthető, egykori rendezői tanulmányaim alapján mondhatóan szigorú belső logikával felépített, folytatásos sorozat-révületeket. Nem, tulajdonképpen nem is lenne korrekt, már legalábbis a szó közhasználatú értelmében nem korrekt ezekről mint álmokról beszélni, hiszen arra a hat-nyolc különböző 'álommozira' és azoknak az aprólékos gonddal, remek színpadi effektusokkal megrendezett részleteire még most, jóval később is pontosan emlékszem. Ha megnyomok egy gombot, az agyam TV-jén nyomban le is játszhatom újra meg újra, bárhonnan elindulva, az akcióba tetszés szerint ki-beszállva, az éppen igényelt kalandos utazást. Amelynek meg társainak a hangulata azután, ha lehet, még inkább belémoltódott, olyannyira, hogy azok elmélázás közben újra birtokukba tudnak keríteni. Mintha az ízük is itt lenne még a számban. Mintha zenéjük - Gesamtkunst lévén, mindegyiknek megvolt az alkalomhoz adaptált díszlete meg saját zenéje is - újra felbukkanna Bartók, Prokofjev, de felfoghatatlan módon valamiért, sejtelmem sincs, miért, főleg Mahler hallgatásakor.

Talán azt is mondhatnám, persze már ha tudnám, hogy az akár csak megközelítően is milyen lehetne: olyan volt az egész, mintha rendszeresen hallucinogéneket szedtem volna, és azok segítségével tettem volna meg a cseppet sem Sterne-i 'szentimentális utazást', a kábult-éber, bizalmatlanul figyelt, moccanás nélküli, mégis megerőltető, kimerítő túrát az eddig ismert világom alatti, szorosra zárt másik világba. Onnan meg gyors váltással és azonnali csatlakozással át egy másodikba, egy harmadikba, vissza megint, aztán át egy sokadikba. Szakadatlan, tehát megszakíthatatlan kapcsolásokban hiány ebben a szériavetítésben soha nem volt. És ami alighanem a legkülönösebb lehetett álombeli odisszeámban, az az a rendkívüli körülmény volt, hogy annak később általában játszi könnyedséggel fel- és megismerhető, helyesebben transzponálható realitástartalma volt. Tetszés szerint akár éberen is folytatható, elasztikusan módosítható, minden pillanatával maradéktalanul lekötő forma meg tartalom. A történések, a látomások mögött ott húzódott meg a szakadatlan óva intés. Méghozzá úgy, hogy pillanatnyi szünet nélkül minden kép, folyamat, valamennyi személy mintha már magával a létével közölte volna: figyelj nagyon, de azért vigyázz, még véletlenül se üljél föl nekem, ne vegyél semmit se készpénznek, őrizd csak meg fenntartásaidat, mert itt minden és nem is kis mértékben meg van billenve. Ha nem ott, hanem valahol másutt lettünk volna, még azt is hozzátehettem volna: az egész olyan, mintha nem túlzottan, de azért csak elnagyoltan, időnként még talán élvezettel, nem megjátszott, hanem valóságos kéjjel hazug-hazudozó jellemvonásokat tártak volna elénk.

* * *

Amikor később már az eredeti, vagyishogy közvetlenül a műtét előtti napon elfoglalt, egyágyas kórházi szobámban tértem magamhoz - azért még persze a kellő módon rozzant, sőt intenzíven nyomorult állapotban -, de jóval azután, később is, hónapokig forgattam agyamban meg zsigereimben a vagy hat-hét révület-álmot. Pár héttel a műtét után, már újra és megszokottan otthon, Ancsa lányom mesélte: amikor csak tudott, reggel meg ebédszünetben is bejött hozzám közeli munkahelyéről, mert én napokig igen rossz, sőt utólag se áltassuk magunkat, pocsék állapotban leledzettem. Talán mondanom sem kéne, mennyire képedtem el, amikor megtudtam tőle, hiszen az agyam még olyan volt, mint egy szita: a tapasztaltak közül különösen két történés volt számára emlékezetes, az egyik olyannyira, hogy tehetetlenségében segítőképtelensége miatt nyomban sírva is fakadt. Tette pedig ezt akkor, amikor én, kábított-katéterezett állapotomban tökéletesen váratlanul, viszont hangomban kifejezett éllel, zaklatottsággal, de mégis világosan érthetően - és persze angolul - szólaltam meg, rendületlenül csukott szemmel és változatlanul mozdulatlan fejjel: Anna, vedd föl azt a papírt! Tessék azt a papírt ott rögtön fölvenni! Lányom persze elhűlten figyelte, mint mondta, kezdőtől mindjárt az első kísérletre remekbe szabott alakításomat úgy is, mint hasbeszélő, annál is inkább, mert ő, szegény feje, semmiféle papírt nem látott a naponta többször is gondosan felmosott, kerámiakockás padlón. Tanácstalanságában némi töprengés után végül is, gondolta nagy ravaszul, kitépett egy lapot noteszéből, és mit lehet tudni alapon azt kísérelte meg átadni nekem. Átnyújtani, mint amolyan formális megbízólevelet. Az Apa személye mellé kirendelt, hozzá akkreditált Leánytól. Engem azonban ilyen olcsó trükkökkel még hétalvó állapotomban sem lehetett átrázni, ezért aztán Ancsa nemes cselekedetére nem is reagáltam. (Amint azt anyósom kapásból vágná rá: segíteni kész, meleg szívű lányomat szép gesztusával együtt lefumigáltam.) Isten látja a lelkemet, mi sem állt volna távolabb tőlem; sőt így utólag még meghatottabban értékelem elragadó lányom leleményes segítőkészségét.

Igaz, én ugyan a külvilág egészét képviselő Ancsa előtti megnyilvánulásomról mit sem tudtam, volt viszont egy másik szövevényes álmom, amelyben egy ízben odaállítva egy életről-halálról döntő, régi-régi perzsa bíróság elé, lévén cselekvés- és mozgásképtelen (a szó legteljesebb értelmében az), amint később kiderült, az éppen kétszeresen, így is meg úgy is jelenlévő Annát kértem nyomatékosan arra, hogy minden vagyonommal együtt még a földi jelenlétem puszta tényét galádul elvitató, mondvacsinált váddal szemben a létemet hitelesen igazoló, nyilván gondatlanságból eldobódott vagy elejtett okmányt ott az orrom előtt vegye föl a földről! Ki lenne az az Anna? - kérdezte erre hangjában alig leplezett ingerültséggel a szövegemet első hallásra is mellébeszélésként elitélő bíró. A lányom ott - mutattam rá -, akinek a neve jellegzetesen palindrom, tehát jobbról balra meg balról jobbra egyformán olvasható. A szigorú bíró erre nem is tudta eldönteni: azon nyomban büntessen meg a bíróság megsértése miatt, megakadályozandó, hogy még több port hintsek abba a szúrós szemébe, vagy, legalábbis egyelőre, várja meg a továbbiakat, és csak majd azok ismeretében, később határozzon. Én ezt realizálva most már lélekszakadva magyaráztam tovább: Hozzá kell ehhez fűzzem, természetesen a tekintetes bíróság szíves engedelmével, hogy leányomnak a neve szakadatlanul jön meg megy, egymással homlokegyenest ellenkező irányokba. Csakúgy, mint ahogy ezt többnyire ő maga is tenni szokta, olyannyira, hogy az mára már második természetévé is vált. Majd, hogy a szóbanforgó jelenség, ha lehet, még plasztikusabbá váljon a még mindig az én magatartásomat mérlegelő bíró számára, nyomban hozzáfűztem: Mindez olyan lenne, mint egy kezdettelen és végtelen, önmagát önmagából újra meg újra létrehozó hullám. Igaz, olykor, bár közel sem mindig még egy férfinak, néha éppenséggel többnek a jelenléte is szükséges lehet a hullámmozgás beindításához. Máskor meg, hasonlóképpen, csak akkor éppen annak a leállításához. A bíró ezt ugyan aligha értette, ezért aztán csüggedten, bár elsősorban azzal az eldöntött céllal, hogy az egész taszító ügytől megszabadulhasson, megengedte, hogy a számára érthetetlen nevű meg még annál is érthetetlenebb tulajdonságokkal rendelkező lányom fölvehesse, majd neki, vagyis a dönteni hivatott főmuftinak átnyújthassa a perdöntő okiratot.

Mint egy fölényes szakmai tudással és vagy egy tucat bedolgozó írósegéddel funkcionáló, mai amerikai úgynevezett regényírónak, már az egész oldalas hirdetés szerint is a legjobbak legjobbikának, a New York Times Book Review sikerlistáján hetek óta állandó jelleggel az első helyen álló 'irodalmi' produktumában, az ugyan minősíthetetlenül pocsék, de kétségkívül gondosan összepofozott regényben, én igenis szép teljesítményként akkor legalább három, helyenként egymással azért csak érintkező, kivételes esetekben egybe is folyó síkban léteztem: először is széttrancsírozott, sebészi gemkapcsokkal egybetartott testemben, azon minden eleve létező, na meg stratégiai pontokon egy pár külön ilyen-olyan célokra készített, fúrt-faragott nyílásba dugott, illesztett, bekötött csövekkel, katéterekkel meg pumpákkal, amelyeket, ha csak tudtam, az orvosok, az ápolónők nemtetszését, majd kifejezett rosszallását váltva ki, soha nem csökkenő buzgalommal húzogattam kifelé magamból. Másodszor jelen voltam itt említett, egyik reprezentatív példányán remélem hűen érzékeltetett széria-kábulat-álmaimban, a valamilyen módon állapotomhoz adaptált, látszatra önállósult, saját hangulatú mesevilágokban, amelyek közül a legutolsó már éppen egy roppant nagy szabású kórházi tömeggyilkosság elsősorban ellenem irányuló részleteivel, például a fölösleges figyelemkeltés elkerülése érdekében a láb alól eltevésre kijelöltek infúzióiba bejuttatandó méreggel rémisztgetett, hogy azután a leglehetetlenebb trükkökkel, nyaktörő mutatványokkal, még a Deus ex machinával is hiába kísérletezve, minden más álom-megoldást, úgy látszik, a legszorgosabb kutatással sem találhatván, végül is mi mással, mint... igen, ezt téve az utolsó jelenéssé, felébredésemmel kíséreljek a mindent lezáróan végletes szereptől megszabadulni. Na és harmadszor, ha a finnyás ízlésűeknek mindez nem lett volna elég, végül léteztem időnként nemcsak a hihetetlen sebességgel pergő agyamban megfogalmazott, hangosan ki is mondott szavaimban, álomnyelvről lefordított benyomásaimban, amint azt majd később megtudtam, bajt okozó rosszalkodásaim miatt még az ellenem hergelt orvosok meg ápolónők - na meg az ingerült perzsa bírók - elnézését is kérő, ha tetszik, több síkúan is alamuszi jófiúságomban - vagyis a reálisnak nevezett kórházi létben, amelyről viszont megint csak nem volt sejtelmem sem. (Ha a sok hasonló jel közül legalább azt nem kísérjük ez ügyben történetesen lankadatlan figyelemmel, hogy az álom még utólagos leírása során is árulkodó módon milyen gyakran került felhasználásra a 'fájdalom', a 'fáj', a 'fájó' szó.)

Ezek után, gondolom, az olvasót már az sem lepi meg túlságosan, amikor hetekkel a kórházból hazatértem után, erőre még nem kapva, annál inkább igényelve viszont a dögcédulát remélhetőleg feleslegessé tevő, végtelenül hiányolt külső-belső nyugalmat, Ancsa anyjával együtt elmesélt nekem egy másik, a lét-síkok között lebonyolítottá vált kommunikációs kísérletemet. Akkor is, nyilván felelőtlenségem tudatában, álmomból szólhattam ki, ezúttal szavaimat már nem is irányozva hétköznapi lényekhez, csakis közvetlenül magához Istenhez. Ancsa bizonytalanul, de úgy emlékszik, hogy lázas izgalomban rebegtem: Jaj istenem! Kinek a szeme ez? Anyja viszont ugyanezt így hallotta: Istenem, mi ez? Jaj, a szem, az a szem!

A kör, ezúttal az álomkörök közül csaknem az utolsó, imígyen tehát bezárult. Kábított állapotomban az olvasó legalább valamelyest kímélése érdekében itt ugyan drasztikus mértékben megkurtított, az álom-valóságban azonban igen-igen hosszúra nyújtott, ráérősen csordogáló mese végső stációjaként hová máshová kerültem, mint az immár újra megtalált Elcserélt Szobába. Ahol persze a rendkívüli szükségletnek, tehát az álomban többféleképpen is kimagasló jelenlétének megfelelő szerepéhez illő súlyával volt jelen a fantázia-korlátok tágítása, a tapasztalat-tár bővítése, az elragadó, az e voltában nem is kevéssé csintalan és ilyenként feledhetetlen kísérletezések színhelyéül több mint készségesen szolgáló, magát szerelmünkbe gátlástalanul belopó, igaz, a beavatatlanok számára ugyanakkor abszolút jelentéktelen, világosbarna, itt-ott már kopottas fotel. Mindennapi bútorszámba menően semmi különös, csak éppen hogy az egyetlen áldott a hasonló alkotmányok milliói között.

Na és alaposan átgyúrt, de tökéletességeiben változatlanul tündöklő formában, az én kínos helyzetemhez készségesen alkalmazkodóan, figyelmesen, persze mint mindig, elkápráztatóan, ezúttal viszont, csupán a biztonság kedvéért, a lehető legtapintatosabban aszexuális hűvösségben már várt rám, ott volt velem - Évike is! Azért talán mégsem egészen úgy, mint ahogy a poklot meg a purgatóriumot még Vergilius kalauzolásával megjárt Dantét a purgatórium csúcsán várta Beatrice? "A régi vágynak érzi nagy hatalmát" Dante, amikor Beatrice - leveti fátyolát! Tehát amikor oly végtelenül hosszú idő után végre újra láthatja szemét! A reszkető, fájdalmas boldogságú találkozás, Beatrice, hogy úgy mondjam, elvonatkoztatott szenvtelenségéhez hasonlítva legalábbis Dante számára - akár, teszem azt, az ellopott, félősen dantei pillanat a kőpadon, a Cloisterben? Annál is inkább, mert, amint azt később megértettem: az álom a múltamból, szorongásaimból és persze olvasmányaimból összegyúrt, vagyis a saját életem külön e célra gondosan kiválogatott elemeiből összeállított purgatóriumba vitt el engem is, aki akkor alighanem, talán ezúttal megengedhetően más, extravagánsabb paramétereket alkalmazva, valahol magában a Seholban lebeghettem. Azok közt a körülmények közt messzemenően nem lévén képes felmérni a műtét utáni állapotomat, talán úgy érezhettem, az Élet és Halál közötti Seholban. Hogy azután ott, bepótolva a sok évi mulasztások miatt végtelen mennyiségűre összegyűlt bepótolandókat, időnként Évike, az álombeli Évike, egy Évike kalauzoljon kézen fogva a mindenfelől fenyegető, ismeretlen, de az ő segítségével remélhetőleg elkerülhető veszélyek közt, el egészen a biztos partokig, ott is életem egyetlen fix pontjáig, az Elcserélt Szobáig. Az üdvösség hajdani, az öröklétbe repített kiindulópontjánál érkezve célba, és létemet ott végre biztonságban tudva, a felismerés pillanatában hagyjon magamra. És hogy a végső búcsút is jelentő műtétem kiprovokálta kiruccanásáról, a rémületes pácban lévő társ révületeinek a világából ő is visszatérhessen - hová máshová, mint mindennél prózaibb jelenébe. Vagy tévednék, és a visszatérés őt újra és még mindig a képzelt vagy valódi biztonság partjaihoz szállíthatta. Oda, haza. Még idejében a pókhálózással is egybekötött, manapság már semmilyen ürüggyel el nem elhalasztható, még kevésbé kihagyható Sacre du printemps-hoz, akarom mondani, annak a kellően szelíd mai budapesti variációjához, vagyis hogy - a tavaszi nagytakarításhoz.

Az álmokban is szereplő tengeri herkentyűk méreteihez hasonlóan hosszúra nyúlt tanmese így is, meg úgy is követése után azt tetszene talán kérdezni, hogy ha és amennyiben egyáltalán lehetne ebben bármi ilyesmi, akkor vajon mindebből mi is lehetne végül is a tanulság? A 'semmitől' a 'sokmindenféléig' terjedően akármi is lehetne, a legérdekesebbnek azonban talán az tűnhet, amelyet persze hogy Faulkner segítségével vontam le, igaz, csakis már jóval később. Akkor is valahogy így: maga a múlt soha nem halott; sőt az a múlt - még csak nem is múlt.

Ha történetesen jól értem, erre most meg valami olyasfélét tetszik gondolni, hogy a szellemi emelkedettségének a növelése, vagy/és az igényes szórakoztatása ügyében ideiglenesen rámbízott olvasó rohamosan fogyó türelmével messzemenően visszaélve nem-evilági, sőt talán - mit talán, kétségkívül - túlságosan is erőltetett megoldás-félét találtam és tálaltam volna fel, megengedhetetlenül pimasz párhuzamot is vonva vajon mivel mással, mint éppen magával az Isteni színjátékkal? És ezen belül nemcsak Dantéval, de az azt fordító Babits-csal is?

Valóban így lenne? Tényleg? Erőszakoltan, meg profánul is? De hát ha én kilométer-hosszúságukban tekergő-gyűrűző, mindennapi betevő falatjukról gondoskodni kívánó tengeri ősállatokról álmodok, amelyeket fantáziám szükségtelen túlfacsarása nélkül is a belém helyezett, hosszabb meg rövidebb, de mindenképpen idegesítő csöveknek az irritáló, testemnek a, merem remélni, még mindig létező integritását semmibe vevő jelenléte indukált; ha álmomból hangosan ki-kibeszélve mondok gondosan megformált mondatokat, utasításokat vagy kéréseket, sőt gazdag készleteim igénybevételével produkálok repeső, majd elhaló sóhajokat is, amelyeket aggodalommal eltelten ügyeletet tartó családtagjaim hallanak meg úgy, hogy jóval később vissza is adjanak nekem, amire én azután, röpke másodpercek alatt rekapitulálva azoknak a helyét meg az idejét is, minden kétséget kizáróan legyek képes hajszál-pontosan rögzíteni a vég nélküli álom-mese szakszerűen felvázolt grafikonján - nos, akkor azért talán lehet valami, sőt a valaminél jóval több alapja is a fentebb elmondottaknak? Én úgy érzem, sokkal több, mint az a kételkedésre jogosan hajlamos egyesek számára első megközelítésre tűnhet.

És végül, visszatérve a sztori fővonalához: miért lenne mindennek is részletes elmondásra érdemesített fontossága, közel sem mindennapos jelentősége? Csupáncsak azért, mert ha én még gyógyszer-indukálta álom-kábulatban, egy szervezetemet összekaszaboló műtét alatt meg után, még a kórházi ágyon is, rendületlenül folytatom a régen elkezdett, de a gerjesztett önkívület külvilágtól elzáró magányossága által sem akadályozott regényírást, látogatok el fantasztikus kerülőutakon életem mitológiai helyszínére, hihetetlen szorgalommal gyűjtök az íráshoz esetleg felhasználható újabb anyagot, hajtok fel félig-meddig már odaátról ide itt még ugyancsak friss és ilyenként is feldolgozható benyomásokat, színeket, papírvékonyságú rétestésztába töltelékként bújtatott legenda-folytatásokat, akkor ugyancsak mélyről tör föl bennem az igény a mesének, magának boldogságos Évikének a tovább-megélésére. És saját magamnak nagyrészt ugyan a régi módon, de nem egy ponton megrázó revelációkat is nyújtó megértésére. Régi vagy, bánom is én, új változatában. Hiszen egyáltalán nem mellesleg, Thoreau nem tudom, mire alapozott, pre-freudiánus feltételezése szerint, álmaink mi mások lennének, mint karakterünknek a próbakövei. Vágjunk tehát neki a felfedező küldetésnek, és közben ismerjük meg a zaklatott életút nyomán meglehet fő karakterisztikumaiban stabil, de a felületén azért sokszorosan átformált jellemünket. Már persze ha a nem is kissé pózoló, egy árnyalattal a kelleténél fennköltebb Thoreau-nak történetesen mégiscsak igaza lenne. Ami azért még a Nagy Magányossal is alkalmasint előfordulhatott volna.

Az elsőrendűen szükségesnek ítélt motiváció tehát nemcsak megvolt, de megadatott az álom-mozi diktálta parancs talányosra becsomagolt, de azért megfejthető formájában is.

Az erő? A műtéttel kapcsolatos átmeneti vagy most már a kényszerű velük együttélésre szoktató komplikációk ellenére, üstökösként átsuhanó pánikrohamok meg a gorombán letámadó mellékhatások nyomora közepette is oly zsongító-zsibbasztó, lassan már monotonnak tűnő ismétlődésekkel mindegyre megszokottabbá váló, kielégítő vizsgálati leletek; a heveny étkezési undorból a magát kedvesen-kéretően lassan visszatérő és a már-már elfelejtett felismerésének a csendes örömével köszöntött étvágy; azzal együtt az örökre elveszetteknek hitt, iszonyúan hiányolt ízek újrafellelésének az ínyenc gyönyörei szegélyezték a műtét okozta károsodásokból gyógyulásnak az útját. A szerencsére ebbe a gyógyulási folyamatba majd már későn megérkező, igaz, véget érni soha nem akaró, telhetetlen tél fagyos, gémberedetten göcsörtös ujjaival ugyan még ádázul nyúlt ki utánam tartani, húzni vissza. Közel sem először feledkezve meg szerintem végtelenül önhitt, arcátlan pimaszsággal arról, hogy New York, igen, tessék csak elképzelni, méghozzá harsány gúnykacaj mellőzésével, igenis Nápollyal, vagy ha ez így jobban tetszik, mert plasztikusabb, akkor Caprival együtt lelhető fel az azonos szélességi fokon. Igaz, én a telet mint egy foghíjasan zsémbes, magát meg dermesztő kötelességeit elképesztően komolyan vevő, házsártos hárpiát ki nem állhatom, Úgyhogy ő vélhetően már csak emiatt sem volt soha, de soha jó hozzám. Ezért is volt számomra olyan könnyű azzal a Camus-vel baj- és sorstársként is együttérezni, aki a tél - ugyan, már a francia tél is tél lenne? - nyomorú kilátástalanságában tanulta meg: igenis a saját teste, meg nem más, mint azzal együtt az első árulkodó jelekre leselkedő, a dühöngő tél számára megnyomoríthatatlan lelke kell legyen a sugaras nyarat kihordó, majd odaadóan dajkáló pesztonka-otthon.

Nekem pedig? Amióta csak az eszemet tudom, semmi sem zökkenthetett ki abból a szokásomból, hogy rendületlenül mormolgassam mondókámat: bánatos ősz, cudar tél, mámoros tavasz, démoni nyár. Amikor végre, végre mégiscsak újra eljött a kételyekkel már nem tagadható, saját nagyszerűségével eltelt, de azért magát nyafkán kérető tavasz, ígéreteiben, jóslásaiban megcsodált, szerelmetességében gazdag, ráadásul még merész, meg sehogy sem szokható kitárulkozásaival; aztán majd belefolyt, átnőtt a nyárba is, ó istenem, magába a nyárba! Megadatott nekem egy újabb nyár, bánom is én, ha számomra az utolsó, akkor is érett, dús-leves, magát átadó, olvadó és olvasztó beteljesedésével, eléggé nem értékelhető, a világot is magába ölelő folyamatos jelenidejével, amely nekem külön is szállította a most fokozott tudatossággal értékelt, boldogan újra bekasszírozott ajándékai határtalan élvezetének meghittre szelídült mámorát. Tette pedig mindezt olyan gálánsan, hogy azzal a fellelt belső béke meg az újsütetű nyugalom megfogalmazás nélkül, önkéntelenül is egy szemlélődő és abból fakadóan is cselekvő életforma kialakítására ösztönzött.

Újra kezdtem tehát zongorázni, órákat is vettem olykor, a leckéket szorgalmasan, réges-régi hangulatok töredék-emlékeivel a lelkemben-ujjaimban, tehát a szellemidézéshez illő áhítattal gyakoroltam úgy, hogy egy idő múlva kezdett is már valamelyest zenéhez hasonlítani az, amit muzsikálás ürügyén a megkínzott hangszeren műveltem. Ez azonban közel sem volt elég; rengeteg zenét hallgattam, rejtett titkok feltárójaként Bachot, azután hetekig csak Schubertet, hiszen ő a szent kivétel, aki arasznyi életében tengernyi művet alkotva fizikailag bizonyult képtelennek bármi rosszat is létrehozni; majd és mindezenközben órákon át, naphosszat a számomra valamelyest új, de annál kiapaszthatatlanabbul gazdag birodalomba, a kamarazenébe temettem bele magam. Olyan csodákat hallva, lenyűgözve, egész lényemmel figyelve oda, mint a számtalan 'új' kincs közül Mendelssohn remekbe szabott Oktettjét vagy Dvorzsák Dumky-trióját. Olvastam, sokat, csak egyszer-egyszer újat, inkább visszanyúlva a régről rámmaradtakra, ifjúkorom mára beérett örökségére, akár az ötven-egynéhány évvel ezelőtti idők tanúihoz, már nem türelmetlenül habzsolva, de kéjencként ízlelgetve, falatozva-csipegetve a görögökből, a latinokból és persze a zseniális Gibbonból, rettegtető alakjairól, majd a korai angolok eleddig csaknem ismeretlen, külön világából.

Be kell valljam, hogy mindezen fölül felbecsülhetetlen ajándékként, tehát az emlékezés gyönyörűségével is eltelve olvastam újra, egészében valami olyasmivel, amellyel új művek egyre ritkábban, és ha igen, akkor is inkább csak kuriózumként tudhatnak érinteni. A legkevésbé sem csakis irodalmi ügyekben csodálatosan fogékony, zseniálisan sokoldalú Borges szerint sokan lennének képesek tanúsítani ezt a nehezen kifejezhető igazságot: A szép az irodalomban - jó esetben is esetleges, értsd mindkét részről az, mert roppant mértékben függ a szerző által szorgalmasan manipulált szavak harmóniájától vagy jókor bedobott diszharmóniájától, és ily módon a legkevésbé sincs elszakíthatatlan szálakkal egybekötve az olvasóval, de magával az örökléttel sem, bármit is értsen ki-ki ez alatt a mindennél öblösebb fogalom alatt. Mi több, azok közül a krónikusan később jövők, az epigonokként lenézettek menazsériájából jó néhányan, akik gyakran látogatnak el előttük már feldolgozott vagy csupán megpendített témákhoz, motívumokhoz, mára már a saját idejükbe belerögződött, nem éppen merészen utat törő stílusokhoz, köztes művészeti formákhoz - ezek közül az állítólag elkésettek közül egyesek el is jutnak ahhoz az ideálhoz, amelynek a varázsos megérintése maguknak az úttörőknek csak ritkán, akkor is ünnepnapi kivételként válik osztályrészükké. Elképzelhető lenne, hogy magában az élő irodalomban és közel sem csakis a Nobel-díjakban nem érdemek szerint osztogatnák a babérkoszorúkat? (Rosszul fogalmazott kérdésekre hogyan is lehetne helyes válaszokat adni?) Azért mi, ha meg tudjuk állni, ne essünk túlzásokba: kiábrándultságunk jeleként ha másként nem, de hellyel-közzel a fel-feltörő cinikus hajlamoknak is megálljt kell parancsolni. Legföljebb - remélhetőleg? - nem engedelmeskednek a parancsnak. De azért úgy nagy általánosságban időt szakítanak arra, hogy elnéző jóindulattal mosolyogjanak vissza ránk.

Sétákat tettem, mind nagyobbakat, el kevéssé ismert tájakra is az én dombos-lankás, gyengéd hajlatokban egymásba fonódó-kulcsolódó, kitárulkozóan jól ismert hajlamaimra apelláló, magába fogadóan feminin vidékemen, nem csak tágra nyílt szemmel látva magam körül, akár csak ha először, mindent abban a csodában, amelyet fiatalon meg egészségesen, kutya-baja-sincs állapotban oda se figyelve 'természetnek' nevezünk és ezzel, nevet adva a jelenségnek, vélt kötelességünket teljesítve nyomban el is intézünk, demítizálunk. Egyidejűleg tapasztalni meglepődve: gondolataim séta közben szabadulnak ugyan el, mint eddig is, kötöttségeiktől, csakhogy most, többé már nem csaponganak, gurulnak el minden lehetséges meg lehetetlen irányba, mint azelőtt a szanaszét görgő Arany János-i lomha földi békák, hanem önmagukat szigorúan fegyelmezve célratörőbben, lépésről lépésre cserkészik be a bennem éppen ágaskodni készülő témát. Azt is csak módjával. Hiszen olykor-olykor mégis elérkezettnek ítélhette meg a pillanatot az egy ideje nyilván már ezeken a tájakon kóborló, bár a dolgok sorrendjének a kialakulásakor valahogy mégiscsak elkésett, kósza gondolatfoszlány, amely állhatatosan igyekszik magát alkalmassá tenni az ide-odacsatoltatásra. Ilyenkor jött azután eléggé nemigen értékelhető segítségemre a komputer, amely játékosságra ingerelve meg maga is játszva, beprogramozott kottájából tüsszögve teszi nyomatékosabbá a folyamatot, segíti elő az anyag bővítését vagy sűrítését, a kívánt összevonásokat, az újrarendezést, az átcsoportosítást, az elvételt meg a hozzáadást. Statisztikai eszközeinek a segítségével játszva tárja eléd stílusod modorosságait, azt azért csak rád bízva, hogy megkegyelmezzél-e a lelkedhez közel állók burjánzásainak. Meg elvégezzen nélküle megkerülhetetlen módon gyorsan kínszenvedéssé váló, de sajnos nélkülözhetetlen aprómunkát.

Ahogy ballagtam erdőben-mezőben az orrom után meg gondolataim elébe vágva, észre kellett vennem, hogy még a mostanában szokásostól is eltérően, valahogy új, eddig ismeretlen módon furcsán érzem magam és ennek megfelelően sajátosan is viselkedek. Nem mondhatnám, hogy különösebben nehéz lett volna ennek az okára rájönni: nyilván azért alakult ez így, mert erre felettébb kiéhezett lévén tudatosodott bennem, hogy az engem éltető lehelettel átitató levegő körülöttem árasztja magából a szemelgetendően pompás egészséget. Nekem, a halál bélyegével megpecsételtnek, a sorsa logikus beteljesülésére a rettegő kandidátusok közül kiválasztottnak! Már hogyan is lehetne ezt nem csendesen duhajkodva, sőt hozsannázva ünnepelni, persze csak addig, amíg - lévén az ember végül is javíthatatlan pokolfajzat - ezt is meg nem unom.

Ami pedig pillanatnyilag még fontosabb: ha írtam, rosszat, jót éppen, az maradéktalanul lekötött, kielégülés-érzéssel töltött el - némi kivétellel és inkább rövidebb, mint hosszabb ideig -, igen, olykor még akkor is, ha akár egy teljes napi termést, történetesen egy szép kis porciót kellett másnap kigyomlálni, még mielőtt a félrecsúszott szövegből szívügyet kreálva belegabalyodtam volna fabatkát sem érő produkciómba. Mert ha nem vigyázok, bizony hajlamos lennék én időnként ilyesfélét tenni, még ha utána belegebednék is. Mondjuk az egész törlendő miskulanciából talán csak egy lényegtelen és úgy jelentéktelen valaminek alárendelt mellékmondatba hangsúlytanul beillesztendő jelzőt mentve át az össz-selejtnek minősítettből. Azt is inkább csak feltételesen, mondjuk a következő olvasásig. Nincs mentség, be kell látnom, itt aztán alaposan melléfogtam, kisiklott a remélem nem állandó jelleggel mutáló, fátyolossá váló hangom - vigasztaltam magam ilyenkor, eltelve vegyes érzelmekkel, amelyekből egyfajta fura, nem értem, honnan idekeveredett önteltség sem hiányzott teljesen. Közrejátszott viszont az írással foglalkozás nem ritkán mesmerizáló hatásában valami más, új is, méghozzá az a mód, ahogyan személyesen belevonódtam alakjaim sorsába, főleg azok döntő vagy később majd döntővé válható sorsfordulataiban. Csak most értettem meg igazából azt, ami, már nem emlékszem, mikor olvasva, de magával ragadott.

A rövid kis tanmese ugyanis arról szólt, hogy A három testőrnek és megszámlálhatatlan folytatásainak az írója, az Athosok, Porthosok és Aramisok, meg maga D'Artagnan szülőatyja, Dumas keserűen siratta meg maga-alkotta testőrét, a dolgok rendje szerint hosszú és dicsőségteljes pályafutása alatt önálló élettel telt, vagyis hogy papírmaséból életre is kelt figuráját, igaz, csakis addig, amíg ő, a teremtő, az e voltában mindenható, az általa felismerhetőnek vélt belső logikával operálva a regényben a hozzá illő egyszerűséggel szabadult meg tőle, nyilvánvalóan előre megfontolt szándékkal, nem is kétséges, készakarva elhaláloztatta, ha tetszik, teketóriázva-e vagy sem, már nem emlékszem, hogyan, de nem átallotta saját kezűleg végezni ki a titkos, ám keserűségét senki számára sem láttató módon magába rejtő, utolérhetetlenül nemes, nem lenne túlzás azt állítani, hogy bálványozott hősét, Porthost. Bizony úgy, hogy lelkiismeretét fölös aggodalom ezért a legkevésbé sem terhelte, Dumas - afelől nyugodt lehet az olvasó - persze hogy nem bestiálisan, csak egy könnyed tollvonással tette őt el láb alól. Nyomban azután meg, mint akit nagy és váratlan csapás, pótolhatatlan veszteség ért, ezen pityergett szünet nélkül órákig, sőt napokig. Megviselten, mélységes letargiába süllyedten, Porthos alkotójához csöppet sem illően. Pedig fel kell tételezni a fordulatainak az olvasóra gyakorolt hatását pontosan fölmérő, hihetetlenül rutinos íróról, hogy nem szándéktalanul lépett félre, de megvolt cselekedetére a maga jól felfogott, a regény szerkezete, logikája diktálta oka. Tegyük fel, valami olyasmi, ami a művén kívüli, sőt attól független világban - már ha bármi ilyesminek a regénnyel valamennyire is egyenértékű létét feltételezhetjük - akár azonos is lehet a jogos önvédelemből elkövetett emberöléssel. A 'vagy ő, vagy én' igazán nem is olyan nehéz választásával. Hiszen az ember, annak történetesen az író-szerű, felettébb összetett, talán még kriminalisztikai szempontból sem érdektelen megnyilvánulási formájában realizálódva, nem csak himihumiját helyre kis csomaggá alakítva meg madzaggal összekötve, vállán könnyedén átvetve költözik be átmeneti időre saját félkész művébe, de annak meg alakjainak az el- és lekötelezettjévé is válik.

Ami viszont megint csak a kigyomlálandó, mert félresikerült szövegrészeket illeti: sebaj - biztatgattam a természetüknél fogva a fél világot elöntéssel fenyegető betűhalmazokból húzni még boldogult szerkesztő koromban megtanult és mi tagadás, azt néha élvezettel, ha nem éppen alig rejtett szadista kéjjel gyakorló, helyesebben azt a húzást álnokul az élő, de gyanútlan szerzőnek javasló magamat -, legalább azt most már tudom, hogy ez az út nem az igazi, nem is járható, mert az ugyanebben a regényben az írás során oly gyakran fellelt zsákutcák egyikébe vezet, méghozzá szükségszerűen; végig kell tehát újra gondolni, a folyamat, a történés ringatásának adva át magamat, és holnap egy új csapáson indulni el. Olyan lettem - döbbentem rá -, mint a hangya: szorgalmas, kitartó, célratörő; generációk millióin át feladatát mérnök módra megszabva és tökéletesen elsajátítva pontosan tudja, mit csinál, meg csinálja is azt, amit tud; nyilván valamilyen értelemben még azt is érti, hogy mit miért tesz; sőt talán egy icipicit - ne feledjük, mégiscsak hangyaméretekről van szó - bölcs is. Vagy ha az azért nem, akkor legalább a maga hangya-módján kikupálódott, sőt dörzsölt is. Mindezen túl szakadatlanul robotoló, vesződséget mint olyat nem ismerő társaival együtt és külön-külön sokkal jobb állampolgárok, mint bármilyen ismert emberi társadalomnak a tagjai, minthogy az önmaga farkába harapó lénynek a fogalmát nem is ismerve soha, de soha nem sztrájkolnak, hiszen ha valakik, ők aztán nem bérért, az asztal alatt vagy fölött odacsúsztatott bankóért dolgoznak. A baj - mármint hogy a hangyák összessége számára a nagy, a kínos baj, a megkerülhetetlen mizéria, már persze a gigantikus méreteivel fenyegető emberi cipőtalpakon kívül - csupán csak az: hangyáéknál nincsen Berlitz, nincsenek tehát potom áron elérhető nyelvtanfolyamok, így aztán ők, akik egyébként is csak törik az angolt, nemigen tudnak, hiszen hogyan is tudnának olaszul; ezért fogalmuk sem lehet arról, mi fán terem, illetve milyen magasztos fa alatt kéjesen elterülve lelhető fel a dolce far niente. Úgy bizony, maga az édes, a mindennél édesebb semmittevés. Az én folyton folyvást csak zakatoló hangya-barátaim annyira azért mégsem okosak, környezetükhöz játszva adaptálódóak, hogy meglehet nem túl gyakran, de legalább időnként, mondjuk minden második-harmadik nagy hangya-ünnepen szabadságot vennének ki.

Én viszont mintha kezdtem volna megtanulni, mikor lehet vagy mikor kell valamit abbahagyni. Szemben a mániákusan aktív hangyával, én sosem szerettem igazán dolgozni, annál inkább értékeltem viszont az elvont munkát; csak néha és akkor is mondjuk valamennyire magát a folyamatot, de szinte a ráismerés vagy inkább a rácsodálkozás örömével az erőfeszítés eredményét; abban is elsősorban azt, ami az elvégzendő, hát még az elvégzett munkában bennefoglaltatik - a sok irányba megnyíló, eddig ugyan még nem látható, de most ígéretessé váló további lehetőség-utakat. (Ezért is idéztem oly sokszor és mindig újra elragadtatottan ezt a fajta eszmecserét: Két ember dolgozik egymás mellett, tempósan végezve ugyanazokkal a szerszámokkal ugyanazokat a műveleteket. Egy arra járó, kíváncsi vagy csak kotnyeleskedő atyafi megkérdi, mit csinálnak. Az egyik azt mondja: Látja, téglákat rakok. És maga? - megy a kérdés a másikhoz. - Én? Láthatja: katedrálist építek.) Az embrionális lehetőségek lefejtésének meg kifejlesztésének a vágya most, az új kezdet időszakában, nyilván a búcsúvételből oly szerencsés visszaérkezés után, sokoldalúan és érthetően, úgy is mondhatnám, kitapinthatóan érzékibb természetű lett, mint amilyen volt bármikor azelőtt. Bár azt a legjobb akarattal sem lehetett volna mondani, hogy túlteng bennem az erő, átgondolt tevékenységre azonban mind tovább nőtt az igény, úgy érezve, hogy arra nagy szükségem is van. Ha tetszik, ég terápiás értelemben is. Bár ilyesmit orvossal nem közöltem, az idők során meggyőződésemmé is vált: ahhoz, hogy itt vagyok, hogy egyáltalán jelen vagyok, a maga részéről eléggé aligha értékelhető módon hozzá is járult. Jóval inkább úgy - gondoltam a kezdeteknek már mégiscsak érettebb fázisaiban -, ha munkaeszköznek meg játszótársnak veszek magamnak egy nagyobb kapacitású, többet tudó, memória-gazdagabb meg gyorsabb komputert. Nosza, vettem is. Na és persze úgy, ha időnként, akár önmagamat - vagy magunkat - meglepő ajándékként, esetleg távoli világok felkeresésével praktikusan teendőkkel is összekötött, tehát tartalmasabb vagy csak amolyan ledér - visszafogottan ledér - kiruccanásokra alkalmas szabadságot is kiveszek. Vettem is. És természetesen ha olykor-olykor, kedvem fogytán vagy mert az ördög bújt belém, fenekestől felrúgom az egész, gondosan felépített szisztémát. Nem többre, mint merőben átmeneti időre. Tettem is - igaz, ez utóbbit azért csak módjával, de akkor legalább lelkifurdalás nélkül.

Minthogy a Rádió magyar, cseh és lengyel nyelvű adásai már 1993 októberében megszűntek, ezenfelül az év végével maga a New York-i iroda is befejezte vagy 40 évig tartó, részben áldásos pályafutását, folyton elodázott nyugdíjba menési terveim így akaratomon kívül, a saját közreműködésem nélkül is pár hónap múlva megvalósult tényekké váltak. Végkielégítettek, aztán mint egy kiszolgált papírsárkányt, a zsinórt többé már nem tartva kézben, számos társammal együtt szélnek eresztettek. Zsebemben - talán sárkánynak kijáró nehezékként? - egy elismerő-köszönő formalevéllel az Egyesült Államok akkori elnökétől. Nem, nem csak az én zsebemben. Minden lapátra tett SZER-ember zsebében. Nem, nem dögcédulával, de köszönőlevéllel... magától Arkansas állam nagy fiától, a közismerten bővérű William Jefferson Clintontól. Aki világnézetéből logikusan következő okokból minden kétséget kizáróan szívből utálta a Szabad Európa Rádiót úgy, ahogy volt. (Vagy ahogy hitte, hogy volt.) És nem győzte kivárni a napot, amikor az egész ottani garnitúrát szélnek ereszthette volna. (Pedig ha tudta volna...) Bürokratikusan fantáziátlan búcsúleveleket kaptunk, amolyan kényszerből, nagyokat nyelve fogalmazott, dicséretnek meg kitüntetésnek szánt, merev sablonmondatokkal. Ahelyett, hogy kevés szóval, könnyű szívvel, jóval többet mondva közölték volna: Fel is út, le is út... Na és majdnem elfelejtem: a levél alján Clintonnak ha nem is saját kezű, de legalább sokszorosított aláírásával. A dilettánsokra szabott sors - ezúttal az amerikai szavazók döntésének a formájában - időnként előszeretettel keresi ki és valósítja meg a lehető legvalószerűtlenebb lehetőségeket is. Hogy is mondtuk csak, már itt is, egy ízben: 'mennél inkább, annál jobban'. Vagy alighanem még ennél is helyénvalóbban a Karinthy-kreálta képcím a modern művek verniszázsán feltehetőleg fordítva fölakasztott műhöz, méghozzá imígyen: 'Ezt nektek'.

Folytathattam tehát nem túlzottan igénybe vevő, de szórakoztató tevékenységemet egy közeli egyetemen, rendezhettem kuszává gabalyodott anyagi-beruházási-adóegyszerűsítési-örökléstervezési, tehát tőzsde- és pénzügyeinket, fokozatosan befejezhettem régen megkezdett és szakadatlan lelkifurdalások közepette szorgalmasan elhanyagolt, aztán meg még tovább hanyagolt, egyéb munkáimat... De nem kívánom az olvasót ilyesmikkel untatni: a nyugdíjasság tétlenségétől, a megnyíló űrtől rettegésem, az ismeretlennek a még csak éppenhogy felderengő félelmei már akkor, egy-két hónap meglepő, összességében valósággal elképesztő tapasztalatai alapján eloszlottak; harmonikusabban voltam tevékeny, mint talán bármikor azelőtt. Amikor is folyvást attól tartottam: külső, kényszerítő és feszes keretek nélkül egy alapjában véve lusta fráternak könnyű lehet darabokra hullva esni szét. Nem is szét, de szanaszét.

Hiszen több mint másfél évtized után teljes joggal kételkedhettem abban: mi lesz velem, ha nem kell fölkelni nap mint nap hajnalban, vagyis hogy öt órakor, télen-nyáron pontosan ugyanabban a gusztustalanul korai időben; elérni ugyanazt a ma már, igaz, elektromos áram hajtotta, de azért csak menthetetlenül rusnya vonatot; bekóvályogni annak mindig ugyanabba a lélegzettisztító meg izzadságsemlegesítő szagtól penetráns fülkéjébe, köszönni vagy csak úgy futtában odabólintani mindig ugyanazoknak a hervadt sorstársaknak - illetve közülük csakis azon keveseknek, akik még nem bóbiskolnak, sőt oldalra billent fejjel ott ülve nem folytatják máris édesdeden azt az alvást, amelyet csupán egy órája még más, kényelmesebb testhelyzetben hagytak abba -, aztán émelygő érzésekkel futni át az újságokat, főleg az engem nyilván eleve adott, erősen szubjektív ellenszenvem miatt egyre inkább a Népszabadság fénykorára emlékeztető, szinte évről évre mind rosszabbul szerkesztett New York Timest (nem is ritkán, persze hogy magyarokkal folytatott beszélgetések során gyorsan el is szégyellve magam, gyakran keverem össze a kettőt); egy óra múlva, már New York közepén, a pályaudvarról testedzésként meg felébredési kísérletként cikcakkban utat rövidítve kutyagolni be a rádió irodájába; beérve átfuttatni szemeimet a müncheni üzeneteken, a diszkréten kopogó masinákon, azok között is a távirati irodák szakadatlanul csordogáló anyagain; majd végre az állandó jelleggel áporodott levegőjű, állítólag kitakarított szobámban leülni a komputer elé, rámeredni azon a megtöltendőn hívó, nagy és ürességével kívánságom szerinti tevékenységre unszoló, fehér, nem tehetek róla, az én jó esetben is csak fél-éber állapotomban akár lenyűgöző méretű, tetszés szerinti formájú, de mindenképpen buja vágyakat ébresztgető, tehát női fenékre is hasonlító felületre, a fejemben egyetlen épeszű gondolat-foszlány nélkül; minden nap újra idézni fel a sokéves trenírozás eredményét, azt, hogy az agyat ugyanúgy rá lehet szoktatni a megadott időben aktívkodásra, mint ahogy a gyomor a beidegzett éhséget érzi minden délben csaknem ugyanazokban a percekben; meginni az első pocsék, rejtélyes okokból kávénak, vagyis hogy 'amerikai kávé'-nak nevezett vagy inkább gúnyolt, híg, de feketének azért legalább fekete sarat; rágyújtani és nyomban konstatálni, hogy no lám, az ócska pléh hamutartóban már komótosan elhever egy másik, elhanyagoltan-megsértetten füstölgő cigaretta is, amelyet bizony nem mások, nem a fejüket mindig csak rosszban törő nikotin-terroristák helyeztek el oda, hanem nyilván kontrollálhatatlanul mohó, valamiféle transzban cselekvő saját magam; harapós kutya módjára vakkantva, szándéktalanul is gorombán, elutasítóan, ott valahol már az inzultálás határán köszönni vissza a szobám rendszerint nyitott ajtaja előtt tébláboló, tétovázva meg-megálló, a nyakam teszem rá, bensőséges diskurzusra, bájcsevegésre, de ha nem, hát legalább reggeli fecsejre éhes, a legkevésbé sem politikáról, annál inkább tőzsdéről - Mit szólsz az IBM-hez? -, vagy ha az nem menne, akkor a tegnapi baseball-eredményekről valakivel oly igen beszélgetni vágyó, ebadta ukrán, majd nem sokkal utána a fehérorosz kollégának; tovább bambulni, ihletre, de ha annak sehogyan sem akaródzik megjönni, hát valahonnan majd csak beugró, értelmes gondolatra várva mereven szuggerálni, gusztálni, ha nem éppen stírölni az előbb jellemzett mivoltában rám ma egy nem éppen girhes, de annál inkább fenomenálisan proporcionált démon vagy-avagy egy kéjsóvár némber díjnyertes főalkatrészeként mind provokálóbban visszameredő, delejes fehér... na igen, persze hogy a képernyőt - és aztán, hűha, de késő van már, a helyzet válságos, nincs több idő a totojázásra, gyerünk, rendezzük nem-létező sorainkat; isten neki fakereszt, fejest ugrani az első, később úgyis majd átírandó, ha nem éppen egészében kihúzandó mondatba... Kedves hallgatóim, Holló Tamás beszél New Yorkból... Hát valahogy így. Na és ha ez, az egész szakramentum eltűnik, nincs többé, akkor hol, hogyan és vajon mivel lehet majd az imígyen fölszabaduló időt kitölteni? A bennem nyilván regenerálódó energiát valami másba fektetni? Igen, persze, értem én ezt, más is ment már nyugdíjba, de mégis: mibe?

Nem kis meglepetésemre ez a szoros, fő vonalaiban csak ritkán változtatható rutin rövid idő múlva nemhogy egy cseppet sem hiányzott, ehelyett viszont egyre inkább mondott csődöt a memória múltjából ide a jelenbe, azaz helyesebben, a jövő memóriájába előléptetendő képzelőerőm, méghozzá visszamenőleges hatállyal: felfoghatatlan, hogyan voltam én képes évek, innen nézve aztán végeláthatatlanul hosszú évek során át minden egyes munkanap aszott reggelén mint egy dzsigoló vágy nélkül, csak azért is virilis-peckesen produkálni magam, kitenni magamért, jó híremért, renomémért, végigcsinálni azt a fáradó testből az utolsó cseppnyi tartalékot is kifacsaró, a minden érdekességét régen elveszített, azt a lélekölő... hm... hát teszem azt, favágást? (János, a Kenedi-féle, még őshazai, ma is ifjú barátom, egy ízben, alighanem 1982-ben, egy teljes évet töltve itt, az első pár hét után mindennap pontosan tíz órakor hívott föl és első intrádára, köszönés nélkül, illetve a helyett kérdezte: "Nem zavarlak? Uszítottál már?") Így, mindennek múltán, hosszú idő óta most talán először birtokolva büszkén és ünnepelve öntudatosan saját, végre állandó készenlétben állás, vért pisilés meg az időnkénti lelkifurdalás nélküli szabadságomat, azzal kedden máshoz kezdhettem, mint szerdán, hiszen megadhattam immár minden napnak a saját egyéni, külön rá szabott jellegét; maga a nap nem ritkán formabontó kísérletekből állt, mert folyton választani lehetett, sőt kellett: na, és akkor most mibe fogunk bele? És mibe majd ezután?

Hoppá, álljunk meg egy percre. Mi is mocorgott a fejemben tegnap este lefekvés után? Amiről elalvás előtt, ha nem éppen a helyett bizgattam magam, hogy ezt azért helyes lenne legalább holnapig nem elfelejteni? Zenéről volt szó, igen, ezúttal kivételesen mesterien összekutyult emlékeket felidéző, nem mindennapi zenéről, meg arról, ami hozzá tartozott... Hát persze, nem másról, mint hogy hogyan is írhatnám meg a nem csakis múlóan esztétikai jellegű kiábrándulás halmazatos lelki folyamatát azon a példán, amikor Orff Carmina Buranáját valakivel, egymást csakis mint történetesen, a legkevésbé sem szükségszerűen ezzel a 'történetesennél' bármihez is kezdő, nem, azt az eleve adott különbséget egyáltalán nem feloldandó céllal, csak éppenhogy tényszerűen homlokegyenest, fiú-lány módra ugyan ellenkező nemű, de ezt az adottságot mindaddig nem is igen fontolgató, meghitt barátnak tekintendő alkalmi társsal hallgattuk először koncerten. Igen, még ott, Budapesten, nyáron, hol másutt, mint a Károlyi-kertben. Az a zene pedig akkor, első hallásra, be kell lássam, frenetikusan hatott - mint kiderült, rá talán még inkább -, falánk szex-éhségével, leplezetlen koitus-centrikusságával, nyalánkságos disznólkodásaival, a többszörös orgazmus-sorozatok felé robajló ritmusaival, Úgy éreztük, nyers, dacos-durván azon nyomban, kár, hogy nem mindjárt ott, helyben abszolút hallás nélkül is kielégítendő, parancsolóvá avatott hatásaival annyira, de annyira kiforgatott valónkból, elsöprő erővel dobott fel bennünket, hogy... hogy a koncert, majd az ezúttal inkább egy étvágygerjesztő nemi előjátéknak tűnő, jó italokkal meg amúgy igazából vajákos vacsora után, mind kevéssé óvatosan lapos pillantásokat vágva egymáshoz, még mindig, vitathatatlanul, meghatározóan a hallott, bennünk tovább közösültető zenének a hatása alatt; na és igen, végül már nálam, szépséges új társbérletemben, ott is szempillantás alatt hanyatt-homlok az ágyra omolva, bízvást mondhatóan azzal a sok földi jóval kecsegtető zenének más, gondoltuk, adekvátabb eszközökkel folytatásaként felettébb váratlan, de tagadhatatlanul zamatosan jó ízű, az alkalomhoz illően és tőlünk jövően lenyűgözően értelmes cselekedetekre ragadtattuk magunkat. Vagyis hogy egymást. Nem, kedveskéim, bízvást mondhatom, hogy ami történt, az nem volt haszontalan időtöltés. A dolog mindegyre inkább tivornya-jellege olyannyira lett elképesztő, hogy azonközben, a valahogy mégis lefegyverzően egyszerű helyzetekben alig-alig csodálkoztunk rá, egyébként azt hittük, kívülről-belülről ismert és meghitten kedvelt egymásra meg ehhez a természetes együtteshez, közösséghez viszonyló magunkra. Ha azt mondom, hogy tökéletesen paff voltam, azzal még csak közelébe se kerültem a mi új valóságunkhoz. És ami mindennél elképesztőbb: hogyan jutottam én el onnan, a robbanós, duhaj tűzijátékból à la Orff, a legkevésbé sem várt meglepetésektől, attól az éppen hogy csak nem ős-ártatlanul, történelem előtti korokból magunkkal hozott mivel mással, mint az akkor még nem tiltott incestussal játékoskodó éjszakától - el, nyílegyenesen el odáig, hogy ma már - ó, nem, egyáltalán nem őmiatta, hiszen ő ugyanúgy képedt el, mint én, pusztán csak összehasonlíthatatlanul kedvesebben tette azt is, hogy mást aztán már ne is említsünk - az egész 'feldobó' zeneművet vulgáris, de ez semmi, úgy, ahogy van, menthetetlenül hamis, ásíttató ürességnek, vacak, egyetlen - na jó, két-három - ötletre felépített trükknek, magyarul, úgy ahogy van, zenei ürüléknek, mi több, ahogy egyszer rám valóban jellemzően ingerült túlzással mondtam, kloáka-zenének tartom? Hogy az ördögbe lehetne ezt a valamit, a bacchanáliával ünnepelt csodazenének a saját ellenkezőjére váltását ha már rádiós műsorba nem is, de inkább az én regényembe beleillő, vajh mire ráütő allegóriaként dolgozni fel? Méghozzá kontrasztos, cseppet sem diáktréfás, de annál érthetetlenebb-összekutyultabb, egymást a világ minden kincséért elereszteni nem akaró, mint a nótában, úgy bizony, három éjjel-három nap tartó és úgy folytathatatlanná váló utóhatásával? Vagyis az őszintén elcsodálkozó, a feldobott lelohadással? A testvér-szeretőkkel! A nekik csupán egyszer kijáró, de akkor, talán ezt is érezve, mindent végigcsináló, lenyűgözötten, nem tévednék, ha azt mondanám: transzban kísérletező, cirógató, prüdériáról, álszeméremről mit sem tudó, tanúbizonyságot kereső és találó, most aztán már bármilyen, éppen csak hogy nem tétova, viszont öröktől fogva bámulatra méltón intim testvér-szeretőkkel? Akik közül, ó, Uram, a testvérleány ott helyben sokszorosan megdicsőült testén micsoda portéka-készletet, fantáziájában még sosem sejtett, de nyomban megvalósítandó ötleteket hozott a nagy találkozóra, engem tökéletesen elképesztve már azzal is, hogy mindezt eddig vajon hol tárolhatta?

Az égszakadás-földindulás után szinte nyomban, majd aztán napokig-hetekig azon kellett folyvást töprengenem, hogy jé, mik is vannak? És hogy az ember gyermekének hogy kell folyton csak csodálkozni? Meg hogy az egész hogyan is férne bele annak, tényleg annak a regénynek a vajon majd melyik részébe? Meg annál is inkább: bármelyikünknek is az állítólag valódi, sőt teljes joggal mindenki másétól eltérő és e téren éppen most új, mindentől elütő gazdagsággal kiteljesedett életébe? Úgy, amint abban ősi-új helyére talált a hamisítatlan, a magas egekre kiáltó, a hajdan megkövezéssel jutalmazandó skandalum maga? A végső fokon mindegy, hogy mitől, de a magatehetetlenül megrészegült, megigézett, tudom, hogy elbájolt és ettől a legprimitívebb ösztönökre ható kakofóniától elkápráztatott, fölmagasztosult násza - két végletekig felajzott kísérleti nyuszinak? Akik végül is talán nem tettek volna mást, mint beinkasszálták egymástól azt, amivel nyilván eleve elrendelten tartoztak egymásnak? Akiknek megadatott - már bocsánatot kérek -, hogy egy másik életben éppen a legintimebb szinten ismerjék fel és teljesítsék be azt az előre elrendeltetettet? Pontosan az eleve tiltott, hiszen öröktől fogva létezett affinitást, amellyel ugyan sok mindent lehetett tenni, csak nem betelni vele? Vagy-avagy, mindezzel homlokegyenest ellenkezőleg, az egész nemigen lett volna más, mint az életünk fő- vagy leggyakoribb mellékvonalaitól is eltérő, rendhagyó, semmire, de úgy, ahogy mondom, abszolút semmire sem jellemző, csakis felsrófolt fogékonyságunk miatt velünk kedvére eljátszadozni képes frisson, egy generikus zenei receptre előírt, tagadhatatlanul frissnek érződő, alattomban ránktörő, a nyakunkba zúduló, cikázó villámokkal áramütéseket belénk vagdosó nyári zápor? Vajon még erre is azt lehetne mondani, hogy 'végső fokon minden ízlés dolga'? Akár a tabuk tiltotta ízlésé?

Ugyan már, ez így nem vezet sehova, ez, úgy ahogy van, halva született ötlet - vetettem el, alighanem csakis pillanatnyilag, az elfuseráltan is kedves elképzelést a testvérnász megörökítéséről meg az azt kiváltó előzményekről elalvás előtt. Igaz, tudtam és jól mondtam, valóban csupán pillanatnyilag, mert nyakasságomban éreztem: itt mindenen túl azért rejtőzködik valami, amit a neki kijáró szinten, elmélyítve fontos lenne az egészből kihozni - csak éppen nem így, ahogyan azt én most megkísérlem. Nem úgy, mint a zenének, ebben az esetben meredeken és kicentizve, elismerésre méltóan szinte kizárólagosan a nemi ösztönökre játszó, mint az összerakós gyerekjátékban az előregyártott, kivágott elemekből összepasszintott zenének a lelket vagy legalábbis a hormonokat felkeverő hatását. Mert mivel itt bizony egy briliáns kóklerral van dolgunk; nyilván jobban el kell távolodni a személyes élmény túlságosan is impresszionáló közelségétől... És talán úgy kéne nekifogni, hogy utólag kísérelni meg kibogozni az Orff kitalálta módszert, a bármily olcsó, de mégiscsak koncepciót, a zenekotyvasztói receptkönyvet: persze hogy a középkori konyha-latin szöveggel, az ugyancsak középkori diákdisznólkodásokkal alaposan megtűzdelt versekkel-énekekkel, az egyáltalán nem leplezett trágárságok özönében meg a bizarr, bár játszva kiszámítható zenei hatások minél olcsóbb és hatáskeresőbb ismétlésével, ámde jó érzékkel végrehajtott, közel sem kukacoskodóan kezelt elhelyezésével, a habozás nélkül lopott, Távol-Keletet imitáló színek apró adagokban, majd egyszerre csak ömlesztett betálalásával, a visszafogottan lassú, lustán, cicáskodóan erotikusra lefékezett, majd a dupla-tripla tempóra feldobott, robogó részek, a külön férfi- és a külön női kórusok lefetyelő-kihívó-provokáló vetélkedéseivel, összeklopfolt váltogatásával és az abból végre kinövő tutti tömeg-orgazmusával, meg oly sok minden mással. Például amolyan korai, de minél alpáribb bordalokkal, spicces-részeg, ezért is előre felmentett, kissé dülöngélő gátlástalanságokkal, megjátszott alkoholmámorral... Igen, bőven primitív, mégsem az ösztönökkel vagy ihlettel létrehozott, hanem patika-górcsövekben gondosan kikotyvasztott, volt-már-jobb-is mű-őrjöngéssel... Magával a gigantikusra növesztett kupléval, úgy is, mint az egyik disznólkodó őssel. A vegyes felvágottal, a mismással. A minden határokon és mennyiségen túl is felveendő, repetitív szexre rájárást abbahagyni sehogy sem tudóval. A balkézről magasztalt ditirambusok ellenszolgáltatás nélkül tálalásával, amelynek a szélére a biztonság kedvéért azért mégis oda van ragasztva az árcédula, ámde az eredetieskedés kedvéért azon maga az ár már nincsen megjelölve. Töltse azt ki mindenki a maga ilyen-olyan lehetőségei szerint, már persze csak ha egyáltalán lenne hajlama valami ilyesmire... Szavamra mondom, nem is szólhatunk ez ellen egy szót sem, hiszen mi magunk pontosan ezt tettük. Nem is átvergődve, de röptében ívelve, szárnyalva át úgy, hogy közben még véletlenül sem hagytuk volna ki az élénken kirajzolt, nem is kissé ittasan dülöngélő pálya egyetlen kanyarját sem.

Na és még valami. Az élete dereka előtti élmény feldolgozása bizony az után a 'derék' után már önmagában is, minden mástól függetlenül is el kellett gondolkodtasson. Valahogyan így (drasztikusan rövidre fogva a behatóbb elemzést igénylő témát): Általánosságokban beszélve az ember jóval azután is érez, ha tetszik, elfojthatatlan, meglehet nem szükségszerűen kiélendő nemi vágyakat, hogy önmaga megszűnt vágyat ébresztő, kívánatos objektum lenni. Mármint mások számára. A test megöregszik, a lélek, helyesebben a léleknek a bedresszírozott része viszont ehhez képest fiatal marad. (Ki is mondta azt: Az öregség játszva elviselhető lenne, ha nem lenne még mindig meg benne a fiatalság?) Ilyen körülmények közt azután a szexualitást szakadatlanul szorongatja az emberi bonyolultságok alighanem leginkább maradandó megnyilvánulási formája. A dolgokat a maguk végtelen leegyszerűsítettségükben és éppen ezért persze hogy pontatlanságukban tálalva nyújt mindez némi betekintést, legalábbis egy futó pillantást a Viagrák előtti élet kellős közepén azt illetően, hogy milyen is lehetne - már ha valóban létezhetne - a dionüszoszi halhatatlanság? Még akkor is, ha sokan hangoztatják szent meggyőződésüket, hogy a lélek - másképp kifejezve az agy - az elsődleges emberi nemiszerv? (Elnézést kérek a kéretlen kiruccanásért.)

Még mielőtt Orff, úgy is, mint az utánozhatatlanul sikeresen elfuseráltnak a rosszhiszemű esztétikája megint, ezúttal már nem olyan taszítóan beleköpött volna a levesembe, néhány bekezdéssel feljebb mi másról, mint a választásnak az emberi életben betöltött helyéről kezdtünk értekezni. Méghozzá valami ilyesmiről töprengve: lehetséges lenne, hogy a szakadatlan választásnak a puszta lehetősége, még inkább annak a látszatra szorító, a valóságban mindig felszabadító, önként elvállalt kényszere egy szabad emberpéldány egyik legjellegzetesebb ismertetőjele? Már ha ilyen emberpéldány valóban létezhetne? A szabadságnak valami annyira intenzív szomjúhozása, hogy ahhoz képest nem is csekély mértékben tűnik felületesnek a 19. század még oly magasztos szabadságkultusza? A térd- és főhajtás egy később behelyettesítendő fantazmagória előtt? Hiszen hogyan volt lehetséges, hogy az akkori rajongók, úgy ám, a Petőfi-modellül szolgáló, nagy pózokban tetszelgő vagy, bánom is én, valóban egzaltált, becsvággyal tényleg roskadásig megtöltött, és lám, mégis maradéktalanul elfelejtett Beranger-k előtt hasra esők tömegei mintha nemigen értették volna: az egekig dicsőített, imádott célt, az elvont 'szabadságot' csakúgy, mint az ezerszer megénekelt 'boldogságot', ha egyáltalán valahol, akkor esetleg a mindennapokban, azokban is a mikroszkóp alá helyezendő részleteiben lehet és kell megvalósítani, megvalósítottként elfogadni, ha lehet, megélni, nem pedig a nagyszerűt, magát a szuperlatívuszt is letromfolóan meghaladó, még annál is remekbe szabottabb, egymáshoz kétségbeejtően hasonló pózokba vágva magunkat, még csak nem is a 'kard-ki-kard' vezényszó messzehangzó, de szinte kiejtésének a pillanatában máris banálisnak érzett aktusaiban. A beskatulyázók beskatulyázásában. Magára a fennhéjázó néven császármorzsának átkeresztelt smarnira emlékeztetve a szegényembert. Persze a byroni pózoknak is megvan a kijelölt helyük, meg mert kell, el is jön az idejük, sőt néha pokolian esetlen lenne azok elől kitérni, csakhogy nem hősi tettekben, hanem úgy, hogy a megmaradtaknak a hétköznapi cselekedetek millióira, azok közül is a színe-javára kell mint stabil alapra épülniök.

A fentebb leírtakból, mint az említett összerakós gyerekjáték elemeiből, csak kialakul a viharedzett magamhoz illő kép: igen, az, amit megpróbáltam, méghozzá nagy elhatározások nélkül, de azért eltökélten a részletekből összeállítani, az végül is nem más lett, mint saját magamnak a többé-kevésbé akceptálható folytatása. Tettem pedig ezt mindennek a legjobb források szerint is holtbiztos valószerűsége, csak sajnos ugyanakkor a valahogy valamikor csak elsinkófált valószínűtlensége ellenére is. Alapvető elvi kérdés csak egyetlenegy merült bennem föl, az sem kötve le igazán a fantáziámat meg elernyedt idegeimet sem.

Ez pedig ilyesféleképpen nézett ki: természetesnek vettem - mint ahogy veszem most is -, hogy a körülöttünk tengő-lengő emberek ki nem mondottan bár, de inkább hisznek, mint nem, a nagy egyházalapító, Pál apostol által vélhetően a hinduktól átvett reinkarnációban, mármint - főleg Nietzsche kivételével - nem kívánván vitába szállni az illemszabályokkal meg a társadalmi konvenciókkal -, a részletek, az adott formák pedig, a miért, a hogyan, a hol, lényegteleneknek és mint ilyenek, elhanyagolhatóaknak ítéltetnek. Engem azonban a részletek iránti csillapíthatatlan étvágyam állandó jelleggel gyötör. Bennem gondolom születésem óta túlteng a megismerésre vágyó, az oldalamat fúró kíváncsiság, ifjúkorom óta különösen egy olyan fajta doktrínára, amely, már persze ha igazként lehetne beállítani, számomra a lehető legnagyobb fokú személyes érdeklődés kiapadhatatlan tárgyát képezné. Ahogy egyszer majd - vagy hamarosan? - a világosság az utolsó goethei sóhaj, a mehr Licht végső homályába fordul, én csak gyászosan továbbra is kitartok abbéli hitem mellett, hogy a búcsúfellépés után, amikor a városban harangokat kongatnának meg ágyukkal adnának le díszlövéseket, amikor az emberek a fájdalomtól félőrülten rohangálnának föl-alá, mindezenközben az immár elcsitult, ámde érdektelenségükben utolérhetetlen csetepatéktól magát végleg távol tartó, lám, a pánik miatt a meredeken lezuhant árfolyamra, vegyi anyagainak 90 centet kitevő értékre devalválódott földi porhüvelyemet, a mostanában mindinkább újra divatba jött, de persze hogy csak felújítottan régi, a szokott eljárással porrá visszaalakított formájában, feketeruhás, gyász-karszalagos, a figurát szakmájuknál fogva persze hogy az elviselhetetlenségig komorra vevő emberek előkészítik a világ mind a négy tája felé szétszórás lezáró aktusára; az az elporlasztott, mert a végletekig, a benne fellelhető utolsó cseppnyi, még éppenhogy pislákoló életerőtől aztán végleg megfosztott volt földi hüvely most már abban az urnában végre nem lesz önnönmagán kívül semmi más; többszörös és végül a lehető legradikálisabb alakváltoztatásai ellenére is immár megmásíthatatlanul azonos lesz azzal a valóságos, oly igen szeretetre méltó, bár alapjában véve élhetetlen teremtménnyel, amely valaha a Tomi, majd a Tamás, futólag, zárt körben Foma néven is ismert, majd lehiggadt és ilyenként széleskörűen el is fogadott Thomas, Tom, végül az Apu meg a Daddy után a Grandpa megszólításra kapta fel fejét és hegyezte fülét. Vagy fölösleges megszólítások nélkül egyszerűen csak spontánul reagált. És valami mindebből valamikor, valahol és valahogyan egyszer vagy többször majd még reagálni is fog. Bizonyíték erre nézve persze hogy nincs, ennek azonban, mégiscsak az ismeretlen jövőről beszélve, már hogyan is lehetne bármiféle, áltudományossággal párosult jelentősége. Fogadjuk vagy vessük el - egyre megy. Inkább és szívesen, külső kényszer nélkül föladom az egészet, csak, szépen kérem, ne feszegessük tovább. Mert ez az egész kezd kísértetiesen olyannak tűnni, mintha girhes gebék húzta konflisok ábrázolását kísérelnénk meg a hitelesség kritériumai szerint értékelni.

Mindezt úgy-ahogy rendezvén magamban később, már a kárhozat felé vezető utat megnyitó betegségből kikászálódásnak, ha arra került a sor, akkor bizony a régi-új lét magam által is letorkolt, leintett kalandokkal fűszerezett útján végre kezdtem élvezni az új nap új kihívásait, és a végrehajtandó cselekedetek mellett találni mind újabb önkifejezési formákat is. Hogy aztán végre most, a műtét, a legbrutálisabb fizikai-lelki megrázkódtatások meg utóhatásaik múltán, pontosabban azokkal együttélve, még pontosabban tanulva együttélni - újra csak igen gyorsan derüljön ki: nem hogy ne tudnék mit kezdeni az időmmel, de közel sincs abból elég mindenre, olyan sokféle foglalatosságba vágtam bele kisfejszémet az első szuperaktív hónapok során. Mintha nemcsak a B-12-es vitaminreceptorokat, de valamennyi hajdani, folyton csak elhalasztott, aztán meg sebtiben megváltoztatott pályaválasztási döntésemet is kioperálták volna belőlem, hogy úgy nyíljon meg előttem számtalan, eddig eltorlaszolt út. Na és persze ha valamibe belefáradtam, beleuntam, valamit elszúrtam, kivettem egy rövid hangya-szabadságot, majd ha helyesnek találtam, áttérhettem nem éppen életunt alakok ízlésére szabott, újfent csak másfajta tevékenységre. Futottam, cseppet sem űzötten, de a frissesség érzését kívánva kelteni az az idő tájt hihetetlen módon életszerűvé vált ábrándképeim után. Olyan öregkorban nemcsak nevetséges, de ildomtalan, kétségtelenül függőben lévő helyzetemre jellemző problematikával, hogy aszongya: jó, jó, de azért mégiscsak jó lenne tudni, mi leszek majd, ha nagy leszek?

Ezen aztán kedvemre kellőképpen kiszórakozva magam, de ugyanakkor ehhez is kulcsot keresve vettem elő és kezdtem újraolvasni az ifjabbnál is ifjúkoromban az akkori körülmények miatt túlságosan is korán frekventált magyar könyveket. Alkalmi megmártózástól el egészen a feszélyező határokat nemigen ismerő dőzsölésig. Kosztolányi akkor korlátlanul imádott Esti Kornélját, Füst Milán remekét, A feleségem történetét, Szerb Antal oly sok mindenre szemet nyitó, csodálatos irodalomtörténeteit - közel sem csakis átböngészésre - meg Utas és holdvilágját, na és annyi minden mást. (A legutóbbit karosszékben, roppant kényelmes tempóban, óvatosan hörbölgetve kaptam rajta magam, amint minduntalan visszalapozok a könyv belső címlapjára, én, mégiscsak az egykori fordító, megnézni, kinek a remekbe szabott műve is lenne a magyarra átültetés. Ilyennyire erősnek bizonyult az önfeledt, spontán érzése annak, hogy én most igenis egy tegnapi angol regényben lapozgatok! A nem is kevéssé anglofil Szerb Antal, gondolom, ezen nem túlságosan lepődne meg. Sőt alighanem tetszene is neki: "Írta és fordította Szerb Antal." Merem remélni, hogy joggal: legalábbis jót mulatna rajta. Mindenesetre hadd toldjam ezt meg egy vagy ötven évvel ezelőttről előbukkanó jókívánsággal, mondván: Áldásom rá! De azért a biztonság kedvéért hadd nyújtsak át az olvasónak egy mondatot a könyvből, beleburkolva Szerb Antal angolos tartózkodásába: "Ezen az éjszakán Mihály megfeledkezett régebben tett fogadalmáról, és házaséletébe olyan elemeket vitt bele, amiket Erzsitől mindig távol akart tartani...")

Mindezenközben csináltam értelmes vagy legalábbis nekem annak tűnő dolgokat, amellett éltem, mint Marci Hevesen. Na és ha már itt vagyunk, kikívánkozik belőlem a kérdés: vajon ki lehetett ez az egész nép lelkében mély nyomokat hagyó, a megörökítésre méltón nyilván oly remekül, másokat is impresszionáló módon mulató Márton fiatal, ha nem éppen a falu végi kurta kocsmában duhajkodó legény-kiadásában? Maga a menő fej? A vitalitás szobra? És vajon csak átutazóban - hová? - vagy látogatóban járt-e rokonoknál, barátoknál ott a szőlőérlelő Hevesen? Esetleg - már miért is ne - éppen úgy szüret táján? Anyám Heves megyéből jött, fiának tehát amolyan igazi Marci-féle energiában nem kellene hiánya legyen - már ha persze az ilyesmiken múlna -, de az még túl is tenghet benne; akkoriban úgy éreztem, ha szükség mutatkozna rá, akár kölcsönadni való fölöslegem is lenne. Hiszen jómagam is oda betoppanva, a Marci módjára duhajkodás közben nyilván két kézzel szórtam a pénzt. Még azt sem tarthatnám teljesen kizártnak, hogy kérkedtem is ezzel. Hogy ne maradjon egy huncut vasam se!!! A jó firmának, hű de nagy lehetett akkortájt a mellényem!

Meglehetősen biztos, ha másban már nem, de annyiban kétségtelenül, hogy mind szilárdabban megalapozott véleményem szerint nem is igen vitatható: bizony elvetődtem valahová, ismeretlen tájakra; tettem pedig ezt olyan sokáig, hogy egy idő után rá kellett jöjjek: nem oda mentem, ahová eredetileg menni szerettem volna; viszont minden jel arra látszik utalni, hogy körülményesen meg lassan ugyan, de mégis oda jutok el, ahol végül is lenni szándékoztam. Oda, ahová az erkölcs tanácsolta meg az ösztön parancsolta. Lehetséges lenne, hogy életemet éppen itt, a vége táján kezdem úgy élni meg, mint egy ki nem érdemelt és már ezért is bámulatra méltó, hitetlenkedve fogadott, remélhetően még a továbbiakban is fogadandó, pompás ajándékot? Amely akár mint hamarosan megfoganó, majd gyökeret eresztő gondolat maga is oly ritkaságszámba kell menjen, hogy azért, úgy éreztem, sejtelmem sincs, milyen módon-módokon kifejezendő megkövetéssel, sőt hálával, mi több, valami nagyszerű gesztusban megtestesülő, magamból kitermelt hódolatom kifejezésére egyedül alkalmas viszontszolgáltatással tartozok. Még hogy kinek? Hát vajon kinek másnak? No lám, hát nem megérkeztünk már megint az időnként félretett, máskor meg véka alá rejtett, engem meg-megkínzó, majd '56 után, az időnkénti háborgások közepette is a létem e szintjét körülvevő, fölösleges teketóriák nélkül mindig újra napvilágra kerülő, vagyis hogy magához a nagy témához? Az életemet hol hideglelős bizonytalansággal, hol meghitt melegséggel övező és végigkísérő, semmilyen körülmények közt el nem hagyandó, még kevésbé hagyható, el nem is hagyott, önmagát a hagyományokhoz közeledés arányában megoldó-feloldó témához?

* * *

Maradna még az utolsó kérdés, hiszen a regény folytatásához szükséges előfeltételek közt ott húzódott meg sorrendben utolsóként, szerényen, mint az ibolya, a befejezéshez szükséges idő. Ezt volt talán mindenek közül a legkönnyebb kipipálni a listáról a követelmények közül, elintézettnek venni; tenni pedig ezt pusztán egy igazi Bulcsú utcai dendihez illően hanyag vállrándítással, lévén ez nem az én problémám. None of my business. Que m'importe. Amint azt annak idején, a hatvanas években, az ottani bridzs-versenyek kora őszén Tihanyban, a pocsék tóparti motel-vendéglő lekötelezően barátságtalan hodályában a pénzéhes pincérek mondani szokták volt őket munkájukban elhessegetendő legyekként zavaró, egy idő után már hangosan zsörtölődő, vagy éppen ellenkezőleg, elkámpicsorodott, de főleg csak éhes magyar vendégeknek, miközben hallóidegeiket megfeszítve tájolták be magukat az idegen nyelveken purparlézó, tehát nyilván megdézsmálandó keményvaluta-tulajdonosokra: 'sajnos, nem az én asztalom'. (Az a flegmatikus 'sajnos' ott és akkor felért egy szándékos becsületsértéssel.) Namármost: az ilyen példákon okulva az ember nyilván hajlamos lenne azt hinni, hogy igenis az én asztalomra tartozhatott volna az idő-szükségletből a még megírandó meg egymáshoz csiszolandó részek teljesítéséhez nélkülözhetetlenül szükséges terjedelmű szakasz. Igenám, de megközelítően sem voltak elképzeléseim arról, hogy az új, a megszokottnál már csak a legújabb bizonytalansági tényezők betudásával is jóval kiszámíthatatlanabb körülmények közt ez vajon mit is jelenthetne. Lám, miket tanultam: mit jelenthetne ez közel sem csakis magában az időben, hanem a ma még meghatározhatatlan valamikkel, új, eddig ismeretlen tartalmakkal, begyűjtendő és fel is dolgozandó tapasztalatokkal sűrűn kitöltendő időben. Ily módon tehát, egy bravúros huszárvágással szabadulva meg a mindent beárnyékoló lét-nem lét probléma eddig visszahúzó vonatkozásaitól, lett most az én titkos arám a meglévő, vagyis hát csakis kölcsönkapott, ki- és át-nem-számítható, na és, legyen ez bármilyen furcsa, de most először igazában oszthatatlanná vált idő; fölöttébb fontos, férfihoz illő küldetésemmé avatódott e nagyon is várt, büszkén is feminin, femininen is végre mindent, ami csak neki kijár, tőlem váró, sőt elváró kedvesnek intim részletekkel vagy ábrándos bizalmaskodással, közvetlenül és közvetve kielégítéssel szépítése, majd önnön ellenállhatatlan szépségének kellő módokon érzékeltetése, odaadó gondozása - alighanem először bármiféle viszonzási igénynek a macsó-maradványa nélkül! Tessék olyan szíves lenni és belátni, mely igen nagy dolog ez! Hiszen gondolom nemcsak nekem tűnik úgy mindebből, hogy - ha nem is kifejezetten tisztelettel, annál inkább viszont nagyrabecsüléssel eltöltötten - makacs főmet hajtottam az elkerülhetetlen előtt, sőt sok tekintetben még meg is erősíttettem általa. Vagy másképpen, a körülményekhez jobban illően, stílszerűbben ugyanezt így foglalhatnám össze: mostanában, minden egyes múló nappal tudottabban - élvezem a létet, csinálom dolgomat, óvom egészségemet és egy fikarcnyi nem sok, de annyit sem törődök az életemmel!

Mindezen még egyet tekerve, Miguel de Unamunóval elmondhatjuk: "A tudomány annak értelmében cselekszik, hogy 'Élni akarunk'; ezért és ehhez keresi a minél hatékonyabb módszereket az élet meghosszabbítására, elviselhetőbbé tételére. Igenám, de erre elkerülhetetlenül érkezik be a sztereotip válasz: 'Meg kell halnunk'. Ennek az elvitathatatlansága értelmében másra sem igen lehet törekedni, mint arra, hogy ezt, a hozzá vezető folyamatot meg magát a véget is a megfelelő módon teljesítsük - jelentsen ez bárki számára is bármit." Amihez még szükségesnek tartanám hozzáfűzni: az ellenállás különben általában bátor, ezúttal azonban közel sem fennkölt gesztusa csakis plusz-fájdalmat okoz, eljuttat oda is, hogy előbb-utóbb letargiát idéz elő; és ha ez nem lenne elég, teszi ezt még szükségtelenül is. Csakis azzal, ha a ránk kimértnek az elfogadását mindennapos, egyértelműen pozitív tevékenységként gyakoroljuk, nyílnak meg előttünk új horizontok.

Ez így mind szép és jó lenne - még a gyűlöletesen hangzó, a kiérdemelten a lehető legrosszabb hírnévre szert tett betegségnek a hosszúra nyúló árnyékában is -, csak hát nekem most már ugyancsak nagy, ha tetszik, imponálóan nagy számokkal kellett kifejeznem az életkoromat. Ha valaki fennállásom során bármikor, mondjuk valahol a kezdetek táján azt merészelte volna jósolni, hogy bagatellként csaknem 70 évet meg még talán - Uram segíts! - ennél is többet fogok megélni, nem hogy megilletődtem volna, de válogatott gorombaságokat vágtam volna a gézengúznak a fejéhez, aki ilyen ízetlen dajkamesékkel traktál - orosz meg főleg román szavak a hozzájuk tapadó képekkel már csak a profanitás eszményi tökélyét megközelítő alkalmasságuk miatt is a nekik kijáró, előkelő helyen szerepeltek volna kitételeimben -, olyannyira abszurdnak tartottam volna magát a gondolatot is. Az az Én, aki egész ifjúkoromban, meglehet felfoghatatlan okokból, mégis szilárdan meg voltam győződve arról, hogy az akkor oly lenyűgözőnek tűnő 32 évet megélve fejezem majd be gazdag tartalommal kitöltött, viszont alaposan elhibázott földi pályafutásomat. Aztán most meg tessék - és ráadásul így?

Bízvást mondhatom: amikor az első jónéhány hónap után már csak időnként éreztem magam pocsékul, jobb meggyőződésem ellenére sem fogtam föl, még kevésbé éreztem át a kellő áhítattal az életkoromat. Ha jobban belegondolok, nyomban kiderül: még arról sincsenek kiérlelt fogalmaim, hogy azt a merőben új helyzetben vajon hogyan kellett volna tennem. Azt viszont sokkal inkább tudom, hogy hogyan nem. Például semmi esetre sem olyan ünnepélyesen, ahogyan azt - mármint precízen, hónapra-napra, ha nem éppen órára is pontos életkorát - mindegyre több töpörödő-fogyó, egész lényében meghatóan vagy taszítóan kor-tudatossá vált, ásatag öreg, valamelyes palástolásra nem is gondolva, egyetlen alkalmat el nem szalasztva, arcán az üdvözültség mosolyával, a témát forszírozóan, a halált megkurtítóan, önmaga úttörő fontosságával eltelten szokta huncutkodva minden mondatába becsempészni, a hatást fürkészve, hamiskásan mosolyogva várva az ő világrekordot közelítő, ki tudja, hátha azt meg is döntő életkora közlésére az elképedt csodálkozásnak a kellően megilletődött kifejezését. Vajon tiltakozna-e az agg törtető, ha megmondanánk neki: pünkösdi királyság az, semmi más? Konjunktúra-lovagság? (Na de néni kedves, ne tessék már engem falhoz állítani! Ugyan már, nem is hiszem el, hiszen úgyis csak ugratni tetszik. Legalább tíz-tizenöt évvel tetszik fiatalabbnak látszani, ha nem éppen többel!)

A fentebb említett jobb meggyőződésen azt a nyilván valamikor valahol másoktól átvett és akkor még alighanem értékelt bölcsességet kell érteni, hogy az embernek, ha csak nem akar szakadatlanul idétlenkedni, megközelítően az adott életkorát kell élnie. Hiszen nincs is ennél széles e világon egyszerűbb dolog! Igenám, de aztán jön az egésznek a hátulütője: vajon kinek lehetne néminemű fogalma arról, hogy ez a pofon-egyszerű "adott" magának az életnek a mindennapi gyakorlatában vajon mit is jelentene? Erősen tartok attól, hogy a lehető legtöbb, amivel én ehhez az alkonyi témához hozzájárulhatok, olyasmiknek a közel sem teljes felsorolása lenne, hogy: mi az, ami egy adott életkorral harmonikusan aligha járhatna együtt? Na és mi járhatna együtt - nem harmonikusan? És mi lenne, lehetne valóban harmonikus, de annál nehezebben együttjáró?

Hogy hogyan is viszonylanék én, pont én mindehhez? Miért, végül is mi lenne nekem az 'adott' életkorom? Már persze ha, mint oly sok harmadik világbeli öreg, vagy egy eleven bolgár joghurt-reklám, azt se tudnám, mikor születtem. Akkor tehát a naptár nélküli korom? Az isten-adott? A statisztikailag kiszámoltatott? Onnan a vén Európából hozott, vagy innen, az állítólag ifjú Amerikától kölcsönzött? Csak nem a rákkal együtt kapott? Folyamatosan ráktalanított, tehát rákot is túlélt? Vitaminokkal, ásványokkal, füvekkel felpumpált? Miféle dolgok jellemzik? Szellemileg friss? Fizikailag úgy-ahogy karbantartott? Le tud hajolni? És ha igen, képes felegyenesedni? A világtól visszahúzódó vagy a világra úgy-ahogy még nyitott? Szép lassan vagy mind rohamosabban passzívabbá váló? Szexuálisan aktív? Politikában érdekelt? Még mindig érdekelt? A dolgok után két kézzel, mohón kinyúló, vagy ellenkezőleg, váró, hogy azok majd csak eljöjjenek hozzá? Hetven, nyolcvan, plusz-mínusz mennyi? Annyi, amennyinek a környezete látja? Amennyinek a nők - rendben van, egyes nők, nyilván a hibbantabbaknak a fajtájából - látják? Rám például vannak, akik néznek, néznek a szemükkel, na nem sokan, de azért vannak, az ördög érti, az érdeklődésnek vagy valamiféle, nem tudni, hova visszavezethető felismerésnek némi nyomával - és ők vajon mit láthatnak? Hová tesznek? Na igen, és hová tennének? Ahová én akarnám? Vagy főleg csak sajnálnak? Szegény öreg, biztosan jobb napokat is látott... Sajnálják közülük egyesek, hogy nem előbb hozott össze bennünket a sors? Vagy úgy, ahogy most nyáron vagyok, rövidnadrágostól főleg csak istentől elrugaszkodottan idétlennek tartanak? Nézd, a vén csataló, fél lábbal már a sírban, de azért még rendületlenül napozik? A szokás hatalma vagy a hiúság elpusztíthatatlansága? Érdekes téma, nem?

Igen, köszönöm kedves kérdésüket, éppen ebben a korban, bármilyen elképesztőnek is tűnjön, egy évvel ezelőtt egy húszéves, sudár kislány - születésnapi ajándékul kérte, hogy vigyem el vacsorázni -, jó pár hónapja kiszolgáló meg kasszás, gyorskezű, talpraesett mindenes a mi kisvárosunkban már nem éppen újdonságszámba menő eszpresszó-szerűségben, egy a hihetetlenül gyakran cserélődő, többnyire tejfölösszájú személyzet éppen hogy megszokott, máris eltűnő tagjai közül, némi habozás, sőt, amint azt később már ő maga mondta el nekem, intenzív belső tusakodás után annál nagyobb elánnal döntött úgy, hogy ő bizony nem tud, még kevésbé akar ellenállni. Hogy én a szemeimmel őt megbabonáztam, ez az egész, úgy, ahogy van, varázslat; ezért aztán nem csoda, hogy ő, akarva-nem akarva, de belémhabarodott. A varázslat miatt. Vagy majd csak most fog? Ezt nem nagyon értettem, de nem baj, mert nem is igen fontos. Mármint hogy akkor sajnos nem lehetett normális? Én ezt ugyan nem igazolhatom, csakúgy mint az ellenkezőjét sem, nem lévén ugyebár pszichiáter, az viszont kétségtelennek tűnt, hogy többé-kevésbé normálisnak látszott. És viselkedett is ennek megfelelően, igaz, a sokévi átlagnál gátlástalanabbul, de a közízlés elfogadott normáihoz általában - közel sem mindig - tartva magát, bár az is igaz, hogy e téren nem volt senkire és semmire tekintettel, hogy hosszú heteken-hónapokon át csábítgasson, méghozzá tegye ezt valami hihetetlen vehemenciával. Kisajátított magának. Tette pedig ezt egyvégtében rohamozva, mintha csakis és kizárólag mi ketten lennénk jelen, elfogulatlanul nyíltan, leplezetlenül, egy többnyire zsúfolt vagy legalábbis nem üres üzletben - na és tette ezt mégis utánozhatatlan bájjal. Nem, ne tessék félreérteni, még véletlenül sem úgy, mint egy vamp, mi sem állt tőle távolabb. Először életemben viseltem nemcsak el, de kedveltem valakit, aki velem így viselkedett. Igaz, nyilván azért is, mert szép volt a kislány, friss, harmatos, irdatlanul hosszú és formás lábakkal. Na és a kezeivel, azokkal a minduntalan a testközelségnek valamilyen formáját kereső, simogató, el-nem-engedő, kettőnk helyett is bőven tevékeny, ügybuzgó kezekkel - de végül még ez sem segített. Igaz, néha a kínok kínját kellett kiállnom, a tantaluszi változatban, olyannyira, hogy elhatározásomban meg-meginogtam, de csakis odvam magányában, ahol is pár napig a szokott időben én főztem alacsony vérnyomású magamnak erős kávét, de hát az az eszpresszógépéhez hasonlítva enyhén mosogatóvíz-ízűre sikeredett. Vissza tehát a veszélyzónába - oda, ahol az engem elkápráztató fölkínáltat, a sors késői ajándékát mégsem fogadhattam el. Hiszen egy ilyesfajta szereposztás azok közé a lehetőségek közé soroltatott be, amelyek számomra automatikusan kizártak. Sokat beszéltünk itt már a fantáziámról, de ez bizony, a házasember vélhetően intenzív szerelmi viszonya, tegyük fel, csupáncsak némileg előbb született saját unokájának a miért is ne éppen az én ízlésem szerint kiválasztott osztálytársával, bármi ilyesmi abba a még oly gazdag fantáziába sem férhetett már bele. Na, ne tessék félreérteni, nem arra gondolok... Mindegy. Dehogynem, arra gondoltam. Már hogy ne tettem volna azt. Folyton. És hiába. Mert gondolhatok én, amire csak akarok, de pontosan egy ilyen esetben, tetszik-nem tetszik, durva kötéllel meg van kötve a kezem-lábam. Gúzsba. Egyébként is, mi vagyok én? Szibarita váz? És még egyébként is, én, ez esetben kettőnk közül az állítólag felnőtt, nem mehetek bele semmi olyasmibe, nemhogy őt vinném bele magammal, amivel a dolgok szigorú logikája szerint másnak - hogy magamról már említést se tegyek - fájdalmat kell okozzak. Méghozzá nyitott szemmel, mindent nagyjából előre látva. Közben is látva. Az ördög vinné el - mindig, folyton-folyvást másképp és egyre inkább beleszédülten látva. Meg azért egyáltalán nem mindent látva előre, hiszen az én tudásom már megkopott, ezek a mai lányok meg olyan elképesztően mások - csak persze hogy közben pontosan, szórul szóra ugyanolyanok, mint a hajdan elképesztően más, senkikhez nem hasonlítható elődeik. Maga-megnyugtatásomra újra meg újra elmondtam neki: öreg vagyok, mint az országút. Mire ő? Már ne is haragudjak, de ez az ő problémája, nem az enyém. (Lám, a kétértelműség egyértelműsége. De hiszen ez a lány itt előttem - egy nő, méghozzá az a saját jogán!) Ó, persze, voltak pillanatok - ha nem éppen hosszú-hosszú hetek -, amikor szerettem volna nem mai magam lenni, amikor nem bántam volna, ha mint ő, ott álltam volna a szinte mindent réges-régen meghatározó előélet nélkül. Amikor magamat csakis az ő nemdebár elvarázsolt szemében láthattam volna - az lett volna ám csak a deli legény! -, nem pedig az életemet oly következetesen végigkísérő, de már az objektivitást is meghaladóan kegyetlen, úgy látszik, a mese végén csak belém unt tükörben.

Jennifer - mert ráadásul így hívták, engem már a nevével is megfogva -, Jenny, ez az elragadó kölyök mellesleg persze hogy nem volt szerelmes belém - ha ezt most olvasná, alighanem közel állna ahhoz, hogy minden őzike-szerű szelídsége ellenére is azon nyomban megfojtson, vagy inkább kikaparja a szememet; sajnálom, de az, amit ő érzett, azt a jelenséget az amerikai irigykedve crush-nak nevezi, és olyan esetekre tartja fenn, mint amikor egy hamvas diáklány hanyatt-homlok esik bele nála úgy átlagban kétszer-háromszor idősebb tanárjába. Aki, ha minden a várható módon rosszul megy, nyomban vagy inkább hosszas vergődés után el is válik ifjúkori szerelméből az évtizedek múltán éltesebbé átvedlett nejétől, és a frissensült gyermeket feleségül veszi. Hiszen ilyen sansz az ő életében többé már nem adódik. Merthogy az incidens tárgyát képező leányzó, amint az kiderült, titokban még elkárhoztatóan temperamentumos is. Na és hogy a hosszúra nyúlt tanmesét végre lezárhassuk: ha a széplány az én suta esetemben nem lett volna húszéves, nevezhetném magát a jelenséget mondjuk 'csitri-szerelemnek' is.

Tetszik látni: nyilván úgy van megumbuldálva, hogy ahány ember, annyiféle megközelítés, eltérő megítélés. Mindjárt a kezdetektől, el egészen a végkonklúzióig. Én magam egészében és jó néhány, az én szempontomból cseppet sem lebecsülendő részlet, úgy is, mint az előbb említett, mindenre kapható, szépséges kislány csillogó, engem bűvölő szeme ellenére, vagy ha tetszik, miatta, nemcsak fiatalabbnak, nem ritkán éppen hogy kamaszosan bohónak éreztem, de megmaradt és borzoskodott bennem - ő tartotta volna életben, vagy inkább ő hozta volna vissza a tudatomba, úgy is, mint önfeláldozó munkájának a gyümölcsét - időnként még annak a nagyhajú kisfiúnak a kócos, nézd csak, milyen messzire elkísérő emlék-léte is. Mindez abban a 'hajlott' korban, amelyben az én erős, stramm, nálam jóval keményebb kötésű apám - én bizony kismiska hozzá képest - már roskatag aggastyánnak tűnt, ha nem is volt azért meg teljesen az.

Mennél többet foglalkoztam ilyen hívságos dolgokkal, jobb belátásom ellenére is annál inkább kellett már-már kényszeresen élcelődnöm koromon meg az annak a megfelelőjére szabott vagy, időnként úgy tűnt, elszabott mai magamon részvétlátogatásra hozzánk elzarándokoló, minden rosszra felkészült, de várakozásukkal ellentétben engem őket elképesztően jó állapotban találó, előbb csak elfogódott, majd nem is ritkán megzavarodott barátainknak. Nekem - amint azt hamarosan kénytelen voltam magamon fanyalogva konstatálni - valahogy ez lett a sztereotip szövegem: No lám, még nem is vagyok száz éves, és máris értek egy-két dolgot - igaz, csak éppen hogy. Meg: vannak itt-ott, elszórtan dolgok, amelyekre számos kor-társammal szemben én úgy-ahogy azért emlékszem is. (Erre rendszerint meg is jött a barátok részéről a kényszeredett mosoly.) Gyakran idéztem, felmentésért esedezve, Szókratészt, leglényegét érvelési technikája aládúcolására: az igazi bölcs az, aki tudja, hogy nem tud ő az égvilágon semmit. Hamarosan ebbe is beleuntam; azon vettem észre magam, hogy nem érdekelt többé a téma sem, de még annál is kevésbé az, hogy kiteregessem bárkinek lelkem mostani változatát. Ráuntam, paprikajancsinak éreztem magam. Az eszménykép, Shakespeare érdekelt viszont, újfent és ha lehet, még mohóbban, mint valaha, na és ezúttal végre - életemben először - angolul! Ó, istenem, ha rajzolni tudnám a különbséget - már kivéve természetesen elsősorban Arany fordításait. (A Hamleten kívül a Rómeó és Júliát.) Azért jobb lenne a kérdéssel csínján bánni; a klasszikus magyar műfordítások általában remek színvonala aztán igazán nem adna semmiféle okot a panaszkodásra. Annyi év után most újra Falstaff csodálatosan gazdag, egész világokat magában hordozó lénye bűvölt a IV. Henrikből, varázsolt el egyedülálló, fenséges önmagában-teljességével - és majd halálának remekbe szabott módon, elővigyázatos-finoman nem-láttatása, csakis elmondása; talán nem is járnánk túl messze az igazságtól, ha feltételeznénk itt a görög kórusok kései hatását. Egyébként a nem-láttatott halál éppenhogy Montaigne Sokratesére hozta vissza hajdani plátói lakomáimat. Éppen csak hogy az emlékezetes régiekhez, egyetemista korbeliekhez képest állapotomhoz illően már valamelyest diétásabb kiadásban.

* * *

Ígéretem szerint megkísérlem folytatni a lányom betegségéről szóló beszámolómat.

Eszter betegségéről - mi magunk is segítségért, útmutatásért egyik kezelőorvosának a tanácsára pszichológushoz fordulva - sokat kellett megtanuljunk, elsősorban azt, hogy mit szabad és mit nem helyes a szülőnek beteg gyerekének mondania, vele tennie - vagy nem tennie. Már természetesen ha egyáltalán van bármilyen cselekvési tere. Kivétel nélkül mindenki, akivel erről beszéltünk, határozottan húzta alá a genetikai-öröklési valószínűségeket - már persze ha ilyenek vannak. Vagy ha a bizonytalankodó emlékezetben a sutba taszigált családi titkok között guberálva koncként valami ilyesmire véltünk rábukkanni. Ha lehet, ennél még kategorikusabban vetették el annak lehetőségét is, hogy a szülőkre a betegségért bármilyen felelősség is hárulhatna. Ez az útbaigazítás - talán mondanom se kéne - persze a legkevésbé sem akadályozott meg bennünket abban, hogy egész életünket, azon belül elsősorban a lányunkhoz fűző viszonyunkat elölről-hátulról meg oda-vissza ne tegyük mikroszkopikus vizsgálódások tárgyává. Nem ritkán sajnos úgy, hogy ez a régészeti tevékenység még közöttünk, szülők közt is feszültségekhez vezetett. Hiszen nyomorúságunkban mi mást tehettünk volna, mint abból a kétes értékű tételből indulni ki, hogy a bűn tanulmányozása az önismeret maximálisra fokozásával kell kezdetét vegye.

A betegség általában, de közel sem szükségszerűen a húszas évek elején robban ki - oktattak minket -, néha felismerhető, regisztrálható előjelek után, máskor azonban azok teljes vagy nehezen azonosítható hiányában. Az agyban végbement, tulajdonképpen még mindig alig ismert, dopaminnal, szerotoninnal, receptorokkal és sok-sok mással összefüggő vegyi elváltozás feltételezhetően a kor okozója. Vagy inkább talán csak a kísérőjelensége? Az egyes hiper-feldobottsági, pszichotikus állapottal alaposan terhelt rohamok kiváltásához viszont természetesen a környezet, az adott körülmények, külső-belső stressz-állapotok nagyban járulhatnak hozzá. Eszternek feltétlenül állandó pszichiátriai - nem pszichológusi! - felügyelet alatt kellene élnie, rendszeres és a reagálás tapasztalatai alapján időnként változtatandó gyógyszereléssel meg terápiával. Állapota ez esetben hosszabb-rövidebb időszakokra úgy-ahogy stabilizálható - ennél többel egyetlen orvos sem tudott biztatni. A gyógyszerek elképesztő iramú fejlődése azonban ad némi reményt ha nem is a felhőtlen, zavartalan életre, tehát a szó bármilyen értelmében is vett gyógyulásra, de legalábbis a kilengések amplitúdójának a csökkentésére és már önmagában ezzel is a szenvedések akár drasztikus visszavágására.

Néhány szó a férjről. Elsősorban rám volt hisztériásan féltékeny a kezdetekben, hiszen Eszter az apját nagyon szerette. Hogy lányom betegsége először, ha irracionálisan is, de ilyen minőségében a hihetetlen hévvel ellenem fordulásban, gyűlölködésben manifesztálódott, abban igen nagy szerepe kellett legyen, hiszen ő Esztert könyörtelen következetességgel a közte és köztem való, eleve katasztrofális, őt összeroppantó, tökéletesen szükségtelen választásra kényszerítette. Nekünk ugyanis vele nem lett volna az égvilágon semmi bajunk, minthogy őt Eszter találta meg, fogadta el magának. Ami a mi lányunknak jó, gondoltuk, az nyilván jó kell legyen nekünk is. Áldásunk rá. A férj egyébként kopaszodó, piros fejű, hadaró fiatalember. Nincs jelentősége, csak számomra fűszerezi el valamelyest a helyzetet, hogy ő is magyar-zsidó származású, vagy harmadik amerikai generációban, őseivel eredetileg feltételezhetően valahonnan Debrecen tájáról. Amikor az egyetemen megismerkedtek egymással, Eszter gyönyörű volt - azóta a betegség persze hogy megviselte. Mindenesetre későbbi férjének a leghalványabb esélye sem lehetett volna arra, hogy egy Eszterhez fogható, akár hozzá távolról is hasonlítható nő 'birtokosa' legyen. Azért használom ilyen összefüggésben életemben először ezt a szörnyű szót, mert bár ő maga soha nem mondaná ki, sőt felháborodottan tiltakozna ez ellen, de sok mindenből kitűnően mégis valahogy így fogja fel. Ennek ellenére - vagy éppen ezért - mindenáron, árkon-bokron, tűzön-vízen át ragaszkodik Eszterhez; a részben a helyzetből is fakadó, kisebb-nagyobb kiborulásoktól eltekintve, a kezdeti linkeskedés után most már hosszú évek óta komputer-programozóként dolgozik, menedzseri szinten, és mivel jó adottságokkal felszerelt, rendkívül okos - elméleti matematikusnak készült -, tehetséges ember, végre kiválóan fizetett állásban teszi ezt. Az Eszter őrült állapotaiban elkövetett, nem egykönnyen kifejezhető, hát még átélendő rémségeket pillanatnyi habozás nélkül veszi tudomásul, felejti el; mindent és annál is többet elfogad, lenyel, elsüllyeszt; nézzük is akárhonnan, elképzelhetetlen, hogy a mindennapok sínylődésén túl is ne kellene időnként a poklok kínjait átélnie; mégis, mindennek ellenére is gondos, áldozatkész férj, igen törődő apja Laylának, akit a körülötte zajló és persze hogy őt magát is magukkal rántó tömény őrültségek nyilván alaposan megviseltek.

Egy szabványos átlag-amerikai - jelentsen bármit is ez a szociológiában alkalmazott statisztikákból meg-megjelenő szókapcsolás -, még akkor is, amikor magából kikelve őrjöng, tombol, éppenhogy csak fel nem robban, számomra igaz, megmagyarázhatatlan módon, mindezenközben mégis olykor tanúbizonyságát adja annak, hogy ő mutat valamilyenfajta, főleg ilyen körülmények közt kiérdemelten figyelemre méltó óvatosságot, körültekintést. Az egyébként általában csendes férjben azonban, már amikor igazán formában van, nincsen akárcsak annyi sem ebből a fajta óvatosságból, mint amennyi a lejtőn lefelé robogó, hosszú sor vagont maga után vonszoló, fékét vesztett mozdonyban valaha is fellelhető lenne.

Köztünk ma már nincsen semmiféle, még a legfelületesebb viszony sem; igen ritkán megkísérelt, végtelenül óvatos közeledési kísérleteinket a család feje rendre mereven, sőt kapásból utasította vissza - még nemrég is, amikor pedig az eredeti, bár már akkor is légből kapott féltékenységi vagy 'beleavatkozási' okok-lehetőségek réges-régen elszállhattak volna belőle oda, ahova valók: a semmibe. Ha például Laylának a születésnapjára ajándékot küldünk, az hamarosan nagyobb csomagolásba burkolva, de abban maga az eredeti küldemény otromba, szándékosan sértő módon felbontatlanul érkezik vissza, bizonyságot téve arról, hogy vejem józan esze időnként fölmondja a szolgálatot; ezt látszik tanúsítani az is, hogy nyilván órákig tartó, elmélyült töprengéssel és jobb ügyekhez méltó gonddal kifundált, nézzük is bárhonnan, vérlázító atrocitásnak szánt 'címzéssel' mindjárt a borítékon teszi ezt. Már csak azért is, hogy nyomban az első látásra kedvező benyomást teremtsen. Nincs ott Mr, Ms vagy Mrs vagy bármi hasonló, bevett, nélkülözhetetlenné vált formaság, de még csak Thomas sem, hanem mondjuk egy odafirkált, foghegyről na és persze lóhátról odavetett "Holló". Nesze neked, ezt beléd. Meg amit még hozzá gondolok. Vejem az idők folyamán már régen odajutott, hogy szériában vetemedik üresjáratú gonoszságokra. Egy cseppet sem lennék meglepődve, ha kiderülne: ő még ma is hisz Eszter egykori pszichotikus hallucinációjában, abban, amelybe oly sokat invesztált, vagyis a Dunába dobás eszelős látomásának a legalábbis valamilyenfajta realitástartalmában, annak ellenére, hogy azt maga Eszter már réges-régen visszaszívta. Vejem hasonlóképpen elszánt, viszont annál kitartóbb buzgalommal gondoskodott arról, hogy az első néhány év kölcsönösen elragadtatott együttlétei után ne legyen továbbra is módunk gyakorlatot szerezni a nagyszülő-művészetben, amelyben pedig nagyzolás nélkül is tehetségeseknek bizonyultunk, holott - vagy talán éppen azért -, mert édes, szeretetre minden mennyiségben éhes és azt készségesen viszonzó, sokoldalúan tehetséges unokánk változatos eszközökkel juttatta kifejezésre főleg nyári, uszodával, kisebb-nagyobb kirándulásokkal bélelt igényét Grandmára és Grandpára. Hogy bennünket, a gonoszságnak a megtestesítőit miért kellett Laylától megfosztani, azt beteg logikával, feltételezhetően bosszúállásból még talán valahogy követni is lehetne; de hogy Laylát miért kellett nagyszülőtleníteni, sőt számtalan jel szerint velünk szembefordítani, gyűlölködésre tanítani... Szerintünk nemigen lehet kétséges: férje nagy mértékben felelős Eszter egyes rohamainak a kirobbanásáért vagy azoknak a súlyosságáért. Azok nem lebecsülendő része az ő lelkiismeretén szárad, ha másért nem, hát akkor azért, mert - amint azt már számtalanszor bebizonyította - egyszerűen nem hajlandó felismerni, vagy ha felismeri, elfogadni és idejében cselekedni még a rohamok teljes pompában manifesztálódása előtt.

És mégis, mindennek ellenére is hálát kell adnunk az égieknek magáért azért az egyszerű, ám egyszerűségében is sok mindent meghatározó tényért, hogy a vejünk - van: az adott nyomorult helyzetben nélküle aztán akár csak halvány körvonalakban sem tudnánk elképzelni, mi történne Eszterrel. Még akkor is, ha lányom, kétségkívül a betegség természetéből kifolyóan, cseppet sem zsenírozza magát, és időnként ugyanolyan vehemensen, fortyogó gyűlölettel fordul férje ellen, mint tette azt annak idején, a kezdetekben, csak akkor még a lelkes férj mindennél élénkebb asszisztálásával, ellenem. Ennek meg ezzel együtt oly sok másnak is igencsak a tudatában, na meg persze felismerve, hogy Esztert illető törvényes jogaink többé már nem léteznek, hiszen végül mégiscsak kétségen kívül felnőtt emberekről van szó, na és ha mindez nem lenne elég, akkor hosszú évek bőséges tapasztalattárából meg a meglehet időnként ellentmondó szakmai tanácsokon okulva, tudjuk: reménytelen, sőt adott esetben kifejezetten káros lehetne bármit is erőltetni, még inkább egyoldalúan kezdeményezni. Olyannyira határozzák meg ezek a megfontolások immár kiforrott alapállásunkat, hogy a hatás kiszámíthatatlanságától tartva, Andriskával közös elhatározással a bénító, kísérteties csendet nem törtük meg még az én betegségem puszta tényének a közlésével sem. Így aztán fölöttébb valószínű, ha nem éppen biztos, hogy Eszter arról még ma sem tud. Mindezzel szemben viszont ha lányom újra felénk fordulna, kinyílna, közeledne, ha akár a leghalványabb jeleit is mutatná annak, hogy szüksége lenne ránk, akkor úgy, mint azt hasonló alkalmakkor eddig is tettük, arra mi mindig magától értetődően válaszolnánk.

Célkitűzéseink és azokat szolgáló eszközeink saját akaratunknak a termékei - mondja Hamlet játék-a-játékában a Színészkirály. Hogy hozzátegye a világ számomra messze legszörnyebb sorait, imígyen: Csakhogy sorsunk maga ellentétes, antitetikus saját karakterünkkel! Amit teszünk - amit gondolunk tenni -, annak nincsen köze gondolataink következtetéseihez sem, meg szüreteléséhez sem. A vágy és a végzet egymás ellentétei. Ez, a hamleti metafizika, lett úrrá a mi életünkön is. Amelyben hosszú, béna évek során jutottunk el annak a felismeréséhez, hogy emberi lények csakis bizonyos mennyiségű tömény fájdalmat képesek elviselni. Ha ennél több jut osztályrészükül, akkor vagy megsemmisülnek, vagy a kín egy pályáján visszatérő üstökösként elsuhan mellettük és apátiájuk mellett.

Ennyit erről és nem többet.

* * *

Megint nekidurálva magát, Isten a közelmúltra összpontosítva két kézzel sújtott. Éppen most lesz az évfordulója annak, hogy négy évvel ezelőtt elhunyt Pali, öreg barátom és többszörös társszerzőm, Varga Pál, Kanada fogadott fia és legjelentősebb modern művészet-szakírója. Álmában halt meg, agyvérzésben - szerencse a szerencsétlenségben, amint azt mondani szokás. Az ő esetében nagyon is igaz a klisé: betölthetetlen, fájó űrt hagyott maga után. Amit annál is nehezebb elviselni, mert még aktív jelenléte idején is nagyon is tudatában voltam életemben betöltött, a hajdan véltnél is jóval sokrétűbb szerepe fontosságának. Majd csak magának a befejezett ténynek a feldolgozását megkezdve tudatosodott bennem: mindig is magától értetődőnek vettem, hogy Pali túl fog élni engem. (Lám csak, az új körülmények hogyan termelik ki a maguk tematikáját.) Talán nem is annyira a hozzászokottság, a látásmódját, az ítélőképességét, a mindenkori témáját illető hűvös távolságtartását az idők során mindennél inkább befolyásoló, rajta eluralkodni kész szenvedélyekkel megvívott kemény küzdelmei, az azok kiváltotta előérzetek sem voltak képesek megkímélni engem a gyásztól. Valahogy egész kapcsolatunkra gondolva kell odakonkludáljak - legalábbis annak a legutolsó szakaszában, és persze hogy az én részemről, csakúgy, mint ő énnekem -, hogy a kettőnk viszonya ezen a ki nem mondott és valójában át sem gondolt, de most látom csak, a közbejöttek, a sorsfordulatok ellenére is megváltozhatatlan tényként kezelt feltételezésen alapult. Azon, hogy Pali ilyen vagy olyan minőségében mindig jelen lesz, ott lesz - hogy az ő léte és mindaz, ami azzal együtt jár, már eleve adott. Nemcsak egész lényemmel gyászoltam meg őt, de közel sem minden szemrehányás nélkül éreztem úgy: barátom egy utolsó nagy, mindennél magvasabb beszélgetés előtt, ha csak nem éppen az elől elslisszolva osont el csendesen, és ezzel a tettével bizony minősítésre nem szoruló módon hagyott cserben. Ha erről akárcsak sejtelmeim is lettek volna, nyilván megkíséreltem volna az illetékes magasabb fórumokhoz fordulni legalább néminemű halasztásért.

Előbb Andrea, majd én töltöttünk a kezdetekben persze hogy szörnyen megviselt, de magát elszánt-keményen egybetartó Margóval napokat-heteket, hogy amennyire lehet, legalább a legelső időn átsegítsük. Később mi sem lett volna magától értetődőbb, mint hogy amikor engem operáltak, meg a műtét után is Margó gyakran volt itt nálunk, olykor ő is hetekig. Elmondhatatlanul jót tett, persze hogy nem csupán segítségével, de már puszta jelenlétével is - amely az elanyátlanodás pillanataiban kiváló alkalmakat szolgáltatott az addig befelé fordult, pilledt szemek elengedett legeltetésére -, hát még a ránk különösen ható, mindig sugaras atmoszférájával. Ezúttal egy invalidus akár orvosi előírásra naponta többször is kávéskanálnyi mennyiségben bekebelezendő gyógyírjával, magát nélkülözhetetlenné tévő istápolásával. Nem kevésbé ösztönös és csodálatos tapintatával, meg irántunk érzett és habozás nélkül ki is mutatott elfogultságával. Amikor ő jelen volt, nem sok idő meg energia, de még annál is kevesebb hajlam maradt arra, hogy az ember átadja magát a betegséggel elfoglaltságnak. Egymás felfedezése óta alighanem most először mindegyre inkább ő lett az, aki a szót vitte. Nem hinném, hogy valaha is ismerhettem volna nála kompaktabb embert, egy rendkívül tudatosan megélt, ezért is gazdag élet gyönyörűséges műalkotását - és akkor még nem szóltam a zenészről! Arról, akiben megvolt, csaknem mindig megvolt az isten-kedvelte művészek magukból senki számára szavakkal ki nem teregetett szenvedéseiből kitermelt, a körülményektől csaknem független, mennyei derűje. Akinek - ezt persze mondanom sem kéne - meghatározó szerepe volt a muzsikához meg a zongorázáshoz való gyors és a múltakhoz képest úgy érzem, magasabb szintű visszatalálásomban is. Egyébként róla, illetve róluk természetesen még beszélnem kell, hiszen témánkhoz, de közel sem csakis ahhoz - az előzmények után, feltételezem, aligha meglepő módon - neki-nekik sokszor és fölöttébb sok mondanivalójuk, hozzáadni-valójuk is akadna.

A rádióban, mármint természetesen a SZER-ben azután, hogy utoljára édelegtünk róla, 1986-ot követően és a korszak vége felé egyre inkább begyorsuló tempóban minden ment a maga útján - lefelé. Münchent a politikai eltájoltságon kívül most már a mozgalmármódra aktív új emberek hemzsegésével egyidejűleg az ügybuzgóan középiskolás ihletésű, önképzőköri színvonalú amatörizmus vette birtokába. Azt talán mondanom sem kéne, hogy a Fal omlása, a Szovjetunió széthullása, a kommunizmus bukása, ezen belül nagyon is elsőrendűen - bár egy idő után számomra már az ugyancsak nem várt módon talán másképp - a magyarhoni változások emberként, de még annál is magával ragadóbban rádiósként szinte érzékileg, testközelből érintettek, és - egészében - semmiképpen sem lebecsülendő kielégülést, sőt időnként olyan állapotot csiholtak ki belőlem, amely egyáltalán nem állt távol az eufóriától. Még akkor sem, ha természetszerűleg a nagy bukással sem ért véget maga a történelem, közel sem oldódott meg az emberiség valamennyi problémája, amire az akárcsak félig-meddig 'normális' emberek - bármit jelentsen ez a jelző kinek-kinek - persze soha nem is számítottak volna. Hiszen szolid alapról indulva ki és magunkat onnan szorgalmasan nógatva előre, nem is kérdésesen teljes joggal juthatnánk el annak a feltételezéséhez, hogy nem az utolsó ítélet harsonái adták a mérhetetlen mennyiségű bűnnel, az iszonyú szenvedéshalmazzal szorgalmasan kiérdemelt széthulláshoz a kísérőzenét. Legalábbis engem a nyugati sajtó egy jelentős részének a megdöbbentő módon - mármint az ez ügyben túlságosan is a saját bőrömön tapasztalt, magamat megdöbbentő módon - még mindig elképeszteni képes konok vaksága-süketsége meg valamiféle kiürültsége, fura kiábrándultsága, már elnézést a szóhasználatért, de ki kell mondjam, nosztalgia-hangulata vezetett a nem is oly rég még konok-megrögzötten beskálázott kommunista-társutas hangnemnek egy késői utánérzéséhez, amelyet jobb szó híján talán leginkább fanyalgásnak lehetne minősíteni. Amelynek persze hogy megvolt a maga elképesztően sokoldalú előtörténete, amelyből itt, szíves engedelmükkel, most csupán egy, viszont annál inkább jellemző példát idézek.

Ez pedig nem lenne más, mint maga a 'régi dicsőség'. Amikor is a New York Times akkori moszkvai tudósítóját, Walter Durantyt 1932-ben a legmagasabb amerikai újságíró-kitüntetéssel, a Pulitzer-díjjal jutalmazták a Szovjetunióból küldött 'értékes riportjaiért'. Igenám, de Duranty ugyanekkor már éppen javában küldte jelentéseit, amelyekben a vagy három évig tartó és sokmillió halálos áldozatot követelő, a kollektivizálással szorosan összefüggően, mesterségesen létrehozott ukrajnai éhínségről írt. Illetve dehogy is írt: a rendelkezésére álló tömeges bizonyítékok ellenére is szemenszedett hazugságok bevetésével meredeken letagadott bármiféle éhínséget. Ehelyett viszont a már javában dúló sztálini terror körülményei közt is gátlástalanul tovább gyártotta a kommunista rendszert, elsősorban magát Sztálint dicsőítő, szakértők szerint olykor még a Pravdában megjelenteknél is talpnyalóbb cikkeit, amelyeket a Times az évek hosszú során át bármiféle szerkesztői módosítás, önmérséklet jellegű javítások nélkül le is közölt.

A harmincas évek óta sok minden változott. Itt Amerikában vagy 20 évvel ezelőtt - persze soha nem a vezető lapok részvételével - szakmai körökben időnként fellángoló kampányok indultak be, méghozzá azért, hogy a régen elhunyt Durantyt posztumusz fosszák meg a Pulitzer-díjtól. Már csak azért is, mert a Times magától semmit nem tett annak érdekében, hogy a díjat visszaadja. Egészen 2003 őszéig, tehát jó ötven év során a New York Times soha egyetlen szóval nem emlékezett meg erről a lapot ugyancsak közelről érintő, ocsmány botrányról; akkor aztán, amikor makacsul tovább hallgatni a téma sokoldalú kiteregetése nyomán már nem lehetett, tette ezt végül is egy olyan cikkben, amelyen érezni lehetett, hogy harapófogóval sikerült magából a tények egy piciny kis részét feltáró mondatocskákat kihúzni. A világ egyik legnagyobb és sokak által legtöbbre becsült lapja azonban még ekkor sem vált képessé elkerülni odáig, hogy a szovjet propagandistát dezavuálva, félrevezetett olvasóitól töredelmes bocsánatot kérjen, nemhogy maga a lap vezetősége javasolta volna a Pulitzer-díj utólagos visszaadását.

Ennek nyomán térjünk tehát vissza a kommunista-társutas hangnem késői utánérzéseihez. Ami - mármint a fentiekben vázolt, a legkevésbé sem elszigetelt jelenségeken kívül - valami olyasmiből származtathatná eredetét, hogy az elárvult hívek ilyen formában ki ugyan soha nem mondott, viszont annál mélységesebben vallott meggyőződésével milliók éltek abban a hitben, kötve igen szorgalmasan ezúttal magát a karót az ebhez, hogy mint az önmagukat is messze felülmúló emberi lények legremekebb, teljes joggal fölmagasztosított csodálatos alkotására, magára a nagy látomásra, a legyőzhetetlen, az elpusztíthatatlan - kipucsaja, mogucsaja, nyikem nyi pobegyimaja, hogy magát a legyőzhetetlenséget ünneplő, büszke dalának utolérhetetlenül fennen hangzó sorát idézzem -, tehát hogy a Szovjetunióra nem érvényesek a földi lét, a gravitáció szabályai, az az emberiség magából fényt árasztó reményforrásaként örökkön örökké fenn fog maradni, hiszen józan ésszel elképzelni sem lehet, hogy valaha is eltűnjön a föld színéről. Nemhogy tegye ezt úgy, hogy az a hetven év meg minden, ami azzal együtt járt, végül tragikus kisiklásként, kriminális kísérletként tűnjön el a süllyesztőben, oldalogjon el vagy, ha jobban tetszik, masírozzon be az emberiség történelmének az annaleseibe! Hogyan is lehetne ezt megérteni, sőt el is fogadni?

A háború előtt apám vendéglőjébe bejárt - inkább betántorgott - egy igen alacsony, elenyészően rövid lábú, vaskos karú, egyetlen darabból kifaragott, széle-hossza-egy izomember, már csak a nevénél fogva is muszklimiska, foglalkozására nézve pedig krónikusan részeg piaci tróger, ott valahol a delírium másik oldalán, aki eredetileg még az I. világháborúban, annak is a legelső napjaiban került hadifogolyként Magyarországra. Amikor már nagyon részeg volt - vagyis nap mint nap -, az őt hergelőknek a büszke hanghordozással vágta a képükbe: 'Csak várjatok! Nemsokára jön a Sztáliny! Akkor majd megtanultok szépen beszélni a Miskával!' Aztán valóban jöttek Sztálin katonái - és a toprongyos, egész életében robotoló Miska mindörökre el is tűnt az életünkből. Ha jól megnézzük, előbb tűnt ő el a sajátjából is, hiszen 'Sztáliny' megvetéssel vegyes undorral tekintett még az önhibájukon kívül fogságba esett, sok-sok milliónyi szovjet, nemhogy egykori orosz katonákra is, akiket nyilván meg kellett fertőzzön a kapitalizmus, meg annak a kiirthatatlan csökevényei. (Márminthogy a zsákhordás a Lehel téri piacon?) És akik közül, meg a hozzájuk sorolt és a szövetségesek által készségesen, nem ritkán embertelen erőszakkal kiszolgáltatott volt fehéroroszok közül nem sokan maradtak életben. Sőt. Nem más, mint a későbbi brit miniszterelnök, az akkor, 1945-ben ezzel az üggyel megbízott, pályáját még csak kezdő MacMillan egyik vonatából erőszakkal kirámoltakat, nyomban az átadás után, a határ másik oldalán, a rájuk kényszerített förtelem elkövetése miatt a lázadás kirobbanásához közel álló angol katonák szeme láttára géppuskázták le asszonyostól-gyerekestől Tito ilyen ügyekben fölöttébb rutinos, finomkodásokhoz nemigen szokott partizánjai. Az utolsó pillanatokra talán a kijózanodott Miskának vallásos hitével még a következő vonatra sem kellett várnia...

Ami pedig az itteni lapok fanyalgását illeti: 'A kommunizmus alapjában véve nem is bukhatott meg - hirdették jónéhányan, évtizedekig leírt mondataik ezreit megcáfoló módon, a Szovjetunió egykori dicsőítői közül -, hiszen úgy igazából még ki sem próbálták!!!' De hát ha ez így lenne, akkor ők maguk miért állították be a szovjetek országát valamiféle új földi paradicsomnak, amint tették azt kimagasló sikerrel az ukrajnai éhínség meg milliók szörnyű sorsának az elfelejtetői? Most lehettünk történelem során először tanúi egy olyan háborúnak - a több mint négy évtizeden át hömpölygő hidegháborúnak, vagy, ha tetszik, a harmadik világháborúnak -, amelynek katasztrofálisan összeroppant vesztese ugyan letagadhatatlanul volt, de győztese - ugyan kérem! (Miért, vajon ki lenne az? Még hogy Gorbacsov? Igen, persze, ezen ugyancsak érdemes lenne gondolkodni. Hiszen ő jót akart, nemde? De ettől eltekintve: 'A Szovjetunió nem mások, csupán a maga belső ellentmondásai miatt roppant össze.' Ó, csakugyan, valóban ezt tette volna? De hát akkor miért pont most tette ezt, és nem előbb, jóval előbb, vagy később, jóval később? Erre az oly igen logikus, éppen ezért még csak föl sem tett kérdésre viszont már soha nem adódott válasz. Hogy miért? Azért, mert az a válasz a győzelem pálmáját annak adta volna, akit-amit ők utálnak, megvetnek, sőt egész szívükkel gyűlölnek. Tehát igenis a 'másodrendű színész'-Reagan elnöksége alatt a drasztikusan modernizált újrafegyverkezéssel meg azon belül is főleg a Stratégiai Védelmi Kezdeményezéssel, az űrfegyverekkel Moszkvára összeroppantó nyomást gyakorló Amerika. Ó, persze hogy tudjuk, nagyon is jól tudjuk, hogy egyáltalán nem légüres térben, közel sem csakis önmagában. Persze hogy nem. De nélküle mindaz, ami megtörtént, nem történt volna meg.) Pedig éppen most - ha már oly sokáig elfelejtették ezt tenni - egyesek vethettek volna egy-két pillantást az eddig itt iskolákban-egyetemeken engem valósággal megrázó, pimasz-hazug módon egyáltalán nem anti-kommunistaként kezelt George Orwellnek a műveire, amelyekben az az ember, a volt kommunista, aki saját bőrén, tapasztalatain okulva oly sokat tett a kommunista téveszmék vereségéért, annak idején habozás nélkül mondotta ki sajnos igencsak kevéssé ismert próféciáját. Amely szerint: a progresszió, a haladás - nem illúzió az, semmiképpen sem az. Még akkor sem az, ha e fogalmakkal oly rettenetesen sokan, a történelmet magát durván meghamisítva élnek vissza, saját politikai céljaik érdekében sajátítanák ki. Mégis: bekövetkezik az, valóra is válik, csak lassan, tapogatózva, mintegy túlságosan is megfontoltan, sokszor kerülőutakon ténfergések után, és akkor is törvényszerűnek tűnő módokon kiábrándító eseményeknek a díszkíséretében.

Ennek ellenére csodálatos ajándéka a sorsnak: a II. világháború vége óta mégiscsak első ízben, gyakorlatilag a III. világháború zárófejezeteiben lehetni a megérdemelten győztes, na és a titánok harcában vérontás nélkül diadalmas oldalon, élhetni meg a végét annak, amit André Beaufre tábornok gyönyörűséges elméleti munkájában még jóval a végkifejlet előtt így határozott meg: "Totális háború tetszés szerint kiválasztott hangnemben, de csakis és kizárólag - mollban." Értsd: olyan háború, amelyben senki, egyik fél sem veti be szorgalmasan és a pénzt két kézzel szórva felhalmozott, majd a véget érni nem akaró lefegyverzési manőverekkel agyonkontrollált, de egyébként is, egymás kezét gúzsba kötve kölcsönösen felhasználhatatlanná tett, hatálytalanított, ma már tudjuk, zsarolási manőverekre alkalomadtán talán még felhasználható, bár bevallani szigorúan tilos, mert rátartian dédelgetett, mit tagadjuk, oly igen gusztusos atomfegyver-tárát; de azért még azt is a melankóliára hajló, az azt árasztó dallamok lesrófoltabb hangnemében, nehogy bizalmatlanságot keltsen, tehát nem sütni még véletlenül sem el a verébirtó légpuskákat sem. És amelyben speciálisan nekem megadatott minden egyes idegszálammal külön is élvezhetni az oly hőn várt, ó, a nagyon is, '56 óta bármiféle dőre kételkedés nélkül előre látott, de a vártnál sokkal korábban, na és főleg - főleg! - még az én életemben bekövetkezett, minden elképzeltnél drasztikusabb változásokat, mi több, azokat meg azoknak a gyöngyszemeit másoknak is átadhatni rádiós adásaimnak a firtató, kommentáló, variáló és permutáló műsoraiban - mindez a számtalan régi-új probléma, a hogyan tovább, a folytatás útvesztőiben sokszor kiúttalannak tűnő tekergés, egy vélhetően újszerű, még körvonalaiban is alig látható átrendeződés ellenére is hosszúra nyúlt életem kegyeletteljesen szép adományai közé soroltatott és ilyenként is ünnepeltetett. Csak ez is azért inkább mollban. Heteken, hónapokon, éveken át. Már úgy értem persze és aláhúzom: számomra meg a dolgok minden hangnemben fellelhető leglényegét illetően a többé-kevésbé hozzám hasonlóan gondolkodók, a velem egyívásúak számára. Vagyis ma már végre fenntartások nélkül merném így is mondani: azok számára, akik a mindennapok csetepatéiba, egy történelmi korszakról egy másikra való lassú átmenetbe, átállásba menthetetlenül belegabalyodva azért csak nem veszítették el teljesen a történelmi perspektívát - vagy bánom is én, bármilyen perspektívát. Már persze ha és amennyiben ilyesmivel valaha is el lettek volna látva.

Még akkor is, ha rajtam az a sanda, bár jól megalapozott gyanú uralkodott el, hogy a történelmi változásokban Évi meg én a leomlott barrikádok ellentétes oldalain pillanthattuk újra meg egymást - igaz, tőlünk szokatlan stílustalanságról árulkodóan arcunkon még csak némi kis ottfelejtett lőporfüstnek a nyoma nélkül. Már úgy értem: pillanthattuk volna meg. De hát ez vagy valami ilyesmi már réges-régen benne volt a nagy képben, sajnos - csakis '56 óta sajnos - applikált díszítésekkel bele lett adjusztálva a mi kis miniatúránkba. Ki tudja, hiszen végső fokon talán azt sem igen lehetne kizárni, hogy még annál is előbb, mint hogy '56 november végén az a lám, sok mindent előrelátóan, visszafogottan is ominózus két mondat valóban, fizikailag lemérhetően térben és időben milyen messzire hangzó harangkongás-bongással vált egyre inkább azonos értékűvé. Nem kizárt, hogy ott volt az még előbbről, már a kezdetektől fogva is - és hogy ezt mind a ketten egy idő után sejtettük, mi több, talán valamilyen formában tudtuk is. Engem e téren csakis az a tudat vigasztalt, hogy Évike a szörnyű ébredés után előbb-utóbb, visszahúzó, a múltakhoz kötő bilincseitől megszabadulva vagy megtalálja majd az új leosztásokban is a maga persze hogy korához is szabott, nyomasztó képekre rálátást nyújtó, őt ugyan igen elszomorító, de azokat a képeket kíméletesen gyorsan eltüntető helyét, vagy, még valószínűbben, egy rövid gyászidő után kiszáll a zavaros körforgásból, méghozzá úgy, hogy ily módon felszabadult energiáit egyre fokozódó vehemenciával valami másra - tök-mindegy, hogy mi másra - fordítja. Pali vélhetően úgy mondaná: átnyergel. Végül is, amint azt jól megtanulhattuk, keményebb fából van ő faragva. Belefárad majd ő végképp abba, hogy annak a zavaros körforgásnak a megnyilvánulási formái hol másutt, mint az ő tájain lesznek folyton folyvást minden lehetségesen zavarosnál még jóval zavarosabbak. Nemcsak magának Évikének, de alighanem még vétlen-védhetetlen dédunokáinak az életében is. Ha jól értem, azt tetszik kérdezni, hogy Évike végül is hogyan száll majd ki belőle? Azt én persze nem tudom, csupán csak annyit sejtek, hogy semmiképpen sem nagy hűhóval. Nem, ő nem fog megbarátkozni az új körülményekkel, azok a körülmények viszont... Ahogy mindinkább előtérbe fog kerülni jellemének a zordonsága, hát igen, azok a körülmények leteszik majd előtte a fegyvert, sőt kedvezni fognak neki. Elsősorban valahogy úgy, hogy váratlannak tűnő fordulatokkal, de inkább csak félig-meddig, vagy, amint abban megállapodtunk, fölöttébb vehemensen mással lévén elfoglalva, szórakozottan, egyszer csak nem fizet majd be egy újabb menetre a nagy vurstli ringlispíljén. Mert azért az utolsó időben mintha már elszokott volna tőle. Mert ha amúgy igazából odafigyel, és nem vigyáz, ki is mehet tőle a gálája. Mert talál majd magának valami mást, ami miatt méltatlankodjon, vérig sértődjön, keseregjen, gyűlölködjön, hacsak teheti, vélt vagy valódi bűnök mind epésebb felhánytorgatásával fejére újabb meg újabb égszakadás-földindulásokat provokáljon, hiszen még az ő mind gyakoribb hozzájárulásai nélkül is maga az élet, főleg arrafelé, az ő tájain, érdekeltségein folyvást produkál ilyesmit, a rendelkezésére álló választék maga körül szennyes hordalékával mindent, de mindent eláraszt. Vagy mert - én ezért imádkozom - páratlan nagyvonalúságával egy oda-se-neki vállrándítás kíséretében egyszerűen elfelejti. Elfelejt majd ha kell ő mindent, ami csak a múltból kikászálódva problémákat okozna neki, sőt még a lelkiismeretét is megkísérthetné. Ez pedig végérvényesen igazolná hitemet abban az idők során kiérlelt meggyőződésben, hogy az elrontott életek tulajdonosainak a könyörület-valutája a felejtés képessége.

Mindez mit sem változtat azon a másik felbecsülhetetlen értékű ajándékon, amely oly élettel teljes módon tette lehetővé, hogy október 25-i fogadalmaim akkor leginkább húsba vágó célja, feladata - megvalósult! Még ha személyes közreműködésem ebben nem lenne többnek tekinthető, az én aktivitási területemen sem, a lehető legminimálisabbnál - annyi baj legyen -, akkor is mondhatnám: a magam részéről a szükséges feltételeket kisebb részben létrehozva, nagyobb részben a meglévőket, a kialakulókat tudatosan fölhasználva, ha másképp nem, hát képességeim szerint teljesítettem; egy életre tanulva meg a leckét, azóta semmilyen formában sem követtem el újra - ritkánál is ritkább kivételektől eltekintve - a gyűlöletes hibákat; ahogy akkor megfogadtam magamnak, valaminek a nevében, a csakis a felhasználásukra váró töltetekkel felszerelve, a valóban lényeges kérdéseket végre összefüggéseikben is világosan látva tettem, amit tehettem; tettem úgy, ahogy csak tehettem; és ezért sikerült is elkerülni, hogy mind a '89 előtti, mind az az utáni életem - nem úgy, mint oly sok sorstársamé - kimerüljön meddő, önpusztító gyűlölködésben.

Talán mondanom sem kell, hogy az idők folyamán mind több és mind nyomósabb okból is változott az életemet kettéosztó, engem feledhetetlen emlékekkel és elhatározásokkal bőkezűen megajándékozó, de egyben azonnal meg is béklyózó 1956-ról alkotott és itt, ezeken az oldalakon csak kibomló, egyes részleteiben ismételten is megrajzolt képem. Nemzetközi síkon '56-ot, ha lehet, ma még inkább tartom mindenképpen, öltött volna sikere esetén bármilyen, ismétlem, bármilyen átmeneti formákat is magára, a közvetlen jövőt illetően eleve kudarcra ítélt, vagyis korai forradalomnak, de mint ilyent is a vég, mármint a kommunista denouement felbecsülhetetlenül fontos állomásának és mementójának csakúgy, mint az egész folyamat felejthetetlen érlelőjének, siettetőjének. Évek-évtizedek után majd néhány izgatottan ágáló, torz figura, bértollnok - köztük selejtes amerikai politológusok - romboló hatású tevékenysége ellenére is fenntartások nélkül, tiszta szívvel és büszkén ünneplendő állomásának. Olyannak, mint amelyet könyörtelen logikával követett a Budapest fundamentális korrektségét utólag oly nemesen igazoló Prága, Gdansk, Kabul - majd minden mocskok szimbólumának, a Falnak a magyar vonatkozást sem nélkülöző omlása. Na és azzal együtt még egy utolsó, kétségbeesett kísérletként, ha már nem többre, már nem is a menthetetlen külső, de még utolsó hadállásként a belső birodalom szanálására, legalább magának az ápolatlan küllemű jelenségnek, a Szovjetuniónak az átmentésére, téve ezt az összeharácsolt részelemek védelmét célzó látványos, csak éppen már senkit sem befolyásoló kampányokkal, addigra már tökéletesen kompromittált, valaha állítólag értelmes jelentéseket hordozó szavak mindinkább obskurus hadjáratával megakadályozni nem tudott, fokozatos föladásával, ezúttal az állandósult, még egy kis időnyerésre kihasználandó kényszerhelyzetek immár a legutolsó, tehát gyámoltalan, a hamvába haló gorbacsovi válfajából. Még azért egy kis litvániai sortűzzel, meg egy állítólag Gorbacsov-ellenes összeesküvéssel, amelyben, érdekes módon, Gorbacsov kormányának és pártvezetőségének szinte kivétel nélkül minden tagja részt vett, menthetetlenül vezetve arra a következtetésre, hogy maga a 'nagy reformista' is, több lóra téve pénzét, 'összeesküdött' saját maga ellen - már persze csakis addig, amíg sorsát a puccskísérletet megsemmisítő Jelcin egy kézlegyintéssel el nem intézte.

A képlet ma már világos - csoda, hogy napjainkban fellelhetőek csaknem mindenütt olyanok is, akik még mindig nem értik. Vagy inkább úgy tesznek, mintha nem értenék - mert nem is akarjak érteni. Az önmagával maradéktalanul eltelt, az isten-megjelölte - és szabad idejében a New York Times utalásai szerint még esőt is csináló - fő-sámán szerepkörében díszelgő, itt eksztatikusan körülrajongott Gorbacsov - szerintem - egy olyanfajta látszat keltésére igyekezett, mintha komolyan kísérelné meg újjáteremteni a csődbe jutott kommunizmust. Igenám, csakhogy a saját hangjától megittasult, a bukást vérében hordó kis ember nem rendelkezett egyetlenegy olyan eszmével sem, amelyet a kolosszális méretű, gyengébb idegrendszerűeket elkábító ködösítés ellenére is azt a dagályos beszédmodorral kevert maszlagolástól úgy-ahogy megtisztítva, ne a nyugati tradíciókból és az ott honos kelléktárból kölcsönzött volna. Mint ahogy nem volt már a gyönge és percenként még tovább gyengülő helyzetéből politizáló emberkének a látszat fenntartásához sem más eszköze, mint amelyeket a nagy kapitalista demokráciáktól koldult-kunyerált volna össze. Látszat-cselekvései kibékíthetetlen ellentmondásban álltak a szakadatlan ingadozás közepette kinyilvánított, gyakran változó, a végén már csak napokra, ha nem éppen órákra rögtönzött szándékaival. Amikor azután a Nyugatról jött elemekkel összefoltozott, a látszat kedvéért azért még kommunista álruhában járó gondolatrendszere végül is úgy-ahogy, de valahogy csak vegyült a Szaharovval megosztott látásmóddal, egyesíteni szándékozva annak az égisze alatt a tökéletesen impotenssé vált, semmi másra, csakis a drasztikus változások megakadályozására, az önmaga reprodukálására alkalmas nómenklatúrát meg a megosztott értelmiségi oppozíciót, az ilyen-olyan-amolyan reformistákat, nem maradt többé a kommunista eszmékből az égvilágon semmi. Társadalmukat sikerült hetven év alatt és legalább a következő jó egynéhány generációk erejéig oly mértékben tenni tönkre, hogy még egy nyugati stílusú és nagyrészt a Nyugat által finanszírozott újjáépítési tervhez sem voltak már meg az eddig is adott kereteken belül a kellő erőforrások, gyakorlatilag már egy huncut kopekkal sem az államkasszában - más erőforrások aztán meg még kevésbé léteztek. Ha csak majd - vajon megint mi mással, mint a nyugati beruházásokkal - a vélhetőleg legalább a gyors éhhalál ellen biztosító olajiparral.

Gorbacsov a zűrzavar fokozásával, az eurorakéták, majd a 'Csillagháború' elleni kétségbeesett, a létet vagy nem-létet jelentő, hihetetlenül nagy tétek miatt késhegyekig menő utóvédharcának a Reykjavikban kiteljesedett és mellesleg a fél világon tökéletesen félreértett kudarcával csakis siettette a romlást, a végső pusztulást, hogy azután a végelgyengülési rohamok kiváltotta ál-puccs összeomlása után riválisa, a likvidátor szerepkörében rettenthetetlen, tehát a Nyugaton persze hogy gyűlölt Jelcin kolosszális csapással kisöpörje az egész romhalmazt, annak végleg ellehetetlenült kiváltóival együtt. Mindennek ellenére a Szovjetunió otthon mélységesen megvetett utolsó vezetőjét, a főleg nyugaton élő, itt kitartott szuper-Kerenszkijt, az agyon-glorifikált csőd-embert ugyanaz a Nyugat mint a peresztrojkáról, a glasznosztyról meg egyéb kétes illatú és ugyancsak kétes értékű, mivel nem is érthető, így tehát tulajdonképpen meg soha nem értett hablatyolással kiöntött szózuhatag szomorú függönyébe hanyatló szivárványos, meglehet mulandó légköri tüneményt a legvégső pillanatokig szinte vallásos, éppen hogy csak nem könnyező imádattal ölelte keblére, ha másért nem, hát akkor azért, mert számukra ő volt, ő kellett legyen maga az ellen-Reagan - és alighanem ezt tenné ma is, miután a fejlemények már elküldték volna az egész csődtömeget 'a történelem szemétdombjára'. Nem nehéz előre látni, hogy szokásához híven szorgalmasan átírva a történelemnek ezt a fázisát is, ezt fogja tenni holnap meg holnapután is, míg belefárad majd ebbe is. Addig jár a korsó a kútra... Vagyis hogy annak az illuzionista színjátéknak vagyunk a tanúi - már persze ha van kedvünk meg hajlamunk amatőrök kontárkodásaira komolyra összefogottnak megkísérelt arccal egyáltalán odafigyelni -, amelyben a mértéktelenül felfuvalkodott Szovjetunió úgy tűnt el a balfenéken még mindig ugyanannak a történelemnek a színpadáról, hogy - mondhatnánk nem csekély túlzással - csakis és kizárólag lekaparhatatlanul szívós, örökre és feltétlenül elkötelezett nyugati híveinek, egyetlen megmaradt, tehát nem-mozgalmár, de annál kétségbeesettebben hű követőinek a végtelennek tűnő türelmét nem merítette ki - így aztán aligha lenne csodának tekinthető, hogy világszerte sok szerencsétlen árvát hagyott maga után.

Ezek a magukra maradt árvák tanácstalanságukban most ide-oda vetődve vívják újra meg a régi, vesztes csatákat; a megvalósítani komolyan meg sem kísérelt, inkább az egykori országúti rablás csakis egy újabb, röptében tollasodó fajtájaként gyakorolt kapitalizmust meg a persze hogy zsidók kitalálta demokráciát gyűlölve a legcsekélyebb habozás nélkül képezik vissza magukat nyílt, leplezetlen nácikká, bármikké, ha úgy adódik, torkuk szakadtából üvöltöző ultranacionalistákká, de ha éppen az kell a földobandó üzletmenethez, akkor a nem régen még mélységesen megvetett, undorral bár, de idiótáknak kijáró módon kezelt, orruknál fogva vezethető pacifisták alkalom-szülten, sőt globálisan is randalírozó utódaivá - most aztán már mit sem törődve azzal, hogy teszik-e ezt a jobbról vagy-avagy a balról - ami ma még inkább, mint bármikor a modern történelemben azelőtt, egy és ugyanaz. Tetszés szerint egymással újra meg újra felcserélhető, meg ismét visszacserélhető. Az egyszerűség kedvéért gyakran még azonos személyekben is nyilvánul meg - mindössze csak az átöltözéshez azért néha szükséges, rövid megszakítással. Na és ha ezekbe a hisztériás kitörésekbe beleunnak vagy belefáradnak - mert a 'balhé' csak ideig-óráig szórakoztat -, akkor nem marad számukra más, mint hogy a lehető legotrombább módon éljék ki irigységüket, fizessenek vissza vereségeikért, szítsák a tömény zűrzavarban a vérbosszúra szításért könyörgők időnként azért mégis felkorbácsolt, ha nem is éppen tajtékzó dühét, lesújtó látványt nyújtva, meg a fázósan, libasorban toporogva izgágáskodók élénk viszolygását, óbégatását - vajon ki-mi ellen? Hogy ki-mi ellen? Igen, persze hogy ki tetszett találni, az ezredforduló legnagyobb sikerű tömegattrakcióját, az ilyen-olyan megnyilvánulásokat produkáló, a remekbe szabott mutatványt - még beszélünk is mindjárt bővebben erről - az Egyesült Államok, az USA, Amerika ellen. Annál is inkább, mert az mindeddig nem védekezett, az óriás elnéző vagy inkább értetlenkedő, nem is kissé zavart mosolyával nézte, és bár nemigen érezte meg, de hagyta, hogy a törpék fát vágjanak a hátán. Aprófának. Megszállottan, engesztelhetetlenül, rögeszmésen.

* * *

A történések meg az idő fényében persze hogy másképp látom Nagy Imrének, a meggyilkolása óta örökre végtelenül hosszúra nyúlt saját árnyékát átlépő Imre bácsinak a szerepét úgy is, mint a végzet-kijelölte, sőt megjelölte vezetőét, akit már a Rajk-per idején tanúsított magatartása miatt - részben rákényszerített, részben magára vállalt hallgatása következtében - eleve dux fatalissá avatott-ítélt a sors, ennek kérlelhetetlenül szigorú logikájával együtt. A törpelelkű akarnokok, a karriervágyból gátlástalanul hazudozók nekigyürkőzései ellenére is Nagy Imre mindörökre beírta maradéktalanul tiszta nevét a magyar történelem legnagyobbjai közé. Másképp látom a világban, részben most már kívülről, nem is csak a másik oldalról, de helyileg is a messzi távolból szemlélőnek a feltételezhetően jóval elfogulatlanabb szemével Nagy Imre terrénumát, mert mára értettem meg csak amúgy igazából a patavinitást, vagyis a provincializmusnak meg egyfajta szofisztikáció-hiánynak a baljóslatú kombinációját, társulva az összetett jelenségekről túlságosan leegyszerűsítő ítélkezésekkel - a minden lehetséges kornál pusztítóbb, az agyakat prediszponáló kéjjel gyilkolászó magyar népbetegséget, amelyből csak otromba nagyzolással meg nagyképűséggel álcázott kétségbeeséssel kezdenének arrafelé úgy-ahogy felkutatott védőoltásokkal kísérletezni - valahol a távoli jövőben, ki tudja, talán még sikeresen ki is kászálódni? Milyen nagy-jó érzés lenne újra valami ilyesminek a legkevésbé sem mutatkozó, de legalább a halvány körvonalait valahogy azért mégiscsak láthatni! És milyen jó lenne, ha minden bizakodásom ellenére se érezném folyton: a kínálkozó, még az is lehet, hogy valóban létező, ha nem is fantasztikus, de magyar méretekben imponáló lehetőségeket nyomban az új elosztás játékszabályainak a kidolgozása során alapjaiban tették tönkre úgy, hogy azért még a közeljövőben és később talán ismételten keményen meg is kelljen majd fizetni. A még hosszabb távú kihatásokról már nem is beszélve.

Az új magyar demokrácia kereteinek a meghúzásáról meg vélhető tartalmainak kijelöléséről elmélkedve bennem egy óhatatlanul is álmélkodással eltöltő ifjúkori emlék tör a felszínre. Alighanem 15. születésnapom volt az, amelyre kedvenc nagynénémtől, végtelen örömömre, egy operaházi bérletet kaptam ajándékba. Abban az évadban vagy tíz alkalommal ültem a második emeleti erkélyen helyemen, egy remekbe szabott, végtelenül vonzó, engem egész magatartásával lenyűgöző, ma úgy mondanák, igazi békebeli öregúr mellett, akivel bejövetelkor-kimenetelkor, én úgy éreztem, a kelleténél barátságosabban, ha tetszik, meghitten mosolyogtunk egymásra, de soha, még véletlenül sem váltottunk egyetlen szót sem. Egészen addig, amíg jött maga a várva várt Tannhäuser, kivel mással, mint az akkori egyetlen magyar Wagner-tenornak, Závodszky Zoltánnak a címszereplésével. Azt talán mondanom sem kellene, hogy életemben először látva-hallva, minden mértéket felülmúlóan élveztem. Amikor a második felvonás után, a még villamossággal telített levegőben, a fellegekből a földre huppanva, a szünetben, összeszedve magunkat, én elől, ő utánam lassan csorogtunk a szűkre szabott széksorokból kifelé, az idősebb, kétségkívül finom modorú és mint kiderült, barátságos úr halkan és fölöttébb diszkréten mindjárt hozzám intézett első szavaival a következőket mondta fülembe: Kedves fiatal barátom, vitán felül megbízható, roppant muzikális, sőt talán még jó technikájú énekes is lenne ez a Závodszky, de akkor vajon miért van szinte kényszeresen az az érzésem, hogy időnként a seggéből veszi a hangot? Ebből a merőben váratlan közlésből talán még úgy-ahogy csak magamhoz tértem volna, de majd abból, amit az előadás utáni kikászálódás közben mondott, már jóval nehezebben. Hiszen az öregúr megkérdezte tőlem: Ifjú barátom, ha summáznia kéne a történteket, hogyan oldaná meg ezt a feladatot a most már személyes ismerősévé is vált Tannhäuser esetében? Fogas kérdés, ugye? Tanácstalanságomat látva a választ ő maga adta meg, bajusza alatt kópésan mosolyogva: Hát tegyük fel, valahogy így: A főhős addig habozik két csodálatos nő között, míg kivirágzik a botja... Az ismeretlen öregúr szűkre szabott mondataival - nem is hiszem, hogy tudott volna róla - a legváratlanabb helyről jött, még váratlanabb irányokba menő, életre szóló ajándékokkal lepett meg.

Ugye milyen furcsa módokon kapcsol össze lelkében az ember látszólag egymáshoz nem is tartozó dolgokat? Hogy mi asszociál benne és mire? Na igen... Szóval azt talán nem is kéne különös nyomatékkal aláhúznom, de hát persze a bennem a forradalom bukása után frissiben kialakult nézetekben az alighanem legnagyobb változás: igencsak másképp látom ma a Nyugat, azon belül is elsősorban az Egyesült Államok szerepét '56-ban. Már csak az itt elmondottak fényében is, meg a rendíthetetlen, immár második természetté vált európai tehetetlenség ismeretében is; még inkább azonban Iraknak, Boszniának, a régi meg az új amerikai izolacionizmus, meg még újabban az amerikai egyoldalúság vélt vagy valódi jeleinek a tudatában. Amelyek tartósságában viszont a meggyőződéstől eltelt, a rosszindulattól csöpögő szólamok végtelen szajkózása ellenére sem hiszek, egyetlen másodpercig sem. De még annak egy töredékrészéig sem. Éppen ellenkezőleg. Mert hogy humbug az, annak is a javából. Hiszen az Egyesült Államoknak nincsen választása - nem vonulhat vissza attól a világtól, amelynek az egyedüli szuperhatalma. És amely éppen ezért képtelen lenne nélküle funkcionálni. Igaz, vele se nagyon, de nélküle azután egyáltalán nem. Lévén ugyebár mégiscsak a világ egyetlen igazi katonai nagyhatalma. Sebaj, akkor majd éppen ezért fog a jó öreg, egyre gyorsabban hanyatló Európa reagálni mérhetetlen ingerültséggel. Nem pedig, hogy ha már oly igen-nagyon rivalizálni szeretne vagy többé-kevésbé egyenjogú partner kívánna lenni, mondjuk csiklandoztatóan nevetséges katonai költségvetésének a felemelésével. Az ebből is fakadó és egyre szélesedő szakadékot az adottságok meg lehetőségek közt mondjuk Párizsból meg lehet kísérelni diplomáciai trükkökkel meg penetráns önhittséggel, Berlinből pedig mi mással, mint az immár sok száz éves germán múltat megjátszó Joschka-pacifizmussal ideig-óráig ellensúlyozni, a tények azonban ettől még változatlanul tények maradnak. Azt pedig egyszer már említettük, hogy az egy napon nem is említhető tényekkel, már csak a baljós következmények miatt, mit nem tanácsos értelmes embereknek-nemzeteknek tenniök.

Ha már eddig eljutottunk, látok még valamit: a már oly megszokott módon, de ezúttal még a mindmostanáig megismert változatokhoz képest is világszerte, így persze Magyarhonban szintén megnyilvánuló, mind masszívabb Amerika-ellenességnek a minden eddigit játszva felülmúló virulenciáját. Tegyen jót Amerika vagy tegyen rosszat - egyre megy. A féktelen, mindenre kapható, ámde alapjában véve joviális, sőt graciőz, a domesztikálódás folyamatában imponáló módon előrehaladó, már csaknem szobatiszta nacionalizmus széles skálájának bármely pontján elhelyezkedő erők nemcsak bőszen ellene kell forduljanak, a mindenkori csordák nemde halálmegvető és ilyenként inspiráló bátorságával - nyíltan vagy csak úgy magukban főve-fortyogva -, de mindegyre inkább belemelegedve pocskondiázniok, monomániásan gyűlölniök is kell azt, amit ő megtestesít. És mert az ilyen meg olyan sajtó egyaránt ezt az álláspontot képviseli - és mivel ezzel egybevágnak az országba eljutó európai vélemények is (eklatáns példaként televízióban a BBC meg a CNN nemzetközi szolgálata) -, megint csak átveszi uralmát a csordaszellem. Bármilyen irgalmatlan ökörségeket írjon is 'tudósítás' ürügyén a Népszabadság washingtoni, azelőtt persze moszkvai tudósítója, nincsen ott a pusztaságban egyetlen hang, amelyet felemelnének ellene. Még akkor sem, ha azt merészeli leírni, hogy a kádári Magyarország szebb példája a szabadságnak, mint a mai Egyesült Államok. Ami azért már mégiscsak a bornírtság megjavíthatatlan világcsúcsának felel meg. Igaz, bármi ilyesmi is nyilvánvalóan a pszichiátria birodalmába tartozik Az én volt elvbarátaim mindezenközben bambán ülnek és bámulnak maguk elé, nemhogy megnyikkannának. Sőt odavágnának. 'Nem az ő asztaluk.' Aztán meg csodálkoznak, hogy nincsen ott náluk igazándiból közélet, hogy az egész ország egy hatalmas vákuum. De rajtuk kívül is, ha lenne valaki, aki feltételezhetően nem értene egyet a Moszkvából szalajtottal, az is jobbnak tartja tartani a száját. Magyarországon, főleg '56 óta, senkinek sincs különösebb hajlama az ár ellen úszni. Ez olyannyira szükségszerű, hogy megállni és eltöprengeni rajta igazából csakis akkor kéne, ha egyszer majd - amit el se tudnék képzelni - nem így alakulna. Mert hiszen egy ilyen esetben nyomban fel kellene merüljön az önmagát automatikusan kizáró feltételezés: ha a világ nagy része nem viseltetik a III. világháború utáni korszakban Amerika iránt az előre várható érzelmekkel - az alapjában véve elvteleneken kívül elsősorban mindig persze a szélsőbal meg a szélsőjobb, az ilyen-olyan társutas, na és a fundamentalista, főleg és mindinkább a mohamedán szélsőségek -, ennek alighanem az kell legyen az oka, hogy Amerika szemben mindazzal, aminek valójában a megtestesítője, valamilyen végzetesen hibás útra csúszott el. Minthogy ez szilárd meggyőződésem szerint olyan adottságok közt igaz is kellene legyen, akkor ebből meglehetősen logikusan következne ez: Ha a világ egyes, könnyen meghatározható részeinek a gyűlölete vagy vonzódása ilyeténképpen magára Amerikára vonatkoztatva meghatározó jellegűként, méghozzá fordítva arányosan meghatározóként fogadható el, akkor nem lehet megkerülni: a feje tetejére állt világban Amerika már önmagában ezzel is mindennél ékesebben szóló tanúbizonyságát adja annak, hogy igenis valamit jól, sőt igen jól csinál. Vagyis azt teszi, ami egész valójából következik. (Hűha, hogy ezért az okfejtésért meg mélységesen mélyen hitt konzekvenciáiért, nem kevésbé az érvelés állítólagos olcsóságáért, nem bizonyítható voltáért, nyilván szofisztikának bélyegzettségéért is hogy elverik majd rajtam a port! Kivétel nélkül minden egyes lap volt moszkvai tudósítója! Milyen méretű ármányosság, végtelen ravaszság részemről, hogy addigra én már messze futok...)

'56. Megint és újra. Ne védjük, mert nem is védhető: felelőtlen és messzemenően elítélendő volt az '56 előtti amerikai felszabadítási frazeológia, amely mögött a Szovjetunió korlátozásán kívül akkor nem álltak, mint ahogy nem is állhattak valódi, gyakorlati felszabadító szándékok és képességek. A korlátozásnak, nem pedig valamiféle visszaszorítás politikájának a célja, tudva-e vagy sem, akkor még nem volt több, mint anélkül, hogy Amerika maga involválódna, bajokat okozni a Szovjetuniónak új és ingatag birodalma perifériáin. Meg lekötni a bajkeverő Szovjetuniót bajokkal a saját portáján. '56-ban, a forradalom kirobbanása után azonban pillanatok alatt és végzetesen változott meg a helyzet. Méghozzá tökéletesen mindegy: Szuezzel-e vagy Szuez nélkül. (Na és ha valaki nem tudná vagy megfeledkezne róla: Amerika rendkívül ingerülten, kifejezetten ellenségesen, sőt megtorlásokkal fenyegetőzve reagált az angolok meg a franciák Izraellel szorosan összehangolt, Nasszer ellen végrehajtott katonai akciójára és ellentmondást hallani sem akarva, halogatást nem tűrve kényszerítette kérlelhetetlenül szövetségeseit az egész vállalkozás azonnali beszüntetésére.) De ettől teljesen függetlenül: Amerikának, akár akarta volna, akár nem, egyszerűen nem állt módjában katonailag beavatkoznia Magyarországon vagy ezzel, bármi ilyesmivel akárcsak fenyegetőznie sem. Arról már nem is szólva, hogy jó ideje itt élve most már engem is elképeszt, sőt valósággal megráz: az egész világ és külön-külön annak részei, az azokban élő emberek hatalmas tömege véli úgy és vallja több mint ízetlen hittételként, hogy Amerikának nincsen többé létjogosultsága, ha nem teljesíti kutya-kötelességét az ő védelmükben, az ő oltalmazásukban, az ő segítésükben, abban, hogy az USA értük igenis tegye ki a lelkét, katonai-diplomáciai erejét, meg természetesen a bukszáját is az asztalra. Már csak a tőle elvárható, elementáris méltányosság kedvéért is. (Behelyettesíthető ide ritkaságszámba menő kivétellel szinte bármely államnak a neve a föld bármely részéről.) Mindezzel szemben viszont ha egyszer-egyszer, nem is olyan ritkán, ezt végre meg is teszi, a páciensek minden adott alkalommal nyomban hevesen, cseppet sem titkoltan rosszallóan reagálnak, módfelett ingerülten el is ítélik - téve pedig ezt természetesen jogos felindulásukban és ennek megfelelően felfortyanva, átforrósodottan sztentori hangon. Lóhátról, hangjukban nagy adag megvetéssel. Még hogy azt meri valaki is kérdezni, hogy miért? Hát azért, mert amit adtak, az vagy egyáltalán nem elég, vagy nem idejében és persze hogy nem a megfelelő formában jött, vagy az a másik ország ott, mellettük, csöppet sem megérdemelt módon, aránytalanul kedvezőbb elbírálásban részesült. És mert ez utóbbival együtt az egész olyan végtelenül megalázó. És mindezt - nem utolsósorban bizony a magyarországi tájak felől is - olyan hihetetlen méretűre felpumpált, történelmileg és pszichológiailag egyaránt megalapozatlan önteltség, ennek megfelelően pökhendi, sőt pimasz felhangok kísérik, együtt az Amerikában általában szentnek tartott erények lekezelésével, sőt megvetésével, hogy ezzel mindegyre arra lökik az itteni átlagpolgárt, mondjuk inkább az itteni adófizetőt, aki mindezt finanszírozni is hivatott lenne, az itteni választásokon szavazót, akinek minderről így vagy úgy véleményt kellene kialakítania, hogy spontánul is heveny undorral reagáljon a hálátlan szerepre, a nem ritkán elképesztő formákat és méreteket öltő külső igényekre. Ezek fölött a mondhatnám reflexszerű kitörések fölött mindeddig az itteni nép többsége képes volt elég gyorsan úrrá lenni, de semmiféle garancia sincsen arra, hogy ez majd a jövőben is minden egyes alkalommal így fog történni.

Elismerve tehát Amerika felelősségét az '56 előtti 'felszabadítási' frazeológiáért, sőt visszanyúlva Jaltáig, vagy akkor már akár Teheránig is - mégis, vajon miért kellett volna az amerikaiaknak kirobbantani egy újabb világháborút azzal, hogy a felkelt Magyarországot - ott, a világ másik, saját nemzeti érdekei szempontjából közel sem döntő fontosságú részén - fegyveres erővel segítik meg? Már persze ha erre lett volna bármilyen katonai lehetőségük is - mint ahogy semmi ilyesmi egyszerűen nem létezett. A változatosság kedvéért tessék egyetlen futó pillantást vetni a korabeli helyzetet tükröző térképre. Na most még egyet, de ezúttal már tüzetesebben. Vajon merről-honnan kellett volna és melyik határt átlépni a tőrre, dühös viadalra kész amerikai egységeknek? Nem tetszik tudni? Talán azért nem, mert ilyen határ nem is létezett? Vagy talán Tito Jugoszláviájára tetszik gondolni? Na ne tessék már csiklandozni. A hangzatos jelszavak vagy a szívből jövő elvárások ellenére is a könyörtelen realitás amerikai katonai akciót nem tett lehetővé.

Tegyük fel mégis, hogy lett volna lehetőség. A kérdés egy ilyen esetben: miért tartozott volna az Egyesült Államok Magyarországnak, igen, annak a Magyarországnak kiontandó vérével, amely ellen persze hogy ellenfélként, vagy ahogy ezt nem párbajban, de katonai konfliktusban nevezik, esküdt ellenségként kellett harcolnia az I. világháborúban? Ugyanannak a Magyarországnak, amely a II. világháborúban, 1941-ben, nyomban Pearl Harbour után mulaszthatatlan szükségét érezte annak - csak a Jóisten a megmondhatója, hogy miért -, hogy hadat üzenjen az Egyesült Államoknak, és 1944-ben, magát minden elképzelést messze meghaladó módon bemocskoló magatartásával, na meg azzal a ténnyel, hogy Hitler utolsó csatlósaként harcolt egyebek közt az Egyesült Államok ellen is, úgy vélhették volna maguk az amerikaiak, be kell valljam, egyáltalán nem minden alap nélkül, hogy az az ország diszkvalifikálta magát bármiféle önfeláldozó amerikai gesztus vagy iszonyú árral megfizetendő segítség nyújtásától is? Az amerikaiak ez ügyben folytatott szorgalmas lelkiismeret-vizsgálattal, a cselekvéseiket vezérlő motívumaikban vájkálással sem lehettek volna képesek semmilyen - katonai, politikai, diplomáciai, demokráciatámogató, morális - indokot találni bármi ilyesfélére. Már természetesen kivéve a forradalom bukása után a menekültek ezreinek a befogadását és segítését, na meg az ENSZ-beli utóvédharcok eleve reménytelen forszírozását.

Igaz, de mennyire igaz, hogy az engem körülvevő környezet felől áramlóan 45 évig mindenből kisugárzóan a legkülönfélébb módszerekkel és érvrendszerekkel arra lettem oktatva, inspirálva, hogy abban a tudatban éljek: az én hazám, Magyarország a világ közepe. Márpedig a "a Föld Isten kalapja" bokréta-logikájával meg az ehhez hasonló beállítottsággal szervesen járt együtt más országoknak-népeknek a lenézése, a hetvenkedő megvetése. Mert a "Világ közepe" típusú, kizárólagosan magyar igazság nem terjedt ki határainkon túlra sem, sőt határainkon belülre se, a tengeren túlról aztán már nem is beszélve.

Hallom, amint azt tetszik mondani, hogy ezek igen kemény, sőt kegyetlen szavak. Igen, elismerem, azok. Még most, hogy ezeket megfogalmazom, az eredeti fájdalom kései visszhangjaként fájnak újra nekem, a nem csakis a nevem miatt tamáskodónak is. Ez azonban mit sem módosít a látószögem megváltoztatásával feltételezett, szerintem helytálló igazságtartalmukon. Nem lenne talán jobb a magyar nép számára, ha ezeket és az ezekhez hasonló kemény igazságokat egyszer végre, bánom is én, de valamikor, és ha lehet, még az előtt, hogy az országot újra lét-válságokba zuhantassák, semmilyen más szándékkal, pusztán csak a valóság felismerésének a céljából amúgy istenigazából fontolóra vennék?

És ha már így belejöttünk, akkor úgy vélem, hogy az időszakonként nekiveszekedett Amerika ellen fordulás, sőt nemritkán a teljes harci pompájában felragyogó gyűlölet mögött egy fölöttébb sajátos, nem hinném, hogy a világ bármelyik más országával szemben megnyilvánulható jelenség húzódik meg. Valami olyasmire gondolok, hogy az emberek agyában legalább két-három, ha nem éppen több rokon-, de közel sem azonos fogalom létezik, méghozzá egymástól szétválaszthatatlanul, disztingválást lehetővé nem vagy alig tehető módon kutyulódva össze egymással. Már természetesen azon a politikai alapkérdésen felül, hogy az Egyesült Államok - a franciák látványos kiszállása után - meghatározó módon ugyan csak 1967 óta, de Izraelt szövetségeseként kezeli, úgy is, mint a közel-keleti térség egyetlen demokráciáját. A Magyarországon viruló Izrael-ellenes erők - elvileg ugyan nem szükségszerűen egyidejűleg túláradóan antiszemiták, de hát a gyakorlatban már többnyire csak azok - a jobbról, de mind nagyobb és nagyobb mértékben a balról is -, éppen ezért csaknem mindent erre a kapcsolatra szűkítve le nem képesek, helyesebben egyáltalán nem, a legkevésbé sem akarnának útjába állni annak, hogy kiterjesszék régi gyökerekből táplálkozó Izrael-ellenes érzelmeiket magára az Egyesült Államokra is. (Mint akkor világszerte oly sok nép, így a magyarok számára is a történelem gyönyörűséges fintoraként a legfeltűnőbb kivétel éppen az 1967-es háború volt, igen, az, amelyben az izraeli hadsereg, még Budapesten is örömittas, valahogy szégyenlősen derűs, majdnem hogy kaján hangulatot váltva ki, mégiscsak a gyűlölt Szovjetunió hadiiparának a legmodernebb fegyvereit zúzta játékszerekként pozdorjává.) Az Izrael-Amerika kapcsolás minden más elemnél fontosabbként, önmagában meghatározóként kezelését gyakorolják szorgalmasan magyar tájakon mondjuk '56 kapcsán annak ellenére is, hogy az oly sokat emlegetett szuezi kalanddal - amint azt már említettük - az Egyesült Államok kőkeményen szállt szembe. (Gondolom, ezt a nyomaték kedvéért helyes volt még egyszer és még kevésbé félreérthetően leszögezni. Csak hogy helyükre tegyük azokat az ostoba kísérleteket, amelyekkel a szuezi válságot mindennek ellenére is valahogy megpróbálják Amerika nyakába varrni.)

De hogy visszatérjünk Amerika-elemzésünk fő vonalához: Az egyik a fentebb említett fogalom-elemek közül természetesen maga az Amerikai Egyesült Államok, vagyis az USA. Ez igen sok tekintetben - mindjárt például nagyságrendben meg federalizmusában, alkotmányos rendszerében meg kontinens méretű izoláltságában, amelyek közül a legújabb fejlemények, így az utóbbit drasztikusan megváltoztató szeptember 11-i terrortámadás, röviden 9/11 nyomán éppenséggel a sebezhetőség lett - különbözik ugyan mindattól, ami a világ többi államaiban is fellelhető, generikusan azonban végső soron igen sok tekintetben, megnyilvánulásában, funkcionálásában ugyanolyan modern állam, mint nem jelentéktelen kivétellel bármelyik más, ugyanúgy vagy helyzeténél fogva talán még nehezebben kitapintható, saját nemzeti érdekeivel, szövetségi rendszereivel, belső konfliktusaival, hegyeivel és hullámvölgyeivel, a bel- és a külpolitikai elemek időnként szoros, ha éppen nem rendkívül feszes összefonódásával. Ez a létező, a maga kiérlelt szabályai szerint cselekvő jó firma, még az a hír is járja - szemben oly sok nemes lelkű, végtelenül önzetlen állammal -, hogy elsősorban és logikusan bizony nem az emberiség jólétét, hanem, milliók elképedten csodálkozó, értetlenkedő felháborodására, ráadásul nem hímezve meg hámozva, még itt-ott egy-egy fajtalankodó diktátorral is bratyizva igenis a saját országának, a saját rendszerének és a saját népének a vélt vagy valódi érdekeit képviselő, modern ország. Gyakorolja pedig ezen voltát a tőle megszokott, sőt el is várt, szokás szerint megrögzött elvetemültséggel. Ez lenne tehát az egyike az agyakban meg a lelkekben más természetű jelenségekkel szakadatlanul, szándékosan vagy szándéktalanul összekevert elemeknek. Mármint hogy az az Amerika, amely, Milton Friedman gondosan megválogatott szavai szerint, éppen most azelőtt soha el nem képzelt konformizmusban tiltakozik a saját konformizmusa ellen.

Ott van azután a felvázolt módokon egyszerre több szálon is futó jelenségből egy másik, amitől illene, hogy mindenkinek minden szál haja az égnek álljon: a legendák világából valahogy idepottyant, maga a mesebeli 'Amerika'. Vagy mondhatnám így is: Amerika égi mása. Eldorádó? A Napnyugat mesevilága? Hogy predesztinációnknak megfelelően a magyar példáknál maradjunk: amit arrafelé úgy énekeltek meg, hogy Túl az Óperencián... Gondolom, azt manapság mindenki tudja, hogy a szó maga az ober Enns, az osztrák folyó izmosan, magábaszorítóan elmagyarosított változatából ered, és a Monarchia egykori határával, úgy nagyjából a határ körüli tájakkal, ez alkalommal folyóval jelzi is a prózai és ezért érthető világnak a végét, már puszta létével is utalva valami irdatlan messzeségre, e mivoltában csoda-, meseszerűségre, griffmadárra, egy ki tudja, talán nem teljesen evilági jelenségre. Az operettek, Gershwin - de az aztán minden bárzongorista napi műsorán minden mennyiségben -, a dúsgazdag amerikai nagybácsi-mesék, a Kossuthot rajongva fogadó ország - vagy negyven amerikai helység származtatja ma is büszkén, dagadó keblekkel a magyar szabadságharc vezetőjéről a nevét -, az amerikás magyarok közül a nagy karrier-sikerek, na meg a kitántorgott másfél millió, nem kevésbé az abból visszatért, történetesen eredményesnek bizonyult, 'amerikás' díszpéldányok - mind-mind így vagy úgy része annak a mítosznak, amely ezt az absztrakt fogalmat a csakis hozzátartozható atmoszféraként öleli magába. Amelyre elképedéssel is kell tekinteni, amikor a mitikus voltából fakadó, rendszerint merőben irreális elképzeléseknek nem megfelelő módon jár el, vagy ha ne adj isten túl közelről nézve egy-egy arra járó polgára, rikító színűen kockás zakójú és magabiztosan nagyszájú, lábait az asztalra fölrakó, a mindenkori helyszínbe berobbantan megjelenő képviselője a halvérű példányokat is kihozza a béketűrésből úgy, hogy a visszatetszést szinte fizikailag fájóvá teszi. Olyannyira, hogy a Gacsaj Pesta tragikus halála miatt még mindig gyászban szenvedő Mátészalka egyébként letargikus lakosaiból is véres szemekben forgó, ádáz hősöket kreálna.

Arról ezek után csakis futólag téve említést, hogy az elmúlt vagy kétszáz esztendőben Amerika tényleg a nagybácsi - rá nem szabott? - szerepkörében lépett föl a világot jelentő deszkákra. Nem, nem a végtelenségig szerényen, hanem mértéktelenül öntelten exportálta a leglényegét meg az azt kifejező úttörő teljesítményeit, egy minőségileg új, hihetetlen magasságokat megcélzó posztindusztriális korszakba vezetve át a mögötte mindig el-elmaradozó, utolérésre, sőt akárcsak megkapaszkodásra is képtelennek bizonyuló világot. Úgy, hogy a rájuk zúduló ömlesztéshez alkalmazkodás érdekében még az új szavak meg bikavadító szóalkotások valóságos tömegével kellett átírniok a reformkori nyelvújítás óta alapjában véve nem sokat változó szótárakat. Még csak elképzelni is merő képtelenség lenne, hogy ezt akár a legelfogultabbak közül bárki is kétségbe vonná: ez a világ ma jóval szegényebb lenne e nélkül az Amerika nélkül.

Pár évtizeddel ezelőtt viszont eljött az az idő, amikor az amerikai export-készlet vegyesebb lett, hogy a modern technológiák áramlásán kívül az alighanem legkönnyebben már messziről felismerhető elemévé a tömegfogyasztásra szánt, számomra elviselhetetlen tömegkultúrája vagy, mondjuk inkább, fogyasztási civilizációs maszlagtömege vált. Úgy nagy egészében még előbb, mondjuk 60-80 évvel ezelőtt kezdte Amerika a világnak szorgalmasan és szériában leszállítani az új slágerfajtákat - a magyar slágerek roppant nagy százaléka már születésem táján is titokként kezelten egyáltalán nem, amint azt akkor vélték, eredeti hazai termék volt, hanem nagy amerikai sikerek gyors magyarra átültetése, vagyis hogy a forrás megjelölése nélkül végrehajtott szemérmetlen kisajátítása -, zenét, táncot, viseletet, a nemek közötti meg a nemeken belüli viszonyváltozásokat, az újságírói stílusok új változatait, a tömegétkeztetés újabb fajtáit; mindebben elszórtan ugyan roppant szerencsés és bátran követendő új vonásokat, de ezeket messze meghaladó módon a tömény bohóságokat, a vaskos ostobaságokat, az új, pár naptól pár évig tartó divatokat, sőt a destruktív nihilizmust is. Mindezek elsöprő többsége egy idő után egyre inkább Californiából a 'bolond lyukból bolond szél fúj' elve alapján öntötte el először a gyanútlan ország többi, valamiféle ellenállásnak a legkisebb reményétől is megfosztott, elkábult részét, majd sebtiben, mind gyorsabban, úgyszólván hetek alatt a világot is, meg annak minden eldugott sarkát Patagóniától Grönlandig megemészthetetlen új jelenségek mind primitívebb és egyben félelmetesebb tömegével a fantasztikus egyvelegben. (Talán mintha mostanság lennének elszórtan tapasztalhatóak azok az elszigetelt jelenségek, amelyekből ma még alighanem elsietetten arra lehetne következtetni, hogy California ezt a szerepét esetleg kezdené elveszíteni. Mindenesetre ha én a Népszabadságnak írnék - hogy az ember gyermekének még állítólag éber állapotában is milyen eszelős, térdet rogyasztó rémlátomásai lehetnek! -, ezt a 'független' nagy magyar sajtóorgánum utolérhetetlen sajátosságaihoz híven ma nyilván valahogy így fogalmaznám meg: 'Az amerikai haláltánchoz California húzza a tüzes talpalávalót.') Én, aki itt, bármerre forduljak is, ezektől a tünetektől körülvéve, tehát ezekkel így-úgy, nem szükségszerűen békésen együttélve, olykor megmosolyogva, olykor meg hangosan is kell szentségeljek, arra azért éberen vigyázok, hogy a maszlagtömeget nagy ívben kerüljem el. Mi másért, mint csakis azért, hogy aztán tökéletesen elképedve, szájtátva tapasztaljam, főleg külföldi utaimon, újra meg újra: a világ, mintha bármiféle védekezést eleve lehetetlenné tevő kábítószerekhez szokott volna, képtelen nekik ellenállni, akárcsak megkísérelni is disztingválni a sűrű áramban özönlő javak, a remek meg a csapnivaló dolgok között, két pofára habzsolja ez utóbbiak biztos érzékkel kiválasztott legalját. Így azután az áldozatok tömegével beborított csatamezők látványától letörve kell arra a következtetésre jussak, hogy ezt az ömlesztő hatást, ezt a kutyakomédiát lehet ma már reflexszerűen az 'Amerika' fogalom harmadik, pillanatnyilag sajnos a leginkább meghatározó és mint ilyen, észbontó tartalmának tekinteni.

Már persze csakis akkor, ha megfeledkezünk arról, ami kisebb-nagyobb válságokon átkecmeregve, de ezek ellenére is a nagy tömegek számára a legfontosabb, vagyis arról, hogy Amerika - sikeres! Ezerszer megjósolt hanyatlása meg végső válságba zuhanása ellenére is Amerika persze hogy gazdag, végtelenül gazdag! Na meg ha hagynák - de nem hagyják -, megfeledkeznénk arról, hogy a fél világ ide akar kilátástalansága elől menekülni - vagy 6-8-10 millió éppen ebben a szent pillanatban és igen, szemrebbenés nélkül és főleg illegálisan ugyan, de az őt szerintük igenis megillető módokon ezt is teszi -, viszont ha nem tudja ezt tenni, akkor aztán számára nem marad más, mint az elérhetetlenné tettnek, az utolérhetetlennek a gyűlölete - a gyilkos dühvel átszőtt gyűlölete. Annak az országnak a gyűlölete, amely elpusztíthatatlannak tűnő naivságában semmire se vágyik jobban, mint arra, hogy - szeressék! Hát akkor, ha már irigyei másképp nem tehetnek - például bízvást mondhatóan a franciák - legyünk kivételesen nagyvonalúak - vagy ötven év óta, de mostanában még a szokottnál is inkább, már-már kényszeresen gyakorolják mind több szinten a mind merevebb, fensőbbséges, kioktató és arrogáns, rögeszméssé vált ellenségeskedést, nyilván ezzel kívánva kompenzálni nemzeti nagy létük, na és természetesen a nekik örökre kijáró gloire mindegyre látványosabb belehanyatlását a semmibe -, vagyis ha amúgy igazából nem tudnak elbánni vele, akkor legalább kéjes örömmel éppen az elismerést tagadják meg tőle. Sőt, a vonzódásnak az ellentétét vágják bele Amerika elhűlt képébe. De azért a kevély irigység, az irritáló becsmérlés gyakorlatai közben is a világ franciái titokban bízva, félve-bízva reménykednek abban, hogy a világ katonai meg gazdasági Tarzanja az időnként előtte tornyosuló problémák ellenére is képes lesz megbirkózni a minden mértéket meghaladóan bonyolult, önmaga kiválasztotta meg sorsa kijelölte feladataival.

* * *

Magának a feledhetetlen, a megélt '56-nak a képe sem maradt persze olyan kikezdhetetlenül gyönyörű, mint ahogyan én azt azokban a napokban meg utánuk hosszú évekig őrizgettem. Közhelyszámba megy, hogy egy ilyen mindent fölkavaró, elementáris erejű népmozgás sokfajta embert dob a felszínre, jót is meg rosszat is, meg a kettő között minden árnyalatból legalább mutatóba néhányat. '56 pár napig olyan egyszeri, csodálatos egységben és nagyságban, a maga káprázatos szépségében tündökölt, amely ritkán adódik még a kivételesen szerencsés népek életében is - a magyar pedig a legjobb akarattal sem lehetne ezek közé sorolható. Azután? A végzetszerű, a nagy bukás után, majd jóval később, több mint három évtizeddel később a jaj-de-kései, sok tekintetben félig learatott, de betakarítani azért valahogyan csak elfelejtettet, magát a győzelmet - ajándék-győzelmet? - követően? A nemzeti beidegzés ugyan csaknem mindenütt, de arrafelé úgy tűnik az átlagosnál is keményebb kényszerrel követeli meg, hogy a remekbe szabott történelmi pillanatok emlékével hozzájuk akárcsak valamennyire is illő-kellő módon sáfárkodni még véletlenül se tudjanak, hogy azt különféle, gyatrábbnál gyatrábbnak bizonyuló politikai erők különböző időpontokban próbálják meg rövid lejáratú politikai céljaik elérése, maximum a következő választás megnyerése érdekében maguknak kisajátítani, miközben egymás fejének - jaj, egymáshoz oly igen hasonló fejének - a fölöttébb szorgalmas ütlegelésével magát az eredeti ügyet zúznák szét - már amennyiben ez rajtuk múlna. És be kell lássuk: bármilyen tragikus is, sajnos ez nem kis mértékben valóban rajtuk, az ő lelkiismeretükön szárad.

Azután elérkezik az az időszak, amikor belép a képbe a józanság utolsó maradékát is félretaszító, ahistorikus látásmód - a mai napi politikai konstellációk meg a mai mátrixok visszavetítése 40-50 évvel azelőttre, ahonnan már nyílegyenes az út az anakronisztikus, torz, sőt meredeken idióta következtetések levonásához is. Mondjuk olyasfélékhez, hogy '56 és ezen belül, ezzel nagyon is együtt az '56-os Nagy Imre, ha nem is éppen reformkommunista, de csakis és egyértelműen szocialista célkitűzésekért harcolt; ebből következően tehát minden, mint szűken értelmezett 'kommunista belügy', szőröstől-bőröstől el is vetendő. Vagy legalábbis a szubjektívan kiválasztandó elemeire cincálandó szét. Hát nem gyönyörű: megítélni egy roppant katonai erő brutális bevetésével vérbefojtott forradalom valódi tartalmát csupán csak annak a kezdeti, kiforratlan napjai alapján? Vagy Nagy Imrének a romániai fogság idején írt 'elmélkedéseiből' kiragadott néhány mondatára építve? Még akkor is, ha a békesség kedvéért hajlandóak lennénk elfogadni a persze hogy nagyon is tudatosan, szemforgatóan végrehajtott történelemhamisítást, hiszen abban a két hétben örökre beleágyazva ott volt a szovjet csapatok kivonásának a fegyverrel nyomatékosan alátámasztott követelése, az azonnali kilépés a Varsói Szerződésből, az ország semlegességének a meghirdetése, a sajtószabadság, a többpártrendszer, nem ígéretként, majd a jövőben, hanem kormányhatározatok formájában - mindez csak úgy iránymutatónak a 'kommunista belügy' förtelmes gyalázatához. Ha ezt az egészet lehetséges lenne másképp értékelni, mint - jó, a végső formájában már puha - kommunista diktatúra felszámolását, akkor végül is vajon miféle ártalmatlan nyalánkság lett volna maga az a híres-nevezetes kommunizmus?

Egy másik, a történelmet delírium tremensre emlékeztető stílusban átíró változat sem kínál az előbbinél jobbat, csak ezúttal éppen a spektrum másik oldaláról gagyogva ki magamentésének az állítólagos logikáját. Eszerint még mindig ugyanez a torz kép kétségkívül ütődötten egy balos legitimitásnak az alapjává lenne avatandó. Ennek értelmében vajon ki másban, mint Kádár Jánosban meg pártjában kell látni a Nagy Imrét meg oly sok hívét egészen a sírjáig elkísérő módon üldöző gyilkost - emlékezzünk csak Kádár legeslegutolsó beszédére -, nézzük is bárhonnan, csakis árulása nyomait és azokkal együtt tanúit eltüntetendő, bosszúvágyát kielégítendő, undorítóan gyáva módon, csaknem két teljes évvel magának a forradalomnak a leverése, tehát mindeneknek a lezajlása után tökéletesen szükségtelenül kivégző kommunista pártja, vagy, pontosabban, már ha ez a fogalmazás jobban tetszik, ennek a kommunista pártnak a hatalomba csimpaszkodó jogutódja lenne a felakasztott Nagy Imre ügyének elkötelezett örököse! Miféle irgalmatlanul kifacsart okoskodással lehet elérkezni egy ilyen féktelenül hazug, játszva megcáfolható végkövetkeztetéshez? Amely szerint ez lenne az égből hullott concordia discors? A harmónia a disszonanciában? Ha Nagy Imréről van szó - nem, nem is a szó, hiszen azt a nevet ő rettegő-babonásan még véletlenül sem mondja soha ki -, Kádárban már nyoma sincsen a régi hepciáskodásnak, csak eltávolíthatatlan fantomjával birkózva kísérel meg köntörfalazni a legutolsó pillanatig.

Az inga kileng és előreláthatóan sokáig fogja még ezt a tőle joggal elvárható, mert létéből fakadó tevékenységét folytatni, mindaddig, amíg ki nem alakul '56 körül egy nemzeti konszenzus. Hiába kísérlik meg ezt végzetesen tehetségtelen, merőben karrierista politológusok szemforgató ügyeskedéseikkel valahogy csak pályájáról kisiklatni. Úgy látszik, a konszenzus létrejöttéhez egy nemzetnek szüksége kell legyen a konjunktúra-lovagok eltávolítására, a történelmi távlatra, hiszen mégsem szophatja ki az ujjából a maga vélhetőleg tartóssá váló igazságát. Nekem, a legmaszekabb maszeknak viszont erre nem kell várnom, ez alól én felmentést kaptam; így aztán mi sem változtathat már azon, hogy '56 saját mitológiám életembe szervesen beágyazott kiindulópontja meg az ugyancsak saját, könnyen követhető útján örökre minden összehasonlításhoz készen felhasználható mércéje is legyen. Amit nem zavarhatnak meg a fentebb említett hamisítóknak az eddig tálalt vagy még majd kisütendő kísérletei sem. Viszont oly sok minden mellett már csak ezért sem számítanék sohasem arra, hogy bárki mások ez ügyben, persze ha ilyesmihez kedvük szottyanna, akár csak a szerintem meg nem kérdőjelezhető, így tehát vitathatatlan részletekben is egyetértsenek velem - igaz, erre vagy bármi efélére semmilyen szükségem sincsen, és tudom, hogy többé soha nem is lesz. Az én szabadon választott, fazonomhoz igazított, szigorúan különbejáratú elmebajom számomra ma, ha lehet, még inkább, mint akkor, hibátlannak tűnő érveléssel azt diktálja, hogy egy korszakalkotó történelmi esemény a legintimebb magánügyem legyen. Gondolom ez az eddig elmondottak megemésztése után játszi könnyedséggel érthető.

* * *

Miután - persze hogy nem előzmények nélkül - úgy körülbelül az utolsó két évtizedben fejemet veszítve habarodtam bele a változatosság kedvéért ezúttal a hadtörténelembe, rengeteget, egyszer-egyszer valóban remek műveket olvasva, elsősorban régi mániámról, az amerikai polgárháborúról meg természetesen a II. világháborúról, kifejezetten nagy ziccert nyújtott számomra 1991-ben az Irak elleni, vagyis hogy az Öböl-háború előzményeinek, majd fejleményeinek a figyelemmel kísérése és rádiós kommentálása. Igen, a nagyszabású átkaroló hadművelet előre látása, majd a befejezés, a napok, ha nem éppen órák alatt már meg is nyert hadjárat legutolsó, csak éppen hogy mindent eldöntő aktusainak a felelőtlen elszalasztása, meg az emiatt engem valósággal marcangoló keserűség szakmai boncolgatása. Azóta, hogy több mint kétezer évvel ezelőtt a karthágói Hannibal Cannaenál kettős, vagyis az ellenfelet jobbról-balról egyaránt és egyidejűleg átkaroló bekerítés végrehajtásával semmisítette meg a vele szembenálló római sereget, a tandíját megszolgálni kívánó hadvezér sokszor megálmodott vágya ennek a lehető legbonyolultabb hadműveletnek a megismétlése. Megadatott ez a babérkoszorúkra vágyó katonáknak örök hírnevet garantáló lehetőség az én életemben is - éppen a munkaszolgálatból kíséreltem meg, amennyire csak képes voltam, figyelemmel kísérni, annál is inkább, mert azokban a harcokban a mi létünk-nem létünk is ott volt bizony a tétek között. Igen, megadatott a lehetőség például a II. világháborúban a normandiai partraszállás, majd közvetlenül a félszigetről végre megvalósított kitörés idején a főparancsnok, Eisenhower, valamint alvezérei, Bradley és Montgomery tábornokok számára 1944 nyarán, éppen csak hogy ők némileg szórakozottan, valahogy nagyvonalú módon, hanyag eleganciával 'elfelejtették' rázárni a kettős bekerítés mindössze néhány kilométeres kiskapuját a falaise-i csapdába besétált német erőkre.

És mégis, 1991-ben, a bár közel sem teljesen, de a némileg hasonló jellegű átkarolásra épülő haditervnek a remek végrehajtása ellenére Bush akkori elnök utasítására - és anélkül, hogy Colin Powell, az oly igen méltatlanul oly sokat méltatott vezérkari főnök, a sem mint katona, sem mint államférfi soha semmi érdemlegeset nem produkáló, a kezdetekben az egész hadjáratot a színfalak mögött helytelenítő csoda-zseni akárcsak megnyikkant volna ellene - a szövetségesek a már megvert, gyakorlatilag csaknem teljesen bekerített, pánikszerűen menekülő ellenfél megmaradt fő erőinek a szétzúzása, modern felszerelésének a megsemmisítése előtt, pusztán vélt politikai, még inkább propaganda-okok miatt álltak le, mindössze 24-48 órával a kelleténél korábban. Mert ugyebár az ész nélkül iszkoló irakiak elpáholása a televízióban milyen visszataszítóan fog majd kinézni! Még akkor is, ha ugyanabban a televízióban jól láthattuk: az amerikai repülők támadásai elől az iraki katonák még az oly igen marasztaló homokban önmagukat is elképesztő sebességgel voltak képesek igen messzire futni a sebtében otthagyott és mire visszanéztek, máris lángokban álló páncélos járműveiktől. Na de mit szól majd ehhez a világ! Meg az ENSZ Biztonsági Tanácsa! Az ám, maga a Biztonsági Tanács! Nem is szólva már Mari néniről, ott kinn Rákoshegyen. Mert Powell és társai még féltek is: ha a hadseregétől megfosztott Szaddam Husszeint maga az iraki nép távolítaná el - nem szükségszerűen a francia menüett szabályaihoz hasonló formák között -, akkor ki és hogyan kerülne majd a helyére? Vagyis hát: mese habbal...

Hol éltek ezek az emberek, akik ilyen kategóriákban gondolkodtak? Akik úgy vélekedhettek - legalábbis tetteikből következtethetően -, mintha a világ nem minden fajta amerikai győzelemre, lett légyen az olcsón beszerzett vagy bőven kiontott vérrel megfizetett, sétagyaloglás vagy nagy keservesen kivívott diadal, nem ugyanúgy, tehát mélységes felháborodással meg az 'ártatlan iraki gyermekek' megsiratásával reagált volna - akiket egyébként, miután kiengedték a szorítóból, persze ki más, mint maga Szaddam Huszein mészárolt le, irgalmat még hírből sem ismerve, harci gázok meg a fegyverszüneti szerződés értelmében isten tudja miért megtartani engedélyezett, félelmes harci eszköz, a támadó helikopterek bevetésével is! Széleskörűen elfogadott becslések szerint nem sokkal több kurdot meg siitát szabadított meg a földi léttel küszködés kilátástalanságától, mint egy milliónyit. Akiknek meg kiirtott kisded gyermekeiknek az érdekében a részvéttel oly teljes világon senki, de senki nem emelte föl messzehangzó szavát!

Csak vagy tíz évvel később a befejezni elfelejtett háború helyett persze hogy egy újabba kellett belefogni. És egy lenyűgöző, valóban zseniális katonai teljesítmény után vajon megint mi mással, mint a baklövések újabb gyönyörűséges sorozatával folytatni. Lehet, hogy ismét csak egy olyan újabb feledhetetlen példának lehetünk a tanúi, amelyben Amerika sokadszor tanúsítja: féltékenyen őrzi azt a szerzői jogként is regisztrált titkot, hogy hogyan kell egy győztes háború után a békét dacos-kevélyen elveszíteni? Vagy ha már az nem megy, legalább komolyan megkísérelni? A győzelem gyümölcseinek a betakarítására irányuló primitív ösztönön végül is úrrá lenni? A jól ismert, tehát könnyen felismerhető kísértésekkel szemben a haladó nemzeti hagyományokat valahogy, ha kell, invenciózusan megvédeni?

Ha mindez nem lett volna elég, a győzelmet learatni régi rossz szokás szerint elmulasztók azóta is azzal a hamis alternatívával mentegetőznek, hogy milyen elképesztő hiba lett volna Bagdadba menniök! (Powell maga úgy tíz évig játszotta ezt a közel-keleti szimultánt, abban is a fő számként a bírálók korholását. Az aznap esedékes fejmosást. Azt is egy újabb államférfiúi kinyilatkoztatásnak a formájában.) Jelölj meg célul egy abszurdumot, hogy aztán azt természetesen ugyancsak abszurd érvekkel cáfold is meg! Hát nem zseniális? Lehet, hogy ez propagandának jó - bár én ezt se hiszem el -, de egy roppant erők bedobásával megnyert háború után a béke megnyerését semmiképpen nem segíti elő. Ami viszont még ennél is fontosabb, azt soha nem pótolhatja. Annál inkább az ellenkezőjét - az egész vállalkozás tökéletes hiábavalóságát. Hiszen a Bagdadba masírozás akkor nem volt napirenden, tökéletesen elég lett volna Szaddam Husszein kezéből kicsavarni hadseregének tántorogva még úgy-ahogy álló fő erejét, az addig már megsemmisítetteken kívül a félig bekerített republikánus gárdahadosztályokat vagy legalábbis azoknak a Szovjetuniótól kapott modern felszerelését, főleg tankjait meg támadó helikoptereit. Akkor az ország északi részén a kurdok, délen meg a síiták játszva fejezték volna be a nagy művet. Amerikának meg szövetségeseinek csakis arra kellett volna ügyelniök, hogy Irak mint ország és nem mint a Közel-Kelet Jugoszláviája átvészelje a nagy megrázkódtatást, ne hulljon szét darabokra. Ha nem muszáj. Mindez azonban nem történt meg - a győzelmet ezúttal már nem is tudom hányadszor hagyták kicsúszni az amerikai kezekből. Nem tanulva semmit az elfelejtett vietnami lecke idevágó anyagából, még kevésbé magától a nagy Clausewitztől, aki napnál is világosabban fejtette ki: "Szellemi képességeinek a birtokában senki sem kezdene egy olyan háborút, amelyről nem tudja, hogyan fogja azt majd befejezni."

Így azután futószalagon gyárthattam a műsorokat, vitatkozhattam kedvemre a kerekasztal-beszélgetéseken - de ez lett maradék erőimnek az utolsó nagy bevetése rádiós karrierembe, annak a vége előtt. Már azon kívül, hogy megjósolhattam: ezért a durva hibáért borsos árat kell majd fizetni, ha minden jól megy, a nem is olyan távoli jövőben. A primitív kontárkodás, a televízióban látható, jól fésült, kipingált, csak éppen kongóan üres 'beszélő fejek', az itteni észkombájnok helyett azért a pénzért miért nem kérdezték meg Napóleont? - tettem föl egyszer, választ ugyan nem várva, csak a hallgatókkal kokettálva az egyébként is némileg irreálisnak tűnő helyzetben az eminenskedő diák-kérdést. Emlékeztetve arra, hogy Szent Ilona szigetére még ma is mennek levelek, amelyeknek a kitartó szerzői szakavatott tanácsot kérnek mindenkori bálványuktól, a napokban olvastam, magával az iraki Öböl-háborúval kapcsolatosan is. Vagy lehetne talán ennél megbízhatóbb forrásuk? Mondjuk a történelem azon felfogásából indulva ki, amely szerint az nem más, mint a múlt és a jelen közötti különbségek és hasonlóságok egyidejű percepciója? Közben persze arról sem feledkezve meg, amit az én háziszerzőm, a hanyatláskori Seneca is igyekezett megmagyarázni nekik: Ha valaki nem tudja, pontosan hová, melyik kikötőbe akar hajózni, annak a számára hogyan is létezhetne kedvező hátszél! Lám, lám...

* * *

1992 novemberében, azon a bizonyos novemberi első hétfőt követő kedden Clinton elnökválasztási győzelmét még egész éjszakán át egyenes közvetítésben, nagyjából a szokott körítéssel adhattam, de a kezdetektől fogva mind szilárdabb meggyőződésemmé vált: az új elnök ugyan rendkívüli képességekkel rendelkező politikus, éppen csak hogy belső elegancia, grácia nélküli ember, aki példátlanul súlyos, alighanem még az ilyesmikben nemigen szűkölködő amerikai történelemben is szembetűnő jellemhibákat vitt be nem teljesen domesztikált magamagával a Fehér Házba. Hogy onnan azután hamarosan meg is ossza ezeket az országgal, olyannyira, hogy sikeresen ossza meg magát az országot is. Arról már nem is beszélve, hogy államférfiként a Szovjetunió összeomlását követő időszakhoz alkalmazkodásként a vadonatúj világhelyzetben semmi érdemlegeset nem tett, kétbalkezes haitii meg szomáliai kalandorkodásokon meg az amerikai katonai erő hanyatlásának az elősegítésén kívül. Meghatározhatatlan okok miatt a hadsereggel való viszonyát mindjárt a kezdetekben tönkre is téve, mert alig pár héttel hivatalba lépése után a nemzetvédelmi fő hangsúlyt vajon hová máshová helyezte, mint - sajnálom, ha ez hihetetlennek tűnik, de szó szerint így történt - a homoszexuálisoknak a haderőn belüli helyzetére. Ezzel is bizonyítva, hogy ha meghirdetett programját megvalósítandó, ezenközben ellentmondásosnak ígérkező rendszabályokat kíván életbe léptetni, államférfiként talán akkor sem szabadna megfeledkeznie a prioritásokról.

Ezek után nosztalgiával a legkevésbé sem vegyes megkönnyebbülést hozott számomra, amikor '93 végén, több mint másfél évtized után végre kiszállhattam, ruganyos léptekkel nyugdíjba mehettem, ezért aztán már nem is kellett tudósítanom a rossz ízű jelenségeknek, egyfajta züllés jeleinek a szaporodásáról, sok téren a belső hanyatlásról. Hiszen Amerika valóban grandiózus, amerikai méretű hibái ellenére is még mindig nagyon fontos számomra, változatlanul közel áll a szívemhez. El tudnék képzelni jobb mulatságot is, mint új hazám súlyosbodó bajait taglalni bele nap mint nap a rám acsarkodó mikrofonba.

Így viszont most, ha nem akaródzik, nem figyelek oda. Bármilyen furcsa, szokatlan legyen is ez. Nem lenne vaskos túlzás azt mondani, hogy vagy úgy ötéves korom óta most először élek intenzív politikai érdeklődés nélkül! Ezért aztán nem is lehet meglepőnek tekinteni, hogy amikor csak ez eszembe jut, akkor alaposan sokkolva érzem magam. Na és ha már itt tartunk: nem érdekes, hogy a világ mostanság nemigen dúskál a nagy, a történelmi méretű figurákban? Rokon- vagy ellenszenvesekben? A napokban olvastam valahol: nemsokára odajutunk, hogy a békaperspektívát játszi könnyedséggel elsajátító, feddhetetlenül fantáziátlan politikusok közt nem lehet majd befogadásra érdemes jelölteket találni Madame Toussaud viasz-múzeumába. Mert olyan korban élünk - megint csak egy átmeneti korban? -, amelyben ilyen figurákra szükség nem is lenne? Micsoda frappáns egybeesését produkálja mindez a politikai érdeklődés megcsappanásának, vagy ahol nem, ott a tájékozódási képesség növekvő hiányának, meg az információ-mennyiség ömlesztésének, mértani arányban növekedésének! Igaz, azon a mi kis 'fejlődésünk' mit sem változtat, hogy a bődületes anyagfolyam meg is marad főleg mennyiségi jelenségnek, amiből nemigen akar létrejönni - legalábbis a politikai-társadalmi-szociális síkon, de az a gyanúm, rengeteg más téren sem - az oly nagyon várt minőségi ugrás. Álljon akár a fején a posztmarxista jelenben Hegel, akár annyi idő után a fejéről a talpára visszaállítva szolgálja a tanításai nem kis részével oda- meg visszaélőket. (Már bocsánat, ezt a mai fiatalok, az oly igen szerencsések nem érthetik, hiszen a megjegyzés arra utalna, hogy a kommunista rendszerben szakadatlanul emlegették Marx 'nagy' teljesítményét, mégpedig azt, hogy a dialektikus módszert ugyan tőle véve át, ő eközben úgymond fejéről a talpára állította a marxi ítélkezésben rákényszerített testhelyzetben enyhén deprimált, viszont idealista Hegelt.)

Mellesleg: a tizenöt rádiós év alatt felmérhetetlenül sokat olvasva, munkámban gyakran kísérletezve hol kudarcba fulladóan, hol legszigorúbb kritikusomnak, részrehajló, bár többnyire kishitű, sőt finnyás saját magamnak a megelégedésére végül is amolyan botcsinálta szakértővé nőttem ki magam új szakmám néhány igencsak körülhatárolt területén. Márpedig ettől furcsa módon tartottam, nem is teljesen jogtalanul. Hiszen a szakértők egy meglehetősen népes fajtájáról joggal tételezhető fel: olyanok ők, akik mind többet és többet tudnak mind kevesebbről és kevesebbről, míg végül már mindent és még annál is többet tudnak - a semmiről! Hát engem, aki egész életemben vonzottam magamhoz a csapkodó villámokat, annyi sok más után legalább ez a veszély nem fenyeget. Vagy ha mégis ezt tenné, akkor engedtessék meg nekem, hogy ilyen hiú reményekben ringathassam magam.

Talán éppen az irdatlan mennyiségű selejt gáttalan mindent-elözönlése vált az itteni bajok egyik fő forrásává. Csakúgy, mint az itt-ott elszórt kivétellel egyre színvonaltalanabb szórakoztató iparban, ahol a televízió 50, 80, 100, legújabban már többszáz csatornája olykor napokon-heteken át sem nyújt az igényeit már lefaragott, ha valaha volt is, most aztán sikeresen elfelejtett, lehervadt nézőnek valamit, vagy ha igen, akkor legfeljebb hébe-hóba egy nem műsoron kívüli szunyókálásra, de fél szemmel odafigyelésre érdemes műsort. Rendszerint a kedveskedésként értékelt, tehát a régi-régi filmeket. Ezek kivételével az itteni emberiség egyre nagyobb részét még kancsukával sem lehetne többé egy-egy estére a televízió elé kényszeríteni. Nem embarras de richesse ez - nem a gazdagság, a nagy választék okozta zavar, ó nem. Még nincs megbízható orvosi bizonyítéka annak, hogy a televízió, ha négy méternél közelebbről nézik, tartós károsodást okozhatna az emberi agynak. Nem hiszem viszont, hogy az agylágyító hatást illetően a távolságot lehetne az egyetlen hiteles mércének tekinteni. Nem, közel sem a gazdagság, de az elszegényedés, a sivárság nyomora ez, sajátos koincidenciaként éppen akkor, amikor egyébként pedig alaposan ki lennénk éhezve.

Minthogy nincsen többé mikrofonom, nem kell többé beszélnem a pollokról, a közvélemény-felmérésekről meg azoknak a többnyire szorgalmasan manipulált kérdésfeltevéseiről, az objektív érdeklődők szerepkörében tetszelgő szarjankók kreálta remekművekről. Amelyekben, ha a kérdéseket 'jól' fogalmazzák, minden további érdektelen részletkérdéssé válik, az eredmények meg az előre várhatókká. Meg kell adni: én ugyan élő emberrel, akit valaha is szondáztak volna, tudomásom szerint még nem találkoztam, mégis állíthatom: jól, rosszul, de folyton folyvást mérik a hőmérsékletünket. Mármint nekünk, úgy is, mint teszik azt saját magukkal a hipochondriások, akik kizárólag az egyetlen, viszont annál inkább lehetetlen megnyugtatásra vágynak, amit ember nem kaphat, vagyis hogy: ők soha nem fognak meghalni. Azok mellesleg, akik igen gyakran mérik a pulzusukat, előbb-utóbb alighanem sikeresen fogják azt fel is tornázni. A közvélemény-kutatást megátalkodottan többre, mint napi hőmérséklet-mérésre használó nemzetek elkerülhetetlenül kapnak szériában nem hiteles eredményeket, amelyek nemhogy nem hatnak megnyugtatóan, de egyenesen demoralizálnak. Hálás köszönet a sorsnak, hogy ezekkel sem kell többé foglalkoznom!

Mint ahogy maga a tömény boldogság számomra az is, hogy nem kell vigyáznom: 'politikailag korrekt' legyek írásaimban vagy mind hézagosabbá váló egyetemi tevékenységemben. Nem kell ugyanarra a jelenségre a legújabb PC divatok szerint szakadatlanul változó neveket használni úgy, hogy a még tegnapelőtt megszokottak, a legjobb körökben is becsben tartottak alkalmazásáért ma, ha módjukba állna, az elmehábor legyőzhetetlen megszállottjai felnégyelnék az embert. A 'néger', a 'fekete', a 'színesbőrű' megjelölés csupán azóta, hogy én itt, Amerikában találom magam, több mint tíz, kisebb vagy nagyobb mértékben különböző eredményű, radikális átalakulást életbe léptető névváltozáson esett át. Igaz, néha nem is több, mint egy kötőjel erejéig (afro-amerikai), az viszont pár hét múlva már a világtörténelem legkorrektebb kötőjele lett! A maga nemében a legpéldásabb is. Ugye tetszik értékelni azt a kötőjelet, amelynek a funkciója többé nem az, hogy - mint a neve mondja - összekössön, de ellenkezőleg az, hogy szétválasszon? Ugye a fontos ügyeknek kijáró lelkesedéssel tetszik értékelni: az oly igen hosszú ideig tartó elnyomás után végre a hatalom közelébe került, főkorifeussá vált kötőjel, amely a boldog, a helyes - percekig helyes - terminológiával kifejezett és ezért a megelégedett élet kiteljesedett szimbóluma? A kötőjeles amerikaiak országa - az itt mindig is oly mérhetetlen büszkeséggel emlegetett kolosszális olvasztókemence Amerikája helyett? Amelyben ha valaki, teszem azt egy egyetemi emberpéldány, aki külföldön tartózkodva és pár hét-hónap múlva hazatérve nem használta azon nyomban a legutolsó divat szerint alkotott, a pillanatnyilag alkalmazni kötelező szó-remekművet, akkor jaj neki, arra rögvest lecsaptak, csak hogy értse, a sárga földig ledorongolták, vagyis korrigálták vérlázító szóhasználatáért, és ha makacskodni merészelt, golyózták is már, kifelé a világból. De előbb - a sorrend nem fontos - esetleg kitessékelték egyetemi állásából - csak úgy, a biztonság kedvéért. Hogy kinek kellett volna őt ott helyben megvédeni? A leterrorizáltak közül ki is tenne ilyesmit? Senki, egy árva lélek sem. Mert félnek. Az új McCarthy-korszak vérszagot kapott vadembereitől. A politikailag korrekt fanatikusok terrorjától. Meg tudják: aki disznók közé keveredik, azt megeszik a korpákok - vagy valami ilyesmi. És mert 'tudják', hiszen mást sem hallanak: szükség van rá, hogy a renitenskedésre hajlamosak számára példát statuáljanak.

Én - nem beszélhetek másképp ez ügyben, csakis a saját nevemben - a PC kedvéért nem vagyok hajlandó gayeknek, tehát vidám fickóknak nevezni a homoszexuálisokat, úgy nagy általánosságban sohasem, de a legkevésbé ma, amikor ha valami, a vidámság, mondjuk AIDS-ügyben, nem átfogóan lenne jellemző rájuk. Még akkor sem, ha ilyen nevű utcák - Gay streetek - vannak New York Cityben, de elsősorban a melegek világ-fővárosában, San Franciscóban is. Azért sem, mert hivatalból, minden porcikámmal tiltakozva nem vagyok hajlandó engedelmeskedni az orwelli nyelv-rendőrség ostobánál ostobább előírásainak. Félreértés ne essék: távol áll tőlem a homofóbia, annak bármilyen formájában is. Felőlem aztán mindenki olyan szexuális érdeklődést élhet ki, amilyent akar. Igaz, csakis akkor, ha azzal nem okoz ártalmat senkinek sem. Csoportba tömörülve ők maguk felőlem nevezhetik saját magukat mint egyéneket vagy mint kollektívát annak, aminek akarják. Vagy amit az aznapi divat diktál nekik. Hogy is szólt a régi pesti halandzsa-mondás, Karinthy után szabadon? Na persze: Kiszera méra bávatag. Egye fene, miért is ne, már ha éppen ez tetszene nekik. Én magam azonban a legkevésbé sem vagyok köteles propaganda-neveket használni akár magán-, akár közéletemben. Számomra a szexuális partnerének csakis férfit választó férfinak a neve - homoszexuális. Ez, gondolná az ember, pofon-egyszerű, ugyanúgy, mint hogy az én 'szexuális orientációmat' - megint egy új fedőnév! - heteroszexuálisnak nevezi a világ, velem együtt. Meg kell hagyni: a 'szexuális orientáció' oly igen ártatlanul hangzó, majdnemhogy tudományos felhangú, ha akarom, hát jámbor vagy annak tűnő kifejezése elmés találmány. Még azt is mondják rá: a mai rideg világban szokatlanul méltányos. Bár az is igaz, hogy a legkevésbé sem ártatlanul, viszont végtelenül tudatosan azt célozza: elaltatandó a gyanút, egy újabb ravasz trükkel egyenlőségjelet tenni a különféle 'orientációk' közt. Mert azok, akár akarjuk, akár nem, léteznek. Mondjuk, pedofília vagy bestialitás - ez így, kendőzetlenül, a 'paternalista' társadalom diktálta beidegződések miatt fölöttébb rosszul, elítélendőnek hangzik. Sebaj, az ilyesfajta látszat-nehézségekre a PC hívei számára kézenfekvőnek tűnhet a megoldás. Méghozzá így: nevezzük ezeket is a politikailag oly korrekt 'semleges' megközelítéssel 'orientációknak'. Ilyen-olyan orientációknak. Mert az ember szabad idejében mi mást is tehetne, mint - orientálódik. Már persze ha nagy benne a természet. Meg ha egy görbe estét akar csinálni. Egyre megy; ha egyszer elszánta magát, akkor hangulatától függően hol ezt választja, hol meg azt. Kinek a pap, kinek a papné.

Vagy talán mégsem lenne ez ilyen egyszerű? Vajon mi másnak, mint az emberiség további fennmaradását biztosító, pár év múlva már szégyenlősen letagadandó, férfiak meg nők közt szorgalmasan gyakorlandó, gyanús, fölöttébb gyanús 'orientáció'-nak a terhére! Vidám fiúk meg lányok, bohókás példányok, sőt kihívó, kapós egyéniségek a homo meg a hetero csapatban is fellelhetők, akik képesek arra, hogy ha az alkalom úgy kívánja, kivágják a rezet; ezért aztán az egyik felszabadultságát meghatározó jellemvonásként 'vidám'-nak nevezni szinte magától értetődővé teszi, hogy ott, az a másik egyáltalán 'nem vidám'; márpedig nem lévén vidám, akkor mi más is lehetne, mint szomorú? Meg persze elfajzott, csenevész, helyesebben: eddig még magára nem ébredt, szerencsétlen lélek. Vagy talán csupán abból a nyomorult szekrényből ki nem kecmergett, az igazi 'orientációját' még mindig nem teljes mellel vállaló emberpéldány? Potenciális, tehát felszabadítandó, egyszer talán még manökenként a kirakatba is rakható homoszexuális? Ha jól belegondolunk, vajon ki ne lenne az? Tetszetős, vonzó, sőt szép érv, ugye? Nekik bizonyára tetszik, különben nem vágnák ezt folyton a képünkbe. Egyetlen hibája, hogy nincsen semmi értelme. Hiszen ha az emberek szexualitását, annak legfinomabb, lehelet-érzékenységű árnyalatait illetően mindent rendületlenül fehérre-feketére fordítunk le, vajon ki ne lehetne, persze hogy priméren és az olvasó szíves engedelmével, természetéből adottan heteroszexuális? Mert hogy ebben a világméretű csehóban, ahol haláltáncunk pergése-forgása közben egymáshoz dörgölődünk, ez ott a parketten nem is lenne tekinthető különösebb kitüntetésnek, nem hogy az eleve elrendelt, na és persze az óriási mennyiségű, szerencsésen átvészelt dolog ilyen-olyan teljesítéséért felelős nemiség valamelyest slendrián apoteózisának.

A káros következményekkel járó, látszólag csupán terminológiai játékokat tehát érdemiekként elfogadni is intellektuálisan megalázó - és emellett térítő szándékú csoportok agresszív propagandacéljait szolgálja, más csoportoknak meg üvöltő falkákba még nem verődött egyéneknek a kárára. Teszi ezt pedig fafejűen, politikailag 'korrekten' ostobán is. Ennek ellenére még soha sehol nem olvastam vagy hallottam volna, hogy mivel a 'gay' kifejezés használata mint megkülönböztetés a homoszexuális-heteroszexuális szembeállítás semmilyen értelmében sem helyes, ezért tehát a feltételezett közmegegyezés szerint sem tanácsos használni. Önmagának ennek a leszögezése azonban nyilvánvalóan senkit sem kell megakadályozzon abban, hogy ha ez a szíve vágya, ha számára életbevágóan fontos, akkor hívja magát meg társait 'gay'-eknek vagy hupikékeknek vagy, bánom is én, kőszáli sasoknak. Hiszen végül is egy megátalkodottan szabad országban élünk, nemdebár?

Már bocsánat, hogy elragadtattam magam, de így is ünnepelni kívántam, hogy mindezzel, ha egyáltalán, ma már csak mint magánember foglalkozom, professzionálisan többé semmi dolgom sincsen vele. Közben persze, ismerve valamennyire az amerikai történelmet, meglehetős biztonsággal merem állítani: ezeket a bornírtságokat is leveti magáról ez az alapjában véve egészséges nemzet - vagy ha nem, hát akkor többé már nem lenne azonos önmagával.

Mert hiszen az Egyesült Államok par excellence befogadó ország, az emigránsok nemzete - beleértve az 'őslakó' indiánokat is, akik kétségkívül jóval előbb és akkor is a 'másik' irányból 'vándoroltak be' -, amely a modern történelemben elképesztő asszimiláló erőket fejlesztett ki magából. Tette pedig ezt minden mást játszva félrelökő, impozáns természetességgel, csupán kisebb-nagyobb zökkenőkkel. Ami még inkább bámulatra méltó, az az ebből a tényből is fakadó patriotizmusra való hajlamnak a delejes intenzitása - pontosan az, amire ott a keletkezés táján senki sem számított volna. Merthogy több joggal lett volna plauzibilis valami ilyesfélének az ellenkezőjét látni bekövetkezni. Valóban az irónia csúcsa, hogy ezt az ellentétes reakciót ma az ezen az egyetlen területen szorosan együttműködő, egymás nyakába borult, egyébként 'normális' körülmények közt impozánsan fragmentált baloldal szponzorálja, méghozzá beöltözve a 'multikulturalizmus' elszabott gúnyájába. Abba a mindig harapós kedvű, házsártos multiba, amelynek a gyakorlatban jó esetben is csak minimális köze lehetne mostohagyerekéhez, a kultúrához - igaz, ilyen 'jó' esetre átlagban minden nagyobb jégkorszakban kerül csak sor -, annál több affinitást hordoz azonban magában a balkanizáló ideológia megvalósítási kísérletéhez.

Vezeti és egyben derékhadát alkotja a fentebb ismertetett izmusoknak itt szinte kizárólag - az intelligencia. Az az intelligencia - a rendszerint tiszteletre méltónak ítélt, de ha nem, akkor is becsben tartott értelmiségi elit -, amely ma már közel sem hasonlítható ahhoz, mint aminek az emberiség történelme során bárhol és bármikor elkönyvelték. Például: reprezentatívnak aligha tekinthető felmérések szerint az egyetemi-főiskolai oktatók több mint 50 %-a határozza meg saját magát intellektuelként, miközben igen nagy számuk nem rendelkezik az égvilágon semmiféle intellektuális distinkcióval, gyakran még bármiféle nem-intellektuális kompetenciával sem. Vagyis hogy jelentős része a szó klasszikus értelmében - műveletlen. Még jó, ha nem éppen analfabéta. Ha ezekhez hozzáadnánk az esetek igen nagy részében középiskolás szinten tanuló egyetemi hallgatók bizonyos százalékát meg az állami bürokráciában dolgozók egy részét, akkor arra a konklúzióra kellene jutnunk, hogy Amerika ma sok-sok millió intellektuelnek a hazája. Akiknek a túlnyomó többsége felbőszülten kritikus szemekkel mered - nem, dehogyis, nem saját magára, hanem az országra, annak az intézményeire, társadalmára, múltjára, jelenére és jövőjére, továbbá több mint kész mindezzel szemben keserűen ellenséges álláspontra is helyezkedni.

Gondolom mindezek után érthető, miért is vethetem meg büszkén a PC-t, a Political Correctnesst, de a multikulturalizmust meg az egyéb 'poszt'-okat is, szellemi züllesztésükkel meg utánérzésekkel terhes nihilizmusukkal egyetemben. Vagy másképpen: figyelemmel kísérhetem azt, ahogy a hatvanas évek 'forradalmárai' a rendszeren át megtett 'hosszú menetelésük' után végre nemcsak az Establishmenten, tehát az országot vezető rendszeren és intézményeken belülre, magas meg még magasabb beosztásokba kerülve marcangolják szét elsősorban az amerikai felsőoktatás remek épületének az alapjait. Teszik pedig ezt olyan elképesztő sikerrel, hogy mára már a legtöbb egyetemen, tudományos intézménynél, a könyvkiadásban - ott is főleg a tankönyvkiadásban - és számos más oktatási-kulturális fórumon, így a sajtóban-tömegkommunikációban csaknem monopolhelyzetbe kerültek.

Fő harci fegyverük a posztmodernizmus, amelynek a hívei az irodalom terén alkalmasint alkotnak jelentősebb műveket is, csakúgy, mint bármely más, azóta régen feledésbe merült elméletek lánglelkű élharcosai. Tudósaik, ideológusaik viszont a görögöktől meg a rómaiaktól kezdve, majd azok szerző- és alkotólistájával folytatva össztűz alatt tartják az egész nyugati kultúrvilág kimagasló produktumaival együtt annak az egészét. A kartácsra töltött ágyuk kanócait általában olyan emberek gyújtják meg, akik mindezt idejétmúlt ostobaságnak tekintik - annak ellenére, hogy ők maguk, 'felesleges' dolgokkal nem foglalkozván, a legkevésbé sem lennének képesek még azt sem megmondani, hogy melyek ezeknek a mélységesen megvetetteknek csak úgy megközelítően is a legjellemzőbb példái meg tulajdonságai - és azokat vajon miért is tekintettek remekműveknek századok hosszú során át.

Ami mármost a mi területünket illeti, arra, lévén esküdt ellenségei minden értékítéletnek, a po-mo hívei szerint elsőrendűen érvényes az alaptétel: a kiinduló- és egyben végpont szerint olyan madár, amit 'igazságnak' lehetne nevezni, nem létezik és nem is létezhet. Mi több, nincs is rá szükség. Az egész fogalom a mi világunkban nem releváns. Még hogy az alkotás legbenső igazsága? Ugyan kérem: minden írott mű, egy történelemmel foglalkozó alkotás csakúgy, mint egy regény, nem más, mint egy szöveg, a végeláthatatlan sorban az egyik, az is a saját alárendelt vagy - és leginkább - tudatalatti szövegeivel.

Ez világos beszéd, vagy inkább annak tűnik, bár véleményem szerint a mindig mindenütt hallható útszéli bölcsességtől, a primitív szószátyárkodástól eltekintve, azon kívül, hogy minden mindenütt mindig relatív, egyáltalán nincsen semmi értelme. És ez így önmagában nem is elég, hiszen már odajutottunk, hogy ez lenne még a viszonylag jobbik változat. Mert ha ezt a 'bölcsességet', mindazzal együtt, ami ebből következik, a nagy tömegek elfogadnák, magukévá tennék, akkor nekünk ugyan befellegzett. Nekünk, mármint az emberiségnek...

Én persze mindjárt a megközelítéssel sem értek egyet, teszem pedig ezt a lehető legmesszebbmenően, annak a megcáfolhatatlan 'igazságnak' a teljes tudatában, hogy e téren kialakított véleményemnek mások számára abszolút semmiféle súlya sincs. Viszont ha belegondolunk kissé: a regények, nagy általánosságban, valamilyen szinten visszatükröznek valamilyen fajta realitást, bár teszik ezt, egyáltalán nem ritkán, ugyancsak indirekt módon-módokon; a történelem viszont egyfajta kifejeződése a múlttal kapcsolatos, vélhetően, sőt remélhetően szaktudósok végezte, egyéni meg kollektív kutatásoknak annak érdekében, hogy a magától értetődő véleménykülönbségek ellenére is megkíséreljenek a múltról szóló, ha többre nem, de valamiféle, remélhetőleg sokoldalúan tájékozott egyetértésre jutni. Vagy legalábbis valami ilyesminek a lehetőségében reménykedni és ezért tevékenykedni. Mindent leegyszerűsítve: a regényirodalomban igenis lehet, és amint azt a példák tömege tanúsítja, bőségesen van is helye a történelemnek; a módfelett öntudatos történelemben azonban - kivételes esetektől eltekintve - a mohó széppróza számára már nincsen hely.

Ezek után, talán nem is olyan nagyon mellesleg, eljutottunk oda, hogy felismerjük: egy fölöttébb furcsa jelenséggel állunk szemben. Mégpedig azzal, hogy a hidegháború megnyerése, a makacs, a könyörtelen valóságban csakúgy, mint a gondolatainkban szakadatlanul jelenlévő ellenség eltűnése után nyomban ásító ideológiai űr alakult ki - a legfeltűnőbb és nyilván legfájóbb módon a mindenkori utópia-fürdők andalító hatásához oly igen hozzászokott és így az anyai emlőtől gyermekként függővé vált, hinni nem akaró hívők körében. Azt is lehetne mondani: nemcsak nekik hiányzik a marxizmus meg a Szovjetunió, hanem volt ellenfeleinek meg a világból egymás után kipotyogó nemzedékek oldott kévéjébe foglaltaknak is. Más szavakkal: mint minden nihilizmus, a lényegét tekintve bomlástermék ez is. Nekem legalábbis az az érzésem, hogy sok esetben valahogy úgy hat, mint ahogyan már a hatalom sikeres megszerzése után például a magyar bolsevikok is titokban, csakis egymás közt hangoztatott, de ott aztán azon nyomban, fél szavakból is megértett nosztalgiával eltelten idézték vissza a 'régi szép időket'. Azokat az időket, amelyekben még szabad szemmel is jól láthatóan határolódtak el egymástól az ellenséges frontok, amikor még behatóbb tanulmányozás nélkül is tudni lehetett, hová kell lőniök. Mint általában, az ilyen utólagos leegyszerűsítés sem igen tekinthető többnek, mint egynek a múltat megszépíteni törekvő legendák közül. Hiszen Sztálin és általában a kommunisták jóval több kommunistát öltek meg, mint a világon bárki más. Viszont az is igaz, hogy később sokak számára kényelmetlen módokon derült ki: legalábbis időnként és fölösleges teketória, sőt komolyabb felindulás nélkül úgy lőttek a dolgok logikája szerint egyszer majd, persze hogy haló poraiban rehabilitálandó ellenségre, mint egy olyan kivégző osztag, amelyet ki tudja, kik és miért, de szabályos körben állítottak fel. A győztesek ilyesfajta kifacsart logikájának azóta volt szerencsém számtalan más megnyilvánulási formáját is körülcsodálkozni.

Ebbe a fokozatosan megnyílt, majd hirtelen kimélyült utópia-vákuumba gyűri-gyömöszöli be magát a posztmodernizmus, a po-mo. A boszorkánykonyháikban sürgő-forgó alkimisták által kotyvasztott tudományos utópiáknak most aztán már végre, minden mellébeszélési kísérlet nélkül, a színtisztán nihilista formája. A teljes szakítás bármiféle kontinuitással, a múlthoz fűző kötelékkel, annyi sok hasonló után a legújabb kísérlet a mindent újra, elölről kezdésre. A többi, ami marad, írott malaszt csupán. Igenám, csakhogy a megfogalmazódással egyidejűleg fel is rémlik már annak a veszedelme, hogy ezzel a variációval is lényegében újrateremtődik az ultrabalosok meg a hozzájuk csapódók dilemmája. Az, hogy az utópiák legsajátabb sajátja, egyben lidérces álma a hozzájuk, a megvalósításukhoz elvezető út irányvonalának a szenvedélyes kijelölésével annak megtörténte után elkerülhetetlenül mindig maguk ellen fordítják a fegyvert - ha nem is szükségszerűen szabályosan körbe állva föl a 'végső tiszteletadáshoz'. Hiszen lévén az 'utópia' szónak a görögből származóan mégiscsak a 'sehol', a 'sehova' a pontos értelme, a 'seholsincs'-be vezető, gondosan felmért és megrajzolt út, bármilyen hosszúra is lett légyen az kiszabva, egyetlen lépéssel sem visz közelebb a hazához, az otthonhoz. A megpihenéshez. It's a long way to Tipperary...

Macaulay, a nagy történész nyújtotta át ezt a maró replikát utólag, vagy kétszáz év távlatából, az egyik legismertebb utópia-szerzőnek, Francis Baconnek: "Egy fél holdnyi föld Middlessexben itt és most többet ér, mint akár egy fejedelemség az Ön Utópiájában!"

Ugyan a legkevésbé sem tartom kizártnak, hogy tévedek, mégis úgy érzem: valami olyasmiről is szó lehet, hogy a kommunizmus bukása után a győztes Nyugatnak újra kell meghatároznia önmagát - és a nyugati világ fragmentálódása közben ez a folyamat még javában tart. A kommunizmus mint a 'nem-szabad' megtestesülése a 'szabaddal' szemben nem lévén többé használható, már definiálási célokra sincs jelen. Márpedig a Nyugatnak önmagában, nem-szembenállításban történő meghatározása a liberális kapitalizmust még csak éppen hogy tanuló, abba belekóstoló és túláradóan meleg érzelmeit, parázsló szenvedélyét átütő sikerrel türtőztetni képes, sőt alapvető kételyekkel, ha nem mélységesen mély undorral eltelt kelet-európai tömegek számára a jelek szerint a vártnál jóval keményebb diónak bizonyul.

Miért olyan hihetetlenül kemény az a dió? Nyilván azért is, mert a világ a gyermekdeden elképzeltnél sokkal összetettebb hely. (Úgy, ahogyan azt Évike oly meghitten, átérzett-keservesen panaszolni szokta volt.) A Múlt, így, nagy betűvel, egy idegen, furcsa ország. Abban az országban a polgárok élete az elérhető, közel sem csakis vásárlási választéknak a hiányában vagy korlátozottságában volt végső fokon egyszerű. Most viszont? Most a fő anakronizmussá a 'hiánycikk' alakul, hiszen minden másból ugyancsak bőséges és ezért zavarba hozó a gazdag választék. Nem csak árukban, de eszmékben meg elvekben meg értékekben is. Ezért aztán nincs kibúvó: folyton-folyvást dönteni kéne. Ami ugyebár, mármint a döntés, amint abban már megállapodtunk, a szabad ember világának a talán legjellemzőbb kritériuma. De hát azért ki szeretné szünet nélkül, folyton ezt tenni? Mind kevesebb elégtételérzéssel, aztán meg már elnyűtten, kiégetten. (Hiszen az egykori és bizonyára a mai Évike szerint a végén úgyis kiderül majd, hogy rosszul döntöttünk.) Nem úgy látszik tehát, hogy talán a Má-ban, ebben a minket magába foglaló, új országban ezért sem olyan pofonegyszerű az élet, mint azt kívülről nézve feltételezni lehet? A maga sokkoló módján, ha nem is szervesen, de mégis idevág: a hetvenes-nyolcvanas években a New Yorkba beáramló szovjet emigránsok szabályos idegrohamokat kaptak első bevásárló körútjaik során az itteni 'Közértekben', amikor végtelen naivságukban a megszokott módon, amint azt életükben már oly sokszor tették, kenyeret akartak venni; azt viszont isten ártatlan báránykái honnan sejthették volna, hogy ehhez az egyszerű művelethez vagy húsz-harminc fajta kenyér közt kell bármiféle hajlam nélkül választaniok? Kenyér az kenyér, chleba - ismételték hüppögve, egyesek közülük szinte zokogva, a megkerülhetetlen választási kényszer hatása alatt tökéletesen cselekvőképtelenekké bénulva. Már úgy értem persze, hogy az első meg talán még a második-harmadik alkalommal is. Azután viszont... Pár hónapnak kellett csak eltelnie, és máris ők lettek Amerika legképzettebb, immár szakavatott, 'összehasonlító' bevásárlói, akik azokon a kezdeti csacskaságokon mosolyogtak elnézően, és hasznos tanácsaikkal ügybuzgón segítették a helyüket sem lelő, anyátlan újonnan jötteket, amint éppen ereikben meghűlt a vér, első és persze hogy kétségbeesésbe torkolló vásárlási körútjaikon. (Mielőtt még elfelejteném, ha tetszik, idevág Andriska gyerekkorából a történet, amely persze hogy egybe kellett essen a Rákosi-korszakkal. Amelyben apját politikai okokból, főleg Erdélyről írott, végtelenül becsületes könyve miatt üldözték, és bár anyja is dolgozott, a családi háztartás, általában a pénzügyek, az anyagiak terén mégis igen gyenge lábakon állt minden. Olyannyira - erre Andris még ma is emlékszik -, hogy az igazi mélypontokon apja gyakorta nyilvánította ki a harci jelszót: "Márpedig csemege és cicoma nincs többé.")

Ha már itt tartunk, miért is ne ásnánk le a kis híján nincstelen zugligeti felületnél valamelyest mélyebbre. Ehhez pedig előkészületként miért is ne idéznénk egy passzust Marcus Aurelius Reflectióiból: "Legyen bár életed éveinek a száma háromezer, vagy akár tízszer háromezer, azért csak emlékezz rá: senki sem veszíthet el egy másik életet, csakis azt az egyetlent, amelyet most él, mint ahogy senki nem élhet egy másik életet, csakis azt az egyetlent, mint amelyiket majd elveszít. A leghosszabb és a legrövidebb időszakok - egyenlőek. A jelen mindenkié; meghalni, az másképpen kifejezve azt jelenti, hogy elveszíteni a jelent, vagyis az időközök közül a legrövidebbet. Senki nem veszítheti el viszont a múltat vagy a jövőt, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ember nem fosztható meg attól, ami nem az övé. Ne felejtsd el: minden dolog fordul, majd újra megfordul ugyanazon a pályán, ezért a szemlélő számára egy és ugyanaz a feladat figyelemmel kísérni egy évszázadot, vagy kettőt vagy akár magát a végtelent is."

Namármost ha a fenti sorokat komolyan vesszük, látni fogjuk, hogy azok két eszmét hirdetnek meg. Az egyik, amelyet szinte beleszuggerálnak a fejünkbe: a legkevésbé sem magának a múltnak meg a jövőnek, hanem a múlt és a jövő realitásának a tagadása. Vagyis az, amit Schopenhauer a következőképpen fejtett ki: "Az akarat jelenségének a formája csupán a jelen, nem pedig a jövő vagy a múlt. A jövő és a múlt a fogalmaknak a világában rejlik, csakis a tudás vonatkozásában és folytonosságában létezik... És mert nincs olyan ember, aki a múltban élt volna, és mert nem létezik olyan ember sem, aki élni fog majd a jövőben, az élet egyetlen megnyilvánulási formája az ember számára nem lehet más, mint a jelen." A kettős nem-létezhetőség közül most már a második minden lehetséges vagy lehetetlen újnak a tagadása lenne, amely gondolat nem mástól, mint a Prédikátor könyvéből, illetve annak a szerzőjétől ered. Márpedig ez a feltételezés - vagyis hogy az emberiség minden tapasztalata (valamilyen módon) analóg - első megközelítésre és elgondolkodtató módon a világ végtelen elsilányulásának tűnhet.

A téma tehát közel sem véletlenül ezen a ponton hozta kellő izgalomba Borgest is. Szerinte, ha Edgar Allan Poe, a vikingek, Júdás, valamint az ő, Borges olvasói nem is olyan mély titokban mind osztják ugyanazt a végzetet - az egyetlen lehetséges végzetet -, akkor a roppant építmény, vagyis maga az egyetemes történelem miért is ne lenne leegyszerűsíthető egyetlenegy embernek a történetére? Marcus Aureliustól távol áll a szándék, hogy igazában ránk kényszerítse ezt az enigmatikus leegyszerűsítést. Ő ehelyett megerősíti a változatos emberi végzetek bár analóg, de egyáltalán nem azonos természetét. És azt állítja, hogy minden időszakasz - egy évszázad, egy év, egyetlen éjszaka, talán még a fel- és megfoghatatlan jelen is - magába foglalja a történelmet, méghozzá teszi ezt - teljes egészében! Extrém formájában ezt a feltételezést persze könnyű lenne megcáfolni: az egyik ízlés más, mint egy másik; tíz percnyi fizikai szenvedés nem ugyanaz, mint tíz percnyi algebra. (Diák-voltomra emlékezve én ebben közel sem lennék olyan biztos.) Viszont, ha hosszabb időszakokban gondolkodunk, például abban a hetven évben, amelyet átlagéletkorként a Zsoltárok könyve oszt nekünk ki, a feltevés mindjárt kézenfekvővé válik. Nem sokkal többé, mint annak a megerősítésévé, hogy az emberi percepciók, emóciók, hányattatások mennyisége korlátozott; ezért mielőtt meghalnánk, azokat mind ki is merítjük.

Félreértenék-e mindent, ha a mi hanyatló korunkban mindebben mégis a sorok között vagy azok mögött akár mégoly halvány vigasztalásra, vigasztalás-nyomokra is vélnék találhatni?

* * *

Ha már ily könnyelműen elengedtük a gyeplőt, hogy kiránduljunk messzebb fekvő, kevéssé ismert tájakra, akkor hadd közöljek valamit a gyakori kitérők miatt remélem még nem háborgó olvasóval. Éspedig azt, hogy töprengéseim során sikerült a helyzetemhez méltóan ostobácska kis elméletet is kidolgoznom, vagy inkább csak újra-felfedeznem, amelynek ez a lényege: Nincs a világon végzetesebb dolog, mint - nyerni! Győzni! Igen bizony, a sikerről beszélek, főleg a nagy, az átütő sikerről. Ezért is penderítették ki irgalmatlanul - jó, azért könnybe lábadt szemekkel - az iszonyatos áldozatok árán, heroikus harc után mégis, tántorogva a saját lábukon állón a győztes angolok 1945 nyarán legelső dolgukként a hatalomból győzelmüknek az ünnepelt atyját, ihletőjét, leglelkét, Winston Churchillt. Tisztelünk, csodálunk, szeretünk, tehát: Alászolgája! Fel is út, le is út! Tessék, csak egy példa a számtalan közül. Vagy egy másik: ha van az elmúlt évtizedek amerikai politológiájában egy újra és újra visszatérő lecke, biztonsággal levonható és széleskörűen érvényes következtetés, akkor az az, hogy itt sincs sok olyan elem, amely a sikernél vészterhesebb lehetne. Ezért ment például végzetesen félre a Külügyminisztériumban tevékenykedő főkorifeus, a politológus Fukujama a 'történelem végéről' írott, hatalmas visszhangot kiváltó tanulmányával - mármint arról, hogy a kommunizmus összeomlása után egy többé-kevésbé homogén világban nem látott többé lehetőséget sorsdöntően nagy konfliktusokra. Azért nem, mert azok fölött egyszer s mindenkorra eljárt az idő, nincsenek tehát meg az újra-kialakulásukhoz szükséges előfeltételek. A demokrácia terjedése meg a kapitalizmus diadalútja vitte megalapozatlan elbizakodottságával tévútra Fukujamát is - mondhatnánk. Az a kognitív arrogancia, amelyre a hidegháború utáni Nyugat bennszülöttei, reprezentatív honpolgárai oly igen hajlamosak. A politikusok viszont - hol a republikánusok, hol a demokraták, hol egyszerre mind a két párt képviselői, együtt a mindenkori elszánt, 'független' 'reformerek'-kel - egyszerűen nem hajlandóak többé akárcsak egy futó pillantást sem vetni magára a történelemre, inkább ünneplik messze túlértékelve az egyensúlyi helyzetekből kipréselt, gyatra kis választási diadalocskáikból származó 'mandátumaikat' ennek vagy annak a végrehajtására, természetesen olyasmikre, amelyeket a gyanútlan választóknak még álmukban sem jutott volna eszükbe nekik átnyújtani. Egy-két év - néha bizony csak egy pár hónap -, és az elbizakodottak már meg is fizetik vaskos tévedéseikért az árat, a vélt siker helyett a valódi kudarcot; hogy azután majd elképedve nézzék végig; ellenfeleik, a következő győztesek kövessék el ugyanazokat a hibákat, megkapva értük megérdemelt megtorlásukat, az elmarasztaló ítéletet. Mintha a maguk nyelvére akarnák lekopírozni Bob Dylan gitár-kísérte pop-bölcsességét arról, hogy: "Nincs, nem is lehet annál nagyobb siker, mint a kudarc. Márpedig a kudarc minden, csak nem siker."

Vagy-avagy: Talán nem 'nyert' Nagy Imre '53 nyarán, amikor a félretaszítottság zugaiból ráncigálták elő, és máris tolták fel a csúcsra, egy mesterműként létrehozott romhalmazra miniszterelnöknek? Hogy azután bukása, Rákosiék még egyszer és nem éppen közkívánatra visszatérése idején az akkortájt oly stílusosan tiszavirág-életű sikert aratott, szép svéd film címét alkalmazza rá a pesti rossznyelv, mondván: Egy nyáron át táncolt? (De elragadó volt a filmben az a szőke, mandula-szemű, tehetséges lány!) Imre bácsinak a sors meg a história maga nagy kegyesen még egyszer, '56-ban adta meg a lehetőséget az ismétlésre, a diadalra. Na és onnan? Onnan pedig, mivel ő a végső dolgok felismerése után többé már nem alkudott, egyenesen a halálba. Vajon nem így van-e ez más és más formák közt oly sokszor az egyes ember életében is? '56-ban vajon én nem 'Egy nyáron át táncoltam' feszes ritmusú, tüzes szerelmi fandangómat? Talán még a magyar mondás sem az égből pottyant, hanem az össznépi (bocsánat!) bölcsesség tapasztalatát fejezi ki, amikor óva int: Gőg előzi meg a bukást! Wellingtontól kérdezte egy minden brit adománál jelen lévő társaságbeli hölgy, ez esetben egy igen dekoratív, már nem éppen hamvas dáma személyében, egyetlen futó pillanat erejéig a történelem színpadára lépve, majd onnan mondata elhangzása után örökre el is tűnve, úgy jó húsz évvel Waterloo után: "Sir, milyen fenséges érzés kellett legyen megízlelni a győzelem gyümölcsét!" Mire a Lord válasza: "A győzelem, Madame, a világ legnagyobb tragédiája - már természetesen csakis a vereségnek a kivételével."

Ennyi bőségesen elég is lesz erről. Ami viszont a magyarországi változásokat illeti: az itteni, a paletta szinte minden színét képviselő magyar politikai emigráció tevékenységétől a legelső és nyomban igen riasztó jelek regisztrálása után én következetesen távol tartottam magam. A Kárpát-medencéből ide messzire is elérkezett jelek sora képesztett ugyan el, de azokról szűk baráti körömtől eltekintve senkivel nem beszéltem, elsősorban nem 'otthoni' magyarokkal. Mindig úgy gondoltam: én saját, szilárddá jegecesedett elhatározásomból hagytam el szülőhazámat, a döntést keserves munkával, nekigyürkőzésekkel, mint egy meglehet parányi, de nekem gyönyörű gyöngyöt magamból izzadva ki, nem pedig valamiféle '56-os, tömeges népvándorlásnak a sodrában, egy roppant hullám hátát lovagolva egészen a szárazföldig, hanem a szakítás minden aspektusát alaposan meghányva-vetve és levonva az e tevékenységből leszűrhető következtetéseket. Belehelyezve magunkat az akkori idők sajátosságaiba csakúgy, mint egy középtávúként felfogható perspektíva némi fantáziával belátható körvonalaiba. Mindebben persze az időzítést illetően perdöntő körülmény volt a kommunista rendszer fennállása. Ennek a rezsimnek, mint isten és ember ellen való véteknek az eltűnését - ezt nekem, a tévelygések után maradéktalanul igaz hitűvé váltnak, nyilván mondanom sem kéne -, mint a század egyik legmeghatározóbb jellegű eseményét természetesen igen áldásos hatásúnak tekintettem, de azért úgy véltem: nem is említve a tömérdek halálos áldozatot, a szétzúzott, a tönkretett, a máris elveszett generációkon felül ha nem éppen több, de legalább egy-két nemzedék fog sajnos még fizetni az elmúlt évtizedek igazi voltában soha fel sem fogható lélekrombolásáért. Meg azért, ami abból fakad és ahhoz hozzájön. Borúlátó elvárásaim a közeljövőt illetően, meg az az erkölcsi megfontolás, hogy távozásommal én önként adtam föl olyan jogokat, amelyek szerintem csakis az azokból fakadó logikus következményekkel, tehát a mégiscsak az ottlét minden pillanatát meghatározó sorsvállalással együtt lehetnének élvezhetőek, illetve végigszenvedhetőek, vagyis hogy gyakorolhatóak - mind általam, mind rajtam. Később ez így együtt késztetett arra, hogy tartózkodjak még a vélemény-nyilvánítástól is, nemhogy elfogadjam a néhány budapesti laptól az amerikai tudósítói tevékenységre kapott, lekötelező ajánlatot.

Jelentős változást hozott életembe, hogy még meglévő személyes 'hazai' meg itteni magyar kapcsolataim túlnyomó többsége radikálisan és gyorsan, majdhogynem a mondat közepén, a még felfelé ívelő hangsúlynál szakadt meg, valahogy úgy, mint gyerekkoromban a moziban a közel s távolban fellelhető, egyetlen tekercs a vetített, de sajnos éppen most elszakadt filmből; véget is ért azzal, hogy többé már nem vagyok olyan pozícióban, amely miatt a velem való viszony fenntartása előnyökkel járhatna. Ezért aztán a tőlem elszakadó ürge viharsebesen úgy döntött, hogy sátrát másutt veri fel. Érdekes: illúzióimat már régen elveszítve azért csak elképesztett, hogy milyen sok körülöttem ődöngő alaknak volt pontosan ez a beidegzett modus operandija. Nem mondom, hogy egyes esetekben az ilyesmi ne bántott volna, ne érintett volna érzékenyen. Igaz, sosem annyira, hogy sokkolt volna, vagy hogy ezt valamelyiküknek is felhánytorgattam volna. Végül is azonban mindebből leszűrődött: ez így törvényszerű, ennek az ismert körülmények közt így kell lennie, és - egy idő után, miután az utolsó haraghullámok is elvonultak - hogy ez jó, felszabadító. Én úgyis csaknem mindig egyszemélyes balett, pantomim, szóval valahogy perifériás figura voltam, olyannyira, hogy ebből az alapállásomból csupán időnként és akkor is csak ideig-óráig mozdultam ki. Réges-régen megtanultam - már '56. október 25-én is, miután Évike feje fölött kapkodtam a gépfegyvergolyók után, hosszasan beszéltem magamnak arról -, hogy az én adottságaimmal megvert ember magányos kell legyen mások közegeiben, olyanfajta alak, akinek társak segítsége nélkül kell dolgokat végiggondolnia, néha mások helyett is, és ha szükséges, akár mások ellenében is. Az öregedés egyik jól ismert, pszichológusok pácienseik számára feltétlenül elkerülendőként jellemzett és ezért helytelenített kísérőjelensége, hogy befelé fordítja az embert; általában odavezet, hogy mind kevésbé van szüksége a tartalmatlan, a zümmögő méhkaptárbeli kapcsolatokra. A nyíltan vagy rejtetten antagonisztikusakról már nem is beszélve. Az az alak mindig is tudta: aki sokat markol, keveset fog. Mostanra aztán a megfontoltan öregedő ember még ennél is messzebb tart, mert kezdi megtanulni: milyen esetlen időtöltéssé válhat a válogatás nélkül markolgatás. Már azokban a mind ritkább esetekben, amikor markolászás ügyben rájön az ötperc.

Félreértés ne essék: a kellemetlen lények közé nem sorolom azokat, akik az idők folyamán itteni létem szerves alkotóelemeivé nőtték ki magukat; így cimboraságomat sajnos nyugdíjba menni készülő postásunkkal, az alkalmi bratyizást meg a kisebb-nagyobb szívességkéréseket a szemétösszeszedő kukásoktól, az egyszer-egyszeri sörivást a szolgálaton kívüli rendőrökkel, egy alkalommal ismerősök révén még egy ricsajos önkéntes tűzoltó-dajdajba is belecseppenve; a haverkodást az immár itt is létező eszpresszó-szerűségben a nekem kora délután 'speciális' dopiót - duplát - főző meg időnként amolyan igazi vendég-vendégként a 'ház' költségére meghívó gyerekemberekkel -, akik közül az egyik, méghozzá egy egyetemi szünidőben dolgozó japán diák isten tudja miért reagált személyemre úgy, hogy szeretett volna felfogadni nagyapjának (be kell valljam, az ötlettel sikerült alaposan elképesztenie); meglehetősen egyoldalú ismeretségemet egy erősen fogpiszkáló küllemű hölggyel, aki mindent tud és mindent legott el is mond az eszpresszó törzsvendégeiről; egy üresjáratban is kokett fehérnépet, a judícium teljes hiányával, de ahelyett is a szemeket már a bejárati ajtónál magához vonzó, csendháborítás miatt betiltandó, alighanem önálló lelki életet is élő keblekkel, aki egy meglehet éltesebb, de azért még a feslő bimbó duzzadó ajkú, amolyan ha-ti-tudnátok-amit-én Brigitte Bardot-szerepkörben lép fel, és tőlem kér tanácsot hihetetlen sebességgel összekuszálódó szerelmi bonyodalmai ügyében (egyáltalán nem értem, miért kapós - persze az elkötelezett kebelbarátok kivételével -, ha ideig-óráig is, de miért dőlnek be veleszületett őszintétlenségének; ő lepett meg engem azzal a kissé elváltozott értelmű kifejezéssel, hogy ott annak a férfinak olyan 'kellemes orgazmusa' van, őt, be kell vallja, azzal vette le a lábáról); aztán a helyi közügyek engem is érintő részeinek a megbeszélését a velem szemben lévő házat birtokló, ambiciózus politikus létére is időnként igencsak felfortyanó városi intézőbizottsági taggal. Meg velük együtt a rendkívül értékes, orvosoktól nemigen kapható, gyakorlatias tanácsokon kívül a pletykázást a legkevésbé sem csakis a saját szakmájában gyakorló, mindent és még annál is többet tudó, meg különben is minden lében kanál hindu patikáriussal. Meg a csipkelődő, kölcsönös ugratást ugyanővele. Vagyis hogy: aki ezeket együtt meg külön-külön felületes kapcsolatoknak merné nevezni, azt legott párbajra hívnám ki. Nehéz lovassági kardokkal kora hajnalban megvívandóra.

A kifejezetten helyi érdekességű népségen kívül természetesen a legkevésbé sem sorolom ebbe a kategóriába itteni barátságaimat: először, másodszor és sokadszor, mindig és újra, örökké Margót; két őseredeti amerikai újságírót, rádiós múltam szerencsés maradványait, ha nem éppen fellelt kincseit, akik tudósítókként, saját bevallásuk szerint, Columbust kísérték el első itteni kampányútjára, és aztán valahogy itt is ragadtak; a vándorlásaink során, vagy harminc év alatt, meghitt barátokká vált atomfizikus-házaspárt; jelenleg Los Angelesben élő, örmény-holland származású nyelvész barátomat, volt kiadói kollégámat, egy igazi européer benyomását keltő - joggal keltő - amerikait, aki New York és California közt minden egyes madarat névről ismer, amellett bátran futhatna be szép karriert kaktusz-szakértőként is; erőteljesen fogyó meg kiöregedő, szétszóródó philadelphiai körömet, amelyet még az Amerikába érkezésünk után ott eltöltött vagy tíz hónapban kaptunk a sorstól ajándékba; ősrégi pesti, most kanadai szociológus-prof barátomat családjával; örökifjú barátnémat, Heltai Gyuri özvegyét, Lányi Ágit Charlestonban, akivel csakis mi ketten tudunk úgy beszélgetni zenéről meg a régi Pestről, mint amit gondolom a mai Pesten is kevesen tudnak utánozni; közös barátoktól megörökölt, energiát meg lekötelező kedvességet sugárzó, fiatalabb házaspárt Észak-Carolinában. Ha nem csak a szorosabb relációkat tekintjük, akkor itt, a környékbeli vagy 20-30 'haveron' kívül szinte az USA minden államában van valakink - igaz, fogyóeszközként -, akikkel lazán bár, de tartjuk a kapcsolatot. Itt csak futólag említve az egykori budapesti barátságok ritka maradványait, azok közül is a leghűségesebb és emberként, gondolkodóként meg ellenállóként, majd a fordulat után közéleti szereplőként is oly értékes, időnként ide is eljutó, fiatalabb barátomat, akivel legalább hetente telefonon és amilyen gyakran csak lehet, személyesen is beszélünk egymással. Mindebből gondolom világos: túlzás lenne emberhiányról folytatni mélyreható értekezéseket.

A magyarországi változások sodortak magukkal olyan hordalékot is, amely a legkevésbé sem csakis bennünk idézett elő déjà vut. Túlhaladva ezzel még a kivándorlásunk ideje táján rémisztő lehetőségként előre látottakat is, amelyek egy olyan országot tártak lelki szemeink elé, ahol a senyvedő társadalom két, számos téren egymást átfedő, fura módon egymás létét feltételező szélsőség között vergődik úgy, hogy ezzel a legkisebb támpontot sem nyújtaná nemhogy gyógyulásra, de legalább valamiféle épeszű kimenetelre. Maga a csoda: mintha valakik kemény munkával összegyúrták volna a megmételyezett Horthy- meg a vérfertőzött Kádár-korszak történelmileg szilárdan megalapozott agyalágyultságát.

Ebben a közegben eltorzult formák közt ugyan, de felszínre kerültek a mi itt nyomon kísért történetünk szempontjából sorsdöntő események megoldatlan részleteinek a feltárásához óvatosan bár, de azért így-úgy csak felhasználható piszok-anyagok is. Engem - természetesen egyes átfogóbb művektől eltekintve - ezek közül történetesen azok az újságcikkek, valódi vagy ál-kutatómunkák érdekeltek a legjobban, amelyek felelevenítették, esetleg több világosságot árasztottak az 1956. október 25-én az Országháznál történtekre, vagy még az elképzelhetőnél is nagyobb homályba burkolták annak a napnak a történéseit, amelyet én előző életem drasztikus lezárójának és egyben új korszaka nyitányának tekintettem - akkor nyomban és azóta is, mindig. Olvasni ezeket az új-régi közleményeket olyan volt, mintha az ember egy történelemkönyvből kitépett lapok érthetetlenné tett szövegét tanulmányozná. Vagy talán inkább fordítva: amikor eddig erről beszéltem, az lett volna olyan, mintha egy gondosan preparált könyvet tanulmányoznék, amelynek minden második lapját előre kitépdesték. Ilyesfajta feltételezett tettből akár csak a múltban szerzett, minimális helyzetismerettel meg ehhez mérhető szaktudással sem lenne nehéz feltételezni a védett állásaikból hosszú pók-karjaikkal még ma is messzire kinyúló volt államvédelmiseknek a konfúzió állandósítását célzó, nemcsak a fáradtságukba belebénultakat - mentségükre szolgáljon -, de ma már úgyszólván senkit sem érdeklő tevékenységét. Újabb bizonyítékaként annak, hogy ami Magyarországon 1989-ben meg azután végbement, azt sok mindennek lehet tekinteni, csak forradalomnak nem. Igaz, senki nem is úgy beszél róla. Nem úgy, mint a cseheknél, a mi esetünkben még a 'bársony' szó se került az új politikai szótárba.

A sok ködösítésből összetákolt 'megemlékezés' közt szerepelt az az újságcikk is, amely a hozzám elcsordogált anyagból egy név megjelenésével gyakorolta rám a legmaradandóbb hatást. Ez az egyébként szintén szerecsenmosdató iromány ugyanis tartalmazott egy tudomásom szerint azon a tájon először tálalt újdonságot is. Méghozzá valamiféle utalást arra, hogy '56. október 24-én a Földművelésügyi Minisztérium épületének a tetejére a Partizánszövetség tagjaiból létrehozott, az éppen kéznél lévő géppuskákkal is felszerelt különítmény ment volna föl, hogy azután másnap, csütörtökön, október 25-én délelőtt ennek a csoportnak az emberei lőjenek bele a tüntető tömegbe, kiváltva ezzel az annak idején itt, az 1966-os részben részletesen leírt tömegvérengzést. Irányította volna pedig ezt az 'önálló' 'harci' akciót nem más, mint maga a főmufti, a mindig kéznél lévő Földes László, a Partizánszövetség elnöke.

Si non e vero, e molto ben trovato - ha ez a mese így tálalva nem is szükségszerűen igaz, ezzel szemben viszont ugyancsak találó. Még akkor is, ha egy általam csupán roppant felületesen, másod-harmadkézből ismert rágalmazási perből ki más került volna ki patyolatfehérre mosdatott, ártatlanul meghurcolt áldozatként, mint éppen a fentebb említett Földes László. Hiszen hogyan is történhetne olyasmi Magyarországon, hogy az előző korszak egyik kimagasló - már elnézést kérek - képviselőjét, az 1956 októberében - 23-án vagy 24-én - sebtiben létrehozott kommunista Katonai Bizottságnak a tagját a természetesen mint mindig, most is a függetlenségét következetesen védő magyar bíróság elmarasztalja? Feledkezzünk egyelőre meg arról a csip-csup részletkérdésről, hogy Földes vajon miért, milyen okból, milyen isteni sugallatra helyezte volna el saját elhatározásából fegyvereit és embereit éppen 24-én éppen a Földművelésügyi Minisztériumnak éppen a legtetejére. Meg arról is, hogy fegyvereit - saját fegyvereit? - meg egyenruhás embereit vajon kik és főleg miért engedték volna be az Országházzal szemben lévő, elsőrendű taktikai fontosságú épületbe - az ávósok legaktívabb közreműködése nélkül. Fogadjuk viszont el, ami az egész ködösítésből alighanem mégiscsak logikusnak tűnhet: vagyis hogy Földes kiválasztott emberei is ott voltak a tömegvérengzést kirobbantó ávós mesterlövészek között.

Vagyis hogy első megközelítésre látszólag megmagyarázhatatlan okok miatt azok, akik a szörnyűséget tervezték és szervezték, már a kezdettől fogva, ha éppenséggel nem még az előtt, valószínűtlen, de lehetséges jövőbeli helyzetekre készítve terveket, szükségesnek ítélték, hogy akkor még előre nem látható körülmények közt a közel sem egyenrangú felek 'közös' vállalkozását bonyolítsák le. Aligha szervezési, technikai okok miatt - hiszen ilyesfélékre nem lehetett volna szükségük sem -, annál inkább azonban azért, hogy maszatoló konspiratív kísérőmesével lehessenek képesek majd a jövőben, ki tudja, mikor, egy adandó alkalommal takarni magukat, megakadályozni, hogy az egész vállalkozás részleteire fény derüljön, már természetesen ha ezt a szükség, értsd az akkori forgatókönyv a két vagy még több út összefutásánál esetleg így kívánná meg. Hogy magabiztos választ tudjanak majd adni a velük szemben akár ellenséges erők bizgató firtatásaira is. Ami azért azt nem jelentette volna - ebben, szépen kérem, ne tessék egy pillanatig sem kételkedni -, hogy ha úgy alakulna, akkor habozás nélkül ne áldoznák fel Földest - se nem oszt, se nem szoroz -, hogy engedély, jóváhagyás nélkül végrehajtott, főbenjáró bűnéért habozás nélkül ne vetnék oda koncként a csaholó kutyáknak. Vagy minden bizonnyal ellenkezőleg: éppen hogy oltalmukban tartva avatnák majd őt hőssé. Újra. Hiszen egyszer már megtették ezt nem sokkal a felszabadulás után, a mind krónikusabbá váló hős-hiány állapotában, állítólagos újpesti 'hőstetteiért'. Minden majd a körülményektől függ, azoktól, amelyeket akkor nem lehetett még előre látni. Amit viszont elő lehetett készíteni: szükség esetére maximális védelmet nyújtani veszélyeztetett és ezért érzékeny hátsó részeik megvédésére. Vagyis felkészülni egyebek közt pontosan arra, ami oly sok év után valóban bekövetkezett.

Hogy lenne nekem minderre bizonyítékom? Nincs természetesen, legalábbis közvetlen, de van mégis - közvetett. Miközben a nagyobb, de a Kossuth térit meg sem közelítő vidéki ávós vérengzések ügyében legalább egyes esetekben indítottak bírósági eljárást, ha másképp nem, akkor azért, mert végleg elkenni az atrocitások miatti felelősség ügyét bizonyos helyeken a nyomás miatt egyszerűen nem lehetett, a legnagyobb szabású, a legfeltűnőbb helyen elkövetett és a politikai kihatásaiban alig felbecsülhető tömeggyilkosságért Magyarországon mindeddig senki ügyében sem indítottak vizsgálatot (csak majd később egyet, amelyet még csak le sem zártak, mert, amint az előre látható volt, képtelenek voltak bármiféle következtetésre jutni), még kevésbé emeltek vádat akárcsak ismeretlen tettesek ellen - és legalábbis nekem pillanatnyi kétségem sem fér hozzá: semmi ilyesmit nem fognak tenni a jövőben sem. Ezzel szemben viszont ma már vagy 100, máskor meg 70 halálos áldozatról beszélnek - feltételezhetően az akkori, a rendkívüli módon kiélezett helyzet miatt még a szokásosnál is gyalázatosabban hazug ÁVO-jelentések alapján - a szovjet tankok civilekre leadott 'sortüzéről' példálózzanak - ez utóbbi esetben szemérmetlenül húzva meg magukat mi másnak, mint magát a bőrüket, a puszta létüket is megmentő Szovjetuniónak az eltűnése mögött, csodálatos módon feledkezve meg arról, hogy kivétel nélkül minden szemtanú szerint kik és honnan kezdték meg a lövöldözést. És hogy nemcsak meg merjenek nyikkanni, de az arcátlanság csúcsteljesítményeként merészeljék utólag elmarasztalni az éppen hogy az államvédelmis mesterlövészeknek kitett civilek védelme érdekében alighanem egész pályafutásuk során először és utoljára nemes cselekedetekben aktív részt vállaló szovjet tankistákat. És hogy végtelen figyelmességükben minden lehetőt elkövetve igenis pont engem szorítsanak könyörtelenül arra, hogy mint egy rendkívüli, minden szempontból igen kényes feladatokkal megbízott hazajáró lélek, életemben először én kényszerüljek megátalkodottan konok módon velük szemben megvédeni legalábbis a szóban forgó, már úgy értem, az öldöklés kezdete előtt vagy éppen akkor a Kossuth téren állomásozó szovjet harci egységeket. Arról már nem is szólva, hogy a kiprovokált, vagy kétórás lövöldözést meg az egész mészárlást nyilván nem véletlen uniformizálással 'sortűz'-ként, vagyis egyszeri jelenségként merészeljenek jellemezni. Kétórás sortűz? Még ma is? Mert a pártfegyelem még ma is pártfegyelem? Na és hogy a tömegmészárlás árcéduláját alaposan meghamisítsák azzal is, hogy az áldozatok számát a vélhető valódiról annak a töredékére szállítsák le. Meg hogy az egész ügyet és annak a tömény borzalmát minden lehető módon bagatellizálják. Tegyék mindezt pedig az ellenük intézett 'rágalomhadjárat' miatt mélységesen indignálódva.

De még így is: az én egykor átélt élményem nem várt kerülő utakon nyilvánosságra jutásával megint csak egy újabb kör zárul be, mégpedig az egész nyomorult ügyhöz méltó, visszataszító módon. Az 1976-os részben említettem ugyanis: távozásunk előtt a Corvinában én voltam a Magyarországon 1971 őszén megrendezendő Vadászati Világkiállítás nyugatnémet koprodukcióban készülő hivatalos emlékalbumának a felelős szerkesztője. Ez a körülmény, amint arról már beszámoltam, adta meg a meglehet tökéletesen váratlan, de azóta is szívet melegítő lehetőséget arra, hogy Évikével még egyszer és életemben utoljára találkozhassak.

Ezt megelőzően azért még más is történt. Például: éppen szerkesztői minőségemben és mindössze vagy két-három héttel az országból távozásunk előtt keresett föl irodámban egy Horthy-rendszerbeli minisztériumi tanácsos; ezt a külcsínre és belbecsre egyaránt visszataszító, a dzsentri-színvonalat - legyen is az bármi a rátarti pimaszságon kívül - újra gondosan fenntartó urat én a Rákosi-korszakban mint deklasszált, még oroszul is megtanult és így persze kiváló múltbeli kapcsolatai révén álláshoz is juttatott műszaki fordítót ismertem, de csak éppenhogy, igen felületesen, hogy aztán most legújabb reinkarnációjában a Vadászati Világkiállítás kormánybiztosának, a magyar Földművelésügyi, majd Mezőgazdasági Minisztérium miniszterhelyettesének, Földes Lászlónak a szakmai tanácsadójaként, vagyis hogy főnixként materializálódjon előttem. A hatvan körüli, arisztokratikusan megnyújtott fejű, hideg-kék szemű, vékony szájú, prominens orrú, gondosan öltözött, manikűrözött kezű úr, vörös nyakkendővel, azon fekete pöttyökkel, divatfiként ugyanebből az anyagból készített dísz-zsebkendővel zakója felső zsebében magától értetődő, régen megszokott és csak egy ideig, az évtizedeknek tűnő Rákosi-korszak rövid néhány évéig nem gyakorolt természetességgel vette nyomban az első pillanatban át a jelentéktelenségemmel folytatandó 'párbeszéd' irányítását. Nekem meglátásától ihletve az a mondás járt az eszemben, amit éppen azokban a napokban hallottam. Méghozzá egy olyan kitétel, amely az akkoriban már lépten-nyomon névelőként használt, nemrég még kimondhatatlan trágárságokat ha nem is szebb, de impozánsabb csomagolásba burkolandó újításként javasolta: miért is ne mondanánk ilyesmiket ma már a városi nép egyszerű gyermekei által is másodpercenként használt, vulgáris kiszólásoknál disztingváltabban, például úgy, hogy itt ez a lókötő 'lépjen bizalmas szexuális kapcsolatra önmagával'. Ez azért a már megszokottól eltérően legalább pallérozottabban hangzik, még ha a lényegét illetően ugyanazt is mondja. Cseppet sem álltam messze tőle, hogy az urat nyomban ennek a fordulatnak meg magának az aktusnak a belterjességét hangsúlyozó bevetésével üdvözöljem. Gondoltam, a bájgúnár így aposztrofálva aligha lenne képes, szokott modorából kizökkenve, az arcára írt és így elvárható, sőt elkerülhetetlen módon fennhéjázni.

Némi modoros köhécselés meg a tökéletesen lényegtelen dolgokról folytatott bevezető, amolyan kötelező üresjárat után a fölényesen magabiztos oldalát mutató úr a kinyilatkoztatás erejével közölte: helyes lenne, ha a kormánybiztos urat egy bevezető megírására kérnénk fel a készülő kötethez. Mármint 'mi', ugyebár a Corvina. Lélegzetvételnyi, ámde mesterien elhelyezett szünet következett, nyilván időt adva nekem a meglepetést aligha okozó, magától értetődő propozíció megemésztésére. Hát nem furcsa, hogy ez énnekem nem jutott eszembe? - inszinuálta hallgatásával. Hogy ebből a hatásosnak szánt csöndből azután nyílegyenesen érkezzen el az egész látogatás céljának az átadásához, imígyen osztva meg velem ezt a titkolt harci akciót: És ha a miniszterhelyettes elvtársnak ezért a kontribúciójáért nemde nominális honoráriumként vagy 5,000 forintot ajánlanánk fel. Mármint 'mi', még mindig a Corvina. Amennyiben azt lehetőségeink megengedik, akkor ennél akár jóval tisztességesebb összeget is. A rendkívül elfoglalt, de az emlékkönyv iránt meleg érdeklődést tanúsító kormánybiztos úrnak egyébként is szándékában áll velem az évkönyvvel kapcsolatosan néhány kérdést megbeszélni. Ha ez nekem is megfelel, erre sor kerülhetne mondjuk holnapután délután 3 órakor, a kormánybiztos úr minisztériumi dolgozószobájában. Míg szorgalmasan betanult mondókáját mondta, vagyis amíg megadta nekem a lehetőséget a most bedobott összeg felajánlására az előre gondosan kitervelt minisztériumi látogatás alkalmából, a pofa szakadatlanul arcomat és az azon netán fellelhető reakciók nyomait vizsgálta. Mindezek után azt a pofa elhallgatásával valahogy éreztette: mondhatna minderről többet, de úgy érzi, hogy ez nem lenne helyénvaló; ezért ezt most nem teszi, azokat a titokkal terhes dolgokat megtartja magának. Így tehát most, hogy a jelentéktelen, az ő számára nyilván rutinszerű üzleti ügyet prezentáló, bár egyébként épületes mondókáját a csattanóval, a Corvináról legombolandó összeg meghatározásával be is fejezte, az ő logikája szerint semmiféle további megfontolást nem kívánó témának a maga részéről lezárását azzal is félreérthetetlenné tette, hogy jobb kezének a tenyere felé behajlított ujjain a körmeit kezdte vizsgálni, azokra rá-rálehelni, majd azokat enyhén zakója ujjához dörzsölgetni. Ezzel is mintegy aláhúzva a veleszületett meg a helyzetéből is fakadó, hanyag eleganciát, a játszi könnyedséget - tehát mindazt, amiről nekem ab ovo semmiféle fogalmam sem lehetne.

Ami igaz, az igaz - a pofának a nem mindennapi propozícióval, annak a mesteri tálalásával sikerült engem meglepnie. Még hogy egy hivatalból megírandó, ványadt kis cikkecskéért, amelyet nyilván a tanácsadó fog csaknem analfabéta főnöke helyett vagy egy óra alatt összedobni, fizessünk a kommunista párt Központi Bizottsági tagjának, a miniszterhelyettesnek, egy helyzete és körülményei miatt éppen arra járó jöttmentnek vitathatatlanul korrupt módon, csakis azért, mert megzsarolhatnak bennünket, kemény 5,000 forintokat! Hiszen ez az idő tájt még szép kis összeg volt, magának Földesnek meg nyilván bagó. Talált pénz, vadásztrófea!

Ezen morfondírozva már csaknem eljutottam odáig, hogy mosolyogva, ámde a javaslatban rejlő buktatók újragondolását sürgetve itt nyomban el is búcsúzok a sima modorú gengsztertől, amikor belémvillant: márpedig ebből az izéből itt éppen most botrány is kerekedhetne, a legkevésbé sem kizárhatóan olyan ügy, hogy amiatt esetleg pillanatnyilag legfontosabb okmányainkat, vagyis hogy üres óráimban otthon meleg érzelmekkel eltelten nézegetett útleveleinket is elveszíthetem. Igaz, ez azért kevéssé valószínű, de mit lehet tudni, végül még ez sem teljesen elképzelhetetlen. Nem kevésbé akár az is, hogy egyszer csak kiderülhetne: jelenlétemre itt mostanság fölöttébb nagy szükség lenne, ezért aztán akár csak két hétre távozásomnak az elképzelése is roppant sebesen lenne átutalandó a 'nem aktuális' kategóriába. Vajon érdemes lenne egy senkit-semmit nem megváltó, nyilván mindennapos marhaság miatt elveszíteni annak a puszta lehetőségét is, hogy az életet egyszer majd valahol nagykanállal ehessük? Megéri ezt a kockázatot ez a piszlicsáré ügy? Méghogy korrupt kommunista vezető? Ez lenne a falrengető meglepetés! Kinek a számára?

Először is nagyot nyeltem tehát, majd a szertartásokhoz hiánytalanul tartva magam körülményesen rágyújtottam egy cigarettára. Körülbelül olyan íze volt, mint egy vélhetőleg dolgos, munkájában elmerült vízvezeték-szerelő sokat szenvedett zsebkendőjének lehetne. Eddig magam elé, az íróasztalomra meredtem; most lassan, megfontoltan a pofa szemébe illesztettem a szememet. A hatásvadászatot éppen pár perccel előbb tőle tanulva vártam még egy, majd még egy leheletnyit, amíg úgy nem éreztem, hogy a csönd végre már elérte a kívánt kísérteties jellegét, aztán csak megszólaltam. Tettem pedig ezt egy érdeklődőnek szánt kérdés gondos megfogalmazásával, imígyen: vegyem úgy, hogy mindezt, amit ő itt elmondott nekem, a miniszterhelyettes elvtárs nevében vagy helyesebben, az ő megbízásából továbbította volna? Isten őrizz! - röhögött bele a képembe a fasisztoid neokommunista, maga a feddhetetlen magatartás lám csak félreértett mintaképe -, ez csakis és kizárólag neki, saját magának az ötlete és javaslata, amelyről Földes László természetesen mit sem tud. (Amint azt gondolom, már mindannyian megtanultuk, Földes László általában soha semmiről nem szokott tudni.) Erre én döntöttem: érdemileg kitérő választ adok, abból a fajtából, amely tökéletesen plauzibilis, úgyhogy adott esetben bármilyen fórum előtt is maximálisan öt perc alatt megvédhető legyen. Legalábbis számára félreérthetetlenül zártam le tehát a beszélgetést, tudatva vele: ez esetben, minthogy javaslata felvetése nyomán egész sor meglehetősen összetett, egyebek közt szakmai, politikai, morális jellegű kérdés merül fel, olyannyira, hogy mindez sokoldalú megfontolást tesz szükségessé, saját hatáskörömben nem dönthetvén az ügyet igazgatónőnk elé fogom terjeszteni. Méghozzá annak a fenntartásomnak, helyesebben a csakis és merőben személyes véleményemnek a kíséretében, hogy az elé terjesztett prepotens javaslatot az ál-honoráriumról kapásból vagy bánom is én, meghányva-vetve, de utasítsa el.

Ily módon tehát végül is én vettem át a diktálást, rövid, ámde nyomatékos mondókámat pátosz nélkül adtam elő, az eszmecserét én fejeztem be, és elsőként én álltam föl székemből.

A pofa erre nyilván nem számított. Szerepéből kiesve rákvörösen hördült fel, majd roppant erőfeszítéssel fegyelmezve magát közölte velem: Az én helyemben ezt a hallatlanul pimasz vádat a logikus következmények miatt ő soha sehol és senkinek nem említené. Annál is inkább, mert, amint azt feltételezi, én is tudom, Földes László elvtárs személyében a Partizánszövetség nagy tekintélyű elnökével állok szemben. Illegális párttagságát és magas párttisztségeit idő híján most nem is kívánja említeni. Mire én félbeszakítottam, mondván: kérdésemre válaszul volt olyan szíves a lehető legegyértelműbben közölni velem azt a szilárd meggyőződését, hogy Földesnek sem ilyen, sem olyan, de még csak amolyan minőségében sincs a leghalványabb fogalma sem az itt elhangzottakról. Így tehát én, aki a hatáskörömet meghaladó ügyben, mint mondottam, nem dönthetek, de ha azt mégis megtenném, akkor sem Földessel állnék szemben. Földessel, lett légyen ő, ismétlem, tetszés szerint éppen bármelyik beosztásában vagy tisztségében is. Az, akivel én ez ügyben pillanatnyilag szembenállok, az csakis ő maga. Nem, ne is strapálja magát, hiszen minden kétséget kizárhatóan nem a Földes elvtárs anyagi ügyeivel megbízott főkorifeus, hanem, ha jól értem, a miniszterhelyettes elvtárs kifejezetten a Világkiállítás ügyeiben illetékes szakmai tanácsadója az, aki feladatai egyikén tevékenykedve - már sajátos módon, nyilván úgy, ahogy ő azt a legjobb tudása szerint felfogja - itt ül, vagyis hogy már áll velem szemben. Kis mondókám végéhez érkezve és a helyzetet imígyen vélhetően tisztázva ezúttal ismét én mosolyogtam bele a pofa képébe, majd az audienciát befejezettnek nyilvánítva kurtán bólintottam. A számára váratlanul botrányossá fajult és ezért mellre szívott kimenetel hatása alatt a nemrég még önelégült 'tanácsadó' ezek után a dühtől szinte reszketve távozott.

Én nyamvadt kis diadalom birtokában, de persze változatlanul utálkozva jobb híján kimentem sétálni az akkor még közel sem sétáló-, vagyis a Váci utcába, csak előbb még a Muskátliban megittam egy kávét. Ez a mindennél egyszerűbb cselekvés-sorozat hamarosan meg is tette a magáét, ezért aztán egy idő után úgy döntöttem: eléggé lehűltem ahhoz, hogy valamennyire higgadtan mehessek be kiadónk igazgatónőjéhez. Akivel egyébként eddig fölöttébb jó munkakapcsolatom volt, azt hiszem, még némi kölcsönös tisztelettel is fűszerezetten. Egy alkalommal például biztosítottuk egymást arról, hogy egyikünk sem lenne képes a másik munkáját végezni. Amikor kertelés, díszítgetés nélkül elmondtam neki, az egykori illegális párttagnak kis történetemet, olyan erővel szorította össze száját, hogy abból minden vér kiment. Kétség se férhet hozzá: nem mindennapos kínokat kellett kiállnia. Eltartott percekig, amíg képes lett megszólalni: higgyem el, nagyon is megért engem, ezért fenntartás nélkül osztja a szavaimból kivehető véleményemet. Végtelenül sajnálja, hogy ilyen elképesztő atrocitásnak voltam kitéve, itt, a saját munkahelyemen, a vállalatnál, amelynek mégiscsak ő lenne a felelős vezetője. Úgy véli, mindeddig korrekten és kifogástalanul, sőt messzemenően önmegtartóztatóan jártam el. Mégis, mindezek ellenére is kénytelen azonban arra a következtetésre jutni, hogy a szóban forgó kérdésben nemigen lenne bármiféle választási lehetősége. Akármennyire undorító és persze hogy felháborító is az egész, mégis tegyem meg a 'javaslatot' Földesnek. Én tegyem meg? - robbant ki a düh még egyszer, utoljára belőlem. Mire Biró Lívia igazgatónő, maga elé nézve, alig hallhatóan mondta: Tamás, szépen kérem, igen, tegye meg. Erre már nem volt mit válaszolnom, a kérést nem utasíthattam el.

Két nap múlva Földes minisztériumi szobájában ültem egy kis dohányzóasztal melletti plüss-fotelben, magával a volt újpesti 'partizánvezérrel', na és persze a kormánybiztos úr eszével, azaz a megváltozott környezetből, tehát helyzeti előnyéből meg múltjából fakadóan az arcátlanságát újra visszanyert fasisztoid tanácsadójával. Az elhízott, fennkölten ostoba arcú dúvad, vagyis a miniszterhelyettes szivarra gyújtott, igaz, előbb a népire faragott fadobozt kurta kis mozdulattal felém tolta, nem mondhatnám, hogy túlságosan komoly kínálási szándékkal; néhány jelentéktelen kérdést tett föl, azokat is szemüvegét felrakva papírról olvasva, úgy, hogy közben szivart tartó kezének mozdulataitól a fakó-szürke füst-indák halvány függönyt képeztek az alattomos kis disznószemek előtt; majd kivonva magát a forgalomból íróasztalához ment és onnan, karosszékében hátradőlve meghitt érdektelenséggel nézett rám; a szót ily módon átadta jobbkezének, hogy a leplezetlenül utálkozó tanácsadó az ő kérdéseit pro forma toldja meg még a maga ál-kérdéseivel is. Ily módon kifaggatva én közben fél szemmel figyeltem az elhízott Földest íróasztala mögött ülni, ahogy testhelyzetéből megítélhettem, alighanem kedvenc pózai egyikében úgy, hogy pocakját éppen annak is támassza, az asztalon ilyen-olyan tárgyakkal játsszon gondterhelten, és mindezenközben igyekezzen a bölcs államférfi benyomását kelteni.

Vagy húsz perc múltán a fal-megbeszélés végéhez is érkezett - volna. Ekkor azonban én, ezúttal most már kizárólag a sötétkék útleveleinkre összpontosítva, azokat meg a párizsi metrót látva lelki szemeim előtt, ezt mondtam: Földes elvtárs, igazgatónőnk megbízásából szeretném felkérni arra, hogy a kötethez szíveskedjen kormánybiztosi minőségében egy hivatalos előszót írni. A terjedelem, ha szabad javasolnom, legyen körülbelül 4-5 gépelt oldal. A határidőt határozzuk meg mondjuk mától egy hónapra, persze csakis akkor, ha ez Önnek így megfelel. Minthogy mi a németekkel közösen csinálunk mindent, honoráriumként nem tudunk többet fölajánlani, mint 5,000 forintot. Ezzel elhallgattam. Mire Földes elvtárs, élethűen utánozva egy olyan személyt, akinek nincsen egyetlen grammnyi agya sem, mintha csak Karinthyból olvasott volna, elővette a népiescht, és leírhatatlanul bamba pofával ezt mondotta: Ammá biza jól gyün!

Íme, ez a pénzéhes sertés, ez a cégéres barom volt az, aki, bár szokás szerint, ahogy az illik, az éj sötétjében, de azért az én vaksi szemeim láttára az ávósokkal készségesen kooperált, azoknak nyilván életében nem először megadta mind a kért fegyveres segítséget, mind a konspiratív akcióhoz szükséges hozzájárulását, és így szervezetével egyedül vagy társként, de mindenképpen aktív közreműködőként vett részt az Országház előtti tömegvérengzés lebonyolításában, röpke 15 esztendővel ezelőtt. Ez a barom hordja tehát az általam immár személyesen is ismert első tömeggyilkosnak a képét dupla tokája fölött. Mostantól fogva az október 25-i feldolgozhatatlan rettenetnek van egy szétverhető, szétverendő emberfejben rögzíthető disznóarca is. Ez a korrupt, kapzsi senki, ez a prédát kereső söpredék-ember mondhatta tizenöt évvel ezelőtt, azon az október 24-i estén, amikor az ávósok segítséget kértek tőle a vérengzés megszervezéséhez: Ammá biza jól gyün! Hát ha már nem fojthatom meg ezt a barmot, akkor talán mégiscsak a világ második legokosabb lépését teszem tízegynéhány nap múlva, amikor a kormánybiztos elvtárs birtokolta országot itthagyom, de azt aztán mindörökre!

Íme, így zárult be egy újabb kör is. Csak sokáig kell élni: az ember megéri a körök bezáródását, az ember megél mindent, és megéli mindennek az ellenkezőjét is.

Jánosékról utoljára a kivándorlás idején, 1971-ben, tehát az 1976-os fejezetben esett szó. Méghozzá azzal kapcsolatban, amikor december 14-én oly nehéz volt elszakadni tőlük meg Párizstól. Ők is kijöttek velünk a pályaudvarra, hoztak ajándékot Ancsának a repülőgépen megünneplendő hetedik születésnapjára. A fülét-farkát eleresztő János szinte transzban ötször is elmondta: holnapra ti már messze futtok... Ők tettek minket föl a Kölnbe vagy most már a jegyeinken amerikais-francia változatában Cologne-ba menő vonatra - ott gyűjtöttek ugyanis össze bennünket a katolikus, a protestáns meg a zsidó menekültszervek, hogy bérelt repülőgépen Amerikába expediáljanak vagy kétszázad-magunkkal.

Az első időszakban még rendszeresen írtunk Párizsba Philadelphiából, majd folytattuk ezt átköltözésünk után New York melletti otthonunkból is. A válaszolási láz azonban, már ha egyáltalán lett volna valami ilyesféle, hamarosan ki is hűlt - Párizsból kizárólag Minouche írt, ha írt, Jánosnak legföljebb néha olvashattuk egy-egy, az oldal aljára odavetett sorát.

Aztán megszülettek az ikrek, és a levelek, nyilván a Minouche-ra szakadt tennivalók miatt, kezdtek elmaradozni, majd teljesen kimaradni. Hosszú évek múlva kaptunk csak tőlük egy lapot, amelyben közölték: a család leköltözött délre, Nizzába. Viszont az, hogy miért hagyták ott mindkettejük imádott Párizsát, számukra a világ egyetlen megélhető helyét, már nem derült ki a szűkszavú, csakis az új címet megadó levlapból. Amelyre nyomban válaszoltam egy hosszabb beszámolóval, fölvetve abban az évek során összegyűlt kérdéseimet.

Nem kis meglepetésemre erre a levélre csaknem postafordultával jött a válasz. János örömmel nyugtázta 'sikereinket', és egyben leírta: náluk minden a régi, ő ugyanazt csinálja, mint azelőtt, csak éppen hogy anyagellátása meg eddig még föl nem dolgozott, sőt helyenként friss piacai inkább már arrafelé vannak, az új környéken. Délen. (Értsd: az ország északi meg középső részeit már letarolta.) Nagyrészt ez, meg az olcsóbb életkörülmények, a jobb klíma voltak az okai a persze hogy roppant elhatározást igénylő költözésnek. Párizs ugyan embertelenül hiányzik, ő maga, töredelmesen be kell vallja, nem is ritkán visszaoson oda, főleg a barátokhoz, de mielőtt még végzetesen félreérteném, hadd közölje: azért Nizza se kutya. A trend az ő életében azonban változatlanul lefelé mutat: minden egyre nehezebbé válik, a krónikus adó-nem-fizetésből pokoli botrány kerekedett. Mármint abból, hogy egy frank nem sok, de ő soha annyit sem fizetett. Ezért aztán annak rendje és módja szerint be is fogják csukni, miután egymás után letöltendő életfogytiglanokra ítélik. Vagy ha nem, akkor évekre el kell köteleződnie magát egy törlesztési megállapodásra, és ehhez előlegként letenni egy kisebb összeget. Meg is nevezte azt a 'kisebb' összeget - szép summa volt az, még az éppen gyengélkedő frankról átszámítva is. Talán nem is kell hangsúlyoznia, mennyire szégyelli magát; remélte nagyon, hogy erre az egyre, mármint hogy rám soha nem fog sor kerülni, de egyszerűen nem áll módjában elkerülni: szépen kérdi tehát, nem tudnék-e neki akármennyi pénzt küldeni? (Mintha kifordította volna Madách 'Prágai jeleneté'-ből Kepler feleségének az első szavait: "János, nekem szükségem volna pénzre".) Visszaadja, amint tudja. ("Mind elhordtad már.") Meghívja viszont Esztert nyárra pár hétre, ha másért nem, hát azért, mert tőlem úgy tudja: lányom igen komolyan veszi az iskolai franciatanulást. Meg azért is, mert arra feléjük a világ lenyűgöző. Így legalább a Hollók közül látnának majd valakit, ha mást nem, hát egy fiókát.

Mi sem állt ugyan tőlünk akkor távolabb, közvetlenül a házvásárlás után, mint hogy egy lyukas garasunk legyen, nemhogy még pénz formájában is nélkülözhető mennyiségben, de azért valamit nyomban elküldtünk, ezzel talán visszatérítve azt, amibe mi kerülhettünk nekik akkor, a kezdetek kezdetén Párizsban; ugyanakkor hálásan elfogadtuk lányunk meghívását. Akihez rokonai módfelett jók voltak, elvitték riviérai-provence-i kirándulásokra, meg északabbra is, az Alpok lábaihoz. Sőt, még egy Esztert lenyűgöző, félig szabadtéri Giacometti kiállításra is futotta. Lányom remekül megvolt Minouche-al (a maga filigránságában tökéletes alakja van - közölte velünk a régóta nyilvánvalót); miután visszajött, akkor is folyton franciául akart velünk, a kétségbeejtően felejtőkkel beszélgetni. Előbb azonban még onnan írt, blazírt hangnemű, szófukar leveleiből kiderült: kezdeti félénkségét leküzdve sokat mászkál egyedül is a varázslatos városban meg persze a tengerparton, lesülten, kedvenc fehér ruhái egyikében. Ahol is az ügyeletes francia lókötők átlagban tíz percenként szólítják le. "Hopp, egy újabb pacák" - szakította meg egyik haza írt beszámolóját több ízben is egy kávéház terraszáról. Csak úgy, mintha unalmában legyeket fogdosna.

Sosem fogom elfelejteni a képet: a repülőtéren vártam Eszterre, és szinte elállt a lélegzetem, amikor már csak a végén szállingózók közt végre kijött a kicsapódó, őt, a jelenséget megillető tisztelettel bejelentő ajtón, hiszen akkor 16 éves nagylányom delejesen szép volt. A nem-napozó californiai lányok mintájára, a naptól-levegőtől egyenletesen megérintett, ragyogó szőke tünemény. Az álmodozó szemek most éppen egy erdei patak áttetsző tisztaságát tükrözték. Még ha nem lettem volna büszke atya, akkor sem lehetett volna nem észrevennem, hogy a férfiak-nők megigézetten bámultak rá. Ami el se hatolt az ő tudatáig, ahogy riviérai eleganciával siklott tova, el, oda, akkor már szélesen mosolyogva, bele a szülői karokba.

Az autóban viszont hazáig és azután még napokig csak úgy ömlött a szó egyébként kevés beszédű gyermekemből. Az öreg Európáról. Giacomettiről. Meg Monacóról. Meg a rongyrázással összekötött, esztelen tengerparti gazdagságról. Meg a mindent bearanyozó verőfényről. Meg a topless partrészletekről. Amit azért ő Minouche rábeszélése meg példamutatása ellenére is csak kihagyott. Meg arról, hogy milyen más a Földközi-tenger. És hogy ott minden lépésnél történelemre bukkan az ember. Amitől ő már annyira elszokott, hogy azt hitte: csak a könyvek lapjain léteznek. Mint ahogy az is elképesztette, hogy ott mindenki franciául beszél. Aztán jöttek a mesék a rokonokról: a csodáról, ahogy az eleinte rémületesen rossz-gonosz ikerfiúk az idő múltával előbb még kicsit húzódozva, de elfogadták őt. Aztán meg úgy belegabalyodtak, hogy az utolsó időben már szinte egyetlen percre sem voltak hajlandóak leszállni róla. Vagy arról, ahogy Minouche megtanította őt hagymalevest főzni. Vagy hogy János egy ízben még leült vele, a kezdővel sakkozni is. Nemigen kellett megjátszani magunkat, amikor Minouche-nak meg Jánosnak és Eszter kérésére az ikreknek is külön megköszöntünk mindent.

Aztán hosszú évekig - megint semmi. Jánosnak se híre, se hamva. 1981-ben, akkor immár rádiósként másodízben, vagy egy hétre át kellett menjek hivatalos ügyeknek minősített pofafürdőre Münchenbe. Jó előre megírtam Jánosnak: ha el tudna szabadulni bokros teendőitől, hazafelé jövet 'hazamennék' Párizsba, vele találkozni.

Így is lőn. Igaz, az én ottani barátokkal sebtiben lebonyolított összeröffenéseimen meg főleg egyedül csatangolós szellemidézéseimen túl mindössze egyetlenegy, kettesben eltöltött nap lett belőle, az viszont minden szempontból riasztónak bizonyult. Igen, János változatlanul a megszokott szerető, figyelmes barát volt. És Párizs azért csak Párizs maradt, az a város, amely soha nem szűnt meg engem elandalítani. Ezzel szemben állt viszont maga az a János, akiből ömlött a panasz - minden emberi mértéket meghaladó módon neki volt keseredve. Nyomban az első pillanatok után kiderült: közel sem csakis a már megszokott okok, így a pénzhiány miatt, helyesebben azért, mert az eszelős pénztelenség, a kilátástalanság, a gyerekek életkorukkal geometriai arányban növekvő szükségletei most már a kibírhatatlan cviklik valóságos tömegeit zúdítják minduntalan a nyakukba. Az viszont az én számomra új tünetnek tűnt, hogy a reményvesztett alapállás az élet minden területére kiterjeszti a maga romboló hatását. Az elviselhetetlenül nyomasztó terhek súlya alatt a még fiatal János szabályosan megroggyant, lelkileg és fizikailag ki volt purcanva. Úgy is mondhatnám, hogy kis híján maga volt a megtestesülése egy sötét üzleti öltönybe bugyolált, rakás szerencsétlenségnek.

Persze annyira azért még mindig nem, hogy bármiért is magát vádolta volna. Elejtett szavakból kiderült, hogy bár mindinkább szűkülő körben, csökkenő reménnyel meg eredménnyel, de János továbbra is élőt-holtat megkísérel megvágni, akár még a hagyományos díjszabásoknak a csökkentéséhez is folyamodni. Az én hajdani, naiv reményeim, hogy a gyerekekkel járó kötelességérzet majd csak eluralkodik rajta is, ő is beáll a gürcölő, de mellékesen pénzmagot is kereső emberek sorába - bármi ilyesminek a lehetősége sem merült föl. Ugyanúgy, mint ahogy sarkutazó sem kívánt volna lenni. Új elemként viszont kiborította, hogy mind többet kell 'leadnia' a keresett pénzből, mert az ő 'üzlete' is elkartellosodott - értsd, elmaffiásodott? Fel is merült bennem: mintha éreztetni akarta volna, hogy amit több mint húsz éve csinál, az most már nemcsak idegromboló, de veszélyes vállalkozássá is vált. Elképzelhetem, hogy emiatt állandó az idegesség, de vannak ennél nagyobb bajok is.

Itt következett egy jeremiáda a nemi élet átfogó, tovább már nem mélyíthető válságáról. Mert hogy őt a szex egyáltalán nem érdekli, sőt taszítja, annyira, hogy annak a gyakorlásával már jó ideje föl is hagyott. Kivéve - mert kivételnek azért kell lennie - egyetlenegy, pontosan körülhatárolható formát, Úgy is mondhatná, műfajt, olyant, amely viszont magának a dolgoknak a természete miatt a legkevésbé sem mindennap valósítható meg. Pedig az aztán leköti meg magával is ragadja őt úgy, mint azelőtt még soha semmi. Meg föl is szabadítja - hasonlóképpen. Tulajdonképpen nem is akart beszélni erről, de unszolásomra azért mégis adott kezembe egy-egy kulcsot. Mit kulcsot! Egy egész sperhakni-csomót! Amikor mondjuk Elefántcsontparton vagyok, vagy legyen inkább Guinea - mondta, szokott élénk beszédmodoránál meg a pergő Krausz-ritmusnál jóval lassabban meg halkabban, mint valaki, akinek kutatnia kell emlékezetében az elfelejtett magyar szavak után -, akkor délben elmegyek egy jobb leányiskola elé és ott lehorgonyzok, mindig ugyanarra a helyre, közvetlenül szemben a kijárattal, az utca túlsó oldalán, egy mellékutca benyílójában. Minden áldott nap, csak úgy, mint aki a kötelességét végzi. Kihagyni aztán sose tudnám, köszönöm szépen. Ilyenkor nagy, sőt túltengő bennem a természet, bepörgött jómagamnak éppen elég a nyomorúságos szünet meg a kényszerű böjt vasárnaponként. Aztán, amikor végre jönnek ki csapatostul, fölcsípek néhányat, mondjuk vagy három-négy lányt. Néha, főleg hosszabb kiesés, kényszerszünet után, amikor olyan nagyra nő az étvágy, hogy szinte már szétfeszít, esetleg többet is. Itt is, ott is van egy vagány kislány, a megbízottam, rendszeres fizetéssel; ő maga is aktív, szakavatott részvevő, készségben, hajlandóságban, tehetségben sem szenved hiányt, de közben ő a kulcsember, a főkolompos, majdnem mindig ő szervezi az aznapi truppot. Végtelenül komolyan veszi a feladatát, pedig le tudom mérni: nincsen neki az egésszel sok problémája, mert a lányok bagóért hajlandók eljönni. És ha már egyszer eljöttek... Az első percek esetlensége után elmúlik minden szertartásosság; minden fesztelenné, akár hiszem, akár nem, amit csak el tudsz képzelni és még annál is több, magától értetődővé válik. Meg spontánná; nem hinném, hogy bármi valaha is két ízben ugyanúgy ismétlődött volna meg... Nem is lehet azt elképzelni, milyen az, amikor bárhová nyúljon az ember, keményen omlós, ruganyos testrészekre talál, éppen hogy kicsit érdes, de úgy villámokat szóró bőrben dőzsöl... Igen, amikor az egészre rábukkantam, életemben először ott, velük éreztem magam háborítatlanul szabadnak. Nem volt köztünk semmi sejtetés, minden maga volt a mégre, a másra, a továbbra serkentő valóság. Ha tetszik, kicsit már magával az őrülettel határos... Egyszer arra gondoltam, hogy olyan mértékben leépültek vagyunk, mint a tengerben az ázalagok... Ó, hagyjuk... Egy osztályból valók? Hány évesek? - próbáltam természetesnek tűnő módon kérdezni, csakhogy közben úgy éreztem, nemhogy falsul hangzik, de egyenesen mutál a hangom. Többek között azért is, mert lelki szemeimmel egy nyakiglábra és ilyen minőségében is roppant elegánsra sikerült, szürkésfehér gázlómadarat láttam, amint vacsorájára várva és a magát feltálaló választékot egy gourmand szemével gusztálva, egy született halász ráérős mozdulatlanságával üli meg a part felé már elcsendesülően gördülő, majd magukba visszahajló hullámoknak a taraját. Amíg én ezt a tengerparti vacsora-idillt szemléltem, addig János, mint valaki, aki váratlanul nagyon, de nagyon el lett valamivel foglalva, mint az ördögöt magát, úgy kerülte a tekintetemet. És ehhez még időnként olyan elfintorodott képet vágott, mintha fájós fogára harapott volna. Aztán meg hirtelen valamiféle fagyos gőg jelent meg most egyébként öregesen, aszottan sápadt képén. Hogy aztán, amikor már sehogy nem lehetett tovább odázni, váratlan ingerültséggel, ha nem lenne olyan hihetetlen, azt is mondhatnám, hogy átforrósodott hangon, és ha ez nem lenne elég, hát halálra sértődötten vágta bele a képembe: tizenkettő-tizenhárom...

Irdatlanul hosszú csönd következett. Alighanem életemben először nem tudtam mit mondani unokaöcsémnek. Így azután végül is ő volt az, aki nem bírta tovább a csendet, és ezért rákényszerült, hogy megtörje azt. Elítélsz, ugye? - döntött a defenzív provokálás mellett. De ezt is csak azután, hogy kisebb értekezést tartott a 12-13 éves lányokra jellemző különbségekre a trópusokon meg Európában. Nem, én nem ítélek - bizonytalankodtam tanácstalanul. - Azt hiszem, hogy nem teszem azt. Éppen csak féltelek, de azt viszont annál inkább. Tudhattam volna előre: persze hogy felpiszkáltam benne a hajdani kamaszgyereket, mert nyeglén, amúgy foghegyről vetette oda a suta kölyökmondatot: Köszönöm, nem kell engem félteni. Rendben van, ezennel tehát megszüntelek félteni - adtam föl a partit -, viszont ha ezt a témát ily módon sikerült sikertelenül kimerítenünk, akkor beszéljünk valami másról.

Lassan, kínos-keservesen oldódott a feszültség. De az is alighanem csak azért, hogy a régiek helyébe újabb panaszok jöhessenek. Például arról, hogy Minouche-sal gyakorlatilag már nem is élnek olyasmit, amit akár a legjobb indulattal házaséletnek lehetne nevezni. Ez viszont engem oly mértékben sújtott le, hogy kénytelen voltam rákérdezni: És ezt ő hogy viseli? - miközben éreztem, hogy a kérdés módfelett, sőt még annál is inkább csüggedten hangzott. Hiszen pusztán az emlékeimre hagyatkozva, János kijelentéseire, ha remélem, neki nem is feltűnően, de a magam számára letagadhatatlanul ingerülten reagáltam. Sajnos úgy vélem, ezzel minden elfogulatlan szemlélő egyetértett volna. Gondolom, már csak azért is, mert ilyen helyzetben kontrolltalanul szabad folyást engedtem érzelmeimnek. Rosszul - hangzott nagyon messziről, valahonnan a világ másik feléről jövet végre Jánosnak a kimerítő, magát mentegetni meg sem kísérlő válasza. Mire én, a még beérkezhető újabb adagoktól félve, nem mertem őt tovább bizgatni; ő viszont szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy a már eddig elhangzottak után legalább ebbe a témába nem kell mélyebbre merülnie. Azért is, mert én, erőt véve magamon, javasoltam: mielőtt még végleg elfogyna a szuflánk, igyunk valahol egy kis Armagnacot, mindkettőnk kedvenc italát.

Az Armagnac régi szép szokása szerint nem hagyott cserben, valamit most is segített. (Csupán az említésétől is úgy megszomjaztam rá, hogy most, írás közben, illetve azt a jó ügy érdekében felfüggesztve, megfontoltan, már az elő-tevékenységet is élvezve töltöttem magamnak egy kicsit. Hátha most is segít... Milyen lefegyverzően nagyszerű ital ez!) Akkor ráadásul tényleg meg is tette a magáét. Már legalábbis annyiban, hogy képesek lettünk váltani és másról beszélni. János mesélte: széles e világon az egyetlen dolog, ami komolyan, sőt szenvedélyesen érdekli, az a sakk. De hát azzal mihez lehetne kezdeni? Még akkor is, ha elhihetem neki: ő aztán valóban jó lett benne. De hát jó sakkozó már annyi van, hogy Szajnát lehetne velük rekeszteni!

A süket bénultság után úgy éreztem, megérkeztünk, ez végre kezd nekem való, ha nem is rám szabott feladattá válni. Javasoltam: lépjen be valami rendes sakk-körbe, még akkor is, ha fizetnie kell érte. Szurkolja csak le azt a pár rongyos frankot. Ennyi befektetést talán csak megér? Kezdjen el komoly erőbedobással tanulni - és induljon versenyeken. Sokon. Koncentráljon egy ideig két, maximum három megnyitásra. Nincsen abban semmi ördöngösség: nemigen látom, hogy az ő tudásával, ha ahhoz hozzáadnánk remélhető szorgalmát is - hiszen mégsem munkáról van szó, amitől őt szent fogadalma tiltja -, vagy három év alatt hogyan ne gyűjthetne össze annyi pontot, amennyi képesítené a mesteri címre. Az ígéretes amatőrből előbb-utóbb kinő majd a mester. Akkor pedig már az egzotikus 'magyar maestro' indíthatna tanfolyamokat, és a hobbijából még talán meg is élhetne, márpedig ilyesmi aztán nem sok embernek adatik meg. Külföldi versenyekre is utazhatna meghívással, ha kis szerencséje van, pénz sem kellene hozzá. Ez hatott - most már belőle is kezdtek ömleni az ötletek. Végre fáradtan, megrendülten pihegte: hogy az ördögbe lehetséges, hogy erre így én még soha nem gondoltam?

Hamarosan kiderült: János mostanában gyakran látogat el Pestre, ahol a hetvenen már jóval túl járó, sőt a nyolcvanhoz közeledő anyja még mindig dolgozik. És még mindig élmunkás. Minouche-t sajnos nem szereti - vagy fordítva? -, ha ő jön ki Nizzába, unokákat is látni, az általában nem szokott jól alakulni. Annak ellenére, hogy mindenki igyekszik civilizáltan viselkedni. Mire nekem újabb agylövésem támadt: könnyebb lenne Magyarországon teljesíteni a mesterpont-követelményeket, mint Franciahonban? Erre János is megvadult: persze hogy könnyebb lenne - a kettő kombinációjával! És tanfolyamot majd Pesten is lehetne szervezni - nem is egyet! - Na látod! Csak csinálni kell, aztán rá se ránts, pajtás!

Újra elcsendesedtünk. Én valami olyasmin töprengtem, hogy ha nem is a gyűlölt munkába, de talán a sakkba tudja majd az én Jánosom temetni végtelen bánatát. Hogy ő mire gondolt, azt én nem tudhatom. Azt viszont annál inkább, hogy pár perc múlva, mostani együttlétünkkor ezúttal alighanem az első alkalommal produkálta a múltban olyan gyakran bedobott, fogsormutogatóan széles mosolyt. Persze ha ez sikerülne - vigyorgott -, akkor ezt is neked köszönhetném. Hiszen emlékezz csak: 1949-ben te vittél el a budapesti nagy világversenyre a Vasas-székházba, és ott, azon az akkor szent helyen oltódott belém örökre a sakk szeretete. Már éppen tiltakozni készültem az ömlengés mind újabb hullámai ellen, de aztán egyszer csak felvillant lelki szemeim előtt Botvinniknak, Szmiszlovnak, Keresznek meg Szabónak és Barczának a képe (számomra Szmiszlov volt élőben maga a világos huszár, akár azért, mert arra vette a figurát, akár csak nekem tűnően, Barcza meg ugyanaz sötétben), és így kénytelen voltam belátni, hogy a sakkhoz éppen csak valamit konyító lurkónak tényleg igaza lehet. Még akkor is, ha átnyaláboltam és úgy cipeltem el hónom alatt mitugrász kis Jancsit meg vele együtt ifjonti hévét életében először a Margitszigetre úszóversenyre - ahol gyermeteg lelkét mi más, mint a startpisztoly dörrenése ajzotta fel -, meg a világ végére, a Beszkárt-pályára atlétikai versenyre, ahol azon nyomban kipécézte magának az ottani pisztolyos indítót -, aztán, mint kiderült, sem úszó, sem távolugró nem lett belőle. A kalapácsvetéstől pedig bízvást mondhatóan megfontoltan távol tartja magát.

Végül is egész napos hangulathullámzás után nemhogy nem letörten, de kifejezetten feldobottan váltunk el - ki tudja, életünkben immár hanyadszor. Igaz, közben sehogy sem tudtam elhessegetni magamtól az egyszer régen valahol hallott és most minduntalan felszínre törő mondást a bálnáról - ez esetben, teszem azt, Cet Jánosról -, amely kétféleképpen válik ki a tengerek élet-rengetegéből. Először, jelentősebb távolságból szemlélve, azzal, hogy méreteit illetően impozánsan múlja felül haltársait. Másodsorban viszont, ezúttal már közelről és a megfelelő helyeken nézve, hamarosan kiderül róla, hogy egyáltalán nem is egy hallal állunk - bocsánat, úszunk szemben. Ezen meg a mondás kétértelműségén egész jól elszórakoztam volna, bár az is igaz, a gépen hazafelé mégis elszontyolodtam. Talán a véget érni nem akaró óceánátrepüléssel járó, az alvásképtelenséggel vegyes elpilledés tehette, de pocsék érzéseim támadtak. Alighanem életemben először - és minden kétséget kizáróan utoljára - tollászkodott bennem a gyanú, hogy túlságosan is normális lennék. Vagy hogy az idők folyamán azzá degenerálódtam. Ez a gondolat meg a guineai iskolakapu kitárulásának a képe aztán olyannyira sokkolt, hogy magától a kérdésfeltevéstől is a hideglelés környékezett. De azért nem úgy általában féltem, hanem csakis atekintetben, hogy valakit, akit valóban szeretek, legalábbis gondolatban ne lennék képes követni a rosszban, a betegben. Franciaországban lévén, mi másban, mint a Fleurs du Malban.

Még akkor sem, amikor realizáltam: valami már órák óta mocorog bennem. Csak ekkor jöttem rá: mi lenne, ha János nem mondott igazat? Ha hallott volna valami hasonló mesét valakitől, amit most nekem nemcsak kiszínezett, de a szerzői joggal mit sem törődve ki is sajátított? Mert elkápráztatta a kiéhezett képzeletét? Még hogy épater le bourgeois, hogy felháborítsa bennem a polgárembert? Az öcskös csak ugrat: tetszik neki annak a lehetősége, hogy ki tudja váltani belőlem - belőlem? - az irigységet? És ahogy aztán belejött, percről percre inkább nőtte bele magát a sztoriba, mind tüzesebb lett, bőszebb, annyira, hogy a végén még el is hitte? Mert elragadta a lendület? Az idegen tollakkal ékeskedés művészete? Hiszen, ha jól meggondoljuk: hogyan lehetne például Conakryban megszervezni, hogy egy fehér lakóhoz a szállodába 4-5-6 fekete iskoláslány csak úgy besétáljon egy pár órára? És ne keltsen feltűnést? És hogy János valóban, de valóban merné vállalni egy ilyen lebukásnak a katasztrofális következményeit?

Unokaöcsémet - legalábbis én mindeddig azt hittem - úgy ismerem, mint a tenyeremet. Az anyagi ügyeken túl közel sem a legfőbb jellemzője a megfékezhetetlen készség a hazudozásra. De a mesemondásra sem? Arra sem, hogy a saját vágyálmait gyűjtse csokorba és nyújtsa át nekem? Ha agyonütnek, akkor sem lennék képes eldönteni, a két változat közül melyik az igazi. Talán mindegy is, hiszen ha ilyen módon volt képes elveszni a saját meséjében, akkor az nem kis mértékben már egyébként is olyasvalami, ami kedvező körülmények közt megtörténhetett volna.

Mert amikor töprengéseimben ideáig eljutottam, az egykori Aga Khan-mesére visszagondolva valami ilyesmi jutott eszembe: egy embernek, a János-fajtából, egyetlenegyszer eljön életében a soha nem várt, az örökre magasztosnak megmaradó pillanat. Az, amelyikben rajta a világ szeme, ő meg csak brillíroz, a tökéletes szaltókat hajtja végre ott fenn, a magas trapézon. Érzi, fizikailag érzi, hogy mindenki minden idegszálával neki drukkol. Azután... Hát igen, azután a még hátralévő ideje hosszú részét azzal tölti, hogy a sokkal kisszerűbb mutatványok sorozatával kísérel meg valahogy nem leesni a járda széléről, bele az élet ocsmány hordalékát magával sodró, bűzös-mocskos kanálisba. Na és ez vajon meddig sikerülhet neki?

* * *

Történt pedig mindez a nyolcvanas évek elején. Azután megint visszaálltunk a már megszokott rutinba. A csöndbe. Levél, közlés, hír - semmi nem jön Nizzából. Néha én telefonálok - rövid beszélgetés, az is nagyjából üresjáratban. Olykor Minouche-sal is tudok csevegni, de többre nem futja, mint fecserészésre, az is reszketve, hogy elfelejtettem franciául, hiszen a más nyelveket játszva elnyomó, imperialista angol lassan mindent kiszorít. Ő változatlanul nagyon kedves, de nem mondana semmit magukról, Jánosról, még kevésbé saját magáról.

Majd három-négy évenként jön egy kertelés nélkül a tárgyra térő, kézzel kapkodva írt levél - mit levél, sajtcédula -, amelyben két felületes bocsánatkérés-féleség közé ágyazva János pénzt kér. Az esedékessé vált, régen beütemezett pénzt. Többnyire meghatározza az összeget is; mindig többet kér, mint amennyire számít, azt viszont figyelmesen dollárban adja meg, hogy ne kelljen még az átváltási kulcsokkal is vesződnöm. Minden alkalommal szertartásosan leszögezi: csakis két, esetleg három hónapra kéri, akkor történik majd ez meg ez, visszajön külföldről ez meg az, és akkor ő majd visszaadja. Mert hogy akkorra esedékes bizonyos összegeknek a befutása is. Jó játék: ő is tudja, én is tudom, hogy semmi ilyesmire sincs remény. De azért újra meg újra forsriftosan leírja, mint egyikét a kötelező jellegű ceremóniáknak, talán mert azt hinné, hogy nekem valami ilyesmire szükségem lenne? Másrészt nyilván nem, dehogy is hiszi, csak tartja magát az elavult konvenciókhoz. Azoknak is a Krausz-féle variációjához.

Mindezek után, gondolom, aligha lenne csodának tekintendő, hogy a nizzai quadrille lassacskán szabályosan ismétlődő happeninggé vált, olyannyira, hogy amikor az év vége felé kényszeresen a valóságot állítólag megközelítő évi költségvetéseinket készítettem, úgy két-három évenként előre beírtam az x száz dollárt Jánosnak. Az 'Egyéb' rovatba. Annak is a "Visszatérő" alrovatába. Ha apám cipőjében járnék, mondhatnám: közvetlenül a Chevra Kadisha után.

Egyszer azért még képeseknek bizonyultunk megismételni a párizsi összeröffenést, ezúttal vagy három napra. Igen jólesett együtt lenni, még akkor is, ha ez alatt a pár nap alatt semmi különös nem történt. Igaz, János az elválás előtti napon úgy viselkedett, mint akinek nehezen cipelt terhétől kéne megszabadulnia, csak arról már fogalma sincs: ezt a műveletet hogyan hajtsa végre. Hogy én valami ilyesfélét, nekem baljósnak tűnő, a János-szakértő számára sokatmondó jelekből kis híján felismerni véltem, az a kettőnk közötti sokéves bensőséges viszony ismeretében a legkevésbé sem tűnhet meglepőnek, még akkor sem, ha az egésznek lett volna valamilyen félig-meddig irreális mellékzöngéje. Ezt is, meg szorongását is feloldandó tettem fel tehát a kérdést:

- Mondd, a lehetőségek birodalmába tartozna, hogy a lelked egyik rejtett rekeszében lenne még valami, amit úgy érzel, meg kéne osztanod velem?

- Hát valami éppenséggel lenne, de akárhogy forgattam, eddig nem tudtam vele mit kezdeni. Mindenesetre köszönet a segítő szándékért.

- No csak! Te itten eszed magad, mert atyai barátod előtt valamit elhallgatsz? Ki vele, Jánosom, úgy, ahogy van! Legyünk túl rajta!

- Hát hiszen éppen ez lenne a probléma gyökere! Vagyis hogy eddig fogalmam se volt róla, hogy valamiféle titokról van szó. De azt követően, hogy te újsütetű szófukarsággal hullajtottál el néhány szót tervbe vett regényedről, meg arról, hogy az '56-nak és egy akkori szerelemnek az összefonódásáról szólna, már legalábbis a felszínen - hát ettől kezdtem magam mindegyre inkább úgy érezni, mint akinek most húztak be egy kemény, pattogós jobbegyenest. Mert ha ez így van, akkor pedig az a szerelem - Évike?

- Uram, uram, Krausz uram, szállok az úrhoz, a káprázatos éleselméjűség ilyesfajta megnyilvánulása előtt tisztelettel emelem meg nem létező kalapomat.

- Hűha, akkor viszont baj van - vagyis hogy én sajnos sztrüllben vagyok, abban is a nyakamig - mondotta viszolyogva egykori barátom és fegyverhordozóm. És látszott rajta, attól a körülménytől is eltekintve, hogy meg sem kísérelte titkolni, mely igen nagy kínban van. - Mert azért azt valahogy tudtam, hogy ebben az ügyben még el fogom vinni a balhét, csak azt nem tudtam, hogy miért. Ahelyett, hogy akkor ott leszólítottam volna, el kellett volna tűnnöm szép csendesen a balfenéken. Hiszen ahogy megláttam, tudhattam volna: benne egy jól fejlett balhéforrásra bukkantam. Aki, ha alkalmat talál rá, csak egy kicsiny kis rést lát az ellenfél védelmén, akkor azt az ellenfelet, ez esetben tehát engem, nyomban bajba is fogja keverni.

- Ha szabad kérdeznem, mi a fityfenéről motyogsz az orrod alatt? És egyáltalán: mi köze lehetne a te bajodnak Évikéhez? - kérdeztem tőle, olyan természetesnek szánt hangon, mint ahogy anya beszél hülye gyermekével.

- Ó, nem sok. Csupán annyi, hogy egyszer összefutottam vele - és ezt, sem magát a tényt, sem az azt körülvevő körülményeket nem mondtam el. Mármint hogy nem közöltem veled. És hosszú várakozás után most jött csak el az ideje annak, hogy meglakoljak érte. - A vágott mongol szemek most még mintha keresztbe is álltak volna. Lehet, hogy a ballal néz jobbfelé? Vajon hogyan bandzsít egy igazi mongol-tatár?

- Mi? Mi az ördögért tettél volna te bármi ilyesmit? - Az az egykori öcskös lám egyszer csak önálló életre kelt, ami nem baj - de vajon miért tette volna ezt kifejezetten én ellenem?

- Hát csak azért, mert Évi oly szívhez szólóan kért meg rá, sőt esedezett érte - én meg azt hittem, hogy neked az egész már régen nem fontos. Merthogy eltűnt a pitlibe. Vagyis hogy Évike befűzött azzal a tanmeséjével arról, hogy ő még most is meg örökkön örökké és mely igen aggódik érted. A miegymásról nem is szólva. Tette pedig mindezt annyira odaadóan, hogy egy idő múlva az egész ki is ment a fejemből. - Kiment? Hová ment volna a fejéből? Eljátszotta blackjacken, az amerikai huszonegyesen? 17-re bevágott - Évikével? És erre persze hogy jött a cvikli? János, a bajnokok bajnoka befuccsolt - nekem?

- Évi kért meg, Évi esedezett szívedet szaggatva azért, hogy te ne mondjál el nekem valamit? Miért tett volna ilyesmit? Az ellenkezőjét talán még érteném, de ezt... És akkor meg te lettél volna a tehetetlen báb Évi kezében? Jánoska, ez így, ahogy van, egy nagy, kövér marhaság. Éppen ezért most már légy szíves ne kéresd magad, hanem add elő az egész tanmesét. Végül is úgy illik, hogy aki á-t mond, mondjon b-t is.

Hát elő is adta. Valahol a hetvenes évek végén vagy inkább a nyolcvanas évek elején vagyunk - kezdte. - Koncerten, Nizzában. Valaki, egy kimondhatatlan nevű, serdülőkorú kínai lány az Elgar-hegedűversenyt játssza. Én jól csak a csellóversenyét ismerem, azt is Jacqueline du Prés-vel - az aztán, úgy ahogy van, fantasztikus. Mondhatnám, rendhagyóan fantasztikus. Mert mindenki mindig azt mondta meg mondja, hogy ő rendhagyóan játszik. Nem baj, nekem tetszik. Ezt a darabot most hallom először, de ez is tetszik. Igaz, csak amúgy mérsékelten. Na, aztán jön a szünet. Cigarettázás, büfé, rongyrázás nagyban és kicsinyben. Mindenki puccosra kiöltözve. Ismerős, jaj-de-ismerős arc; ezt valaki Pestről hozta el magával egészen ideáig, mert hogy ez igazi pesti arc, csak most éppen koncertre vette a figurát és ezért egy fekete kisestélyiből nő ki. Hirtelenében nem is tudom, hová tegyem. Na de amíg én ezen töprengek, addig az arc tulajdonosa kézenfogva sétál fel-alá egy férfival. Jóképű, a legkevésbé sem magyar fej, a szigorú szabályok szerint őszülő halántékkal. Tudod, már ahogy az jobb házaknál illik. Gazdag vagy strici, esetleg mindössze csak meleg? Na nem, hát ezek már nem gyerekek, mit csimpaszkodnak egymásba? Odamenjek, ne menjek? Somfordálás arrafelé. Nocsak! Hát persze, ki lenne más ez itten, mint a Tamás egyik hajdani nője! Onnan messziről! Még a nagy ugrás előtti időből. Idesétál, átslattyog csak úgy, kísérteni egyet, a régmúltból. Pedig nem is néz ki kísértetnek. Vagy ha mégis az lenne, akkor annak a jobbik fajtájából. Még egy kis habozás, bizonytalankodás. Érdekes, erre a nőre én akkor nem haraptam? Akinek ilyen díjnyertes dekoltázsa van, dekoratív dekoltázs - ez jó, nem? -, hogy ez miket tudna mondani, ha beszélni tudna, rátarti, de azért csak falánk meséket önmagáról, hancúrozásokról meg pajzánkodásokról; a csillagszóró-a-karácsonyfán szeméről már nem is szólva, meg arról sem, hogy van valami, a tartásában, talán a háta hajlásában, ami, akárhonnan nézzem is, na, hát izgató, úgy, hogy attól a világ bizseregni kezd. Nincs itt vita: le fogom szólítani, le én, ezt nem hagyom ki; bevezetőnek a forma kedvéért pár szó franciául, majd nyomban magyarra váltva kérdezem tőle, emlékszik-e rám. Látom, a nő azt hiszi, hogy tipikus fölcsípő dumával kísérletezek. De hiszen ő itt nincs egyedül, sőt! Az őszülő halánték mintha kezdene harci állást felvenni, de szavamra mondom, ez nem megy, sehogy sem áll jól neki. Valahogy olyan az ürge, mint egy trehány házőrző kutya. Na de fölcsípni valakit - két nyelven? Bilingvisen? Évi aztán a magyar szóra a valóságból hirtelen, úgy érzem, durván kizökkent; most visszahőköl, a nézése értetlen, zavarodott. Kutató nézés, majd benne pár pillanat múlva maga a felismerés: János? Tényleg te lennél az? Hát te meg hogy kerültél ide?

Úgy emlékszem, mintha az egész ködfelhőben lenne: egyrészt valami olyasmire, hogy a nő nem sokat változott (mindent összevetve csak úgy 20-25 év telt el, gyerekjáték, nem?), másrészt meg hogy kérdésére közöltem: jómagam bizony már főleg csak itt élnék-éldegélnék, tengetem napjaimat Nizzában. Mert amint azt a találkozásunk is tanúsítja: a sors útjai kifürkészhetetlenek.

Évi láthatóan kínban van, amit én ugyan nem értek, de ami azért ahhoz bőségesen elég, hogy sebtiben kész is legyek olajra lépni. Hiszen például meglehetősen rendhagyó, hogy a taccsvonalra kiszorult, némán asszisztáló férfiúnak, aki hülye helyzetében igyekszik úgy tenni, mintha főfoglalkozásaként igen elmélyülten szemlélné a számára tökéletesen érdektelen egybegyűlteket, még csak be sem mutatnak. Én itt valamibe halkan beleléptem - idézem magamban Karinthyt, és... A 'ferde illatokig' már nem is jutok el, hiszen feltett szándékom ellenére sem áll módomban melegen vagy bánom is én, kurtán-furcsán búcsúzkodni és lelépni. Az égből pottyant Évi ugyanis az elhanyagolt, ámde hűvös (vagy megbántott) érdeklődésnél többet nem mutató úrhoz fordul, majdnem hogy hadarva, de legalábbis kapkodva magyaráz neki angolul - valamit hallottam excuse me ügyben -, majd válaszra nem is várva és újra hozzám megtérve kérdezi: lehetséges lenne, hogy holnap találkozzunk? Merthogy ő azt nagyon szeretné. Én készségesen úgy döntök: persze hogy lehetséges. Csak nem állok le kéretni magamat? Főleg ha ő ennyire köti az ebet a karóhoz. Rábízom a hely meg az idő kiválasztását, aztán hanyag eleganciával odabiccentek a kísérőszódának (kiemelés tőle), aki kínjában nem tudja, nyugtázza-e vagy sem, még egy utolsó és a körülményekre való tekintettel a lehető legártatlanabb pillantást vetek arra a több nyelven perfektül beszélő, cefetül szembeszökő dekoltázsra és elhúzom a csíkot (szintén az ő szavai).

Az öcskös kipihegi magát, húz egyet az Armagnacjából, majd János ő meséjét imígyen folytatá:

Másnap Évi már felajzva várt rám a kávéházban, pedig én pontosan érkeztem. (Hiszi a piszi! Soha életében nem volt pontos). Frankó kis eszmecserét bonyolítottunk le gyerekügyekben, miközben ő kellően elcsodálkozott az ikreken; sóderoltunk egy ideig foglalkozás tárgykörben - én a begyakorolt export-import szövegemet nyomtam neki -, majd a kötelező gyakorlatoktól imígyen megszabadulva Évi, mintha csak felütötte volna a lexikont, nyomban az 'unokabátyád' meg a 'Tamás' címszó alatt ki másról, mint rólad kezdett kérdezni. Még hogy kérdezett! Ha-ha! Csak úgy záporoztak a kérdései. Egyszerűen nem tudott és nem is akart mást tenni, mint firtatni, faggatni, a minden jel szerint eddig elmulasztottakat még ott helyben bepótolni. Mohón kikaparni mindent az agyamból, aztán a hulladékot összesöpörve tenni rá egy szemétlapátra, és azt is gondosan újra átszűrni újabb információkért.

Én meg? Meséltem rólatok akkor, az idők kezdetén Párizsban, de úgy, hogy ő folyton kizökkentett a ritmusból, mert belekotyogott, minden apró részletbe kapaszkodva szakadatlanul kotnyeleskedett. Nyilván sokat elfelejtettem már, de egyes részletekre azért csak emlékszem. Ilyesmikre például, ami úgy-ahogy megmaradt bennem: honnan volt nekik egyáltalán pénzük? Mondám erre, hogy ilyesmivel ti sajnos nemigen rendelkeztetek. Ezt aztán, úgy tűnt, sehogy sem volt képes megemészteni. Voltak itt vagy valahol másutt kint rájuk, segítésükre váró rokonok? Na ne csiklandozz már - vidorultam fel magamban a legendás idők cifra emlékein. Nem küldtek, nem juttattak ki pénzt előre, még a távozás előtt, amint azt oly sokan mások tették, illegális úton? Bizony nem, például már azért sem, mert ilyesmijük nem volt nekik. Sőt, nem tudom, hogy ezt tudod-e, de még az öröklakásukat, benne tengernyi pénzzel, azt is otthagyták, veszni hagyták, mert lebukástól félve nem is mertek volna azzal semmit sem tenni, nemhogy az egész utat reszkírozni. Amikor égett a talpuk alatt a föld, otthagytak ők csapot-papot, mert nem is annyira maguknak, de a gyerekeiknek új és jó életet akartak biztosítani. Már úgy értem, hogy annak a lehetőségét. Ezért pedig persze hogy nem mindennapi áldozatokat kellett hozniok. Tucatjával. És akár hiszed, akár nem, zokszó nélkül. De hát akkor végül is mennyi pénzzel jöttek el? Erre aztán én végre precízen adhattam pontos felvilágosítást, hiszen kiválóan tudtam frankban vagy dollárban exactement a választ: pontosan azzal a kétszáz dollárral, amelynek a frankban megfelelő vásárlását forintért még Budapesten hivatalosan engedélyezték nektek, a pénzre meg egyéb ilyen materiális fity-francokra meglehet fütyülő, de egyébként lelkes turistáknak. Két hetes világlátóknak. Cseppet sem lenne túlzás valami olyasfélét állítani, hogy Évi elhűlve meredt rám. Kétszáz dollárral, meg két kis gyerekkel, isten neki fakereszt, csak úgy bele a vakvilágba? Szép kis história! - mormogott valami ilyesfélét, nem is kétséges, hogy pálcát törve feletted. Nyilván azt gondolta hozzá magában: micsoda felelőtlenség! Mondd, annak idején, mikor csűrdöngölőst járt, vagyis hogy tombolt bennetek a szerelem, még csak föl sem rémlett benned a lehetősége annak, hogy Évi nemigen ismer téged? - kockáztatta meg az öcskös a kérdést, amelyre viszont választ magának a kérdésnek a nyugtázására adott és derűsnek szánt mosolyon felül - megérdemelten - persze hogy nem kapott.

Mesélnem kellett azután az első hónapokról Philadelphiában - folytatta János -, a csaknem felkopott állakkal, aztán az egyetemről, az első igazi állásodról - ahogy mondani szoktad, a béka feneke alatt - egy könyvkiadóban New Yorkban, amire úrnőd valamiért ugyancsak meglepődve ismételten rákérdezett ugyan - 'Komolyan, könyvkiadóban? Melyikben?' -, de amiről én sajnos nem sokat tudtam mondani, vagyis hogy inkább semmit; aztán a Szabad Európáról mint a viszonylag legújabb fejleményről, amiről úgy látszott, ő már tudott - merthogy hallott volna a rádióban? -, meg arról, hogy a pár évvel azelőtti közlések egyike talpig feldobottan egy gyönyörűséges ház megvételéről szólt valahol kint, nem közel, de nem is túlságosan messze New Yorktól. Hát ez aztán alaposan betett a pár perccel előbb még a hideglelést okozó felelőtlenségedről példálózó Évikédnek. A közléstől tökéletesen elkábult az a szép arca - mondtam már, hogy igen szép? Jó, jó, tudom, hülye vagyok! Szóval szépséges arca ettől kicsit butára - ó bocsánat, bambára, bambácskára változott. Vagyis hogy elbambult, na. Egyetlen mozzanatra emlékszem csak tisztán; arra, ahogy ott ült, mozdulatlanul, cigaretta a kezében, ahogy maga elé, az asztalra, majd valahová a távolba, nyilván Antonioni-alkotta színes síkokra meredt, és csak úgy, el a fülem mellett, bele a semmibe motyogta monoton hangon, mintha csak egy imát mormolt volna: 'Tamás nemrég vett egy házat. Ezúttal a sok közül alighanem csak az elsőt. Valahol el kell kezdeni? Igen, a kétszáz dolláros Tamás. Édes istenem, hát végül is mi mást vehetett volna? Röpke pár év múltán? Az ember üres óráiban házakat vesz arrafelé. Persze ha már vesz, akkor mi más lenne az, mint egy gyönyörűséges ház. Kacsalábon. A tegnap még pénztelen, földhözragadt Holló Tamásnak tehát manapság főleg háza van Amerikában...' Én, akit most úgy kezeltek, mint aki nincs is ott, elképedve bámultam a magából kifordult, a pár perccel előbbi elítélésed gyors érvénytelenítését, romjait feldolgozni képtelen, valahogy, be kell valljam, nem értem hogy, de jobb szó híján háborgó-zsémbesen, ha nem éppen fejvesztetten rossz néven vevő nőre a múltadból. Mondd, érthető ebből a katyvaszból valami?

Egy idő után - miután hölgyed még Annácskáról is kipréselt magából egy-két udvariasnak szánt kérdést - kifogytunk a mondanivalóból. Olyannyira, hogy a közénk beállt csendet vágni lehetett volna. Én nem bántam, hiszen végül is ő volt az, aki beszélni akart velem. Jó, hát akkor beszéljen. Papoljon azzal a szépséges szájával, én meg majd hallgatom. Ehelyett viszont Évi percről percre nagyobb zavarba jött, amit, ha akart sem tudott volna többé titkolni. Persze lehet, hogy nem is akarta. Az arca valahogy a szemem előtt alakult át egy kérdőjellé. Végül akkorát sóhajtott, hogy majd elfújt, és valami ilyesfélével rukkolt elő: János, meg kell kérjelek egy roppant nagy szívességre. Éspedig? - álltam készségesen, sőt gálánsan a rendelkezésére. Mégpedig erre - adta meg Évi alkalmi összejövetelünknek az ő alaphangját: Tamásnak ne beszélj arról, hogy találkoztunk, meg se említsd neki - még kevésbé, szépen kérlek, azt, hogy a váratlan találkozóra milyen körülmények közt került sor. Érted, ugye? Mire én: Hát ezt meg, ha szabad érdeklődnöm, miért kéred tőlem? Már miért is ne beszélhetnék én rólad neki? - kérdeztem, gondolom, valamilyen formában utalva arra is, hogy te ezer meg egy ok miatt milyen fontos emberem vagy nekem. Látod, hát éppen ezért - csapott le rám meg a tőlem kapott ziccerre Évi, hogy aztán belekezdjen egy zavaros, ha nem éppen kótyagos szövegbe. Kamu - ha emlékszel még rá, mi így hívtuk az ilyesmit, a vergődést, a reménytelen belegabalyodást a zavaros mondókába. Olyan halandzsa-féleséget, a téma helyett az akörül tekergést. Évi ezt olyan fokra fejlesztette, hogy kérlelői minőségében egyetlen percre sem szűnt meg a maga nótáját fújni.

Na szóval: egy épületes tanmese következett arról, hogy ha valaki, akkor én biztosan megértem, miről is beszél ő. Igen, arról, hogy ti ketten egymásnak mindig, mindenek után, mindenek ellenére is igen fontosak voltatok, és történjen bármi, így, ahogy mondja, bármi, ezen nem lehet változtatni, azok is maradtok. Mindig. Így, reméli, érthető lehetne az is, hogy ő sok mindent akarna, de neked fájdalmat okozni - nem, azt nem. Fájdalmat? - csodálkoztam rá úgy, hogy láthatta is rajtam az elképedést. - Hiszen Tamásnak gyönyörű gyerekei vannak, szép, fiatal, vele a világ végére is készségesen elkutyagoló felesége, akit mi is nagyon megszerettünk, neked meg egy nagy fiad, földrészek és mit tudom én, talán még annál is nagyobb távolságok választanak el benneteket, az idő múlásáról már nem is szólva. Mindez így lévén, mi okozhatna neki mindebben fájdalmat? Hát jó, lehet, hogy igazad van - egyezett bele kikérdezett beszélgetőpartnerem -, a fájdalom talán nem a legtalálóbb szó. Sőt az is lehet, hogy túlzás, na. De ha Tamás ott azon a másik földrészen, tételezzük fel, nem tud rólam semmit, hogy aztán egyszer csak bele ebbe a semmibe hírt kapjon, méghozzá mindjárt arról, hogy Évi egy ilyen-olyan-amolyan úrral andalgott édes kettesben, tête-à-tête a világ összes helye közül hol másutt, mint éppen a szerelmet pórusain át magából kibocsátó Nizzában, és hogy az az úr történetesen nem is volt kifejezetten a férje, annak, mégiscsak azt hiszem, aligha örülhetne. Nem, nem látom őt magam előtt, amint ilyesmit hallva hirtelenjében olyan lelkes lenne, hogy tapsikolna örömében, hogy majd kicsattanna a szívét színültig eltöltő boldogságtól. Sőt, igenis lehet, könnyen lehet, hogy rossz lenne neki - arra pedig mi szükség lenne? És kinek? Nekem? Neked? Hát szükség ilyesmire nem lenne, nem bánom, ebben hajlamos lennék veled egyetérteni - tettem végre egy engedékeny gesztust. De csakis azért, hogy aztán nyomban helyrebillentsem a fölborított egyensúlyt, most én téve le a garast: Évi, ahogy én azt a régi, dörzsölt, minden hájjal megkent, a nőkkel közelről megfigyelt, engem számtalanszor elképesztő Tamást ismerem, ő, aki valamikor komált téged - jó, elfogadom, hogy ilyesminél többről volt szó -, nyilván sokkal, de sokkal jobban ismer téged, mint ahogy azt te most gondolod, vagy ahogy azt te valaha is elképzelted. Ha viszont ebben igazam lenne - márpedig ha valamiben, ebben aztán tót zicher vagyok -, akkor nem hinném, hogy ezen vagy akármi máson, legyen az a te fantáziáddal bármilyen körmönfontnak minősített fordulat, fönnakadna; hogy ne tudná - nem, nem sejtené, de tudná -, hogy utánpótlásban nálad nem lehet hiány, hogy neked az idők folyamán itt vagy ott adódtak-akadtak ilyen-olyan kalandjaid -, képes lenne nemhogy elképedni, de még akárcsak lekókadni. Meg kell valljam: ahogy rólad szóló lelkes szavalatom végéhez értem, nyomban éreztem, hogy az kissé meredekre sikeredett, ennek ellenére is változatlanul úgy véltem: nem baj, ha ez még nem történt volna meg, valakinek, hát akkor most nekem ki kellett ezt mondani, csak úgy improvizálva, méghozzá porhintés nélkül, függetlenül attól, hogy tetszik-e ez neki vagy sem. Nem kioktatni, csak azért, hogy tudja, úgy istenigazából megértse, szegény feje annak idején mibe vágott bele. Végül is az én szűkre szabott látókörömmel is úgy tűnt, hogy egyszer ebben a nyomorú életben a lényeget még neki, a te partid bálanyájának is a tudtára kell adatni. Bájcsevegés meg efféle dolgok mellőzésével. Hogy ez hálátlan szerep? Sebaj, annál inkább. Tisztára emberbaráti cselekedetként. Merthogy őt te - kutya legyek, ha értem, miért - minden ilyesmitől nyilván messzemenően megkímélted. Nna, hát ezt csak úgy mellékesen fűzöm hozzá. Nem neki - neked. Mert kikívánkozott belőlem. Egyébként is, már úgy benne voltam, hogy nem lettem volna képes abbahagyni.

Ó, Évi, a saját csapdájába esett, bár nem is kissé megbántva, nem, nem mondhatnám, hogy ilyen kezeléshez amúgy igazából hozzászokva, vagy a büszkeségtől dagadó keblekkel - hoppá! Tudhattam volna, hogy előbb-utóbb ide lyukadok ki! - meg más efféle dolgokkal, legalábbis látszatra egyetértett velem - mi mást is tehetett volna? -, de azért továbbra is szinte könyörgött, éppen csak a kezeit nem kulcsolta össze és úgy rimánkodott; én meg közben az egészet egyre kevésbé értettem. Már elnézést kérek, de ha az oly igen varázslatos kamatyolástól függetlenül is ilyen istentelenül, ilyen csaknem minden mást felülmúló módon fontos vagy neki, akkor hogy is lehetne lehetséges, hogy nem volt és most sincs köztetek valamiféle, bánom is én, milyen, de bármiféle kapcsolat? Miért olyan hihetetlenül, elképesztően vadonatúj neki minden egyes szó, amit csak én rólad kizuttyantottam? Mint a kiszáradt nyári mező az esőt, úgy issza magába. Kíméletesebben kellett volna a nyakába önteni, hogy ne sokkoljam? Azt is nyilván azért, mert nem tud rólad semmit. De hát miért nem tud, hogy a jó fene ott egye meg ezt az egész lehetetlen ügyet, ha egyszer ilyennyire fontos az neki? Az az egyedülálló, bármiféle minősítésre sem elégséges kötelék? Hogy amiatt mindjárt ki is fog bújni abból a vérlázító blúzszerűségből, amelyet most viselt, és amely valamiféle sejtelmes anyagokból összerakott áttetsző nyári hacukába burkolta - már ahol ezt tette és amennyire valóban ezt tette volna, nem éppen az ellenkezőjét. Méghozzá úgy, hogy az egész ancúgot, azt a szuper-gusztusos felszerelést rakta ki oda a képem elé, vegyem csak le róluk a vaksi szememet, ha képes vagyok rá, mert abban a csomagban egy ékes patentkapocs vagy micsoda is szerepelt, a lehető legfeszítőbb helyen, azzal fenyegetve, hogy... Ó, hagyjuk ezt... Az viszont biztos, hogy testvérek között is tisztességtelen előnyt biztosított még ezzel is a maga számára, mintha csak a magamfajta gyanútlan sakkozó már eleve úgy kezdte volna azok miatt a buggyanásra kész dolgok miatt, mintha egy bástya fórt adott volna neki a partihoz... És ő közben tántoríthatatlanul hajkurászik valamit veled kapcsolatban, de mit és hogyan? Sehogyan teszi a valamit? Kérkedik valamivel nekem, aztán nincsen neki abból semmi, de semmi? Mert még csak mit sem tudva rólad persze hogy nem ad ő neked semmit, de hát ezért cserébe aztán nem is kap tőled semmit? Ki érti ezt? Annál is inkább, mert ahogy most teszi magát, abból ugyancsak erre lehetne következtetni. Hiszen végül is minek állna itt le velem gurítani? Hamukálni? Amikor egyébként is, ahogy csak egy kukkot vet rá az ember, máris tudja, hogy a legkevésbé sem ez lenne az igazi formája? Ha valami, akkor hát éppen az ellenkezője. Nemhogy a kezeit tördelve rimánkodjon? Na és kinek? Valakinek, aki az ő számára levegő, nem is létezik? De hát, zártam le a beszélgetéssel párhuzamos hajcihőt saját magammal, ez lehetne sok minden, csak nem az én dolgom. És annyira azért magamnál vagyok, hogy eszem ágában sincs azzá tenni. Annál is inkább, mert mindehhez hozzátartozik, hogy Évi ugyan feltárta szívét, de anélkül tette ezt, hogy a minimálisan szükségesnél egyetlen szóval is többet mondott volna érzelmekről, magáról, rólad meg kettőtökről. Így tehát szépen föl is adtam a partit, ő nyert, mert végül is gazsuláltam neki. Megígértem, pontosan úgy, ahogy kérte: ha veled találkozok, neked írok, veled beszélek telefonon, róla nem szólok. Volt Évi, nincs Évi. Egyébként is: ki az az Évi? Tartom a számat. Énmiattam ő csak ne majrézzon. Ha egyébként széles e világon éppen ez lenne az egyetlen oka annak, hogy a baba nem tud hajcsikálni, akkor most már nyugodtan elnyomhatja otthon este ágyában - vagy bánom is én, ahol éppen éri - a várva várt álom.

Hát valahogy így. Aztán egy idő múlva el is feledkeztem az egészről - fejezte be unokaöcsém a maga kis történetét. Ahogy most elnézlek - tette hozzá kisfiúsan, bűnbánóan -, úgy érzem, nagyon rosszul tettem, fene a hülye fejemet - ette magát János. Én nyugtatgattam, pedig, mit tagadjam, alaposan el voltam képedve. Nem csak Évikét illető ismereteim váratlan bővülése, az ősz halántékú úr, a kézfogós nizzai 'andalgás' meg amiatt, hogy Évike már megint és még mindig mással hallgatja az Elgar-hegedűversenyt. Na és persze János miatt is. Egy éppen csak hogy nem vadidegen, neki aztán az égvilágon semmit nem jelentő, meglehet nem kis mértékben lenyűgöző, nyugtalanító gondolatokat keltő meg féktelen ötleteket ébresztő, bár kétségtelenül a nem másutt, mint a szokott helyén megjelenő dekoltázzsal felszerelt nő megkéri őt, hogy ne 'árulkodjon' nekem egy számomra fontos eseményről - ő nem is tudja felmérni, hogy valóban az-e és ha igen, akkor mennyire fontos -, mire János ebbe a több mint gyanús alkuba csak úgy belemegy? Nem elég, hogy ezt teszi, de tényleg el is hallgatja előttem az ügyet? Igaz, mindezenközben mintha megfeledkeznék arról, hogy az öcskösnek nem kenyere a személyes konfrontáció. (Kivéve, ha azt bár tét nélkül, akkor viszont mesteri fokon Minouche-sal művelheti.) Így aztán annyira nem vettem komolyan az egész ügyet, hogy csaknem mint egy örvendetes családi eseményt könyveltem el. Azért nem kell a dolgot agyon-dramatizálni - adtam a félelem és gáncs nélküli lovagnak, a hidegvérnek a látszatát. Azt azonban már nem állhattam meg, hogy hozzá ne tegyem: Az egészből nemcsak az nem teljesen világos, hogy Évi miért érezte szükségesnek téged rábeszélő képessége teljes bevetésével rábírni, hogy kartauzi szerzetesként fogadj némaságot; az viszont számomra mindennél kevésbé érthető, hogy te akkor, még ott Pesten, '56-ban mennyire nem értetted, hogy mi történik velem. Igaz viszont az is, hogy az idő tájt annyi másirányú, halaszthatatlan elfoglaltságod, benyomásod volt - na ne érts félre, semmi rosszra nem gondolok, sőt -, mint feltehetően egész életedben sem azelőtt, sem azután.

Komolyabb meggyőződés nélkül, de azért csak megpróbáltam Jánost később talán még a magamba, az Évikéről készült képgyűjteménybe bedolgozandó részletek felől faggatni, kísérleteimmel azonban messzire nem jutottam. Helyesebben nem jutottam én sehova, mert az eddig úgy-ahogy csörgedező forrás most végleg kiapadt. Igen - mondotta, vagy inkább tette meg nekem kulánsan a szívességet János -, Évi igen-igen szép, meg vannak csodás részletei - csak éppen hogy nem az ő, János kanala. (Bumm, és akkor mi van?) Valahogy más, mint amilyen első megközelítésre tűnik, sőt neki az a benyomása, hogy a hölgy szokatlanul kemény. Talán az ő fajtájához tartozóról mondják azt, hogy a nőies külső 'markáns egyéniséget' takar? Aki rimánkodik nekem, de ugyanakkor valahogy csak megoldja, hogy fennhordja az orrát. Ugye értem? (Mondjam azt, hogy én, aki Évit főleg a másik oldalról ismertem, kezdem már amúgy igazából érteni, amit most mond? Már úgy értem, látni Évit az ő vagy mások szemével is?) Nem, azt igazán nem mondhatnám, mert nem is igaz, hogy fennhordja az orrát, de azért mintha lenne benne valami, amit talán felfuvalkodottnak vagy sokkal inkább magával meg persze könyörtelen igazmondásával együtt elteltnek lehetne nevezni. Ami engem annyira - vess meg, ha akarsz -, de annyira irritált - vetette közbe János -, hogy a dolgokat az ő helyükre rakandó hajszál híján elszavaltam neki azt a fejemben zakatoló, ha nem tévedek, talán éppen tőled tanult állítólagos vagy valódi egykori hirdetést a régi pesti mozikból. Miszerint: 'Kislány, hogy ha malackodol, legyen nálad palack Odol.' Mondom, vagyis hogy kísértett a kimondásának a gondolata, pusztán azért, hogy nekem itten ő csak kérlelés-könyörgés közben ne fennhéjázzon. Még az is felmerült bennem, hogy az említett 'malackodást' szerény képességeim szerint grafikusan ábrázoljam, hadd lássa ország-világ, hogy az emberiség üdvéért azt téve mennyire nem is lehet, kizárt, sőt fizikailag lehetetlen egyidejűleg fennhéjázni. Még azt sem lenne túlzás mondani, hogy ez lenne maga az abszolút lehetetlen. De aztán szerencsére csak úrrá lett rajtam a jobbik énem, izgágaságom ellenére sem dobtam be a palackot. A magamfajta ember nőkkel szemben nem él vissza - úgy értem, időnként nem él vissza - a kínálkozó lehetőségekkel.

Nem, ne is haragudj, de a pasas képe elúszott valahová a múltak ködébe. Rémlik, hogy Évinél fiatalabb lett volna? Valahogy félszegnek - daliásan félszegnek - nézett ki, de lehet, hogy csak az idióta helyzetben tűnt annak. Hogy le volt-e sülve? Már elnézést kérek, de hát ez meg milyen hülye kérdés akarna lenni? Láttál te valaha is a Nizzában bárkit, a halottakat bőven, sőt őket elsősorban beleértve, aki ne lenne szép egyenletesen lebarnulva? Vagy ha ez jobban tetszik: Láttál te már életedben olyan futball-labdát, amelyik nem kerek? És amelyikkel ne lehetne mégis, még a nagymenőknek is néha, de akkor aztán látványosan lyukat rúgni?

Hogy a haja? Mármint hogy a pofának a haja? Hát azzal meg mi a baj? Mi a fene lenne a hajával? Arra azon a szívdöglesztően cikis, Vittorio de Sica-halántékon kívül ő egyáltalán semmire nem emlékszik. És ha szabad megkérdeznie: miért lenne ez nekem fontos? Le szeretném talán kopírozni egy ismeretlen embernek a háriját? Igenis kizárt, hogy tévedett volna, hogy Évi a pacákkal nem angolul váltotta volna azt a pár elsietett szót. Nem, teljesen biztos, nem képezheti vita tárgyát, hogy nem németül. Ha ragaszkodom hozzá, akkor itt helyben leteszi a főesküt. Neki, aki már a bölcsőben is németül óbégatott, ha emlékszem még élete kezdetének a hősi időszakára, ezt aztán elhihetem neki. És ennél több etvasszal ha megfeszülne se szolgálhatna nekem.

János, aki már a starttól fogva érezte: az adott ügyben nem terem számára babér, a bűntudat meg a restelkedés állapotában végül is mit tehetett volna mást, mint hogy elkezdje önmagát meghitten, szívből sajnálni. Én ebbe az egész nyomorult dologba úgy estem bele - ismételgette letörten -, mint Pilátus a róla elnevezett krédóba. Így tehát mosom kezeimet. Amihez viszont én adtam áldásomat. Tettem pedig ezt héberül. Hiszen azon a nyelven mégiscsak van egy broche, áldás, ha nem is ehhez, de úgy általában a kézmosáshoz.

Mintha csak tegnap vagy tegnapelőtt lett volna - hogy az olvasóval összekacsintva a szerző egyik fájós pontjára tapintsunk -, mindezek után végre újra visszaérkeztünk a jelenbe, csak az közben már 1998-ba, illetve lassacskán '99-be hajlott. Olyan kitérőkkel jutottunk el a saját kronológiánk szerint korrekt időpontba, hogy egyáltalán nem ritkán az az érzésem: az egyébként is sokat emlegetett, meggyőződésem szerint a légből kapott kanyarok az ismételt államcsíny-kísérletek után, azok sikertelenségein okulva, végül is sikeresen vették át a hatalmat a regényben. Furcsának tűnhet, de én mégsem érzem úgy, hogy ez feltétlenül bajt kell jelezzen, mert ellenkezne a szerző szándékaival. Hiszen ha a 'kitérők' mind, kivétel nélkül faroltak volna ki ezekről az oldalakról, akkor honnan tudnánk, mennyiben változott körülöttünk meg bennünk a világ, mi lett íróból, szereplőkből meg olvasókból? Emlékekből meg emlékezésekből? A kitartóan emlékezőkből meg a hanyatt-homlok felejteni akarókból? Akik valamennyien menthetetlenül és ki mást, mint a szerzőt átkozva képtelenek lennének nem viszonyítani a maguk szubjektív idejét az itt-történéseknek a mindenkori jelenéhez?

Végül is hogyan változott, főleg az én sztorim elmeséléséhez szolgáltatva a kísérőzenét, az a világ, amelyben élünk, élményanyagával, ha van neki ilyenje, akkor a szellemével meghatározóan befolyásoló része, csaknem két emberöltő alatt? És viszont: ha a végül is az életünket kialakító fordulókba önfeledten bedőlve hagynánk a pályán kívül minden, de minden mást a sebességtől kábultan, alaposan dezorientálttá válva elsiklani magunk mellett - valahogy úgy, ahogyan idén jócskán elhanyagolt kertünket veszik birtokukba a tavasz vége felé úgyszólván napok alatt a gyomnövények -, akkor mi maradna más hátra, mint annyi nekifutás után végül is satnya torzóként hagyni befejezetlenül az ősidőkben még oly levegősnek, de azért kompaktnak szánt vállalkozást, amelyet állítólag - improvizált érveléssel alátámasztottan - meghaladott volna már az idő? Nincs más hátra, mint megkurtítani a kanyarok közül a levághatóakat, és hagyni: a kocsi fussa ki magát, a szabad pályán meg újra magabiztosan pörögjön fel a motor.

Alighanem valami ilyesmi történik velünk most is. Hiszen miután megállapodtunk abban, hogy Évikének, kettőnk szerelmének, majd az utótörténetnek a megírásához, illetve a megkezdett írásgyakorlatoknak a folytatásához a befejezéshez nélkülözhetetlen előfeltételek - a motiváció, a fizikai-lelki erő meg a szükséges idő - külön-külön és együtt adva vagynak, akkor zökkenjünk csak vissza Évike egykori kedvenc szavajárása szerint a 'kerékvágásba'. Igaz, ő mindig a 'normális kerékvágást' favorizálta. Ami pedig szerintem, vagy legalábbis az eddigiek szerint, a 20. században nem tűnik túlságosan vonzó ötletnek. Ennek ellenére is ki kívánna vitába szállni a hajdani kedves kicsit ugyan bugyuta, de azért elragadó szóhasználatával? Mert akkor a 'nem-normális' kerékvágásra amúgy igazából kifinomodott példaként azt a sokoldalúan művelt hajdani kiképző őrmestert kéne az emlékezetbe idézzem, aki a legelső sorakozó elrendelése után egész lényében megtörten mondá a parancsot végrehajtani megkísérlő újoncoknak a klasszikussá vált szöveget: Tessen mán mondani, és ez lenne magiknak egy sor? Dejszen ez itten nem egy sor, ez kérem ökörhugyozás! (Micsoda mesteri kép: szinte látjuk magunk előtt, amint megy, megyen előre az ökör, aztán közben oldalról oldalra reng meg visszareng a locsolószerve neki...)

Több mint tíz évvel ezelőtti, vagyis utolsó beszámolóm óta az elmúlt évtizedben sem találkoztunk egymással, Évi meg én, mármint a találkozás szó hagyományos értelmében. Amúgy másként, a mi enyhén elmebeteg módunkon - egyszer-egyszer. Azokból az alkalmakból azonban mindennapokról fecserésző tudnivalók cseréjére persze hogy nem futotta, így azután a róla szóló hézagos információkhoz ismét csak másodkézből jutottam. Már ha jutottam. Palinak a várható módon, engem azonban mégis megdöbbentően lett igaza itt idézett levelének utóiratával, illetve abban megkockáztatott jóslatával: Évi valóban nem jelentkezett nálam, a torontói könnypatakoztatással emlékezetessé tett nagy összeborulás után sem tett felém egyetlen lépést sem, nem hívott föl, nem írt egyetlen sort sem. Ha ez a régen kialakult viselkedési gyakorlat kettőnk közt teszem azt abból a józan, tehát könnyen érthető megfontolásból következett volna, hogy a múltat immár öreg emberekként nincs értelme bolygatni; ami elmúlt, elmúlt, tartsuk meg szép emlékezetünkben, már ha erre lenne igényünk - még akkor is, ha az ilyen fantáziátlanul 'logikus', szegényes realitás-megítélésekre nekem nemigen van hajlamom, partner, akárcsak elképzelt partner híján kénytelen lennék azt fölösleges berzenkedés nélkül tudomásul venni. Miért, ezen kívül vajon mi mást tehetnék? Talán közben azért valami ilyesmit moroghatnék kísérőszövegnek végletes elhanyagolásomhoz: A természet pillanatnyilag valami mással, nálunk meg érdektelen nem-történéseinknél fontosabb dolgokkal van elfoglalva. Jobb is, hogy nem velem. Ha ritkán ugyan, de módunk adódna erre, hagyjuk csak mi ketten szépen békében egymást.

A mi esetünkben azonban egyáltalán nem valami ilyesféle, a szenilitáson éppen csak innen eső, olcsó bölcsességről van szó. Évi meg Pali-Margó közt ugyanis az újsütetű barátság gyakori levélváltások és időnkénti személyes találkozások formájában valóban tovább folytatódott, sőt egy ideig, Vargáék egybehangzó megítélése szerint, még el is mélyült. Ki más, mint Margó lett volna ennek a barátságnak a lelke, a hajtóereje. Ő gondoskodott arról, hogy amiben csak tud, segítsen Évinek, ha és amikor ennek szükségét látja. Ebbéli tevékenysége végzése közben ő juttatta el hozzá a rólam-rólunk szóló olyan információkat, amelyeket vagy Évi kért, vagy amelyekre utalt, vagy amelyeket gondos szelektálás után maga Margó tartott fontosaknak és egyben alkalmasaknak is a továbbításra - az előre leszögezett barátsági játékszabályok közel sem mindig könnyű megítélésével. Hasonlóképpen Margó tudatta velem az Évit illető külső vagy ritkábban belső történéseket csakúgy, mint ahogy ő látott el engem azokkal az olykor csakis a mi kettőnk számára érthető, a szokottnál jóval diszkrétebb közlésekkel is, amelyekhez, jogosan élve ugyan a gyanúperrel, de többnyire csalhatatlan megítélése szerint Évi tulajdonképpen ezen az úton engem szánt a ki-nem-mondott, de Margó számára persze hogy felismerhetően megcélzott rendeltetési helynek. (Az abszolút hallás Margónak e téren sem vált hátrányára.)

Mellesleg nem furcsa: míg a sztoriban és annak csaknem valamennyi fordulópontján a két előtérbe tolakodó hímnemű, Pali meg János, mindegyik nagyon is a maga módján, de jelen van, a starttól kezdve instrukcióinak többé-kevésbé megfelelően tölti be előírt szerepét - már persze ameddig az a szerep eltart, hogy aztán még, ki tudja, egyszer csak egy módosított, újabb változat vegye kezdetét -, addig Margó, mindegyre nélkülözhetetlenebbé téve magát, de azért a rá jellemző tapintattal és úgy érzem, igen megfontoltan, a kulisszák mögött kialakított bázisából valósággal belopja magát a mese legközepébe. Olyannyira, hogy ma már nem is igen lehet a regényben megfordulni anélkül, hogy ne éppen az egyébként észrevehetetlen Margóba ütközzön az ember. Már úgy értem, ha nem mindennapi szerencséje van - és persze ha azzal valahogy azért élni is tud a jámbor lélek. Mindennek a szigorú szükségszerűségét csak fokozatosan ugyan, de napról napra jobban megértve ma már cseppet sem lennék meglepődve, ha pont ő, aki annyira lelkére vette a kezdetek vele kapcsolatosan itt megírt történetét - amint azt még módja lesz May Károly indián főnökeihez illő klasszikus tömörséggel - pshaw! - ki is fejteni -, na meg annak 'A parádét én vezénylem!' harci jelszóval formába öntését, újszerű aktivizálódásával most kezdené egész lényével érvényteleníteni. Én persze ezt vagy bármi hasonlót egy csöppet sem bánok, sőt... Sőt az nagyon, de még mennyire, annak ellenére, hogy eleinte mintha emlékeztetett volna a nagy filmrendező, Hitchcock lefegyverző kézjegyére, amelyet minden egyes művéhez odabiggyesztett. Amolyan hitelesítő aláírásként. Igen, ez itten az én művem - mondta gyerekes örömmel a filmhez csatolt kis gesztus. Méghozzá rendszerint a film egy egyébként jelentéktelen kis jelenetéhez, hangsúlytalan átkötéséhez csatolt. Minél hangsúlytalanabbhoz, annál jobb. Mintha csak azt mondaná, de azt is halkan: 'Látjátok, én néha ott járok, ahol a madár se jár. Vagy ha mégis odatéved, akkor az én teremtményeim ancúgjába öltöztetve teszi azt.' Tette pedig ezt a vásznon éppen csak egyetlen gyorsan felvillanó és máris eltűnő, mindössze pár kockányi vágás erejéig, egy eltájolt járókelő tökéletesen érdektelen, mondjuk autóbuszra szálló és annak a lépcsőjéről a kamerába visszapillantó figura saját személyében megjelentetésével, majd nem lévén az égvilágon semmiféle funkciója, villámgyors eltűnésével. Nem egy szerep, még csak nem is egy statiszta, csupán egy arc, az is rendszerint kérdően vagy inkább kacéran felvont szemöldökkel. Az ötletekben dúsgazdag ember nekem nagyon is tetsző modorossága. Erőltetett párhuzamot vonva mondhatnám: Margó is valahogy így, a képbe be-behajolva, futó benyomások rezzentetésével kezdte, hogy aztán, amikor már amúgy igazából belejött, nagyon is másképp folytassa... Hogy hogy viszonyult ehhez a kamera? Úgy, hogy képtelenné vált többé levenni róla a szemét.

Mert ha egy percre kívülre helyezzük magunkat és úgy nézünk vissza Margóra, akkor csak azt tesszük, amit a vele szakmailag vagy csak úgy, társadalmilag kapcsolatba kerülő férfiak tesznek, akár akarják azt, akár nem: vagyis hát ellenállhatatlanul vonzódnak hozzá. Még a legfelületesebb leltárkészítésnél se hagyhatnánk ki erősségeit, akarom mondani kincseit: hibátlan és ilyenként is elkápráztató alakját, szokatlan, örökké új színekben játszó, ezért aztán megszokhatatlan szépségét, általában: csalhatatlan érzékét a széphez, közel sem csakis otthonában, a zenében, általában a művészetekben, de még az egyéniségével harmóniában lévő öltözködéssel meg az utánozhatatlan margói stílus alkotóelemeivel. Mert mindezen túl remek ember ő, hűséges barát, már azonfelül is, hogy határtalanul tehetséges, brilliáns zenész.

Én magam, akkoriban ilyen összegezésekkel még úgy is, mint többszörösen tiltott gyümölccsel nem foglalkozhatván, ha valamiben, hát Évi-ügyben alaposan megedződve Margó alkalmi üzenetátadóként felhasználásán csak néha akadtam fenn, eltöprengve olykor az emberi lélek Évi-féle változatában megnyilvánuló rejtelmein. Mert hogyan is van ez: volt szerelmemnek van számomra pár kötetnyi mondanivalója - a nélkülözhetetlen lábjegyzetekkel vagy kétszer annyi -, jelenről, múltról, jövőről, magáról és nicsak, hellyel-közzel még rólam is, csakúgy, mint ahogy várja a felőlem, tehát közvetve tőlem jövő szavakat is. Köztük olyanokat, amelyek aligha lennének túl könnyen megfogalmazhatóak. Hogy akkor meg milyen szavakat? Milyen másokat, mint a még ingatag lelkével is csak és kizárólag bizonyosan kívánt, hiányolt, most immár több évtizedes várakozást legalább részben kielégítő szavakat. Ó nem, nem is elveszetten, tanácstalanul vár, hiszen a véletlen nyújtotta torontói 'kapcsolatfelvételt' Évi az idők folyamán maximálisan használta ki. Cseppet sem habozóan, hanem a közvetítés legsajátosabb formáira fölhasználható, a kéznél lévő Margóra, ha kell, bármiféle tekintet nélkül, meg persze magához híven minden fölösleges teketória mellőzésével, ha a tárgyra törően tudni kívánja, de rögvest: Hogyan gondolok én most, igen, ma, tegnap meg ma és vélhetően holnap őrá, miránk? Él-e ő még mindig bennem? És ha igen, akkor csakis úgy, mint annak az egykori nagy szerelemnek az egyik fele? De hiszen annak réges-régen vége! Felmérte, feldolgozta ezt Tamás? Ha igen, akkor hogyan? És soká tartott neki, sok fázison kellett átesnie? Ugye - kérte Margót -, ha módjában áll, nyugtassa őt meg: ugye benne nem fordult minden az ellenkezőjére, ugye benne nem a harag dominál? Ő persze hogy megértené, ha Tamás haragudna rá, hiszen - hogy mást már említeni se merjen - ő maga akkor nem kockáztatott semmit, úgyszólván semmit - mert vesztes lett őbelőle is, de még mennyire az! -, viszont azért a testét-lelkét átjáró, ma már mennyire megtanulta: feledhetetlen boldogságért mégiscsak ki mást, mint éppen annak a fő forrását, Tamást dobta oda áldozatul! Kergette ki maga mellől a vakvilágba, a kétségbeesés poklába; egyáltalán nem rajta múlt, hogy nem vetődött ebek harmincadjára. Tamásra, egyedül Tamásra, a kifosztottra volt bízva, hogy összeroppan vagy belerokkan-e; csak arra kell gondolnia - amit olykor még ma is tesz -, hogy mi történt volna vele, Évával - fordított szereposztásban? De erre vagy bármi ilyesmire, ha csak módjában áll, gondolni se mer. Azért sem, mert ő a ráomló romok alól eliszkolt. Vagy inkább elsomfordált? Mentette az irháját. Nem csoda, hogy ha olyan hangulatban van, minden az ő lelkiismeretén szárad; ugye, hogy nem, hogy ezen még évtizedek múlva sem volt képes, sőt néha még ma sem olyan könnyű neki hanyag vállvonogatással tenni túl magát. Neki sem. Hát akkor, uramisten, milyen lehetett meg lehet ez nekem? Megnyílok-e, képes voltam vagy vagyok ilyesmiről egyáltalán beszélni, akár csak utalások formájában is? Nem, bárhogyan alakult, az sem lenne meglepő, ha Tamás őt egy életre meggyűlölte volna. Hiszen végül is, hogy a korszakhoz hű legyen, valahogy úgy sétált ő át az életemen, mint mondjuk egy szovjet tank annak idején a Körút egyes részein, szétlőtt, letarolt emberi otthonokon, kétségbeesésen kívül nem hagyva maga után semmi mást. Már persze ha eltekintünk attól a gépfegyver-golyónyomtól, ott, anyja fürdőszobájának a hátsó falán. Még most is ott van, maga a hátborzongató mementó. Ha csak egyszer-egyszer rátéved a szeme, az úgy mered vissza rá, mint egy személy, mint valaki, akit most aztán már, annyi halasztás után, azon nyomban felelősségre akarna vonni. Ilyenkor nem tud rajta segíteni, de mindig ugyanazon jár az esze. Egyáltalán nem csoda, hogy napokig zaklatottá is válik. Igen, ez a helyes szó: zaklatottá. Az még csak hagyján, hogy mindenen eluralkodik a zaklatottság, de ilyenkor jönnek vissza a lidérces álmok is, bepótolni a bepótolandókat. Majd a szörnyű ébredések, hajszál híján újra a régi menü... (Én, Tamás, persze hogy látom Évinek azt az arcát, sosem ismert, sírásra álló gyerekarcát, legörbült szájaszélével, mintha csak az a hangutánzóból arcalakítóvá váló szó tolulna az ajkaira: 'jáspis'.)

Vagy: Tamást érdekli-e a közös, közösen viselt dolgainkon kívül, azokon felül az is, hogy mi volt, mi lett ővele, Évával a közelmúltban, hogy mi van vele most, milyen volt és főleg milyen ma az ő élete, mi tölti azt meg, de még inkább, mi hiányzik abból? Ki hiányzik abból? Hogy mit vár ő a holnaptól? Egyáltalán: Tamást érdekli az az ember, aki ő - ma? Na és továbbá: Áll-e még az ősz Peterdi háza? Él-e még a régi harc fia? Hiszen Évi, engem lefegyverzően, meg az új levelezésből is kiderülően a szívemhez oly közel álló módon, a drága Vörösmartyban tudta mindig is, de főleg kétségbeesésében és közel sem csakis a maga számára a legérthetőbben fejezni ki magát. Olyankor persze nem a sír felé hervadó Szép Ilonkából, még csak nem is a deli Csongorból, nem, persze hogy nem a ronda sánta vén Mirigyből álló, de a szabadságharc bukása utáni, a kései nagy versekből összeállított idézetgyűjtemény került szakadatlan bedobásra, az emberfejekkel labdázó vésztől a sárkányfog-veteményig, meg a nincsen remény, nincsen reményig. Már persze csakis akkor, ha az ilyenkor szokásos igazinál, a kétségbeesés szélén tántorgásnál valamivel elengedettebb, szordínósabb hangulatba kaparta magát össze.

Mit tesz tehát Évike, bakfis-sellőként ficánkolva a maga-szőtte hálóban, titkokat sejtető, elragadó pikkelyein csusszanva ide-oda, bizonytalankodva az őt kísértő, ó igen, még emlékszik, fel is emésztő, régi vágyakozás meg a lám-megmondtam-féle szuper-komplikáltság érzése közt, feleletet, sőt mély-elemzést várva Margótól a számára nyilván fogas, mert őt szétfeszítő kérdésekre? Mi mást tenne, mint hogy: meg se nyikkan, még csak nem is nyikorog diszkréten, mint teszi azt állítólag a kifizetetlenül hordott magyar férficipő. Hallgat, igaz, ha mindössze csupán néhány évtizede tenné is ezt. "Van némaság, mely messze hangzik." Ebből a Babits-fajtából kapnánk mi bőséges ízelítőt? Amely a költő szerint miközben messze hangzik, új meg új üzeneteket közvetít? És aztán? Aztán, csakis a véletlen gondoskodásának köszönhetően, éppenhogy csak nem ismeretlen emberek hallgatólagosan feltételezett, feltételezetten megállapodott közvetítésével Évike most már másképp 'messze hangzó' árnyék-levelezésbe keveredik velem, mint egy magyarhoni mignon, a cukros-színes máz alatt az ő kétféle, szorongással vagy, ha azt jobban kedveled, félelemmel megtöltött fogalmai szerint intenzíven keresve a bajt, bár téve ezt kétségtelenül ilyen-olyan bíróságok vagy csakis megszokásból nehezményezést szimuláló férjek, sőt maga előtt is meggyőzően letagadható formák közepette, suttyomban, az éj sötétjében oldalogva, ahelyett hogy... Talán írna, ha én írnék neki először. Talán írna, ha üzennék neki, hogy írjon. Talán nem. Talán, talán, talán... Nem valóságos csoda, csak maga a felfoghatatlan passzivitás, hogy az egész visszafogott ramazuriból, amíg még nagyjából csak egyben vagyok, mielőtt még kifutottunk volna az időből, réges-régen nem szálltam ki teljesen? A régi érzelmek többé már nem indokolják, hogy miért húzom még mindig az időt. Már csak azért sem, mert más színben látom őt, mint azelőtt. Talán azért, mert Évi valóban, még sokkal inkább, mint azt a régi játékok alapján ő magáról gondolta, megrekedt valahol a 15 éves kora körüli vizeken, vagyis hogy még mindig nem nőtt be teljesen a magasba felszegett feje, annak is a lágya: na de kérem, azért nekem talán mégsem kéne nagy művészetté avatni a tutyimutyiságot? Mi kell még ahhoz, hogy uralkodóvá váljanak az egyébként csak enyhítő körülmények? Vagyis pont az a kérdés, amit a mégiscsak érzékeny, megértésre hajlamos olvasók közül a viszonylag józanabbak ha nem is megrendülten, de mindenképpen egyre elképedtebben tesznek fel. És lehet-e vajon azon csodálkozni, hogy néha, kedvemre néha és akkor is csak pillanatokra, olyankor, amikor védekezési ösztönére hallgatva egyszerűen megáll az ember esze, engem is elönt a méreg, még türelmes-engem is elkap valami olyasmi, amit megközelítőleg zabolátlan haragnak, sőt, nem is kis túlzással bár, de újszerűségében megforgatott-bepanírozott, kábító gyűlöletnek is lehetne nevezni? Vagy felrúgva a játékszabályokat, talán nem is olyan durva túlzásról lenne olyankor szó? Pusztán csak a hozzám nem illő, sőt az általam mindig meg is vetett stréberkedésről? Nem jött-e el már réges-régen az ideje annak, hogy kimondjam, csak úgy magamnak: eddig és ne tovább? Hiszen végül is, ha a véletlen nem hozza össze Évit Margóékkal Torontóban, ha nem jön így vagy úgy, de mindenképpen kívülről az impulzus, ha magától kéne cselekednie, akkor még ez a mit-tudom-én-micsoda, ez a nesze semmi, fogd meg jól se lenne? Akkor még a mai meghitt csigalassúsággal sem közelednénk a konvencionálisan újra megfogalmazandó végső lezárás és annak valamilyen formában kimondása felé. Ó de jó lenne, mennyire maga a történelmi igazságszolgáltatás lenne, ha az okmány-nyelv sorát egyszer végre átültethetném magamba, írván-mondván-ítélkezvén: "A nem kívánt rész törlendő..."

Na nem, kár is ezen töprengeni: ennek az ugyan nyugdíjas, de minden idegszálával még értelmesnek felfogható tevékenységre vágyó, fércmunkára képtelen, átlagban harminc évenként egyszer engem feltárcsázni is megkísérlő, magát időnként szenvedélyes bűnökbe megmártó, ezzel szemben viszont személye hibátlanságában maradéktalanul hívő budapesti háziasszonynak, a fejvesztett életforma művészi alkotójának, a nagy forgalomban magát a felületes kapcsolatoktól eltekintve szorgalmasan izolálónak, a saját élete által oly sokszorosan és megfellebbezhetetlenül elítélt, de mégis gátlástalan ítélkezőnek, az elszenvedett, főleg vélt bántalmakat egyetlen percre sem felejtő, az igazmondás rettenthetetlen bajnokának a hihetetlen ravaszsággal kifundált szerepkörét maradéktalanul betöltő, ha úgy akarja, még ma is módfelett attraktív, de a főzésnek kijáró drukkolástól kóválygó karácsonyi tömegétkeztető, közben azért még mindig zsidó vendéglátónak nem velem, de annál inkább saját magával lenne mindig elodázott, vélhető következményeiben végig sem gondolt, de most, hogy lám csak a körmére ég, tovább már nem halasztható megbeszélni valója - igaz, csakis akkor, ha néhanapján találkozna önmagával is ebben a látszateseményekkel kitömött nagy tolongásban. Amelyben, ha az ember nem foglalkozik sem konkrét, még kevésbé nem-létező fantáziájából materializálódó összehasonlításokkal, miközben gondosan tompítja le a néha elementáris erővel felszínre törő hiányérzeteit, akkor a jövőben is élete felfogható lenne olyannak, amely állandó jelleggel van benne a megszokott kerékvágásban - már ha kihagyja a számításból a maga körül lévő világ újraregisztrált elviselhetetlenségét.

Hoppá! Tolongásban, mondom én? Amelyben még az is lehetséges lenne - már legalábbis elvileg -, hogy nem én lennék az egyetlen, bár maximális gonddal évtizedeken át kerülgetett, ám egyszer, ha másra nem is, de látszatra Margónak szántan mégis hajszál híján egyenesben is megszólított, időszakonkénti levelezőpartner? Hiszen Margó a sorok közt, en passant említette nekem: egy ízben ő csakis sugalmazás formájában vetette fel Évinek azt a bújócskázás során mindenki - értsd, ő kettejük, na meg a szóban forgó Tamás - számára egyre világosabb magyarázatot, választ váró kérdést, hogy ilyen intenzitás változatlan megléte esetén végül is miért nem ír ő nekem? Főleg miért nem a dolgok jelenlegi stádiumában? Hiszen az iránt aztán neki, Margónak semmiféle kételye sincs, hogy nekem, Tamásnak kolosszálisan jót tenne, ha nem éppen mennyei örömet szerezne! Ha és amennyiben Évinek erre netán szüksége lenne, hajlandó lenne neki ezt írásban is, közjegyzőileg hitelesítve garantálni. De hát erre nincs szükség, hiszen ezt ő tudja csalhatatlan biztonsággal, mindenki másnál jobban. Igenám, de erre jött Évi válasza: "Persze hogy igazad van. De tudod, az a nagy baj, hogy félek. Már úgy értem, félek is. Nem, nem is csak egy kicsit. Hogy kitől-mitől? Hát elsősorban persze hogy saját magamtól. Amellett, sok minden más mellett, attól, hogy mégiscsak meglévén a mindennapi életem, előfordulhatna például az is, hogy nem tudnám majd tartani a lépést saját magammal. Mert ha abból indulok ki, hogy Tamás olyan, amilyennek ismerem, amilyen volt, amikor együtt éltünk, amilyennek te meg Pali látjátok és leírjátok, akkor a jelenlegi létemet már pusztán csak az ő levélbeli, tehát a mainál mégiscsak jóval intenzívebb jelenléte is elviselhetetlenné tenné. Mert, gondolom, te érted, hogy akkor másra se vágynék, mint a vele való, minél teljesebb együttlétre. A legteljesebbre. Nélküle pedig - ezt komolyan mondom - olyan egyrészt-másrészt alapon az én életemet úgy másrészt teljes nyugalommal minősíthetném normálisnak, ha tetszik, kiegyensúlyozottnak, számos itteni emberéhez nyilván sokban hasonlónak. Na és még valami; fáj nekem, hogy ha egy ideig ezért vagy azért nem írnék majd - elfoglaltság, írógörcs, túlcsordulás, amit nem szeretnék papírra letenni, meg bizonyos dolgok - édesgető szavak! - kimondására való, mára már tökéletessé vált képtelenség -, akkor a dolgok saját szabályaik szerint játszi könnyedséggel fajulhatnak odáig - mit cifrázzuk? -, hogy megint csak bajt-bánatot okoznék valakinek akaratomon kívül!"

Álljon csak meg a menet! Hogy is van ez? Hát vajon kik lehetnének rajtam kívül azok a 'megint csak' fájdalmat elszenvedő 'valakik'? Akiknek ő persze hogy nem önszántából, még kevésbé szándékosan okozna-okozott volna bajt? Nyilván ahhoz, hogy ilyen tapasztalatokkal rendelkezhessen, ezt meg kellett tegye már a múltban, talán nem is egyszer? Vajh miféle kiterjedt levelezést folytatott volt szerelmem a nyugati világ elhagyott zugaiban kuporgó, szürkületkor magányosságukban oly szánalomra méltó, igen érzékeny volt... volt kicsoda-micsodákkal? Vannak még rajtam kívül is 'élete legnagyobb szerelmei'? Vagy én lennék ugyan a legeslegnagyobb, de amolyan közép-nagyocskák, legalábbis időnkénti istápolásra igényt - elsőbbségi igényt? - bejelentő csimpaszkodók azért akadnak itt-ott, mondjuk a helybeli szokásokhoz alkalmazkodás kedvéért is durcásan, csakazértis lerántott fürdőruha-felsőrészek meg félig elhasznált napolajtubusok mellett, teszem azt a nizzai tengerparton? (Pokolba az egésszel, a petyhüdtek közt ő nem hajlandó tovább adni a szemérmest! Nincs az a pénz, ami őt ebben megakadályozhatná! Főleg azért, mert még mindig van mire büszkének lennie! Hadd legeltessék csak a kiéhezett jónépek a szemeiket valamin, ami nem csalás, nem ámítás!) És mivel ő egyenes ember, mégsem egyszerűsíthet olyan alantas módon, hogy sosem válaszol a feltett és szubjektívan fogalmazott, nem is ritkán az adandó választ sugalmazó, az ő szabályai szerint nem is tárgyalandó kérdésekre - mert mindig ő maga dönti el, mi az, amit elenged a füle mellett, de akkor úgy, mintha a célzást meg se hallotta volna -, így aztán állandó időzavarba kergetve magát, egyszerűen lesokszorosítja a válaszlevelek következő küldeményeit? Vagy akár csak azoknak az egyes, kiemelendően fontos részeit? Hiszen leveleket csakis egyéneknek, tehát a chacun à son goût elvét messzemenően figyelembe véve szabad írni! Mert ha nem, akkor a termék már egy másik műfaj produktuma, vagyis körlevél. Még akkor is - sőt akkor talán még inkább -, ha időnként nem éppen a címzetthez alkalmazott vagy nem szükségszerűen a kívánt üzenet fogalmazódik meg a lapokon. Bizony még ez esetben is minden más kitűzött célpontja mellett elsuhanna, bele a semmibe; már persze azon a jelentéktelennek talán mégsem nyilvánítható körülményen felül, hogy az ilyesfajta 'adakozás' felérne a csalás egyik legmegvetendőbb fajtájával. (Ha közbeszólhatok: szerintem még akkor is, ha a lemásolt szöveg alá vagy fölé személyes vonatkozású, akárhonnan nézem, hamis passzusok iktatódnak be. Hiszen ez nem lenne sem több, sem kevesebb, mint az idegen tollakkal ékeskedés ravasz változata, egy önmagában is sokatmondó iskolapélda a gátlástalan alakoskodónak a pedantériájára.)

Tenné ezt pedig valahogy úgy - farol be impozánsan, tömörségében is masszív hátsó részével valaki a régmúltból a jelenbe meg a jelenetbe -, mint az én egyik elképesztően kurvoid, éles eszű, csak éppen valami furcsa defektus következtében a 'nem' szót még hallásból sem ismerő, bizonyos természetű szóbeli vagy igen gyakorlatias, tárgyratörő és félreérthetetlen propozíciókra is a nem szócskát véletlenül is kimondani, ahogy mondom, egyáltalán kiejteni fizikailag képtelen, vagyis hát minden létező vagy nem létező kritérium szerint határtalanul ledér, kézről kézre adott, ágyról ágyra járó, egykori alkalmi szeretőm, majd a későbbiekben már csak frenetikus humorérzékű, magán meg viselt dolgain is hatalmasakat nevetni képes haverom, aki azokban a bizonyos felszikrázó, sőt tűzijátékos pillanatokban engem - és nyilván a legkevésbé sem csakis engem, hanem a vele történések miatt a, hogy úgy mondjam, számára arra a pár, sajnos gyorsan tovatűnő pillanatra oly ismerősen és persze hogy igen intenzíven jelen lévőt - még az eksztatikus repülés önfeledt állapotában is biztos ami biztos alapon kizárólag a 'te! Te! Ó, TE! TE! TEEEEEEEEE!!!' csatakiáltások, hálaadások és egyben buzdítások monotonnak tűnhető szövege ellenére is elképesztően sokféle crescendo-variációjával illette, csakúgy, mint illetett volt engem is, de még véletlenül sem persze hogy ismert és ismételten kimondott, sőt találékonyan kedvesen becézett nevemmel. (Mit tesz isten, nevem orosz változatával. Úgy is, mint Foma. Mert Lenin műveit is olvashatta volna eredetiben az eszemadta.) Hát persze, mert akkor ki tudja, hátha... Hiszen az ördög soha nem alszik. Így azután ő neki tudja be, hogy az aktus perceiben magukkal a sosem teljesen biztos, csak éppenhogy feltételezhető személynevekkel megszólítás a gyéren elszórt esetekben már a múltban is vezetett traumatikus élményekhez, éppenséggel kezdetleges és félszeg, de tettlegesség-félékhez is. Kivéve néhány rendhagyó esetet.

Egyet például, amikor is útban a csúcs felé egy igen gyakran hallható keresztnévvel, csak sajnos nem éppen a saját nevével illetett, viszont utolérhetetlen önfegyelemhez szokott úr addigi intenzív, teljes embert igénylő tevékenységét pillanatnyi megtorpanás nélkül, elismerésre méltó iramot diktálva folytatta, pompásan állva meg helyét a lovagi tornán, ámde közben szükségesnek tartotta, hogy, bár némileg lélegzethiánnyal küszködve, de azért újra szabályosan be is mutatkozzon. Az egész produkció viszont fölöslegesen önhittnek ítéltetett, hiszen vélt vagy valódi személye bármely más férfival behelyettesíthetősége miatt sem sokat nyomott a latban - már legalábbis abban a megkergült latban, ott előtte-alatta, a mindent magába foglalóban, a világot mindenestől elnyelőben. Hiszen mint a tegnap esti vacsora, ő is olyan gyorsan felejtődött el.

Mindegy, tegyen bármit is a pályaválasztása miatt folytonos készenléti állapotban leledző, tartósan kialvatlan ördög, mindehhez nekem már réges-régen nincsen semmi közöm. Elégséges csupán annyit könyvelni el: persze, hogyne létezhetnének azok az időnként akaratlanul is bántott valakik, hiszen Évinek rajtam kívül, előttem, de főleg utánam érkezően természetesen vannak, kell hogy legyenek felidézhetően tartós benyomásai, ma is élő, végső szükség esetén még elő is kaparható, szentimentálissá is avatható emlékei, azt azonban már több mint erősen kétlem, hogy maguk a kalandozások korabeli, felcsigázó emlékeknek a hajdani előidézői hozzám meg monomániámhoz bármennyire is hasonlóan ragaszkodnának emlékeikhez, őrizgetnének-ápolgatnának egy házasságtöréssel kapcsolatos futó afférból származó, időtállóan eget ostromló érzelmeket. Meg, legalábbis elvileg, kiválthatnának el nem apadó, sőt közbeiktatott kis szünetekkel újra megnyíló, friss könnyzáporokat. Ez azonban így ahogy van, minden kétséget kizáróan nem más, mint mese habbal. Ily módon oszlatva el tehát esetleg létező aggályaimat meg a fantomok kergetését, a mégiscsak az eloszlathatatlan kétely ihlette kérdést: És ha ilyen figurák valóban léteznének, hogy pontosan a valószínűtlennek nyilvánított dolgokat tegyék? Akkor mi lenne? Hogyan is mondták a már idézett, megmagyarázhatatlanul itt mindig, igaz ugyan, hogy csak lappangva, mintegy Évike árnyékaként jelen lévő, egy adott jelre az előtérbe lépő kispesti Mancikák annak idején: hát akkor az lenne a Bumm-nak a tipikus esete!

Nem mondhatnám, hogy a továbbított Évi-közléseknek az egyik vezérmotívuma meglepetést okozott volna, ha csak nem megfogalmazásának a réginél még tipikusabb Évi-formájával. Hiszen én mindig is meg voltam magamban győződve arról, hogy Évi időnként, néha éppenséggel gyakran mindennapos jólétét veszélyeztető szenvedését feloldandó ki akarta volna küszöbölni úgy is, mint zavaró tényezőt most már nemcsak életéből, de emlékeiből is Holló Tamást. Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy ebbéli tevékenységéhez újra és újra vissza is fog térni. Előbb-utóbb sikerrel is járva. Legalábbis egy ideig. Vagy, ki tudja, végleg. Miért is ne, ha egyszer rátalál majd a múlt átírásának a gyakorlatban is felhasználható titkára. A rendelkezésemre álló jelekből azonban szintén világos volt számomra, hogy ezt a tervet mindeddig nem volt képes megvalósítani. Hogy egyáltalán miért tűz maga elé ilyen heroikus feladatot? Nyilván azért, mert mindig is hajlama volt a perfekcionizmusra. És persze az őt megillető jutalomként az ezzel járó gyakori sikertelenség-élményekre is. Így nem lepődtem meg, amikor Margó útján, irányomban meg nem keményített szívét feltárva közölte velem azt, amit én ugyan mindig is tudtam, de amelynek változatlan és megváltoztathatatlan tényként elfogadásával, mit tagadjam, alaposan meghatott. A torontói beszámolók után most újra. Bízvást mondhatom: megindított. Tehát hogy én voltam 'életének a nagy szerelme'. Ezt mondta, és sok más effélét. Például más-más szavakkal: "Tamás, az a nagy-nagy szerelem". Nem, ez után semmiféle kvalifikáció, se 'de', se 'ámbár', se 'azért csak...' Maga a lényeg. A jelenség nem szolgál magyarázatra, lévén az önmagának a magyarázata. Tetszik talán már pedzeni, hogy miért köt ez az elkötelezettség meg ennek a vállalása engem acélhuzalokkal le a helyemhez, mint Gullivert a liliputiak országában millió cérna-kötél-szállal rögzítődve ahhoz a helyhez, ahová kivetették őt a hullámok?

Nem, persze hogy nem egy a sok közül. Más - teszem azt, egy lézengő ritter - lehetett talán valamilyen értelemben és valamilyen szinten fontos, válhatott fontossá önmagában is vagy csupán érhetett volna azzá az idő múlásával, vagy az általa megtestesített relációk intimitásával; de életet betöltő, nagy szerelem csak egy volt. (Lám csak, Zoltán, mégsem volt igazam, amikor egyszer régen azt mondtam - igaz, megszeppenve nyomban vissza is szívtam: Te nyertél, tiéd a sajt! Még ennél is igazabb: ki is törölhettem volna a nívótlan, ha csak olvasnám, nyilván engem is bántó sort a szövegből, ha időnként nem repítene ki magával a kontrollálhatatlanságba az abszurd iránti affinitásom. Meg - szerencsére nem túl gyakran - a képtelenségem arra, hogy egy poénért ne adjam el a lelkemet.) Nem volt bizony az olcsó ízetlenkedésnél több azért sem igazán, mert ez itten egy olyan sajátosan rendhagyó ügy, amelyből kizárólag vesztesek kerültek ki. Kik ezt vesztettek, kik azt. Abban viszont sorstársak lennénk, mert őt saját magát a válogatott társaságba bőségesen beleértve, mindannyian elveszítettük - ki mást, mint Évikét magát. Nem csoda, hogy így azután a vesztesek, mert balsorsuk így hozta magával - mint a Hamlet utolsó jelenetében, a grandiózus tömeghalál után - egy egész színpadra valóan, még a korabeli drámák kiterítettjeihez képest is meglepően sokan vannak. Körülöttük az élve maradottak, a gyászolók között minden bizonnyal olyanok is, akiknek fogalmuk sincs balsorsuk eredetéről. A mi esetünkben, nálunk még a Dániát a királyi család kihalásával birtokába kerítő amolyan unokatestvér norvég király, a nagy Fortinbras huszadik századi utódja sem érkezik meg, hogy a függöny lehullása előtt elmondja fájdalomcsillapítónak szánt, mert Hamletet méltató szavait.

A változtathatatlan elfogadásának a tényéből logikusan következett Évi számára, hogy ennek az életéből kiiktathatatlan, az igeragozás múltideinek az illusztrált használatára igen kevéssé alkalmas szerelemnek a most már dédelgetett emlékét, kincsét ő az idők folyamán féltő gonddal, az azt megillető, kegyeletteljes áhítattal elrendezte, szépen becsomagolta, színes spárgával át is kötötte és majd csak így tette el egy felszentelt, rejtett, kettős fenekű fiókba, hogy onnan időnként, igaz, csakis ritkán vegye elő, nézegesse, babusgassa, szeme harmatával frissítgesse, de vigyázva, ne túlságosan sokáig, hogy azután a drága csomagot visszategye békés, no lám, mégiscsak könnyes mosolyokkal bélelt helyére. Tett pedig ő bármi ilyesvalamit igen ritkán, ha lehet még ritkábban, hiszen a szertartás, az egykori boldogság újraélése után akkor is minden alkalommal alaposan megviselte. Nem, talán nem is az elfelejtett boldogság, hanem annak a mindörökre elveszített, reprodukálhatatlan fajtája miatt. Vagyis azért, amiért az éppen olyan volt, amit elvileg is lehetetlen lenne bárhol bárkinek bárhogyan is megismételnie.

A torontói happening azonban ezt a titkos szertartást meg a hozzá gondoltakat a vélhetően az öröklétben elfoglalt helyéről automatikusan küldte el oda, ahová most már tudja, mindig is tartoztak: a dajkamesék birodalmába. Hiszen egyértelmű: ő azt, ami most jött, az egész idő alatt nemcsak tudta, de maga elől is megkísérelve titkolni szakadatlanul várta. Hazaérkezése után nem volt szüksége hosszú időre ahhoz, hogy belássa: lehetetlenné vált, hogy önámítását tovább folytathassa. Mert bizony Torontó után, amiről ő azt szerette volna hinni, hogy végleg és fölöttébb biztonságosan letétbe helyezett, meglehet fájdalmas-édes, szent emlék, az, bár közel sem először, de most aztán mindenestül kiborult a több évtizedes, cukorspárgás-selyempapíros csomagolásból, kiömlött a fiókból, kifolyt, minden csapból folyt, zubogott, színültig, majd túl is töltötte fürdőkádját, lakását, csordultig házát, mint lelki csőrepedés kifolyt még az utcára is. Az spriccel ki a zuhanyból már kora reggel. Ó, még víz se kell hozzá, hiszen várakozva arra ébred számtalanszor az egykori, a mesés ébresztések idején, persze hogy hajnaltájt, nemcsak visszasodródva a múltba, de már szinte kegyetlen önkínzással; tegyen bár, amit csak akar: az, ami olyan gejzír-erővel tört fel, az akkor sem jön már le róla. Benne van, befészkelte magát az agyába, bekúszott a bőre alá, megint összkomfortosan beleköltözött. És ha ez nem lenne elég, néha azt hiszi, olyankor alighanem a szemében is ott van, ezért néha fél, hogy a fél világ megint látja rajta, hiszen régen is, akkor, igen, akkoriban elképedésére meg ujjongó boldogságára sokan mondták neki, hogy lehet rajta, de főleg a szemein látni is. Hiszen azokon az ablakokon egy férfinak az arca nevet ki... Énjének a légmentesen elzárt Tamás-része lám megint csak és még mindig szívet hasítóan tör be tegnapi hite szerint mindentől legalább valamennyire izolált jelenébe, olyan ellenállhatatlan erővel, hogy ismételten jutott el csaknem arra a pontra: most, azon nyomban leül és ír nekem. Hiszen ilyen alkalom egy életben legföljebb egyszer adódik. Hogy valaminek oly hosszú idő után mégis, mindennek ellenére is a végére lehet járni. Hogy levegye a lakatot a szájáról és elmondja mindezt; mindent, ami ilyenkor a torkát megragadva fojtogatja. Mielőtt még mind elviselhetetlenebb kínjában felmászna a falra. És amely levélnek a mondókájában mi másnak, mint abbéli szándékának adna kifejezést, hogy kérje, követelje: haladéktalanul, rögtön, holnap, ma találkozzunk! Mindezt úgy, pontosan úgy, mintha csak újra tegnap lett volna, az a feledhetetlen, tulajdonképpen soha el nem múlt tegnap.

Egyszer, egy ilyen önhipnózisban reszkető pillanatban, már a telefonkagylót is fölemelte, de aztán csak elgyávult. Még pár nap, és egy délután, egy újabb gátszakadás után úgy érezte, nem megy tovább. Végül is mindennek megvan a maga határa! Bánja is ő, jöjjön, aminek jönnie kell! Ha játszik a tűzzel, jöjjön a tűz! És máris telefonált, tényleg telefonált! Engem hívott, megint! Soha senkinek el nem merné mondani, mit érzett, amikor tárcsázott. Oly sok elfecsérelt év után! Mert csakis azokban a pillanatokban értette meg a maga teljességében: minden más időtlen idők óta merő időpazarlásnak tűnt. És közben persze rettegett, mert úgy érezte: nyomban kiugrik a szíve a helyéről. Szerencséjére - írta Margónak - ez egyszer tökéletesen időzített, hiszen minden telefonoknak az ura a kedvében járt; csakis az üzenetrögzítő tárgyilagos, kijózanító szövegét hallotta, azt is az idegenség érzését fokozva angolul, nem is Tamásnak a hangjával; így tehát ezt a rohamot 'megúszta'. Ha mást már nem is, legalább haladékot nyert. De csak éppen hogy; hiszen azóta is, meghatározatlan időközökkel, legyen az a leglehetetlenebb időpontokban, akár irodai értekezleteken, időigényes elfoglaltságok közben, főleg éjszaka, végtelen, órákon át, elállítani még ha akarná se tudná, elalvásba hanyatló és jaj de szégyelli ezt bevallani, eszméletlenül szemérmetlen telefonbeszélgetéseket folytat velem. Bámulattal telve el amiatt, hogy annak idején mi minden, aminek kellett volna, nem is történt meg. Jaj istenem, hát mi lett őbelőle, egy falatnyi lányból, aki azt sem tudja, mi fán termett, de minden kétséget kizáróan máglyán égetni való boszorkány lett ott, a helyzet magaslatára emelkedve, csak úgy, amint Tamás mondani szokta: 'minden teketória nélkül', 'nem, mi nem azért jöttünk össze, hogy baksist adjunk egymásnak'; igen, persze hogy velem, aki - most jött csak rá - igazolatlanul hiányzik az életéből. (Ez ugyan némi magyarázatot igényelne: ki az, aki hiányzik, meg miért, de most juszt sem fogunk elveszni a részletekben, meg visszamenni oda, a hajdanába-danába.) Minden gátláson, minden korláton, minden eddigi, soha-ki-nem-mondott, maga állította tilalmon messze, jaj de messze túlra menve el. Hogy mást azért talán már ne is mondjon... Jól emlékszik arra, amikor még ott, Torontóban Palitól hallott egyszer tökéletes elképedésére az én egykori, véget nem érő telefoncsöngés-gyötrelmeimről. Köszöni, nagyon szépen, hálásan köszöni, most már kezdi amúgy igazából megérteni, milyen is lehetett az, minden idegszálával várni a csöngetésre; semmi más nem hiányzott az életéből, csakis ez! És az még hagyján; de most, amikor csak ez az állapot beáll, ha csöng a telefon, néha már felvenni se meri, mert tudja: én hívom, sürgős, elodázhatatlanul sürgős ügyben... És akkor? Akkor majd mi legyen?

A cselekvésre ösztönző, el nem hessegethető belső kényszert az éjszakák közé iktatódó józan, halaszthatatlan tennivalóikkal higgadttá változtatott nappalok segítségével azonban - azzal az egyetlenegy kivétellel - eddig még mindig képes volt valamennyire csillapítani, addig, amíg - mint kifejtette - a sajgó fájás kezdett csitulni, legalább annyira, hogy ő újra megtérhetett mai magához, és képes lett babusgató-ringatón, mintha csak altatódalt duruzsolna gyerek-Évinek, ezredszer ismételni el, értetni meg magával: ő most nem csinál mást, mint ábrándokat kerget; az a két gyerekember, az a csillag-megjelölt pár már nem létezik, csak emlékként; ha most találkoznának, még az sem kizárt, hogy elmennének egymás mellett, mert meg se ismernék már egymást. Ha meg igen, akkor nagyot zuhannának; mint valódi kisgyerekeknek, úgy jönne le a bőr felvérzett térdükről; zuhannának a múltból bele az álomszakító, a kijózanító, a harsogó békabrekegés zsivajától nyüzsgő, mocsaras jelenbe, a millió nyálkás változás, az öregkor tapadós muszáj-realitásaiba. Ha pedig az kiszáradna, ott lennének a jól látható, a földet fölsebző maradványai az egymás nélkül leélt életek réges-régen megnyílt szakadékainak, a szenvedés kivájta, betemethetetlen árokrendszereknek. Mint amilyeneket egy dokumentumfilmben látott egyszer a TV-ben, az I. világháborúról, a verduni mészárlások elképesztően szövevényes, egymásba torkoló meg egymást keresztező, örökre gyászba öltözött lövészárkairól. Nála a belső kataklizmák retusálhatatlan külső nyomairól. Hamarosan azonban, mint a gyúló avarra színeváltozás után szertartásosan, előbb egyesével, tétován bizonytalankodva, majd csoportosan, ide-odalibegve hullani készülődő falevelet söpri megint el az érett megfontolásokat az elementáris erejű szél, a viharos vágyódás vissza, oda, 'fiatalkorába', ami most már, a végletekig leegyszerűsítve, mindörökre azonos lett velem meg a mi áldott-elátkozott szerelmünkkel - hogy azután újra vonszolja vissza magát a lám persze hogy mégiscsak elviselhető, sőt nem is ritkán jól viselhető jelenbe, a régen kialakult biztonsági szertartások aprólékosan bíbelődő eljátszásához, érkezzen meg újra az oly jól begyakorolt, gondolkodást is, nemcsak érzést tiltó tagadáshoz, annyi áldozattal létrehozott és meg is tartott status quojának a körömszakadtáig védelmezéséhez. Mert más már nincs, már régen nincs - már persze a szükség arányában bedobott ál-cselekvéseken kívül -, csakis a mindenre kiterjedő figyelemmel, tüzetesen kidolgozott, prezerválószerekkel tartósított, de azért rendszeresen beiktatott rituálékkal összkomfortossá tett boldogtalanság szerencsére nem mindig elviselhetetlenül sajgó jelene. (Ugye szörnyű, mennyi banalitást képes összehordani a saját idegrendszere mögött messze lemaradt emberi lény, aki kétségbeesetten keresi az egyszer csodák csodájára már megtalált, majd újra elveszített párját? Még akkor is, ha kijózanodva pontosan tudja: semmi sem igazolhat ilyen magatartást. Csak sajnos az ilyesmi gyakran olyan, mintha a falnak beszélne az ember. Igaz, a hasonlat sántít: itt ugyanis gyakran történik meg, hogy a fal visszabeszél. Nemcsak beszél, de ellentmond. Amikor meg a dolgok odáig fajulnak, akkor az a megszeppent érzés uralkodik el rajta, hogy milyen édes- kevés köze van neki saját magához. Nem, a legkevésbé sem csakis Tamás hiányában; de amiatt is, ami időnként elviselhetetlen adagolásban adva vagyon, jelen van. Aztán ez is elmúlik. Minden elmúlik. Hamarjában nem is tudom, beszéltünk-e már arról, hogy a pillanatnyi hangulattól függően két ellentétes életet mondhatnék a magaménak? És akkor ez még nem is mindig van szoros kapcsolatban magának Tamásnak a létével.)

Margó az elhullajtott megjegyzésekből összeállított kép egészére reflektálva egyszer nem állhatta meg, hogy föl ne tegye neki a kérdést: honnan benne ez a 'minden vagy semmi' megközelítés? Miért kell neki vagy a lehetetlen: a fiatalság, a lázas hajnalok, a roppant akarások korának a visszavarázsolása - vagy a tátongó, az ordító űr? Nem bízik talán bennem, nem ismer engem többé már olyan 'remek embernek' - ahogyan azt ő bontotta ki nyomban első találkozásaik alkalmával -, aki neki soha nem ártana, aki minden erejével akadályozná meg valami buta hibának a bekövetkeztét? Aki ugye megtehette volna, mégis, az ő engedélye, sőt kérése nélkül soha, de soha még csak föl sem hívta? Vajon nem lenne jó hallani a hangját újra, akkor is, ha nyilván az is változott, mint ahogy persze változott az övé is; olvasni beszámolóit életéről most meg az elmúlt évtizedekben? Meg elmondani neki, ami csak kikívánkozik belőle? Talán úgy, hogy ha akarja, '56-hoz hozzá se nyúljanak? Margó maga volt a megtestesült jó szellem, a jótét lélek, akinek fájt: ennek, pontosan ennek a két embernek ne legyen még most sem - vagy éppenséggel igazán most, amikor fordul a világ - egymásnak mondanivalója, ők ne legyenek képesek a folytathatatlannak az igenis szépen, bűntelenül és büntethetetlenül folytatásához? Esetleg a végső búcsúhoz? Ha már nem élhetnek együtt, akkor segíteni egymásnak a távozásban?

Egyszer kérésemre, sőt az utolsó mondat-beindította meghatódásom miatt makacs unszolásomra Margó végre el is küldte nekem egy ilyen rábeszélő levelének a másolatát, persze minden apróságra kiterjedő gonddal kicenzúrázva belőle azt a bekezdést, amelyben Évinek egy 'nem rám tartozó' közlésére reagált. Mestermű volt az a levél, a szerelem-dicsőítés, a szeretet, a segíteni akarás magasiskolája, a fantáziadús útkeresés szándékának az újra- és újramegnyilvánulása, ugyanakkor pressziónak a látszatát is kerülő, behízelgő, puhán ölelő, a mi kettősünket oly egyedülállóan megértő, értékelő, talán csaknem hozzánk foghatóan is magát beleélő remeklés. Ha nem éppen még ennél is több. Engem a 'mi' ügyünk ilyen forróságú, ihletett átvétele, magáévá tétele mélységesen rázott meg - hiszen ez ki mástól, mint attól a fanatikusan józan Margótól jött, aki saját legszentebb érzelmeihez is időnként csendes kétkedéssel, ironikus távolságtartással, elnéző mosolygással viszonyult.

Soha nem mondta el, hogyan reagált Évi a levélre, ez a hallgatás azonban ékesszólóan beszélt - önmagáért. Mint ön- és közitatásban jártas őseink mondhatták: önmagában egy ember elég lehet ugyan ahhoz, hogy a lovát elvezesse a vízhez, de ha a ló megmakacsolja magát, húszan se tudnák rábírni, hogy igyon is belőle.

Egy pár mondat erejéig meg kell állnom, ezúttal amiatt, amit az előbb Margóról mondtam. Hiszen hol másutt, mint éppen az ilyen pillanatokban érzem megrendülve: meglehet minden cselekmény, meseszövés önkényes, meg talán zsarnoki is, addig csakis a személyiség lehet az, amely nagy ritkán transzcendens, és amelyről kizárólag az árulkodik, ami olykor felszínre szökik abból, onnan lentről, a mélyből. Margónak megvolt - még hogy megvolt? Minden általam ismert ember közül neki volt meg elsősorban - a maga benső tere, ahonnan üzenhetett, sőt hathatott kifelé, még akkor is, ha vállalta, meggyőződésem, hogy tudatosan vállalta a kockázatot, azt, hogy nem minden alkalommal lesz majd képes visszatérni legbelsejének a titkos rekeszeibe. Nem, Margó soha nem redukálódott puszta sorsára; ő több volt, mint annak az összege, ami történt meg történik vele. Ahogy az a pár mondat feljebb újra bizonyította: egy olyan lélekről beszélünk, amelynek a lángját eloltani - merő képtelenség.

Bennem lassan már nem is okozott megrökönyödést a tapasztalat: időnként úgy elkapott az indulat, hogy elidegenedettnek éreztem magam Évitől, haragudtam, ingerült is voltam rá. (Igen, ezt nemrég pedzettem.) Olyannyira, hogy valami ilyesmit érezve egy ízben, mintha csak áramütés ért volna, éles fájdalom hasított belém, cikázott villámgyorsan ide-oda és tűnt nyomban el, valahogy úgy, mint amikor az összegyűlt vízpacniból egy esőcsepp gördül ki, le az ablaküvegen, rövid pályáját kérdőjel formájában kanyarítva ki. Ne tessék félreérteni; nem arról lenne szó, mintha vártam volna tőle valamit, akármit, és a várakozásomban csalódtam volna. Sőt lehet, hogy éppen ennek az akárminek a hiánya, az a mód, ahogy vele kapcsolatban annyi minden más mellett leszoktatott engem erről is, hozott volna ki a sodromból? Nem, ilyesmiről sem volt már régen szó. Megértettem és fenntartások nélkül elfogadtam: évtizedek óta nem élő, csakis egy valaha létezett kapcsolatról van szó. Na meg annak az emlékéről, hol ilyen, hol olyan jellegű utóéletéről. Még legtitkosabb álmaimban sem volt szó sosem annak az egykori valaminek a lehetséges folytatásáról. Így volt ez már akkor is, amikor fizikailag, illetve földrajzilag közel voltunk még egymáshoz, a kivándorlás előtt - és mégis, az itt oly részletesen kifejtett okok miatt, valami igen-igen fontos létezett közöttünk, talán úgy is mondhatnám, hogy ma már, oly hosszú idő után jórészt függetlenül attól, ami '56-ban történt. (Ebben azért nem hiszek. Illetve és a dolog leglényegét újra megfogalmazva: '56 és annak a levegője nélkül mi ketten össze se kerülhettünk volna. Akkor tehát legfeljebb abban hiszek, hogy az a kapcsolat is, mint körülötte minden, jócskán átalakult.) Mindketten részei lettünk a másik életének, és ehhez a tagadhatatlan tényhez válni hűtlenné mi mást jelentett volna, mint hűtlenné válni - saját magamhoz, saját magához? Valahol itt kell fellelhető legyen az oka annak is, hogy miért bizonyultam képtelennek csak úgy, a vállamat vonogatva viselni el az Évitől jövő, számomra nagyon is ellenszenvesnek tűnő jeleket.

Például amikor Évi Vargáéknak a politikát mint játszi könnyedséggel felismerhető bajforrást kerülő, okos-szép attitűdjére néha azzal reagált, hogy nekik írott leveleiben nem is csak ingerülten, de fékezhetetlenül tört ki a kommunizmus összeomlásának valamilyen kísérő aspektusa ellen. Igaz, 1989-ben állását ott kellett hagynia, vagy, amint azt ő írta, ő mondott végleg búcsút a Kultúrának és ment nyugdíjba, képtelenné válva tovább dolgozni a lehetetlenné tett munkakörülmények között, hogy aztán még magát a nyugdíjas állapotot is igen rosszul viselje. Szerencsére egy idő múlva képes volt valamilyen elfoglaltságot mégiscsak jelentő könyvkiadói rész-állásokat szerezni. Pali szerint Évi kétségkívül inzultusként fogta fel '89-'90-ben a bukást. Voltak periódusai, amelyeket nemigen lehetne mással jellemezni, mint az állandósultan éktelen haraggal. Mint mondta nekem, ő óvatosan emlékeztette rá, hogy barátságuknak a politika, a kezdetektől fogva elfogadott játékszabályok szerint, sosem volt része; Évit ez azonban a legkevésbé sem akadályozta meg a túlcsorduló keserűségek azon melegében papírra ömlesztésében, nem is ritkán a hajánál fogva előrángatott, ha egyáltalán, akkor is csak a vájt fülűek számára valamit is jelentő ürügyekkel. Pali-Margó ezekre soha egyetlen szóval sem válaszolt, amit egy idő múltán azért Évi is kénytelen volt észrevenni - és egyszer emiatt még keserű szemrehányást is tenni! Nem volt nehéz megérteni: Évi olyan elképzelhetetlenül sokat invesztált ebbe a most végleg kimúlt valamibe - egyebek közt például, mást talán nem is kell mondjak, engem is, legalábbis részben, kétségtelenül jó nagy részben! -, hogy annak az invesztíciónak a kamatostól elvesztésén a rugalmasság immár teljes hiányában egyszerűen nem volt képes túltenni magát. Jó sokáig. Elgondolkodni azon, de úgy, ahogy egy kataklizma után az ahhoz meg saját magához mint kiművelt emberfőhöz mindenképpen illik. Igaz, emiatt, a következtetések levonásának a kihagyása miatt őt tulajdonképpen csakis sajnálni lehetett volna. Azért viszont már közel sem, hogy a legprivátabb ügyének tekintendő fájdalmában olyanokat hozzon kínos helyzetbe, akiknek ehhez semmi közük sem volt.

Már-már úgy nézett ki, hogy a kapcsolat feltartóztathatatlanul csúszik lefelé a lejtőn, amikor tanácstalanná vált barátaim nem kis megkönnyebbülésére a levelekből eltűnt a politika. Méghozzá varázsütésre, magyarázat vagy akár bármiféle új felismerés közlése nélkül! Csak úgy, volt-nincs, elejtődött, elfelejtődött. Igaz, hogy pár hónap múltán új ruhába öltöztetetten, kerülő úton térjen vissza az, ami ólomsúllyal nehezedett rá - egy szépen kifejlett embergyűlöletnek az invenciózusan részletezett ecsetelésében. Nem, Vargáék szerint nem lenne semmiféle alap sem azt mondani, hogy az ismert okok miatt Évinek ajkára fagyott volna a szó. Pali szerint, ha rajta múlott volna, Évi több alkalommal is országos gyászt rendelt volna el. Az újsütetű mizantrópiát nem volt nehéz barátaimnak közvetlenül a kommunizmus bukásából vezetni le. Méghozzá valahogy így, ilyen elmélyülten 'alkotó' szellemi tevékenységgel: végül is miféle népség ez a csürhe, amely az egyetlen üdvös, bár közel sem hibátlan társadalmi rendszert és egyben az annak alapjait képező, a gyakorlatban persze lassan átalakuló, de mégiscsak csodálatos elméletet ilyen játszi könnyedséggel taszítja el magától? 'Ismét erősen csalódtam az emberiségben.' Ez a mondat szinte változtatás nélkül talált magának helyet bizonyos időszakokban Évi minden levelében. Persze sosem olyan formában, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy 'az emberiség' fogalmába saját magát is beleértené. Ő kénytelen volt egyedül állni szemben az eszét vesztett, megvadult emberiséggel, úgy is - ahogy Pali mondta -, mint többé-kevésbé egyenrangú ellenfelek. Évi, eddigi meggyőződésével ellentétben, életében alighanem most először ítélte az emberiséget úgy ahogy van rossznak, a priori, eleve rossznak; szembekerülve így mindazzal, amit pedig eszmélése óta feltétel nélkül igazként fogadott el - vagyis az emberek alapvető jóságáról és átalakíthatóságáról vallott tanokkal.

Mindezen felül ami engem a legfájóbban érintett: még az új Évi kilengéseinek megértő szabadságot adó barátaim is elképedtek a szakadatlan ismétléseken, egy-egy téma újra- meg újra-meglovagolásán. Sose hittem volna, hogy réges-régi elméletemet éppen Évi példáján vélem újra bizonyítottnak látni. Mégpedig azt, hogy emberi lények talán akkor a legtaszítóbbak, amikor olyannyira mániákusan vannak meggyőződve 'igazságukról', hogy azt kényszeresen közölniök is kell a világgal vagy annak az éppen jelen lévő képviselőivel. A szörnyű őspélda: közvetlenül halála előtt, már mindent és mindennek az ellenkezőjét réges-régen tudva, amit egész elképesztő életével a háta mögött csak tudhatott, Lukács György követett el még kapkodó-gyorsan és mégis, meggyőződésem szerint, megfontoltan végső intellektuális öngyilkosságot az utókorra hagyott, idétlen végrendelet rémületes mondásával: "a legrosszabb szocializmus is jobb akár a legjobb kapitalizmusnál." De azért az invesztíciók mértékkülönbségében meg a dimenziókban milyen roppant nagy a távolság, a köztes űr - és egyben milyen tragikus az irónia -, hiszen hogyan is lehetne Lukács felkészültségét Éviével vagy bárki máséval összehasonlítani? És mégis... Egy elfogulatlan kisgimnazista önálló gondolkodása első aktusaként cáfolhatná meg ezt a nívótlanságával fejbevágó torzszüleményt. Lukács 'credo quia absurdum'-át. Vagy alakíthatná ki a pártsajtó sillabusz-mentalitásától végre teljesen elszakadva egy gondolkodó ember véleményét nehéznek éppenséggel nem is minősíthető bel- vagy külpolitikai kérdésekről. És nemcsak azt, de már magának a kérdésnek az ilyen szinten semmiféleképpen el nem fogadható felvetését is. A csakis látszólag a (hamis) lényegre redukálást, amelynek értelmében a világtörténelem Dzsingisz kán óta tömegmészárlásban legélenjáróbb sztálini megnyilvánulási formáját meg annak árvagyerekeit a nácizmuson kívül bármihez is lehetne hasonlítani.

Kanyarodjunk vissza a fővonalhoz -, ha jól emlékszem, Paliék először '91-ben mentek vissza, lelkükben nem is kis szorongással, az őshazába. A szorongás ugyan a volt hazai pályán rövid idő alatt oldódott, viszont a visszás helyzet, amelyben magukat találták, egyebek közt oda vezetett, hogy vegyes érzelmekkel eltelve térjenek meg torontói otthonukba, ahol is Andriska befogottsága miatt ezúttal egyedül én látogattam meg és faggattam ki őket. Amint azt később elpanaszolták, szigorúan, válogatott kínzásokkal, ezek közt is előszeretettel spanyolcsizma alkalmazásával téve hatékonyabbá 'kihallgatásukat'. Többek között emiatt sem tekinthető csodának, hogy órákig meséltek, olykor egymás szájából kapva ki a szót, egymással is vitázva a tapasztaltakról, Margó régi barátokkal együtt adott kamarazene-estjéről, ami - Pali határt nem ismerően lelkes szavai szerint - maga volt a színtiszta gyönyör. Igaz, ez ügyben kis híján a kilátásba helyezett kerékbetörésre is sor került, amikor kiderült: a koncertet a szórakozott vagy feledékeny barbárok még csak magnóra sem vették fel! Pali, a főbűnös csendes megadással vette tudomásul, hogy ezért én nagy patáliát csaptam, amelynek során szellemi kondíciójának az épségéről kezdtem faggatni. A mai magyar zenei életről egyébként sok dicsérő szavuk volt, csakúgy mint Margó egykori zenekari társairól. Igaz, itt mintha már egy csipetnyi sajnálat is vegyült volna az elmesélt sztorikba, csakúgy, mint Palinak a hozzá fűződő viszonyukban elképesztően megváltozott, baráti érzésekkel eltelt kollégáiról, mint mondotta, nyilván túlságosan is felületesen kialakított véleményébe. Nagy általánosságban persze mindketten értékelték a változásokat, de úgy látták, hogy azok közel sem mennek elég mélyre, minden nagy magyar sorskérdés rendületlenül tisztázatlan maradt, ezzel az országot későbbi, sorscsapásokkal felérő büntetéseknek téve ki, fogalmazta meg véleményét a magyar ügyekben hallatlanul érzékeny Pali, amelyeket viszont a fordulat jellege miatt - mint hozzátette: sajnos - többé-kevésbé természeteseknek, ha megnyilvánulási formáikban messzemenően kiszámíthatatlanoknak is tartott. Nem haboztak bevallani, hogy a politikai fejlemények részletkérdéseit nemigen értették - Pali egy idevágó kérdésemre válaszolta: a fő-fő hazai állítólagos szakértőkhöz hasonlóan -, viszont mint kinyilvánították, azok kevéssé is érdekelték őket. Igaz, kivételként barátom megnyilvánult az ottlétük során tapasztalt Kádár-nosztalgiának a tökéletesen érthetetlennek tűnő jelenségéről. Pali ezt az új módit tömören így foglalta össze: 'ez a nosztalgia nagy dózisokban kétségkívül kábítószer-jellegű hatást fejthet ki, egyébként azonban meglehetősen ártalmatlan, hacsak nem autóvezetés vagy drabális földmaró-, emelő-, kotrógépek, főleg a szovjet lépegető exkavátorok kezelése közben folyamodnak fogyasztásához'. Egészében Pali szerint csakis megerősödtek abbéli hitükben, hogy annak idején helyesen döntöttek. Margó rövid mérlegelés után csupán azt tartotta szükségesnek aláhúzni, hogy az ott érzett ambivalenciát, főleg az ő hátterükkel, a legkevésbé sem lenne helyes nem felemelő értékeket is magában rejtő lehetőségekként fogni fel. Még akkor is, ha bármi ilyesmi ma még inkább a vágyálmok birodalmába kell tartozzon, mint azelőtt. Szóról szóra úgy, ahogy mondod - zárta le a témát Pali.

Érdekes módon előttem folytatott vitáik nem jelentéktelen része Évivel kapcsolatos élményeik körül zajlott. Én úgy éreztem, hogy Évi viselkedése mint téma talán most először került mikroszkópjuk alá nem valamiféle kizárólagos Tamás-függvényként. Az az Évi, aki sokat volt ugyan velük, de csupán napközben, valahogy úgy, mint egy példás hivatalnok, csak éppen nem szigorúan 9-től 5-ig, minthogy mindkettejük számára hamarosan nyilvánvalóvá váló módon mindenáron el akarta kerülni annak még a lehetőségét is, hogy Margóék összefussanak Zoltánnal. Ami mellesleg azt is jelentette, hogy a Torontóban, Margóek otthonában napokat töltő Évi barátaimat meg sem hívta magukhoz, így ők még lakásuknak a környékére se jutottak el; a férjére lám csak tekintettel lévő feleség ezért persze vállalta az egész helyzet sokszorosan esetlen, rá mint szívélyes vendéglátóra egyébként egyáltalán nem jellemző, most viszont barátainak a megbántását kiváltható voltát. Ezzel szemben, látszólag nem is magyarázkodásként, azt azért Évi többször is említette: Zoltán 'rettenetesen érzékeny'. Az eddig a saját számára érthetetlen elrendezést nagyvonalúan elfogadó Margó ettől a sokadik ismétlés alkalmából már olyan mértékben képedt el, hogy, talán egyetlenegyszer esve ki szerepéből, végül is nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: Vajon mi lehet ennek a hiperérzékenységnek az oka? Elképzelhető, hogy mi magunk lehetnénk a heveny rohamokat kiváltó allergének? Ugyan már, persze hogy nem - jött zavarba Évi, de közel sem annyira, hogy megkísérelt volna bővebb magyarázattal szolgálni. Illetve valamivel azért mégis szolgált. Fukar szavakkal ugyanis szükségesnek tartotta elmondani, hogy az az érzékenység régi keletű és csakis vele, Évivel kapcsolatos.

A hatvanon bizony már jócskán túl járó, minden jel szerint egyáltalán nem flegma, de annál inkább elnyűhetetlen Zoltán, alighanem felesége általa nem ismert, vajh kivel mással, mint velem oldal-ágon kapcsolatos barátai kiváltotta 'rettenetes érzékenységével' mindössze csak mintegy fél évszázados házasság után azonban ugyancsak elgondolkodtatta ezeket a barátokat. Magát a Zoltánt hivatalból nem kedvelő, tőle mint a saját ellentététől ösztönösen is idegenkedő Palit nemcsak hogy szabályosan megrázta, de különféle, plauzibilisnak nemigen tűnő elméletek fabrikálására ihlette. Margó ezekkel az 'agyafurmányokkal' közel sem volt kész egyetérteni - innen a gyakran mégiscsak nevetésbe oldódó viták többsége.

Információik szerint egyébként Zoltán még mindig dolgozott, mi több, még mindig ugyanott, pótceruzás minőségében - kaptam meg egykori gonoszkodó jellemzésemért az emlékezésnek méltóképpen kijáró elismerést -, csak éppen hogy az üzem közben - és természetesen hol másutt, mint itt, ezen a ponton lett úrrá rajtam, a kísérletek tárgyát képező objektumot illetően, be kell lássam, még véletlenül sem objektív megfigyelőn egy ellenállhatatlan nevetőgörcs -, a gyár most német tulajdonba került! Nem, nem hollandba, nem svédbe vagy svájciba, még kevésbé amerikaiba, ó nem, hanem - ausgettipelt németbe! És Éviék, mindezenközben, már hosszú-hosszú évek óta kértek és kaptak is a németektől - jóvátételt! (Ez is, hasonlóan a mind újabb kérelmekhez szükséges kérdőívek kitöltésének a bonyodalmaihoz, valahogy napirendi témává avatódott.) Hogy a nyilván már fáradt Zoltán miért nem szánja rá magát, masírozik fürgén a megszámlálhatatlan pénzmennyiséget nyújtó nyugdíjba, arról a fáma nem szólt, én azt Paliékkal együtt eleinte nem is igen értettem. Hamarosan azonban ez is kezdett világosabbá válni.

Mindezzel szemben viszont éppen azokból a német jóvátételi ügyekből ütött le engem a csakis egy pusztító tornádóhoz hasonlítható erővel a lábamról egy közlés, amely azon nyomban és minden elképzelhetőnél drasztikusabban alakította át a történetnek a Valira meg Évire meg rám meg az egész átkozott, pusztulásra sokszorosan kárhoztatott világra vonatkozó részeit. Méghozzá azért, mert így hangzott, vagyis először inkább csak úgy rémlett nekem, hogy úgy hangzott Margó megdöbbentő válasza egy ezekkel kapcsolatos kérdésemre: Igen, Zoltánról valahogy nem is beszélve - Évi ha csak lehet - meg akkor, amikor aligha lehet - mindenkor, amennyire egyáltalán képes, ezt és minden más, férjével összefüggő témát igyekszik kerülni -, csupán Évi részéről két jogalapjuk is volt ilyen kérelmekre: édesapjának, a szökött munkaszolgálatosnak a meggyilkolása, meg testvérének, bátyjának az elhurcolása, majd halála bizonyos, jóval később, az idők folyamán beszerzett adatokból először még csak feltehetően, majd az illetékes nyugat-német hatóságok által elfogadottan az oranienburgi koncentrációs táborban. Margó drága, bocsáss meg, hogy közbevágok, igazán nem akartalak megszakítani, de ez itt nem stimmel; biztos vagyok benne, hogy tévedsz, nyilván valamilyen más, közeli rokonról volt szó, ő lehetett az, akiről Évi beszélt. Hiszen mint azt mindannyian tudjuk, Évike egyetlen gyerek volt, neki nem volt testvére, se fiú, se lány - vetettem közbe. Mire Margó: Ezt addig a pillanatig én is pontosan így tudtam, részletekre ugyan nem emlékszem, honnan, de biztosan tudni véltem, éppen ezért elképedve rá is kérdeztem. Hogy azután nyomban el is szörnyedjek a megzavarodott Éviből nagy nehezen, szinte harapófogóval és azzal is csak úgy össze nem függő részletekben kihúzott, szaggatottan megadott válaszoktól. Ezek pedig valahogy így foglalhatóak össze (amikor Margó ideért, én akkor már álltam, egy helyben, méghozzá úgy, mint akit helyéhez cövekeltek):

Bármiféle fenntartások nélkül tökéletesen megalapozottnak tartott meggyőződésem ellenére Évinek igenis volt egy nála két évvel idősebb bátyja, Feri, akivel nagyon, de nagyon közel álltak egymáshoz, szerették egymást, sőt csüngtek egymáson, és aki anyjának is a szemefénye volt. A családból - Évi nemigen volt képes közölni, hogy kinek-minek a hatására - ő volt egyedül vallásos, méghozzá mélységesen az; bár micvójára például azt kérte anyjától magában régóta dajkált, világot megváltó ajándékba, hogy vezessenek kóser háztartást, a vélhetően bármi mást gondolkodás nélkül megadni kész Vali ezt azonban fia könyörgése ellenére sem volt hajlandó vállalni. Ferit ez ugyancsak lesújtotta, annál is inkább, mert ő mindennap a hagyományos módon, tálesszal, tefillinnel imádkozott - rendszerint visszavonulva, magában, talán mert Évi szerint lévén a világ legtapintatosabb embere, semmiképpen sem akart másoknak a terhére lenni? A mindig halk szavú, húgát nemcsak imádó, de egyben csodáló fiú egyébként tehetséges zenésznek ígérkezett, méghozzá hegedűn, és a zongorázni tanuló Évával szorgalmasan 'szonátáztak', valahányszor csak rokoni vagy baráti összejövetelre került Martonéknál sor. (Évi zongorázott? Erről sem volt a leghalványabb fogalmam sem. Csak nem azért hallgatott erről, mert ez a téma egyenesen a meggyilkolt testvérhez vezette volna? Jóságos isten, én eddig sem hittem, de most aztán biztos vagyok benne: engem többé semmivel sem lehetne elképeszteni.)

Az akkor, 1944-ben 16 éves Ferit hadimunkára fogták be; ha fiatal kora miatt nem is volt munkaszolgálatos - ez a március 19-e, tehát a német katonai megszállás után kibocsátott rendelet értelmében a 18 évnél idősebbekre, tehát az 1926-ban vagy annál korábban születettekre volt kötelező -, de a véghez közeledve egy idő után már valahol - lehetséges lenne, hogy egy gyárban? - mégis benntartották dolgozni, nem engedték haza. Amikor ebből végül elege lett, több társával együtt lelépett, és hová máshová ment, mint magától értetődően az övéihez, anyjához meg testvéréhez. Vagyis végtelen naivságában azt hitte: haza.

Ez talán november végén vagy inkább december elején lehetett. Az emberek akkor már vagy állandó jelleggel a pincékbe költöztek, vagy még csak az addigra már szinte állandósult légiriadók alkalmából mentek az óvóhelyekre - ez nem derült ki Margó szavaiból. Tény azonban, hogy a valamilyen májbetegséggel küszködő, de az éhezés közepette hirtelen vasgyomrúvá vált fiú nem maradhatott otthon.

Feri a fővárosra zuhanó vészkorszakban, sokezer pesti zsidó haláltusája idején nem maradhatott otthon, szeretteivel, méghozzá azért nem, mert rettegésben élő anyja a bombázások során vagy már a végét kivárandó jelleggel, de félelmében mindenképpen a ház állítólag, remélhetőleg csak valamiféle biztonságot nyújtó pincéjébe akart lemenni, helyesebben oda leköltözni, ezt pedig 'szökött' fiával, úgy vélte, mégsem tehette volna meg. Vagy Feri lett volna az, aki végtelen tapintatában nem akart volna anyja terhére lenni? Nem tudom, de ezt azért már valahogy nem hiszem. Sőt azt sem tudom elképzelni, hogy Vali a pincébe vágyakozásával merészelte volna Feri előtt indokolni, miért kell otthonról elmennie. Azt sem vagyok képes magam előtt látni, hogyan mert egyáltalán a fia szemébe nézni. Az viszont az egyetlen fix pont az egész iszonyban, hogy a magát megfékezhetetlen gyávasága miatt kényszerhelyzetben érző Vali pár nap alatt kijárta, hogy Ferit mint beteget egy izraelita kórházba vagy valami más ismert, a nyilasok szemét szinte kiszúró zsidó egészségügyi intézménynél fogadják be. (Ha nem tévedek, Zuglóban volt egy ilyen létesítmény, de talán más helyeken is. Annak a feltételezésére is minden okom meglenne, hogy Feri májbaja miatt Vali fiának a diétás étkezésére kért és kapott ígéretet. Diéta... Egyenértékű a végső gyötrelemmel 1944 végén az átmenetileg valahogy még életben maradt zsidókkal kapcsolatban ilyen szavakat használni, de hát a papír közismerten türelmes...) Feri ott is volt talán 3-4 napig, amikor a kirakatban lévő helyre persze hogy jött egy több teherautós nyilas razzia, és Vali 'biztos helyre rejtett' fiával - sokadmagával, az egész létesítménnyel együtt? - persze hogy azt tették, amire biztonsággal számítani is lehetett: részben ott, helyben megölték őket, részben bevagonírozták és máris vitték őket ki az országból. Nyugatra, Ausztria, Németország felé. Nem tudhatni, hogyan, de útközben, még magyar területről Feri csodával határos módon képes volt egy levelezőlapot küldeni családjának, amelyben szeretetét és mélységes hitét fejezte ki: Isten átsegíti őket a szörnyű időkön úgy, hogy mindannyian újra együtt lehetnek. Sem Évi, sem Vali nem látta őt, nem hallott róla, soha többé. Amennyire ezt rekapitulálni tudom, valahogy így foglalta össze a megrendült Margó a történetet.

Nem tudom, szükséges-e az előzmények után erről egyáltalán beszélni: engem ez a közlés szabályosan agyonvert. Hiszen még ennél jóval normálisabb körülmények közt is azon, aki egyszerre csak egy idegen élet mocsarában találja magát, ellenállhatatlanul émelygő érzések uralkodnak el. Igaz viszont az is: amikor megkísérelve fegyelmezni magam, hogy képes legyek Margónak újra és félre nem érthetően elmondani: egy testvérről, egy bátyról, egy Feriről Évi nekem sem féléves, hihetetlenül intenzív együttlétünk alatt, sem azután, soha egyetlen szót sem szólt, akkor viszont már Margón volt a sor, hogy szemében leplezetlen rémülettel meredjen rám. Én magam persze hogy képtelen voltam megérteni, de még ennél is képtelenebb voltam az erről való töprengést azóta is abbahagyni: szörnyűségekről beszélve vajon miért nem szólt Évi nekem soha egyetlen szót sem a bátyjáról? Ez azonban eltörpült a számomra csakis most, jóval a halála után újra életre kelt Feri puszta léte mögött, a bennem azon nyomban megsemmisítő erővel feltörő, másképp nem is mondhatnám, testvéri érzések, az éppen ezért rámszakadó gyász miatt. És ha ez nem lett volna elég: amiatt, hogy Vali, a csapdába esett, riadt egérke 'szeme fényéért', egyikért meg mindkettőért, a maga körül mindenkire csakis bajt, romlást hozó, nyomorult kis féreg-élete reszkető féltésében annyit sem mert kockáztatni, hogy mondjuk ott, igen, a lakásban marad Évivel meg Ferivel, hanem fiát az abszurdnál abszurdabb lehetőségek közül is egyenesen egy olyan helyre expediálta - vajon kislány-Évi tiltakozott-e az abszolút anyai tekintély ellen, Feri őt magát nyilván elképesztő kiseprűzése ellen? -, igen, csak gyorsan, kapkodva pont egy olyan helyre, ahol azokban a véráztatta napokban nyilvánvaló kellett legyen: az életveszély legközvetlenebb formájának van kitéve a nap minden órájában. Annak ellenére, hogy Ferinek nem is kellett volna bujkálnia, erre semmi nem kényszerítette, hiszen életkora miatt őt semmiféle szolgálatra nem hívták be, nem lett mozgósítva, létszámba véve. Vagyis hogy nem lévén szökevény, csak egy volt a töménytelen sok vele egyidős fiú, ha tetszik, kamaszgyerek közül; nem volt veszélyesebb helyzetben a családjánál, együtt a családjával, mint akkoriban bárki más. Már úgy értem: bármely más zsidó. Mi több, családja sem lett volna rosszabb helyzetben az ő jelenléte miatt. Ezt is tudva meg átélve azután, ettől fogva, ha csak Valira gondoltam, az iszony sajátította ki egész lényemet.

A közlésről magáról és további kihatásairól nem akarok, de nem is hinném, hogy képes lennék bármi mást ideírni. Csak azt tudom, hogy valami egyszer és mindenkorra megváltozott bennem meg a világban. Valami megszakadt bennem. Valaki, egy 16 éves, elveszett kisfiú előjött az árnyékvilágból, és most a szó legszorosabb értelmében minden ő körülötte forog, kavarog. Ha megfeszülök, sem vagyok képes megérteni: hogyan törölheti ki emlékezetéből, hogyan feledkezhet meg valaki legalábbis egy fehéren izzó, lelkét felrázó és kipakolásra késztető fél évre, sőt azután is még hosszú évekig arról, hogy élete első 14 évében, 14 évének minden egyes napjában volt neki egy imádott, a szívéhez gyökerestől odanőtt édestestvére, hogy attól az eszmélése első pillanatától mindig jelen lévőtől tagadták meg a családi menedéket úgy, hogy azzal őt nyílegyenesen a halálba küldjék. Na és azért, hogy ezért a halálért valakit vagy valakiket elkerülhetetlenül felelősség kellett terheljen. Nem, persze hogy nem valamiféle konfúzus szabályrendszerek szerint működtetett bíróság előtt. Lehet, kérdem én végső kétségbeesésemben, lehet, hogy valakit ha máshol nem, de a lelke legmélyén az elviselhetetlen felelősség azóta is terheli? Vagy fordítva: ugye lehetetlen, elképzelhetetlen, hogy ez ne így legyen? Ezért is meg Évi megmagyarázhatatlan - vagy talán nem is olyan megmagyarázhatatlan? - hallgatása miatt azóta, hogy ezt Margó elmondta, a világot és abban az alapjában véve eddig konstáns Évit - nem tehetek róla, nem akarom, jaj, édes istenem, én ezt nem akarom!!! - de új szemekkel látom. Néha úgy érzem, először látom. Pedig ha valamitől, ettől megkímélhetett volna a sors. Az a sors, amely könyörületet még hírből sem ismer, viszont annál inkább gondoskodik arról, hogy a legjobbak, a legnemesebbek legyenek az elsők, akiknek meg kelljen halniok, el kelljen pusztulniok...

Vargáék egybehangzó megítélése szerint Évi nem sokat változott, csak mintha az eddigieknél keményebbé vált volna. Viszont még barátaim hézagos közléseiből is kitűnt: sajátosnak minősíthető kitételek meredtek rájuk személyesen is, de néztek vissza még inkább Évi leveleiből - az általában hét pecsét alatt tartott témáról, Zoltánról. Például akkor, amikor egy ízben férje felbecsülhetetlen szaktudását, kincsestárnyi tapasztalatát, igényességét és szorgalmát méltatta, önmagukért beszélő jó tulajdonságait, amelyekkel kivívta magának az újdonatúj, hírükhöz méltóan valóban pedáns és, amint azt Évi hozzátette, kíméletlenül kizsákmányoló német főnökök nagyrabecsülését is. Majd nyilván észre sem véve, mit tesz, egy életveszélyes U-kanyart hajtva végre odakonkludált: Cseppet sem csoda, hogy ennyi és ilyen intenzív munka után, lassacskán azért mégis a hetven felé közeledve, nem sok energia meg érdeklődés maradt benne.

A férjét öregbítő házastársi értékelés gyászjelentéssel is felérő közlése, mindössze vagy két-három évnyi korkülönbséggel, aligha szorul kommentárra. Annál is kevésbé, mert ha ezt a véleményt kanadai fél-barátokkal közölte, akkor én - mondom: én - el tudom képzelni, hányszor lett ez az ítélet különös erőfeszítést aligha igénylő formák közt Zoltán berzenkedő sértődékenységét fel-felborzolva csak úgy házi használatra beolvasva. Az igazmondás módosított változatával. Nem direktben, sőt biztos, hogy a régi 'indirekt' módokon, de az 'érzékeny' Zoltán számára azért játszi könnyedséggel fölfoghatóan. Hiszen egy másik alkalommal Évi még meg is magyarázta bizonyítványát úgy, hogy attól az nyomban egyenértékű lett az osztályismétlésre ítéléssel. Mentegetőzve amiatt, hogy miért nem ír, kifejtette: nem könnyű neki ezt tenni, hiszen ehhez előbb bele kell élnie magát a hangulatba, visszanyúlva természetéhez meg a koncentráláshoz szükséges feltételekhez. Ennél az egyáltalán nem hangsúlyos témánál említette, újabb levélírási mentségként: Akkor kell tehát írnia, amikor egyedül van, de azért ügyelve arra, hogy legyen még ideje az átállásra - Zoltán hazaérkezése előtt. Majd ehhez zárójelben hozzáfűzte: "(amit mindig nagy szeretettel várok)".

Ezen persze hogy fennakadva és Palival erről beszélgetve említettem: Ha ez így lenne, akkor vajon miért kéne ezt odabiggyesztett zárójelek közé ékelten, kényszeresen erősítgetni? Bizonyítgatni? Már elnézést kérek, de kinek? Nektek? Vagy talán az űrön át nekem? Saját magának? De hiszen a millió év óta természetesről az ember nem szokott csak úgy fecserészni? Csivitelni? Zárójelek közt áriázni! Mire Pali: Ez kérem tisztelettel a defenzív magatartás eklatáns példája. Még rágondolni is rossz, hogy valaki takarodót fújás helyett egyszer úgy enged szabad folyást érzelmei kifejezésének, hogy az elmondottaknak még az ellenkezője sem kell igaz legyen. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, sőt szinte belétolakszik a mondás: Ha hallgattál volna... Úgy szúrja át magát a szokásos módon gondosan-szépen fogalmazott Évi-levélen ez a zárójelbe tett, bővített kijelentő mondat, mint egy egyébként egészséges szervezet hashártyáját az éppen most perforáló vakbél. Még elképzelni is rossz, mi minden lehet e mögött a peritonitis mögött! Majd ehhez még hozzáfűzte: az elmondottak alapján nem hinném, hogy egyvégtében marakodnának egymással, hiszen az öregedésben magában is kell legyen valamiféle felpuhulási folyamat; már úgy értem, az egyszer valaha létezett, de már rég elhervadt remények szertefoszlása után egyszerűen csak a mindennél erősebb megszokással, meg a magukra erőszakolt fegyelemmel. Alternatívák hiányában a régóta beidegzett, ártatlan-ártalmatlan, de feltétlenül kulturált formák közt megvannak ők egymással, csak azért időnként egyre nehezebben viselik el egymást, meg ki tudja, talán még kigubancolhatatlanná tett kötelékeikkel gúzsba kötött saját magukat is - sőt, egyszer-egyszer alighanem sikeresen jutnak el ennél messzebbre is. Olyankor, amikor az éppen felforrósodott, tehát az aktuális harci kérdés fölött egyszerűen nem lehet napirendre térni.

Hát igen, valahogy így. Időnként, nyilván jobb, olykor nemcsak elviselhető, de kifejezetten jó korszakok közé beékelődve, bizony meghitt kis pokol lehet az az öröktől fogva létező házasság. A kettejük közötti sokszoros konfúzió - az oly hosszú idő után mégiscsak gyökereket vert, kölcsönös jóakarat ellenére -, ahelyett hogy oldódott volna, áttételekkel ha lehet még a meglévőnél is telítettebb lett. Így aztán aligha menne meglepetésszámba, ha Zoltán tanácsosabbnak vélné: inkább jár el a város másik végébe dolgozni, semmint hogy nyugdíjba menve otthon üljön. Már nem is félállásban, csak hetente kétszer, tanácsadóként. Már nem kétszer, csak másfél napra. Nem, ma már nem is másfél napra, csak... Csak mellékesen teszem hozzá: ez már önmagában mondhat valamit arról, hogyan alakulhatott az elmúlt időszakban Évi kevéssé stabil oldala, értsd természetesen az idegállapota.

Maga Évi tehát, Zoltánnal vagy anélkül... Lehetséges lenne, hogy életének most már az egyetlen - egyetlen? - megmaradt szupertitka - a páni rémület lenne az idők rohamosan közeledő végétől, amikor a férje egyszer csak majd, így vagy úgy, de végleg otthon marad? Egyebek közt erre is gondolva, csakis valamelyest általános érvénnyel, még egyszer, igen óvatosan mondom ki a múltra vonatkozó szentenciát: Ha adva van egy szerelem meg szex, közös érdeklődési területek nélküli házasság, akkor létre fog jönni a házasságon kívüli egy vagy több szerelem is. Miegymásokkal vagy akár azok nélkül. Ennyi, gondolom, elég is kell legyen - a múltról.

Mindennek a fényében perdöntő adaléknak tűnik egy másik Évi-közlés. Mégpedig látszólag, helyesebben részben velem kapcsolatosan. Illetve - ne alkudozzunk - persze hogy elsődlegesen velem kapcsolatban. Margó mesélte ugyanis: jó néhányszor merült fel a beszélgetések során a házasság kérdése, egyszer még közel sem érdektelen formában. Vagyis úgy, hogy mi lett, mi lehetett volna, ha a sors meg az ügyben Évi jóvoltából illetékesek, még helyesebben ezen alakok távollétében ugyanaz az Évi ma - Tamás felesége lenne. És hogy egyrészt ez miért nem így történt, másrészt... másrészt hogy Tamás a múltak során, legalábbis egy jóval korábbi időszakban, sokat töprengett arról: vajon mi lett volna, ha november 4-e után ők ketten együtt jönnek ki Nyugatra.

Évi ez utóbbiról most jóval világosabban beszélt, mint bármikor azelőtt, leszögezve, hogy amikor élete egyetlen megbánt cselekedetéről tett vallomást Vargáéknak ismeretségük legelején, akkor ő természetesen erre gondolt, hiszen máskor, mással, egyedül, sőt később, gyerekkel többé már módja, lehetősége sem lett volna eljönni, még ha nagyon akart volna sem. (Ebben azért - alighanem a remélem hivatalból kételkedő olvasóval együtt -, be kell valljam, én így, még Igazmondó Évike saját közlésének az esetében sem vagyok a legkevésbé sem biztos. Sőt ha ilyesmi lehetséges, egyre kevésbé a kevésbénél is. - Hármas számú fő rejtély? - Talán akutt kételyeim nem is kissé zavaros okainak a kifejtésére egyszer még sor kerülhet, de az is lehet, hogy mindenek után már nem. Sebaj. Gondolom, értjük mi egymást anélkül is.) Ami Zoltánt illeti, ha valaki, akkor ő aztán egy ilyen kalandba soha, semmilyen körülmények közt sem bocsátkozott volna. Évi viszont a maga részéről ex catedra nyilatkozva az egészet úgy, ahogy volt, értelmetlen időpazarlásnak minősítette, mondván: "Szegény Tamás a mi-lett-volna kérdésen töprengett. Az egész, ahogy azt próbáltam jellemezni, haszontalan időfecsérlés. Már maga a kérdésfeltevés is rossz - mi lett volna Rómeó és Júlia házasságából? Nyilván olyan föl- meg főleg lemenő, bukdácsoló valami, apály és dagály váltakozása, mint valamennyi többi, amelynek az elmulasztásán igazán nincs miért sajnálkozni. Így viszont mégiscsak mi voltunk azok, akiknek legalább jutott valami - közel sem elég, de valami - a csaknem tökéletesből - tette hozzá, szomorkásan mosolyogva. Margó erre reagálva közölte: Tamás egyszer, egy ilyenfajta témáról folytatott beszélgetést lezárva, csupán a szemeivel mosolyogva így szólt: minden sokkal egyszerűbb, mint amilyennek látszik, hiszen alapjában véve a helyzet felfogható lenne akár úgy is, hogy Évi engedély nélküli távollétben leledzik. Évi erre, mint mondotta, tökéletesen elgyengülve: Látjátok, ez ő. Az, akit nem lehet nem szeretni. Mert ő olyan, ami nem terem minden bokorban. Amikor Margó házasság-ügyben egyszer és kivételesen ellentmondott neki és példaként a saját házasságára hivatkozva közölte: nemcsak a görög mondában meg Ovidiusban van Philemon és Baucis - teljesen levéve engem a lábamról azzal, amire ő fantasztikus memóriájával nagyon is jól emlékezett, és így persze a hatást is előre láthatta -, de még ma is vannak itt-ott elszórtan bár, de tartósan jó házasságok. Mire Évi: Nem állhatja meg, hogy ne jelentse ki ünnepélyesen: feltétlenül tudnia kéne, hogy Tamás időközben nem vált-e az eddigieknél jóval rabiátusabbá, olyannyira, hogy ha tehetné, minden étkezés előtt soros házastársát elfenekelné, de meg kell vallja: ez kétségkívül a változatosság erejével hatna rá. Ennek a lehetőségnek a sokoldalú mérlegelése után azonban nem volt hajlandó Margó érveivel egyetérteni. Amint erre hivatkozott is, az ő kiindulópontja mi más is lehetett volna, mint a szülei példája vagy a saját tapasztalata. Margó erre már nem szólt, hiszen nem is szólhatott semmit. Végül is mit mondhatott volna? Ha talán csak azt nem, amivel Oscar Wilde járult hozzá a témához - tágabb értelemben -, mégpedig imígyen: Ezen a mi világunkon alapjában véve csakis két tragédia-fajta létezik. Az egyik - a jól ismert - abból jön létre, ha valaki nem kapja meg azt, amit nagyon, de nagyon akar, amit minden sejtjével kíván, amiért minden idegszálával harcol. A másik? Az akkor következik be, amikor ripsz-ropsz megkapja. Hoci-nesze. Évi szerint, mint most végre megértettem, nekem nincsen az égvilágon semmiféle okom még sajnálni sem azt, hogy nem kaptam meg őt hites feleségnek meg törvényes cselédnek. Igaz, ezt már dalolva tette hozzá a Szergejről meg a Szásáról szóló, ismert orosz-cigány nóta kedvéért. ('Nagy-Oroszországban, a nagy Ural aljában, vitte kopott trojkáján egy cigánykaraván'...) Mert ugyebár a házasság stb., stb. A wilde-i logika értelmében, annak a szellemében - meg inkluzíve Évike szerint is, ha bátorkodna egyszer a saját logikájából elkerülhetetlenül folyó végkövetkeztetést kimondani - a tragédia Zoltán osztályrésze kell legyen, mert ő megkapta, de meg ám, amire-akire oly olthatatlanul vágyakozott. És annál még sokkal, de sokkal többet. Az egyébként kétségkívül zseniális Wilde, amint az gondolom közismert, előszeretettel mondott a körülötte forgó világot frappírozó és ilyen voltukban persze hogy megdöbbentő dolgokat - meg persze tett is ilyesféléket -, nem ritkán csupán vagy elsősorban előszeretettel maguknak a hangzásuknak a kedvéért. Évike? Időnként úgy tűnik - lehetséges lenne, hogy főleg azért, mert úgy is van? -, mintha az égvilágon semmit sem tanult volna saját, lassan hosszúra kikerekedő életéből. Vagy ha mégis, azt egy másik alkalommal, legalábbis az ő szájából hallhatóan, sajátos formában foglalta össze. Valahogy így: Kik lennének tehát azok a nők, akik megelégedetten csücsülnek pocsék házasságuk romjainak a kellős közepén? Azok az olyan szegényes képzelőerővel ellátottak, akik képtelenek egy jobb állapotot akár csak elképzelni is? Meg persze azok a magukat oly végtelenül ravaszaknak tartók, akik inkább vállalják a rabszolgaságot, mint a kilátástalan lázadást meg annak a következményeit. - Érdekes, ha nem éppenséggel lelkeket összeborzoló mondás, némileg talán már elavultan hangzó feminista utózengékkel - hát még egy annál is sokkal érdekesebb, bár engem egész lényemben megdöbbentő forrásból származóan. Más szemében a szálkát... - tehetnénk hozzá, hősnőnk elemzését mondjuk Ibsen-korabeli betétekkel, kitételekkel kommentálva.

Nekem minderről Byron Don Juanja jutott eszembe, abból is ez a rész: 'Gondold csak meg, ha Laura tegyük fel Petrarca neje lett,/ Vajh megszülethetett volna-e férjéből az a könyvtárakra rúgó szonett?' Mit tesz isten, én viszont Margót szándéktalanul is, de annál inkább elképeszthettem, amikor ki tudja honnan, lelkem melyik bugyrából, egyszer csak kicsordult belőlem: A mennyországban egy olyan intézménynek, mint az oly változatos, bár a kétségtelenül szubjektív megítélés szerint nagyjában-egészében igen sikeresnek nyilvánítható földi pályát befutott házasság, még csak helye meg elképzelhető funkciója sincsen, lévén az ottani köznép, az androgin, a hímnős angyal egyben saját magának a felesége is. Vagy inkább a férje? - Ha már ezt hoztad szóba: mondd, nem szeretnél elszegődni angyalnak? Vagy valami olyasfélét kipróbálni, legalábbis egy időre? Csak hogy legyen az eddigiektől eltérő összehasonlítási alapod? - villantotta rám egyikét azoknak az istenien derűs, nem kifejezetten androgin margói mosolyoknak maga a játékos kedvű tulajdonosuk. - Na nem, köszönöm szépen, azt talán mégsem; nem teremne ott számomra babér, hiszen én már réges-régen, eleve el vagyok rontva ahhoz - mosolyogtam vissza rá. - Na és e tulajdonságomban aligha állnék magányosan a hasonszőrűekkel benépesített kis- és nagyvilágunkban. Meg egyébként is, körülöttünk minden, de minden úgy van összehozva, hogy maga a földi természet az, amely elretten az abszolút tökéletességtől. Nem azért, mintha erre bármilyen ok miatt is szüksége lenne, mintha mindenfelől ilyen veszélyek leselkednének rá. Marad tehát számunkra, földi fába szorult férgeknek, bár igaz, csakis főnyereményként, a viszonylagos tökéletesség. Már úgy értem, mindazzal, ami azzal együttjárhat.

Pali barátom óvatosan bár, de egyre több célzást tett arra a lehetőségre, hogy Évi - amint azt ő szinte mindjárt a kezdetektől fogva gyanította, majd félénk-óvatosan, de kimondottan fel is tételezte - beteg. Konkrétabban: idegbeteg. Nem, szó se lehet itt elborult agyról, általában nyoma sincs súlyos torzulásnak, de kisebb-nagyobb jelek mégis valamilyen betegség irányába mutatnak. Pali számára a legjellemzőbb tünet az volt, amit ő 'szakadatlan és szélsőséges hangulatváltozásnak' nevezett. Valóban nekikeseredetten panaszolta példaként: a személyes beszélgetésektől eltérő módon a levelezésben gyakori, sőt mindegyre gyakoribb jelenség, hogy egy fontosnak tartott téma Évi részéről részletes, beható, sőt szenvedélyes, ha nem éppen egzaltált kidolgozásban részesül. Az ember teljes joggal feltételezheti: aligha tudván magán uralkodni, tűkön ülve várja a remélhetőleg gyorsan befutó választ. Aztán megjön tőle Budapestről a következő levél, majd levelek, és azokban a leghalványabb utalás sem lelhető fel az előbb még oly igen égető tárgyra. (Ó, milyen jól ismerem én saját nyomorult tapasztalataimból a tegnap még forró témáknak az akár másnapra vagy még inkább aznap délutánra is elejtését! Az eltűnését, csak úgy, nyomtalanul! És azt, hogy ha az ember mégis rákérdezne, nyomban a tökéletes értetlenséggel találkozást.) Ehhez a 'kezeléshez' hasonlóan alakult a helyzet az Évihez levélben intézett kérdéseikkel is. Elmentek azok vagy azoknak egy jelentős része a címzett füle mellett, valahová a levegőbe. (Mellesleg most, hogy szóba került, újra csak kifejezetten remélem, az egykori szerelmem tökéletes füleiről szóló, mélyen átérzett beszámolómat az olvasó megtartotta szíves emlékezetében.) Fölöttébb ritkán fordult elő, hogy releváns vagy akárcsak bármiféle választ kaptak volna érdeklődő, de még véletlenül sem agresszívan fogalmazott, a kényes témákat persze hogy gondosan kerülő kérdéseikre. Valamelyest hasonlóan talán ahhoz, ahogyan magának a levélváltásnak az egésze időnként kezdett olyan formát ölteni, mintha párhuzamosok suhannának egymás mellett, távolságukat nevüket is adó hivatástudatuk szerint következetesen tartva egymástól. Na és végül, Pali nyilvánvalóan a téma komolyságához illően meggondolt fogalmazása szerint, ők semmi ilyesmi után nem kutakodva is közvetlen tanúi lehettek egy fokozatosan progrediáló jelenségnek - úgy vélte, a makacsabbá váló betegség mind gyakoribb manifesztálódásának, Évi ridegebbé válásának, nézeteiben, kifejezési formáiban végbemenő merevedésnek. Mindez keveredve még egy mind kifejezettebbé váló agressziós hajlammal is. Amelynek a megnyilvánulásai közt Pali szerint ismétlődően tapasztalhattak egyértelműen paranoiásnak minősíthető megnyilvánulásokat is.

Én dermedten hallgattam ezeket a kommentárokat. Bármennyire is hessegettem el magamtól az összevetést, mégis újra meg újra végigéltem beszélgetésemet Évikével annak idején, a kórházból, az idegszanatóriumból kijövetele után, betegségéről, amelyről, illetve amelynek a természetéről, ha jól belegondolok, tulajdonképpen - már az 'elrontottam az életemet' kitételen kívül - egyetlen szót sem ejtett, és amelyről ennek megfelelően én gyakorlatilag semmit, vagy ha valamit, akkor sem valamire is becsülhető vélemény kialakításához eleget tudtam; újra és újra véltem felismerhetni a levelekről és a személyes találkozásokról adott információkból egyes leírt tünetek hasonlóságát az általunk a közelmúltban meg a jelenben egész létünket megkeserítően oly jól megismertekhez. Szó se róla: Évi mindig és teljes joggal megcsodált szellemi képességeiben nincsen az égvilágon semmiféle hiány. Nem, én nem is gondoltam arra, hogy ha valóban betegséggel, akkor ugyanazzal a betegséggel állnánk szemben, hiszen nyilvánvaló volt: Évikénél eddig sem volt és remélhetőleg továbbra sem lesz szó az életformát, a funkcionálóképességét alapvetően befolyásoló, őt bármiféle tevékenységben is gátló betegségről. Sőt, az ő esetében a 'fenn' és a 'lenn', a depressziós tendenciák közötti amplitúdóváltozások általában, bár közel sem mindig rendkívül rövideknek tűntek, olyannyira, hogy könnyen lehetett volna mindezt egy közel sem stabil ember gyakori hangulatváltozásainak a rovására írni, azoknak tudni be. Mégis, mind a hárman - Margó, Pali és én - időnként rémeket láttunk, féltünk, hogy ennél többről is szó lehet. Amint az egyszer Margóból kibuggyant: Évi ma már nem ugyanaz az ember, akit megismertünk, aki azelőtt volt. Mi tagadás, igazad van - kontrázott nyomban Pali, magára véve az egyértelmű állásfoglalás ódiumát. Téve ezt annak ellenére, hogy ő kifejezetten kedvelte Évikét.

Ugyanakkor viszont azt is konstatáltuk, hogy Évi nem vált teljesen kontrolltalanná. Mi több, végre zökkenőmentes időszakokon át nem adta úgyszólván semmiféle jelét sem betegségnek, sem akár csak számunkra aggasztónak minősíthető rendellenességeknek. Ennek ellenére szorongásunk Paliék egy későbbi magyarhoni látogatása után egyre nőtt. Minthogy azonban magában a levelezésben ugyanakkor egy jóval kiegyensúlyozottabb időszak következett - amikor én ezt tapogatózóan a 'klasszikus korszaknak' neveztem, Margó szerint ez frappánsan jellemezte is a helyzetét -, a témát mindhárman próbáltuk a háttérbe szorítani.

Egészen '93-'94-ig. Margó, amikor a műtét után kezdtem tartósabban jobb állapotba kerülni, elmondta nekem: csakis kétségbeesésének a rovására írhatja, hogy írt Évinek betegségemről, amikor én még a kórházban sínylődtem. Spontán cselekedet volt ez; még utólag is csakis homályosan sejti, mit kívánt ezzel elérni - már azon kívül, hogy közölni Évivel azt, aminek az elhallgatásához nem volt semmiféle oka sem. Meg joga sem.

Ami viszont azután, vagyis a levél elküldése után következett, azt aztán már nem fedi semmiféle homály, azt illetően a két- vagy többértelműségnek nyoma sincs: idegtépővé nyúlt várakozás után erre a levélre nemhogy nem érkezett válasz, de Margó azóta sem kapott, soha többé nem kapott Évitől nemhogy levelet, de egyetlenegy megveszekedett sort sem! Soha, egyetlen emberi vagy akár embertelen szót! Igaz, elnézést kérek, jóval később időnként, meghatározhatatlan időközökkel befutó kivételekkel. Ugyanis bármiféle felismerhető rendszernek a legkisebb nyoma nélkül Évi időnként, mintegy kuriózumképpen küldött neki egy-egy körültekintő gondossággal semmitmondóvá leépített, bármiféle információt, még kevésbé az én állapotomról szóló kérdést nagy ívben elkerülő képeslapot, többnyire, de közel sem minden alkalommal egy turistaútról. Bármilyen esetlenül is, de fenntartani a durván megszakított kapcsolat tartalmatlanságában a címzett képébe vigyorgó látszatot? Nem lehessen tudni. Én úgy ítéltem ezt meg, hogy Évi közli Margóval: Látod, élek. És ha Tamással történt volna valami - ugye érted? -, akkor számítok rá, hogy közlöd velem. Ezt el is mondtam ugyan Margónak, de úgy, hogy közben én magam sem voltam erről teljesen meggyőződve. Lévén, hogy az azelőtt ismert, egykori barát Évinek a mai utóda állig begombolkozott. Egyébként? Egyébként kísérteties, néma csönd.

Mindez Margót annyira felháborította, hogy néhányszor még önuralmát is veszítve képtelen volt az inzultust, az atrocitást, vagy amint azt magából kikelve hozzátette, mindennek az arculcsapását, az egész magatartás komiszságát földolgozni. Mégpedig olyannyira nem, hogy az már a hangvételéből, a megszokottól elütő új beszédmodorából is szinte kisütött, közel sem függetlenül a mondanivalótól. Én, aki Évi ilyetén viselkedésére, alighanem az utolsó gesztusra, ha tetszik, a búcsúvétel elmulasztására, sőt kerek-perec megtagadására elborzadva tekintettem, valahogy úgy, mint egy természeti katasztrófára, azért intenzív más irányú elfoglaltságom miatt nem is sikertelenül próbáltam valamilyen érthető, vagy ha nem, akkor legalább érthetetlen, de mégiscsak elfogadható magyarázatot találni: Évi, aki odajutott, hogy lassanként már szériában vetemedik gonoszságok elkövetésére, ha nagyon akarna, akkor sem tudna erre a közlésre a legkevésbé sem csakis levélben, de akárhogyan is reagálni, képtelen lévén azt bármilyen szinten is feldolgozni. Hiszen ha gyakorlatra szert tett ugyan vagy negyven év során, mindenekután vajon mihez kezdjen Tamásnak a záros határidőn belül bekövetkező átlényegülésével, a nem-létével? Amiről közelebbit aztán egyáltalán nem is akar tudni! Tényleg - próbáltam meg magam az ő helyébe tenni - végül is mihez kezdjen annak az embernek, az egykori, de már régen trónfosztott uraskodónak - hogy Fülig Jimmy szavaival éljünk - az elmúlásával, akivel ugyan nem is beszélt, akiről ha közvetlenül nem is tudott, de aki azért számára, még ha időnként meg is próbált a bőréből kibújni, benne már réges-régen konstánssá vált - bánom is én, akár előjelekkel, akár azok nélkül -, aki nélkül, puszta létének a tudata nélkül - hogy a minduntalan felszínre törekvő részletekről már ne is szóljon - egész életberendezése nyomban tótágast kellett álljon. Vagy ha mást nem, széles e világon vajon ki más jelenthetett számára valamiféle kapaszkodót - persze hogy nem olyat, amelyet feltétlenül igénybe kellene venni, de aminek a meglétét ő képtelen lett volna már nem eleve adottnak tekinteni. Hiszen Tamás nem-létének a csóvájában így vagy úgy, de másnak tűnik egyebek közt még Zoltánnak is a megszokott képe, lévén hogy Tamás évtizedek óta - már legalábbis az ő, Évi számára - még Zoltánra is kivetítette a maga, más-más időpontokban más-más, de most már mind sápadtabbá váló árnyékát; saját magáról, Éváról azután már egyetlen szót sem szólva, akinek a múltjából, a lelkéből Tamást kioperálva, Margó közlésével egy pillanat alatt durván kitépve nem pusztán egy rész tűnik el, de csonkává válik maga a rohamosan mulandó egész is. Nem, bármennyire értékeli meg hálásan köszöni is a legújabb és egyben persze hogy a legszörnyűbb baráti megnyilvánulást, de azt nem is tekintheti másnak, mint valamiféle előzetes lezáró aktusnak; nem is akar ő tudni Margó leveléről, még kevésbé arról, hogy a betegség jelenleg milyen fázisban van, hogy milyenek és mennyire nyomorultak a részletek, milyen rövid- meg hosszabb távú prognózissal, meg hogy mindezzel kapcsolatban Margó, még kevésbé Tamás vajon most mit érezhet. Vajon felrémlett-e benne, hogy magatartásával kiválthat valami olyasmit, amit mondjuk az 'iszonyat' szóval lehetne jellemezni? Nem hiszem, annál is kevésbé, mert ő minden erejével másra koncentrált. Mert amire megkísérlünk megtanulni nem gondolni, aztán időnként már valóban nem is gondolunk, az akkor - melyik filozófiai iskola szerint is? - a gyakorlatban sem létezik.

Íme, valahogy így egy lehetséges, de egyáltalán nem biztos, hogy a valóságot valamennyire is megközelítő változatban most már nemcsak nekem, de a benne megmaradt Tamás-kép egészének a túlélésére, sőt ha szükséges lenne, többé vagy kevésbé drasztikus átrajzolására is minden ereje bevetésével felkészülő vagy azon már javában ténykedő, az emlékeiből minden meglévő vagy erőszakkal kipréselhető, igazi vagy vélt negatívumot felhalmozó Évike-Éva. Amire, már persze ha így lett volna, én vajon mit mondhattam? Nyilván valami ilyesmit: megméretett és ismét csak könnyűnek találtatott. Nem jó, ez túl laposan hangzik. Elfogadom: nekem ebben a nyomorúságos életben soha nem is volt, most aztán meg végképp nincs semmifajta módom segíteni Évinek abban, hogy legalább olyan dolgokban, amelyekben hajlama van fölösleges károkat okozni saját magának, megváltozzon - már amennyire bármi ilyesmire valaha is lett volna lehetőség. Be kell lássam: már réges-régen eszembe se jutna. A nemlétező partit, azt a hajdan oly parádésnak tartott parádét végleg nem én dirigálom.

Hol is hagytuk abba? Hol másutt, mint Margónál. A mérsékletre, a kiélezett helyzetek enyhítésére törekvő, a szelíd Margó nem kért az én fantazmagóriáimból, sőt ezeket, ha lehet, még kevésbé lett volna képes elfogadni: Egy felnőtt ember életében egyszer vagy többször, de eljön a pillanat, amelyben elmulaszthatatlan kötelessége ha többre nem is, de legalább egy kis időre úrrá lenni fájdalmán, kifejezésképtelenségén - vannak helyzetek, amikor minimális emberi kötelessége, még ha beleszakad, akkor is, elsősorban nem magára gondolni! Mert ha ezt, bár nagyon is jól tudja, lehetetlen, hogy ne tudná, de mégsem képes megtenni, az már a legelemibb civilizált magatartásnak is a lehető legsúlyosabb deficitje. Az ösztönvilág legrosszabb elemeinek, a gonosz gnómoknak a szabadjára engedése. Vagy ha ez így jobban hangzik, akkor az - barbárság, tökéletes regresszió. Tegyük fel például, hogy Évi egyik barátjának előző éjszaka súlyos szívrohama volt, de szerencséjére még idejében észrevették és így vélhetően megúszta. Csak most ha nem is babusgatni, de legalábbis kímélni kellene. Mire az ügyek ilyetén állása mellett Évinek az első dolga vajon mi más lenne, mint azon nyomban leülni és írni neki, méghozzá egy keserű, vádaskodó-vagdalkozó, megint csak vélt vagy valódi sértéseket szemére vető és kakaskodóan odamondogató, szándékosan vérgőzös levelet. Hogy miért? Mert az igazságot ki kell mondani - jönne a sztereotíp válasz, ami fölötte szépen hangzik, éppencsak hogy bizonyos esetekben felér egy nem is körmönfont gyilkossági kísérlettel. Hogy sikeressel-e vagy sem, az aztán már nem rajta múlik. Ő megtette a magáét. Hogyan juthat el valaki odáig, hogy vindikálni merészelje magának a jogot végzetes dolgoknak az elkövetéséhez? Nem ordít mindebből bele a képébe: valahol meg kell vonni a határt!? Mert fölöslegesen bajt okozni bárkinek is, de tenni ezt védtelen, kiszolgáltatott emberekkel - az messze túl van bármiféle elfogadható, elviselhető határokon.

Márpedig erre, ilyesfélére soha, semmilyen körülmények közt nincsen, nem is lehet semmiféle mentség - szögezte le Margó, ezúttal ellentmondást nem tűrő, többet erről, bármi ilyesmiről hallani sem akaró módon. Némi töprengés után azonban nyilván úgy érezte, valamit azért mégiscsak hozzá kell fűznie, mégpedig így: Évinek nemcsak kutyakötelessége lett volna válaszolnia, ha kell, éppenséggel elmondva azt is, milyen mértékben bénult meg vagy lehetetlenült el - de ez csupán a minimum lett volna! Az ember oda jut, hogy ki kell jelentse: mindennek, igenis kivétel nélkül mindennek, ami az életben fontos, a sárba tiprása, hogy azon nyomban nem írt - mégpedig mindenféle eddigi kényszer-szabályzatot habozás nélkül felülbírálva és felrúgva - olyan végtelenül hosszú idő után igenis neked. Na és ha többre már nem lett volna képes, ha bármilyen ok miatt többre nem futotta volna, nem kívánt volna legalább néhány szóval neked jobbulást. (Mert azért, az isten szerelmére, akármilyen szörnyű is a csapás, emberek tömege gyógyul manapság már ki még egy ilyen betegségből is. Mint ahogy természetesen te is javában ezt teszed.) Vagy valamilyen módon, a maga módján nem juttatta kifejezésre együttérzését. Ehelyett, fel kell tételezni, mindennél inkább el volt telve csakis önmagával, azzal, hogy ő most mit érez, hogy őt ez hogyan érinti vagy történetesen hogyan nem érinti. Meg hogy a betegségem tudata nyilván az én benne élő és a nekik annak idején, még a torontói kezdetekben oly szépen, szeretettől áthatottan megrajzolt képemet is átalakíthatta benne. Gyászától legázoltságában csak éppen arra nem gondolt, hogy most ő - úgy is, mint a világ közepe - egyszerűen nincs, nem létezik, nem számít, mert nem róla van szó, hogy most a legkevesebb, amit tehet, törleszteni, amíg még lehet, legalább valamivel az évek hosszú során át kamatokkal is megnövelt adósságát. Hogy ezzel mint a magától értetődően megteendővel ilyen körülmények közt tartozna ugyan akárkinek, de mindenekfölött nekem, 'élete legnagyobb szerelmének'. Na meg persze egyidejűleg annak a nőnek, akivel továbbra is együtt kell élnie - igen, saját magának. Ha ezt megtette, ha egész élete meglehet legnehezebben végrehajtható kötelességét maradéktalanul teljesítette, akkor foglalkozhat majd elmélyülten a saját fájdalmával, a saját érzelmeivel vagy ha tetszik, éppen azoknak a hiányával! Hiszen ahhoz joga van, és tőle senki e jogát el nem veheti, hogy téged megszűnjön szeretni; de ahhoz már nincs, hogy emiatt-e vagy sem, de kapva kapjon az alkalmon csakis azért, hogy ezzel kapcsolatosan hátborzongatóan gonosz embertelenséget követhessen el. Hiszen még elképzelni is nehéz, hogy a hír miatt zsibbadttá, érzéketlenné válásában azt gondolhatná: csakugyan ez lenne a legjobb megoldás?

Ez a feltétel-nélküliség, az ember magával és másokkal szembeni kötelességérzete és az abból fakadó cselekvések megkövetelése tette most Margót, bár csupán átmenetileg, azóta hogy valójában megismertem, először iróniától mentessé, végső elesettségem pillanatában szárnyait rám kiterjesztő védőangyalommá. Valahogy úgy, mint aki tudja és ezért magától értetődőnek is tekinti: fordított esetben én tölteném be ugyanilyen természetesen az ő mostani szerepkörét. Persze hogy mindig valahogy külön rám kalibrált szeme másképp látott, ha nem tévedek, odaadóbban, simogatóan nézett rám, míg én csak most ébredtem rá, hogy egy ideje már az én szemem Margó-látása is megváltozott, számos és fölöttébb fontos, új elemmel teljesedett ki - és épült bele szervesen abba, aki akkor én voltam. Szemérmességünk azonban a felfedezések regisztrálásán, a csínján bánáson túl teljes csöndet parancsolt ránk. Kivéve egyetlen területet.

Éppen a legújabb reinkarnációjának a bennünket olyannyira megdöbbentő magatartásában visszataszító Éviről folytatott beszélgetések ébresztettek rá csaknem egyidejűleg mindkettőnket arra a kész tényre, hogy Margó mindezzel párhuzamosan magában a regény-ügyben is kimondatlanul bár, de annál nyilvánvalóbban Pali örökébe lépett. És amikor ennek tudatában én vetettem föl először óvatosan meg félőn is annak a lehetőségét, hogy még végiggondolandó formában ő fejezze be azt, amit Pali elkezdett, Margó nem kért gondolkodási időt, azon nyomban kötélnek állt. Te miattad is, meg Pali miatt is - mondotta, mosolyogva, nem is kicsit meghatva. Hogy nyomban hozzátegye: a mi kettősünk számára a sors az adott tárgykörben túlságosan sok témát már nemigen hagyott. Annyi baj legyen: ha kifutunk a mondanivalóból, majd abbahagyjuk. Neked ebben már egyébként is nagy gyakorlatod van. Remélem, jól mondom?

Jól mondta.

Az új szereposztásban az első tennivaló mi más lett volna, mint az, hogy Margó olvassa el a helyenként még csak félkész szöveget, és ezt ő rövid idő alatt teljesítette is. Érthető okok miatt én szorongással vártam, mit fog mondani. Persze hogy nem azt hallottam, amire számítottam. Ezzel szemben viszont kiderült: nem ismerem én még Margó lelkének a mélységeit. A 'könyvről' szóló beszélgetés ugyanis így indult:

- Köztudott dolgokkal kell kezdenem. Például arra a körülményre hivatkozással, miszerint én érthető okok miatt nem érzem magam hivatottnak arra, hogy egy irodalmi műről szakértői véleményt nyilvánítsak - arról a műről, ami ráadásul még nem is teljesen kész. Tény viszont, hogy engem valósággal torkon ragadott, számos részletében fölkavart. Tette pedig ezt úgy, hogy az utóhatást még most is érzem. Márpedig erre, minek is titkolnám, nem számítottam. De erről majd talán egyszer, később. Csakúgy, mint az egész mű nagy részét átitató, nekem már régen a lételememmé vált humorról. A kezdetek után mind elragadóbban kibomló, mind észrevehetőbben a te lételemeddé vált iróniáról szintúgy. Ami viszont a jelent illeti: bennem elvarázsolt érzéseket keltett, amellett hogy lelket melegítően jólesett olvasni, amit Pali adott hozzá a műhöz. A kezdetekben olykor mutáló hangtól eltekintve olyan volt, mintha élőben hallottam volna. Meghitten ismerős és mégis újra megható volt számomra az a csipkelődéssel meg ugratásokkal leplezett tartózkodás, ahogyan ti ketten egymásról beszéltetek, írtatok, ahogyan szemérmesen tettetek egymásnak gondosan becsomagolt vallomásokat. Vagy ahogy mint két kiscica játszottatok egymással - igaz, néha még a karmokat is kieresztve. Olyannyira, hogy szinte kedvem lett volna nekem is azon nyomban beszállni, a közepibe ugrani, de hát ez a ti szuverén birodalmatok volt. El akartam ezt mondani, mert szinte kikéredzkedett belőlem. Azon az első benyomáson kívül, hogy nemcsak az említett torokszorító részletekben, de egészében is végtelenül közel áll hozzám az, amit tettél. Köszönöm azt is, hogy elsőként olvashattam el. És hogy ilyen voltomban is az egészhez szívem mélyéből gratulálhatok. Mindehhez nem is igen lenne hozzáfűznivalóm, kivéve azt, amit jómagamról meg a körülöttem-miattam történtekről volt szerencsém megtanulni. Csak most, olvasás közben tudtam teljes valójában felmérni: milyen göröngyös, mennyire beláthatatlan utat tettünk meg mindketten, te meg én, ha másban nem, hát legalábbis egymás megítélése terén. Hiszen mi, gyanútlan téblábolók, úgy kezdtük, hogy akarva-akaratlanul is megmértük a másikat anélkül, vagy inkább az előtt, hogy amúgy igazából, akár csak futólag is találkoztunk volna egymással. Na és ha egyszer ideáig eljutottunk, le kell szögezzem: azokról a kezdetekről vagy jót, vagy semmit. Így tehát én most el is hallgatok.

- Jaj nekem, én, az egykori hepciáskodó fráter, de szerettem volna a zúgolódás nélkül valót ott helyben se szó, se beszéd, a dolgoknak szabad folyást engedve megbékíteni! Őt, akinek most minden, de minden a kezére játszik! Ehelyett viszont aligha tehettem volna mást, mint hogy hozzá hasonlóan, kártyáimat kiterítve ezt mondjam: Nem hinném, hogy bárki is képes lett volna ilyen decensen közölni lesújtó véleményét esendő voltomról, garázda múltamról. Töredelmesen be kell vallanom: ha Palinak vagy harminc évvel ezelőtt adott tanácsaimra és az akkori kitételeimre gondolsz, a mai Holló képtelen lenne az akkorit védelmébe venni. Ez ügyben még bocsánatot sem tudok utólag kérni: bizony az a Holló is én voltam.

- Hál' istennek. Nélküled, a te 'trükkjeid' bevetése nélkül mégiscsak szégyenlős Palim talán nem merte volna meg sem kísérelni, hogy megtegye az oly félelmeteseknek és kockázatosaknak tartott megteendőket, szigorú utasításaidat követve a végtelenségig élezni ki a már amúgy is elviselhetetlenséget. Én meg, ki tudja, esetleg éppen a rám nehezedő nyomásnak a hiányában mégiscsak sikeresen rontottam volna el az egészet. Közel is jártam már hozzá, ugye? Köszönet az értünk tettekért, valóban hálás köszönet. Nem is olyan mellesleg azért is, mert azok nélkül, hogy mást már ne is mondjak, mi ketten sem lennénk most itt együtt úgy, ahogyan vagyunk. Viszont azért ma már te is tudod, sokkal jobban tudod, mint akkor: felelőtlen játék volt az embereknek - köztük nem is ismert embereknek - a sorsával, a neked kijutott vagy az általad megszerzett hatalommal való visszaélés, már-már egyenértékű az istenek kihívásával. Hiszen, ha jól meggondoljuk, az ő feladatkörüket oroztad el. Szerencséd volt, szerencsénk volt, így azután nagy jó lett a következmény. Ez azonban nem mentség a sors kihívásáért. És mit sem változtat az égre mutató mondás igazán: Szegény ember sorsát boldog Isten bírja.

- Egyetlen szavaddal sem lennék képes vitába szállni. Hálás vagyok, hogy elmondtad, hogy így, ezekkel a szavakkal mondtad el. Hálás vagyok, mert megbecsültél vele. Csak nagyon remélem: ezek után nem maradt benned egyetlen kis tüske sem.

- Jó régen ott lehetett már, Pali múltakról szóló elbeszélése nyomán, így aztán ideje, hogy kihúztuk csaknem hűlt helyéről. Tamás, az egész műről, valamit azért csak megengedve magamnak, hadd mondjak legalább két, persze szubjektív mondatot. Szeretem, amit csináltál, azért is, mert írásod áttételesen, de annál inkább hűen - számomra hűen - tükrözi azt, ami te vagy. Márpedig akkor, akárhonnan nézzem, eleve jó kell legyen, vagyis hogy kell legyen valamiféle belső igazságtartalma.

- Ó, ha te így érzed, akkor... akkor szüret!

- Ha szüret, akkor olajozzuk meg magunkat egy kis konyakkal, aztán uccu, vágjunk bele! Vagy a haladó hagyományokhoz híven inkább Armagnackal?

* * *

(T. szövege) Ha azt mondom, hogy sokoldalúan provokáló volt az új vállalkozás, akkor ezzel közel sem voltam képes sem a kialakulófélben lévő helyzetet, még kevésbé az azzal kapcsolatos közérzetemet visszaadni. Ami a technikai elemeket illeti: persze hogy időnként mi is elővettünk egy magnetofont, csak azt most már tape recordernek hívták, mármint itt; az óhazában ragaszkodnak a magnetofonhoz, sőt akadnak olyanok is, nyilván a kispesti Mancika baráti köréből szabadult, sőt elszabadultan modoros affektálók, akik manyetofonnak becézték - és abba-arra beszéltünk. (Egyszer egy zeneakadémiai koncerten Mancika odatévedt és éppen mellettünk álldogáló barátai tegezték le Bach Magnificátját Manyifikátra.) Máskor meg, egymástól távol, de telefonon azért gyakran egyeztetve, leírtuk vagy gépbe mondtuk gondolatainkat, a már felvett anyaghoz fűzött kommentárjainkat, majd amikor újra összejöttünk, úgy ahogy voltak, vagy ha nem, akkor némi átdolgozás után a fővonalba futó részleteket átemeltük a szövegbe - kivéve, amikor átalakítottuk azokat párbeszédeink részeivé. Na és egyes részleteket, főleg ha azok a két feldolgozásban ütötték egymást, grandseigneuri gesztusokkal ki is hagytunk. (Azóta is mindig az az érzésem, hogy a kihagyott részek voltak a legjobbak.) Amint azt valahol már említettem, én már kiadói előéletem során perverz örömmel húztam, ha csak lehetőség adódott rá; most az írás fogásait élvező, mindent legalább háromszor megrágó Margó is kezdett rájönni ennek a szerinte fanyarul élvezetes ízére. Azért, amint az később kiderült, az 'utólagos reklamációk' lehetőségének a fennállása miatt ő, a biztonság kedvéért, egy külön dossziéban gondosan megőrizte a kihúzott szövegrészeket. Mit lehet tudni, azokból ha mást nem, egy-egy pironkodó kis jelzőt át lehet majd menteni a csakis rá váró, tőle nyomban meg is billenő helyre. Így Margó, a számára eddig alkotóként ismeretlen műfajjal küszködő, mindjárt az alapelemekkel bíbelődő, a gondosan méregető. Én nem mulaszthattam el őt azzal ugratni, hogy megfontolt tervezőként máris megkezdte az anyaggyűjtést a következő, közösen megírandó könyvhöz. Ő viszont úgy vélte, hogy a ki nem lőtt muníciót bűn lenne csak úgy otthagyni, hiszen mit lehet tudni, a benne tárolt robbanóanyagot is fel lehet majd használni valamire.

Nem, nem is ez volt a furcsa, hiszen ez zökkenők nélkül vált megszokottá; Pali szinte fizikai jelenléte volt az. Margó, most vettem csak észre, saját míves magyarsága mellett is - eredetileg az itt egyszer már szóba került Szentesről jött, ezért is aztán mindig elgyengült az errefelé már aligha Tisza-parti szomorúfűz látványától - igen sokat örökölt meg Pali persze hogy őt is behálózó humorérzékéből, többnyelvű játékkészségéből. Néha megbabonázottan ültem, amikor egy-egy mondatomra Pali parírozott, éppen hogy csak Margó magasabb és dallamosabb hangján.

Ugyanakkor - és szerencsére - Margó Palinál is, nálam is jóval kiegyensúlyozottabb volt, szókimondóbban bár, de mégis összefogottabb. Az új szereposztásban ő még véletlenül sem szakított volna meg egy kibontásra váró zenei frázisnak tekintett, már megkezdett gondolatmenetet. Nem mintha nem jutott volna eszébe - csak hát ez egyszerűen nem lett volna ő. Ha nagyon is találónak érezte, leírta magának - 'biztos vagyok benne, hogy szükség lesz majd még valami ilyesfélére' -, hogy aztán rendszerint valóban találjon is később helyet a beiktatásukra. De azért közben azt, hogy éppen most mondott hősiesen ellent egy csábító kísértésnek, a hirtelen felszökő jobb szemöldök meg a pillanatokra felszikrázó szemek vagy az arcán átsuhanó, rebbenékeny mosoly tanúsította.

És hát, igen, ráadásul Margó szabad volt, mint a madár. Csaknem három évvel ezelőtt korai nyugdíjba ment a zenekarból, bár nagy ritkán, végszükség esetén azért egyszer-egyszer beült kisegíteni; meglehetősen ritkán lépett fel, akkor is átállva a kamarazenére. Készített néhány gyönyörűséges CD-felvételt is, köztük az én régi kedvencemnek, a Bach-csemeték egyikének, Karl Philipp Emmanuelnek a fuvolaversenyét. Amit a szakmában mint az egyik legjellegzetesebb bravúr-darabot értékelnek, és csakis Margó előadásában lett - mármint az én számomra - mindennél világosabb, hogy sokkal több van abban elrejtve. És amit én főleg azért csodáltam, mert az idők folyamán a fuvolától mint hűvös, talán hideg instrumentumtól valamelyest el is távolodtam, Margó azonban ezt a folyamatot nemcsak megállította, de elképedésemre az ellenkezőjére váltotta át. Nem utolsósorban az itt említett művel.

Én, aki még a tökéletes technikájú, fenomenális zenésztől, Jean-Pierre Rampaltól sem voltam többé már annyira elragadtatva, mint régen, még sokkal kevésbé a valahogy nem-szeretem-módra világsztárrá vált Galwaytől, barátnőm fuvolájának nyomban az első hangjaira is gyakran tőlem fúvóshangszerek ügyében ugyancsak szokatlan elgyengüléssel reagáltam (kivéve e kitétel hatálya alól természetesen a klarinétot. Teszem azt Mozart csodálatos Klarinétötöséből. Na meg azért az oboát is. És ha már itt tartunk, akkor persze a fagottot). Minduntalan eszembe jutott Pali feledhetetlen mondása, amikor Margó egyik koncertjén a darabot az ő előadásában először hallva azt 'szeplőtelennek' minősítette. Nekem persze megint csak Shakespeare szállította a megközelítés módszerét. Margó számára, csakúgy mint Prospero csodaszigetének a lakói számára, nem beszéddel, de hangokkal üzen a lopakodó tavasz, az éjfél, a földben láthatatlanul növekvő-duzzadó erők, a szólítgató szél. Az azután már az ő hivatása, hogy e hangokat átadja az érzékeikben még nem teljesen eltompultaknak, hogy figyelmeztessen a világ kimondhatatlan jelentőségére, úgy, ahogyan az csak végzetes, ritka órán bomlik ki, akkor is csupán a kiválasztottak számára. Mármint gondoltam én. Margó maga viszont mértéktartóan higgadt volt, sőt olykor engem lehűtendőn epés véleményeket is hangoztatott a művészetről, az azt művelő művészekről magukról. Igaz, mindennek ellenére sem voltam képes sohasem eldönteni: különleges, egyéni technikával varázsolta hangszerét alkalmassá a megszokottnál jóval melegebb árnyalatok hajlékonyabb kidolgozására, vagy, ennél egyszerűbben, Margó szépséges lelke énekelt ki a mit sem változó, csak éppen kezesbáránnyá szelídült hangszer mögül. Gyanítom, hogy az utóbbiról van szó, megkérdezni azonban semmi ilyesmit soha meg sem kíséreltem. Nemcsak azért, mert nem akartam volna kabinetkérdést csinálni a mondvacsinált ügyből. Ennél jóval inkább attól tartva tartóztattam meg magamat, mert féltem: ilyen kérdések felvetésével túl messzire merészkednénk el, olyan tájakra, amelyekről - mióta inkább sejtettük, mint tudtuk, hogy ámuldozva-hitetlenkedve járjuk be azokat - beszélni magától értetődően nem lehetett. Talán csak egyszer majd, azoknak a végzetes, ritka óráknak a során.

Margót egyébként gyakran hívták meg versenyek zsűrijébe is. Mindig volt egy-két tanítványa, most éppen egy kínai kislány - 14 éves, babaarcú kölyök, robbanóan muzikális tehetség - meg egy technikailag már csaknem kiforrott 20 éves fiú, nemrég bevándorolt orosz-zsidó zenészcsaládnak a szemefénye, aki mellesleg mindjárt első fellépése alkalmából felhívta magára a figyelmet. A kínai kislányt én is hallottam-láttam játszani, hangszeren is, meg anélkül is, barátaival. Olyan volt, mint egy nyers tehetségből gyúrt, formás kis csomag, éppenhogy kezdett fiúsan nyakiglábbá formálódni, ficánkolni, mint egy csikó. Nem is lepődtem meg túlságosan, amikor a napokban valahogy szóba került: igen, Margó vagy egy évvel ezelőtt két tehetséges, fiatal kanadai zeneszerzőt szponzorált fuvolára írt zeneművek írására, és kérésre persze hogy szívesen segített tanácsaival pártfogoltjainak. Tette ezt pedig azt követően, hogy kezdetként egy hasonló akcióból két évvel ezelőtt létre is jött egy fuvola-ötös, amelyet Margó a modern zenéhez különösen fogékony, magával ragadóan tehetséges torontói vonósnégyessel együtt mutatott be, szép sikerrel és jó kritikákkal - nem is Kanadában, hanem az USÁ-ban, a Menotti irányította charlestoni Spoleto Fesztiválon. Történt pedig mindez úgy, hogy bár Margónak, úgy is, mint előadóművésznek magától értetődő közege volt a sok ember, amúgy igazából mégsem engedett senkit sem - egy meg nem húzott, hol táguló, hol szűkülő körön kívülről - közel magához; áthághatatlan határt szabott a vele létrehozható bizalmasság elé.

A közös munkára visszatérve: ami engem lenyűgözött, az, mindennek ellenére, nem a hasonlóság volt Pali és Margó közt, hanem szerepüknek az eltérő volta és az, ahogyan adottságaikkal a fura leosztásból nekik jutott feladatokkal nem valamiféle vélt szabályrendszer szerint, de a maguk eltérő módján küzdöttek meg. Pali a kezdetek kezdetén ugyancsak a helyén volt a felderítő, a kutató, a friss nyomon orrát a földre szegezve vezető vadászeb szerepkörében. Most, hogy harminc évvel később a hangsúly remélhetőleg már az összegezésre helyeződött, ezt a feladatot mintha eleve Margóra szabták volna. Hiszen Margó sokkal jobb, érzékenyebb, kifinomultabb ember volt, mint mi voltunk akkor, meg alighanem valaha is; aki ugyan gyűlölt ítélkezni, de még annál is képtelenebbnek érezte magát arra, hogy a felismerni vélt igazságot, ha csak feltételesen is, csupán vita-kiindulópontként ki ne mondja. És ha éppen úgy adódott, nem minden él nélkül. Azonfelül lenyűgöző memóriája volt, méghozzá nem csakis zenei téren - bár az is igaz, hogy ha valamit egyszer megtanult, azt a darabot koncertjein azután mindig kotta nélkül játszotta. Jó memóriája van - ezt meglehetősen sok emberről el lehet mondani. Amit viszont annál kevésbé, az az: Margó tudta, hogy hogyan kell emlékezni. Nem, nem lehetne ráfogni, hogy gyűjtögette volna az agyába, a szívébe mártottakat, eleve párosítva azokat szenvedélyes előítéletekkel, hogy aztán a végterméket merő passzióból felgerjesztve, magát felcsigázva nyeglén az illetékes vagy az éppen kéznél lévő áldozatnak vagy csak úgy, a világnak a fejéhez vágja; ritkaságszámba menően nem klasszifikálta az emlékeket minőségük szerint, így nem is válva képtelenné a váltásra, ha a későbbi történések fényében valamiféle átértékelés igénye merült fel; mint oly sok más téren, még a szubjektív emlék-ügyekben is lehetett vele egyet nem érteni - beszéljünk csak még róla, aztán remélem meglátjuk -, mert hajlandó volt nagyon odafigyelni, és ha úgy érezte, az elraktározott élményeket újra vizsgálat tárgyává tenni, de azért hűnek maradni az egykorihoz, az ős-emlékhez is. Vagyis hogy büszkén vinni magával Szentesről hozott, egykori motyóját úgy, amilyen az volt, legföljebb bugyor helyett most már némileg ékesebb csomagolásban.

Mert ugyebár Margó, a minden ízében zenész, gyakorolta is azt, amit mondott, meg, igaz, csak ha kérdezték, nem győzte mondani is azt, amit gyakorolt. Mindig együtt játszott a zenekarral, szólót vagy tuttit - vagyis persze hogy szervesen benne volt az összképben -, de ugyanakkor hallotta ő a zenét, a zeneszerző művének az előadóművészeken átszűrt megvalósulását kívülről is - tehát teljes, odaadó elmerülése ellenére sem tudott kritikátlanul dicsőíteni vagy, ellenkezőleg, megszűnni bírálni a produktumot. Komplex ember volt az én új partnerem, mint mondtam, vérbeli zenész - és összetettségének a nem egyszer kontrasztos megnyilvánulásai természetesen a ritka jelenséget joggal megillető csodálatnak váltak számomra a kiapadhatatlan forrásaivá. Elsősorban persze az összetettségen belül is uralkodó adottságával, legsajátabb tulajdonával - a stílusával. Hiszen a stílus nem más, mint a létformáló alaptémák egyike. Láthatod azt tükröződni, kiteljesedni, Margó esetében szinte minden gondolatában, csaknem kivétel nélkül minden cselekedetében, tervében és, amint az kiderült, minden vágyában - az onnan lentről, mélyről jövő vágyakban. Mintha Margó lett volna az élő és elbűvölő bizonyítéka annak, hogy a stílus abszolút, a stílus ellentmondást nem tűrően szükséges, ha kell, parancsoló jelenlét az élő emberben. A stílus sosem válhat mások utánzásává, a környezethez való kritikátlan alkalmazkodássá, fáradságot sem igénylő mimikrivé. Némileg másképpen és megszokottabban - a stílus az ember.

Ő maga ezen, ha a témát néha szóba hoztam, mindig fölöttébb jól mulatott, hiszen, mint kifejtette, ami engem félrevezet, az nem más, mint benne a zenei polifóniának az évtizedek során a világ egészére meg részleteire is kiterjesztése. Az egész - meg a részletek is. Ó, istenem, mennyire foglalkoztatott ez a fajta megközelítés engem ezekben az időszakokban! Nem, ne is tessék figyelmeztetni, de kétségtelenül nem először...

A kor Margót fizikailag talán látszatra valamelyest törékenyebbé tette, de megtartotta felfoghatatlanul épen maradt kislányosságában úgy, hogy időtállóan nemes szépségét ha lehet még csak eredetibbé, harmonikusabbá érlelte. Őszült ő is természetesen, de ez úgy fonódott egybe szőkeségével, mintha az acélos búzaszín egy újabb, csupán egy árnyalatnyit hűvösebb réteget adott volna hozzá hajkoszorújához. Ami leginkább változott: Margó gyöngyfehér bőre nyaranta azelőtt egy bizonyos szintig zavartalanul vette föl a lesültség mindjárt halványbarna opál-árnyalatait. Ez most csaknem megszűnt; bőrét időnként már irritálta a nap, olyannyira, hogy nem kis bánatára ha nem is teljesen, de abba kellett hagynia legalábbis a korlátlan napozást, nyárimádatának ezt a kifejezési formáját. Nemcsak bánatára, de ez azért saját életéből kizökkentve is zavarta, mert Margó azok közé az emberek közé tartozott, akiket a sors végzetesen köt össze egy évszakkal - az ő esetében zavartalan harmóniában a nyárral. Értette ő nagyon is az én napimádatomat, csakúgy mint a napszállta-ünneplések ellenállhatatlan vonzását, különösen úgy, ha az éppen kikívánkozó leáldozás-megszentelési formákat együtt gyakorolhattuk. Köztük olyanokat is, amelyekről ő, az újdonatúj bacchánsnő azt sem tudta, mi fán teremnek... Így azután kifejezetten erre a célra, a nyár minél teljesebb élvezésére meg is tartott más kifejezési formákat, a nagy erdei sétákat, az úszást, a reggel kihagyhatatlan teniszt - nyáron az ég alatti pályán -, amit fiúsan kisportolt alakjával és persze reflexeivel, rugalmasságával kiváló szinten játszott. Ez az első alkalmakkor engem jócskán meglepett, mert nem tudtam, hogy nemcsak jó technikával játszik, de a játékot igen komolyan veszi, sőt szinte gyerekesen élvezi is. A férfiak - de sokat panaszkodott nekem erről annak idején Pali - változatlanul vagy talán még inkább nyüzsögtek körülötte, éppenhogy csak a rajongók karának, a kérők görög kórusának az átlagéletkora változott valamennyire. Igaz, külön udvarra rúgott a nála jóval fiatalabb hódolók át- meg átalakuló csoportja is, amelynek a tagjait alighanem a kislányos érettség ritkán látható kombinációja delejezte meg. Margó 'polifon' lényével, kitartó következetességével azonban modern Penelopeként lefegyverzően hárította el a 'kérők' rámenősebb közeledéseit.

És hát igen, nyers gyémántokként ott sugároztak elképzelhetetlen színgazdagságukban szépséges arcán legfőbb ékességei, az első látásra mindenkit megkapó, lebilincselő, maga körül mindent uraló, messzi, idegen világok üzeneteit hordozó szemei. Hogy azok időnként a világosszürkébe hajlón kékek voltak, ezzel gondolom még nemigen mondtam róluk semmit. De ha azt próbálnám - és főleg képes lennék - valahogy visszaadni: ezek a szemek csillagokat beporzóan, zöldes pontokkal beszórtan ragyogtak, közel sem csakis akkor, amikor örömet, szeretetet, vidámságot, pajkosságot éreztetve sziporkáztak, de ha tetszik, nyugalmi állapotukban is vibráló sugarakkal árasztottak el a világot, akkor már valahogy, félszeg módon bár, de kezdenék legalább tanonci szinten közeledni a legnagyobb titkok megfejtéséhez szükséges, réges-régen talán a beavatottak, a felszenteltek számára tudatosított, de a tőlük hozzánk vezető hosszú út során, az út közben valahogy elfelejtett információk továbbításához. Én közben elkeseredetten éreztem a kellő tehetség hiányát a remekbe szabott feladathoz, ami nélkül pedig egy ilyen csodálatos természeti jelenségnek az akárcsak megközelítő éreztetése is reménytelen kontárkodás lenne. Főleg ha az egymástól mintha egy árnyalattal a szükségesnél messzebb álló szemek összhatásához tekintetbe vesszük - annál is inkább, mert nem is igen tehetnénk mást -, amit én nyomban a kezdetek kezdetén megjegyeztem magamnak: a finoman ívelt szemöldököket, amelyek, legalábbis a fiziognómusok szerint, a bátorságnak a biztos jelei. Vagy ha mégsem lennének azok, de akkor is, kétségtelenül is szépek.

Igen korai emlékeim szerint egész ifjúkoromban ellenállhatatlanul vonzódtam anyám egyik gyakran látott és engem szeretetével elhalmozó barátnőjéhez, a tartózkodó, a magát visszafogóan szépséges Rózsi nénihez, akinek a hátterét nem ismerő francia-rajongásáról tanúskodó módon Armandnak elnevezett, nálam vagy négy, ha nem öt évvel idősebb fiához én igencsak ragaszkodtam, igaz, úgy, hogy ő azt a maga részéről az akkortájt még oly sokat jelentő korkülönbség ellenére is készségesen viszonozza. A magas és valahogy vékonydongájú Rózsi néninek meg Arinak is pirospozsgás-barnás bőréhez fekete haja és fekete szeme volt, azokban elrejthetetlenül olyan, de olyan káprázatos ragyogással, mosolygás közben a körülöttük lévő világot teleszóró, kék sugárzású szikrázással, amiről én, jóval a technicolor előtti korszakban, valami olyasmit hittem, hogy az csak bizonyos típusú, éppen olyan voltukban gyönyörű spanyol nőknek lehetne a sajátossága. Akkori világom engem leginkább lenyűgöző jelenségének, Rózsi néninek a kisfiús ártatlansággal is nyilván elragadtatottsággal magamba örökre eltett, világszép, fényfoszlányokat szóró szemeit vagy azokhoz akárcsak hasonlóakat, anélkül, hogy erre akárcsak gondoltam volna, most jövök csak rá, az évek hosszú során át más nőnek az arcában soha nem láttam viszont. Ezzel egyidejűleg csakis most, írás közben, az arcomra fagyott mosollyal, a régi elvarázsoltság maga után hagyott űrjében jövök rá, hogy a magammal folytatott, kínkeserves vita után sem szabadulhatok kötelességemtől. Le kell, mert köteles vagyok leírni: Arit munkaszolgálatosként 1943-ban, Ukrajnában ölték meg a II. magyar hadsereg katonái, Rózsi néninek pedig Budán, a Rózsadombon, ahonnan második, imádott férjét, a kiváló nyelvészt mellőle vitték el az ostrom utolsó napjaiban a nyilasok, nem maradt miért élnie, ezért a neki felszabadulást már nem hozó napon öngyilkos is lett. Az ő végtelen fájdalommal megsiratott végét, most már mindörökre mosolygó szemét ezen a mérhetetlenül szegényebbé vált világon ma már csak én látom, teszem akarva-akaratlanul minden lehetséges meg lehetetlen összehasonlítás alapjává. Mert igenis van olyan hűség, hűség egy emlékhez, amely jottányit sem változva kísérhet el egy életen át. Pontosan azért, mert onnan ide társítva most jövök rá: csakis a nagyon is szőke Margónak a nagyon is felhőtlen-kék szemei adtak valamit vissza azoknak az éjfekete villódzásoknak a többé már ki nem bogozható titkokkal terhes világából. Tették pedig ezt mindennél intenzívebben, ha azok a szőke haj alatti szemek éppen rám néztek és engem is láttak. Hiszen azok a szemek, jó néhányszor meg is mertem volna esküdni rá, bizalmasnál is bizalmasabb párbeszédeket folytattak még olyan, a közhiedelem szerint élettelen tárgyakkal is, amelyekre akár csak pillanatokra tévedtek. Engem meg? Engem cirógattak, ajnároztak, unszoltak is, ha már úgy jött, igaz, mindig csak módjával; leginkább azért csak bűvöltek; ki nem mondott szavakkal, de még zenével is megfogalmazhatatlan kérdések tömegét juttatták el hozzám; elláttak véget nem érő mesékkel rólam meg magáról; és mindehhez még megtanultak visszatükrözve kifejezést adni a döbbent csodálkozásra ébredésnek, az elkábítottság eleddig ismeretlen állapotának, meg valaminek, amiről akkor még nem tudtam, hogyan éli át, de amit magának a folytonos, a megszakíthatatlan, mert kielégíthetetlenül fel-felragyogó várakozásnak tekintettem. És nemigen hittem, hogy ebben tévedhettem volna.

Margó nagyjából és egészében remekül egyesítette magában az ellentétek egymást kiegyensúlyozó kombinációját az egyes alárendelt elemek időnkénti előtérbe kerülésével; határozott volt, ha szükségét érezte, el egészen az intranzigenciáig, bár ha az alkalom úgy kívánta, kész volt engedni az addig nem ismert, de most váratlanul előtérbe került körülmények hatásának, nem kevésbé az értelmes ellenérveknek, jöjjenek azok bárhonnan is; független volt, szilárdan állva a maga lábán, de ugyanakkor hihetetlenül érzékeny, minden idegszálával odafigyelő, törődő; kemény, mint a kő, és mégis maga a megtestesült, a gyengéd, puha tapintat, az őszies szeretetnek a valóságos tárháza; zenében-életben egyaránt már csak hivatalból is kiengesztelhetetlen ellensége a hatásvadászó érzelgősségnek, giccsnek, a csakis a dolgok felületén kapirgálásnak, mindenféle-fajta olcsóságnak. Éppen mostanra, miután előbb alaposan megtárgyalta, jutott el tudatáig, hogy a különböző eszközökkel folytatott, hosszantartó küzdelme a végéhez közeledik, sőt a logikusan bekövetkező, felszabadító kapituláció után önmaga ellentétévé fordul át; a benne-körülötte mindent gyökerestől felforgató, olthatatlan vágynak a megvalósulása lett élete középpontja. Csak éppen hogy eközben soha, egyetlen pillanatig sem engedte meg magának, hogy elfogadja a 'cél szentesíti az eszközt' gyűlölt elvét; ha várni kell, még várni, sőt ha célját így soha nem érhetné el, akkor sem hajlandó az ő ügyét kétes eszközök felhasználásával bepiszkítani hagyni; az ő formája, a hozzáállása semmihez sem lehet más, mint a nyíltság, az egyértelműség; majd azután mindaddig, amíg a dolgok a maguk logikája szerint végre el nem érkeznek a végkifejlethez, ő sok mindent tehet, csak nem halászhat a zavarosban, semmiképpen sem veheti át a kezdeményezés éppen most nem rá szabott, mert az 'objektív' körülmények miatt nem hozzá illő szerepét. Hogy ez így nem lenne könnyű? Persze hogy nem; ezt elfogadni mégsem okozott nehézséget, mert meg is felelt saját választásának. Na meg a célnak. Ő bizony nem fogja se elsózni, se odaégetni életének a vacsoráját.

Már csak azért sem, mert mindez rá kellett hogy nyomja bélyegét egyebek közt kettőnk 'alkotói' együttműködésére is. Az ez ügyben készséges, vállalkozó szellemű Margónak nem kellett vesződnie azzal, hogy átálljon az én hullámhosszamra. Nemcsak azért nem, mert három évtized nagyrészt már végleges formába öntött anyaga volt a kezében. Nemcsak azért nem, mert hosszú évek szorgosan tanulmányozó, felmérő, elemekre szétszedő és újra összerakó tevékenységének az eredményeként úgy ismert engem, mint a saját tenyerét. Hanem azért sem, amit éppen egymással beszélgetve meg néha az idevágó témáknál nem is sokat rostokolva értettünk meg mind egyértelműbben magunkról is, meg egymásról is.

Egyszer például Chamfort után szabadon fejtegettem neki: Aki úgy negyvenéves korára még nem érett mizantróppá, az aligha szerethette valaha is az emberiséget. De elérve az 50-et, vagy a 60-at, sőt uram bocsá' a 70-et... Mire a tirádámat egy ideig megadással hallgató Margó közbevágott: Igen tisztelt Matuzsálem uram, jól tudom, mennyire kiborít téged - amint azt persze lépten-nyomon teszik -, ha bárki is mint valamiféle közös nevezőre hivatkozik a maga kis üzlete-ügylete érdekében, vagy pusztán mint a hízlalásba fogott libába, a torkán át egészen a zúzájáig belemasszírozott baleksága miatt az 'emberiségre' - és ez az idegenkedés, ez a fogcsikorgatásra késztető ellenérzés, elismerem, ugyancsak adott számodra, kétségkívül mélyről, valahonnan a legmélyebb rétegekből robban időnként a felszínre. Az ilyen értelemben használt, olcsó, elkoptatott, csatába riogató trombitaszóval hadba hívó 'emberiség' jelszó régóta idegenné vált már az én számomra is, mert úgy érzem, nem is oly ritkán van benne valami mozgalmár felhang, valami olcsó, szemforgató, szirupos, nyomban el is csöppenően áhítatos általánosság. A tartalmatlanná koptatott közhely maga. Kongóan üres pátosz. Vagy mindezen felül ez a szóhasználat egyszerűbben - és gyakrabban - csak a gondolkodás meg a mondanivaló végletes hiányát leplezni hivatott, papagájoknak betanított, üres klisé. Sőt ha lehet, még ennél is inkább, amolyan főleg a te svéd kedvenceid meg az ő rokonaik-tanítványaik, szakasztott hasonmásaik által unos-untalan agyoncsépelt vagy még annál is inkább a riadt kis verebeknek is eladhatatlan maszlag, amelyet mindezért éppen az 'emberiség'-szószban áztatva meg felhígítva kell receptre felíratni. Sajnálok ilyet mondani, de időnként, sőt csaknem mindig vég nélkül szajkózott politikai kampányszövegnek hangzik. Nemcsak annak, de még inkább egy fikció eszményítésének. 'Gagyog s ragyog' - mondotta másról, de kis önkényeskedéssel ide is alkalmazhatóan József Attila. Nem így azonban a te gondosan titkolni próbált, szemérmes elitizmusod, ami, lássuk csak be, bárhogyan is fájjon, meg sem közelíti az igazi, a kiterebélyesedett embergyűlöletet, amelynek az árnyékában mint egy óvilági görög ligetben lehetne kilazultan, főleg a délutáni szerelmi kirándulásaikról visszatért, legsürgetőbb vágyaiktól egy időre talán csak megszabadult faunoknak a szórakoztató társaságában megpihenni. A gerinctelenek, a sürgő-forgók, a köpenyegforgatók, a felfújt hólyagok, a vicik-vacakok, de legeslegelsősorban a jelző nélküli buták érces hangú, általános érvényűnek szánt, nem ritkán zenével is kísért megnyilatkozásai - ezeknek a megvetése a te iszonyodnak a területe; ami téged illet, millió meg millió forrásból innen fakad benned a borzongó gyűlölhetnékség, amely szabad folyást ad felháborodásodnak, nem pedig a szigorú fegyelemmel átgondolt embergyűlölő hajlam. Még kevésbé egy bár nyilván illusztris, de sajnos nem ismert szerzőtől származó, zárt, éppen ezért kikezdhetetlen rendszer.

Mire én, elképedve, hogy hosszú idő óta egyik fő tulajdonságomnak tartott vonásomat valaki, sőt éppen Margó csak úgy nyers színekkel és határozott ecsetvonásokkal veti fel a vászonra, majd mint aki gondos előtanulmányok elvégzése után régen készült már rá, kétségkívül találó elemzéssel cincálja szét darabokra, sőt művét a biztonság kedvéért azért még egy csipetnyi korholással is megtetézi, ha nem is fejvesztetten, de azért fölötte gyorsan vonultam a teljes defenzívába, imígyen kísérelvén meg leplezni ebbéli cselekvésemet: Nem is lehet vitás: nem mernék és nem is lennék képes valóban versenyre kelni mondjuk egy Swift szinte már természeti jelenségszámba menően fennkölt, görögtűzként ragyogó mizantrópiájával, ami mint a maró sav hatott az ő korában meg az azóta bekövetkezett utód-korokban az emberi remény meg-megújuló diadalmámoraira. Pedig még ő maga is, a szilárdan tartott helyéből kimozdíthatatlan, egyszer ilyen, tőle aztán elképesztően váratlanul, mondhatnám az ő magaslatáról jóindulatúan lemosolyogva, ha nem éppen bágyadt gyengédségre emlékeztetően fogalmazott, valahogy így: "Falnak tudnék menni tőle, olyannyira gyűlölöm, mindennek a nevében, ami nekem szent, egész lelkemből lelkesen vetem meg azt az állatfajtát, amelyet embernek neveznek; önmagában azonban ez a tény a legkevésbé sem zárja ki azt, hogy ne szerethessem őszintén, szívem mélyéből Györgyöt meg Pétert meg Pált." Hát igen, valahogy így. Talán azért hadd berzenkedjek még egy kört: alkalmasint nem lenne késő ide beiktatni néhány olyan kis szavacskát - már csak az ékesítés kedvéért is -, mint mondjuk 'csürhe' vagy 'csorda'. Hogy a közérthetőség követelményeinek eleget tegyünk. Meg talán azért, hogy elkerüljük az elpuhulási folyamatok nyomán lám fellépő lagymatagságnak a vádját. Nem, ugyan már, szó sincs róla, nem pályázok én swifti babérokra, de ez alá a mondat alá - már persze csak ha odáig jutnánk, hogy valaki erre fel is kérne - én is habozás nélkül kanyarítanám oda a nevemet. Mire Margó szavaival meg szemeivel egyaránt simogatva kísérelte meg decensen zárni le a témát: Még mindig, oly sok fajta rettenet, kiábrándulás, vereség, utat vesztés, akadályok előtti megtorpanások, újra meg újra nekilendülések után is túl szelíd a te lelked ahhoz a hőn áhított mizantrópiához. (Márminthogy az én lelkem lenne szelíd? Mert esküdt ellensége a frázisokkal dobálózásnak? Mondhatom, a kezdetben ártalmatlannak tűnő diskurzusunkból szép kis kalamajka keveredett. Éppen ezért és gyors megfontolás után döntöttem: hagyjuk ezt így, erre én most egyáltalán nem reagálok. Hiszen ha Margó bármi ilyesmiről valóban mélységesen meg lenne győződve, akkor cseppet sem kizárt, hogy még kellemetlen meglepetések várhatnak ránk. Azoknak pedig minek kéne csak úgy ripsz-ropsz elébeszaladni? Bízzuk jobb híján bármi ilyesminek a kezelését a feloldhatatlan ellentmondások hagyományos gyűjtőhelyére, igen, pontosan oda, magára a jövőre. Remélem, hogy a halasztásért meg ami ezzel rossz esetben együttjárhat, az olvasó még nem fog engem elvetemült gazembernek minősíteni. Maradjunk talán abban, hogy az önök barátja megtanult az is lenni, amit úgy neveznek: óvatos duhaj.

Bár amint az a fentebbiekből kitűnik, kivételesen nemigen értettem ugyan egyet Margó végkövetkeztetésével, mégis annyira elgyengített logikájával, hogy ennél tovább már csak ezért sem kíséreltem meg menni. Hiszen rám várt még a megpendített téma folytatása, vagyis annak a legfőbb oknak a meghatározása, hogy miért is volt Margó Palinál jóval előnyösebb helyzetben - mármint a Mű folytatása szempontjából. Mi másért is lehetett volna, mint azért, mert az ismert körülmények miatt témámról, ezen belül annak főszereplőjéről, Évikéről, vagyis hogy annak a hosszú kiesés utáni, kifejezetten mai reinkarnációjáról nemcsak Palinál, de nálam összehasonlíthatatlanul többet tudott. A nem teljesen pontosan meghatározott, de kétségkívül több forrásból is eredő, elementáris erejű vonzásnak magát készségesen átengedve felmérte, és mint tudjuk, azon nyomban, fenntartás nélkül meg is szerette, magának kisajátította Évit - téve pedig ezt mindjárt a torontói kezdetek kezdetén, rábízva magát ösztöneire, elsősorban az azokat irányító-vezető szemeire. Margónak ugyanakkor megvolt az az engem lefegyverző képessége, hogy lássa - úgy bizony, valahogy úgy, az én hajdani szememmel is - és hogy értse, talán nálam is jobban értse őt, a történések, a levelezés, a telefonbeszélgetések, az együttlétek alkalmából begyűjtött személyes tapasztalatok alapján is. Aztán eljött az az óra, amikor rájöttem: régen tudom én már, hogy mindezen fölül még miért.

Így adódott, hogy amikor indulataim hevességétől megriadva kezdtem fejtegetni neki: mostanában egyre gyakrabban kapom magam rajta azon a számomra szokatlan jelenségen, hogy haragszom, sőt hogy időnként kész vagyok akár acsarkodni is Évire, miután hosszú évekig készségesen engedtem őt a hátamon fát vágni, Margónak nem volt szüksége bővebb magyarázatra, értette nyomban, mire gondolok. Ki is fejtette:

- Tamásom, nemigen látom okát annak, hogy miért is ne lehetne ez ma így. Valamikor régen talán helyénvaló lett volna bármi ilyesmit az ősöktől ajándékba kapott klisékkel intézni el, akár latinul is: Odi et amo. A szerelembe esés a legkevésbé sem szükségszerűen zárja ki akár az intenzív gyűlölet időnkénti jelenlétét sem. Csakhogy a napnál is világosabb, hogy ezen a fázison, már ha ilyen valaha is lett volna, te már réges-régen túl vagy, hogy itt mégsem erről lenne szó. Sokkal inkább arról, hogy számodra nem egykönnyen elfogadhatóan változott és változik most is, folyamatosan, akár drasztikusan is a róla ezer évvel ezelőtt kialakított és oly körültekintő gonddal ápolt képed. Ha semmi mást nem tudsz róla, csakis azt, amit mi, főleg amit én mondtam el neked, akkor is értetlenül csodálnám, mondjuk mint egy nem létező, erőltetett dilemmát, vagy, ellenkezőleg, mint egy nyaktörő mutatványt, ha legalább időnként nem így reagálnál. Nem tudom, de ha akárcsak kevésbé fegyelmezetten is. Erről beszélve nekem önkéntelenül is arra kell visszaemlékeznem, hogy, amint te azt jól tudod, meleg rokonszenvem tárult ki irányába; de hát kettőnk között ez azért mégsem valahonnan az őskorból magunkkal hozott barátság - illetve barátság volt, már ameddig tartott. És mégis, ez önmagában még közel sem elég az üdvösséghez - időnként még bennem is erős indulatok lobbantak fel, ahogy akaratlanul is visszahőköltem az ismeretlen, a végleg érthetetlen, helyesebben a teljes részvétlenség elől. Így azután érthető, hogy a legelső, ami minderre reakcióként kalapját a konvenciók kedvéért még csak meg sem biccentve eltávozott tőlem, az az egyébként fő alkatrészemként működő intuíció volt.

- Látod, ezeket az erős - nem, nem erős, hanem korlátozhatatlan - indulatokat valahogy nem látom, mert nem is érzem ez ügyben rajtad elhatalmasodni.

- Miért? Hiszen jól tudod: elsősorban temiattad, de saját magam miatt is megvan az okom rá. Azt hiszem, ez természetes viszontválasz, ha egy hozzád közelálló ember hirtelen, minden előzetes értesítés, bármiféle jelzés nélkül eddigi magatartásmódjával szöges ellentétben álló módon kezd el viselkedni. Illetve még inkább, ha fogja magát és egy adott jelre, bocsánat, a láthatatlan karmester beintésére kapja magát és zsupsz! - megszűnik viselkedni. Ha egyik pillanatról a másikra beszünteti magát. És ha ennek következtében te - vagy még én is - ott állsz, lebegsz légüres térben, viszonyítási, vonatkoztatási lehetőségek, valamiféle tájékozódást lehetővé tevő pontok felkutathatósága nélkül. És báván kérdezed-kérdezzük: hát ez meg mi? Tulajdonképpen mi történik itt? Hogy mi másban, mint zenében fejezzem ki magam: a tétel bevezetésében roppant gonddal exponált, jó néhány variációnak és érzed, hogy még annál is többnek a tárgyává avatandó, helyre kis főtéma egyszer csak, a tétel kellős közepén, bármiféle előzetes jelzés mellőzésével - nyomtalanul eltűnik! A téma maga, a ráépítendő következmények szilárd bázisa tűnik el a mi másból, mint a belőle létrehozandó variációs tételből! Minden indok vagy magyarázat, logika nélkül elillan, kisétál a belőle létrehozandó műből. Szégyen, gyalázat! Hová megy? Miért hagy itt minket? Megunt bennünket, elege lett belőlünk? Ha nem éppen saját magából? Átsétál egy másik műbe? Hiszen nem is olyan nagy ügy, gondolhatja végtelen naivságában, ha ledér ösztöneire hallgatva helyet cserél egy ottani témával, cserebomlás tárgyát képezi? De hát nem olyan mesteri találat volt pontosan itt az a téma, az a magát sokoldalú és változatos átalakításra készségesen felajánló, tálcán felkínáló melódia azzal a szerencsésen kifordítható ritmussal, ami létezhetett volna akár a emberszabású elődeink kora óta is, benne a csontjainkban, a sejtjeinkben. Az ember az ismert, meghitten megszokott, alighanem már meg is szeretett dallam érthetetlen, feldolgozhatatlan hiánya miatt szinte fizikai kínt kell érezzen.

- Ez az - a kín valóban szinte már fizikai. Mint ahogy azt váltja ki a következő fázis, a dallam-melódia foszlányonkénti korróziója, lassú feledésbe merülése, alászállása is. Az újabb kínt, ezúttal a megnyíló, majd egyre növekvő űr okozta kínt. És úgy tűnik, hogy ezen a továbbiakban változtatni mi már nem tudunk. Azon kívül persze, hogy az indulatforrás kiapadásával párhuzamosan hozzászokunk majd ehhez is. Viszont ennek éppen az ellenkezőjére gondolva: Margó, ha megengeded, menjünk vissza az időben. Te nekem soha nem mondtad el, mi volt az, ami meglátásának a pillanatától fogva oly ellenállhatatlan erővel vonzott téged Évihez. Legalábbis Pali szerint, aki ezt nyomban a megismerkedésteket beharangozó levelében így festette le. Még azt sem hagyva ki a meséből, sőt megdöbbenését emiatt az őt valósággal sokkoló jelenetsor miatt egy cseppet sem leplezve - ezúttal aztán nem a hatásfokozás érdekében, ebben kivételesen biztos vagyok -, hogy ezzel alighanem még saját magadat is milyen mértékben lepted meg. Pali mindezzel csaknem egyidejűleg gondolt már arra is, hogy ez a váratlan fejlemény milyen hatást gyakorol-gyakorolhat majd rám.

- Hát ez bizony, mi tagadás, így is történt, és Pali ezt abban az égi üzenetet közvetítő levelében korrekten adta vissza. Az általa tolmácsoltakhoz még azt is hozzátehetem, hogy én magam soha, de soha egy eredeti impulzusra ehhez akárcsak távolról is hasonló erejű elementáris vonzódással sem találkoztam. Sem a magam, sem mások részéről. Olyannyira, hogy a szó szoros értelmében védekezésképtelenné váltam, miközben énemnek a viszonylag józanabbik része azt hiszem elment valahová, moziba vagy csak ki az Ontario-tó partjára, sétálni egyet. Sirályokat etetni. Egy biztos: nem voltam én akkor cselekvési képességeimnek a birtokában.

- Ha ezt nem te mondanád, akkor én kapásból vágnám rá: ilyesmi pedig nem létezik. Az egészet, főleg az előzmények után, külső segítség nélkül nehéz megérteni.

- Nekem is, hidd el. Attól tartok, hogy némi, valóban fontos kivétellel csak olyasmiket lennék képes összehordani, amelyeket nyomban csacsiságoknak minősítenél, nem lévén azoknak úgyszólván semmi értelmük. Döntsd el légy szíves, hogy ennek minősül-e például ez: Évinek akkor valami olyan szédítő hatású kisugárzása volt, mondhatnám úgy is: olyan szféra vette őt körül, amelynek a közelébe kerülve az ember - mármint én - lepkeként szédült bele. Komolyan mondom: úgy érzem, hogy valamilyen ragyogás áradt belőle. A kezdeti kábulat után akkor tűnt ez a legerősebbnek, amikor rólad beszélt. Mindegy, hogy mit, csak rólad. És ha ilyesmi egyáltalán lehetséges lenne, olyankor, ha minden kétséget kizáróan tudtam, hogy rád gondol. Bocsánatodért esedezve kell közöljem, hogy ezt én utólagos engedelmeddel így neveztem el magamban: Tamás-kisugárzás. - Margó ennél a pontnál azért már csak nem volt képes megállni, hogy fanyarul el ne mosolyodja magát. - Ez alighanem az adekvát megfelelője lehetne annak, ahogyan a te hozsannázásodból annak idején Palira és rajta át rám is egy Évike-fluidum áradt, csak mert te beszéltél róla, az a te szavaidból permeteződött ránk. Most láthatod, hogy cseppet sem következmények nélkül.

- Ezért reagáltál rá olyan heves ellenszenvvel?

- Ne csacsiskodj, drága Tamásom, hiszen tudod te nagyon jól, hogy annak akkor más okai voltak. Na és ha ez nem lenne elég: csak most lett igazán világos, hogy a te permetezésedből sok maradt meg bennünk, első igazi beszélgetésünk után főleg bennem. Hogy ezt jobban megértsd: Évinél az általad oly sokszínű áhítattal és specifikus hozzáértéssel megrajzolt tünemény életre kelésének az azonnali hatására bennem egy kézműves Tamás-kép merült föl. Láttalak, valóban, elképedt szemeimmel látni véltelek téged akkor, '56-ban, amikor te a szerelmeddel meg az abból származó, szorgos munkálkodásoddal szobrottad őt, Évit, örökre valamiféle magadból külön e célra kreált foszforeszkáló anyaggal vontad be őt - amitől súrolókefével, vegyszerekkel, de még a szakma legjobb kuruzslóitól összeszedett varázslatokkal sem tudott volna többé szabadulni, már persze ha egyáltalán tudta, hogy be van vonva, amit kétlek -, hogy az azután, abban a pillanatban, amikor csak te nagy intenzitással idéztetel föl benne, mint egy szentjánosbogár - Tamás-bogár? - kezdjen el világítani. Izzani, fényjeleket bocsátani ki. Morzézni megigézetten, önfeledten. Még arra is gondoltam: vajon nem SOS-jelek voltak ezek? Hiszen segítség kelletett neki, az egyedülállónak a vészben. Vajon nem azért, mert én, a Tamástól érkezett, abban az időszakban számára a te meghosszabbításod lévén, az általad benne indukált segítségkérésre válaszolva fordultam oly készségesen Évi felé? Helyezd egy pillanatra magad az én helyzetembe és mondd, mi mást is tehettem volna?

- Történt pedig mindez annak ellenére, hogy neked aztán nem szokásod első intrádára kebledre ölelni valakit - ahogy Pali írta ezt -, mielőtt te közel engednél magadhoz bárkit is, előbb héraklészi teherpróbák elé állítod a talán jobb sorsra érdemes idegent. Teszed pedig ezt annak a jobb sorsra érdemesnek a balsorsa fölötti sajnálkozás nélkül.

- Ez a gyorsan pergő játékosság ugyan tetszetősen hangzik, csak sajnos élénk túlzás, annak is a Pali-kedvelte formájában. Hogy még Héraklész! Elég lenne csupán annyit mondani, hogy a mi részben együttes életutaink sok helyről összeszedett meg ránktukmált emberismeretünkkel a legkevésbé sem tettek bennünket mára már alkalmassá arra, hogy az első benyomások hatására barátkozó természetűek legyünk. Ezért is jött létre az a helyzet, amelyben a légből elővarázsolódó barátok, csakúgy, mint a palackból kibújva kívánságokat teljesítő dzsinnek számunkra többé már nem tartozhatnak az élet lehetséges adományai közé.

- Legfeljebb megmosolyogtató félreértések formájában. Ami viszont Évit illeti, ő maga sem, meg az ismert előzmények sem predesztináltak volna téged arra, hogy ki más, mint ő legyen az, akit kitárt karjaidba ölelj, többé el sem engedhetően szorítsd magadhoz, miközben kantáták éteri zengzetei uralják a biblikus egyszerűségében is épületes jelenetet.

- De nem ám! Látom, jól emlékszel még az első - és ami azt illeti, a későbbi - reakciókra is, annak idején. Az a hölgy bizony, az idők távolából, nem éppenséggel fegyverzett le azzal, amit róla tudtam, meg főleg amit sejteni véltem.

- Margó, ugye te Évinek nem fejtetted ki kezdeti vonzódásod feltételezhető okait? Ha csak valamennyire is ismerlek, akkor bármi ilyesmire halvány célzást sem tettél?

- Persze hogy nem. Látod, most viszont, keresztkérdéseid súlya alatt megtörve kell bevallanom: éppen ezekre válaszolandóan képedek el valamin, hogy orvul meglepett saját magamat mégiscsak megkíséreljem valahogy a háttérbe szorítani. Felfedezésem tárgya ezúttal az lenne, hogy mintha kezdene bennem megvilágosodni: Évi az én vonzódásomat, majd barátságomat egy kezdeti időszak után egyre inkább magától értetődő jelenségként foghatta fel, olyanként, amin nincsen oka csodálkozni, és már csak ezért is mint ilyent nem lenne szükséges túlhangsúlyozott gráciával fogadni, nemhogy nagy elánnal viszonozni. Nem lévén ez egyébként sem olyasmi, amit megcselekedni Évi egyéniségének az erős oldalai közé tartozna. Teszem azt mint nekem időnként a fuvola-skálázás. Ettől azonban teljes mértékben függetlenül: azért sem, mert ez neki mindenkitől, aki felőled érkezne vagy érkezik, rólad hoz hírt - az őt érdeklő egyetlen megnyugtató, mert mindig ugyanazt a hírt -, magától értetődően kijár csakúgy, mint ahogy ez árad belőled felé, úgy érzi, most már mindörökké. Bolyongjál bár Kongóban az őserdőben, vagy a végeláthatatlan jégmezőkön az Antarktikán. Nem, azt semmiképpen sem mondhatná, hogy a hírt vivő személye ignorálandó, azt viszont annál inkább, hogy nem túlértékelendő. Mert te ugyebár kételyek, gyermekek, kivándorlás, a távolság meg az idő hatása ellenére is feltétlen vagy - hiszen ha megszűnnél az lenni, e nélkül a feltétlenség nélkül te bizony már nem is lennél igazán te. Ezen a csodákkal manapság igen szerényen felszerelt világon nincsen egy ilyen Tamás meg egy olyan Tamás. Tamás - Évinek - csak egy van. Vagy ez talán mostanra már megváltozott volna? Vagy most lenne változóban? Ilyen Tamás, aztán meg olyan Tamás? Vagy semmilyen Tamás? Tamás, a más? Nem, nem hinném. Persze hogy időnként játszadozik ilyesfajta gondolatokkal, megpróbálja bebeszélni magának, hogy az akkor ott nem is egészen úgy volt, talán még magát győzködve bele is lovalja magát annyira, hogy az az állapot el is tarthat egy ideig; de aztán újra fel kell adja az egészet, rendszerint egy váratlan jelenségre, sokkra reagálva. Hiába, Évinek már régóta megrögzött tulajdonsága, hogy vakációkat vesz ki a saját életéből. Ha úgy tetszik, valami ilyesmit tett 1956-ban is. Vagy amikor minden további komplikációt elvágandóan fogta magát, idegkimerült és bevonult a szanatóriumba. Az éppen akkor utolsó mentsvárba. Azt hiszem, ezek nélkül a vakációk nélkül már nem is igen lenne képes létezni. Mindezzel szemben viszont neki, Évinek ezért a létező Tamásért többé már nem kell semmit sem tennie, mert az egyszerűen van, így van, akár kell neki, akár nem, akár fontos, akár nem: ez neki kijár, ez az ő elperelhetetlen osztályrésze, amiért ő igenis keményen megharcolt és százszorosan meg is fizetett. Hogy ez bennem eddig a pillanatig még csak fel sem merült! Nemhogy vélhető súlyának megfelelően, de egyáltalán nem, sehogy se.

- Úgy értsem, hogy soha nem merült föl kettőtök között: miért, honnan köztetek ez a vonzalom? Hogy pestiesen mondjam: soha nem lelkiztetek? Smúzoltatok? Úgy, ahogy nőnemű lények szoktak egymás között?

- Így nem, így soha sem. Sőt ha most, a megvilágosodás perceiben mélyebben belegondolok, ma már nem is merném olyan magától értetődően állítani, hogy a vonzalom valaha is kölcsönös lett volna.

- Nocsak! Látod, most komolyan megdöbbentesz. Eddig azt hittem, a hozzám így-úgy eljutott információk alapján szilárd meggyőződésemmé vált, hogy a kölcsönösség egyetlen pillanatig nem is képezhette bármiféle kételynek a tárgyát. Igaz, bennem néha felmerült: te lévén a fiatalabb, a korkülönbség ebbe talán beleszólhat, magában a gyakorlatban azonban ilyesminek a feltételezésére semmiféle okot sem kaptam.

- Számomra a feltétlen kölcsönösség mindmostanáig sosem vált megkérdőjelezhetővé. Hiszen például azt a bizonyos ragyogást nem ritkán volt módom tapasztalni, sőt mindinkább elkényeztetett ínyencként szinte ízlelgetni is - márpedig nem hinném, hogy az semleges közegben is ugyanolyan szolgálatkészen világított volna. Hogy aztán egyszer Évi, már jóval a kezdetek után, elképesszen több mint váratlan, agresszívan fogalmazott kijelentéseivel. Amelyekben minden előzetes figyelmeztetés nélkül fejbe kólintott azzal, hogy ő mennyire - féltékeny. Ó nem, közel sem általában, az rá nem lévén a legkevésbé sem jellemző tulajdonság, hanem csakis és kifejezetten - rám! Értsd, énrám, Margóra! Nyilván értetlenül és akkor talán még orvul lerohanó félelemmel is eltelve, dermedten meredhettem rá, mert unszolás nélkül és megkönnyebbülésemre kijelentését azon nyomban meg is magyarázta. Mégpedig így: Én, Margó, vele, mármint Évivel szemben akkor láthatlak téged, amikor azt csak akarom; én, vele szemben, akkor hívhatlak föl, amikor az csak eszembe jut. Folytatni akarta-e ezt az egyetlen szálra felfűzhető gondolatsort, el egészen a logikus végkifejletig? Az az érzésem, igen, de a valóban logikus következményektől nyilván maga is visszariadt, ezért aztán szerencsére meggondolhatta magát. Viszont ezzel véget is ért rövid lélegzetű megkönnyebbülésem. Mert ezután Évi megérkezett a lélegzetemet is elállító meglepetéshez, méghozzá most már leplezetlen szemrehányás formájában: mármint hogy én akkor és úgy szerethetlek téged, amikor és ahogy az nekem csak jólesik! (Mintha neked, a valamennyire azért feltételezhetően érdekeltnek ebbe nem is lenne semmiféle beleszólásod!) És hogy végül további adalékként és egyben vádpontként tegye hozzá: mert én még, annyi sok minden más mellett, azt is tudom, az ő gyanútlanul nyújtott, közvetett segítségével is alaposan megtanulva, hogy neked mikor milyen fajta szeretetre van, lehet, kell legyen szükséged!

- Hát ez aztán lélegzetelállító mutatvány lehetett. Azonfelül meg igencsak érdekes is, hiszen mindeddig fogalmam sem volt róla, hogy Évinek ilyen tárgykörben valaha is lettek volna nemhogy beható, de gyorstalpaló tanfolyamon játszi könnyedséggel át is adható ismeretei. Először is hadd szögezzem le, hogy széles e világon nem létezik olyan dolog, ami Évit végszükségében bármikor lángra lobbantható aggodalommal ne töltené el. Akkor most a kardinális kérdés: azt akarod a benne akkumulálódott indulatok csaknem gyerekes kitörésével illusztrálni - próbáltam meg nagy erőfeszítéssel, de biztos vagyok benne, mégis sikertelenül higgadtnak és tárgyilagosnak hangzani-látszani -, hogy ő nem az ő magát lekötő, talán már be is ütemezett és most miattad meghiúsult vágyainak a perfektuálásáról beszélt, mint inkább igazi, valódi, nagylányos féltékenységről; hogy ő, a passzív távoli, aki réges-régen mindenen kívülre helyezte magát, egyáltalán képes lett volna féltékeny lenni, és ha ez egyszer már így volt, ki másba, mint éppen tebeléd akadt volna bele? Vagy fordítva: hogy nagyban és egészében saját, legigazibb Margó-személyedben te magad lettél volna pontosan az ellenfél-nőként sokra tartott, egyedül veszélyesnek ítélt, potenciális rivális, aki belőle heveny féltékenységi rohamot váltott ki? Vagy válthattál volna ki akár néhány évtizeddel ezelőtt is, persze ha kéznél lettél volna, és Holló-ügybeni érdekeltségednek adtál volna kifejezést?

- Engedd meg, hogy erre most ne válaszoljak. Inkább talán, ha úgy akarnánk, egyszer majd, később. És szépen kérlek, ne haragudj emiatt. De azért egy aktuális észrevételt talán mégsem lenne helyes elszalasztani. Elmondom, aztán amilyen gyorsan csak képes vagy rá, felejtsd is el. Pár perccel előbb, amikor Évi 'féltékenységéről' kezdtünk beszélni, az arcodról néhány pillanat alatt mintha minden kifejezés lemosódott volna, a szemed... igen, a szemed riadt, vagy inkább úgy mondanám, emlékektől űzött volt. Na, erről ennyit... És akkor te most válaszd tetszésed szerint bármelyik változatot - mondta a világ legtartottabb, árnyalatlanul egyenletes hangján Margó -, az viszont legalább biztos, hogy akkor, abban a hangulatában, amelyben vergődve ezeket mondta, minden kétséget kizáróan és félreérthetetlenül kínlódva, szenvedve féltékeny volt. Elvakultan. Hisztériásan. Hiszen úgy látszik: Nagyuram, a Holló-törvények értelmében körülötted előbb-utóbb mindenki felsrófolttá, szuperérzékennyé válik, így vagy úgy. Mert Évi alighanem érezve, hogy nyomban félbe fogom őt szakítani, gyorsan, sőt majdnem hadarva fűzte még hozzá: Ugyan már, Margó, csak rád kell nézzek, és ha nem vagyok veled, csak rád kell gondoljak; azon nyomban látom, de úgy, mintha csak az orrom előtt játszódna le, hogy Tamás hogyan nézhet rád. Ezt kivágva Évi, aki a saját látomásainak a kitálalását alaposan megsínylette, elhallgatott, szemmel láthatóan megkísérelte rendezni sorait, hogy azután hosszabb szünet után még egy újabb vulkáni kitörésként, de azért már mégiscsak higgadtabban így folytassa: Hiszen az egymástól távol eltöltött évek folyamán én is fejlődtem egyben és másban: több évtizedes, türelmes gyakorlatozás után megtanultam például ha nem is mindent, de sok mindent látni - Tamás szemével. Igen bizony, téged is. Sőt, elsősorban téged. Beleszoktam a kettős látásba. Hidd el nekem, igazán sajnálom, Margó - mondom most nem is neked, inkább csak úgy magamban -, ha megbántottalak volna, de egyszer ezt mégis el kellett mondanom.

- No lám, kisugárzásokra nem kizárólag te vagy érzékeny - mondtam, de közben valahogy csak nem mertem ránézni.

- Maradjunk talán ezúttal csakis a tényeknél? - jött valahonnan messziről Margó lefojtott hangja. Hogy aztán szinte lélegzetvételnyi szünetet sem engedve menjen át egy másik, ha tetszik, az eddigiekhez képest semlegesebb témába. - Nem sokkal ezután - ez Pesten történt -, Évi egyszer csak minden bevezetés nélkül elkezdte magát a lehető legkeserűbb hangnemben, de valóban óriási elánnal, választékos nyelven és színesen pocskondiázni. Lehet, hogy talán csak önmaga lezsidózását hagyta volna ki a nagymenüből? (Ha akarod, ezt a ki mástól, mint tőled tanult kifejezést vissza is vonhatom.) Az inkriminált szövegnek a lényege így szólt: Igenis senki más, mint pontosan ő volt az, akinek nincs és soha, azelőtt sem volt a külvilágtól, másokétól független, magával hozott, saját egyénisége. Ő az, aki soha életében nem csinált semmit, ha azt nem mondták neki - emlékszel a kis történetre Manci néni lábmosása ügyében? -, ha azt kerek-perec vagy csak úgy en passant nem kérték tőle, vagy ha nem parancsolták meg neki. Lett légyen a kezdeményező tényező egy vagy több személy, vagy személyek kreálta körülmények, kötelezettségek, amelyek ugyancsak kívülről kellett jöjjenek. Ő tulajdonképpen semmi más, mint egy ritkán elhomályosuló tükör. Nem több, nem is kevesebb. Olyan, amelyet szükség esetén bármikor ki lehet halászni a kistáskájából. Olyan, amely meglehet néha felnagyít valamit, a lehető legkedvezőbb körülmények közt még saját magára is visszahat. Mindez lehetséges, de ő akkor sem több, mint egy párforintos tükör. És ez nem elég: babonásan retteg attól, hogy az ő saját tükre egyszer eltörik - és akkor mi lesz vele? Honnan tudja majd, mit várnak tőle, mit kell tennie?

- No lám, már megint, újra meg újra a törékeny volta ellenére is hihetetlenül erőszakos, a maga körül mindent uralni törekvő, irodalmi elhivatottsággal is terhelt tükör-téma. Méghozzá ezúttal már nem is az én mániámként terpeszkedve rá a szövegre, hanem téve ugyanazt, csak tőlem teljesen függetlenül, Évi kényszerképzeteinek a tákolmányaként. Meg kell hagyni, úgy, ahogy van, önmagában, minden bizarrsága ellenére, vagy inkább talán éppen azért is imponáló a köré kerekített, alkalmi kísérőszöveg. Szépen kérlek, engedd meg, hogy erre a mesterműre mindjárt visszatérjünk. Hiszen ha a szükség úgy kívánja, ez harci bevetésre kész állapotban a talonból bármikor elővehető. És ami engem sosem szűnt meg elképeszteni: az önpocskondiázási mutatvány valahogy mindig úgy sikeredett, mintha Évi ezzel a lesújtó véleménnyel egyidejűleg büszke lett volna magára, mintha kérkedett volna. Maradjunk azonban még egy kis időre mostani témánknál, a kettőtök közötti kapcsolatnál. Évi, legalábbis már amennyire azt te érezted, vagy inkább amennyire ő éreztette veled, az önleleplező szöveggel még a szokottnál is elbájolóbb tapintatossággal egyáltalán nem fukarkodott azt is közölni, hogy számodra sincs menekvés: te magad persze hogy indokolatlan habozás nélkül, sőt automatikusan besorolást nyersz a 'kívüle keletkezett, a kívülről jött érzelmek' kategóriájába. Olyanok közé, amelyeket esetleg nagy kegyesen, azért mindenkori tükör-hangulatától függően, akár hajlandó is lenne visszasugározni?

- Hát hogy ne jutott volna ez eszembe? Annak ellenére, hogy önmaga lesújtó semmibevevését fő hallgatóságként ugyanazzal a saját magával közölte, hogy szavak nélkül, magában beszélve nyilván megtette ezt számtalanszor, mintha valamiféle izomlazító testgyakorlatot végezne, hiszen az elmélet megfogalmazásakor úgy is járt rá a nyelve; ha én is beleestem a szórásba, nem hinném, hogy ez szándékosan történt volna, inkább csak a tehetetlenség miatt, és persze úgy, hogy a fél világgal együtt pottyantam abba bele.

- Hát ez még így sem lehetett felemelő érzés. Ami pedig a legpasszívabb tükör-embert illeti: gondoltál arra is, hogy Évi képe önmagáról hogyan viszonylik 'élete nagy szerelméhez'?

- Persze hogy gondoltam. Annál is inkább, mert ezt már kimondásának a pillanatában fontosnak tartottam. Ahogy meghallottam, azon nyomban kezdtem úgy érezni, hogy ez az öntaposási - más esetében azt mondanám, mazochista - elmélet nem lehet viszonylag régi keletű, megfogalmazása idején persze hogy visszamenőleges hatállyal téged meg a szerelmet is magába kellett foglalja, nem? Sőt, talán elsősorban téged meg azt a szerelmet! Nem, nem is talán, de amennyire az innen megítélhető, biztosan! Hiszen ha ez valóban így lenne, téged illetően is, akkor ezzel mégiscsak fölmenthette volna magát bizonyos felelősségek alól! Tételezzük fel például, hogy veled kapcsolatban holnap, a mindenkori, a folyamatos holnap óhatatlanul elkövetkező napján Évinek most már halaszthatatlanul tennie kéne valamit. Olyasmit, ami neki nemigen akarózik, amitől a háromnapos hideg leli. Mondjuk, évtizedek után kellene fejest ugrania a mély vízbe és megkérdezni az abban lebegő, rámeredő közös barátokat, tudnak-e, és ha igen, akkor mit tudnak rólad; a mondottak feldolgozása után írni neked, ha mást nem, de pár semmitmondó sort, valamivel túl azon, hogy 'hogy ityeg a fityeg'; küldeni neked tárgyratörően egy egyszavas e-mailt; vagy ha túlságosan is erőssé válik a kísértés, fel is hívni téged. Eljutni bármelyik lehetőség végrehajtásához, és aztán nem tenni semmit, abszolúte semmit... Hát nem egyszerűbb és egy zsinóron rángatott bábuhoz illőbb, ha megvan hozzá ez a szerencsére mindig kéznél lévő tükör-elmélet!

- Csakugyan. Látod, mindez kezd egyre érdekesebb lenni. Eddig én, a meglehet szűk körben, de mégiscsak körülrajongott hősszerelmes, aki ma már, ha odújából kibújik, akkor is csak az utolsó sanszait már régen eljátszott szemlélő szerepkörében lép fel, önhittségem maradványainak a birtokában azt hittem, hogy - létezek. Hogy vagyok. Hogy nekem még, ma is van szubsztanciám. És hogy ezért én szerethetek, meg hogy engem talán még ma is lehet szeretni. Hát nem lenyűgözően oktondi önhittség! Mert most meg egy csapásra kiderül, hogy én nem vagyok más se, több se, mint egy virtuális Holló. Egyrészt 'életem nagy szerelme', másrészt deazonban csupán 'kívülről jött érzelmek visszatükrözése'.

- Ha te, minden Tamások leglétezőbbike, 'virtuális' vagy, akkor én aligha lehetnék más, mint egy éppen erre császkáló-tilinkózó Mars-lakó. Hidd el nekem: lehet, hogy Évi nem látott alapvető ellentmondást a két fogalmazás közt. Mármint hogy rendben van: te oltottad őt be, te adtad neki 'kívülről' a felborzoló érzelmeket, hogy azután ő azokat a maga addig ismert szintjét messze felülmúlóan vissza is tükrözze. Viszont ennél többre - tehette volna hozzá a későbbi tükör-elmélet még csak szárnyait próbálgató szerzője - ő nem is lehetett volna képes. Hiába, elértük a programozás-adta lehetőségek eddig még soha nem ismert, legvégső határait. Az persze nem kétséges: rajtad kívül senki más nem adta, mert nem is adhatta neki megközelítően sem azt, amit te, ezért Évinek nem is volt kire-mire akárcsak az ideálist megközelítően, vagyis a tükrének is megfelelő módon reflektálnia. Így azután mégiscsak te lehettél a tüköremberkének maga az igazi, a nagy szerelem. Olyannyira, hogy az akkor őt, ahogy az a te meséidből kiderül, egész lényét győzelemittassággal töltötte el. Láthatod: ennek igenis megvan a maga szívbemarkoló poézisa. Márpedig ha valami, ez aztán egész embert igényel. Kár is lenne erre több szót vesztegetni. Már csak ezért is, szépen kérlek, ne vágjál ehhez olyan fancsali arcot.

- Köszönöm, hálásan köszönöm a sorsnak ezt a könyöradományát. 'Életem nagy szerelme' tehát, saját fogalmazása szerint, ha jól értem néhány óvatlan pillanatra, mondjuk a Petőfi köri vagy kilenc órára - a repülő mellesleg ennyi idő alatt ér New Yorkból Budapestre! -, esetleg még néhány napra talán s figyelemkörében tartott volna, ennél többre azonban tartalékaiból már nem futotta. Mert hogy azok kimerültek. Vagy ha tetszik, a készlet kész lett. Csak mivelhogy én elárasztottam - kívülről jövet, nemdebár - mindenféle szokatlan, fölöttébb újszerű érzelmekkel, színekkel, szagokkal, ízekkel, meg hőfokokkal, igen, főleg hőfokokkal, és tettem ezt a számára adekvát, mármint a foncsorozása által érzékelhető módon, volt ő képes azokat úgy-ahogy ha nem is viszonozni - tartózkodjunk az indokolatlan túlzásoktól -, de úgy-ahogy visszatükrözni. Persze csak ha a zsebtükrét funkcionáló-képessé tette, vagyis rálehelt egyet-kettőt, majd gondosan letörölte róla a párával együtt a rajta maradt, beleivódott régebbi képeket is. Aztán már nem maradt más dolga, mint hogy mindent a tükörre hagyjon. És akkor még én vagyok tele panasszal? Mondogatom magamnak, hogy 'hálni jár belém a lélek...'? Nem kéne nekem minden igyekezetemmel azon lenni, hogy egyvégtében olvadozzak a gyönyörűségtől? Pazar, nna. Valóságos remekmű. Mi több, kész varázslat. Úgy bizony, minden jótét lélek dicséri az urat... Tükröm, tükröm, tükröcském... Nagy kár, közel sem csakis az enyém, de az irodalomnak a vesztesége, hogy ezt a regényt nem ő írja. A nagyúri allűrökkel megáldott, magát a világ legközepeként megéneklendő, ugyan szabadkozó, de annál inkább szabad szájú, az őt körülvevő dolgokból egyet és mást már látott tükörrel a címszerepben. Képzeld el, ha tudod, micsoda remekmű lehetne abból, egy ilyen fantasztikus ihletettséggel megáldott szerzőnek a tollából! Milyen kár, hogy nem írja meg ő is a maga regényét. Van mindjárt egy kézenfekvő címem is hozzá: "Egy tükör visszaemlékezései". Vagy: "Egy tükör emlékiratai". Még azt is határozottan merném állítani, hogy meglenne hozzá a nagy reményekre jogosító tehetsége. Arra már csak úgy mellékesen utalva, hogy ha erre lenne szüksége, jó egynéhány témakörben leckéztethetne meg engem, isten segedelmével akár megadhatná nekem a kegyelemdöfést is. Hogy is mondaná ezt Pali: kardélre hányhatna? Vagy éppen ellenkezőleg: túltéve magát mindenen, megtanítana móresre, méghozzá azzal, hogy messzemenő tapintattal, a fájós pontokat kerülve csakis szépet és jót írna rólam, megtartva engem megbocsátó szeretetében. És ha sikerülne a nagy mű, összekötve a kellemest a hasznossal, eltölthetné őt a jól végzett munka öröme... Viszont most, Margó drága, ha már eljutottunk ideáig, én végtelenül sajnálom, de meg kell mondanom: ez, így ahogy van, nem igaz. Mi több, egyetlen megveszekedett szó sem igaz a roppant gonddal összetákolt, csak éppen az összeillesztés törésvonalait feltűnő módon magán viselő dajkameséből! Amit nem is mellesleg csakis utólag, nyilván fájdalmak közt kellett szegénykének kiizzadnia magából. Mert amikor Évi bajban van, kacifántos bajban, rendszerint a maga csinálta kalamajkában találja magát - hajszál híján már a tükör is leesik és apró cserepekre törik -, akkor számára többé már nem az a fontos, hogy milyen indokkal - ó istenem, hogyan is lehettem ilyen ostoba! -, hanem csakis az, hogy végre-valahára megszabaduljon, valahogy képes legyen mielőbb épségben kikászálódni az addigra úgyis már törvényszerűen cifra nyomorúsággá vált, undok históriából. Vagyis hogy hajlandó magáról mindent - csaknem mindent - elfogadni, de mindent külön-külön és együttesen is nyomban szembeállítani ünnepelt-maga legnemesebb jellemvonásával, tehát a feltétel nélküli igazmondással.

- Hát persze hogy így van! Kedvem lenne azt mondani: annyira nem igaz, amit mond, hogy annak még az ellenkezője sem az. Amikor nyomban ott fönn, az elvarázsolás szintjén elkezdődött számára a csoda, és amíg a forradalom vérbefojtása egyben ennek a csodának a tüzét is el nem hamvasztotta, mindenből világos, sőt egyértelmű: szeretett ő téged egész lényével, mindennel, amije neki csak van. Szeretett ő bizony annyira, hogy téged is eltöltött visszatükrözendő vagy, egyszerűbben, viszonzandó, boldogító-részegítő szerelemmel. Olyannyira, hogy maradéktalanul kedvedet lelted benne. Meg abban, hogy nem hagytad, nem hagyhattad őt megmunkálatlanul. Nem szabad, hogy megtévesszen minket: Egy kis pohár vagy egy nagy - mind a kettő csordultig tele lehet vízzel. Mégis a nagyban nyilván több folyadék van, mint a kisebben. Csak hát azért a kisebb pohár nem tehet arról, hogy kisebb! - mondom én, hogy ne legyünk már olyan kibírhatatlanul igazságtalanok. Nem mintha ma már persze nem lenne mindegy. De akkor? Akkor jött Évikének a muszáj, élete legnagyobb Muszája - ebbe pedig belerokkant. Hogy azután majd csak később, az életerő igenis nagy mutatványával átírja - és aztán újra meg újra átírja - az egész történetet úgy, hogy közben saját magát fektesse kétvállra. Vagy ha elfogadjuk Pali gondosan megfogalmazott véleményét, az akkor már jelen lévő betegség terjedt és más traumákkal is fölerősödve egyre jobban hatalmosodott el - egészen addig, amíg végül ő maga fogalmazta meg most már összefüggő egészként a valamicskét talán mégiscsak segítő 'tükör'-elméletet.

- Bocsáss meg, Margó, de én itt nem állhatom meg, hogy ellent ne mondjak, annyira kilóg a lóláb. Életem egyik legnagyobb meglepetése lenne, ha e mögött a tükör-játék mögött nem lenne ott ha nem is szükségszerűen szerzőként egy rámenős pszichológusnak (elnézést a tautológiáért) a manipulációja, következetes dresszúrája. Ha jól meggondoljuk, rá kell jöjjünk, hogy ez a gondolat végtére is nem is annyira elképesztő. Hiszen elmondtam már: Évi hosszú hetekig volt kórházban, hónapokig, sőt nyilván évekig állt orvosi, tehát pszichiátriai és gyógyszeres felügyelet alatt. (Csak amiről én is tudok.) Márpedig ennek nyilván szerves része kellett legyen a pszichoterápia, valószínűleg analízis formájában.

- Lehetséges, de ezt mi már aligha fogjuk megtudni. A lényeg viszont: akár magával az analízisben való részvétellel 'megrendelt' külső ihletésre - lám csak, mégis igazad lehet, hiszen a pszichológusi közreműködés tényleg milyen szépen illeszkedne a képbe! -, akár 'belső' sugallatra, tehát saját jószántából, de végül is miért kellett ezt az egész életét átfogó, arra egyetlen összefüggő magyarázatot ráruházó elméletet kiszabnia? Alighanem azért, egyebek közt, mert az azt alátámasztó megnyilvánulások egyre inkább igazak is lettek; de még ennél is érthetőbben, ahogyan azt már megbeszéltük, azért, hogy fölmenthesse magát, hogy legalább ilyen értelemben ne kelljen a mind kibírhatatlanabb valósággal farkasszemet néznie. Hogy legyen legalább valamiféle mankója, amelyre megrokkanásában támaszkodhasson. Mert ne feledjük: ő az 1956 végére beérett döntés értelmében nemcsak nélküled kellett éljen - amibe ugye "bele is lehet halni" -, hanem szakadatlanul valaki mással együtt. Tamástalanul, tamástalanítottan az egész élet-verkli még elnyekeregne, itt-ott némi, lassan azért csak ritkuló zökkenőkkel, de ami azon kívül van... Erről meg vélhetően ennek egyes következményeiről pedig te már többször és igen sokoldalúan kifejtetted az engem elrémisztő véleményedet. Hiszen ha valamitől, akkor annak a konfliktus-mentes időszakaiban ugyan tükrözéstelenül elviselhető, annál inkább viszont az elviselhető hétköznapok közé beiktatott, inadekvát borzalmaitól - amit élete minden fordulópontján ő maga vállalt magára -, bármi áron is, de legalább időnként menekülnie kellett. Márpedig az előélet akárcsak felületes ismeretében egy cseppet sem tűnik valószínűtlennek, hogy ezt változatosan, sőt - tükör ide, tükör oda - invenciózusan, igazmondási mániája mellett persze hogy szakadatlan hazugság-özönbe merülve tette. Történt pedig mindez egy olyan emberrel, aki - amint az mindebből szinte beleharsog a képünkbe - semmire sem vágyhatott jobban, mint a transzparenciára, az egyértelműségre, a lelki tisztaságra. És ha ebbe a konfliktusba saját ünnepélyesen hangoztatott elmélete és az annak mindenben ellentmondó gyakorlata közt néhanapján belefáradt volna, akkor is, sőt akkor még inkább valahogy fedeznie kellett magát. Sokkal, de sokkal többel fizetve ezért, mint az idő múltával mind laposabbá váló önpocskondiázó-felmentő 'ítéletekkel'.

- Bármilyen furcsa is... Margó, nem merném, hogy is merhetném határozottan állítani, hogy igazam lenne ebben, de mégiscsak el kell gondolkozzak Évi tükör-elméletén. Jó, én tudom, elhiszem, mi több, vallom, hogy minden a jellem. (Persze megszorításokkal, helyesebben módosításokkal, hiszen az életben semmi sem lelhető fel lombikban létrehozott, vegytiszta állapotában.) Vannak azonban történelmi helyzetek, amelyekben egyes emberek esetében a valamelyest alkatukon túli hatalmak veszik át az irányítást, élik helyettük-velük az életüket. Mintha egy idegen erő uralkodna el rajtuk. Ilyen értelemben Évi némi joggal gondolhatta volna, hogy külső, makacs tények még karakterénél is inkább határozták meg őt magát meg sorsát is.

- Úgy érted, hogy te magad lettél volna az egyik, magát nyomatékossá tévő külső tényező - de ha jól értelek, nem önmagadban, abszolút értelemben, hanem csakis ott és akkor, abban a történelmi pillanatban és az ő előtörténetével érkező ember számára? Mert mindennek megvan a maga ideje? Ezek szerint te csakis a jó időzítés miatt válhattál azzá a rendkívüli erővé, amelyre akkor Évi vélhetően először és utoljára - Pali mondaná: Rien ne va plus! - megközelítően sem az addig ismert jellemvonásai szerint reagált? Hogy a már idézett módon élete csúcspontján határozottan vegye át saját parádéjának a vezénylését?

- Pontosan. (Utolérhetetlen barátném, ugye ezt a 'parádé vezénylését' nem tudtad, de nem is akartad volna kihagyni? Csak ültél és vártál, szép nyugodtan vártál az alkalomra, aztán bele neki, zamek...) Igen, Évi akkor sok érdekes dolgot csinált, csak éppen eszébe se jutott volna ötpercenként valamiféle hátrapillantó vagy zsebtükörbe kukkantania, nem fújta-taszigálta őt a lányok szoknyáit éppenhogy csak meglebbentő szellő, de akár szilaj vihar sem erre meg arra; a dolgok, azok a fránya holmik most aztán már nem csak történtek vele, mint ami teszem azt a kelt tészta-masszára vár a gyúródeszkán, nem csak hatottak rá, hanem ő maga is eltökélten alakította a saját sorsát - többé már nem a jelleme-diktálta módon, hanem egy annál jóval nagyobb erőnek a hatására. És közben milyen elragadtatott meg delíriumos ámulattal eltelten volt büszke! Cseppet sem véletlen, hogy én sokszor minősítettem azt, ami vele akkor történt, zuhanásnak - fölfelé! Amelyben rajta kívül álló erőként hatott rá a forradalom felé robogásnak, az egy életben ha egyszeri, no lám csak, nyitott végű, 'bármi lehetségesnek' az elementáris magával ragadása. Miénk a világ! Gyí, lovam, gyí, fakó! Még hogy külső erők? Kívülről jött hatások? Ha a levegő akkor nem izzott volna attól a dionüszoszi mámortól, hogy a pokolban mertem volna, nem ő, hanem én, bizony én, akár csak fél szemmel is visszanézni rá a Walpurgis-éjen, ahelyett, hogy az első pillanatokban megfutamodtam volna, mindenhová, csak el onnan, ceruzástól, mindenestül. Hiszen nem sok közöm volt akkor nekem a realitásokhoz; amint azt már többször is elmondtam, éppen csak megkíséreltem kikecmeregni a jellemem utolsó maradékait is elnyeléssel fenyegető örvényből. De alighogy kezdtem a szakadék széléről egyet, majd még egyet, majd mind többet visszalépni, aztán már új, más irányba, onnan elfelé az első óvatos kis lépéseket megtenni - a fölösleges feltűnés keltésének még a lehetőségét is gondosan kerülve, hiszen a hátamon még ott volt az elmúlt korszakban odatűzött, nevemmel is ellátott, azonosító partecédula -, átmenet nélkül azon kaptam magamat, hogy vele együtt zuhanok én is ellenállhatatlanul - fölfelé, az el sem képzelt lehetőségek még csak fel sem parcellázott birodalma felé. Force majeure - a megfékezhetetlen erő, a meglehet bizonytalanságokkal rogyásig terhes, de mégis elsősorban morális imperatívuszával, könyörtelen logikájával, lélegzetelállító iramával és priméren érzelmi, de még azon belül is szexuálisan átlényegült szabadságmámorba kergetésével oly magasztosan terhes, remek időszakban. És akkor ehhez még hozzátehetném: egyre inkább érzem úgy, hogy a kezdetektől meg főleg az augusztusi csúcstól ugyancsak eltekintve a mi kettőnk viszonya egy szigorúan meghatározott, mesteri koreográfia szerint realizálódott ott fönn, a színpadon, amely a szakavatott szem számára csaknem annyira stilizáltnak is lehetne tekinthető, mintha egy Kabuki-darabban lenne. Vagy onnan kölcsönződött volna.

- Egy újabb adalék a kései himnuszokhoz, Tamás? Hogy a mű azért mégis teljesebb legyen?

- Ó jaj, a beidegzetté vált, régi rossz szokás! Ha valaki, akkor te bizonyára jól tudod, hogy nekem igen erős hajlamom van a hiperbola használatára.

- Márminthogy te túloznál? De hát ha olyan témákról beszélsz, amelyekről azokhoz illően nem is igen lehetne másképp alkotó jelleggel bármit is mondani, akkor csak azt teszed, ami ma a te legsajátabb dolgod tenni.

- És ha pontosan akkor úszik be stílusomba a túllihegés?

- Látod, itt a legjobb példa, már a szóhasználatnál is, arra, hogy milyen erős az önkritikai érzéked. Hát ha úgy lenne, akkor nyilván modorossá is válhatna. De végigmész te úgyis még, talán nem is egyszer, az egész művön, és játszi könnyedséggel küszöbölöd ki a nem a helyén alkalmazott, 'beúsztatott' hiperbolát. Már persze ha valóban találsz olyasmit. Csak azért az isten szerelmére, nehogy félelmedben el merd szegényíteni a saját stílusodat, ami, mint már mondtam, olyannyira te vagy!

- Hát ezt még meg kell tanulnom, és ha nem, akkor meg kell tanulnom élni vele. Nem tudom, téged is zavar-e, de nekem olyan nemszeretem dolog ez. Ahhoz talán jobban el kéne távolodni az anyagtól. Na mindegy. Ami pedig a 'kései himnuszokat' illeti: igen, értem, úgy ahogy mondod. Hogy azután, pár hónappal később jöjjön a szovjet tankokkal mint az ultima rációval az oly igen kevéssé váratlan antiklimax - mint a barokk zene álzárlatai helyett most végre maga az igazi, a hamisítatlan kóda, a legvégén még a csihi-puhi is a később bedobott üstdobokkal - és helyreálljon a karakter-diktálta világrend úgy, hogy az azon túli erők attól kezdve az ellenkező irányba hassanak. Igazad kell legyen - vagy ahogy Pali erre mondaná: helyes a bőgés, vén oroszlán.

- A hangsúllyal a vénen vagy az oroszlánon?

- Természetesen a vénen, drága öreganyám.

- Köszönöm, ezt gondosan kiprovokáltam magamnak. (Egyébként, de ez csak úgy diszkréten, zárójelek közt: a következő életben - gondold jól meg, hiszen még azt sem lehet teljesen kizárni, hogy csakis egy szavadba kerül - szívesen lennék az anyád. Vagy talán inkább a nővéred?) Persze lehetséges lenne megfogalmazni például egy alighanem túlságosan is leegyszerűsített magyarázatot. Éspedig: Éviben összegyűlt annyi tartalék, amennyi kellhet ahhoz, hogy legalábbis egyszer - még egyszer? talán még többször? - szerelembe essen, de annyi aztán már közel sem, hogy képes legyen állhatatosan szeretni, vagy, hogy is mondjam csak, szerelemmel eltelve, szeretve élni. És ebben közel sem áll egyedül. Bízvást mondhatjuk, hogy a mai korszakok nem kedveznek a hosszan tartó - sostenuto - érzelmeknek. Évi sem tartozott azon kevesek közé, akik képesek voltak tartani magukat a szokatlanul magas vagy, helyesebb kifejezéssel élve, emelkedett szintekhez. Egyébként Pali, mint tudod, már a mi időnkben, 1966-ban, csaknem a kezdetek kezdetén ráérzett erre és ezért fel is vetette Évi betegségének a rémképét - ami azt illeti, magára '56-ra visszamenőleg is. Sőt, elsősorban arra vonatkozóan. Én viszont akkor még, ilyen természetű ártatlanságom birtokában meg tudatlanságom teljében, de elsősorban babonás rettegésemben a legkevésbé sem voltam hajlandó belemenni ebbe vagy bármi ilyesmibe. Így aztán annak ellenére, hogy sejtem, érzem, de ha kényszerítenének rá se tudnám másoknak hűen továbbadni, mit is értesz te 'Pali gondosan megfogalmazott véleményén'?

- Nem írtam le, így csak megközelítően leszek képes azt visszaadni. Pali, nem lévén járatos ideggyógyászatban, ideg-, elmebetegségekben, természetesen laikusként fogalmazott, de ezenközben megpróbált - bár nehezére esett - minél kevesebbet spekulálni, annál inkább az ismert tényekre építeni. Mint kifejtette, ehhez nem feltétlenül kell jól felkészült szakértőnek lenni: Évit a felszabaduláskor átélt iszonyú trauma kellett eredetileg összezúzza, ez röpíthette ki őt egy elliptikus kényszerpályára, és indíthatta el azon válságok sorozata felé. Valahogy úgy, hogy az igazi, a lélekromboló hatás maga csak nem jelentéktelen késéssel vált majd föld alatti búvópatakból szennyes zuhataggá. Apja meggyilkolása után ottmaradt anyjával, akinek kizárt, hogy ne lett volna bűntudata a lányával történtek miatt. Vali fennmaradását, egész további létét nyilván ez a bűntudat meg az ez ellen irányuló elfojtási kísérletek kellett meghatározzák. Vagyis hogy hogyan dolgozta föl a teljes súlyával rászakadt világ, a közelmúlt mindig valahogy jelen lévő szörnyetegeivel való szembenézés iszonyatát. Azt, hogy ha valahol, ismeretlen vidékeken elbújtatva még egyáltalán létezne, akkor is vajmi kevés lenne a megmaradt remény. Meg azt, hogy a történelemnek, a sorsnak, na és neki, nincs mentsége, saját magának köszönhetően veszítette el lába alól a talajt. Mivel helyettesítse be ezt, mire építse - Évi létének a kivételével - vadonatúj életét? Ezt, Tamás, Pali nagyrészt tőled tanulta meg.

- Emlékszem, mennyire magát átadva figyelt, ellentmondott, vitatkozott, milyen új volt számára akkor minden, ami ezzel a témával függött össze.

- Tőled tanulta: ugyanúgy, mint akkor oly sok egyedül maradt zsidó asszony, Vali is nyomban - megtisztító aktusként - belépett a kommunista pártba! Nemcsak úgy, arra jártában-keltében, egy üres órájában tette ezt, hanem egész lényével költözött be, foglalt hont új otthonában. Igenám, csakhogy ez a párt azt a Szovjetuniót reprezentálta, amelynek a tisztje erőszakolta meg szemefényét, egyetlen lányát! A vérszomjas bosszúról álmodó szülőt kitermelő klasszikus görög alaphelyzetből Vali a 'megértés' eszméletlenül hamis jelszavával, saját készítményű deus ex machinájával találta meg a megoldást, kényszeresen feloldást kapva és egyidejűleg nyújtva elsősorban ki másnak, mint saját magának, de nem kevésbé - a gyermektipró szovjet tisztnek, akit egycsapásra átalakított, Évi részére is kidolgozott mítoszában, a lét peremén lévő - áldozattá! Ki tudja, a németek, talán éppen a magyarok két-három évvel korábban az ő nővérét, az ő szerelmét gyalázták vagy ölték meg? Ki tudja, a kapitány milyen poklokat láthatott saját szemével a véres harcok során, amíg útja Budapestig hozta el? Ki tudja, ki tudhatná, milyen olthatatlan gyűlölet forrt benne, perzselte egész lényét? És vajon miért lett volna képes, még kevésbé hajlandó a világégés végső határain tántorogva morális kérdéseken töprengeni, amikor nemcsak hogy visszafizethetett, kamatostul, de két halál között pár napig még - élt?

- Élt? Ez lett volna számára az élet, az Élet? Ártatlan, romlatlan gyermeki, emberi léteknek a széttaposása? Hát nem szívet szorongató, nem könnyekig megható a krasznojarszki szörnynek a mennybemenetele!

- Hát persze, mondhatta Vali - még mindig Pali szerint -, igen, vitathatatlanul iszony, rettenet volt az, amit tett, de milyen megszámlálhatatlan mennyiségű szörnyűség volt ebben az átkozott háborúban! És miért ne talán pont ugyanazokban a pillanatokban is? Végül is, a szörnyűséggel együtt is, vajon nem éppen az ő katonái mentették meg Évi életét? Nélkülük Évi sorsa vajon nem a biztos halál lett volna? Nagyobb, történelmileg fölmérhetetlenül nagyobb volt az a jó, amit tett, mint a rossz, amit okozott.

- És ez így még nem is lett volna elég.

- Nem bizony. Mert mindinkább az előtérbe kellett kerüljön a mantra, Vali megtalált és többé el nem engedett mantrája: végső fokon - később nyilván még ez a 'végső fokon' is elmaradt, minden más kvalifikációval együtt - a kapitányt sem lehet másnak, mint igenis áldozatnak tekinteni - ki tudja, talán meggyászolandó áldozatnak, hiszen könnyen lehet, hogy Budapest után életét is veszítette! Ebben a világban disztingválni kell tudni nemcsak a fontos és a nem fontos, de a fontos és a még fontosabb között! A következtetések levonásának az egyetlen becsületes és igen, áldozatkész módja nemcsak a megbocsátás, de az üggyel való teljes, feltétlen azonosulás. Pontosan azért, hogy ilyen tragédiák többé soha ne fordulhassanak elő.

- Lenyűgöző, hogy Pali is, te is mennyire értettétek meg ennek a rendelésre pillanatok, értsd, történelmi pillanatok alatt létrehozott lelki torzulásnak a katasztrofális kihatásokban kimeríthetetlen szükségszerűségét. Palinak biztosan igaza volt, amikor így mérte meg Vali tragikusan piciny lelkének mint egy használt kabátnak a kifordítását - vettem át a szót. - Én, amikor a forradalom első napjaiban össze voltunk zárva, gondosan, azt is mondhatnám, kényszeresen tanulmányoztam őt. Hiszen volt rá időm is, meg módom is. Igen, persze hogy a szovjet hadsereg nyújtotta neki mind a két 'ajándékot', '45-ben és '56-ban. Engem érthető okokból akkor már nemcsak Valinak a mi életünkben betöltött és még majd betöltendő szerepe, de maga az ember is egyre jobban érdekelt. Azzal az eredménnyel, hogy olykor szinte megdermedtem: azon a még közel sem túl öreg arcon olyan végtelen aggodalmat láttam átsuhanni, ahogy a lányára nézett akkor, amikor Évi nem látta, hogy kezdtem megérteni: ebben nekem semmiféle szerepem sincs, itt most arról van szó, hogy Vali teljes mértékben soha nem vált képessé magával elhitetni saját nagy alkotását. Jó, persze hogy énmiattam meg a forradalom kiváltotta válság lehetséges, reszketve várt kimenetele miatt is aggódott, de elsősorban és mindig a lánya sorsa miatt csigázta őt el az egész szövevényes építmény iszonyú súlyának a cipelése, mintha csak tenyérnyi hátán hordozta volna az egész pokolbéli rakományt. Ugyanakkor viszont mit tehetett volna most már, oly szörnyen későn, mást, akármit, bármit az égvilágon, mint hogy rejtegesse, ahogy és ameddig csak bírja, a csődtömeget maga elől? El tudom képzelni, hogy az egész, általa még meg is tetézett szörnyűség miatt időnként álmatlan éjszakái voltak, hogy aztán most a szovjet katonák újrabejövetele lökje őt vissza oda, abba a januárba. Közben meg ő, Évikének is meg a mítoszoknak is az anyja, még azt sem volt képes ezekben a napokban körvonalaiban sem megítélni, hogy Éviben vajon mi mehet most végbe. Nem lenne tökéletesen abszurd arra gondolni, hogy annyi tény-gyilkolás, torzítás után minden lehetséges emberek közül talán ő volt a legkevésbé képes ennek a megítélésére, hiszen ekkorra aztán már valóban halvány gőze sem lehetett róla? Alighanem ezért is, persze csak úgy kívülről nézve, ez idő tájt még a jó formáját is meghaladó módon, szokatlanul jámbor volt, még velem szemben is elnéző, hiszen kicsiny kis lelkét ezúttal valóban roppant tragédiáknak a hirtelen újra felerősödött szele ütötte meg. Minden és mindenki - Évi, ő maga - a vesztébe rohan, éppen csak hogy teszi ezt lassított felvételben. Nem csoda, hogy engem időnként, nem is ritkán félelmének a megérzése valamiféle rokonszenvhez hasonló érzelmekkel töltött el. Bár igaz, hogy erre is reakcióként a lám csak nagy nehezen összetákolt szimpátiámat erőteljes túlzásként ítéltem meg és hagytam magam mögött.

- Ennek a reakciónak a kihagyása, a 'szabad út' engedése, sőt, ha lehet, elősegítése bármily szokatlan, de végül mégiscsak spontán érzelmeid számára viszont közel sem szükségszerűen ártott volna meg neked, oly igen kevéssé nagylelkű barátom.

- Bizony nem, ha már az iránta érzett szimpátia egyre inkább került - ne vess meg érte - a hiánycikkek növekvő listájára. Igen, Vali arca a '45-'56-os párhuzamok hatására - már persze ahogyan azokat ő felfoghatta - mintha percről percre nyúlt volna; ha elengedte magát, határtalanul lesújtó látványt nyújtott; úgy nézett ki ilyenkor, nem tehetek róla, de nekem olyannak tűnt, mint egy letargiás öreg kutya - nem lettem volna túlságosan meglepve, ha egyszer csak elkezdi nyalogatni régi sebeit. Illetve azoknak a hűlt, bocsánat, a beforrt helyeit. Egy ilyen alkalommal csak egy hajszál választott el attól, hogy kibökjem: Kedves Vali, immár elvégeztetett; semmiféle utólagos átdolgozás sem lenne többé képes átírni a legelsőt, azt a mindent meghamisítót. De tartottam a számat. Ja igen: ebben a hibbant körforgásban arról már csak futólag tennék említést, hogy az anya nem másért, mint a saját maga felmentése érdekében mindazzal, amit tett, persze hogy minden elképzelhetőnél tragikusabb hatással nem mást, mint a gyógyuláshoz nélkülözhetetlenül szükséges gyűlölet-fázist iktatta ki imádott lánya lelkéből, beleoltva ehelyett a meggyötört, azt-sem-tudom-hol-vagyok kölyökbe az oly hőn áhított, megváltó vallást az egyéni meg a közös fájdalmak garantált kikúrálására: a világon mindenre kész választ, biztos receptet nyújtó kommunizmust. Így sikerült azután a mélységesen mély sebnek meg sem adni a lehetőséget a tisztulásra, majd a behegedésre, annál inkább azonban - és nyomban - az elgennyesedésre. Ezzel persze a mind újabb áttételeken át történő, masszív konzerválódásra, a betokosodásra is. Ki nem roppant volna ebbe bele, előbb vagy utóbb? És ki nem kételkedett volna éppen akkor, de biztosan tudom, jóval azután is saját lányának az állóképességében? Abban, hogy vajon képes-e Évi bízni saját magában? Hogy vajon nem fog-e egyszer, egy mindent megsemmisítő napon majd vele, a csakis érte élő édesanyjával is meredeken szembefordulni, igen, úgy, mint ős-ellenségével, aki hagyta, hogy az történjen vele, aki minden igyekezetével azon volt, hogy segítsen tükörembert csinálni belőle, aki magát a förtelmes gyalázatot minősítette át 'szükségszerű rosszra', és aki, mindehhez még egy nagy lapátot rádobva, most éppen a saját szeme láttára is megélt, nagy szerelmet, lánya lelkével, vágyaival mit sem törődve, szorgalmas kubikosmunkával ássa alá? Aki eszelős-következetesen akarta lányára kényszeríteni egész nyomorult életének az ő számára igenis életellenes végkonklúzióit?

- Igen, Tamás, Pali valahol itt látta a magával a tömény hazugsággal szembeállított kamaszlány lelkének a meghasadását jelentő kezdeteket meg folytatásokat.

- Innen bonyolítva föl a szálakat, nem nehéz eljutni oda, hogy Évi mégis összetört. Nyilván meg is betegedett, először talán 17-18 éves korában. Akkor pedig ez lehetne a magyarázata annak, hogy jó tanuló és okos kislány létére sem követte a számára logikusan adott, ha nem előre kijelölt utat, vagyis nem tanult tovább, nem ment egyetemre.

- Látod, ezt nem is tudtam

- Vagy éppenséggel az is lehet, hogy elkezdte, de aztán az a valami csak közbejött úgy, hogy amiatt nem volt képes folytatni. Igen, és amiatt érkezhetett meg a természetellenes megszállottságnak egy olyan abszurd fokára is, hogy a munkásosztályhoz közelebb kerülés érdekében - amint azt már megtárgyaltuk - férjhez ment egy melósgyerekhez. Évi elmondta nekem: 1954-ben beteg lett, kórházba is került - de még amikor kivételesen rá is kérdeztem, mi volt a baja, akkor is megoldotta, hogy valahogy csak elfelejtsen válaszolni, ehelyett mint esténként a tátika, szépen becsukódjon. Mintha nem is hallotta volna a kérdést. Tette pedig ezt, mint hasonló alkalmakkor mindig, kétséget kizáróan tudatosan. 'Márpedig ilyesmiről én senkivel nem beszélek.' Mi meg már beszéltünk arról, hogy 1966-67-ben hónapokig volt kórházban, helyesebben szanatóriumban. Ezt követően történt, hogy erről értesülve és kellőképpen meg is rettenve a szakítás óta először és, igen, utoljára fölhívtam, meg hogy ebben megállapodva le is ültünk beszélgetni. Szomorú, letört hangulatú beszélgetésre, egy magát úgy-ahogy egybentartó, de valahogy mégiscsak szívfacsaróan szánalomra méltó emberrel. Nem titkolta, hogy valóban, komolyan beteg volt - 'komiszul beteg', mondotta -, hogy az egész nyomorúságosan pocsék volt, hogy az egyébként remek szanatórium után, még akkor is, amikor találkoztunk, kezelés alatt állt, lehet, sőt biztos, hogy még jó ideig, hiszen mostanság ő csak úgy búval bélelten lézeng, bele a világba, és közben, nem is olyan végtelenül ritkán, el-elborzad magától; vagyis hogy áll a bál, vagy ha ez nekem jobban tetszik, a dajdaj; nem, azt azért mégsem mondhatná, hogy az egész, úgy, ahogy van, haszontalan időtöltés - maga a diagnózis azonban ezúttal is az ő titka maradt. Már persze azon a sajátos ítélethirdetésen felül, hogy mindketten tudjuk: 'eltoltam az életemet'.

- Innen pedig, sokéves kihagyásokkal, most én folytatom. - Margó hangja a szokottnál mélyebbnek tűnt úgy, hogy közben a mondatok közti szünetek is mind gyakoribbak lettek. - 1987-ben, se szó, se beszéd, Évi nyomtalanul eltűnt, minket persze hogy aggodalomba ejtve jó ideig nem jelentkezett, a zargatásainkra nem válaszolt, hogy aztán minden átmenet nélkül, hirtelen nekidurálja magát. Méghozzá olyannyira, hogy a következő pár hét során fantáziadús, magasan szárnyaló, időnként messzire is elkalandozó, ha nem éppen csapongó, szikrázóan okos, szellemes levelekkel árasszon el bennünket, néha kettővel is egy nap, helyenként nem kis meglepődésünkre, mert tőle ugyancsak szokatlanul, még pajzánságokkal is megspékelten, tele feszes, aforizma-szerűen szigorú fogalmazásokkal. Minden további indokolás nélkül még egy dalszöveget is mellékelt, valami olyasmit - most is emlékszem még rá -, hogy "Zöldablakos kicsi ház, ki a fene magyaráz, szerelmesnek magyarázni nem lehet." Aztán megint hosszú csönd, hogy egy idő múlva, ha nem tévedek, valamikor 1988-ban, telefonon közölje: kórházban volt, de most már köszöni, jól van. Sose fogom elfelejteni: kaptunk akkoriban tőle egy lapot is, bármiféle szöveg nélkül, amivel aztán végképp képteleneknek bizonyultunk bármit is kezdeni. Volt azon vagy három rajz meg néhány hieroglifa. Csak néztük, forgattuk, letettük, újra elővettük, aztán csüggedten feladtuk a partit. Kis idő múlva kapcsolatunkban megint beállt a generalpausa. Eltartott, ha jól emlékszem, néhány hónapig, amíg levélváltásunkban újra fellelhető lett valami ritmusféleség. De hogy mi baja volt, miért kellett kórházba mennie, hogy szenvedett-e - azt soha nem tudtuk meg. Most még az eddigieknél is óvatosabban tapogatózó, leírásuk előtt hatszor-hétszer megrágott kérdéseinket szokása szerint egyszerűen elengedte a füle mellett. Igen, pontosan úgy, ahogyan azt te az előbb kifejtetted.

- Margó, bárhogyan érintsen is ez engem-minket, ennyi tény ismeretében most már nem áll módunkban behunyni és szorosan zárva tartani a szemünket. Így van ez még akkor is, ha a történéseket, meglehet igen fontos eseményeket illetően nyilvánvalóan nem rendelkezünk közel sem minden adattal, már úgy értem, hogy számos esetben - egyáltalán semmivel. Sőt, ha a szerintünk lazán vagy csak esetlegesen kapcsolódó információk alapján sem mondhatnánk: 'minden jel arra mutat, hogy...' Mert bizony rendszerint nem mutat. Vagy ha igen, akkor arra is, meg erre is... Még ha a betegség-téma maga a legkevésbé sem tartozik felkészültségünk erős oldalaihoz, enyhén szólva hiányos tárgyi tudásunk ellenére is talán meg kéne kísérelnünk választ kapni a kardinális kérdésre - persze anélkül, hogy a saját csapdánkba esnénk: ha Évi beteg - mint ahogy ebben bizonyos értelemben meg bizonyos szinten végül is egyetértünk -, akkor mi lenne az a betegség? Úgy látom, különvéleményed van? Nem csodálom, hiszen én sem tudom: végrehajtható és ha igen, végrehajtandó-e egy ilyen vállalkozás? Valami kuruzslásfélébe bonyolódni bele, úgy és akkor, amikor még egy szakember sem lenne hajlandó személyes ismeretség és az elvégzendő vizsgálatok nélkül, vaktában alakítani ki a véleményét. Tiszta szerencse: annyira bolondok azért talán csak nem vagyunk, hogy teszem azt ráolvasást még jó pénzért sem vállalnánk.

- Ho-hó, csak ne siesd úgy el! Engem már kora ifjúságom óta izgatnak a bűvös erejű szövegek, de még inkább ezeknek a felhasználása az általad megvetett kuruzslás ügyében. Pompás lenne, ha tudnánk valami gyakorlatra is szert tenni ebben a sajnos oly igen elhanyagolt tárgykörben. Például kideríteni, hogy magának a fuvolámnak nem juttathatnánk-e valamilyen szerepet az ilyen társadalmi meg gyógyítási szempontból is jelentősnek tekinthető tevékenységben... Ezek után már nincsen elégséges jogalapunk annak a feltételezésére, hogy nyugodtan bizakodhatnánk benne: nem vagyunk annyira bolondok, mint amilyeneknek a külső szemlélő számára látszhatunk. Na meg aztán nem titkolhatom tovább, be kell vallanom: ihatnékom van, mert a csontom velejéig kiszáradtam. Gondolom, te se tiltakoznál valami ilyesfajta tevékenység ellen. Ennek szellemében akkor hadd javasoljam, hogy tegyük el témánkat meg magunkat holnapra, holnaputánra. El is fáradtunk, mintha már nem könnyen találnánk meg a témával egybehangzó hangnemet. Na és látom, mennyire megvisel téged mindez. Ha nekem fáj, el tudom képzelni, mit érzel most te.

- Igazad van. Tegyük el magunkat, ha úgy jön ki a lépés, holnapra.

* * *

Így indult a második Varga-Holló partnerség. Mindjárt ilyen magától értetődően és ilyen hőfokon is, amely - nekem úgy tűnt - azon nyomban elolvasztotta a 'betegség'-téma iránti sok évtizedes ellenállásom utolsó maradványait is. Margó ugyanolyan logikusan gondolkodó partner volt, mint Pali. És barát! Ugye mondtam már: azt, aki jól ismer téged, olvas, mint egy nyitott könyvet, meg hogy világszép szemeit is a jó ügy érdekében hasznosítsa, a vesédbe is lát - és mindezek után, mindennek ellenére is jó barátod marad, szeret, védelmébe is vesz, ha elmulaszthatatlan szükségét érzi, még saját magad ellenében is, azt meg kell becsülni. Ha ehhez még hozzátesszük: társszerzőm nemcsak nemesen szép, de kifinomult és úgy érzékeny, ízig-vérig nő volt, aki éppen ezért ebbéli minőségében a boncolgatásokba, az apró elemek összerakásába számomra nemcsak új megközelítéseket hozott, de időnként eddig soha fel sem merült összefüggéseket látott meg eddig nem is fontosként kezelt jelenségek között. Bizony meglepő: harminc-egynéhány év alatt a világ Margó kivételével feminin perspektívából nem nyilvánult meg felém sem Éviről, sem a mi hajdani kettősünkről.

Persze kivéve Andriskát, aki ismerte a történetet, igaz, annak csak a nagy és meghatározó vonalaiban. Most viszont, hogy a 'könyv' utolsó szakaszait írom, és mielőtt még csüggedten rájönnék - egy-egy kételyekkel teli, pocsék nap után mi máson, mint az egész vállalkozás feladásán tépelődve -, hol és milyen részeket kell majd még alaposan átírnom, ez kerülvén szóba nemrég úgy adódott, hogy egyes elemeket valamivel behatóbban vázoltam fel neki. Ő ugyanis számtalanszor kérte, hogy adjak neki legalább részeket, tetszés szerint kiválasztott részleteket olvasni, de én makacsul ragaszkodtam hozzá: csakis akkor, ha kész lesz majd az egész. Mindig ugyanazt a választ hallva Andris egy idő után már csak ritkán kérdezett, akkor is általánosságokat, hogy aszongya 'na, hogy megy?' Én meg magát az Évike és köztem lévő hajdani viszonyt illetően úgy véltem: az évekkel-évtizedekkel ezelőtt közöltekkel a lényeget már régen megosztottam vele. A 'részletekre' ő aligha volt kíváncsi - '56-ra meg annak a részleteire annál inkább -, bennem meg sosem volt hajlam azokról csak úgy fecsegni. Fecserészni, mint a házunk előtt, a telefonvezetéken teszi azt éppen most két locsi-fecsi, sárga voltában mesebelien szép tengelice, nyilván azon töprengve, vajon miért is nem töltöm meg napraforgómaggal már második napja a kiürült madáretetőt. Mi Andrissal magától értetődően viseltettünk a másik 'magánélete' iránt olyan tisztelettel, hogy egymással azt osztottuk meg, ami szerintünk a másikra is tartozott. Ez ugyan nagyon sok volt, mondhatnám szinte minden, de azért mégsem teljesen az. Évekig tartó botorkálás, kisebb-nagyobb bántások után most már igen tudatosan vigyáztunk arra, hogy ne vegyük el a másiktól a levegőt, hogy adjunk egymásnak akár mély-légzés-gyakorlatokhoz is elégséges szabad teret, de valahogy úgy, hogy változatlanul megbízhassunk külön-külön még az idővel kialakult közös integritásunkban is. Így, ezeken a kereteken belül a ki nem mondott szabályok megsértése nélkül meglehetősen sok olyan dolog is létezhetett, ami ebbe még beleférhetett. Most viszont a romantikáért rajongását megfékezni játszva képes, azt a legkevésbé sem csakis a zenében nem kedvelő, engem Évi-ügyekben soha nem faggató hitvesem a régen megosztott történet kibontására kevés szóval reagált mesém végén, amikor egyenesen beletrafált abba a hangnembe, amit például Pali is megütött, és a mese igézete alá kerülve ezt mondta: De sajnálom azt a két szegény gyereket!

Vissza Margóhoz: ahogy ő például Évi 'szférájáról' beszélt, vagy az időnként naponta kétszer is kapott Évi-levelekről, olyan odaadó figyelemmel tálalta az anyagot, hogy ha az partnere agyában rezonált, akaratlanul is diagnózis-elemekké szövődött össze. Így a rádöbbenéssé: feldobottság ez, túlcsorduló hiper-állapot! Aminek olykor megvan, de még mennyire megvan a maga aurája, vagy ahogy Margó jellemezte, a ragyogása! Csak aztán jönnek majd a nagy csöndek, az oly bensőséges kívül hallgatás, belül a titokmegtaláló és -megfejtő, intenzív agymunka; átveszik birodalmukat a titokzatos mosolygások, mögöttük az újonnan talált kinyilatkozások; aztán a jelent elönti a passzivitás gátakat csendesen szakító kiáradása; majd a titkokból kifogyva jön a félelem, a fondorlatos szándékokkal beavatkozó külvilágról leszakadás, a két karral magamagát ölelő, védő, tartó öröklét.

Nem kétséges számomra, egy pillanatig sem, hogy ha nem szükségszerűen a részletekben, de lényegében ugyanezeket gondolta végig Margó is. Csak éppenhogy ő a világért sem említett volna diagnózist, orvosi szakkifejezést, jól tudva, hogy ezzel a fájdalomhárfán milyen húrokat pendítene meg. Az azonosulásból fakadó végtelen tapintattal a döntést az ilyen választásokról nekem hagyta meg. Nem lett volna ő, ha nem így és nem ezt teszi.

* * *

(Margó szövege) Gondolom, nem mondok túl sokat azzal, hogy nagyon is kapóra jött, hajszál híján későn érkezett a beszélgetésünkbe beiktatott szünet, hiszen így módot kaptam rá, hogy megkíséreljem rendezni soraimat. Nemigen emlékszem, mikor engedtem el ennyire magamat, csak hagyva, hogy a szeánsz legvége felé a játszva felismert, hiszen oly régen belémtelepült és itt otthonra talált, simogató-babusgató sejtelmek sodorjanak magukkal oda, ahová most önhatalmúan csakis én engedem meg terelgetem őket. Közben persze folyvást csalogatom csemegével is őket. Úgy, hogy a mindezt nyilván visszaadó mosolyt le se lehetett volna törülni az arcomról. Mindezen fölül még én, szigorúan kézben tartott jómagam iránt végre-valahára nagylelkű, sőt bőkezűen adakozó magánzó engedtem a mosolygási ösztönnek, sőt kényszernek; de még mennyire engedtem, hiszen úgy vártam már rá, mint a nagy aszály idején valahol Indiában a csont-száraz földek a már régen esedékes monszunra.

Így is aludhattam el. Mert mostanra valahogy már másnap lett - és nekem még mindig kicsit mosolyognom kell. Hiszen Tamás volt az, aki pár nappal ezelőtt egyszer csak kinyilvánította: én közel sem csak a szememmel, de a számmal is úgy mosolygok - nem, nem ezt, hanem mást és azt is valahogy így mondta: olyan sugárzó mosollyal kápráztatom el a látványra felkészületlen világot, hogy nem hinné, hogy ahhoz képest csakis az ő memóriájában tűnik bármilyen más mosoly nekiveselkedett grimasznak. Ha ő ezt így látja, pont akkor fogom én abbahagyni az üdvözülést ígérő mosolygást? Kevés lenne ahhoz a világ minden kincse is...

Pedig eredetileg valami olyasfélét terveztem volna, hogy a kezdetek korából az egyik szép motívum most majd itt igenis női hangon és vagy harminc évvel később térjen vissza. Még az sem lett volna baj, hogy tette volna ezt roppant nagy és persze vargabetűkkel ékes kerülőutak leírása után. Vagyis hogy a 'társszerzőség' folytatásának az ünnepléseként most én szerettem volna megrajzolni az olvasónak a mai Tamás képét. Részben, de csak részben folytatásaként annak, amit Pali harminc évvel ezelőtt oly behízelgő módon skiccelt fel.

Így terveztem - aztán jött a halasztás. És én most, mit tagadjam, sok mindenre vagyok ugyan hangolva, csak arra nem, hogy a mai Tamás külalakját másoknak, olvasóknak, bárkinek, aki nem én vagyok, vázoljam fel. Sajnálom, de aki ezt nem érti, azon én nem tudok segíteni.

Segíteni viszont tudnék azon, hogy szokatlan módon, de még azt betudva is szeszélyes hangulatban találom magam. Így tehát ha Tamás mellképével vagy profiljával nem is szolgálhatok, valamit azért mégiscsak jólesne szavakkal pingálni fel róla.

Talán ott kezdeném, hogy az arca még az eddigieknél is inkább gótikus jelleget öltött. Gótikusabbat, mondom én, annak ellenére, hogy Tamás előszeretettel beszél magáról úgy, mintha ő egy végelgyengülésben elhunyt indián öregasszony reinkarnációja lenne. A kérdés csupán az, hogy mai formájában egy elaggott apacs avagy cheyenne, netalántán egy izro-indián squawt jelenít-e meg, amint wigwamja előtt kuporogva melengeti öreg csontjait a bágyadt őszi napsütésben. Azt hiszem, barátunkat a bizarrtól távol sosem álló humorérzékén kívül az vezeti félre, hogy arca egészében véve - tudom, hogy ez a fentebb kifejtetteknek ellentmond, de mit lehet tenni, ha mégis így van -, az arca meglágyult, úgy valahogy, amint azt lánya, ma is a család bébije mondta egyszer nekem: apu arcára rá van írva, hogy milyen jó ember. Meg az is - tette hozzá Ancsa, apja lánya -, hogy ezért keményen megszenvedett.

Tamásnak semmi más, csakis ez kellett. Amikor meghallotta, olyan mérhetetlenül háborodott föl, amilyennek én őt még nemigen láttam; azt sem volt hajlandó elfogadni, hogy ő jó ember lenne - istentelenül messze vagyok én attól, a kételynek még az árnyéka se férhetne hozzá, de egyébként sem aspirálok ilyen címekre! -, meg azt sem, hogy arca valami ilyesféle érzetet kelthetne, mármint 'viszonylag normális emberekben'. Pedig ha Ancsa fogalmazása nem lett volna helyes - én úgy vélem, hogy nagyon is az volt, olyannyira, hogy az egyébként is igen kedvelt leányzót ezért még inkább a szívembe zártam -, Tamás arca az utóbbi években mintha egyfajta sztoikus nyugalmat, azelőtt a szinte állandósultan vibráló harci készenléttől nemigen látható belső békét, kifelé pedig ha nem is meleg, de legalább készséges jóakaratot sugározna - igaz viszont az is, hogy a felszín mögött én látni vélem a rétegek egymásra rakódásának a jól kivehető kontúrjait. Bár ha éppen nincsen jól, a ma még ha lehet érzékenyebb arc az ilyen változást is gyorsan megjelenő disszonanciával adja vissza, amelynek a nyomait ő, olykor nem minden vesződség nélkül, de rendkívüli ügybuzgalommal igyekszik eltüntetni onnan.

Ha szabad még az eddigieknél is szubjektívabb lennem: a végtelenül komolyan vett törekvéséhez odaadó-hűen, vagyis megfontolt lépésekben öregedő, a test diktálta tempó mögött azért néha csak el-elmaradozó, viszont Pali egykori magasztaló szavaiban is megörökített, na és a női nem megbízta válogatott szakértők által a lehetetlent is megkísértően, tehát kellően értékelt, ilyenként is megcsodált szemeiben mit sem változó barátomat, a 'keményre csiszolt' férfit, én úgy érzem nem kelletik újra leírni. Mármint nem azt a Tamást, aki következetesen nem hajlandó vak lenni csakis azért, hogy ne tegyen úgy, mintha igenis vak lenne; a férfiút, aki, amint azt nem is oly régen megvallotta nekem, a makacsul megrögzött, mély gyökereket eresztett rossz tulajdonságai elleni állandó, néha még kézitusáig is fajuló, közel sem mindig diadalmas közelharc tartotta egyben. És alighanem a rá kirótt szenvedések tartósították, a maguk gyúró-gyaluló módján. Mint ahogy ezek nyomán is az utóbbi években szokása lett az általa őszintén tisztelt Czeslav Miloszt idézni, ha persze nem is rászabott-magáról, de úgy általánosságban, ebben viszont alighanem beleértve saját magát is: "Hinni, tántoríthatatlanul hinni abban, hogy remekmű vagy, hogy maga vagy a nagyszerűség, a grandiózusság megtestesülése... És aztán, nem, nem egyszerre, de annál inkább kínos kis részletecskékből, nyomorúságos apróságokból összerakottan, fokozatosan, lépésről lépésre fedezni föl, hogy bizony nem vagy te az, de nem ám, a legkevésbé sem. Hát ezt feldolgozni - több mint elégséges feladat egyetlen emberéletre."

* * *

A következő beszélgetés során, főleg Évi egészségi-idegrendszerbeli problémáit úgy is mint felderítendő témát lezártnak tekintve, többé már meglepőnek aligha tekintendő módon igen hamar megállapodtunk abban, hogy az egykori Évikének és Tamásnak az adott külső-belső körülmények közt meg a gyökeres változások kilátása ellenére sem adódott akárcsak egy hajszálnyi esély sem az előttük tornyosuló akadályok sikeres vételére.

- Más körülmények közt - mondotta Margó - tiétek lehetett volna mindenestől az egész világ. Meg azzal együtt minden, ami csak szem-szájnak ingere. (Remélem, ez utóbbi kivétel nélkül minden érdemileg betudhatót elasztikusan magába foglaló meghatározás.) Az akkor adott feltételek mellett azonban ez már eleve nem volt lehetséges. Mert hiszen pontosan arról van szó itt, amit tőled tanultam, kedvenc és ma még az eddigieknél is jobban tisztelt Kuroszavádnak nem a te mint szabász által kifordított módszeréről, hanem művészetének a fő témájáról, a kuroszavai élet vezérmotívumáról. Helyesebben: az élet kuroszavai vezérmotívumáról. Arról, hogy mekkora dichotómia van aközött, ahogyan a dolgok a gyakorlatban léteznek, tehát a felszínek a felszínes felszínen megmutatkoznak, és aközött, ami ezeknek a dolgoknak a realitása. Meg annak a filmrendező rendelkezésére álló eszközökkel elősegített módon hol másutt, mint a cselekvés szintjén megnyilvánulása.

- Lám, Margó, az én esetemben ennek a teljes felismeréséhez nem is igen volt szükség sokkal több időre, mint csak úgy vagy negyven sovány esztendőre. Mert azért a Dies Irae jóslatát akkor sem, sehogyan sem lehetett elkerülni:

- Tamás, Harag Napja, próféciák? Nem ismerek rád!

- Na, nem gyakran, de azért néha fafejű és ilyenként érzéketlen tökfilkó létemre is csak érzem, ha megsuhint a Végzet szele. Hiszen azt hiszem mondtam már, nyilván több ízben is: mindössze csak sokáig kell élni, és az ember megélhet mindent, meg mindennek az ellenkezőjét is. (Persze hogy nem a fordított sorrendben, te pupák. Jajajaj, azt a szót, hogy 'pupák', többé leírni senkinek sem szabadna azután, hogy Esterházy Péter apja szájából szinte már a fizikai élvezet gyönyörével hámozva ki örökre elkobozhatatlanul kisajátította. Egyrészről félelmetesen remek leíró, sőt megjelenítő segédeszközként, másrészről azonban... Ó, azt a 'másrészről'-t hagyjuk békében nyugodni. Mindössze csak még ennyit: mintha időnként maga az élet is úgy viselkedne, mint egy kényszeresen tovább folytatandó, a pupák-ártatlanságát örökre elveszített Esterházy-regény.) Talán éppen ezért, Margó, úgy is, mint a hivatalból az elfogadottal ellenkező álláspontra helyezkedő, hadd kérdőjelezzem meg felettébb óvatosan a még oly szilárdan megalapozott következtetéseinket is.

- A csupán csak tentatív következtetéseket. És az ugyanilyen jellegű summázást.

- Nos, a végső következtetések levonása után, legalábbis az én számomra, még mindig maradt valami űr. Jó, rendben, helyreállt az elkerülhetetlenül helyreállítandó világrend: minden rejtett napfényre került, semmi nem maradt büntetlenül. Lám, most még egy újabb, ezúttal végül a legnagyobb, a legtitkosabb, abban a hitben éltem, hogy maga a legdiabolikusabb kör is bezárult, mert végre értjük már a nagy titoknak a lényegét, Zoltán viszonyát Évihez - és még inkább: Éviét Zoltánhoz. Csakhogy engem nem hagy nyugodni egy nagyon is idetolakodó kérdés: ha Évi beteg volt, ki lehet-e vajon teljesen zárni annak a lehetőségét, ami egyes betegségeknél csaknem törvényszerűen szokott előfordulni?

- Az pedig?

- Az pedig az a kezdeti, meg talán nem is csupán kezdeti jelenség, hogy maga az érintett, abban a betegség-típusban, amelyről beszélünk, bizonyos fázisokban egyáltalán nem tartja magát betegnek. Erről én kötetekre való anyagot hordhatnék össze, példák vég nélküli mesélésének a kíséretében. Egyáltalán nem beteg ő; sőt mi több, egész lényében fölháborítja a betegségnek a semmiből elővarázsolt gondolata is. Ugyan ki ne hallott volna embereket, elsősorban szakmabelieket arról élcelődni, hogy mindenki, aki nemcsak hogy normálisnak tartja magát, de ebbéli szilárd meggyőződését a hajánál fogva előráncigálva, minden lehetséges meg lehetetlen alkalomból is erősítgeti, csupán már ezen az egyetlen alapon, ebből is következtethetően persze hogy nem lehet normális? És hogy mennyire, milyen elképesztő mértékben igaz ennek - már megint - a homlokegyenest ellenkezője is? Nem lehet, hogy Évi, néhány szórt epizóddal a háta mögött, de egyébként a remek munkateljesítmények sorát könyvelhetve el, e szembeállítás szerint nem tartotta magát komolyan, sőt egyáltalán betegnek? És így, ezért aztán nem is juthatott soha el odáig, hogy beszélt volna nekem róla, mint ahogy teszem fel azt sem említette volna, hogy egyszer kivették a manduláját?

- Tamás, drága barátom! Mégiscsak te vagy a világ legelragadóbb, leghűségesebb embere! Még negyven év veszkődése, a Dies Irae idézése után is mentséget keresel Évikédnek?

- Vagy mások meg főleg saját magam szerint a világ legjobban felkészült, rendíthetetlenül szívóskodó ütődöttje, akinek a mestersége címere - gyakorló idióta. Nem, Margó, szépen kérlek, ne dicsérj - már persze ha ezt valóban dicséretnek szántad -, hiszen azért, amit most mondtam, a legkevésbé sem érdemelném meg. Itt már régen nem az én Évikémről, hanem egy sínylődő egykori kislányról meg az ő lehetséges mentségéről van szó, aki talán ha megfeszült sem tudhatott volna másképpen cselekedni, mint ahogy azt a sorsa diktálta neki. Végül is még engem, a rossznyelvek szerint állítólag normálist is annyira a hatalmában tartott akkor, hogy, amint azt megint csak úgy érzem már túlontúl sokszor is elmondtam: alapérzésem lett körülbelül az első hét után maga a torkomat markolászó sajnálat iránta. Még azt sem tudtam-tudom biztosan, hogy jobban szerettem-e, mint sajnáltam. És én ugyebár, a tapasztalt róka talán pontosan azért bántam vele lebénult óvatosságomban olyan reszketeg-ostobán, mert védeni akartam őt tűztől-víztől, szélfúvástól, persze hogy károkozó átok-magamtól. És mert valahogy úgy, mint ahogy te jóval később olyan tehetetlenül vonódtál bele kisugárzásának a szférájába, talán ezt tettem én is - lévén mégiscsak férfi, férfi-módján - '56-ban, öntudatlanul hullva betegség-indukálta ragyogásának a gyertyalángjába?

- Persze hogy nagyon is igazad lehet.

- Már csak azért is, mert ez így lévén, akkor nem kell, nem is szabadna haragudni, nincs is miért haragudni rá. Ezt akartad mondani? Szavamra, Margó, amikor a tipikus beteg-viselkedést az előbb fölvetettem, nem is gondoltam rá, hová vezethet el ez a gondolat. De ha ide kellett eljuttasson, akkor nincsen semmi kifogásom sem ellene. Mert annyi vergődés, rejtvényfejtés, szalmaszálakba kapaszkodás után most érkeztünk el mindennek a nyitjához, mert rátértünk végre a lényegre. Ez a lényeg pedig így hangzik: hogy a kór, lett légyen az bármilyen a lehetséges kórok közül, merre, hova vitte Évikét, arról ő persze hogy nem tehet. Nem ő tehet. Hogy például nem írt neked vagy nekem többé az én betegség-hírem után, akkor azt tehette azért, mert képtelen volt végül még azzal is szembenézni. Sőt könnyen lehet, hogy maga a közlés szétvetette meghajszolt, egyébként is oly igen rozoga lelkét. Na, nem miattam, hanem azért, mert ekkor érthette meg amúgy igazán: ő is halandó. Ő, a számomra felfoghatatlan okokból mostanság oly gyakran temetésekre járó. Valami megüthette, hiszen ebben a partiban eddig még majdnem mindenki és folyton folyvást élt, szemmel láthatóan, kézzel foghatóan élt, izgágáskodott, meg-nem-értő, időnként kedves, de azért főleg irritáló volt, már persze csak ha nem vált végleg érdektelenné, de azért úgy, mintha valamennyi részvevő egyben örökre adott lett volna. Mint ott fönn, a nyári égben, egy szabályosan elrendezett, változtathatatlan csillagképben. Én is, alapító törzstagként vagy lidérces messze fényként, persze hogy én is. Még akkor is, ha ezer éve nem beszélt velem, csak tegyük fel a magány biztonságában. És ha én most elmegyek, az én csillagom hullik le... Érted, ugye?

- Értem és csodálom, hogyan áll össze példás rendbe minden.

- Ez nem pusztán egyetlen embernek a kiesése lenne ebből az összezilált együttesből... És ha nem írt nekem, azt persze hogy azért is tehette, mert nem bírta volna elviselni a rázuhanó érzelmek súlyát - az első vagy a hatodik levél után. Hiszen hogyan is tudhatna ő előre szembenézni az én majd hamarosan bekövetkező eltűnésemmel? Amikor ő, az én szegény túlélőm, már most sincs mással elfoglalva, mint a mindennapok meg a következő napok túlélésével. Többre, sokkal többre bizony már aligha futhatja.

- Vagyis hogy fölmented őt, mert tudod, hogy nagyon szenved? Vagy azért, mert elérkeztél a megbocsátáshoz?

- Nem megbocsátás ez, csak annak a régi sajnálatnak a kései visszhangja. Vagy ha mégis valami megbocsátás-féle is lenne, akkor hozzá kéne tenni: az ember csakis annyira képes megbocsátani, amennyire szeret. Ez a mennyiség pedig közismerten nem konstáns. Így azután az én mostani 'bölcsességem' is nagyrészt a régi kudarcoknak a kései termése. Hiszen végül is egész életünk - erkölcsi parancsaival, nagy óceánugrásunkkal és az azt követően kiharcolt szabadságainkkal meg megértett korlátainkkal -, mindez végső soron odakonkludál, hogy fogadjuk el a világot mindenestől, fogadjuk el szeretteink bukását és remélt felemelkedését, de legeslegelsősorban saját magunkat úgy, ahogy végül is álcázás nélkül, meztelenül vagyunk. (Ugye nem kell külön kihangsúlyozni, hogy ez aztán nem adódik meg mindenkinek?) Győzni jó, könnyű és igen múlékony; vannak azonban vereségek, amelyek kihatásaikban jóval meghaladják kisebb-nagyobb diadalainkat. Évike létével, de még szerelme tőlem megvonásával is olyan sokat adott nekem egy hosszúra elhúzódó, csodálatos pillanatban, hogy azzal átalakította életemet. Jó lenne, nagyon jó, ha ezt tudná. Mert akkor ez lehetne a mi örökségünk, szerelmünk gyümölcse, az, amely boldogságban vagy szerencsétlenségben, időtlenül az időben segíthetett végül is el valaminek az artikulációjához, ami ugyan elvont formában kifejezést nyerhetett már azelőtt is, de csakis most vezethet el a mi hajdani kettősünk igazságához. Jó lenne, ha tudná: rettenetes gátjaival, egész lényét összeroppantó csomagjának a cipelésével elfoglaltan is nagy jót tett. Lám, leghosszabb vereségemben sem hagyott egyedül - egy szép része mindig velem maradt. Én egész valómmal hiszek benne: valami abból a ragyogásból Évikének a tudatába is eljut. Ha imádkozni tudnék, ha tudnék Istennel beszélgetni, akkor mindössze csak két kérésem lenne hozzá. Abból is a második arra sürgetné: segítsen Évinek, akármilyen messze került is tőle. Segítsen rajta, hiszen nem a saját akarata, hanem ő maga, Isten a felelős azért, hogy mi lett - és mi nem lehetett belőle.

- Látod, Tamás, ha kellett volna, akkor utazásoddal bizonyítottad: az életet megérteni nem lehet másként, mint visszafelé, de élni - azt aztán csakis előre nézve szabad. Még akkor is, ha te istenesen megerősítettél egyébként is szilárd meggyőződésemben: ugyanolyan fokú, ha nem éppen nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy megkíséreld és belebukjál, mint ahhoz, hogy megkíséreld - és sikerüljön.

- Minden más ok mellett éppen ezért én nem tehetek többé mást, mint hogy elengedem Évike kezemhez nőtt kezét, amelyet ő meggyőződésem szerint pillanatnyi megszakítás nélkül is mindig biztosan tudott, hogy fogom, hogy óvón tartom a kezemben; elengedem őt, nem tartom többé már idegrendszeremmel fogva, magamhoz bilincselve. Talán könnyebb lesz így neki - hiszen én már régen nem tudok segíteni semmin sem. Ha nem is lesz most majd szabad, mint a madár, de én legalább már nem kell hogy fájjak neki. A körök közül utolsóként a mi körünk is bezárul azzal, hogy megtöröm annak a bűvösségét. Azt mondod, hogy mindez így túl patetikus? Sajnálom, de nemigen látom, hogyan segíthetnék rajta, hiszen ez ma végül is a számadás napja. De egyébként is: ez a sajátosság mindig is benne volt ennek a specifikus egésznek, a mesemondásnak a szövetében. Nem lenne esztelen túlzás azt állítani, hogy éppen ez tartott össze bennünket. Vedd ezt ki belőle - és ami marad, az egy nagyszabású erotikus szenvedély, indokolatlanul belenyújtva a semmi óceánjába. Vagy inkább valami olyasmi, mint a tegnapról ittmaradt főtt tészta, üresen, hidegen. Mák meg dió meg illúziók nélkül. Úgy, hogy egyáltalán nem szorul magyarázatra. Margó, most már feltétel nélkül hiszek benne: csakis azért tartott olyan végtelenül sokáig, mert ezt így éltem meg, vele együtt vagy nélküle, mert ezt így akartam, vele együtt vagy nélküle - márpedig az aztán teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy ezt ő ne érezte, ne tudta volna mindig, biztosabban, mint bármi mást. Az aktus sem lehet tehát más, mint a tamástalanításé - hátborzongatóra sikeredett kifejezés, ugye? - annak a megkönnyítése érdekében, hogy ami neki még hátravan, azt már perlekedés nélkül legyen képes elfogadni. Mit mondasz? Hogy az idő? Igen, Évike változatlanul nincs itt, de az idő többé már nem jár ólomlábakon. Minek is tenné ezt? Hiszen a többi: néma csend.

(Margó szövege) Így oldódott föl végérvényesen ennek a millió szálból összekuszált viszonynak a Tamás számára legfájóbb görcse. Ahogy az utolsó mondatokat mondta, ha nem láttam volna összefogottnak, azt is mondhatnám, hogy mint egyszer, oly nagyon régen Palinak Éviről beszélve, most újra átszellemült volt, de már nem a lázban, hanem félénken-fájón mosolygósan - élete vezércsillagának a búcsúztatásakor. Én, a barát, a magát mindenestől felkínált és gondolom hasonlóképpen elfogadott, mértéktelenül büszke voltam rá. Hiszen tanúja lehettem annak, hogy mennyire fontos számára mindent a legvégsőkig csinálni végig, nem hagyni semmi elintézetlent maga mögött.

De büszke voltam rá más okok miatt is. Nemcsak a hajdani nagy szerelem iránt tanúsított, a legvégsőkig és még azon túl is tántoríthatatlan, odaadó hűsége miatt, de mert tudtam, hiszen végre egyértelmű lett: értett ő most már arról a szerelemről, szerelme tárgyáról, Évikéről mindent, ami emberileg felfogható. Amit viszont esetleg nem értett volna, az jelentőségében összetöpörödött, azon már nem kellett többé tépelődnie, azt már nem volt érdemes megértenie sem. Ezért voltam igazából büszke rá (variációk a témámra): azért, hogy ha egyszer elkezdte, akkor addig a hagyjuk-már féle kísértések ellenére sem nyugodott, míg a dolga végére nem járt. És csakis akkor, az után, mint a legkisebbeknek, legjelentéktelenebbeknek tűnő részletekre annál inkább a maximális figyelmet fordító középkori kódexmásoló, nagy műve végére végre kitehette a pontot. De ha mégis, mindennek ellenére is maradt volna benne még 'megjátszandó' űr, az már nem a befejezett műre, hanem csakis saját magára, lényének talán mindezek után is még meglévő nyitottságára vonatkozhatott. Fontos volt-e ez még neki? Tudom, hogy nem tévedek, hiszen semmiféle esetlegességet sem engedhetnék meg éppen most magamnak, de neki sem; határtalanul biztos vagyok benne, hogy az volt. Kételyei halmazába burkoltan, az oldódás szakrális adási aktusában bújt ki még egyszer onnan, amikor végre megértette: hát persze, adhat, mindent, amije van, mindaddig, amíg csak a készlet tart, vagyis ami az ő esetében ezzel egyenlő, amíg csak létezik.

(Ismét Tamás) Megállapodásunkkal ellentétben a legkevésbé sem csakis a következő néhány napra függesztődött föl Margóval az eszmecsere folytatása. Meg természetesen a regényírás folyamata - hiszen az emberiség üdvén buzgólkodás helyett előbb a most még igazán meg sem kezdett, részben még nem teljesen befejezett ügyeknek kellett a végére járnom.

A nagy zűrzavarban nem tudom említettem-e, hogy Andrea édesanyja, mint eljövetelünkkor tette, most is Budán él, csakhogy férje halála óta egy kisebb lakásban, egyedül. Így azután a telefonon meg az alkalmi levlapokon kívül a családdal, mármint velünk, az amerikai családdal való kapcsolattartás legkézenfekvőbb megoldásának az tűnt - és jó ideig az is lett -, hogy minden évben, általában tavasszal-nyáron, anyósom nálunk töltött két-három hónapot. Nemcsak velünk, hanem hellyel-közzel az unokáival is. Ez a megoldás azonban az öregedéssel párhuzamosan vált mindinkább megvalósíthatatlanná: a kilencvenes évek eleje óta hol Andrea látogatta meg édesanyját néhány hétre - első ízben arra járva össze is kötötte ottlétét egy érettségi találkozóval -, hol az azelőttieknél valamivel, majd mindegyre rövidebb időszakokra ő jött el hozzánk, mind nehézkesebben, hogy azután némi kivétellel kialakuljon az immár véglegesnek tűnő gyakorlat, Andrea évenkénti, néha logisztikai okok miatt kétévenkénti magyarországi látogatásaival. Amelyekről túlzás lenne valami olyasmit állítani, hogy ellenállhatatlanul taszították volna a hont meg a honleányt egymás tárt karjaiba.

Mint ahogy ez magától értetődőnek tűnt, ugyanolyan természetes volt számomra, hogy én, a nem is olyan régen még sorozat-rémálmokkal küszködő 'menekült', nem kísérem el feleségemet gyermeki kötelességének ezúttal már a magyarországi utakkal is egybekötött gyakorlására. Amíg a Szabad Európánál dolgoztam, még ha lett volna rá bármiféle indításom, addig is tilos lett volna bármelyik 'tárgy-országba', tehát a vasfüggöny mögötti államba betenni a lábamat. Külön engedély nélkül tilos volt a feleségemnek is ezt tenni. A SZER szigorúan vett vállalati politikájának a több mint logikus voltát nem lenne szükséges itt bővebben fejtegetnem. Arról már nem is beszélve, hogy mint politikai menekültnek - bár a rám kiszabott ítélet már régen elavult - a hidegháborúban kialakult merev játékszabályok értelmében sem illett volna minden lehetséges ország közül éppen egykori üldöztetésem színhelyére térnem vissza, hiszen ott adott esetben még az állampolgárságom, a sötétkék amerikai útlevelem sem védhetett volna meg. Hogy mitől? Mi mástól, mint a kiszámíthatatlantól, vagy, némileg konkrétabban, a provokációtól. Meg az annak és számtalan változatának a gyakorlásában magukat mesteri színvonalra feldolgozott ávósoktól, illetve mindenkori névrokonaiktól. Arról talán már fölösleges lenne értekeznem, hogy mindezen fölül bennem a legkisebb hajlandóság sem lett volna fölfedezhető turista-'hazatérésre'.

Aztán eljött a nagy változások időszaka. Az évek múltával nemigen maradt már amerikai magyar ismerősöm - úgy értem, az elképesztően csekély számú, meghalni, őseihez megtérni hazament emigráns aggastyán, meg a talán pár száznyi pendliző kivételével -, aki ne járt volna időnként 'haza', ha másért nem, hát legalább a saját lábnyomait keresni.

Én hősiesen, mások szerint fafejű-mereven, de azért csak kitartóan ellenálltam; lusta létemre is nagyon szeretek utazni, világot látni - a baj csak az, hogy olyan sok érdekes, sőt izgalmas helyre nem jutottam még el, ahová elmenni pedig nagyon is vágyakoznék. Már persze amíg tudok valahogy még mozogni. Ó igen, arrafelé, Magyarországon már jártam, helyesebben ott éltem le életem első és nagyobbik felét, kizárólag ott, negyvenöt évig, már azon kívül, hogy oda, ha csak mód lehetne rá, nem is szeretnék újra eljutni. Családom, közeli rokonom nekem az őshazai tájakon már nincsen, vagy ha mégis lenne, réges-régen kiesett a látókörömből; a barátokkal - egyre inkább fogyóeszköz - itt is meg a világ számos érdekes pontján is lehet találkozni. Meg különben is, van telefon, és ma már mindenkinek, aki él és mozog, illetve aki ül és nem mozog, komputere is akad. Maximálisan pár nap, jó esetben pár hét után - vagy harminc évi távollét betudásával -, attól tartok, hogy már nem is nagyon tudnánk mit kezdeni egymással, hiszen az a néhány évtizedes másutt élés ugyancsak megtette az emlékeket meglehet közelebb hozó, de a jelent rakétasebességgel eltávolító hatását. Maga Budapest, ahogy azt egyszer már siránkozva elpanaszoltam, még annak idején, ottlétem alatt is évről évre idegenebbé vált számomra. De azért csak mentem volna én Évikét látni, vele lenni, most már nyilván festett szöghaját meg-megsimogatni, kezét fogni - de hát ő nem állt szóba velem.

Aztán, azután nemhogy nem nyerte el tetszésemet mindaz, ami Andreától kezdve így vagy úgy, de mindenkitől, számos jelből, információból, részben a rádióban kapott vagy a komputeren hézagosan olvasott magyar sajtóból, meg előző életem tapasztalataiból, megmaradt kapcsolataimból azért csak átszűrődő megérzéseimből szivárgott el hozzám, de mégis mondhatom, hogy amit én abból a halmazból megértettem, az úgy, ahogy volt, taszított. Ne értsük félre egymást: eleinte persze hogy nem akartam ezt elfogadni, de aztán eljött az idő, amikor már mindegyre kevésbé állt módomban magam előtt titkolni. Igaz, ezzel párhuzamosan szorult is ki a kérdés érdeklődési körömnek a perifériájára, de valahogy még akkor sem tetszett úgyszólván semmilyen szempontból sem az, ahogyan a változások ott az élet valóságában formát öltöttek. Úgy éreztem, hogy a fantasztikus új lehetőségekkel - már ha feltételezzük azt, hogy azok valóban léteztek volna, meg azt, hogy ha igen, akkor ők nem lennének azoknak a megvalósítására már eleve alkalmatlanok - a magyarok mindjárt a starttól kezdve és hosszú időre mindent leleményesen rontottak el. Talán azért is tették ezt, mert vigyáztak rá, hogy senkinek, de a szó legszorosabb értelmében senkinek se hágjanak még véletlenül se a tyúkszemére? Már a kezdetek kezdetén, a premisszák felmérésénél is baj volt a helyzet realitásainak a megítélésével, hiszen abban az országban nem tudták, és még ma sem tudják, szavamra mondom, nem is akarják tudni, hogy egyáltalán minek köszönhetik nem is a szabadságukat, hanem a 'változások' bekövetkeztét, a feltáruló lehetőségeket. (Nem, nem Gorbacsovnak, de még csak nem is Horn Gyulának.) És ha egyszer már így kezdték, ehhez képest még hihetetlenebbül öntelten választottak egy újabb hintapolitikát, méghozzá olyan, tetszés szerint kijelölt kategóriák között az egyértelműen rosszakból, amelyek egy idő múlva kezdtek egyre kísértetiesebben hasonlítani egymásra, hiszen nemsokára a jelszavaktól eltekintve már mind tudatosabban egymásra vették a figurát - úgyhogy az után az idő után nagyobb zökkenők nélkül egymással felcserélhetőekké is válhattak.

A végterméket elnevezték Magyar Útnak. (Már aki ezt tette.) Ami mások számára viszont alighanem a svéd modell, vagy amit ők annak képzelnek, meg a nem népi ihletésű harmadik út módosított, azokon a tájakon politikailag korrekt kombinációjának tűnhetett - volna. Vagy, amint rikoltozva teszi azt a másik oldal, ria-ria-Hungáriának. Mindkét módozat vargabetűit azután - mintha égi intésekre figyelnének - átszellemült arccal követték, vagy ha ezt nem tették, akkor rugalmasan, az előírt közlekedési szabályok megsértése nyomán, az Utat vagy a ria-riát újra és újra korrektre módosítottnak nyilvánították, ily módon gondolva zárni ki bármiféle hiba elkövetésének a lehetőségét is. Ezenközben az éppen uralmon lévők szorgalmasan lopták, tömték degeszre zsebeiket meg barátaik, embereik zsebét. Ezen a téren azután - legalábbis a szakértők szerint - nem volt közöttük felfedezhető jottányi különbség sem. Ezekkel meg az ezekhez hasonló jellemvonásokkal is bizonyítva egyébként azt, aminek a bizonyítására szükség sem lett volna, értsd maguknak a mindenki mással szembeni, kétségbevonhatatlan felsőbbségét. Nem, nem a primus inter pares - első a hasonlók között - elve alapján, ó nem, hiszen ahhoz mégiscsak szükség lett volna 'valamiféle hasonlókra' is. De a keserű valóságban a Balkán irányába csúsztatott, búvalbaszott ország tájain vajon ki lehetne akár távolról is hozzájuk hasonló? Igaz viszont, hogy ezenközben csaknem mindenkinek, tudva vagy már a kromoszómáikba is beleépülve kielégíthetetlen nosztalgiája támadt: az egyik tábornak Kádár János meg a kádárizmus úgynevezett biztonsága, nekem a kezdetek kezdetétől undora, a másiknak a Horthy-rendszer állítólagos biztonsága, számomra szintén fogantatásától fogva undora iránt.

Igaz viszont az is: abban azért még útra készülődésem közben sem voltam biztos, hogy mindez nem csak az én agyrémem, hogy ez magában a nagy magyar valóságban is így lenne; ennek ellenére viszont én magam a távolból az egészet mégis valahogy így éltem meg. Ha nem lett volna igazam, akkor a hiba csakis az én készülékemben volt, nem pedig az adásban. Egyébként is éppen a magam által az egykor saját magamra szabott szabályok szerint nincs is jogom ilyen ügyeknek a közepébe hűbelebalázs módjára csak úgy beugrani, hiszen minek is tagadnám: nem értek én ezekhez a tőlem már oly messze eső kérdésekhez. Nem lenne túlzás azt sem mondani, hogy az egész mai magyar izének még az ábécéjét sem ismerem.

Ez utóbbi ténymegállapításból kellett arra a következtetésre jussak, hogy semmi ilyesfélének akárcsak a mellékzöngéiről sem óhajtottam volna az őslakosokkal tereferélni, mert hipertrófiásra növekedett érzékenységükbe akár tudtom és szándékom ellenére is játszi könnyedséggel gyalogolhattam volna bele, ezt pedig lelki üdvösségem védelme érdekében is el kellett kerülnöm. Hiszen végül is ha segíteni nem tudok, akkor a legkevesebb, amit tehetek, az az, hogy ne ártsak. Még kevésbé kell legyek pont én a kiváltó oka kisebb-nagyobb őszutói agyvérzéseknek. Már csak azért sem, mert az őslakosok közt ott vannak azok is, akiket szívemből szeretek. Meg menthetetlenül sajnálok. A minden elképzelhető méretet is játszva meghaladó, szakadatlanul felragyogó pompás jelenség, a Nagy Magyar Kivagyiság meg az ebből fakadó, az ott mindig megvolt, de mostanság még jobban elharapózó, primitív és amúgy igazi surmó-módra működő, lenyűgöző tudatlanságra, sőt tudni-nem-akarásra épülő akár baloldali, akár jobboldali Amerika-ellenesség, mint általában semmiféle kollektív csaholás sem kifejezetten csábított közelebbi ismerkedésre.

A zsidókérdés? Az, kérem tisztelettel, ha az én számomra egyáltalán valahol, hát akkor hol másutt, mint éppen Magyarországon réges-rég lezárult, minthogy már magához a végső lépésemhez, akarom mondani a lelépésemhez is erőt adó, igen jelentős, nyilván meghatározó szerepet töltött be. Áttételesen persze már közel sem csakis Magyarországot illetően, hiszen a zsidók spontán reakciója az üldöztetésre ott sem bizonyult alapvetően másnak, mint mondjuk Németországban. Vagy általában a diaszpóra számtalan országában. Azokban is, amelyekben úgy akarták érezni, hogy lelkük ott szabadon repdeshet, meg azokban is, ahol még szorosra zárt szemekkel sem lehetett nem észrevenni a vészjósló fellegek tornyosulását. Minél inkább és minél durvábban taszította el Németország vagy Magyarország magától a zsidókat, azok annál inkább buzogtak, égtek, emésztődtek a vágytól, hogy azonosulhassanak, germanizálódhassanak, illetve magyarosodhassanak. Illetve de-judeizáltassanak. Hogyan is mondta ezt - igaz, más összefüggésben, de azért csak ide illeszthetően - a mindenre idézhető mester, Karinthy? "A te szent nagy Fenekedbe beleomolni vágyott, málé kis inasod, én szörnyű Mesterem." (Az Így írtok tiben vallja meg Tóth Árpád Ady Endrének.) Az antiszemitizmus mind újabb, a régi formákat a megszólalásig emlékezetbe idéző, számomra magától értetődő megnyilvánulásai, minthogy azokat szüleim, nagyszüleim, őseim helyett előre alaposan megfontolt szándékkal végül is én, vagyis hogy mi hagytuk magunk mögött, a legkevésbé sem érdekeltek, hidegen hagytak; alighanem ugyanez a hideg rázott viszont ki, ha arra gondoltam, hogy megoldatlan létproblémáikkal küszködő vagy azok elől még mindig, mindenek után elbújni próbáló pesti zsidókkal kellene majd az elvárások szerint magamat, jaj istenem, vajon milyen formában és főleg miért azonosítani! És ha nem, akkor a saját megoldási módozatomat, tehát a megoldhatatlanság viszonylag békés - vagy, pontosan ellenkezőleg, a legkevésbé sem békés - elfogadását megmagyarázni, ha kell, megvédeni! Kikkel szemben és miért? Zsidóságomat - vak és süket, állítólag újra bezsidult, de hát végül is csak nem-zsidó zsidóknak? Vagy Izráelt? Hiszen azokat, akiknek a számára a 21. század küszöbén azt kell újra meg újra racionalizálni, azokat már úgyis megette a zöld fene! Aki nem érti, hogy a nemcsak az olthatatlan gyűlöletből, de még inkább a gyilkos gúnynak vélt, ámde színtiszta hülyeségből származó Izráel-ellenesség a nyílt vagy lappangó antiszemitizmusnak az egyszerű meghosszabbítása, és ugyanez fordítva; minél dühödtebben tagadják ezt, annál inkább válik tagadhatatlanná. Művelje felőlem azt a demokratikus kereteken magát már puszta létével is kívülre helyező szélsőjobb, lévén, hogy az a létfeltétele, a legfőbb tennivalója meg az éltető eleme; vagy - persze szordínósabban, de csak némileg, sőt még azt a résnyi távolságot sem mindig tartva - az utolérhetetlen Népszabadság. Az a minden egyes nappal selejtesebbé, éppen alamuszisága miatt mind minősíthetetlenebbé váló lap, amelyet egyes barátaim még dédelgetve Népszabinak becéznek. Méghogy Népszabi? Ugye megható a mára már állítólag felnőtt hajdani úttörők korlátlan hülyesége? Még hogy ez van, ezt kell szeretni! Tessék mondani, már miért kéne? A fészkes fenének, kérdem én és joggal, vajon miért kéne? Pusztán megszokásból? Vagy mert nemigen válogatósak? De hát akkor - és itt az igazi bibi - nem is érdemelnének és soha nem is fognak jobbat kapni. Népszabi - a legbiztosabb út a teljes elhülyülés felé. Megpróbálom elképzelni, milyen lehet egy magát valamelyest értelmesnek tartó, magát valamire is becsülő, minimálisan tájékozott, lecsavartan, de azért igényes embernek a napja, ha azt reggel az Amerikát egy zimbabwei faliújság színvonalán karikírozó cikkeivel egyetemben a 'független' napilappal, magával a Népszabival kezdi meg? Anélkül, hogy megütné a guta? Reménytelen vállalkozás, egyszerűen nem is tudom elképzelni. Én itt élek Amerikában, New York közelében, és az elmúlt évtizedek, főleg a legutóbbi évek során megtanultam a pompás előzményekről kivétel nélkül minden jel szerint megállíthatatlanul, feltartóztathatatlanul lezüllő New York Timest szőröstül-bőröstül megvetni. Ma már egyetlen szavát sem elhinni. Éppen ezért végül is eljutni oda, hogy egy nagy nekirugaszkodással úgy döntöttem: ezt az izét én pedig többé nem olvasom. És lám, minden előzetes várakozással szemben állítólag még mindig élek. Sőt néhány nappal meghosszabbítottam várható élettartamomat, mert szükségtelenül nem dühítem föl magam minden reggel. Szomorú, mert egyszer valamikor, még nem is olyan régen a Times nagy, sőt kiváló lap volt - de hát Sic transit gloria mundi. Na mindegy. Illetve dehogy is mindegy, csak éppen hogy ez van - és a tényeket tudomásul kell venni.

* * *

A honi sajtó egyszerre katasztrofálisan rossz, ösztönösen is félretájékoztató, öncenzúrázó és lenyűgözően prepotens - mindig ilyen vagy olyan nyámnyila vagy pokolbéli politikai beállítottságoknak az alázatos szolgálatában. Honnan az ördögből is tudnák, mi történik a világban, amikor minimális tárgyi ismeretek nélkül, vagy ha ilyesmivel rendelkeznének, akkor a sajátos szűrőkön át regisztrált módon, élesre kifaragott, útonálló politikai profilja van szinte valamennyiőknek? A lapoknál nagy többségükben amatőrök dolgoznak - a maradék meg alig valamivel több, mint zugújságíró. Az amerikai tudósítók - azokról aztán jobb nem beszélni. Azok legfeljebb arra használhatóak, hogy az internet lehető legobskurusabb helyeiről származtassanak komoly anyagnak álcázott, hecckeltő, balhézó-uszító és főleg megerősíthetetlen tartalmú cikkeket, a riportba gondosan beleépítve annak az alaphangját is megadó politikai véleményüket. Arról a sajtó-illemszabályról szemmel láthatóan még nem is hallottak, hogy egy riporter hírt csak akkor adhat le, ha azt legalább két forrásból meg lehet erősíteni. Ki a fene törődik ilyen apróságokkal? Na és aztán itt lebegnek a sajtó körül a javíthatatlan magyar zsidó zsurnaliszták. Akiktől újságíró-álarcban megjelenésükkor engem olykor még nagyobb távolságok választottak el, mint a nem-zsidó, sőt fasisztoid-zsidó magyaroktól - ha és amennyiben valami ilyesmi egyáltalán lehetséges lenne.

Vagy talán mégsem? Hiszen ennek, mint mondottam, számomra már réges-régen vége; ezt a lemezt olyannyira elhasználtuk, hogy én ottani, büszkén hitetlen hitsorsosaimat, amikor éppen nem őrjöngtem miattuk, jól kifejlett öngyilkos hajlamaik és a minimális tájékozódási képesség hiánya miatt számtalanszor búcsúztattam el, sőt gyászoltam meg. Újra meg újra, mert betegségük mind mélyebb rétegeibe süllyedtek bele. Főleg amikor szinte fülembe súgva, mintha valamiféle végtelenül veszélyes, a rendszer által üldözött, tehát tiltott cselekedetet követnének el, mintha hosszúnak tűnő raboskodás után, nem is tudom, talán még visszamenőleges hatállyal a Jedikulába zárás veszélyével is bátran szembenézve, tovább most már akkor sem tagadhatnák: egyszer s mindenkorra szakítottak előítéleteikkel. És közlik halkan, bizalmasan: ők bizony mára már egyértelműen ateisták lettek. Mi több, ezt vállalják is. Büszkén, kidüllesztett mellel - de azért a biztonság kedvéért 'halkan, csak halkan, meg ne hallják'. Eljátszotta pedig számomra - meg a maga számára is - ezt az épületes színházat egy barátom egy olyan közegben, ahol a közvetlen környezetében lévő emberek elsöprő többsége ugyanígy vallotta magát maradéktalanul ugyanannak, mint nagy titokban tette éppen most ő is. Nekem. Úgy éreztem, ingoványban járunk, süppedékeny talajon. Jobb, ha minden lépés előtt gondosan a lábunk elé nézünk. Még szerencse, hogy időnként karókhoz érünk és azokba úgy-ahogy megkapaszkodhatunk. Végül is nagy keservesen kievickéltünk onnan, de még így is cikis volt az egész. Hogy megérte-e a fáradságot? Nem tudom. Valamilyen szinten, még mindent tudva is, mint isten verését, nem értettem őket, mivelhogy nekem nincs, sosem volt meg az a képességem, hogy az életre úgy-ahogy mégis alkalmasaknak tűnő öngyilkosjelölteket megértsem. Az viszont soha eszembe se jutott volna, hogy erre vagy bármi hasonlóra akár a leghalványabb célzást is tegyem. Nem, ha ezt tettem volna, a lelkifurdalás mardosó vádjával kellett volna szembetalálnom magamat. Most már azonban, a végéhez közeledve, meg-megengedem magamnak, hogy ilyesmivel többé ne törődjek. Valamit azért az utókorra is kell hagyni, anélkül viszont, hogy legalább ne annak kelljen majd azt megfogalmazni - miért is primitívek és ezért is, persze attól függően, hogy ki gyakorolja azokat, az ilyen attitűdök. Mert nem azt mondja a fentebb idézett, hogy erre - mármint az ateizmus végre megtalált, minden kételyt eloszlató igazságára - rádöbbent, hogy az hirtelen, mintegy villámcsapásra világosodott meg neki, vagy hogy ezt megálmodta, és reggel új emberként ébredt, vagy hogy sokat olvasott róla, tanulmányozta a kérdés hatalmas irodalmát, és egy hosszú rágódási-emésztési folyamat végén, agonizálva jutott el oda. Egy noszlopi túróst! A mi ateistánk szorgalmasan lekopírozza környezetét és ezt tálalja nekem úgy is, mint valami szuperintellektuális teljesítményt. Az se zavarja, hogy végtelenül hamisan cseng a mondása, hiszen rossz a hallása - valahogy úgy, mint ahogy gyerekkorom cigányzenészei előszeretettel heklírozták egymást. "Hát ide figyelj, Lajos, így muzsikálni bajos, mert rossz a filhallásod már." Na de sebaj. Tagadhatatlanul időnként nagy szamár tud lenni az én barátom, de én azért csak szeretem őt. Nem is csak úgy egyszerűen, de nagyon. Az árapályok meg időnkénti konfliktusaink ellenére is megszoktuk mi már egymást. Mert azért ő közben igen derék ember, aki szándékosan még a légynek se ártana. Sőt amiben csak lehet, segít neki. Dúdolgatja: Légy a kedvesem... Azon meg talán már nem háborodik fel, hogy a légy azzal viszonozza tettét, amivel tudja. Egyetlen kincsével, a légyszar kitüntető elhelyezésével zakóujján. Na és az én barátom néha szeret beszélni, mit szeret, előszeretettel tart előadást, főleg olyan dolgokról, amelyekhez hát nemigen ért. Mint például az ateizmus. Én pedig ilyenkor szeretném őt alaposan, amúgy istenigazából összerázni, de semmi ilyesmit soha nem teszek, mert azzal halálosan megbántanám. Ha néha elgyengülök, csakis magára arra az őseredeti ateista vallomásra kell gondolnom, amely, ha jól emlékszem, valahogy így szól: "Adjunk hálát Istennek, hogy nincsen." Ó, istenem, azok a jidliző ateisták!

Apropó: ma már szakállas vicc, valahol a két világháború közt. (Maga a drámai, vagy ha úgy tetszik, a lírai elem. Látószög kérdése.) Bevonulás, beöltözés után végre sorbaáll a század. Az őrmester kiadja a parancsot: a katolikusok álljanak ide - és pálcájával rajzol egy kört a kaszárnyaudvar porába. A protestánsok - ide. Na és a zsidók - ide. Pár percen belül végre is hajtódik az első hadművelet, a vallások szerinti szétválasztódás. Amire állítólag azért van szükség, mert akkoriban a magyar hadseregben voltak tábori lelkészek. Egy, csak egy legény marad ott a helyén, meglehetősen elárvult és némileg ostoba képpel meredve maga elé, erősen összpontosítva a semmire meg arra, ami most következni fog. Az őrmester ránéz, elsétál előtte, megnézi jobbról, megnézi balról; az arca előbb pirosra változik, majd a szín kezd egyre erőteljesebben közeledni a lilához, amikor végül képessé válik valahogy kinyögni a kérdést: Na és maga itten, igen, maga, a Mindenható szerencsétlen hatökörje, maga meg miért áll itt egyedül? Még azt sem tudja, hogy melyik felekezethez tartozik? Őrmester úr, jelentem alássan, én ateista vagyok - vágja ki egy lélegzetre, bátorságát összeszedve a magányos hadfi. Mire az őrmester mint egy oroszlán bőgi el magát: Még hogy ateista! Mars oda a zsidók közé!

* * *

Mindez és kötetekre való oly sok más több mint elégséges okkal támasztotta alá spontán húzódzkodásomat bármiféle magyar utakkal kapcsolatos vállalkozástól. Viszont stabilizálódó egészségi állapotom meg a kor meg megteendő cselekedetekre kényszerítő múlása - és ezzel együtt zargatása - egyre követelőzőbben tűzettette velem napirendre, hogy eljussak végre - Izráelbe. Megtapasztalni valamit abból az úgy érzem jól ismert, inkább csak sejtett, mégis tudom, mennyire megfoghatatlan, elérhetetlen országból - nem országból, világból -, amellyel messziről kitapintható idegenségei, például mindig kiélezett belső széthúzása ellenére is oly igen azonosítottam magam, természetesen csupán addig a fokig, amelyre számtalanszor kudarchoz vezetett azonosulási vágyaim meg ezek kiélésére való törekvéseim ellen kényszerből folytatott kemény harcaim után a mára már végleg elfogadott csaknem-gyökértelenségemben még egyáltalán képes vagyok. Hiszen 1971 augusztusában, amikor kivándorlásunk első napjaiban-heteiben lődörögtünk Párizsban, az egyik követségből ki, a másikba be, még mit sem tudván a bármilyen más kimenetelt játszva maga mögött hagyó amerikai befogadás elvi lehetőségéről, nemhogy nem zártam ki célpontjaink közül Izráelt, de az illetékes zsidó szerv, a Jewish Agency minket otthonaikba meghívó, végtelenül kedves, megnyerő modorú embereivel, köztük éppenséggel egy főkorifeussal, isten kegyelméből budapesti, sőt tökéletes elképedésemre egyenesen Bulcsú utcai származásúval meg társaival folytatott kíméletlenül őszinte, végtelenül tisztességes, például a vegyesházasságból fakadó nehézségeket őszintén feltáró, bár távolról sem helyeslő beszélgetések után már nem is tartottam az aliázást automatikusan kizárandó lehetőségnek. Aztán az ellenkező fajtából, a fogvacogtató emlékek között nagyon is ott van, méghozzá a díszhelyek egyikén, az 1967-es, a hatnapos háború; mi meg Budapesten, megpendülve, kótyagosan, felborzolt idegekkel, én éjjel-nappal a rádiónkhoz, azon is a Szabad Európához tapadtan meg térképeimet bújva, és csakis akkor, a végveszélyben riadtam rá, nyomban a felismerés teljes, nehezen elviselhető súlyával - míg a délutáni fővárosi kommunista bulvárlap, ha jól emlékszem, az Esti Hirlap, az egész egyiptomi légierőnek az első órákban még a földön elpusztítása ellenére is egy nem létező légitámadás után lebombázott, égő Tel Avivról közölt a címlapján, a kéjtől szinte hallhatóan csámcsogva, hazug, galád, odahamisított képet: szóval akkor hatolt belém a felismerés, hogy azok a zsidó katonák, akik ott most három fronton három ellenséges hadsereg meg csak úgy mellékesen iraki, marokkói, szaudi egységek ellen harcolnak, lehetnének az én megszámlálhatatlan, szorgalmasan elmulasztott, következményeiben lám csak idevágó kötelességeimet jóvá tévő fiaim meg lányaim is. Az én édesgyerekeim. És ha lehetnének, a legkevésbé sem csakis elvileg, de játszi könnyedséggel a valóságban is lehetnének, akkor egy kicsit azért már azok is, nem?

Gondolom, e néhány odavetett mondat is illusztrálhatja: sokoldalú és bonyolult volt az én - közel sem csakis az én - viszonyom Izráelhez. Én is persze hogy hittem Ben Gurionnak, amikor azt mondta: Izráelben ahhoz, hogy realista lehessél, hinned kell a csodákban. Mint ebből is gondolom látható, ez a viszony csakis távolról emlékeztet a rokonoktól hallott, gyermekkori mesékben annak idején meg-megjelent rokonra, ha jól értem, nővérére anyai nagyanyámnak, a születésem előtt a mi családunkkal lakó, mert egyedül maradt és így hozzánk befogadott, arra jártában már nagyon öreg, töpörödött Pepi nénire. (Számtalan remek mondása maradt az utókorra. Azok közül is a kedvencem: Olyan művelt, mint egy művész.) Pepi néni ugyan, legalábbis a zavaros utalásokból leszűrhetően, nem lehetett az akkori pesti idők mércéje szerint különösebben vallásos - vagy talán az is lehetséges lenne, hogy éppen a mi környezetünkben kellett magát valamelyest visszafognia -, de amikor meghalt, a nyakában spárgára fűzve egy arany szálakkal ékesre kivarrt, sötétkék bársonyzacskót, abban pedig egy maroknyi, nyomtatott papírral is igazolt, tehát valódi izráeli földet találtak, amiről senki nem tudta, mikor és hogyan kerülhetett hozzá. Ezzel együtt temették őt el, ha nem is, ahogy egész életében vágyódhatott rá, izráeli földbe, de azért legalább izráeli földdel. Erről csak ennyit, ezt is csak azért, ha már éppen csodákról esett szó.

Nem, az én odatartozásom persze hogy nem volt ilyen. Ahhoz azonban neveltetésemnél, a nagy ünnepeken a hatalmas zsinagógában - mi nem úgy hívtuk, csak templomnak - apám mellett állva imádkozásomnál, a gyerekkori széderesték meghitt hangulatánál, gimnáziumi zsidó hittan-tanulásomnál, a zsidó önképzőkörnél, majd persze a munkaszolgálatnál és későbbi egész életutamnál, a tipikusan magyar, sőt jellegzetesen kommunista menekülési kísérletek csúfos, sőt gyászos kudarcainál, ha akartam volna zsidóságomat félretenni, azzal egy ideig nem foglalkozni, akkor maguk a dolgok, na meg a szűkebb-tágabb környezetem tőlem aztán már teljesen független, meglehet rendkívül következetes, sőt igen figyelmes és szakadatlan orromra koppintásainál fogva minden, de minden maradéktalanul elég volt ahhoz, hogy egyik felében ugyan gyökértelenül, ámde otthonosan, nem is ritkán meghitten amerikai, a másikban pedig gyökértelenül csakis gyökértelen fenekemről emeljen föl, kényszerítsen könyörtelenül a döntésre és vetesse el velem az út továbbhalasztásának az immár magamat magammal szembeállító lehetetlenségét. Andriska persze hogy ragaszkodott ahhoz, hogy ő is jöhessen - én is így akartam, de ez egyébként is magától értetődő lett volna. Már ha ő úgy októberre, hosszú évek óta mindig az év egyik legszebb hónapjára nem tervezte volna a tovább már nemigen halasztható, az az évre nagyon is esedékes látogatást anyjához.

Hogy a két, eleve oly igen különböző jellegű útból végül is egy, megszervezendően összekötött, ha tetszik, valamilyen perverz értelemben amúgy is rokon ügy jöjjön létre, ahhoz nem kellett a lelki üdvömért folytatandó, kiélezett tusakodásokba bonyolódnom. Légy oly bátyám, és ha lehetséges lenne, bár gondolom, csak némi üggyel-bajjal, de mégis kísérelj meg módot találni rá: ne legyél a feltétlenül szükségesnél merevebb - intettem ilyen intelmekre ugyancsak rászoruló magamat. - Nem kell az egész, jelentőségét immáron elveszített út-állomást még véletlenül sem élet-halál üggyé léptetni elő. Persze hogy egyetlen porcikád sem kívánja a magyarországi utat - az lenne furcsa, ha ez nem így lenne -, de azt aztán már jó előre életellenes tragédiának állítani be és arra úgy a ráfanyalodásnál akár egy árnyalatnál is többként tekinteni azért mégiscsak élénk túlzás lenne. Ha jól meggondoljuk, tökéletes kudarc esetén röpke tíz napot még ott is ki lehet egy lábon állva bírni, márpedig nekem zaklatott előéletem során nemegyszer kellett ilyesfajta gólyateljesítményt produkálnom ennél jóval hosszabb távokon is. Jó, rendben van; amit ők - közelebbről meg nem határozható, még kevésbé meghatározandó többes szám harmadik személyben - ott tennének vagy tehetnének vagy szeretnének tenni nekem-velem, az senki ember fiának sem lehetne a nehezen kivárt álom-vakációja. És ha úgy lenne, akkor mi lenne? Mi lehetne? Hiszen én már olyan csillagászati távolságban vagyok mindettől, hogy történjen bármi, az semmin sem változtat. Alakuljon a fennállásomból erre a tíz napra félretett időszak bárhogyan is, valószínűtlen, hogy az sok vizet zavarna - mentem el a defenzív egyszerűsítés kényszeréből jóval messzebbre.

Na és végül: vajon miért lenne elkerülhetetlen, sőt szükségszerű, hogy az út kudarccá váljon? Meg az, ami ezzel együtt jár, vagyis hogy azután, immár mindörökre, ha csak rágondolok, a régen áhított bosszút huhogó bagolyfejjel meredjen bele a képembe? Ha jól meggondoljuk: hogy a kiruccanás hogyan alakul, az nem csakis az ottani adottságokon, a szervezésen meg a sürgősen magamhoz ölelendő barátokon, az ő ténykedésükön, de nagy részben ki máson, mint jómagamon-magunkon is múlik. Hiszen végül is a kötelezettségek teljesítése mellett és azokon felül az idő nagy részét még a régi meg újabb barátokkal, utcai sétákkal, grasszálással, akár turista módra városnézéssel, teszem azt múzeumlátogatással is eltölthetem. Kinyújthatom a csápjaimat, hátha akad beléjük valami, ami erre-arra talán még felhasználható is lenne. Nyakamba vehetem a várost úgy, ahogy emlékeimben élt, hajkurászni a nem-létezőt, meg úgy, ahogyan most leledzik. Sőt, bármilyen fura ötlet lett légyen is volt hazámban, városomban ilyesmit tenni, ez utóbbit még ki se hagyhatom, hiszen Gainsborough elnéző kék hölgyét, Lady Constance Lattymore-t, az utolérhetetlen bűbájt a Szépművészetiből a világ minden kincséért sem mellőzhetném, ha már ott vagyok, magasabb szintre emelve kapcsolatunkat, ezúttal végre-valahára oly szemérmes lényének a fizikai közelségében is. (Ugyan már, dehogy is szemérmes ő, csak rangjához, utánozhatatlan, mert megfoghatatlan és ezért megfogalmazhatatlan stílusához meg érzelmi életemben betöltött szerepéhez illően, sejtésem szerint, ha egyáltalán szabad ilyet mondanom, kissé megjátssza magát. Megjátssza a rátartit. Mert hogy teheti ezt, teljes joggal.) Végül is alaptermészetemmel, az erre látszatra alighanem rácáfoló, széleskörű meg szorgalmas tevékenység ellenére, mégiscsak ellenkezik a hűtlenség. Már csak ezért sem lehet ott lennem és nem meghallgatni a Zeneakadémián egy koncertet. (Az lenne csak az igazi - ha ki tudja várni, egyszer mindenkire rámosolyog a szerencse: Constance-ot révületéből életre kelteni, kettesben fiákeren a felhajtóra hajtatni, majd onnan vele, karomon graciőzen elfekvő, hosszú kesztyűs, súlytalan karjával suhanni be a koncertterembe! Abba a jelentősebb méretű hézagokat csupán érzékeltető, még többet meg sejtető kék tüll-csodába csak úgy a derekánál összehúzottan, lazán beleburkoltan, felső testével tőlem alig észrevehetően elhajolva, szokása szerint a férfi-fantáziát felkavarón, vágyat ébresztőn, önmagában gyönyörködve és egyben gyönyörködtetően. Mérget lehet rá venni: jellemének uralkodó vonásához híven a szeme se rebbenne, arcizma se rándulna!) Csak azért az ügybuzgalommal tanácsos lenne mérsékelten bánni, a határok megőrzésére, de főleg bizonyos típusú asszociációkra azokon a tájakon igenis célszerű vigyázni; távol kell tartanom magamat az intenzívebben fájó típusú szellemidézés ártalmaitól - mondogattam magamnak, és közben akaratlanul is arra kellett gondolnom, hogy vajon minden - semmi, de semmi másnak, csupán az időnek a kérdése lett volna, én meg lám valóban a hely diktálta hisztériás következetességgel máris - legalábbis időnként - ki másnak a nyelvén beszélek, mint mindenek közül éppen Zoltánénak? Pedig még ott sem vagyok az ő örökre változtathatatlan, most mi másba, mint az állítólagos változóságába változtathatatlanná belegyökerezett országában. Mondhatnám úgy is: Zoltán eleve adott, tőle el nem orozható, saját és különbejáratú otthonában. Ugye tetszik érteni: mindez akkor, amikor még útban sem vagyok arrafelé. Fura: azt hiszem, most értettem meg amúgy igazából, hogy Zoltán és jómagam nem férhetünk meg együtt nemcsak hogy ugyanannak a nőnek a lelkében, de még egy és ugyanazon országban sem. Sajnos mindkettő túl szűkre szabott lenne ahhoz. (Konok következetességgel így teljesedett végül is be a sors, és lett mind a kettő törvényszerűen - Zoltáné. Egyáltalán nem maradéktalanul, közel sem mondhatnám, hogy kizárólagosan, de azért valahogy mégiscsak az övé. Áldassék ezért is az örökkévaló szent neve!)

Az itt elmondottaknál alighanem jelentősen összetettebb harci állapotban egy végül is szépnek ítélt napon arra ébredtem, hogy a téma, mint a jó bor, bennem, úgy is, mint tároló hordójában, immár maradéktalanul kiforrta magát. Hozzájárult-e ehhez avagy sem, de tény: persze hogy volt Margóval minderről néhány régen magam mögött hagyott tájra visszanyúló beszélgetésem, hiszen bármennyire értett is ő engem, e témákkal kapcsolatosan a régi adalékokkal sok újat, számára újat is kellett mondanom neki magamról, nem tudva, hogyan hatottak rá ezek a beszélgetések. Az az érzésem: eddigre én benne már olyannyira végső - előre kijelölt? - helyemre kerültem, hogy esetleges averziók, ahistorikussá vált beidegződések meg némi őskori eseménytörténelem ezen már nemigen lett volna képes változtatni. Na és egyébként? Egyébként persze hogy egyetértett velem. Mi több, meggyőződésévé vált, hogy már önmagában a kikapcsolódás, a nagyon is igénybe vetteken túl más agysejteknek a megmozgatása meg az érzelmi húroknak a múltból csak felsejlett pengettetése, a rám váró régi-új élmények, ahogy mondta, az elkerülhetetlen szembesülések nagy jót tesznek majd - hogy mást már ne is mondjon - a befejezendő regény ügyének. Meg - utalt szokásától eltérően ezúttal inkább tűnődve, mint visszafogott félmosollyal kanyarodva el, egészen az általam a múltban oly gyakran használt fordulathoz - ki tudja, milyen újabb körök végső, ha nem éppen legvégső bezárulásának.

Így azután más már nem is maradt hátra, mint a kettős, a kezdetekben még merőben csakis technikai okok miatt összekapcsolt utazásnak a gyakorlati megszervezése. Telefonálgatások, látogatások utazási irodákba, útikönyvek bújása, kompjuteren folyatott eszmecserék meg intézkedések, ismeretterjesztő jellegű levélváltások után végül is október elején indultunk útnak, magunk elől sem titkolható utazási lázzal a kellő módon eltöltve, előbb Izráelbe, majd onnan Budapestre. Az Andris munkakörében kialakult ritmus miatt sajnos nem hosszabb időre, mint három hétre. Csupán arra elegendő időre, hogy időnként egy-egy mélyebb szippantással talán nem is ismert illatot szívjunk magunkba; vagyis hogy szabad emberekként, mindössze minimálisan elfogultan éljük meg az oly igen áhított utat, no meg annak a másik felét, amellyel formális lezárásként úgy lehet még tartozok is magamnak.

* * *

Izráel a hajsza miatt túlnyomóan turistaút-állomások összességének bizonyult, bár annak az elvarázsolt változatában. Igaz, a kivételeknek a száma és főleg a milyensége azért jóval a felfogott várakozásaimat meghaladó módon mondhatnám atavisztikus beütéseket hozott felszínre. Eszem ágába se jutna akárcsak rövid beszámolót is írni, csupán néhány rendezetlen, futó, de mégis mélyre ható benyomás számára maradhat itt némi kis hely.

Első-, másod- és sokadsorban - Jeruzsálemre. Benne megrázó részletek sorával - persze hogy a siratófallal, amelyhez egész életemben, de főleg ottlétemben hitetlenkedve először csak két tenyeremet érintettem félénken, a fejem fölött, fél-vakként tapogatózva, hogy aztán mintha csak a szent kőhalmaz magába szippantott volna, teljes elképedésemre egész testemben reszketve, könnyhullajtva tapadjak bele, még az obligát kívánság-cédula falrésekbe dugásáról is tökéletesen feledkezve meg.

Egy idő múlva, már lehiggadva és valamiféle nem egészen értett megkönnyebbülés érzésével eltelten álldogáltunk a fal előtti nagy térségben, annak is a bal oldalán, közvetlenül az óváros bejárata előtti részen, és onnan habzsoltuk magunkba a csupa szokatlan részletből összeálló látványt. Bámészkodásunk közben szemünk tartósan akadt meg egy egykori kútra emlékeztető jelenséget körülvevő padokon, a szinte mellettünk üldögélő, nyilván szolgálatba menni készülő, egymással beszélgető kiskatonákkal, köztük, a többiektől pár lépésnyire állva, egy vitán felül szép, még a mundérban is példásan darázsderekú, elementáris erővel, rámenősen rohamozó, bepörgésében szívdöglesztő, hosszú, hátul összefogott hajú, szőke lányból meg az általa egész lényében imádott és kisajátított, elevenen felfalt, a megcélzottat lábáról lesöprő, varázsos eszközökkel kezelt fiúból álló szabadtéri szerelmi nagyjelenettel. Amelynek a felszíni témája valamiféle huzavona kellett legyen, mondjuk egy ígéret az éjszakai szolgálatot nyomban követő találkozásra, bájolással, igézéssel, a fiú restelkedésének a félresöprésével, csakis a célra gondolva, abban élve, mint egy megszállott, arról akarta katona-szerelmét hallani, nem folyton saját magától, de a fiú szájából jövet. Amelybe azért ágaskodva időnként csak belecsókolt, mert nem akarta, de nem is volt képes fékezni magát. Közben a bajtársak meg az egybegyűlt közönség is irigykedve bár, de megértő helyesléssel kísérte a csábítási jelenetet, leplezetlenül élénk figyelemmel. Igaz, a nyilvánosság előtt iszonyúan feszélyezett, sőt időnként az arcába szökő vér tanúsága szerint is szégyenkező, amúgy vagy talán csak jó két méter magas hadfi minduntalan megkísérelte elterelni kettősükről a figyelmet, ehelyett azonban éppen zavara lett az, amely különös fűszert, ha nem éppen a helyszínhez illő ősrégi aromát adott az egyébként fagylaltként olvadó, fojtott hangon beszélgető-kapacitáló-kitérő szerelmespárnak. A közönség szerepében fellépő, persze hogy géppisztolyos kiskatonák mind egészséges, tiszta arcú, végtelenül vonzó gyerekember-példányoknak látszottak, akikkel egyébként könnyű volt szóba elegyedni, hiszen angolul jól-rosszul, de csaknem mindannyian beszéltek. Amint az meglepetésünkre hamarosan kiderült, nemcsak mi voltunk elfogultan kíváncsiak rájuk, de ők is csodálkozó rokonszenvvel méregettek meg kérdezgettek bennünket, otthonunkról is, de főleg arról, hogy milyennek találjuk Izráelt meg a lakosait. Aztán csak hitetlenkedő csodálkozással, fejüket csóválva meredtek ránk, amikor tudtukra adtuk: lehet, hogy nekünk különleges szerencsénk kellett legyen, de mi, szemben az előre ígért és nyers modort tanúsító megnyilvánulásokkal, a méreg-kitörésekkel, a konstáns felháborodásnak szabad folyást engedő ordítozással úgyszólván sosem találkoztunk, annál inkább azonban mindenütt, ahol csak megfordultunk, kedvességgel meg udvariassággal, ha nem éppen szeretettel reagált ránk, eltévedt gyermekeire Erec. Nagy volt az ámuldozás, főleg amikor új ismerőseink számára az is kiderült, hogy mi most először járunk arrafelé. A benyomásainkat visszaadni megkísérlő közlésünkre viszont már, persze hogy jól ismerve sokkal inkább zsörtölődési hajlamukról, barátságtalan megnyilvánulásaikról, hóhemségükről híres, sőt hírhedt honfitársaikat, mindannyian élénk, csakis lassan csillapodó derültségbe törtek ki.

Ők, a katonagyerekek, mit sem változtak, csak talán valamivel magasabbak lettek meg a hajuk lett még világosabb - egyébként ugyanazok voltak most is, mint akikben először 1967-ben véltem fiaimat meg lányaimat felismerhetni. Azóta is, ha csak az újságban Izráelről olvasok, őket látom magam előtt, és a fejleményeket velük tárgyalom meg. A televízióban felismerem őket az első képsorok után. És persze hogy nem figyelek már oda az engem nagy általánosságban nem éppen megnyerő, sablonszerű, sztereotíp tévé-szövegekre. Azok közül is elsősorban az itteni, már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges lenne, a BBC-nél is elkötelezettebben arab-barát adóra, a CNN-re. Hát nem furcsa: sokszor csak úgy fél szemmel néztem arrafelé, Izráel felé, és lám, az évtizedek során ha nem is sejtosztódással, de mégis lett még egy családom. Csereüzlettel. Amelyben én nyújtom át ezüsttálcán nekik most már állandó aggodalmamat meg szorongásomat, értük rettegésemet, ők meg ezt a legnagyobb ajándékkal hálálják meg, amit csak adhatnak. Azzal, hogy - vannak. És hogy minden erejükkel megpróbálnak meg is maradni. Mert ez a lényeg - a többi részletkérdés. Gügyögjön csak gyűlölettől csöpögve a CNN meg a hozzá hasonlóan gondolkodó ott, a valóban mind öregebb Európában, kód-szavakban fejezve ki magukat, naphosszat mi másról, mint az 'alapvető' okokról. Mármint hogy miért is ölik arrafelé a zsidókat. Mert annak megvannak a maguk kiküszöbölendő okai. Hogy ahhoz nem kell ok? Hát igen, persze...

Jeruzsálem azonban, bárhonnan is nézzem, jóval több, mint az ott szerzett élmények, mint az emberek, mint az ásatások, mint az óváros, a Golgota, mint az egyetem, mint a Hadassza-kórházban a Chagall-ablakok, mint a részletek összessége. Mint az Óváros meg az Újváros évezredes kontrasztja. Jeruzsálem számomra elsősorban az a megmagyarázhatatlan módon áttekinthetetlen, ha egyszer láttad, többé el nem engedő tájkép, amely a Dávid-torony tetejéről nyílik meg a város szemben lévő, másik részére, a hegyek-dombok közt elsősorban az Olajfák hegyére, előtte az ősi temető lenyűgöző látványára; a táj, a lehetséges kép 180 fokos kiteljesedésére. Órákat töltöttünk ott fenn a toronyban, és csupán azért a látványért hajlandó lennék oda bármikor visszamenni. Csak azért, hogy újra nézhessem azt a képet a vérré váló emlékezet fenségessé avató fényében. De addig is, amíg ez bekövetkezne, hosszas felderítő munkával sikerült egy pontosan ezt a képet rögzítő, fektetett téglalap alakú, világosbarna, ravaszul mindjárt kifakult színűre készített fél-plakátot beszerezni és azt itthon, házunknak egy stratégiai pontján a falra föltenni. Azt nézni - a csontjaiban is emlékező Pepi néni titkos föld-csomagjának a mostani behelyettesítéseként. Nem tudom, miért, de pontosan ott jutott eszembe Aquinói Szent Tamás szentenciája: "A szépség az igazságnak a visszfénye." Ez aztán gyönyörű: nem maga az igazság, csak - csak? - az arra vágyódásunk kifelé vetülése, meg minket belülről a visszaverődéssel feltöltése.

Haifa. A világ elragadó fekvésű települései közül is az egyik legnagyszerűbb, csaknem-szent város, a legtetejéről gyönyörködtető, elképesztő kilátással a nagyszerű kikötőre. A műértő, az igazi ínyenc tudhatja csak igazán értékelni a Carmel-hegy tetejéről: milyen lélegzetelállítóan szép a Földközi-tenger keleti vége, és milyen nagyon más, mint ott valahol szemben, a gibraltári nyugaton, a másik végénél! Ott találkoztam újra, vagy húsz évvel amerikai látogatása óta, első szerelmemmel, akinek Auschwitzból hazajövetelére 1945 nyarán úgy vártam, mint magára a megváltásra. Nagyon fiatalok voltunk, gyerekek szinte, úgyhogy félénk egymásraborulásunkból vagy egy év alatt el is sodródtunk egymástól, de azért gondosan őrzött, külön helyet tartunk fönn szívünkben a másik számára. Csöppet sem mellesleg ő mára már nagycsaládos nagymama; persze hogy szörnyen megviselt, mint ahogy iszonyúan megviselt, úgy ahogy van, maga Izráel; egész lelkemmel érzek vele és sajnálom őt azért, amit helyettem is tesz az életével. Nem, nem hiszem, hogy kevés kivételtől, a nagy kiborulásoktól eltekintve ő így érezné, ezt érezné magáról, talán azért nem, mert mindenhez túl közel van. Számomra felfoghatatlan módon a kifejezhetetlen rémségek tömege valahogy beépült a szervezetébe. Bármilyen szörnyű, bármennyire elképzelhetetlen legyen is ez, legalábbis valamilyen szinten mégis hozzászokott - és nemrég egyik levelében kedvesen korholt is azért, hogy milyen szomorkás az én leveleimnek, az e-mailjeimnek a hangja. Hogy ennek mi is lenne az oka? Hát persze, mi lehetne más, mint hogy hozzá-hozzájuk, az oly sokat szenvedőkhöz, gyerekeihez, unokáihoz nem mertem volna én másképp fordulni, mert minden más hangot frivolnak, az ő igenis mártíromságuk iránt érzéketlennek és mint ilyen, szentségtörőnek tartottam volna. Most már, a simogató letolás meg oly sok mindennek a megbeszélése után ezen is változtathatok - és a saját hangomon beszélni hozzá annyi idő után persze hogy jó lesz. Kíváncsi vagyok, örülni fog-e neki. Legalább úgy, mint ahogy én örülök annak, hogy még mindig remek kerámiákat csinál. Igen, ha Izráelről van szó, vagy csak elalvás előtt arra gondolok, konkrét személyekben kifejezve a szabra sorkatonák ott a nyugati falnál meg Haifából, fönt a hegyoldalból az egykori Kicsi Zsó szolgál számomra elsőrendű vonatkozási pontokként.

Mindez sokkal egyszerűbben: ez után az út után bennem az ország és népe - az a nyüzsgő, perlekedő, hihetetlenül rámenős, önmagát visszafogni tökéletesen képtelen és úgy nyugtalan, izgága társaság - valóban a végletekig leegyszerűsítve, őrjítő ellentmondásaival együttérezve, egyetlen szóban találja meg a ma már számomra is adekvát összefoglalását. Íme: az ott a Szentföld. Nem, nem a Mennyország, nem is a Paradicsom - csak a nagyon is földi, vérgőzös ellenségekkel körülvett Szentföld. Ahol élni, létezni - micve is meg átok is. Amióta ott voltam, minden eddiginél inkább, megfoghatóbb értelemben érzem a teljességét. Persze hogy el kellett mennem - enélkül összehasonlíthatatlanul szegényebb lennék. Én is, meg az életem is. Nélküle, léte nélkül, látta nélkül én magam sem lennék az, aki végül is vagyok.

Ha már itt tartunk, a hazatérő zsidó az útra felkészülése során folytatott tanulmányai alapján kezdi megérteni, vagy inkább csak a valahogy ismerősnek tűnő kódokból felrémlik neki-nekem: Izráelben igenis, nagyon is van valami, ami ellenáll minden arra irányuló kísérletnek, hogy megragadják, felfogják és visszaadják. Jó néhány kiváló író - hogy a hosszú listából csak egynéhányat, így Saul Bellow-t, Mordecai Richlert vagy akár Philip Rothot említsem - kemény munkával és őszinte átérzéssel, de valahogy mégis üggyel-bajjal kísérelte meg ezt. Igenám, csak éppenhogy az ő Izráel-változatuk rendszerint nem sokban különbözött egy szerető, nagy gonddal összeállított, tagadhatatlanul csábító turista-attrakciótól. Na meg a diaszpórában élő zsidók különböző szintű lelkifurdalásától. Úgy tűnik, Robert Stone Damaszkuszi kapuja kerül a legközelebb ahhoz, hogy emberközelbe hozza az országot, valahogy úgy, mint a modern dőreség meg a bibliai misztérium elképesztő keverékét, de azért az sem annyira, hogy ne merném kizárni: Izráel ellenállása annak, hogy papírra rögzítve hagyja magát reprodukálni, talán a realitást, nem általában, de annak a szentföldi változatában az irodalom fölötti diadalát látszik sugalmazni. Mert bár egy adott időpont meg hely közötti, feloldhatatlannak tűnő feszültséget lehetséges lírai eszközökkel, narratívával adni vissza, a földi létben egyetlen emberi lénynek az árnyékát játszva teszi jelentéktelenné valami másnak, minden más előtt elsősorban a körülményeknek a messzire kinyúló, hosszú árnya. Izráel önmagában is lenyűgöző módon tartja meg magának ősrégi és új titkait, valahogy úgy, ahogyan ezt teszi maga a héber nyelv is, amelyben, márminthogy Yehuda Amichai költeményében, "minden betű egy légmentesen zárt ház".

Ma már nem is igen értem, miért tartottam a szembesüléstől annyira, sőt még az is előfordult - főleg álmaimban -, hogy féltem tőle. A biztonság kedvéért óvatosan csakis utólag, de így is szavamra mondom: nem volt nekem arra semmi okom. Már csak azért sem, merthogy némi kivételektől eltekintve az egészhez még az elképzeltnél is kevesebb közöm volt. Helyesebben, hajszál híján korrekt lenne kijelenteni: nem volt semmi közöm. Úgy, ahogy van, teljes érdektelenségébe, mi több, egész eddigi életem jelentéktelenségébe burkolózott a valamennyi lehetséges közül az immár egyetlen, a létező Magyarország maga. Éppen hogy csak ha már sorsom úgy hozta, hogy újra arra járjak, amennyire az időmből-erőmből-kedvemből futotta, körülnéztem. Még egyszer, megint, és ha van logika az életben, akkor ezúttal valóban utoljára. Nem könnyű ezt megmagyarázni, de valami ilyesmi játszódott le bennem: mintha fátyol borult volna szemeimre, úgy siklott át tekintetem véget nem érő gyötrelmeim színhelyén, nem kis elképedésemre immár szelíd, nyugodt, csaknem békés vagy inkább megbékélt kedéllyel eltelten. Ha valamiért szükségem lett volna rá, ha nagyon akartam volna, három évtized után akár olyannak is foghattam volna fel a dolgok lényegét, mintha a felületen történteken túl nem nagyon sok, sőt alapjában véve semmi sem változott volna. Nem volt mindenekért, múltakért, történtekért bennem többé sem szeretet, sem neheztelés vagy harag. Ha egyáltalán akadt volna valami, az sorsomhoz aligha illően valami ilyesmi lett volna: a valaha oly nagy horderejű döntések történelemmé válása után milyen végtelenül fura, ahogy elvarázsoltan kicsire, jelentéktelenre töpörödött össze az egész, és így került végül is a maga nyilván előre kijelölt helyére.

Igen hamar derült ki: képtelennek bizonyultam felmérni, hogy harminc év milyen távolságot teremthet a képzeletben, hogyan alakíthat át, tüntethet el akár valaha fontosaknak ítélt jelenségeket is. Ugyanakkor miként hagyott érintetlenül igazából közel sem fajsúlyosnak ítélhető dolgokat, sőt még az elképzeltnél is könnyebben felismerhető, az emlékezetnél is jobbakat, fontosabbakat, akár kedvesebbeket.(Na, azért azokat nem éppen szükségszerűen.) Fenn a Várban, ki tudja miért, arról a Dunára meg azon túlra lenéző, a messzeségbe meredő, a roppant levegős, szabad mezőben, ott, ahol a madár se jár, oly végtelenül magányos, ha nem éppen fennhéjázó lovasszoborról megkergült emlékezetem azt akarta velem mindenáron elhitetni, hogy a Berlint megsarcoló Hadikot ábrázolja, pedig hát már a helye miatt sem lehetett volna az más, mint a pár év híján vagy másfél évszázadig török kézben lévő Budavárnak a visszafoglalója, Savoyai Jenő. A nagy törökverő hadvezér, Bécstől le, egészen Zentáig, igen, ugyanaz, akiről annak idején az iskolában nekünk elfelejtették megemlíteni, hogy magyarok harcoltak az ő seregében is, viszont tették ugyanezt a törökében is - Thököly vitézei, ők sem éppen tömegesen. Akkor tehát még azt sem lehetne kizárni, hogy a nagy felszabadítást kicsiben talán nem is kevesen már amolyan polgárháborús élményként élték volna meg? Az alig több, mint egy évtized múlva kezdődő Rákóczi-szabadságharc előjátékaként? Ezért is voltak magyarok mindkét oldalon, egymást alighanem semlegesítően, de éppen elegen? Ott voltak-e vajon, tudtak-e róla, hogy a Várba végre betörő császári hadak katonái mészárolták le nyomban az első pillanatokban, egyik legdicsőbb harci tettükként, már csak, ma úgy mondanánk, renoméjuk védelmében is az utolsó emberig, asszonyig, csecsszopóig a végveszélyben vajon hová máshová, mint előlük istenükhöz, a zsinagógákba menekült zsidókat? Azokat, akiknek a csontjait csak nemrég, az ötvenes évek elején-közepén, a Vár-beli ásatások során találták meg? Ott, ahol számukra elvégeztetett. Ott voltam, láttam. Lám csak, sok jó ember milyen kis helyen is elfér, főleg ha már régen halott. Hogy aztán majd csak később írjanak is róluk, igaz, az új történelmi felismerésből azért ildomtalanul, nyilván valahogy úgy érezhették, szükségtelenül ünneprontóan nem csinálva különösebb felhajtást. Még arról sem, hogy a mészárlás után zsidónak vagy 150 évig nem volt szabad Budán élnie, oda akár a lábát is betennie. Mellesleg: ezért lett anyai déd-dédnagyanyám az első nem budai, hanem, tévedés ne essék, óbudai okleveles szülésznő.

Az én minden szempontból rendkívüli, sőt csodálatos gimnáziumi földrajz- és történelemtanárom, dr. Arday Aladár, akit enyhén szólva karakteres, individuális viselete - közel sem hanyagul panyókára, de a meghűlés ellen a vállára vetett, földre hullásra mindig kész, sárgás színű nagykabát, erősen kopaszodó fején világosbarna, széles karimájú sombrero-szerűség, a szája elé tartott zsebkendő ("menjen csak arrébb, kérem, tartsa meg a bacilusait magának!") meg diákok számára menthetetlenül röhögőgörcsöket kiváltó egyéb modorosságai miatt mi, nyilván az előttünk jártaktól örökölten, a diáknyelv megkövetelte egyszerűség kedvéért a magyar kártyafiguráról Stüszi vadásznak vagy röviden csak Stüszinek neveztünk, halálbiztosan tudom, ha egyedül is az egész országban, de megmondta volna nekünk - már persze csakis akkor, ha ő maga, amikor minket a háború előtt-alatt tanított, tudta volna. Meg bizony ő, aki nemcsak lenyűgöző tárgyi tudással rendelkezett - még most is emlékszem rá, ahogy határozott vonásokkal ripsz-ropsz már fel is vázolta a táblára az Aetius és Attila közt megvívott catalaunumi csata színterét és lefolyását -, de, tessék csak elképzelni, felismertette velünk a nevek, az adatok, a számok közötti, a legkevésbé sem szembeötlő összefüggéseket is. Az egyetlen tanárunk, mondhatnám némi túlzással, az egyetlen ember, akit diákkoromban ismertem, és aki vélhetőleg súlyos születési hibából kifolyólag - ízig-vérig demokrata volt. A terembe magával hozott tananyagában is, tanítási stílusában is, tudós voltában is, emberségében is. Természetesen volt az. Amikor egy ízben arra lépett az osztályba, hogy egy hirtelennőtt, ügyefogyott, nem is kevéssé együgyű kamaszfiúnak a jövő címeres gazemberei közül többen is nekiestek és betörték az orrát, a szelíd lelkű Stüszi beteg torkaszakadtából hörögte-sipította: "Hagyják kérem ezt azonnal abba! Mi lesz magukból? Fasiszta gyilkosok!" (Az egyik közülük vagy két év múlva valóban a Waffen-SS tagja lett.) Fantasztikus szcéna volt - az idő tájt nagy valószínűséggel akár tragikus következményekkel is. Hiszen mindez egy budapesti középiskolában, a háború kellős közepén, 1942-ben történt, vagy negyven, most éppen tökéletesen eltájolt meg elképedt, egyébként a társadalom minden rétegéből összetoborzódott fiú előtt. Köztük a névsorban meg tanulmányi eredményeiben is első Árva János, a színes német háborús propaganda-magazinok lelkes sváb olvasója és terjesztője - egyszer 1951-ben az utcán összefutottam vele, igaz, akkor már mérnök volt és kommunista párttitkár. Az Árvához valamennyire is hasonló vagy 8-10 figura jelenléte ellenére, csodaszámba menő módon, mégsem történt semmi. Pedig képtelen lennék megbirkózni azzal a bennem bujkáló gyanúval, hogy a nagy hatású jelenet főszereplője, maga Stüszi egy ideig alaposan meg lehetett szeppenve. Hiszen nem akarhatta ő magát, a családját végzetes bajba sodorni. De hát mit is tehetett volna: nyilván dugig tele lehetett már az a pohár, ha egy ilyen provokációra a víz azon nyomban ki is csordult belőle.

A megfelelő szavakat nem is kissé megzavarodottan keresve valahogy azt szeretném megértetni, hogy abban a vérgőzös, mocsokba süllyedő korszakban általában persze nem így, nem kakaskodóan, csak úgy, mondhatnám magától értetődően, olykor félreérthetetlenül megnyilvánulóan a demokrácia híve állt előttünk a katedrán. Talán az egyetlen tanár, akitől akkortájt kaptam valamit. Nem valamit; rengeteget. Földrajzi tudásomat, örökre kielégíthetetlen, szenvedélyes történelmi érdeklődésemet. Innen aztán már csak egy lépés - és máris megérkeztünk politikai érdeklődésem útnak indításához. Bizonyos ellentéteknek, párhuzamoknak a meglátásához. Bizonyos jelenségek előreláthatóságához. Lám, azért mégiscsak volt valaki, akitől a mérhetetlen mennyiségű rosszon meg a jó esetben közönyösen túl valami életre szólót is kaptam arrólfelől. Eléggé meg nem becsülhető ajándékként. Az arány így azután már: 100 rossz, abból 10 szörnyűséges - és 1 igenis jó, sőt értékes, remek. A Szabad Európában egyszer írtam róla - a magam kora után ítélve már régen nálam is messzebbre távozottként gondolva rá - egy mindent, elsősorban emberi nagyságát alapjában, sőt teljes fenségében amúgy igazából csakis utólag megértő, öregedő fejjel is még szépen megköszönő, főhajtó megemlékezést. A kínszenvedésekkel terhelten, de mégiscsak felnőtt, egykori kisgimnazista tisztelgését. Megírtam benne, ami ma már rendíthetetlen meggyőződésem. Vagyis azt, hogy ha nem abban a hitvány korszakban él, tisztelettel övezett tudós lett volna belőle. Azért is, mert agyonvitatott, gondosan feldolgozott témákban is mindig talált újabb, még nyitott kérdéseket, igencsak feltételezhető lett volna benne egy kutatói alkat sokoldalú manifesztálódása is. És nem, a legkevésbé sem akármilyen.

Aztán jött a csoda: a személyes érintkezéstől messzemenően tartózkodó, nyilván már igen öreg tanár úr levélben, méghozzá hosszú levélben válaszolt. A levél végén, aláírása után zárójelben még a Stüszi nevet is odabiggyesztette. Pedig azt azért aligha mondhatnám, hogy azelőtt főleg magával ragadó humoráról lett volna híres. Most a pedánsan fogalmazott sorokon át szinte fizikailag is érezhetően mosolyogva fejezte be a legkevésbé sem titkoltan hálás, meghatott és megható levelét. Egy amolyan 'lám csak, mégis, a sok gyötrelem, a mindennapos harc a reménytelenség ellen, a kárba veszett erőfeszítés ellenére is - érdemes volt' levelet. Azért is, hogy az a bikfic ott a rádióban időnként olyasmiket mond vissza egy egész nemzetnek - már persze ha az oda akar figyelni -, amelyeknek a magjait annak idején talán még ő ültette el abba a bugyuta fejébe. Nekem meg végtelenül jólesett tudni, hogy az adósságomból ily módon legalább valamit, ha nem is sokkal többet, de vagy úgy egy morzsányit sikerült törlesztenem.

Viszont abban a hajdani, immár évek óta megszüntetett gimnáziumban a már említett egykori sakk-körnek, amelynek a nagyrészt zsidó diákjaival - élükön ki mással, mint Kurtz-cal - azt hittük, oly sok szeretettel foglalkozott és amelybe annyi energiát meg időt ölt, annak a tanár-vezetőjét, aki nem is olyan mellesleg az Eördögh nevet viselte, 1945-ben háborús bűnösként - munkaszolgálatos századparancsnok volt - halálra ítélték és kivégezték. Nem tudom elképzelni, hogy eleve rothadt gyümölcs lett volna, pedig a kórokozók benne kellett legyenek. Nem, nemcsak benne. És igen, valóban eleve adottan. Alighanem ő képviselhette nem a nagy átlagot, hanem a kisebbet: a kétségbeesésből a megint csak vesztett háború végéhez tántorgásban képtelen lévén kilábalni, valamit, akármit keresett, amiben megkapaszkodhatott. És ehhez még minden idők legsötétebbjében kiszolgált tartalékosként olyan helyre került, ahol azt a 'nagy ügyért', a 'nemzetért' folytatott mészárlásban találta meg. Egyéni érdeke - a nagy tömeggel, a tömeghalálból profitálókkal szemben - semmihez sem fűződött, az ő kezéhez soha egyetlen fillér, másnak a fillérje meggyőződésem szerint nem tapadhatott. Mert mi úgy ismertük őt meg, mint úriembert, gentlemant, annak is a joviális fajtájából valót. Csak mint társai is mind a maguk módján, az őrület időszakában nem tudott többé máshoz kezdeni a magyarságával, mint azt parázna pusztításra használni fel. Nem, már nem is eszközként - öncélként. Amivé vált, annak az adekvát kifejezéseként. Ó, ilyet, a véletlen gyártotta, vagy inkább az alkalom szülte, meg az egész nyomorult életével a megváltó nagy tettre váró gyilkost én ilyenben is, meg olyanban is azokon a tájakon elképesztő mennyiségben láttam, velük naponta találkoztam, őket az utcán menve, ismeretlenül a szemükbe nézve felismerni véltem. Hiszen ezerszer többen voltak, mint az a kevés, a veszélyek ellenében is segíteni kész, aki megmaradt embernek. Aztán eljött az idő, hogy többé nem akartam már látni őket, és kezdtem azon kapni magamat, hogy amolyan jó magyarként, csak nagyon is más okokból, én is minduntalan a földre szegezett tekintettel rovom az utamat. Közben persze akkor oly végtelenül hosszúnak tűnő időszakokra minderről meg is feledkeztem. Nemcsak meg akartam feledkezni, de valahogy az egész kiment, kiürült mindenbe belefáradt szervezetemből. Ki tudhatja, talán nem is jött volna vissza, ha mindennél logikusabban, az elkerülhetetlen módon a leginkább érdekeltek, ők a maguk kiközösítő, gyűlölködő módján nem rugdostak volna mindegyre újra vissza bele. Mars a helyedre, zsidó, állj vissza a sorba! Csak kushadj, mert eljöhet még a te időd is... Aztán egyszer, amikor azt hittem, éppen nem történt semmi, akkor döbbentem rá: többé már nem megy tovább - egy életre elegem lett belőlük is, meg az egész nyomorult problémából is. Olyannyira, hogy a különböző előjelű szadisták meg társaik, főleg az ördög, az az igazi érti csak ezt, az örök áldozatok országából végül is el kellett jöjjek. Azért is, hogy ha egyszer az életben még föl akartam volna emelni a földről megkínzott tekintetemet, akkor ne gyilkosoknak az arcát leltározzam. És ha még egyszer meg akartam volna próbálni valami merőben újat: a tőlük független, tehát legalább ilyen értelemben a saját életemet élni. Meg ha úgy adódna, dicshimnuszokat írni az Úrhoz, a csakis hozzá illő kísérettel: citerával és zengő muzsikával... Íme, eddig a történet két budapesti tanáromról.

Na és tessék, most újra itt vagyok. Fatornyos hazámban. Hogy miért, mit keresek én itt? Végül is, annyi más ember logikájával, minden milyen végtelenül egyszerű lehetne: magyar vagyok, magyar, magyarnak születtem... Satöbbi, satöbbi. Igen, az édes anyanyelvem, a szerelmem nyelve, a sóhajaim, a káromkodásaim, a műveltségem, az emlékeim, az engem folyton utolérő múltam is magyar. Nagyapám nagyapja a szabadságharcban hagyta ott fél karját. Anyai nagyapám testvérek között is legalább kétméteres, Bocskay-ruhás, Kossuth-párti hazafi volt, be- és felfelé pedert bajusszal. Isten megkergült, daliás zsidaja amúgy igazi, jó magyar módra a végén még - mit ér az ember, ha magyar - főbe is lőtte magát.

Na és apám! Miután a 39. debreceni gyalogezredben, rendes katonai szolgálatának a teljesítése után, 1912-ben még sebtiben bekebelezte Bosznia-Hercegovinát, 1914-ben nem várt, de mindent meggondolva és mindent megfontolva önként vonult be. Szolgált a szerb, az orosz, majd az olasz frontokon. 1918-ban, az összeomlásban alighanem a legutolsóként szerelt le. 4 év alatt egyetlenegyszer sem ment haza szabadságra, mindössze csak egy ízben, Lembergből Budapesten át utaztatva, útban Doberdo felé, a pályaudvaron láthatta 1913-ban született kislányát. Megszámlálhatatlan kitüntetést kapott, méghozzá úgy, hogy telefonos létére oldalfegyverét az egész háború alatt soha el nem sütötte. Mindössze arra maradt csak némi ideje, hogy négyszer megsebesüljön. Aztán hazajött, zokszó nélkül összesen vagy jó tíz évet szolgálva hazájáért, hogy már otthonában, Budapesten 1919 őszén lerugdossák a villamos hátsó peronjáról a hazát tőle - Tőle! - védő különítményesek. Ez a gyorstalpaló tanfolyam aligha javított hangulatán. Nnna, megérkeztünk, minden el van intézve - mondhatta volna apám. Már természetesen, mint ahogy feltételezem, ha kedélyállapota ettől valamelyest morcossá vált. Kacérkodhatott volna magával a nagy gondolattal. Ki is mondhatta volna, hogy aztán nyakába vegye a világot. De nem, ő nem mondta. És nem vette.

A fia? Igen, grácia árva fejemnek, amikor Horthy a tengerész-egyenruhájához kiválóan passzoló, alighanem 1919 óta készenlétben tartott, nyilván Szvatopluk nevű fehér lován bevonult Kassára, én, a már leventén is zsidóként légmentesen elkülönített, mit tagadjam, egész valómban, talpig meg voltam rendülve. Csak úgy, ingyenes juttatásként. Merthogy Kassa újra a miénk. Kassa, a csodás város ügyében vitathatatlanul igazam is volt; csak ha kellett volna, azt már sehogy sem lettem volna képes meghatározni, hogy ki is lenne az a 'mi'? Ó, nemcsak Kassáért lelkesedtem mámorosan, de tettem én ezt aztán majd külön-külön a Hargitáért, Nagyváradért is - apám közvetlen amellett született, csakúgy, mint 11 testvére. (Még alig pár év, és kivétel nélkül mindannyian odavesztek.) Na meg persze kincses Kolozsvárért. Ahol viszont a feleségem, Andriska született, gondosan időzítve a történelem színpadára lépését arra a pár történelmi percre, amikor az éppen megint Magyarországhoz tartozott. Hogy aztán majd később, a kivándorlási ügyiratok kezelése során senki ne értse meg, miért írja a kérdőívre: Magyarországon született. Kolozsváron. Ami ugyebár Romániában van? Úgy is, mint Cluj? - néztek rá némileg elképedve. Akkor nem volt - mondta szófukar nejem. Ja? Márminthogy akkor? - tett úgy a tisztviselő, mint aki érti, de persze hogy nem értette. Hogy az ördögbe is érthette volna?

Őseimmel meg életem itt átdorbézolt első 45 évével a hátam mögött állok most egy hosszú sor élén a Körúton, teljes díszben, éppenhogy csak ezúttal az alkalomhoz illő párduckacagány nélkül. És közben, a zsinórra egyforma magasságúra épített házak, főleg tetőik szép sora láttán az újra felkérődzött elismerésen kívül a semmi nem sok, de még annyit se érzek. Azt is csak az a nagyhatalmú úristen tudja, hogy minek ellenőrzöm magamat. Na jó, a meddő önmarcangolás helyett maradjunk inkább a részleteknél. Ezt a házat itt valamiről megismerem - lám csak, hát nem Krayer-háznak hívták, magáról a festék-királyról? -, az az üzlet ott, mindjárt a sarkán, ahol állva tormás szafaládét ettem, ebédre vagy talán inkább ebéd helyett, már nincsen meg, csak valamiért bevésődött, de úgy, hogy most is él az emlékezetemben. Hát persze, a zaftos falnivaló mesésen gazdag szagáért, amelyet most, hogy eszembe jutott, nyomban az orromban is érzek.

Csavaroghatnék akár hetekig is a saját kereteit messze túlnőtt városban, a nap minden szakában, és ugyanúgy, mint New Yorkban, vagy talán az is lehet, hogy még inkább, itt sem köszönne rám senki. Felszabadító, nagy-jó érzés. Se rokona, se ismerőse... Helyből, állásból akár fel is szárnyalhatnék. Én, a Holló-kopter. Aki engem ismert, az meghalt vagy elment vagy elfelejtett. Vagy ha mégis itt van és meglátna, nyilván meg se ismerne. És nekem nincsen a legcsekélyebb hiányérzetem se. Hiszen én a következő generációk valamelyikéhez tartoznék, mindenképpen egy olyanhoz, amelyik még a fölös fáradságot sem vette magának ahhoz, hogy egyáltalán megérkezzen. Ezt, bármi ilyesmit úgyse lehetne senkinek sem megmagyarázni. Tanúim rá nem mások, mint a jólelkek, aki e pillanatban éppen ezeket a sorokat olvassák - és persze hogy ha eddig egyáltalán tették, most aztán már nem hisznek nekem. Én viszont még úgy-ahogy megértem őket, hiszen ők cseppet sem bonyolultak. Igaz, én sem, csak valahogy másképp nem.

Budapest. Hogy kerültem én ide? Úgy, ahogy a bűnös visszatér, mert vissza kell térnie a tett színhelyére? Mert hogy akkor a fejemben rajzottak új gondolatok. Most? A gondolataim valahol máshol járnak. Sok-sok év leülepedett törmeléke alá temetett dolgokat úgysem lehet az agyamban a kellő helyre rakni. Persze nem is kell, én nem szeretnék bármi ilyesmit tenni éppen most, azzal a félig látó, félig vak szememmel méregetve, amely sír, amikor pedig egyébként csak udvariasan mosolyog. Szeretné a nyomorult, ha tudna valahogy elfogulatlan lenni - de hát ez itten az egyetlen hely széles e világon, ahol erre nem képes. Becsukom a szemem - és akkor látok csak mindent igazán. Becsukom a szemem - és nyomban ki is kell nyissam, mert az a mögött megjelenő látványokat én többé látni már nem akarom.

Hát persze, tágra nyitott szemmel Budapest még mindig szép, páratlanul szép város - turistaként minden arra járt ismerősöm szerint maradandó élmény, lévén káprázatos. (Talán csak Prága vehetné fel vele a versenyt, már ha nem múlná éppen fölül - habozik közülük néhány precízmókus.) Olyan, mintha képeslapokból lett volna összerakva. Eleven képeslap-harmonika. A Vár fennkölt, a Vár-negyed megkapó. A Bécsi kapu. Ott, mindjárt mögötte volt egy akkortájt divatos kis mulató. Amelyben ki más, mint Beamter Bubi dobolt meg énekelgetett, Kenedi Baba zongorázott. Igen, ugyanaz a Beamter, akiről Örkény az egyik első novelláját írta. Persze hogy azt, amelyikről később már nemigen akart beszélni. A munkaszolgálatból. Még most sem felejtettem el Bubinak az 'átírását', amellyel a 'Nagy a feje, búsuljon a ló' kezdetű, több mint épületes műdalból ("Gombház, sej, ha leszakad...") csinált egy remek, New Orleans-i hangzásokkal feltöltött jazz-számot. A Mátyás-templom. Jaj, nem, köszönöm szépen, de nem a Halászbástya. Még mindig nem. Viszont a kilátás a Gellérthegyről - utolérhetetlen. Az Alagút. A Sikló. Igen, a Duna, bizony a hidak... Uraim és hölgyeim, végtelenül sajnálom, én senkit nem akarok ilyesmivel megbántani, de a Parlamentről hallani se akarok. Egyetlen, megveszekedett szót sem.

Makacs lévén, a Kossuth téren elfuserált Romeóként beállok a díszletben krétával megjelölt helyemre és reflexszerűen felnézek Vali erkélyére, ahonnan Évi, régen beidegzett szokása szerint, már megint nem néz vissza rám. Mert ő következetes. Igaz, általában a következetlenségben teszi ezt a legmutatósabban, de most nem. Ha már így kell lennie, akkor kár, hogy nem egy Ausztráliából ideszabadult turista van az én kedvezményes helyemben. Mert én sajnos többé már nemigen vagyok jó baleknek - nekem nem ez, sosem ez volt Budapest. A legkisebb erőfeszítés kifejtése nélkül is képes vagyok megfékezni határt nem ismerő elragadtatottságomat. De azért ha már mindenáron valami egyértelműen jót is akarnak hallani tőlem - hát akkor a Vár-beli csavargás közben az volt ám, de a javából, a zsebkendőnyi kis Ruszwurm-cukrászda és benne a gesztenyepüré, amelyet eredetileg még vagy 40-50 évvel ezelőtt rendeltem meg. Hogy aztán most, némi késéssel bár, el is fogyasszam. Mi több, nem egyedül, de a régen várt újratalálkozás alkalmából nekem íz-ügyben drukkoló, helybéli barátokkal együtt. Persze hogy fenséges volt az az íz. Igen, talán még annál is jobb, mint amilyenre emlékeztem. Komoly erőfeszítéssel próbáltam finomkodva csipegetni, ízlelgetni, de aztán mégis inkább csak fölfaltam. Ja és igen, cseppet sem várt meglepetésemre remek hely lett az újjászületett Nagycsarnok - van a szerkezetében meg a miliőjében is, ízeiben-szagaiban fantázia, egyéniség. Nem is kétséges: itt tudják, mitől döglik a légy. A magyar légy. Musca Hungarica.

El kellett menjek a Múzeum körúton a nagyra növesztett antikváriumba, mert szerettem volna ha nem többhöz, de legalább egy Tompa Mihály válogatott kötethez jutni. Nem akartam hinni a szememnek: nem volt ott sem, mint ahogy nem volt fellelhető sehol másutt sem. Hát ez meg hogyan lenne lehetséges? Hiszen "Neked két hazát adott végzeted;/ Nekem csak egy - volt, az is elveszett!" Ilyesmit ma még mindig nem szabad szavalni, ismerni, mondani? Kérem szépen, én még az iskolában a Nagy hármasról - Petőfiről, Aranyról meg Tompáról tanultam! Igaz, az vagy száz évvel ezelőtt volt, mondogatom elképedten a tőlem elképedt boltvezetőnek. Akinek egyáltalán nem tetszik a rokonszenvkeresés miatt alighanem a szükségesnél szemrehányóbban megfogalmazott kérdés. Igenis, kiadták az összes Tompát, mondja. Dacosan defenzív hangulatba lötyögteti magát. Hogy mikor? A hatvanas évek elején. De uram, édes uram, annak már csaknem 40 éve! Jóval több esett ki, mint egy egész emberöltő! Rámmered - most szúrós a szeme, onnan valahonnan az altájról néz rám, nem, nem az Ural-Altájról; hű de ismerem a szemeknek ezt a változatát is! -, aztán szó nélkül sarkon fordul, otthagy. Még azt sem tudom neki elmondani, hogy Tompát az iskolában is éppenhogy csak említették az elmúlt korszakban. És ebből végre azt hiszem megértem: hiszen a törékeny, de oly igen húsbavágó Tompa - református pap volt. És csak úgy szép csöndben, hogy senkit ne zavarjon, maradék életével meggyászolta a nagy bukást. Igen bizony, annak idején még létezett ilyen szokás is: a bukásba, élve vagy halva, de belehalni. Maga Vörösmarty járt elöl a példával, 55 éves aggastyán korában. Akkor még nem volt össznemzeti szokás túlélni. Igaz, mint mondtam, Tompa pap volt. Ez lett, ez lehetett volna az ok rá, hogy a magyar kommunisták kiiktassák a magyar irodalomból? Lerángassák a Parnasszusról? Nem csodálatosan érdekes: mai magyar, Révain felnőtt, nem a népi hangokat Petőfitől tanult, az Arannyal együtt szerkesztősködött Tompát választó utódaik még most sem szégyenkeznek emiatt. Sőt! Habozás nélkül mondhatom: kifejezetten dölyfösek, nekik áll feljebb. A visszamenőleges hatállyal is irodalompolitikát űző, legszebb álmaikban a cenzúrán átcsúszó, kártékony művekből máglyát építő, gondolom poszt-kommunisták. Vagy egyszerűen csak idióták? Mert ugyebár mi mást tettek a németek a párizsi matrac-sírban a zsidókat átkozó zsidó Heinével a hitlerájban - igenám, de ők azért a Loreleit habozás nélkül betették a tankönyvekbe, csak a szerző neve nélkül. Az valahogy elkeveredett. Volt, nincs. Illa berek, nádak, erek. Ki tudja, a szerző talán rózsabokorban jött világra? Lehet, hogy úgy adták, mint ismeretlen szerzőtől származó verset? Vagy talán mint a nép egyszerű gyermekének az ajkairól egyszer csak fölcsendült népdalt?

Az emberek az utcán. Nem a belvárosban; az ott most valahogyan amerikaiasnak elképzelt, de csak úgy, ahogy azt a Móricka elképzeli - külsejük eladja őket, mivelhogy nagyrészt németek. Magyarhon most már nem kelet-német, hanem össz-német gyarmat, a sétálóutcákban is kiválóan látni, mely igen 'Gut gesund a német fajta, bő gyermekáldás legyen rajta...' Nem, nem ott. Mindenütt máshol, ott, ahol autók is vannak. Többnyire keresztben a járdán. Nekem néha az az érzésem, úgy el vagyok tájolva, nagyrészt az irgalmatlan mennyiségű apró kis játékautó miatt, hogy tulajdonképpen Darmstadtba pottyantam le az égből. Vagy akár ott is lehetnék. Ebben az itteni, Darmstadt budapesti variációjában az emberek mindig sietnek. Most már nem ál-proletárokként, aprólékos gonddal a csúnya kis részletekre, de azért csak rosszul öltözöttek. Az ő korzójuk a mozgólépcső le a metró hadészi mélységeibe. Robotszerű emberek több perces suhanása - a hajdani, föld fölötti népek komótos magamutogatása helyett.

Nem az új Broadwayn, persze hogy nem. És nem a külföldi cégeknél dolgozók. Azok szürkéskék, halvány-csíkos egyenruhában járnak. Férfiak, nők egyaránt. Nem tehetek róla, de nekem viaszfiguráknak tűnnek. És olyan mereveknek, mint a honvággyal megvert Mars-lakók. A cifra nyomorúság, az a nyugdíjasoknak a reszortja. Ők nem építtetnek maguknak hagymakupolás villákat. Ó istenem, itt kujtorgok annyi idő után a magyar fővárosban, megpróbálok néhány dolgot leírni, ahogy csak látom. És közben, bármennyire utálom is, nem tudom elkerülni, hogy folyton ne általánosítsak. Meg gondolom, régi jó szokásom új életre kapva, jócskán túlzok is. Szépen kérem, tessék talán az itt olvasottakból tetszés szerinti mennyiséget levonni. Lehet tíz dekával meg egy szegénység-jelzővel kevesebb? Zaklatottaknak látszanak a bennszülöttek - vagy inkább zavarodottaknak? Helyesebben mondva: kifacsartnak? Na és amiből aztán egy árnyalatnyit sem engedek: a Moszkva tér - tájkép, csata után. Vagy: csata, tájkép nélkül. Lezüllött, szutykos. Évtizedes kosszal befedett. Karavánszeráj. Csak a markotányosnők meg talán a tevék hiányoznak.

Minden második ember cipel valamit. Nem visz, dehogy is visz; cipel. Mert arrafelé, tessék elhinni nekem, ez egy egészen más műfaj. Battyogva és úgy hátizsákban, oldalzsákban, bőröndben, nagytáskában, kistáskában lebonyolított szállítási akció. Nem lennék túlságosan meglepődve, ha azokba tették volna az éppen most újra feldarabolt Kudelkának a keze-feje-lábát. A cipelő ürgék bőre-színe sárgás-szürke, egészségtelen. És mereven maguk elé néznek. Ezért aztán ebbéli ténykedéseik során tényleg nem buknak orra. Lehetséges lenne, hogy a folyton emlegetett alkoholizmussal, az öngyilkossági meg annyi más negatív mutatóval szemben Budapest az a főváros, ahol évi átlagban a legkevesebb ember bukik orra?

Mindez, mert tudom, a csontjaimban is érzem, három nap múlva elmegyek, úgy-ahogy csak elviselhető. Még sokkal, de sokkal jobban a töpörtyűs pogácsával. Hát még mennyivel inkább a magyar tésztákkal, a süteményekkel! Egy munkaszolgálatos mákos guba feledhetetlen emléke kísért, el egészen a sírig. Bármiféle fenntartás nélkül közölhetem: a sütemények messze itt a legjobbak az egész Tejút-rendszerben. Igenám, csakhogy aztán ott van az a töménytelen, az a rengeteg micisapka. Van, aki francia orientációját kihangsúlyozva beret-nek hívja. Gondolják, nyilván úgy jobban hangzik, de azért csak ugyanolyan pocsékul néz ki. Szemmel látható: arrafelé nem tudják politikailag korrekten megoldani a fogas kérdést, hogy mit tegyenek a fejük búbjára.

Na és a szemük! Egek ura, a szemük! Mindegyiké - már úgy értem, aki néha mégiscsak felnéz - rámmered, mert egyből kiszúrja, ipiapacs felismeri, már hogy ne ismerné fel bennem a külföldit, nyilván utálja, de legalábbis nem dédelgeti a pikszisben az 'amerikás' magyart. Általában sem, de annak a zsidó variációjú képviselőjét aztán a legkevésbé. Azt, aki nem szenvedte végig velük ezt meg azt, aztán, hogy van már itt is sétálóutca meg ez meg az, most meg idejön pofátlankodni, előlük mindent learatni. Harácsolni. Letarolni az országot. 'Ezt a mi kis Magyarországunkat.' Bocsánat, kifelejtettem a 'mi kis' után a 'szegény'-t. A 'Szegény' ma úgy kötődik Magyarországhoz, mintha csak a szent keresztségben kapott keresztneve lenne. No lám, így aztán biztos megvan a több mint elégséges oka rá. Egyetlen pillantással felmér és nyomban felismer az istenadta, még akkor is, ha ki se nyitom a számat. Istenem, micsoda szemek! És ez még nem is elég, hiszen a viszony kölcsönös: álmomban én is felismerném mindegyiket. Bármelyiket. A gyökerüket veszített, a talajból kirángatott parasztokat. A talajgyökérteleneket. Hű de bizalmatlanok, gyanakvók! Ők aztán éberen figyelnek. Sanda pillantásúak, ha rájuk nézek, mintha tetten értem volna őket, kapják le rólam zavaros tekintetüket. Úgy, mintha a kezüket kapnák ki a farzsebemből. Jaj de örökre feledhetetlenül ismerem ezeket a szemeket, de sokszor kerestem annak idején bennük - legalábbis reméltem kereshetni - a visszatükröződésemet! Nem, nem is az enyémet, persze hogy nem a sajátomat, hanem valaminek, amit én kora gyerekkorom óta erről az országról éreztem; valami jónak, nemesnek, szeretni valónak. Nem véletlen, hogy sose találtam rá, legföljebb ideig-óráig áltattam magam valami ilyesmivel. Az amerikai szemek? Mész egy idegen városban, és minden második szembejövő rádmosolyog. Csak úgy, egy futó mosollyal. Itt meg... Ezek a szemek itten betegek. Maródi, tétova, befelé fordult, romlott, szörnyű szemek. Üresnél üresebb szemek. Fantom-szemek. Megvert és szemet szemmel verő szemek. Csüggedt, éppen csak még pislákoló, fel-fellobbanó szemek. Egy hosszú ideje haldokló nép sokat szenvedett, meggyötört, megtört szeme. Amely ugyan időnként szikrázik egy nagyot és olyankor iszonytatóan vérben forog.

* * *

Barátok. Haverok. Ismerősök. Többségükben már rég eltűntek. Aki még megvan, az más irányú elfoglaltsága miatt nemigen barátkozik. Mármint hogy velem nem, erről kezeskedhetnék. Ha valaha egyáltalán ilyesmire vetemedett volna, a pofa mára már kiiratkozott belőlem. Hogy miért? Hát például mert nincs többé miért barátkozni velem. Nyugdíjas vagyok, a magyar SZER megszűnt; hallották, milyen beteg voltam - nincs értelme, tartalma, célja tartani velem a kapcsolatot. Kinek lenne ilyesmire ideje? Gesztusokra - csak úgy bele a vakvilágba? Nehezemre esik tudomásul venni, mert erre így sosem gondoltam, de mostanság a pincérek is átnéznek rajtam, már ha egyáltalán megvannak azok a régiek, de az utódaik is - az a rengeteg nagydumás, fűzős, haverkodó, mindent tudó, mindenkit ismerő, csakis Pesten fellelhető pincér-fajtákhoz tartozók - eltűntek, fölszívódtak, a mai fantáziátlan pincér-tisztviselők a régieknek, a szakma legjobbjainak a nyomukba se érhetnének. Lehet, hogy a Fészekből a Karcsi meg arra gondol, hogy én vajon hová tűnhettem? Na és a Luxorból a Laci? A jó öreg Kaszinóból meg annak a kasszájából rángatva a szálakat, az, amit csak érdemes, azt mind tudó Ilcsi, felfoghatatlanul izgalmas pót-nemiszervével, azzal az észveszejtő, a maga nemében páratlan bőségű, nem is tudom, miért, de kihívóan szemérmetlen és úgy tüzesen vörös hajkoszorújával? Magával az Égő Csipkebokorral? Na meg a sokoldalú tevékenységtől érzékivé avatott szájával, kipárnázott helyekre hívogató szemeivel, tökéletességükben elmeháborító gömbölyűségeivel - folyton egy egész csapat, minden kétséget kizáróan ős-árja rajongóval a sleppjében! A fene tudta, hogy még mindig ennyi ficsúr van itt forgalomban! A proletárdiktatúrával egyenértékű népi demokráciában? Hogy csavarta a hidegen kalkuláló Ilcsi a begerjedt, a mohó, a kéjsóvár uracsokat egyenként és külön-külön az ujja körül! És hogy tette volna, már persze ha tehette volna még inkább, ha zöld macskaszemeivel meg a tavasz-éjszakai nyávogó-hörgő-macskapásztorórákat idéző, az egész csendháborító, vérforraló felszereléssel nem lett volna olyan csont-frigid, mint a modern amerikai hűtőszekrény felső, fagyasztó része! Amitől, ha lehet, a ficsurak, már amennyiben ilyesmi lehetséges lenne, még jobban feldobódtak, és ha akarták volna, se lettek volna képesek Ilcsit hagyni parlagon heverni. ('56 novemberében Ilcsi ment elől, át a határon úgy, hogy az uracsok csapata kövesse a lángoló hajkoszorút mindenüvé, ahová csak tulajdonosa magával vitte. Világhódító útjára.)

Amikor még dolgoztam, vagyis hogy főúri állásom volt benn, magában New York városában, annak is a közepén, a Broadway és az 57. utca sarkán, a Magyarországról Amerikába jött népség mesterségének a címere attól a pillanattól fogva, hogy lába alatt szilárd talajt érzett - csupán egyetlenegynek, ugye tetszik még emlékezni rá, kinek a kivételével - az én felkutatásom volt. Egykori honfitársaim fáradhatatlanul, rövid kis időszak után már arcátlanul hemzsegtek, mint a piaci legyek zümmögtek körülöttem. Valamilyen fontos ügyben utaztak, mindig kellett nekik valami. Adj uramisten, de gyorsan! Néha, akkor is inkább csak a látszat kedvéért ideig-óráig úgy tettek, mintha az a valami én, a bölcsek bölcse, az orákulum lennék, de többnyire nem erőltették a dolgot. Nem is sokat gatyáztak, humbugoltak, nyomták a sódert - siettek, ezért aztán nyílegyenesen a tárgyra tértek. Az inkasszálásra. A lejmolásra. Nem, nem pipiskedve, de lóhalálában. A dörzsöltek közül is fejhosszal a legjobb, aki messzire célzott, nyáron jött, nyúzottan, felhajtott gallérú télikabátban dideregve, nem is tudom, de valahogy csak úgy mellékesen feltálalt feleségestől ('toszni, toszni, fiatalúr'?), rájátszva a mindenütt oly egyforma és egyformán rájátszandó gyengeségekre. Mert végül is mit lehet tudni? (Csak nem azt akarod mondani, hogy képes lennél engem, a sokat szenvedettet a pácban hagyni?) Ha nem mesélt éppen rémségeket, lelket puhító részleteket jeremiádájából, akkor a pária csak szótlanul nézett rám, ragaszkodó kutyaszemekkel, előre is, szó nélkül is végtelen hálát meg hűséget ígérve. És közben zenei alátétként óvatosan-hurutosan köhécselt. Tulajdonképpen nem kért sokkal többet, csakis azt, hogy a szívem szakadjon meg érte. Arra bazírozott, hogy végül majd én érzem felelősnek magam érte. És tetszik tudni, mi történt? Ugye tetszik már pedzeni? Ahogy a jóember engem felmért és aszerint cselekedett, igaza is lett. Azt mindezek után gondolom már mondanom sem kéne, hogy a megérdemelt módon érte is, vele is meg minden hasonló alkalommal megfizettem gyengeelméjűségemért a rendszerint borsos árat. Az ő esetében annak még a sokszorosát is.

Szóval a lejmolók rátértek arra, hogy most mi kell. Lett légyen az történetesen munka, állás, kapcsolat, szállás, pénz - ajándékba, kölcsönbe, bánja a fene, 'közös' befektetésbe, egy létrehozandó csirkefarmhoz kezdőpénzbe, utalásra, átutalásra, az öreganyám térdkalácsába -, repülőjegy, az egész útra, ha nem megy, akkor legalább a felére, de akkor oda-vissza; alkalmi szállás, egyetemi állás, jótállás. Fal-házasság, háztartásbeli fal-állás. Potya ebéd. Potya ital. Potya vacsora. Potya potyázás. Tíz dollár, öt dollár, na jó, rá se ránts, pajtás, egy dollár.(Ki engedheti meg magának a mai világban, hogy finnyás legyen?) Megírandó könyvének az amerikai kiadása, de addig is az arra adandó előleg. Ösztöndíj, meghívás. Konferencia. Referencia. Újságíróval összehozás. Írjak róla a rádióban. Hadd csináljon valamit álnéven a rádióban. Adjak neki papírt arról, hogy dolgozik, hogy dolgozott a rádióban. Adjak, de gyorsan. Valamit, bármit, akármit. Mint annak idején, még Pesten, a velem szembejövő, rám ugyan nem, de közvetlenül a fejem mellett elnéző, valahogy a szája sarkának a mozgatásával a tömegben csakis velem, egyes-egyedül már messziről kiszúrt-velem közlő cigányasszony, háta mögött elenyészően kiskorú lányával, az Aranykéz utcában: 'Toszni, toszni, fiatalúr, toszni, toszni.'

Érdekes, a magyartól közel sem idegen tulajdonság a beképzeltség, a rátartiság. Igenám, de nem itt és nem velem. Már úgy értem, amíg volt nekem... Kijön Amerikába az elvált apa hétéves gyerekével, csodálkozó szemű kislányával, mert nem bírja tovább az albérletben lakás testet-lelket kifacsaró nyomorát. Azt mondja, beleőrül. Az sincs kizárva, hogy már bele is őrült. Itt majd keres annyi pénzt, hogy hazamegy és vesz egy lakást. (Nafene!) Csak segítsek. A 'miért' nem fontos, hogy nem az én ügyem, az se fontos, de hát végül is hogyan? Mert megsajnálom a meleget adó csordától elbitangolt jószágot. Hiszen a szerencsétlen még angolul se tud! Egy megveszekedett kukkot sem! Az mindegy, mondja kézlegyintés kíséretében, sőt bizonygatja, hiszen az már aztán a legkevésbé sem az ő dolga. És közben fogalma sincsen róla, mennyire igaza van! Persze hogy az én dolgom lett, szőröstől-bőröstől. Látta rajtam, hogy én vagyok a Jani? Mert mozgósítok én mindenkit, aki bármilyen szempontból is szóba jöhetne. Szem nem marad szárazon. Az semmi, de kiderül: valóban segítenék is. Kaphat fizikai munkát, betanítják, megfizetik. Adnak neki bagóért szállást, a gyerek mehet ingyen iskolába. Annak ellenére, hogy mindez az arra jogosító útlevél-fajta nélkül nem lehetséges. Sebaj! Ő meg? Két hét múlva, mintha könyvből olvasná, úgy szidja Amerikát. Ékesszólóan. Becsmérléseibe máris angol szavakat kever! Nem, Amerikát ő nem ilyennek képzelte. Micsoda primitív népség! Úgy tesznek, mintha nem értenék meg még az albérletnek a fogalmát sem! Hiszi a piszi!

* * *

Barátok. Régi, nagy teherpróbákat, kisebb-nagyobb eltávolodásokat, átmeneti cserbenhagyásokat, maradandó sebeket hagyó kiábrándulásokat, sőt válságokat is túlélt, meleg érzésekben meg tettekben edződött barátság. Mennyi mindent csináltunk együtt végig! Igen, a barátság kezdetei valahogy el is tűntek a ködben, minden olyan volt közöttünk, mintha ősidők óta létezett volna. Jó, időnként problémákat is okozott, de azért maga volt az egyértelműség. Nem kell kötözködni, na, hát néha zökkenőkkel. 'Huppan a szekér, álmosan húz a bivaly' - énekeltük együtt valaha - 'és ez a rettenetes zsivaj, elnyomja legszebb álmom halihó'. Azoktól a kis huppanásoktól azonban az egyértelmű még egyértelmű maradt.

Aztán egyszer csak mi elmentünk. Többé már semmi nem volt egyértelmű, felborult az addig egyensúlyban lévő világ. Most már ragozni is kellett, a barátságból ige lett, múltidővel meg feltételes móddal. Cselekvő és igen, szenvedő alakkal. Hiszen többé már nem voltunk részei meg részesei egymás hétköznapjainak. Még éreztük egymást, de akit éreztünk, az már nem feltétlenül volt ugyanaz, akinek mi éreztük. Emlékeztünk, de közben szorgalmasan felejtettünk is. Aztán persze most már fájtunk is egymásnak; fájt, égetett a hiány. Elvonókúrára lettünk fogva. Azt hittük, már hozzászoktunk, hiszen, gondoltuk, végül is nem történt más, mint hogy lassan, de biztosan változtunk. Torzultunk? Aki elment - feltűnőbben, sokkal feltűnőbben; aki ott maradt - amúgy lappangóan. Suba alatt. De csak a kezdetekben. Azelőtt sose kellett mérni: ki az, aki többet ad, meg aki többet kap. Nyilván az, aki éppen jobban rászorult. (Én most is úgy érzem, sőt tudom: ő adott többet.) Volt így, meg volt úgy. Aki kapja, marja. Hiszen előbb-utóbb a mérleg mindig valahogy csak egyensúlyi állapotba került. Vagy nem - na és akkor mi van? Főúr, fizetek?

Vagy harminc év után először, hogy ottjártam, ők - ő meg a felesége - lettek a vendéglátók, a ciceronék; jóságosak voltak hozzánk, ajnároztak minket, hozzájuk voltunk többször is meghíva erre meg arra, ők vittek minket ide-oda, keresztül-kasul a városban. Készségesek voltak, figyelmesek, törődők, esetlenségeket, sőt balfácánkodásokat is elnézők. (Egyszer, éppen a Lehel téri piacon, én az Amerikában a nejemmel titkos nyelvként használt magyar szavakkal - bizony trágár szavakkal - adtam kifejezést pillanatnyi benyomásaimnak. A szembejövő bennszülöttek úgy meredtek rám, mint egy apagyilkosra. A barátom még ezt a balfaszkodást is szó nélkül viselte el. Kézlegyintéssel.) Az egészből remélem semmit nem von le az, hogy intenzív jelenlétünkkel persze hogy terhükre kellett legyünk.

Panaszolom - később kiderült, joggal -, hogy nem tudok semmit teszem azt az egészségi állapotáról? Hogy sejtelmem sincs - legalábbis a tőle kapott információk, jelzések alapján - házasságuk milyenségéről? Rendben van, magánügy. (Miért, azelőtt nem volt az?) Mindez és oly sok más persze hogy kibírható lenne. Kicsit angolosabb az egész, mint amilyen azelőtt volt. Annyi baj legyen. Itt is, ott is mostanában sok angol filmet játszanak. Mindannyian, egyébként is úgy tűnhetne, alighanem joggal, valamelyest anglofilekké váltunk. Ez furcsa, ez manapság itt is, ott is a középosztálybeli sznobizmus egyik megnyilvánulási formája, de nem nagy baj, csak egy idő után túlzásba vitt megnyilvánulásaival válik majd kórossá.

Harcostársamnak Magyarországon élve, ott öregedve, itt-ott azért még mindig a kelleténél többet dolgozva, rengeteg emberrel tartva ilyen-olyan kapcsolatot, ottani gondokkal, milliónyi feladattal küszködve hol másutt, mint az ottani körülmények közt - közben a hajszálereken szíva magába az ottani fluidumot - persze hogy mai magyarnak kell lennie, akár tetszik ez neki, akár nem, akár akarja, akár nem, sőt akár tudja ezt, akár nem. És nem csak amúgy félvállra, ahogy Laczfi szokott lóhátról parasztot kérdezni, de mindenképpen jóval inkább, mint azt ő nekem elmondaná, kifejtené. Helyesebben: jóval inkább, mint ahogy azt ő maga is felfogja. Még egyszerűbben: az ottani súlyos betegség, az azonosulási kényszerből is fakadó, tőlemfelől nézve bornírtnak tűnő magyarcentrikusság, bár az ő esetében a felismerhetetlenségig módosított formák közt, azért ma már őbenne is működik. Ami számomra lehetne ugyan tragikus, de azért valamennyire csak megértem. Megértem én ezt, a hétszentségit neki! Rendben van, tegyük fel, hogy nem eléggé mélyre hatolva, jobban talán nem is, de annyira mégis, hogy egy újabb módon bizonyosulva meg róla ma már biztos lehessek abban: ha én akkor mégsem jöttem volna el onnan, akkor most - már csakis abban a kevéssé valószínű esetben, hogy életben maradtam volna - a lehetséges magyar kórok tünetei, így vagy úgy, de bennem is példásan kimutathatóak meg kipécézhetőek lennének. Ilyesmit illetően sem ringatom magam illúziókban.

Nem hiszem, hogy ezek után képes lennék az úgy érzem eltúlzott jelenségről bármit is mondani. Inkább csak a felmérése után lelkesebben méltatom a mások esetében legyűrhetetleneknek bizonyuló akadályokat, így a hihetetlenül gazdag anekdota-tárházából kiáramló érdektelenségeket is legyőző, ezért teljes joggal ünneplendő barátságunkat.

Budapest produkálta számomra az utolsó 'Intermezzo'-t - azaz hogy az itt foghíjasan tálalt, de mégiscsak kitartó figyelemmel kísért melléktémánk szétfoszlását, bele oda, ahonnan jött, vagyis magába a semmibe. A Krausz család persze hogy önmagában, de főleg a sztori fő vonalához magát készségesen felkínáló szembenállásában is megtestesülő kalandjait, szárazon és vizen. Hiszen azok a maguk kifogyhatatlanságában a fő történésekkel nagyon is meghatározó módon a szereplők választásaitól függően előbb-utóbb mindig kontrasztosan, de mégiscsak párhuzamosan folytak-folydogáltak, rövid ideig stagnáltak, aztán meg tűzijátékos robbanásokkal, rendszerint az én létem drámai csomópontjain lopták be magukat az éppen adott színtérre. Válaszul arra az elferdült kívánságra, hogy ha egyszer már csomópont, akkor legyen kibogozhatatlan.

A régen bevált recept szerint újra megszakadt közöttünk minden kapcsolat, jó esetben ha évente egyszer kaptam Jánostól a megszokott sajtcédulákon pár odavetett sort, és ha már ott tartottunk, persze hogy kérve a kifaggyúzott összeget, csakis átmeneti időre szóló kisegítésként az ügyeletes slamasztikából. Nekem nemigen maradt választásom; feladtam tehát a partit, nem erőltettem többé az engem korosodásában persze hogy követő öcsém életútjának az értékelését, még kevésbé annak bármilyen módon is megkísérelhető befolyásolását - bár költségvetési kereteimen belül közel sem minden alkalommal, de úgy-ahogy azért csak eleget tettem a velem szemben kialakított, elvárásoknak.

Így azután zavartalanul függetlenítette magát bármiféle tartalomtól lényegében utolsó családi relációm is. Egészen addig, amíg úgy 1999 elején forradalmi változás nem következett be: írógépen lekopogott, megtévesztésig levél formájú papiros érkezett Jánostól, méghozzá nem valamiféle eredetileg hőskorbeli, de most még egyszer megismételt afrikai kalandozásokról, hanem a közös őshazába, Magyarországba irányuló, ma már szerényebb célok megvalósítása érdekében végrehajtott portyázásokról. A levélben váratlanul ott szerepelt az egészségi állapotom iránti érdeklődés vadonatúj témája is. Én ugyanis betegségemről őt annak idején nem tájékoztattam - vajh miért, milyen megfontolásból is tettem volna bármi ilyesmit? -, de most, évekkel a műtét után, a lassacskán azért mégiscsak terjedő Holló-hírek eljuthattak hozzá is. Vagy eljutottak azok már előbb is, csak ő a teljes bizonytalanság közepette nem tartotta célszerűnek azokról akár csak említést is tenni? Nem tudom, de a dolgok jelenlegi fázisában az ilyen apróságok nem tekinthetőek fontosaknak.

Annál inkább az, ami nagyon is benne volt a levélben, valami, amit nehéz lett volna másképp felfogni, mint a tapintatos előrejelzését egy hamarosan beérkező gyászjelentésnek, az óvatos beharangozását házassága felbomlásának. Nem kerek-perec, hanem a hagyományoknak megfelelően körülményesen, elszórt információ-darabocskák szolgáltatásával, amelyekből az én feladatommá vált összerakni a képet - dehogyis a teljes képet, hiszen olyan mennyiségű anyag nyújtásától János persze hogy tartózkodott, amely ennek a kialakítására engem képessé tett volna. Az azonban a tekervényes utalásokból is kiderült, hogy az újsütetű levélíró manapság egyre több időt tölt Pesten. Olyannyira, hogy Nizzára csakis az év kisebbik része marad. Értsd: Minouche-sal nem élnek együtt, még akkor sem, amikor ő férji, atyai vagy ki tudja milyen minőségében éppen Nizzában tartózkodik, mert hogy a még alakulófélben lévő, ezért aztán sűrű homályban tartott, cseppfolyósként kezelt kezdetektől eltérően Jánosnak most már bevallottan is kell legyen valakije Budapesten. De hogy az ki lánya-borja lenne, arra vonatkozóan a levélben nem nyújtott semmiféle támpontot. Mint ahogy arról sem esett szó, hogy mi van ilyen körülmények közt Minouche-sal. Hogy s mint leledzik János gyermekeinek az anyja, aggodalommal eltelt szívem örök kedvence. Arról aztán egyetlen kukk sem, hogy az egész ügyben esetleg szerepet játszana-e valamiféle lelkifurdalás. Az ikrekről még csak egy véletlenül oda keveredett szót sem találtam. Hogy ennek volt-e jelentősége, és ha igen, akkor az mi lett volna, arról persze megint csak fogalmam sem lehetett.

Mivel azt kérte, hogy Budapestre küldjem a válaszlevelet, és erre a célra megadott egy postafiók-számot, alternatíva hiányában követtem is utasításait. Viszont mire eddig eljutottam, már kezdtek kialakulni az őszi útnak a tervei, helyesebben azoknak a körvonalai is. Ezért aztán a levélben feltettem a kérdést: ha mi kora ősszel, úgy október táján, vagy egy-két hétig arrafelé járnánk, gondolja, hogy módot találhatnánk a személyes találkozásra? Vagy egy ilyen csúcstalálkozó gondosabb előkészítést igényelne? Szeretném őt látni, annál is inkább, mert a vázlatosan közölt hírek engem erősen foglalkoztatnak. Talán az sem lehetne kizárt, hogy az időpontok összehangolása ügyében megadhatna egy pesti telefonszámot?

Vagy úgy nyár közepe lehetett, amikor unokaöcsém - felhívott telefonon. Annak ellenére, hogy bármi ilyesfélére vagy harminc éve nem került sor, akutt elfogódottságommal küszködve én mégis úgy tettem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az ember ugyebár telefonáló állat - legalábbis egyes szociológiai iskolák kategorizálási rendszerének a szellemében fel lehetne így is fogni. Például ha a beléd - és mindenki másba - ütköző pasas a New York-i utcán ugrál, ordítozik a hordozható telefonjába, és ezenközben mindenki füle hallatára szidja a feleségének a felmenő ági rokonságát. Vagyis hát olyan alkalmanként, amikor a telefonálónak sürgős mondanivalója van. Még talán annál is inkább, ha valaki másnak a számláját terheli az embereket szakadatlan lefetyelésre késztető, új kommunikációs formának az ára. Ő, János most Budapestről hívott, amint ezt nyomban tudtomra is adta.

Mint mondotta, ő ottan Pesten igen örült a levelemnek, annál is inkább, mert egészségi állapotomat illetően a dolgok természetéből kifolyóan rosszabb hírekre számított. Végtelenül sajnálom, hogy ilyenekkel nem szolgálhatok, így én. Ne hülyéskedjek, így ő, persze hogy nem így gondolta. Remek lenne találkozni, ő egész októberben ott lesz, ha már biztos dátumokat tudok, csak közöljem vele az időpontot. Merthogy szeretne a lehetőségekhez képest minél többet együtt lenni velünk. Természetesen kijönnek értünk a repülőtérre. Kijönnek - mondja többes számban -, mert hogy ő ottan együtt él valakivel, akit én személyesen talán nem, de névről-hírből valószínűleg ismerek. Legalábbis ő halványan emlékszik valami ilyesfélére. Szeretné, ha a fiai is ott lennének a tetemrehíváson. Nem, Minouche-ról sokat nem tud mondani, talán a legjobb lesz majd mindent személyesen beszélni meg. Hogy ő mit csinál? Nem érti a kérdést. Persze hogy nem dolgozik. Csak nem akartam ezzel valami olyasfélét éreztetni, hogy betegnek találom? Miért éppen most, mégiscsak öregedő korában adta volna be a derekát? (Érezni lehetett: 'a szívnek teljességéből szól ezúttal a száj'. Olyannyira, hogy nyomban el is szégyelltem magam már csak a puszta feltételezés miatt is.) Igen, neki is, Minouche-nak is van nyugdíja. Hogy hogy? Hát úgy, hogy Franciaországban bizonyos koron túl mindenkinek van nyugdíja. Persze hogy minimális, de mégis valami. Nem, a gyerekek sem dolgoznak. Végül is csak Krauszok lennének, úgy 50 százalék erejéig - tette hozzá csaknem imponáló öngúnnyal, vagy talán inkább apai büszkeséggel. Nem, egyik sem nősült még meg, csakis alkalmi kapcsolataik vannak. Aztán ő kérdezett, hogy én mondjam újra: igen, köszönöm, én teljesen rendben vagyok. Abban maradtunk, hogy a találkozásig most már rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Erre a célra meg is adott egy telefonszámot, amihez viszont név, úgy tűnt, nemigen tartozott.

Mindez engem mélységesen elgondolkodtatott, de végül is úgy döntöttem: várjuk meg a személyes találkozást. Jobb híján azután valóban ezt is tettük.

* * *

Amikor kifacsarva megérkeztünk Ferihegyre, és én vagy harminc év után először üdvözölhettem - ilyenfajta igényeimet bőségesen kielégítő rémálmaim kivételével - magyar hatósági személyeket; miután a sértődéseket elkerülendő barátaimat lebeszéltem az értünk kijövetelről, ott várt ránk maga a régi Jancsi, csak némileg nehezebben felismerhető, öreg változatában, arcán ezúttal is a jól ismert, kicsit elfogódott, de azért széles, csupa-fog vigyorral, amely ugyanannak a régi fogsornak az egyes alkotóelemeit mintha világosbarna fából kicserzett, az eddigieknél nagyobbaknak tűnő darabokra cserélte volna fel. (Elképedésemre azon nyomban az jutott eszembe, hogy George Washingtonnak fa-fogai voltak.) A készséges vigyor megnyugtató meglétével szemben viszont az 'öcskös' kopasz volt, elszórtan mindössze néhány kiszáradóban lévő hajcsimbók árválkodott egyébként példásan tar fejbőrén, valahogy úgy, mint teszik azt egy kopár sziklán a puszta létükért sem sok sikerrel kecsegtető harcot vívó moha-csimbókok. Már csak ezért is legelső szavaival nyomban így üdvözölte rég nem látott lényemet: micsoda disznóság, hogy neked több hajad van, mint nekem. - Na nem sokkal. Különben sem kellene ilyen háklisnak lenni - próbáltam kiküszöbölni a haj-témát viszonyunkból. Egyébként nem kellett jobban megnézzem, hogy realizáljam: János összképéhez tartoztak a változatlanul ferde, most talán mandzsúriainak tűnő szemek, éppen csak hogy alattuk ezúttal már mélyre kiásott és egyben szabálytalan formájú árkok, feltöltve duzzadt táskákkal.

Szemügyre vétel, ölelések, vállveregetések, mind újabb meg újabb vigyorgások. Ki hitte volna... és hogy pont itt, Budapesten... Na és ha már itt tartunk, hadd mutassalak be... Ott állt ugyanis mellette egy nála magasabb, impozáns űrtartalmú, nem éppen fruska-küllemű nő, aki mintha megszokta volna, hogy ha az alkalom úgy kívánja, kultúremberként alkalmazkodik vállalt szerepéhez; igyekezve nem túlzott jelentőséget tulajdonítani saját személyének, türelmesen várva, míg mi betelünk egymással - Andris meg János három évtizede nem látta egymást -, és akkor majd rá is kerülhet a sor.

Hogy rövidre fogjam: kiderült, hogy a nő orvos, számomra, a mai magyarhoni medicinában járatlan lévén, nem egészen érthető, de őt közlése szerint igencsak lekötő, sőt túlzottan igénybe vevő, viszont legalább kiválóan jövedelmező praxissal. (Nem panaszkodhatnék...) Ők ketten Jánossal még gyerekkorukból ismerik egymást - ezt már a nő vezette kocsiban, a város felé haladtunkban tudtam meg -, onnan, hogy a két anya a mauthauseni koncentrációs táborban, félúton a halál felé vált baráttá, illetve egymás fogadott testvérévé. A doktornéni elvált, van egy nagy fia. Na és te mégis, már persze csak ha elárulhatod, mit csinálsz egy élet szorgos munkájával összegyűjtött szabadidőddel, az emberiség hasznát vagy ennek hiányában a saját lelki üdvösséged ügyét szolgálva? - fordultam Jánoshoz, nem is realizálva annak a lehetőségét, hogy az új közegben tapintatlanul valami nyúlós dolgot kezdek el piszkálgatni.

Jancsi azonban, nyilván a félreértések elkerülése végett, egyetlen pillanatig sem csinált titkot belőle, sőt furcsa büszkeséggel nagydobra verte a hírt: őt a doktornő tartja el. Márpedig ez, mintha csak rá szabták volna, neki maradéktalanul konveniál. (Vajon erre mit kellett volna mondanom? Azt, hogy: öregem, kalapot le, nagy vagy! Nem is kétséges: az öcskös megjátssza magát. Csak tudnám, miért? Hogy bizonyítsa: nincsenek skrupulusai? És ha elhiszem, akkor mi van?) Ezt a közlést így, ilyen formában, önmagában véve sem lett volna könnyű feldolgozni, de ehhez hozzájött még a dolog pikantériája - már úgy értem, az egyik a sok közül. Éspedig: hogy ezt a János számára kétségkívül jövedelmező tevékenységet a középkorú hölgy miért gyakorolja, ennek a számomra túlságosan hirtelen felmerült rejtélynek a feldolgozását az én fantáziámra bízta. Mármint arra, amelynek a bevetésére a mindennél világosabb helyzetre való tekintettel azért mégiscsak be kellett lássam: már csak a lehetséges alternatívák teljes hiányában nem is volt szükség. Imígyen felbuzdítva én erre még ott a kocsiban, már amennyire a fizikai adottságok egy autón belül ezt egyáltalán lehetővé teszik, alaposabban megnéztem őket külön-külön is magamnak, amellett, hogy felmértem őket együtt is, ez ügyben viszont valóban az előbb már futólag említett fantáziámnak az igénybe vételével; be kell vallanom, tettem pedig én ezt olyan átütő sikerrel, hogy annak eredményeként az egész ügyet egyre kevésbé értettem. Kivéve persze a már említett és a koncentrációs táborhoz kötő hagyományokat. Amelyekről meg kell valljam: tudomásom szerint János soha semmiféle jelét nem adta annak, amelynek alapján fogalmat alkothattam volna magamnak, majd így felmerülhetett volna bennem az a halovány lehetőség, hogy mindez az ő számára bármit is jelentett volna bármikor a múltban; majd ebből tökéletesen logikus lett az is, hogy nem jelent az bizony semmit a jelenben sem. De ha feltételezem, hogy valami eddig nem ismert, dolog húzódna meg a háttérben, éppen János esetében mit sem voltam képes kezdeni ezzel a rejtéllyel: végül az oly sok jóhoz szoktatott, világéletében és minden kétséget kizáróan válogatós, ez ügyben, főleg pipihúsért meg az azzal velejárókért a legvégsőkig, sőt azokon messze-messze túl is elmenni hajlamos öcskös - hová tette a szemét? Hogy egyéb részeiről, ha már ilyen sikamlós területre sodort el bennünket az ízetlenkedésre mindig kész sors, az illemtudás kedvéért ne tegyek akár csak futólagos említést sem.

Nem kell aggódni - nyugtatott meg a szóban forgó unokaöcs, felvilágosítva, hogy ő maga ereje teljes bedobásával abszolúte semmit nem csinál, lévén ő ebben az elhanyagolt foglalkozási ágban közismerten egyike a legjobbaknak, ha nem éppen kimagaslóan a legjobb. Imígyen megdicsőülve János közölte: egyetlen többé-kevésbé rendszeres tevékenysége abból áll, hogy kijár a Városligetbe. A Városligetbe? Hát azt meg minek? - meredtem rá, nyilván értetlenül. - Ja, persze, te nem tudhatod: azért, mert ott mindig lehet sakkozni! (Alighogy ezt kimondta, megjelent lelki szemeim előtt a vendéglőnk 'családi asztalán' ördögi sebességgel, órákon át mániákusan passziánszozó Sanyinak, János apjának a képe.) Már úgy értem: mindig van kivel. És nem kell előtte még megborotválkozni sem; nincs ugyan kiírva sehová, de köztudott, hogy ott a kétnapos borosta - kötelező. (Láttam lelki szemeim előtt az Arafatok százait sakkozni Budapesten.) De minderre csak akkor kerül sor, ha éppen nem esik az eső. Ami most - mármint az eső -, ahogy a számomra tökéletesen ismeretlen úton haladtunk élénk iramban a város felé, erre azon nyomban el is kezdett szemerkélni. Hogy ez mennyiben járult hozzá, azt nem tudom, de tény, hogy János már ott, a kocsiban, gondolom az esetleges félreértések elkerülése végett, kifejezetten büszkén, sőt elragadtatottan közölte velünk a nagy hírt, miszerint élettársától hamarosan kap egy autót, minthogy kocsi nélkül a városban egyre kevésbé lehet megmozdulni. Igaz, azzal talán még kevésbé. Viszont a jelenleginél is nagyobb szükség lesz a második kocsira a mostanság már rohamosan közeledő jövőben, amikor is terveik szerint kiköltöznének valahová - már pontosan tudják, hogy hová - a fővárosból, még a peremvárosokon is túlra, ahol egy máris kinézett házat vesznek majd maguknak. Vesznek. Mármint hogy ők ketten. János házakat ugyanis csakis kettesben szokott venni.

Az öcskössel a későbbiekben összejöttünk egy ízben az orvosnő lakásán is kettesben, napközben, amíg ő dolgozott; ahhoz fogható nagyságú, tánctermekből álló, század eleji nagypolgári ízléssel berendezett, nyilván több generáción át kézről kézre adott családi lakást Pesten én a háború óta sehol nem láttam. Még előtte is ritkán. János előzőleg hangsúlyozta, hogy négyszemközt kell találkozzunk, mert fontos dolgokat akar velem megbeszélni. Na, most következik a tanácskérés szerelmi-házassági problémáinak a kibogozásához, kámpicsorodtam el magamban.

Várakozásaimmal ellentétben azonban unokaöcsém a legkisebb hajlamot sem tanúsította arra, hogy beavasson engem élete rejtelmeibe, hanem ehelyett tőlem, a hontól és annak összekuszált ügyeitől elszakadttól, a földönfutótól kérdezett gondolom agyafúrtnak szánt kérdéseket valamiféle kommunista ravaszkodásokról Magyarhonban, ahol trükkösen úgyis újra hatalomra fognak kerülni, sőt talán abból, mármint a hatalomból a valóságban, a felszín alatt soha nem is távoztak. Meg arról tett fel nekem kérdéseket, hogy mi is lenne úgy igazából a helyzet arrafelé, ahol ő most újra, saját választásából él, már úgy értem valahogy, hogy vissza-disszidált; olyan elképesztően naiv kérdéseket, amelyekre én akkor is messzemenően kerültem volna a választ, ha azokat nem János, hanem egy valódi budapesti észlény tette volna föl nekem. Így azután ezzel a süketeléssel vagy másfél-két óra telt el, miközben János magyarázatot kísérelt meg tőlem kapni a roppant gyanús, igaz, ország-világ szeme láttára lebonyolódó belpolitikai fejlemények, akarom mondani ördögi machinációk ügyében.

Be kell valljam: ha akarnám, még most sem tudnám felmérni, hogy a kérdésekkel mit kívánhatott volna elérni. Ha csak az a tény nem utalna valamire, hogy tette pedig ezt igen gondosan az 'élettársa' háta mögött. Vagy lehetséges lenne, hogy a semmitmondó beszélgetés végül is az én aggkori agyér-elmeszesedésemnek a valódi mértékét lett volna hivatva felmérni? Vajh minek? A továbbiakban követendő miheztartás megítélése végett? Vagy-avagy igazából egyáltalán nem is rólam lett volna szó, hanem őróla: már úgy értem, el akarta terelni a figyelmet beszélgetéseink kínos témájáról, Minouche-ról, meg az ő kitartottságáról, talán még az ikrek távollétéről is? Faggathattam én őt, de ő azon nyomban szófukarrá vált, nem titkolt, mint ahogy nem is titkolható zavarral menekült a témától. A hozzám azelőtt őszinte öcskös most, hogy az ő egykori szavajárásával éljek, igen gyengén muzsikált. Húzta-húzogatta a vonót, de elnyűtt, még a trópusokat is megjárt hegedűjéből csakis siralmasan fals hangok szivárogtak elő. Mindezenközben az derült ki, hogy a kisgyerek kora óta kommunistaként nevelt, ez ellen soha nem lázadt, annak 'a maga módján' meg is maradt új élettársnak az elhunyt szülei nemcsak ősrégi bolsevikok voltak, de közelebbről meg nem határozott szerepet töltöttek be a kommunista rendszerben. Annak is a magasabb köreiben. Arról azonban - bizonyára nem véletlenül - már nem esett szó, hogy az utóbbi évek változásai hogyan hatottak rá. Közérzetére, politikai hitvallására, a jövőt illető perspektíváira - még kevésbé arról, hogy kettejük viszonyában a politika valaha is problémává vagy akárcsak intenzív beszédtémává nőtte volna ki magát. Aminek a tagadását persze nehéz lett volna elhinni, még kevésbé egy ilyen helyzetbe megkísérelni magamat beleélni, a legkevésbé sem csakis János kérdései, de általában az ottani közállapotok miatt is.

Később az élettársától aznapra kölcsönkapott kocsin furikáztunk, majd kérésemre a belvárosban sétáltunk egy kiadósat, sajnos az én reminiszcenciázó hangulatom miatt a Duna-parti olasz vendéglőben ebédelve, drágán és maradéktalanul pocsékul. Mindezenközben végre fondorkodásaim eredményeképpen sikeresen törtem meg János ellenállási kísérleteit, és facsartam ki belőle valamit Minouche-ról. Meg egyebekről. Igen, ez a viszony a doktornővel még a két mama asszisztálásával létrehozott gyerekkori kezdetek után mindig is jelen volt ugyan az életében, de a karaktere csak az utóbbi években változott meg. Előbb valamelyest és csak úgy hézagosan intimre, majd lassan még intimebbre. Aztán végül belterjesre, tehát intimissimére. Amikor János gondolom láthatta, hogy én őszintén csodálkozva nézek, sőt attól tartok, meredek rá, néminemű, nem túl meggyőző és időnként újra meg újra megkísérelt nekifutásokat tett arra, hogy a nő iránti túltengő érzelmeit meg vonzalmait éppencsak hogy ne áradozva ecsetelje - a fizikaiakat a részletekbe nem menő, nagyvonalú prezentálás során ugyancsak beleértve. Az ő diszkrét hangnemét utánozva azt már meg sem mertem kérdezni, hogy ez a nem kifejezetten junói termetű és vénuszi szépségű, ötvenen nyilván felüli, nem szükségszerűen arányosan proporcionált, de kétségkívül eltúlzott méretekkel rendelkező hölgy hogyan, miként változtatta meg Jánosnak a női nem jaj-de-nagyon fiatal példányainál akárcsak némileg idősebbek bájgombócaival is azon nyomban súlyos válságba zuhanó szexuális nyavalyáját, túl immár a hatvanon. Végül is az ember ilyen kérdéseket nem tehet fel, sőt ezeknek még csak a közelébe se igen juthat el. Arról már nem is szólva, hogy bármi ilyesmire a szerencsétlen kérdezőnek a legcsekélyebb hajlama se lett volna. Ugyanaz az ember viszont nemigen tehet mást, mint hogy őszintén megmondja: annak a valaminek, amit a nő iránt érzett, még a szokványost véve átlagul sem lenne sok köze a fölöttébb impresszionáló, valahol ott bent ellenállhatatlanul meleget teremtő rokonszenvhez. Hogy a későbbiekben ez majd hogyan alakulhatna? Azt én bizony nem tudom, és az előttünk álló életutak irányainak a nem-ismeretében bizony nem is tudhatom.

János viszont végre előállt a farbával és közölte velem: ha pusztán csak rajtuk múlna, mi sem lenne természetesebb, mint hogy össze is házasodjanak, már persze ha Minouche nem lenne olyan makacs. Hogyhogy makacs? Hát úgy, hogy nem hajlandó elválni. Mi több, hallani se akar róla. Hogy miért? Mert amikor a kérdés csak szóba kerül, ő egyvégtében azt hajtogatja, hogy ez itt velem csak ideiglenes állapot. Csak ideiglenes? - kapott erre el fogadkozásaim ellenére a svung. - Azt akarná ez a fajta szófűzés közölni, hogy lenne manapság valami olyan dolog, mint teszem azt ideiglenes öngyilkosság? János ezt először nemigen tudta követni, de amikor végül megértette, úgy meredt rám, mintha csak egy régóta nem látott szellem kelt volna életre szemei előtt. Azt hiszem, odamondásom erősen emlékeztethette őt viszonyunk régebbi korszakaira. Én persze hogy próbáltam a magam-keltette feszültségen valamit enyhíteni. Nézd, legyünk legalább néhány lélegzetvétel erejéig méltányosak: Minouche nyilván még mindig szeret téged, már csak úgy egyebek közt. Ha nem tévedek, idestova jóval több, mint harminc éve - fejtegettem. Amit viszont nem mondtam ki: feltételezhetően nem hisz, mert nem is akar hinni ennek az 'ideiglenes' valaminek a tartósságában. Talán látta is a nőt - és ez befolyásolhatná döntésében? Vagy talán meg van győződve arról, hogy ő még magánál Jánosnál is jobban ismeri a férjét. Az ő saját lókötőjét. Vagyis hogy ő ismeri ha nem is az eszményképét, de magát a férjét. Meg mindent, ami - nem aki! - azzal együtt jár. A jót, meg a rosszat. Igen, a vele szemben mérhetetlenül kegyetlent is. Bár kishitű meg nyúlszívű - már amikor nagy ritkán végleg elernyed -, de azért csak rákényszeríti magát arra, hogy bízzon. És azt hiszem, érteni véltem, hogy szegény kis Minouche, a Krauszok rabja és áldozata, egyszerűen nem akarja, sőt nem is tudja föladni Jánost. Magát azt a Jánost, aki a kérdésre meg sem kísérelt válaszolni. Nem mondhatnám, hogy ez mutatkozott volna annak a témának, amelyet szívesen firtatott volna, el egészen a végtelenségig.

Illetve hosszabb csönd után egyetlenegy szóval azért mégiscsak válaszolt. Azt mondta ugyanis, hogy: 'csak'. Egyszerűen: 'csak'. Mármint egy - dehogy is egy, négy élet minden romhalmazával magára hagyott, feltehetően hites párja által igen kevéssé értékelt, felfoghatatlanul, sőt érthetetlenül makacs magatartásának a jellemzésére. Amit hallva azért nyomban felrémlett megkínzott agyamban egy igazi krauszi kombináció: János nem bánná ugyan, de nem is ragaszkodna ahhoz, hogy elvegye a nőt, hanem hogy legfontosabb, tehát elsőrendű feladataként élvezze a 'kapcsolat' számára előnyös oldalait; márpedig ennek a manővernek a végrehajtásához fölöttébb kapóra jön Minouche határozott nemet-mondása. Amit János az előbb a 'csak' szócskával is jelezhetett - már ha én ezt valóban így akarnám felfogni. Nem tudom eldönteni, akartam volna-e vagy sem, hiszen mind biztosabban tudtam: menthetetlenül érkeztünk el egy igen hosszú útnak az elszakadás fájdalmai kíséretében végbemenő lezárulásához. Tettük pedig ezt úgy, hogy, mintha csak gondosan előkészítettük volna, az időzítés is mindkét részről frappánsan kedvezett a minél maradéktalanabb befejezésnek. Ami mármost magát a helyet illeti, Budapestnél, az intrikák intrikusok által fölöttébb kedvelt városánál mindkettőnk életének a logikája szerint keresve sem lehetett volna a célnak megfelelőbb színhelyre lelni. Lám csak, ha egy kicsit jobban odafigyeltem volna, akkor már az elindulás táján is rájöhettem volna arra, ami most történik, na meg arra, ami még történni fog. Már legalábbis ha előérzetem nem csal.

Igen, Minouche sajnos lehetetlen körülmények közt él Nizzában - talán mintha még a 'nyomorog' szó is elhangzott volna? -, bár ő neki engedi át saját nyugdíjának a felét. (A szentségit neki, miért csak a felét?) Mondom erre én, úgy is, mint ünneprontó: az alighanem bagó lehet, nemde? Gondolom, még cigarettára se elég. (János éppen rá akart volna gyújtani, de erre a cigarettásdoboz, mintha a kezét égetné, villámgyorsan került vissza az asztalra.) Hát meg kell hagyni, nem éppen sok, értett sértődötten húzódozva egyet velem. Én a kitételeim hatását elsimítandó sem állhattam meg, hogy ne emlékeztessem őt az idevágó hajdani pesti hülyéskedésekre. Miszerint a nyugdíjas úr azelőtt, pályája kezdetén, pénztáros volt az ingyen-uszodában. Vagy húsz év után viszont - igaz, csakis protekcióval - füstlapátoló lett a Keleti-pályaudvarnál, hogy csakis így lehessen azután belőle végül is már nyugdíjasan, félállásban, betanított varrógép-fűtő. Jancsi még véletlenül sem vette magára a szerintem pedig mintha csak ráöntötték volna, olyannyira találó tanmesét, viszont mivel ezt a tipikus pesti marháskodást már elfelejtette, most nagyot mulatott rajta.

Ja igen, ott lettek volna még az ikrek. Amint látod, az ikrek sajnos nincsenek itt - közölte -, vissza kellett menniök Nizzába, mert a munkanélküli segély ügyében személyes kihallgatáson kellett megjelenniök. Én természetesen egy szót se szóltam arról, hogy ha ilyesmiről vagy akárcsak távolról hasonlóról lett volna szó, francia földön vagy bárhol másutt, azt már legalább hetek, ha nem hónapok óta tudniok kellett volna. János azonban, meggyőződésem szerint pontosan felmérve, hogy én ez ügyben egyetlen szavát sem hiszem el, oda se bagózott, csak tovább nyomta a sódert (kiemelés ezúttal már nem szükségszerűen tőle). Hogy aszongya mondania se kell, mely igen nagyon sajnálták, hogy nem találkozhatunk.

Minthogy a nő igen kedves volt hozzánk, mi ezt igyekeztünk viszonozni. Ezért aztán a taszító részletek a legrosszabb esetben is csak valahol a felszín alatt lettek tárolva. Reméltem legalábbis én, életemben közel sem először bizonyulva túlságosan is naivnak.

Az utolsó estét előre kikötött módon velük töltöttük, méghozzá úgy, hogy esős, szeles időben kivittek bennünket vacsorázni Szentendrére. Hogy miért éppen Szentendrére, azt nem tudom. Hiszen a sötétben persze hogy az emlékeimben szeretettel megőrzött városból semmit nem láthattunk, ezzel szemben viszont az általuk kedvelt vendéglő azon az estén csaknem teljesen üres volt. Egy szál, impresszionálóan kellemetlen modorú, hajszál híján éppen hogy csak nem pimasz pincérrel. Valahogy a helynek, meg azzal együtt az egész vacsorának nem volt meg az íze-bűze.

Mostanra én már kutyafáradt lettem, minimális energiával sem rendelkezvén ahhoz, hogy feldobjam a hangulatot. János is szokatlanul passzív volt. Amikor meg nekidurálta magát az aktívkodásnak, akkor azt inkább kihagyhatta volna. Mindenáron szerette volna például, ha mi valamiféle különlegességet rendelünk; nekünk viszont mondjuk a borjúpörkölt galuskával bőségesen ebbe a kategóriába tartozott - volna, ha a felszolgált micsodát nem mikroszkóp alá kellett volna helyezni és úgy szemlélgetni. Vagyis hogy olyan csipetnyi adagot én még életemben nem láttam. Apám vendéglőjében az ár tized részéért legalább ötször akkora adagot kapott volna a hozzánk betévedt vándor, mint ebben az idegenforgalmi lebujban. Ezzel szemben ez a fikarcnyi izé itt előttünk, a tányér szélén fázósan kuporogva, már legalább néhány napja várhatott türelmetlenül, a reményt végleg feladva ránk, mert íze, az azután nem volt neki. Hogy palacsinta? - vicsorgott ránk a pincérnek álcázott kutyapecér. - Az sajnos már nincsen. Ezek után viszont egyáltalán nem értettem, hogy János miért erőltette valami helyi különlegességnek a rendelését, és hogy miért elképedéssel nyugodott végül is bele rendelésünkbe, de úgy, hogy azért azt személyes sértésként könyvelte el.

Miután én kifogytam a doktornő munkáját illető kérdésekből, amelyekre ő jó esetben is csak félmondatokkal válaszolt, a paraszolvenciát illetően meg egyszerűen megtagadta a választ, végül is pont ő lett az, aki a beszélgetés fonalát úgy-ahogy szőtte-szövögette. Olyan ügyben kérve például tanácsot tőlem, hogy most már, a legkevésbé sem serdülő leány korában, hogyan kéne neki lelkileg jobban alkalmazkodnia a számára drasztikusan változó időkhöz, márminthogy azután, hogy egész tudatos életét ő mégiscsak kommunistaként élte meg. Ne érts félre - tette hozzá -, nem lennék én jó cukorbabának, sőt úgy látszik, olyan lettem, merthogy muszáj, mint a mindig a talpára eső macska. Már csak ezért is a körülöttem lévő ügyekben, a mindennapokban játszva képes vagyok eligazodni. Csak éppen hogy a világ nagy, sorsdöntő kérdéseit illetően nem jó dolog aszinkronban lenni az élettel. Márpedig azt aztán még csak nem is sejtem, hogy hogyan kéne újra valamiféle szinkronba kerülni.

Alighanem én lennék a legkevésbé alkalmas ilyen jellegű kérdésekre értelmes válaszokat adni - kíséreltem meg a téma alól kibújni. - Nálam alkalmatlanabbat keresve sem lehetne találni, főleg vagy három évtizedes távollét után - próbáltam szabadulni a szorításból. Majd látva, hogy ezt nem sikerült elérnem, hozzáfűztem: Amit én tanácsként mondhatnék neked, az bizony nem érné meg azt a bizonyos kalap szart se. Már elnézést a népiesért. A nő azonban nem egykönnyen adta föl a partit; most először nem húzódott szerényen a háttérbe, sőt személyes vonatkozású érvekhez is folyamodva erősködött ily módon: De Tamás, ha jól értem, akkor te magad a saját életedben már képes voltál egyszer vagy esetleg többször is pontosan ezt megtenni!

Nem mondhatnám, hogy múltamról és annak ilyen sajátosan megfogalmazott 'fordulatairól', vagyis arról, hogy János ilyesmikről tájékoztatta, engem valamiféle köpönyegforgatónak állítva be, nem képedtem volna el. Szavaimat éppen ezért gondosan válogatva és nem kis mértékben unokaöcsémhez intézve közöltem: Valóban, réges-régen, szépen fejlett aszinkronban lévén a világgal meg abban magammal is, bekövetkezett az életemben egy radikális fordulat. Ami az után történt - beleértve ebbe úgyszólván mindent: a kivándorlást, nagyrészt a Szabad Európát is, meg oly sok mást -, mind annak az egynek a lehető leglogikusabb következménye. De akkor is: bár a kérdésedben a rólam beléhelyezett állítással, annak ellenére, hogy azzal nem értek egyet, nem kívánok vitába szállni, csak éppenhogy az én esetemben ez mindössze néhány röpke év vagy helyesebben hónap után történt, nem pedig hosszú évtizedek után, és akkor is immár vagy egy fél évszázaddal ezelőtt ért véget. Igen-bizony, zenével, nagy csinnadrattával. Tettem pedig ezt éppenséggel a lehető legkevésbé sem alkalmazkodva 'a változó időkhöz' - ugye így mondtad? -, hanem meredeken szembefordulva azokkal. És azért ismételten kemény árat fizetve meg. Ugye az nyilvánvaló, hogy ez az utolsó ötven év még a munkásmozgalom történetében, amint az kiderült, a létet vagy a nem-létet is meghatározó, iszonyúan hosszú időszakot jelentett. Mellesleg úgy, hogy amikor én a párthoz közel kerültem, meg amikor az egészből nemsokára kiszálltam, még igen fiatal voltam. A múlt meg a megszokás tehát nem játszott semmiféle szerepet, vagy ha igen, akkor éppen az ellenkező irányban befolyásolót. Még pár szót mondtam arról is, hogy a kettőnk háttere gyakorlatilag minden téren jelentősen különbözik egymástól.

Mire asztaltársnőnk, talán érezve, hogy a kelleténél messzebbre ment el - gondoltam legalábbis én -, vagy csak tovább folytatva a mit tudom én hová vezető játékot, a szavakat szemmel láthatóan keresve ahhoz kért tőlem - tőlem! - tanácsot, hogy az ő helyzetében vajon hogyan kellene megoldania a múltjával meg a nézeteivel való szakítást. Vagy akárcsak, első lépésként, a szembenézést. Én erre nagy-keservesen mindössze olyasmikkel voltam képes válaszolni, hogy nem értem, miért kellene neki bármivel is szakítania vagy szembenéznie, már persze ha az nem magából és nem belülről jön. Erről meg hasonló idegfeszítő kérdésekről édelegtünk egy ideig, a persze sehova sem vezető, lassan már-már tesztelő jelleget öltő párbeszédben. Nekem pedig kezdett egyre inkább az az érzésem lenni, hogy mindez eddig csak a bevezetés volt. Az előkészítése, de vajh minek? Mi lesz majd még ebből?

Hogy azután a legtartalmatlanabb és egyben legunalmasabb budapesti esténk végre a fizetés felé közeledjen, amikor is némi közelharc után én belenyugodtam, hogy ez a hazai pályán a vendéglátó feladata legyen, mert, amint azt ki is fejtette, eredetileg ő úgyis magához szeretett volna bennünket meghívni, de a vacsorakészítéshez szükséges előkészületek megtételéhez ma még a szokottnál is jóval több munkája adódott. Tamásék egyébként sem akartak téged azzal terhelni - segített bennünket mentegetni János. Indulásra készen, a számlára vártunk már, amikor a lehető legváratlanabbul a nő végre felrobbantotta a bombát. Mégpedig úgy, hogy egy már csaknem kínosan hosszúra nyúlt szünet után hirtelen Jánoshoz fordult: Kérdezhetek arról? Az én unokaöcsém, hajdani ifjú barátom és fegyverhordozóm egyetlen pillanat alatt falfehérré válva meredt maga elé a vörösborfoltos fehér abroszra, miközben arca fokozatosan azzal a sajátszerű ürességgel telt meg, amelyhez hasonlót én addig csakis hazárdjátékosokon láttam, olyanokon, akik éppen az utolsó vasukat veszítették el. Az önsajnálatnak, a múltban elkövetett bűnei megbánásának a visszatükrözése ez, a tragédia szelének az érintése; nem, ő nem is annyira a pénz elvesztése, hanem sokkal inkább amiatt, hogy elkerülhetetlenné vált: a szabályok meg a bevett szokások értelmében muszáj, akarja-nem akarja, de ki kell szállnia a játékból. Számára a játéknak vége. Hogy lehet, hogy erre csak most döbbent rá?

Végül is alig észrevehetően biccentett, imígyen adva ezúttal a nyilvánosság előtt is beleegyezését valamihez, amit a jelek szerint már kettesben jó előre megbeszéltek. Olyasvalamit, amit ezek szerint ő már következményeiben játszva is fölmérhetett. Pár pillanatnyi töprengés után jöttem csak rá: most kísértetiesen úgy nézett ki, mint ahogy kamaszkorából emlékeztem rá, de akkor is olyan alkalmakból, amikor valami irgalmatlanul nagy lóságot követett el. Amire természetesen csakis azért emlékezhettem, mert volt rá azokban a hajdani előzményekben ilyesmire elszórtan precedens.

A saját magára úgy tűnik végre rátalált nő viszont annál inkább, nagyon is a szemembe nézett, minden átmenet nélkül kőkeménnyé merevedett pillantással kőkeménnyé vált arcában, vagy tíz napi édelgés után többé már meg sem kísérelve titkolni valamit, ami számomra ugyancsak elképesztően tűnt: nem másnak, mint a megfékezhetetlen gyűlölet kifejezésének. Ismételten esve bele a világ leggyanútlanabb emberének a szerepébe, nekem persze fogalmam sem volt, mi okozhatta ezt a frappáns változást. Így azután utólag lelkiállapotomat illetően csakis arra emlékszem, hogy valami ilyesmit mondogattam magamban: nna, most következik majd egy kis ízelítő azokból a sokfajta ocsmányságokból, amelyek nélkül, mindig is tudtam, nem lehet az első és alighanem utolsó magyarországi utamat negélyes kedélyeskedésekkel kitölteni. Hiszen én itt újra egy olyan helyen vagyok, amelyen minden, de minden, ami igazán fontos, hasonlóan ahhoz, ami a legkevésbé sem az, valamilyen módon ellenemre, valamit istentelenül ingerlő módon megtestesítő személyem ellen van, csakúgy, mint én meg ellene - márpedig ezt én idestova emberemlékezet óta tudom. Hajszálpontosan, örökre megváltoztathatatlan módon tudom. Mi több, magát a kísértetiesen ismerős hangulatát ennek a végzetes szembenállásnak már sok-sok évvel ezelőtt szinte minden egyes éjszakám sztereotíp álmában is a végsőkig kitapasztaltam. Igaz, akkor még a műfaj főleg pantomim volt. Érthetetlenül simán ment eddig minden - pedig a felszín alatt közben jaj de gyakran éreztem valamit, valamit abból a jól ismert megfogalmazhatatlanból -, a valóságot meghamisító fejlemény lenne, ha ez így is fejeződne be. Mondjuk anélkül, hogy el akarják venni az útlevelemet. Vagy lefasisztázzanak, vagy lekommunistázzanak. Nekem mindegy, hiszen mindkét változat ismételten is megesett már velem. Na és - mielőtt azt még valahogy elfelejteném - mindenekelőtt, közben és utána lezsidózzanak. Igaz, azt már csakis a jó hangzás mián.

Nyilván ezeknek a dolgoknak a felidézése nyomán, magamat automatikusan riadókészültségbe helyezve, bennem mégis a végtelen nyugalom ritkán tapasztalt érzése áradt el. Tette ezt pedig olyannyira, hogy a nő ebből valamit talán megsejtve most már nem nézett rám a gyűlölettől lángoló szemekkel, hanem mint 'élettársa', ő is az abroszra meredt maga elé, és úgy mondta ki fojtott hangon egy teljes nap során nyilván szünet nélkül magában hordozott, minduntalan elemeire hullott, majd kényszeresen, újra és újra megmért, itt-ott módosított, szükség esetén lecserélt, a dübörgés érzetét kelteni hivatott szavakból a vádbeszéd első mondatát: János tegnap éjszaka elmondta nekem, hogy mi történt a felszabadulás után, 1945. január végén a ti házatok előtt.

Én mozdulatlan, remélem még érdeklődő arccal is néztem rá úgy, hogy le nem vettem volna ajkain csüggő szememet róla. És vártam. Mint egy nyugdíjas időmilliomos, végtelenül türelmesen vártam, hogyan folytatja majd a túlzottan nagy, drámai nekilódulással, csaknem rögtön az ítéletet már magával a végszó kimondásával megkezdett jakobinus vádbeszédét. Vajon mennyi puskapor lehet egy ilyen, magát nyilván keménynek, fasza leányzónak gondoló, de azért mégiscsak megrokkantan gyönge, talaját veszített nőben?

Ahogy a klisé mondja, a csöndet az asztalnál vágni lehetett volna. Andriska iszonyúan földúlt arccal nézett Jánosra. János a világ minden kincséért meg nem mozdult volna. És persze hallgatott, ugyanazokért a kincsekért sem szólalt volna meg. Kemény vonalakkal az arcára volt írva: bárhol szeretne most lenni, csak éppen nem itt és nem velünk. És közben a nő, igen, a végtelenségig felajzott nő még változatlanul kőből faragott arccal, bár most már a semmibe nézve, várta a válaszomat a tőrdöfésként nekem szegezett kérdésre.

Na, arra aztán várhatott, akár ítéletnapig is. Én rendületlenül, mintha csak hétköznapi dolgokat, amolyan széltében-hosszában terjesztett pesti pletykákat említett volna, egykedvűen néztem rá, és vártam, hogy ő maga folytassa is azt, amibe oly könnyelműen belevágott. Ha már annyira fontosnak tartotta a terep gondos felmérése előtt nyomban az egykori skandalum kellős közepébe ugrani. Lévén az 'élettársa' mégiscsak sakkbajnok, az ember hajlamos lenne feltételezni, hogy már pusztán megszokásból ha nem többet, de a lehetséges kombinációk következő lépéseit, mondjuk a legelsőt azok közül megbeszélték volna. Már persze csak akkor, ha valami jelentőséget tulajdonítok annak, hogy unokaöcsém miért pont a tegnapi, tehát az utolsó estét megelőző éjszakán tartotta meg élete nagy lélekfeltáró mutatványát. Nosza, hát akkor az 'élettársa' parancsoljon velem: legyen olyan kedves és fogalmazza meg a kérdését. Vagy kérdéseit. Pontosan, precízen. Ő kezdte, a kezdetet még közel sem fejezte be. Nincs az a pénz, amennyiért én hajlandó lennék összekuszálni számomra nyilván majd a reveláció erejével ható gondolatmenetének a fonalait. Meg a helyzet alaposan elferdült alakot magára öltő pátoszát. Még ennél is kevésbé vagyok hajlandó hagyni beleszoríttatni magam valamiféle defenzív pozícióba.

Igenám, de erre, bármennyire is elképesztő, semmi ilyesmire az ellenséggé vált hölgy úgy látszik nem készült fel. Élete alighanem legabszurdabb és talán legiszonytatóbb helyzetében egyszerűen kifogyott nemcsak a kellő, de az adott pillanatban egyáltalán kimondandó, akárcsak kimondható szavakból. Meg a szuflából is. Nem értette, sehogy sem értette, hogy én miért nem reagálok, miért nem mondok egyetlen szót sem. Főleg hogy miért nem védekezem. Vagy vádjainak a terhe alatt, a Kőszobor megsemmisítő pillantásának a hatására, miért nem süllyedek nyomban a föld alá. Olyannyira nem értette, hogy kezdett kiesni szerepéből, hogy eddigi kőkeménységét mindinkább a zavar váltsa fel. Világossá vált: valami olyasmit vállalt, aminek a teljesítésére alkalmatlannak kellett bizonyulnia. Ha tetszik, párbajképtelennek. Előttünk, János előtt, de főleg saját maga előtt. Az egész figura olyan volt most, hogy ránézve szinte éreztem számban valamilyen eddig ismeretlen keserűfűnek az ízét. Értetlenül nézve rám, végső kétségbeesésében ki máshoz fordult, mint Jánoshoz, hogy tőle kérdezze meg: János, ugye az igazat mondtad? És ugye semmilyen fontos részletet sem hagytál ki?

Megérkeztünk. Meg bizony, unokaöcsém számára a mindent eldöntő pillanathoz. Vajon hányszor adódik valakinek az életében az igazság hirtelen felragyogó fényével körülötte mindent beszóró pillanata? Olyan, amelynek a hatására, lám csak, sokkal, de sokkal több barázda képződött nyomban a homlokán, mint amennyinek ott fizikailag egyáltalán helye lehetett volna. Új módon csuparánc unokaöcsém erre alig hallhatóan mondta: Én próbáltam olyan világosan megmagyarázni, ahogyan arra csak képes voltam, hogy egyszerűen nem volt választási lehetősége. Amit tett, azt meg kellett tennie... Én meg elmondtam neked, mert bíztam benne, hogy megérted - fogyott a lélegzet, halkult a hang, és veszett lassan a semmibe az utolsó mondat vége. A nő nem szólt, csak én keseregtem el magam: Ha hallgattál volna, most nem érezné mindenki úgy magát, mint egy rakás... szentendrei borjúpörkölt.

Erre aztán még a tökéletesen elképedt doktornő is - még neki áll följebb? - kezdett úgy viselkedni, mint aki most már azt sem tudja, hol van. Végül a hamvába holt vállalkozás kudarcát leplezni többé már képtelenül mondta ki a nem, dehogyis nekem, hanem a Jánosnak szánt kérdést: Ha ez valóban így van, akkor miért mondtad el nekem? Miért érezted úgy, hogy el kell mondanod? És miért így és miért pont most? És ezenfelül: ha ez így volt, akkor miért kellett az egészet több mint ötven éven át hétpecsétes titokként kezelni?

János, vagy az, akinek a sors kegyelméből megadatott, hogy a valamikori, a hóban elveszetten álló és síró kis Jancsi helyében most ott jelen legyen, nem tudott és énelőttem nem is akart többé semmit sem mondani. Aztán rájöttem: a szakadatlanul ugyanazon járó eszű János cselekedetének a fő oka, a fő motívuma nem is én voltam, hanem az, hogy az 'élettárs' nem tudom hogyan, de valahogy velem, a mi ittlétünkkel kapcsolatban benne megingott hitét kellett neki még idejekorán helyreállítania. Vagyis hogy János végső fokon semmi mást nem tett, mint a réges-régen beidegzett formáját futotta ki - éppen ezért nekem nincsen semmi okom a dolgot mellre szívni; az én feladatom most csakis a tények tudomásul vétele.

A beállott csendet végül is ki más, mint Andriska törte meg, amikor a kezdeti durva megrázkódtatásból magához térve, mindenki meglepetésére, nekem pedig, megvallom őszintén, az elképedésemre üdén, természetes hangon imígyen szólalt meg: Nem lenne ideje, hogy elinduljunk? Na és persze hogy megköszönjük a finom vacsorát?

Pár szó, de mögötte nagyvonalú, a legkevésbé sem mindennapi tett húzódott meg. Az immár visszavonhatatlan megsemmisülés szükségtelenné vált folytatásának a felismerése. Elképzelhetetlenül büszke voltam a feleségemre. Akinek kis és nagy társaságban egyaránt a megszokott szerepe - persze hogy kivételekkel - a hallgatás, a figyelés, a kérdezés műfajának a bájosra tökéletesítése vált. Amelytől az ilyesfajta aktívkodás csillagászati távolságba esett.

Mert hiszen nyomban minden az ő rendezői utasításai szerint zajlott le: fölálltunk, a férfiak fölsegítették a nőkre az esőkabátokat, majd a mi baráti négyesünk elindult és libasorban ballagott a közben alaposan rázendített esőben a kövekkel kirakott, lejtős, bármiféle élőlény létéről sem árulkodó utca közepén lefelé zubogó, meg-meglóduló vízmosás mentén a domboldalban lévő vendéglőből a domb aljában leparkolt kocsihoz. Amelybe a vadonatúj diplomáciai helyzetben a helyezkedés kényes problémája miatt némileg totyorogva, de azért csak rendben szálltunk be, méghozzá gondosan ügyelve arra, hogy - ne úgy, mint idefelé - most Andrea üljön velem hátul.

Senki nem vállalkozott rá, hogy megtörje a minket az eső most már haragos dörömbölésével meg a saját gondolatainkkal beburkoló csöndet. Vagy tíz perc után végül megint ki más, mint Andris volt az, aki a feszültséget feloldandó hangjában angyali ártatlansággal kérdezte meg: Nincs ebben a kocsiban rádió?

János készségesen, sőt valahogy fölszabadultan teljesítette a csakis parancsként felfogható, de azért oly igen ártatlan-kedvesen feldobott kérést. Így azután pompás muzsika, valamiféle Huszka-operett kíséretében érkeztünk meg operett-ország fővárosában egy végtelenül kedves, szerető és szeretett barátunk által beszervezett, roppant gonddal minden szükségessel felszerelt, pompás, sőt főúri szállásunk elé, anélkül, hogy az egész úton bárki egyetlen szót is hallatott volna. A még a közelmúltban is jelentős távolságot meglepően gyorsan hagytuk magunk mögött, alighanem már csak a tételt bizonyítandó, miszerint jó társaságban az idő szinte repül. Én meg közben csendes megadással realizáltam: nem áll módomban többé elbújni a kérdés elől. Hiszen a mai este persze hogy nem önmagában, minden mástól elszigetelten létezik, de szervesen, bár természetesen más-más módon illeszkedik be ezentúl majd mind a négyünknek az életébe.

Aztán megérkeztünk, kiszálltunk, ott álltunk szállásunk előtt, csöndben ázva mi, a gyászmagyarok. Ezúttal az idétlenné váló csöndet én törtem meg: Beleértve a ma esti vacsorát, mindent igazán szépen köszönünk. Ezzel kezemet nyújtottam a nőnek, aki azt rettenetes zavarban fogadta el, majd Jánosnak, aki lényegében ugyanezt tette. Aztán elkámpicsorodott képét látva lebírhatatlan erővel vált úrrá rajtam az ellenállhatatlan vágy - és Jánost átölelve csordult ki belőlem: Uram-bátyám, azért azt csak tudod, hogy szeretlek? Meg hogy lesz ez még másképp is, ugye? Azt azért még megéljük... Erre János arcán, mintha csak a redőnyt húzták volna fel, megjelent annak a réges-régi, jól ismert vigyornak a halvány mása. Az adott helyzetben valamennyiünk közül Andris volt az, aki Jánost is, a nőt is megcsókolta. Megfordultunk és a kerti kaput kinyitva, kommunistákat, magyar történelmet, közel- és régmúltat, na meg persze a jelent magunk mögött hagyva Andriskával megöleltük egymást. Ilyesmit, főleg esőben, mellesleg hóban, locspocsban, napsütésben, száraz időben, éjszaka, nappal, itt meg ott mostanában már nemigen szoktunk egymás ellen elkövetni. (Van olyan 'mostanában' is, amely két-három évre megy vissza?) Én azután nagy és széles, reméltem lenyűgöző gesztussal meghajoltam, nejemnek hálásan kezet csókoltam, mire ő közölte velem, hogy ne pojácáskodjak. Ezek után nem maradt más hátra, mint hogy végül a sötétben kies lakosztályunkba bebotorkálva ott helyezzük el fáradt, de furcsa módon feldobott testeinket. Helyesebben: fáradt testeinkbe bújtatott és úgy feldobott lelkeinket. A jelek egybehangzóan arra látszanak utalni, hogy ezt is túléltük volna - hangzott azt hiszem jóval több, mint egy óra óta az első kimondott gondolatom, amely a 'túlélés' említése miatt bennem azon nyomban tótágast állt és legalábbis kétértelmű közléssé vált.

Leültünk egymással szemben, de nem a történtek kiértékelésére. Se kedvünk, se hajlamunk nem volt arra, hogy azokra egyetlen szót is pazaroljunk. Olyannyira nem, hogy pár perc múlva javasoltam: hívjunk föl egy-két baráti házaspárt és menjünk el velük még egy pár órára persze inni is valamit, hogy lemossuk a gyalázatot, juszt is a magunk módján zárjuk le budapesti látogatásunkat. Andris, az amúgy elmenés-ügyekben mindig igen vállalkozó szellemű, amint én szoktam volt mondani, az élveteg Andris ezúttal nyomban bele is egyezett. Mi a barátokat az átalakított formájában is oly sok emléket őrző Fészekbe, annak is a bárjába hívtuk; jöttek, nem jöttek, ez most már nem a mi dolgunk; mi mindenesetre beültünk egy taxiba és odahajtattunk. (Ezt a szót utoljára egy müncheni magyar főnöktől hallottam telefonon, aki közölte: nem kell a repülőtérre érte kimenni, mert ő onnan egyenesen a szállodájába hajtat. Amint azt ősei tették valaha, amikor jókedvükben csak úgy a lovak közé csaptak.) De furcsa volt némileg megváltoztatott, mégis megszokott helyünkön ülni - és ehhez közel s távolban egyetlen ismerős arcot se látni!

Nemsokára jöttek a barátok is - és percek alatt elterjedt a hír: régen Amerikába kivándorolt törzsvendégek tértek vissza pár órára a tett színhelyére. Nosza, össze is tolódtak a kis asztalok (nem fantomokat kergettünk, az árnyékunk után loholtunk?), az egybegyűltek - nagyrészt fiatal népség - lekötelezően kedvesek voltak, nekünk kellett a zongoristától rendelni korabeli slágereket - "Álltam a hídon, és a te fényképed néztem" -, a mi egészségünkre ivott az egész banda, még fizetni se hagytak, a számlánkat a 'ház' vállalta magára (ezt mi szívből jövő gesztussal amerikai szabásúan eltúlzott borravalókkal kompenzáltuk) - és éreztük, hogyan mosódik le rólunk az út pora meg az utolsó este nyomora. Nem féktelen tivornyán, csak az első spontán találkozón, amelyre a távozás előtt mindössze pár órával kellett megjelennünk.

Alighanem ideérkezésünk óta most először, de cefetül jól mulattunk, sőt műsoron kívül egy kicsit még be is csíptünk. A nagy formában lévő, szépsége teljében ragyogó Andris csak úgy, lezser mozdulatokkal szedegette föl az elébe szórt bókokat. Ez volt az első alkalom - bár erre nem esküdnék meg -, hogy Magyarországon Armagnacot ittam. Így azután ugyan alvásra a korai felkelés miatt sok időnk már nem maradt, de ez most közel sem volt fontos. Még a drámai vacsorát megelőzően, délután gyakorlatilag már úgyis becsomagoltunk. Majd alszom én, ha véget ér a kín - danásztam a Don Carlosból -, és magába fogad a jó öreg Escorial. Mire Andriska: Azt ugyan nem tudom, de otthon lenni - az fenségesen jó lesz!

Az is lett, még akkor is, ha Andrisnak minden átmenet nélkül, már a hazaérkezést követő napon be kellett mennie dolgozni. Én rakosgattam ki a bőröndökből - igaz, meggyőződés nélkül -, néztem bele a masinát elárasztó komputer-üzenetekbe, az összegyűlt posta főleg levél-hirdetésekből, eladási ajánlatokból meg számlákból álló, megdöbbentőre nőtt halmazába. Fölhívtam ezt meg azt, édelegtem Ancsával, aki nem győzte hangsúlyozni, mennyire hiányoztunk. A madarak etetéséről, az etető megtöltéséről nyomatékos felhívásaink ellenére persze hogy megfeledkezett. Talán azért is, mert az egyedül birtokolt házban alaposan el volt foglalva más jellegű tevékenységekkel? Gondos nyomeltakarítási kísérletei ellenére sem volt ugyanis különösebben nehéz rájönnünk, amit egyébként is biztosra vettünk: kies hajlékunk nagyszabású partiknak vált a színterévé. Annyi baj legyen. Viszont pokoli jó kávékkal ünnepelték újra-megjelenésemet az itteni eszpresszó-féleségben az ebéd utáni dopióra, duplára megszokott, ott kiszolgáló ifjú népek.

Aztán egyszer csak rájöttem: volt ottan Budapesten két dolog, az egyik, amelyiket elfelejtettem lezárni, a másik, amelyiket meg elmulasztottam kinyitni. Az első tehát: annyira el voltam foglalva a saját reakcióimmal, hogy nem is igen jutott el a tudatomig: arrafelé, alighanem már jó idővel ezelőtt, bizony a rák meg a műtét híréről értesülve engem mindenki illően megsiratott vagy kellően elátkozott, majd végül is, mindkét esetben, ilyen vagy olyan minőségemben, de eltemetett. Vagyis elkönyvelte, hogy földi maradványaim hat láb mélyen találták meg végső helyüket a talajban. Azután most saját szemükkel tapasztalva, hogy a papírformát legyőzve lám túléltem, még ott is voltam, vissza is tértem kényszeresen, kivétel nélkül mindenki többé vagy kevésbé megzavarodva, de nemigen tudta, mihez kezdjen velem. Volt, aki ezt csaknem ki is mondta; volt, aki összevissza hebegett; volt, aki nem győzte a hátamat pacskolni - csak éppen hogy senki nem nézett rám úgy, mint tette volt azt arra a régi pacákra egykoron. Azelőtt... Mielőtt még... Nem is lettem volna túlságosan meglepődve, ha egyikök egyszer csak megszólalt volna, mondván: halottakról vagy jót, vagy semmit, de te, pajtás, ahhoz képest meglepően jól nézel ki. Én lettem a szemükben az 'ahhoz képest'...

A másik, az a monstre méretű tetemrehívásból néhány perc alatt tökéletesen elpackázott zárójelenetté átalakult végjáték volt Szentendrén. Amely minden ordenárésága mellett még abban is megakadályozott, hogy Jánostól elkérjem Minouche címét meg telefonszámát Nizzában. Pedig ha csak egy mód van rá, igen-nagyon szeretnék tudni róla és ha lehet, segíteni neki.

A fészkes fene fog hülyegyerekek módjára játékokat játszani, elfogultságokkal meg finomkodással! - határoztam el, még a pillanatnyi habozás miatt is magamra felbőszülten. És máris tárcsáztam a doktornő számát, hogy Jánostól a szükséges információkat beszerezzem.

A telefont a nő vette fel. Odaát valamivel este 8 óra után volt. Bejelentkeztem, újra megköszöntem az irántunk tanúsított kedvességét. Amire zavart, viszont annál kevésbé érthető válasz érkezett, amely azt az érzést kelthette volna a gyanútlan kívülállóban, hogy sifrírozott üzenetet hall. Ugyanis azt közölte: János a búcsúzás után még beszélni akart velem, telefonált is, de nem talált bennünket otthon. Erre én egyenesből megkérdeztem: Gondolod, hogy ha már azt a hívást elszalasztottam, most beszélhetnék vele? Egy alig észlelhető szünet után a hölgy közölte: János nincs itthon. (Nem hittem el. Akkor is tudtam, most is tudom, hogy ott volt.) Hagyhatnék számára üzenetet? Hogyne. Mire én arra kértem Jánost, hogy feleségének a címét és a telefonszámát írja meg nekem. Akár számítógépes üzenet formájában, hiszen a címemet egyszer már felírattam vele. A szívességét előre is megköszöntem és elbúcsúztam. Egyetlen pillanatig sem kételkedve abban, hogy János ezt az üzenetet soha nem fogja megkapni.

Alighanem így is lőn, azóta se hallottam semmit felőle. A történtek után ez aligha okozhatna bárkinek is meglepetést, meg be kell látnom: a maga idióta módján ez így is van rendjén. Hiszen mi itt egymás közt számtalanszor állapodtunk meg: még az ősidőkben keletkezett köröknek is egyszer be kell zárulniok, de nem szükségszerűen időnek előtte. Mindez nem akadályozhatott meg abban, hogy megeresszek egy lapot Minouche-nak az utolsó ismert nizzai címre. Továbbá abban sem, hogy megkíséreljem felhívni őt az utolsó ismert telefonszámon. Az eredmény: sehol semmi. Úgy, ahogy sejtettem: meglévő bűntudatomat próbáltam a tudatom felszíne alá nyomni - nem mondhatnám, hogy átütő sikerrel.

Most aztán már megérdemeltem, hogy azt tegyem, amit reggel óta alig bírtam kivárni - vagyis hogy felhívjam Torontót. Furcsa volt, nemcsak azért, mert koromhoz a legkevésbé sem illő módon a torkomban dobogott a szívem: úgy tűnt, mintha Margó utoljára két hete bekebelezett hangját vagy jó száz év óta nem hallottam volna. Hiszen hogy én - tudatosodott bennem, méghozzá tökéletes elképedésemre - egy enyhén szólva az ő számára nem idegen, ismeretlen földrészről jöttem vissza, hanem a szülőföldjéről; hiszen ő nemcsak hogy magyar, de mi ketten onnan ismerjük egymást; hogy minden, de minden onnan ered, és persze hogy sokat, igen sokat voltunk mi együtt Budapesten is. Hogy az akkor másképp volt? Persze hogy másképp, a dolgok természetéből kifolyóan. Mert azért az életben az igazán fontos ügyek nem szoktak csak úgy, előzmények nélkül kikerekedni magából a semmiből. Ennek ellenére sem nagyon értettem, honnan a felfedezésnek ez a sajátosan eltájolt érzése - és bizony még most, amikor ezt itt tudatosítva leírom, akkor sem tudnám megmagyarázni Margónak, vagy inkább Margónak meg magamnak kapcsolatunk ilyen eddig fel nem ismert módon Amerikához kötöttségét, ami még ennél is furcsább, eredeztetését. Ahhoz azért hozzájárult, hogy mi, a talpraesettek, a világ meg a magunk ügyeiben nem éppen kezdők most zavart szünetekkel méregessük egymást meg magunkat - hogy új fogalmi rendszerekhez szoktassuk magunkat -, hiszen azért jó régen nem fordult velünk elő, hogy ilyen kibírhatatlanul hosszú ideig még telefonon sem beszéltünk. Főleg nem a mostanság bennünk kiforrott és a megfogalmazáshoz már szinte magától közeledő régi-új érzések felszínre kerülésének a tájékán.

Így azután nem kevéssé zavart módon, semmitmondó mondatok kicserélésével, ide-oda taszigálásával kezdődött az egyébként is szaggatott beszélgetés. Hát persze, mind a ketten elfogódottak, ha nem éppen lámpalázasak voltunk. Aztán... aztán kikecmeregve a zavarból egyszer csak kaptam magam és megszólítottam őt, de ezúttal már úgy, mintha igazában csak most csodálkoznánk rá egymásra. Hi - üdvözöltem hosszan elnyújtottan, véget érni nem akaróan a rég nem látottat-hallottat. Hi - adta ő ezt nyomban vissza, ugyanúgy elhúzva, még a hangárnyalatot is lekopírozva. (Látni véltem, amint az én üdvözlésemet hallva felkapja a fejét.) Tehetett a hangjával valami mást is, mert ugyan fogalmam sincs, hogy ezt hogy csinálta, de én még soha életemben nem hallottam egy ilyen kurta kis szavacskát ilyennyire érzéki tartalommal feltöltöttnek hangzani. Itt most a lehető legrövidebb szünet következett, a valamire rácsodálkozásnak a lebegő pillanata. Hogy ezután már úgy mondjunk ki mindent, mint akik megérkeztek, és történjen velük bármi, amúgy istenigazából helyben is vannak. Hiányoztál - így én, ezzel indítva meg akaratlanul is - márminthogy én ezt akaratlanul mondtam volna így ki? ugyan már! - a gátszakadást és mindent, ami ezt követően azután magával sodort bennünket. Eszméletlenül hiányoztál - ugrott szavamra megpendülten Margó. Hogy aztán többé meg se kísérelje fékezni magát. Még csak elképzelni se tudtam, hogy valaki így, ilyen őrjítően hiányozhat - így ő, nyilván azért, mert kikívánkozott belőle, meg azért, mert neki már az első pillanatokban is fontos volt, hogy nekem adjon valamit - miből másból, mint az őt magukkal ragadó érzésekből? Így járva el, magával az első, a mi igazi témánkban nekem ajándékozott legelső pár mondatában a mi éppenhogy csak kezdődő kapcsolatunkat téve annak az ő életében ezentúl betöltendő, világosan meghatározott helyére.

Nem csoda, hogy innen kezdve és ezen belül azután már minden magánhangzó is a helyére került. Javasoltam, igyunk valamit. Mit? - kérdezte. - Talán egy kortyot abból a skót maláta-whiskyből? Mi is a neve? Várjál, idehozom. - Glenfiddich? - Hát persze. - Cheers. - Cheers. - Tudod, hogy mindig van egy első, a legelső időpont? - Ez, a mostani? Ez a szédülős pillanat? - Akkor igyunk a kezdetek kezdetére. Egészségedre. - Neked is. Isten hozott. - Hozzád. - Jaj nekem, hozzám... És most mihez kezdjek veled? Te réges-régen várt, te áldott teher! - Adjak esetleg ötleteket? - Meg ne merj nekem szólalni! - Pedig pokolian jó ötleteim vannak. - Ötletekkel, köszönöm, én is bőségesen el vagyok látva. Van belőlük egy pár év kitöltésére elégséges készletem. Csakhogy azokról persze hogy nem beszélni kell. Vagy ha igen... Vagyis hogy mindketten jól tudjuk: a sorrend adott. Apropó adott: valami más adnivalód nincsen? - Gondolsz konkrétan valamire? - Én mindig, folyton, egyvégtében, megszakítás nélkül és, már amennyiben ez lehetséges lenne, egyre inkább ezt teszem. Teszem pedig azt én konkrétan, úgy, ahogy érdeklődsz felőle. És közben elképedve alig tudom elhinni, hogy mi most ilyesfélékről beszélünk. De azért azt már ne kérdezd, hogy hogyan teszem ezt, mert akkor a csodák napján még az is megtörténhet, hogy elpirulok. Gondolod, hogy ez lehetséges lenne? - Hát innen nézve aztán ugyancsak úgy tűnik, hogy nagyon is. Merthogy ha már erről van szó, elárulhatom: itt is a lehetőségek lehetősége zajlik, nem mellesleg az is színesben. - Na, azt azért csak megnézném magamnak. - Jó. Én meg téged, tetőtől talpig, de mielőbb. Hiszen oly elképesztően régen, most aztán végleg úgy tűnik, hogy emberemlékezet óta várok rád! Abban a mindent befedő, soha véget érni nem akaró, igen, abban az őrjítő csöndben, amelyben még annak a híres-nevezetes légynek a döngését is fortissimóban lehetett hallani. - Méghogy te vársz? Akkor mit szóljak én? - Lehet, hogy mostantól fogva versenyezni is fogunk egymással? - Na nem, azt aztán már nem, hiszen mesterkedhetnél kedvedre, de a győzelem pálmáját én úgysem engedném kicsavarni a kezemből. Annál is inkább, mert azon kívül minden, de minden úgyis a tiéd...

A kettőnk közötti új alaphang megadása után egy idő múlva azért kicsit - és átmenetileg - csak lehiggadtunk. El kellett mondanom - nagy vonalakban -, hogy hol mi történt. Meg hogy mi milyen volt. Mi hogyan érintett. És mi fog vélhetően az egészből végül is megmaradni. Ő időnként aggódott: nem lesz-e az ott túl sok nekem? Nem volt, egyáltalán nem. De minderről úgyis beszélünk még. És te? Veled mi történt? - Vártalak. - Itt vagyok. - Az jó, nagyon jó.

- Margó? - Igen? - Hogy van most a hajad? - Hogy-hogy? - Mostanában szoktad úgy hordani, hogy hátul fölfelé van fésülve, nekem az volt az érzésem, azért, hogy a nyakadból többet láthassak. - Hát ez meg hogy jutott az eszedbe? - Nem tudom. Azt hiszem, nem is most jutott eszembe. Meg úgy érzem, hogy te is tudod. Lehetséges lenne, hogy ez is a Margó-varázslatok egyike lenne? Új olimpiai szám: férfiszédítés mágneses nyakmutogatással. Mert hogy én viszont csakis arra emlékszem, hogy neked nagyon is elegáns, büszkén sudár, vagyis hogy kecses nyakad van. - Kecses? Mármint nekem? - Furcsa szó lenne egy olyan nyakra, amelynek én mindig odaadó híve és ihletett dicsőítője voltam? Közel sem csak mint a fejedet a testeddel összekötő, nemes részednek, amelynek e létbevágó funkciója maradéktalan teljesítéséért külön hálát kéne rebegjek, de az önmagában is remekmívű alkotásnak? Mint Mozart műveiben az egyes részek közé átvezetésként beiktatott, kifinomultan ravasz, de ugyanakkor éppen egyszerűségükben elragadó, számomra a legcsodálatosabb összekötő miniatúráknak? Annak a négy-öt elpöntyögendő, látszatra teljesen jelentéktelen, éppen hogy csak arra járó, na és ha már arra keveredett az útjuk, hát oda is vetett hangocskának? Amitől a világ olyan, amilyen; mint amilyen anélkül, magában, a tökéletesség iránti súlyos érdektelenségében soha nem is lehetne. Viszont mégiscsak egy görög mellszobor nyakáról van itten most szó, amelyen gyönyörűségében jól látható az ereknek és azokban vajon mi másnak, mint a te vérednek a lüktetése? És amelynek valamiért, megbocsáthatatlan módon, súlyos büntetésül soha eddig még csak a közelébe se kerültem? - Igen, most, hogy panaszlod, be kell lássam, hogy ez valóban így adódott. Sok minden más között, közel sem önmagában. Azt viszont azért már nemigen hinném, hogy ez az oly sokáig végletesen elhanyagolt hamarosan kamatostól beinkasszálandó jutalmat csak most, de nyomban kényes borzongással nyugtázó nyakamon múlott volna. - No lám, mindjárt megtaláltuk a legelső feladatot - pótolni az e téren elmulasztottakat. Mondd, alabástrom nyakad maga akarta volna? Meg persze kapcsolt részei? Mármint a közelebbi, érdemi tartalommal is megtöltött ismeretséget? És te jó szívvel viselnéd, ha én, magamat fékezni képtelenül nem túl gyakran, de legalább időnként - már elnézést kérek - rájárnék a nyakadra?

- Tamás, ha ilyesmikről, ilyen végtelenül fontos dolgokról szándékodban áll majd a jövőben is ilyen elragadó módon értekezni, akkor hadd adjak gyorsan a kezedbe egy kulcsot: kérdezés helyett légy szíves és használj inkább kijelentő mondatokat. Mondd szépen, magabiztosan, mindent tudóan: kecses nyakad ugyanúgy akarta a közelebbi és sokoldalú ismeretséget, mint te meg a szád, sőt türelmetlenül várta is azt. Sokkal, de főleg tikkadtabban jobban... - Bánod, hogy a sors távol tartott engem a te fenséges, igenis megbabonázott nézőjét megfontolatlan, de annál élvezetesebb cselekedetek azonnali elkövetésére serkentő nyakadtól? - Ezekben a pillanatokban, amikor így beszélsz róla, már egyáltalán nem, hiszen most a legfontosabb mozzanatok egyikében foglalta le kiéhezett figyelmünket. Csak ki hitte volna, még akár úgy öt perccel ezelőtt is, hogy utólagos fölhatalmazásod birtokában helyetted fogom a saját nyakamat simogatni? Márminthogy azért, mert most persze ezt teszem. Igen, igazad volt, most is fölfelé. - Mert beszélek róla? - Azért is. Meg mert te szereted. Meg mert elegáns és főleg mert kecses. Igen, kezdem elhinni neked, hogy kecses. Meg amit még hozzá gondolsz. - Minden, amit hozzá gondolok? - És még annál is több. Igaz, annál nincs több, mert abban benne van minden, amit tudok, és minden, amiről fogalmam sincs. - Sulamithtól, a jegyestől? - Őtőle is, meg a világtól is, ami most számomra benned ölt testet. Mondd, Tamás, te nem tartasz valamicskét attól, hogy váratlan és nem is kicsit félelmetes dolgokat mondunk? Mármint azon kívül, amit mind a ketten végre nemcsak tudunk, de szavakkal is közlünk egymással. - Ettől félni? Miért? Mert a sütnivalónkat egyszer végre sütésre használjuk fel? Hibáztatnál bennünket, hogy mindjárt a első nekifutásra azt mondjuk ki, ami van? És nem azt, ami nincs? Hogy mint a kisgyerekeknek, lám csak, hirtelen számunkra is 'kisült isten igazsága'? Hogy kezdjük behozni az elvesztegetett időt, kipótolni a töménytelen mennyiségű elmulasztott simogatást, ha mással nem, hát egyelőre legalábbis szavakkal? Vagy arra gondolsz, hogy miért tesszük ezt éppen most? - Hát például azért, mert tavasz van a levegőben. Jó, nem itt, de valahol a Földön mindig vár ránk a mi tavaszunk. - Csacsi gyermek, te ne tudnád, hogy tavasz ott van, ahol mi éppen vagyunk? - Azt mondod, hogy mi képesek vagyunk nagyúri jó kedvünkben tavaszt csinálni. Közlöd ezt persze most csak a telefonon. Ez a herkentyű pedig sok mindent kibír, még az ilyesfajta közléseket is. Én is. Az az érzésem, hogy a pulzusom - az adott körülmények közt - többé-kevésbé normális. De ha majd ilyesmiket úgy közölsz velem, hogy közben rám is nézel, a civilizált társalgás során nem éppen valamiféle visszafogott említés tisztes tárgyává avatandó szemeiddel, és közben én is nézlek meg látlak... - Akkor én majd megöllek téged, ha a pulzusodra mersz gondolni.

- Margó? - Igen? - Már csak annak érdekében is, hogy legalább valamennyire képesek legyünk uralkodni magunkon: kimondanád a nevemet? - Thomas. Thomas, my dearest. Thomas. Thomas. Miért kellett kimondjam? - Mert te vagy az egyetlen magyar, aki Thomasnak szólít. És valahányszor azt teszed, úgy gurítod, hempergeted körbe-körbe a szádban, azt is mondhatnám, öblögetsz vele, mintha módfelett jólesne kóstolgatni, érezni az ízét. Még mielőtt egy kevéskét végül meg is kóstolnál... - Tudod, miért érzed ezt így? - Miért? - Mert nekem valóban olyan jól is esik ízlelgetni. Főleg így, a Glenfiddich-kel gondosan vegyítve. Ami már kéjenckedés-számba megy. De hát én már csak kéjenc vagyok, kedves uram, annak is a Thomas számára létrehozott fajtájából. És az angol neved nekem ma már pillanatok alatt felidézi a te csaknem teljes diapazonodat, aminek minden egyes kis része, mind-mind-mind az enyém, az én magántulajdonom, igenis az én zeném lesz. Csak azért amikor a könyvedhez szellemet idéztünk, én kötelességemnek éreztem, hogy kéjtelenül Tamásnak szólítsalak. Nem mintha nekem bármilyen bajom is lenne a Tamással. Csak tudod, az öblögetés a szájban... Szóval, kedves uram, legalább öt lépés távolság. Az idejéhez még el nem érkezett, egyszer majd fölszikrázó bonyodalmak elkerülése érdekében. Ennyi volt általában a normánk. Hogy a te Bán Frigyesedet átírjam: mert más a könyv és más az élet. Igaz, akkor is más kellett legyen, ha más hallott minket.

- Látod, annak a végtelen egyszerűnek, ami kettőnk között van, milyen elképesztően összetett szabályai vannak? - Annak a 'végtelen egyszerűnek'? - Igen, annak. - Annak a végtelen egyszerűnek kettőnk között... Ma úgy szólsz hozzám, és pontosan olyasmiket mondsz, annyit és úgy, ahogyan arról én mindig is álmodoztam. Leányálmaimban. Mert ha nem tudnád, hát most közlöm veled: Camus szerint a sárm, a bűbájosság, az igazi vonzerő klasszikus megnyilvánulása nem más, mint egy férfinak egy nőtől boldogítóan igenlő választ kapni - az egyenesben még csak fel sem tett kérdésre. Tudod, a 'végtelen egyszerűt' ízlelgetve: valahogy sosem mertem hinni benne, hogy létezhet valahol is, akár a világ legeldugottabb sarkában egy olyan ember, aki ilyesmiket csak úgy hirtelenjében, a pillanat ihletében meg tud fogalmazni, ki tud mondani - na és ami a legfontosabb: nekem, csakis és kizárólag nekem mondja ki. Nyújtja át. Helyettem kisvirág. - De hiszen neked, Margó, mindig is tudnod kellett volna: mi nem valamiféle párhuzamosak vagyunk, akik szép türelmesen és főleg önmegtartóztatóan kivárják, amíg csak találkoznak majd, a végtelenben? Sőt, ami a te életedet, abban is a hozzám vezető utadat illeti: az aztán minden volt, csak nem a két pont közötti legrövidebb távolság. Semmi sem volt itt egyszerű, csakis maga a végeredmény. - Miért? Az milyen? - Olyan, pontosan olyan, mint amilyen most te vagy. Csak persze még sokkal olyanabb. Összetettségedben is végtelenül egyszerű, egyszerűségedben is ezer színű és úgy következetes. - Márpedig akkor nem is kicsit olyan, mint a neved íze a számban. - Tudod, mit szeretnék, de azt aztán azonnal? - Mondd gyorsan! - Nagyon szeretném az öledbe hajtani fáradt fejemet. - Szeretném nagyon, ha végre az oly régen erre vágyakozó ölembe hajtanád fáradt fejedet. - Végre, végre, végre. Látod, ha így invitálod, akkor talán már nem is olyan fáradt az a fej. Most, hogy annyi sok buktatón átvergődve kiharcolta magának a régen kiérdemelt meg még annál is régebben kiszemelt díszhelyét. Mert azért azt tudod: ha előbb gondolkodnom kellett volna, attól tartok, hogy ezt az önmagában is a lehető legfundamentálisabb kérdést képtelen lettem volna az illendőség szép szabályai szerint tudakolni meg tőled. Most meg tessék, csak úgy hiphop... No lám, a kép címe, modern kiadásban: Nő férfifejjel. Vagy-avagy: Fej a helyén. Vagy még inkább: A letisztult Salome.

- Salome? Hűha! Fejeket nem vágok és nem is vágatok, fátyolt pedig csakis akkor szerzek be, ha te, pontosan tudva, hogy mit teszel, arra kérsz meg. Akkor is maximum egyet. Vagy inkább csak egy felet. Hogy azért mégis lásd, jól lásd, kivel van dolgod. De csakis ha ragaszkodsz hozzá. Ami viszont a képcímet illeti, én a lehetőségek közül végül is ezt választanám: Fej a helyén. Vagy ha szabad nekem is messzire visszanyúlni: A megtért fiú.

- Látod, ez telitalálat. - Annak örülök, de azért mégsem bánnám, ha kicsit, éppenhogy valamicskét fáradt lenne. Mert akkor hagynád... - Hagynám? - Hogy babusgassam, becézgessem. Látod, mondanám álmélkodó ölemnek, ez itten a végre megtért Thomas fáradt feje. - Mire az az álmélkodó mit mondana? - Nem mondana az a jámbor, hanem kérdezne. - De mit kérdezne az a jaj-de-nagyon jámbor? - Hogy attól a hosszú-hosszú úttól fáradt-e el, amíg végre ide, őhozzá eljutott? - Hát persze hogy attól. Én sajnálom, de nem sokáig hagynám, hogy babusgassad-becézgessed fáradt kobakomat. - Miért nem? - Mert az, amint azt te nagyon is, mindennél jobban tudod, a babusgatás, az az én dolgom. Az az én feladatom, amelynek a hozzánk valóban illő gyakorlására egy hosszú élet aprólékos gondjával, odaadó figyelmével készültem fel. - És te azt hiszed, ezt én nem tudtam? Persze hogy tudtam, hiszen, amint látod, kivártam. Tudod te, hogy én végtelenül, sőt még annál is inkább makacs vagyok? Meg csökönyös, mint egy öszvér? Mert az nem lehet, mert olyan nincs, hogy ami az enyém, ami nekem van szánva, ami rám van szabva, ami így valahogy már az én tulajdonom is, azt én ne kapjam meg. Megharcoltam érte, keményen bizony. És többnyire álltam is a hősi viadalt. Először persze magammal. Tudod-e, hogy az volt a legnehezebb? Azután a fél világgal meg annak minden egyes kísértetével. Együtt és külön-külön. Meg a fennálló világrenddel. Rendekkel. Szabályokkal, előírásokkal, konvenciókkal. Sőt, könnyekkel is. - Vitézi harc volt. Mit mondsz, könnyekkel? És azokat ki látta? - Senki. És nem is láthatják. Viszont ha valaki akár meg is kóstolhatná, az csakis te lehetsz. - Látod, ezt értem. Benned ösztönös ellenszenv fejlődött ki, gondolom már réges-régen, arra, hogy a csakis a nem mindennapos alkalomra váró nyilvánosság bevonásával ontsál könnyeket. Vagy kimutasd az érzelmeidet. Hogy most az én másfajta veszkődésemről ne is essék szó. Hiszen ez a pillanat még csak eljön, csakis a végkifejlet ünneplésénél lehet majd itt az ideje. - Jó, legyen. De azért még hadd mondjam el: most már minden egyes porcikámban érzem, kezdem érezni és előre beleremegek, hogy igazából milyen az, amikor te szeretsz. Hiszen a kezdetek legkezdetén ez volt, ezzel kötötted le legelőször az elképedésemre mindinkább begerjedt fantáziámat. Ébresztetted azt rá egy csodálatos világra. Olyanra, amelyhez valamennyire is hasonlót én csakis a zenéből ismerek. Ott is és nagy-ritkán, elsősorban a zene műveléséből, magából a csinálásból. De látod, te szegénykém, a lehető legképzettebb tudós a tudatlanok közt, te még nem tudod, milyen az, amikor én teszem. Azt, ami az én hivatásommá vált. Szeretni téged - hogy is szól az idézeted? Megjegyeztem ám! - egész szívemmel és minden tehetségemmel. Meg azért tulajdonképpen én sem tudom, inkább csak sejtem. Igaz, annyit ábrándoztam róla... Hogy is mondtad egyszer? Hogy minden fordítottnak megvan a maga fordítottja is? Valahogy így, ugye?

- Nem tudom. Margó, én olyan sokat, amit kéne, nem is tudok. - Akarod, hogy én tanítsalak? - Nem tudom... - Ne mondj ilyent. Persze hogy akarod. - Mást se szeretnék jobban. De mi lenne a tandíj? Tudod, hogy nekem semmim sincsen, hogy én végtelenül szegény vagyok. Nem úgy, hanem így. Hogy másról aztán már ne is beszéljek. - Ne is! Hiszen te hordozod magadban az egyetlen kincset, ami nekem kell. Ami létszükséglet. A tandíj pedig az lenne, hogy te tanítanál engem, Thomas módra. Margó, à la Thomas. A konyhaművészet remeke. Én ilyen szeretnék lenni. Éppen csak hogy egy csipetnyi fanyar ízzel. Remélem, nem nagyon, csak egy kicsit már most ilyen vagyok. Az pedig ahhoz kelletik, hogy ne merészelj megszokni. Merthogy a tiéd vagyok. Félsz? - Félek bizony. - Érzem. Nem szabad, hogy te, akinek ez nem szokása, most féljél. Figyelj nagyon, de nagyon. Mert ezt vagy bármit, ami erre akárcsak távolról is emlékeztetne, többé nem mondok ki. Miattam te ne félj - folytatta, de most ellentmondást nem tűrő hangon. - Én, amíg csak élek, bármi is történne, képtelen lennék olyat tenni, ami neked rossz lenne. Vagy akárcsak lehetne. - Ó, azt én tudom. - Semmi, de semmi nem lehet olyan fontos, mint hogy neked jó legyen. - Ó, Margó... - Erről nem is kell beszélni. De ha valamiért egyszer kellene, ha az élet úgy hozná, hogy meg kell tegyük, akkor ha valakik, mi, akik annyi mindent és még annál is többet tudunk egymásról, mi tudnánk beszélni. És ha muszáj lenne, ha muszáj lesz, fogunk is...

- Akkor... akkor folytassuk majd innen. Még csak annyit: én neked szeretném adni mindazt, ami bennem van, és szó szerint, úgy, ahogy te mondtad, képtelen lennék olyat tenni, ami neked rossz lenne. És mi másra, mint erre kellett gondolnom, amikor azt mondtam: félek. - Tudom, persze hogy értem. Folytassuk majd innen. Most próbáld meg kipihenni magad. Az én kedvemért is. - Margó, mondd csak, mit vettél abba a gyönyörűséges fejedbe? Vagyis hogy miért nem mondod nekem? - Mit? Segíts ki gyorsan. - Te segíts! Mondd szépen: Thomas, viselkedj tisztességesen! Egy férfi a te korodban... - Ez a férfi a te korodban - vágott közbe, mint aki csak erre várt, ugrásra készen Margó - történetesen az a férfi, akire nekem minden idegszálammal szükségem van. Thomas, én semmi ilyesmiről hallani többé nem akarok! Te a koroddal, azzal meg anélkül többet érsz nekem, mint a világ minden férfija - együtt vagy külön-külön. Ezért választottalak téged és nem őket. És közben - figyelj jól - nem vagyok hajlandó elnézésedet kérni az én koromért sem. Amivel együtt te választottál engem. Ez van, és nem kapsz mást!

- Köszönöm. - Mit? - Hogy vagy, hogy te te vagy, és hogy maga vagy a tökély. - Én aztán nem - csakis remélem a te számodra. Nem, nem így; látod, úgy látszik, most újra kell tanulnom beszélni is. Beszélni veled. Vagyis tehát: igenis elvárom, hogy az legyek - a te számodra. A te mindennek ellenére is lenyűgözően ártatlan lényed számára. Rajtad kívül mindenki más tudja, hogy én egy átlagboszorka vagyok. Sőt, messze e fajtának a szipirtyós átlagszintje alatt. Ha tetszik, én vagyok az átlag-átlag. - A varázslónő, kedves hölgyem, az nem boszorka. Hoppá, mielőtt elfelejtem, mondanom kell neked valamit. - Az jó, édes, az nagyon jó. Mondjál, csak mondjál. Mindent mondjál. És ami mindennél fontosabb, azt, jó, mondjad, ne mondjad, de gondoljad, mindig. - Nem tudnál esetleg csupáncsak egy árnyalattal könnyebb feladatot adni? Hiszen én a kínok kínját állom ki, hogy ne ordítsam világgá... Te, kopár esztendőkbe rejtett kincsek avatott feltárója, te, én elvittem magammal az útra egy képedet. Azt nézegetve, azzal beszélgetve jöttem rá, hogy a fénykép a legkevésbé sem tesz igazságot neked. Tudod, miért nem? - Miért? - Mert ami benned a lényeg, az a finomságod, az a grácia maga, ami te vagy. Az élet benned, legalábbis nekem, nem annyira a felszínen, mint inkább a felszín közvetlen közelében valósul meg. - Drága Thomas, te! Hogy te milyen elragadó ember vagy! És miket vélsz meg láthatni bennem! - Véli bíz a csoda; én már csak így látom. És meggyőződésem: azért látom így, mert így is van. Mondd csak, mesélhetek majd neked rólad? Margóról - Margónak? Én gyakran úgy érzem, szakavatott tudósod vagyok, napokig tudnék rólad beszélni, de csakis neked. Aztán meg elbizonytalanodok - jaj, Margó, de sokat csak sejtek! És milyen sokat még csak nem is sejtek! Te, az oly jól ismert, számtalanszor körbe-körbejárt, közben azért egy vadonatúj világ is vagy. Nem is csak egy. Én meg ott állok ennek a kapujában. Beengedsz engem azokba a világokba? Lehet, hogy ott látom majd csak úgy igazából meg magamat is? Az út Thomashoz Margón át vezet? Emlékszel még rá, amikor azt mondtad nekem: ugyanannyi bátorság szükségeltetik ahhoz, hogy megpróbáld és kudarcot valljál, mint hogy megpróbáld - és sikerüljön!

- Édes kicsi fiam, tudod, ha történetesen én írnék, nem pedig te, a pikantéria mestere, akkor a csábítót, főleg ilyen mondásokkal fűszerezve, csakis rólad mintáznám meg. Hiába is tennéd, de ugye nem is mernéd tagadni, hogy ott lakozik benned a roppant erős hajlandóság: soha nem szalasztani el egy alkalmat arra, nehogy véletlenül valahogy elszalassz egy alkalmat? - Ezt a némileg kétes bókot tőled jövet hajlandó is lennék elfogadni, de csakis ha belátod: én aztán hihetetlenül válogatósan, sőt finnyásan határozom meg, mi lehetne számomra egy kínálkozó alkalom. És még inkább, hogy mi nem lehetne az, de akkor aztán sohasem. - Vagyis hogy azt mondod, hogy az én választottam mindenkinél válogatósabb, de ha egyszer kiválasztott valamit-valakit, akkor abba a tíz körmével kapaszkodik? - Hát felelőssége tudatában nem éppen azt teszi az előbb még kezes bárány? - És a változatosság kedvéért most a válogatós, de szintúgy kezes lélek mindenek közt pont engem választott ki? - Vagy téged, vagy senkit. Mert, édes kicsi lányom, te a varázserődet rajtam tökéletesítetted. Éppen hogy csak gondosan adagoltad, hogy ha eljön majd a nagy áttörés, akkor a tartalékot is be lehessen dobni? És azzal aztán mindjárt be is fejezni az elbűvölés nagy munkáját? - Mit tagadjam: ami igaz, az igaz. Vagy ne valljam be titkomat, inkább süssem le szemérmesen szemeimet és úgy rebegtessem a szempilláimat? - Szeretem benned, hogy hajlandó vagy belátni hajlamaidat a titkos mágia bevetésére védekezésre képtelen, mert jámbornak teremtett kis nyulak ellenében. - Te csak ne becsüld le a tetteim közül is a legdicsőbbet! Nem holmi nyúl volt annak a célpontja, hanem egy nemesnél is nemesebb vad. Akit becserkészni éppen hogy csak volt még elég erőm, azzal viszont megkoronáztam egy élet munkáját. Meg a létét is. - Szóval szokásom ellenére ezért szelídültem volna én meg, annyira megszeppenve? - Azt én, te csacsi, a furulyámmal tettem. Ha nem tudnád, én már hosszú évek óta csakis neked játszom. - Látod, ezzel, amit most mondtál, mindenen felül még új távlatokat is nyitottál meg előttem. Tudod, az ifjú Rabelais-nak, akit az apja nagyon szeretett, volt egy szolgálója, aki kora reggel fuvolázott neki, hogy gyengéden ébressze fel. Bevallod, hogy a magad módján te is ezt tetted velem?

- Hát ha már erről esik szó: azért csak vannak olyan dolgok, amelyek titkok is kell maradjanak. Azt nem akarhatod, hogy én éppen most, végre-valahára a célba érkezve kezdjem el magam alatt vágni a fát? Thomas, merhetem remélni, hogy az új távlatok megnyílásához, a reménykedések valóra váltásához alkalmasnak ítélsz majd engem? - Még hogy alkalmasnak? Hiszen azok mind szép személyedhez fűződnek, anélkül nem is léteznének. - Ó, akkor bizony nekem a közeljövőben igencsak sok és kedves tevékenységre kell felkészíteni magamat. Szegény fáradt Thomas, csak még egy gyors kérdés. - Igen? - Nem adtál semmiféle útmutatást arra, hogy mit mondjak az ölemnek. - Mert azt majd én akarom személyesen közölni vele. Mert az nem kézbesítendő, azt nem lehet csak úgy átadni. Mert igenis az hivatott befejezni a Teremtés művét magát. Az egyetlen hozzánk illő módon zárni le egy évezredet és nyitni meg a kaput egy újhoz. - Azért az szép tőled, hogy előre megszabod a paramétereit annak, 'ami köztünk van'. Én jobb híján megpróbálok várni, és közben felkészülni a felszentelésre. Persze csak ha addig kibírjuk. Most aztán már bye. Good bye. Pihenned kell. Nagyszerű, hogy baj nélkül jöttél meg. És remek, fenséges, hogy így jöttél meg. - Meg hogy te így vártál rám. Ilyen gyönyörűen, kitárulkozón. Ugye, azt a szót mi még mindig nem mondjuk ki? A 'Szezám, nyílj ki' bár itt van a nyelvünk hegyén, de még nem hangzott el. - Nem bizony, mert mi babonásak vagyunk. Ki látott már babonás boszorkát? Mosolyogsz most? - Persze hogy mosolygok. Te is, ugye? Hogy lehetne nem mosolyogni, mikor téged érezlek? - Ne hagyd abba, jó? - Te se, jó? De azért bevallom: az elmúlt vagy egy órában többször is megkísértett a gondolat: ha én most éppen egy fiatal lányka lennék, csak úgy üdítésnek néhányszor már elsírtam volna magam. - Tudod mit? Ha én lennék az a lányka, akkor én is azt tettem volna. - Na, azt azért csak megnéztem volna magamnak. Még valami. - Igen? - Te tudtad, hogy ahogy megérkezel, mi nem leszünk többé képesek egymással másképp beszélni, mint ahogy azt most tesszük? - Nem, legalábbis nem hiszem, hogy tudtam volna. De amikor meghallottam a hangodat, akkor tudtam aztán mindent. Nem, ez sem igaz, tudva nem tudtam én semmit. Egyszerűen csak kicsordult, jött, jön magától. El se lehet többé zárni. Meg is fogod egyszer, talán nem is sokára unni. - Látod, ez remek. Nem annak szántad, de mégis meg tudtál vele nevettetni. Megunni? Unalom meg te - egy napon említve? Meg az is remek, hogy így történt. Mert én már erőm végéhez érkeztem, közel álltam hozzá, hogy nem bírom tovább. Hogy nekedesek, hogy összerázlak. Hogy pici fecnikre cincállak szét. Vagy ha már ott tartunk, hát szétcsókollak. Féltem, én is féltem, viszont én attól, hogy elveszítem a maradék kontrollomat. De azért - bár nekem ez nem fontos - jobb, hogy te, jobb, hogy egy leheletnyi időkülönbséggel mi kezdtük el, egyszerre. - Szerbusz, drága, drága Margóm. Napom. Holnapom. - Szerbusz, minden Tamások egyetlen Thomasa. Holnap én hívlak. Addig kitalálok valamit, amivel előlegként megajándékozhatlak. - Azt aztán igazán nem kellene keserves agymunkával kifundálni. - Légy szíves ezt majd holnap ítéld meg, azután, hogy beszéltünk. - Margó? - Igen? - Mikor fogunk mi úgy viselkedni, mintha legalábbis megközelítően felnőttek lennénk? - Miért, most talán nem azt tesszük? Édes istenem, hát tehetünk mi arról, hogy ilyen felnőttek vagyunk? Hogy ezekben a pillanatokban az üdvözültség állapotában leledzünk? Hiszen ha nem így lenne, mi most nem is lennénk itt. - Szerbusz, felnőtti Margó. - Szerbusz, józan-részeg Thomas.

* * *

Egy szép napon az a ritka emberpéldány a nincstelenek közül, akire ráköszönt a szerencse, össze kell találkozzon a sors elrendezte alkalommal, azzal a céllal, helyesebben rendeltetéssel, hogy kamatostól kapjon vissza mindent, ami eddig megtagadtatott tőle, illetve amit ő maga részben vagy egészében elkótyavetyélt. De hát ha a szerencse egyszer a fent jelzett módon osztályrészévé vált, ez hogyan is lehetne másképp? Kötelező, muszáj, hogy így legyen! A szerencse gyermekének a dolga mindössze annyi - mindössze? -, hogy képes legyen felismerni az alkalmat; nem szabad megengednie, hogy az észrevétlenül suhanjon el mellette. A mi esetünkben nem is volt igazán fontos - bár persze a mesének szerves részéve vált -, hogy hogyan kezdődött - már ha a mítosz-építéstől megengedhetetlen módon eltekintünk; a lényeg valahol ott volt, hogy mostantól fogva minden örökre meg is változott.

Márpedig ilyenkor, csakúgy mint egy hasonló, csak éppen ellenkező előjelűvé torzult, nagy fordulatnál, retrospektíve az egész eleve elkerülhetetlennek tűnik... Az orosz anyanyelvű Nabokov, az angol széppróza meg a képépítés nagymestere írt valami ilyesmit az Adában, elképesztő szuggesztivitással ragasztva memóriámba csak éppenhogy nem a saját emlékemként a látványt: 'Amikor hajdan volt magunkra emlékezünk, ott áll az a piciny kis figura aránytalanul megnyúlt árnyékával, mint egy bizonytalankodó, nyilván elkésett látogató, a küszöb meg a mindent hívogatóan fényárba öltöztető sugárözön előtt - vagy mögött? -, messze-messze, egy már pusztán jellegénél fogva is kifogástalanul keskenyedő, végtelenül-hosszú folyosónak a túlsó oldalán.'

Ezek után talán nem is tűnne furcsának, hogy pár perc múlva évek óta először kellett a fürdőszobában megint megszemlélni a tükörben saját arcomat, igaz, ezúttal már úgy is, mint azét az elkésett látogatóét. Nem is vitás: bár az öregség álarcába bugyolálva, az még mindig ugyanaz volt. Némi jóindulattal úgy látszott, hogy a kellékek még mind bennefoglaltattak. Éppen csak mintha a tekintet vált volna valahogy fókusztalanabbá, de ezzel egyidejűleg és ennek ellenére túlságosan is feszültté. Mint valakinek, aki a hajtűkanyarokat, már amikor azok robogva száguldanak felé, mert mást nem lehet tennie, bizony túl szorosra veszi. Ami már nem is versenytaktika, de annál inkább vérmérséklet dolga. Annak a szempárnak a tulajdonosa nyilván azon kevesek közé tartozik, akik másképp nem is lennének képesek a célegyenesbe fordulni.

Mert azért ha egyszer - egyszer? - az életben adódik egy ilyen pillanat, akkor alkalmasint adottságként kell elfogadni, hogy ez azért van így, mert a mi életünk már természeténél fogva is furcsa; nem, rosszul mondom: a mi életünk nem is lehetett volna más, mint célratörő egyértelműségében - különös. Igen, különös és úgy, éppen azáltal nagyon szép, mindennek ellenére szép; nem tudom, hogyan, de az biztos, hogy olyan, mintha átlátszó ködbe burkoltatott volna; mint az alvajáró, csak osont, surrant előre a maga útján a végzetünkhöz; egy belülről megvilágított és úgy rezdületlen ragyogás. A színes nyári kerti papírlampionokban magukban tárolt, de azért a réseken, a tökéletlen illesztéseken ki-kilökődő, a meghitt fényesség maga.

* * *

Azután már csak minduntalan kényszeresen kellett újra meg újra visszagondolni, emlékezni. Persze hogy azokra az időkre, amelyekben meggyőződvén, helyesebben magamat győzködvén arról, hogy most aztán minden kétséget kizáróan igazam van, bizony tévedtem én, nagyot tévedtem. És nem tudtam, még csak nem is sejtettem, hogy mekkorát tévedek, mindaddig, amíg a gyászba borult égbolt teljes súlyával rám nem szakadt.

Na és aztán tévedtem megint.

És megint.

És újra, ismételten, megint.

Márpedig ez így lévén, akkor vajon meddig lesz most majd igazam? Újra igazam?

* * *

Eltartott pár napig, amíg képes voltam visszaállni, helyesebben átállni a gyökeresen új realitásokra, amúgy igazából nem is csak kincses Torontóra, de lélekben megérkezni ide is. Csak most kezdtem megengedni eddig végtelenül összefogott magamnak, hogy érezzem: valóban sokat vett ki belőlem az út. Hogy megviselt voltam, nem is kicsit. Jelenlegi állapotomban erőnlétről beszélni a legjobb esetben is fanyalogva lett volna csak lehetséges. Hiszen eljött a többször elhalasztott ideje annak is, hogy körbejárjam az orvosokat a féléves vizitekre. Meg hogy lelkileg fölkészüljek az én külön végítéletemre, a sötétre, a bezárt ajtókra-ablakokra, ó jaj, a télre. Aztán meg hogy leüljek újra a helyemre, a zongora vagy inkább a komputer elé, miután eldöntöttem, melyik részen kellene most tevékenykedni. Melyik részhez vagyok ilyen fáradtan is a alkalmas. Azt csalhatatlan ösztönnel tudtam, hogy melyikhez nem. Kétségtelenül nem a politikai részekhez - legalábbis nem most. Ez viszont sajnos nem ment föl az alól, hogy azért az olyan részeket is befejezzem.

Az első pár óra után, amit egy zsidó-szövegrész fölötti meditálással töltöttem, újra Jaffa ősi utcáin barangoltam, érezve: igen, a helyemen vagyok. Lementem hát a méretei ellenére ha nem is megkedvelt, de valahogy csak megszokott könyvüzletbe, hogy régi listámról bevásároljak. Az ördög készségesen elvitt olyan helyekre, amelyeken régi vágyak kielégítésére is mód adódott. Az itt már említett detektívregényíró, a nagy klasszis, Raymond Chandler összes műveivel meg egy rakás innen-onnan összeválogatott dologgal gazdagodott az eszelős helyszűkében szenvedő könyvtáram. Amellyel már oda jutottunk, hogy ha belekerül egy új, annak a helyébe távoznia is kell egy vagy több régi könyvnek. Ez pedig számomra, aki eddigi létem során háromszor veszítettem el könyvtárakat, a választás fájdalmai miatt nem veszélytelen cselekvés-sorozatnak tűnt. Meg persze kínszenvedés volt, mert pontosan most szeretnék mindent szépen csinálni. Ezért kapom rajta újra-itthon magamat, hogy időnként még imádkozom is? Erőt kérni ahhoz, hogy ami következik, arra képes is legyek? Mint egyszer, régen? Amikor a világ még fiatal volt... Persze hogy nem úgy. Annak megvolt és meg is marad a maga helye. Nem hűl az ki, majd csak velem együtt. De most mindent úgy kéne tenni, mint amilyen ma vagyok, meg holnap szeretnék lenni. Csak semmi álságos, semmi utánérzés, semmi, ami szekundér...

Hát nem észbontó? Ott voltam, az ő városában, az őt el nem engedő, meg is határozó városban; elmentem pár száz méternyire a házuktól, ahol fogva tartották, ahol ő lakájos-összkomfortosan fogva tartotta magát, amikor ez még egyáltalán téma lehetett - és Évike ott mégis csak ritkán jutott eszembe. Sőt, ha jól belegondolok, Izráelben alighanem többször, mint Pesten. Meg a repülőn. Itthon meg csaknem állandóan - de az nagyrészt az írás miatt van. Meg amikor Margóval beszélek... Igen, amikor vele beszélek, nincsen más a fejemben, csakis az ő káprázatos, áldott, makacsul elérhetetlen lénye. Csupán karnyújtásnyira tőlem... Aztán amikor befejezzük, beúszik a képbe - Évike. Lassan teszi, látom rajta: fogalma sincs, miért kell neki itt lennie, elvei ellenére is mosolyogva. Egy biztos: most nem féltékeny. Bajba kerülnék, ha meg kéne magyaráznom az összefüggést - a nem könnyen megfogható összefüggést a két rendkívüli nő, az előd és az utód között? Vagy hajlamomnál fogva mindkettőről, kizárólag a maga jogán? Talán képes lennék rá, annyira, hogy ez már nem is jelentene eleve megoldhatatlan feladatot? Csak olyat, amilyent még nem kívánok feladatként magam elé tűzni? Pedig minden végtelenül egyszerű... Igen, ezt még így, ilyen egyértelműen soha nem éreztem. Hiszen megérkeztünk oda, ahol nem pofázhatnak többé már bele az életembe a jóakarók, a becsületben megőszültek, a fából faragottak. És ez remek. Mit tetszik mondani? Hogy aszongya a részletek? Azok a részletek most kivételesen maradjanak egy kicsit nyugton, amíg oda nem jutok, hogy... Szóval amíg odajutok, na.

Értem én jól, persze hogy értem, de egy bizonyos szinten mintha mégsem érteném, miért tűnik napok óta megmagyarázhatatlanul felfokozott várakozással telítettnek a levegő körülöttem. Persze hogy Margóval hamarosan találkozunk, itt vagy ott meg előbb-utóbb mindenütt, de ez a megjelölés, 'várakozás', csak így, vágyakozás helyett, nem is lenne találó kifejezés arra, amire most gondolok. Szépen kérem, ne tessék félreérteni, de a feltételezhető látszattal ellentétben sokkal inkább egy eddig természetellenes állapotnak a megkésetten bár, de a maga megszentelt és, mint ilyen, kiérdemelt módon a helyére tevéséről van szó, amire gondolva a lelkem nagyon is a kellő módon túltengő érzésekkel telített. Viszont az, amit az előbb megkíséreltem pedzeni, az valami más. Az egy számomra ismeretlen, vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan is jól ismert valami. Az, ami azzal a feledhetetlen jelenettel függ össze, Évi egykori, sírással is megkoronázott kitörésével, féltékenységi rohamával miattam - uram istenem, a szélnek eresztett, mihaszna, a kóbor kutyák által is legfeljebb ha lepisilendő énmiattam! - és ki más, mint Margó ellenében. Mostanság ugyanúgy szokott ez foglalkoztatni, mint az, hogy Margó, nézzük ezt bárhonnan is, de Évikén keresztül jutott el hozzám. Vagyis hogy akkor figyelt fel rám amúgy igazából először, és nem mint addig, a barátra - már persze ha jól értem a múltat, meg amit erről mondott -, amikor kezdett ráérezni az én Évi iránti szerelmemnek a milyenségére. És akkor kezdett sok mindent megérteni, amikor rájött: képtelen nem szeretni Évit, mert ő volt az én olyan szerelmemnek a tárgya? Az olyannak, ami őt keményen szíven ütötte, és mint később, az idők folyamán kiderült, elképedésére és bármit próbáljon is tenni ellenében, védtelenné tette. Lehet, hogy erről volt szó, meg az is lehet, hogy a kezdetekben nem is annyira énrólam, vagy nemcsak az én személyemről, hanem nagyon is arról, hogy az hogyan működik, hogyan realizálja magát? Hogy én egyszer - egyszer? - hogyan voltam képes szeretni? Talán az, amit ő akkoriban 'Tamás-kisugárzásnak' nevezett? Nem maga a csoda, hogy pontosan erre és pontosan a mai világban egy nő nemcsak hogy nem ajkát biggyesztve, lemondóan legyint, mint egy tegyük fel kissé hibbant alakra, de a rendelkezésére álló választék helyett úgy kapja fel azt az elragadó fejét, hogy többé aztán már ne is tudjon lelassulni a maga teremtette bűvkörben száguldásból? A kifordított Tűzvarázsból? Hogy azon belül engem is a saját magam reprodukálására bírjon? Tudván tudva, hogy akkor többé semmit sem lehet majd visszafogni, korlátok között tartani?

Mert azért el kéne menni most, Izráel után, Toledóba, Úgy ám, Spanyolországba. Oda, amiről anyámtól meg kedvenc nagynénémtől, a család régi iratokat mindenfelől begyűjtő genealógusától hallottam nem egykönnyen felfogható dolgokat. Olyasmiket, hogy anyai ágon, illetve még szemmel is jól leellenőrizhetően a nagyanyai ágon - ott a képen a falon - mi szefárdok lennénk. Jó, persze hogy keveredettek, de azért csak túlnyomóan szefárdok. Akiknek a vélhetően sötét hajú, sötét szemű, sötét bőrű ősei - olyanok, mint nagyanyám, mint anyám, mint az ő testvérei, mint az én két nővérem? - a családi legenda szerint akkor éppen Toledóból kellett eljöjjenek 1492-ben. Persze csak ha nem voltak hajlandóak elhagyni őseik hitet. Azóta is mindig bevált, régi jó szokásaink szerint mindent maguk mögött hagyva - kiknek másoknak, mint az ingyenbe beülni mindig kész csőcseléknek. Íme, egy évszám, amely azelőtt nekem csakis Kolumbuszt meg későbbi közmegegyezéssel a történelmi újkor kezdetét is jelezte; mint a spanyol inkvizíció dicstelen csúcspontja valahogy kimaradt a hivatalos tanmesékből.

Az én őseim nem Portugáliába - pár évnyi lélegzetvételnyi szünet értékéig, esetleg útban Brazília, majd onnan Észak-Amerika felé - vagy Észak-Afrikába törekedtek, mint a nagy többség, hanem sebtében ki a keleti, a földközi-tengeri partra - talán Valenciába? -, hogy azután onnan a szultán küldötte hajóval érkezzenek majd Isztambulba. Jó idő múlva a következő állomás Szaloniki lett volna - már akkor nemhogy jelentős zsidó központ, de a lakosságnak több mint a fele zsidó - nyilván jobb időkre, talán már az őket Auschwitzba expediáló német főhadnagyra, a későbbi ENSZ-főtitkár, Kurt Waldheimre várva -, azután ugrás föl, Belgrádba, a volt Nándorfehérvárra, onnan meg ismét csak a hódító törökök nyomában el egészen a mai Heves megyébe. Ott aztán olyannyira eresztették gyökereiket a szőlőtermelő földbe, hogy még nagyanyám, sőt anyám is ott született, Eger és Gyöngyös között, egy kis faluban, Halmajon. Mégis az előttem járók hosszú sora minden leírás, egy, a lélegzetelállító fényképfelvételek szerint is a tökéletesen varázsos Toledo kanyargós zsidó utcáiban kezdődött. Kezdődhetett. Ha maradt még rá idő, el kéne oda menni... Van ott, a királyi zsidók elképesztően nagyszerű, vad fekvésű városában, a Habsburgok kreálta Madrid előtt az egykori fővárosban egy lekopasztott, legalább a belső oszlopmaradványaiban úgy-ahogy helyreállított, jóval több mint félezer éves zsinagóga. Ott szeretnék majd imádkozni. Ha valahol, akkor ott. Hosszabb szünet, Jeruzsálem, a Nyugati Fal előtti elsodortatás óta először. A csendet a régi városukba a kedvemért visszatérő elődök árnyaira nézve törni meg. Ha az árnyak helyett azok tulajdonosaival, magukkal a toledói ősökkel is találkoznék, és kérdéseikre vonakodva bár, de beszámolnék arról, hogy utódaik hová vetődtek el, ott milyen sors várt rájuk, hogy ha engedték volna, mára már alighanem el is vesztek volna; meg hogy én az ő őseik példájára, abból is merítve hozzá erőt, az enyéimmel együtt száraz lábbal keltem át a nagy tengeren, elmenekülve a modern fáraóknak a tíz csapások valamelyike által meglátogatott országából, ők meg valószínűleg nemigen hinnének a rémületekhez persze hogy hozzászokott fülüknek sem. Ami azért sem lenne meglepő, mert én magam sem igazán értem. Mármint az egyes részleteket, nem az egészet. Ha egyáltalán valami, akkor az Egész, az tökéletesen érthető. De nem az övék, az idő mélyében megkezdett utakon újra csak bolyongani kényszerülteké, nem kevésbé a saját sorsom sem. Pedig mindannyian talán csak újrajárjuk az ősök kitaposta csapást? És ha arról letérnénk, a világ addig mardosná a bokánkat, míg végül úgyis visszakényszerítene bennünket arra? Azok a mindent előszeretettel félremagyarázók persze hogy mit sem értve szónokolnak folyton a zsidók pimasz 'kiválasztottságáról', amikor pedig az, éppen ellenkezőleg, nem a kedvencnek a szerepkörét nyújtja tálcán, hanem azoknak a régi csapásoknak az újrajárását diktálja, az annak abbahagyására való képtelenséget jelenti? A hűségre vagy a szenvedésre kiválasztottságot? Még azt sem, hiszen nincsen választási lehetőség, nincsen vagy: hűségre és szenvedésre.

'Száraz lábbal a tengeren', 'tíz csapás', 'a fáraók országa' - lám csak, mennyire első hallásra magától értetődővé tennék ezek a szavak, kikről is van szó. Ezzel szemben viszont A Római Birodalom hanyatlása és bukása című remekmű zseniális szerzője, Gibbon volt az első, aki rájött arra, hogy mit jelent bizonyos szavaknak a hiánya, a jelen-nem-léte. Ő volt az első, aki megállapította: a Koránban olyan szó, mint teve, nem fordul elő. Ez Borgesnek elnyerte a legmagasabb rendű tetszését. Az ő magyarázata szerint itt valami ilyesmi történhetett: Mohamednek, az arabnak semmi oka sem lett volna feltételezni, hogy a teve mint olyan - hogy is mondjam - valamiféle par excellence arab jelenség lenne; számára a teve pusztán az őt körülvevő realitásnak volt a mindenkori adásvételi szerződéseken kívül még csak futólagos említésre sem érdemes része; így tehát nem is volt oka sem arra, hogy az állítólag Biblia-továbbfejlesztő, szent könyvvé avatandó művéhez kipécézze a meglehet fő közlekedési eszközként szolgáló állatot. Ezzel szemben viszont mondjuk a patkolókovács, a magát mindenképpen a dromedáron, nemdebár 'a sivatag hajóján' megörökíteni kívánó turista vagy az ilyen-olyan arab nacionalista mindjárt az egyik első aktusként hozná be az írott szövegbe a tevéket, ha kell egész teve-karavánok formájában, túlbuzgóságában annyira, hogy minden oldalra jutna legalább egy. Mohamed kétségkívül tisztában volt azzal, hogy ő arab, de azért ha feltételeznénk, hogy egyáltalán felmerült benne teve-kérdés, oda kellett konkludálnia, hogy beszéljenek tevétlen tevecsodálók a tevéről. Ennyit talán a local couleurről.

Toledo. Nagy jót tenne velem ott lenni. Ott kéne hálát adni - az Egészért. Meg a jóért, rosszért. Azért, amit értek, meg azért, amit nem. Amihez most jön még majd mindennek a betetőzése?

Nincs mese, Andrissal hamarosan beszélnem kell. Annak ellenére, hogy azt hiszem, ő tudja. Ó dehogy hiszem; szilárd meggyőződésem... Mint ahogy azt is tudta, amikor rámjárt a rúd; hogy akkor én voltam az, aki tudta. Mindegy, bárhogyan is lett légyen, nekem akkor is meg kell vele beszélnem mindazt, ami ránktartozik. Már csak azért is, mert a feltétlenül végrehajtandó cselekedetek maguk az ember számára kiválaszthatják saját végrehajtóikat. Mint a gyerekjátékban a kiszámolás: antantínó, szórakatínó... Ó, istenem, igen, csaknem negyven éve. Persze hogy ismer engem; persze hogy jócskán félre is ismer engem; persze, hogy olyannak, amilyen én most vagyok, nem ismer engem. De nekem akkor sem valami olyasféleség lenne a dolgom, hogy megértessem magamat. Enyhén szólva tőle is függ, nekem mégis, óhatatlanul közölnöm kell: nem akarok én, eszem ágában sincsen nekem elválni tőle, de arról senki sem tehet, ami most velem meg Margóval történik. Illetve álljunk csak meg azért egy kicsit: persze hogy mindannyian, mind a hárman tehetünk róla - csakhogy ezen ma már nem lehet változtatni. Még kevésbé lenne bármi értelme oknyomozni. Meg arról szavalni, hamisnak tűnő pátosszal és keserű szemrehányással, hogy neki bizonyos tág kereteken túlmenően én már régen nem is kellek. Meg ahogy a dolgok most fordulnak; ezután, amikor kellene, nem is kell majd semmit sem meggyászolni.

Ő persze meg lesz bántva. Mit megbántva - meg lesz sértve, vérig és azon is túl. Én meg meg sem fogom kísérelni megmagyarázni neki a dolgok rendjét - Tamás szerint. Olyasmiket például, hogy mind a ketten már az özönvíz óta mindent magától értetődőnek veszünk, helyesebben még annak se. A dolgok egyszerűen csak vannak - már ha létezésük egyáltalán kiérdemli a regisztrációt. Mint ahogy teszi azt az a káprázatosan szép, égővörös madár, egy kardinálispinty, amelyik közvetlenül a házunk bejárata előtti nagy bokrok közepébe építette meg tavasszal elképesztően bonyolult és mint ilyen gyönyörű költőfészkét, aztán ült benne a tojásokon, mozdulatlanul, rezdületlenül, éjjel, nappal. Egy hétig, tíz napig. Mi még az ajtónyitásokra is ügyelve óvatosan léteztünk, nehogy valahogy megijesszük. Ő meg csak ült és ült; amikor ki-kikandikálva odanéztünk, a feje meg a csőre látszott, ahogy ott volt és ült. Aztán - aztán egy reggel többé már nem ült ott. Vártuk, aggódva vártuk, hogy visszajön, biztos csak halaszthatatlan dolga akadt, a hím nem hozott neki elég ennivalót; de ő csak nem jött vissza. Töprenghettünk, amennyit csak akartunk, de tenni, azt aztán semmit sem tehettünk. A csöppnyi kis tojást kivettük és eltettük emlékbe, egy neki való díszpárnára. Látjátok - mondjuk az értetlen vendégeknek, mindössze ennyi volt - és kész. Na és mi magunk, a saját kihűlt fészkünkkel, benne a dolgainkkal? Mindenen, még a kardinális-madár esetén is okulva készpénznek vettük azt is - bár ezért én egyedül, nélküle, sőt ellene, de sokáig mindenre elszántan harcoltam, beletörődtem, megsértődtem, föladtam, letörtem, újrakezdtem, követelőztem, rimánkodtam -, hogy Andris nem beszél velem. Védi magát tőlem, velem szemben. Hogy neki mindig is megvolt a maga életének egy gyakran kicserélt, de mégiscsak kulcsra zárt tere, ahová engem számtalan próbálkozásom ellenére se engedett be. Még a kulcslyukon bekukucskálni sem. Nem és nem, nem beszélni magáról, magáról a múltban, előttem meg utánam, a jelenben, a jövőben. Meg közben. A kimondatlan meg az éppenséggel elhallgatott dolgok roppant súlya nem sok lehetőséget hagyott arra, hogy közös dolgainkról beszélhessünk. Hát még ha, a dolgok természetéből kifolyóan, nem-közös dolgokról szólt volna a mese? Ha elvből nekem el nem mondandó dolgok történtek az életében - vajh kivel nem történnek? -, vagyis ha a bajok eltitkolásáról kellett gondoskodni, Andrea nem maradt el senki mögött sem. És ha már itt tartunk, ezt a fajta magatartását, kétségkívül tudatosan, ő maga is következetesen így ítélte meg. Tette pedig mindezt úgy, hogy egy össze nem gyűjtött mennyiségű bizonyíték ezt a következtetést hathatósan támassza alá. Talán azért lenne mindez így, mert ő híve lenne a mondásnak: Ne szólj szám, nem fáj fejem? De hiszen fáj neki a feje szinte minden napnak minden órájában, attól, migrénektől szenved már hosszú évek, évtizedek óta! Egyébként is, saját szabályai szerint mit mondhatna, amivel engem meglephetne? Lehet ez az ordító csönd neki, bárkinek is jó? Lehet ez az alapja két ember együttélésének? Nem, nem egy modern színpadi drámában, hanem a hétköznapok valóságában. Vagy nem is az együttélésnek, csupáncsak az egymás mellett élésnek? Na és ha kell, saját biztonságérzetéhez valahol meg kell legyenek azok a rejtett zugok, pontosan azért, hogy azokba szükség esetén visszahúzódhasson. No lám, szorgos munkával sikerült megkísérelni a visszájára fordítani magát a Kékszakállú-komplexumot!

Tulajdonképpen mindössze csak annyi történik, hogy meglehet nekem is volt ugyan, bár az őt nem bántó változatban, valami ilyesfélém - ezzel, a 'nem bántó'-val ő meredeken nem értene egyet! -, de csak mostanra alakult ki egy igen-igen fontos, fókusza körül gondosan körülhatárolt érdekszférám, ahová Margón kívül más teremtmény nem teheti be a lábát. Mert az a mi Lebensraumunk lett. Mindezért nekem elodázhatatlanul intézkednem kell bizonyos ügyekben, de a dolgok természetéből folyó, abszolút szükséges szinten felül én semmiképpen sem akarom Andris életét összezagyválni. Hiszen mostanra már megközelítően jól tudom: számára az idők folyamán a legfontosabbá az vált, hogy élete minél teljesebb mértékben legyen mentes a zenés összeütközésektől meg az azokat kísérő, inkább előbb, mint utóbb keserű hangneműre váltó vitáktól. A mi szekerünk ilyesmik nélkül azért valahogy csak eldöcög. Ami engem illet, ha lehet, ő se zagyváljon össze körülöttem mindent, már persze ha erre kérhetem. És ha ő is így akarja. Meg képes is rá. Hiszen mi már régóta, mint a nem tudom milyen nevű földtörténeti korban a kontinensek szép lassan elúszóban vagyunk egymástól. Éppen csak hogy közben nem integetünk egymásnak a távolból. De azért még így, mind messzebbre sodródva is éppen elég olyan szál marad az egyre csak növekvő távolságok között, nyúlva ugyan mind vékonyabbra, amely összeköt bennünket - én azokat aztán nem szeretném végleg elszakítani. Hiszen az elmondottak - meg az itt el nem mondottak - ellenére is ő persze hogy kifejezhetetlenül fontos számomra, és nem kétséges: mindig is az lesz. Meg egyébként is: minden, de minden olyan elképesztően, szinte kitapinthatóan véges...

Hát valahogy így. Ennél jobban nem is kell fölkészülni. Azért sem, mert bíznom kell a valóban fontos ügyekben rendszerint jól működő ösztöneimben is. Jó lenne, nagyon jó, ha a lényeget elfogadná. Mint ahogy én készségesen fogadom el, hogy munkamegosztási meg egyéb vitáinkban rendszerint neki volt igaza; hogy a mindennapi életünk vitelében, sőt azokon felül a műtét utáni gyógyulásomban, az életem megmentésében ő messze túlteljesített minden elképzelhetőt is. Én a legkevésbé sem hiszem, hogy kapcsolatunk átmentése, akár az ilyeténképpen adott módokon is, ne tenne mindkettőnknek, igen bizony, neki is minden más lehetőség valóra válásánál összehasonlíthatatlanul sokkal jobbat. És akkor még megmondhatná, mi az, amire feltétlenül szüksége van - tőlem. Már természetesen olyan értelemben, ami nem érinti az én most kialakult, lám csak, kimondandóan is szuverén életteremet. Amint azt mondtam, nagyon, de nagyon nem szeretnék neki - na meg persze magamnak sem - a szükségesnél több fájdalmat okozni. Éppen eleget gyakoroltuk az ön- és közgyötrő sportot az idevezető úton, semhogy azt sokáig folytathatnánk. Annak pedig, ha elfogadjuk adottságainkat, egyáltalán nem kellene túlméretezetté válnia. Végül miért is ne sikerülhetne nekünk egyszer végre a szükségből erényt csinálni?

* * *

Aztán eljött az ideje annak, hogy fölmenjek Torontóba, Margóhoz. Körülbelül egy hétre.

Ember tervez... Pár nappal az indulás előtti hétvégén friss reggelre ébredtünk, annak a levegőjében csak annyi csípősséggel, hogy attól az élet egyszerűnek, ha nem éppen kellemetesnek tűnjön. Mármint akkor, ha az embernek nincs amúgy alaposan túlterhelve vagy a szíve, vagy az agya. Vagy, ne adj isten, egyszerre mind a kettő.

Elszorult torokkal kezdtük megbeszélni Andrissal a tovább nem halasztandó megbeszélnivalókat. Ő ugyan hallani sem akart az egészről - nincsen nekünk semmiféle megbeszélnivalónk -, legalábbis addig, míg kártyáimat ki nem raktam elé az asztalra. A reakció nyomban a kezdetektől és a várható módon roppant felindulás, féktelenül ingerültség volt; Andris a szó legszorosabb értelmében kikelt a képéből, időnként éktelen haragra gerjedt, közben meg olyan sápadt lett, mint a hazajáró lélek. Egy ízben mereven bámult a szemben lévő falon még éppen hogy látható, táncoló napfény-foltra, egy percig, kettőig. Aztán hirtelen megborzongott, majd vállat vont, fölállt és otthagyott. Ilyesmi is előfordult. Meg olyasmi is, hogy úgy nézett rám, mintha még sose látott volna, és most, különösen most aztán egyáltalán nem is akarna látni. Egész attitűdjéhez elmaradhatatlanul járult hozzá idioszinkráziára hangolt, kipakolós hangneme, az évek-évtizedek során elkövetett, égrekiáltó bűneim - a kígyók-békák - hosszú, alighanem végetérhetetlen lajstromának az epés beszúrásokkal tarkított felsorolásával. Aztán a vádak pergőtüzében is az ő elképedt meglepetésére sikeresen magamra erőszakolt nyugalmam, újsütetű biztonságom, és, remélem, az iránta érzett változatlan szeretetem kezdett benne előbb csak valamelyes, majd lassan-lassan már mintha a felületesnél mélyebb megértésre találni. Igenám, de mire ideáig eljutottunk, addigra egyre erősebbé vált, ha nem éppen eluralkodott rajta a gondolat, nem először, még az is lehet, hogy nem utoljára: ha már így van, akkor igenis tessék következetesnek lenni! Márpedig ez nem jelenthet mást, mint hogy: váljunk el.

A dolgok természetéből következően nekem még egy ilyen megoldás ellen sem lehetett ugyan kifogásom, de azért minden lehetséges érvvel alátámasztva kíséreltem meg őt erről lebeszélni. Nem ment könnyen, cseppet sem. Fájt közben, nem is kevéssé. Végül - többszörös megszakítással - életünkben talán először bizonyultunk képeseknek mind a ketten úgy beszélni - felborzolt idegekkel, közel sem indulat nélkül, de nem hagyva magunkat teljesen elsodortatni -, ahogyan ugyan roppant válságban lévő, de egymásnak igen sokkal tartozó embereknek már nagyon régen, még a derűs vagy legalábbis derűsebb időszakok egyikében kellett volna valami ilyesfélét tenniök. Végül Andris fogalmazta meg, mi az, amit tőlem vár: a család, már amennyire az diszfunkcionálisan bár, de mégiscsak létezik, a valóságban csakúgy, mint a zsigereinkben, továbbra is együttmarad, ezúttal kihangsúlyozottan abban az értelemben, hogy az azzal kapcsolatos gondokat-terheket megosztjuk egymás között és együtt viseljük. A meleg éghajlatra, tehát az amerikai Délre vágyódásunk ellenére is az otthonunknak érzett, igen-igen szeretett házat, amelybe ő oly sok tervezést, energiát, munkát fektetett, persze hogy megtartjuk; a pénzügyekben feltételezhetően csakis kisebb-nagyobb átalakulások bekövetkeztére lenne szükség, már az én életvitelemben várhatóan beálló változások okozta, nyilvánvaló többletkiadásokon kívül. Az anyagi adminisztráció - adó, beruházás, költségvetés, biztosítások, számlák, bank - változatlanul az én hatáskörömben lévő feladat maradna. Vagyis az ágytól most már hivatalosan deklarálva is elválunk - részben még az asztaltól is -, viszont, ha és amennyiben ez a jövőben lehetségesnek bizonyul, más téren földrengés-szerű változásokra nem kerül sor. Hogy ez hogy néz ki, hogyan működik majd a mindennapok újszerű gyakorlatában, azt idővel nyilván meglátjuk. Mint ahogy azt is a jövő fogja majd csak eldönteni, hogy közte és Margó közt lehetséges-e bármiféle kapcsolatot fenntartani - egyelőre azonban szépen kéri, hogy ezt mellőzzük.

Én, a szobor nélkül maradt talapzat érdemes művésze, elmondhatatlanul hálás voltam Andrisnak, és ezt, bár ő szemmel láthatóan nem tartott rá igényt, a drasztikusan korlátozott lehetőségek közt igyekeztem is minél egyértelműbben tanúsítani.

Aztán, mint aki jól végezte dolgát - vagy ezt több-kevesebb hittel, de bebeszélte magának -, kimerülten, de elégedetten pihentem volna meg - ha nem is a babéraimon -, hogy nyomban akkor érjen, időpontja, de még inkább tartalma miatt is alaposan elképesztve, életem egyik legnagyobb meglepetése. Margónak ugyanis természetesen nem számoltam be Andrissal folytatott beszélgetéseink különböző fázisairól meg tartalmáról, csakis az utórezgések leülepedése utáni napon osztottam meg vele az őt magát is enyhén szólva közelről érintő, gyakorlati elemeket. A lényeget. Annál is inkább, mert ő maga többször is szükségesnek érezte kifejteni: feltéve, hogy mi ketten nyíltan, szabadon és magasra tartott fejjel együtt lehetünk, számára bármilyen megoldás megfelel. Ő szabad, én nem - lehetetlen, hogy ne ebből induljon ki. El tudja képzelni, milyen lehetett nálunk az elmúlt néhány nap, meg talán még a mai hangulat is, de az az érzése, hogy a kis törések után attól az egytől, a sorsdöntő nagytól egyébként sem álltunk mi már olyan túlságosan messzire. Amikor ezzel egyetértettem - bár mi ketten erről eddig nem beszéltünk -, mégiscsak hálával és roppant megkönnyebbüléssel nyugtázta a történteket. Viszont attól tart - mondotta -, hogy meg kell engem kérnie valamire, ami ugyan neki a jelen pillanatban mindennél fontosabb, amivel viszont én, reméli, csakis a kezdetek kezdetén, de sajnos egyáltalán nem fogok egyetérteni. Az pedig? Az pedig így szólt: engedjem meg neki, mi több, adjam hozzájárulásomat ahhoz, hogy megkíséreljen Andrissal hosszasabban és főleg négyszemközt beszélni. Mit? Miről? Miért? - kérdeztem én, nemcsak tökéletesen megzavarodva, de úgy tűnt, az ő nagyon is jogos várakozása szerint valóban semmit, egyetlen kukkot sem értve az egészből. Mire ő: ha nincs ellenemre, azt, legalábbis egyelőre, nem tartaná helyesnek velem megosztani. Reméli, sőt biztosan tudja, hogy én feltétel nélkül bízom benne. Fejet elcsavaró, csábító zsarolásnak lennék a célpontja? De vajon miért? Inkább rövidebb, mint hosszabb töprengés után, azt sem igen tudva, hol is vagyok, és ahol az a valaki tartózkodik, aki állítólag én lennék, az ott fiú-e avagy lány, szabad kezet adtam neki. Ezen aztán pár pillanatig elméláztam, merthogy a gondolataim nyilván menekvésszerűen fixálódtak. Mi másra, mint szabad kezeire, az általam igen kedvelt meg csodált, elegáns, de dolgos, hosszanti izmokkal jól felszerelt ujjú kezeire. A képzelt látványtól csak nehezen tudva úgy-ahogy elszakadni, azt azért mindenesetre közöltem vele: lehet, hogy szépséges kezei jelölnék ki az utat meg annak a célját, de én azt bizony nyomokban sem látom magam előtt, nem vagyok képes követni, egyebek közt már csak ezért sem hiszem, hogy mindjárt a legelső lépésnél ne következnének be komplikációk, már amennyiben Andris semmi ilyesfélébe nem lesz hajlandó belemenni. Még kevésbé hinném, hogy ha ebben tévednék, akkor a számomra több mint rejtélyes kezdeményezés az égvilágon bárhová is vezethetne.

Amint az nemsokára kiderült, Andris hajlandó volt. Nem tudom, miért. Egyikük sem kötötte az orromra - fejezte ki magát kaján megelégedéssel Margó. Megbeszélték, mikor jön le egy napra, de úgy, hogy én ne legyek jelen. Márminthogy én, úgy is, mint a saját házamból eltávolított. Szívóskodtam: Mégis, mi lenne a lényege ennek a nem mindennapi diplomáciai vállalkozásnak? Sok minden foglaltathat abban, de diplomáciai akció, az aztán a legkevésbé sem - vetette rám a hanghordozásából a telefonon át is kiválóan élvezhető, legkápráztatóbb mosolyát most, a beleegyezés birtokában az ugyancsak elemében lévő Margó. - Mondjam azt, hogy tiszta vizet szeretnék önteni a pohárba? Bár ez kétségtelenül jól hangzana, csak túlságosan - még annál is inkább - elhasználtan, éppen csak hogy ennek sincs sok köze a 'vállalkozáshoz'. (Maradjunk egyelőre ennél a meghatározásnál?) Csupán valami olyasfélét mondhatok, hogy például le kéne rónom - mit is, hogy is mondjam? -, hát igen, a tartozásomat Andrissal szemben, ha tetszik, ki nem mondottan, az illendőség határain belül csakis közvetve, de azért a te nevedben is. Hiszen te is megpróbáltál mindent megtenni azért, hogy őt a kelleténél jobban ne bántsd, nyilván, bár ki-nem-mondottan, az én nevemben is. Na és azért is, hogy ami jön, ami csak történik, az az asztal fölött történjen, lévén a hamiskártyázás nem a mi kenyerünk. Ha nem állapodhatnánk meg abban, amit én igen nagyon szeretnék, akkor is kutyakötelességünk mindent, amennyire csak lehet emberien, sőt a lehető legszebben bonyolítani le. Már ha ezt a szót egyáltalán helyes erre a helyzetre alkalmazni. Nem csak a látszat kedvéért, magunk megnyugtatására, a felelősség alól kibújásra, de valóban az ügy érdekében. Mert az élet igazán nagy pillanataiban mi kettőnknek nem áll módunkban mást tenni, nem lehetünk mindjárt a kezdetekben hűtlenek ahhoz 'az egyszerű dologhoz' sem, ami kettőnk között immár létrejött. Nem, megbocsáthatatlan módon még nem perfektuálódott, csak - "csak!" - létrejött. Mondtam már, milyen végtelenül hálás vagyok, mennyire maradéktalanul, egy fuvolástól enyhén szólva szokatlanul zengő hangon dicsőítelek téged ezért az engem rád meg a tehetségedre annyira büszkévé tevő, a nagy szavak hangoztatásától - mondjam, merjem mondani, hogy a változatosság kedvéért? - oly remek módra elütő, telitalálat-meghatározásodért! 'A köztünk lévő egyszerű dologról'! Ugye bízol bennem? Most olyan nagyon szeretném ehhez hozzáfűzni: drágám, réges-régen ismert, mégis vadonatúj, remélem holnaputáni újdonatúj, még az is lehet, hogy betörésre váró csikó-szeretőm, társam, barátom, mindenem - de annak ellenére, hogy nélkülük élni nem lehet, most, ebben a pillanatban valahogy nem tetszenek, sőt még taszítanak is az ilyen öblös, ízlelésük nélkül előráncigált és odadobott, csak sajnos ezerszeresen kiürített szavak. Kivéve remélem a 'betörésre váró szeretőt'. Ugye nem haragszol, hogy parlagi lényemmel most aztán már egyáltalán nem vagyok képes tovább fékezni magamat?

Így aztán le is zajlott a két nő közötti beszélgetés, amit én még bizonytalan körvonalaiban sem lennék képes reprodukálni, mert nem látom őket kettesben, közel sem csak úgy általában, de még kevésbé a gondolom mégiscsak esetlen, sőt suta körülmények közt. Amint éppen egy gyékényen árulnak. Mi másban, mint babos köténykékben. Már magától a gondolattól is inába száll a bátorságom. Csak azért is, mert akárhonnan nézem, kettejük között a kapocs mégiscsak én kell legyek. Márpedig én nem szeretek kapocs lenni. Ha már itt tartunk, be kell vallanom: kifejezetten rühellek kapocs lenni.

Meg más se szeretek lenni - például vas. Nem tartok én abban a hagyományos tűzben nem hogy kettőt, de egyetlen vasat sem; viszont ha mégis vas lenne abban, és nekem vagy száz ujjam lenne, legfeljebb az történhetne, hogy azokat kivétel nélkül mind össze is égetné.

Így történt, hogy ők aztán sok mindent tehettek, éppen csak hogy annak a megértésében nekem egyáltalán nem segítettek. Pár percig mintha úgy éreztem volna magam, mint mondjuk tizenéves koromban, amikor a lányok fejüket összedugva, de sűrűn rámpislogva tárgyaltak meg engem. Ott, éppenhogy csak nem közvetlenül az orrom előtt. Közben azért, már csak úgy a biztonság kedvéért, még véletlenül, a legkisebb mértékben sem mellőzve az ilyen alkalmakhoz nélkülözhetetlen vihogást. Aztán persze rájöttem: ezek itt, az 'ügyfelek', többé már nem pisis lányok, hanem érett, felnőtt emberek, merthogy időközben felcseperedtek. És olyanok, akiknek most történetesen életbe vágóan fontos elintéznivalójuk akadt egymással. Ha és amennyiben ez velem volt kapcsolatos, akkor sem közölt egyikük sem velem semmit. Az égvilágon semmit. Így aztán sejtelmem sincs, mit határoztak, miről és miért. Meg hogy mióta rövid a nyúl farka. Ha tudnék is konspirációjukról valamit, akkor sem hiszem, hogy változna valamiről is a véleményem. Mert most fáradt vagyok, valamicskét megszeppent is, egyrészt, és előbb-utóbb úgyis minden kiderül, másrészt... Na és ha nem, annyi baj legyen. Harmadrészt... Akkor is úgy gondolnék rá, mint ahogy csak a csodálatom kölcsönözte kiváltság arra feljogosít. Méghozzá messzemenően. Úgy látszik, tettek valamit, megállapodtak valamiben, aligha túlságosan messze attól, amit Margó szeretett volna elérni. Ami lehet ugyan sok minden, csak éppen hogy nem valamiféle salamoni igazság. (Szeretném remélni.) És ami nyilván Andrisnak is megfelel. Azt tetszenek kérdezni, hogy én mindebben hol szerepelek? Milyen minőségemben? Nem tudom. Csupán annyit sejtek, hogy ha így történt, akkor ez úgy nagyjából nekem is megfelelő kell legyen. Annál is inkább, mert Margó úgy érzem hozzájárult valamiféle eddig ki nem mondott realitásoknak a napfényre hozásához, meg ahhoz, hogy én kimondhassam: az, aki nem fogadja el az élet adott feltételeit, alighanem a saját lelkét adja el. Ennek a jegyében elfogadtam: amennyire csak az az én nagyon is reálisan meghatározott adottságaim közt megvalósítható, magától értetődő kötöttségeim vállalásával együtt - szabad vagyok. Nem csak külső láncok hullottak le, de a belsők közül is a leginkább bénítóak. Riadt magamról, aki mára már a legkevésbé sem vagyok mentes a szkepticizmustól, sőt... Ami egyáltalán nem értendő úgy, hogy határozatlan vagy habozó lennék. Éppen ellenkezőleg, számomra ez olyasvalamit jelent, ami sokvonalú és a világot perspektivikusnak megítélő lehet. Egy egyszerű példa: amikor Montaigne a cicájával játszott, akaratlanul is el kellett töprengenie rajta - ha alaposan megfontolja, vajon nem a macska volt az, aki vele eljátszadozott? Hát valahogy így.

Az igaz, hogy én, a házamból kizsuppolt, az életemet ha egyáltalán, akkor úgy távolból tapintgató, újsütetű és ehhez még maszek, állítólag amatőr feministáim által talán csakis kezdetként és akkor is csupán egyetlen napra fölöslegesnek minősített, mitugrász alak mindezenközben egy jólesőt sétáltam benn a Cityben, közelebbről ismerkedve újra az évről évre változó és számomra mind felismerhetetlenebbé váló Midtownnal; aztán ebédre találkoztam egy barátommal, a rádió volt amerikai tanácsadójával, aki eredetileg texasi létére a sablonok ékes cáfolataként élő zenei lexikon meg megszállott CD-gyűjtő lévén, elcipelt magával egy eldugott helyre, ahol soha nem látott, remek felvételek közt lehetett kéjelegni, beléjük hallgatni - és vásárolni. Olcsón. Én hosszas töprengés után magamat az utóbbi időben felettébb megszeretett, szépséges és mindeddig ugyancsak nélkülözött Purcellekkel leptem meg, kezdve egy fenomenális Dido és Aeneas felvétellel, Margó számára a gazdag fuvolagyűjteményből sikerült izgalmas dolgokat választanom ki. A sok régi, sőt ősrégi felvétel mellett egyet a számomra alighanem a talán legrokonszenvesebb német fuvolástól, Emmanuel Pahudtól, akinek a diszkjén Bach szóló Partitája a-mollban engem távolról emlékeztetett Margó játékára kifinomultságában, technikai biztonságában, de elsősorban egyszerre valahogy panaszos, ugyanakkor tartottan meleg tónusával is. Amint az majd később kiderült, Margó igazat adott nekem, különösen elgondolkodtatónak és mint ilyen, talán termékenyítőnek minősítve a darabbal kapcsolatosan a 'panaszos' szócskát. Bach általában minden, csak nem 'panaszos', kivéve persze a Passiókat meg kantátákat - de mintha itt, talán az egyébként szigorú kontrollon akarva-akaratlanul lazítva, nagy titokban elárulna valami ilyesfajta tendenciákat? Amire én majd szétrepedtem újonnan szerzett fúvósi büszkeségemtől. Azért csak megígértettem vele, illetve kértem, hogy alkalomadtán, ha egyszer kedvet kapna hozzá, ő is játssza majd el nekem.

Mire Margó, a meglepetések embere, egy hízelgő cicához illő gesztusok kíséretében ajándékozott meg engem vagy hat évvel ezelőtt készített felvételével, amelyet ő akkor nem talált eléggé 'kiérleltnek' ahhoz, hogy engedje forgalomba hozni. Kérésemre vele együtt, többnyire a kezemet fogva - képtelenekké váltunk arra, hogy állandó fizikai kontaktus nélkül létezzünk, mondjuk úgy kartávolságon belül -, persze a kottát olvasva hallgattuk meg a felvételt úgy, hogy közben ő magyarázta nekem, helyenként le is állítva a CD-t, időnként még fuvolájával is illusztrálva, hogy mi a kifogása egyes részletek kidolgozása ellen, mi tetszik neki, miért, meg végül is mi az átfogó véleménye az egészről. Remek utazás volt, az első egy kiterjedtebb zenei túracsomagból, feledhetetlen kaland, amelyhez elragadtatottságomon kívül én jó esetben kérdésekkel járulhattam hozzá. Viszont csaknem minden kommentárját értve úgy vitt magával a tiszta gyönyör érzése, hogy Margó meghatottan jelentette ki: sejtelme sem volt arról, ezért nehéz lenne kifejtenie, mennyire értékeli, hogy mi az ő kifejezési formájában, a zenében is ennyire közel állunk egymáshoz, egyebek közt abban az értelemben, hogy én formális képzés nélkül is milyen hallatlanul muzikális lény vagyok. Mire én valóban komoly zavarban tiltakoztam, de ő őszinte örömmel meg ölelésekkel fűszerezetten közölte: ha kedvem időnként úgy tartja, akkor bármikor bármi másban, csak éppen hogy nem a zenében, meg persze szerelme földi megtestesülésének a megítélésében legyek olyan kedves és ne bíráljam őt felül. A mondat végére a hangnem, minden játékossága ellenére is, de azért már éppen hogy - bár változatlanul játékosan - ellentmondást nem tűrővé alakult át. Mire én, azt sem igen tudva, hogy bű vagy bá, magamat megadva elmondtam neki, hogy ma új módon is megértettem, milyen hihetetlenül igényes és kifinomult művész szerelmemnek a tárgya. Elképesztő zenei műveltségével, ráhangoltságával a klasszikusokra csakúgy, mint a legmodernebb irányzatokra; abszolút technikai biztonságával, lenyűgöző légzéskontrolljával és hangszerének nagyon is jellegzetes, nyomban az első pillanatok után felismerhető tónusával. Nem, az ő játékába még véletlenül sem vegyülhettek langyos rubatók, hiszen az a játék maga volt a fényesség, a ragyogás. A tiszta, a meleg hang, a keresetlennek tűnő zenei vonalvezetés - vagyis a belső elegancia, a kiegyensúlyozott tartottság. A póztalan póz. (Van ilyen? Én azt hiszem, kell lennie.) Egy olyan művész, akihez a jámbor Pahudot hasonlítani, akivel őt együtt emlegetni tiszteletlen nagyzolás volt, az is a javából. Csoda-e, ha ezek után a zenétől egyébként is, lényünkből kifolyóan elválaszthatatlan szerelmünk lám csak újabb meg újabb szférákra terjesztette ki uralmát? Új lehetőségeket nyújtva számunkra új felfedezésekre magunkban is, meg egymásban is?

Újdonatúj szeretőm egyébként időnként kiforrott gondolatokkal ajándékozott meg engem nemcsak zenei, de általában művészeti vonatkozású töprengései félreismerhetetlenül Margó-szerű, mindig szorosra fogott produktumaival. Ez idő tájt hallottam például tőle: A művész élete valahogy úgy működik, mintha paradigmául szolgálna ahhoz, hogy a végzet hogyan formál ki bennünket, klasszikus példát nyújtana arra, milyen mélységesen ráz meg minket az, amit jobb híján megközelítően valamihez méltóvá válásnak, bizonyos irányban fejlődésnek, olykor még elrendeltetésnek is nevezünk - mint ahogy az alighanem valami ilyesmi lenne, már persze ha lehetne magának a létnek a realitásában is.

Margó nem is olyan nagyon mellesleg az én sürgetésemre - elegem van a dúrokból, most már mollban, először is persze hogy a-mollban szeretnélek szeretni, igaz, mondjuk a cisz-moll túl komplikált lenne az én szerény képességeimhez, imígyen szólt a hangnem karakteréről folytatott eszmecsere után bedobott, neki fölöttébb tetsző érvem - meg is ígérte, hogy megpróbálja újra elővenni a Partitát. Pahud meghallgatása talán nélkülem is arra provokálta volna. Addig is egyelőre azonban Boccherininek egy nemrég felfedezett Fuvola-quintettje foglalkoztatja, méghozzá úgy, hogy az, be kell vallja, ilyen téren régen nem érzett örömet szerez neki. Nagy kár, hogy nem tudok gitározni, mert ha tudnék, akkor Boccheriniben igaz barátra lelnék. Viszont amikor én a gondolatmenetet továbbfejlesztve leszögeztem: azért arra mégiscsak kíváncsi lennék, milyen lehet a testi szerelem dodekafon változata, Margó elvileg ugyan a legkevésbé sem tartotta kizártnak a dolgok ilyen irányba fejlődését, szépen kérte azonban: egyelőre és belátható időn belül maradjunk a mollal való ismerkedés minél intenzívebbé és főleg elengedettebbé tételénél. Transzponálással vagy anélkül. Ebben is maradtunk, meghatározatlan időre szólóan.

Remekmívű barátném, igen komolyan nézve rám, szükségesnek tartotta hozzáfűzni: ha az ember szerelmes, az vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz hatással lehet a játékára. Szárnyakat adhat neki, vagy szárnyát szegi. Mivel viszont ő még ilyen kicsattanóan boldog leányzó meg határait minden irányban kiterjesztő lény nem volt, ki fog derülni, vélhetően hamarosan, hogy ez az állapot hogyan hát rá - zeneileg. Azért ha már itt tartottunk, nyomban megbeszéltük, hogy ő mindent a szükségletei meg igényei szerint fog fuvola- és egyéb zenei ügyekben tenni, és beleegyezett: ha a mi kettősünk együttléte és az ő zenei tevékenysége akárcsak átmeneti konfliktusba is kerülne egymással, ki másnak, mint természetesen nekem kell annak lennie, aki kihátrál a színpadról. (És behátrál az ő zenéjébe - gondoltam, de óvakodtam ezt ki is mondani.) Ő maga viszont ebbe csak úgy egyezett bele, ha ugyanezek az elvek érvényesülnének az én írástevékenységemet illetően is. Én meg attól tartok, a küldetéstudat újsütetű sznobságától valamelyest megérintve is tudtam, hogy ügyködésem számára az ilyesfajta összehasonlításokból azután nem maradna az esély töredéke sem...

* * *

Minderre azonban majd csak később került sor. Előbb még az egy húron pendülő illetékesek kegyes engedélyének a birtokában megtértem saját otthonomba, ahol is egy kimerült, de az elmúlt napok feldúltságához képest megkönnyebbültnek tűnő Andris várt rám. Aki nem adta semmiféle jelét sem annak, hogy az új helyzettel kapcsolatos, zavaros gondolatokkal kellene megbirkóznia. Jól ismert arca nem viselte magán a mély töprengésnek vagy tűnődésnek, ha tetszik, meditálásnak a könnyen felismerhető jellegzetességeit. Hogy a sokévi átlagot meghaladó módon barátságos lett volna, azt azért nem mondhatnám. Hogy túlságosan közlékennyé vált volna, azt még ennél is kevésbé. Olyannyira, hogy csakis másnap vagy harmadnap szólalt meg először valami olyasféléről, ami távollétem alatt történhetett, méghozzá egy szófukar értékeléssel, mondván: Mindig is tudtam, hogy Margó különleges ember, de csak most értettem meg igazából, honnan ered ez az érzés. A folytatást várva kérdőn nézhettem rá, mert erre produkált egy zavart félmosolyt, hogy aztán annak a kíséretében közölje: Ígéretet tettem, hogy az itt elhangzottakról veled nem beszélek, mint ahogy ő sem teszi ezt. Legalábbis egyelőre nem. Én is, meg biztos vagyok abban, hogy ő is tartja magát ehhez. Be kell valljam: időnként úgy éreztem, mintha egyszerre csak a Lysistrate modernizált változatának a közepén találnám magamat. Vagy ha már úgyis Arisztophanésznál tartunk, akkor inkább a Nőuralomban?

Andrisnak igaza volt - Margó következetesen tartotta magát megállapodásukhoz. Amikor másnap hívtam, ugyanolyan elfogulatlanul, ugyanazon a gyengéd hangon beszélt, mint mostanában mindig. Ebből viszont csak pár mondatra futotta, hogy azután mint aki megpróbálja ugyan fékezni magát, de arra tovább már nem képes, úgy zúdítsa rám a szerelmi duruzsolás magasiskolájából a válogatott példányokat. Én ugyan csendben olvadoztam, de azért megkockáztattam egy óvatos kis megjegyzést arról, hogy az ő eddigi magabiztossága mögött ott húzódhatott meg egy aggódó, ha nem éppen szorongó kislánynak a félelme is. Margó ezt egyetlen percig sem titkolva, sőt büszkeséggel eltelten értett velem egyet, mert, mint mondotta, egy cseppet sem bánja, viszont meghatja maga a gondolat, hogy lelke legtitkosabb rekeszeibe van immár szabad bejárásom. Úgy is, mint az elsőnek, aki feljogosítottként járja be a felderítetlen vidékeket? Afrika fehér térképfoltjait? Mister Livingstone, nemdebár?

Amint az kezdett szokásunkká válni, most is szükségünk volt egy kis időre, amíg képesek lettünk újra visszatérni a földi mezőkre. De csak annyira, hogy Margó a hangjából kitapintható szeretettel kérjen tőlem bocsánatot a lehetetlen helyzethez mérten esetlen elrendezésért, amelyről meg egészében az Andrissal lebonyolított beszélgetésekről eredetileg ő maga javasolta, hogy egyikük se folytasson, legalábbis belátható időn belül, semmiféle palávert sem velem. Amit tenni akartam, azt átgondoltan és mindannyiunk érdekében tartottam szükségesnek megtenni - volt hajlandó legalább ennyire megnyílni. - És tudom, hogy azt csaknem teljes egészében sikerült megvalósítani. Ehhez most csupán annyit szeretnék hozzátenni: Valamennyiünk közül Andriska volt messze a legnehezebb helyzetben, sőt van abban ma is, meg holnap is. Én teljes mértékben értem és tudom ezt, csakúgy, mint te. Nem volt neki könnyű velem beszélnie, még annál is kevésbé valamiféle egyetértésre jutnia, de végül is - és ezt habozás nélkül mondhatom - remek emberként csinálta végig az egészet. Minden okod meglehet arra, hogy büszke legyél rá. A gratuláció e formájával a telefonon át letámadottan nemigen voltam képes mihez kezdeni, előzetes megfontolás nélkül nem is igen akartam ebbe a témába elmerülni, még kevésbé a döntőbíró szerepkörébe szorulva kitüntető plecsniket osztani ki; így végül valami ilyesmit préseltem ki magamból: Engedd meg, hogy erre majd később és inkább személyesen térhessünk vissza. Ebben is maradtunk. Lehet, hogy Margó viselkedésemet úgy fogta fel, hogy a 'halasztással' az ilyen megnyilvánulásokat koraiként, ha nem éppen helyén nem valóként értékeltem? És ezért amit mondtam, az felfogható lenne egyfajta leintésnek is? Nem tudom. Az azonban tény, hogy a továbbiakban Andrist illetően tartózkodott az elejtett megjegyzésektől.

Nem is olyan mellesleg most én, azt sem igen tudva, ki vagyok és hol, fontos ügyben segítséget kellett kérjek ki mástól, mint pontosan a felhőtlen homlokútól. Méghozzá abban az ügyben, hogy a történtek után mikor menjek, mikor mehetek, mikor tartja ő a köztük lezajlottaknak az általam fel nem foghatóvá elkonspirált szituációjában helyesnek, hogy menjek hozzá. A válasz: amikor csak akarod. Margó, ezúttal kivételesen nem rólunk van szó - csodálkoztam el azon, hogy most az egyszer nem értett, nem vette a lapot. Replikája azonban nyomban eloszlatta félreértésemet. Thomas drága, ez ügyben mostantól kezdve kizárólag rólunk van szó - tette le ez ügyben eddig nemcsak szokatlan, de határtalan biztonsággal a garast, úgy, mint aki erről a témáról az elmúlt napok fényében nálam többet tud. - Gyere, édes, gyere most azonnal, gyere este, gyere holnap. Gyere, amikor csak tudsz. Gyere mindig. Én itt vagyok, nekem a legfőbb elfoglaltságom csakis az, hogy szeretlek és álmodozok és várlak, most már eszméletlenül vágyakozva várok rád. Csak hogy tudjad: nem kell nekem toronyóra lánccal, nem kérek a mennyei boltból sárga sajtkorong helyett mindent látó teleholdat, nem esdeklek a sorstól itt, magam választotta magányomban a lehetetlent - nekem semmi más, csakis te kellesz. Te viszont annál inkább. Ha én azt megtanulnám kimutatni, hogy mennyire... Taníts meg rá, jó? Taníts meg engemet szeretni, szeretni amúgy igazán... (Tudta volna, hogy egy ősrégi Marlene Dietrich-dal magyarra fordított szövegét idézte, vagy csak úgy ráhibázott? Nekem mindenesetre kedvem lett volna folytatni: 'Hálás leszek én, ha boldog leszek én, nagyon hálás tanítvány'.)

Történt pedig a 'várok rád' kinyilatkoztatása csütörtökön. Margóm, sorsom kimérője - nyilvánítottam ki döntésemet -, ugye megérted, ha nem akarom, hogy Andris mindjárt a legelső hétvégét egyedül töltse? A többi hétvége? Azok már más elbírálás alá esnek. Ha neked is jó, hétfőn megyek fel hozzád. - Thomas, nem lennél te az, aki vagy, ha nem így határoztál volna. Olyannyira, hogy én megesküdtem volna: ezt fogod mondani és teszed is ezt a most elmondott indokolással. Mondd, még mindig, még ezek után sem szabad azt a szót kimondani? - Azt, hogy szeretlek? Lelkecske, de hiszen éppen most, vagy egy fél perccel ezelőtt mondtad ki, hogy az én istenem áldjon meg érte mind a két kezével! - Azt mondtam? Én? Látod, nem is tudok róla. Még mondja valaki, hogy nem furcsa az élet! Az ember titokban mondja-mondogatja, ízlelgeti meg képzeleg: milyen lesz majd, ha végre egyszer ki is mondhatja? És vajon ő teszi meg először, vagy a másik? Aztán eljön a pillanat, az oly nehezen kivárt - és ő maga mondja ki, igen, persze hogy hangosan, csak éppen úgy, hogy közben észre se veszi? Elfelejti észrevenni? - Azért van ez így, mert jön az magától. És egyébként is, én abban a minutában nyugtáztam. De annyira, hogy nyomban körül is ugráltam, mint egy kiskutya, amikor hirtelen jött örömével nem tud mit kezdeni. Aztán már nem maradt más hátra, mint leszívni, úgy, mint annak idején, mikor még boldogan dohányoztam el az életemet - régi szép idők! -, az első három korty whisky után az ugyancsak első, mélyre, egészen oda a talpamon át, az anyaföldbe lemenő, fenomenális slukkot. Mert ugyebár én most hallottam tőled ezt először, az összes többi kimondandók közül legelőször. Csak úgy, hangsúlytalanul. Mert azért álljon meg a menet: végül mit mondjon az ember akkor, amikor szerelmes? Hogy kék a kukorica, Kati? Úgy érted, hogy ez nem is kis mértékben rendhagyó és mint ilyen, meglepő reagálás lett volna? Na és? De hagyjuk ezt: édes, ez ennél szebben nem is történhetett volna. Persze hogy azért buggyant ki belőled egy szuszra a többi mondandóval, mert tudod te előre is a választ a ki sem mondott, meg sem fogalmazott kérdésedre. Meg azt is tudod, hogy: szeretlek, igen-igen nagyon szeretlek. - Édes, drága Tamásom, réges-régen, időtlen idők óta várt és most végre megérkezett szerelmem, szeretlek, szeretlek, nagyon szeretlek. Hétfőn? - Hétfőn. - Látod, az még négy hosszú, irgalmatlanul hosszú nap. - Nem, dehogy, te félreérted, most, annyi minden után már mindössze négy fikarcnyi kis napocskát kell csak valahogy kibírnom nélküled.

Szemlélet dolga, ugyebár. Az viszont már egyáltalán nem, hogy én, akinek a 'Hétfő' meg minden eljövendő hétfő vagy kedd vagy péntek egy berobbanó pillanat felszikrázása alatt vált még csak végig sem álmodott álomból csókolgatható realitássá, úgy éreztem magam, mintha az a brutális kéz, amely ellenállhatatlan gorilla-markának a szorításában tartott, most előbb csak kezdett gyengülni, majd erőtlenné válva kinyílni, a közelemből is eltávolítódni, többé már nem gyötörni; a szabadulás érzése járta át testemet, a frissesség légies változatával, a szabadon szárnyalás új és határtalan térségeket átszelő hatalmával. Korlátlanul élvezett, diadalmas szárnycsapásokkal. Oda fel, Északra. Torontóba.

Tíz napot töltöttem első igazi együttlétünk alkalmából Margóval, életem legteljesebb tíz napját. Bármilyen elképesztő is, de egyáltalán nem lenne túlzás azt mondani, hogy egy merőben újfajta életlehetőségre és ahhoz magára az eszményi partnerra találtam. Ha nem fordított sorrendben. Újra és ha ez lehetséges lenne, mélységes meggyőződéssel töltött el a tudat, hogy az én életem nem más, mint választásaimnak az ezekben a napokban kiteljesedő végeredménye. Hiszen hajótöréseket nem nélkülöző létemnek egy könyörtelen vihara helyett most egyszerre hol másutt, mint a legbékésebb kikötőjében találtam magam, amelynek a benső öblöcskéiben létem, egész lényem maximumának a nyújtására serkentő, szakadatlanul vibráló, mondhatnám a rám záporozó gyönyörűségek befogadására és viszonzására a lehető legalkalmasabb viszonyokra találtam. Mint egyike azoknak az embereknek, aki egész életében jár horgászni, sejtelme sem lévén arról, hogy amire a kellékeken, szaktudáson kívül a leginkább szüksége van, ami miatt ott ül, nem ritkán hajnaltól napestig, önmagában a világban, csónakjában a tó rezzenéstelen vizének a legközepén, a minden irányban maga fölött megnyíló magasságos ég alatt meg a sápadt felhőkön néha áttörő sugarak pásztájában, az közel sem holmi csalétket harapni megtanítandó halféleség. Vagy, amint azt úgy harminc évvel ezelőtt ezeken az oldalakon leírtam: egyetlen ember sem marad meg igazából annak, ami volt, ha egyszer, de akkor aztán amúgy igazából találkozott önmagával.

Erről azonban nem áll módomban beszélni. Nem, bizonyos határokat áthágó módokon. Mégpedig azért nem, mert Margó, aki erre is gondolt, ottlétem legelső napján, már félálomban, megígértette velem: a kettőnk közötti szerelemnek maga a ténye és gondosan megválogatandó külső - csakis külső - körülményei, ha muszáj, még beleférhetnek a befejezendő regénybe, de ennél több aztán már egyetlen szóval, egy eltévedt jelzővel sem férkőzhet bele. Én azon nyomban egyetértettem vele. Pokolba a regénnyel, az írással, a komputerrel - már persze úgy, mint a mindennapok prioritásával -, mert most mi ketten uraljuk a porondot. Úgy, ahogy arra mindketten egy egész élet teljes intenzitásával készültünk fel. A legkevésbé sem úgy, mint holmi exhibicionisták. Éppen ellenkezőleg, újmódi lakattal, egymás szájával a szánkon. És ezért is úgy, hogy ezt meg mindent, ami még jön, ki is érdemeljük. Lévén most ez a dolgok rendje. Mert hiszen a lét-változások szülte magasztos vagy összetörő pillanatok hordozzák magukban az igazi nagy költészetet, adják a poézis táptalaját meg az abból kinőtt témákat.

Nem tehettem róla, de azért a tiltás pillanatával egyidejűleg felmerült bennem egy idézet Wittgenstein fő művéből, a Tractatusból (magyar fordításban: Logikai-filozófiai értekezés). Hogy pontosan hogyan szól, annak kényszeresen még utána is néztem. Íme: "Wovon man nicht sprechen kann, darüber muss man schweigen." Vagyis: "Amiről az ember nem képes beszélni, arról hallgatnia is kell." Nem, ne tessék aggódni, ez nem a világ leglaposabb tautológiája, de maga a mélységes miszticizmus, amely meghitt csöndben irányít el bennünket az olyan élmények tömegéhez, amelyek túl vannak a filozófia határain csakúgy, mint az ész, az értelem korlátain. Hát nem nagyszerű, hogy még Wittgenstein is besegít a hallgatás megfogalmazhatatlan tartalommal megtöltésének az áldott csönddel kifejezéséhez?

Hogy kicsit felbosszantsam - néha muszáj, ki kell bújni a bőrömből, mert egyszerűen nem bírok az új, össze nem illő ikerpárral, magammal meg azzal a csaknem-tökéletességgel, amit Margó számomra jelent -, döntésünk indokolását, arra pár héttel később visszatérve, még így toldottam meg: Egyébként is, a mi szerelmünk alkotóelemeire felbontása meg újra összerakása dramaturgiailag ma már nem lenne indokolt. Mire az én új, még mindig nem teljesen ismert párom szeme vészesen ragyogott fel, ami engem persze elkápráztatva akkor szokott történni, amikor tudja, biztosan tudja, hogy soron kívüli ajándékok átnyújtására kapott éppen nem-várt ötletet; aztán halkan, de azért csak úgy, mint a macska, amikor készül kiereszteni karmait, számolt be nekem legújabb észrevételéről. Közben egy illanó mosoly játszadozott ugyan ott, de sosem telepedett le végleg az ajkaira, azokat - már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges lenne - mellesleg csak még kisajátítandóbbakká téve. Lévén ez a fajta mosoly olyan hatással mindenkori szemlélőjére, hogy azt nemigen lenne képes valami nem-hasonlóval viszonozni. - Kedves uram, ha emlékezetem nem csal, az utóbbi időben most fordult elő először, hogy még megközelítően sem azt közölte velem, mint amire számítottam volna. Helyesebben, amire föl lettem volna készülve. Mire én: Mert te valami ilyesfélére vártál, teljes joggal: 'a mi szerelmünk senki másra, kizárólag ránk tartozik; viszont mint ilyen, nekünk annál inkább a fő feladatunk, kötelességünk, gyönyörünk.' És most ide következik egy jelentőséggel terhes, talán még a szokottnál is kerekebb - pont. - Hát igen, ha már páratlan szakértelmeddel engem így lelepleztél, nem titkolhatom, hogy valami ilyesmire számítottam volna. De neked, rusnya lélek, ki kellett végre próbálnod, hogy akarsz-e, és ha igen, akkor ki tudsz-e engem zökkenteni a mi közös ritmusunkból, ugye?

Bűnbánatot imitálva vallottam be, hogy én bizony már csak valami effélét kíséreltem meg - mármint hogy ki mást, mint egy ilyen zenészt zökkenteni ki a ritmusából? -, méghozzá az ő maradéktalan megismerése felé törekvő, életem hátralévő részére tervezett vállalkozásom újabb állomásaként végrehajtani, de most már tudom: itt sok minden történhet, meg annak az ellenkezője is, csak mi azért is szeretjük egymást, mert ismerjük a másikat - és nem fordítva, de nem ám! -, és amit abban ismerünk, az a mi számunkra maga a tökély. Alig fejeztem be mondókámat, amikor az utolsó szavakat már vontam is vissza, mert - fejtegettem - babonás lévén ilyen kihívásokat nem kell küldözgetnünk az istenekhez. Ez azonban mit sem változtat azon az előbb kifejtett szükségleten, hogy ennek a résznek a végére most kitegyük azt a szépséges tartalmú írásjelet, amelynek a sokat mondó neve - a pont.

* * *

Villámgyorsan múlt el kétlakiságom első, remekbe szabott torontói fázisa, amelyről visszatérve meglepetésemre ha nem is éppen egy kenyérre kenhető, de egy igen kedves nő fogadott a feleség régi-új szerepkörében. Aki még azt is ki tudta mondani, magát ezzel meg sem erőltetve, viszont annál inkább meglepve, hogy jólesik engem látnia. Mi? Hogyan? Miért? Meg pár nap múlva valami olyasfélét is, hogy rég nem látott módon kedves vagyok hozzá. Márminthogy én. Én meg a kedvesség - egy napon említve! Történt pedig mindez milliónyi nő közül ezúttal éppen Andrea részéről. És ha ez nem lenne elég, megtoldva még azzal is, hogy neki ez mennyire hiányzott. Amit én ugyan nem teljesen értettem, de ez a körülmény nem akadályozhatott meg abban, hogy jó szívvel ne adhassam vissza neki a kölcsönt. Ő meg ezt regisztrálva csak ült ott, velem szemben, és úgy nézett rám, mint aki mostanság kezdene - újra? - rászokni: szemében gyengédséggel meg szomorúsággal. Inkább szomorkássággal. Ami ugyanúgy szólhatott nekem, mint saját magának.

Aztán vagy három nap múlva levél jött - Margótól! Kézzel írott levél, amely olyan volt, mint egy friss ölelés. Al fresco, kint a természet lágy ölén. (Egyes szavaknak jellemző műfaji sajátossága, hogy a legkevésbé sem véletlenül kerülnek bele egy adott regény szövegkörnyezetébe.) Az oly régen várt beteljesülés számtalan, gondosan összeválogatott színével, az ugyancsak felfokozott várakozásokat is meghaladó boldogsággal, meg az azért járó, a mélyről feltörő, túlcsorduló hálával megtöltött oldalakon kaptam meg egy rendkívüli tehetségét egy újabb területen bizonyító, szerelmes nőtől a legszebb ajándékok egyikét és egyben a legértékesebb levelet. Amire képtelenség lett volna nem azon nyomban válaszolni, hogy majd azután is, e kezdetek után, amikor csak nem voltunk együtt - igaz, néha még akkor is, egymás közelében is, éppen csak pár órára maradva árván, a másik nélkül -, a mindennapos telefonon kívül írásban is közöljük egymással az aznap feltétlenül kifejtendő, sürgős, a következő találkozásig vissza nem tartható dolgokat. Mindezt persze azért, mert olyan töménytelenül sok időt vesztegettünk el....

A körülményeket nem teljesen ismerve sem vádolhatott volna bennünket bárki is valami olyasfélével, hogy fél szemünkkel az utókorra kacsintva írunk, pedig ennek bizonyítása érdekében az a 'bárki', ha akarta és módja lett volna rá, szép számmal gyűjthetett volna össze olyan leveleket onnan ide meg innen oda, tetszése szerint idézhetett volna passzusokat vagy teljes oldalakat, mármint azt bizonyítandó, hogy a kiemelések az íráshoz csak valamit is konyítók számára kétségbevonhatatlan módon bravúros művekké kerekedtek ki. Mi viszont nem alkottunk, tőlünk távol állt bármi ilyesmi; eszünk ágába se jutott volna mesterkélt külső elemeket, előre kijelölt tornamutatványokat vinni be az életünkbe, a szerelmünkbe. Amikor távol voltunk egymástól, mindössze csak folytatni kellett az együttlétet - más eszközökkel. Beszélnünk kellett magunkról, egymásról, a minket lekötő dolgokról, nehogy olyan sok közlendő gyűljön össze a pár nap alatt, hogy a következő együttlét idején saját magunkat kelljen megfosztanunk saját magunktól, még akkor is, ha ezt a műveletet saját dolgainkkal kellett volna végrehajtani. Ez belátom zavarosan hangzik, de azért érthető, ugye? Na és természetesen ahogy valami fontosnak, közölni valónak tekintett érzés, gondolat bukkant fel bennünk, azt a legkisebb haladék nélkül meg kellett osztani a másikkal is, hiszen nem volt nekünk jogunk ahhoz, hogy párunkat saját magunktól akár átmeneti időre is megfosszuk.

* * *

Így alakult ki egy nem éppen mindennapi életforma, abban egyrészt a házasság meg a család kontinuitásának az újfajta értékelése és a megőrzésére törekvés, másrészt és ugyanakkor egy soha el sem képzelten gazdag lelkű, szépségével, éretten is fiatalos befogadó készségével meg szeretettel elhalmozásával, na és mindazért, ami ebből az ő osztályrésze lett, paradicsomi állapotba ringató, mindig új, de ugyanaz, érdekes, sőt izgalmas, hihetetlenül intenzív, mégis pihentető csodával átélt lét - az is olyan, amelynek a megvalósítását tudatos életünk során, magunk elől is babonásan rejtőzködve soha nem adtuk fel. Hiszen ahogyan az elmúlt hetek bennünket kiteljesítettek, ráébresztettek arra, ami nekem eddig még sosem adatott meg, hogy úgy tűnjön: az, amiben én most lubickolok, egy emberen át az egész világra kinyílok, vitán felül egyáltalán nem is itt van, hanem egy távoli bolygó gazdag múltjából idevarázsolt mesében. Egy mesének álcázott, de minden egyes szavában, fordulatában igaz történetben.

Nem adtuk mi fel az álmot, még akkor sem, a múltra visszatekintve, amikor valamiről nem beszéltünk. Elsősorban nem, legfeljebb ha néhanapján elejtett, szándékosan, roppant gonddal hangsúlytalanul, ezért talán még hangsúlyosabban elejtett megjegyzésekkel, kiszólásokkal. Így például kitartó hallgatásunk legfeltűnőbb tárgyáról, Paliról. Úgy is mondhatnám, hogy időt kellett adni magunknak, míg képesekké váltunk legalább valamennyire belevágni a csenddel megbirkózás feladatába. Például amikor Margó elérkezett oda, hogy nyilván intenzív szükségét érezze egyszer már kimondani: Hát persze, hiszen te is jól tudod: a gyökerek mélyek, hej de nagyon mélyek. Ugye ez nem csak úgy általánosságban hangzott el? Most érkezett volna el az idő számodra arra, hogy azokhoz a gyökerekhez egyáltalán hozzá lehessen férkőzni? - segítettem, úgy érezve, hogy erre, egy kis buzdításra most ugyancsak szüksége lehetne. - Igen, bölcs kedvesem, azokhoz. Csak akkor, tudod, akkor régen, az őskorban még nem neveztem volna azt a bennem mind erősebben vibráló érdeklődést, hosszú időn át kiépített csigaházamból kifelé húzó, lassanként mind ellenállhatatlanabbá váló vonzalmat, később időnként engem szinte elsöprő valamit szerelemnek, méghozzá több ok miatt sem. - Több ok? - Hát persze, hiszen az a valami már a kezdetekben felajzott, zaklatott, majd mind inkább összezavart, de azért közel sem annyira, hogy képtelenné váltam volna élni a saját életemet. Persze hogy a lehető legkoncentráltabb jelenlétemmel tüntetve azt ki. Mert lett légyen végül is bárhogyan, azért nekem csak egyetlen életem van, mivelhogy meglepő módon mindössze annyi jutott osztályrészemül. Mégpedig az az élet, igen, hitetlenkedő Tamás, ugyanaz, amelynek én természetesen nagyon is aktív részvevője voltam. És amelynek a lebonyolítása közepette akkor is a legjobb meggyőződésem szerint jártam el. Akarom mondani: igyekeztem eljárni. Ténykedéseim közben meg láttam, mert mindinkább mutatkozni kezdtek Pali tájékain, a nem egykönnyen megfogható, tendenciájukban nem teljesen kitapintható bajok. Emlékszem, felkaptam a fejem, amikor látszatra csak félig komolyan szükségesnek tartotta közölni velem: Tudod, miután hosszú évek során egyvégtében másokkal, emberekkel, jelenségekkel, irányzatokkal vívtam meg ilyen-olyan viszályaimat, játszottam háborúsdit, végül is jobb belátásra jutva csak rá kellett jöjjek: az igazán teljes embert igénylő, hét vármegyére szóló, hejehujás perpatvarom nekem bizony nem mással van, mint saját magammal. Igen, most már azt hiszem, értem: éppen azután mondhatta ezt, hogy utolsó tanulmánykötetében Pali végleg hazaérkezett, teljes mértékben azonos lett önmagával. Ezekben az írásokban már nyom nélkül tűnnek el a benne élő - vagy rajta élősködő? - pedagógusnak a legutolsó nyomai is. A művészet többé már hallgatólagosan, közvetve sem a lélek kipallérozásának a jaj de nagyon fortélyos eszköze. Nem, itt nem marad semmi más, mint maga a grandiózus kaland. A megértendő alkotáshoz vezető út monstre kalandja. Aztán... aztán egy-egy kéziratban maradt írás kezdett olyanná válni, amely már, hogy a sablonnal éljek, önmagáért beszélt. A szó szoros értelmében. Na és ez idő tájt te folyvást, most úgy tűnik, már időtlen idők óta a zavaros vizek fölött, azoknak a másik, a túlsó oldalán lebegtél; ha nagy ritkán nem tudtam már sehogysem megállni és kinyújtottam feléd, hozzád a karomat, olyan volt, mintha egy nagy folyó egész szélességét szeltem volna át vele. És amikor te - belátom, mi mást tehettél volna? - belecsókoltál a karom hajlásába - igen, édes, pontosan, hajszálpontosan így! -, akkor voltam én képes higgadtan felmérni, hogy a veled való foglalkozás, majd mindinkább elteltség, a te erősödő mágnesességed számomra ellenméreg lenne, mert úgy is hatna, vagy éppen maga az a méreg, amely ellen harcolni kell. - Szegénykém, látod, mennyi bajt okoztam neked, neked, akinek aztán igazán nem szokása keresni a bajokat. - Hát ez már szentigaz, ez így volt, de még ezzel együtt is képes voltam megbirkózni veled. Igaz, időnként vérre menő, nagy csatákban. Látod most már, szerelmem, milyen messzire nyúlik vissza az az 'egyszerű dolog'? Mert hiszen közben egyre világosabbá vált: Pali bajban van, és a baj kezd növekedni meg terjedni. Meg hogy ő a válaszok helyett nem is ritkán kitérőket, kibúvókat keresett, akkor úgy éreztem, valamilyen fajta gyógyírként, téve ezeket általában számára inadekvát helyeken meg inadekvát módokon. Máskor meg csak elhallgatott, mint aki magába mélyed, csönddel véve körül magát: legnagyobb aggodalmamra én úgy éreztem, hogy hallgatásával maga fölött mondja ki az ítéletet. De milyen ítéletet és miért? Tudod, Thomas, nekem aztán igazán nem kenyerem 'ugye megmondtam' típusú bölcsességekkel állni elő utólag, de... Nem, édes, nem akarok én ebbe csak úgy ripsz-ropsz belemenni. Jobb a múlton nem merengeni, jobb ezeket a kérdéseket nem bolygatni, hiszen ismételgetésükkel nem segítünk mi már senkinek. - Nincs is szükség rá. Legalábbis azt hiszem, hogy nincs. Egyébként is valami csak igaz lehet az általam sokszorosan elátkozott közhelyek közt abból, amely szerint - némi módosítással - az elmúltakról semmit. - Akkor csak még egyetlen mondatot, azt is azért, hogy jobban megértsd, mert ez igazán fontos: Palin, az egyre inkább érezhetően, majdnem azt mondtam, fejvesztetten túlméretezett ego-ján, amely időnként recsegve-ropogva ütközött bele a realitásba - az ilyesmik következményeit általában nem a realitás szenvedi meg -, ahogy kezdett egyre inkább mint valami kábítószerbe veszni bele a munkájába - meg léte egyes aspektusaiba? -, mindinkább hatalmasodott el az, amit én az ő pelikán-természetének neveztem, amellyel még az értékítéleteit is - vagyis hogy gyermekeit - kéjjel újra meg újra feltépett sebeiből táplálkoztatta. Márpedig a sebek többé már nem gyógyultak be. Végül belezuhant a remény nélküli házasságok - velem, a munkával, a világgal - addig fel nem ismert kétségbeesésébe... Érted, ugye?

Értettem, de mennyire értettem. Azt hiszem, még annál is jobban, mint azt ő gondolta. De ettől függetlenül is: a műítész persze hogy szekundér foglalatosság a művészével szemben. Igaz, reprodukáló értelemben a más zenéjét visszaadó muzsikus is az, csak sokkal levegősebben, mert nagyobb a mozgástere, közvetlen érzékeléssel, a hallásunkkal felfogható. Sőt, a kimagasló pillanatokban felnőhet akár a szerző alkotópartnerévé is. Pali azonban annyira tartotta kezében meg agyában, sőt szívében is korszakának a művészeti problematikáját, hogy az messze túlnőtt tevékenységi körének a számára mind szűkösebb, őt úgy érezte halálosan szorító keretein. Mert meg volt áldva azzal a nem mindennapi képességgel, hogy a tökéletességnek egyfajta kifürkészhetetlen teljességét lássa - és már csak ezért is azt szabadna visszaadnia. Margónak fuvolájával már a léte is persze hogy mindehhez kontrasztul kellett szolgáljon, bárhogyan is kísérelt meg ő Palin segíteni, görcseit oldani. Hogyne értettem volna én mindezt - ezzel együtt azt is, hogy nem lehetett rajta segíteni, hogy Pali nyilván minden segítő szándékot - úgy érzem, mint ha csak ott lettem volna - az idők folyamán mind agresszívabban utasított vissza. Ha jól értettem, humorérzéke a végső pillanatokig kitartott mellette, csak ő végül még azt is maga ellen fordította. Milyen furcsa, hogy a számtalan idézésre alkalmas példa helyett most egy nagyon is más jellegű mondása zakatol a fejemben utolsó találkozásaink egyike alkalmából: Ha tudnád, biztos meglepődnél azon - én magam is csak nemrég olvastam valahol -, hogy milyen sok halász nem tanul meg lételemében létezni, tehát úszni. Nem, dehogyis, nincsen ebben semmiféle szerepe a véletlennek - ez többségüknél állítólag örökölt, de így is igen tudatos elhatározásnak a dolga. Mert ha a hajó süllyed, a haláltusa is rövidebb; nem tart tovább, mint magáé a hajóé. Szeretnék hinni benne, hogy ilyen lesz majd az én utam is. Aztán, szinte váltás nélkül, amúgy igazi Pali-módra, hogy elüsse a halász-sors nyers utóhatását is, azon nyomban elkezdett vaskosan disznólkodni, párosodásról nagyban és kicsinyben; a hozzámvágott szövegekből nekem csak egy tűnt félig-meddig ismerősnek, az, amelyben a felvezető rész valahogy közhírré tette: 'Haragszik a kan, mert szűk a szuka luka.' Igaz, ennek a sornak megvolt a maga dallama is. A kutyahágató nótával elért, olcsó sikert Pali azután jobb ügyhöz méltó buzgalommal inkasszálta be magának.

Summa summarum: ilyesmikről mit sem tudva, Margó mind kevésbé érezhette Pali életét 'befejezetlensége' miatt tragikusnak; egyre világosabb kellett legyen számára, hogy az az élet a megtett út egészével jóval teljesebb volt, mint azt azelőtt, túlságosan is közelről, impresszionáló létében ugyan, csak éppen még a nélkülözhetetlen távlatok nélkül felfoghatta. Ebben az átfogó értékítélet-eltolódásban érthető módon nem jelentéktelen szerepet játszott maga az a tény is, hogy Pali hátrahagyott, még ki nem adott írásaiból Margó rendezett sajtó alá egy remek kis kötetet, amelynek a végső munkálataiban az ő kérésére én is némi részt vállaltam.

* * *

Elképesztő, milyen gyorsan került minden a kijelölt helyére. Hogy milyen forgószél repített engem és tett le óvatosan-puhán Margó életének a középpontjába. Hogy ő milyen abszolút biztonsággal foglalta el ölelésemben a saját kijelölt helyét. Mintha csak hosszú, kényszerű tétlenség után valahonnan piciny kis igazság-adagok szabadultak volna el, azok a máskor oly igen hozzáférhetetlen jelenségek... Egy ízben, a számtalan pársoros vagy többoldalas levél egyikében írtam is neki erről valamit. Mégpedig, ha jól emlékszem, valahogy így:

Tegnap elalvás előtt, félálomban mintha csak úgy éreztem volna, de aztán hamarosan megértettem, hogy nem csalás, nem ámítás, valóban ott fekszem melletted. Te egyenletesen lélegezve, mélyen alszol, én meg az ágyban felkönyökölve figyellek, ha van ilyen, akkor kielégült kíváncsisággal. Hiszen hirtelen roppant furcsának tűnt tudatára döbbenni nemcsak a te, hanem végtelenül egyszerűen - hallod már megint? - egy másik, hitelesen valódi személy létének, és azt úgy érezni, mint egy közvetlen közeli, sürgős szükségszerűséget: mulaszthatatlan szükségszerűséget, nem társítva abban a pillanatban a te létedet sem kellemetességekkel, sem fájdalmakkal, csupán - csupán? - elrendeltként fogni fel, valahogy úgy, mint egy hosszú logikai okfejtésnek a közel sem játszi könnyedséggel megtalálható, tehát az egyedül helyes végkövetkeztetését. Vagy ha tetszik, mint egy nem is kevéssé provokatívan átnyújtott és ilyenként is fogadott ultimátumot. Mintha én lettem volna maga a 'kérdés', és az a másik személy ott mellettem volt arra, vagyis rám a 'felelet'. Aztán a személy, a válaszadás megtörténte után, megint te, saját magad lettél. Csakhogy addigra már fontos, végtelenül fontos volt tudni, hogy nemcsak létezel, de hogy innen nézve - érted, ugye - te a szuverén léteddel az én meghosszabbításom vagy, én meg - a szuverén létemmel - büszkén vállaltan a te függvényed, és hogy ez így van jól. Fontos, végtelenül fontos volt rádgondolni. Semmi másra, csakis rád. Úgy is, mint az élet oly sokáig megspórolt, nagy ajándékára. Úgy is, mint egy utolérhetetlen remekműre, méghozzá a saját jogán. És egyidejűleg érezni: nagyszerű, hogy én, Holló Tamás, vagyok. Hogy nézlek, látlak, hallgatlak, csodállak, csókollak, tehát élek. Veled élek, minden hangszerek közül a legérzékenyebbikkel. Azzal a Margóval, akin alvás közben nézve is lehet játszani, meg látni azt is, hogy milyen nagyok a szemei. Margóval, in floribus.

Ó, erről a témáról évekig tudnék szünet nélkül, fenntartások nélkül mesélni. Én, ugyanaz a mindig készenlétben álló, mindig gyanakvó fickó, aki nemcsak kapásból vélem meglátni és 'értékelni' bárhonnan felbukkanó embertársaimban a tolakodó, a szembeötlő rosszat, az elvetendőt vagy ha már mást nem, hát akkor a gyönge oldalakat, de ha ez nem sikerülne, akkor ellenállhatatlan kényszernek engedve kísérlek meg leásni a mélybe és onnan hozni felszínre valamit, remélhetőleg némi kincset érő rosszat. Most meg itt létezek, a rámszakadó gyönyörzáporban, és még csak szégyellni is elfelejtem magam amiatt, hogy ilyennyire fenntartás nélkül borulok le egy emberi lény előtt, még akkor is, ha az a lény valóban a káprázat maga. És miközben ezt teszem, nem ritkán azon töprengek, hogy valahonnan az előző századokból mi máson, mint a zenén keresztül megörökölt harmónia, grácia, kifinomult báj járult hozzá önmagában is lefegyverző lényéhez. Gyakran kaptam rajta magam azon, hogy reménytelenül kísérlek meg szemrehányást tenni magamnak: miért is okoz nekem gyönyört őt valamiféle befejezett műalkotásnak tekinteni, amikor pedig ő még mindig, itt, közvetlenül az orrom előtt is változik, ha merném mondani, hát mondanám: tökéletesedik; helyesebben talán lénye minden részének az összjátékát egy átfogó kép, még inkább idea mintájára olyan egybehangzóan elrendezett egységként fogom fel, amelytől a részek ugyan függőek lennének, de amelyről neki magának fogalma sem lehet. Azt hiszem, arról sem, hogy megvan, de még mennyire megvan benne a csakis bizonyos temperamentumokra jellemző képesség - látni azt, amit igen-nagyon kíván látni, hinni azt, amit igen-nagyon kíván hinni. Vele voltam, már hogy is ne lettem volna; része voltam, már hogy is ne lettem volna, igen, ott, a néha már az eksztatikus intenzitás elviselhetetlennek érzett határán, ha nem éppen azon is fájón-kínzón túl, és mégis számtalanszor kaptam rajta magam, hogy közben, igenis közben úgy, olyan gyötrelemmel sóvárgok utána, mintha a világon semmi más nem jelentene számomra semmit, abszolúte semmit. A nagy bujkálás hosszú korszakai után most aztán elhagytam még megmaradt rejtekhelyeimet, magánzárkáimat, észleleteim fedezékeit, és nem maradt bennem igény másra, csakis arra, ami őérte van, ami őt teljesítheti ki. Ezért is történt, hogy az érzelmek meg az érzékek nagy kalandja hozta meg a végső áldást életemre.

Margót azért megkíméltem elragadtatottságom ilyesfajta részletezésétől, mert tudom, hogy mértéktelen túlzásokként utasította volna el ezeket. Nem, nemcsak hibátlan stílusérzéke miatt, de azért is, mert végtelenül babonássá vált. Utasította volna el ezeket ugyanakkor, amikor viszont ő az álomjelenethez hasonlóakat, általában az ilyesfajta képeket 'egymásbanövésünk' elragadó fázisainak nevezte. Mindjárt el is mesélte: Nemrég, valamelyik nap ő is álmodott, ahogy az már szépen el van rendezve, persze hogy rólam. Egy számára ismeretlen, de kifejezetten kellemes benyomást keltő szobában ültem egy karosszékben; egyszer csak gondoltam egyet és felálltam, ha nem éppen felpattantam, odamentem az ágyhoz, és úgy, ahogy voltam, zakóstól-nyakkendőstől-mindenestől lefeküdtem, helyesebben hanyatt vetettem magam, rá az ágytakaróra. Békesség, nagy nyugalom honolt körülöttem, ahogyan meg se moccanva a mennyezetre meredtem, hogy aztán igen hosszúnak tűnő idő után lassan, végtelenül lassan, apró kis részletekben elmosolyodjam magam. (Ettől neki mindenütt egyszerre igen melege lett. Merthogy tudni vélte, hogy én most mire gondolok.) Én meg, a mosolygás kellős közepén, azt abba sem hagyva, mint egy bébi, a lehető legteljesebb lelki nyugalommal aludtam el, arcomon a mosoly maradványaival. Ennyi volt az egész, de, mint Margó mondotta, bár megmagyarázni, azt aztán képtelen lenne, viszont nem is akarná, annál is inkább, mert ő maga boldogsággal telt el. Maradéktalanul. Valahogy olyannak tűnt az egész, mintha úgy szívta volna magába álombeli mosolygó párját, mint ahogyan a táncos fogadja be a rászabott koreográfiát külön-külön annak elemeivel minden egyes kis izom-memóriájába. És ahogy ezt mondta, szája széleinek kissé lefelé görbülő sarkait valamilyen újfajta módon egy tudó mosoly redőzte be.

Ő ez idő tájt kedvvel boncolgatta, mennyit és mennyiben változtunk, együtt meg külön-külön. Az együttről én szívesen, sőt lelkesen voltam hajlandó értekezni, de magamról vagy róla, külön-külön már kevésbé. Szerintem ugyanis több mint kétséges, hogy mi változtunk volna; maga Margó, már amennyiben azt én helyesen látom, ugyanolyan, mint volt - csak éppen hogy sokkal, de sokkal inkább az. Ezt ő ugyan szépséges bóknak minősítette és mint ilyent el is fogadta, köszönettel nyugtázta, meg rám vonatkoztatva érvényét rám is kiterjesztette, csak éppen azért erősködött, hogy az a 'még inkább' bizony - és itt már szélesen mosolygott - mintegy parancsszóra kapja magát és a mennyiségből átcsap minőségbe. Arról mindezenközben már szót sem ejtve, éppenhogy csak úgy futólag, miszerint ő maga saját magán le tudja mérni, hogy a velem eltöltött idő intenzitása jobban hatott rá, a dolgokhoz, de még az általam oly elveszejtő-gyönyörűen szeretett saját magához való, eddig is meghitt, most a szó legszebb értelmében kiteljesedő viszonyára is, mint ahogy azt én elképzelem. Végül is abban maradtunk, hogy a 'még inkábbok' interpretálása maradjon csak a jövő feladata. Ha neki van igaza - és úgy tűnt, ebben végül is egyetértettünk -, akkor mi már csak ügyködjünk mindazon, amellyel az elmúlt időszakban kezdtünk végtelen elmélyültséggel és odaadással elfoglaltak lenni.

Annál is inkább, mert életem nagy ajándékának kijutott a ritka képességből annyi, hogy annak a birtokában tudjon 'saját maga lenni', az a tehetség, hogy egy magával elborító, elárasztó erőként funkcionáljon, bár ugyanakkor megáldva a magasabbrendűségtől érintetlen hanggal és mosollyal; egy olyan ember szerénységével, aki előtt útját elzáró akadályok sosem léteztek, akinek éppen ezért nem kellett valaha is veszekedetten megharcolnia azért, hogy azt az utat maga előtt megtisztítsa - annál inkább viszont tisztántartásáért kemény harcokat vívnia meg magával meg a világgal! És ha mindez nem lett volna elég: éppen ezekből lett az ő sajátja a felülmúlhatatlan, az utolérhetetlen stílus maga.

Aztán kiderült: bármennyire jól ismerhettem is én, feltétel nélküli hódolója a Bíborbanszületettet, csak most kezdtem amúgy igazából megérteni, majd a velejéig kiélvezni azt, hogy elképesztő kifinomultsága meg utolérhetetlen eleganciája ellenére nem is olyan nagyon, sőt mindegyre kevésbé mélyen én benne nemcsak egy megszelídíthetetlen, megfékezhetetlen lelket meg testet ismerek; ha tetszik, ha nem, ő maga a kitartó állhatatosság, a céltudatosság megtestesülése, és hogy őt zabolátlan, szégyentelen, tökéletes kiteljesedésre serkentő, tehát szerelemittas helyzetekben elkapja, magával ragadja és a világ végéig meg még azon is túlra viszi el elementáris, ragadozói ösztöne. A mindennel, amit csak belőle a világ lát, éles kontrasztban álló, de mégis, a maga helyén ritkaságszámba menő, természeti jelenségként megcsodált vitalitása, animális delejessége. Az, amire még fölöttébb büszke is volt, mint valaki, akiből kikívánkozott, hogy apró kis csókok kíséretében súgja fülembe: 'tudod, ezt most még csak azért, hogy lásd, kivel van dolgod.' Nem, semmiképpen sem akart volna ő bennem valamiféle olyan képet alakítani ki magáról, mintha egy rámenősebb érintéstől azon nyomban elaléló leányzó, még kevésbé 'törékeny portéka' lenne. Amire gondolok, az a jelenlegi élet-lehetőségei közt, tehát velem élve bízvást mondhatóan az egyetlen terület, ahol a mértéktartáshoz aztán nem lehetne az égvilágon semmi, de semmi köze. És nézzem én ezt bárhonnan, képtelenség lett volna nem korlátlanul élvezni az ellentétek tökéletes összhangban létének a pazar ajándékát. Mintha bevezető gyakorlatok után végre amúgy igazából vágtunk volna neki a legmeredekebb, kapaszkodókban ugyancsak szűkölködő kőfalaknak úgy, hogy aki az adott pillanatban éppen a másiknál előbbre jutott, a felismerésre azon nyomban reagálva első, spontán cselekedetével nyújtotta máris hátra kezét és segített őt is oda, magához feltornásztatni. Mindezt, ha szabad, jóval egyszerűbben: sokoldalúan gyakoroltuk a testek szerelmetes cseréjét, tiltásokat még hírből sem ismerő adásvételét, az elfogadást meg a viszonzást, a mi külön szerelem-tőzsdénket, ezzel együtt az élet megannyi rejtett igazsághordozójának a dús talajból pazarló szépségben kisarjadását.

Mert azért valaki, aki történetesen rosszindulattal eltelten vélekedett róla - valahol egy ilyen csodabogárnak is kell azért léteznie -, gondolhatott volna valami olyasmit, hogy a mi közös életünk a szexualitás mulandó káprázataira, vagy ha tetszik, amíg tart, tetszetős, de törékeny illúzióira, na meg a mindennél többre becsülésre sémáira épül, illetve azokon alapul. És bár annyiban igaza is lett volna, hogy mindketten valóban nemcsak igen erős, de befelé néző, arrafelé is irányuló szexualitással vagyunk - potenciálisan - fölszerelve, ez azonban a 'nagy találkozás' alkalmából a lehető legfrappánsabban tesz bennünket képessé a kifelé, az egymás felé irányulásra, annak a legtisztább, bízvást mondhatnám 'fejvesztett' és ilyenként is ünnepelt formájában.

Mellesleg csak most veszem észre, hogy Margót Bíborbanszületettnek neveztem, méghozzá anélkül, hogy a nómenklatúra bővülését bármivel is indokoltam volna. Elnézést a megbocsáthatatlan hanyagságért. Hogy a keletkezett hiányt gyorsan pótoljuk: őt állítólag még zeneakadémista korában kezdték egyesek - először még csak a háta mögött - e néven emlegetni, az ember inkább csak sejti, sejteni véli, milyen tulajdonságai miatt. Tették pedig ezt annak ellenére, hogy a bizánci történelem Bíborbanszületett Konstantin császárjához sem neki, még kevésbé az egész ügynek nem volt semmilyen köze sem. Előbb-utóbb a név még magához a címmel illetetthez is eljutott, sőt egy idő múlva lerövidített formájában kollégái közül jó egynéhányan szólították Pesten Margót Bíbornak. A szóhasználatnak az eredetére tudomásom szerint soha nem derült fény; ő maga az egész dolgot nem értette, nem is különösebben szerette, de aztán, az évek során csak megszokta. Mára már pedig a név valahogy hozzá is nőtt. Én, nem lévén teljesen biztos a konnotációkban, általában tartózkodtam így becézni őt - volt ilyen célra éppen elegendő érthető eredetű 'kedves' neve -, viszont magamban, amint az a mostani elszólásból is kiderül, annál inkább szoktam őt így szólítani vagy ilyen becenevet viselőként gondolni rá.

Nem hinném, hogy valaha is ismertem volna Margónál színesebb egyéniséget - és most közel sem benne a nőről beszélek, bár minden kétséget kizáróan, boldogságosan arról is. A leginkább lenyűgöző és, amint abban egyszer már megállapodtunk, elsősorban ilyen voltában itt nem tárgyalandó témáról. Szívem hölgye mások, mondhatnám nagyjából és egészében a világ és abban mindenki számára nyújtott egy vagy persze hogy több felületet, síkot, őszinte, hamisítatlan, magát meg nem játszó, legföljebb - és ez volt a mindennapos gyakorlata - az énjét ugyan egyáltalán nem rejtegető, de ki sem adó, a legkevésbé sem kitárulkozó módon. Ha szigorúan tudományos alapon a Margóból hiányzó adottságok leltározására szántuk volna el magunkat, hamarosan kiderült volna, hogy az egyik, amely szőröstül-bőröstül távollétével tüntetett, az a magamutogatás igénye, az exhibicionizmus volt. Ezért aztán millió hangulatának: szomorúságának, közömbösségének, könnyeinek, mosolyainak - mindennek vele kapcsolatban - legalábbis nekem meggyőződésem, hogy megvolt a maga titkos, ezért egykönnyen fel nem tárható értelme. Aki megállt itt, ezeknél, annak is minden oka megvolt arra, hogy őt érdekesnek, vonzónak, szellemes, rendkívül művelt embernek, odaadó barátnak találja. Ezek szerint tehát egyedül én lettem volna az, aki azokat a 'titkos értelmeket' a felmérhetetlen gazdagság kincsesbányájának tekintettem, amelyben az aládúcolt vájatokban kivétel nélkül minden egyes szögletbe el kellett jutnom? És mert a kincsesbánya a szakértő, vagyis én magam szerint kimeríthetetlen volt, ilyen jellegű feladatban, úgy tűnt, jó sokáig nem is lesz majd hiány. Még akkor sem, ha ő a lehető legdirektebb módokon volt kész nekem segíteni, és általában képes is a titkos értelmeket elérhetőbbekké tenni.

Ő, aki ugyebár mostanában még a szokottnál, a sokévi átlagnál is inkább volt jó viszonyban magával, ilyenként is meg intellektuálisan is hajlamos volt az én megismerési szenvedélyemben az elmélyülő érzelmek egyik kifejezési formáját látni és ezért mint ilyent előrehaladásomat graciózusan meg hálásan, bár nem ritkán egy csipetnyi iróniával is elősegíteni. Hiszen így nem csak nekem adott módot a mind újabb felfedezésekhez vezető utazások ínyenc élvezéséhez, de gyakran csodálkozott rá a megtett út végén talált, számára is meglepő leletekre. Igaz viszont, hogy ez idő tájt ő maga mindennél jobban szerette ezt a játékot - a számára végtelenül komoly játékot -, a feltáró, a kibontó tevékenységet énrajtam gyakorolni. Mind a kettőnknek megvolt a kedvenc témája - és az általában ki más lett volna, mint maga a másik.

Nem, azt aztán a legjobb akarattal sem lehetne rámfogni, hogy a virradat szerelmese lennék. Hiszen ki ne tudná, főleg az éjszaka gyermekei közül, hogy milyen határozatlan, ha nem éppen habozóan bizonytalan és főleg instabil a hajnalnak a színe. Viszont az én Margóm a pirkadásban - ó, ő igaz-maga volt, talán éppen kontrasztként; valahogy olyan, mint egy nyugodt, önmagában kiteljesedett, kicsit talán elrévült, de a legkevésbé sem a már az estébe hajló délután. Az ő világa nappali volt és plein air. Mondom, nem az estével terhes fajtából, hiszen az sürgetés nélkül elkerülhetetlenül megérkezik. Felnéztem hunyorogva - és ott állt előttem az új nap új meg mostanában már jól ismert örömeire, azok befogadására kész nő, káprázatos arcbőrrel - a fagyos kanadai levegőben sem változó vagy elszíneződő bőrrel, a fehér orgona illatos, ihletet árasztó fehérségével, az azt éppen csak hogy megérintő, enyhe kis színek pillanatokra felbukkanásával, a könnyen rendben tartott, rövid hajjal, amelyet nekem az első adandó alkalommal össze kellett borzolnom, hogy aztán már kialakult kis ceremóniák kíséretében igazíthassam újra helyére; az árnyalt szemöldök hűs simaságával, a feleslegesnek ítélt feltűnés nélkül meghúzódó, az arcát éppenhogy megtámasztó, határozott és úgy szép áll, az a mostanában rajta bolyongó, rejtett mosolyt magával nyújtó száj, amely - már megint csak mint Mendelssohn szöveg nélküli dalai - szavak kimondása nélkül is oly beszédessé vált - és ebbe a környezetbe építve Margónak a szemei, a tegnapiak, a tavalyiak, az először meglátottak voltak tökéletesen, örökké változatlanok, magukban és most végre már éppen rám ragyogón. Becsuktam a szemem - akkor is ugyanúgy láttam, saját verőfényében. A sugaraiban boldog üzeneteket, a biztató híreket, messzi világok sejtelmes villódzását küldő és tettre készen máris magával hozó szemeit. Aztán tágra nyitottam az én úgy éreztem immár kellően hozzá délutánosodott szemeimet. Ennyi elég is volt: fogalmam sincs, hogy csinálta, de maga a számomra lám újra meg újra, folyton-folyvást megtestesülő Margó valahogy mintha a magáéból adva reményteljes kontúrokat kölcsönzött volna teszem azt az emberiség jövőjének úgy, hogy ezt még én, az 'emberiséget' meg a 'jövőt' együtt meg külön-külön réges-régen és már nem is kétségbeesetten reménytelenként föladó, masszívan kiábrándult pacák is elképedten majdnem elhittem. Persze hogy csak majdnem - de engem idáig is elvinni, szavamra mondom, egyike volt talán legnagyobb teljesítményeinek.

Máskor - gyakran - láttam pillantását, amint rámvetülve végtelenül lágy, szórt fénnyel sugárzott be, úgy, mint ahogy a hold önti el sugaraival az éji tájat - nagyon is másképp, mint teszik azt a csillagok mindent tüzetesen megvizsgáló, glédába állító inspekcióik során. Abban a puha pillantásba - sugallta felém - te sorsodat annyi meddő kalandozás után végre beteljesítve kívántál feloldódni, sőt elveszni, hogy azután a későbbiekben magadat anélkül már csak bizonytalan körvonalúan elmosódottnak legyél képes elképzelni.

Meg mindezenközben azért mi mászkáltunk is. Margó, mégiscsak kanadai lévén, nálam jóval nagyobb megértéssel viseltetett az ottani tél utálatos, szerintem nemhogy felmentést, de még csak enyhítő körülmények figyelembevételét sem érdemlő tulajdonságai iránt, ezért aztán egy párszor még akkor is elvitt magával sétálni, amikor embertelenül hideg volt, és a felhőtlen égbolton a csillagok fagyos-ragyogóan miniatűr jégkockáknak tűntek. Délceg férfivoltom közvetlenül a fagyhalál küszöbén sem engedte, hogy panaszkodjak, nemhogy siránkozzak, de Margó, maga a megtestesült jóság, vagy tíz perc után becipelt egy bárba, ahol a bennszülöttek az ő tiszteletére nyomban nagy hajcihőt csaptak. Amiből kiderült, hogy ha nem is lehetett volna törzsvendégnek tekinteni - szerelmem nem vetette ugyan meg a jó italt, de még a legrosszabb indulattal sem lehetett volna őt iszákosnak minősíteni -, viszont azért ha kedve szottyant, ebbe a bodegába ugrott be és hívta meg olykor alkalmi ivótársait egy rund italra. A jónépek közül csak néhányan vonultak a háttérbe, a többség azt sem tudta, hogyan tegyen Margó kedvére, hogyan hívja fel magára figyelmét. Ebben a nem éppen kamarazenészek számára létesített, ámde így is figyelemre méltó intézményben Margó ugyanolyan fesztelenül viselkedett, mint bárhol másutt, már persze eltekintve attól, hogy a hely miliőjéhez, speciális illemszabályaihoz maximális előzékenyseggel alkalmazkodott. Így aztán némi ivászat meg danászás után a csehóból újra kibotorkálva a hideg már nem is marta olyan szemérmetlenül szét az én délszaki természethez szokott testrészeimet.

Talán mondanom sem kell, de sétáltunk nagyokat nyáron is. A mi utcánkban virginiai fehértölgyek álltak csoportokban az úttest két oldalán, mint akik egymással duruzsolva-sutyorogva, nagy-kíváncsian alig győzték kivárni és megnézni, ki-mi mocorog ott alant közöttük. Az alantban viszont az ottani, az autó-előtti korszak legendás világára ki tudja hogyan, de azért csak visszavágyó, erősen konzervatív hajlamú, rózsaszín fejű verébféleségek ugrándoztak csipegetésre készen olyan ma már ritkán fellelhető dolgokban, amelyekben csakis a verebek vélik úgy, hogy érdemes csipegetni. Na meg azért elvétve, itt-ott mások is...

Margó tél-edzettsége ellenére is boldogan jött velem Curacao lusta, álmos és minket paradicsomi állapotba ringató meseszigetére. Ami maga volt a színtiszta gyönyör, kéjjel nyúlni el az ernyő félárnyékában a simogatóan meleg homokban, vagy az Atlanti-óceán ezúttal kivételesen szelíd parti vizében. Margó olyan tökéletesen illett a tájba, hogy én kénytelen voltam idézni neki Thomas Beechamnek szerintem klasszikus összefoglalását a Cosi fan tuttéról. Nyilván azért arról, mert Margót meg fuvolahangjait a jámbor lélek eléggé meg nem bocsátható módon már nem ismerte. Vagyis hát ő volt az, aki annak idején egy ízben így vélekedett az operáról: 'a déli tengerek felhőtlen szigeteinek egyikén eltöltött hosszú, szőke nyári nap maga'. Hogy annak a végén, a trópusi estében a kiöltözésben ezúttal külön örömet nyerve együnk félelmetesen jó tengeri herkentyűket a Margueritákhoz meg a Pinacoladákhoz.

Egyszer még Mexikó Csendes-óceáni partjára is eljutottunk. A szállodában, ahol többnyire köz-étkeztünk, de a vendéglőkben is rendszerint egy háromtagú banda produkálta azt a fajta zenét, amelyet a mexikóiak mindenkire való könyörület, sőt irgalom nélkül örökkön örökké művelnek. Játsszanak bármit is, az nekem, de még Margó zenében disztingválni igazán képes fülének is, mindig és reménytelenül megkülönböztethetetlennek hangzott. Szerintünk valóban, legfeljebb minimális változtatásokkal tényleg szakadatlanul ugyanazt a dalt is éneklik, szép nyílt magánhangzókkal meg a megszokott, édeskésen elnyújtott, többnyire panaszos ritmussal, az éneklő férfiú magát kísérve meghatározhatatlan sorrendben mindig ugyanazt a három felbontott akkordot nyekergeti a gitárján úgy, hogy közben töménytelenül sok mondanivalója van a felfokozott érdeklődéssel figyelő világ számára az amorról, a mi corazonról, a hölgyről, aki ugyebár linda, de akit jaj de nagyon nehéz a lényegek lényegéről meggyőzni. Na és a bőség kosarából merített dalát zengő, ügyeletes férfiúnak mindig igen hosszú és igen-igen olajos, vagyishogy brillantinban úszik a haja, és amikor a helyiségben asztaltól asztalhoz vándorlása közben éppen nincsen elfoglalva a szerelmi nyekergéssel, akkor a megtévesztésig hasonlít valakire, akinek a hosszú és éles machetével végzett, a haladó nemzeti hagyományokat fenntartó tevékenysége odakint, a sikátorok mélyén hatásos meg, a saját szemszögéből nézve, igazságosztó is lehet. Csakis egyszer, ámde akkor aztán megfékezhetetlen lelkesedésünkre, sőt elragadtatásunkra volt szerencsénk egy olyan bandához, amelynek a vezére a megszólalásig hasonlított Pancho Villa képekről jól ismert, őszintén tisztelt és szeretett barátainak a hátba szúrás művészetében igencsak járatos bandidóihoz, ahhoz a forradalmi ihletettségű fajtához, amely szabad idejében személyes ellenszenv mián vajmi kevésre becsült és már ezért is pucérra vetkőztetett ellenségeit melasszal kente be, hogy azután hosszú karókhoz kötve úgy passzírozza őket függőleges helyzetben bele egy messzebbről elhanyagoltnak tűnő, de az élet rút valóságában kevéssé áldásos tevékenységüket egymás hegyén-hátán nyüzsögve kifejtő példányok ezreivel telt vöröshangyabolyba. Csoda-e, hogy a cucarachák iránt is megenyhülve az osztályrészünkké vált rövid pár nap után megelégedetten, mint akik dolgukat jól végezték, tértünk vissza áldott otthonunkba, a hóba, a jégbe, a sarkvidéki viharokba, az öt óra előtt kezdődő estékbe? De azért még a búcsúvétel során, az induláskor az azték ősök korabeli repülőterén emlékbe kapott, legeslegutolsó szúnyogcsípésbe belecsomagolt ígéretével a nyakunkon biztonsággal tudtuk: a nyár bizony ott leselkedik már nemsokára majd lelkesen viszkető híveire a nem is túlságos távoli tájakon, türelmetlenül várva, hogy rövid tisztelgésre még Torontóba is ellátogathasson.

Természetesen emberek is voltak körülöttünk, igaz, lévén külön-külön és együttesen fölöttébb elfoglaltak, csak úgy módjával. Beosztással. Semmiképpen sem olyanokból verbuválódott a kör, akik társaságukat ránkerőszakolták volna. Margó - részben ezt megelőzendő, részben engem karikával az orromban felvezetendő - 'időnként azért új arcokat is kell látni' - egyszer a kezdetekben meg is hívott vagy 15-20 embert, többségükben zenészeket, nagyrészt őshonos kanadaikat, akik között volt három-négy közelebbi barátja is. A jónépek kiválóan reagáltak a Margó életében beállt változásokat persze hogy visszatükröző, sajátos társadalmi helyzetre. Méghozzá irigylésre méltó egyszerűséggel úgy, hogy kikóstolásom után engem befogadtak. Tették pedig ezt déli, vagyis hogy amerikai voltom ellenére - én ezt, úgy érzem teljes joggal, később is kiemelkedő teljesítményeim egyikeként értékeltem. Hogy azért történt-e ez, mert rokonszenveztek velem, vagy csupán csak Margó kedvéért? Sejtelmem sincs, de nem is igazán fontos. Olykor-olykor egyesekkel közülük külön is összejöttem; előfordult, hogy koncertekre is valamilyen kombinációban mentünk.

A baráti kör centrumát egy házaspár képezte, betöltve helyzetéből fakadó funkcióit hol együttesen, hol külön-külön. Azon belül is közel sem mindennapi adottságaival maga Dick Hayworth, az immár hatvanas évei derekán járó karmester és ilyen minőségében is Margó kanadai szakmai létének a keresztapja, aki vagy húsz évig volt a torontói Opera vezető karmestere, hogy aztán átnyergeljen régi szerelmére, a szimfonikus zenére. A montreali Dutois mellett ő volt Kanada fő zeneexportja, világot bejárt vendégkarmestere. Önmagában is impozáns jelenség, jó filmarcával, markáns vonásaival. Mintha skatulyából szedték volna ki, mindig jól öltözött volt. Beható tanulmányozás után jutottam arra a döntésre, hogy ezt a férfiút a sors a kettős tudat bizarr vonásával terhelte meg. Értve ezalatt valami olyasmit, hogy Dick buzgalmában, sőt a karmesteri pódiumon megnyilvánuló hevületében ott rejtőzködött egyfajta szenvtelenségnek a nyoma csakúgy, mint ahogy egyébként könnyen észrevehető közömbösségének mondhatnám szerves része volt - igen, a kíváncsiság maga. Szép kombináció, nemde? Róla beszélve az embernek valahogy nem jött a nyelvére a 'szerénység' szó, csakúgy mint általában a sztárok, de azok között is talán legkevésbé a karmesterek esetében. Annál inkább egy kiadós ego, ami viszont szerves része a lehetséges munkaköri leírásnak.

Az sem volt teljesen érdektelen vele kapcsolatban, hogy az utóbbi években valóságos szenvedéllyel csüngött Richard Strausson és zenéjén, szinte hivatásának érezve, hogy Strauss kevéssé ismert műveit juttassa el a nagyközönséghez, élőben is, meg felvételeken is. Apropó, felvételek: én egy idő óta a sokadik kiadását megélő Klasszikus felvételek című diszkográfiai mű alkalmi külső munkatársa lettem. Ami azzal a nem lebecsülendő előnnyel járt, hogy mind újabb felvételek közül a kiválogatottakat kellett meghallgatnom és azokról - ha azok arra érdemesnek ítéltettek - igen röviden ismertető jellegű anyagokat írnom, vagy ha másra már nem futotta, legalább humorosnak szánt kitételeket agyalni ki velük kapcsolatosan. Na és ezért a remek szórakozásért még fizettek is. Ez a tevékenység Dicket is vonzotta, és ha módja volt rá, időt szakított arra, hogy még ki nem forrott ítéleteim ügyében az ő véleményét is beinkasszálhassam.

Dick és Margó közt az idők folyamán kölcsönös nagyrabecsülésen alapuló viszony alakult ki, amelyben nem volt nehéz felismerni a más jellegű vonzódás árulkodó jeleit sem. Már úgy értem, az atyáskodó, közben azért visszatartottan bár, de kitartóan kurizáló fél részéről. Aligha lehet kétséges, hogy ez a ragaszkodó érdeklődés esetleg több ízben is a két fél közti megbeszélés tárgyát képezte - erre Margó egy ízben mintha halványan utalt volna -, mégis fennforoghattak eltűnni sehogy sem akaró illúziók. Ennek ellenére - vagy éppen ezért? - a kettőnk közötti kapcsolat meglehetősen gyorsan vált az azonos vagy hasonló érdeklődésű férfiak közti barátsággá. Bízvást mondhatom: a Dickhez fenntartás nélkül ragaszkodó Margó örömére is.

Dick, amint arra már utaltam, nem volt kifejezetten a magányos férfi megtestesülése. De nem ám! Mindenki irigységét kiváltva ugyanis el volt ő látva nem mással, mint az éppen maga Margó által a világ legkívánatosabb nőjeként értékelt feleséggel.

Beckyt valaki 'egy ideiglenesen éppen ártalmatlan párduc'-ként jellemezte, lévén ő maga egész lényében, még mozdulataiban is bővérű díszpéldány, aki sugározza magából a mennybemenetel ígéretét. Méghozzá teszi ezt egy olyan jelenség létmegnyilvánulásaként, akinek úgyszólván minden testrésze, minden vonása valamilyen módon ugyan szabálytalan, de ezekből áll mégis össze a szabványoktól eltérő, utánozhatatlan és utolérhetetlen szépsége. Alkonyatba hajlóan, de még teljes díszében, állig felfegyverkezve bármiféle ellenállást játszva lehengerlő, masszív nőiességével, annak nem fukarkodóan feltálalt harci eszközeivel. És ha mindez nem lenne elég, akkor személyében egy vitathatatlanul nagy művésszel.

Becky vagy két évtized után lelépett ugyan sikereinek színteréről, az operaházi színpadról, de nem vonult vissza, csupán átállt a daléneklésre, azon belül is elsősorban Hugo Wolfnak a zongorakísérettel miniatűr zene-drámákat képező műveire. Ami már önmagában, külsejének az adottságait véve tekintetbe azért is érdekes, mert a legkevésbé sem pontos meghatározással általában késői romantikusként jellemzett Wolf-dalok alighanem a legzaklatóbban modernek a 19. századi termésből. Nemcsak mert nagyjából-egészében kerülik a 'szerelem' és a 'természet' nagy és hagyományosan romantikus témáit, de azért is, mert a lényeget illetően hangvételükkel ugyancsak megközelítik a 20. század meghatározó karakterisztikumait. Beckyt, az erősen altba hajló mezzoszopránt szerintem egyáltalán nem véletlenül és nem is ritkán éppen a Wolf-dalok területén hasonlítják a nagy elődök közül Hans Hotterhez, a legendás német basszushoz, vagy talán még inkább a lenyűgöző alt-énekesnőhöz, Kathleen Ferrier-hez.

Mindezen felül Becky igen okos nő, aki nagyra értékeli és meleg szeretetével ajándékozza meg az őt őszintén csodáló Margót. Márcsak ezért is érthető, ha ő lett az, aki mindenki másnál inkább vállalt szolidaritást Margóval és szerelmével. Ami már csak azért is könnyebb feladatnak bizonyult, mert kettőnk közt a kezdetektől fogva erős rokonszenv-kötelékek alakultak ki.

Margó 'sikeremnek' persze hogy örült, de csak úgy módjával. Ő ugyanis magától értetődőnek tartotta barátai ítélőképességét ahhoz, hogy rám jól reagáljanak. Az egésznek azonban nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, mármint azon túl, hogy megalázónak tartotta volna az eddigi, a megszokott környezetéről való lemondás elkerülhetetlenségét. Nekem, akinek rajta kívül emberigényem már nemigen volt, ez az elrendeződés tökéletesnek tűnt.

Az egésznek volt egy számomra kimeríthetetlen örömforrást jelentő eleme is. Méghozzá az, hogy a társadalmi együttlétek alkalmából figyelhettem a Biborbabugyoláltat comme il faut 'viselkedni'. Például társalogni. Azt, hogy tőről metszett angolsággal beszélt. Azt, hogy ahogyan ő konverzált, annak az első pillantásra is megvolt a maga különleges bája. Nem, nem is okvetlenül annyira abban fellelhetően, amit mondott - bár amint azt már ezeken a lapokon is tapasztalhattuk, 'kiművelt emberfő' volt, sőt játékosan szellemes is -, de sokkal inkább szemeinek, igen, már megint azoknak a sugárzó szemeknek a villámgyors reagálásában, a mondottaknak a szemek reakciójából érezhető felfogásában, sokszor még azelőtt vagy ahelyett is, hogy egyáltalán megszólalt volna. Na és ezen felül hangjának az élénk, persze hogy zenei kvalitásában. Valaki beszélgethetett vele akárcsak jelentéktelen, csip-csup dolgokról, és, amint arra bizonyos férfiak hajlamosak, már ha a nő amúgy igazából hat rájuk, akkor szépsége arányában nyomban le is értékelik intellektuális potenciáit. Mert savanyú a szőlő? Vagy mert azért végül is mindennek megvan a maga határa? Hogy aztán saját maguk értetlenségére, sőt elképedésére, a beszélgetés után ha nem is éppen eufória, de valamilyen fajta emelkedettség érzésével megpakolva távozzanak a nő közeléből. Már elnézést kérek, de nehéz nekem erről beszélni, mert annyira az engem magával ragadó, primér bájnak a hatása alatt kell megpróbáljak erre a rendkívüli jelenségre valamiféle leírást találni. Hiszen a benyomás, kerülgessem a forró kását - ez nem is rossz: Margó, úgy is, mint óvatosan a szélek felől bekebelezendő forró kása - bármely felől is, majdnem hogy érzéki volt - akkor pedig az illetékes felek megállapodása értelmében itt még csak szóba sem szabadna hoznom. Pedig az volt. Soha nem találkoztam még olyan nővel, aki egy önmagában tökéletesen jelentéktelen szót, a kipufogócső angol variációját, a mufflert úgy tudta kiejteni, az alsó ajak gyengéd behúzásával, valamiféle utánozhatatlan, visszaadhatatlan érzékiséggel, de úgy, hogy az felért egy... Na nem, ilyesmiről itt aztán végleg nem szabad értekeznünk. De azért, majd utólag kérve tőle erre engedélyt vagy inkább feloldozást, valamit ehhez mégis hozzá kell fűzzek: közel sem volt kiapadhatatlan gyönyörűségének a forrása, de kétségkívül normális emberi jóérzéssel, csak éppenhogy ezt is szordínósan tette: Margóban a legkisebb hajlam sem volt arra, hogy megfossza magát, meg most már engem is az örömtől, tehát hogy ne élvezze meg velem is ne élveztesse saját szépségét meg annak a környezetére gyakorolt és rá visszatükrözött, mondhatnám fölerősítő hatását. Arról viszont megállapodásunk értelmében már nem beszélhetek, hogy hogyan fogadta a fent említett jelenségre az én nem túlságosan higgadt és nem feltétlenül a túlzásba vitt objektivitásnak a már csak éppenhogy a józan határain belül fellelhető reagálásomat.

De hát Margó kifejezési formája, nem túlzás azt állítani: létformája a zene volt. Ezért is volt nála mindig a háttérben - és hál' istennek a legkevésbé sem csak ott - a zene intenzíven jelen. Ezért jártunk - már a mi enyhén szólva nem mindennapos körülményeinkhez képest - sokat koncertre, próbákra, alkalmi házi kamaraestekre. Ezért volt maradéktalanul tele az én életem is zenével, ezúttal sokkal felfogóképesebben, mélyebbre merülőbben kebelezve azt be, mint bármikor azelőtt. Ezért értettem meg most sokrétűbben, mint valaha is - mit jelent az, hogy a zene a leginkább dionüszoszi művészet. Ezért keveredtünk például bele egy olyan beszélgetésbe, amelyet én ezzel a kérdéssel kezdtem volt meg: Romantikus zenét játszani, amint azt az együtteseddel teszed Csajkovszkij meg Dvořak esetében a jövő héten; hogyan lenne lehetséges a 21. század küszöbén nem úgy tenni ezt, hogy közben a zenész a valamelyest cinikus távolságtartásnak a szükségét is érzi? Még talán hozzátehetnéd - harapott rá boldogan a provokatív kérdésre Margó -, hogy mondjuk "idézőjelek" közé helyezi a művet, de persze csakis akkor és úgy, hogy ezzel egyidejűleg maximálisan élvezi is azt. Hogy mégis, századok ide, századok oda, gyönyörködik szépségeiben meg mélységeiben. Ha erre gondolsz, te tündérgyerek, akkor hajlamos lennék veled ebben egyetérteni. Pontosan ezért lehettem olykor tanúja annak, amikor Margó zenésztársaival előadásra készülve, apró kis aláfestő gesztusok kíséretében kereste és rendszerint találta is meg a kellő szavakat egy új mű jellegzetességeinek a definiálására, csaknem mindig mellőzve a technikai szakkifejezéseket, bár igaz, azért csak úgy, hogy képtelennek bizonyult véka alá rejteni az aktuális zenemű beható megértését, leglényegének az átérzését.

Egy ízben például egy fiatal kamaraegyüttessel próbáltak egy vadonatúj, Margónak ajánlott fuvolaötöst. Bár én egyre inkább hangolódtam rá akár a legmodernebb irányzatokra is, mit tagadjam, ezt a művet hallgatva nemigen tudtam vele mit kezdeni. Csakúgy, mint Margó zenésztársai sem. Barátném többféle módon is kísérletet tett a szerző szándékainak a kommentálására, de nem mondhatnám, hogy túlságosan messzire jutott volna. Aztán az arca egyszer csak földerült, és kollégáit közel sem a szerializmusról tartott kiselőadással, hanem ezzel a példabeszéddel lepte meg: Whistlert, a festőt egyszer egy kiállítása megnyitása alkalmából egy nő e szavakkal hívta tetemre: "Kedves mester, ígérje meg, hogy nem fog megharagudni rám, de meg kell mondjam: én életemben ilyen fákat még nem láttam." Mire Whistler válasza, kapásból: "Elhiszem, drága asszonyom; de szépen kérem, legyen olyan kedves és mondja meg nekem, de őszintén: nem szeretné, csak egy icipicit, ha láthatna ilyeneket?" Először csak általános vigadalom fogadta az adomát, de aztán az arcok fokozatosan komolyodtak el - hiszen Margó persze hogy a kottaállványokon előttük elhelyezett műről beszélt. Azokon is a még soha nem látott fákról.

Valahogy így is meg igen sokféle módon vált számunkra a zene, otthon elterülve vagy tevékenykedve, azt hiszem mindkettőnk életében először a pihenésnek is egy formájává; nem, az isten szerelmére nem muzák, nem is háttérzene; a zene ilyenkor ugyanaz volt, mint bármikor máskor, azelőtt, csupán a minket hozzáfűző viszonyunk változott felüdítőbbé. És amint az - Margó kezdeti kérdésére válaszként - hamarosan kiderült: ő pályájának az egyik csúcspontjához érkezett el. Persze hogy a Bach Toccata újjáalkotásával, amelyben nyoma sem volt valamiféle romantikus vagy akár intellektuális megközelítésnek, de még csak, engem lenyűgöző módon, eleganciának sem. Félve mondom ki, de hát így érzem: nem volt az bizony még csak szép sem. Valahogy arról van itt szó - nagy kár, de most aztán igazán csak dadogni tudok -, hogy a felsorolt jelzők vagy közülük bármelyik is szinte sugalmazná - mégiscsak barokkról lévén szó - magát a megszokott ékítési folyamatot, vagy még inkább egyfajta pózt, márpedig az ő játékában ilyesmire nem jutott hely. Még kevésbé, mint máskor. Mert ez a játék valahogy kívül volt időn meg helyen; olyan volt, mintha olvadt állapotban lévő érzelmek áramlottak volna ki roppant fegyelmezetten remekbe szabott társam lényének a legbelsejéből. Méghozzá úgy, hogy maga a tónus közben kristálytiszta volt és nyersen őszinte, míg az intenzitás a szó szoros értelmében maró.

A Toccata példája nekem személyes vonatkozások miatt is fontos, de a 'csúcspont' ha lehet talán még inkább terjesztette áldásos hatását a fentebb említetthez hasonló vagy egyáltalán nem hasonló modern művek hihetetlen invencióval megvalósított tolmácsolásaival - önmagát is olykor magával sodorva. Amit persze hogy nem mulasztott el velem megosztani, hiszen ő ezzel csakis visszaadja azt, amit tőlem kapott. (Az én okos, higgadt Margóm mostanában örömét lelte a kifejezetten túlzó fogalmazások produkálásában. Hogy azért közben mulat ő még saját magán is, azt jól láthattam abból, ahogy ilyen alkalmakkor sandán pislogott rám.)

Igencsak ebbe, a nem-hasonló művek szerzőinek az előbb említett kategóriájába tartozik Francis Poulenc-nek, nem is kis meglepetésemre többféle módon is magának a bátorság mintaképének az egyik kevéssé ismert műve, az 1956 emlékére írt Szonáta fuvolára és zongorára. A mű mindössze 12 percig tart, 3 tételből áll, és bízvást mondhatom - Margó után szabadon -, hogy ínycsiklandozóan mutatja be hangszerét a pontosan ennek a célnak frappánsan megfelelő, ugyancsak szokatlan zongorakísérettel. Az én kedvenc részletem, a finálé, Presto giocoso, a maga teljes gazdagságában bontja ki Poulenc kifinomult randalírozó hajlamát, mókázó kedvét, játékosságát. A szerző művét ki másnak, mint honfitársának, a nagy francia fuvolásnak, Jean-Pierre Rampalnak ajánlotta - és az én Margóm még Rampal után is, amint azt mondta, minden más mellett persze hogy '56-ért meg értem neki mert vágni a fuvolástól még állóképességet is igénylő, cseppet sem könnyű műnek. Az ő előadásában engem elsősorban az kapott meg, ahogyan képes volt visszaadni Poulenc nehezen megfogható, titokzatos egyszerűségét. Abból a fajtából, ami a hallgatót egyvégtében emlékeztetné valami már hallottra, ha nem is éppen jól ismertre, de hogy mire, azt vagy nem tudhatni, vagy nagyjából talán annyiféle hatásra lehetne visszavezetni, ahány zeneszerző az elmúlt évszázadokban adhatta számára a meghatározó impulzust. Hogy miért minősítettem őt a zenészek közül is az egyik legbátrabbnak? Hát például azért, mert Poulenc skrupulus nélkül fogadta el és tette magáévá az őt ért hatásokat - ő volt az az 'eklektikus' csodabogár, akinek nyomban az első ütemek után felismerhető, mindenki másétól eltérő hangja volt -, és mindebből meg oly sok másból kreált magából a legkevésbé sem valamiféle epigont, hanem egy vitathatatlanul hiteles egyéniséget. Ezek után talán már érthető, hogy miért állt oly közel az alapállását illetően hozzá oly sokban hasonlító Margóhoz.

Engem a felfedezések közül is - nyilván a régmúltban oly gyakran felszínre tört törtetés-téma iránti érdeklődésem utórezgéseként - valósággal levett a lábamról Margónak az egyik - most teljes pompájában ragyogó - karaktervonása, vagyis az, hogy ha nem is hiányzott belőle a vágy elismerésre, az ő tehetsége meg mindaz, ami azzal együtt jár, izmosabban követelte meg az önkifejezés tökéletesítését, a zene leglényegének a feltárását, mint bármi mást.

Mint ahogy Margó nem kis mértékben hasonló jellegű, de valahogy mégis más utóéletű kilazulást kapott pár évvel ezelőtt megkezdett, igaz, csak hézagosan folytatott tevékenységéből. Festett ugyanis, persze csakis magának. Virágokat, csendéleteket. Ennek megfelelően ezt a tevékenységét pompásnak, sőt elbűvölőnek is minősítette, mivelhogy még akkor is, ha az ecsetjéből kinyíló virágok közel sem váltak csodálatosakká, de a velük folytatott tevékenység a valódi virágok tarka-barka társaságába, annak is az intimitásaiba vitte őt el. Márpedig a formára-színre-benyomásra kiválogatott virágoknak a szépsége, különösképpen mert vászonra vetítésük érdekében azok őt beható tanulmányozásra késztették, soha nem bizonyulhatott fárasztónak.

Ugyan már eleve szigorúan tilos lenne ilyen témákba merülni, az olvasó szándékos félrevezetése nélkül azért mégsem tehetném meg, hogy szerelmesemnek az ajándékokat két kézzel szóró attitűdjéről legalább valamit ne mondjak. Persze csak érzékeltető példaként. Nos tehát: egyszer Margó megkérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen mik is voltak azok a Babits által oly szuggesztívan megénekelt aszfodéloszok a Danaidák című versében. Mondtam én, hogy a klasszikus görög mitológiában az alvilági tájra jellemző növények. Méghozzá kimért méltóságúak. Akkor jó - csodálkozott rám felcsillanó szeme -, hiszen én azt úgy körülbelül tudtam, hogy valami regékbe visszahajló, nem is kevéssé titokzatos dologról kell szó legyen. Na és mostanában, néha oktalanul, de kényszeresen megkísérelve csakis magamnak, házi használatra meghatározni téged szavakkal is, vagy inkább azt, hogy milyen lenne, ha együtt halnánk meg, folyton ez a szó járt a fejemben - meg ilyenkor mindig Debussyre kellett gondolnom. Látod, erről beszélgetve kezdem igazán megérteni, hogy miért. Hiszen közel sem csakis a szememben - belátom, most aztán már valóban arcátlanul hízelgek, légy szíves, intézkedjél, hogy kapcsolják be a mikrofont - te maga vagy a szó minden lehetséges értelmében a nekemvalóságnak a remeke. Nyilván azért, mert a halandók közül teneked megengedtetett, hogy szabad idődben az aszfodéloszok között bolyongva látogassál el más szférákba. Mondd, most is szoktál odajárni, magad moccanásra képtelenné tenni? - Nem, nekem a legkisebb mértékben sem volt szükségem ilyen 'méltatásokra' - bár az is igaz, hogy Debussy nevének az elhangzására nem is igen titkolt elképedéssel reagáltam -, hiszen nemcsak a saját lelkem tartalmának voltam a teljes tudatában, de Margó minden rezzenésének, cseppet sem titkolt érzelmeinek, vágyainak, kifejezési formáinak az ismeretében azt hiszem a maga teljességében tudtam felmérni kései szerelmem remekbe szabott formák közt megnyilvánuló boldogságát. Persze a mindent ismerésben azért csak megnyíló, magukat tapintatosan felkínáló kis repedéseknek a felkutatásában is. Margónak hozzá kellett szoknia ahhoz, ahogyan én próbáltam ki játékosan-kényszeresen mindazt, ami számunkra így vagy úgy, de megadatott. Vagy ahogyan azt E. M. Forster egyszer leírta: "Hogyan is tudhatnám, mi az, amit tudok, már legalábbis addig, amíg nem látom-láttatom vagy nem mondom ki azt, amit tudok?" Amihez kutatási tevékenységeink egyik ritka elragadtatottság-pillanatában Margó gyorsan hozzáfűzte: de persze csakis addig, amíg nem váltunk át egy adott jelre valami másra, ha lehet, ha csak egy mód van rá, mindennek éppen az ellenkezőjére. Az viszont annál nagyobb elragadtatást okozott nekem, hogy elhittem, persze hogy elhittem neki, amit mondott. Hiszen ő aztán tudta, hogy ha belőle időnként ki is kéredzkedik, én nem várok tőle értékelő-elismerő nyilatkozatokat. Ó hogyne, nagyon is sok mást - de nem azokat a szavakat.

Pedig kaptam. Ezúttal úgy, olyan minőségemben, mint a mi kettősünknek a megcsodált egyik fele. Margó egyre inkább jött rá arra, hogy a mi szerencsére különböző alkataink ellenére is egy nagy, kolosszálisan nagy területen elképesztő módon vagyunk vagy rokonlelkek, vagy egyszerre érkeztünk meg ugyanoda, ahová a másik is törekedett. A magát majd szétvető, az életerőtől még mindig duzzadó ábrándkép ragadott mindkettőnket magával - foglalta elképedten össze azt, ami velünk immár évek óta történt. - Ez pedig az én részemről, ha akarod, túlmegy még rajtad magadon is - tudom, hogy te is ennek a megfelelőjét éled át -, merthogy ez túlmegy mindenen, amit csak a sajátunknak nevezhetünk. Mi meg - hogy a változatosság kedvéért végre már magunkat glorifikáljam - szinte mozdulatról mozdulatra olyan alkotó szenvedéllyel, annak egy olyan speciális formájával vetettük és vetjük magunkat bele egymásba, hogy nem is teszünk mást, mint újra meg újra adunk, meg adunk hozzá, még és még és még... Igen, itt volt bennem mindaz, amit mondott, de a végére már csak valami olyasmit hallottam, ami már aligha lehetett több a suttogásnál. Vagy talán a kimondatlanul maradt gondolatok elringató csöndjénél...

* * *

Karinthy Frigyesnek van egy kis írása, ami mostanában nemigen kíván eltávozni belőlem. Valahogy így szól:

Egy ember hosszú várakozás után, az őt félig már megfagyasztott téli szélben, végre fel tud kapaszkodni a zsúfolt körúti villamosok egyikére, de csak úgy, hogy egy lábbal áll a legalsó lépcsőn és két kézzel kapaszkodik, reszketve az életéért. Hosszú szenvedés után a következő megállóknál már odáig jut el, hogy mindkét lába a lépcsőre kerül. Azután lépcsőről lépcsőre, majd csodák csodájára magára az elérhetetlen peronra is felkerül, hogy vagy egy újabb fél óra múlva már benn találja magát a zsúfolt kocsi belsejében. Még vagy tíz megálló - és máris ott áll az ülések előtt. Éppen akkor, amikor azok egyikéről valaki föláll - és ő megviselten, de teljesítményére büszkén lehuppan az ülésre. Teszi ezt pedig ugyanabban a pillanatban, amelyben a kalauz messze hangzó szóval kiáltja világgá: Végállomás!

* * *

Belátom, nem szép tőlem, de mégis megfeledkeztem, ha másképp nem, hát akkor legalább háttéranyagul megadni bizonyos koordinátákat új életünk igencsak hétköznapi részeihez.

Margó apja hosszas betegeskedés után pár évvel ezelőtt hunyt el. Akárhogyan fel is volt rá készülve, lányát azért kíméletlenül megviselte hozzá rendkívül közel álló, őt végtelenül szerető, sőt bálványozó, rajta az utolsó pillanatokig csüngő apjának a halála. Mostanra azután már körülbelül elérkezett abba a stádiumba, amelyben az ittmaradtra nehezedő mázsás súly, a hallgatást ráparancsoló gyász fokozatosan beleépült, olyannyira, hogy Margó mind oldottabban, egyre inkább megbékélten volt képes az eltávozottról beszélni. Nemrég például valahogy eszébe jutott: apja évtizedekkel ezelőtt, élete, férfiléte derekán is gyakran szenvedett képzelt betegségekben; amikor aztán már valóban, komolyan leromlott állapotban ezekre az epizódokra emlékezett vissza, egyszer közölte Margóval: Tudod, kislányom, csak most kezdem amúgy igazából megérteni, hogy a hipochonder végső fokon saját magának a terroristája.

Margó ugyan, kanadai szóhasználatot véve igénybe, konszolidált anyagi körülmények között élt, már amellett is, hogy apja, aki még itteni viszonylatban is igen gazdagnak számított, természetesen mindent a lányára hagyott. Sokat abból is, amit ő maga így mesélt el neki az enyhén szólva szerény kanadai kezdetekről: Akkortájt akár annyi dollár-bankjegy, mint amennyit a Grand Canyon színültig megtöltése szükségeltethetne, sem lett volna elég mérhetetlenül nagyra nőtt pénzéhségem akárcsak megközelítő jóllakatásához. Most meg, a véghez közeledve, szerényebb lettem, Ha kérdeznének, mint ahogy ilyesmit az itteni népek a világért sem tennének, alighanem valami ilyesmit mondanék: hál' istennek, nem panaszkodhatom. Margó, akitől aztán mi sem állt távolabb e téma bolygatásánál, lett légyen az ennek bármilyen vonatkozása is, szintén nem panaszkodott: az emlékekkel küszködés után a régi házát eladta és apjáéba költözött át, amelyet csupán minimális erőbevetéssel magához testre szabottabbá alakított - hiszen apja házának a berendezésében ő már azelőtt is aktív szerepet vállalt magára.

Az előző életemben keservesen megtanultak alapján nyomban az új korszak kezdetén egyszer s mindenkorra tisztázni szerettem volna közös életünk állandó költségeinek, e költségek megosztásának a kérdését. Margó hallani sem akart erről, de én olyannyira kötöttem az ebet a karóhoz, hogy végül is beleegyezett. Tette ezt viszont csakis azután, hogy elmagyaráztam: Andriskával együttesen, de ha csak a saját erőforrásaimra vagyok tekintettel, akkor is megélhetési gondok nélkül evickélhetünk át az életen - vagyis hogy: nem panaszkodhatunk.

Így azután kialakíthattunk egy olyan rendszert, amely szerint én a rámeső költségeket havonta átadom Margónak, a külön dolgokkal, például az utazásokkal pedig felváltva, hol az egyik, hol a másik számláját terheljük meg. Ajándékot természetesen kedvünk és hajlamaink szerint úgy adhatunk egymásnak, hogy annak semmi köze se legyen a fentebb ismertetett elrendezéshez.

Miután ezt úgy-ahogy megbeszéltük, mindketten ünnepélyes ígéretet tettünk arra, hogy ezzel ezt a témát egyszer s mindenkorra lezártuk. Illetve én felajánlottam: ha és amennyiben előfordulna, hogy beruházási problémái merülnének fel, ha tudok, szívesen segítek, hiszen az évek hosszú során át e téren nem lebecsülendő mennyiségű tapasztalatot gyűjtöttem össze.

* * *

Azután jött a levél. Az, amely - utólag mi sem könnyebb, mint létét törvényszerűnek minősíteni - nem e-mailen, hanem légipostán érkezett, nagy alakú borítékban, furcsa, csomagolópapír színű, de merev-kemény, papundekli-szerű anyagra áttéve. Megszólítás nélkül, ezzel a szöveggel:

"1986. november 24-én reggel - közel sem minden előzmény nélkül - keményen összevesztem anyámmal, majd elmentem dolgozni. Ő bevett nyilván több doboznyi altatószert, de mire ez kiderült, 25-én reggel - már halott volt.

Tisztában vagyok azzal, hogy asszociációim meg reakcióim túlzók, sőt szélsőségesek. Mégis azon gondolkodom - azóta is -, hogy az én bűneim valóban olyan nagyok lennének? Hogy értük ilyen büntetéseket érdemlek?

*

Nem tehetek róla, de akaratlanul is Joseph Conrad Almayerje jut eszembe, az, aki mindig azt akarta tenni, ami a helyes, ami a jó. Ami, nézzük is bárhonnan, igen szép dolog. A baj mindössze az volt, hogy arra már nemigen volt képes rájönni, hogy az a 'helyes', az a 'jó' mi is kell legyen. És ha néha bizonyos alapvető ideákon túlra jutott, az agya megtagadott minden további parancsot, egyszerűen leblokkolt. Csakis a beidegződéseit követve tett-vett, egyszer jó dolgokat, máskor ostobákat. Rossz esetben - gyilkosakat.

* * *

Egy kép ette bele magát a lelkembe - azután, hogy a levelet megkaptam. Valinak a kissé oldalra billent fejét látom: úgy figyel, nem tudom, mire, mint egy éber kismadár.

* * *

Mosom kezeimet. Helyesebben, valami ilyesmit szeretnék mondani: Becsületesnek, de ha az nem lenne lehetséges, akkor legalább őszintének kell lenni az olvasóval - formálgatom magamban újsütetű 'alkotói' etikámat. Gondolom nyilvánvaló, hogy egy ilyen magasröptű elv meghirdetéséből sokfajta következtetést lehet levonni. Ennek az írásnak a csomópontjához érkezve, forgassam is bárhogy, nem kis meglepődéssel nyugtázom: nincs, nem maradt már választásom. Cseppet sem ildomos és ezért elfogadhatatlan lenne bolondját járatni az olvasóval, sőt bűnbocsánatért esedezve meg kell hüledező-vele értetni, el is kell vele fogadtatni, hogy a rászedés, a bukfencek vetése ellenére, már ami a szándékot illeti, az eljárásom igenis tisztességes volt. Nemcsak hogy tisztességes, de egy bizonyos értelemben - most értem csak meg - elkerülhetetlen is. Hogy miért? Megpróbálom megmagyarázni.

Elsősorban azért, mert mivelhogy volt egy persze gyorsan elillanó pillanat, éppenhogy csak én attól a pillanattól fogva magamban eldöntöttem: amit én itt a legkevésbé sem csak úgy bele a vakvilágba művelek-művelgetek, abból isten segedelmével egyszer majd egy regény lesz. Márpedig ebből a döntésből hosszan tartó gyötrődések közepette következne például az is, hogy elmondjak-e minden lehetséges helyek közül nem másutt, de itt, a készülendő regényben egy ősrégen, még jóval a regénybeli időszak - uram-istenem, úgy 50 év - előtt történt eseményt; vagy arra nem lévén szükség, legalábbis úgy, hogy ha én egyáltalán nem érzem annak a hiányát helyrehozhatatlan vétségnek - mármint az olvasóval szemben -, akkor inkább hallgassak róla.

Aztán belejött - elkerülhetetlenül belejött - a hajdanában hézagosan fölvázolt vezérfonalba valami. Sőt, több valami. Először is persze a Szentendrén történtek, a tetemrehívás. Az, ami az előzmények ismeretének a hiányában szép kis zűrzavart okozhatott az elkötelezett olvasó számára. Na és megérkezett Évi pársoros levele.

Hosszú lenne a végtelennek tűnő töprengés-sorozat részleteit elemezni, meg aztán nincs is szükség rá. Az összefüggések felismerése után nem maradt többé semmiféle kétely sem -, fel kell használnom. Hiszen mondhatnám azt is, hogy ez az egész itt, ezeken az oldalakon annak a története, hogy a valaha kialakult kör-féleségek végül is hogyan zárulnak be. Márpedig ezért most az olvasó kezében lesz az a kulcs, amely felnyitja az emlékezés könyvének a legtitkosabb rejtelmeit, és számára is elősegíti a nem bánom, misztikus öntörvények szerinti lezáródást.

Vissza tehát a történelem előtti korokba.

Még csak vagy két hete vált úgy-ahogy felfoghatóvá, hogy megúsztuk. Hogy túléltünk. Felfoghatóvá, de nem igazán érthetővé. És akkor még, a tömeghalál kibontakozó méreteitől, a hozzánk eljutó halálhírektől elkábulva, semmiképpen sem ünnepelhetővé. Nem emlékszem rá, hogy az azóta eltelt 12 nap alatt egyetlenegyszer is eljutottunk volna egy spontán mosolyig, nem abból a fajtából, ami a minket megmentő család tagjainak szólt volna. Már nem is igen emlékeztünk: miért volt ez vagy bármi más olyan fontos nekünk. Ünneplés helyett a végzetes elfásulás lett az osztályrészünk. Mi legalábbis akkor úgy éreztük.

Amikor fölszabadultunk, január 10-én, már szüleim meg nővéreim is velem együtt voltak, hiszen december végén, közvetlenül a vég előtt, a nyilas őrjöngés tetőfokán apámék sem voltak még csak viszonylagos biztonságban sem a sárgacsillagos házban. Az utolsó napokra nekik is mindent maguk mögött hagyva kellett menekülniök, úgy, hogy ki más, mint én, a hivatásos földönfutó, lettem számukra a szilárd pont. Én üzentem nekik, így aztán az üzenet átadása után két nap múlva találkoztunk hol másutt, mint Angyalföldön, annak is a legészakibb részén. Rég nem látott apám addigra őt jócskán öregítő körszakállt növesztett. Alighogy egy drága, önfeláldozó emberpárnál, burgenlandi eredetű osztrák-magyaroknál menedéket kapva, magunkat összehúzva ha nem is megpihenhettünk, de legalább némi lélegzethez jutottunk, szent karácsony éjszakáján fergeteges ágyúzás közepette zárult be Budapest körül a 2. és a 3. ukrán front halálos, de nekünk életben maradást ígérő ölelése. Azután már mindent maguk előtt söpörve zúdultak előre az ostromlók, majd kerültünk mi magunk is egyik pillanatról a másikra a tűzvonalba. Január 10-én, nehogy minket a vészben magunkra hagyjanak, még a közös óvóhelyre sem leköltöző, az értünk az életüket nyilasok-bombázás-ágyúzás miatt is kockára tevő befogadóinkat magunktól meg sorsunktól megkímélendő, az ő tiltakozásaik ellenére is úgy döntöttünk: apám onnan nem messze lakó egykori cigánybőgősénél próbálunk megkapaszkodni néhány napra, remélhetőleg az utolsókra. Minthogy a terepet már jól ismertem, az én feladatom lett eljutni Beke Gyulához, a cigányzenészek daliás vajdájához, és tőle kérni segítséget. A legendássá vált színészre, Jávor Pálra nőktől hallott vélemények szerint a megszólalásig hasonlító Gyula nálunk szinte családtagnak számított; apámat ő mindig saját apjaként tisztelte, engem meg mint holmi cigánylurkót tanított zsenge koromtól kezdve minden létező kártyajátékra, egyáltalán nem alapfokon. Na és igen a vendéglő bejárata előtt időnként csupán, de akkor annál inkább feltűnést keltő módon begyesen-farosan elvonuló nők hét nyelven beszélő, párnás formákat produkáló idomainak az értékelésére meg építő jellegű felhasználására - ez utóbbi tanításokat a gyakorlatban majd csak később felhasználandó ismeretekként.

A helyzet diktálta rettegés helyett nekem, a három hónappal azelőtt megszokott és azóta lehetetlen körülmények közt bujkáló munkaszolgálatosnak Gyulára gondolva e régi fejtágítók tömör-ruganyos-selymes témái jártak a fejemben, amikor apám megbízásával kióvatoskodtam a pincétlen, egyemeletes házacskákból álló lakótelep utcának élénk túlzásként felértékelt, havas ösvényeire. Javában esteledett már, így a nyomjelző golyók süvítő pályáját szabad szemmel is könnyű volt útjaikon kísérni, amíg csak az eszméletlen ricsajban az első pár pillanat után döbbentem rá: de hiszen a golyók a fejem fölött mindkét irányba húznak! Márpedig akkor ki más is lehetne itt a front, mint - én, pontosan én?

Ettől a felismeréstől csupán mérsékelten föllelkesedve, de a rámbízott feladatot mégiscsak végrehajtandó csörtettem tovább, míg az én ösvény-utcám végén egy kis nyolcszögű terecskéhez értem, most azután már a harci zajok fortisszimójától körülvéve. De még így is hallhattam, hogy Sztojt, megálljt kiáltanak valahonnan. (Egy osztálytársamnak az apja - a szomszéd házban lakott - a hadifogságból orosz feleséget hozott magával haza az első világháború után. Ettől a fiútól tanultam meg az évek során vagy 30-40 orosz szót.) Hogy kik parancsoltak rám? Hát ott, a kis tér másik oldalán, tőlem vagy 25 lépésnyire talán 8-10 katona, páran közülük fehér hólepelben, a többiek meg, nem volt nagyon nehéz felismerni, idegen, tehát nyilván szovjet egyenruhában. A rámirányított kézifegyverek rábeszélésére persze meg is álltam, és így pár percig mozdulatlan-dermedten lehettem tanúja annak, ahogy a rajnyi szovjet egység két aknavetőből valahová azon túlra szórja aknáit, ahonnan én éppen érkeztem.

Amikor ezt meg a meglepetésemre a fejem felett most már csaknem kizárólag egy irányba suhanó golyók pályaváltozását is sebtiben felmértem, a nekem valamit élénk és igen kifejező karmozdulatok kíséretében kiáltozó szovjet katonák pantomimjára reagálva sarkonfordultam, hazaügettem jelenlegi tartózkodási helyünkre, hogy ott az ajtón bebukva zihálva, viszont annál nagyobb hatást kiváltóan közöljem: Vége! Fel vagyunk szabadulva!

* * *

Így is lőn. A további részleteket mellőzve ugorjunk néhány napot előre. Oda, amikor január 16-án apámmal elhatároztuk: az elcsendesedett környékről, ahonnan én ellátogattam a szörnyen összelőtt, most már békés Újpestre, ott is barátot meg gyereki szerelmet keresni, de hűlt nyomokat se találni, megkísérlünk majd eljutni vagy két-három kilométernyire, de ezúttal a város közepe felé, ha lehet, el egészen hazáig. Bár az is igaz, hogy a 'haza' szó akkor minden lehetséges értelmében riasztóan elvontnak, ha nem éppen tartalmától megfosztottnak tűnt. Nyilván bátorítóan hatott ránk, hogy lövöldözés most már csakis a Duna felől hallatszott, amiből arra lehetett következtetni, hogy a folyó túlsó oldalán, a hegyes-völgyes Budán harcok is dúlhatnak, de a mi oldalunkon, a nagy lapályon, Pesten már tényleg vége van mindennek?

A körülményekhez képest nem is túlságosan kalandos úton jutottunk el otthonunkhoz. Útközben mindössze csupán egyszer, akkor is a Váci úton orosz katonák 'davaj-davaj' jelszóval egy alakuló sorba tessékeltek be bennünket, vagy harminc másik, aggodalommal hirtelen eltelt klienssel, vagyis hogy 'begyűjtöttek' minket, de ezúttal nem az akkortájt szervezett szibériai kirándulások egyikére, a társasutazás korai, sajátos válfajára, mindössze csak szovjet légelhárító ágyúk állásának az ásására, meg homokzsákok töltésére, méghozzá olyan, igen kevéssé drámai, ám annál váratlanabb végkimenettel, hogy példás teljesítményünkért alkalmi munkaadóinktól mindannyian kaptunk egy-egy cipó kenyeret. Amit aztán, már a mi esetünkben, legfeljebb vagy három sarokkal arrább igencsak ellenséges, kifejezetten zaklatott hangulatúnak tűnő orosz katonák ingerült hablatyolás kíséretében legott el is vettek tőlünk, bizonyítandó, hogy a mondás, vagyis hogy nem minden papsajt, megvan a mai oroszban is. Ha egy az egyben, szavakban talán nem is, de lélekben annál inkább. A kenyér-elkobzók - új, a magyarban azon nyomban polgárjogot szerzett szóval 'zabrálók' - ha már így belejöttek, akkor egyikük a legújabb divat után érdeklődők közül némi szemlélődés után úgy döntött, hogy letekeri nyakamról a sálamat, ami ugyan nem tudom, miért kellett neki, hiszen sehogy sem ment csukott nyakú pufajkájához, viszont aminek a hiánya miatt én a legújabb import-szokásokhoz szolgai módon alkalmazkodó és ezért szibériaira fordult időben ugyancsak fáztam.

Valahogy azért mégis hazaértünk. Hogy azután otthon mi, a váratlanul feltámadottak, akiket az 'új honfoglalók' a hazajáró lelkeknek kijáró, leplezetlenül gyűlölködő pillantásokkal kísértek nyomon, mi mást találtunk, mint vadidegen népséget a lakásunkban, valami ágrólszakadt szabósegédet, kiterjedt pereputtyával. Ezek a népek olyan mértékben érezték magukat otthon a nyilván végre megölt zsidók örökre szóló távollétében, hogy meglátni és hevesen megutálni őket számunkra mindössze ha egyetlen pillanat műve lehetett. Ennek fényében akár udvariasnak is tekinthető első felszólításunkat nem hinném, hogy egyáltalán meghallották, nemhogy felfogták volna - végül is, milyen jogon jövünk mi ahhoz, hogy a ránk oly végtelenül jellemző ravaszságunkban életben maradva idejövünk dirigálni? -, mert semmiféle hajlandóságot sem mutattak az általunk fölöttébb kívánatosnak tekintett, gyors távozásra. Mindössze csakis ennyi, a húzódozás jelei kellettek akkor 56 éves, szakállas, öregnek tűnő, de bizonyos helyzetekben, így például lakása megbecstelenítése miatt ingerlékennyé vált apámnak, aki ennek láttán oroszlánként úgy ordította el magát hosszú évek óta és aligha tapintatból megfékezett dühében, hogy az új magyar honfoglalók agyában kezdett megvilágosodni: az élet nem is olyan egyszerű történések egymást logikusan követő folyamata, mint azt ők még vagy öt perccel előbb is elképzelték volt. Ennek az eszmélésnek a kiérleltebb végiggondolására idejük azonban már nem maradt. Apám egy harminc év körüli, girhes, pattanásos pasast, alighanem magát a lakástulajdonossá előléptetett szabósegédet a zakóját hátulról alul-fölül megragadva emelte a magasba és mint egy zsákot hajította ki az udvarra az általam a szállodai portások szolgálatkészségét lekopírozó mozdulattal szélesre tárt ajtón. Én meg nyomban egy 16 év körüli suhancot taszigáltam ki rábeszélő kéz- és főleg lábmozdulatokkal azon az ajtón, amelynek a küszöbét életemben alighanem pár milliószor léphettem át. Az ily módon lebonyolított lovagias ügyek elintézése után maradt volna még némi asszonynépség meg elszórtan óbégató, koszos gyerek is, ezek azonban úgy tűnik zsenge koruk ellenére is éppen eleget láttak ahhoz, hogy ész nélkül passzírozzák át magukat a milliomos küszöbön, minél távolabb a két megkergült vadembertől, a hirtelen biztonságosabb helynek tűnő, bár igencsak hideg házudvarra, onnan pedig sejtelmem sincs, végül is hová. Helyesebben, és a történelmi hűség kedvéért hadd tegyem hozzá: vagy egy héttel később tudtam meg, hogy a mi egyszobás földszinti lakásunk helyett a háztűznézéssel még az eddigieknél is elfoglaltabb, csakis pillanatnyilag pórul jártak a harmadik emeleten 'költöztek' be egy 'információik' szerint többé vissza már soha nem térő öreg zsidó házaspárnak a jóval nagyobb, háromszobás lakásába. Az egész környékről a mi házunkra meg a mellette lévőre, az iker-házunkra, közel s távolban a két sárga csillaggal megjelöltre összpontosított minden potyaleső éhenkórász, a halál lábnyomait olvasó indián felderítőként követő tolvajnépség, a formáját végre kifutó aljanép. Úgy, olyan magától értetődően végezve piszkos munkáját - innen kirakodni, oda berakodni, azokban a lakásokban rendezkedni, amelyekbe azelőtt a lábukat se tehették volna be -, mintha csak világéletükben ilyesmivel foglalatoskodtak volna. Igaz, talán azt is tették, de eddig csak vágyálmaikban. Azokban treníroztak, készültek fel az igazi, a nagy szajré leszakításának az igazságosztó napjára.

Apámon láttam, hogy az elébe táruló látványtól fizikai rosszullét környékezi. Ezért is miután a lakásból kiszórtuk az idegen holmikat, mindent gondosan bezártunk, hogy azután másnap, a minket bujtatóktól szívből jövő, meg is könnyeztető búcsúvétel meg a fogadkozás után arról, hogy ezentúl minden év január 10-éjén feltétlenül találkozunk, már vándorcigányokként batyustól térjünk vissza arra a helyre, amelyről eddig mindig feltétlenül hittük, hogy az mi lenne, vagyis hát az otthonunkba. Hogy új 'szomszédaink' segítségével mennyi minden holminknak kelt lába szüleim viszonylag rövid távolléte alatt - most csakis a földi javakról van szó -, arról gondolom már beszélni sem lenne érdemes. Én persze példás rendben tartott bélyeggyűjteményemet, amelynek minden egyes darabjához meghitt érzelmi szálak fűztek, a nyekergetni meg éppenhogy csak elkezdett tangóharmonikámat, de elsősorban a könyveimet sajnáltam, viszont percek alatt kiderült: a mindennek a megszerzését hajdanában-danában lehetővé tevő vendéglő tökéletesen elpusztult, minden asztalt, széket elégettek benne vagy inkább az óvóhely-pincében valakik; az oroszok, talán orvlövészeket sejtve mögöttük, szétlőtték a fémrolókat, de úgy, hogy azokon meg mögöttük, bent a falakon is többnek tűnt a lyuk, mint körülöttük a szilárd anyag. Engem azonban mégis a saját apám képesztett el a legjobban, hiszen azt véltem látni rajta, hogy a vendéglőkben krónikusan szűkölködő nagy seholból még éppenhogy csak visszatérve ő szinte átmenet nélkül máris az újrakezdés lehetséges módozatain töri a fejét. Ahelyett, hogy... Na jó, ezt most hagyjuk.

* * *

Ott álltunk tehát felszabadulva, csak éppen hogy a család nőtagjainak hidegrázós rettegését enyhítendő minden este úgy kellett elbarrikádozni a bejárati ajtót meg az udvarra néző ablakot - igen, azt a bizonyos, a világtörténelem felmagasztosult combjai közül is a legfeszesebbre, minden női idomok apoteózisára feledhetetlen kilátást nyújtó ablakot -, hogy azokon csak egy T-34-es tank lett volna képes áthatolni. Jó néhány napig, ha nem éppen hetekig ennek ellenére sem szűntek meg a tiszteletüket ajtóverő dörömböléssel mint kezdettel leróni kívánó ukrán hadfiak a címzettek tudtára adni. Mindezenközben pedig a mi egyébként is tenyérnyi lakásunk napról napra szűkösebb lett. Anyám kiterjedt pesti rokonságának ugyan életben maradt, de kibombázott tagjai meg az elözvegyült, egyedül maradt nagynénik, árvává vált unokatestvérek, isten tudja honnan tudva meg hazatérésünket - nem volt akkor se villany, se telefon, se közlekedés, élelmiszerről már nem is szólva -, nyilván a két jelen lévő férfiúban meg apám magát mindenhol feltaláló képességeiben bízva 'egy időre' nálunk húzták meg magukat - a szó legszorosabb értelmében egymás hegyén-hátán.

Ott volt nálunk anyámnak a húga is, az én kölyökkoromban csillaghegyi, Római-fürdői nyaralásra is kiválóan felhasználható pótmamám. Neki a férjét, mindkettejüknek meg két öccsüket ölték meg. A számadásból hiányzott a legfiatalabb férfitestvér, akiről valahogy kitudódott: vagy hat héttel korábban még megvolt, de akkor a nyilasok 8 éves kisfiával együtt a gettóba terelték. Anyám sürgetésére az én feladatom lett a megkeresésük. Meg sem merném kísérelni leírni, amit a gettóban láttam. Elég legyen annyi, hogy vagy három óra múltán mind a kettejüket ugyan hihetetlenül rongy állapotban, de mégiscsak életben találtam. Bár a hazamenetel nehéz vállalkozásnak bizonyult, azért leszállítottam anyámnak embercsomagjaimat. Unokaöcsém, a csont és bőr Jancsi elképesztő rugalmasságot tanúsítva pár nap alatt már csaknem a réginek, amolyan hebrencskedő kótyomfittynek nézett ki.

Egyszer aztán betoppant hozzánk unokabátyám, kedvenc nagynénémnek a nálam négy évvel idősebb, magas, amúgy lányosan jóképű fia, a család intellektuelje, nem csalás, nem ámítás, maga a szőke rabbinövendék (majd ÁVH-s őrnagy meg még sok minden más). Kiderült, hogy lelépett munkaszolgálatosként ő is azon a környéken bujkált feleségével, mint jómagam. Most viszont egy életveszélyes helyre kerültek, és onnan, ha csak egy mód lenne rá, ugyancsak szívesen jönnének ide 'pár napra', mert főleg az éjszakák az erőszakoskodás-orgiák miatt kibírhatatlanok. Persze hogy mód volt rá. Akkor azonban unokabátyám még megtoldotta a kérést: menjünk most mindjárt el vele feleségéért, aki a pince hátsó sarkából ki sem mer mozdulni - de egyébként is van náluk egy-két apróság, amit nem szeretnének elveszíteni, azt is idehoznák. Ugye lehet? Persze hogy lehetett. Mi ebben az időben soha senkinek semmilyen kérésére nem mondtunk nemet.

Már nem éppen kora délután indultunk útnak: apám, az unokabáty, az egyetlen percig nyugton maradni képtelen, repdeső Jancsi meg én. Nem kellett túl messzire mennünk, a tőlünk vagy egy kilométerre lévő, csaknem teljes egészében lebombázott háznak a pincéjéhez, alighanem a legkevésbé lakályos helyhez, amelyet valaha is láttam. Kati, a feleség halálsápadt, megrettent kis ürge volt, de amikor meglátta a felmentésére érkező csapatot és megértette: megszabadul ettől a nyomorult helytől meg az attól elválaszthatatlan fenyegetettségtől, azon nyomban - még túlságosan is korán - kezdett kivirulni. Nem vitás, volt neki miből, bőven el volt látva a szükséges kellékekkel: ő ugyanis - legalábbis szerintem - Pest egyik legelbűvölőbb nője volt, igazi cica-arccal, talán egy kicsit túl széles, de annál tetszetősebben duzzadó ajkakkal, világos-barna hajjal, ugyancsak barna, csodálkozó, cirógató meg cserébe cirógatást is kérő gida-szemekkel, káprázatosan gyönyörű bőrrel - olyan 21 éves test és fej, amelyet a leggondosabb torzítással sem igen lehetett az akkori félelem-járvány szülte divat szerint egy rusnya vasorrú bábává maszkírozni. Már maga a perspektíva, hogy az addig reménytelennek tartott helyzetből valahogy kiszabadulhat, úgy dobta őt fel, hogy az egyébként folyton sajtkukacként ugráló kis Jancsi többé le sem tudta róla venni hűséges kutyaszemeit, és csakis az ő kezét fogva volt hajlandó menetelni.

* * *

Szapora léptekkel csörtettünk a végtelennek tűnő, egybefagyott fehér jégmezőre hulló, mind sűrűbb, most már kövér pelyhekben szakadó hóban, amit az arcunkba vágó északi szél igyekezett még kellemetlenebbé tenni. Már ki is értünk a Váci útra, onnan a Ferdinánd térre, és gondoltuk: gyorsabban érünk haza, ha átvágunk a Lehel piac melletti, üres térségen, amelynek a túlsó oldalán, a Bulcsú utcában volt utazásunk végcélja. Egymás után hagytuk magunk mögött három nyilvános légvédelmi óvóhelyet úgy, hogy egyetlen élőlénynek sem láttuk még a nyomát sem.

Már éppen szakadtak volna föl belőlünk a megkönnyebbült sóhajok, amikor mindössze ha hatvan-nyolcvan lépésnyire otthonunktól, egy attól bennünket elválasztó, a négyemeletes házat részben takaró fatelep hátsó oldalánál kísértetként toppant elénk a hóviharból valami, ami a rárakodó fehér borításban is kifejezetten katonafélének tűnt. Márpedig abból az itteni tájakon mostanában csakis egy változat fordulhatott elő. Ez azután azon nyomban be is bizonyítódott, amikor tőlünk alig pár lépésre a jelenés imígyen robbantotta föl villámgyorsan életre kelt, de eleve olthatatlan érzelmei kinyilvánításával, örömteli felkiáltásával mindörökre a csöndet: "Gyevocska! Barisnya, igyi szuda!"

Ez volt a sokmillió lehetséges közül az egyetlen olyan felkiáltás, az is a világ egyetlen olyan nyelvén, amelyet akkor zavartalan örömmel tudtam volna nélkülözni. Hiszen ugyan a hangsúlyból a többiek is értettek valamit, én azonban roppant hiányos orosz tudásommal már fordítottam is számukra: azt akarja, hogy Kati menjen oda hozzá!

A katona karjaival megpacskolta magát, és lám, valóban a Vörös Hadsereg tisztje, a váll-lapján lefektetett, ipszilon alakban elrendezett négy csillagot viselő kapitánya állt előttünk. Aki égető türelmetlenségében, arcán egy bal fülétől a szájáig húzódó sebhellyel, amely képét valahogy megnyúzottan meztelenné tette, apró, mohó szemeivel nyomban meg is indult szíve választottja felé. A tiszt félelmetesen hasonlított a nagy idegenlégiós filmattrakció, a Beau Geste rám gyermekkoromban mérhetetlen gonoszságával feledhetetlen hatást gyakorló, szadista őrmesterére, aki, ha jól emlékszem, a Markoff nevet viselte. Én, úgy is, mint önmagam kinevezte szószóló, tőle vagy fél méternyire megálltam, összeszedtem bátorságomat meg minden orosz tudásomat és a katonák közt bevett, harsány hangon jelentettem, azazhogy kiáltottam bele a képébe: Tovariscs Kapitán, májá zsená! A bemutatkozás meg a bemutatás, nem kevésbé az azt követő pillanatnyi habozás után még körül is mutattam csoportunkon és gyorsan hozzáfűztem: Jevrej! Szpásziba! Vagyis hogy Katit egy szempillantás alatt elvállaltam a feleségemnek. (Az ember időnként sajátos formákra lel legtitkosabb vágyainak a kiélése érdekében.) És mert éreztem, hogy ez a felvilágosítás nem túl sokat nyom a latba, azon nyomban előálltam a varázs-szóval, az aduval is: Mi itten, a szeme előtt, mi mindannyian zsidók vagyunk! Akik nemcsak köszönjük neki az életünket, de tesszük ezt aztán egész szívünkből!

A kapitánynak semmiféle érzéke sem lehetett zsidóságunkhoz meg az amiatt viselt sorsunkhoz, de ha lehet még annál is kevesebb a házasság szentségéhez, mert alkoholmámoros boldogságában feleslegesnek ítélt, vágyai teljesülését akadályozó közegként engem akart félretolni útjából. Leheletéből pedig ezenközben vaskos vodkaszag áradt, sőt tartása, helyesebben imbolygása is hasonlított egy részeg emberéhez. De nem, nem volt ő tök-részeg. Magánál volt, és tudta, halál-pontosan tudta, mit akar. Amikor pedig látta, hogy én, az útjában álló, nem mozdulok, kesztyűit lerázva-ledobva és hórukk! - két kézzel lökött rajtam oldalról egy jó nagyot.

Ezzel a tettel a katona egy csapásra változtatta meg világunkat, változtatta azt azon nyomban vészterhesen komorrá. Én ugyan épp hogy a lábaimon tudtam maradni, viszont a képből kisodródtam jobbra. A kapitány azonban ennek ellenére sem került közelebb célpontjához. Azért nem, mert a másodperc töredéke alatt a helyembe, tehát azt útjába lépett - apám.

Bennem az előzmények ellenére csakis ebben a pillanatban vált világossá: itt pedig többé nincsen megállás, ha csak valami csoda nem történik, most már mindennek mennie kell a végkifejlet felé! Mert az én apámat nem olyan fából faragták, hogy a világon bárki elől is meghátráljon, főleg nem azon a hazai terepen, ahol neki olyan mennyiségű bitangsággal kellett megküzdenie. Nem, ő amíg él, nem fogja megengedni, hogy valakit a családból, legyen az az alig ismert Kati, elvigyenek, sőt hogy innen, mellőle vigyék el! Tudva, nagyon is tudva, hogy hová és miért! És akkor ő azt csak nézze! Talán köszönje is meg? Tudtam: többé nem volt, nem is lehetett az ő számára helye fontolgatásnak. A többi már beidegzett reflexként realizálódott. Annak a reflexnek, amelynek a parancsára a láthatatlan vonalat a hóban apám a lábai előtt húzta meg. Te ottan, érted? Eddig és ne tovább!

A barisnya közelségétől még a vodkánál is inkább megrészegedett kapitány a legkevésbé sem vette komolyan a sztárikot - ahogy apámat foghegyről odavetetten nevezte, mondván valami ilyesmit: Eredj az utamból, kisöreg, amíg még mehetsz!

Apám meg se rezzent, ahogy hallgatta az orosz tirádáját, amit nem kellett értenie ahhoz, hogy meg is értse. Aztán elérkezettnek látta az időt, hogy ezt közölje is vele, de úgy, hogy akkor már én is újra ott álltam, mellette. Nem! - tudatta torkaszakadtából az őrjöngő katonával. A kapitánnyal, a világgal, Istennel magával. Az én drága apám, aki mindig tudta, mikor áll elő olyan helyzet, amelyben nincsen többé választás: tetszik, nem tetszik, oda kell állni!

Lehet, hogy ez a harsány "Nem!" volt az egyik első, ha talán nem a legelső magyar szó, amit a kapitány hallott, de kétség sem férhetett hozzá: megértette. Mintha a látása is kitisztult volna, annyira képedt el attól, hogy neki, a feltétlen engedelmességhez szokott tisztnek, a nagy csata győztesének egy vacak kis öregember ellent mer mondani. Bele a képébe! Ezért aztán az eddigi előkészületeket messze túlszárnyalva, hatalmasan káromkodta el magát.

Apám csak állt, mozdulatlanul, egy helyben. Az orosz meg mintha most kezdte volna megérteni, hogy ez itt több, jóval több, mint egy káromkodással elintézhető találkozás. Ezért aztán vaskosságára rácáfoló, villámgyors mozdulattal lendült apám felé, hogy őt megragadva passzírozza bele a hóba.

Ekkor érhette életének a legnagyobb meglepetése. Apám ugyanis a katona nekilendülésével egyidőben minden erejével alulról föl- és kifelé ütött és ezzel fel- és szétverte az érte nyúló karokat úgy, hogy a kapitány egyensúlyát veszítve megcsúszott, fél térdre is bukott. Nyomban felpattant ugyan, de most már vérbe borult szemekkel meredt az őt megütni merő, előtte még mindig ott álló, újra mozdulatlan sztárikra. Mellette meg a nyiszlik mitugrászra.

Közben a mitugrász, vagyis hogy én, csak most vette észre a többieket, amint a kellően óvatos távolból váltak életük legszörnyebb pillanatainak a nézőivé. Aztán azon vette észre magát, hogy rémületében elüvölti magát: Kati, fuss!!!

Kati összerezzent, aztán amilyen gyorsan csak tudott, inkább csúszkálva, mint futva, megindult házunk kapuja felé. Vagy legalábbis annak az irányába. Mögötte meg ki más loholt, mint a férje, el tőlünk, minél messzebbre, magunkra hagyva minket iszonyú magányunkban.

Az eddig apámat meg engem mereven figyelő kapitány most szintén oda nézett, ahová én. Látva, hogy hőn áhított szerelmi trófeája elérhetetlenné válik, ekkor még lett volna választása. Köphetett volna egy nagyot, akár ránk is, és sarkonfordulhatott volna. Egy elment - de milyen sok van még a fajtájából! A vereségtudat azonban elvakította - ezért rosszul választott. Mert úgy döntött: leszámol velünk. Vörös-lila kezével kereste oldalán behavazott pisztolytáskáját és neki-nekilódulva végül csak kinyitotta. A bal kezével - jegyeztem meg, automatikusan regisztrálva, a kapitány bal oldalához egyébként is közelebb állva.

A jelenetet csak fél szemmel látva, de éreztem, tudtam, hogy apám nem fog tétlenül várni; mielőtt a kapitány lőhetne, neki fog rontani, fel fogja öklelni.

A végső szünetben mintha a régi film pergett volna; egy kép jelent meg a múltból, a vendéglőből, annak is a hátsó részéből, a falnál. Ordítozás, verekedés; egy részeg katona, egy szabadnapos baka, háttal nekem, az őt nem is látó apám háta mögött, szúrásra készen; egy bajonett-tok. Én meg a katona háta mögött, kezemben az ő nyúló keze elől éppenhogy elcsent bajonettel.

Az ismétlés kényszere: a kapitány kirántja pisztolyát, én meg a jobb lábammal rúgok bele előrelendülő bal kezébe. Zutty! A nagy semmibe belesütött pisztoly bágyadt ívben csordul ki kezéből, elébe, a letaposott hóba.

Ugyanabban a pillanatban ront neki apám a katonának, őt lendületével feldönti és ráesve kezdi ütlegelni. Kisodródnak jobbra, aztán balra, hol az egyik van fölül, hol a másik - én meg csak meredek a pisztolyra. Aztán többé nem meredek, egy ugrással rávetem magam és már kapom is föl.

Közben az orosz kerül fölülre, nyomorgatja apámat. Zihálás, hörgés. A torkát keresi és meg is találja? Apám ereje fogytán, gyengülő hangját éppen csak hallom, Úgy értem, azt nyögi: Fiam!

A munkaszolgálatban hetekig dédelgetett pisztollyal játszadozás most teszi meg a magáét: a zárt hátrahúzni - gyorsabban, gyorsabban!!!!!! -, a csövet odatenni a kapitány homlokához, ugyanazzal a mozdulattal meghúzni a ravaszt. Úristen, hogy lehet, hogy nem is dörren olyan nagyot? Lehet, hogy nincs már benne golyó?

Volt benne. Egy biztosan. A kapitány teste másodpercek alatt ernyed el. Apám rendületlenül harcolva szabadítja ki magát, feltápászkodik, készül újra ugrani, amikor meglátja a növekvő piros foltot a havon. Rámpillant, kezemben a pisztollyal, és egy sóhajjal leheli ki: Fiam!

Egyetlen szó - a hálának meg a rettenetnek, a végső kétségbeesésnek a keveréke.

Zsidó nem öl. Tilos. Az én apám nem várt a mozgósításra, jelentkezett önkéntesként; telefonosként végigharcolta az I. világháborút, a szerb, majd az orosz, végül az olasz fronton; kapott ilyen meg olyan kitüntetést; megsebesült vagy ötször, fejére szakadt az égő fedezék, úgy kellett kihúzni a romok alól, mert ő bennemaradt, amíg nem vehette azt az elkésett visszavonulási parancsot; körmeivel kapaszkodva kúszott a karsztos hegyoldalban, a sistergő golyózáporban, hogy összekösse az elszakadt vezetéket; négy teljes év alatt nem ment haza szabadságra - és közben az oldalfegyverét egyetlenegyszer nem sütötte el! Zsidó nem öl...

Ott állunk, a nagy harc győztesei. A földkerekség legnyomorultabb teremtményei. Apám még zihál, amikor rémületére észreveszi a gyereket. - Jancsi, menj, szaladj haza! Jancsi tagadóan rázza a fejét. Apám a gyerek vállára teszi a kezét, ott is hagyná, de aztán mégis elveszi onnan, ahogy egész testében rázkódik össze. El kell tüntetnünk - mondja rekedten.

Az öcsköshöz fordulok, ahogy ott áll, szemei telve kigördülni készülő könnycseppekkel. Jancsi - mondom neki -, köszönöm, hogy nagy bajunkban velünk maradtál. Segítsz most nekünk? Nehezen nyögi ki: Persze. - Akkor amíg mi levisszük ezt az óvóhelyre, szórj havat a vérfoltokra, amennyit csak tudsz. Meg taposd össze, hogy a piros ne látsszon. Sehol sem.

Jancsi bólint és sír. Én visszatuszkolom a pisztolyt a helyére, majd apámmal megragadjuk és karjainál fogva húzzuk az ólomnehéz testet, el az óvóhely lépcsőjéhez, hogy azon legörgessük, aztán utánamenve a már ott lévő megfagyottak, nem tudom volt kicsoda-micsodák tetemei fölött amennyire csak tudjuk, mindenki mögé, hátra gurítsuk.

Állunk, levegő után kapkodunk, nem maradt bennünk egy szikrányi erő sem.

Aztán összeszedjük magunkat, visszacsoszogunk Jancsihoz, aki félig megfagyva túrja a havat. Apám segít neki, majd átkarol minket és nagyon lassan mondja: Ami itt történt, arról senkinek, Úgy, ahogy mondom, az égvilágon senkinek, Jancsi, még az apádnak sem, egyetlen szót sem. Egymásnak sem. Sem most, sem később, sohasem. Nem beszélünk róla. Ebben a nyomorult életben soha. Ahogy magához húz bennünket, úgy hullanak apám könnyei.

Csaknem beesteledett, de azért még végig tudtuk nézni egymást, és a kiválasztott rozsdafoltos darabokat ledobtuk a légópincébe. Aztán Jancsi jéghideg kezeit lehelve-dörzsölgetve, ballagva, ahogy az ráérő időmilliomosokhoz illik, hazamentünk.

A kapualjban várt ránk unokabátyám meg Kati, a rémülettől sárga arccal. Mi történt? - kérdezték egyszerre. Semmi - mondta apám -, a pacák dühöngött még egyet, aztán elment a jó fenébe. Kati elmorzsolt egy könnycseppet, majd hang nélkül ölelte meg apámat, aztán engem. Így, újra öten, majdnem úgy, ahogy vagy két órával ezelőtt elindultunk hazafelé, bementünk a lakásba. Majdnem úgy, csak a világ változott meg. Meg az én gyomromban találtak új otthonra mázsás súlyú, érdes felületű kőtömbök.

* * *

Én, aki nem csupán fizikailag szenvedtem végig a munkaszolgálatot, a szökést, a bujkálást, az ezekkel járó megviseltetések mellett még a lelkifurdalásomat, vagyis azt, hogy csakis a nyomorult kis életemmel törődve nem harcolok, nem teszek semmit a németek ellen, művemre végül mi mással teszem föl a koronát, mint hogy az út végéhez érve mégis öltem - de nem egy német tisztet! Most itt állok, mindent túlélt életemmel, és abban ezután már nem egy, de két megbocsáthatatlan tett - mit tett, két bűn miatt leszek örökre kárhozott.

Pedig isten látja a lelkemet, nem volt nekem választásom; ha ilyen helyzetbe kerültem volna vagy kerülnék bárhol, bármikor újra, ahányszor csak ez történne, én - és nem hiszem, hogy csakis én - mindig, ugyanúgy és ugyanazt tenném. Hiszen a történtek után nemcsak apámat meg a saját életemet kellett megmentenem, de a tisztet sem lehetett többé életben hagyni - már ha az egész kalamajkából élve kerültünk volna ki: visszajött volna, vissza bizony, még aznap éjszaka, a katonáival, jó sokkal, átkutatni a házakat - és akkor... Nem, nem volt nekem sem így, sem úgy semmiféle választásom.

De ha már így kellett történnie, később, jóval később, bizalmas kettesben magammal mégis úgy intéztem el, hogy ott a Lehel téren engem ugyanazzal a kapitánnyal hozott össze a végzet, akit a sors pár nappal azelőtt Évi pincéjébe irányított. Lám, Évi életét az oroszok kétszer zúzták szét. Az első alkalommal? Ott voltam, de még mennyire ott, és ott lévén megtettem, de még mennyire megtettem, amit csak tudtam, sőt annál jóval, de jóval többet; mindössze csak pár, nem több, mint pár nyomorult napot késtem. A második alkalommal, uram istenem, mindössze tizenkét, de valahogy azért inkább száznak tűnő évvel később, 1956-ban már egyetlen percet sem késtem, de segíteni, a sorsot föltartóztatni nem voltam képes.

Csak most kezdem kapiskálni, és ahogy közeledik a mind nehezebben várt vég, úgy világosodik meg egyre inkább számomra az, hogyan lehetett képes Henry James leírni minden mondatok legszörnyűségesebbjét: "Egy emberi lényt megölni a legkisebb kár, amit annak okozni tudsz."

Nem is vitás: nem panaszkodhatnék, még akkor sem, ha bármi ilyesfélét megengedhetnék magamnak. Éppen ellenkezőleg.

Gyönyörű helyen vagyok, egy minden földi jóval felszerelt, valóságos kastélyban. Az én szobám a Mississippi irányába néz, ha felmennék, fel tudnék menni az emeletekre, onnan azt mondják tiszta időben el lehet látni a folyóig. A szoba nem egykönnyen elviselhetően nagy - nem is szoba az, inkább terem -, abból nyílik, helyesebben vele egybenő egy tagolt üvegfelületekkel fedett, ezért szikrázóan napos, de kellemetesen langyosra légkondicionált óriás-helység, olyasféle, mint a Floridában, a modernebb házakhoz csatoltan oly gyakran fellelhető, eredetileg, mint a neve is mondja, Hawaii-ból áthozott lanai, benne egy miniatűr medencével, a belevezető apró vízlépcsőkkel, azoknak a tetején még egy kétszemélyes jakuzzival is. A csodalétesítmény olyan magas és csaknem olyan tágas, mint az állatkertekben a sasoknak meg rokonaiknak készített óriásketrec. És mivel üvegteteje meg -oldala van, még itt, a világ végén is mindig van a képben egy repülőgép. A szoba ellentétes oldaláról lehet kijutni a kertre, azon át az örökzöld erdőre néző, virágokkal ékesített tornácra; amit innen láttam, a szemben lévő domboldallal - körülbelül ez minden, ami nekem Lousianából kijutott. Na és persze hallhattam a vonatok sípolását, most a közelben, majd mind messzebb, kijelölve a távolságot, mint teszi azt a madárfütty az erdőben.

Nem jó sorsom hozott a hidegből a déli vidékre, hanem az, hogy beteg lettem. Kisebb-nagyobb, mind komolyabb, időnként már elviselhetetlenné váló panaszokkal mentem orvoshoz, részesültem a legkülönfélébb kezelésben, állapotom azonban nem javult, sőt egy idő után fokozatosan, majd rohamosan tovább romlott. Hogy mi volt a bajom? Perifériás vérkeringési zavarok. Főleg a lábaimban. Irreverzibilisek. Háziorvosunk szerint a csoda tulajdonképpen nem az volt, ami most velem történt, hanem sokkal inkább az, hogy mindez jó néhány évvel a várhatónál később következett be, hiszen valami ilyesminek a legelső jeleit már vagy 16 évvel ezelőtt diagnosztizálták. Véletlenül. Ezek szerint én, ahogy az angol mondja, már jó ideje csakis záros határidőre kölcsön kapott időből élek. Mindennek megfelelően végül elérkeztünk oda, hogy félreérthetetlen formában közölték velem: a végső stádium bekövetkezte jó esetben hónapok, de a dolgok logikája szerint inkább hetek, sőt lehet, hogy csupán napok kérdése. Bármiféle beavatkozásra - hasznos beavatkozásra - életkorom meg a betegség előrehaladott volta miatt nincs lehetőség. (Nem elképesztő, hogy csaknem szó szerint úgy végzem, mint apám?)

Hogy a titkolni mind kevésbé lehetséges állapot meg az abból fakadó következmények milyen hatással jártak az enyéimre, arra szükségtelen lenne itt kitérni. Annál is inkább, mert a hatást elképzelni nyilván nem okoz senki számára sem nehézséget. Csakúgy, mint ahogy e sorok olvasójának saját reakcióimat saját betegségemre, azok összetettsége ellenére is, gondolom régóta ismerősként, vagy ha így jobban tetszik, idejében felkészítettként kell regisztrálnia.

Nem, nem omlottam össze. Még meglévő, sőt ez ügyben rendkívül makacs akaratom minden erejével sem szerettem volna senkire, sem Margóra, sem Andrisra róni a terheket az utolsó időszakért. Persze hogy rájuk való tekintettel is, de az sem kizárt, hogy egyfajta önzésből is. Minden porcikám azt követelte, hogy egyedül legyek, önmagammal és csakis, már ha elérhető, a legszükségesebb palliatív segítséggel. Ez persze, amilyen egyszerűnek hangzik, olyannyira elérhetetlennek is tűnt.

Egészen addig, amíg Margó, persze hogy értve, mitől rettegek és megfogalmazhatatlanul bár, de mit szeretnék utolsó kívánságként, Hayworthékhoz fordult segítségért. A karmester, helyesebben felesége Lousianában örökölt egy egykori ültetvényt, illetve annak a maradványát, benne egy nagyrészt összeomlott házzal, amit hosszú évek kemény munkájával tökéletesen újjáépítettek-átalakítottak, majd azt követően, hogy Dick is drasztikusan csökkentette vendégszerepléseit, amolyan második otthonukká avattak. Amikor Margó leült Dickkel beszélgetni, vagy egy hónappal előbb tértek vissza utolsó odalenti tartózkodásukról.

Margónak nem voltak illúziói, ő pontosan tudta, mit jelent egy amerikainak a magántulajdon, hát még az otthon szentsége, még akkor is, ha az történetesen csupán második otthon. Csak elképzelni tudom, kérését a vele szemben nyilván fegyvertelen Dicknek hogyan tálalhatta. Kétségem sem volt: az egyébként kemény fickónak, Dicknek az elszánt Margóval szemben nem volt semmi, de semmi esélye, még kevésbé választása. Nekem Margó mindössze annyit mondott, hogy némi huzavona után a végső döntést - habozás nélkül - Becky hozta meg. Igen, arról, hogy lemehessek Louisianába, a Jackson városától tíz mérföldre lévő házukba, egy Bathurst nevű helységbe; hogy ott a kellő orvosi és ápolónői ellátással az utolsó időt magamban tölthessem.

Mi több, Becky mindenki ellenállásával szemben egy jottányit sem engedve, tántoríthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga kísérjen el engem, hogy ott a helyszínen ellenőrizze az előre beindított intézkedéseket orvossal, ápolónőkkel, na és a személyzettel, hogy átadja az ellátásomért felelős ottani orvosnak a vizsgálati anyagokat csakúgy, mint a kezelőorvos írásban is rögzített javaslatait. És hogy miután mindezt megtette, kérésemet teljesítve ő maga is távozzon. Rámbízva, hogy a magammal viendő laptop komputerrel meg a telefonnal teszek, amit akarok. Csakúgy, mint Margó, meg sem kíséreltem titkolni a maradék lényemet csordulásig megtöltő hálaérzetet.

Amikor ideáig érkeztünk, nem is igen maradt időnk már másra, mint a búcsúra. Ancsát is beleértve természetesen mindannyiuktól külön, majd közvetlenül az indulás előtt Margó kívánsága szerint még egyszer és utoljára hármasban. Mindössze csak néhány percre. Margó - semmi nem volt a szemeiben, egyáltalán semmi; olyanok voltak, mint egy összehúzott függöny -, Margó az első adódó alkalommal kérdezte meg Andristól, lenne-e kifogása az ellen, hogy felhívja őt. Már az elintézendők megbeszélésén meg azon kívül, egyebek közt, hogy az egykori megállapodást az eredeti szándékok szerint bonyolítsák le. (Változatlanul fogalmam sem volt arról, miről van szó, de most már nem is érdekelt. Azt hiszem, legalábbis.) Andris úgy nézett Margóra, mint aki nemigen látja az előtte ülőt, majd valahogy kipréselte: persze hogy nincs. Sőt, ő is szeretné kérni, hogy ezt megtehesse. Közben olyan lett a szándékosan monoton hangja, mintha minden színt, hangsúlyt, nyomatékot kimosott volna belőle, nehogy bármiféle érzelem is felfedhető lehessen mögötte.

Az egész egy kívülálló számára alighanem valami olyasminek tűnhetett, mintha emberek kísérnének ki egy hosszú útra induló barátot a vasútállomásra. Vagy a repülőtérre.

* * *

A repülőút, főleg az átszállásokkal, kíméletlenül megviselt. A jóságos doktorbácsi ezt látva személyem körüli tevékenységét azzal kezdte, hogy adott valamilyen gyógyszert, ami végtelenül megviselt állapotomból úgy-ahogy csak kihúzott.

Miután mindenkinek kiadta az instrukciókat és megvárta a napi rutin kialakulását, és miután még egyszer, majd újra meg újra megkérdezte: biztos, hogy ne maradjon tovább, két nap múlva utolsó kötelékem elmúló világomhoz, abból a figyelmesség, a jóság, a szeretet maga, Becky is távozott. Az ő magatartásának a feltétlensége, nem kevésbé az, amit az belőlem kiváltott, emlékeztetett még egyszer, újra - már persze ha azt egyáltalán hajlamos lettem volna elfelejteni -, hogy ilyen élet, amilyen nekem kijutott, nem mindenkinek adatik meg.

Így maradtam végül is egyedül sorsommal. Hiszen ha nem tévedek, életemben oly sok nyarat meg telet töltöttem el azzal, hogy körülvegyem magam emberekkel, ha persze nem is kizárólag, de főleg azért, hogy közükben lehessek a magam módján többé vagy kevésbé felszabadultan egyedül. Ezért aztán a nem valamiféle begubózottságból eredő, annál inkább viszont az igazi, vagyis a leplezetlen magányosság megtapasztalása még az adott körülmények közt is bűvöletként hatott rám, az elárulásaként annak a végzetes gyöngeségemnek, amelyet a gyermekkori tuberkulózis ágyhozkötöttség ideje óta soha nem engedtem meg magamnak - úgy ám, a színtiszta magány az elvarázsoltsága.

Nem kis elképedéssel reagáltam arra, hogy legalábbis az én érzekszerveim számára az idő csigalassúsággal kúszik előre. Időnként megpróbáltam zenét hallgatni, néhány alkalommal még úgy is, hogy valóban képes voltam odafigyelni. Olvasni viszont nem tudtam, nem is akartam. Az ápolónő egyik reggel odaadta a helyi újságot, én azonban képtelen voltam azzal mihez kezdeni. Televízió? Semmi, de semmi közünk nem volt nekünk egymáshoz.

Ezzel szemben viszont a komputer lekötött. Valahányszor kinyitottam, azon nyomban lelkifurdalásom is támadt, mert az utolsó simításokat a 'regényen' már hónapok óta sikeresen szabotáltam, most meg... Egyszer-egyszer nekifogtam és e-maileket írtam, egyebek közt budapesti barátaimnak. Nem tetszettek, egyáltalán nem, így aztán átírtam egyet-kettőt, de végül csak feladtam a partit, mert minden leírt szó túl érzelgősnek tűnt.

Telefon? Bár ezt nem beszéltük meg, de nem azért jöttem onnan el, hogy most innen adjak helyszíni közvetítést. Néhányszor így is kísértésbe estem, de azért csak tartottam magam elhatározásomhoz, így azután gondolatban folytattam párbeszédeket. Nem értem, miért, de ezek nyugtatóan hatottak rám. Főleg akkor, amikor anyámmal álmodtam.

Nyugtatóan hatottak a nem is ritkán félálomba csúszó merengések, amelyek készségesen elvittek engem Toledóba is, hogy ott a régi város utcáit járhassam. Hiába távozott, intenzív jelenlétével velem maradt Becky is, hogy elkísérjen engem spanyol-zsidó sétáimra.

*

Azért a nagy magányban maradt némi társadalmi élet is számomra. Egy idő után észrevettem: valahányszor az oldalt fekvő dombra néztem, annak a tetején ott állt egy 10-12 év körüli fiú, aki mereven figyelt - engem. Ezt onnan is tudom, hogy kértem egy messzelátót az ápolónőtől, aki elővarázsolt egy katonai látcsövet. Ő maga is megnézte kíváncsiságom tárgyát és megelégedéssel nyugtázta, hogy nem hallucinálok. Valahányszor csak agyam kitisztult, nyomban le kellett ellenőrizzem, hogy Michael - a szent keresztségben ezt a nevet kapta tőlem - még ott van-e. Ragaszkodó fajta lehetett, így aztán minden alkalommal ott is volt. Fura érzés volt hozzászokni, hogy valakinek az életében még ily későn is valamilyen szerephez jutok.

*

Legalább négy napja, hogy utoljára fölkeltem. Ha akarnék, se lennék többé képes rá...

*

A fájdalom, a morfin, a révületek - ez maradt. Meg hogy van-e üzenet a komputerben. Nem mintha számítanék rá. De azért mégis...

Fáradt vagyok, fáradt, fáradt. Csak azt sajnálom, hogy...

---