A TENGERI VÁROS


FERKÓ

Ferkóban az öregbéres ismerte föl legelsőbben a tehetséget. De ez sem az öregbéresnek dicsőség, hanem neki. Mert kivált ő a többiek közül mindég. A nagy majorudvarban, mikor engedett a meleg, s lefelé haladt a nap az égről, összeverődött a sok gyerek a sorbaállított nehéz szekerek s a föld illatával terhes vasekék között. Eleinte csak csöndes moraj hallatszott, halkan beszélték meg a nap eseményeit. Az egyik olyan fényes hintót látott a pusztán keresztül haladóban, hogy nem lehetett az oldalára nézni a nagy ragyogástul. A többiek hallgatták elmerengve; mert szép dolog az nagyon, egy olyan fényes kocsi. Mígnem aztán valamelyiknek sikerült fellöknie a másikat, amikor megindult a viháncolás, birkózás; kacagva szaladgáltak, verték egymást és magasra emelkedett a szekerek között a fölvert homok finom pora.

Az a gyerek pedig azalatt kint ült a major falánál, ott gubbaszkodott és nézte, hogy áldoz le a nap. Nézte onnan csöndesen, hogy szalad végig a bíborpirosság a föllegek között és hogy szilánkol elő a fák mögül. Szó sincs róla, szép azt nézni nagyon, de mit nézhet mégis rajta egy gyerek, akinek béres az apja és reggeltől estig túrja a földet, amely csak azért nem áldott előtte, mert a másé.

Valami csudálatosnak kell lenni a dologban. Ferkó sokszor elgondolta azt, hogy a nap mindennap kövér, mikor lemegy az égről és mégis mindennap soványan jön elő megint. Valami észvesztőt talált ő ebben, és sokszor kérdezte a béresektől az okát; de a béresek sem tudtak rá megfelelni. Pedig a béresek okos emberek; ők tudják, hogy melyik talaj televény, hol kell mélyre nyomni az ekét, és hol lehet egy kis szabadságot engedni az állatnak. Sok, sok mindent tudnak a béresek; meg tudják mondani, hogy hány éves az ökör és mi baja van, mikor az egyik fülét előre, a másikat hátra csapja. De hát nem tudhatnak mindent ők sem. Ferkó megnyugodott ebben és csudálata növekedett a nap iránt. Bámulta tovább néma merengéssel, mint ahogy megbámulta a többi ilyen dolgokat is. Egyáltalán nagyon furcsa gyerek volt ő. A béresasszonyok, mikor az erdőben jártak gallyat szedni, ott látták Ferkót; nézett valami régi reves, korhatag fát, és azonkívül nem látszott tudomást venni a világ többi részéről.

- Nem "tiszta" - mondták egymásnak némi örömmel; mert minden anya csak örülhet azon, ha nem az ő, hanem a más gyermekének nem tiszta a feje. - Szegény kis együgyű!...

És rendes észjárással fogva föl a dolgot, ki nem talált volna benne hibát? Mert például azt elnézni, mikor a malacokat eteti az ember, hogy miként falnak, miként eszik föl az árpácskát, az nagyon helyes és senki sem talál rajta megütközni valót. Hanem hogy valaki, még hozzá egy egészen kicsi gyerek, egy fát bámuljon az erdőben!

Az öreg fák korhatag belsejéből sötét éjjelenként világosság tör elő, olyan, mint a holdfény, kísérteties és szomorú. Rossz szellemek és táltosok lakoznak bizonnyal a világító fákban, akik megrontói mindennek. Elviszik a hetedfű gyermeket magukkal, elrabolják és ilyenkor vihar támad a nyomukban, amerre járnak. Nem jó az olyan fákra gondolni sem. Azok a rossz lelkek könnyen elbánnak az emberrel; mert ők az erősek és a pusztán nincsen harang, hogy el lehetne őket kongatni a határból. Meg van eset rá akárhányszor, hogy az imádság sem használ annak, aki velük bajba keveredik. Elsuhannak a fák között, bebújnak a gyíkok lyikaiba; mert a gyík nagy barátságban áll velök. Mikor valaki gyalogol éjnek éjszakáján az iszonyú csöndben, amely honos a pusztán, hallhatja olykor a rejtelmes suhogást a feje fölött, s ha ilyenkor gyorsan nem vet magára keresztet a megijesztett, még rá is rikkantanak...

Világos, hogy az ilyen szellemek rabjává szegődik a Ferkó. Egyszer majd behúzza magába a vén fa, beszívja ellenállhatatlanul, és ő ott vesz örökre.

Ezeket beszélték az asszonyok, és van néha igazságuk az asszonyoknak is. Hanem ez mégsem teljesedett be, ez a jövendölés. Mert a Ferkó nem csinált ott a fa előtt semmi galibát, nem társalkodott semmiféle rossz lelkekkel; ő egyszerűen leverte maga előtt a tenyerével az erdő nedves földjét simára, és aztán egy kis ágacska hegyével belekarcolta abba a nagy fának az alakját. Ha nem volt megelégedve a rajzzal, újra lenyomta a földet és csinálta a dolgot addig, amíg szépen nem sikerült. És ha sikerült, nagyon örült neki.

A fának kikarcolt alakja megmaradt aztán ott a földben. Olykor elérte ott a fák között is a napsugár, megszáradt, és a fölötte átfutó gyíkok nem tehettek kárt benne. Különben a gyíkok nem olyan állatok, hogy kárt tennének valakinek ok nélkül. S ők ismerték is Ferkót; hiszen annyiszor látták az erdőben azt a csendes fiút.

Ő kijárt oda, és elnézte a munkát. Ha esetleg szélvihar támadt, amely lekapott pár rozoga ágat a vén fáról, kiigazította ő is a földön úgy, hogy hasonlítson újra hozzá. Mert a fák egypár ág elvesztése után mindjárt más formájúak lesznek, míg az emberek ugyanazok, ha ökörbőrben vagy bagariában járnak is. Mert ha arra járt valamely béres, nyelet keresve az ágak között az ostorának, vagy ha arra kergette a nyulat a vadász, a két különböző fajtájú ember egyformán taposta össze azt, amit a gyíkok nem bántottak... A csizmatalpak nem műismerők, akárkinek a lábain vannak.

Hát ilyen volt a Ferkó gyerek, és ez hibás dolog volt az emberek szemében; de már úgy volt és nem lehetett róla tenni. Mert nem játék volt az neki, mint a többi gyereknek, nem játszott ő azzal csak mulatságképp, hanem tette, csinálta öntudatosan és öntudatlanul. Az áldozó napot lerajzolta a homokba, a ciroknövény finom ágas részével húzgálta a sugárküllőket, amiket az a felhők közé vetett. De sohasem volt vele megelégedve. A napot nem lehet a homokba rajzolni. De azért megpróbálta másnap, harmadnap is sajátos makacssággal; az apró gyerek küzdött, szívdobogva küzdött azzal az ellentéttel, ami homok és a napfény között van. Hitte, hogy valamikor sikerülni fog.

Ha elfeküdt már mindenki a majorudvarban és leterítette félhomályos sátrát a nyári éj, Ferkó kint vesztegelt valamelyik fölfordított ekén vagy a szekéroldalban, és abban az állapotban volt, amiről azt mondja szűkszavú nyelvén a pusztalakó: hogy kigondolkozik a világból. Szelíd holdfény ragyogott be mindent, csöndes szellő futott át a végtelen mezőség fölött, halk rejtelmes morajlást hozva el az erdő fái közül; fényes volt a tájék, fehér a homok, csillogtak az ekevasak, és a messze tanyákról elverődött odáig az ebek csaholása. Rejtelmes vágyak keletkeztek ilyenkor a szívében, csudálatos gondolatok, amik borzongásba hozták. Hogy lehetne mindezt lerajzolni a homokba, a holdfénnyel, az erdő morajával meg az ebek ugatásával együtt?

Elnézett sokáig mindent, a fényt, ami a szögletfalakra esik, az árnyékot, amit a hold vet az ekék mögé, és sóhajtva győződött meg arról, hogy mindezt lehetetlen a homokban utánozni. Lehetetlen. És szörnyű lehetett a kín, ami azt a kis szívét összefacsarta, mert szinte nyögött belé.

De nem maradt ez így sokáig. Az öregbéres a néma, hallgatag, elvonult fiúban fölismerte a tehetséget. Látta a szemlélődést, ami nyilvánult a gyerekben, és kinek kell inkább szemlélődőnek lenni, mint a disznópásztornak? És mikor eljött az idő, hogy az ispán kisbéressé tette az eddigi kondást, az öregbéres, aki illetékes egyén volt az ilyes dolgokban, egyenesen Ferkót jelölte ki arra a hivatalra.

És ezzel nagyot haladt előre Ferkó. Nem volt többé az a gézengúz naplopó gyerek, aki elbujkált az erdő téveteges sűrűjébe, aki kiszökött éjjel a házból, hogy bámulhassa a holdfényt, hanem egy öntudatos, dolgozó, munkálkodó lény, aki maga kereste meg a kenyerét, amit megevett.

Benn a városban, ha egy ittas ember megfekszi a pocsolya sarát, azt mondják rá: "disznó". Ha a gyerek macatos, ha tintásak az ujjai: "disznó" lesz, azzal a szörnyű fölületességgel, ami már szokása a városiaknak. Mert a disznó egy igen komoly és öntudatos állat, méltó arra, hogy komoly és öntudatos ember pásztorkodjék a falkája fölött. És tekintetbe is vevődik ez a dolog odakint; mert amíg a kisbéresnek csak egy könnyű ostort adnak a kezébe, amekkorát elbír, addig a disznópásztort fölruházzák tarisznyával, karikással, vasasvégű bottal, szép nagyélű bicskával, amik mind igen értékes és drága dolgok odakint a pusztán. De nem sajnálják ezt a kondásgyerektől; mert kell, hogy bizonyos embereknek legyen bizonyos rangjuk. És tisztességet is kell nekik adni hozzá.

A kondás például télen jókor reggel kimegy a mezőre, ha nincsen nagyon magas hó. Még sötét is van jóformán. Legelöl ballag az ártány, utána a kocák az apró disznókkal egyetemben. Oldalt lohol a kutya, hátul pedig a pásztor lépked, vivén magával a botot, a karikást, a tarisznyát, a bicskát meg a szűrt. Az ártány odakint a legelőn megáll és röffen egyet; a kocák is megállanak. Még sötét van, nem lehet füvet keresni a hó alatt, majd csak később jön ez, addig diskurálnak szépen. Az ártány végigjárja a falkát, röfögnek vidáman, komolyan vagy haraggal. A pásztor rádül a botjára, és nézi őket.

Azután lassacskán megvirrad, világosabbra válik a tájék, a falka elszéled, füvet keresni; az élhetetlenebbeket az ártány maga vezeti jó helyre. Így megy ez délig; apró differenciák ha fölmerülnek, az ártány meg a kuvasz szépen elintézik azokat; a tapasztalatlan süldőket leriogatják a jégről, mert ott lábat lehet törni, ami pedig nem jó. Ritkán van arra szükség, hogy a vasasbotot közibük vágja a pásztor.

Délben pihenés van. Összefekszenek egy halomba, hogy melegük legyen; ha esetleg szél támad, elmennek szépen maguktól valami buckaoldalba, ahol nem éri őket annak a hideg lehe, és pihennek ott nyugodtan, csak az ártány járkál a sertésgarmada körül méltóságteljesen, viadalra készen, mint Don Quijote. Azután újra megkezdődik a fűböngészés a hó alól, ami eltart addig, amíg leszáll a nap, és elterül az alkony. Akkor hazamennek nyugodtan, és röfögnek otthon kedélyesen.

Már most ki tudná ebből megmondani, hogy miért nevezik az ittas embert annak, aminek ezeket az állatokat? Avagy látott már valaki ittas embert olyan nemesen öldöklő harcot vívni, mint amilyent küzd egyik ártány a másikkal, ha a pásztorok füttyszóval nekibuzdítják őket?

És ebben a foglalatosságban fejlődött a fiú. Ebben a munkában, ahol az a kötelesség, hogy le kell támasztani a botot a földre, arra a két kézfejet, arra meg az állat, és kigondolkozni szép csöndesen a világból. Nyáron szelíd, télen pedig küzdelmes mesterség ez. Nyáron a mezőség buja füvén könnyen él meg az állat, semmi gondja, baja vele a pásztornak. De télen, mikor kikullog az erdők közül a csikasz farkas, mikor vad hideg van odakint, hogy még a csillagok is megfagyottaknak látszanak: akkor körültekintőnek kell ott lenni az embernek. Hozzá kell szoktatni a szavához az állatokat, hogy ha szélvihar támad, amely átláthatatlanságot teremt a fölkavart hóból, ne vesszen el benne a disznó, megismerje a szélsüvöltés, viharbúgás között is a kondás hangját, és ott maradjon közelében, és ne fusson világgá, elveszni nyomorultan a buckák havai között.

De ez sem mindig ilyen. A tél sem rossz örökké. Vannak hetekig verőfényes napjai. Tiszta az egész vidék, messzire ellátni, akárcsak nyáron, és ezen a végtelen messzeségen csak a hó látszik, a vakítóan fényes, ragyogó hó, mint egy óriási fehér tükör. Városi ember szembajt kap ilyenkor ottan. A pusztalakónak meg gyönyörűség. És ezeken a csöndes napokon, mikor eleget gondolkozott már a botra dőlve Ferkó, elővette azt a botot, elővette a bicskát, és faragott annak a botnak a tetejére egy olyan ártányt, hogy csudálat volt azt nézni. Igazi ártány volt.

Az öregbéres például sokat látott már hosszú világéletében. Mint katona járt lent Olaszországban, a regeszerű, hihetetlen mesés városokban, ahol kiszárad a balta nyele esés közben, míg leér a toronyból. És azt mondta arra a megfaragott botra az öregbéres, hogy az vagy ördögi segítséggel van csinálva, vagy pedig ha istentül való, és tetszetős ő szent fölségének a dolog, áldassék az ő neve érte. Valóban még ma sem fogyunk ki a csudákból. Nagy és hosszú út vezet a pusztától Olaszországig, és az öregbéres azon a hosszú úton sehol sem látott ilyen fába faragott állatot, és íme a Ferkó gyerek megcsinálta, hogy szinte élt az ártány ott a bot tetején.

Valóban úgy van vele az ember, hogy amit lát, azt el kell hinni, bármily hihetetlennek látsszék is különben. Így tehát méltó csudálkozásában bevitte az öregbéres a megfaragott botot az ispánnak. Az ispán maga elé hívatta Ferkót.

- Eladod ezt a botot?

- Nem.

- Miért nem?

- Mert ezt magamnak csináltam... Hanem ha kell, csinálhatok az ispán úrnak másikat, szebbet.

És csinált az ispán úrnak másikat, szebbet. A major népe összefutott, mikor a házak közelében legeltetett Ferkó, és faragta azt a botot, amely az ispáné lesz. Napról napra bámulták; látták, hogy mint fejlődik ki ott egy fának az alakja és mint kerül a fatörzshöz egy lovas ember. Kengyel, kantár, sarkantyú, minden meglátszott azon, az egyszerű durva bicska hegyével mindent rátett arra Ferkó. Esemény volt ez és arról beszéltek az egész majorban. Az öregbéres, aki parancskiadásra naponként megjelent az ispán úr szobájában - látta, hogy a szépen faragott bot ott van a fegyvertartón fölakasztva, drágamívű puskák és rézveretes kardok között.

Csak Ferkó nem volt vele megelégedve. Elvégre is fába faragni nem lehet valami ritka és különös dolog. Ami nem kell oda, azt lefaragja az ember, és készen van a kívánt alak. Ez semmi és nem is talált ő valami különös gyönyörűséget abban. Faragott, mert érezte, hogy tenni kell valamit, amiről meglássák, hogy ő több, mint a majorság többi népe; faragott, mert nem tehetett mást.

Úgy érezte, azt hitte, hogy ez csak semmi. Azok a vágyak voltak most is az ő lelkében, amik megülepedtek ott akkor, mikor bámulta a pusztát elöntő holdfényt és a leáldozó napot. Azok a megnevezhetetlen vágyak, amik bolygatták az ő agyát, amik álmatlanokká tették az éjjeleit. Az, hogy valami módon napáldozatot meg a hold udvarát képes legyen megcsinálni azon színesen, mint ahogy az a természetben megvan. Papírra, vagy valami másra odacsinálni azt a valamit, hogy megismerje azon minden ember, hogy az napáldozat, mint ahogy a kifaragott fában fölismerik az ártányt. Mint ahogy megvannak csinálva azok a képek, amelyek az öregbéres lakásán a falon lógnak.

Azok a képek bizony silány dolgok voltak és nem érdemelték meg még azt a szöget sem, amelyen függöttek. De a Ferkó nem látott még másfélét és mindenki azután ítél, amit lát.

Ó, hatalmas ábrándok voltak ezek. Eltompult az agya, beléjük veszett a lelke, és időnként úgy érezte, hogy már nem tud gondolkodni. De csüggött ezen az egy dolgon lelke egész erejével és azt hitte, hogy ha nem tudna gondolkozni erről, nem is volna érdemes élnie a világon. Talán azok, akik meghalnak és lemennek lakni a buckák alá, azok talán még többet is tudnak erről... Ki tudná megmondani, mi lehet a föld alatt?...

Történt azután egy napon, hogy fényes hintó robogott át a havas mezőségen. Büszkén járta negédes táncát a négy ló, a szerszámvasak és a hintó oldala ragyogtak a napban. Ferkó nem látott még ilyet soha; végtelen csudálattal nézte és látta, hogy ott ül a kocsis mellett az ispán. Nagy úr lehet az, aki a kocsiban ül, talán maga az uraság. És a hintó feléje tartott. A disznók ijedten futottak össze, az ártány mérgesen röfögött, és csattogtatta az agyarait. Csak Ferkó nem félt.

És ott őelőtte megállt a kocsi. Ferkó megemelte kalapját tisztességtudóan.

- Ez az, méltóságos uram - mondá az ispán és rámutatott Ferkóra.

- Ez? - kérdé a nagy úr és szemüvegén keresztül kíváncsian nézte a fiút. Ferkó nyugodtan állta a nézést; miért ne állta volna, hiszen nem tett ő semmi rosszat. Az úr pedig kivette kezéből a botot, figyelmesen nézte az ártányt ott, a bot tetején.

Azután visszaadta a botot és felhágott a kocsi lépcsőjére.

- Csudálatos, rrendkívüli! - mormogá a nagy úr. - Valóban rrendkívüli... Hajts!

S ahogy jött, úgy eltűnt a fényes hintó. Forgó kerekei fölverték a havat a levegőbe, a nap rájuk sütött és a hópihék ragyogása szebb volt, mint a hintó. Ferkó látta, hogy mint tűnik el a távol lilaszín ködében, a buckák ragyogó csúcsai és az erdő sötét fái között. Nem bánta, hogy elment a hintó, amint azt sem tudta, hogy miért jött. Folytatta tovább az ábrándokat az ismeretlen álmokról, amik olyan szépek és oly valósíthatatlanok.

Az álmok hosszúak és szépek voltak; az ártány valami előadást tartott a buckaoldalban a fiatalabb kocáknak; a nap útja meghajlott az égen és alkonyatra járt az idő. És ekkor egy hosszú szekér tűnt fel a pusztán. Sovány macskalovak voltak elébe fogva a gyékénnyel borított kocsinak, a hátulján ládák, karók és az egész készség lassan ődöngött ott a hósík tetején. Ferkó látott már ilyeneket, és nem törődött vele. Vásznas-tótok szoktak így télidőben végigbarangolni a pusztán, a majorok között. Ezt is vásznas-tótoknak nézte.

Pedig mások voltak. Borotvált, csupasz arcú emberek dideregtek bent a gyékényes kocsiban. Az elszegényedett Thália nyomorult apostolai. A kocsi külső oldalára egy nagy vászon volt kiterítve, boldogabb időkben szuffita valamely nagy színpadon, a társulatnál függöny, esetleg gót palást és most védő ott a kocsi oldalán a fagyos szél ellen.

Valami meleg öntötte el a fiút; a feje kábult, a szeme káprázott, és látta, azon az ócska vásznon látta, hogy lehet festeni a természetet. Beleveszett a szeme a látványba; - izgatottan ment a kocsi mellett és nézte azt a képet. Egy falu volt ott lefestve az áldozó nappal. A fiú ment bódultan a kocsi mellett, benne érezte magát az ábrándjaiban, és nem hitte, hogy ez nem álom. Ábrándjai oly gyakoriak s oly emésztők voltak, hogy nem bírta már elválasztani tőlük a valóságot.

A konda elmaradt már messze, nem is látszott; Ferkó csak ment a kocsi mellett és telve csudálattal nézte azt a képet. Gázolta a havat, elsüppedt benne olykor, de ment, ment visszatartóztathatatlanul a kocsi mellett, bódultan és semmi tudatával annak, hogy ő most létezik. Hiszen ott volt a lelke azon a képen.

Az alkony leszállott egészen, az éj sötét sátora ülte meg a pusztát. A fiú fáradt lépteivel haladt a kocsi után. Mellette már nem bírt menni; összeborzongott, néha megrogytak a térdei, de ment, ment. A kocsi haladt mindjobban előre, a gyerek hátul lépdelt, a lelke ott csatangolt a festett faluban az áldozó nappal. Föltámadt a puszta rettenetessége, az éji hóvihar, zúgó, harsogó zaj töltötték be a levegőt. A kocsi haladt, gyorsan haladt. Thália papjai tudták azt, hogy megfagyni nem jó; a fiú nem tudta: fáradtnak, álmosnak érezte magát és lefeküdt a hóra. Édes zsibongás állta el tagjait, elszunnyadt, ábrándjait látta meg a levegőégben, fölkívánkozott hozzájuk és bizonnyal föl is ment oda. A hóvihar rászórta pihéit a fekvő testre, a pihék csöndesek, szótlanok és szelíden ölnek...

Tavasszal vadásztak a pusztán. Úri rajok ölték a mezőség állatjait, mert bizonyára csakis azért vannak azok teremtve, hogy megölessenek úriemberek által.

- És hol van az a fiú, akit a télen mutatott nekem az ispán úr? - kérdezte az uraság. - Föl akarom magammal vinni.

- Itt hozzák éppen a kocsin, méltóságos uram - felelte az ispán.

Igen, éppen ott hozták a kocsin. Tavasszal kiolvadt a holttest a hóból. Szántó béresek megtalálták a hullát és behozták a majorba kocsin. Azután eltemették szépen, kezében azzal a bottal, amelyre oly csodálatos módon volt ráfaragva az ártány.

1887

 

DÉLEBÉD

Halbőr Förgeteg János a szérűn kívül áll, a mellénye kigombolva, a kalap karimája lehajtva árnyékot adónak, s onnan nézi a nyomtatást. Az öregebb fia az ágy közepén áll, és hajtja a lovakat, a kisebbik gyerek favillával egyengeti a lovak elébe a nyomtatni valót, a két fogadott munkás pedig hordja a kévét a tött-helyre.

A nap magasan jár, az idő abban a tájban van, mikor az árnyékát egy lépéssel végigméri az ember, a szellő elült, a fűszál nem mozog, a meleg felülről nem "jön", hanem szinte esik: világéletében tanyátlakó ember órája szerint azt jelenti ez, hogy dél van. Ami nyáj a pusztaaljban volt, elfeküdt, kocsi nem jár a tájon, csak a távol homokföldek fölött lebegteti csalóka játékát a levegővíz.

Förgeteg János fölemeli a kezét, és azt mondja:

- Huja.

A pihentető szóra előbb a pénzzel fizetett munkás áll meg, azután a saját gyerekei, legutoljára a lovak. Az utóbbiakat a legerősebb fiú kiköti a tanya háta mögé a vékony árnyékú enyhelybe, hadd pihenjenek. Azoknak ott a terített asztal: a hitványos fű, amit még meghagyott a nap melege.

Halbőr azután újra szól:

- Gyerünk önni.

Mennek be a tanyába; legelöl Halbőr, némi társadalmi modorra való oktatás szempontjából orrba rúgván a pitvar ajtaja előtt settenkedő kuvaszt.

A földdel tapasztott szoba hűs bensejében az öreg asztalon nagy kerek tálban áll a tarhonyás lé, elkészítve ahhoz értő módon mindennel, ami bele való. Körülállják az asztalt, maga az anyjuk tisztességtudóan lesimítván a kötényével a hátas széket, féloldalt foglal helyet a saroknál. Ő csak nézője a délebédnek, amit az is tanúsít, hogy csak öt kanál van kirakva, abból a fajtából, melyet kalánnak szokás nevezni, mivelhogy fából való, feketére van festve, a feketén megint szép zöld meg piros virágok látszanak - nagyobb tetszetősség okáért. Mellette nagy karaj kenyerek, a rozzsal kevert búza barnás színével, abból is öt szelve éppen.

Legelsőbben Förgeteg meríti a tálba a kanalat, s a szájához emeli az ízletes ételt azzal a tudással, amely már szokása a parasztikus embernek. Mert asztalkendő gyanánt a kenyérkaréjt szokás a kanál alá tartani, mert az elcsöppent ételért - messzirűl szedve - először is kár, másodszor meg nem tisztesség.

Förgeteg, ahogy az ételt műértve lenyelte, s egy falást tett a kenyérre, jóakarattal tekint az asszonyra.

- Jól van elkászolítva - mondja -, hanem egy kis hagymával tán jobban el löhetött volna bolondítani.

Az asszony a földre tekint, s a kötényével az asztal megkopott, fényes sarkát törüli serényen. Förgeteg így adja föl ezután a szót:

- Ögyetök, no.

Ez az utolsó hang az ebédnél.

Az öt kanál, mintha hajósok csapkodnák evezőkkel a vizet, ütemesen merül a tálba, a hajnalpirkadástól napközépig munkában állott ember törekvő szorgalommal szedi ki a tálból az ételt.

A kanalak egyszerre haladnak a tál felé, a másik kézben tartott kenyerek is egyszerre állnak oda az edény széléhez, azután kenyér és kanál egyszerre szorulnak a szájhoz. Az étel rohamosan fogy, a kanalak széles alja nagy mennyiséget vesz el belőle minden újabb támadásnál.

Egyszer ahogy Halbőr belemerít, koppan a fakanál, feneket ért. Nem fogyott ugyan még ki egészen az étel, mert van még a tálban vagy húsz kanálra való, de a koppanás azt jelenti, hogy kevés az már. Pedig még ennének, ha több volna.

A négy fiatal hirtelen - mint mikor a szél által kergetett felhő árnyéka átfut az országút fehér porán - összenéz, s a már félig útban levő kanalakat leteszik az asztalra.

Fölkelnek. A szoba sarkában gyékény van, arra letelepszik mind a négy. Előbb nagyot húznak a korsóból, azután a pipához nyúlnak, oda se tekintve az asztal felé.

Pedig Förgeteg, aki szedi tovább is kifelé az ételt, hívja őket vissza.

- Gyertök, no. Van itt még.

Az egyik napszámos, ahogy végighasal a gyékényen, és félkönyökére dűlve az ökölbe fogott bicskába aggatja bele a fogait, elütőleg szól vissza:

- Nem öhetnénk...

1892

 

TEREFERE A CSÁRDÁBAN

Vasárnap reggel lévén, de meg egyúttal vásár is Kiskunmajsán, Zavaros István csikós-gazda is azok között van, aki szabadságot kapott erre a napra, hogy eltávozhat a majorból. Zavaros István elmondja ezt a feleségének, az asszony kiteszi a tarisznyát, és szalonnát, meg kenyeret rak bele. A gazda a vállára akasztja, a subát a nyakába keríti, a kezébe fog valami hosszú csőszbotot, és egy csendes "Isten á..."-val kimegy a házból. A majorszélen megáll, s némi csatározást kezd a majorbeli ebállatokkal, amelyek, valahány van, mind vele akar menni. Csodálatosan logikátlan észjárása ez a puszták minden rendű kutyáinak, hogy egyébként ha bele lőnek se megy el a háztól, de ha vásár van valahol, alig lehet otthon marasztani.

Zavaros néhány fagyos göröngyöt szed föl, és granatéroskodni kezd a négylábú hadsereggel, melyet sikerrel visszaver.

Ezzel aztán megindul lassan, a botot a subaalj hátulján húzva maga után, ami a teljes megelégedés nyilvánvaló jele, ellenben ha minden lépésnél fölemelve éri a vége a földet, abból egy és más gondokra lehet következtetni. Megelégedve pedig igen meg lehet István, ami abból is kitűnik, hogy a legközelebbi úthajlatnál letér az országútnak nevezett fagyott sártengerről, s a havas mezőségen át a torony irányába tart, arrafelé, amerre a csárda van.

Hát az még meglehetős messze, ott lent, ahol lilaszín ködök keverik egybe az eget a földdel. István bandukolva megy, majd megáll, s hátat fordítva a szélnek, a subaszárny enyhelyében pipára gyújt. Azután újra nekiindul, s füstölögve ér el a korcsmaházig. Ott benyit, és jó reggelt mond Öreg Gáli Jánosnak, a kocsmáltató vén embernek, aki éppen most végezte be a reggelit, s veregeti le a ruhájáról a rátapadt kenyérmorzsákat.

- Adjon kend bort.

Gáli a megmaradt szalonnadarabokat visszarakja a zöld tányérba, a paprikás döbözre ráteszi a tetejét, s miután heggyel asztalnak támasztva becsattantja a bicskát is, megindul eleget tenni a szónak.

Azonban ahogy a pitvarnak vezető ajtóhoz érne, megáll, s lassan megfordul.

- Sokat?

Zavarás István ránéz, s amint teszi le kifordított állapotban egyik asztalra a subát, kurtán mondja:

- Hát.

No jól van. Gáli ezzel kimegy, nagy tele kancsót hoz be, s várja a szoba közepén, hogy hova ül le István. A csikós elrendezvén maga körül mindent, a legsarokban helyet foglal, s akkor szó nélkül teszi elébe a kancsót Gáli.

Zavaros kedvtelve húz belőle, két kézzel emelve a terhet. Gáli leül a kuckó mellé, majd meg odamegy a vendéghez, szó nélkül kapar a zacskójából a pipájába dohányt, s ahogy rágyújtott, újra csak leül. Ezután csend támad. Zavaros hol iszik, hol két könyéken bámul ki a fakult ablakon a hóhatárra, ahol varjak kergetik egymást. Gáli pipál, s olykor azon mesterkedik, hogy a mellény alá vett nyakravaló csücskeit kihúzgálja a gomblyukakon.

Majd maga elé tekinget, s a csizmája orrait koppingatja össze. Valami bogárfélét lát a földön, s figyelni kezdi, hogy merre megy. Előbb tőle elfelé tart, s Gáli emelkedik is már a fölkeléshez, hogy utána lép, s eltapossa. De ahogy a bogár irányt változtat Zavaros felé, megmarad a helyén. Szó nélkül nézik ketten. Zavaros fölemeli a lába fejét, s ahogy alá ér a kis állat, ráereszti.

Ezen taktikus manőver némi jó kedvet éleszt a két emberben, s Gáli a pipát a padkaszélhez verve, István felé fordul.

- Hát kend? - kérdi.

Már tudniillik, hogy elmegy-e a vásárba. Zavaros azt feleli:

- Nem én.

Gáli a földre néz, aztán malmozni kezd a két hüvelykujjával, s idő múltán megszólal:

- Nem-é?

- Nem ám.

Az egyetlen szóbeszéd tárgyát képező esemény ki lévén merítve, újra hallgatagságba süllyed a kettő. Nagy idők telnek bele, míg Gáli egyszer odamegy Zavaros asztalához, s fölemelvén a kancsót, megkotyogtatja. Nagyon az alján csettennek össze kevéske borhullámok. Gáli, mintha a füleiben nem bízna, fél szemmel belenéz, teljes meggyőződést szerzendő. Hát úgy van. Azt a maradékot aztán a szájához emelvén, a kancsót kiissza, s újat hoz bele.

Zavaros nézi, s ahogy a friss is elébe kerül, bizonyos sietséggel kap bele. Gáli lassan járkál föl-alá a szobában. Kitekint az ablakon, s ahogy a nap fehéres tányérját jó magasan látja haladni az égen, begombolkozik. Subát vesz elő, a vállaival belerázza magát, s beakasztja a bőrgombokat. De csak kiakasztja megint, mivelhogy a sipkát elfeledte lejjebb húzni. Ez megtörténvén, helyes állapotba vergődik János, s odaszól Zavarosnak.

- Hát én majd elmék.

Zavaros biccent a fejével. Gáli elköszön, s megindul, de ahogy oldalt huzakodna kifelé a szűk ajtón, még visszaszól.

- A bor mög ott van a másik házban.

- Értöm.

Gáli azzal nekivág a majsai útnak, mert hogy éppen egy fölösleges passzusa van, amihez igen alkalmatos volna a vásáron elkötni egy lovat.

Zavaros István pedig egyedül maradt, s hol egyik, hol a másik karjára dől, központnak véve minden esetben a kancsót. Ahogy a nap ebédtájra ér, és megszürkül a tájék, előveszi a tarisznyát s járatlanul zörög a söntésben, keresve a paprikás döbözt. Étel után bort hoz, s a falnak dőlve elmélázik, miközben a botjával vonalakat húzgál a földön. Nem háborgatja senki, mert aki csak elléphetett hazulról, mind oda van a vásáron.

Egész alkonyodóban pedig előhúzza a pénzes-zacskót, s a borok árát hatosokban kirakja az asztalra. Számol egy darabig, s amint mindent rendben talál, veszi a tarisznyát, subát, botot, s hazamegy a majsai vásárból Zavaros István.

1893

 

TANYÁK A HÓ ALATT

- Esik a hó - mondták odakint Förgetegék, mikor legelsőbb hullani kezdett a pihe az égből a tanyákon.

- Hát esik, bátya.

No jó. Így szokás ez már télen, s bolond ember az, aki a természet megszokott rendjében kivetni valót talál. A hó esett, vékonyan beteríté a tarlót, megakadt az elszáradt bogáncsok tetején, a kútgémen gubbasztó varjú hátán, a szalmaboglyákon.

Bizonyos fokú megnyugvást támaszt odakint mindig az, ha a hó leesik. Mert tudnivaló, hogy a hó a legjobb polícia a világon. Mikor fehérbe borul a tájék, az éberséggel alább lehet hagyni: nemigen esik lopás, sőt egészen el is múlik, mintha egyetlen bűnös szándékú ember se laknék odakint a síkok végtelenjén. Valóban, a pusztázó szegre akaszthatja a rozsdás fringiát, a Ráró nyugodtan heverészhet az istálló szalmáján, nem kell a gazok után futtatni éjszakának évadján. A lopások, mintha csak egy soha nem látott erélyességű belügyminiszteri rendelet vetne véget nekik, megszűnnek, eltűnnek, mint a támadó nap erős sugara előtt a szürkés ködfelleg, amely hajnalonkint a semjék vízállta helyein legel a zsombékkupacok között. Mert a tolvajt, aki a más vagyonát cipelné el, elárulja a hóban a nyoma, hogy utána lehet menni a harmadik határba.

Már csak ezért is jó az, mikor néhány arasznyi rétegével szelíden borul az égből szakadt világos tömeg a fekete földre.

Azonban az idei tél megjátssza magát ebben, s hogy hónapok óta adta a borongós szürke boltozat, valósággal elborul minden odakint a hóban, az árok egyszínűvé válik a szántófölddel, az apró házak tetején méternyi vastagon fekszik meg, s elzár a külső világtól mindeneket. Végtelen nagy alvó tenger ez, amelyen ha éjszaka a bujkáló hold elönti hideg fényét, olyan, mintha egy megfagyott országot mutogatna képzeletbeli fantom gyanánt. Egyetlen fehér tömeg minden, amit sehol se szakít meg valami vékonyka feketeség: a kocsik nyoma, keréksávok. Csak az egészen járatos országutakon van valamennyicske törés, azokon mozog lanyhán déltájban néhány szán vagy ember, kikkel valami sürgős munka hagyatta el a tanyát.

Egyébként esend és mozdulatlanság van mindenütt, a havak tetején még az se siklik el a hallgató füléhez, amely nyári estéken órányi távolra elhullámzik a földek illatával terhes levegőben; a kutyák ugatása. A kisebb és nagyobb fajtájú ebállatok: pulerok, ürgefogók, nyúlhajtók, ló elébe valók, kertőrzők, marhára vigyázók, mind nagy elfekvésben vannak, s lépést se tesznek a tanyaudvaron kívül, azon egyszerű oknál fogva, mert a hó magasabb náluk.

Olyan vastag, hogy elmerülnének benne. Így aztán a kutya is csak megvan a szalmaboglya alján a lyukgödörben, amit nagy hozzáértéssel csinált magának, vagy a marhák között az alomban, vagy a pitvarban, esendő falatok után pislogatva fel a tűzhelyre vágyó szemmel, amíg ki nem rugatik onnan, mivelhogy kutyának kívül a helye.

Csakhogy hol van ilyenkor "kívül". A kívül egy hóból álló Szahara, egy rettenetes lélegzetállító csöndességű fehér fagytenger, amiken itt-ott mély domborulatot váj a szél, hogy a másik oldalon habos hullámtaréj gyanánt hordja egy rakásba. Nincsen semmi, ami mozogna ebben a tájban, itt-ott lomhán kanyarog némi vékonyka feketeség a nehéz téli légben, olyan, mintha a hó füstölögne. A félig eltemetett házak kéményén, a gólyafészek venyigéi között szivárog elő olykor a füst-csomó, csak olykor természetesen, mert nem esznek mindennap meleg ételt. Gazdálkodni kell, mert ki tudja, meddig tart ez az ostromállapot. Olyan ez, mint mikor a vitorlás hajót ezer mérföldnyire a parttól előfogja a kéthetes szélcsend. Nem lehet kimozdulni a házból, nincsen semmi munka, a tanyaiak későn kelnek, hogy a világot ne fogyasszák, reggel nyolc óra tájban esznek valamit, azután elcsetlen-botlanak a házban, az udvaron délután négy óráig, akkor újra van étel, s mikor a fehér tömegek kezdenek szürkére válni, és sötétlila ködök emelkednek a föld peremén, és lassan elöntik sűrű mivoltjukkal a vidéket, lefekszik a tanya gyertyagyújtat előtt.

A szegedi nagy külső terület félreesőbb helyein, ahol a földeket nem vágja keresztül valamely országút, melyen mégiscsak bódorog néha a havak tetején egy-két ügyes-bajos ember, sehol semmi nyoma annak, hogy ott ki is szokás a tanyaházból járni. A hó tiszta a telepek között, amit nem szakít meg a lábnyom, amerikai hócipők kellenének ide, hogy járni lehessen, a jószágot kocsi elébe fogva istenkísértés volna kihajtani, a csillagbörtönben nincsenek jobban elzárva az emberek, mint a szabad tanyákon.

Amúgy pedig nagy hujjahózás van a gyerekek között, mert nem kell iskolába járni. Azon oknál fogva, hogy lehetetlenség. A csöpp emberek fejénél sokkal magasabban van a hó, még belefulladna valamelyik. Az emberséges kölykök aztán rettenetes nagy embereket építenek hóból, s ha készen van, fellökik, hogy újat csináljanak: országos szenvedélyeket mutatván be ezzel kicsiben.

Az egyedül mozgó a katáng elszáradt törzse, ez a pusztai holt stréber, amelyet még a mostani nagy hó se tud eltemetni. Mikor már félig benne van, csak kifújja a szél, és felkergeti a hódombra. Onnan aztán a legkisebb légindulás zörögve kergeti le, s északi szeleknél veszett csatangolást visznek véghez a hó tetején az ördögszekerek.

A másik mozgó a szerencsétlen nyúl, amely ellen az ilyen télen a vérszomjas jágerokon kívül az idő is összeesküdik. A szerencsétlen fülesek le vannak soványodva, hogy csak éppen fityeg a csontjukon a bőr, s a különben közmondásos félénkségű állatot az éhség bekényszeríti a tanyák alá, a boglyák mellé, ahol mégiscsak akad valami kis szalma rágnivaló. A boglya mellé ásott hógödörből alkonyattájban akár bottal verheti le az elgyötört állatot a kocavadász.

Egyhangú élet ez télen odakint amiben csak két uralgó téma körül csoportosul a beszéd: a hó meg a hideg. Van mind a kettőből elég. Elhagyatott, puszta az egész világ, vakító fehérség mindenütt, és imbolygó nehéz köd a láthatáron. Esti alkonyat után, ha fölkel néha a szürke föllegek mögül a hold, némi világos fény szalad szét a tájon, hogy azután fekete sötétbe essen megint minden, amelyben csak a hó világít. Emberhangtalan némaság fekszik a végtelen síkon, a tanyák alszanak, mintha meg volnának fagyva. Azután mély, erős dörgés hangja ereszkedik szét a vidéken, s a hideg téli éjek ritka levegőjében elhullámzik messze. A fehér táj tetején hosszú sötét vonal mozog, mintha valami töltés indult volna meg. Ezután elszáguld a tanyák között két veres szörnyetegszemével a vonat, kattogó robogásával megzörrentve az ablakot. Halbőr fölérzik álmából, s utána tekintve a morajló vastömegnek, csendesen mormogja:

- Mén a vonat.

1893

 

MEGÖLTEK EGY LEGÉNYT

Bélteki Mihály juhász-számadó este az üveglámpásba tett faggyúgyertya fényénél megvizsgálja az akolban a birkákat, s úgy találja, hogy megvan valahány. No, hála Istennek. Kimegy a ház elé, és mérgesen sandít át a major túlsó felére, ahol a lovascsősz lakása előtt nagy sürgés-forgás van, mivelhogy Czirók István lovas-csősz sertést vágott ma, s meginvitálta tehetős ember létére az egész majort, kivéve a juhászokat. Mert tudnivaló, hogy csőszféle néppel juhászfajta ember soha sincsen se testi, se lelki barátságban, mert hiszen az lehetetlenség volna.

A dolog úgy áll, hogy Bélteki Mihály éppen nem vágyódik arra a darab húsra, pohár italra, amivel Czirók Istvánnál fölkínálják a vendéget, mert hiszen van neki magának is. Hanem csak hagy az valami keserűséget az ember szívében, hogy mikor mindenki mulat, akkor ő éppen birkákat olvasson az akolban, és kenesse az anyabürgék fájós lábára a kenőcsöt a bojtárokkal.

Ködös alkony terítgeti le a köpönyegét a pusztára, s Mihály időjövendölési célzatból kiballag a major elé, hogy az ég alján úszó ólmos föllegekből talán ki lehetne olvasni valamit a jövendő idők miként való járására nézve. Nagy csizmái mérgesen koppannak a fagyos rögökön, amint lassan halad, és Czirókék irányába érve, lehajtott fejjel a földet szemléli, hogy még csak oda se nézzen.

A határ ködbe borul, az útszéli fiatal akácok száraz gallyait támadó esti szél veregeti össze. Lassan belefordul egészen a sötétségbe a homály, hullani kezd a dara, s a végtelen hómező emberhangtalanságába csak távoli tanyák kutyaugatása vegyül. Olyan fekete minden, meg lehetne esküdni rá, hogy ott a világ vége, ahol a major áll, azon túl már nincsen semmi.

Azaz hogy mégis... mert nemcsak, hogy néha elszáradt katángot kerget végig a havak tetején az alszél, hanem hogy valami apróka kicsi fénybogár támad bele a sötét éjszakába. Messze van az nagyon. Csekély fénye az egyetlen pont, amin a kietlenben megnyughat a szem. Néha el-eltűnik egy pillanatra, majd meg újra világol. Bélteki Mihály arrafelé fordul és nézi:

- Ugyan, ugyan - mondja tűnődve.

És nézi csak újra, hogy nem-e a szeme káprázik. Azonban nem. A fénybogár ott fekszik állandóan egy helyben, harántos irányban a jegenye-erdő sudarai alatt.

- Ugyan ki lehet... ilyen időben.

Nehogy azonban Bélteki Mihály tiszta észjárására nézve kétség merüljön föl, el kell mondani, hogy abban az irányban van a Síró-csárda, amerre ez a vigályos, tünedező fény reszket a pusztai sötétben. És hogy miután fény van ott, bizonyos, hogy fent vannak a csárdában. Öreg Gáli János, a kocsmáltató, egy vén sánta ember, aki napáldozat előtt fekszik. (Ámbátor lehet, hogy éjszaka még fölkel és szétnéz a határban, mert a régi világból való ember még ő, és több ns. vármegyék börtöneiben senyvede egykoron.) Ha tehát lámpa ég a csárdában, ott okvetlen vendég van. Azt mutatja, a hol eltűnő, hol kigyúló fény is: el van gémberedve a hidegtől, és járkál a kocsmaszobában, el-eltakarva a testével az ablakot olykor.

Bélteki Mihállyal incselkedni kezd a kíváncsiság, és nagyhamar egyesül azzal a méreggel, hogy Czirókéknál mulatnak. No nézze meg az ember, hát ő egymagában üljön otthon? Deres bajuszán csavargatva indul meg befelé, s hmget, gondolkozik az úton. Azután sebes lépésekkel újra csak a juhistálló felé tart, benyitja az ajtaját, és hangosan, feltartott fejjel kiált egyet, hogy a szó elmehessen a birkák fölött a hodály felvégébe, ahol három bojtár kergeti a falra hosszában felragasztott faggyúgyertya fénye mellett a durákot, a négy juhász-csacsi meg a hátuk mögött nézi, s benyújtják néha a fejüket a kártyások közé, mintha ők is értenének a játékhoz.

- Bujtárok, heee...

Kisguczi Illés siheder legény, aki a legfiatalabb köztük, s még nem hivatalosan elismert bojtár, hanem, mint a pusztai rangmegkülönböztetés mondja: "Csak úgy a juh mellett koncsorog", állása legkisebbségének a tudatában, felel a hívó szóra:

- No?

Bélteki Mihály visszakiált:

- Gyertek no...

- Melyik?

- Valahány.

A négy legény összenéz, hogy mit akar ugyan ennyijükkel a számadó. Talán hogy kiverjék Czirókékat a házból. Egyszerre kiált vissza mind:

- Hova?

- Hova? - feleié vissza Bélteki olyformán, mintha nem is lehetne máshova menni az egész világon, mint ahova most éppen ő akar. - Hát a csárdába.

No, ehol van ni. Hát mért nem mondta hamarább. A négy legény egyszerre elveti a kártyát, s a nyakukba kerítik a subát, amiken eddig ültek. Mert olyan jó a suba, hogy az mindenféle házi-bútor gyanánt használatos: hol bunda, hol szék, hol ágy: ha kifordítják, húst lehet szárítani, meg ebédelni a bőrén, hol meg... de hát minek mondjam én ezt, mikor úgyis tudják. Bélteki Mihály uram is ugyanezt cselekszi, bekapcsolván a nyakon a bőrgombokat, de meg fel is hajtja hátul a fekete bárányból való kacagányt, ami szinte ajánlatos mindenkinek, ha a nyakát akarja óvni a belehulló darától. A bojtárok nagyhamar kihajtják az aklok elébe a csacsikat, s felkapaszkodnak. Bélteki is bekiált a sötéten maradt bürgeházba:

- Gyere no, csacsi.

Mert nem igaz ám az, hogy a szamár szamár, hanem ellenkezőleg igen okos teremtés, s igazság szerint zokon se veheti az ember, ha a nevén nevezik. Íme Bélteki Mihály nagy, fekete csacsija olyképpen jelenik meg a hívó szóra, mintha beszélni tudna, és értené a szavak jelentőségét. Pedig nem tud beszélni, mert különben tiltakozna, hogy ilyen éjszakai utakkal sarcolja a gazda.

Ahogy a szamár megjön, s oda áll a számadó mellé, Mihály is felkapaszkodik, s löttyen rajta néhányat, előbb hátra, azután előre hasmánt billegvén, mivel hogy a subabeli súly, ha okosan el nem osztatik, meg szokta rántogatni az embert.

- Gyerünk no.

A sötétben lassú ügetésbe kezd az öt juhász, s a major szélén fültövön ütvén Mihály a saját csacsiját, megadja az egész csapatnak a helyes direkciót a követendő út irányára nézve. Az ötök belekocognak a sötétbe, s csak alig látszik, merre járnak a pusztán. Az ég elborult egészen, semmi más fény nincs, csak kevéske hóvilág, azonban a csacsik tudják a járást jól, amivel valószínűleg azt árulom most el, hogy nem először teszik meg ezt az utat.

Hát bizony nem először. Hamar odaérnek, pedig éppen a föld peremének a legaljába esik a csárda, ha a major szélétől nézik. Ahogy elibe kocognak, a csárdabeli kutyák dühödt marakodást kezdenek a juhászpulikkal, amelyek bebújnak a csacsi négylába közé, s onnan vakkantanak ki mérgesen.

Egy-két kampós botot közibük vágván, a csárdabeli ebállatok visszavonulnak oda, ahonnan jöttek. Az ötök egymás mellé állítják a szamarakat, beterítik néhány subával, s a pulik is kívül maradnak őrizet gyanánt. Azzal aztán Bélteki Mihály uram benyitja az ajtót, és nyitva hagyja, hogy a többi is bekecmereghessen. Ahogy ez megtörtént, beljebb lép egész az ivó közepéig, ott a kezével előbbre igazítja egy kicsit a báránybőr sapkát, majd meg visszatolja. Annyi ez, mint a köszönés, mert nem lehet azt kívánni, hogy télen több erő fejtessék ki ilyenkor, mint amekkorát egy közönséges nyári kalapbillentés megkíván.

- ...ten - mondja Bélteki Mihály.

- ...ten - feleli Öreg Gáli János a kuckóból, néhány hitvány gyufaszálat kotorászván elő a zsebből, pipára gyújthatás okáért.

- ...ten - mondja most már a négy legény is, amire visszaválaszol Öreg Gáli János.

- ...ten.

Ez különben annyit jelent a közönséges magyar beszédben, hogy "adjon Isten", azonban annak csak az utolsó szótagát szokás kimondani, annyira magától értetődik, és mindenki kitalálhatja, hogy mi az eleje.

A kocsmában egyébként csak ketten vannak, akik hogy eddig is ott voltak: Gáli János meg Duhaj Kis Miklós, aki polgári állására nézve csikós a szomszéd uraságnál. A juhászok tekintete el is borul egy kicsit, ahogy meglátják. Csikósember, juhászemberek között nagy a folytonossághiány, mert a lovas lenézi a szamarast, a juhász meg szebbnek tartja a maga mesterségét, már csak azon érthető okból is, hogy a bürgének nincsen passzusa.

Duhaj Kis Miklós előtt áll az asztalon egy zöld kancsó, abban bor van bizonyosan. Miklós maga leteszi éppen a fejéből a sipkát, ami nyilvánvaló jele annak, hogy enni akar. Elő is keríti az ételt, és bicskahegyre szedvén külön-külön minden szalonnadarabot, nagy nyugalommal tarisznyázik.

Emezek meg kikeresik a legszélső asztalt, s bemennek sorjában a fal mellé a padra, amely intézkedésnek megvan az a haszna, hogy hátulról nem vághatnak az ember fejéhez semmit.

Hanem hiszen nem is. Elég biztonságban vannak ma: öt ellen nem kezd egy.

- Esik a dara - mondja Bélteki.

- Ühüm - feleli Öreg Gáli János, tollakat húzgálván a pipaszáron keresztül. - Mennyi?

- A dara?

- Dehogy. Ital.

- Vagy hogy ital? - szól kedvtelve Mihály. - Hát hozzon kend ötször.

Öreg Gáli János most már egészen rendbe szedvén a pipakészségét, rágyújt, és kimegy a csárdából, kisvártatva visszajön, és hoz öt mázos kancsót. Azokat lerakja egyenkint, minden ember elébe a maga porcióját. Azzal se szól, se beszél, hanem beleül a kuckó mélyébe, s csak a pipafüst, ami előszivárog olykor onnan, mutatja, hogy nem hált még meg Gáli János uram egészen.

Azonban a többiek se beszélnek. Duhaj Kis Miklós eszik, hát az nem beszélhet, a juhászok meg isznak, hát azok se beszélhetnek. Ürül a kancsó, Gáli többször előjön a kuckóból, és hozván a kifogyottba, megint csak visszamegy. A csikós befejezi az evést, neki is bor kell. Nem szól senki sem, mert minek, ha anélkül is meglehet az ember. Csak zörögnek az üres edénnyel az asztalon, ha kell valami.

Az arcok kipirosodnak, s megindul a juhászok között suttogva a beszéd is. Bélteki feláll, és keresgélve járkál a csárdában.

- Hol a duda? - mondja.

Gáli János úgy hevertéből integet a sarokba.

- Ahol van ni - felel. - Hanem el van hagyatva nagyon.

Hát bizony el van hagyatva. Ritkán kerül kézbe, mióta megdrágult a bor, a pókok laknak most a kecskéből való muzsikán.

Azonban hát majd megigazgatják. Bélteki fölkapja, és műértő mozdulatokkal rángatja rendbe a dudát. Azután fölfújja, és próbát tesz vele, hogy szól-e? Hát egészen rendes szólása van neki.

- Nini - mondja derülten Mihály.

S hirtelen a hóna alá kapja a bőrt, az ujjait ráteszi a síplyukakra. Szól a duda mindjárt. De éppen amint nyekergetni kezdené a juhászost, erős, mély hang csendül meg a másik asztal felől. Duhaj Kis Miklós fogott énekbe, és danolja magának a régi lovas magyar ember hallgató nótáját:

Ólmos eső esik, kis pej lovam ázik,
Gyenge kezem feje kantárszárán fázik...

Eddig tart csak, mert a másik pillanatban rettenetes csörgés támad. Bab Illés bojtár odavágta a kancsóját a csikóshoz, amiért hogy dalolni mert. A kancsó eltalálta a csikósét, s a két edény rokoni szeretettel érintkezvén, cserepekre szakad. A csikós arca elsötétül. Gáli János előmászik, hoz két új kancsót, s visszamászik megint.

No most már nyekereghet a duda. Nyekereg is. Kisguczi az első, aki kirúgja maga alól a lócát, s a középre áll, járja a hátravágóst, azután meg, hogy Bab Illés is melléugrik, ketten a csárdást. Mihály nekidagadt képpel fújja. Egyszercsak azt mondja a duda:

- Ssutty...

És eláll abban a pillanatban a szava. Ijedten néznek rá mindenek. Mi lelte?

Kitudódik hamar. Duhaj Kis Miklós belehajította a bicskáját, a duda szétrepedt, és hát most már igazán el van hagyatva egészen. A juhászok arcára kiül a harag szederjes színe. Bab Illés odakap a sarokba támasztott kampós botokhoz.

- Vágjam? - kérdi rekedten.

Bélteki Mihály még nem bír szóhoz jutni a dühtől. Előbb csak int neki, s azután szól tompa hangon.

- Vágd.

Vágja. Ahogy a bot két kézre fogatván, felsuhan a levegőbe, leüti a lámpát. Sötét lesz hirtelen. Azután egy nagy puffanás.

- Jaj... - sóhajtja Duhaj Kis Miklós.

Még egy puffanás, még egy jajszó, azután ünnepélyes csönd a fekete sötétben. Csak Öreg Gáli János uram pipája világlik a kuckóban, aki is beleütvén a parazsába egy szál masinát, gyertyát gyújt. A csárda-padlón el van nyúlva a csikós a maga vérében. Gáli odamegy hozzá, mozgatja: nem mozog...

- Möghótt - mondja.

Idő múltán felel rá Bélteki.

- Mög...

A tetem fölött egymásra néznek az emberek. Bab Illés leteszi a botot, s felfogja a halott két karját. A másik a lábait emeli, Gáli kinyitja az ajtót, s viszik kifelé. Bélteki elöl megy. Erős hóhullás van odakint, a pihék kavarognak, és megalszanak a vérben.

Rávetik a testet a nagy, fekete csacsi hátára, Bab Illés vezeti, a többi megy utána.

Bélteki lehajtott fejjel ballag, s a hókupacokat gondolkozva rugdossa szét a csizmája orrával.

- Csak be egészen - szól.

Beviszik a jegenye-erdőbe. A száraz ágakon megröppen a madár, és dara hull a fekete alakok fejére. Bent a csalitok legmélyén magas hófuvatag van egy darabban, amellett megáll a menet. Lukat vágnak bele faággal, s az üregbe belökik a halottat. Azután havat hánynak elébe, s hogy ez a munka is kész, szótalan fordul vissza a csapat. Frissen eső hó födi be a nyomukat: Duhaj Kis Miklós holtteste majd csak a tavasszal kerül elő, ha megolvad felette a fehér halom.

Lassan mennek, egymás nyomába lépve a hóförgetegben. Bab Illés, ahogy legelöl megy a szamárral, beszélni kezd, s néhány szavát az utolsóig kapkodja el a szél.

- A fejét érte az egyik, a másik... a másik a nyakát, hogy szinte visszapattant...

Bélteki durván mordul bele.

- Ne lármázz.

Illés elhallgat, s csendben érnek a csárdáig, fölülnek a csacsikra a bojtárok. Bélteki meg bemegy Gáli Jánoshoz eligazítani a számlát. Azután kijön, s fölmegy a csacsira, előbb ledörzsölvén a vért a nyakáról néhány összemarék hóval.

- Gyerünk - mondja rekedten, s köhög utána.

Megindulnak, de alig tesz néhány lépést Bélteki alatt a szamár, a számadó nagyot kiált.

- Nini hé. Megálljunk csak.

S visszafordítván a csacsit, a csárdaajtóig megy el rajta. Ott bezörög a bottal.

- János... Gáli János...

Gáli kinyitja az ajtót.

- Mi kell - kérdezi kurtán.

Bélteki Mihály a havat turkálja a botvéggel.

- Ugye János, nézd csak... izé... - szól némi zavarodottsággal - hát az mit ivott? Kifizetném...

Gáli feltolja a fején a sipkát, s néhányszor végigsimítja homlokát a kezefejével.

- Az? - felel közömbösen. - Hogy is csak. Négy hatos, meg két hatos... meg megint két hatos: kilenc hatos.

Mihály ahogy a csacsin ül, hátraveti a subája egyik szárnyát, hogy jobban belemehessen a zsebbe a kezével. Bőrzacskót húz elő, és ezüstpénzt önt ki a tenyerébe. Azután a gyenge világnál, ami a nyitott ajtón kiszűrődik, szedeget belőle a másik kezébe.

- Ehol-e - nyújtja át aztán Gálinak.

Néhány darab lehullt, s pengve ugrál a köszöbfán. Szegény Duhaj Kis Miklós temetésénél ez a harangszó.

1895

 

CSATA A KATONÁVAL

János a tanyáról többféle alapon jött be ezúttal a városba. Elsősorban a piaci árak érdekelték, s azon fölül néhány apró tárgyat is kellett venni. Ugyanis kell egy karika a malac orrára, egy karika az ingaóra láncára, amit mindig ellopkodnak a gyerekek, végül pedig adót is kellene fizetni.

János ez utóbbi mesterséget végzi el először, s megszaporodva jön ki az adóhivatalból. János odakint azt határozta, hogy tíz forintot fog fizetni, de csak ötöt fizetett, s így financiálisan szaporodott. Ez mindig vidám állapot. Most már lehet karikákat keresni. Talált is kettőt, nagyon szépet. Egyik jó volt az órára, a másikat pedig nagyolta kissé a malac orrára, de hát üsse kő, majd hozzánövekszik. Az orr növendő. Ezzel most már egészen készen van, s lehetne is menni kifelé, amidőn eszébe ötlik, hogy vesz egy olcsó jegyzőkönyvet a fiúnak. Inkább abba írkáljon, mint a ház falára.

Ez természetes. János valami játéküzletbe megy, végignézi a kirakott tárgyakat, s néhány fillérért vesz egy kis noteszt. Szép azért az nagyon, olyan aranyos a háta, akár a biblia.

- No majd möglátom, mit ír bele a gyerök - szól biztató mosollyal János a boltoshoz. - Maga lösz a felelős azért, amit a gyerök ebbe a könyvbe szerkeszt.

Így elválnak.

Amint azonban János az aprópénzt tartalmazó tárcát a belső zsebbe akarná tenni, a tárca leesik a földre, mert nem olyan könnyű a subában való mozgás, mint ahogy azt az ember gondolná.

János lehajol érte, s amikor felvenné, egy kis színes alakon akad meg a szeme. Ez egy játékkatona, amely fakarjával szalutál, s kabátja kékre, lábai vörösre vannak festve. A szerencsétlen kis katona feküdt a földön, mert csákójával odaszorult az árusító asztal lábához, de még így fekve is következetesen tisztelgett. Természetesen, János ahogy megpillantja, villámgyorsan az eszébe ötlik, hogy a kis könyv mellett ez a katonababa is igen jó lesz a gyereknek.

Hamar kikapja hát fekvő helyzetéből, s hozzámarkolva a tárcához, mind a kettőt az öklébe fogja. Fölegyenesedik, s az öklét bedugja a belső zsebbe. Ott kinyitja, a katona és a tárca bentmaradnak, kezét pedig nyitott állapotban húzza vissza. No, ez rendben van. Most már végleg elköszön a boltostól, s az utcán kedvvel rázza bele magát a subába.

Most addig be nem nyúl a zsebbe, amíg a tanyára nem ér.

Nincs otthon senki, mivelhogy a gyerek iskolában van, az asszony pedig odajár a szomszéd tanyára, ahol valami torban segédkezik.

Így hát a lovakat kifogja, s előkeresve az eresz alól a kulcsot, bemegy a házba. Jó meleg van bent. János topog egy kicsit a szobában, s jár-kel. Majd pedig gondolkozik, vajon utána menjen-e az asszonynak, vagy rátegye az órára a karikát.

Eközben eszébe jut a notesz meg a katona. Gyertek elő. Zsebbe nyúl, s kiveszi mind a kettőt. Az asztalra teszi, s az ablakhoz megy, kitekint a néma tájra, az útra, hogy jön-e a gyerek. No, nem jön még.

Visszafordul, s ekkor ahogy tekintete az asztalra esik, megdöbbenve lép hátra.

A notesz fekszik az asztalon, de a katona, melyet mellé fektetett, nem fekszik, hanem áll, és fölemelve tartja a kezét.

- Nini - mondja János.

Odamegy hozzá, s lefekteti.

De midőn elvonja a kezét, újra fölugrik a katona, előbb hajlong jobbra-balra, mintha igen mérges lenne, azután megáll keményen, éppen neki szemközt fordulva, és a kezét le nem eresztené egy világért.

- No - szól újra János, és komolyan szemügyre veszi a kék-vörös emberkét.

Fa ez, fa. Legalább annak mutatkozik. S miként van az, hogy mégis mozog?

Leteszi most már keményen az asztalra, s meg is nyomja, hogy jól fekve maradjon. Úgy is van. Erős keze alatt megfekszi az asztalt a katona, és semmi mozgása nem érzik.

Ámde kezét hirtelen elvonva onnan, újra csak fölpattan, hajlong, megint előtte áll meg, s két festett szemével reátekint.

- Üssön mög a part! - kiáltja János, és mérgesen csapja le újra.

Ezúttal politikával él. Nem kapja föl hirtelen a kezét, hanem lassan fogja elhúzni. Meg is próbálja, de íme, mi történik megint. Ahogy szelíd vigyázattal emeli föl az ujjait, akként kél utána lassan a katona, mígnem ismét teljesen egyenesen áll, és karját Jánosra emeli.

- Engöm né fenyögess - mondja János, s elmegy az asztaltól egészen a sarokig.

Onnan gyanúsan nézi. Csönd van kint, bent. Kissé alkonyodik, s a pusztára leszáll a téli napáldozat ólmos fátyola. Semmi zaj sem hallható, a boglya-kemencében összeomlik néha a zsarátnok, s koppan a tapasztott falon. A notesz az asztalon fekszik, János a kemencepadkán ül, a katona áll az asztalon, s mereven nézi Jánost.

Meg se mozdul.

János erős pillantásai egyre gyengébbek, végül lesüti szemeit a katona tekintete előtt.

- Én nem loptalak el - védekezik halkan -, feküdtél a földön. Akkor minek feküdtél... Mert le voltál szorulva. Köszönd, hogy fölemeltelek! Ez nem lopás. Más is elvitt volna, hallod-e! Engöm ne verj mög szömmel, mert leütlek az asztalrul. Leütlek!

Erőt gyűjt, és fenyegetve közeledik hozzá. János már-már leüti, mikor új gondolata támad. Az asztalon a kancsó, körülötte vizes az új deszka. Hirtelen elkapja a katonát, és fejjel belenyomja a vízbe.

- Ne kutya! - hörgi, s homlokán verejtékcsöppek ütnek ki.

Mikor elveszi róla a kezét, fölkiált.

A katona nem kelt föl, ott maradt fekve a vízben.

János vigadozva nézi.

- No most ott vagy... Most mozogj, kutyafülű!

Mozog is. Ijedve veszi ezt észre a küzdő felek nagyobbika. A víz nem bírta teljesen leragasztani a zöld festékhez a kékfestékes katonát, egyszerre mozogni kezd s hopp! megint egyenesen áll már, de előbb előre-hátra hajladozik fölemelt karjával.

Hátha ez nem célzatos fenyegetés, akkor egyáltalán nincs fenyegetés a világon.

János meghőköl, derekát az ágyhoz üti, s fölszisszen. Dühös lesz.

- Minek is hoztalak ide! - kiáltja. - Engöm ne bánts mög. Ne ronts mög. Összetörlek!

Előkapja a botot a sarokból, s tisztes távolban maradva, le akarja azzal nyomni a katonát. Nem megy. Kitér a bot elől, s minél jobban hozzásujt, annál hevesebben fenyegetőzik.

János homlokán ismét ott van már a hideg veríték. Mit tegyen, mit tegyen?

Eh, egyszer hal meg az ember. Hirtelen elsiklik az asztal mellett, hogy az ablakhoz jusson. Ezt reszkető kézzel kinyitja. Akkor visszafordul bátran, nagy kezével megmarkolja a kis embert, hogy egészen elvesz az öklében.

- Gáspár... Menyhért... Boldizsár... - mondja, s kilöki a katonát az ablakon.

Repül, repül egy darabon, azután a fagyos göröngyök közé bukik, s hentereg ide-oda.

János utánanéz.

- Huh! - csattan föl egyszer.

Már megint áll a katona egy hókupac tetején, hajlong, integet, emeli a kezét, és erős szemrehányás van a tekintetében.

- Loptál, loptál, loptál...

János hallani véli a szavakat, és szívét névtelen ijedtség szorítja össze.

És rontások rontása, hogy épp most jön haza a gyerek az iskolából. Látszik az úton. Közeledik, ő meg kiáltani akar reá.

- Kerüld el, kerüld el!

De nem bír. Rémülten, elzsibbadva látja az ablaknál, hogy a fiú észrevette a katonát, fölemeli, s diadallal hozza befelé.

Már az ajtónál kiáltoz:

- Nézze kend, apám, nézze...

Az apja felhördül, s kezét tiltakozva tartja maga elé.

- Be ne hozd! Ide ne hozd! Most vívtam vele éppen...

A fiú nem érti. A kis ember szemei szeretettel nézik a még kisebb embert, s kacagva kiált:

- Nézze kend, ólom van az aljában. Ha lefektetöm, fölugrik. Nézze kend mán!

Jánosról lefoszlik most a zsibbadtság, rémület, s benső indulatai elcsöndesülnek.

- Ó! - sóhajtja megkönnyebbülten. - Ólom van benne.

Aztán röstelkedve mozog, okát adandó az eddigi violenciának.

- Azt hittem: lélök.

1895

 

TISZAI LEGENDA

Valamiképp a mindenféle néven nevezendő emberek külső mivoltokban változandóságot mutatnak, és különbnél különbfélék testi formáikban, azonképpen a hajó is a maga formátumában különböző, és ki-ki olyan, amilyen vízhez épült.

A hajók oldalán ugyan egyazon szekercék dolgoznak, egyazon emberek kezében, de a hajó azért más-más az avatott ember szeme előtt, mert egyik merész külsejű, a másik nehézkes, a harmadik se ide, se oda, a negyedik pedig délceg és vidám hatást tesz arra, aki ért az ilyen dolgokhoz, amiként aki nem ért hozzá, ide se hallgasson, mert úgysem tud meg ebből a történetből semmit.

Mert ami a nagy hajókat illeti, azok valamennyien egyformán feküsznek a lomha nagy vízen, amelynek sárga, homokos tetejéből apró halak ütögetik ki a fejüket a napra. A hajók széles aljukkal ráfekszenek a Tiszára, mind végtől-végig: a László király, a Szent Péter, a Mihály Arkangyal, a vastag Borbála, a hosszú Hunyadi János - de mindezek között elsőnek említendő a Szent István király, ha végtől-végig egybevetjük az ezeken kívül valókkal is. A Szent István király-nak olyan szabatos állása van, olyan vakmerő szép feje, remek kormánya és előkelő állású domentátumja, hogy azt valóságos gyönyörűség nézni és ez bizonyos, határozott fokú tekintély a vízen járó embernek, ha az István-nal jár hol Bosznia felé, hol Győr alá, hol meg Galácba.

Nem mai hajó, nem: ezt már, akárhogy is dicsérjük, lehetetlen ráfogni. De hiszen éppen ebben van neki a rangja, mert a Szent István király, nem hiába, hogy a mi legelsőbb való szent királyunk nevét viseli, fehér betűkkel kiírva fekete kátrányos oldalán, még soha bajba nem is járt, soha hosszú útjaiból rossz hírt nem küldött haza, és azt a búzát, kősót, kukoricát, vagy bármi egyéb terhet, amit ez a hajó vitt, nem a biztosító társaságok, hanem maga a jóságos király-apostol őrizte, aki nem is engedte égi kegyelmével sohasem, hogy sziklára, porondra, dunai fatönkre jusson a hajó. Ne is adja azt senkinek az Isten. Amen.

Tudnivaló, hogy e valóságos égi kegyelem mellé meg éppen Baráczius Mihály uram volt állandóan, harmincöt esztendőkig a kormányos ezen a hajón. Baráczius, akit eleven ember úton aludni nem látott, talán nem is aludt soha, hanem vigyázta a víz folyását, az utat és csak ment, ment; mindegy volt neki, esőben, szélviharban, csöndben: ő ment mindig a Szent István király-lyal előre-hátra, tavasztól késő őszig, amíg csak valahol be nem fagyott.

Így őrizték ketten tétova útjain a hajót: István szent királyunk és Baráczius Mihály. Utóbb Baráczius Mihály uram beleunt a dicsőségbe, szárazra kívánkozott, hogy majd más ember életéhez hasonló életet él tulajdon maga is, eltesz-vesz a kertecskéjében a Tisza-parton, rózsát szemez, őszibarackfát oltogat, más öregek szokása szerint, s időnkint kinéz a vízre, fölfelé meg lefelé, ameddig ellát s nézi, melyik hajó jött meg, melyik megy. Így volt a kívánsága, ott is hagyta István király-t, de István király is ott hagyta azon minutumban Baráczius Mihály uramat, ki is midőn házába érne, először életében e szókra fakadt:

- Alhatnám nagyon.

El is aludt még aznap mindörökre, amint az föl van jegyezve okulás végett a hajó könyvébe, az akkori első hajóslegény, Vér András betűivel.

Ez a följegyzés természetes, mert Vér András igen szorgalmatosan illegette magát e napokban, első lévén sor szerint a többi ember között arra, hogy most már az ő vezetése alatt járja a Szent István király a vizeket.

Másképp végezték azonban. Részint azért, mert Vér András kegyetlenül szerette az italt, részint pedig azért, mert hazajött a katonai szolgálatból Fónyai Imre, miután negyedfél évet töltött hadi gőzösökön, és odajárt velük mindenféle világrészekbe, olyan színű emberek közé, amilyenek a fűszeres boltok ajtajára szoktak festve lenni, mindig citromot vagy cukorsüveget tartván a kezükben.

Szót szóba ne öltsék, Vér András reménységének fáját elszárasztotta a friss szellő, amit az Adriai-tenger felől hozott magával Fónyai Imre. Kemény fickó volt ez a legény, szálegyenes, mint az árboc, merész tekintetű, erős beszédű, már mint a parancsoláshoz szokott emberek szoktak lenni.

Így aztán a gazda rendelkezése szerint Fónyai Imre rálépett az Istvánra egy szép napos nyári reggel, amikor végig a Tiszán mindenütt mozogtak a vízenjárók, a molnárok eveztek a partra búzáért, a hajókat mosták, a tutajosok a reggelit főzve a faoszlopokon lefelé ereszkedtek, a víz teteje csillogott végig, a füzesek bólogattak, a halászok ladikjai lassan mentek fölfelé, fenékháló vetése szempontjából.

Bement a padlón, föllépett a tetőre, s szétkiáltott:

- Emberek!

Az első legény a hajó elején rakta a kötelet, kettő a belső oldalon csáklyázott a tutajokra, a gyerek főzött. Mind előjött, mind fölnézett, és az első legény, rossz sejtelemmel a szívében, azt mondta: - No.

Azt felelte erre Fónyai Imre:

- Mától fogva én vagyok a kormányos itten.

Vér András akkor se szédül meg jobban, ha a gugora rúdja fejbecsapta volna. Nézett föl, ahol a kátrányos zsindelytetejen állt büszkén az új ember.

- Már hogy maga? - kérdezte gúnyosan.

- Én hát! - vágta vissza keményen Fónyai Imre.

- Hát szen jól van - vonogatta a vállát Vér András, vérkarikás szemével pislogatva -, de rakodva vagyunk egész teherrel. Holnap megyünk Orsovára. Mikor járt maga a Dunán?

Hetykén vetette ezt a kérdést oda, azonban helybe választ kapott reá, gorombát is hozzá.

- Ne törődjön kend azzal! Mit tud kend ahhoz? Nem úgy megyek én a vízen tapogatózva, mint a tutajos, hanem térképről járok!

Ezzel aztán be volt végezve minden. Vér András lekapta a fejét vállai közé, s húzgálta föl tovább a vizes kötelet, hogy karikába rakja. Több szó nem esett, a legények akkor este elhagyták a hajót, hogy szétnéznek út előtt még egyszer otthon. Fónyai Imre még a pásztort is hazaküldte, aki a búzát őrizte volna azon éjszaka.

- Csak menjen kend, mert én úgyis itt maradok.

Az öregember rátekintett.

- Hát nem megy haza?

Már el is fordult tőle Fónyai Imre, s féloldalt vágta csak oda büszkén:

- Első nekem a hajó. Ez a szokás a tengeren.

A pásztor belerázta magát a szűrbe, és elment. Így volt bizony. Egy nap megjött a tengerekről, másnap átvette a hivatalt, harmadnap már ment útra, le az alsó Dunára. Az indulás reggelén olyanformán kötötték el parttól a búzás hajót, mintha valamely tengeri gőzös vágna neki az ismeretlen zöld vizeknek. A tetőről, ahol a nagy kormány húzórúdját Fónyai Imre büszkén tartotta a kezében, nem a Baráczius Mihály csöndes, szólogató szavai hangzottak, hanem kemény, ellenkezést nem tűrő parancsok.

Kifordult orral a hajó a vízre, ott ívet vágott, azután úszott lassan, méltóságteljesen a sárga víz fölött. Fónyai Imre állt fent délcegen, előre tekintve, s ügyet se vetve a partra.

Ment, ment vitte a víz két nap, három nap, lefelé, a terhes hajók lassú méltóságával. Semmi baj addig elő nem adódott, fövenyt, porondot elkerültek, biztosnak látszott az egész út, de csak nem a régi volt ez már többé. Nem olyan tökéletes.

- Nem tudom - vélte Vér András -, éjszakánkint velünk van-e Baráczius Mihály uram lelke?

Lehet, mert hit szerint odalátogatnak a halottak éjszakának évadján, ahol szeretteik vannak. Lehet ennélfogva, hogy a vén hajós éjjel ott állt láthatatlanul a kormánynál, és igazgatta a Szent István király menetét. Ámde a halottak csak éjjel járnak-kelnek, és suhannak halavány ködköntöseikben szerte a városok fölött, nappalra visszatérnek oda, ahonnan jöttek.

A szellemek, akik éjszaka őriznek bennünket, első kakaskukorékolásra megrebbennek, elsuhannak, s nappal bizony mindenki a maga gondjára van bízva, s ki-ki jól teszi, ha ügyel arra, amiért feleletet vállalt.

Ment a hajó. Délről már megfordult keletnek a nagy Dunán, és sebesebben úszott az erős hullámokon. Sok vigyázat kell ide; itt is, ott is szikla, ezt kerülni, azt kerülni: megizzad a kormányos és rángatja rúdját folyton, a csáklyák a kézben, az első legény a hajó orrában. Fónyai Imre nézi a vizet büszke mosollyal, tajtékos hullámját mire se becsülve. Százszor különbeket is látott.

A parton hegyek, erdők, meg sziklások. A szikla vágott ösvényén a hegy nyergére halad föl egy leány, piros katrincája szinte odacsalja a szemet, Fónyai Imre nézi. Román leány, fiatal fáta, szép nagyon, amint a hegylakók ruganyos lépésével emelkedik a magasba, ingvállát megbontja a szellő, katrincái közé is odafurakodik, hogy izmos lábszárait csak a fehér ruhája takarja. Térdig az is kiszabadult, piros rózsaszín, s valamely észveszejtő inger is van abban, ahogy lépdel fölfelé az egész karcsú leány.

- Uram, segíts! - ordítja az orom elejéről Vér András.

De hiszen hívhatod. Baráczius Mihály után szent királyunk is odahagyta ezt a hajót. Nagyot roppant, a hátulja ketté vált, az orra fölcsapódott a magasba, a kormány meg hirtelen leült, oly hirtelen, hogy már csak azt lehetett látni, amint a vasalt fadarab elválik a hajótól, s nagy ívben a vízbe zuhan, magával rántva Fónyai Imrét, utána meg omolnak ám egymásra a szép piroszöldcsíkos zsákok. Biz lenyomták Fónyai Imrét a víz alá.

Ott is maradt, tartja odalent a kormányt. Adj uram neki békés nyugalmat, ha ugyan meg nem ették a halak azóta szegényt.

1895

 

DÉLELŐTT A KOCSMÁBAN

Tegyük föl, hogy Devecseri István, aki csendes, kocsmát nem járó magyarnak ismertetik a környéken, valamely ünnepnap délelőtt látogatókat kap a tanyába. Vagy valami úrféle társaság a városból, vagy esetleg a komája, aki egy napi járóföldre lakik, s így ritkán találkoznak. Különben a látogató lehet más is, talán a biztosító társaság ügynöke, vagy akár a varrógépben utazó vigéc. Elég az hozzá, hogy a látogatók örömére, amint letelepülnek az asztalnál az ereszet alatt, a kamrába megy István, s törkölyt hoz elő, meg apró, vastag poharakat. Ünnep lévén, kalács is van, valamint a télen levágott sertéseknek az idén valami csodálatos finom, szép szalonnája maradt. (A disznó ugyanis ezzel emel magának emléket a halála után.)

Emellett van még sonkacsülök is, ami szintén pompás étel, ha valakinek okos bicskája van hozzá, és ért az evés művészetéhez. Mert a bicskával való falatozás tudománya sem sokkal kisebb Mátyás királyénál, aki "bár ujjaival evett, ruhái mégis tisztán maradtanak". A tanya Mátyás király óta eljutott a bicskáig, s azt oly szépen használja, hogy az étvágytalan beteg embernek ehetnékje támad, ha meglát egy csülökből jóízűen falatozót. Az úrféle nagyobb birkózással szedi szét porcelán tányérján késsel, villával a gyenge csirkecombot, mint kézből a koma a csülköt. Utána szép íves karéjokat szelnek a kalácsból, valamint megérkezik ekkorára az asszony is, aki frissen szedett zöld paprikát hoz. Így megy a früstök egy darabig a törköllyel, de egyszer hirtelen föláll a gazda.

- Hova? - kérdezi a másik.

- Barackér' - felel Devecseri büszkén. - Van ojan is, a magam üstyin főtt.

Most jön a barackpálinka, s abból iszogatnak, amíg el nem érkezik az idő, amidőn a komának menni kell. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy a koma csak benézett ide, éppen a komaság kedvéért (mivel a látogatások tartják fönn a barátságot). Másként azonban egészen más hivatala van ezúttal, amennyiben levelet ad föl a postán a fiának, akit Boszniában sarcol a király. Persze a levelesládák a pusztán nincsenek a kútgémek oldalára aggatva, hogy beledobhassa, mint a városban szokás, hanem azt el kell vinni, messze, messze. De a gyerek megérdemli ezt az utat, s a koma a barackból való italozás után jókedvűen hág a fürhécre, s a kutyák üdvözlő csaholása közben kirobog nagy porfellegekkel a tanyából.

Devecseri néz utána hosszan a tanyavégből, az asszony pedig a pitvarajtóból. A tanyán ez azon udvariassági ténykedés, amit Knigge a lépcsőig való kikísérés címen ír elő.

Mikor a kocsi a fordulónál eltűnik, Devecseri visszatér, és a munkája után akar látni. A munka ezúttal komolyabb, mert az udvart kellene méricskélni egy újabb hombár fölállítása szempontjából. Az istállóból borjúköteleket hoz elő, összebogozza, és azzal próbálja széltében-hosszában az udvart, hogy hol lenne legalkalmatosabb az a bizonyos.

De a munka nem megy egészen jól. Az agya már nem tiszta, a torka pedig kellemesen bizsereg, és némi barackbéli folytonosságot kíván. A józan életű Devecseri Istvánnal szokatlan érzés ez nagyon, de ezúttal már mindegy.

Ennélfogva eldobja a kötelet, és az ereszet alá megy, hogy majd iszik még egyet a barackból. De nem lehet. A zöldre festett asztal a vadszőlő-lombok alatt már egészen üres, mert az asszony a vendégfogadás maradványait mind a helyére hordta vissza.

A gazda ugyan utána mehetne, mert tudja mindenről, hogy hova van elrakva, de ez mégis bizonyos röstelkedéssel jár. Az asszony is szót ejtene utána, ha mást nem, legalább ennyit:

- De rágyütt kend az ízire...

Sokkal jobb ilyenkor, ha az ember a fejébe nyomja a kalapot, botot vesz elő, s azt mondja az asszonynak:

- Elmék egy kicsit.

- Hova?

- Biczókhon.

Tudni kell, hogy Biczóknak kocsmája van kint, s ezt nem is állja meg beszéd nélkül az asszony. Azt mondja:

- Ugyan?

- De bizon csak - feleli rá félig vidáman, félig pedig komolysággal István.

- De ebédre előgyün kend?

- Elő.

István most már végképp nekiindul. A tanyaudvarban a két kutya összenéz, az egyik lefekszik az út közepére, ami annyit jelent, hogy lélek az ajtón se be, se ki - a másik pedig ballag a gazda után. Félénken megy az eb, miután nem tudja, visszakergetik-e. Egyszer aztán szőre a száraz bojtorjánba akad, az megzörög, s arra Devecseri visszafordul. A kutya alázattal lapul, de amint látja, hogy a gazda nem szól semmit, vidáman ugrik föl, s most már ő járja elöl az utat. István egyébként nem szokta megengedni, hogy a kutya így komázzon vele, de most derült hangulattal lépdel maga is, és egész a csöndes kacagásig fölmegy a jókedve, amikor látja, hogy az akácos közében a Hattyú tényleg arra fordul, amerre Biczók kocsmája fekszik. Most már István meg van győződve, hogy valóságos Isten rendelése a mai napra szánt jókedv. Az a kis nehéz érzés, ami a szívén feküdt eddig az út alatt, hogy oly könnyedén odahagyta az asszonyt, eltűnik s ő maga belép a tanyai kocsma udvarába.

Szép nagy hely az, kitapasztva szikes földdel, mert a nagy eperfa alatt szokás táncolni vasárnap délután. Most ott egy asztal van meg egy pad. Nyilvánvalóan ott reggeliztek Biczókék. István mellé telepszik, a kutya a pad alá kerül, és szétnéznek mind a ketten. István gazdát keres, a kutya meg kutyát. De nem látszik se gazda, se kutya, s ennélfogva azt mondja István jó hangosan:

- Biczók?

Az eperfa túlsó oldaláról azt mondja valaki:

- No!

Devecseri kihajol a fatörzs mögül, hogy jobban lásson, és látja is aztán Biczók Gergely uramat, aki gyékényponyván fekszik a fa árnyékában, és két könyökre támasztva a fejét, újságot olvas. De az olvasás nem megy könnyen, mert gyűrődött, zsíros nagyon az újság. (Valami úrinépek jártak erre a héten, azok hoztak benne kacsacombot.)

- Hát kend itt van? - kérdezi a vendég.

- Itt ám - mondja úgy hevertében éktelen nyugalommal Biczók.

- Hát mért nem szól kend?

- Majd szól kend, ha köll valami.

Persze hogy köll. István elsősorban is bort kér. (Milyent? - kérdezi Biczók. Mindegy, csak egy fajta van neki.) A legjobbat kell előhozni.

- Más nem köll? - kérdezi megint Biczók.

- Mi?

- Szolda.

Erre most már Devecseri nagyot rikkant. Hát hogyne! No nézze meg az ember, de nagyon is kell! De ha nem tudta, hogy van!

- Van itt mindön - mondja Biczók büszkén, fölkelvén a gyékényről, s leporolva a térdeit. Azután bemegy a házba, italt hoz és szikvizet, ami előkelő jelenség a tanyákon, mivel messziről kell szállítani. Így el lévén foglalva az asztal, szó nélkül visszafekszik az újságjához. A vendég azonban nagyot ivott a nagy pohárból, s miután így a félliteres üvegnek, s a fél szódának a tartalma eltűnt, egybeereszti most a szikvizet a borral.

- Olvassa kend hangosan - ösztökéli a gazdát.

Biczók belekezd a vezércikkbe.

- Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon...

- Mi az ugye?

- Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-vertá-lá-sá-ról...

István ezen akkorát kacag, hogy a Hattyú kiszalad a pad alól.

- Bolond kend, Biczók. Hiszen nem újság az, hanem valami diákos levél. Mit akar kend ojat tudni, amihün nem ért. Jobb, ha iszik kend. Ehuné.

S húzván a palackból, Biczók felé legyinti a nyakát. Biczók elhalássza, föláll, s azt mondja (mert köszönni is kell egymásnak valamikor):

- Adjon isten...

- Adjon isten - feleli István, s egészen kedvre kap. Évődni kezd. - Igyék kend, igya ki mind. Nagyon jóízű bor.

Biczók nagyot esik a szóra:

- Jó ugye?

- Jó ám, verje el az isten a tüvit, útrul útra.

Ezen aztán mind a ketten nevetnek, mert nem mától fogva ismerik ők egymást. Biczók szó nélkül megy be a házba, s most nagyobb üveggel hoz bort, meg egy sor szódát. Kínálják egymást.

- No.

- No.

A bor fogy.

- Máskülönben hogy van kend? - adja föl a szót Devecseri.

- Vagyok - feleli Biczók. - Hát kend hogy áll?

- Nono, az embör csak mögvan valahogy. Isten á...

- Isten á...

A ldja mög elmarad, mert ez a koccintó köszöntés is azon magyar szavak közé tartozik, amelyek elejéből egészen ki lehet találni a végét.

Így aztán megint megvannak egy darabig. Egyszer István leveszi a kalapot a fejéről.

- Kend már hallja? - kérdi Biczók.

- Ügön. Harangoznak ebédre.

- Gyék kend velünk.

- Én nem. Csak aztán kigyüjjék kend.

Nem is kell reá sokáig várni, mert ünnepnap délutánján akad elég dolog a kocsmában, s így rövidre kell szabni az ebédet. Biczók fiatal leánya már tesz-vesz is az udvaron, üvegeket mosogat, a tánchelyet söpri, amit Devecseri István szótlan kedvteléssel néz a borospalackok mögül. Csak amikor már egészen előtte porzik a seprűvel, mondja neki:

- Aszongyák, Roza, az őszre hazagyün az ezred Boszniából.

Roza úgy tesz, mintha nem bánná, de mikor tetten kapja magát, hogy elpirult, ledobja a seprűt, s megszalad.

Eleven lény nélkül marad az udvar. Devecseri szeme keresztbe áll kissé, s az üvegek felé fordulva, mosolyogva ezeknek mondja el, miközben a pipaszár végével a megfutott leány felé mutat:

- Mind ilyenök voltunk legénykorunkban.

Azzal iszik újra, s mert valami régi emlékezés támadhatott föl az agyában, ezúttal igen nagyot. Azután elővesz egy szódát, s a kutya fejére fecskendez vele.

- Ne aludj, ha a gazdád nem alszik.

A Hattyú föl is ugrik, a fejét bele is üti az asztallábba, s mert fáj neki az ünnepi emlékezés, vonít. István meg nevetve veszi föl ismét a poharat, mikor kijön a házból Biczók, egy darab lepénnyel a tenyerében.

- No - mondja, s elébe nyújtja -, kóstolóba.

Elfogadtatik.

- Fecskefarokra ögye kend.

Az megint külön tudomány a lepényt fecskefarokra enni, hogy minden harapás után egy félszigetforma álljon ki belőle, kínálva magát új falat gyanánt. Devecseri azonban érti ennek is a módját, s az étek után, amikor bevégezte, még jobb ízű a bor. Koccintanak, és beszélgetnek. Az idő múlik. Egyszer az óráját vonja elő Devecseri, s kibontván a réztokból, megtekinti. Éppen fél kettőre van.

- Fizetök, Biczók - mondja.

- Hát elmén kend? - marasztalja a csárdás.

- El.

S nehogy azt higgye Biczók, mintha az asszony kedvéért menne haza (amint hogy igaz is), vontatottan teszi hozzá:

- Hogy a béröslegény elgyühessön a tánchelyre.

Ezzel aztán kifizeti, ami rész az italból reá esett, s kezel Biczókkal. A Hattyú megértvén a dolgok állapotát, előremegy. István utána, s lépdelnek a köz száraz homokján, a magas jegenyeakácok szűkes déli árnyékában a tanya felé.

Otthon az asszonyt a kút mellett találja az ingadozó léptekkel érkező István, amint a tűzhely edényeit rakja a vizes dézsába. A részeg István szeretettel néz végig a dolgos élete párján, és ellágyulva mondja:

- Oda maradtam... Haragszol ugye, Viktor?

Azt mondja Viktor:

- Bizony kár volt a sok szép, jó ételért.

Azt mondja István:

- Sajnálom is már nagyon... Mög a sok pénzt, amit a borért elfizettem.

Erre bűnbánattal lehajtja fejét. A nap végigfekszik arany hullámaival a földeken, s gyenge szellő szaladgál a fiatal akácok alatt. István még egyszer szól: - Nagyon sajnálom.

Viktor csendesen törölgeti kötényével a kút kávája sarkát. Aztán mentegetőzve rántja föl a vállait, és szelíd hangon védi Devecseri Istvánt, Devecseri István vádja ellenében:

- Aztán nem köll olyan nagyon évődni... Ha rágyütt kend az ízire.

1895

 

THURZÓ ÚTJA

Ha a bognárnak odaadnak egy csomó fát, hogy azt szerkessze össze kocsinak, nem bizonyos, hogy a bognár ezt el is készíti. (Amúgy is igen kitanulhatlan a bognármesterség.) Hanem a kis gyerekről, már mikor megszületett, bizonyos, hogy meg fog halni valamikor. Az élet készíti ki erre a fiút, az élet, amely előbb erős embert szerkeszt belőle, azután pedig őrölni kezdi, elszívja a vérét, összetöri a csontjait, végül megöli. Ilyformán, bár semmi se bizonyos, az bizonyos mégis, hogy valamennyien meghalunk, legalább eddig mind meghalt, aki született, az öreg Lévai Mihályt kivéve, aki még százöt éves korában se halt meg, hanem agyonütötték.

Ő lett volna az egyetlen kivétel a szabály alól, de nem lehetett, el kellett menni neki is a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk ölébe. Mindegy. Nem baj ez. Helyet kell csinálni a fiataloknak, s ennélfogva az nem is olyan különös, mint amilyennek látszik, ha valaki meghal. Elmúlik, s emlékezet marad utána, amelynél fogva még sokáig emlegetik, minél cifrább életű volt, annál tovább. Ha valami igen csendes, nyugodalmas, munkás életet élt, a családján kívül alig emlékszik valaki utána, más esetben pedig gyakran emlegetik, mondván, ha elhaladnak kocsival valamely kopár dombaljban:

- Itt verekedett Vak Istók egymaga három zsandárral.

De hiszen az ilyenkor már teljesen mindegy, hárommal verekedett-e vagy öttel. Most ugyan nem verekedne meg eggyel sem.

Ezt elgondolni néha szomorú. Hogy az a nagy erős ember fekszik mozdulatlan, pedig mennyi sok szép dohány termett tavaly is, amivel csempészkedni lehetne.

Ez, akiről most itt szó van, nem az ilyenfajta emlékezetű emberek közül való. Nagyon csendes viselkedésű volt világéletében az öreg, most se különb, hogy meghalt. Úgy volt, hogy egyszer csak lehunyta a szemeit. Betegnek nem volt valami nagy beteg, csak a hátát fájlalta néha, s azt mondta, reggelenkint annyira fázik, hogy a szíve is reszket. De nem volt ez mindig így. Gyakran hetekig is elmaradt a baj, amíg aztán újra előjött. Ilyenkor kedvetlenül panaszolta:

- Nem tudom, mi bajom van mán mögén.

- Miért? - kérdezte a felesége.

- Nem köll a dohány.

No, már ez komoly baj, s ha valaki így van pipás ember létére, jól teszi, ha intézkedik az elmúlás iránt. Mert hogyha valakinek sajogatja a hátát az a bizonyos valami, meg hogy a fázástól reszket a szíve gyökere is, az mind semmi ahhoz képest, mikor elhagyatottan hever az ablakpárkányban a pipa, a dohányzacskó, meg az ágy derékaljában a szépen kisimított, féltve őrzött barna-sárga dohánylevelek. Az már nehéz dolog. Mert ha a pipa nem kell, nem kell a reggeli korty pálinka sem, a bor sem, étel dolgában pedig, ha minden tudományát összeszedi is az asszony, nem tud olyant főzni, ami kínáltassa magát a tálban.

Ez volt Thurzó Pál halálos betegségének is az előjele, hogy nem kellett a dohány. Thurzó Pál nem volt valami nagy úr, hanem szegényes pusztai ember, éppen csak akkora földdel, amekkorára tanyát lehet építeni. A neve, ez a híres magyar név, ezért csodálatosnak tetszhetik, pedig nincs benne semmi feltűnő. Vannak itt Bercsényiek, Thurzók, Béltekyek, Thököliek, Rákócziak, Széchenyiek, Bánhidyak. Egyik ilyen foglalkozásban, másik másban, de mindannyi magyar ember.

Egyébként a név nem határoz, mert azért csak meghal az ember. Így járt Thurzó Pál is. Este még beszélgetett a családjával, mielőtt lefeküdt volna, mert a tél nagyon arra való idő. Korán szokás feküdni, hogy ne fogyjon a világ, a gyerek is nagyhamar kiment az istállóba, és valamennyien lenyugodtak. Thurzó Pál ezen éjszaka meghalt szó nélkül, és még azt se mondta, hogy befellegzett. Csak reggel vették észre, mikor költik, de hiába költik, mert nem hallja.

Az asszony sírva fakadt, utána a leánya. Thurzó fekszik az ágyban mozdulatlan. Bejön a gyerek, kérdi, mi baj. Mondják neki:

- Meghalt az apád.

A legény meredten bámult az ágyra, és nézi az apját. Mikor az anyja a siralom énekeibe kezd, hogy jaj mi lesz velünk most már, nem állja tovább, szótlan kifordul a házból, az udvar havában elmegy a tanyakerítésig, a sövény fagyos ágaiba fogódzik, és kitekint a tájra.

Végig fehér minden. Az út, a fák, a mezők, melyből néhol elszáradt bozótok teteje tűnik elő. A csönd végtelen. Az úton nem jár senki, a kutyák nem ugatnak, mert nincs mire, az egyedüli mozgó lény a varjú, amely csapatostul ténfereg a havak tetején. Az ég alján nagy szürkeségek, amelyben elvesz a tanyavilág, és ebből a szürkéből ha szél támad, apró fekete tömegek gurulnak elő, elszáradt ballagó-gyökerek gömbjei, amik végigzörögnek a határ egyik végétől a másikig. Ők az egyetlen utasok, mert ilyenkor senki se jár kint, csak akinek okvetlenül menni kell. Nemcsak a föld, a fák, a virágok alszanak, de az emberek is vegetálnak. A pusztalakó, hogy a világítást ne fogyassza, későn kel, korán fekszik, az ebéd pedig eltűnt, nincs más, csak reggeli meg a vacsora, mert a föntlétel ideje oly kevés, hogy abba egy harmadik étkezést beleszúrni lehetetlen. Ólmos föllegek idején, mikor egészen elsötétül a táj, s a dél világossága se több, mint a nyári alkonyaté, nyolckor kelnek, ötkor feküsznek az emberek. Ha azután még nagy is a hó, a határ egyetlen börtön, mert csak gyalogos ember járhat, de az se bírja ki messzire.

A betegség és a halál mindenütt szomorú, de legszomorúbb ezeken a helyeken, ha téli világ van. Külön-külön börtön valamennyi ház. Orvos?... nem, ilyenkor maguktól halnak meg az emberek. Negyedéve télen, mikor óriás tömegben esett le a hó az égből, történt, hogy a halottat se lehetett elvinni több napig a messzi sírjához. Addig a hideg konzerválta, mert hóravatalra tették az udvaron, ahol csonttá fagyott.

...Belülről egyre hangosabb a sírás, a siralom jajgató éneke sikoltásokra válik. A legény visszamegy, leakasztja a subát.

- Hová mégy?

- Majd hírt adok.

Nagy bottal a kezében útnak indul a tanyák felé, s beszól egyenkint:

- Jó napot.

- Jó napot. Mi járatban vagy?

- Nem ögyébben, mint hogy möghalt az apám.

Mire a táj túlsó oldaláról a tanyához visszakerül, itt is, amott is, a fehér havon mozgó alakok látszanak. A halottlátogatók ezek, akik e foglalkozást semmiért el nem hagynák. Jönnek subában, az asszonyok hosszú, rókaprémes köpenyegben. Míg jönnek, beszédet tartanak az elhunyt fölött. Az emberek gondolkoznak. Ha most Thurzóné a földet eladná, meg lehetne venni. Számolgatják magukban, ki lenne rá vevő, hánnyal kellene megküzdeni. Mert ez küzdelem, a földszerzés harca, amely csodás erővel él bennük. A föld a vagyon alapja, s a pénz sehol sincs oly jó helyen, mint a földben. Ki licitálna rá? Savanya Pál, Kabók Gergő, Gél Mátyás... Gél Mátyás, Gél Mátyás - van is ennek pénze...

A tanyában ekkorra nagy a csöndesség. Mint minden elmúlik, a sírás ideje is elmúlt. Csak a szemek könnyesek, és a fekete hangulat terjed. A kutya sem ugat. Mondják, hogy a kutya néha lelket lát, s ez attól van, bár mások ismét az ellenkezőt tartják, hogy midőn az eb lelket lát, emberi hangot hallat, oly névtelen üvöltést, mint például az, aki megy a Tisza közepén, s hirtelen kilökik a csolnakából. Bár ezirányban mi bizonyosat se lehet tudni.

A tehén is kilépett az istállóból, s megállt a befagyott vályú előtt. Savanya Pál, ki földvételi számadásaiban elmerülve lépegetett idáig, odament, s húzott neki vizet. Az állat mohón kapott utána, s míg ivott, nézte Savanyát nagy fekete szemeivel, hogy vajon még egy vödörrel húz-e.

- Húzhatok - mormogta Savanya Pál -, ámbátor nem jó ennyi vizet inni hidegön.

Azután mikor visszaereszté a vödröt, megvakarta az állat fületövét, ami tehénnek legkellemesebb állapot, mivel oda sem a farkával, sem a lábával el nem tud érni. Eközben ér be Gél Mátyás a kapun, mivelhogy ő lassabban jár, mert kortyantgatni szokott az úton, pálinkával tartván magában az egyenességet.

- Nézd el nézd - beszél magának italos emberek szokása szerint -, ez mán egész átvötte a gazdálkodást. Pedig úgyis rálicitálok.

Majd odakiált Savanyának:

- Hát kend?

- Ehun e! - felel Savanya.

- Ajnározza kend a tehenet?

- Az. Mögsajnáltam szögént.

Odabent pedig már asszonyok vannak, szomorúan lépve a házba. Már maga a bemenetel is... Az ilyen fekete nap az egyetlen aktus, amidőn nem lehet köszönteni. Se áldás-békességet, se jónapot kívánni nem, lehet, és ez valami nyomasztó, nehéz dolog nagyon, szótalan lépni át a küszöböt. Thurzó már meg van mosdatva, és fekszik a padon. Fejénél gyertya van, az asztalon is, mert a kis ablakokon még nem jön annyi világosság, amennyi kellene. A két gyertya fényénél jól látszik a tetem. Szép ember volt mindig, most is az, dorbézolások sohase törték meg, ami kis vánnyadtság van az arcán, az a betegség utolsó napjaiból való, mert bármennyire férfi is a férfi, a halállal való csata hagy némi nyomot rajta. Az asszonyok nézik, két kézzel fogva kezükben a tiszta fehér zsebkendőt, amit ily alkalomra el szokás vinni. Vigasztaló szó az ajkukon nincs, mert bennük van a magas és benső filozófiára valló tudás, hogy nehéz bajoknál a vigasztalás csak a fájdalom öregbítése. Ebből is látszik, hogy az a csöndes részvét, amelyet mostanában a gyászleveleken kérni szoktak, nem új dolog. Sok minden nem új, ami újnak látszik, például Thurzó Pál, a meghalt egyszerű pusztai ember éppolyan asztrakánprémes fekete kabátba van öltözve, mint amilyent most a városi urak hordanak francia divat gyanánt. Néha e ruha prémjét megsimítják az asszonyok.

A feleség sóhajtva rendezkedik a szobában, egyre többen jönnek, s akik az elébb még félve álltak meg a küszöb s a kemence padkája között, az utóbb jövők által betolattak a szoba közepére.

- Anyám, melyik ruhát vöszi magára? - kérdezi egyszer a leány.

- A sütétöt, fiam - feleli az asszony, s újból rendezkedik, hogy a szoba a halottlátogatók fogadásához elég ünnepélyes legyen.

- Kiviszöm mán ezt a korsót - szól szomorúan -, még ivott belülle az este a lelköm.

A bentállók nem engedik, hogy kivigye, hanem átveszik tőle, s egymás feje fölött kézről kézre adják a kis házi köcsögöt. Most az asszony visszatérne a szoba másik felébe, de amint a pad mellett elmegy, amelyen Thurzó Pál fekszik, térdre esik. Fejen csókolja az embert, kivel huszonöt esztendőt töltött.

- Thurzó, Thurzó - rebegi végtelen szomorúsággal -, jaj én neköm most mán végképp.

Fehér kendőikkel az asszonyok szemeiket törlik, mely után midőn özvegy Sábné keresztet vetne, mindenki mondja a miatyánkot.

Az udvaron Imre a kocsit készíti elő, mert messzire kell vinni a halottat. Halottkém, pap, temető, mind igen távol esnek, koporsó nemkülönben.

- Svábkocsi kéne ide - mondja Savanya Pál.

- Az ám - feleli Gél Mátyás.

Ez úgy értendő, hogy Thurzó Pál magas ember volt, olyan magas, hogy hosszában fekve rövid neki a magyar parasztkocsi, ellenben jó volna a torontáli sváboké, akik praktikusabb népek és hosszabb kocsikat tartanak.

No de ezen segíteni nem lehet. Mikor a kocsi előáll, fölteszik a halottat. Thurzó Pál most megy ki utoljára a maga házából a padon. A kocsin gyékény van, azon derékalj, ezen lepedő, ezen vászonra csúsztatják, s beterítik subával. Az asszony, aki szorgos gonddal nézi a segítő férfiak tetteit, azt mondja:

- Jaj, ne ezt a subát.

Kihozzák a másikat a tiszta szobából. Ez a suba egészen új suba, azon egyenes lelkű emberek szokása szerint való, akik nincsenek világi hivalkodásban, és nem tetszelegvén, a komoly egyszerűséget keresik. A kacagányt kivéve, amely fekete bársony, fehér irhás bőr az egész suba, és semmi rajta a cifra kivarrásokból, semmi tulipánt, csak éppen az alján húzódnak vékony zöld bőrszironyok. Elég Thurzó Pálról annyit mondani, hogy Thurzó Pál ezt a maga használatára vette ünnepi subának a saját ízlése szerint, s ezzel körülbelül meg van magyarázva az egész ember az ő tiszta életével együtt. Most, halott korában ráborul az ünnepi öltöny, fehér selymes szálaival letakarja hideg karjait, és a suba belső bőrfonatai, amelyekkel magára szokta hajtani ez állati bőrt az ember, most gondolkozhatnak, ha tudnak, hogy miért nem veszi kézbe őket a gazda. Már a gazda nem mozdul, az asszony terígeti rajta, helyezgeti merev combjaira a bőrt, valószínűleg azon okból, hogy ne fázzon.

Imre utolsót csókol az apján, mert Imre otthon marad, mivel valakinek otthon kell maradni. Ez ismét nagy megrendülés, amely a szívekbe vág, mert az utolsó Thurzó, ki lelke szaggatásait reggel óta türtőztette, most, amint apját a kocsin elhelyezte, mélyet bődülve végigesik a halotton, erős karjaival mindenen keresztül által fogja, szorítja, öleli, s mindazon szeretetét, amely az ő hideg szokásaiknál fogva a szíve fenekén maradt, most kiönti, amidőn fölkúszik az apja arcához, s fejét annak fejére fekteti.

- Édös tanító apám!

A többiek állnak szótalan, csak egy-kettő ejti ki a legény nevét félhangon, félve, hogy eszét veszti ott:

- Imre, Imre.

Idő múltán Gél Mátyás, mint legközelebbi szomszéd, leakasztja a lőcsről a gyeplőt. Hozzáértők szokása szerint az ostorheggyel szelíden érinti a cselőről álló ló hasa alját, míg a hajszásnak a fülét. A lovak megindulnak, Gél Mátyás azt mondja:

- Jézus szent nevében.

1895

 

A TENGERI VÁROS

Kabók Mihály lánya, a Piros (ha úgy jár rá az idő, mint eddig) már eléri a tizenhatodik esztendőt. Ugyan már így is többnek látszik, mire eleven példa, hogy a szőlőkben tavaly asszonynapszámot kapott. Emiatt aztán, miután úgy lehet jövőre már gügyük járnak a házhoz, célszerű előre bevásárolni minden olyast, amire annak a lánynak szüksége van. Kabókné ezt már folytatja is régebben, mert, ha valamit eladni visz be a városba, a haszonból vásárol ezt-amazt. Sok minden kell oda, a föld alig győzi kiteremni az árát. Vannak a kendőben olyanok, amiket ilyenkor be kell szerezni, aztán ruhafélék, különösen a menyasszonyi öltözet, aztán meg, ami igen fontos, az ágybavaló. Igazság szerint például az utóbbira eddig gond se volt a háznál. Néhány külön párnát szereztek ugyan, de nem sokat. Inkább eladták a lúd tollát, mert igaz, ami igaz, hogy Kabókék a maguk szorgalmatosságával szerezték a mostani szegénységüket. Ezúttal a dolognak már más formája van. Ahol egyszer kilátásba vétetik, hogy olyan emberek járnak majd a házhoz, akik körül is tekintenek, ott tornyosnak kell lenni a tiszta szobabeli ágynak, mert a tiszta szobabeli ágy az a raktár, melyben mindenféle finom, lúdmellből tépett pelyhek tartatnak. Abba ugyan nem fekszik senki, hacsak nem királyi vérből származott herceg, mert az csak dísz, és mutatója a jólétnek, bár a szép fehér libák nagyon szomorúan gágognak, amidőn a mellhúsukról tépik le kegyetlenül a meleg pihés takarót.

Hanem hát hiszen, ha csak libáról volna szó, megjárná az egész. Voltaképpen maga Kabók Piros se sokkal egyéb. De vannak ám más dolgok is. Mert ma már ezt is, azt is adnak a lánnyal, csak vigyék, ha ugyan jó helyre viszik. Kisgucziné még két bödön zsírt is vitetett át a minap az újabbik veje tanyájára. (Istenem, hogy tudja a maga olvasztását így kiadni a házból.)

Akkor ezen fölül még kell bútorzat is. Kinek micsodás. Némelyik megelégszik ezzel, másik többet akar a tulajdon egyetlen lányával adni, mert ebben van némi versengés. Ennek így kell lenni. Negyvennyolcban, a forradalomkor, abban előzték egymást az emberek, hogy ki vág le több ezüst gombot a mellényéről. Most forradalom nincsen, legföljebb a finánc mérgesíti néha az embereket, fejeiket hol valamely titkos főzésű pálinka, hol valamely titkos szerzésű dohány irányában fájlalván (mert az mindkettő csak úgy jó, ha eredetét misztikus homály födi). Ilyképp a haza most az adón fölül más áldozatokat nem kíván, bár el kell ismerni, hogy ezt ugyancsak bekívánja. De ahol jut is, marad is, ott ilyenkor gondoskodni kell a lányról, s az eddigi sok beszédnek mindössze csak az az alja, hogy Kabók Mihály a feleségével bejött a Dónát-napi vásárra, ahol nyoszolyákat, asztalokat, székeket, és fiókra járó almáriumokat árulnak az asztalosok.


A városi ember, ha venni akar valamit, a boltoshoz megy, megalkudja vele az árát, s a holmit aztán hazaküldik neki. Más a tanya. Oda ugyan nem küldenek ki semmit, hacsak az ki nem viszi, aki vette. Ősszel, télen, mikor a gyerekek kaszása arat, gyakran látni az útszélen szomorú meneteket, egy sáros ember visz egy kis koporsót, egy sáros asszony egy kis keresztet. Kabók Mihálynak se küldik ki az árut, hanem, amint megvásárolta volna a hat széket meg a fiókos asztalt, azt azonnal fölrakják a kocsira, a kocsi beáll valamely oldalutcába, s ott a szomszéd fölügyelete alatt marad, aki kaszakövet jött be venni, de nem talált kedvére valót, s most mód fölött mérges. Azt hiába is hívnák vásárt nézni, de meg nem is ajánlatos. Jó szerencse, ha a kocsin marad, mert különben borba öli dühét. (Az egész Szögedön nem löhet égy böcsületös kaszaküvet kapni.)

Így Kabók csak maga indul el az asszonnyal végigjárni a belső vásárt. Ez nem kis megpróbáltatás. Jövő-menők lökdösődnek jobbra-balra, s igen sok vidám, ismerőssel lehet találkozni. A kocsmák zajosak, s Kabók alig bírja legyőzni magában a sörjedzési hangulatot. Ám az asszonynak a gyolcsos tótok okoznak lelki kínt. Micsoda vásznak! Patyolatok! Ha simítom, még a fonáka is olyan finom, mint a fiatal leány keble - mondja az arcátlan gyolcsos tót; amin Kabókné elpirul. (Gyerünk innen, gyerünk.) Így mennek, mendegélnek, míg a Mars térre jutnak, ahol mindenféle bohóságokat mutatnak ahhoz értő csehek, németek, s egyéb taliánok. Itt fehér egér húzgálja a lutricédulákat, amott meg kalickában sárga madár.

- Veréb az - véli Kabók -, csakhogy be van festve.

Odébb pedig bicskára hajigálnak karikákat, meg számokra bádogfedőket, emitt huszonöt pénzért lerajzolják az embert akkora papírra, mint a tenyerem, de azért az ember csak akkurát olyan lesz, mint a maga valóságában, és azontúl nagy vászonbódék, amikben zene szól, és kívül lisztes képű elhízott asszonyok ülnek, és nagy képek vannak a vászonfalra aggatva kívül is, és azok különbnél különfélék. Egyiken ég egy város, a másikon csatáznak, a harmadikon pedig egy utálatos ember nyakaz egy úrasszonyt szép fekete bársonyszoknyában. Ugyan mit véthetett az ártatlan, mert hiszen látszik rajta, hogy ártatlan. Kabók is elmerül e látványban, bár az úrasszony teljes ártatlanságát nem hiszi. Különben lehet, hogy nem is igaz az egész, hanem csak festették okulás gyanánt.

Most egy nagy, magas ember kilép a vászonház elé a lépcsőre, s miután a bámész gyerekek között szétütött volna botjával, nagy rézkorongot kezd vele verdesni. Az nagyot szól, utána meg a magas ember kezd kiabálni, hányva a fejét a török sapkában.

- Peffele, matyarók, Peffele! A matyórnak kifáncsisnak dukál lenni! Csak tíz krajcár pémenet, és mindenki kapsz ed szép neremén! Itt láthatóm minden, képekek láthatóm, és burkus császár gége operáción! és a naty francia háborúk asz Asiába. És ed eleven krokodil, a lekporzasztó álat, születte az Afrika-Gebiet, a Niagara-flusz... mekél száz esztende, erek kétszáz! Minden esztende epédel edszer, sak edszer... mekeszik ed párántot, s ed kisasszont eszen ruhába!... Peffele matyarók! Láthatom asz élethív arcmásokba a Spanga, Perecz, Pitelli! Ne mulassza senki sem asz alkalom; dukál, hogy vitezz matyór kifáncsis letyen!

Most sebesen kezd ütögetni jobbra-balra a lépcső előtt a gyerekseregben a szónokló férfiú. - Weg von da! Marsch. Tyerek, csinálom helyet uraságnak és tensasszony....

Kabók Mihály igyekszik befelé asszonyostul, s bár takarékos ember, sokallja a dicsőséget, amivel a piros sapkás ember illeti. De azért gálánt. Szó nélkül szúrja le a két hatost, bele is nyúlnak mind a ketten a fekete ládába, ahonnan "kapsz mindenki ed emléktárd, ed neremén". És ez aktus végével meglebben, föltámasztva a töröksipkás pálcája által, a rejtélyes dolgok függönye, a Kabókék belépnek.

Odabent, meg kell hagyni, egy hatosért elég látnivalót adnak. Üveg alatt emberfejek vannak viaszból. Azután szintén üveg alatt haldoklik egy francia katona Ázsiában. Fölötte térdel az orvos. A katona minden két percben kinyitja a szemeit, s az orvos minden két percben bánatosan int neki. Egy ilyen mienk fajta pofoncsákó van a fején, annak a tollai is mozognak.

- Masina az egész - mondja Kabók.

Tudja ezt Kabókné is, de azért csak megsajnálja.

- Mégis - szól... - Mért nem hagyják néha pihenni?

Valósággal úgy el kell húzni onnan, mert még sok minden vár a megszemlélésre. Jön a lekporzasztó álat, a krokodil. Kis satnya fiók, amely egy ládában heverész a szalmán. Kabók itt érzi, hogy be van csapva, s élcekkel fordul a töröksipkáshoz. A férfiú mindezt magasabb álláspontból fogadja. Igen, a krokodil kicsi. Az anyja meghalt. Szép, nagy anyja volt neki, egyszer az ő ujját is bekapta. Ne restelljen az uraság két krajcár extra pénzt adni az árva krokodil fölsegélésére. Kabók bosszankodna, de az asszony annyira benne van már a sajnálkozásban, hogy mindenen megesik a szíve. A kisded szörnyeteg részére a barna szoknya ráncai közül előkerül a két krajcár, a láda tetejét lecsapja a férfiú, s most már a képek következnek. Ezek sem utolsók. Miután a gyerekek odakint már nagyon rángatják a majom farkát, a töröksipkás kimegy, s bejön a lisztesképű asszony. Ő magyaráz. Ez itt a Brücke von Konstantinopol, emez meg a Feuerlinie von Gravelotte. És ilyen egyebek jönnek, amiből Kabókék keveset értenek, de azért végigtekintik. Aztán következik egy nagy kép, amely eleinte csak csupa kékítőnek látszik. Utóbb a kékben sárgaságok bontakoznak ki, meg barnaságok.

- Nézze kend - mondja Kabókné, aki néhány ablakkal előbb jár -, vízben vannak a házak itt.

Kabók még csak most nézi a másik kép utólját.

- Akkor az a szögedi nagy víz lösz - feleli.

Pedig nem az. Később látják. Magas paloták vannak a kék víz fölött. Végig hosszú utcák köztük, amikbe emberek járnak ladikon. Fölöttük hidak szolgálnak egyik háztól a másikig.

- Jaj! - szól az asszony. - Itt mán híd van a házon.

- Sz'mondom, hogy a szögedi nagy víz. A városháza hídja az - magyaráz Kabók, aki még nem ért odáig. De hiszen ez a legszebb a férfiban, hogy a tudománya ennyire előbb jár az asszonyénál. Kabók ez alapon bizonyos méltósággal tekint az üvegbe, sorról sorra, s bár ha csodálatosat lát is itt-ott, nem mutatja.

Most jön be megint a vászonház tulajdonosa, és folytatja a magyarázatot:

- Ansicht von Venedig! Venéczia. Láthatóm a Venéczia város, csupa tenger, csupa.

Úgy Kabók, mint Kabókné e pillanatban elkapták fejüket az apró kerek ablakoktól, s egymásra néznek. Az asszony arcán, a szemében fölvillan a mosoly, aztán végigszalad rajta a szomorúság, mint fölleg árnyéka a virágos mezőn.

- Venéczia... - szól halkan.

- A Venédig... - mondja Kabók.

Az asszony a fejkötő kendő csücskeit húzogálja, ami sírás előjele szokott lenni.

- Ha édösapám látná... - suttogja, mintha magának beszélne.

- Ha láthatná... - felel ugyanoly darabokra szakadt hangon Kabók.

Most már összebújnak, hogy egy ablakon nézhessenek mind a ketten. Hiába óvá őket ettől az előkelő férfiú, hogy az a szemnek árt. Nem törődnek vele, csak Kabók kérdez néha. Ő aztán felel. Ez itten - láthatóm - a nagy temflom, és ott vannak a kalambok, sok. És ott tyün a Rialtó, ott régi idők sok ember lefetik tengerbe, zsupsz. Kriegsverhältniss... Akó tyün naty hász... két emeletes, három emeletes... die Palást... asz kérem ed nakszerű épület... csupa tengerbe... Und auch die gondollieri... itt csolnakászik tengerbe... csupa...

Kabókék nézik, mintha el akarnák az egészet nyelni.

- Csak édösapám ezt láthatná... - sóhajtja újból nehéz szívvel az asszony.

- Ha láthatná... - makogja Kabók. - Ha láthatná, se láthatná.

Amint hogy igaz is. Vak már az öreg, bár egyébként semmi baja sincs neki. Ép a teste, ép a lelke, csak a szemeit ölte meg a tanyavilág irtózatos betegsége, az egyiptomi trachoma. Azokkal ugyan már nem lát többet, s így hát egyebet nem tehet, mint üldögél otthon, télen a kemence padkáján, tavasszal a tanyaház napos végében. A világtalan állapot sok mindenre megtanítja az embert, s vaksága dacára ügyeskedik ebben-abban. Sásból mindenféle hasznos dolgokat fonogat, de még a kapanyélnek is, ha előbb nagyjában valaki kibarkácsolja, meg tudja adni a helyes, sima formáját, hogy az kézhez álljon. Így megvan ő a tanyában, a vak ember. Az ebekkel barátságot tart, azok kísérik, ha a közön sétál, s elugatnak előle minden ártalmast. Piros valósággal ajnározza, mint a gyereket, a Kabók-pár pedig becsüli. Ami az öregre kell, arra telik, a halálát senki sem várja, sőt, mert katonaviselt és sokat tapasztalt világéletében, Kabók olyan dolgokban, amikben nem eléggé jártas, gyakran fordul hozzá tanácsért.

Estenden is, mikor a városból hazatér (mert az új portékával nem lehet könnyen menni), az asszony első szava az udvaron a leányhoz:

- Hát öregapád?

- Pipál odabent - mondja Piros.

Míg Kabók kifog, s közben a kutyák üdvözléseit fogadja, az asszony beszalad. Még az ünneplő kendőt a fejéről le se vette, még csak jó estét se mondott, csak az apjára kiált, amint benyitja az ajtót:

- Jaj, édösapám, mit láttunk!

Az öreg ül a padkán, egyik lába a másikon, s pipál ímmel-ámmal, vak ember szokása szerint, akinek a füst látásában nincsen élvezete.

- Mit, leányom? - kérdezi. - Ugyan mi löhet az, aminek olyan nagyon örülsz?

- Jaj, apám - beszéli sebesen az asszony -, láttuk képbe a tengöri várost, ahun kend járt... a Venécziát.

A világtalan öreg arcán végigfut a fiatal emlékezések derűje. Hirtelen, a puszták között megcsapja az Adria szele, a canalettók vizének illata, vak szemei látják a déli város egét, tengerét, az ódon kőházakat, mindazt a régi időt, mikor a szegedi ezred a mesevárosban feküdt, s ő járt a feszes katonaruhában, a frakkforma fehér kabátban, e mohos kőpillérek között, s posztot állt az Arzenál kapujában fényesre pucolt fegyverével.

- Láttátok?

- Láttuk. Úgy ahogy kend beszélte, de éppúgy. A vizön vannak a házak... mennyi ablak...

- Az.

- A csónyakok járnak a vizön. Van egy nagy templom - folytatá az asszony, s az öreg a szavába vág:

- Az a szent... várj csak... várj, majd mingyár mögmondom.

Gondolkozik az agg katona, lehajtva a fejét. Emlékezetébe jutnak mindenek, a nagy marsok, a kompanie-kommendáns, főhadnagy úr Gruber, az Arzenál, csak a templom neve nem.

- Nem, már nem tudom - mondja azután. - Elfelejtöttem a nevit.

- Pedig szép neve löhet neki - felel az asszony. - Nagy teteje van, alul szélös, fölül úgy összemén, mint a lámpaüveg.

- Az, az - szól nagyot esve a szón az öreg. - Úgy igaz, ahogy mondod... Hát az Arzenál-vahhe... várjál csak... a linke tórvahhe... ej üsse mög a part, nem linke, rekte, rekte!

- Micsoda? - kérdezi az asszony.

Jó szerencse, hogy belép Kabók. Egy kis bor van benne, de meg ért is az ilyen sorokhoz, s hogy öregapónak kedvét ne szakítsa, nagy bátran szól bele a beszédbe.

- No, az csakugyan ott van.

- Ott? - kiált az öreg kemény hangon, mintha csak valamely generális elébe vágná a Gewehr heraust. - Ott van? A linke vahhe? - És újra sebesen beszélni kezd: Linke Arzenál vahhe: ejn unteroficir, ejn gefrejte, cén infanterisz, ejn pilman - mint ahogy ezt az őrség osztásakor elszavalni szokás. Kezeit izgatottan emelte föl (a pipát már rég letette), s integetett az altisztnek, a szabadosnak, a gyalogosoknak, mindnek, mindnek integetett, Kabókék hirtelen egymásra néztek.

Kabók azt gondolta magában, hogy no az öregnek se hozhattunk volna különb vásárfiát, Kabókné pedig nézte az apját, a vak apját, akinek orcáin piros tüzek gyulladtak ki, hajlongott, hadonászott, végül ősz fejét magasra emelve, valamely régen elfeledett olasz dalba kezdett öreges hangon:

- Ettutisimize - tempozebon...

- Ez valóságosan szép nóta - mondta rá Kabók Mihály.

1896

 

PUSZTAI TŰZ

Nyugat felől eleinte olyan füstcsomó látszott, mint mikor a gyárak kéményeiből szinte erőszakkal szedi ki a füstöt a szél, a magasba kapja, s ott játékot játszik velük. Azután mélyebbedett, szélesbült, vastagodott. Semmi szellő nem mozgott, a feketeség végigfeküdte az ég oldalát, s bár a nap teljes világát adta, alsó fele néha fényesre vált. Valami megdöbbentő érzés az, ha a füst fénylik. Tűz van - mondták az emberek éles hangon. A biztosító társaságok fölfedezték ugyan azt a szót, hogy: kárégés, de annyira nem veszítette még az eszét a magyar, hogy ezt használja. Kifejezés pedig valójában nincs rá. Ha a konyhába vagy téli időben a kályhába gyújtanak, akkor azt mondják: ég a tűz, ha pedig valósággal valakinek a vagyonát pusztítja a láng, akkor mindössze annyit állapítanak meg, hogy: tűz van.

Ezt bajos is volna elvitatni, mikor az ég alja csupa fekete fölleg. Valahol baj van, s a korommal fölcsapódó szikrák mutatják, hogy itt nem annyira megégett vagy leégett valaki, hanem, hogy valakinek elégett valamije. A lovasbiztossal, akinek a dolog a kerületébe tartozott, kocsira kaptunk, s mentünk a homokos buckák között a tűz felé.

Valami lélekveszejtő van az ilyen útban. Az ember megszokta, hogy tűz alkalmával a nép szaladjon oda, ahol baj van, tűzoltók vágtassanak, trombitáljanak, vizes kocsik zörögjenek, mindez olyankor oly hatással van, hogy aki az utcán jár, eldobja s gondos vigyázattal eltapossa szivarját, nehogy annak a tüzével ő tüntetni láttassák. Azután megy sebes léptekkel a katonaság, a kövezet a lovasrendőrök lovainak patkói alatt csattog, az ablakok kinyílnak, mindenki a vész felé tekint, az emberek azt mondják: itt a baj, az asszonyok azt mondjak: Jézusom segíts, minden arcon a vész tudásának valami félreismerhetetlen kinyomata, mindenki siet arrafelé, hogy ha lehet, tegyen valamit a meglátogatottakért - itt meg semmi, semmi zaj, csak az, hogy a sívó bucka homokjában a kerék nyikordul, a táj szélén a hosszú jegenyefák mind szótlanok, és egy helyben állnak, mint már ez nekik születésük idejétől fogva szokásuk. Néhány ember itt-ott a földben dolgozik, a közelben két asszony acatol valami dinnyeföldön, azok is háttal fordulnak a veszedelemnek, ügyet se vetnek reá. Csak magunk haladunk arra, kerülgetve a dülőutakon. Egy ember jön szemközt, kaszával a vállán, attól kérdjük, hol a tűz.

- Arra van lent - mondja -, gondolom a Svanyák búzája löhet. A hétön akartak nyomtatni.

Vigyázva fordult meg, hogy a kaszával valamelyikünkbe bele ne akaszkodjon, s szemügyre véve a határt, folytatta lassú hangon:

- Az, csak az löhet... Hanem most mán valaki elvégezte helyettük a munkát. Baj, baj. De különben hátha ki volt biztosítva?... No csak mönnyenek ezön az úton. Ott a fölső sarkon, ahun a Rózsa Sándor agyonlütte a cimboráját, le köll fordulni, akkor aztán jobbra igenyössen.

Ez útmutatás a helyre vezetett, ami nem kis dolog olyankor, amidőn még töretlen a kukorica. Az ember megy, megy valamerre előre, s végül azt találja, hogy az utat rengeteg tábla tengeri állja el, amin túl se lát. Ha a kocsiülésre lép föl, se láthat túl rajta, mindenütt csak a susogó sásforma levelek, s a meghasadt csövek végén a kilógó szakáll. El lehet tévedni benne. Egészen más azonban, ha határozott irányban mozog az ember, s tudja, hogy ott kell lefordulni, ahol a "Sándor" valamikor agyonlőtt valakit. Így oda is értünk.

Abból a tűzijátékból, amit búzakazlak égése okoz, alig volt valami. A lángja már nem égett, csak zsarátnokolt az elhamvadt élet. A külső, korommá vált részek közül vad-piros színe úgy szilánkolt elő, mint maga a pokol. Néha megroppant egyik vége, vagy beszakadt a közepe. Szél alig járt az egész tájon, de itt lehetősen mozgott a levegő. A tűz maga csinálja azt. Melege versenyre kel a nappal, a zsarátnok ilyenkor röpköd, és legel.

Az sem utolsó: elnézni, mint legel a tűz.

Aratás végén, nyár derekán már aszott a fű sok helyen, levelei kiszáradtak. A kazal parazsa az ilyen kiszáradt ereket keresi, ami meggyúl, s egyik csomóról a másikra ugrik a láng. Olyan gyorsan szalad, hogy egy béka nem is tudna előle menekülni. Kis vékony lángok futnak szét, amíg aztán megakadnak egy bujább fűcsomóban, amellyel nem bír a tüzük.

Senki se volt ott rajtunk kívül: a lovakkal messze kellett megállani, mert ijedeztek nagyon. Távol zöldes-sárga tábla látszott fehér dominó-csontokkal: az volt a legelő, s rajta a gulya. A füst a tájról elverte a madarakat, semmi se mozgott, a nap olyképp állt a felhőtlen égen, mintha ránk akarna esni, csak épp a zsarátnok zsurmolt, és hátunk mögött a kukoricás száraz levelei susogtak. Azután zörögni kezdett a szára is, mint mikor messze törtet benne valaki. Nem kellett hozzá sok idő, előjött a kukoricából egy sánta öregember, nagy bottal a kezében, az ócska szűr átszíjazva a mellén, a vállán pedig egy igen rossz kócmadzagos elültöltő. Ünnepnap lévén, borotvált volt az öreg, csak a félarcát foglalta olyan széles aljú oldalszakáll, amilyent a Bach-korszak cseh hivatalnokai viseltek. Fehér volt, mint vastag, tömött bajusza, amit tutajbajusznak neveznek. A közepét visszafiatalította sárgára a pipafüst.

A szemeit összehúzva tartotta, s pislogott velük, mint a legtöbb olyan ember, aki sokáig ült régi börtönökben, mikben még nem mérték ki négyszögméretek szerint a világosságot és a levegőt.

- Jó napot, adjon Isten - mondta s köszönés gyanánt egy ujjával fölnyúlt a szürkére vedlett juhászkalap széléhez.

- Jó napot, János bácsi - mondta neki a komisszárius. - Hát mire végzi?

- Hát - mondta -, láttam a füstnyit... mondok, mögnézöm.

- Kié ez a szérű?

Belebámult a zsarátnokba, s eltaposott egy tűzeret, amely a lábai alatt futott végig a kukoricás felé.

- A Savanyáké. Ezök, úgy nézöm, learattak végképp.

A botra támaszkodva bicegni kezdett, s körüljárta a tüzet. Míg oda volt, kérdi a biztos:

- Tudod, ki az az ember?

- Látom, hogy kukoricacsősz.

- Névről nem ismered?

- Nem.

- De megismered, ha megmondom.

Megmondta. Egy nevet mondott, amelynek hallatára a hatvanas években, de még a hetvenesekben is reszketve bújt meg a gyermek, egy nevet, amely az alföldi rablóvilág sötét krónikájában ott volt mindig a Sándor neve mellett, és egyértelmű volt a rablással, a gyilkossággal, vérrel és átokkal. Még a lovon járó betyárok közé tartozott az a sántaság (ami nem is lehetett olyan nagy virtus, csak följebb kellett csatolni egyik oldalon a kengyelszárat). Még asszony is járt velük lóháton: mondják, hogy egy öreg árendás zsidót épp az ő hajával fojtottak volna meg. A Ráday-világ minden emléke feltámadt bennem erre a névre, a régi török vár a Tisza-parton, a vasrudas ablakok, a láncos rabok, s a rejtélyes pufogás, ami a vár csukott udvarából kihallatszott a városba.

Az öreg a tűz túlsó oldalán visszakerült.

Elhamvad ez mindjárt - mondta.

- Mit gondol kend, gyújtogatott itt valaki, vagy csak úgy magától támadt a tűz? - kérdezte a biztos.

Elgondolkozva nézett a földre, s lyukakat fúrt bele a botvéggel.

- Nem tudhatom - mormogta - nem tudhatom... A Savanyák Pálnak nincs irigye, azt tudom. Hanem a Jánosnak... A Jánosnak... hogy is csak? Várjunk csak...De nem tudni ezt se. Ha majd hallok valamit, hónap híradással löszök... No, Isten áldja.

Kezet nyújtott a biztosnak, azután felém tartotta a széttárt tenyerét, hogy tegyem hozzá én is magamét. A kézszorítás az öregebb tanyai népnél nem szokásos, csak a kezeket értetik egymás mellé, úgy, hogy a két feltartott hüvelykujj egymásba akad. Kissé haboztam ezzel a tisztességgel is, mire az öreg ajkán gúnyos, büszke mosoly jelent meg.

- Kezeltem én már uram, sok úrral - mondta lassan. - Ültem is az asztaluknál, vagy hogy ők az enyimnél.

- A régi világban?

Intett a fejével.

- Ügön, akkor.

- Sok minden másképp volt akkor...

- Sok - felelt kurtán, s a sánta lábával rugdosta az elhamvadt pörnyét.

- Azután hát jobb volt akkor az élet, mint most? - kérdeztem.

Rám nézett, a szemét majd egészen lehunyta.

- Hát - kezdte olyformán, magas hangon, mintha sokat vagy igen súlyosat akarna a kérdésemre válaszolni, de azután csak nem felelt. A szűrét megrázta a vállán, megfordult s ment a kukorica felé. Még előbb visszaszólt, mondván, hogy: Isten álgya meg, de már felém se nézett. Botjával utat csinált magának a szárak között, s bebicegett a maga susogó országába.

A biztos mondta, hogy ő a legjobb csősz és réme a tolvajoknak. Az óriás tábla túlsó végéről füle megneszeli a zajt, ha éjjel emez oldalon tolvajok törik a kukoricát. S a nevének az ő régi világában ennyi idők múltán még mindig olyan varázsa van, hogy a sánta vénembernek nem mer ellentállni senki. Ő föltétlen uralkodó a maga birodalmában.

Egy kaptatón a kocsiból még láttuk, hogy halad messze bent a szárrengeteg között.

1896

 

KÉT VÉNSÉG

Minden reggel elvisz az utam egy közkert mellett, melynek a sarkán vén koldusember üldögél. A koldulás tilos, így hát nem levett kalappal könyörög, hanem csak kinézi messziről a jövőmenőben az adakozót, s ez előtt kalapot emel. Ennek olyforma látszatja van, mintha ő csak egy fáradt öreg volna, aki leült a sarokkőre pihenni, s ekkor véletlen elment mellette valamely ismerőse, akit köszöntött. A tilalomnak ez a csöndes kijátszása nem teljesen haszon nélkül való. Egy-egy krajcárkát csak hullajtunk a levett kalapba, mikor jó reggelt mond az öreg, arra megint megköszöni, és kimarkolássza hamar a kalapból a rézpénzt. A pénz a zsebébe, a kalap a fejre kerül, s amint jön újból valami jótét lélek, megint köszön az öreg.

Kissé összeesett, de piros arcú ember, nagy ősz szakállal. A ruhája kopottasan rendes, s a kabátján ott ragyog valami medália, amely azt óhajtja igazolni, hogy a tulajdonos valamikor Kossuth katonája volt. Ám Kossuth katonáinak nem osztogattak ilyen érmeket, s a külső dekorációt ennélfogva a nagy szaladás hatvanhatos rézpénze képviseli. Ez kiabálja az öreg melléről, hogy ő valamikor vitézlett, ami ugyan nem föltétlenül bizonyos. A marsalai ezer olasz statisztikája, amely szerint háromezer meghalt már belőlük, s még ötezer néhányszáz él, aligha mese. Nálunk is, aki valaha egy atillát szabott a híres kávészín posztóból a honvédoknak, mind részt vett a szabadságharcban. No, mindegy. Az is szép dolog, s ha valakit úgy talál a sorsa, hogy nagyon szegény koldus legyen, miért ne tenné meg, amit tehet az üzlete hasznára. Ez mindig hatással van. Katona viselt emberek tudják legjobban, hogyha béna koldust látnak az utcasarkon, akinek a fejét ócska katonasapka födi, azonnal a zsebükbe nyúlnak pénzért, s abból több jut a katonasapkás bénának, mintha nem volna katonasapkás - pedig úgy lehet, sohasem volt katona, és korcsmai verekedésben törték el a lábát.

Az öregről se lehet tudni bizonyosat, csak annyit, hogy igen kényelmesen űzi a mesterségét. Ha rossz idő van, elmarad, nyáron nem várja be a delet, hanem amint föltámad a meleg, elhagyja a helyét, s olyan léptekkel ballag hazafelé, hogyha fejedelem volna, azt írnák erről, hogy fölöttébb ruganyos.

Mifelénk visz el az útja, az akácfák alatt, amelyek most virágoznak, és méhek dünögnek fölöttük. Gyakran látom az öreget, amint egy ősz méltóságával halad. Nemrégiben ment kifelé, találkozott egy másik öreggel az ablakom alatt. Ez a másik öreg valami vízenjáró ember lehetett, dióbarna eres karjain föl volt gyűrve az ingujj, látszott rajta, hogy dologból jön, s dologba megy.

- Jónapot kévánok - köszöntött, s fölnyúl a kalapja széléhez, ami tudvalevőleg mindig tisztesség.

- Adjon Isten - felelte a medáliás. - Hova mégy?

Amaz láthatólag megörült a szónak.

- Majd csak ki ide a partra - mondá. - Hát kend?

- Gyüvök innen belülről é...

Egypár pillanatig álltak így egymással szemben, a meggörnyedt ősz munkás, és az egyenesebb öreg koldus. Az utóbbi azután félre nem ismerhető felsőbbséggel így adta föl a szót:

- No. Hát hogy álltok otthun?

A munkás szomorúan a földre nézett, vénhedt, barna kezeit összefogta, s csak állt egy-egy darabig.

- Tudja az isten - sóhajtotta. - Ténförög az embör a világban, jár előre-hátra, hogy mörre tanálná a jobb sort, de csak egyfajtára akad mindig. Éppen csak hogy vagyok.

- Hát otthun?

- Otthun se jobb. Az asszony megint a száraz betegséggel van. A Miska vejem oda kubikol az Olájországba, de annak sincs semmi látszattya. Vagy keveset keres, vagy hogy nem akar küldeni. Keserves így otthun nagyon, tudja kend.

- Tudom.

- Mán csak - folytatta, amint belekeserült a beszédbe a vén munkás - addig, amíg dógozni tudok, addig dogozók. De mán ez se mén sokáig. Nem köll mán úgy az étel, mint azelőtt. Ami vasláncot még most két esztendeje fölvöttem, ma mán ha mondják: vödd fő, hozzá se nyúlok, mert hiába húzom, velem mán nem gyün. Mög estére kelve, tudja kend, úgy fájnak néha a csontjaim, hogy aszt hiszöm, most mén el tüllem az eszöm. Mán hogy asztán akkó, ha lemaradok a dologrul, oszt a Miska se gyün haza (mert semmi írását se kapjuk), hát tudja kend, akkó nem tóom, mi lössz velem. Az asszony úgyis möghal addig, aszt nem féltöm, mer arra már a doktor is rávetötte a körösztöt. De hogy én, mög a két kis onokám, mert kettő van, a Pétörke mög a Jancsi. A Pétörke a küsebbik.

Amint sóhajjal kezdte, sóhajtással végezte az elárvult nagyapa. A medáliást is meghatotta a beszéd, mert azt mondta, simogatván szép fehér szakállát:

- Baj, baj.

Akkor azt mondja a munkás:

- Hát kend, hogy van?

- Nono - felelt amaz. - Vagyok.

- Most is ott lakik kend, ahun eddig?

- Ott - mondta. - Jó hely ez nagyon. Az igaz, tudod, hogy az udvarba esik mind a két szobám, de van egy kis kertöm is előtte.

- Virágos... - szólt búsan a másik.

- Nem. Csak veteményes. Mán, hogy ami idejére kikel.

- No, az szép hely. Nem licitál kendre sönki?

A koldus nevetett. Az ősz szakálla libegett ide-oda, olyan jóízűt nevetett.

- Hohó - kiáltotta -, ojan nincs. Szeret engöm ott a gazda nagyon. Látod a múlt hétön is, hogy meghültem egy kicsit az üzletbe, oszt két nap heverésztem otthon az ágyon, napjába kéccör hosztak két tejját neköm a gazdátul.

Az ingujjas csodálkozva nézett reá.

- Tejját? - kérdé.

- Azt - adta a választ a medáliás és magyarázólag hozzátette: - Van egy kis pénzöm a házigazdánál, valami százhetven forint körül. Jó népek, hát nekik csak úgy attam oda; nem szödök utána kamatot. Oszt eszt hálájják a szíveségükkel.

A munkás elborultan tekintett végig a kolduson. Nem szólt semmit, csak kezelt vele, s útnak indult. A munkás, négy élet gondjával a vállán, meghajolva és lassan, a koldus ellenben keményen lépdelt és a botját úri nembánomsággal ütögeté a földhöz.

1896

 

A KIMUTATÁSON

Berta Mihály csősz, Berta Mihályné pedig, mint sejteni is lehet, a Berta Mihály felesége. Öreg pár ők már nagyon, megették kenyerük javát, élvén mindig a pusztaságnak ugyanazon a részén, ahol most is vannak. Kétségtelen, hogy az öreg Berta tanulmányos ember, aki sokat forgolódván urak körül, nagyfokú tapasztalatokra tett szert. Míg egészen el nem vénhedett, s a karjaiban jobban helyén volt az izom, amire rásütötte a puskát, azt lehozta a levegőből, s ily módon vadgalambjáráskor gyakran cserkészett úri vadászokkal az erdő fái alatt. Szóval ő a többinél valamivel különbnek tartja magát, amiben némi igazság lehet is. Szintúgy a felesége. Ő pedig valahányszor csak vendégség van a pusztabeli úrnál, a konyhában segédkéz, s nélküle semmiféle ilyen cécó nem történhetik. Fiatal korában sokfelé cselédeskedett, s nagy táblákhoz terített annak idején. Persze ma már nem úgy van, mint annakelőtte volt, amikor a nyulat és a vadgalambot csak paprikásnak ették, s a valóságos savanyú lében csak az őz-féle állat jutott az urak asztalára; de az mindegy, aki valamiben nagyokat tapasztalt, az, mint mondani szokás, föltalálja magát a világban.

E magaföltalálásnak kétségtelen bizonyítéka, hogy pár hónap előtt az öreg Bertáék útra készülődtek, hogy fölmennek Pestre. Föl is mentek, ami nem kis megütődést keltett a pusztaság emberei között. Én uram, én istenem, mi lesz hát a világból, ha már az effajta parasztikus nép is útra kel, bilétát vált a vonalra, s utazik a vaskocsin messzire, mint akár a legméltóságosabb urak. De mindegy. Bertáék nem törődtek a szóbeszéddel, hanem ha már egyszer nekiindultak, el is mentek a tött helyre, s fönt időzvén a budapesti városban két teljes álló napig, a hét végire hazakerültek.

Sokan bámulattal fogadták őket, mert részben az volt a hiedelem, hogy akkora útról nem térhet vissza az ember olyan kocsikon, miket a vasbika húz. Mert az könnyen egymásnak szalad, és a vasvonalon nem lehet egymás elől kitérni.

De már akárhogy és akármint van a dolog (nem lehet abban Tamás az ember, amit a tulajdon szemeivel lát), íme megjöttek a messziről. Ez nem kis érdeklődést keltett, szétszaladt a hír sebesen, s az asszonyok azonnal beszélni kezdtek róla. Lám, aki embernek rendes ember, az csak kiválik a többi közül. Az öreg Berta most sem hagyta magát, amint hogy illik is.

- Fölvitte még a feleségét is az ezredös kiállításra - szóltak büszkén.

A férjek e beszédet szótalan hallgatták, mivelhogy az asszonyszavalásra nem szokás sokat adni. Könnyű úgy öreg Bertának, mert se kicsi, se nagy a háznál, s akkor mozdul, amikor akar. Továbbá a pénz is bővebben van nála, az egyetlen ember a környéken, akihez soha ki nem viszik az adóintő cédulát.

- No, csak ne beszéljetök - mondták azután -, estére majd meghallgatjátok, hogy mit láttak.

Estére kelve ott is ült a kis padon az öreg Bertáné, az ura meg a malomkövön az eperfa alatt, vágva a dohányt, merthogy az úton az mind kifogyott.

Sánta Imre lépett be először az udvarba, jövén a homokon át egy nagy bottal, meg a feleségével.

- Adjon Isten jó estét - szólt elfogódva, mert tudta, hogy az öreg Berta most királyok és országurak közül jött haza.

Azonban Berta Mihály most is csak olyan, mint azelőtt, mert azt mondja barátságosan:

- Adjon Isten, öcsém...

Lám, hát nem fajzott el odafönt a messziben. Szintúgy az asszony sem. Az a Sántánét mindjárt maga mellett üléssel kínálja a kispadon.

- Hát möggyüttek kendtök? - kérdezi Sántáné.

- Az ám - feleli az asszony.

Eközben a kutyák odakint támadnak, s amint kitekintenének, látják, hogy Thurzó Zakar hadakozik ellenük. Az eb elcsitul, Thurzó bejön, utána az asszonya. Nem felesége, csak asszonya, mert csak úgy az eperfa alatt esküdtek, mivelhogy igen rajtuk van a nincstelenség az istenadtákon. A szép fiatal Valér csendesen is lépdel, szerényen kívánja be a jó estét, s félrehúzódik.

- Ej no - mondja Bertáné -, de elbújsz. Elférsz még itt a padon.

Akarva, nem akarva, oda kell itt bizony ülni, ami (akár így, akár amúgy keressük is a dolgot) nagy tisztesség.

Így vannak el egy darabig, hallgatván. A nap a tanya mögött áldozik, az udvarban árnyék van, s a napsugár csak az eprek, jegenyefák ágai között szilánkol elő. A háztetőről a gólya hol elmegy, hol megjön a vacsorával, amit a fiainak hozogat. A kutyák még ugatnak néhányszor, mert a szomszédságból több ember jön át, így Hab Illés, Kisguczi András. Egyszer pedig Thurzó Zakar asszonya föláll a kis padról.

- Hova mégy? - kérdezi Bertáné.

- Majd kihozom a kisszéket. Jó lesz az nekem.

- Már miért?

- Ott jön az úton a Károlyi Ferencné asszonyom, majd annak itt helyet adnék - feleli a Valér.

Most erre Berta Mihályné kissé izgatottabb lesz.

- Jaj dehogy, dehogy - mondja. - Aki előbb jön, azé a jobb hely. Úgy volt a vonaton is, ahogy möntünk a kimutatásra. Csak maradj itt, mert ott is, aki később gyütt, nem volt benne szömélyválogatás.

Kétségtelen ugyan, hogy ezt Károlyi Ferencné asszonyom zokon veszi, de az egyre megy már. Berta Mihályné demokratizmust tanult a vasúton s hazaérve azonnal érvényesíteni kezdi.

- Úgy ám - folytatja. - Ott ki úr, ki paraszt, nincs benne különbség. Aki egyforma jegyöt váltott, az mind egyforma.

- Az jól is van úgy - mondja Thurzó Zakar, aki szívességből a dohánycsomókat sodorintja Berta Mihálynak.

Most, miután Károlyiné is beérkezett, és csakugyan a kisszék jutott neki, Bertáné beszélni kezdi az utat. Előbb néhány kérdést adnak föl ezirányban, s ő egy ideig simogatja elégedetten a kötőjét, amidőn aztán hirtelen így szól:

- Ott voltunk épp akkor is a kimutatásba; mikor a kiráj kinyitotta a kaput. Szép nagy terjedelmesség ám az nagyon. Különbnél-különbféle kastélyok benne. Majd mind föltekintöttük, de némöly helyön úgy tolongott a nép, hogy oda sömmiképp be nem férhettünk. Mert én is vittem a tarisznyát, a Berta is vitte a tarisznyát. De jó is; hogy el nem hagytuk, mert másként otthagytuk vóna a pénzünk javát.

- Aztán nem tévedtek el kendtök? - kérdezi a Sánta Imre.

- Nem ám - válaszol büszkén az asszony. - Az állomáson gyütt elébünk egy hordász úr, hogy aszongya, ű egy pöngőért elvezet a kimutatásba. Már a Berta majd mögadta neki. De aztán mondom én: "Hajja kend, otthun egy pöngőért mind a ketten kapálunk egész nap, hát mit akar kend?" Majd oda tanálunk. Nem is köllött a hordász úr aztán, hanem kinéztem, hogy merre mén a legtöbb nép, oszt én is arra möntem. Csak oda tanáltunk így is a kimutatáshoz. Annyi volt ott a nagy úr mindönféle drágaságokba, hogy csuda. Mert épp akkor nyitotta ki a kimutatás kapuját a kiráj...

Elhallgatott, tekintetet vetve az urára, aki azonban csak vágta tovább szótalan a dohányt.

- Hát aztán? - kérdik megint.

- Hát aztán - folytatja Bertáné -, voltunk odafönt a kirájnál is, már hogy csak a háza udvarán. Két napig vótam én fönt, tudják kentök, de már úgy üsmeröm én azt a Pestöt, mintha ott születtem volna. Váltig kínálkoztak a hordász urak, de mondom neköm nem köll, mert el tudok én mönni magam is.

- Hát a kiráj szobája?

- Sz'be akartunk mönni oda is, de nem eresztöttek... Nagyon sok úrforma katona van ottan...

Így beszélgetnek. A nap lement, s az útszéli jegenyék között előáll a hold. A gólyák már alszanak is, az éjjeli madarak pedig most indulnak eleség után.

Sánta Bertához fordul:

- Hát kend semmit se beszél arrúl, amit látott?

- Elmondta már az asszony - feleli Berta, tömve a pipát.

- De hát csak többet lát egy embör, mint egy asszony? - évődik tovább Sánta.

Most Bertán a sor. Hamiskásan int az asszony felé, s szemével azt mondja:

- No, az igaz. Mert azonfelül, amit elmondott, még szörnyen szép lányokat láttam odafönt...

- Oh, hogy a sátán hordja el a kend haját! - kiált föl a felesége. - Kendnek még arra is van szöme. Azután ugyan mi van rajtuk? A sok festött vékonyságon?

Ezen most már mindnyájan nevetnek, Berta pedig, hogy csak tovább évődjön, ősz szemöldökei alól a Thurzó Zakar szép Valérja felé kacsint.

- Már akár hordja, akár nem hordja - feleli -, de ez így van. Mert nem az a szép, ami szép: ami tetszik, az a szép.

Valér Zakarra néz szemérmesen, Bertáné pedig csípőre teszi két kezét.

- Ejha - mondja -, hiszen akkor fönt is maradhatott volna kend. Amúgy még egészen legényös a kend járása. A bajusza ugyan egészen fehér már kendnek, de hát azt majd le löhetött volna borotválni odafönt. Hátha jutott volna kendnek valami báró kisasszony? Úgy van a nótába is, hogy épp az ilyenfajta legényök után szoktak azok sétálgatni, mint kend is e?

Ezúttal az asszonyokon a nevetés sora, de kacajra is fakad valamennyi. Az öreg Berta szívja a pipát erősen, mert érzi, hogy ki van figurázva. Hanem aztán csak végigsodorítja fehér bajuszát, és mosolyogva szól öreg társához:

- Nono. Semmit se löhet bizonyosat tudni a világi életben.

1896

 

A SZENT MIHÁLY A JÉGBEN


MEGY A HAJÓ LEFELÉ

Tél van, de elveszett teljesen a jég, és megy lefelé a vízen a hajó. Ez egy olyan régifajta eszköz, amilyent ma már nem csinálnak, nem széles, de hosszú. Olyan nagyobbra nőtt csónak, mely gyékénysátorral van borítva, s a gyékény alatt bátran elfér tizenöt-húsz ember. Ül mindenki azon, amin lehet. Kívül pedig áll a kormányos, és széles rúdlapátjával igazítja a menést. Elöl azonban hosszú rúd van. Ez arra használatos, hogy mikor jön a hajó fölfelé, erre van vetve a kötél, amelynél fogva a partról húzzák.

Mert ez voltaképpen kereskedelmi bárka, mely hetenkint többször megteszi a maga vízi útját a falu meg a város között. Jó messze van lent a falu, s mikor a hajó elindul, kötélen jön föl. Benne csak a kormányos áll, vagy elvétve olyan utas, aki nem bírja a gyalogolást. A többi nép, aki a hajón utazik, kint van a parton, és húzza fölfelé. Lassú munka, és sok bajjal jár, de lám, megy mégis, úgy lehet, évszázadok óta. Különben nem tudni, mióta, de bizonyos, hogy ezt a hajót nem a mostani király alatt csinálták.

A város alá érve, a hajó kiköt a parton, s megy mindenki a dolga után. Ki a piacra, ki a boltba, ki a katonafiát keresni. Így van a hajó vagy délig vízszélben egyformán, s mindössze az a változás rajta, hogy a bordái fokozatosan süllyednek a vízbe. Mert dől a sok mindenféle portéka a város falai közül a partra, ahogy azt már megrendelték. Söröshordók, zsákok, csizmák, fertályöl fa, petróleum, továbbá egy nagy nyaláb papiros a könyvesboltból a tanító úrnak, különféle csomagok, ásó, ültetni való facsemete (itt az ideje éppen) meg egyéb mindenek. Csak az a csodálni való, hogy hol fér el a sok holmi a hajóban. Azonban erről ne kereskedjen senki, miután ez a Szélpál Mihály dolga, aki kormányos és igazgatója ezen vidéki utaknak. Ő intézi itt el valamennyi dolgot, a főbenjárótól kezdve egészen az aprólékosig. Számon veszi, ami hozatott. Ami rendben van, azt elrakja a maga helyére.

Apránkint pedig gyűlnek az utasok is. A kofák, akik ludat hoztak be, és malacot visznek ki. Özvegy Halál Ferencné is, aki semmit se visz, mert azért jött be, hogy misét hallgasson a belső templomban az uráért. Így tovább, tovább: emberek, asszonyok, lányok (ez utóbbiaknak az ördög se tudná kitalálni, hogy mi dolguk lehet vajon itt bent). Természetes, hogy végül, legutoljára a Kata érkezik, a formás menyecske, pedig mindössze csak azért utazott ennyire, hogy egy pár papucsot vegyen magának. Illeg is már benne, és a papucsok piros sarkai kackiásan kopognak a partra tett deszkán, amint Kata a hajóba lépked.

Szélpál szól is pár szót Katának, hogy ugyan hol maradt annyi ideig, mire aztán a papucsos menyecskének hirtelen megered a nyelve, és szapora beszédbe kezd. Egy darabig hallgatja is Szélpál, hogy mi mindent mond a piac drágaságairól és a szömtelen városi urakról, akik miatt már papucsot se lehet próbálni.

- Hogy hogy nem sül ki a szömük? - mondja egy asszony.

- Jaj, Mari néni, nem olyanok ezök - panaszolja Kata, és még beszélne tovább, de a kormányos nagyot kiált:

- No!

Ezzel aztán eleresztik a partról a kötelet, berántják a deszkát, és csáklyára kap a férfinép, hogy vízsodrába tolják a hajót. Ez olyan munka, hogy ilyenkor csönd legyen, és semmiféle asszonybeszéd ne zavarja a dolgozó emberek tetteit. A nagy, lapos hajónak még csak macskája sincsen, s ha a kormányra nem vigyáz az ember, könnyen baj eshet. A víz kitudhatatlan, mert nem lehet megállni rajta, amikor tetszik. A csáklyák vékony nyele meghajlik, a legények rádőlve nyomják el a parttól a hajót. A kormányos a vállát veti a rúdnak, két ember pedig hosszú, kétkezi evezőkre kap a hajó orrában. Így az lassan, lomhán kifordul a víz közepére. Még töreti egy kicsit a rúddal a vállát, mely után, midőn egészen vízfolyás irányában feküdne a bárka, megáll munkájában, és a többinek is ugyanezt rendeli, mondván:

- Huja!

Leteszik a csáklyát, abbahagyják az evezést. Megy már a hajó lefelé, és nincsen semmi gondja, mert ezidőtájban a gőzösök se szaladgálnak, mind a víz az övé egész a faluig. Szelíden úsznak el a város alatt. A házak a parton ködbe vesznek, amin tompán zúg át a toronyórák ütése.

- Mögéhöztem - mondja Szélpál, és átadván Tóth Savanya Énoknak a lapátot, belép maga is most a gyékénysátor alá. A többiek már eszegetnek, özvegy Halál Ferencné kivételével, aki fehér kendőjét egy söröshordóra terítvén, azon helyet foglalt, és igen csöndben van. Csak az ajkai motyogásából látszik, hogy folytatja az imádkozást, amit a templomban elhagyott. Egy más asszony (nem tudni még a nevét, mert uraság cselédje volt eddig, s nemrég költözött a faluba) apró almákat hámoz és eszi, a héját a köténye zsebébe rakja el. Kell az, mert a kályhára téve igen jó szagot terjeszt az almahaj. A Kata menyecske, a rosszcsont, egy halom hasábfára ült, csak éppen hogy szemben legyen egy fiatal legénnyel, aki zavartan pödri ütköző bajuszát, mert Kata a lábait egymásra tette, s igen formás bokákat mutat az új papucsban. Két ember leghátul ócska kártyával máriásozik.

- Kendnél van a makk csikó? - mondja az egyik.

Amaz egyenkint végig tekinti az öt kártyáját, és rázza a fejét.

- Nincs. Miért?

- Mert akkor eldobnám a makk fölsőt.

- Sose dobja kend! Majd möggyün a párja.

Aminthogy meg is jött a húzásnál a makk király. A csikó meg a felső húszat számít ebben a furfangos játékban. A szomszéd zsákból ki is vesz két krumplit a szerencsés ember, és leteszi maga mellé. Miután minden krumpli tízet jelent, két krumpli húszat. Így egyszerűsödnek a számadások.

Szélpál a tarisznyát keresi elő. Abban barna kenyér van, továbbá oldalas. Egy bádogban só és paprika összekeverve. A zsebből bicskát vesz ki, és szel a kenyérből, oly módon tartván azt, hogy ami morzsája van, a tarisznyába hulljon. Szűk világ van ám most, és takarékosnak kell lenni. Abból még kenyeres-gombócot csinál a gyerekeknek az asszony.

Így vannak csendben, mindenik a maga ebédjével. A komoly Szélpál hamar végez az étellel, és a sátorból szótalan nyújtja ki a korsót Tóth Savanyának, hogy merítse meg. (Mert a hajóban mindig a saját italán utazik az ember.)

Miután ivott, még egy kis falatot vág a kenyérből. Azután visszarak a tarisznyába mindent, a sósbádogot is becsukja, a bicskát pedig a mellényzsebébe teszi. Halálné bevégezte az imádságot, és mert eszébe jut, hogy otthon elfelejtett olajat tölteni a Mária-kép mécsébe, fölsóhajt:

- Jaj, de soká löszünk otthon...

- Nono - biztatja Szélpál. - Oszlik már a köd egy kicsit arra fölfelé.

Nyilvánvaló, hogy a köd, amely a töltések között a víz tetején legel, nem magától oszlik, hanem a szél fújja. Nem is telik bele sok idő, utolérte a hajót a felszél, és belátogat a sátor alá.

- Hát ne kártyázzatok már - mondja a kormányos -, hanem húzzátok föl a gyékényt.

A máriásos emberek leteszik az ördög zsíros bibliáját, és kimennek az orrba. Széles, vastagra fonott gyékény hever a vitorlarúd alján, azt kell felhúzni. Nem nagy munka, hamar megvan, és amint az alsó végeit lekötnék az oldalakhoz, egyszerre belekap a szél, megduzzasztja, és viszi sebesen a hajót. Egyik ember odakint félhangon nótába kezd:

Fújja a szél, fújja
Fújdogálja, lengeti,
Mire neveli föl
Jó anya az gyermekit...

Régi bús szomorú nóta ez. Bent csönd van a sátor alatt, mindenek elhallgatnak. Mikor a nóta mondaná tovább: "Arra neveli föl jó anya a gyermekit, alig húsz esztendős..." egyszerre azt mondja Szélpál komoran:

- Hát látta-e valaki odabent a Vér Tecát?

A szóra Kata elpirul előbb, aztán elsápad. A többiek egy ideig nem felelnek, aztán rázza mind a fejét.

- Nem, nem én, szögényt - mondja egy asszony, aki végig tekint Katán, és odább húzódik.

- Én se láttam - felel a legény.

- Pedig - folytatja a kormányos - nagyon a lelkömre kötötte az apja. Mán kár, hogy magam nem kerestem.

Elhallgat mindenki. Kata behúzta lábait a szoknya alá, özvegy Halál Ferencné a söröshordóról úgy tekint rá, mintha valamely ördög volna.

- Bár hiszen - szól újból csak a kormányos - gondolom, hiába keresné már azt akárki, az ártatlant. Azt sírta, ma hajnalban neköm az öreg Vér András, hogy két hete veszött el a háztúl.

- Az - felel Halálné. - Két hete, hogy visszaküldte a vőlegény a jegykendőt. Elcsábították rossz asszonyszemélyök.

Ismét Katára tekint mindenki. Elveszett a cifra szépsége a menyecskének, az aranypillés papucsot se mutatja már, és föl nem emelné a szemeit egy világért. Néma váddal szegeződnek feléje a tekintetek. Nincs, aki szóljon vagy beszéljen, csak a kormányrúd nyikorog kint, a hajó alját verdesi a víz, és csapkodja a szél elöl a gyékényvitorlát.

- Vér Andráséknál pedig ez volt az egyetlen - véli egy utas asszony.

Keserű gúnnyal szól bele Szélpál Mihály:

- Evvel együtt volt neki egy.

Minél több ilyen odavetés történik, annál vádolóbbak és súlyosabbak a tekintetek a nagy némaságban. Kata homlokát kiveri a veríték. Egyszerre ijedt kiáltás hallatszik a vitorla mellől.

- Jézus!

- És Mihály arkangyal - kiált vissza a kormányos, és az alacsony sátoron át az orrba ugrik. - Mi az, te?

- Láttam - mondja a hajóslegény. - Fölmerült... ott.

- Micsoda?

- Vér Teca... Fölmerült a feje. Függő volt a füliben.

- János, ne űzz tréfát - mondja sötéten Szélpál. - Már hogy láthattad volna?

De amaz erősködik.

- Úgy éltessön az isten engöm! Láttam, de alig hogy fölgyütt, lemerült. Így, itt oldalt...

Most elkapja Szélpál karját, és a vízre mutat, kiáltva:

- A!

Valóban. Lassan fölmerül a sárga hullámokból egy fej, de ismét eltűnik. Hanem ezen idő alatt mindenki ráismert, a sátorbeliek is, akik kitódultak, Kata maradván bent egyedül. Bármily kevés ideig mutatkozott is, látni lehetett Vér Teca halovány arcát és barna haját, amit szőkére festett az iszap.

Hárman is kapnak egyszerre a csáklyák után, és a vasvégű kampókat messze a vízbe leszúrják. Keresik és kutatják. Ám a víz átláthatatlan, és a halottat nem engedi. Nincs no, nincs. Elment a fenekére lakni, halak társaságába. Azért az emberek csak nyúlkálnak a vízbe lefelé. Az asszonyok borzadva húzódnak vissza a szélből a sátor alá, és eláll a szavuk.

Idő múltán mondja egy:

- Ilyen borzasztóságot! Jaj, szögény Teca, neköd mán a Tisza fenekén. Ó, mily bűnös lelkek vannak a világon! Te csaltad el, Kata, a vőlegényit, te...

Nem mondhatja tovább, mert özvegy Halál Ferencné, aki elővette olvasóját, és kezeire is akasztotta, csendet int. Keresztet vetnek. Kata mozdulatlan. A többi imádkozik, és midőn ez befejezést nyerne, Halálné a temetés énekibe kezd: Letettem testemnek romlandó sátorát, Honnét formáltattam, Ölelem föld porát, Lakom sötét boltját, S immár istenemet, Kegyes teremtőmet, Áldom örömmel...

Szélpál a ladikkal végigment már a hajó mindkét oldalán, és csáklyáját vetette a halott után. Mikor az egészet megkerülve újból föllép a hátsó végén, az arca vérpiros és szájaszélei mozognak.

- Fordítsd balra azt a vitorlát! - szól át a sátor fölött rekedten az elsőkhöz.

Azzal elkapja Tóth Savanya Énok kezéből a kormányrudat, és nekivetve erős vállát, olyant csavar rajta, hogy egyszerre rézsút áll a vízben a hajó.

- Mit akar kend? - mormogja Énok.

- Eredj dalladzani! Húzzátok rá!

A nagy evezők cuppognak a vízben. A hajó kifordul a part sárgás agyagja felé. Gyorsan megy, Mihály rángatja a rudat, mígnem a hajó orra a part sekélyes fövényét éri. Megrázkódik rajta minden.

Mihály bemegy a sátorba, és vállon fogja Katát az erős barna kezével.

- Kata - szól tompán.

A menyecske felszisszen.

- Ne jajgass. Eredj ki innen.

- Mihály bátyám...

- Bátyád a kutya - dörög Szélpál Mihály. - Mégy vagy kidobatlak.

Azzal megrázza a vállát. A menyecske széttekint, és mindenütt vádoló szemeket lát maga körül. Özvegy Halálné morzsolja az olvasót, és bólintgat a fejével, hogy jól van, jól van, nagyon jól van. Szótalan, áll fel, és megy kifelé. Szélpál Mihály kíséri. Néhány lépés a hajó orrtól a part, azon apró hullámokat ver a víz.

- Hát így menjek ki? - suttogja szégyenülten. - Legalább a járódeszkát...

- Ej ha - pattan föl Mihály. - Ne féltsd a cifra papucsodat. Ha amazt olyan mélyre kergetted, a te lábod is láthat egy kis vizet.

De Énok mégis kiveti neki a deszkát, és azon kilép. Senki nem szól utána semmit. A ködülte sáros agyagparton megragad az új papucs, és piros sarka a földbe süpped, amikor megy.

- Nono! - mondja elégülten Szélpál Mihály. - Nyomd el! Fordítsd ezt a gyékényt, mönjön az a dalladzó.

Lassan kifordul a parttól megint a hajó, és Mihály a rúd mellett hamar beleviszi a sodorba. A szél újból belekap teljesen a vitorlába, és mennek. Szélpál Mihály olykor szomorúan tekint szét, és hátra is néz az apró sárga hullámokra, hogy mutatnak-e valamit. Azonban nem, semmit se mutatnak. Csak éppen játszanak, s néha valamely hal a tetejére veti magát. A hajó halad. Messze a partszél ködös jegenyéi alatt látni a Kata piros szoknyáját, amint a szederbozótok közül elővillan. Belül a sátorban hosszan elnyújtott, vékony asszonyhangok mondják özvegy Halál Ferencné után: Támaszd fel örömre testemnek morzsáit, Add meg egek fényét...

A szél a hangokat szétviszi Vér Teca nagy sírja fölött.

1897

 

AGYAGHORDÁS

Jó sárga agyag van a vízpart szélén, azt messze földre elhordják tapasztósárnak, mert ha apró szalmával egybetapossák, vízzel meglocsolják, soha többé le nem esik onnan, ahová fölragasztották. A fazekasok is szeretik, mert igen nagy tálakat lehet belőle csinálni, továbbá hűs vizeskorsókat, amelyeknek szívóka van a fogóján. Az új háznak pedig a falába rakják, nagyobb összetartozandóság okáért. Gál Mátyás is ennek vitte volna, mert régi volt a háza nagyon, és új építését határozta el.

Nem kell gondolni, hogy minden házat a szokásos módon építenek. Hogy jönnek emberek, akik gödröt ásnak, azután következnek a kőművesek, akik a téglát rakják, az ácsok, asztalosok, kovácsok meg bádogosok, akiknek ott mindnyájuknak volna dolga. Nem így van. Az egyszerű emberek még mindig maguk építik a házukat, és nem kell ahhoz se tégla, se vályog, csak éppen hosszú rudak, sok deszka és még több föld. A rudakat és deszkákat kölcsön kell csak kérni, mert azokra ott nem sokáig van szükség. A rudakat a földbe verik, a deszkákat pedig rájuk szögezik, és azt a helyet, ami köztük marad, betöltik földdel. Tapossák, furkózzák, és ebből lesz a fal minden különösebb tudomány nélkül. Mikor fölmagasodott az elégig, tetőt raknak rá nádból, az oldalain pedig lyukakat vágnak, amiből lesz az ajtó meg az ablak, és mikor készen van, csak olyan ház az, mint a többi. Ajtófát, ablakot készen vesznek hozzá, de aki jól tud bánni a szekercével, esetleg maga is farag. Végül betapasztják sárral, és most jönnek meszelőikkel az asszonyok. Kívül-belül az egész házat fehérre festik. Belül a meszelővel kék pettyeket raknak a fehér falra, és egészen kékre festik az ablak közét is. Ellenben kívül a fal aljára fekete festékből húznak széles sávokat. Ez a három szín az uralkodó, a fekete, fehér és kék. Van ugyan, aki pirosat is használ, de az már nagyon rácos gusztusú ember lehet.

Persze, az ilyen házépítést nem maga intézi az ember. A szomszédok közül akad, aki napszámban átjön. Az ilyesmi úgysem dologidőben készül, de egyébként is tartozó kötelessége ez a szomszédnak, miután úgy lehet, hogy jövőre ő kéri ki a másik segedelmét.

Így ment Gál Mátyás is ezen a napon a szomszéddal, Ernyei Mihállyal és a tulajdon János fiával egy kocsin agyagért, mert az agyagra ilyen építkezéseknél nagy szükség van nemcsak tapasztás okáért, hanem a földet is ez ragasztja egybe.

Elég vidám út ez odáig a mezők fölött és a folyó mentén, melynek völgyébe rézsút kell leereszkedni. Fűzfák alatt mennek, amelyek végighúzzák ágaikat az ember fején. A lovak elkapnak egy-egy levelet, de kesernyés és prüsszögnek tőle.

- Úgy kell - mondja Gál Mátyás -, mit eszed az olyant, ami nem neked való.

- De hisz nem is való az semminek se - véli a szomszéd.

- Nem az - feleli Gál. - Hideglelésül nagyon használatos. Én sokat főztem az asszonynak, mikor éppen evvel a gyerekkel volt várandós.

A János gyerek csodálattal tekint a vén fűzfákra, amelyek itt álltak, és orvosság voltak már az ő ideje előtt is.

- No - mondja egyszer ismét az apja, és megáll a kocsival a part mellett. - Ez itten nagyon jó fajtájú agyag.

A sárga zsíros föld hosszan és magasan terjed a folyó szélén. Néhol igen nagy lyukak vannak benne, más helyen apróbbak. Ezek füstösek is: ott vízenjáró emberek főzhettek unalmukban, mikor a parton szelet hevert a hajó. Leszállnak most már, Ernyei az ásóval megkaparja kissé a falat, s hogy a száraza lehullt, a nedveséből vesz egy darabot a kezébe. Hát ez egészen jó, a tapintásán érzik, és ahogy az ujjai között nyomogatná össze, olyan, hogy akár mindjárt tálat lehetne belőle formálni.

- Ez az a bizonyos - szól.

Mátyás is ezen véleményben van, s körülnéznek, hogy miként rakják meg belőle a kocsit. Nem megy könnyen, mivel más embernek is van annyi esze, hogy a legjobbat keresse ki abból, amit az Isten ingyen adott, és a partot ezen a részen már nagyon összelyuggatták. Egész barlangok vannak benne, és oda sem lehet állni egész közelbe a kocsival.

No, de hát azért hoztak éppen a kocsin két kétfülű kosarat, ásót meg lapátot. Az ásóval Mátyás majd feszíti az agyagot. Mihály a lapáttal a kosarakba hányja, János pedig hordja. Megy is a munka hamar, csak előbb Mátyás leveti a kabátját, és pipára gyújt, mert pipaszó mellett könnyebb az ilyesmi. Azután fölfogja az ásót, és vágja vele az agyagot.

Szép nagy darabokat hasít belőle, és egyre beljebb halad a barlangba. Mihály alig győzi lapátolni, a gyerek pedig csak hordja a kosarakat egyre-másra. Utóbb, amint az egyik üressel visszatér, nem veszi föl a másikat, a telit, hanem nagyot fúj, és megtörli a homlokát.

- Ehen - neveti Mihály -, könnyebb a kalamust fogni az iskolában.

Nevetnek ezen, de nem sokat, mert bizony hamar eláll ajkukon a kacaj. Fönt, az agyagpart tetején, valami sekélyke nyisszenés hallatszott, azután nagy, súlyos toppanások. Közbül Gál Mátyás kiáltását is hallani lehetett, de látni meg éppen semmi mást, csak a hulló agyagot, amint vastag, nehéz tömegekben szakad a partról.

- Jaj - kiáltja a gyerek.

Ernyei szótalan nézi egy pillanatig ezt a szerencsétlenséget, és szorongva kiált maga is:

- Mátyás, Mátyás!

Még zsurmol az agyag, ahogy kisebb-nagyobb göröngyei helyet keresnek maguknak, és a part oldala is szakadozik még, kopogván. Majd pedig tompán vág elő a föld alól Gál Mátyás nyögése.

- Közel van a feje - mondja hirtelen örömmel Ernyei Mihály, és visszahúzza a gyereket, aki a tíz körmével esik az agyagnak. - Ne bántsd, avval úgy se segítsz. Rá ne gázolj az apádra.

A gyerek rábámul a hirtelen támadt sírra, amely úgy eltemette az apját, hogy azt sem tudja, merre van alatta. Fönt a partszélen száraz bojtorjánok inognak, kapaszkodva a földbe a gyökerekkel, amíg lehet, de aztán csak lehullnak az agyag tetejére. Ez a sírhalmon a koszorú.

- Apám, apám... Mőre van kend?

Ernyei óvatosan jár-kel az agyag körül, s újból int neki, hogy ne lármázzon. Nem tudni azt, hogy merre van Mátyás, és nem lehet az agyagra lépni, mert ki tudja, nem a fejére tapos-e. Szörnyű helyzet ez. Ernyei néha odakap valahova, ahol egy-egy göröngy megmozdul, hogy talán ő emelgeti. De nem. Csak a maguk súlyától görögnek még ide-oda az apróbb rögök. Ő is kiált újból:

- Mőre van kend?

Tompa nyögés rá a válasz: nem tudni, jajszó-e, ima-e, avagy káromkodás. De akármi legyen is, Mihály most már megismerte a helyet, ahonnan jön. Óvatosan nyúlik végig a halmon, és elránt egy darab agyagot. Az alatt valami feketeség látszik, az a Gál Mátyás kalapja bizonyosan. Amint hogy igaz is. Még néhány agyagot is leszed Ernyei, és megtalálja a fejet. Bíz, az el van torzulva nagyon, véres is, és már éppen el akarta hagyni az eszmélete. Most, hogy egy kis levegőre kapott, fölnyitja az eltemetett ember a szemeit és Mihály a csörmeléket tisztítja gyöngéden az arcából.

- Mingyár kint lesz kend - mondja neki. - Melyik darabok vannak kenden?

Amaz lihegve mondja, akadó szóval:

- Élve én már nem. Nincs én bennem már egyetlen darab csont egészben. Rajtam van száz mázsa. A lábom nem is érzöm, tán már nem is az enyém.

- Jaj, dehogy, dehogy, Mátyás - feleli Ernyei Mihály. - Mindgyár leszedjük. Csak mőre van kend fekve.

Meg is próbál mozdítani egy kocsiderékra való kölöncöt a test fölött, de csak azt éri el vele, hogy az még jobban süpped, Gál Mátyás pedig elfehéredve iszonyatos jajszavat kiált.

- Ne bántsa kend - támad Mihályra a gyerek -, hiszen megöli.

Most kétfelől néznek Mátyásra, nem tudván, hogy mitévők legyenek.

- Úgy, úgy - sóhajt az összetört ember a földből kifelé -, már engem meg nem öl senki, fiam, mert én meg vagyok ölve. Nem vetek neki egy fertályórát. Nem jön már a levegő sem belém. Aztán majd kikaparhattok. Jézus! Borzasztóság ez.

Véres ajkai reszketnek, ahogy beszél.

- Én most itt lelkemet istennek ajánlom. A házat pedig fölépítsétek... A Mihály szomszéd napszámja öt hatos...

- Nem köll - mondja Mihály.

- Jancsi, Jancsi - beszéli tovább a halálravált -, Jánoska. Itt van nálad a kis könyv, amibe fírkálni szoktál? Vedd elő, Jánoska. Írjad elejétől, hogy én lelkemet istennek... és a szomszéd napszámja...

Jánoska az ütött-vert jegyzőkönyvet előszedi, és írkál bele, amennyit éppen a szeme szivárványán keresztül láthat.

- És két csikó van a ménesbe, két üszőbornyú a csordába... A fűbér kifizetve. A Rozika pedig... jaj isten, de rám mértél... ha kérője támad, ne menjen messzire... Aztán ameddig anyátok él, nincs osztozkodás. Söpörd el, Mihály, a szememről ezt a göröngyöt. Nézzem még az eget egy darabig.

Szép kék ég van odafönt, már amennyit a szabad bánya közepéből láthat Gál Mátyás. Az ilyesmit nézni mindig akkor jut az ember eszébe, mikor már nem ér rá. Nézi, és sóhajt, amekkorát bír, mert egyre jobban fekszi a testét az agyag. Sápad, egyre sápad, míg Ernyei Mihály a gyerekkel együtt szomorúan tekint reá. Ezen kitör a sírás.

- Tiszteltetek mindenkit otthon - veszi föl a szót újból a haldokló. - A Pál sógort... a sógorassz... jaj.

Most hirtelen nagyot rázkódik, hogy az apróbb göröngyök mind megmozdulnak rajta. Ernyei int a fejével, hogy itt a vége, ez volt a halál. De nem. Bár szemeit már lecsukta, és teljesen mozdulatlan, halkan így szól:

- Az adó is ki van...

Még egy rázkódás következik, és rövidke sóhajtás, amely után megroppan benn a sírjában az ember, hogy szinte a feje is eltűnik ismét az agyag között.

- Most halt meg - szól meggyőződéssel Ernyei, és leveszi fejéről a kalapot. - Vedd le az istrángot a lovakról, Jánoska, én majd ásom addig a lapáttal.

Belekezd, s hárítani kezdi oldalt a vastag földdarabokat, hogy a halotthoz jusson. Közben rátekint, és kalapját Mátyás fehér arcára teszi, hogy a nap ne érje. A vízparton szellő támad, és hűvösséget fúj ki a fűzfák alól. Fönt hosszú csapat vadkacsa húz, mint estére hajló délutánokon szokás, és alantjáró röptükből lesivít a szárnyuk zizegése.

- Későn érünk haza - mondja Jánoskának Ernyei Mihály. - Az ásót is ki kell ásni.

1897

 

TÁNCRAHÚZÁS

Jó Pál eladó lánya már tökéletesen fölsöpörte a tánchelyet, hogy abban egész tisztaság van. Az asztalokat kihordják, mindössze kettő marad bent a szobavégben, hogy legyen hova tenni az italokat. Táncközben ital dukál, sőt akad, aki üveggel a kezében járja a hátravágóst. Jönnek már a hangász urak is, akik azért nem cigány néven hívatnak, mert nem cigányok, hanem hangászok. Furulyákból furulyázzák a különféle nótákat, és úgy tudnak sikongatni vele, hogy az ötödik dűlő ellen is elhallatszik. Utánuk nemsokára következik néhány legény a közeliekből, továbbá Sáb Lajos, a koldus, aki ilyenkor verseskönyveket árul. Szép könyvek azok, bennük van a szakállas farkas és a mögégött gyermek, A Bruncvik királyfi diadala, a Sármány herceg fölött akit vett, és ott van a sziklához láncolt Gergely bűnbánása, és Mic bánnénak ajánlatos története a tizenegy gyermekével, ami mind egyszerre született. Lányok el szoktak pirulni erre, mikor Sáb Lajos ez utóbbit árulja, énekelvén belőle. - Ó, de szömtelen - vélik és gyorsan fordulnak el, hogy a vasalt szoknya szinte térdig fölrepül. Fiatalabb férfinépeknek pedig ez kellemes.

Jön a gyereknép is, mert az, akármely cécó van, összeseregel. Úgy sem lát szegény kint a pusztán öt embernél többet egy csomóban, hát ez a tánchely nekik olyforma öröm, minél szebb nincsen. Azután suhognak a lányok errefelé, pántlika van a hajukban és a nyakukon aranylánc, a kezükben pedig kendő. Megállnak az udvarban, és nagy tere-fere támad. Dókai Ilusnak valami egészen új kötője van, cifra kivarrásokkal, azt kell megcsodálni.

- Egész elvárosiasodik ez az Ilus - mondják neki. - Talán már kalapod is van otthon, te hírös?

A legények pedig a szobába gyülekeznek, és azt mondják egymásnak: szervusz. Ezt a katonaságnál tanulták el egyesek, és hazahozták. Kezet is fognak, ami azelőtt nem volt szokás, és kínálják egymást az üvegből. Egyszer aztán a hangászok kiválnak közülök, mert ez mind éppolyan tanyai legény, mint a többi. A klarinétokat végigpróbálják, Nagy Mátyás elhozza a sarokból a kisbőgőt. Szól a muzsika mindjárt, és a leányok bejönnek az ajtón. Szorosan egymás mellett állnak. Ahány van, mind szívdobogva lesi, hogy melyik lesz az első, akit elhúznak.

Biz itt a táncrakérés eléggé nyers formában megy. A legények csoportjából kiválik egy, és halad a lányok felé. Pár lépésre tőlük megáll, int egynek, és azzal megfordulva a szóba közepére halad. Ott megáll, s mikor a lány utána ér, kézen fogja, és kezdődik a lassú. Most is úgy van. Elsősorban Török Bálint válik ki a legények sorából, és mint affajta büszke ember, lassan, kevély léptekkel indul a lányok felé. Közben pedig mustrálja őket végig. Sok vágyakozó szem pillantása találkozik az övével, mert nem kis dolog az, elsőnek húzatni el. Ám Bálint nem akarja észrevenni a szemek óhajtását. Végigtekinti valamennyi lányfejet, és mosolyogni kezd, mert most valami furfangos ötlete támad. Jó távol marad tőlük, mikor megáll, és a jobb keze mutatóujjával int feléjük.

Ezzel hirtelen megfordul, és gangosan sétál a szobaközepére. Az intésre pedig egyszerre megindul három lány, a Vecsernyés Viktor, Francia Rozál és Dókai Ilus a cifra kötővel. Már ez mind abban a hitben van, hogy neki intett Török Bálint, és különösen a sápadt Vecsernyés Viktor arca borul egyszerre lángba. Mind nézi a másik kettőt, amint kilépnek, hogy ezek ugyan mit akarnak? Hát nem őt hívták igazság szerint, hanem amazt? Talán úgy lehet, de már nincs visszatérés, mert legények, lányok, furulyások mind ezt a dolgot nézik. A lányok gúnyosan súgnak össze, néhány surbankó legény meg neveti ezt az állapotot, és irigyli a Bálintot, hogy most megint micsoda furfangot eszelt ki.

A lányok lépkednek a legény után, Dókai Ilus kackiásan, Francia Rozál pedig abban a hitben, hogy ő lesz úgyis itt a választott, Vecsernyés Viktor pedig szégyenlősen, mert szinte majd elsüllyed a sok tekintet alatt.

A furulyások nótába kezdenek, és mikor megszólal a lassú, hogy azt mondja: "Barna legény mén az ablak alatt, Kiesött a fejiből a kalap" - Török Bálint hirtelen hátrafordul, karon fogja Dókai Ilust, és járja a csárdást a cifra kötéssel. Hej, de büszkén rezegteti magát Dókai Ilus.

Nincs arra idő, hogy valamely jelenet itten fejlődésnek induljon, mert a többi legény is jön már lányért, és benépesül a szoba közepe. Francia Rozál nagyhamar ráakasztja a kezét a Fölföldi János vállára, s ügyet sem vet most arra, hogy mi sértés esett vele az előbb. Csak éppen azt mondja hangosan, kibiggyesztve a piros ajkait:

- Foltjára akad a zsák éppen.

Csak egyedül Vecsernyés Viktor áll ott a helyben, ahol hagyatott. Neki más ez, mint akár Dókai Ilusnak, akár Francia Rozálnak. A vér elhagyta megint az ő ritkán pirosodó, bágyadt, halovány arcát, és árnyékos, fekete szeméből a nagy megszégyenülés nyomán előtüremkedik egy könnycsepp. Imitt-amott gúnyos nevetés is hallatszik, mittevő legyen, el kellene süllyedni ilyenkor...

Kéznyomot érez a vállán, és föltekint. Vecsernyés Mihály lépett elébe, a tulajdon testvérbátyja, és szelíden, szó nélkül derékon fogván, táncba viszi. Amint az elsőt fordulják, a könny nem marad meg a helyén, de lepereg Viktor arcán. A leány csak most érzi, hogy sír voltaképpen, és megrázzák a testét benső zokogások. Reszket a keze a testvér kezében, és Mihály, miközben lassan forognak, szól:

- Hát hiszen jól van. Láttam én már karón varnyút.

Elég hangos szóval mondott szavak ezek, és akik hallják, a furulyások elé tekintenek, ahol büszkén táncoltatja az Ilust Bálint.

- Itt lösz valami - szól Fölföldi János Francia Rozálnak. Rozál csak rakja a lábait a pillangós cipőben és dühösen felel:

- Bár letörné a derekát annak a gyalázatosnak.

Nyílt kihívás ez, és a hangulat, ami föltámadt a szobában, elhat Török Bálintig. Ez sem hagy pedig sót töretni a vállán. Hirtelen két kézzel fogja derékon Ilust, és most már jár vele ide-oda a szobában, ahogy a nóta szól. Módját ejti hamar, hogy Vecsernyésék közelébe érjen, s mikor ott van mellettük, fölemelt fejjel, dacosan tekint rájuk. Szép a legény, az bizonyos, és amint szegény Viktor ránéz, újból elszorítja meggyötört szívét a fájdalom. Mihály összevonja szemöldökét, és a bajusza széle lehajlik a szája szélébe, amint fogát összeharapta. Egyébként megy a tánc, és mondja a nóta: "Barna legény vödd föl a kalapod. Gyüvő őszre löszök a galambod."

Mihályt könyökkel oldalba ütik. Azt mondja valaki mellette:

- Az utbúl, hé!

Ezt Török Bálint mondta valóságosan, s úgy fogja meg Ilust, mintha forgáshoz akarna kezdeni. De nincs érkezése hozzá. Ilus nagy hirtelen magára marad, és Török Bálint Vecsernyés Mihállyal kezd forogni, aki elkapta a torkát.

- Te kutya! - mondta neki Mihály.

Így vannak egy darabig. Biz Bálint hátrafelé kerengél, és seper a lábával. A furulyaszó elállt, Mihály magával rántja a legényt, és ellöki egyszerre, hogy abban a nyílásban, amit a szétvált táncolók hagytak, hátrafelé az asztalig botorkál, és arra hanyatt esik.

A nótával elállt a tánc is, és nincs egyéb zaj, mint az üvegek csörgése, amiket Bálint az asztalról levert. Úgy van egy pillanatra, mintha Francia Rozál szerint csakugyan letört volna a dereka. De fölpattan hamarosan, és látszik rajta, hogy elöntötte a düh a szemeit. Keze az ünneplő mellényzsebében kotorász, és elő is húzza onnan a fegyvert, a rézveretes bicskát. Egy kézzel fogja a nyelét, a másikkal a pengét, és kinyitja. Szinte csattan, amint az acél ütközőbe ér. Meg is fogja jó marokra, és készül, hogy Mihályra menjen vele. Dókai Ilus nagyot sikít.

- Jaj! - azt mondja.

Vecsernyés Mihály fogja a húga kezét, és áll a tetthelyben, mert benne van az igazak bátorsága. Amint rohanna amaz, elkapja a karját, és csavar rajta, hogy Bálint vállában ropogás keletkezik. A bicskát el is ejti azonnal. Nem kell semmiképpen sem a bot, amit Fölföldi János a sarokból előhozott, ott van a Bálint torka megint a Mihály kezeügyében, és ahogy oldalvást jól megfogta, pattognak le az inge nyakáról a veres porcelán gombok. Egyet ránt rajta, attól térdre bukik, lenyomja egészen, és a mellére térdel. Iszonyatos nagy harag van benne, és úgy lehet, meghal a kezében, ha a halovány Viktor reszketve nem omlik mellé, és nem sírja, esengi:

- Jaj, Mihály, ne bántsd...

Föltekint a legény, és amint ezt a féltő leányt látná, kemény, haragos arca elszomorodik. Elereszti Bálintot, és föláll.

- Gyere te haza innen, Viktor - szól hozzá.

Az csak sír, de Mihály fölemeli, és indul, hogy vezeti kifelé.

- Nézd el, nézd, a kis penészvirág szentömet! - sivít feléjük nagy gúnyosan Dókai Ilus, útravaló gyanánt.

Mihály ránéz, s megvetőleg rúg Török Bálinton, aki éppen tápászkodóban van, még egyet. Azután halad. Készséggel engednek neki utat az ajtóig, és Vecsernyés Mihály vezeti szó nélkül Vecsernyés Viktort a köz fehér homokján át hazafelé.

1897

 

FŐZÉS

Meg volt apadva a víz nagyon. Alant, egészen a kőfal alatt, kilátszottak belőle a nehéz gránitok, amiket a fal oldalába erősítés gyanánt hajószámra dobáltak évek előtt, amikor itt attól tartottak, hogy nem a Tisza jön ki a partra, hanem a part kínálkozik be a mederbe. Ezenfelül csöndes nyári reggel volt, a túlsó parton, az ártéri füzesek között, fehér tehenek és tarka tehenek legeltek, s messze fönt, Tápé felé, kevéske köd legelt a lapályos vízen. A malmok lapátjai lassan forogtak, s feketére barnult deszkáikról aranycsöppek hullottak a sárga vízbe vissza. Maga a víz kétféle színt játszott. Világos az innenső oldala, ez az ős folyó, ez az a víz, amely Sziget alól, Szolnok alól, Szentes alól következik. A túlsó a Marosé, az sötétebb, s így nagy apadások idején nincsen annyi vágása, hogy a másikba elegyedhetne. Együtt haladnak külön, halkan, hogy semmi zajuk nem hallatszik. A tömérdek nagy vashidak lomhán állnak fölöttük, öt-hat lába van egyik-egyiknek, de egy lábat sem ér a víz, annyira patak a folyó. Ki nézné ki belőle a tavaszi harsogó tengert ilyenkor, amikor oly lassú, hogy ágat kell bele vetni, hogy megláttassák, merre van a folyása. Fölötte halszag érzik. A túlsó parton hálót húz lassan néhány ember, egy egyfából való halászcsolnak lassan halad a közepén, az ember, ki a végében ül, lyukas fadarabbal ütöget a vízbe, s ennek a kuttyogásával ijeszti a harcsákat a háló felé. Csend van ezen a tájon, a tengerhajósok állomására még nem jött a szentesi gőzös, a többi parti forgolódás helye meg lejjebb esik.

Lementem az iszapjárta lépcsőkön a mederbe, amit a folyó elhagyott, mert az ilyesmiben néha különös érzés van. Járni a víz fenekén. Nagy darab kövek voltak itt, amiket a Maros tavaszi árja már erősen kiporondolt néhol. A kövek között apró halak kínlódnak, s vetik magukat jobbra-balra, igyekezvén a víz felé. Elemük azonban elhagyta őket, s elvesznek a parton. Van ott aztán azonfelül törött bögre, bádogkanál feje, s egy nagy darab szigony is bele van ütve a földbe, amely valamely horgonyt vetett vasmacskából szakadt ki. Továbbá rőzseágak s az apró bojtorjánfű, amely azon a helyen, ahonnan a víz tegnap elment, ma már kifakad, s fehér virágát hullatja a tátogó apró halakra.

Odább a kövek közt mozgott valami feketeség. Közelebb érve látnivaló volt, hogy ez egy ember, bocskorban és zölddel cifrázott szűr a vállán. A mellén bőr, amelyre piros, zöld és sárga zsinórokkal csodálatos tulipántok vannak hímezve. Ez a melledző, egy rácos ruhadarab. Magyar ember közül csak az hordja, aki köhög és fél a hűtéstől. Ez megvédi a szelektől, mert a bőr belseje nem cifra, hanem rajta van a birka szőre, és ezen áldott jó állat még holt korában is így melegíti az embert.

A bocskoros mellett egy nagy iszák hevert, abból már előszedett egy bögrét. Ebből se ma főztek először, mert füstös az oldala nagyon. Három kőből tűzhelyet is csinált már, az aljába pedig azon gallyakból, amiket a víz partra hordott, tüzet rendezett. Lement a partszélre, ott lehajolt, kezében a bögrével. Az edény aljával szétvert egy kicsit a habok között, hogy tisztátlanság ne jöjjön bele, azután pedig megmeríté. Eközben nem szól semmit, halkan járt, igen ügyesen lépdelve bocskorával a kövek között. Szigorú arcú ember volt ez, a képe jóformán feketebarna a napégéstől, harcsabajusza hajósok szokása szerint lefelé lógott.

- No - mondom -, adjon Isten.

- Adjon Isten - felelt, és a kopottas sipkából, ami a fejére volt húzva, igen bizodalmasan integetett ki.

- Hát mire végzi?

- Ehun e - mondta megint -, nézze. Majd főzök.

Letette a bögrét a tűzhelyre, vigyázva igen, hogy valamiképp oldalt ne forduljon. A tüzet is megpiszkálta. Előbb guggolt, azután leült ismét, bocskorait kinyújtva. Akkor az iszákba nyúlt. Sok minden volt ebben a bőrtáskában, szinte csörgött. Legelsőbb krumplikat szedett ki, vagy három szép és nagy darabot. A bicska is az iszákban volt, azt kotorászta most már. A bicskának szokása, hogy elbújik, de csak előkerül, ha kutat utána az ember. Hámozta a burgonyákat, jól vigyázva, hogy igen sokat le ne nyessen róla a héjával. Amit letisztított, kettévágta, a darabjait megint csak kettőbe, s így a bögre vizébe dobta. Így járt a többi is, amely után újból az iszákban kellett keresgélni. Mélyen belenyúlt, hogy szinte a válláig elveszett a karja benne.

- No - szólt csendesen -, gyüssz vagy nem gyüssz?

Gyütt. Egy szép fej vereshagyma volt, az gyütt ki. Ennek a tisztításával már nem sokat törődött. Hanem lehántotta a külsejét, kettévágta, s a bicska lapjával nyomta széjjel.

- Ereggy a többi után.

Az is a vízbe került, amely már főlni kezdett.

- Hallja - szólt megint az ember -, hogy duruzsol? Nincs ijen bögre több a világon, akibe így mögforrjon a víz...

Tévedne, aki azt hinné, hogy zsír nem tartózkodott az iszákban. De bizony tartózkodott. Vele együtt jött elő a napvilágra egy ütött-vert cinkalán is. A zsír fehér ruhában volt, azon belül pedig egy bádogedényben. Ez a boldog világban itce vagy messző lehetett. A kanállal mért a zsírból, a szűrből pedig skatulyát szedett elő, amelyben fűszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle. Ebből mind jutott a bögrébe a zsírral együtt, s a kanállal kavargatta az egészet. Senki el nem gondolná, aki nem tapasztalta, hogy milyen csodálatos jó illata van az ilyen mismásnak, ami egy füstös bögrében fől a part kövei között. Egy-egy gallyat rakott az oldalára, hozzáértő módon, hogy mindenfelől érje a láng.

- Nem vetök neki három órát - adta föl most tréfásan a szót -, hogy mögfől.

- Gondolom, várja is már.

- No - felelte, rázva a fejét igenlőleg. - Éjfél előtt indultam, de még nem öttem ma. Hát az embör mögéhözik.

Megkavarta a bögre belsejét a kanállal, s vágyó szemekkel tekintett bele. Főlt a krumpli, egyet kivett, s megpróbálta, omlós-e eléggé. Még egy kicsit várni kell vele. Hanem a leve, az tökéletes volt már egészen, s ami a kanálon maradt, nagy gyönyörrel szürcsölte le róla.

- Csak azt mondom én, hogy a főtt ételnek nincsen párja - mondta.

- Aztán ölég lösz ez röggelinek?

- Hát, tuggya, több is löhetne. De ez a bögre így is nagyocska az iszákba... Mög ez is ölégbe kerül. Nézze, fél kanál zsír, három krumpli, egy hagyma, só, paprika, könyér... Mit tögyön a szögény?

Kése nyelével verdesni kezdte ültőhelyéből a bocskora orrát, s görbedten, elgondolkozva tekintett szét a vizen.

- Az ám - folytatta sóhajtva, de csakhamar abbanhagyta e gondolatokat. Bugyborékot vetett a bögrében a víz s habos teteje ki is futott. A burgonyadarabok játszottak benne, hol fölkerültek, hol lementek. Már most elemelte a tűztől. Ujjai meg sem érezhették a bögre fülének a melegét, mert lassan, vigyázattal vette maga elé, hogy ki ne lötyögjön a jó meleg étel. A két térde közé szorította, s újból benyúlt az iszákba kenyérért. Nem volt sok, de jól megőrizve, piros kendőben. Megfogta a csücskét, fölemelte, s a kenyér lassan kiforgott belőle a kőre. Lassan kezdett enni, s fújta az ételt a kanálban, s párologva szaladt szét a levegőben a paprikás hagyma és a zsíros burgonya szaga.

- Ízlik, látom.

- Hát igön - mondta. Azután, mint akinek valami az eszébe jut, rántott egyet a vállán. - Néköm jó. Az úrféle nem öszi az ijet. Gezemicével él.

Van benne valami, magad magadnak főző, szegény bocskoros ember. Tatárszósz és majonéz kell a magyarnak. Ez is étel pedig, amit te főztél, sőt különb étel, mert lám, már csalogat is erre valakit. Ez a valaki egy parti gyerek, amilyen sok van. Félig elzüllött apróságok, akik, ha halat vesz valaki, hazaviszik egy garasért, s vágtatva futnak a hajóállomások felé, ha gőzös közeledik, hogy lesz talán olyan utas, akinek a batyuját utána kell vinni. A gyerek rongyos és sovány, lassan lépegetett a kövek között, vigyázva a meztelen lábaira. Megállt aztán jó távolosan, és nézett. Nézte a bögrét, a kenyeret, s igyekezett jóllakni az étel szagával.

- Hát te, csipisz - szólt rá az ember -, mit bámulsz?

A gyerek szégyenülten kapta le róla a tekintetét, s zavartan a víz felé fordult. Lassan lépett egyet-kettőt előre, azután vissza, amerről jött.

A kanál a bögre oldalában a felén alul kopogott már. Az ember belenézett, azután megmerítvén jól a kanalat, ezt még a szájához emelte. Azután a gyerek után kiáltott:

- Te.

Hirtelen visszafordult a fiú.

- Gyere no - intett neki, nyújtva feléje a bögrét. - Ödd mög, de sebössen, mer gyün már átalrúl a ladik értem...

A gyerek mohón kapott az étel után, s nagy igyekezettel kotorta a kanállal a bögre oldalát. A bocskoros nézte egy darabig, azután sietve pakolázta holmiját az iszákba. A kenyeret már készült behajtani a piros kendőbe, amikor meggondolta a dolgot, s vágott még belőle egy darabot. Annak felét magának törte, a másikat nyújtotta ismét a partigyerek felé.

- No - kínálta békülékenyen. - Ne.

1897

 

VÁNDORLÓ FÖLDEK

Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Úgy kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmúltak, s ma már nincs ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az, amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar közepére, s föltartván a fejét olyformán, mint mikor a ló szokott a felhőkre nevetni, idegen hangon hosszú, szomorú vonyításba kezd. Ez rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezúttal a kutya se tett ilyest, és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes időben, hajnaltájon, és ugyanakkora kakas az ő régi módján üdvözölte a hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az akácok fiatal levelei már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni kezdett, mert apránkint föltámadt a szellő...

Így volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté, és szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát láncára kapcsolta vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból, fogadta az asszony jóreggel-kívánatát. Viktor a tyúkokat nézte körül, s kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat vett föl a sövény mellől, s védte a pár napos csibéket a falánk kacsák rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek akkorra a kút mellett a vízben, s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A gácsér vezette a támadást, de a Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal.

- Te rosszcsont - mondta neki -, eredj kígyót fogni, még majd hogy éppen téged traktálunk kásával.

A gácsér - élemedett, okos kacsa volt ez - el is ment, és hápogva hívta maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre, s ott lármázni kezdtek nagyon.

- Tanakodnak most, hogy mittevők lögyenek - szólt Máté Viktornak. - Jót húztam a Makszi fejére.

Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát, s mind odaszórta az ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek. Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:

- Anaaa...

- Mék, mék - felelte rá szinte öntudatlan az asszony - mögyök mán, kis pulyáim.

Máté boldog mosollyal tekintett utána. Messzi, a mezőség túlsó oldalán hirtelen hosszú tűzdárda jelent meg az égen, s utána rögtön a föld peremén vörös világával feltűnt a mindenek élesztője, a nap. Libegett, egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat, s kalapját emelvén, köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az Isten küldötte ő, ki sírjából minden reggel feltámad lassan és méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak; a szarka cserreg, és a sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje. A Búböce megszólal az istállóban, és azonnal ki is lép a kúthoz, s a gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki: - Vizet, Máté, vizet a Búböcének.

A libák meg egyszerre nekiiramodnak, és keresztül röpülnek a sövényen.

- Gágá - mondják a libák a napnak, s feléje terjesztik szárnyaikat.

A töröttlábú varjú, a tanyaudvarok humoristája, már rég lejött a padlásföljáróról, s ezúttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az akácok teljesen fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A jegenyenyár zöld levele a szellőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez egybeolvad, és mindez gyönyörű. Nincsen ennél különb templom a világon.

- Kszű, pszű - kiáltja mérgesen a macska, és jól pofonüti a varjút. - Grá, grá, kurkurkur - felel rá emez ijedten, s rögtön elugrik, és billeg a kutya felé, hogy ezentúl most már majd ezzel társalog.

Máté néz és hallgat és áll elmerülve, így nyújtván imáját mindezekért annak, aki adta. Azután fogja a baltát, s folytatja a dolgot ott, ahol az este elhagyta, és faragja az új kapubálványt a régi helyett, mert idővel még a kapubálványok is elmúlnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a két karján két apró emberrel.

- Apja - mondja -, apja!

Máté leteszi a baltát, és odamegy. A Pistika ez meg a Miska. Pistika a jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egyek, mert ikrek, de mégis a Miska a tömzsibb. Lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni, hogy melyik kicsoda.

- No, mit köll mondani? - kérdezi Viktor.

- Addon Iszten ló löddelt. - Így véli Miska, hogy ezt kell mondani. A példán Pistika észretérvén, szintén szól:

- Addon Iszten ló loddalt.

- Ló löddelt, ló loddalt - köszönti vissza őket boldogan Máté, csók között. - És mindön kutyáim...

István és Mihály lekívánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos, azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szívnak föl az áldott homokból.

- Újság van, apja - szól Viktor mosolyogva. - Nagy újság.

- No? - mondja Máté.

- Hát nem találja kend el?

- Újság? - ismétlé Máté. - Nem tudom. Nem vélök rá.

- Hát... - folytatja dévajkodva Viktor.

- Hát? Mondd no, ha tudod.

- Hát épp ma két esztendősek a gyerekök.

- Ó, uramisten - nevet Máté -, hát ijen vén népek mán kentök, iftyurak?

- A! Búböce! - mondja Miska a tehénre.

- A! Búboca! - mondja Pista is.

- Ugyan, hát mit adjak nekik? - szól Máté.

Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyúk, csirke, kutya, macska, sündisznó: mind jóbarát. Egyedüli ellenség a sánta varjú, mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes kenyeret. Hát a dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába kettősen, aztán hajtani a lovakat: dű te Tárga, hóha hó! A homokba pedig olyan házakat lehet építeni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a belső házba, és két darab egészen fényes krajcárt hoz elő.

- No, netök. Egyik egyiknek, másik másiknak. De jól vigyázzatok rá. Ezön vösz édösanyátok nektök ruhát. Ez pénz, úgy nézzétök.

- Péz - szól Miska.

- Péd - folytatja Pistika.

Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A barnapiros apró arcokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit ők még eddig soha nem láttak.

- Ni! - mondják egymásnak.

Máté és Viktor nézik, egymás mellett állván, a húsukból való húst, a vérükből való vért.

- Az enyimek - szól Viktor.

- Hát hogyne. Mindön a tied mán éppen - felel évődve Máté.

Evvel aztán megy is vissza az akácfarúdhoz, amit faragni kell. Az asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Így vannak egy darabig. Viktor már mindent rendbe szedett, s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet melegítse a népeknek. A balta alatt kint kong a rúd, s reccsen róla sorra az a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:

- Viktor te! Vidd be a gyerököket.

Az asszony kilép:

- Miért?

- Úgy nézöm, föltámad a szél.

Valóban, a tanya mellett, a vetéseken, a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zúgás van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb, egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytáncot. Viktor épp hogy ölbe kapta a gyerekeit, s bevitte a házba, már ide is érkezett süvöltve. Utána nagy zúgás következik, és végigvágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről, és száll messze az apró gólyákkal egyetemben. A jegenyék sírnak, s a nagy elhajlásokban pattog a derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá. A Náci varjú nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. Minden madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál a fejét épp most hányó búzavetés között. Máté sietve futkos az udvarban, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány eltévedt apró csibét fölszed, s bedobja a kotlóshoz, az ágasrúl leszedi a köcsögöket, s a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A szénapadlás elől elfújta a nehéz létrát, és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejjebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit se lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni. Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, mely elfog mindent, és betemet mindent. Rettenetes a zúgás. Kétágú öreg törzsek kettéhasadnak, fiatal fák gyökerestül fordulnak ki, s földre fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a levegőbe, a föld utazik, s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bír, a röpülő homok úrrá lett az emberen.

- Isten, hol vagy? - szól elhaló szava.

Még egy ideig dőlnek a fák, és visz mindent a szélzivatar: gerendát, szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy utolsó fúvás elviszi még a galambok dúcát, azután óriási hosszú sóhajtásával elvész a zivatar. Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon távozóban.

A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázta magáról a földet, ami ellepte, s mély szomorúsággal néz végig a tájon. Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki kínszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a sövényajtót kinyitni nem lehet, úgy tele van fújva mindennel, fával, karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekintett szét a fekvőségre, és amint a szúrós ágakat széthajlítván, tekintete a vetésekre esik, följajdul. Mintha kétágú szigonnyal szaggatnák szívét, mintha kalapáccsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar boszorkányai. A nyílegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a búzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se síkság, se árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés földestül átvándorolt az árpavetésre. Látván ezt, s a maga tiszta eszével azon pillanatban fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a könny, és vize elvesz a képét borító homokban. Úgy érzi, az esze pusztul, s minden, ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az ember. Visszamegy a házig, s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az ajtót, szemközt ér vele.

- Viktor - mondja megtört szomorúsággal -, látod-e? Látod-e? Nézd, nincs sömmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvötte. A bal kezével járt itt. Nézd; Elpusztultunk. A nincstelenségbe jutottunk. Mivel érdemöltük?

A szeretett ember könnyázott, poros arcára függeszti szemeit az asszony, és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre mit felelni? Ő is csak úgy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a szeméből, s állnak a pusztulás közepett hallgatag.

Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját, és előlép. Csillog a kezében az új krajcár, és kínálva nyújtja az apja felé:

- A! Apám! Péz!

Pistika a másik oldalon következik elő, és röviden kínálja vagyonát:

- Péd! Péd!

Fehér Máté letérdelt az istenhozta homokba, átvette két karjával két gyermekét, és Viktorra nézett. Könnyezése már elcsillapodott.

1897

 

VÁSÁR

Az átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért Vadlövő István mégiscsak bejött a vásárba. Semmi venni valója nem volt éppenséggel, mert Vadlövő, világéletében barkácsoló ember lévén, nem ad pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak úgy érdemes a pénzt megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit cifra kaszanyélre sajnál, még sem sajnálja sem magától, sem a családjától.

- Most vásár van bent - mondta otthon -, ilyenkor sok mindönféle mutogatások vannak, azokon az embör eleszmélködik. Továbbat az a gyerököknek is gyönyörűség. Hagy tapasztaljanak.

Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány kútágason kívül alig lehet egyebet látni. Így aztán el is határoztatik a menés. Már szombaton este nem lehet bírni a tanyában a Viktor lánnyal és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba! Oda még a tanító úr is csak egy hónapban egyszer megy.

- De talán még akkor se mönne - véli Vadlövő -, ha nem kéne szögénynek ojan nagyon a fizetség.

Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát, és sokáig tépelődik azon, hogy az új ruhát adja-e az Énokra. Már a városban igazán az új ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más oldaláról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentőn kopik a ruha. A gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van a nap szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem új ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta, száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd úgy elhevernek a gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörűség.

Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A Fiastyúk még fönn van az égen, mikor Vadlövő már tökéletesen elkészült, s mert az asszonynak az öltöztetéssel van dolga, ezúttal a reggeli gondját magára veszi. Pár apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán kelnek útra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ott marad a béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonnyal együtt előre ülnek a subára. Gyű, no, isten nevében - szól a lovakhoz, s vidáman kocognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben megvirrad, s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott, s most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István hallgatja, elmosolyodik, s figyelmeztetőleg oldalba üti könyökével az asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát, s újra tömi.

- No, még ez a pipa, gyerökök - mondja -, aztán ott löszünk a tötthejön.

Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá vasbikák húznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni, s kardos ember közeleg a kocsihoz.

- No - szólal meg haragosan Vadlövő -, ezt a két gyerököt csak nem akarja mögvámolni? Nem eladók ezök.

- Más nincs a kocsin? - kérdezi a vámos.

- Hát a magunk étele, kulacska, kenyér, szalonna, sült hús füstölt oldalasbúl, mög egy kevés kalács a gyerököknek.

Voltaképpen ezt se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel bosszantani akarja a vámost. Hagy lássa, hogyha szögényök vagyunk is, de jól élünk.

Így aztán mennek befelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol megálljanak. (A lóvásár is áll most, s a legtöbb kocsi odakint van, amely bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely becsületes ember gondjaira bízzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal. Énok buzgón söprögeti magáról a szalmát.

- Édösapám - mondja -, vösz-e kend neköm olyan lapdát, amelyik fölmén a levegőbe?

- Jaj, cselédöm - feleli az anyja -, drága az nagyon.

- Aztán - toldja Vadlövő -, ha egyször elszalajtod, soha többet utol nem éröd.

Ezen Énok egy kissé elszomorkodik.

- Majd vöszünk mást, no - biztatja az apja. - Van itt mindön, még tengöri herkentyű is.

Négyesben lassan járni kezdik az utcákat. Vadlövő néha egy-egy ismerőssel találkozik. Legelsőbb a csősszel a Matók-hegyből, aki ott a szőlőt szokta őrizni. Új csizmában van már a csősz, azt most vette bizonyosan, s föl is húzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A kezében meg hosszú új bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső végén.

- No, ez a bot hosszú egy kicsit - szól neki Vadlövő. - Mért nem rövidebbet vöttél?

- Hát hosszúnak hosszú egy kicsit - feleli a csősz -, hanem hiszen le löhet ebbűl vágni.

- Fölülről - veti oda István.

- Fölülről? Mér fölülről?

- Hát hiszen fölülről hosszú - évődik tovább a gazda a csősszel. Azután kezel vele, és megint csak mennek odább. Végignézik a belső vásárt, a tálasokét is. Azután a sajtpiacra mennek. Ott nagy juhsajtok vannak egy rakáson, s István az árak után érdeklődik. Némely túrót meg is kóstol, s a fölvett darab felét az asszonynak nyújtván kérdő tekintetet vet rá.

- Jobb a mienk odaki - szól az asszony.

- Nono - adja rá a helybenhagyó véleményt István.

A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más tenni való nincs, mint haladni a komédiáspiacra, mert az lesz a gyönyörűség. A komédiáspiac nagy téren van, és a sok mindenféle sátor körül tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a csengettyűt, a nagy dobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok előtt a komédiások családjai, és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös számmal, aki hajt a szóra.

- No, Viktor - mondja Vadlövő a lányának -, ilyen muzsikára tudnál-e táncolni?

Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép, s vannak már sejtései. El is pirul, és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól, akit kézenfogva vezet a sokaságban.

- Ugyan ne maradozz el mindig...

De bizony Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle mutogatások irányába értek már, és sok a megcsodálni való. Ott van legelsőbb az óriási hölgy a Sziléziábúl. Egy sátorban van az, és kívül ki van festve egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék ruha van festve, a szoknyája vörös, de a lábaszára ebből térden fölülig kimaradt.

- De szömtelen - mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik vállát:

- Hát ha ez a kenyérkeresete...

A ponyva előtt pedig áll egy ember, és nádpálcával mutogat. Azután egy nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen odafordul, szóba kezd:

- Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábúl. Van fölülről lefelé az a száznedvenhét centiméter, alulról fölfelé az a százhetvenkilenc centiméter. Ed summába a három méter és húsz centiméter megy a magasság, és elsüt ed ádjút a kebelin! Üt krajcárért mindenki megláthatom. El ne mulaszom senkisem asz olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem mindenki pofon...

Vadlövő igen jót mosolyog ezen beszéden, s utolsó szavára ráfeleli:

- Üssön a ménkű.

Azt mondja a kíváncsi Énok:

- Aztán, apám, igazán óriás?

- Ugyan mán, te... - feddi az apja azon célból, nehogy valamiként a bemenésre kösse magát a fiú -, hiszen ha az volna, ebből az alacsony sátorból kilátszana a feje.

Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan húzogatja magát vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszú sátor következik. Ez a történelmi kiállítás, amint a kiírás mutatja. Végig van az oldalán aggatva kívül képekkel. Ott van a Sarajevo ostroma, és ez valósággal éppen ilyen lehetett, mert a cukfűrer Gera Pétert meg is lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király ítélete, ahogy vágatná kétfelé a kisdedet. Túl rajta meg van rajzolva a zöldre festett halfarkú kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhajú asszony ül, és szedi a pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és árvalányhajas kalapban, sarkantyús csizmában, lobogós inggel. Táncol, és közben fokossal mutatja az üvegkosarakat.

- Mindenki kapsz ed nyereméntárd.

Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat figyelemre méltatja ugyan, de megveti.

- Lessük, ki mit nyer - véli István.

Szórványosan jönnek kifelé a cédulákkal, és a nagyhajú asszony osztogatja kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos szivarszívó szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kacajt támaszt. Azután jön egy úrféle, aki már több szerencsével járt. Gyerekórát kap láncostul, s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei mondhatatlan vággyal tapadnak az úrfélére, amint lépked a följárón lefelé. Hihetőleg tiszta színaranyból van ez az óra...

- Hogy hívnak, kis öcsém? - kiált rá az úrféle.

Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanító úr tanításai, és bátran felel:

- Engöm hívnak Vadlövő Énoknak.

- No, hát akkor neked adom ezt az órát.

A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált. Köszönni is elfelejti, csak nézi, s fölkiált:

- Édesanyám, nézze már kend is...

Az úrféle elveszett a tömegben, s mert hogy a szerencsés Énok körül most nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No, ez nem valami híres. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni, bárha csak két krajcár az ára, nem érdemes. Úgyis ki van az oldalára a dolog festve egészen úgy, ahogy történik. Hanem ezentúl aztán következik a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik sokáig. Énok bámulatát megosztja a hinta és az óra között. A hintát elnézné reggelig is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a pusztai gyerekeknek megmutassa az órát.

- De hogy van az, édösapám, hogy nem jár ez az óra? - kérdezi megütődve.

- Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejit - vigasztalja az apja. - Te se tudtál járni kicsi korodba.

Most a túlsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piac, rettenetes lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely most jött a francia országból, és útban van az angol ország felé. Kezdődik az etetés, s ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent valami nagy láncokat húzgálnak, és valaki bőg. Ez így együttesen képezi az oroszlánok ordítását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben, és két kopott tevét kihoznak. Három ember, továbbá a hírneves oroszlánszelídítő hölgy áll az emelvényen, s hogy a tökéletes lármában, ami itt dúl, a szavakból valamit mégis érteni lehessen, hosszú bádogcsöveken keresztül kiabálnak. Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok állítása szerint Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik egy darabig, különösen a tevét.

- De csúf apád löhetött - mondja neki István.

A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek nézni való, de a fülük már megunta azt a rettentő zsibongást, a lábuk kiállt a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó szerencse, hogy a szomszéd toronyban üti az óra a tizenkettőt, s nyomban utána ünnepi méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok.

E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul, s a pusztai emberek fejei mind-mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon emberek szívét, akik ritkán hallják, s bensőjükbe szállván gondolataikkal, nyilvánvalóan fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól. Hasonlóképp Vadlövőék.

- Gyerünk - mondja István, és szavának senki se mond ellent.

- Gyerünk ám - mondja a felesége, Kiskabók Apolló -, mert mán a gyerökök is nagyon éhösök löhetnek.

Viktor azt mondja:

- A szömivel nem lakik jól az embör.

Így aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik kocsiról való derék, becsületes jó ember (neve nem tudatik), csakugyan megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát, s kínálja a jó embert borral.

- Köszönöm szíves jóságát, de nem fogadhatom - szabódik amaz kenetes hangon.

- A bort? - kérdi csodálattal Vadlövő.

- Igen, a bort. Hitvallásom tiltja - mondja megint az újhitű.

- Hát akkor isten fizesse mög a szívességit - szól Vadlövő, és kezet szorít az emberrel.

- Ő már mög is fizette azt neköm.

Fölülnek a kocsiba ebéd irányában. Már akármennyire degesz a tarisznya, meglappad, mire a végét érik. Közben a kulaccsal is társalkodik István, s nyújtja a többinek.

- Mán csak csúnya állat az a teve - mondja egyszer.

- Vagyis a sivatag hajója - teszi hozzá a tudós Énok.

Ebéd végével befog Vadlövő, s miután lefizette az egy hatos helypénzt, útra kelnek. A Sárga és a Badár vígan kocognak, mert a lóban megvan az a szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok, aki a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett volna, s hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a subával, s előkotorászván az alvó zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos az, hogy ha a gombját forgatják, forog a mutatója.

Haladnak. Egyszer azt mondja Kiskabók Apolló:

- Látja kend, most a képünket le löhetött volna vötetni.

- Lenek le - mondja gondolkozás után válaszadásképp István -, de minek? Ugyan hová tötted volna?

- Hova? - kérdezi az asszony. - A tiszta szobába. A Kossuth Lajos mög a Ferenc Jóska közt éppen elfértünk volna a falon.

Vadlövő nevet.

- No, ezt mögént eltaláltad - szól. - Éppen mink vagyunk azok közé valók.

Apollónia kissé ingerülten vág vissza:

- Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen úgy ott vannak. Ha nekik futja, nekünk mért ne futná?

Vadlövő István egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló asszonybeszédek után meggondolt férfiaknál szokás. Szólítja a Badárt, s azután, hogy válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól:

- Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat ne hozd elő, lelköm. Más nép az ám, nem affajta, amilyen mink vagyunk. Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbúl elmulatozni a családjaikkal együtt...

Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé.

1897

 

FIGURACSINÁLÓK

A Maros valamely oldalából következett el a luntra, és igen nagyon tele van homokkal. Oly tele van, hogy a széles, tetejetlen bárkának az oldalai majd megmerülnek, amely esetben kétségkívül lekívánkozna a víz fenekére, hogy abból aztán soha többé elő ne jöjjön. Aki a kezében írások fölé rázza a porzótartót, el se hinné, hogy a homok olyan nehéz, hogy az csoda. A kevés homok is nehéz, a sok homok pedig még nehezebb. Ezen a luntrán pedig sok van belőle nagyon, mert a homok tavaszidőtájban és nyár elején végtelen drága, és azt érdemes messzi vidékekről hozni. Ugyanis úgy van, hogy a homokot kell keverni ahhoz a mészhez, amellyel egymáshoz ragasztják a bérkaszárnyák szomorú téglafalazatait. Hol van homok? Van odakint a pusztaságban: a futó és a sívó. Egyik sem alkalmatos. A futó az, amely a szél fúvását szó gyanánt érti, s megy vele, merre csak a szél akarja; a sívó az, amelybe belesüpped az ember, s ha kocsival megy benne, ugyanazt láthatja, mintha vízben járna: a kerék hullám gyanánt hozza föl a homokot. Van ezenfelül a száraz vidékeken többféle. Ott van, amelyen csak a kutyatej él meg, továbbá a bogáncskóró, amit a juhászok szamarai szeretnek. Ez fehér, sziket terem, és mindent, ami hozzáér, veresre mar. Van azután a szőlőhomok. Semmiféle gyümölcs nem ízűbb a világon, mint amely a homoki földön termett, annak a zamatját csak az tudja, aki próbálta. Ez is szép homok. Amit reggel a szőlőhártyára kapálnak harmatos időben, délre visszafolyik. Már hiába, ez a természete, és olyan csigák találtatnak benne, mint amilyenek tengerek fenekén. És nyáron át meztelen lábbal senki rajta nem járhat. Már délelőtt is nagy erővel kell futni egyik fa aljától a másikig, árnyéktól árnyékig, hogy ne égessen a homok, délben pedig, amidőn egészen a jegenyék fölött áll a nap, magamagátúl meggyúl rajta az odavetett gyufaszál.

De ez azért mégsem az a homok, amit a luntrán hoznak. Ahhoz, hogy a téglák egymáshoz álljanak, s ne ránk, hanem unokáink fejére szakadjanak, más homok kell. Néven nevezve: éles homok. Éles homok az, amelyik nagyszemű, kavicsos, és fölösen van közte macskaezüst. Várakozó János figuracsináló, aki az egész életét ezen foglalatosságban tölti, így vél róla:

- A legjobban mégiscsak arrúl üsmerszik, ha az embör a szájába vöszi. Ha a fog alatt roppan: jó, ha nem roppan: iszap.

No, hát akkor így van. El kell fogadnunk ez igazságot, mert különbet úgy se tudunk. Ennélfogva tényleges az igazság, és tényleges a homok a parton. Ezt messziről hozzák, mert az ilyen éles homok, ami csupa kavicsból van, az idők folyamán porrá összetörődve, manapság igen kevés találódik.

- Ritka madár ez - adja föl a szót Vízhányó Mihály, aki a luntrán szintén a homok irányában működik. - Ritka madár ez a mai világi életben, akár az arasztos szalonna.

Bizon, el kell ismerni, arasztos szalonna manapság ritkán kapható. Csakúgy a vékonyosát élik a népek. Ámbátor nem rossz az, nem lehet mondani, hogy rossz volna. Van olyan is, aki húsos. Az ilyen húsos szalonna a makkon hízott disznótúl ered. Soha kanászt vagy kondást ember ne bánts, mert az neveli föl neked a húsos szalonnát.

A luntra a Marostorokból jött, s itt kikötött a város alatt. Könnyű ilyenkor a vele való gyüszmékelés, mert széles a víz. A Maros partján belehányták a luntrába a homokot, és most talicskázzák kifelé. Vízhányó Mihály és társai: Szabad Nagy Mihály, Négyökrű Ferenc, Vadlövő Pál a munkások. Ezek talicskáznak. N. Szabó István pedig csinálja a figurát. A homokot ugyanis formákba rakják a parton, és e formák szerint méri föl az értéket a tulajdonos. Nem kis sor ez. Annak minden állásában, testében, oldalában és tetejében rendnek kell lenni. És meg kell lenni a kubikméternek benne, pedig aki csinálja, N. Szabó István, csak annyit ért hozzá, mint én. Én semmit sem értek hozzá, azonban N. Szabó István úgy szemléletből meg tudja állapítani a rendes térfogatokat. Azt az embert, aki az ilyesmit tudja, aki a lapátnyél hosszából kiveti ugyanazon kubikot, amin a mérnök félnap méricskél, úgy hívják magyarul, hogy figuracsináló. Ezúttal N. Szabó István. Hordják elébe talicskán az éles homokot, és annak hűvösséget a lábaira fordítják. Ő hátrább lép, s a homokot föllapátolja a figurára. De szép figura pedig. Aki figurát akar látni, ide jöjjön. Ilyen figura talán nincs is több a világon.

Akkor azt kiáltja le egy gyerek a partról:

- Mit csinál kend, Pista bácsi?

N. Szabó István föltekint rá. Egy darabig néz, s ez idő alatt áll a kezében a lapát. Azután fölismeri, és felel:

- Figurát.

- De nem jól csinálja kend - évődik a gyerek -, mert hátul a sarka megbomlott.

- Ne törődj te avval.

Most jönnek ki az egy szál deszkán a luntrából azok az emberek, akik talicskákkal a homokot onnan a partra eszközlik. Sorjában jönnek, aminthogy sorjában járnak befelé is, mert a szál deszkán nincsen kitérő. Mikor odafordítja egyik a figurához a homokot, azt kérdezi:

- Hát ez ki fija-csikaja?

Mondja rá a figuracsináló:

- Hát a Gergő fia.

A Gergő szintén homok irányában dolgozik ugyanezen a luntrán. Fölszólnak a gyerekhez:

- A Mészáros Ilus a te anyád?

- Az - mondja a gyerek. - Az az én anyám.

- A mustoha anyád?

- Hej, dehogy is mustoha - pattan föl a gyerek. - Valóságos anyám neköm a Mészáros Ilus.

- Úgy hát? - mondja a talicskázó. - No, mindjárt gondoltam. Te hát az első embörtűl való vagy?

- Én? - szól a gyerek.

- No - mondja a talicskás és megfordul a szerszámja előtt, hogy majd halad befelé a luntrába -, mindjárt gondoltam. Te barna vagy, a Gergőtűl való gyerökök pedig mind szőkét vetöttek.

Hallgatnak egy darabig. A gyerek a partról újból szól:

- Elmönnék én kedtekhöz figuracsinálónak.

Feleli rá a figuracsináló foghegyről és a pipa mellől:

- Hát gyere.

- Mi a fizetés?

- Hát kapsz egy hónapra négy forintot.

- Mög a kosztot ugye, de önni nem?

- Hát azt nem - véli tovább az ember.

Azután szótalan lapátolja a homokot. Szépen egyengeti. Mikor legjobban csinálná, hátulról valakinek a mellét érinti a lapátnyél. Jól meg is üthette. Egy vízi katona ez, káplár sarzsiban a monitorról. Azonnal föl is támad benne a harag, s azon a csodálatos nyelven, amin az isztriai beszél, egy csomó gorombaságot mond a meztelen lábú embernek. Ő ugyanis bakancsban van. Ez csak nézi nyugodtan.

- Ik bin kaporál - kiáltja.

- Und ik vár cukfűrer in Wien - mondja emez.

Tényleg úgy igaz. Ez állásában, is ismertem.

A matróz-altiszt kissé elszégyenül, s megy odébb. A gyerek megint szól a partról.

- No, ennek jól mögadta kend.

- Hát - mondja emez -, kit hogy illet.

Akkor kijön egy talicskával a luntrából a gyerek apja. Komoly ember. Szakállas. Aki mifelénk szakállas, mind igen komoly ember.

- Apám - kiált neki a gyerek -, a makói hajóval möggyütt a Teca ángyi! A hatszázhuszonhetes sleppön mög belefúlt a kormányos leánya a vízbe. Mönt a sleppön, oszt beleütődött a csárda falába, oszt az kidobta, oszt elmerült. Haj, de hadonászott!

Jön ki a luntrából még egy talicskás, és odaszól Gergőnek:

- Ugyan mért hagyod itt lármázni a kölköt ebben a munkában?

- Hát mér? - kérdi Gergő.

- Mér? Mönnyön a dolga után. Nem csudálnám, ha mustoha fiad nem volna.

- Ez?

- No hát.

- Hát mán, hogy volna a mustoha fiam? Ez valóságos gyerököm neköm.

A másik talicskás, név szerint nevezve: Vadlövő Pál, nagyot néz:

- Ugyan? Hiszen a többi gyerököd mind szőkét vetött?

Gergő áll. Leteszi a talicskát. A vízhez megy, s pipáját kivervén, hamvát a vízbe szórja. Rángatja a vállait. A gyerekre többé rá se néz.

- Talán orozva került a családba - mondja utóbb.

Nézem mindezt a partról, s nem tudom, kinek van igaza.

1897

 

PÖRLEKEDÉS

Várakozó János földje és Kiskovács János földje tökéletesen egymás mellett van. Elég szép, hosszú tagok, árnyas tanyaházakkal. Várakozónál eperfa van az udvarban s a ház körül, Kiskovácsnál jegenyenyárfák. Mindössze ez az, ami egy kis idegenséget csinál köztük. A jegenyenyárfa ugyanis hivalkodás. Szép, szép, messze ellátszik, és az gyönyörűség, hogy mikor az ember halad kocsin hazafelé, már órajárásról látja a tulajdon fáit, amint toronymagas fejükkel integetnek. Azonban semmi haszna nincs neki, gyümölcsöt nem hoz, árnyékot keveset vet, mert nagyon magas, róla a bogarak férgeit messze, más emberek földjeire hordja a szél, ami nem kellemes. Aki férget nevel, tartsa magának. Más az eperfa. Széles és lombos. Szép gyümölcsöket hoz, ami haszon. Este a gyerekeknek kezébe adnak egy darab kenyeret, s küldik föl a fára, hogy vacsorázzon. Meg ráznak is egy keveset a kacsáknak és libáknak. Továbbá finom, kézzel szedett gyümölcseit a városi piacon is megveszik. Okos ember így tesz, és nem tart olyan fát a földjében, amely hasznot nem hoz, sőt ha a vihar kitépi, olyant zuhan a tanyára, hogy betöri a tetejét.

De mindegy. Kiskovács ezt teheti, mert legényember, nincs a háznál se kicsi, se nagy más, mint a felnőtt testvérhúgai. Mindössze csak ezek kiházasítására kell szerezni, de oda sem sokat, mert igen nagyon szépek a lányok, és munkájukat mutatja, hogy soha abban a tanyában napszámos nincsen. Az ilyenfélének nem túlságos sok hozomány szükségeltetik, ott van az a csillogó fekete szemükben, az erős karjukban. Várakozó János már kissé idősebb ember, továbbá négy családja van, s az asszony beteges. Ilyen helyzetben már nem lehet jegenyézni, hanem csak szerezzen az ember minél több olyan fát, amely magamagától terem.

A két tanya közt csak ez a különbség, de ebben meg panasz nem lehet, miután az ujjunk sem egyforma. A békesség régi köztük, soha azt nem zavarja semmi osztályoskodás, s most íme mégis úgy van, hogy pörlekedő felek gyanánt állnak a kapitány előtt a városban. Nem jól van ez, nem jól van, de ki tehet róla, ha néha a dolog, ami mindig emígy volt, egyszer csak amúgyra változik. A földek mellett jobbról is, balról is dűlőút visz el. A földek pedig olyformán állnak, hogy Várakozó, ha jobbról akar a tanyába jutni, rálép a Kiskovács földjére. Csak egészen a sarkára, egypár lépést. Baloldalról pedig Kiskováccsal esik hasonló dolog. Ebbe ők mindig bele voltak győződve. Soha ez irányban egymást nem panaszolták. Azonban ki tudja, mi ütött a múlt héten Várakozóhoz. Amint látná, hogy a földje sarkán lépeget keresztül a sugár Ilus, hirtelen kiszalad a tanyából.

- Megállj, megállj!

A leány visszafordult, s várta, míg Várakozó odaért. Harmat volt akkor, erős és nagy harmat azon a reggelen, a leány a szoknyája egyik végét az övébe akasztotta. Miért szaladt oda Várakozó János?

- Mit akar kend, János bácsi? - kérdezte Ilus nyugodtan.

Mit, úgy-e? Hogy hát mit akar? Az ám. De biz Isten. Hát mit is akar tulajdonképpen.

Az ember nem szólt, megzavarodott.

- Mondja kend no, miért állít meg utamban?

Már itt valamit mondani kellett akárhogy. János egyszerre dühösre vált, s nagyot kiáltott:

- Azért, mert ez a föld az enyém. Ezen nincsen utad. Majd adok én nektek! Adj ide zálogot.

- Hát hiszen kend is jár a mi földünkön. Mi is jártunk arra addig - mondja a leány.

- Az eddig volt - dühösködik János. - Ezentúl nem úgy lesz. Zálogot ide, hagy viszem a kapitányhoz.

Ilus egy kissé rángatja a vállait, mint aki nem érti a dolgot, azután hirtelen félrekapja fejét, hogy pántlikába font haja előrerepül a mellére, és szépen helyet is foglal keble két halma között. A gereblyét, ami nála van, a földre támasztja, s bontogatni kezdi szótalan, két kézzel a haját, János nézi, de nagyon nézi.

- Mit csinálsz... - mondja -, mit csinálsz?

- Odaadom a pántlikát a hajamból. Ha már olyan nagyon kell kendnek a zálog - szólt a leány.

János csak nézi.

- Nem azt, nem azt - mondja egyszer elpirosodva -, a kötődet akarom...

Hirtelen oda is fut a leányhoz, elkapja a kötőjét, s ahogy megoldaná, át is karolja. Ott van már a kötő a kezében, de ugyanakkor ott a kipirult arcán egy csattanós pofon. Sebesen ment mindez, s János csak azon veszi észre magát, hogy a leány elugrott, s két kézre fogva a gereblyét, várja, hogy mi lesz.

- Utálatos kend - mondja lihegve -, nem röstell kend ilyesmit?

Várakozó már megint csillapul. Bolondság volt biz ez. (Hej vér, kutya vér...) Összegyűri a kötőt.

- Ne lármázz! Még neked áll följebb, aki bitorlod a más földjét? Mondd meg a bátyádnak, hogy majd számolok a fejével a kapitánynál.

Azzal aztán ment is a tanyaházba a kötővel, az Ilus pedig haza igyekezett. Aztán mi történt, hogy történt, nem tudatik, mert a tanyák szobáiba nincsen az idegen embernek belelátása. Annyi azonban bizonyos, hogy most a kapitány előtt állnak; a fakóképű, vörösbajuszú Várakozó továbbá a zömök Kiskovács mint öreg, nőtlen ember, félig legényesen, félig gazdásosan öltözködve, ünneplőben. Ilyen alkalomra ünneplőt szokás húzni (már akinek van), mert így kívánja a tisztesség. Mellette áll a két húga, a sugár Ilus és a barna Viktor, akinek úgy mozognak most megrettenésében szempillái, mint a pille szárnya, ha idegen helyre téved.

Kiskovács a zsebbe nyúl, és előadja a pöcsétöt. Az idéző cédula neveztetik pöcsétnek, mert rajta van a város címere. (Anélkül ugyanis az ilyesminek foganatja nincsen.) Előhúzván, át is adja a kapitánynak. Várakozó túloldalt áll, s változatosság okából egyik lábát helyezgeti a másik elé. Néha a földre is néz, de nem látja a földet. A tökéletlen városi nép ugyanis az anyaszülte tiszta földre deszkát tesz, hogy a földet ne lássa. Akkor a deszkát befesti, hogy a deszkát ne lássa. Akkor a festékre pokrócot tesz, hogy a festéket ne lássa. Akkor a pokrócra vásznat tesz, hogy a pokrócot ne lássa. Jó csuda, hogy még erre a vászonra is nem tesznek valamit.

- Azon föld irányában vagyunk jelönleg - mondja Kiskovács. - Az Ilus húgomat zálogolta ez az embör.

Máskor kendnek szokták tisztelni és néven nevezni egymást, most azonban Várakozó János csak embör és semmi egyéb.

A kapitány előveszi az írást, és abból előadja a panaszt.

- Úgy volt-e? - mondja Kiskovács. - Hát én honnan tudjam, kapitány uram? Az Ilusnak van róla feleletje.

Most az Ilus lép előbb. Koppan kettőt a feketével hímzett barna papucsa. A sarka pedig piros. De szép papucs. Úgy nézem, az írnok úr, aki háttal van felé, s vezetné a jegyzőkönyvet, ma eme jegyzőkönyvekben zavarodásokat csinál. Ilus kissé összébb húzza a keszkenőt a fején, s amint az álla alatt igazítaná, apró kicsi gödör látszik a nyakán.

- Az úgy volt, kapitány úr - mondja. - Szent igaz, hogy ott mentem, de hát mindig is arra jártunk.

- De pedig nem szabad ám a más földjén járni - véli a kapitány -, ha nem engedi.

- Ki megy az ő földjére, ha nem engedi? Hiszen engedte.

Kiskovács János szót kér, és kimagyarázza a dolgot. Hogy amennyit jártak ők a Várakozó földjén, annyit járt a Várakozó az ő földjükön. Ezt szegről-végre elmondván, azzal fejezi, hogy:

- Tökéletes volt itt, kéröm, az egyenlőség.

- Hát - fordul a kapitány Várakozóhoz - most beszéljen már kend!

János igen nagy foglalatosságba esik hirtelen aziránt, hogy a nyakravaló kendőnek, amit e túlontúl melegben is visel, a csücskit miként lehetne kihúzigálni a mellény gomblyukain. Az asztalra tekint, de miután azon fekete vasfeszületen egy arany Megváltót lát, szemét elkapja.

- Hát... - mondja -, hát mán kéröm, ha éppen tisztán csak ami valósággal - mán úgy mondom, ahogy tudom - azt illeti...

Piros sarkai a barna papucsoknak koppannak. Ilus vele szembe fordul, s a veresbajuszú, amint a tulajdonképpent mondaná (mert az "azt illeti" után ez következik), elakad. Kis ideig csönd van. A kapitány aktákat írkál alá, amit mindenféle hivatalnokok elébe hordanak. Kiskovács pedig megvetően tekint végig a szomszédon.

- Mondja no - szól egy idő múlva a kapitány -, hallom én azért, hogy itt írkálok.

Kiskovács szól:

- Nem mondja ám, mert elállt a szava.

- De kéröm - fakad ki Várakozó -, csak az én földemön jártak...

- Hát kend nem jár az övékén?

- Nono - véli Várakozó csöndesen.

- Hát látom már - mondja a bíráskodó -, hogy kend csak kötözködik. Panaszol kend, vagy nem panaszol kend? Micsoda szomszéd kend? Fogjanak kezet egymással, aztán ne lopassák egymással a napot ilyen dologidőben.

Kiskovács helybenhagyólag bólintgat, Viktor az arany Jézus Krisztust nézi, hogy lám, mily tehetsége van annak ott az asztalon így békítés ügyében. Ilus délcegen áll. Neki mindegy.

Várakozó azt mondja:

- Ami azt illeti... Kend hogy véli, János?

- Hát úgy vélöm, én is elzárom a földem kend elül, kend is elzárja a földét mink elülünk - felel Kiskovács.

- Hát hiszen - szól Várakozó gondolatterhesen -, hát hiszen...

- Avagy pedig marad mindön úgy, ahogy volt.

Várakozó sebesen rámondja:

- Maradjon.

Ilus, akármennyire csúf is ez a veres ember (azonfelül feleséges), e vallomásra elpirul. A kapitány a tollat nyújtja Várakozónak:

- Írja kend alá, hogy kibékült kend.

Azonnal írja is: Várakozó Várakozó János.

- Miért írta kend kétszer? - kérdezte a kapitány.

- Hogy miért? - kérdezi vissza Várakozó. - Én? Nömös vagyok én.

Viktor alattomban megrántja Ilus vasalt szoknyáját, s Ilus kacajra fakad. Csak rövidkére, mert azonnal észreveszi magát. De elég arra, hogy Várakozót újból elfussa a méreg.

- De hát - mondja évődve újból -, betartja-e kend szomszéd? Itt köll igérközni a feszület előtt!

Komolyan szól rá a Kiskovács:

- Én eddig is betartottam.

Mielőtt Várakozó felelhetne, Ilus nyújtja szavait a kapitányhoz:

- Kötőmet is kéröm.

Kinyitják a nagy szekrényt, amiben zálogok vannak. Az írnok úr ügyes, az ilyen fiatal leánykötőkre azonnal rátalál. Szeretné is tulajdon maga átnyújtani, de nem lehet. Már ott van Várakozó János, aki átveszi, s ő nyújtja Ilusnak.

- Ehol - engesztelődik -, ehol a kötőd. Gondolom, ez maradt nálam.

Ilus elkapja a kezéből, s oly módon fordult oldalt, hogy szoknyája az íróasztal lábához csapódik. (Ilyenkor még a kapitány is bánja, hogy ugyan miért nem az ő lába az íróasztal lába.)

Ilus pedig azt mondja a szóra fitymálva, a fordulás után:

- Gondolom, maradt akkor kendnél más is.

Várakozó képének azonnal égni kezd a balfele, ahol a pofont kapta, s le is kumja rögtön a fejét.

- Ne sértögessük mán most az ittléttel a kapitány urat - mondja csöndesen -, hanem gyerünk.

Azzal aztán óvakodik is lassan kifelé.

1897

 

BORFEJTÉSNÉL

Fejtik a bort a pincében. Nagy és hosszú pince, az egész tanyában ez a legszebb épület. A bornál ugyanis finnyásabb vendég nincsen a világon. Azonnal megérzi a rossz kvártélyt, és beteg lesz. Ez alapon az okos ember szép lakást épít neki, hogy valami baja ne essen. Ebben aztán a bor fejlődik és egészségesedik. Mikor először fejtik, még semmit sem mutat. Lélotty, amit a csávába kellene önteni. Piszkos, zavaros, és igen kétségbeesett embernek kell annak lenni, aki megissza. Már a második fejtésnél tisztul, bár még nem átlátszó. Olyanforma fények vannak benne, mint a tejkő ragyogása. De az íze már lehetős. Ennek örülni szokás. Most csak a tiszta hordókba vele, mert olyan a bor, mint a gyerek, hogy tiszta bölcső kell neki. Abban bizonyos ideig megint nyugszik. Ilyenkor pihen a bor, alszik, és álmában tisztaságot ölt magára. A harmadik fejtés az ünnepélyes. A harmadik fejtésen ösmerszik meg a bor valósága. Ha ekkor nem jó, fejtheti ezerszer, csak oly ital marad ő, amelytől az ember megborzong, s ily módon dicséri a gazdának: Ejnye, de jó bor, verje el az isten a tövit útról-útra. Ettől pedig nagyon óvakodni kell, hogy ilyen véleményekkel ne álljon elő az, akit az itallal fölkínáltak. A szőlőbe ugyanis sok pénzt kell belerakni egyik szürettől a másikig, aminek az ára aztán csak a borban jön vissza. Aki a bort nem fejti, az pénzt sem fejt, aki meg a bort rosszul fejti, a pénzt is rosszul fejti. Ugyanis a rossz bor nem kell senkinek sem, a jó bor után pedig úgy tülekednek az emberek ebben a hamis világban, hogy az csoda. Ennélfogva a borfejtés nem kis mesterség, hozzá mindenféle részről hozzáértés kívántatik.

Kívántatik, hogy a gazda tudja, elsősorban melyik hordó fejtendő és melyik hordóba fejtendő. Nehogy talán a finom, drágalátos rizlingi ital valamely ócska silleres hordóba jusson. A pincebeli belső napszámostól, továbbá a kapástól kívántatik, hogy mindenféle eszköz rendben és tisztán legyen. Aki pedig segítségül szolgál, az legyen jó, szófogadó, engedelmes, mert az ilyesmi komoly munka, abban hányavetiségnek helye nincsen.

István is lent van a pincében egy kutyával. István most kocsis, de régente juhász volt, s ez okból négy pulikutyát tart maga körül, amiket élelmez, s amelyek régi szabad, kóbor napjaira emlékeztetik. Ezúttal hármat egerészni engedett a földekre, Zsandárt maga mellett hagyván. Istvánnak voltaképpen a lovak ellátása képezi gondját, és semmi módon arra nem erőszakolható, hogy a pincében teljesítsen kötelességeket. De miután már lovait ellátta, végigcsutakolta, a hámot halzsírral bekente, s a holnapra való takarmányt lekaszálta a herésből, s kutyáival a rendes abfertigungot elintézte, mi tennivalója sem maradt, s tétován állt az udvaron. Látta másoknak sürgését-kelését, gondolta: hátha segíthet, s így a pincébe jött. Alattomos célzat e szándékban nem rejlik, mert István nazarénus, s így nyilvánvaló, hogy nem a bor kedvéért ment a pincébe. Vallása ugyanis a bort, mint olyan eszközt, amely az embereket rosszra vetemíti, határozottan tiltja.

- Legyüvök hát én is - mondta István, mikor fejét a gátor miatt lehajtva, a lépcsőkön lépkedett. - Majd segítök valamit.

Az öreg Imre, a kapás, régi társa Istvánnak. Bizonyos visszás helyzetben vannak ők egymással, ami a rangot illeti. A kapás tanyahelyen föltétlenül előbb áll, mint a kocsis, mert a kapás a gazda távollétében mindenek fölött intézkedik, míg a kocsis csak a lovaknak parancsol. Azonfelül István csak azóta hagyta abban a juhászatot, hogy a legelők becsületesebb részét búza alá elvették, ennek pedig alig van össze-vissza öt esztendeje. Mindössze hát öt éve szolgál a tanyában. Az ilyesmi nem numerus, mert aki nem akar a gyüttmönt névre szert tenni, legalább tíz esztendeig van egy helyen.

A kapás már huszonnyolcadik éve. Így rangban bizonyára elsőbb mindenféleképpen, de van két bökkenő. István idősebb pár évvel. Továbbá, mikor az olasz földön katonáskodtak, István káplár volt, rendes pálcás káplár, mert ő írástudó. Ily módon egymást tisztelik, és kendnek nevezik. Most azt mondja neki a kapás:

- Kutyával jár kend a pincébe? Nem való annak a bor.

- Nem ám - mondja István -, nem még az embörnek se.

- Nono, csak ne szentösködjön kend. Akárhogy beszéli kend, csak möginna néha egy féllitert. Úgy jó zsíros tarhonyára...

István ingatja a fejét.

- Már én pedig nem.

- Nono - mondja megint Imre, aki tréfálkozó kedvében van, miután fejtés közben nincs bekötve a szája a nyomtatónak. - Hanem tudja-e kend, István, hogy a szó csak szellő?

- Hogy a szó szellő?

- Ehen. Mindönki azt beszéli, amit akar, de más kérdés, hogy megtartja-e?

- Úgy, úgy - szól bele a gazda is. - Sohase hallottad a szokás-mondást, István, hogy szó: szellő, kontraktus: papiros, pénz: a fundamentum.

István áll a pince közepén a kutyával hallgatag. Gondolkozik.

- Nem hallottam - mondja utóbb -, de ha hallottam volna, se hallottam volna. Nem a pénz adja az üdvösségöt, hanem az élet tisztasága. Senki a pénzivel Krisztus társaságába nem jut... Mert az ideát való élet fölismerése mög a túlsó világi élet boldogsága...

Imre a szavába vág, mint olyan ember, aki már gyakran hallhatta ezt a nótát:

- Az mind úgy igaz, István - mondja neki -, de kend nem tudom, kitisztálkodta-e az ideát való életet olyan nagyon tisztára, hogy majd a túlsó oldalon való boldogságba jusson.

A gazda titokban int a vén rosszcsont Imrének, hogy ne ugrassza már az öreget, Imre azonban most semmiféle intést sem hajlandó észrevenni, benne van a furfangban. Effajta ember volt világéletében, s most ősz fejjel már nem kezd új szokásokat.

István így felel a beszédre:

- Mán hogyhogy gondolja kend?

- Hát úgy, hogy úgy tudom, hogy aki az új hitbe belemén, mindön előbb tött vétkit jóvá töszi. Előbb föl se vöszik a hitbe az érdemtelen embört.

- No? Hát én érdemtelen vagyok?

- Én nem tudom - felel Imre, s buzgón tisztogatja egy hordó akonáját -, de kend, mióta csak a katonaságtól hazakerültünk, mindig juhászkodott.

- Hát aztán? - kérdezi István.

- Hát aztán? - kérdezi Imre is csodálattal. - Hát sohase legeltetött kend a más földjin? Sohase kallódott el kend kezin birka?

A kérdéseket oly türelemmel hallgatja István, mint egy apostol. Egy ideig hallgat utána, mert vallása tanításai között az is foglaltatik, hogy az ember meggondoltan és szelíden beszéljen. Már pedig néha óhatlan, hogy lelki fölindulásokban rosszakat ne mondjon az ember, ha azonnal beszél. A gondolatnak parancsolni nem lehet, de a szónak igen. Ezért jó várni, míg a gondolatok mérge elcsillapodik. Idő mentén nyugodtan feleli:

- Kend előtt is beismerhetöm, ha beismertöm az Istenöm előtt. Nincs miért tagadnom, mert csak a teljes bűnbánás ad megváltást... Az én birkám gyakorta legelte a más fűvit, mög tévedt is a falkába olyan, amelyik való igazság szerint nem az enyim volt. De amennyire csak tudtam, hogy kinek töttem kárt, mindannyit megtérítöttem, akit csak löhetött. Mikor Isten fölvilágosította az eszömet, és a Krisztusban hivőkhöz tértem, száz forinton fölül való pénzt elfizettem kártérítésben.

Ezt el lehet hinni, mert tudva van, hogy István, aki mindig szerény és nőtelen életet folytatott, pár ezer forint fölött rendelkezik. Nem úgy a kapás. Ez, ahogy hatvankettőben hazakerült, házasodott, tíz gyermeke volt, ötöt eltemetett, ötöt fölnevelt. Legényfiait kiházasította, feleségét is eltemette, és szegény sorsban van. Szeme gyógyíttatására is sokat fordított, mert szemét kardvágás érte régente, s most hűvös időben a világa elborult. Nehéz sorsban él. Épp most vett a fiától egy hizlalni való malacot huszonöt forintért. A malac megér harminckettőt is, azonban mikor a menye a pénzért jött, éppen csakhogy ki bírta az árát fizetni. Ilyenformán most ezen a különböző vagyoni viszonyokon járnak a gondolatok, és senki sem beszél. Csak a bor csurgása hallatszik, amint költözik át egyik hordóból a másikba.

Egyszer azt mondja Imre:

- Soká juhászkodott kend, István?

- Mióta csak haza kerültünk.

- Hát - mondja megint Imre -, az hatvankettőben történt.

- Ügön. Az éhségös esztendő előtt.

- Az. Épp jó időjárásra tértünk haza.

- No, hogy.

Most új hordóba kezdenek, s újat is állítanak vele szemközt, amibe a bor folyjon. Kóstolják is. A gazda poharat vesz elő, s abban a bor színét kémleli. Továbbá az ízét is. Nyújtja Imrének, aki kiissza mind, ami a pohárban volt, s utána elégedetten bólint. Különben ez nem irányadó mert e vén embernek tökéletesen mindegy, akármilyen a bor, csak bor legyen.

- Kend nem iszik, István? - szól öreg társához.

- Nem. Nem szokásom.

- De ivott kend Macsentánál, mikor a vedettával eltévelyedtünk, aztán két nap kódorogtunk a sereg után.

- Rég volt az, Imre - véli a kocsis.

- Rég... Emlékszik kend, hogy mán ott voltunk, hogy no, ha ellenség gyün, eldobjuk a puskát, oszt átmögyünk a franciákhoz.

István szeme csillogni kezd, és az arca pirosodik.

- De nem möntetök, hé. Mikor gyütt a hat francia huszár szömközt, volt már köztetök, aki hányta volna el a puskát...

- De csak nem hánytuk, hanem leszöttük őket a lórúl. De szép embörök voltak a magas csákóban, sok medália a mellükön.

- Nem - szól István -, csak épp az elül gyüvőnek volt.

- Csak? - kérdezi Imre. - Úgy tetszik, mintha a többinek is lött volna. Körösztök mög aranypénzök.

- Nem - ismétli a kocsis. - Bizonyosan tudom. Az elül gyüvőt éppen én szödtem le a lórúl.

- Kend?

- Én.

- Kend pedig káplár létére is csak amolyan hosszú puskás volt.

- Hát ügön, mert haragudott rám a kapitány.

- A Fliglibam?

- Az.

- Lelűtték hatvanhatban szögényt.

- Tudom. Akkor a poroszokkal vereködtek. Mondták akkor, hogy kivégezték.

A hordó megmozdult. Támasztékot kell neki keresni. István hirtelen föltoporog a lépcsőkön, s hoz egy hasábfát.

- Ez majd mögtöszi.

A dolgot így eligazítván, Imre megint szól:

- Úgy-e, István, mög tudná-e kend mondani, hány embört ölt kend mög katona életében?

István ül az alsó lépcsőfokon, és simogatja a kutyája fejét.

- Hányat? - felel. - Hát hogy tudhassam?

- Nem úgy mondom, hogy mindet tudja kend. Hisz az embör lű, lű, de nem mindig tudhatja, hogy tanált-e? De hogy volt-e kendnek olyanja szemközt, akiről bizonyosan tudja kend, hogy kend lűtte agyon?

- Hát - szól István -, olyant is tudok, hármat éppen. Az első az ott volt Kollényó körül, lovaskatona. A második a Macsentánál, az tüszt úr volt. A harmadik meg az a francia huszár szerezsán, akit kend mondott az előbb, a metáliákkal.

- Hm - mondja Imre, elzárva a boroshordó csapját, hogy fölösen ne folyjon -, mind möghalt?

- Nem tudhatom - gondolkozik a kérdés fölött István. - A tüszt úr bizonyosan möghalt, mert mellbe kapta. A francia huszár is azon mód lefordult. Amazt az olasz lovaskatonát nem tudom. Elvitte a lova.

Istvánban egyre jobban támad föl az ezernyolcszázötvenkilencből való káplár. Arca, amelyet egészen fehér szakáll környez, pírban ég, a szemei fénylenek. Mutatja legjobban, hogy ő ismét az azon időkbeli káplár, hogy azt mondja Imrének.

- Hát te?

- Hát mit én? - kérdi Imre.

- Hogy te hányat öltél?

Imre egy nagy kancsó aljbort oldalra tesz, hogy az majd ott megállapodik, és tisztul. Görnyedten megy vele, hogy ki ne locsolódjon, s e menése közben szól:

- Mán olyant, akit biztosan tudok, csak egyet. Még a csaták elejében volt ez, amikor csak az olaszokkal küzködtünk. Piemontézer katona volt, gyalogos. Nem volt tűllem tovább, mint ez a pince hossza. De tán tovább. Olyan valami harminc lépés. Nagy, magos embör. De úgy voltam, tudja kend: ha én nem lövöm le, ű lű le. Rá köllött célozni.

- Möghalt?

Guggolásából a kérdésre a kapás sértődve tekint föl. Most is puskás ember, annak idején pedig tizenegy évig szolgált harcok mezején, mint "rövid puskás". Azon időben ugyanis a jó lövőknek rövidcsövű fegyvert adtak, amit úgy hordtak szíjon, mint a vadászok, "a többijek pedig a hosszú csévűvel úgy batramoskodtak, mint mikor a kapát viszik vállon".

Így szól most Imre:

- Én mindig odalűttem, ahova akartam. Még ma sem különb a lüvésem, pedig a szömöm hibás. Odalűttem a melle baloldalára, ott be is mönt... Zöld posztóruhába volt az embör. Azt azonnal elöntötte a vér.

- Hát aztán?

- Hát aztán? - folytatja a kapás némi haraggal. - Öt-hat elesött a cukkjukbúl, a többi visszaszalatt. Mink mög előre möntünk. Tudhatja kend, ha vél rá, kend volt a komendás a mi szakaszunkba.

- Nono - szólt a nazarénus.

- Én aztán fölfordítom az embörömet. Fejjel az ég felé. Ha már az embör möghal csata helyen, legalább ne harapjon a fűbe, mint az állat.

- Az igaz.

- No, aztán én tudtommal mást nem öltem. Löhet, hogy talált a golyó, mert én céloztam mindig, hogy melyik golyó kibe mönt, nem tudhatom.

- Jó süccös volt kend nagyon - szól István. - Löhetött ott több is halott a kend munkája nyomán.

Megint csönd van. A pincében sötétedni kezd. Még ezt az egy hordót áttisztázzák, a többi marad holnapra. István látja, hogy itt semmi hasznát nem veszik, megfordul, s megy kifelé. A kutya elöl.

Olyan szótalan állapot ez, mintha a megölt francia huszárok és piemonti olasz katonák lelke kódorogna az ászok körül.

Akkor Imre, a soha nem javuló vén ember, István után kiált:

- Úgy-e?

- No?

- Annak a három embörnek adott-e kend kártérítést, mikor az új hitbe áttért?

István, miként ha mellbe ütötték volna, mentében hirtelen megáll a lépcsőn. Felelne, ha tudna, de mit tudjon erre felelni?

Az udvarra megy, s az égre tekint.

Az ég borús, fölleges. Úgy látszik, éjjelre esőt kapunk...

1897

 

AZ ÜSZŐ FÖLTEKINTÉSE

A födél nélkül élő gulya neve némely helyen rideg marha. Régi szó ez, s bizonyosan onnan keletkezett, hogy az effajta marha minden szeretetet és kényelmetességet nélkülözvén, rideg életet él. Más részen megint gulyának mondják, ismét más részen pedig csordának. Bár ez utóbbi szó tisztán csak azon állatok gyülekezetére illik, melyek reggel elmennek hazulról, s estére kelve ismét hazatérnek. Ily különféle nevek vannak. Mifelénk pedig úgy neveződik, hogy: barom. Általános vélemény pedig, hogy a tehén egymagában is barom. Itt azonban nem. Itt a tehén egymagában tehén, s csak akkor lesz barom, ha legalább ötszáz van belőle együtt. Nem tudni, melyik elnevezés az igazabb. Kereskedni az ilyennel azonban fölösleges, miután ha hetvenhét könyvet írkálna is erről össze valaki, a kereseti pusztán ama bizonyos Rózsa András és Rózsa Istvánok azután is csak úgy mondanák a gulyának, hogy barom. Véleményük szerint ez a név illeti, s az ő véleményükre nyomdafestékkel hatni nem lehet. Más volna, ha harminc vagy negyven darab fát küldenének nekik különféle rovásokkal, amit ahhoz értő emberek vágtak. Azokból némely dolgokat ki tudnának olvasni. Hogy íme, ezen három vékony a három jegenyés Vízhányó Pált jelenti, eme kövér kerekség pedig Sebők Jánost, a pókhasút. Ama igen nagy hosszúság a hat apró vonással bizonyára Nyárfás Imrét, akiről különben is tudatik, hogy hat tehene van idekint a baromnál.

Szárnyék manapság már imitt-amott van. Ide is, amoda is fákat ültettek az ésszel élő emberek, s e fákból idő múltán erdők keletkeztek. Ez most már a szárnyék helyett van, s valamelyik oldala mindig megvédi esőtől, széltől vagy a nap melegétől az állatot. Csak a gulyások cserénye marad meg, azt látni itt is, ott is a puszta közepén. Akkora kis darab kerítés-sövényből, mint egy szoba. Abban lakik a cserényes, aki nappal főz a többire, éjjel pedig kerüli a gulyát, amely lefeküdt a karó körül. A gulya ugyanis olyan társaság, hogy nappal elpihen a pusztában itt is, ott is, de éjjelre megszokott helyet keres. Hogy ezt megtalálja, egy hosszú akácot kivágnak, ágait lebotolják, s a csupasz magas karót leássák valahol a puszta közepén a földbe. Azt aztán a gulya elismeri, hogy az az ő háza, födele, s nagy nyugalommal telepszik köréje este.

Gulya sok van a nagy darab földön, néha tíz is, mert nyolcszáznál több darabot nemigen tesznek egybe. Az már olyan nagy sereg, hogy három ember nem bírja rendben tartani, bármennyire érti is a dolgát. Mert rendszerint hárman vannak egy csapatnál: két ember meg egy gyerek. Tavasztól őszig csak úgy kint vannak az ég alatt, mint az állataik, krumplipaprikást szoktak enni, továbbá tarhonyát, zsíros kását, arra nagyokat isznak a csordakútból, s módfelett egészségesek. Szeretik az aludttejet is és a tarhót, amiben van részük elég, mert szerződés szerint az a tej az övék, amit a tehenekből kifejnek. Ily módon nem is rossz mesterség az, mert hasznuk van a tejből is, amit az asszonyaik elhordanak, és túrót, vajat, sajtot csinálnak belőle. A várostól is kapnak fizetést, valamint minden gazdától minden darab állat után az őrizésért egy-egy forintot. Ezzel szemben azonban megvan a vagyoni felelősség, hogy akármi történjen tavasztól őszig, bármiféle gyanús ember kódorogjon a határban: nem vesz el a jószágból egy citek sem. Ez oknál fogva meg nehéz mesterség a gulyásság, s csak olyan ember űzheti, aki tökéletesen kiérti magát a világi állapotokban.


A nagy pusztán, ahol a gulyák laknak, vasárnap némi embermozgás látszik. Máskor csend van arra, s nagy néha halad Szabadka felé egy-egy kocsi, vagy pedig gyalogosok haladnak, s megkérdik, merre van a Pálinkás-erdő, ahol a fa tetejében a Mária látszik. A gulyások ezeket útba igazítják s azután csendes megint minden. Vasárnap már más. Többen jönnek ilyenkor a gulyák felé, kocsin vagy gyalogszerrel. Mind olyan ember, aki azért jön, hogy föltekintse a marháját. Hogy nőtt-e a tavasz óta? Gyarapodott-e? A fű térdig ér csaknem, abban az emberek kéjelegve járnak.

- Ilyen terítött asztalnál csak gyarapodhatik - mondják s keresni kezdik a Bimbót a nagy tömeg állat között.

Mi is ilyen irányban értünk ki, hogy megnézzük a Tündér üszőt, amely a tavasszal került ide. Előbb a Vincze János gulyájában volt, s az tartozott érte felelettel, de a kapás tudni vélte, hogy ezúttal a két Rózsáknál van. Hogy Vinczénél igen fölszaporodott a jószág, s átadott belőle emezeknek. Ő tudja, neki megüzenték.

- Kicsoda?

- Nem is vélök már rá - felelte az öreg -, de valaki mondta a múltkor.

Ez a "múltkor" az augusztus közepi búcsút jelenti, amidőn a vén ember is elment a csárdába, s két álló napig felejtgette, hogy öregszik. Ennyi idő alatt kétségkívül lehet néhány üzenetet váltani, s így most már egyenest arrafelé hajtottunk, amerre felé sejteni lehetett, hogy ott őrzik a két Rózsák a gulyát a pusztában. A buckák közt nemsokára elő is tűnt a nagy zöld tábla, végig rajta a sok állat. Mind fejetlen. A fejük lent volt a nagy fűben. A gulya-szélben van már egy-két kocsi, odahajtunk. Nemsokára látszik, hogy jön egy magas ősz ember a térdig érő harmatos fűben, húzva maga után a hosszú botot.

A kapás csöndesen mondja:

- A Rózsa Sándor öccse.

Széles kalap van a fején, haja rövidre nyírt, szakálla ősz, bár még látszik, hogy veres volt azelőtt. Bocskorban van, nem a fűzős tótban, hanem a magyar csuszá-ban, amely csatra jár. Meztelen, izmos lábszárai barnavörösek, a pihéket, amik rajta nőttek, lenfehérre szívta a nap. Ha valamely festő meg tudná ezt a színkeveréket festeni, bizonyosan kidobnák a képét a műtárlatból.

A gulyás nyújtja a kezét, és üdvözli az embereket e szóval:

- Tartson mög az Isten mindnyájunkat.

- Mindnyájunkat... mindnyájunkat...

- Mind magunkat, mind nyájunkat...

- Hát talán hogy a jószágot tekintik föl maguk is?

- Az ám, majd azt néznénk. Ha itt van, ebben a gulyában.

- Hát - mondja elütőleg -, én majd térítöm a marhát, de gyön a gyerök mingyárt.

El is siet a semjék felé, hogy tereljen.

- Tán nincs itthon a számadó? - kérdezi a kapás a többitől.

- Oda van a szabadkai földön - mondják.

- Ez csak éppen testvére a számadónak - int Muladi kocsis az eltávozott után -, amaz az igazi, aki Szabadkát járja.

- Akkor hogy találjuk mög az üszőt?

- Majd mögmondja a gyerök.

Jött is már a gyerek, akinek a fejében van az inventárium. Egy alacsonyra maradt fiú, karikás ostor a nyakában, a kezében nagy bot, háromszor olyan hosszú, mint ő maga. Vékony gyürüceszárban egy makrapipa, azt a fogai között tartja, mikor köszönt.

- No - mondja aztán -, talán maguk is a marhájukat keresnék?

- Az ám - szólt a kapás -, azt. Van itt egy üsző a baromban, azt akarnánk mögnézni.

- Hát - felelt igen komolyan a kis ember -, azt löhet... löhet. Majd mögkeressük. Mert van itt sok. Miféle névön van itt az a maguké?

- Kis Pál névön.

A bojtár lenézett a földre, s a fűszálak töveit durkálta a botvéggel.

- Hm - mondta egyszer, s csóválta a fejét. Azután ismét gondolkozott. A pipát kivette a szájából.

- Üsző? - kérdezte.

- Üsző.

- No - szólt fontosan -, itt aligha van. Ötszázhuszonhét darab van itt a kezem alatt. Nem mondom: van közte négy, akinek a gazdáját nem tudom. Abbúl egy ló, kettő öreg tehén, egy van üsző. Ha ez lösz az, akkor mögvan, ha az se az, akkor itt nincsen ebben a gulyában.

- Hát - mondta a kapás -, itt köll annak lönni.

A bojtár előre haladt.

- Nono - felelt. - Majd mögkeressük.

Mentünk utána. Egy bikát, amely gyanúsan nézte ténfergésünket, jól oldalba ütött a nagy bottal. Az idomtalan nagy állat, amelynek a húsából vagy tizenöt ekkora gyerek kitelt volna, félre fordult, de ismét csak levágta a fejét, ami nem kedvező körülmény. A hosszú bot most nagyot sivított a gyerek kezében, s hirtelen a homlokához repült. Ezen a bika elszégyenült, a gyerek felvette a botot, s ment előre szótalan.

- De bolond bikátok van, hé - szólt neki Muladi, ahogy a csatakos fűben haladtunk.

- Ez még csak istenös - mondta rá a bojtár. - Van rátartósabb is.

Egy csomó barom közt megállt, s egy kajla üszőre mutatott.

- Ez-e az? - kérdezte.

A kapás nézni kezdte az üszőt. Ő se látta tavasz óta, hát nem ismerhet rá azonnal. Nézte jobbról, nézte balról.

- Ilyenfajta barnás-szürke volt az is, de mégsem ez az. Más annak a füle állása... Nem ez az, nem ez az, no.

- Hát pedig - állapította meg a bojtár -, itt az egészben nincs más üsző, akinek a gazdáját én ne tudnám.

Egész határozottsággal mondta ezt, s azonnal más munkába kezdett. Jött ugyanis utánunk három surbankó legény, akik szintén vele akartak beszélni. Kötelet hoztak és ostort, ami nyilvánvaló jele, hogy haza akarják hajtani a marhájukat.

- Adjon isten jó napot - köszöntötték.

- Adjon isten - felelte pipázva.

- Hát löhet-e? - kérdezték a legények.

- Löhet - válaszolt, kissé kérkedve állásával, amit a barom körül elfoglal. - Nem nehéz mestörség... Tán hazahajtod?

- Az ám.

- Kiféléjét?

- Sebők Fekete Antalét.

- Azt - mondta nyugodtan. - Annak kettő van itt kint, a tavaszi kajla tehén mög egy üsző.

- Az, az - mondták örömmel a legények, s a bojtár csöndesen felelt:

- Tudom én az ilyesmit. Majd mingyárt kikeressük.

Készülne is hozzá, de az öreg kapás, aki a saját szemének sem igen hisz, tovább kutakodott, s most a tereléshez álló gulya elejéről kiált vissza:

- Itt az üsző.

Mire odaértünk, már körül is nézte.

- Tündér - szólt neki örömmel. - Tündér...

Az üsző rábámult.

- Mögüsmert, mögüsmert - ismétli vígan a kapás. - De möghíztál! Ejnye, de szép vagy! Ha a Pirók látna! (A Pirók ugyanis az anyja neki.)

- No, hogy - vélte Muladi - Ojan kil-, nyóc- nyócvanöt forintot bizonyosan mögadnak érte. De valójában az-e?

- Nézze kend a billogját. Kend ismer írást.

Nézi Muladi, azonban tehénszőrön nehéz az írást megismerni az olyannak, aki régen tanulta. Együttesen állapítjuk meg, hogy csakugyan rajta a billog.

- No, most gyere bojtár - örvend a kapás. - Mondtam én, hogy itt lösz az elejibe, mert mindig olyan elüljáró marha volt ez a Tündér.

Jön is a bojtár, de már messziről kiált, ahogy az üszőre néz.

- Jaj - magyarázza -, nem jól mondták maguk a nevet, azért nem tudtam én. Nem Kis Pál ennek a gazdája, hanem Kis Palcsi.

Hát különben mindegy. Az üszőt megtaláltuk, az a fődolog. Meg is deputáltuk, és meg is dicsérték. Többen csodájára jöttek arrajárók, hogy jaj de szép.

- Hát hiszen, hát hiszen... - szólt kedvtelve a kapás, s végigtekintett némely hitvány tehenen, melyek a közelben legelésztek -, aki bornyút én kötök el az anyjátúl...

Haladtunk visszafelé, miután elkezeltünk az Öreg Rózsától. Muladi nekieresztette a gyepes síknak a lovakat, s tömni kezdte a pipáját. Közben a Sándorról beszélt.

- Lám - szólt hátrafordulva az ülésben -, micsoda élet az? Másoknak vagyont szörzött, maga tömlöcben halt.

- Hát az úgy van - állította a kapás.

Muladi azt mondta:

- Sok urat begombolhatott volna maga mellé a Sándor, ha akarta volna.

- Hát az úgy van - állította a kapás.

A pipa szárával kissé oldalt mutatott, s csöndesen szólt:

- Szép tanya ez a nyárfás nagyon.

Muladi nem szólt semmit, a kapás nem szólt semmit, én se szóltam semmit.

1897

 

A SZENT MIHÁLY A JÉGBEN

A kormányos nem valami jó kedvvel indult ennek az útnak, mert úgy vélte, hogy igen hideg már az idő, és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a marosi jegek. Ezek rendszerint az első híradók a folyó alvásáról. Legelsőbb jönnek le a Marosból, és a Tiszában úsznak lassan. Utánuk már a fagyok következnek, a jég egyre sűrűbb, valahol aztán megakad, valamely kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér a társaihoz, összefagy velük, és apránkint ily módon beáll a víz. A halak alatta maradnak, s igen nagyon futkároznak, hogy hol találhatnak a jégen egy kis ablakot, amely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek ilyenkor útban vannak, befagynak a jég közé, és még jó szerencse, ha a zajlásban parthoz tudnak állni.

Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a nagy hajóval Vác alá, hogy ott kővel rakodjon, s azután térjen vissza. Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezkedve. Arra fölfelé kevés a búza, sok a kő, erre lefelé búza csak van, van rozs is, de mit ér, ha kő nincsen. Ennélfogva azt hozatni kell, és nagy hajók járnak érte föl a Dunába, és mire leérnek vele, oly drága, hogy voltaképpen olcsóbb lenne túróslepénnyel rakni ki az utcákat. És jó őszi idő volt már, mikor a nagy hajóval megindult a kövekért Török Mihály, s mondta is, hogy ha ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint Isten különös kegyelme a Szent Mihály iránt. De azért csak útra kelt legénységével egyetemben. A maga emberségéből lement Titelig. Ott vasbikát fogtak a hajó elé, amely fölhúzta egészen a kőbányákhoz, hol aztán azonnal rakodni kezdték a hajót.

Lassú munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz, és Török Mihály látván az időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben, s a kővel is megtelt végtére a hajó.

- Holnap indulhatunk, Mihály bátyám - mondta az első legény, bizonyos Kanizsay Ferenc, másnéven Rámás Ferenc, mert mindig rámás csizmákat viselt.

- Indulni indulhatunk - felelte Török Mihály -, azonban, hogy haza érünk-e valamikor, azt én most áperte mögmondani nem bírom.

Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók, utóbb széles nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg vastagra. Biz úgy, hogy keresztet is vetettek valamennyien magukra, amidőn elkötötték a hajót a parttól, s a Szent Mihály belehaladva a Duna közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a kormányrúddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács. Mihály legény egyszer akkorát taszított a jégen, hogy maga is ráesett a hajóból.

- Nézd a bolondot - mondta Török, s kötelet hajított le Kiskovácsnak, amin az visszamászott. - Nem hiába, hogy valóságos fia a mostani mostoha apjának, de tökéletlen is volt világéletében.

Mások megszólása, apjának, anyjának gyanúval való terhelése nem szép dolog sohasem, és különösen nem ajánlatos annak, aki hajóval jég között vízen járván, sorsát nem maga intézi. Mint a példa mutatja. Ezen egész napon meg volt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén, baj történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem tapasztalt, hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná megmondani. Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy negyven éve jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg, ami még eddig nem volt, s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra, s a dereka akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy ijedtségben, mikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó lassan forogni kezdett, s alig telt bele vagy három minutum, a Szent Mihály már megint orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a vizeknek.

És így szemközt állván a jégáradatnak, az öreg fahajó megkezdte a maga szomorú haldoklását. Jöttek a csodálatos nagy táblajegek, és vágták az oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla, és ki merné így látatlanba hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra fordít valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni, pedig bárki bármit beszéljen, úgy van ez. Kanizsay Ferenc eléggé pötyke legény a rámás csizmában, de ezúttal reszketett, és ugyan sűrűn hányta magára a keresztet. Ellenben Török Mihály szomorúan pipált, és egyre csak azt mondta:

- Varnyút főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi történik.

És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak lehetett, s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez? Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen, és beszédes volt, úgy harsogott, mintha az ítélet napján citoráznának az angyalok. A budai telepről segítségre jöttek vasbikák, hogy majd elhúzzák a tötthelyről a Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert behorpadt az oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa a hajó orrán, úgy leszedte, és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török Mihály kivette a szájából a pipát, és azt mondta a legénységbeli népnek:

- Úgy nézöm, belefordulunk...

Azt mondta erre Kalapis János legény:

- Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. Itt hagyom a hajót, aztán forduljon, amerre tetszik.

Török idegenül nézett rá.

- A hajót? - kérdezte. - A hajót hagyod itt?

- A hajót hát. Hát mi a ménkűt? - szavalt tovább keményen Kalapis (mert az effajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). - Csak nem fagyok a jég közé a Szent Mihály kedviért?

Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki). Inkább ehelyett csak azt mondta:

- Hát ugyan hogy möntök ki a partra?

Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a víznek, jó távolosan feküdt. Ebben az istenítéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll, mert úgy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár hiszen rég elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó, hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek, mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti embert. Most nincs más mód, mint a körtét kihajítani vékony zsinegen, s ezen által majd kihúzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki végig kapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a legények, és azt mondta Kisfurús Gergely (a híres verekedő):

- Majd kihajítom én!

Más azonban a körte télen, és más nyáron. A körte voltaképpen ugyanaz a fakolonc minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána húzódik. Téli időben megfagy, s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Így járt Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se közelítette a partot a kölönc, hanem lebukott a jegek közé. Szégyenszemre kellett azt kihúzgálni.

- Majd én - próbálta a Kiskovács Mihály. Jaj, de hiszen minek is próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most már Kanizsay Ferenc fogta fel a körtét, és próbavetést téve előbb, nagy suhogtatással eresztette ki a kezéből.

Odakint a parton várták az emberek, nyújtották is utána mindkét kezüket, hanem hiába nyújtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván, összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott, és pipázott. (Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket, s úgy lehet, szíve valamely rejtekében föloldózott a jóindulat.

- Hát - így adta föl a szót -, hát csakugyan itt hagyjátok a hajót?

Kanizsay Ferenc nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugoraoszlopon, azt rugdalta a csizmája sarkával. Kiskovács Mihály nem szólt, ellenben Kalapis mentegetőzve rántotta fel a vállát.

- Otthunra vagyok tartozandó az életömmel - mormogta -, neveletlen kis árváim...

Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sírva. Én uram és én teremtőm, miért ne fakadna sírva az ilyesmin a gyermek?

- Adjátok hát ide azt a körtét - mondta Török, és levetette magáról a felsőkabátot, le az alsót. Felgyűrte a karján az inget az öreges ember, és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát letett támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivított utána a fagyos zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest, és minden morajló jegek fölött átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon.

- No - mondta az ember -, aki akar, az möhet.

A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot. Kikötötték cövekhez, és most már valóban mehetett aki akart. Olyan sűrűn járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent valamely tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a lábakkal lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult útnak, s hogy szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált eresztették, neki azonban jó erős madzaggal a derekát körülkötötte Török Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetű Kanizsay Ferenc maradt.

- Te még ne mönj - szólt neki Török -, mert majd levelet viszöl a partra, hogy postára add.

Meg is írta a hajócsárdában fehér papíron az ő betűivel. Ismeretes betűk ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a cifraságot, s ez okból a gö betűnek rendszerint elfelejtett farkat csinálni. Így írta, amint itt van: ha valaki kételkednék benne, tanú vagyok rá, mert láttam (legföljebb a névben lehet különbség):

"Tisztölt gazda uram!

Gyüvetben a porondot értük, és a jég oldalba kapott és borzasztó hasigatja a deszkákat a hajórúl. Már itt járt a Sirály és az Vín Gőzösök, hogy kivontassanak, de űk se tehettek semmit a jégségben. Vasbádogokat hagytak itt, hogy az jég ne szaggassa annyira a Szent Mihályt, de hiába, mert az jég mindent elsodor. Ugy nézze a sorsot, gazda úr, hogy alighanem utoljára látta a Szent Mihált. Engöm is. A levelet viszi a partra Kanizsaji Ferentz.

Török Mihál.

Most tépte le az első kormánt a jég."

Kijött a kis házból Török a levéllel, és odaadta azt Kanizsay Ferencnek.

- Ezt - mondta - mihelyest falut érsz, föladd.

Kanizsay Ferenc ránézett Török Mihályra.

- Hát kend - kérdezte -, Mihály bátyám? Kend nem gyün?

A kormányos, aki a saroglyán fölment a domentátumra szótalan, onnan aztán kérdést adott föl Ferencnek:

- Én? - szólt rekedten. - Én? Innen?

Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá. Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a jeges vízre, ki a parti ködbe, s magára maradván a félredült hombárral, önmagának tette fel a kérdést:

- Én? Innen?


Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára úgy történhetett, hogy az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt, dacára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor felbillent a hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla jég, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De Mihály arkangyal óvta a hajót, mert nem borította föl a tábla, hanem csak meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról. Mihály aludt már egy subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott, fölugrott, kiszaladt, és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az orrával ismét délnek fordul.

- Dicsőség, dicsőség! - mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem volt kinek mondani szavat a kietlenségben, s a kormányhoz állván, megtömte azonnal a pipáját. Azontúl aztán haladt, egymaga úr a vizeken az elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő megenyhült, s a jég úgy elveszett a vízről észrevétlen, mint az apró kacsák tollából a sárga szín. Titeltől fölfelé megint csak vasbika húzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a víz ellen, mint szokás. Amint eközben foglalatoskodna, és rendelkeznék útközben fölkapott éretlen legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés (kormányos az Isten velünk, ki ellenünk-ön):

- No, möggyütt kend?

- Mög.

- Soká oda volt kend.

- Az ám - mondja a hős -, sok volt a népekben az ijedtség...

1898

 

HAJNALBAN A KAPU ELŐTT

Reggel négy óra van. Fölkelek, hogy kinyissam a kaput, minthogy ma mosás lesz, és jön a mosóné. Van ugyan csengettyű a ház falában, de az nem jó dolog, az a csöngetés. Attól mindenki meg szokott rémülni, hogy ugyan ki jön, mit hoz, mi hírrel van? Csöngetni csak távirathordó szokott, a távirat pedig rendszerint rossz eseményeket jelent. Azért jár sebesen. A jó hír, az lassan jár, azt ötkrajcáros levélben szokták küldeni, pedig a rossz hírt kellene lassan küldeni, az mindig elég jókor ér. Így hát inkább nyissuk ki a kaput, hogy Mari néni ne csöngessen, és ne ijedjen meg senki a házban, hogy jaj, talán táviratot hoztak? (Bolond dolog is nagyon, a világ több ezer évig megvolt nélküle, és mégsem fordult fel.)

Az utcán még teljes sötétség van, szalad a rudas ember, hogy oltogassa a lámpákat. Ilyenkor mindig szalad, ellenben mikor gyújtogatni kell, lassan jár. Úgy lehet siet haza, hogy lefekhessen. A csizmáját a kopogásáról meg lehet ismerni, mert esztendők óta ő járja mindig ugyanezen lámpákat, és mindig ugyanezen csizmában. Valami régi mester varrhatta még ezeket a bőröket össze, s e régi mesterek varrásai sokszor tovább tartanak, mint maga az ember.

Messze az utca végin, arra belülről, lárma hallatszik. Nem látni semmit, hanem azért fölteszek tíz forintot - nem, annyit nem teszek, hanem öt forintot fölteszek egy régi Mária húszas ellen, hogy a cigányok jönnek, illetve mennek, mert most haladnak haza. A hajnali ködben elmosódva következik el idáig a lárma, azért mégiscsak meg lehet ismerni a csodálatos fojtott torokhangokat s a darabba harapott szavakat. Hiába vannak itt már pár száz éve, hiába feledték el anyanyelvük szavait, a szó, az elveszett, de a hang, az megmaradt. Ilyenkor hajnalban különösen megvan náluk, mert ilyenkor ital van bennük, mikor a vendéglőből hazatérnek. Azaz hogy nem a vendéglőkből, hanem az apró pálinkamérésekből, amelyeket már hajnalban kinyitogatnak. Az úrfi, aki húzatta velük, hiába fizette nekik a pezsgőt. Azt is megitták ugyan, de azért mégiscsak a pálinka kell, valami jó, amelyik mar. Mintha kismacskát nyelne az ember, aztán a kismacskát valaki farkánál fogva húzgálná kifelé, a kismacska pedig a körmével kapaszkodik a torkába. Ez az igazi, és ettől van jókedvük a romáknak, amint most, mint minden hajnalban, haladnak hazafelé. Valamennyi erre lakik a felsővároson. Ez onnan datálódhat, hogy erre voltak a cigánykovácsok telepei, ahol patkót, lapátot, szántóvasat csináltak, és verték ama híres halfogó picéket kaszaoromból, továbbá régente gazdag hajós és halász uraimék is nagyobb kedvvel ropták a táncot, mint e mostani szűk időben. Ámbár hiszen mindegy, mivel nekik most is éppen olyan jó kedvük van, s manapság már nem is kell féllábon muzsikálni az uraknak. Így haladnak el a ház előtt, és a vén kontrás, akit vagy huszonöt éve ismerek, mindig ilyen vén formában, hangosan szaval a többieknek.

- Megmondta rég ast a Pista tekintetös úr, Isten nyugtassa, hogy szó: szellő, kontraktus: papiros, pénzs: a fundámentum.

Hm. Ők a régiekről beszélgetnek, menvén hazafelé a fagyos hajnalon. Az ember igazán nem tudja halála után szó róla hol esik.

Odaát a pinceablakban kigyulladt a világ. Valószínűleg fölkelt a cseléd, és a Mari néni még mindig nem jön.

Lehet, hogy az urával van baja, mert valami borzasztó rossz ura van neki. Még a gyerekeket is el kell látni. Azoknak ajánlatos annyit főzni, hogy ebédre is maradjon, mert biz ilyenkor csak maguk vannak otthon egész nap.

Lassan kezdenek jövögetni a külső részekből befelé a dolgos népek. Mesteremberek, munkások, elővillan a hónuk alatt valami fehérség, a kis kendő, amibe az egész napi ételük van belekötve. Oly kicsi, hogy igazán csoda. Kevés a kenyér, és szűken kell vele bánni. Ahol négyen-öten vannak egy kenyeres szakajtóhoz, ott nagyon sok karéjt levágnak egy nap. Kevés a kenyér, kevés nagyon... A csizmák, amelyek a gyárak, műhelyek és boltok felé sietnek, mind azt kopogják a fagyon, kevés, kevés.

Utánuk pedig azonnal papucsok kezdenek kopogni, apró lánypapucsok, kip-kop, kip-kop. Ezeknek a sarka meg azt veri ki, dehogy kevés, dehogy kevés. Lám most is mekkorákat viszünk. Hát viszik is befelé a lányok a piacra a rettenetes hízott kenyereket, amelyek oly nagyok, hogy átalfogásukhoz két ember szükségeltetik. Ekkorák lehettek azok, amelyekkel a székelyek ijesztgették a tatárokat régi ostromok alatt. Lepedőbe kell tenni valamennyit, és úgy vinni vállon átalvetőben. A két rúdon hordott bibliabeli szőlőfürthöz illik az ilyen átalvetős kenyér, amelynek héja az ilyen hajnali levegőben ontja azt a tiszta meleg illatot, amelyet csak a paraszt sütőkemencében kap meg a tészta.

Hát még a belseje. Micsoda fehéren türemkedik elő, mikor belevágja a piacon a bicskát az asszony. Szép kenyerek ezek nagyon, viszik most be a városba, hogy ott eladják. Mert csak éppen az eladás tekintetében belvárosi a kenyér, egyébként a külső városokra való. A külváros vetette el a búzát, a külváros aratta le, meg is őröltette. A külváros asszonyai gyúrták tésztává, ők is sütötték ki, s a külváros formás lányai viszik be, hogy ez a finom étel annál tetszetősebb legyen. A belváros pedig megeszi. Még jó, hogy ez a szívesség is kitelik tőle.

Eközben egyre hajnalodik, és egyre sötétedik, mert valahonnan a pusztákról ködöt hoz be a szél, és lecsapja az utcákra.

Már megint hideg lesz, mivelhogy ködöt csak az északi szél hoz, és ennélfogva az éjjel megint sok kerítést fognak lopni. Ne tessék megbotránkozni ezen. Akik kerítést lopnak, azok becsületes emberek, sőt igen becsületes emberek azok, akik csak kerítést lopnak, akkor amikor igen nagyon fáznak.

Bár kár az ilyesmivel behatóbban foglalkozni, mert tiltott dolgok jóra magyarázása révén bepöröli az embert az úgynevezett Staats Anwalt. S nálunk nem jó a királyi ügyészekkel kellemetlenségekbe keveredni. Igen furcsa fölfogást diktál nekik a törvény. Ha megrágalmazom valamely tisztelt barátomat, akkor fogházra ítéltet, és pucolhatom azon idő alatt a Csillag börtön szép ablakait, ellenben ha a királyt bántom újságilag, akkor államfogházat kapok, s nyolcvan krajcár napidíjat mellé. Ennélfogva ne bántsuk a rendet, bár egész bensőmet kitárva, igazán nem bírom fölérni ésszel, hogy Torontál megye ez idő szerinti ínségesei miért nem követnek el némely államellenes izgatást. (Mikor kint csak hat krajcárt kontemplálnak nekik, az államfogházban pedig nyolc hatos dukál minden becsületes izgató magyarnak.)

De most már igazán ne bántsuk, mert végleg csak valami rossz eredménye lesz a dolognak. Tökéletes bolondság ilyesmivel hajnalban foglalkozni, amidőn köd legel az utcán, és északi szél veregeti össze az útszéli akác fagyos ágait. Csak jönne már a Mari néni, hogy az ember becsukhatná a kaput. De még messziről sem mutatkozik. Jön ugyan két asszony erről felülről, szavalnak is nagyon, azt mondja az egyik:

- Magának nagy baj ez, Róza néni.

- Hát tudod - felel rá az ángy -, neköm nagy baj. Ha ez az egy úrféle nem volna a famíliába, röttentő boldogságos életet élnénk. De tudod, ettül nem löhet.

- Nem? - kérdezi a Kata.

- Nem ám, Kata. Mert nézd, ha valaki csak picikét szól valami vidámságot, hát lehurrogja, de azonnal cáfolni kezdi.

- Hát - mondja révetegen Kata, vivén szintén a belvárosnak a kenyeret -, hát az úr...

- Nono - feleli az ángy esmét, bár némi büszkeséggel - de mégis. Hát mán nálunk egy játék szót kiejtöni nem löhet. Mert ez azt akarja, hogy legyen komoly mindönki a házban.

- Ugyan.

- Hát... Hát mondom, ha az oda nem tette volna a lábát hozzánk, soha semmi panaszom nem lett volna az életbe.

- Ájnye - mondja Kata, és kattog tovább a papucsokban, de oly formásan kattog, hogy igazán érdemes utánanézni.

Közben jön a Mari néni, mert mindennek el kell következni idővel. Pompás hölgy a Mari néni, és csodás hanganyag fölött rendelkezik. Messziről kezdi a jó reggelt kívánni, és a kapuba való várakozásomon csodálatát fejezvén ki, kérdi, hogy hallottam-e, hogy az este vízibornyút fogtak ki a jég alól a halászok nagy hálóval a Tiszából, és hogy a vízibornyú azt mondta volna, hogy jól van embörök, hanem ezt majd mögbánjátok, mert most mán a földindulás folytán fog elveszni a város.

Kicsiny szava lehetett a vízibornyúnak, mert mihozzánkig nem hallatszott el, ily módon tudomást venni nem lehetett róla. Ehelyett inkább az a kérdés adódik föl Mari néninek:

- Ki ez a Róza néni, aki itt megy?

Mari néni utánanéz a ködben, és azt mondja:

- Az ám, a Róza néni ez a mi utcánkból. Kutya rossz veje van neki, a díjnok innen a financériától... Tudja, tekintetös úr, annyi pénzök volt ezöknek, hogy a sóháznál sincs több, azt föllátnak borzasztó a tisztölt vejükkel, azt most ehun van-e.

No, ez szomorú. Mari néni be is óvakodik azonnal a nagy kapun, hogy nagy hangja nyomán Róza néni valahogy vissza ne forduljon. Itt fönn a toronyban tizenkettőt üt a kalapács a harangon, miből az ember, ha török számítással él, megtudja, hogy most öt óra körül jár az idő. A torony ugyanis zsenge ifjúkorában mecset volt, és a Hóbiárt bocsa járt alá imádkozni. A toronyban még megvan a régi hangulat, s rendszerint többet üt, mint kellene, bár senki komolyan nem veszi. Úgy lehet, a lejárt nagyokat példáztatja így vele isten keze, akik ütnek ugyan még előre-hátra, de már nem mutatnak.

Közben csak egyre hajnalodik. Bérkocsik mennek befelé. A hetvennyolcas, a tizenegyes egymás után. Azt mondja Mari néni a pinceablakon keresztül:

- De kár, hogy a kis rutli kiment a világi forgalombúl...

1898

 

FAKADÓ VÍZ

A Tiszát szőke leányzónak szokás festeni, bár hiszen ha barnának festik, az sem baj. A lányságából azonban annyi mindenképp igaz, hogy csalfa nagyon, és soha senki még eddig kiismerni nem tudta. Mindig több víz van benne, mint amennyi volt, s honnan veszi ő vajon ezt a sok vizet? Mostani állása harminc év előtt még halálos veszedelem volna, ma ügyet sem vetnek rá. Homokos, sárga tömegei hangtalanul futnak egyre, oly sok elfolyik, s mindig tud helyette másik jönni. Ilyen játékos ő, s mégis mennyien szeretik, kik rajta és belőle élnek. Ő is szereti ezeket: sokat beszív közülök, csöndes ágyába fekteti, és homokot rak rájuk.

Egészen másfajta az a víz, amely kísértetképpen járja a pusztákat. Ez néha tíz éven, húsz éven át el van rejtőzve, senki sem tudja hova. El is felejtik, hogy valaha volt, gyerekek legényekké és emberekké válnak anélkül, hogy valaha látták volna, mígnem aztán a kísértet egyszerre megjelen. Megdöbbentő ez, és félelemteljes dolog. Legelsőbb a kutakban mutatja magát, ahol a víz magasra emelkedik. Szinte kézibögrével lehet belőle meríteni, nem kell hozzá vödör. Pár nap múlva ím a búzaföldön, amely félnapi járásra van mindenféle víztől, a kísértet szintén megjelen. Apró, tenyérnyi kis tócsák csillognak a növényszárak tövén, ahogy a kelő nap rájuk süt. Ez sehonnan oda nem folyt, csak úgy a földből jött elő. És hirtelen az egész határban ott van.

De az úgy észrevétlen jön.

Csamangó József például a tanyaszélben találja az ásóját, amit bizonyosan a gyerekek hordtak oda. Fölveszi hát, és beljebb hajítja, hogy ott majd jobban kéznél lesz, és nem is hág bele senki. Éllel esik az ásó a földbe, de a meglódult nyele csak kibillenti onnan, s amit most lát a gazda, arra szinte megmered. Ami kisarasznyi földet fölvágott az ásó, annak a nyomában lyuk támad, ez a lyuk egy szempillantás alatt megtelik vízzel, mely kavarog benne, s utóbb helyét nem találván a gödörben, folyni kezd a partról lefelé. Az ember elfehérül e látványba, két válla megroskad, és úgy megy a tanyába a szomorú hírrel:

- Itt a föld árja.

Ez mindenkit megrettent, mert semmire sem való ez a föld árja. Hasznot ez nem hoz, de pusztít kegyetlen. Eleinte örömmel fogadja minden növény a nedvességet, zöldell vidáman, azután megsokallja, és elpusztul bele. Ilyenkor a lépés alatt a szántóföld már úgy süpped, mint valami dágvány, és úgy feljön a kútban a víz, hogy majd kidől belőle, és kezdenek megtelni a lapályok, és tanyákat fenyeget elöntéssel a víz. De el is önti némely részét, amiket gondatlanul lapos helyekre építettek. Könnyen felejtenek odakint az emberek, s voltaképp ki emlékeznék arra, hogy harminc év előtt elvette azt a lapost a föld árja.

A kubikosmunkát ilyenkor nagyon hamar megtanulja a pusztai, akinek addig arra szüksége nem volt. Verejtékes és kétségbeesett harc ez az otthonért a támadó földalatti hatalom ellen. Töltést épít a tanya körül, de végtelen nehéz a munkája, mert a föld is, amit e töltéshez fölszed, nedves és saras. Ennélfogva deszkák közé kell azt szorítani, s ami deszkát helyéből kimozdíthatnak, mind ide használják. Így harcolnak egymás ellen. A víz mindent akar, a gazda pedig nem hagyja. Ha már a föld ez évi hasznát elvitte is, de a födelet, azt nem engedi.

Közben apránkint telnek az árkok, már ahol ilyesféle van. Valami kicsi malmot lehetne rá építeni, oly szépen csörgedez a víz, amely, mint a nóta is mondja, mélyet keres, és nem partos dombot. Azután az utak lapos helyei telnek meg vele, s ott kacsaúsztatók keletkeznek. Egyre nagyobb tömegben jön az ellenség a föld alól, s némely patakokon kidőlt fákat fektetnek át az emberek híd gyanánt. A gyerekek azon keresztül járnak a messzi iskolába (nagy öröm ez nekik).

Egy idő múlva a föld árja elveszíti nevét, mert oly nagyra nőtt. Mikor már mindenütt elkezd fakadozni, de még csak az árkok teltek meg vele, a neve: fakadó víz. Mikor már a földeket elönti, és lassan legelve viszi magával a romlást: a neve vadvíz. Nem azért hívják így, mintha meg volna vadulva, bár ez alapon is ráillene az elnevezés, hanem mert vadon nőtt, és mert nem lehet megtudni, miért és hogyan jött ide ily csudálatos sokaságban. Keletkezése annál rejtélyesebb, mert olyankor is előbúvik, amidőn se sok eső, se hó nem volt, de még a folyóvizek is meg vannak apadva egészen.

- Mi húzza hát ki a mélységből az istenvertjét? - kérdik elkeseredve az emberek, akiknek minden reménységét befutotta az új tó.

- Az ördög hozta ezt - vélik mások. - A Mária, aki a Pálinkás-erdőnél mutatkozik a fahögybe, mögmondta ezt előre.

Tényleg mondatott is ilyen valamit az elrejtőzöttek által. Ez a Pálinkás-erdő jól kint van az átokházi határban, és a sarkán van egy fa, melynek tetejében Mária láttatik lenni, amint forog köröskörül. Bár hiába nézi őt a mindenféle ember, nem látja meg, csak a beavatott, sőt, még ezekhez sem szól, hanem csak az elrejtőzöttekhez. Azok által adatik tudtul minden beszéde, kik éjszaka gyertyafénynél sokáig néznek a fa derekára mereven, s utóbb térdenálltukból valakinek az ölébe dűlvén, eszméletlenségbe esnek. Ezek az elrejtőzöttek. Tavaly ilyentájban éppen egy pulykapásztorlány rejtőzködött, s ő adta tudtul a jövendölést, hogy tó támad azon a helyen, melyben aki megfürdik, minden betegségét elveszti.

Nem lehet tagadni, tó támadt is szépen, több az elégnél, azonban a nyavalyákról ezek nem használnak, sőt, íme a bajt hozták. Már nem az árkokban, és az utakon folyik a vadvíz, de kicsapott a szántókra, legelőkre, s halad, egyre halad és terpeszkedik. S miután eddig a víz ellen harcoltak, most egymás ellen kezdenek harcolni az emberek. Nincs többé sem sógor, sem koma, sem szomszéd, sem ország, sem törvény. A rendes sora az volna a vadvíznek, hogy mindenki engedje a földjén keresztülfolyni. Ily módon majd csak lejut valamelyik érbe, s azon elmegy a Tiszáig, amelybe beeresztik a zsilipen, ha lehet. (Bár elég furfangos gépek ezek a zsilipek is. Legtöbbször, mikor hasznukat lehetne venni, nem lehet kinyitni őket, mert a Tiszában is nagy a víz, mikor meg ki lehetne őket nyitni, akkor éppen nincs rájuk szükség.) Csakhogy az emberek nemigen szeretik, ha víz jön a földjükre, s ez okból teszem, azt Szélpál Mihály, mikor látja, hogy holnap reggelre csakugyan az ő földjére ér a vadvíz, este minden ásót, lapátot, kapát összeszed a tanyaudvarban. Minden házanépével a föld azon végéhez vonul, ahol a víznek be kellene jönni. Nem mérnök Szélpál Mihály, de ezt azért egész alaposan ki tudja fundálni. Alkonyat után aztán munkához fognak csöndben és szótalan. Alig pihennek, s reggelre kelve ott van a föld hosszában végig a jó erősre épített nyúlgát.

Olyan csendben ment ez, hogy senki nem vette észre. Aki létezéséről legelsőbb értesül, az a felsőszomszéd, bizonyos Savanya János nevezetű. Ez szomorúan tapasztalja, hogy árad a víz a földjén, pedig ő azt remélte, hogy lefolyik. Megy azonnal, és nézi a dolgot. Mikor Szélpál Mihály határához ér, hirtelen nagyot kiált dühében:

- Ó, hogy száradjon el a kezeszára, aki csinálta!

No, csak most sebesen vissza a tanyába. Mérgesen és sietve lohol János. Az udvarban mind a két fiát előkiáltja: a Jánost és a Mihályt (ennek épp Szélpál a keresztapja). Elő az ásókat, a kapákat!

- Minek az? - kérdik a legények.

- Csak gyertök, gyertök - fúj János. - Ó, hogy miért nem húzatja karóba az ijen emböröket a kiráj.

Mindhárman mennek most már sietve a töltés felé, hogy azt menten átvágják. Az ám, csakhogy ennek a botnak is két vége van. Szélpál Mihály meglátta a tanyából mindezen dolgokat (mert nem olyan nagy birtokosok ezek, hogy pápaszemmel kellene nézni egymást), s mire odaérnek a nyúlgátra Savanyáék, máris ott van a fiával, a Jánossal (ennek meg Savanya a keresztapja). Az öreg Szélpálnak valami rozsdás puska van a kezében, bár hiszen mindegy az, ha rozsdás is a fegyver, csak a magja jó legyen. A Savanya János keresztfia meg egy vasvillát hozott hathatósság szempontjából.

- No - mondja Szélpál -, hát kendtök, koma?

- Hát - mondja Savanya türtőztetett haraggal -, hát ehun e. Gyüvünk, hogy átvágjuk ezt a gátat. Kutyaság ilyent tönni.

- Az? - kérdezi ismét Szélpál.

- Az hát - feleli Savanya.

Szélpál most kétkézre fogta a puskát, és ravaszát a második csattanóról fölhúzza az elsőre. Az ócska závár kettyen egyet, s ezt a kettyenést minden fül meghallja, mert durranás szokott ezután következni. Szélpál mondani is akar hozzá valami megvető, kevély szót, de biz e tekintetben elhallgat azonnal, amidőn látja, hogy Savanya János meg revolvert vesz elő a zsebéből, s éppen nem úgy viselkedik, mintha azon csak furulyázni akarna. Így állnak szemközt, miközben Savanya Mihály, a legény, kiüti a vasvillát Szélpál János kezéből. Birokra is mennek ott a gáton. Félszemmel nézik ezt az öregek, mert a másikkal egymás fegyverét kell tartaniok. És azonfölül is... a Mihály a János fia, a János a Mihály fia... és a Mihálynak a Mihály a keresztapja, a Jánosnak a János a keresztapja - valóban, néha csodás véletleneket rendel az Isten. Azt mondja Savanya a kisebb gyermeknek:

- Te mög csak vágd.

Vágja is. Olyant nyom az ásón, hogy majd nyelestül beleszalad a friss gátba. És nagy segítsége van neki: a víz, mely azonnal nyaldosni kezdi a megkezdett darabokat. Jó szél is van, épp erre szolgál, és támogatta működésében. A Szélpál-legény most nagyot csavar a Savanya-legényen, s mindketten a vízbe esnek. Nem mély a víz, alig ér térdig, s most abban tülekednek, hogy kit lehetne alul keríteni. Áll fegyverrel egymással szemközt a két szomszéd.

- Hát nem bánom - szól Szélpál -, egy életöm, egy halálom -, s fölemeli a fegyvert.

- Neköm is - felel Savanya a revolver mögül.

Erre aztán ismét elcsillapodnak. Nincs más zaj, csak a vadvíz locsogása, amit tülekedésében a két legény ver, és az a lárma, ahogy a porhanyó rögök hullanak a habokba a vágás nyomán. Már a szélét járja az ásó. Most nagyot lök a földön, s egész tömeg kiesik a helyéből. Utána pedig zúdul a víz, s most már nem kell vágni a gátat, majd elhordja az ár tulajdon maga. Azt ugyan többé be nem tömi senki.

A további csatának most már nincsen értelme. Szélpál szomorúan ereszti le a fegyvert, valamint Savanya is a zsebbe teszi a revolvert. A két csapat különvál, menvén mindenik a maga otthona felé. Szót egymáshoz nem szólnak, ők, a komák, a sógorok, a szomszédok, a keresztapák az átvágott gáttal el vannak választva egymástól az életben örökre. Érzi mindkettő a teher súlyát. De Savanya önmaga előtt lelkében azzal védekezik, hogy mit tehetett volna másként? Más oldalról pedig Szélpál nézi szomorúan, azzal a keserűséggel, amely az ember szíve gyökerein szokott rágódni, hogy ím, mint buggyan el víz alá a vetés.

Bár az, ha valamely vetés víz alá buggyan, nemcsak neki, hanem valamennyiünknek szomorú. Mert akármilyen magas is az új országház tornya, a kenyér azért ezentúl is csak a földből fog teremni, mint ahogy eddig is abból termett. Így meg is érthető Szélpál bánata. S el kell mondani, hogy e bánatban van öröm is. Mert a Szélpálon túl való szomszéd, akinek a víz irányába jön, bizonyos Rákóczy Ferenc nevezetű ember, szintén megkészítette ezen éjjel a maga nyúlgátját. És azt Szélpál szintén ketté fogja vágni éppúgy, mint ahogy kettévágták az övét a Savanyáék (sohase is legyenek doktor nélkül).


A sajtótörvény megfoltozásáról lévén mostanában szó, ezzel foglalatoskodók bizonyára megróhatják s a foltozás nyilvánvaló okául fölhozhatják e pár sor írásomat, melyben büntetendő cselekményeket nemcsak tárgyalok, de azokat szegénységemtől telhetőleg tetszetősen előadni is igyekeztem. Kellemetlen vád volna ez nagyon, s éppen ezért itt nyomtatásban adom tudtukra önöknek Savanya János, Szélpál Mihály, Rákóczy Ferenc és mind valamennyien, kik nyúlgátat építenek és nyúlgátat vágnak, hogy ezen tetteik nem helyesek. Senki a maga bírája nem lehet. Minden bajnak megvan a maga hatósága. Kérem, vegyék tudomásul, hogy vadvizek dolgában a kultúrmérnökség az illetékes. Azon kultúrmérnökség pedig, amelyhez önök, Savanya János, Szélpál Mihály és Rákóczy Ferenc illetékesek, Aradon székel. Lám, valami fiskális pénzért adná önöknek a tanácsot. Ezentúl tehát, ha valaki a föld árja ellen gátat épít, azt nem kell átvágni. Egyáltalán, az egész vadvizes dologban mit sem kell tenni úgy kéztől, mert abból hirtelen haragok s ebből meg bajok származnak. Ilyenkor sokkal egyszerűbb, ha befognak önök, s megindulnak, Szegedre mennek, onnan Szőregre, Deszkre, Klárafalvára, Ferencszállásra s Makóra. Ott étetnek önök, s még aznap elhaladnak Apátfalváig. Másnap pedig mennek önök Pécskán és Palotán keresztül Aradra, ha ugyan e szaladgálást a macskák kibírják. Aradon aztán, ha jól kiértik önök magukat, rá fognak találni a hivatalra. Majd az azután intézkedni fog, s addig nem ajánlom önöknek, Savanya János, Szélpál Mihály és Rákóczy Ferenc, hogy a gátat átvágják.

1898

 

A MAG TÖRTÉNETE

Nagy, komoly ökrök mennek be legelőször a földbe, húzván maguk után a nagy kést, amely a föld hátát hasogatja. A föld az ellen nem szól semmit, áldottabb teremtés, mint ő, sehol e világon nem létezik. Azután emberek állnak a földbe, s dobálják szerteszét a búzamagot. A nagy kés által tett hasításokba esnek a magok, mikre előbb az Isten hasznosító kegyelme kéretett. Majd megint a nagy, komoly ökrök mennek végig a földön a boronával, s betakarják a szétszórt magot. Ezzel aztán jóidőre el is van intézve az egész dolog. Ezentúl az Isten dolgozik, s az ember nem tehet mást, mint hogy jó akaratát kérje. Adjon őszi esőt, de ne sokat, de mégis annyit, hogy elpusztuljanak a mezei egerek. Azután fagyot ne adjon idő előtt, ha ád is, kicsit adjon, s a nagyobbat csak akkor adja, ha már előbb havat adott. Szép fehér havat, amit az emberek hidegnek találnak ugyan, de a földnek az nem hideg, hanem jó meleg, az ajnározza a magot.

Azután jön egy hosszú tél, melynek leforgása alatt nem is tudnak mit csinálni az emberek a tanyákon. Jóformán a napot lopják, a jószág etetése csak, ami munka, s néha, ha sok hó esik, el kell hányni, s néha adót is kell fizetni. A mag nyugodtan van a föld alatt, pihen, s kezdi kikezdeni oldalait a melegség. A földben, amely meg van fagyva, a földben, amelyet méteres hó föd be fehéren, a mag nyílni kezd. Előbb álmodik, azután szül. E nagy darab földek, mikben öregjeink csontjai nyugosznak, apa. Apja a magnak, melyet termékenyít a hideg hónapok alatt, nyílásra fakasztja, s minden módon azon van, hogy a maga erejéhez képest éltesse.

Idők múltán a nap közelebb jön, s vetni kezdi tűző sugarait. A hó apránkint elvész, úgy tűnik el a mezőkről, hogy észre sem lehet venni. Alig hogy így búcsútlan távozott, s fehérsége helyében ottmaradt a fekete föld, abból kicsinyke zöld szálak bújnak elő. Oly vékonyak, oly elhagyatottak, egy nünükebogár semmi módon meg nem állhatna rajtuk. (Bár nem is igen megy rájuk, a nünüke vonatok bolondja, s a vasúti töltéseket kedveli.) A nap szelíden öleli körül fényével a gyenge növendéket, hogy erősödne. A gazda is kijár már a földre, és nézi, öröme telvén benne. Nyől a kis zöld szál, miből idővel kenyér lesz és bárcsak legyen is belőle sok. Mert, ha elején keressük a dolgot, hát a büftök nem föltétlen szükséges, de kenyér föltétlen szükséges ahhoz, hogy éhen ne haljanak az emberek.

Ez a kenyér most még ott van abban a félujjnyi törékeny szálban, és senki más, csak az Úristen tudhatja azt tenni, hogy e törékeny fattyúból valaha kenyér származhasson. A gazda igen nagyon jól tudja ezt, s el lehet mondani, hogy harmincesztendei klastromélet nem tanít meg úgy a valódi istenség ismeretére és félésére, mint egy esztendei gazdálkodás. Mert valóban csak a legfelsőbb hatalomtól függ minden igyekezete. Hitében népünk ezért tántoríthatatlan, s istenéhez való mély ragaszkodásában olykor valóban a tökéletes bájosság képét nyújtja az elé, aki a mai furcsa világban az ilyesmiben való gyönyörködést még élvezetnek tartja.

- Jézus Krisztus urunk minden búzaszemben ott van - mondja a nép, az asszonya különösen.

Ténybeli dolog, hogy a búzaszem legtöbbjén (ritkaság a kivétel) valami jelzés van. Vagy az alján, vagy a tetején, már ahogy fogja az ember a kezében. S valahol látni rajta egy olyfajta jelt, mint amilyent aranyneműekre nyom rá a hiteles próba bizonyítására az állami ötvös. Hogy mit jelez; szabad szemmel éppúgy nem látható, mint ezen az állami verésen, de a nép ráfogta, hogy a Jézus Krisztus képmása. A pénzeken, amiket a király veret, ott lehet a király feje, de a búzaszemen, mit az Isten kegyelme húz elő a föld alól, csak az Isten fiának képmása lehet, így is hiszik, és így is vallják. Ha föltekintjük, hogy volt idő, amidőn nem az aranyat akarták pénzül, hanem a búzát: ím, itt a pénz, amit az Isten veret tulajdon titkos erőivel a fia képmására. Mit azonfölül meg is lehet enni. Mert az éhes gyermeknek hiába adsz aranyat, abban legföljebb csak a fogát töri.


Most hát csak félni kell, továbbá hinni és remélni. A börziáner nem nézi oly mohó szemmel az árfolyamot, mint a nép az égalját, a támadó felhőt, s névtelen aggodalmak szorongatják a szívét. Mert minden időben van valami baj. Jaj, talán már sok is lesz az eső. Jaj, talán már sok a nap nagyon, ugyan hova lettek a felhők? Most meg szél van, most meg kevés a harmat, most meg, ni, már köd mutatkozik. Igen ritka az, hogy a gazda teljes lelki nyugalommal mondja:

- Ejnye, de gyönyörű szép időnk van.

Ilyenkor örül, s reménykedik, mert élete javarésze a reményhez van kötve. Minden apró kis gyökérke, amely odakint a földbe ereszkedett, az ő szívében is helyet foglal.

Azután jönnek az apró bajok. Itt bogár van, amott rozsda, más helyen rossz emberek lóval behajtottak a vetésbe, és összegázolták. Ezt észrevévén, már nemcsak nappal kerülgeti, de éjjel is, fegyveresen. Őrzi a mag nevelkedését, miből augusztusra kenyeret süttethet gyermekeinek. Az nől is. Már hozzávetőlegesen számolgatni is lehet mi lesz és hogy lesz. Ugyan, mennyit ád? Hányan vághatják?

A kaszákat is elő kell szedni. Nyelek megpántolandók ha rajtuk törés volna, de talán egy új fenőkő is vétetnék. De még a fenőkő bőrtokját is megvarrja az asszony, ha szakadozott, jó erős zsineggel. Víztartó csobolyók körül nézendők.

Egyszer pedig, valamely igen meleg délután, szél támad, igen gyorsan haladó. Előbb csak a messzi határ sugár jegenyéin látszik, hogy hajladoznak az idegen erő előtt, de abban a szempillantásban már eme tanya fölött is ott terem. Zúgásán kívül semmi egyéb nem hallatszik. Még a szarka sem cserreg, a láncos eb mogorván bújik az odújába, s mondják ugyan, hogy esőt jelent, ha a macska mosakszik, de biz nem mosdik az ilyenkor, hanem még az egyhez ki sem mondtuk a kettőt, már a padláson terem. S jön a rettenetes felhő, nagylomhán terjesztve barna szárnyait a vidék fölé. Minden elfakul, a virágok elvesztik színüket, a barna föllegben zöldes darabok mutatkoznak, erre, aki csak látja, keresztet vet, s reményei rombadőltére gondol: mert az ott a jég. Az eső megindul, azután erősebb paskolások az ereszek tetején, jön az apraja ég. Utóbb nagyobbak koppannak, mígnem egy olyant vág a tetőre, hogy pisztolydurranásnak beillenék. A gyermekek sírva fakadnak, az asszony rémülten sikolt, s a gazda figyelmes szemével az udvar földjét kémleli. Mást tenni nem lehet. Minden más veszedelem ellen dolgozhat az ember, a tűzből ki lehet menteni valamit, a víz elől futni lehet, itt azonban nincs más, mint belenyugodni, s legföljebb számítani lehet az udvarra hulló jegeken, hogy mennyi esik a búzába belőle, hány darab két araszon vagy három araszon, s ebből a tapasztalat kigondolja, hogy mennyi veszett el reményeiből.

- Hála Istennek - sóhajt a gazda -, csak a nagyja hull.

Ez ugyan ahova leüt, letöri a növényt, de mert nagy, kevesebb, mint az apró. (Sok kicsiből ragadt össze, míg leért.) Idő múltán a jég elhalad, s a határban beáll az irtóztató csönd. Sem nóta, sem fütyölés. A tanyákból lehorgasztott fejű emberek, síró asszonyok és hallgatag gyermekek lépdelnek a vetés felé. Jól föltekintvén ezt, némi megkönnyebbülés támad. Hát mégsem vert el mindent. Még maradt. S ebben is van öröm, a legszomorúbb sorsok is kínálnak néha ebből valamit.

Azután jön a jégaszaló, ahova jön, de nem mindenhova jön. Az most a boldog ember, aki a nagy írást a ládafiából előkeresi. Ej, ez de nagy büszkeség, mikor ama tekintetes úrnak, ki a városi fiakkeron érkezik, elébe terjeszti, hogy ehol van ni. Az alku megindul, a vetést megnézik, s mondják a biztosítók, hogy sehol olyan könnyűszerrel nem végeznek, mint épp itt, ennél a népnél.

- Úgy nézem, gazda, hogy itt egytized termés elveszett.

- Hát uram - szól rá az ember -, épp egy gondolaton vagyunk. Én is éppen ebbe vagyok beleállapodva.

No, itt az egyezség nem lehet valami nehéz.


A könnyű, homokjáró kocsik csodálatos vékony kerekei nyomát nagy, széles nyomok kezdik fedegetni az úton. Kévék és keresztek között ismét a komoly nagy okról viszik a vasbikát, s ha jó helyre érnek vele, azonnal be is fűtik. A kőszénfüst ismeretlen szaga terjeng szét a tájon le a pusztalegelőkig, ahol a cséplőgép búgását hallva, mérgesen bőgi vissza a választ valamely fiatal bika. Itt is búgás, amott is, a gépek járó kéményei mindenütt füstöl eregetnek. Másutt lovak forognak körben, s a hajtóember így szól nekik:

- Hajrá!

Máskor sohasem mondja ezt a lónak, máskor a gyű-vel nógatja. A változás talán azért van, mert a lovak most nem egyenesen előre indulnak, hanem körbe forognak az ágyon.

Nem sokkal ezután a szélmalmok is jobban forgatják vitorláikat, mint eddig. Minden kis szél elébe odatologatják az egész tetőt, és forognak folyton a kövek. A szélmolnár most arat. Jön egy kocsi, s elmegy, jön a másik, s szintén viszi hazafelé a lisztet. Nem sokat: egy zsákot, két zsákot, csakhogy ez a frissből való legyen. Az aztán megint nagy nap, mikor ehhez a liszthez fog az asszony, hogy megdagassza.

- Holnap új búzából sült kenyér lesz - mondja a gyerekeknek.

Ennél különb öröm nincs a világon már ismét. A gyerekek ezen éjjel nemigen alszanak. Hisz mikor az anyjuk hajnalban a dagasztáshoz lát, már figyelve nézik a munkáját apró, csillogó szemek. Mikor a szakajtóból a megkelt kenyér a széles lapáton a kemencébe vándorol, s szájához teszik a tévőt, gondolkozva szemlélik e különféle dolgokat. S egyszer csak a lapáton előjön a kenyér. Friss, illatos, ah de valami fölséges lehet. De hűlését várni kell, s addig apjukhoz szaladnak...

- Apám! apám!... - kiabálják -, új búzából van már kenyér...

Tíz hónap munkájának első eredménye ez. A gazda bicskáját előveszi, s kicsattantja. Balkézzel a kenyeret fogja meg. Jobbjával a bicskát, annak hegyével a kenyérre kétszer keresztet vet. S megszegi.

1898

 

GUGORÁZÁS

Jó ideig kis víz volt a folyóban, s most, hogy valamennyire mégis megdagadt, azonnal kezdődik a hajók járása-kelése. Sietni kell ilyenkor, mert a víz csalfa nagyon, s ím, ha pár arasszal alább száll, minden élet megakad rajta. Itt volna hát ez a hajó is, amit fel kellene húzatni valamelyik uradalmi part alá, hogy ott majd búzával rakodna. Erre már régen vár mindenki; az is, aki rakodná a búzát, a hajósgazda is, aki szállítaná, a hajóslegények is, akik a hajón lennének, a zsákolók is, akik a búzát hordanák, az öreg zsidó ágens is, akinek egész élete a parti mázsánál telik el, továbbá Stévóék is, a rácok, akik nélkül semmit sem ér az egész dolog. Ők majd oly hatalmasak, mint a víz.

Stévóék az első hírre, hogy mehet már nemsokára a folyón rendesen a hajó, odahagyták a kis szerb falukat, és itt pipáznak pár napja a parton. Várják a jó szerencsét, míg lovaik, a sok sovány macskaló a túlsó oldalon keresgél némi harapnivaló zsombékos füvet a fövenyben. Ezek nélkül nem indulhat hajó fölfelé, mert az már úgy van berendezve, hogy a magyar hajókat szerb emberek lovai húzzák a nagy alattságnál fogva. Nagyon egyszerű ez, és értik az ilyesmit Stévóék. Ha azt kiáltják nekik: Hó! - akkor megállnak, ha pedig Haó!-t szól a kormányos, akkor megindulnak. Ez tisztán az ő mesterségük meg a lovaiké, amelynél rosszabb foglalkozás nincs is a világon. Azért szokás mondani a rendkívüli nehézsorsú emberre: olyan az élete, mint a hajóhúzó lóé.

Stévóék hát állnak a parton, és örömmel szemlélik, hogy jön már a hajósgazda feléjük. Jön is, és előadja a dolgát. Stévó hallgatja az egészet, a fejében mindent összeszámol, és azt mondja:

- Negyvenkét forint.

A gazda erre szó nélkül sarkon fordul, és elmegy. Stévó pedig újból neki fordul a partkorlátnak, és pipál. Egymással beszélni kezdenek, azaz kázsélnak, mert szerbül megy a beszéd, mivelhogy abból nem ért más meg semmit. Nemigen szokás szerbül tudni, legföljebb némely vasárus vagy szövetet áruló boltos tart olyan legényt, aki a rác menyecskékkel el tudjon kacsalódni, ha hússütésre való serpenyőt, vagy pedig tarka selyemkendőt vásárolnak (már csak inkább kendőt, mint serpenyőt); Másként nem szokás ezt a nyelvet ismerni, pedig csak egy fertályóra járásra laknak a túlsó parton a rácok. Stévóék hát kázsélnak, és igen erősködnek, hogy nem engednek a negyvenkét forintból semmit, ami a gazdára nézve igen szomorú világot jelentene.

De azért jó, ha van gőzhajó-társaság, és a gőzhajós-társaságnak egy kormányosa meg éppen a parton, az aranykoronás sapkával a fején. A gazda ahhoz csatlakozik, és beszélget vele. Mindenféle közönséges dolgokról beszélnek, talán éppen arról, hogy hol kellene összeólmoztatni a kormányos pipáját, amely éppen eltörött a héten, de Stévóék mindezt nem hallják, ők csak látják a beszélgetést és most már meg vannak ijedve nagyon. Hát gőzössel akarja bizonyosan húzatni a hajóját a gazda. Nézd el, nézd, hát akkor ők miből élnek? A lovacskák a túlsó parton mit fognak húzni? És miből telik kenyér a csíkos tarisznyákba, és miből vesz a májkó otthon magának tarka selyemkendőt? Nagy ijedelem ez, és Stévóék most már annyira kázsélnak, hogy alighanem maguk sem értik egymást. Idő múltán újból elhalad előttük a gazda, és odavetőleg mondja:

- Hát huszonnyolcat adok, Stévó.

- No - kap a szón Stévó -, harminc lögyön az, gazda, aztán éjjel is mögyünk, ahogy a lovak csak bírják...

Stévó nyújtja a kezét, a gazda belecsap. Az alku meg van kötve, és Stévóék most már sokkal vidámabban tekintgetnek át a túlsó part felé, ahol a száraz, sárgára aszott zsombékok között a harapni való füvet tapossák a lovak.


Hej, de másformán volt ez régente. A gazdák nem alkudoztak. Stévóék nem ácsorogtak a parton, s a hajók nem hevertek hónapszámra dologtalanul. Még csak úgy tizenöt év előtt is mint nyüzsgött a folyó. Bőgőshajó, búzáshajó, dereglye, luntra egymással keveredett, horvát hajó, szerviány hajó jött, s jöttek a sekélyes vízen a könnyűjárású marosi burcsellák. Már alighanem csak egy van ezekből, mely hetivásárokra szokott jönni, s egy nap alatt ér ide Makó alól. Rá is van festve a falára a neve: Futár. Biz az nem futár pedig, mert lassan jár, de nem is szerették a nagy sietséget a régi időben az emberek. Lomhán csináltak mindent, de mindig csináltak valamit. Ma minden sebesen megy, egy hétre való dolgot elvégeznek negyvennyolc óra alatt, s a többi napra aztán semmi se marad. Ahogy a vasút megette a szekeres fuvart, a gőzös eszi apránkint a kishajóst. Pedig micsoda forgalmat csináltak ezek. Aki így látja a vízen feküdni ezeket a nagy lusta hajótesteket, amiket lovakkal vonszoltattak előre-hátra, el se hinné, hogy még csak nem is oly régen Fiuméval állottak összeköttetésben. A szegedi nagy sóház nemcsak az egész Alföldre adta a sót, de még Horvátországra is. Kocsin pedig csak olyan városok jöttek érte, amelynek vize nem volt. A többinek hajón vitték a kősót, s így jártak el a szegedi hajók Horvátországba. Onnan pedig hozták az olyan árut, amit idegen világokból szállítottak tengeri gályák a fiumei partra. Fölmentek a horvát vizeken, ameddig csak lehetett, ami nem is különös, mert egy méteres vízben már igen vígan jár a hajó. Azért ilyen szélesek és idomtalanok. Azt lehetne gondolni, hogy ostobaságból van ez így, pedig dehogy: észből, hogy széles teste ne sokat merüljön a teherrel. Így járt aztán mindenfelé; vitte a kősót, hozta a citromot, kávét és a spanyolnádat, mely utóbbiból igen sokat fogyasztottak még akkoriban az iskolák és a kocsisok. Gyerekkoromban nem is volt valamire való kocsis, akinek nem fiumei volt az ostornyele.

- Biz úgy - mondta egy öreg hajós a minap -, odáig jártunk, hogy a tengörrel keresködtünk. Münk fölmöntünk a Dráván, ameddig csak löhetött, a horvátok mög odahozták kocsin a portékát a tengörpartrúl. Valami hírös jó útjuk volt azoknak akkor, úgy hívták, hogy kalorina.

A Karolina út az, amely Portó Rénél éri a tengert. Ma is megvan, de már a tiszai hajóknak nincs abból semmi hasznuk. Már a Drávára szegedi hajó nagy ritkán megy, esetleg néhány kisebb luntra, amely a zátonyokon kaviccsal rakodik. Nincs mit vinni, de nincs is mit hozni. Mindent vasút hoz már, a kalorinán legfeljebb csak marhákat hajtanak egyik faluból a másikba. Úrrá lett a vasbika, ez a furcsa állat, amely szenet eszik, s vizet iszik rá. Ezzel mérkőzni lehetetlen, mert sebes marha, olcsó marha. Ami hoznivaló van, mind ő hozza, és kis pénzen hozza, és kis pénzen viszi. Azelőtt akár pénzegységnek lehetett volna itt venni a narancsot, olyan bizonyos volt, hogy egy narancs egy hatos. Az almát meg árulták három hatosért egy vékával, de úgy se igen vették.

Ma meg, aki ésszel élő ember, termett almából nem is hagy télire (legföllebb karácsonyfára valót a gyerekeknek). Mert az almát megveszik öt-hat krajcárért darabonkint, a narancs darabja pedig téli időben is négy krajcár A vasbika ilyen, szinte alig hihető felfordulásokat csinált, mert sokkal jobb lába van neki, mint a Stévó lovainak...

...Ugyan azért van most is vízihajózás, de nem az ami a régi. A kishajós mestersége tűnőben van és haldoklik bár néhol élesztgetik, de már nem bír a nagyhajóssal. Ámbátor ha bírna is, a dolog vége mégiscsak az, hogy idő múltán a nagy csuka megeszi a kis csukát.


Van ugyanis vontatás közben, hogy Stévó lovainak akarva, nem akarva, pihenésük akad. Nincs például a parton olyan hely, ahol húzhatnának. Például a part mocsaras, vagy agyagos vagy meredek. Máshol ismét szirtes. Más esetben van néhol olyan ereje a víznek, hogy az árral semmi módon sem bírnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a mély víztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem futja a vontató kötél. Ilyen különféle helyzetek vannak az ilyen kínlódásokban. Ez nem kellemes, és haragszanak a hajóslegények, mert most nehéz munka kezdődik.

Szükséges ilyenkor, hogy a csolnakba ugráljanak az emberek. A csolnakkal aztán elő kell menni a hajó orrához. Onnan a nagy láncos vasmacskát a csolnakba eresztik, amely nehéz súlyától csaknem felbillen. Ezután pedig két kézre fogja ám minden ember az evezőt, és bármennyire fáradt is, itten engedni nem szabad, és megállni se szabad a vasmacskával. Csak azt vinni előre, jó előre, ameddig a kötél engedi. Akkor nekiáll mind, és kilökik a ladikból. Lezuhan a vízbe a macska, az emberek pedig mennek vissza a hajóra a kötéllel, hogy megkezdjék a gugorázást.

Minden hajó orrában, mindjárt a bőgő mögött áll egy deréknyi vastag, derékig érő oszlop, látszólag csak azért, hogy legyen mibe belebotlani. Ez a gugora. A fejin egy rúd jár keresztül. Hogy a macskától húzott kötél végét rákötötték a gugorára, keresztüldugják rajta a rudat, és mindenki belekapaszkodik. Hajtják. Lassan, csikorogva forog a gugora, s amint tekerődzik rá a kötél, halad előre a hajó. A víz ellen való tehervontatásnak régi, furfangos szerszámja ez, még a lassan járj, tovább érsz világból. Magamagát hajtja így föl a hajó egész odáig, ahol a macska elvan vetve. De itt megint nincsen pihenés. Megint ladikba kell ugrani, hogy hasonló módon, miként az előbb, vigyék előre a másik vasmacskát. El is viszik, levetik, és visszahozván a kötelét, most az kerül a gugorára.

Most más munka jön. Az első macska kötelét a macskahúzó gépre vetik, hogy felvonják a víz fenekéről a nehéz vasat, amely két körmével erősen belekapaszkodott. Ezért is macska a neve. Mikor macskát kerget a gyerek, és a macska fára szalad, de a gyerek eléri, és le akarja venni onnan, a macska oly erősen fogja a fát, hogy csak úgy lehet levenni onnan, ha körme alatt a faháncs kiszakad. A vasmacska is ily erővel kapaszkodik a vízfenékbe, és fölhúzásához nagy erő kívántatik, mert éppen nem enged; van eset rá, hogy egyik ága beletörik a földbe, s ott marad a fenéken. Hajtják emberek a vasgép forgatóját, de nagyon nehezen megy, és lassan, ami megismerszik az ütközővas csattogásáról. Meg is állnak pihenni. Szélpál Mihály belefáradva a nagy munkába, köhögni kezd.

- Beteg kend? - mondja neki Várakozó János.

- Már miért? - kérdezi Szélpál.

- Hát, hogy köhög kend.

- Köhög, köhög - ismétli Szélpál. - Eleven ember szokott köhögni, nem a holt.

Ez igaz. Ennélfogva újból hajtják most a vasat, a macska a kötéllel már egészen a hajó orra alá került, no most mindjárt emelődik a nyelénél fogva. Egyszerre sebesen csattog az ütköző vas, kijött a földből a macska. A hajót egyszerre megkapja a víz sodra, és viszi lefelé. De tartja az első macskára vetett kötelet a gugora - Jézus és Mihály arkangyal! -, benne feledték a gugorában a rudat.

- Bukj le! - kiáltja a kormányos, bizonyos Báró István nevezetű, de hiába. Nem bukott le Szélpál, mert éppen köhögött. Ahogy megakadt az első macska kötelén a hajó, hirtelen csikorogva fordult a súly alatt egyet a gugora, és nyakszirten csapta Szélpált a rúd olyképp, hogy a bakhoz esett, onnan lefordult, és hogy az igazat megvalljuk, többé most már csakugyan nem köhögött.

Még csak egymásra tekinteni sem érnek rá az emberek, mert el kell kapni a gugora rúdját, s csak mikor ezt megakasztották, fordulhatnak a testhez. Kívülről nincs semmi baja, csak a nyaka van eltörve; már Szélpál fölfelé ezentúl nem hajózik sohasem. Csak lefelé még egyszer, utoljára most, hogy ladikba teszik, s a hallgatag vízen viszi egy hajóslegény hazafelé. A többi nézi, míg el nem tűnnek a kanyarodónál, a füzesek alatt, azután újból a gugorához fognak, sóhajtván mindenik. Egy mázsával könnyebb a hajó (mert nyomott annyit a nagy csontjaival Szélpál), és mégis nehezebb. Persze, hiányzik Szélpál két erős karja a hajón. Hát még otthon, a kis családnál?

A víz nekifeküdt a hajónak, az emberek a gugorarúdhoz nyúlnak, és hajtják a gugorát szótlan. A messzi partról, Stévó bebámul, kiabál is valamit, de szavát érteni nem lehet. Pedig egyre jelez:

- Haó! héj!...

Egy idő múlva azt mondja a kormányos.

- Ugyan, hogy nem gyógyul be a szája.

1898

 

DUGOTT BÁL

Elmegy két ember valamely szőlősgazdához.

- Van-e bor? - kérdik.

- Hát van még - mondja a gazda.

- Hát majd föltekintjük.

Föltekintik a pincében, de leginkább nem is a pincében szokott az lenni, hanem kamrában, mert amelyik ház nem kőből épült, annak nincsen pincéje, odakint pedig kevés ház van kőből való. A bor ennek folytán nem valami híres úgy ízre, hanem azért ereje van neki lehetősen. Meg is állapodnak valamelyik akónál, hogy ez lesz a legjobb. Azután alkudoznak. Huszonöt pénzre tartja a bort literenkint a gazda, de huszonháromban kiegyeznek. Így vesznek aztán egy egész akót, s kocsira téve, elviszik. De nem úgy viszik, ahogy a bort szokás vinni, mert rendes borvitelnél nem kell a kocsira sem alcserény, sem oldal, sem saroglya, hanem csak úgy rudakra kerül a hordó, mintha a pincében az ászkon állna. Itt azonban a kocsioldalak közé teszik, s egy ócska szűrt is rádobnak, továbbá a hordó mögé a saroglyába szénát vetnek, hogy senki meg ne lássa, mit visznek. Szóval, mint mondani szokás: lopdelmódon szállítják a hordót.

Hogy miért van ez így, annak kétféle okai lehetnek. Lehet, hogy a boragarak szemétől kímélik. Boragár néven a fogyasztási adóhivatal borfináncait tisztelik, és tőlük lehetőség szerint óvakodnak. A másik ok azonban fontosabb, mert annak esetében a boragár mellett még mindenféle más hivataltól is óvakodni kell. Ez akkor történik, ha a bort dugott bálra viszik.

A dugott bál csak olyan bál, mint más bál, de tőlük mégis abban különbözik, hogy dugva lehet csak csinálni. Mert úgy van az, hogy semmiféle dolog, akár jó, akár rossz, nem bír olyan gyorsan terjedni, mint az adó. A báltartásért adó jár, meg azt csak ott lehet tartani, ahol bormérési engedélye van a gazdának, szóval korcsmahelyen. De nem mindenki szeret odamenni. Hogy miért annak is okai vannak. Lehet, hogy rossz a korcsmáltató bora, lehet, hogy nem rossz, de drága, mert nagyon kiveszi rajta a hasznot. Más esetben a személye ellen van kifogás, meg nem mindenki akar mindenkivel együtt mulatni. Így aztán összeállnak húszan-huszonöten legények, s valamely fiatal gazda tanyáján, ahol elég tág ahhoz a szoba, maguk rendeznek bált, hívogatván rá a környékből a lányfélét. De ennek úgy kell menni, hogy akit nem illet, ne tudjon róla, mert büntetés jár ki érte. Törvény szerint nem járhatna, mert hiszen azt semmi parancs nem tiltja, hogy valaki a saját házában ne csinálhasson cigányos vígasságot, de ezeknek odakint nem szabad. Valamikor régen adtak ki erre kapitányi rendeletet, alighanem azért, mert sok mindenféle bajok történtek az ilyen cécókon.

Azelőtt cécó volt a neve meg csiricsáré, most már bál és ahhoz különféle előkészületek vannak, mert hiszen a tilalom dacára csak áll a dugott bál. Ez például, amelyről itt szó van, az Ördög Pál tanyáján történik, úgy jó oldalt a jártabb utaktól, hogy vigasságban akármekkorát kurjantanak is, arról senki híradással nem lesz, hogy rajtuk üthessenek. Különben is nemigen szoktak arra a pusztázó kardos legények mozogni.

Ide hozzák a bort dugva a legények, azután pedig Szél Jánossal tárgyalnak, aki tud cimbalmozni. De van is neki cimbalma. János a cimbalmát, meg hozzá a maga tudományát, fejenkint tíz pénzért szokta mérni egy éjszakára, amúgy értetődvén magától, hogy bort is kap. Nem sokat, csak annyit, amennyi olyan embernek dukál, aki dolgozik, míg mások mulatnak. Huszonhárom legény van együtt, mint dugott bálas rendező, ilyenformán két forintot meg harminc pénzt használ ezen éjszakára Szél János (de tíz pénzzel kevesebb számítandó, mert Csőre Ördög Jóska a ráeső részt úgyis letagadja). Az ötvenhat liter bor árából pedig fejenkint valami ötvenhat pénz esik, így koponyánkint fizet mindenki a bálra hatvanhat vasat. Persze, úri helyen alighanem többe kerül az ilyesmi, de hát ezek csak olyan egyszerű pusztai legények.

Ennélfogva nem is este kezdődik a vigasság, hanem már délután. Jönnek a lányok meg a táncoskedvű menyecske-félék, minthogy ezeknek híradással voltak. Üzenetet vittek a legények, továbbá elszalajtották némelyik után a béresgyereket. Egy csomóba verődnek a lányok az udvarban, a legénynép pedig szivart szí odabent a szobában, ami a napot ünnepi jelentőségre emeli. S csapra van már ütve az akós hordó a konyhában, alatta tál, körülötte pedig különféle poharak. Öt-hat fajta pohárt nemigen lehet odakint találni, az ahány van, annyiféle. És akármilyen vastagfalú is, ha már használt, bizonyosan le van csorbulva a széle. (Koccintáskor egyik pohár talpát szokták odaütni a másik tetejéhez, ez onnan van.) Már tart az italozás, aki hogy pálinkát is ivott valahol, időelőtt fölvidámodik tőle.

Szél János pedig nótát kezd kiverni a cimbalmon: - Barna legén mén el az gang alatt, Kiesött az fejiből az kalap - mondja a nóta, amely a lassú csárdás járására igen alkalmatos. A legénység húzza is befelé a lányokat, itt-ott egy bekötött fejű menyecskét (csak úgy magátúl kötötte be a fejét). A vasalt szoknyák suhognak a táncban, és magasra fölcsapódnak, mikor a csárdás frisse kezdődik. De ez csak addig tart, míg kevesen vannak a szobában; utóbb már alig férnek egymástól, de azért forognak, a leányok haja kibomlik, a legénység szivarjából pedig a hamu helyet sem talál, ahol a földre hulljon, csak úgy a lányok ruhájára, fejére esik, szétmázolódva a rózsaszín, kékszín derekakon. Utóbb Szél János abban hagyja a cimbalmozást, hogy majd bor iránt nyújtja panaszát, mit csakugyan helyeselnek a többiek is. A tánc egy darabig abban marad, azon idő alatt azzal illegeti magát a legénység a lányság előtt, hogy danol egy csapat ezt, más csapat azt az alacsony házban, aminek lármája csak emeli a fejük zavarodását. Mások birkóznak vagy jó nagyot ütnek egymásra, hogy szinte csattan és puffan, de ez tréfaszámba megy. Csak ha valakit fejen ütnek, vagy mellbe vágnak ököllel, az megy haragból. Hanem arra még van idő. Estig ilyesmi nem fordul elő, addig csak hol a lányság, hol a hordó körül forgolódnak. Míg lámpagyújtat után még erősebben lobognak a szemek, duhajabb a népség. A lárma nagyobb; a csárdásban forgatás közben keményen összeütődik egyik legény a másikkal, egy pedig borral locsolja végig a többit, amiért jókat ütnek rá. Hogy a messzi iskolából elcsendül idáig a harangszó, össze is szedik magukat a lányok, és megindulnak.

- Gyertök, nó! - kiáltja egy, és csakugyan útnak ereszkednek a tanyai virágszálak nagy sikoltozások között, mert a táncosok némely része utánuk szalad tartóztatás céljából. Az esti homályban messze elfénylenek a fehér viganók, amiket jól felfognak, hogy a harmat ne érje. (Maguktól való fejbekötések ilyenkor történnek.)

A tanyai házban pedig most kezdődik a mulatság. Beviszik a szobába a hordót.

- Van-e még benne?

A felső lyukon beledugnak valami botot, s kihúzván, nézik, hogy meddig nedves. Hát hiszen még majdnem félig van. Ez nagy öröm. Sürgősen öntik tele a poharakat, és Szél János elé egy egész söröskancsóval tesznek. Azt nem volna jó keresni, hogy ugyan ez a kancsó mint jutott oda, de hiszen János nem is keresi. A sok legény a hordó meg az asztalok körül egyre jobban lármáz, némely része danol. Ez az az állapot, amire mondani szokták ők: alighanem sok vót már bennük a bor, mer mindönki beszélt egyszörre... Hát van már olyan is, aki nem beszél, csak néz maga elé a borra, és gyújtaná a szivarját, de sehogy a szivar vége meg a gyufa találkozni nem akarnak.

A többi összeüti a poharak talpát meg az alját, s úgy a bortól föllángolva, duzzadó erőben áll ott a sok katonának való. Mert valami csipiszt az ilyen dugott bálra nem is vesznek maguk közé: legények elejéből szokott az ilyesmi együvé állni. Aki köztük alacsony, az zömök, vállas, bivalynyakú, aki meg nem zömök, karcsúan magas. Valamennyiben pedig ott az erő, amit a kasza, kapa, ásó és ekeszarv hagy a karokban. Ilyenkor mind annyira telve van vele, hogy szinte kicsapni készül. Ilyenkor támad az, hogy: megverek valakit vagy engem valaki. Miért akarna verekedni? Tudja is ő. - Ugrál benne az ideg - mint mondani szokták, és járván egymagában a szoba közepén a Jópálos-táncot, akkorákat feszít a mellén, mintha az egész világnak ellene akarna szegülni.

- Így mulasson az úr - kiáltja büszkén Ábrahám Fekete Mihály.

Helyeslően bólint a többi, mert így az úr, hej, nem is tud. Az "úr". Sok van vele mondva nagyon. Régi, hosszú idők nyomán támadt ellenszenv, mely ma is él. - A paraszt olyan, mint a krumpli, mely sülve jó - tartja némely "úr"; a paraszt meg azt mondja erre a maga vastag és nehéz ötletével: Nem tom, mér haragszanak ránk az urak, hisz nem akarjuk mink őket mögnyúzni - egyszörre... (Hanem csak úgy apródonkint, mi zárjelben, illetve bajusz alatt értetődik.) Hanem hogy ebben melyiknek mikor van igaza, mikor nincsen, itt ne keressük, mert úgy sem találjuk meg szűk helyen a nagy dolgokat. Hanem csak elég avval annyi, hogy Kothenc Susi Illés juhászbojtár azt mondja:

- Az úrféle? Hát mit tud az? Csontot hány az asztalra, úgy mulat.

A többi ránéz, hogy hát ez ugyan miről beszél? Csak szaval, bizonyosan juhászosan, alighanem azért, hogy falnak állítsa a többit. Honnan tudna ő ehhez, aki egy évben egyszer jár a városon, akkor is falakon kívül, csak a baromvásáron. Rá is mondja Ábrahám Fekete Mihály megvetőleg:

- Körösztapád térgye.

- Már mér? - fakad ki Kothenc.

- Hát mán micsoda csontot hajigálnának az asztalra? - kérdi amaz.

- Hát hunnan tudjam én azt? - szól vissza a juhász. - De láttam.

- Hun láttad? - adódik fel nagy gúnnyal a szó.

- Hun láttam? Hát a városban láttam, a kávéházba - erősíti a bürgés. - Csontot hánytak a kűasztalra.

Nagyon erősen mondja, és igaza is van neki, mert bizonyára dominót látott játszani, s arról mondja, hogy csontot hánytak az asztalra, mert az csakugyan csont is, nem pedig kő, mint az úrféle nevezi. Szavát azonban senki sem érti meg, senki sem vél rá, hogy ugyan mit akar mondani, s Ábrahám Fekete Mihály csak ennyit szól neki válaszképp:

- Legjobb vóna neköd is, ha nyomon beszélnél.

Nevetés támad, de meg kell mondani, Kothenc nem nevet. Nyomon beszélni annyit jelent, hogy az igaz nyomon járjon valaki, vagyis hogy igazat beszéljen. Lám, úgy lehet, hosszú idők óta most mondott volna először igazat, s akkor gyalázzák le érte. Hát hiszen jól van. Látott ő már karón varjút. Azért csak koccint, sőt hogy Szél János ama nótába kezd, hogy "legelteti nyáját, fújja furulyáját", csakugyan járni is kezdi középen a juhászost. Egyik is, másik is belekap a táncba, negédesen lépkednek előre meg hátra, forogván közbe. Egymást is kézre kapják, az alacsony füstös szobában minden mozog, jó szerencse, hogy a hordót föl nem lökik. Vidámság ez, nagy vidámság, s Kothenc juhász az Ábrahám Fekete Mihályt, amint egymás mellett járnák a táncot, magához öleli. Nagyot kiált egyszer így Ábrahám Fekete Mihály, s eltántorodik. Akkor látja a többi, hogy bicska van a hátában.

- Jaj, mögszúrt! - kiáltja jeladásképp Mihály, s ahogy a tánc hirtelen megáll, hallatszik néhány pattanás, hasonlatos a pisztolykakas fölhúzásához. De nem az, éppen csak néhány jórugójú bicskát csattantottak ki, hogy kézbe vegyék.

A juhász leüti a lámpát azonnal. A nagy füstben és sűrű levegőben amúgy is alig pislákolt, most a padozaton szerteszakad, és azonnal elalszik. Menekül a juhász, de átszúrja egy bicska a karját, s arra dühödt erővel veti magát a sötét tömeg közé. Nagy a lárma, itt is, ott is megmártódik az acél az emberben, mígnem valamelyik asztal mögött ülőnek eszébe jutott, hogy gyufára rántson. Erre szétvál a sok összegabalyodott, s meredten egymásra bámul. Némi józanodás következik, a juhász meglépett, Szél János pedig viszi kifelé a cimbalmát.

Nem halt meg senki, hát így majd csak begyógyulnak a bicskanyomok. Kothencnek pedig majd csak beszakítódik valamelyik éjszaka a feje. Ebben egyeznek meg, s még ami imitt-amott ital van, kiisszák, és eloszlik a vendég, a tanyában maradván az üres hordó, s a vérnyom, amit majd egyszínűre mosnak a szoba tapasztott földjével, így az egész dologról tudomást sem lehetne venni, hacsak másnap az Ábrahám Feketéék legénye nem fájlalná annyira a hátát, hogy kocsin orvoshoz viszik. Az aztán faggatja, hogy honnan támadt a seb, mígnem a történet valahogy előadódik. Mozogni kezdenek a kardos pusztázó legények, hogy mi történt, hol történt, hogy történt?

Járják a tanyákat, keresvén, hogy ki maradt a bál után sebben.

Hát nem mondhatni, van egynehány, teszem azt a Kisguczi Gergely, Szilajfa Miklós és alighanem a Vízhúzó gyerök is. Ezek után járnak, s őket még másnap azonnal sorra veszik. De Kisguczi Gergőnek semmi baja sincs, legalább nem árulja, a Szilajfáék Miklósa pedig már korán reggel kiment a barom után a nyomásra, otthon az sem szólt a bajáról semmit. Hátra van még a Vízhúzó gyerök. No, ez már, amint utánamennek a tanyába, csakugyan nem tagadhatja el, hogy volt vele valami, mért most is karonfogva tartja a karját.

- Hát legény - kérdezi tőle a lórúl a vén pusztázó, bizonyos nevezetű Vér Ferenc -, hát veled mi vót?

- Mi vót? - buszmog vissza a Vízhúzó gyerök. - Ami vót, az barátságbúl vót, aztán kinek mi köze hozzá?

1899

 

ASSZONYI OK...

János idevaló ember, s mégis, mikor bejön a városba, úgy kell róla szólni, hogy no, hát János bejött a városba a vidékről. Nem szükséges János neveit teljes egészében emlegetni, e kor nem arra való. Tökéletesen elég, ha megjegyeztetik, hogy János a Kiskasza Vadlövő Nagymihályék családjából származó, s a neve ezen értelemben Kiskasza Vadlövő Nagymihály János. Többi nevei ezúttal lemaradhatnak, mert nem arra való a betű, hogy fölösleges szavak nyomtatására rakják össze. A történet így is hosszadalmas, mert el kell mondani benne, hogy János miért került vidékre. Nem egyébért, mint hogy a szomszéd faluból lányt vett el, s odaházasodott. Az asszonynak van ott egy kis házacskája, földecskéje, János hát odament lakni. Így nem fizet idebent házbért, az adója is alighanem kisebb, s mikor a maguk földjén odakint nincsen dolog, bejár a városba munka után. Nincsen messze az a falu, amelyben János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál odáig.

Abban az esetben, amelyről most itt szó van, odakint éppen nem volt munka, s János bejött a városba, hogy egy kis pénzt keressen. Talált is, a földet ásta valamely ház alapjánál, este megkapta érte a pénzét, s haladt kifelé a városból haza, az asszonyhoz. Ahogy menne, még az utcákon, esni kezd az eső. De nagyon esik. János úgy gondolja, hogy ezelől födél alá megy az ember. Ott van épp útban az elevenhalott asszony korcsmája (még életében megcsináltatta a koporsóját és halotti ruháját: innen a furcsa név), János odamenekül egy pohár borra. Míg az elfogy, majd csak eláll az eső. Pedig dehogy áll, sőt még jobban esik. Újabb pohár bor is elfogy, s János apránkint kedvre derül. Akad cimbora is, telnek az órák. Időnkint kitekint, hogy esik-e még, de bizony csakugyan esik. Éjfél felé mégiscsak odajut János, hogy ez olyan országosforma eső, mely talán holnap estig sem áll el, legjobb lesz hát, ha haza megy. Elindul. Sötét van, az eső vágja, a töltésen csúszós az út, jó, hogy a Tisza egy kicsit világít, különben beleesne. A faluban nagy a sár, sok helyen a kerítésekbe kapaszkodva kell elhaladnia, hogy a csizmaszára meg ne merüljön. Ez nem megy minden zaj nélkül, a kutyák fölébrednek, s igen nagy ugatásokat követnek el. Végül János a házuk elé ér, és kocog az ablakon, előbb halkan, azután erősebben.

- Ki az? - kiáltja a sötét szobából a fölriadt asszony.

- Én! - feleli János önérzettel.

- Hejnye, kutya, akasztófára való betyárja! - kiabál az asszony. - Hát ilyenkor gyüsz haza? Ne félj, ide be nem töszöd a lábad.

- Ne lármázz, hanem nyisd ki az ajtót! - rendeli János.

- Nem nyitom én! - pöntyög vissza az asszony. - Ide be nem eresztelek, akasztófa virág! Eredj vissza! Eredj oda, ahun eddig vótál!

Jánosban hirtelen föltámad a méreg. Szó nélkül megfordul, megint végig kapaszkodik a kerítéseken, följut a töltésre, s visszajön a városba. Egy óra múlva már ismét csak ott van az elevenhalottnál.

- Aszonták otthon - mondja -, hogy odamönnyek, ahun eddig vótam. Hát itt vótam eddig, hát ide gyüttem.

Hát jól van. János leül az asztalhoz, s ott van még másnap délben is. Mint este is. Már költögeti a pénzt ugyancsak, és nótás kedvében van. Még éjszakára sem megy haza, mert teljes igazában véli magát. Odakint a faluban meg már nagy a szaladgálás. Az asszony azt sem tudja, mittevő legyen. Hej, hun lehetett az ura! Nem akasztófáravalózna már, csak jönne haza, de mikor nem jön. Utóbb, a harmadik nap reggelén, sírva megy az apjához, aki bürgékkel bajoskodó juhászos ember, elmondja neki a dolgot, és könyörög, hogy menne be a városba, és keresse meg az urát. Hümmög az öreg, mérges is Jánosra nagyon, mert akármit beszéljünk, mégsem szabad ilyen tetteket követni el. No, megígéri, hogy bejön, fölkeresi és szép szóval hazacsalja. Fejébe teszi az ünneplő kalapot, kezébe a kampós botot, és megindul. A városba érve, nem nehéz Jánost megtalálni. Az út ott haladt el az elevenhalott mellett, és kihallatszik János dalolása. Mára hosszú idő alatt minden nótának a végére járt, a régieket szedi elő, s most épp annál tart, hogy az Ábrahám szomszéd mint osztotta föl a hízott libát. Sok cselédje volt Ábrahám szomszédnak, hízott libája meg csak egy: így az elosztás nagyon sok gondot okozott, s talán ezért is foglalták ezt nótás versbe falusi történetírók. Mondja János éppen, hogy... Jákob kapta máját, Száli a zúzáját, Icig bruder mög az vékony szalonnáját... mikor belép a kocsmaszobába az öreg, így szól mérgesen:

- No!

János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:

- Gyék kend ide, édösapám!

Az öreg haragosan ül le. János borral kínálja. A bor jó, nem lehet tagadni.

- De várjék kend csak - biztatja János -, majd összevágom egy kis szoldával.

Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek.

- Hát... - kezd a beszédbe az öreg.

- Hát - vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőre -, tudom én, ne is mondja kend... Mind ilyen az... kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják töretni az embört! Kenddel is csak ezt csinálta az asszony. De okos embör vót kend is, mert kend se hagyta magát.

- Én? - szól az öreg. - Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohase hagytam, akármit csinált is. Mert nem ű parancsol.

- Persze hogy nem ű - hagyja rá János jóakaró biztatással. - Az természeti dolog. Ne is engedjön kend neki sohase.

- Nem is... - mondja amaz, s önt a poharakba.

- Maga magának minek önt kend? - kérdezi János.

- Már mér nem öntenek?

- Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.

Így évődnek délig, azután estig. Hogy a János zsebe már nem futja, anyagiakban az öreg intézkedik, és okvetlen "hangászokat" akar. Valami darabban maradt bandából kerül is három cigány. De hisz elég az éppen. A klarinét mondani kezdi csakhamar amaz igazságot, amely szerint: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra, Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Csuhaj, úgy éli világát. - Lehetetlen az ilyent táncolás nélkül kibírni. Az öreg a juhászost járja, és ütögeti tenyérrel a csizmája szárát, ami a mulatság mellett a józanság mértéke is, mivelhogy e munkálatban jórészt egylábon kell állani.

Este pedig eljönnek a helyről, beljebb haladván. Feketekávét akarnak inni, sokat. A kedv már igen magas. Danolnak az utcán. Ketten is mondják ama kunos nótát, hogy: Cintányérban, cintányérban aprószőllős pogácsa, Fáj a szívem, fáj a szívem A juhászra, juhászra. - A zajra rendőrök jönnek elő, akiktől erélyesen követelik, hogy olyan helyre vezettessenek, ahol a legfinomabb meleg kávét mérik. A rend legényei a kaszárnyájukba tessékelik a magyarokat, s ott némi vergődés után elalszanak a szalmazsákon. Az öreg még álmában is szaval: Bort hozz, kutyafülű...

Másnap reggel, kissé zavaros szemekkel a rendőrbíró előtt állnak a csendháborítás miatt.

- Ejnye, ejnye - feddi a bíró Jánost -, már hogy lehetett ekkora italozást csapni?

János szigorú haptákot áll, és szól:

- Jelentöm alássan, tekintetös kapitány úr, asszonyi ok miatt történt.

Mellette a vén juhász bizodalmasan integet a kapitány felé, hogy nézze csak, hát a dolog csakugyan asszonyi ok miatt történt...

1899

 

ODA A JUHÁSZ

Oda a juhász,
Nincsen a juhász,
Ki mondja most a kutyának:
Ej, haj, puli ne?


Rendkívül tudatlan állat a birka, s így nem lehet csodálni, hogy legel, bár a gazdája agyon van verve. Már hogy az a bizonyos nevezetű Vitéz Kis Mihály. A szamara sincsen sehol. A szamara bizonyosan siratná, ráfújna a testre, de nincsen meg a szamár: elvitték azok, akik agyonverték Vitéz Kis Mihályt. Hogy ki verte agyon, azt most már megint nem lehet tudni; ki tudná, mikor még azok se tudják, kik a mezőkön szoktak ilyenféle dolgok után nyargalászni.

Nagy szikes mezőség az, ahol a juhász halva fekszik, kopár puszta vidék, az isten is a birka részére teremtette, mert ez a gyámolatlan állat valahogy csak elvergődik azon a kevés füvön, amit itt-ott harapni való gyanánt talál. Leginkább is csak ennek a falkái szoktak járni ez elhagyatott vidéken, amely a sok termőföld közé ékelve olyannak látszik, mintha valamely átkos kéz feküdne rajta, mintha a fűszálakat az nyomkodná bele vissza, hogy nem, itt ne teremjetek. Tavasszal, továbbá föld árja idején víz szokott rajta lenni, súlyos, szürke víz, tele szikkel, mi köszvényről és szaggatásokról orvosság. Hullámos nagy tó ez időben, máskor pedig végképp kiszárad, és maró szikes oszlopokat sodor róla a levegőbe a forgószél. Asszonyok kószálnak ilyenkor ott, és söprik rajta a szódát. Más alkalommal hosszúnyelű, fésűforma gereblyével a székifű virágát tépdesik róla ugyanők, mert azt megveszik a patikában. Persze, hogy így még a patikusok is beleártják magukat a dologba, a bürgének minél kevesebb ennivalója marad, és soványak is. Bőrük oly módon lötyög rajtuk, mint mikor kis ember valamely magas férfi ruhájába öltözik. Az árva pusztaságra jó messzünnen, két oldalról falusi tornyok tekintenek; ha a szél jó, harangjuk szava még el is szolgál idáig. Harmadik oldalról, de azért ez is igen messze van, látszik a lapos táj szélén a városból is valami, tornyok és gyárkémények, elmosódva a szürkeségben. A gyárkémények nagyon messze ellátszanak, négy-öt órai távolságban még akkor is látszanak, mikor nem látszanak. A föld peremének az alján hosszú, vékony füstoszlopok emelkednek fölfelé, míg el nem vesznek: azok mutatják, hogy ott a város. Azt is lehet tudni, mikor jár rossz idő a város fölött; akkor nem nyúlik a füst föl olyan magasra. Errefelé ez a drótnélküli táviratozás. De ez nem mondja el senkinek, hogy Mihály itt fekszik a nedves, esőáztatta sziken, és nincsen benne élet. A többi juhászgazda meg bojtár, aki e téres tágasságon legeltet, Mihály sorsát éppen nem veszi észre, mert így esős időben ők is csak éppúgy fekszenek a földön, belebújva a szűrbe, amelyből csak a csizma látszik ki, meg némi darab a bőraljú, rézpitykés nadrágból. A birka is összebúvik ilyenkor apró csoportokba, mert nincs mit legelni, miután az eső beleverte a kevés gyér füvet a fölázott szikföldbe, és szódát enni a bürge nem hajlandó.

Fekszik Mihály mozdulatlan. Jó hosszú ember volt ő, míg élt, bár most is az, sőt elnyúlásában látszik csak meg a maga valósága. Helye körül föl van túrva a föld, látszik hogy dulakodtak előbb, mielőtt a halála történt. Nekifeszültek a földnek a csizmasarkok, és nagy hasításokat vágtak rajta, mint patkójával télen szokta jégen tenni a gyerek. A tusában Mihály hanyatlott le, s bár nincsen, mint a nóta mondja, "rézfokos az fejében, páros kés a mejjében"; hanem azért Mihály tökéletesen meg van halva.

Csönd ül a vidéken, szitál hidegen az őszi eső. Tompán szól néha a vaskolomp a vezérürü nyakán, amint fejét fölemeli, és azt mondja:

- Bé.

Mindig ezt szokta mondani.


Vannak véletlen szerencsék, és ezt is annak lehet mondani, hogy épp arra halad a lovas pusztázók őrjárata. Gunnyasztanak a hosszú, kibontott köpönyegben a lovon a legények: aludni való idő az ilyen, mint ahogy ezek a juhászok is mind "humnak" a szűr alatt. De lám, Vitéz Mihályon nincs szűr. Arra fordítják hát a lovak fejét, s odaérve látják, hogy nincsen már benne élő. A nyeregből leugranak, és nézik. Azután távolabb eső juhászoknak kiabálnak:

- Haó! Héj!

Hasmánt fektéből némelyik felüti a fejét, s ha közelében van a pulikutya, azt azonnal oldalba is üti, hogy miért nem szól, ha idegen ember jár a tájon. Azután odahaladnak a kardos emberekhez, csúszkálva kicsit, mert akármilyen magas sarka van a juhászcsizmának, mégis csúszik a sziken, mert esős időben olyan szappanforma ez a föld. Arrafelé haladtukban tűnődve nézik, hogy miért fekszik még mindig Vitéz Kis Mihály a földön: talán bizony agyonütötték? Odaérve látják, hogy: nini, csakugyan. A kampós botok alsó vége komoly némasággal szúródik a földbe. Azt kérdezi egyik pusztázó zsinóros legény:

- Ki járt erre az éjjel?

Mondják, hogy senki, mert szólt volna a puli.

- Hát tegnap este? - adják föl tovább a szót.

A juhászok összenéznek. A széles nagy kalapok alatt, a fürtösre hagyott hajak között az agyak gondolkoznak. Hogy hogy is... hogy is csak? Hogy tegnap... Várjunk csak, emberek. Mi volt tegnap? Persze, itt kint elmosódnak a napok, csak tavaszt számol a juhász meg őszt, s e kettő közébe eső időt csak úgy tartja számon, hogy azalatt vetett ágyon nem hál. Hát a tegnap, persze, persze, mi is volt csak tegnap?

- Vásár volt az új faluba - tudatja egy juhász.

Az új falu nem új falu, de mert mégis újabb a keletkezése, mint a többié, úgy hívják, hogy új falu. Ha háromszáz esztendős lesz, akkor is csak úgy hívják majd. Ami pedig azon szót illetné, hogy ezen új faluban vásár volt, az ismét úgy értelmezendő, hogy a vásár okánál fogva tegnap este sokan haladtak át a pusztaságon. Talán négyen... vagy öten is.

Kedvetlenül rázza a vállán az ázott köpönyeget az öregebb pusztázó legény, már hogy ez a Gallyas Miklós. Ha abrakot hozott volna a lónak, mindjárt más volna a dolog, de mikor nem hozott abrakot. És íme, mégis neki kell ereszkedni, mert itten tett történt.

- Hát - mondja Gallyas Miklós, de többet nem mond, csak kapaszkodik föl a lóra.

Egy bojtár, olyan egészen sihederforma még, azt kérdezi a többi komolyaktól, kik a testet körülállták:

- Én szólhatok-é?

A fürtös fejek és a nagy kalapok integetnek, hogy hát igen. Különben igen erős juhszag van, mit a sok juhász okoz. Szaguk olyan, mint az áporodott juhtúróé, s a ló nemigen állja. (Hiába, ez velejár a sajtkészítéssel.) Mondja a bojtár:

- Két kocsi cigány is mönt erre. Ehun a nyomuk, épp ide vág.

Gallyas Miklós öreg pusztázó legény nézi a nyomot, amit a kocsikerekek vágtak. Mert rendes ember se kopott küllőt, se kopott tengelyt nem tart a kocsijában; az a hátulsó kerék, amely nem halad az első után, hanem külön nyomot vág, leginkább cigányé szokott lenni.

- Amúgy pedig - folytatja a siheder - nem messze voltam én innen a bürgékkel, mert az én gazdám is még most is bent részögösködik az új faluba. Mikor azok a kocsik föltünedöztek, még Mihály bácsi fütyült, mert hallottam. Azt fütyülte, hogy... majd mingyár mögmondom én; azt fütyülte: Ojan kényös minden ága, nem állja a madár lába...

Egy férfi juhász, előre hajolva a leszúrt bot fölött, hogy szinte majd a testre esik, szól:

- Hát azt pedig nem fütyülte.

A siheder a szóra restelkedve mentegetődzik:

- Úgy vélöm, mintha azt fütyülte volna.

- Hát pedig nem azt fütyülte - felel mérgesen amaz. - Mert tudom nagyon jól. Mert én is hallottam. Mert azt fütyülte: Házunk előtt elhaladó barna legénnek Subáját éppen csak hogy lengeti a szél...

Úgy lehet, hogy még egy halál esne a juhászok között a fejlődő vita nyomán (megél a birka, ha kiütik is közüle az embert), azonban az öreg Gallyas leinti a mérgesen társalkodókat, parancsot adván a nyeregből:

- A testöt röttön bevigyétök a városba a kórházba, a koncházba, a doktorokhoz. Az asszonyát tudatni köll, mönnyön be ű is, odabennt majd írnak az esetről krotopollumot. Münk mög majd mögyünk az embör után.

A juhászok lassan fognak a munkához, mert szét kell a dolgot osztani. A siheder küldetik Török-Kara Pál tanyájára, mert az esik ide legközelebb, hogy fogjon be és jöjjön, majd testet visz be a városba. A többi elszéled vissza a bürgékhez, egy ott marad, kampós botjával őrt állván a halott fölött, kire olykor elgondolkozva, szomorúan tekint. Gallyas pedig a társával elhalad. Útjuk nem nehéz, csak a kocsinyomokat követik, amelyek mind eltitkolhatatlan módon mutatkoznak, ameddig csak a szikes pusztaság tart. Épp körülbelül itatásnyi út, mire a homokra érnek, hol is már nyomot találni nem lehet, mert a homok nem nyommutató, azt a kerék ahogy szétválasztotta, a kerék továbbforgása után ismét csak egymásba folyik. Fáradságos az ilyesmi, nem kedveli azt sem ember, sem ló, az eső pedig egyre erősebb. Útszéli napraforgók olajmagvas nagy virágai annyit szívnak be belőle, hogy nem bírja a szár a terhet, és sorra kidőlnek, szelíden a homokra hajolván. Nem dől azonban ki Gallyas. Jó ló van alatta, mert nem lehet mondani, hogy rossz ló volna, miután eddig még csak szorítani se kellett. A társa pedig, bizonyos Kútásó Illés, szintén egész jó fából faragott legény, az ötös huszároknál volt szakaszvezető, míg le nem degradálták, és szintén tud ahhoz, hogy a ló nem olyan állat, mint az ökör, hanem a lóban akarat van, amit helyes bánásmóddal irányozni tud az, aki ért hozzá. Bár itt a homokban csak verni kezdi a hab az állatot, s meglassúbbodnak tökéletesen.

- No - véli Miklós -, majd mingyárt.

Mingyárt jön egy másik puszta, csak épp a lakottabb vidéken kell átsurranni, mi másfél óra alatt megtörténik. Ez már jobb hely, mert itt buja a fű, és nem süpped meg a lóláb. Amúgy a táj lakatlan, itt-ott való semjékek vízi madarain fölül semmi egyéb nem látszik eleven. De mégis. Némi feketeségek mutatkoznak az ég alján. Apró pontok, amik lassan mozognak előre.

- Ahán! - mondja Miklós.

Most egyenest arra mennek a tág téren, amerre ama sátoroscigány kocsik mozognak.

- Ludasiak, mondom, hogy ludasiak - szól társához Miklós, mert tudni kell, hogy Ludas határában rosszhírű cigányság szokott lakozni. Sebesebben is megy a két pusztázó, mint eddig, egyre jobban közelbe érik a kocsikat. Már oly közel érnek, hogy látszik is Vitéz Kis Mihály szamara, amint, oda van kötve a saroglyához. Kocognak. A nagy vastag kard hol a sarkantyú szárnyán, hol a kengyelvason cseng, hol a ló oldalához ütődik, rázódván a testhez csatolt szíjakon. Ám, mielőtt egészen odaérnének, a kocsin járó sátorok egyikéből fény villan elő, utána dörrenés, és a vágott ólom csúnya sivítása hallatszik a két városi katona feje körül. Azután a második kocsiból, továbbá a harmadik kocsiból, végül a negyedik kocsiból durran a fegyver, és száll a golyó, jobb helyet nem találván, a pusztázók között az avarba. Lehajol Gallyas Miklós oldalt, az egyik csizmájából kiakasztja az egészen sarkig vett kengyelt, mely után leszáll a nyeregből, és fegyverét csatolván, viszont golyót küld. Illés nemkülönben. Válaszul hat puska ropog, és sietnek, mentül sebesebben sietnek a cigánykocsik.

Lova kantárszárát karra vetve, kezében az ócska mordállyal, tétlenül és tehetetlenül áll a puszta közepén öreg Gallyas Miklós, szemben a túlnyomó erővel. Ránt egyet a fegyver závárán, hogy kiessen belőle a kilőtt rézportok, és kedvetlenül, keserűen mondja:

- Hej, a kutya teremtésit ennek a világnak.

Illés pusztázó legény, a lóról, ahol van, szótalan fejbólintással mutatja, hogy szintén így vélekedik. Visszafordítják a lovakat, mennek csöndes elgondolkozásban hazafelé: ím, Vitéz Kis Mihály esete bosszúlatlan maradt.

A Badár ló szügyéről nagy darab tajtékok esnek a földi mezőre.

1899

 

MUNKÁSOK

Már az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt, mert ez néha úgy van, hogy bal lábbal kelnek az emberek, és ilyenkor mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha ássa lent a gödörben a földet, megáll munka közben, és maga elé tekint, azután nekivetve a mellét a talicska hámnak, dacos némasággal halad föl a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a legnehezebbek közül való, és aki nem benne nőtt fel, nem bírja csinálni. Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt, és a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más napszámos. Munkája akkor kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a járót, amin föltolja a talicskát, és este akkor végzi, mikor már a járót látni nem lehet. Munkája olyan, hogy a húst, amit télen át magára szedett, egy hónap alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien, csak a lábuk szárán állanak hatalmas csomóban az izmok.

Mert télen nem dolgozik. A munkás szintén rangokba van oszolva; a zsákoló tétlen áll télen, mikor befagy a folyó, és nem járnak a hajók, s ha megszorul is, más munkát nem vállal, tavasszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő zsákoló, azt csinálja, ha van munka - ha nincs: nincs, akkor várni kell, míg lesz. Hasonlóképp van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is keresi ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy semerre. A munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el kell tolni. Vagy föl, vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz követ a megapadt nyári vízen az alacsonyan álló hajóba. Várat épít-e, vasutat, vagy vízi töltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is kubikolja a pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt újmódisan sok helyen már nem ássák földi verembe, hanem fönt rakják kazalba, s ezután beterítik földdel, hogy abban érjen.

Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti a kazlat, számítgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához, s azon a deszkán, amely oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy sok diplomás úr vállalná jószívvel fizetésnek. A talicskába berakják a cókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az ásó, a szélre a bogrács s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal, bocskorban, tótnak is nézheti őket, aki akarja, bár alighanem belehalna a tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha lassan nem járnak a talicskával; úgy tetszik, mintha a talicska húzná őket, pedig ők tolják.

Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó nélkül. Levelet sem írnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a pénzt, úgyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át, olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a bútorzat a suba, az élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban főz a bokor tarhonyás húst szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és számol.

Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a múlt hét végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök nem úgy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb föld esett ki a számítása végén, és azt mondta némelyik gödörben, hogy csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak, s annak magasságából számítják ki munka végeztével a kihordott földet kubik szerint.

A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikosok gödörgazdája pedig csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább össze szokott vágni a két számadás.

A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis földtornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet építvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fű, amely akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén, s annak ott is kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a bubával. Ezért úgy a közepibe építik bele a földet olyan ügyességgel, hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve van. Így furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a csángókat haza hozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy keresetük legyen. Ahhoz tanító kellett, adtak is melléjük öreg kubikosokat, akik legelsősorban arra tanították meg az atyafiakat, hogy mint kell nevelni a bubát, és csak azután fogtak a mesterség egyéb tudományához. Nem valami jeles dolog, de nekik is van furfangban részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó földet ígérnek, ahhoz képest alkudnak, s amint oda ér, látja, hogy be van csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy jöjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával, a földet, és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az élét más helyre is bele tudná vágni.

Ilyenkor lassú mozgások támadnak köztük, és összesúgnak a gödörgazdák. Munkájuk, mely úgy folyik, mintha gép végezné, lassúbb. Az arcok elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezúttal is, mikor nem oda messze vannak Galíciában, Romániában, vagy Boszniában, ahova vasúti töltést építeni viszik őket, hanem itthon, magyar földön építik a gátat a víz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján, végig húzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig.

Mint nagy lomha kígyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra oda rakva a sok karó, a rőzse, a szalma, hombárokban áll a tömérdek zsák, és semmi látszatja nincsen annak, hogy ezek valamire kellenének. A víz messze van a töltések lábától, túl a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák közül még a gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Így áll esztendőkön át az elhagyott várfal. Párját, a túlsó oldalról valót, nem is látni, szürkeségbe vesző fűzfák takarják. Nagy néha egy kocsi vagy nehéz ökrös szekér megy a túlsó oldalon, s úgy látszik, mintha a fák hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sík, lapos táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák és vízibúvár vöcskök laknak.

Mígnem aztán egyszer játékos kedve támad a víznek, és nagy sokaságban kezdenek úszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A víz a kérdésekre nem felel, csak elhagyja medrét, és megy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér, s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt helyébe újból jön másik, és szőke színe olykor haragos barna. Föld fölé épített csatorna ilyenkor a két töltés köze, s lent a mélyben virágzó föld, a tanyák, s oda messze falvak és városok... Az a kérdés, hogy van megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala, és hamarosan temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok, közerők haladnak kifelé, és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet. Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasítanak, erősítenek. Két-három sor karót meghág a víz, elviszi a rőzsét, és mossa a töltést, akkor újból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a töltésről még nagyon szép akácerdőt láthattál, amint enyhe színével kivált a haragoszöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak, s talán azt sem kérdezték, hogy kié.

Nincs úr. Senki sem úr, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság is, amely távol a falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkezi munkásokból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra készül, hogy néhány ölnyire elcsússzon a helyéről. Nem ismeri az éjjelt, nem nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám, s munka közben szárad meg rajta a ruha. Nem bírná azt meg más, csak ő, aki tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daccal feszül neki a dolognak: ha kérdik, csak morog, s úgy áll fogai között a kurta pipa, mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki az egész tájék, s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönnyel áll?

A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül, de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről:

- Huja!

A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a talicskát, annak a közepén otthagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És sorban, mint valamely elrontott sortűz ropogása, hallatszanak a kemény, rekedt szavak:

- Huja!

- Huja!

A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó, amelynek nem látni a túlsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a töltéshez, és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a szivárgó vízből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek rá ruhát váltani.

- Mi az, emberek, mi az? - kiáltja messziről. - Mi van itten?

Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gúnyosan a sárga tengerre, és azt mondja:

- Víz.

Hát az van csakugyan sok. A túlsó partnak nyoma se látszik, az ártér fái mind eltűntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott úszik egy házfedél, valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen olyképp veri ál a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő vitorláknak látszanak. És úgy látszik (tévedés-e, nem-e?), hogy ez a hosszú sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a víznek, és a parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a gyékényponyva, ha a szél veri.

- Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? - kérdezi a mérnök. - Hiszen úgy elszakad a töltés!

- El - hagyja rá egykedvűen a kubikosfőnök.

A többiek hallgatnak. A gödörgazda folytatja:

- Ha a víz mög nem száll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka, hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a víz. Nézze csak, uram, itt e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a padkája már három hejjön el van repedve.

- Hát meg kell fogni - kiáltja a mérnök. - Dologra, mindenki oda! Van zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!

- Csak lassan - mondja a gödörgazda. - Dolgozunk uram, amíg csak át nem szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a víz az éjjel, valahun átszakad. Hisz úgy mozog már, mint mikor a kígyó csúszik.

- Hát mi a kívánságuk?

- Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az úr - magyarázza az ember, és odasereglenek a többiek -, én abba vagyok beleállapodva a cimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten. Addig nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki szétszalad, amerre lát, osztán sönki se fizet ki bennünket.

- Dehogy nem - szól a mérnök.

- Nono - felel nyugodtan az ember -, mink mán jártunk úgy. Hát most azt akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntúl mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.

Keserűen felel a mérnök a bocskoros embernek:

- Persze, aki meg van szorulva, azzal könnyű így beszélni.

Kissé zavarodottan védekezik a gödörgazda.

- Szögények vagyunk... Aztán máskor is jártunk mán úgy...

Halad a töltésen errefelé egy másik sáros úrforma alak, egy katonatiszt. A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit. Nagy, hatalmas, nyers őszinteségű ember, ha akrobatának menne, bizonyára jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolcvan forintokért, és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött, s ha a karóhordó szekér elakad, odamegy segíteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyű erejével, hatalmas hangjával is imponál.

- Hát itt mi van? - kérdezi, ahogy odaér.

Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág, és elmondja a bajt.

- Ebben igazuk van - véli a főhadnagy. - Hát nem bírsz most pénzt adni nekik?

- Nem.

- Nincsen? - kérdezi ez leverten.

- Dehogy nincsen - mondja mérgesen a mérnök -, van itt tízezer forint, de mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl itten?

- Hát a többi szakaszon?

- Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, úgy sem adják ide, mert nekik is kell.

A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz? Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul, és csöndet int, de már az ő szava nem sokat ér.

- Adj ide egy ezrest - mondja a katona. - Más itt nem segít.

- Hát a katonaság? - kérdezi a mérnök.

- Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.

S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos kubikosok közé.

- Nem lehet fizetni, emberek - mondja. - Nincs aprópénz. Hanem pénz van, itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy itt nincs trafikos bolt, ahol váltanának.

- No, az nincs - szóltak a tömegből.

- Hát itt a pénzük nálam, a mérnök úr ideadta nekem Akármi lesz a töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbíznak-e bennem hát, mi?

- Honné! Mög hát! - hallatszik mindenfelől, csak a gödörgazda szól:

- Hanem...

- Nos?

- Ha elszakad a tőtés, ami hummink itt vesz, mögfizetik-e?

A főhadnagy rámutat a pénzre:

- Az is itt van benne.

- Hát akkor gyerünk - int az embereknek a gödörgazda, és mennek a bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a karókon, nyikorog az ázott talicska, és ásós emberek keresik a töltés háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a vizet szinte percenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő ez, mikor a víz egyszerre apadni kezdjen, csak úgy maga-magától, hanem apadna, ha a túlsó parton szakadna le a töltés. De ott bizonyosan különben áll, mint itt: itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz építette volna játékból. Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint aki biztos benne, hogy ami késik, nem múlik.

- Ahun a! - mondja.

Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn túl ketté vált a töltés, és valami nagy darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a víz, és a hirtelen beálló csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szaggatja a partot. Hát most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már megvan a baj, amin senkisem segíthet többé semmiféle hatalommal. Csak majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj, csinálhat nyúlgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi össze a cókmókját, s mindent talicskába rakván, megindulnak a töltésen, hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez mert ha előttük is elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé, s egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska, de az elhagyás azért nem baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon.

- Hát megjövendölte kend! - szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy.

A rövid pipaszár mögül csendesen feleli az ember, tolva a talicskát:

- Nem először látok én ilyent, uram.

A víz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit most már hiába vetettek. Persze, ilyenkor nem tudni még, meddig jut el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad. Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad hirtelen, hogy azután a végén kiontson.

A gödörgazda megáll, és azt mondja a társaknak:

- Majd ebbe a faluba mönnyünk le.

Bólintanak rá, hogy jól van, és libasorban a talicskák újból megindulnak. Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árok vize sárga, a falu laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat. A toronyban kongatnak. A talicskaszíj melledzőjének erősebben feszül neki a gödörgazda.

- Ügyeközzünk, embörök, ügyeközzünk.

Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a kis darabot gáttal el nem kerítik, a falu közepéig beszalad a víz, és itt szélrűl a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet, szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész kerítésdarabokat tépdel ki, és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a víz, mert a nyomás egyre nagyobb, s a laza kis földgát a középen enged. A támadt nyíláson szökve fut át az ár, és sikoltoz az asszonynép, és szomorú némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a főhadnagy és a nyílásba ugrik velük A kubikos-csapat odaért, és nagyot ordít a gödörgazda.

- Embörök!

Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény, és a vízelfogás paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt borítanak előbb a derékig vízben állók elé, más felekezet a földet teremti oda nagy gyorsasággal a harmadik csapat a templomkerítésről kapja le a rácsos kaput, és gyékénnyel borítva letámasztván, mögéje földdel dolgozik.

- No! - mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány, és betömték a szakadást.

Segítenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a főhadnagynak:

- Uram, elázott-e a pénzünk?

- Nem ázott az - felel a tiszt -, csak derékig ért a víz.

- Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekünk mit keresni.

A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha pénzüket kiadják.

- Jól van - mondja amaz és megindul azon vizesen -, talán csak tud itt valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt nem tudom, mi fizetés jár maguknak.

- Majd tudom én - felel a gödörgazda. - A kubikot most mán úgy se löhet számítani, hát napszám jár. Három egész napszám: hétfő, kedd, szerda, mög mára röggel kilenc óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez esik.

- És az a munka, amit itt csináltak?

A gödörgazda nemet int.

- Az nem számos - mondja. - Szögényöknek történt.

A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban így van.

1899, 1905

 

VÍZENJÁRÓK

A "Ha Isten velünk, ki ellenünk" már három napja heverte a szelet Mohács alatt. Csúnya dolog az ilyen, mikor a szél miatt nem tud haladni a hajó, a lovak részére pedig semmi födél nincs a parti pusztaságon, elfáznak, elgémberednek, s még az élethez sincsen kedvük. Török Mihály kormányos igen mérgesen pipázott a hajóban a csárdában, és beírta a könyvbe: Ezen istentelen szél mán mügén igön hitvány sorba vert bennünket. Egy legény elment a kis hordóval valami faluba, melynek a tornya odalátszott, borért, ezt szopogatták nagy magameguntukban. A hosszú Nosza Pál, a vontató, két sihederrel volt a lovak körül; csúnya szájú ember az öreg, mindig káromkodik, mi a vízenjárónak nem szokása, ennélfogva kívánni is szokták Nosza Pálnak, hogy bár gyógyulna be már egyszer a szája örökre.

Komlósi Kistakács Ferenc volt akkor a hajón az öreg legény, régi haragosa Török Mihály kormányosnak, mely ok miatt örökké együtt sifteltek. Ők állandóan nem szenvedhették egymást; ez az idők folyamán gyönyörűségessé vált bennük, s utóbb már nem bírtak ellenni egymás nélkül. Csak éppen, ha a hajó orrában tartózkodott Török, akkor a hajó farában volt Komlósi; ha a hajó egyik oldalán átkerült a farba Török, a másik oldalon Komlósi fölment az orrba. Most Komlósi volt az orrban, varjút főzött már a harmadnap óta.

Olyan rossz vasas pisztolya van neki, azzal lőtte a varjút a parti fákról, és most egyéb dolga nem lévén, azt próbálja ki: csakugyan igaz-e, hogy nem fől a varnyú sohasem. Pedig alighanem igaz lesz, mert már három napja főzi a bográcsban, de még mindig kemény a varjú, bár a lába csontja is már úgy elfőtt, hogy ki lehet húzni a combjából.

A többi legény neveti Komlósit, és néha hírt visznek a mulatságról a hajó másik felébe Töröknek. Az meg nem szól rá semmit, csak hallgat, és gondolkozva csukdossa a pipára a kupakot.

Harmadnap estefelé alább hagy a szél. Nosza bejön a partról a hajóba.

- Röggel möhetünk - mondja Töröknek.

- Mö - mondja a szótalan Török, lenyelvén a betűket - Mán is möhetnénk, ha este nem vóna.

De este van, és így nem mennek, mert terhes hajóval sötétben fölfelé nem lehet járni. A ló sem bírja, meg azután nagyon csalfa a Duna vize (nemhiába hogy Németországból való), vigyázni kell rajta. Hát ebben meg is nyugodnak, de alighogy tennék, látják, hogy nem mindenki olyan ám. Jön alulról egy hajó fölfelé, hosszú, nagy fekete hambár, s úgy tele van, hogy majdnem elmerül. A közepe táján még a víz alatt van az oldaljárója is. Ahogy a sekélyeket kerülgetve oldalt áll a vízen, látszik, hogy korlát van a hátulján, ami mutatja, hogy a hajó nem is magyar.

- Vagy rác vagy némöt - nézi Komlósi Ferenc a varjú főzés mellől, és csakhamar látják is, hogy német, az alsó Dunáról való. Sok ló húzza a parton, az emberen, aki a lovakat kormányozza, látszik, hogy magyar. Az különben a kocsiján is látszik, amely a hajó után kötött dereglyébe van téve.

Most éppen erősen hajtat a lovakkal, mert Törökék hajójának már egész közelébe ért a másik. Török fönt van a domentátumon, és ismét csak igen mérgesen pipál, mert már látja, hogy baj lesz: a német hajó elkerüli, és azután, ha menésben vannak, mindig csak ennek a nyomában haladhat. Ez pedig lassan jár, mert igen nagy a hajó, és egészen tele van rakva. Ez baj lesz. A német hajó csakugyan elkerüli a "Ha Isten velünk, ki ellenünk"-öt, s mert hogy most már végképp estére fordul az idő, emennek az orra fölött azonnal ki is köt. Mozdulni sem lehet most már tőle.

Ahogy a hajó kiköt, az emberséges német kormányos át is jön emide ladikon, hogy szót értsen Török Mihállyal. Üdvözli, mit kesernyésen viszonoz Mihály, miután haragszik. Látja ezt a német, és magyarázni kezdi a dolgát. Elmondja, hogy búza van a hajóban, és napra kell vele fölérni a Pestre.

- Hát ebbe is búza van - feleli kelletlenül Török, és megrúgja a csizmája orrával a hajótető oldalát -, mégse kerülök más elibe.

Beszéli aztán a német, hogy ha ő nem ér föl a mondott napra a búzával, nagy bírságokkal sarcolják érte. Hát most már ezt nézzék el neki: az üzlet üzlet, nem kívánhatja senkisem tőle, hogy haszontalanul fáradjon. Annyit beszél, hogy utóbb a mogorva Török is belenyugszik a sorba, miután, ha jól keressük, a sógornak mégiscsak igaza van, ha igyekszik. Török nem tartozik napra érni föl, így nem is veszít semmit, hát hagy boldoguljon a német. Ellenben Nosza Pál, akinek így is hevertek a lovai már három napot, nincsen egészen jó kedvében odakint a parton, és nagyon tárgyal a kifordított subájú angyalokról. Később ételre bejön a hajóba mogorván. Halat esznek, mert fogott Komlósi délután a pöndör-hálóval egy csukát. Nem volt valami híres, miután a kisebb bográcsban főzte a Vízhányó gyerek, s nem is igen fért bele a hal. Komlósi pedig késre akart menni a nagy bogrács védelmében, hogy azt addig oda nem adja, míg a varját meg nem főzi. Ahogy az utolsó darab kenyerét megmártotta a lében, becsattantja a bicskát, és megy vissza a hajóorrba a varjújához. A Vízhányó gyerek előveszi a citerát, és Török kedvében járni akarván, azt a régi nótát muzsikálja rajta: Ej, haj, sose búsulj kebelbéli barátom. Minden embör egyször él a világon. Lám a hold is változandó, egyször telik, egyször fogy, Ej, haj, jóbarátom, mögélünk mink valahogy. Szép nóta ez nagyon, különösen annak, aki szereti. Török nem szól semmit, de a pipát kiveszi a szárból, maga elé tartja, megnézi, s újból belecsavarja a szárba, mely dolog őnála rendszerint a tetszést szokta jelezni. A nóta másik versét már mondják is félhangon a legények, mely arról szól, hogy ha eddig megéltünk jóbarátom, akkor megélünk mi már ezután is. Jó vigasztalás ez, de Nosza Pál nem hallgatja. Kimegy a csárdából, és Komlósihoz kerül.

- No - mondja Komlósi -, kend se öszik mán?

- Nem - feleli Nosza.

- Hát - adja tovább a szót Komlósi -, kend mindig olyan életű volt, mint a molnár tyúkja.

Nosza nem felelt, Komlósi meg nézi a bográcsot, hogy elég vízben fől-e a varjú. A széles folyón csend van, még a hullám sem locsog a hajók oldalán, mert szinte az egész oldaluk a víz alatt van. A lámpákat kirakták a belső részen, hogy valamely vízen járó edény a sötétben beléjük ne ütődjön. A sötét égben vadludak haladnak, gágogásuk lehallatszik.

- Hát előttünk a némöt - szól Nosza.

- Ehen.

- De - mondja Nosza - hónap délelőtt az átvágásnál át köll menni a lovakkal a túlsó partra.

- Még mondjam is?

Nagyon gágog a vadlúd. Komlósi félretartja a fejét, és úgy hallgatja. Azok bizonyosan jobban főlnének a bográcsban.

- Te - szólítja Nosza -, te Ferkó. Hát csakugyan elébb érjön föl a némöt?

Komlósi ránéz, mert nem érti. Hát mit tud csinálni, hogy ne érjen föl hamarább a német?

Nosza fölkapcsolja a bőrtarisznya szíját. Előszed egy darab bőrt. Kibontja, van benne megint egy darab bőr. Azt is kibontja, abban is bőr van, de az már szőrös, és szaga van neki.

- Ferkó - mondja csendesen -, eredj föl ladikon a némöt derögjéhöz. Aztán dörgöld jól végig az oldalát evvel a bűrrel.

- Ehen - felel Komlósi, aki most már igazán tudja, hogy miről van szó. Ladikba száll, fölmegy a vízen a német hajó dereglyéjéhez, azzal a zajtalan evezéssel, amihez nagyon alkalmatos a tiszai falevélforma evező. A dolgot elvégzi, visszajön. Nosza elrakja a bőrt, és semmit sem szólván, kimegy a partra, a lovakhoz, aludni.

Jóízűt aludt Nosza, mert úgy kellett hajnalban fölkelteni. A német akkorra már el is ment, és Török dohogott a lassúság miatt. Nosza nem szólt semmit, csak akkor kezdett káromkodni, mikor a vasmacskát fölhúzták a hajón a legények, s az ő lovai a kötél végén belefeküdtek a hámba. Már akármit beszélünk itt előre-hátra, meg kell állapodnunk abban, hogy hajóhúzó lónak sem jó lenni. Azonban most már mindegy: a lovasmacskák mentek, ahogy tudtak. Jobban nem mehettek, mint ahogy tudtak, mert régi igazság, hogy bolond ember az, aki szebben táncol, mint ahogy tud. Nem is érik el féldélelőtt a német hajót, s csak akkor jutnak a nyomába, mikor amaz az átvágásnál készül át a túlsó partra, hogy majd ottan folytatja az útját.

A dereglyét épp el is oldták már a hajótól, és költöztetik bele a lovakat. Belemegy mind a jámbor, mert megszokott dolog ez náluk. Nosza, hajtván a tulajdon állatait, odafigyel. Török a vízről nagyot kiált rá: - Haó, héj, hahahó! - arra megáll, mert majd a német után ők is átvádolnak a túlsó partra. A német dereglye már indul, és Nosza növekedő figyelemmel veszi észre, hogy bajba lehet az az ember ott a dereglyében a lovakkal. Mert igen csapkolódik az ostorral, a lovak pedig szörnyen ugrálnak, ami a hajóhúzóknak nemigen szokása. Egyre veszettebbek, s mikor a dereglye a túlsó oldalon partot ér, valamennyi eszét vesztetten rohan kifelé, és szerteszalad a pusztán. A gazdájuk éppen csak hogy egynek a kötőfékjét kaphatta el, bár azzal se nagyon bír.

Törökék is készülődnek az átalmenéshez, viszi a dereglye Noszát és a lovait. Nosza, ahogy partot ér, a lovakat kicövekeli, azután a kárvallott emberhez megy.

- Hát kendet mi érte? - kérdezi.

- Hogy mi ért? - jajgat amaz. - Ahol ni, szerteszét a lovak, estig se szedem valamennyit össze. Meg vannak vadulva.

- Mi a kórság leli űket? - kérdezi tovább Nosza.

- Mi leli? Tudom én, mi leli! - fakad ki az ember. - Farkasbőrrel vannak megvadítva. Jártam már én így, de ha tudnám, hogy ki tette, bizonyosan nem menne el élve innen!

- No - felel Nosza tűnődve, nézvén csizmában a lábafejét - evvel is okosabb vagyok. Ötvenhat esztendőt megértem, földi, de ilyet még nem hallottam.

S Nosza a hajóhoz menve, fölszól a dokumentátumra Törökhöz csendesen:

- Mán nem előzködik a némöt.

Török elismerőleg szól:

- Kendet, Pál, ha egészen kölökkorában akasztották volna föl, akkor is későn lett vóna.

Nosza nem felel, csak kacsint Komlósi felé. Komlósi nem szól, csak főzi a varjút.

1899

 

A HÁZASSÁG ELSŐ ÉVE

A maga gazdájává lenni annak, akinek semmije sincsen, nehéz sors. Bár mégis mindenki azon igyekszik, és forgatja elméjében a gondolatokat, hogy miként tehetné. Mindszenti Mihály zsöllérember is hasonlóképp volt, de hiába gondolkozott, mire se tudott menni. Nem volt öreg ember, nem mondható, csak tavaly házasodott. De ez a szó nála nem volt igaz, mert sem házassága előtt, sem házassága után nem volt neki háza. Azelőtt mint béres legénykedett, s elvette egy napszámos ember leányát, ki maga is csak zsöllérként élt valami gazda kisebb tanyáján. Vannak ilyen kis tanyák, amikbe lakót eresztenek, vagy hogy mert a tanya nagyon ócska, újat veret a gazda, s a régit azért nem bontja szét, mert kerül abba zsöllér. Mihály is ilyen helyre került, hogy Klárát elvette, mert azért, hogy valakinek tulajdon födele nincsen, se legénynek, se leánynak, csak összekerülnek, hogy egymásé legyenek. Isten rendelése ez, de gyarló emberi elme nem látja meg a felsőbb hatalmak intézkedéseit, hanem inkább gúnyt űz azokból, kik szegény sorsukat nem tekintve, életük folyását esküvel közösre váltják. Mondják róluk, hogy: két bolondból lett egy pár - másképp pedig Mihály sorsát olyképp festik, hogy eddig csizmában járhatott, ezentúl meg majd mezítláb ténfereg. Mihály nem bánta a szóbeszédet, ügyet se vetett rá, s Klárával el voltak valahogy, napszámra ment az egyik is, napszámra ment a másik is, ha lehetett, egy földre, ha nem lehetett, külön. Ez nem baj, este a gyalogösvényen, amely az ócska zsöllérházhoz vezetett, csak találkoztak, s azontúl fogva együtt mentek hazafelé. Lehetős szorosan egymás mellett, mi onnan gondolható, hogy vállaikon a kapák gyakorta összeütődtek. Szép hangja van a kapának; úgy alkonyatkor olyan, mintha valahol messze harangoznák az Úrangyalát.

Közben Mihály is, mint minden ember, forgatta különféleképp a fejében a sorsát, és legkivált azon járt az esze, hogy a maga gazdája miként lehetne. Minél jobban gondolkozott, annál jobban odajutott, hogy sehogy. Ez baj, mert ha jól keressük, lehet olyan idő, amikor Klára már dologra nem mehet, itthon is lévén elvégezni való s miegymás. No, és ez a rozoga tanyaház se sokáig állja már a dicsőséget, hátulsó oldalát épp a héten kellett akácrudakkal föltámogatni, hogy időnek előtte világgá ne induljon. Aggodalmas gondolatok voltak ezek, és bús sóhajtással nézett el esténként Mihály a tanyaház ablakából a földek fölött, amely mind a másé, s bár az ő keze munkája nyomán is, mind csak másnak terem.

Ez így is maradt volna örökké, ha messze kint a nyomásszélen, ahol már nem a tanyák világa van, hanem a pusztaság kezdődik, új dolgok nem történnek. Az emberek kifundálták, hogy oda erdőt kell ültetni. Úgyde volt már ott erdő. Azonban nem rendes, hanem csak úgy összevissza nőve, és nem álltak katonás sorokban a fák. Nem is ültette azokat senki, valaha régen egy magot vitt oda a szél; vagy épp szálló madár is kiejthette a csőréből, mikor kicsinyeinek vitte volna: elég az avval, a mag megfogamzott, a fa felnőtt, és úgy támadt a nyomán az erdő magától. De hát hiába, nem az, amilyen kellene, így azt határozták, hogy kiforgatják. Hirdetést adtak közre, hogy jöjjenek az emberek ehhez a munkához, és egészen újfajta árakat szabtak hozzá. Az erdőből vállalhat mindenki akkora földet, amennyiről gondolja, hogy bír vele. Azon a földön tartozik kiirtani az erdőt, de egészen alapjában. Nemcsak hogy éppen kidönteni a fát, hanem kiszedni a földből a tönköt, a mély gyökereket. Ezért a munkáért öt évig a föld ingyen az övé, kivéve, hogy az irtás után csemetefákat tartozik bele ültetni, de a csemetéket is ingyen kapja. Közükbe vethet krumplit vagy dinnyét, meg a széleken kukoricát termelhet. S ami fát kidöntött, az is az övé, pénzfizetés nélkül. Ennyi mindent kap ingyen, ezért támadt is a neve, mert úgy hívják őket: ingyenös embör.

Mindszenti Mihály is, hogy ezen életmódról tudomást szerzett, elment Klárával együtt ingyenes embernek. Ehhez a gazdasághoz nem sok eszköz kell, csak fejszék szükségesek hozzá, és balta, fűrész, meg annyi élelem, amely az új termésig kitartson. Másképp csak dolog kell hozzá és egészség, kibírni azt a nyomorúságos életet. Mert hogy valaki el bírja képzelni, mi az a vadonirtás, az ember harca a természettel, azért nem kell Amerikába menni, itt meglátható a pusztaszélen. Csak úgy a maga egyszál fejszéjével esik neki az erdőnek az ingyenes ember; szinte nehéz elgondolni, miként bírja a földből a maga egyszerű eszközeivel a hatalmas törzsek óriás tönkjeit kiszedni. Míg a hosszú törzseket a tanyákra elhordják, megveszik új épületekhez mestergerendának, a többi ottmarad az irtott föld szélén, nagy halmokban, mert hiszen fűtőszerszám a tanyákon nem kell, van mindenkinek magának, azt meg nem veszi senki. Ő maga tüzel belőle télen, amennyi kell a lakásban.

A lakás... A vasutak gyakran haladnak el faluszéleken, ott a kocsi ablakából szerfölött apró kis zugépületeket lehet látni. Csak úgy vályogból van minden ragaszték nélkül összerakva a négy faluk, a tetejük lapos, s az ajtónyíláson halad ki a füst. A cigányputrik ilyenek, s a lakások legutoljának lehetne gondolni ezen odúkat. Pedig dehogy. Az ingyenes ember lakása az, a földbe ásott gunyhó. Egy nagy négyszögletes lyuk a földben, alighanem valamely kiásott fatönknek a helyén. Némelynél a földbe vágott lépcsők vezetnek le hozzá, de akkor igen tág marad az ajtója, s bever rajta télen a hó, meg elönti a nyári zápor. Hát inkább csak az ajtónyíláshoz létra van támasztva, azon másznak föl-le. A teteje abból áll, hogy faágak szolgálnak a négyszögletes lyuk egyik szélétől a másikig, ez aztán meg van hordva kukoricaszárral, száraz bozóttal, földdel, s a jó anyaföld azon újabb eleven bozótot terem. Ilyen lakásban lakik Mindszenti Mihály, meg a többi, aki ott irtást vállalt, akik a kultúrának éppoly előharcosai, mint a dakotai farmer. Másként nem lakhat, mert a föld csak öt évig az övé, azután mehet tovább, újabb irtásra, ha van.

Itt éltek, mint e helyeken élni lehet. A pusztán nem jár senki, csak az erdőtiszt lovagol ki olykor hozzájuk, hogy a végzett munkát megtekintse. Máskülönben csend van a tájon, az irtás szélén a maga buckáival már mindjárt a puszta következik, azon nem jár más, csak a két Rózsák vezetése alatt a rideg barom.

Klára itt, ezen környezetben és ezen földbeásott barlangban gyermeknek adott életet. Persze, ehhez azonnal törvényes dolgok következnek. A huszonnégy óra alatt való bejelentése a születésnek, a keresztelés meg mi egyéb. Talán fölösleges említeni, hogy a törvények e helyen a maguk szigorú megállapodásaival annyit se nyomnak a latban, mint az a sas, amely a puszta fölött átsuhan. A gyermek megszületett és élt. Mihály, mikor az ideje s az időjárás engedte, bevitte a tanyák központjába, ahol van pap is, anyakönyv is, ott a gyermekét Pálnak keresztelték, mert Klára apját is, bizonyos nevezetű Rengő Pált, mint neve mutatja, szintén Pálnak hívták.

A Pál gyermek egy darabig élt anyja emlőjén a barlangban, utóbb azonban meghalt. Ez közös sorsunk, hogy idővel közanyánk ölébe menjünk, de Pál ezt igen korán, mondhatni idő előtt tette meg. Elhatározása gyors volt úgy látszik, örökölte apja keménységét, ki egymaga állt egy szál fejszével neki az irtatlannak. Pál este köhögött, s bár a székifű virágából hathatós meleg levet Klára még akkor éjjel főzött neki, köhögése nem csillapodott. E tekintetben a székifű virága nem használt, mert bár az jó orvosság, de a főzése meg ismét füstöt támasztott a barlangban, s így, amint az életben is elég példa mutatja, a jó igyekezet rossz eredményeket szült, és ezek nyomában Pál reggelre a maga egész rövidségében kinyúlt.

Gyermekkorában ki hallotta pásztortűznél danolni a megölt legény történetének nótáját, kit hiába költött az apja, az anyja, mert csak a babája szavára támadt föl, s azt kérdezte tőle: csináltatsz-e néköm diófakoporsót: Mire babája azt mondta: csináltatok, csináltatok, márványkűkoporsót. Mihály is csináltatott volna, ha tehetsége volt volna hozzá, Mindszenti Pál részére márványkűkoporsót, de kő ezen a tájon mentül kevesebb van, márvány pedig éppen nem találkozik. Az Úr kegyelme a márványt más népek közé adta, hogy azok is élhessenek.

Mihály, ily formán állván a dolgok, fűrészelt deszkából koporsót szerkesztett, és Pált abba tette.

- Csókolj még rajta egyet - nyújtotta Klárának -, majd aztán leszögezöm.

Leszögezte, és a hóna alá fogván a kis ládát, kimászott vele a létrán a barlangból. Azzal aztán el-beindult a tanyák közé, a központ felé, hol vannak oly emberek, kik hivataluk szerint temetések végzésére alkalmatosak. Klára is ment volna, de részben erre a dologra még nem volt képes, mert erejét a betegségen kívül a Pál halála fölött érzett bánat is fogyasztotta, továbbá otthon is kellett maradni valakinek.

Mihály gyermekét, Pált eltemették a központi temetőbe, a kántor tett fölötte némi éneklést. Mihály nyújtott is érte a kántornak annyit, amennyi tőle telt. Azután hazament Klárához, s voltak ismét így, mint Pál jelenléte előtt voltak. Mihály irtotta az erdőt, ásta ki a tönköket, és Klára, amint bírta, segített neki. Egyhangú élet ez, s a Pál elmúlása után való időkben csak az hozott bele némi változatosságot, hogy egy napon a verem előtt megállott egy lovas városi pusztázó katona. Pöcsétöt hozott. Ez egy cédula, amivel a bíró vagy kapitány elé idézik az embert. Úgy szokás magyarázni, hogy a kint való nép azért hívja e darab papirost pöcsétnek, mert a kapitány részéről ha való, rajta van a város címere, a bíróság pedig a saját pecsétjét üti rá. Úgy gondolom, hogy nem így van a dolog, hanem hogy a kintvaló tudásába átöröklődtek még ma is a régi magyar királyok törvényei: a pecséttel való törvénybe-idézés: a citatio cum sigillo.

Bár ez nem ide való beszéd. Elég is belőle annyi, hogy a pecsét Mihályt a városba citálja a rendőrbíró elé. Elment, nem lehet mondani, hogy nem ment volna, mert éppen kilenc óra hosszat gyalogolt, míg a városba beért. A rendőrbírónak beadta a pecsétet. Annál ott volt már a hivatalos írás, mely szerint Mindszenti Mihálynak Pál gyermeke az orvosi tudomány tökéletes mellőzésével ment a másvilágra. Mihály felelősségre vonatott, hogy miért nem hívatott orvost? E kérdés a pusztai barlangból előkerült Mihályra nézve annyira furcsa, hogy rá felelni se tudott. Két forintot inkább bírságba fizetett, és arról rendes nyugató írást kapott. Azt zsebre tette, és kilenc órát gyalogolván ismét, éjfélre hazatért. Klára fölneszelt, mikor Mihály a barlangba bemászott.

- Kend az - kérdezte -, Mihály?

- Én.

- Hát miben járt kend? Tán elvöszik a fődet? - kérdi tovább az asszony.

- Nem - felelte Mihály -, dehogy. Csak írást adtak arrúl, hogy mink öltük mög a Palikát. Hogy aszongya, ha doktort hozattunk vóna, nem halt vóna mög. Két forintot is fizettettek velem bírságba.

Klára könnyei megeredtek. Mihály egy kis üveget az asztalra tévén, mondja:

- Hoztam a hajadba kétgaras árú szépszagú olajat.

Hogy Klára nem felel, Mihály egy darabig meredten áll a veremben. Azután étel után kezd szótalan kotorászni, mert régen volt, amikor utoljára evett.

1900

 

ETAL A DOBBAN

A gőzbika a tanyába lassan becammog. Most már olyan maguktól járó gőzbikák is vannak, amelyek az úton szinte megdöbbentik az embert, ha az akácfák alól, pihentéből feléjük tekint. Sivítnak ezek a gépek, a szaga se kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az adja ezt az alkalmas szagot.

De azért még nem minden gép ilyen. Megvannak a régiek is. Amelyek még maguktól nem járnak az úton, hanem ökrök húzzák. Ez az igazi, mert amaz nem a szenny embernek való. Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta megvenni. Öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat, s mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt búzából. Gépész, már olyan valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia odafönt járt Pesten, és kitanulta a masinisztaságot, amelynek különben gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No, aztán csak úgy elvégzi a dolgát, mint a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze alatt.

- Ha kis baja van a gépnek - vélik -, ő is elintézi. Ha pedig nagy baja van, úgy sincs abban okos embör.

Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behúzzák, a gyerekek mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semlyéken, az is befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amely most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is tanítanak?) Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék.

- Apám, mi ez? - kérdezi egy kurta férfiú.

- Hát mi vóna - mondja az apja. - Masina.

Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina, minden masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos, hogy ha a falon végighúzzák, meggyullad, a gépen pedig az a furcsa, hogy szalmával alágyújtanak, s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásra akasztva, az mind forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom búcsúfia, egy egész kendőnyi vásárfia nem hozott volna ilyen gyönyörűséget a gyerekeknek, mint ez a masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle elparancsoltatnak.

Az emberek pedig tesznek-vesznek a gép körül. A legény, aki "odafönt a Pestbe" a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az úr. Máskor az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nemigen szavalhat, aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a tapasztalat. De hát itten mégis csak ő tud legtöbbet. Ahogy aztán a szíj a kerekekre került, a munka megindul.

Valamely ember, bizonyos nevezetű Fehértói Mihály, aki részvényes a gépben, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is, s ahogy az első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges búgása azonnal hallatszik.

A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét, és néhányat vakkant azon ismeretlen ellen, aki így kiáltoz. A semlyéken a tehén abban hagyja a legelést, s föltekint. A tehénnek ez szokása, mert a nagy fehér búböcék kíváncsiak. Ők azt is meg szokták nézni, hogy az úton ki halad el, miféle kocsival, és hosszasan néznek utánuk.

Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba, szaladgál uradalmi földeken, s így előtte a gép füttyentgetései, a cséplő dobjának mély bődülései ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni, mivel a lónak mindössze néhány szava van, s azt is csak a járatosabb kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják, a fütty és a bődülés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki, és nem a dob szelelte ki a búzát, hanem lapáttal vetették a szérűn a szél ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbirtokokon akadt olyan gép, amit beleástak a földbe, és a vasrúdjaik is a föld alatt szolgáltak a cséplőig. Amolyan szelíd masina volt az még, a felesek görhes lovai vontatták körbe, s közben még maguk is nyomtattak. Lassan folyt vele a munka, szíj nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert, tüzelni nem kellett alá, szénszag, kormos gépész, sivító fütyülés, tűzveszedelem és emberi szerencsétlenség - mind, mind hiányzott. Nem nagyon régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos.

Azon időkhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken sohase járt, íme a vasbika az ő minden toldalékaival megjelen. Szava oly rendkívül furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők és tarlók fölött; s a gyümölcsfás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos megütődéssel hallgatják és mondják:

- Hejnye, ez mán mégis csak igazán furcsa dolog.

Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öreg ember azt mondja: No, nézd el, nézd... Míg mások a házakba sietnek, hogy a faliórát a fütyüléshez igazítsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint tizenkét óra, azt már nem tudja senki.

A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a másiknak, ismét meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az ilyesmibe okos?

...Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A szalmát kazlakba rakják, s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti, Kormányos Etal nevezetű, és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott, és vad, iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyújtaná át a szekérből a keresztet a gépre az Etal elé, mikor látja, hogy mint valamely kereszt, Etal is becsúszott. Ordítja Sárhányó Pál:

- Megállj!

Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak, és Kormányos Etalt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etal azelőtt se lehetett valami nagyon súlyos, most pedig még könnyebb, mert lábai neki már nincsenek.

Vér önti végig a cséplőt, vér a búzát, a szalmát, de még a pelyvát is. A föld tiszteletére egy leány föláldoztatott.

A kocsi, amely a testét vinné, az útra a tanyából lassan hajt ki. Az úton a járók kérdik:

- Mit viszöl?

- Etalt.

- Hát mi esött az Etallal?

A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll, és azt mondja:

- A gép...

E nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. Így a cséplő se dolgozott, s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az embervért, és elvégre valahol csak meg kellett találni Etal lábait is.

De holnap már majd fütyül megint, s akkor azok a népek, akiknek órás-tanyájuk van, ismét utána igazíthatják az óra tetején a cirkalmokat.

1900

 

ÚJ BOR IDEJÉN


TALÁLKOZÁS

Mihály az ócska subát a homokra terítette és azon fekszik, baloldalon. Mihály mindig a baloldalon fekszik, már egészen hatvanhárom óta. Akkor történt, a nagy szárazság alkalmával, hogy Karácsonyi Dili József, a juhász, úgy találta fültövön ütni jobbfelől, hogy Mihálynak a füldobja elrepedt s azóta erről a füléről Mihály "hibádzik". Továbbá azóta alszik mindig a baloldalán, mert nincsen annak semmiféle értelme, ha az embernek az a füle legyen fölül, amelyen keresztül úgy sem hall semmit. Mihály különben még nem is alszik, hanem a pipát szopogatja. A pipára jól van rácsukva a kupak s így belül lehet a subán; fogja hol az egyik, hol a másik kezével, így melengetőzik, ami nem is baj, mert az idő már hűvösöcske és nagy harmatok esnek. Közelít a szüret ideje.

Hát hiszen éppen ez az. Mihály éppen ezen oknál fogva fekszik kint a homokon, a szőlő első keresztútjánál, mert már ilyenkor csak akad éjjeli vendég, aki a szőlőre rájár. Ember, kutya, malac, meg pulyka és a kacsa. A termést őrizni kell, mert úgy sem sok van. Továbbá majd kell az ára nagyon, mert Mihályéknál úgy áll a dolog, hogy az Etel lány a télen majd férjhez menne. Oda pénz szükséges. Mihály ezen elgondolkozik. Lám, Etel elmegy a háztól. Ha most Sándor nem jönne éppen haza a katonaságtól egészen magára maradna. De Sándor most jön, most kell jönnie, már talán útban is van a városból, mert a manéberektől már hazaérkezett az ezred. A három éve kitelt, hát haza kell jönnie, a mondurt leveti a csillagokkal együtt, amiket gallérjára szerzett, s jön Sándor, nemsokára jön. Mihály szívébe, fekve a subán, melegség és öröm költözik. Régi dolgokra jár vissza az esze. Mikor volt az még, haj, haj, amidőn ő volt így hazajövendő. Mikor az országútról a kukoricás közébe befordult. Meg mikor az udvarra lépett. Mikor a pitvarajtót kinyitotta, s a Citrom kutya szinte röpülve ugrott feléje, és végignyalta az ábrázatát. Mihály mosolyogni kezd és pislog.

A tanyában a kutya dühösen kezd ugatni, de lármája csakhamar vakkantásokra válik s azt is abbahagyja. Valaki jár a ház körül, olyan, akivel a kutya ismerős. Ki lehet, így este, sötétben. Mintha lépések is hallatszanának az udvar szikes földje felől. Mihály fölugrik, kézbe kapja az egycsöves rozoga elültöltőt s a szőlő homokos útján nesztelenül a tanyaudvar felé halad.

Csodálatos. Egy ember áll a tanyaudvarban és a kutya mégsem ugat. A sötétben nem láthatni hogy kiféle volna, de annyi szent, hogy egy szíjas puskára támaszkodva, fejét lehajtva szótlanul áll az udvar közepén ez az alak. Mihály a legutolsó szőlőútnál meglapul, fegyverét, amit eddig tanyaiak szokása szerint, bot gyanánt egy kézben viselt, két kézbe veszi s fölhúzza a kakast, hogy levegye a kapszliról a papirost, amely azt az éji harmatok nedvessége elől szokta őrizni. A kakas csetten, ahogy az első rugóra ér, és zajára a másik puskás hirtelen megrezzen s arrafelé tekint. Mihály fölkiált:

- Sándor fiam!

A puskás húzva maga után a fegyverét, a szó felé halad, és szomorúan mondja:

- Édös apám.

Mihály nem tudja e dolgokat mire vélni. Ím Sándor itthon van, de katonaruhában és puskával. És éjtszakának évadján jött haza lopva, szinte szökve. Mik történhettek?

- Sándor - Sándor! - mondja. - Mi dolog ez, hogy úgy gyössz haza, mint a dezentor?

A fiú rázza a fejét, nézi a földet:

- Az vagyok, apám. Dezentor.

Mihály fölkiált hangosan, hogy még az alvó tyúkok is fölijednek rá:

- Hiszen most telt le a három esztendőd?

A katona hirtelen az apjára tekint, de azután a feje újból csak lehanyatlik. Szégyenlősen mondja:

- Hát elfelejtötte kend, apám?

- Mit, fiam?

- Hogy egy esztendei strófom is van...

Az öreges ember csak néz előbb, mintha nem értené, de azután eszmélni kezd. Nini. Csakugyan elfelejtette, hogy még egy esztendő büntetése van neki, leszolgálnivaló. Szegény Sándor. Magához öleli, a mellére vonja a fiút.

- Elfelejtöttem, szögény fiam, elfelejtöttem.

A fiatal katonát elhagyja az állhatatosság; ahogy a feje az apja mellén pihen, sírva fakad.

- Nem bírtam, apám, tovább állni - zokogja -, odabent, hogy a többiek mind szabadultak, neköm mög ott köllött maradni.

- Értöm, értöm - vigasztalja az öregebb katona.

- Kiszöktem. Elhoztam a fegyvert is, hogy agyonlüvöm magamat valahun a rétön. De nem vitt rá a lelök. Gyüttem, gyüttem, míg csak ide nem értem.

Az öreg hallgatva mered a fiára.

- Sándorom, Sándorom - szól -, majd letelik.

- Sohase telik le apám, sohase - sírja búsan a fiú.

- Én nyolc évet szolgáltam, mégis letelt - felelt Mihály.

A fiú ezen kicsit elcsöndesül. De hogy fegyveres szökése az eszébe jut, újból csak azt mondja:

- Mi lössz most apám? Mi lössz?

Mihály elgondolkozik.

- Hát csak fogj be fiam, sebössen - mondja aztán. - Majd beviszlek. Ahun kiszöktél, ott visszaszöksz.

S magyarázólag teszi utána:

- Más mód, fiam, itt nincsen.

Vannak a kaszárnyákon belül alakok, akik elütnek a többitől. Legtöbbnyire csöndes és szótlan emberek, mintha örökké bánkódnának valamin. A fiatalabb katona a sorsukat nem is igen tudja, de még az egyivásúak sem mind, s az évek alatt azok is elfelejtik. Néha, pár napra még ők maguk is. Csak bent, a századirodában a róluk való írások nem felejtenek el semmit. Azoknak a mindenféle rovatai között piros tintával van aláhúzva az ilyen emberekről néhány szó, leginkább az: ex offo. Az exoffósok azok, akik a sorozás elől bujdokoltak, hivatalból kerestettek a bujdokolásból elő s büntetés gyanánt a három év helyett négyet szolgálnak. Van olyan is, akit a haditörvényszék bezárt, s azt az időt, amit a börtönben töltöttek, szintén utána kell szolgálniok. Ilyenek az öncsonkítók is.

Ők maguk szégyenlik és restellik a sorsukat, említést soha nem tesznek róla. A katonaságnál mindig büszkeségszámba megy, hogy melyik évbeli sorozatnak van "legfölül a szabadságos kis könyve", vagyis hogy kik szabadulnak ki leghamarább. Alig van nap, hogy ezt az öreg baka ne emlegetné. A fiatalabb még sóhajtozik, csak éveket számol, az öregebb már hónapokat.

- Csak hat kis hónap még, annak is a fele éccaka.

Mondhatni, az egész három esztendőn át ott van a gondolatában a szabadulás ideje, s ennek a napjától függőleg különbözteti is meg magát: regruta, fiatal katona és öreg baka. Az ex offós emberek viselik terhüknek súlyát. Sorozás szerint a szabadulókhoz tartoznának, az írás szerint nem. És még a bánat azon tettük iránt, amelynél fogva ide jutottak, egykedvűségben és lemondásban nyilvánul náluk. Különösen azoknál, akik nem bűnt követtek el, talán nem is tudták, hogy mit cselekszenek.

Annak idején Sándor nem tudta. Amit tett, az régen volt, nem sokkal a besorozás után, mikor szomorú újoncokkal van teli a kaszárnyaudvar, akik mind sóvárogva gondolnak hazafelé és menekülni szeretnének az új szokatlan élet elől. Van, aki megszökik. Van, aki felköti magát. Másik meg betegséget szimulál. Sándor, az elbódult Sándor nem ezt tette. A konyhába osont, s ott tetten érték, amint csapkodta a nagy húsvágó kést a jobb keze mutatóujjához, hogy majd levágja.

A nagy késsel egy ujjat lecsapni könnyű a másét, de a tulajdon magáéra mégiscsak óvakodva sújt az ember, s így Sándor nem fejezhette be tettét, mivel rajtaérték. Az ujj még egy darabban volt, s nem történt más baj, mint hogy kapott a Sándor egy esztendőt, amivel többet szolgál.

Az első évben ez nem sok gondot okoz. Hiszen úgy tetszik, a három esztendőnek sem lesz soha vége, így talán elő sem következik a negyedik. Eltelik a második év is. A harmadikban azonban sír a lelke. Mi lesz, ha a többi elmegy, s ő itt marad?

A többi elment. Ahogy a szabadságosok szoktak menni, örömmel, vidáman, ölelkezve. Nem is mert közéjük elegyedni, elbújt előlük, hogy a sorsán senki se szánakozhasson. Csak mikor már mind elment, csak a fiatal katonák maradtak a kaszárnyában, tört ki belőle a tehetetlenség névtelen dühe. Sírt és átkozódott. Ahogy az este leszállott, éles töltényt tett a zsebébe, a folyosón leakasztott a szegről egy fegyvert és kiosont a nagy sárga házból. Maga sem tudta, mit akar, hol lövi meg magát, vagy egyáltalán mi történik vele. Ment azon az úton, amelyen a lelke járt, amerre a többiek, akik szabadultak, szintén haladtak a tanyák világába. Lépdelt az éjben, míg hazaért, s a tanyaudvarban búsan megállott.


Sándor befogta a lovakat, Mihály beszólt a házba Etelhez, hogy elmegy a kocsival, dolga van, csak reggel kerül elő. A lány kérdezte félálmosan, hogy mi dolga volna, de az öreg elhümmögte a választ, s kifordult a szobából.

- No gyerünk - mondta odakint.

- Szólnék a húgomnak, apám.

- Sose szójj - vélte Mihály. - Jobb, ha mög se tuggya, hogy ideki vótál.

Némi feddés, intelem van ezen apai szavakban, és Sándor elszégyenül. Úgy véli, hogy most majd az úton az apja dorgálni és feddni fogja. És azt majd nagyon nehéz lesz hallgatni.

Pedig nem. Mihály egy szót sem szól, nem is beszélhet, mert nagyon sebesen hajtat. Csak mikor egészen a város alá, a kaszárnya hátulja mögé érnek, a sötét és elhagyatott utcában kezd lassan léptetni a lovakkal. Kőkerítés van itt, az időn túl kimaradt katona azon szokott bemászni, hogy észre ne vegyék. A kocsi megáll és leszállnak. Mihály halkan nyújt Sándornak még egy papiros bankót, aztán int a falra. Jó nagyot kell ugrani, hogy a tetejét két tenyérrel elkaphassa az ember, azután már könnyen megy a fölhúzódás. Sándor fönt van a fal tetején, Mihály felnyújtja utána a fegyvert és azt súgja:

- Ha röndbe leértél, ne szólj, csak dobj ki egy kavicsot az útra.

Sándor int és leugrik a fal túlsó oldalán. Némi kis zuhanás hallatszik. Az öreg ember a kocsijához megy, fölül és vár. Szívében aggodalmak vannak. Hátha megfogják? Legalább a fegyvert nem kellett volna vele adni...

De e pillanatban kavics esik ki a kaszárnyaudvarból a kerítésen át, s utána nagyobb bizonyosság okáért még egy. Mihály megemeli a kalapját, a gyeplőhöz nyúl, és megkönnyebbülten mondja a lónak:

- No, Kesej, no...

1901

 

FARSANGI GONDOK

Mikor én még gulyás vótam,
Gulya után sétálgattam.
Esött rám az eső,
Eső után ződel a mező,
Ritka mán az hű szerető.

(Tápai nóta)


A tápai nóta is olyan, hogy négy sort beszél, amikre senki se kíváncsi, hogy végezetül elmondhassa az ötödiket, amely szerint a hű leány manapság már a ritkaságok közé tartozik. Mit mondjunk ezek után Sallai Pirosról?

Sallai Piros szegény lány volt - mert nem lehet mondani, hogy ne lett volna szegény -, de szép volt. Olyan fehér lába volt neki, mint valami kisasszonynak. Azután melles is volt a lány. A nyaka valami kitűnő módon formásan rendes, és illik fekete hajához a szőke szeme. Isten őt így eléggé megépítette külsejében, s úgy lehet, belsejében is megépítette, de abban, már ami a fejét illeti, elrontották az emberek.

- Tökfejű - mondta róla Köszöntős Pálné -, mert elmákolták.

Sokan vannak, akiket úgy elmákolnak csecsszopós korában. A balgatag kis vakarcsok szeretik inni a mák levit, attól aztán alszanak is naphosszat, s oly jó csecsemők, "hogy csak csuda". Mire felnőnek, meg olyan ostobák, hogy csak csuda. Mit mondjunk ezek után Sallai Pirosról?

De nem baj. Nem kell az asszonynak ész - vélte ugyancsak Köszöntős Pálnénak az ura -, az asszonynál tökéletesen elég, ha annyi esze van, hogy mikor az eső esik, nem áll a csurgás alá.

Pedig Sallai Piros is asszony lesz valamikor, ha ma nem, holnap. Ez lányi sors; ki van, ki alóla kiveendő lenne? Nemigen találkozik, s Pirosnál még hozzáadásul kell venni, hogy hárman is jártak utána. Járt első sorban bizonyos Tandary Imre, jó táncos legény, de hazulról nem nézett rá semmi. A másik már inkább olyan vagyonkásabb-forma volt, ezt Kisguczi Gergőnek hívták; volt neki a lónyúzó-dűlőben egy háromzsákos földje, és a maga házában lakott. De mindig dohánnyal manipulált, ily módon gyakran gyilkolták a fináncok bírsággal, a ház egyik sarka már azoké is volt egészen. Súlyos bajként nehezült még Kisguczi Gergőre az a beszéd, hogy a családjában hazajáró lélek van. Ez a lélek, nem most, hanem még emberkorában, birkát lopni a juhistállóba egy lukon bemászott, de észrevette a juhász, és amint a fejét a lukon bedugta, nyakon szúrta a vashoroggal, minélfogva az ember azonnal lélekké változott. Ez tehát hazajár, mert egy birkáért oly fiatalon kellett kimúlnia, s mivel panaszain Kisguczi Gergő segíteni nem tud, a lélek köcsögöket vagdos a falhoz. Kérdés most már, mit tenne a lélek, ha Sallai Piros a házhoz kerülne? Lehet, hogy nem bántaná, ellenben lehet, hogy haragja ellene fordulna, továbbá az is lehet, hogy mindez csak az asszonyok beszéde, akik Piros fejét nem Gergő irányában akarják csavarni. Öreg asszonyok szokása, hogy szétszólják a párokat, néha érdekből, máskor mulatságból, mert nekik is csak kell foglalatoskodni valamivel.

Ami a harmadik személyt illetné, ő koros férfiú, s mint mondani szokás: két asszonyt már elnyűtt életében. Ez elég is egy életre közönségesen, de nála, ennél a bizonyos nevezetű Boros Ádámnál egyéb tekintetek is vannak. Ő ugyanis az állam embere, ő állami alkalmazott. Ez rendes állás, biztos kenyér annak, aki jóba foglalva tartja magát, és dolgait elvégezi. Vannak ugyan, akik azt tartják róla, hogy az állam kutyája, mivelhogy szolga, s mind az a sok úr, aki az állam nevében van, mind parancsol neki. De ez csak beszéd, az irigyek beszéde, amivel szemben áll az, hogy Boros Ádám a vasútnál nyugdíjképes ember, s itt van most ebben az az ok is, aminél fogva Boros Ádám harmadszor is házasodni akar.

Mert nem lehet a nyugdíjat engedni. Azért fizetni kellett, emberek, és szolgálni is kellett érte, emberek. És Boros Ádám is hányszor volt úgy, hogy más szolgálatba is mehetett volna, mert hívták, de nem ment, mert tartotta mindig a nyugdíj. No, és most mégiscsak ott van, hogyha meg talál halni: a nyugdíj senkinek se jusson? Mert gyerekek nincsenek, asszony sincs. Miért szolgált akkor a nyugdíjért, miért volt annyi ideig az állam kutyája? Ez megfontolandó. A nyugdíjat engedni nem lehet, az állam, ha akar, gyarapodjon másutt, de őrajta ne használjon. És őt majd ne szamarazza le senki a temetéskor, mondván: Legalább vött volna el valakit a szamár, hogy azt a kis nyugdíját használhatta volna valaki.

Ez így megy. El kell venni valakit, hogy a nyugdíj kárba ne vesszen, hogy legyen, aki azt húzni fogja, aki élvezi vagy bármit csinál vele, csakhogy az az államnak ott ne maradjon.

Érthető, hogy egy ember, aki ilyen okokból házasodik, széttekint kissé a lányok között. Ha ő maga már öreges ember is, de joga van hozzá, vagy mi, hogy ne valami vénséget venne el, vagy pedig olyan leányzót, aki megesett, s akinek orozva született gyermeke van. Ezt nem teszi, hanem inkább válogat, s így történt, hogy Boros Ádám szintén beállott abba a bandába, amely Sallai Piros után járt.

Sallai Piros meg az anyja sokfelé forgatták fejükben a dolgot, hogy tehát mint lenne most már ez a házasodás. Piros első sorban Tandary Imrére gondolt, akivel sokat táncolt kalákán is, lakodalmon is, és akit leginkább szeretett volna. De hát mi sorsa lenne Imrével? Csak úgy bírnának megélni együtt, ha napszámba járnának mind a ketten. Imre nem is vehet el mást, csak olyant, aki maga is keres. A Piros fehér lábát pedig fölhasogatná a tarló, a nyaka sem maradna fehér. Erre is ügyelni kell, mert ez így van. Meg is mondja röviden a paraszti nóta ezen sorokban: "Néköm pedig dologra köll az asszony. A kend lánya fölpirul még a napon." Vagyis Imre nemcsak szeretésre venné el, hanem dologra is. Ez baj.

Itt volna most már a második, embernek való legény, a Kisguczi Gergely. Gergőnek van egy kis vagyonkája, az már olyan élhetős ember. Sokan úgy gondolták, hogy ehhez kellene mennie Pirosnak. Azzal már boldog életet élhet, ha különben húz hozzá. Abból jó férj válna, ott akár Piros viselhetné a nadrágot. Mások ellenben leszólták Gergőt, s különösen érveltek azzal, hogy hazajáró lélekkel egy födél alatt lakni nem tanácsos, mert sohasem tudni, az mit művelhetne vele.

Piros nem szólt, csak gondolkozott. Imrét kívánta volna, de megijedt attól, hogy naponta dologra járjon, s hogy születendő gyermekének ő is mákot legyen kénytelen adni, hogy egész nap aludjon, s rá lehessen zárni a lakást, mikor dologra megy. Nem, ezt nem akarta. Talán akarta volna, ha más módja nincs, de mert válogathatott, válogatott. Ott volt Gergő. Hát Gergőt nem kívánta, sehogy sem kívánta, bár ellene a hazajáró lelken kívül egyebet vetni nem lehetett. Mégsem kívánta.

És még másokat is gondolhatott, mert úgy határozott végül, hogy az öreg Boros Ádám gügyüi eljöhetnek, azok meghallgatásra találnak, s küld is jegykendőt Boros Ádámnak.

Tandary Imre ezért dalolni fogja egyideig a tápai nótát, és elkeseredetten lesz abba beleállapodva, hogy Sallai Piros őhozzá hűtelen. Később azonban Imre nagyhamar rájut, hogy Pirosra nem illik a tápai nóta, s bárha asszonyul ment is az öreg emberhez, de a szíve, formás keble alatt a szíve mást beszél.

Pirost annak idején elmákolták, hát hiszen jól van. A mák csakugyan alvasztgatja az apró fejekben a velőt, de egészen mégsem fagyasztja meg. Továbbá nem a fejükkel szeretnek az emberek, hanem a szívökkel, s miután Sallai Piros is ember, még pedig a híres Sallai fajtában is igen szép ember: ő is a szívével szeretett.

Idővel az öreg ember majd el is hal. Mert az emberek halogatnak, s rendszerint az öregebbje halad elő, mert másként miként öregedhetnének meg a fiatalok? Ahogy az öreg elhal, Pirosnak fizetgetni kezdik a nyugdíjat, az időtől kezdve már Imre nem lesz többé köteles a titokban való szeretessél. Hites társak ugyan nem lesznek azontúl sem, mert akkor a nyugdíj elmarad, és arra is ügyelettel kell lenni. Bagolyhiten élnek majd, és törvénytelenek lesznek a gyermekeik, de mondják meg, emberek, mi jobb: ha törvénytelen a gyermek és nincs elmákolva, vagy pedig ha a gyermek a törvény rendes korlátai között rugdalózik, de a fejében megaludt a velő.

Ezt a csomót az bontsa ki, akinek jó foga van.

1901

 

LUK A HÁZOLDALBAN

Tapasztalatlan emberek azt hihetnék, hogy valamely tanyaház kiásása könnyű dolog, pedig nem. Dehogy. Az olyan munka, amellyel velejár a komoly hozzáértés, s e tekintetben el lehet mondani, hogy ki minek nem mestere, annak csakugyan hóhéra. Mert elsősorban a megállapodott egyén a havat tekinti. Arra különös súly fektetendő. Ha hó van, ha rendes és mély havak vannak, a tanyaásás bizony csak akkor biztathat sikerrel, ha a tanyától nem messze járt út halad el. Mert így a nyomok csak az útig vezetnek a hóban, ott eltűnnek, és nincsen aki rajtuk többé eligazodni tudjon. Másrészről ismét a házat kell tekinteni, mert a kiásásra nem minden ház alkalmas. Míg a vertfalú ház egyenesen arra született, hogy kiásassák, már a vályogépület ezen célra kevésbé jó. A vályogot téglánként kell bontogatni, némelyik lezuhan, lármát üt, s lám, azonnal kész a veszedelem. A házbeliek föléreznek, puskára, vasvillára kapnak, s előlük szaladni kell, mert a népek ilyen dologban nem ismernek kíméletet. A téglafalú ház meg éppen nem alkalmas. Legjobb tehát - ebben megállapodhatunk - a vertfal, amelyet az ásó könnyen bont, és bontása zaj nélkül történik.

Most még mi kívánatos? Kívánatos, hogy a szél ne a tanya felé fújjon, hanem a tanya felől. Ez a kutyák tekintetében tartozik a dologhoz. Mert ha a szél arrafelé fúj, amerre a kutyák tartózkodnak: baj van. Az eb megérzi az idegen szagot, leginkább pedig meghallja a zajt. Olyan orra és füle semmiféle teremtett állatnak nincsen több, mint amilyen a kutyának. Az, ha hall vagy érez valamit, hamar lármát üt, és fölkiabálja a gazdát. Van ugyan, aki a kutyát meg tudja szelídíteni, sőt be is rúgatja pálinkás kenyérrel, mint például a malacot szokás, ha lopják. Mert a malac is ordít, ha bajt érez, s ha éjszakának évadján cipelik, ellenben ha előzőleg pálinkás kenyeret adnak neki, vihetik akárhova. Van a kutyában is, amelyik így megcsendesedik, van, amelyik néhány darab zsírbansült kenyérért elfelejti kötelességeit.

Szóval a házásás nem könnyű dolog, mert a munkának teljes csendben kell menni. Leginkább a tisztaszobát szokás kiásni, melyben ugyanis nem alszik senki. A munka halk. A földet a ház mellől elássák az éjjeli tolvajok, azután az ásókkal lukat vágnak a falba. Egy ember, a ködmönét levetve, csöndben lebúvik a lukon. Ez lehetőleg kis ember, mert a kicsiségnek ilyen hasznai vannak. Bent lévén aztán adogatni kezdi a holmit.

A tisztaszoba őrzi a tanyai ember holmiját. Ha pénze van, itt tartja elrejtve. Itt vannak az ünneplő öltönyök, kalapok, csizmák, itt az új suba (van-e még új suba a világon?). Itt vannak a ház felnőtt leányzójának ruhái a mestergerendára akasztva: a csipkés alsók és vasalt felsők. Továbbá itt van az ágynemű, dunnák és párnák megtömve fehér pöhöllyel. Az mind vagyon. Az mind apránként szerződik be, s így nő tömeges nagyra, mígnem egyszer csak sok-sok tornyos párna és dunna van a tisztaszobabeli nyoszolyán. E dunnákat és párnákat úgy kell tekinteni, mintha takarékpénztárak volnának. Oda az értékek gyűlnek, s van-e gazdaasszony, aki a finom tollat meg nem becsüli?

Az eladónak is ebből telik majd, ha embere akad neki, ki magához veszi élete társául.

No, és azt most mind elvitték. Kihúzgálták a lukon az éjszakai emberek, a kocsira hordták, amely az úton állt, s elmentek vele. Nagy csapás ez, bár azonnal észre nem veszik. De amint másnap valaki benyit a tisztaszobába, rémesen látja a pusztulást. Elfehéredve fut át a pitvarba:

- Rablók, rablók!

Hát hiszen kiabálhat már, amennyit csak akar, az már nem használ. Az asszony bejövén s az eladó, ahogy a romlást látják, sírva fakadnak. Ím, az Ágnes lánynak minden öltöző ruhája elveszett, sirathatja. Míg az anyja lelkében a síró elkeseredést nemsokára felváltja a düh. Átkozódik és töreti Istennel a keze szárát mindazoknak, akik csak ezt a rosszat tették. Még mond egyebet is, sok mindent rájuk kíván, egészen a hólyagos himlőtől kezdve. A gazda is bejön, s a fejéhez kap. Szokása neki. Ha valamely jeles ember csinálja így, azt mondják rá: államférfiúi mozdulat. De mert csak Sóspál János csinálta, nevezzék inkább nevén a dolgot: ő a csapást látván, a fejét vakarta. Mást mit is tehetett volna egyebet.

- Persze, most sem csinál kend egyebet - támad rá az asszony haragjában -, csak a fejét vakarja.

- Bolond vagy, asszony - mondja rá Sóspál -, mikor én a fejemet kívülről vakarom, akkor az belülről gondolkodik. Aztán ha nem vakarnám most, hanem verném a falba, akkor jobb volna tán? A luk akkor is csak ott volna a falon.

Ez igaz, ebbe apránként az asszony is belegyőződik. Az ember pedig mit csinálhatna egyebet, nyomoz. E foglalkozást ők csapásozásnak nevezik: mikor a nyom után mennek. Sóspál János így a nyomokon menvén, eljut a hóban egy darabig, de a kocsiútra érve, a csapásozás elakad. Ott már össze vannak keveredve a nyomok, ahogy a szekerek a havat járták. Mert hiszen nemcsak annak van esze, aki csapásozik, hanem annak is, aki ez elől védekezést keres a furfangban. Annak sok mindenféle módja van. Ahol juhféle van kéznél, igen könnyű. Néhányszor átterelik a nyomok fölött a falkát, s nincs többé ember, aki rajtuk eligazodni bírjon. Juhász, gulyás vagy csikós az ötujjon szerzett holmit a földbe is elássa, de azon a földön soha senki föl nem fedezi a frissenásás nyomát, ha fölötte néhányszor áthajtják a gulyát, ménest, vagy a falkát. Így hát Sóspál nem tehet egyebet, hazaballag, lóra ül, és bekocog a csendőrőrshöz.

Sóspálnak szerencsétlensége volt az éjszaka, hát szerencséje van nappal. Ez így van jól, mert föl kerék, le kerék, a sors forgandó. Lám, az őrsön ott találja a főhadnagyot is. Annak az ilyesmi meg éppen mulatság, szórakoztató, kedves foglalkozás. Lóra is kap az embereivel azonnal, s haladnak ki a puszta vidékre, a kilukasztott tanya felé. Sóspál János is megy velük a lovon, sorsát az eszében forgatván. Hol reménykedik, hol sóhajt, s leánya ruháinak elveszte jutván gondolatába, a szeme is nedvezni kezd. A tanyába érnek, és a katonák megnézik a tett helyét. A lukról megállapítandó, hogy cigánymunka-e, vagy parasztmunka. Két csendőr lóra ül, és szétviszi a közeli tanyákba a parancsot:

- Minden tanyából a gazda a Sóspál-tanyába jöjjön.

Jönnek is azonnal, mért ne jönnének, egyéb dolguk úgy sincs ebben a havas világban. Mind bejön a tiszta szobába, s megáll a luk előtt. Biz az jól ki van ásva. A szoba is jól ki van takarítva ugyancsak. Így nézik és beszélgetnek mondván:

- Hejnye, hejnye...

A főhadnagy mérges. A szivarja nem szelel. Az ördög vigye el az ilyen szivart.

- Pipával szolgálhatok - szól Sóspál -, van egy tajtékpipám... Azaz, hogy hiszen azt is elvitték.

Amaz pedig nem azért a szivarért mérges. Hanem mert a begyűlt emberek közül egy sem az "igazi". Azt meg lehet látni: különösen meglátja ő, akinél rendőrnek való szeműbb embert egész életemben nem láttam.

- Hát valamennyien itt vannak mán? - kérdezi.

A gazdák körülnéznek maguk között.

- Nem - mondják -, még hibázik egy, a Fejedelem Ferenc.

- Talán messzi lakik?

- Nem a, csak itt van mindjárt a tanyája. Nem tudom, hogy nem gyün...

A szivar szelelni kezd. De még várni kell egy kicsit. Látszik már az ablakból, hogy jön Fejedelem Ferenc a lovon, de lassan jön. Kurta az ember, rövid a lába. Utóbb csak beér. Lassan zökken a szobába a küszöbfáról, melyre föllépett, mert alacsony emberek szokása, hogy szeretik magukat magosítani. Mint a többi, ő is rábámul a lukra. A zsandártiszt szeme lassan húzódik az emberen végig, Fejedelem kezében forog a sipka.

- No, emberek - mondja a főhadnagy -, hát álljunk itt körbe, aztán tanácskozzunk, hogy merre keressem én most már ezt a holmit?

Ezt persze szívesen meg is teszik. Úrral, fényes katonaúrral egy tanácsban lenni: előkelő dolog. Tárgyalnak, ki ezt mondja, ki azt mondja, egyedül Fejedelem Ferenc nem szólhat, mert feléje a főhadnagy éppen háttal áll. A főhadnagy egyre haragosabban beszél, mérges fekete szemei villognak, és a ködmönökön át be akarnak látni a szívekbe. A gazdák röstelkedve topognak előtte, s mert bármit mondanak, semmi sem tetszik, utóbb már szólni sem mernek, elhallgatnak. A főhadnagy hirtelen sarkon fordul, Fejedelem Ferencnek a mellére üt a tenyerével és azt kiáltja rá:

- A kend padlásán van a holmi!

Fejedelem Ferenc nagyot csuklik, s hirtelen rámondja:

- Kéröm szépen, ott.

A bőrtáskából láncok kerülnek elő, és Ferenc kezére akasztódnak. Ő különben csak most, hogy a hideg lánc a csuklójára csavarodik, veszi észre magát. Azonban már mindegy, segíteni a dolgon nem lehet. Csak mikor a havon halad a lovak előtt, morogja úgy magának:

- Hát kiforgatott, mán csakugyan kiforgatott... Az ördög vigye el az eszit.

1901

 

IDŐN TÚL

Matiász Sós, mint afféle fiatal katona, a szombat délutáni dolgok alkalmával különféle gondolatokkal foglalkozott. Szombat délután nincs más dolog, mint takarítás, a padokat és az asztalokat az udvaron megmossák, ellenben a szoba súroltatik a száraz súrolás módszere szerint. Szárazon esnek neki kefékkel az emberek. Előbb azonban a szobákban lepedőkkel minden holmit letakarnak. Ez azért alkalmatos, mert ahogy a kefék szárazon kezdik súrolni a padlót, olyan istentelen lebegő por támad, hogy nem látják benne egymást. A súrolás ezen módja tart egy óra hosszat, ezen idő alatt a kefés társaság benne él és lélegzik, mindenük elfehéredvén a por nyomán. Ezt úgy hívják, hogy tisztasági és egészségügyi intézkedés. Aki föltalálta, azt is bele kellene állítani minden szombaton, leginkább talán a fejével lefelé. E porban tehát Matiász Sós, míg kefélte a padlót, gondolkozott. Tehette, mert fiatal katona lévén, új volt még a keféje, nem kopott el, míg korosabb kefékkel már nem járhat együtt az elgondolkozás, mert közel esvén a kéz a padlóhoz, a padló szálkákkal ékesíti föl a kezet. Ily előnyök esnek néha az új katona javára az ó katonával szemben.

Tüsszögött Matiász is a por miatt, de közben egész határozottan eljutott gondolataiban odáig ahova akart. Ez nem volt más, mert más mi is lehetett volna, mint hogy a fiatal katona a holnapi vasárnapon raportra megy, és időn túl való kimaradásra engedélyt kér, ha ég-föld összeszakad is. Ez nagy sor. Ilyesmit még Matiász Sós nem kért, zsenge koránál fogva nem is kérhetett. De most úgy határozott, hogy megteszi. Pedig esti kilenc órán túl a városban a nem odavalónak mi keresnivalója sincsen. Mégis - az embereket vonzzák az ismeretlen gyönyörök, s úgy lehet, kilenc óra után egész más világ van az utcákon.

Ezt nem lehet tudni. Matiász azonban akarta, hogy tudja. Estére kelve, mikor a szobában minden rendben volt, és a mosott asztal tetejét szalmazsákkal annak rendje szerint kipolitúrozták volna, s a káplár megelégedéssel tekintett a rendbeszedett tisztaság- és egészségügyre, ugyanezen káplár elébe állott tisztelettel, mondván: káplár úr, kéröm alásan, írasson be engöm holnap raportra. Míg Matiász e kérelmet tette, haptákot állott; a káplár nem állt haptákot, nem állhatott, mert lelopta valaki az ingaóra sétálóját, és annak a helyébe kellett csinálni mását egy fénymázas doboz bádogtetejéből. Igaza van annak, aki azt mondta, hogy nem vész el a természetben semmi, bár hiszen, ha más oldalról keressük, az ingaóra sétálója is a természetben volt, mégis elveszett.

Szigorú sors és szorgos gond a káplári sors, sokfelé kell ügyelettel lenni. Azért jobb a frájteri vitézlet, mert bár ezen rangról tartatik, hogy kevésbé okosnak véljék, de semmire sem tartozik ügyelettel, s él, mint az angyal. Így állván a dolgok, kérdezte a káplár Matiászt:

- Mit akarsz a raporton?

Felelte a fiatal katona (mindössze öt hónapos) félő tisztelettel:

- Szeretnék kimaradni időn túl.

A szobában lakók közül többen csodálattal tekintettek Matiász Sósra, sőt némely aggabb harcosok, a hős atyák, a vén szentségek már-már zuhogni kezdtek volna az erdőből szalasztott ifjú vadállat ezen viselkedése fölött, de nem lehetett, mert a káplár újra szólt:

- Színházba?

- Nem.

- Bálba?

- Nem.

- Hát - kérdé ismét szelíden a káplár -, a fatornyos hazádba üssön a ménkű kilenc oldalról október tizedikén, hát miért?

Matiász Sós felelt:

- Jelentöm alásan: csak.

A "csak" nagy szó, amire nagyon bajos szólni valamit. Ebben az esetben éppen azt jelenti, hogy Matiász Sós nem hajlandó annak a megmondására, miért kell neki az engedély. Hisz ha hazudni akar, hazudhatta volna azt, hogy színházba megy, de nem tette, mivelhogy egyenes az ember; de azt meg ismét nem akarta megmondani, hogy hová szándékozik. Ez becsülendő; és nyilvánvaló, hogy szeretője van neki - nézd el, nézd a kölyköt, még meg sem melegedett, máris.

Mondta is ezekután a káplár, hogy: jól van, Matiász Sóst raportra beíratja, azonban Matiászon a derékszíj a raport alkalmával oly ragyogó legyen, hogyha rászállna valamely légymadár, lecsússzon róla azonnal a rettentő nagy fényessége következtében. Ezt azonban a káplártól zokon venni nem lehet, mert a fődolog mindig az, hogy lehetőleg a lehetetlent kell követelni, amely esetben a lehető lehetőleg megtörténik.

A légymadár nem is maradhatott volna meg egy állapotban másnap Matiász Sós derékszíján, de hiszen nincs is télvíz idején légymadár, legföljebb amely meleg szobában idő előtt kikel, az pedig kongó és hideg kaszárnyafolyosókra nem megy a kályha mellől. Ha azonban odaszállt volna is, akkor is hiába szállt volna, mert csak lecsúszott volna a szóbanforgó derékszíjról. Mert Matiász a szíjat nemcsak maga fényesítette; e munkában s minden egyéb rendes öltöztetésében foglalkoztak a hős atyák és vén szentségek is, mit minden más esetben hat órai vasakkal kellene beleírni a regiment történetébe - de itt másként kellett felfogni az ügyet. Íme, alig öt hónapos, s - a szél hordja el a kölykit - már szeretője van neki. Még a káplár is, e komoly férfiú, kit, mióta egyszer a szalmazsákja testállását az ezredes úr megdicsérte, az egész regimentben szakembernek ismertek el a strózsáktömés terén, még a zord ember is tulajdon viaszkját vetette oda a derékszíjpucolóknak segítségül. Mert bizony bármilyen legyen a derékszíj, ha nem vág hozzá a dugó és a viaszk, sohasem lesz belőle prédikációs halott, bár hiszen, akár ítéletnapig beszéljünk is róla, írásból az ilyen tudományokat megérteni alig lehet.

Nincs is itt most már más mondanivaló, minthogy a raporton kikapta a lajbisájnt Matiász Sós, és délután két órakor teljes kimenői fényességben vonult be az udvarra a parancskiadáshoz. Vasárnap korábban van parancskiadás, mint máskor, ó, jóval korábban van, s ennek ellenében némi fővetési gyakorlatok tartatnak, mert kell, hogy a fejét mindenki jól tudja vetni. Itt főkívánalom, hogy a balfelé való fővetésnél a jobb szem fusson végig a kabátgombokon, míg a jobbfelé való fővetés e föltételt a bal szemtől kívánja, illetve követeli. Mindezt végezte a merészen fényes derékszíjban Matiász, jól megszolgálván az engedélyt, amely a bevégzett munka után neki írásban is kiadatott.

Ment Matiász Sós ki a városba. Sétált, és tokos cigarettát vásárolván, rágyújtott. Lassan járt és kelt, mert szokatlan érzelmei voltak afölött, hogy neki a mai napon a kilenc órai duda nem szól. Ő, mint a sapkába helyezett írásos levél hitelesen bizonyítja, sokkal később ideig, egészen tizenegy óráig járhat és kelhet, s mikor kilenc órakor a fülébe ér a "hátra, csak csöndesen hátra", ő arra ügyet sem vet. Boldogság ez, mi Matiásznál abban nyilvánult, hogy a sok séta után korcsmába ment s bort ivott. Míg ezt tette volna, számolta magában, hogy mit tesz a következő órák alatt? Így elhatározta, hogy sötétedéskor az utcára megy, és pereceket vásárol, mert a sarkon a gájsicc kettőt ád három krajcárért. Megvette a pereceket, s míg az utcán, a sötétebb részeken ette, a gyönyörök további folytatására gondolt.

Hirtelen eszébe jutott a Halál. Nem a kisbetűs halál, hanem a nagybetűs halál, amely tánchely, és ott katonák szoktak összegyülekezni. Beszélni hallott már róla, tudta is, hogy merre van, mert az út a gyakorlótérre arra vezetett, de benne még nem volt. De vert róla a szó a kaszárnya szobáiban, hogy múlt vasárnap egy huszárt, előtte való héten két gyalogost vittek el onnan a háborúból. El kellene oda menni. Nem mert; előbb tanulmányozván a pénzbeli készséget, megint egy pohár borra máshová betért, így jött csak meg a bátorsága. Többé nem félt öreg katonák mérges és mustráló tekintetétől, pedig e vén harcosok az ifjú, "még meleg" katonát minden mozdulatáról megismerik. Bátran nyitotta be az üvegajtót, mely fölött nagy kaszájával kifestve állt a csontos Halál.

Bent már nagy forgatag volt. Különféle cselédszemélyek táncoltak a katonákkal, és egy civil rezesbanda fújta rettentő módon a fújnivalót. Az asztaloknál komoran húzódtak együvé a fegyvernemek, utászok, lovasok, honvédek, császári infanteristák és pékkatonák. A császári infanteristák, köztük pár degradált ember, örömmel mondták:

- Gyün egy suba! Mög köll hurrázni a subát. A suba fizet egy liter bort.

Rá is hurráztak Matiász Sósra, kit hirtelen elöntött a belső melegség, hogy ím, e dicső hős atyák mily szeretettel fogadják és ölelik magukhoz. A bort kiparancsolta, és koccintott az iszonyatosan öreg csontokkal. Bele is melegedett e sorba, a szeme tévetegen járt már, midőn a túlsó sorból, a pékek közül valaki szivarcsutkával arcon találta. A pék büszke nép, mert pantallóban jár, a fizetése több, nem rukkol, és a bajonétja hosszú. Ellenben Matiász Sósnak pedig nem görbe a lába, ennélfogva a padot maga alól kirúgván, egy péket magához ragadott, s miután magához ragadta, ellökte a táncosok közé, hogy menten bonyodalom támadt, s a muzsika megállt.

Mindig ilyenkor szokott az ajtó kinyílni. Most is kinyílt, bejött rajta az őrjárat, már hogy a készenlét a tizenharmadik századból, és a manipuláns őrmester úr Vanyuga, akinek két ballába van. No, és mert a szoba közepén Matiász Sós állott, és Matiász Sós kezében az oldalbicska állott, közre is fogták azonnal, a többi népet a fegyverek hatalmával csendre intvén.

Vitték befelé Matiász Sóst a szolgálati emberek. Legelöl Vanyuga, oldalán a szentjánoskenyérrel, oly komolyan illegette bal lábait, mintha búrkokat hozna az Afrikábúl. A patrull behaladt a kaszárnyakapun, és Matiászt behelyezték a börtönbe. Kinek is, mikor derékszíját a vártakomendáns átvenné, monda:

- Ejnye, öcsém, a szíjjad de röndös.

Matiász nem szól semmit, csak elaludt azonnal, mert álmos volt nagyon. Odafent pedig a szobában már újságolta a napos káplár, hogy Matiász Sós hazaérkezett, odalent van, nem tudni, mit tett, de alighanem brigádba megy.

Kik még fönt voltak az ágyakban - mert vasárnap este nem alhatós a "vendég" - gondolkoznak a hallomás fölött. Hejnye, a kölykit! Ez alighanem már biliárdon táncolt otthon is. Mit csinálhatott?

Álmosan szól bele a szobabeli káplár:

- Akármit csinált, nem rabolt, nem gyilkolt. Ami történt, bizonyosan lány miatt történt.

1901

 

FÖL IS HAJÓZUNK, LE IS HAJÓZUNK

A hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, így nagy szelet fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát mást, minthogy kiköt, és hever addig, amíg a szél mérge alábbhagy.

A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz, kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte, s visszajövén, citoraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a citorához ne tudna, ritka hajó, amelyen citora ne volna. A nótákat tollal verik ki rajta, régi szomorú dalaikat búsan zengi a rézhúr:

Csináltatsz-e, rózsám, diófa koporsót?
Csináltatok, csináltatok márványkű koporsót.
Megüsmersz-e engöm három lejány előtt?
Mögüsmerlek, mögüsmerlek egész világ előtt...

Épp ezen az "Isten velünk, ki ellenünk"-ön kettős bas volt a hajóorrban, mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett, bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégse kívánkoztak, mert nem affajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember, asszonyostul, gyermekestül él a hajón, meg némiképpenformán büszke is: hozzá hát amúgy se mentek volna. De azért a kettős basban se volt kedv, nem szól a citora, borért se küldtek senkit, az emberek szótalan üldögéltek, s foglalkozásképpen befonták a hajókötelek kioldódott végét.

A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor útban álltak, tett történt a hajón. Egy legény, amint haladtak és csáklyázott a part felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról leugrott, mellette termett, és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A legény, Thököli Mihály - leginkább hajósok szoktak lenni ezek a Thököliek, de némely része mégis varga - a csáklyát előbb úgy emelte, hogy beleüti Vetró Barna Pálba, de azután meggondolta magát, és nem tette.

Nemrég került még a legény Pólából haza, az ősszel történt mindössze, hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak letette a csáklyát. De amúgy arcában elborult, és azt mondta a kormányosnak:

- Ha partot érünk, lemögyök a hajórúl.

Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement emberrel úgy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat törődött vele: egy emberrel mindig elbír.

Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó, s ott dángováztak két nap. Ezt nem lehetett parthoz-érésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából macskáztak le. Így a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül, s ült komoran a basban a többi legénnyel. Jó hideg szél fújt, beszűrt a bas oldalán, ez volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami Mihállyal megesett, velük is megeshet, s volt közöttük, aki mondta, hogy ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek ítélték, annál is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a kormányos, és ez emberek a szóval való szidást eltűrik bár, de az ütést nincs, aki tűrje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt, s fordítani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé fordul.

A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak útba, úgy gondolták, hogy majd reggel. A kormányosné ezt az időt arra használta, hogy majd füröszti a tyúkokat. A tyúk homokban szokott fürdeni, de a hajóbeli tyúknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs udvara. De a tyúknak azért a fürdés jó, így bedobják a vízbe a hajó orránál, s nyeles hálóval várják a hajó végén, s mikorra a víz odáig viszi a tyúkot, kiemelik.

Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyúkokat a vízből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vízben a tyúk nem szeret soká tartózkodni, inkább belefúl. Ott állt hát a gyerek az apja mellett egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vízbe. Belezuhant, s még sikoltozni sem ért rá, mert elmerült benne rögtön.

- Ladikba, ladikba! - kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony az oldaljáró, a kősóbálvánnyá meredt asszony is az útjukban - bizony későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vízbe Thököli Mihály.

Megy lefelé a gyerek után.

A kormánytól nem messze megáll a vízben, és nézdegél, hol veti föl a víz? Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test újra elmerült, emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az úszást. El is kapta még a víz alatt, mert a haláltusában kapálódzó gyerek éppen szájon rúgta, s így elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket, s a part felé tartott vele.

Part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a limány. Ahol a víz örvényes és kavarog. Aki úszik, nem látja meg, de a hajó magasáról azt látni lehet, s Vetró Barna látván, hogy limányon akar keresztülmenni Thököli, kiáltotta neki:

- Ne arra, te! Ne arra, ha mondom!

Elfutotta a düh ott a vízben Thököli Mihályt, s hirtelen az eszébe ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: ne ugass! -, de nem tette, nem szólt. Kiért a partra, a gyermeket megrázta kissé a lábainál fogva, mint már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett, s maga a basba ment. A kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába szárítkozni, mert ott tűz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek hogy van, azontúl a hívásra nem felelt semmit, csak éppen a megállott, vizes zsebóráját mutatván a tenyerén a kormányos elé, mondta:

- A reperálást kend fizeti.

Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is történt, másnap reggel elindultak, s idő múltán el is értek oda, ahova kellett: parthoz álltak. Végezte ki-ki a dolgát, már ami ilyenkor szokásos, s készültek azután a legények a gazdához, hogy az útért járó fizetést elkérjék. Mihály is így tett, előbb azonban minden cókmókját összeszedte, berakta a bőrtarisznyába meg egy kis zsákba, s mielőtt a hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez.

- Lemék a hajórúl - szólt be kurtán -, viszöm a holmimat. Mög löhet nézni, hogy van-e közte olyan, ami nem az enyém.

Megütődve tekintett Mihályra a kormányos, az asszony s a kisgyerek.

- Hát csakugyan elmégy? - kérdezte Vetró Barna. - Hát már minek mégy el?

Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő gyermeke sorsát. A gyermek pedig simult anyjához; a gyermek, ha ésszel föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat.

Azt mondta Mihály:

- Mondtam, hogy lemék, hát lemék. Mög löhet nézni a holmit.

Vetró Barna rekedten beszélt:

- Hát ne mönj el, hát már csakugyan ne mönj el. Ha éppen olyan nagy bajod, hogy hozzád nyúltam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. De ne mönj el, mert minek mönnél el, mikor mondom, hogy ne mönj el.

Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak nyakassága között lévén, elfakadt sírva:

- Mihály, ha istent ismer kend...

Sírván az asszony, megmozdult a gyermek, és Mihályhoz szaladt. Csizmáit átkarolta:

- Ne mönnyék kend el, Mihály bácsi, ne mönnyék kend el. Ha kend elmén, ki húz ki engöm másszor a vízbűl?

És Vetró Barna szólt:

- Hát üsd vissza, ha akarod, hát üsd vissza.

De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szíjánál fogva a válláról leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen.

1901

 

LÁNYSZEDÉS

Részben mulatság, részben pedig tekintély a kapásra nézve, ha vasárnap délelőtt együttesen a csárdába megyünk. Nagy asztalok vannak ott az eresz alatt, sört is mérnek meg dohányt. Szivart is kap a kapás, mi fölöttébb úri állapot. Így szombaton este ez irányban, ha értesítést kap, hogy másnap menés lesz, igen vidám az öreg ember és jókedvű, s régen elfelejtett tanyai nótákat danolgat.

Lehet, hogy a kis söröcske, a néhány pakli dohány is közrejárul ebben, de a fődolog mégis, hogy együtt megyünk, egy asztalnál társalgunk, s ugyancsak ezen asztalhoz oda szokott telepedni ama kis környék világának első embere, az ősz tanító úr is.

A tanító nagy rang odakint, ha a fiatalja nem is mindig, de az öregje igen. Életüket ott élik, a mai meglett korú gazdaember is járt még a keze alá, azok ma is oly viszonyba vannak vele, mintha még iskolás fiai volnának. A tanító szónak a valódi értelmében tanítók ezek az emberek odakint, akik életüket rááldozták, pedig életük, tekintve a tulajdon gyerekük nevelésének nehézségeit, igencsak nehéz.

Az iskola... - más ott az iskola, nemcsak a könyvben, egyebekben is nevel a rendes mester. Biz ez arról is tárgyal, hogy mi a baja a dinnye levelének, ha hervad, meg hogy hosszúra kell-e metszeni a szőlőt vagy rövidre, továbbá sok ilyenben szót ejt azon iskolákon, amiket már nem is a gyerekeknek tart, hanem az embernyi embernek. A felesége pedig a kézimunkát tanítja, meg a ruhák varrásának módját, mivel sok mindenféle kitelik ott belőlük: a baksi puszta tanítója például pap is, legalább annyiban, hogy ő temeti a halottakat. Ott, aki szórványosan el-elhalogat, még halott korában is a tanító keze alá jut.

Tehát így van ez, s a kapás örül neki. Pedig ez reá nézve kettős dolgot jelent. Mert ott, ahol a csárda van, áll vasárnap hajnalban a munkásfogadás, a jövő heti munkabérek ott alakulnak a kereslet és kínálat törvényei alapján. Oda neki már hajnalban el kell menni a dolog miatt, s időre visszatérni, hogy kilenc óra tájban újra mehessen, ezúttal már nem a munka, hanem a sör szempontjából. Ez így is történik; a kapás megjárja az utat hajnalban is, és meglehetősen szomorú eredményekkel tér haza. A kínálat törvényei okvetlenkednek: kevés a munkás. Nagy darab föld, tíz-tizenkétezer holdas legelő-puszta került itt a közelben nemrég feltörés alá; az óriás síkságot, ahol addig néhány csikós és gulyás kellett csak, fölváltotta a tanyavilág, s arról a vidékről már most nem kapni munkást, ami van, talál dolgot odahaza is. Ennélfogva hát most olyan a kínálat törvénye, hogy drága a napszám, de még drága pénzen sincsen elég ember. Ez a munkásnak gyönyörűség, a szőlőnek meg szomorúság, mert ha nem locsolják, az ördögé lesz, pedig emberemlékezet óta nem volt olyan szép, mint éppen ebben a mostani esztendőben.

Megindulunk. A tanya vadszőlős-lugasos ereszete alatt olyan nyugasztaló vasárnapi csönd és hűvös levegő van, odakint pedig máris ígérkezik délfelére a szörnyű meleg, oly meleg, hogy a mezőre pányvázott tehén elszakítja kötelét, és bejön, mert nem állja tovább. Ha föl nem volna már lovalva az öreg kapás, csakugyan kár volna tenni egy lépést is. De már nem lehet megfosztani a gyönyörűségtől. Pedig most már a gyerekek is rákötötték magukat, hogy ők is jönnek, s ennek a letiltásnak ismét csak nagy szomorúság lenne a vége.

Amúgy pedig bajos. Mert gyalog megyünk. A lovat, amely egész héten dolgozott, vasárnap nem szokás befogni. Az út egy kicsit messze, jó óra oda-vissza, a meleg nagy és a homok mély, ha útközben kiáll a gyerek, karon kell vinni, s egy erről szerzett tapasztalat után három napig majd leszakadt a karom. De nagyon fogadkoztak, hogy nem fáradnak el. A kisebb azt mondta, ha annyira elfáradna, hogy nem tudna gyalogolni, hát majd szalad. Ekkora érvelés előtt meg kellett hajolni. Mentünk.

A kanyargó út szőlők és kukoricások között vezet. Rajta ünnepi néptelenség. A búzatarlókon egy-két tehén, béklyós lábú ló, a napfényes kék magasságban gólyák úszkálnak lassan. Itt-ott öreg nyárfák az úton, fehér derekukon még látszik, hogy valaha fiatal szerelmesek bicskával a kérgébe vágták nevüket. E szerelmek már rég elmúlhattak embereikkel együtt, legfeljebb a bicska maradt meg, s ím a fa, amely nagy hasadt sebeivel hirdeti, hogy még szíve nyílásában is kegyetlen az ember.

Lassan haladtunk, a leánygyerek meg nem állja, hogy ne tépjen virágot, a fiúgyerek, hogy ne bogarásszon. Homoki út gyalogösvényén, az egyetlen kis részen, amely nem folyik szét a lépések alatt, egymás mellett haladni nem lehet, csak egymásután. Így könnyű elmaradozni. Az öreg kapás még az út elején kérdezte, hogy igaz-e, hogy az Amerikában oly rettentő sok nép lakik, még sincs köztük egyetlen szál király sem, s most a kapott válaszon gondolkozva, dünnyögve leghátul ballagott.

A tanyákból, amelyek elől a búza már eltakarodott, kitekintettek rám, ahogy a gyerekekkel ődöngve haladtam, mi ünnepnap szokatlan, mert olyankor az árnyékban szokás heverni. Tarlókon keresztül kutyák is ereszkedtek ki az útra utánunk, ami már egészen illetlen dolog, mert a törvényen kívül egy régi, hallgatag tisztesség is kötelez arra, hogy mikor a szőlő érni kezd, s a kukorica is már ehető, a házőrző eb kötve maradjon, különben megeszi a kukoricát is, a szőlőt is. A kutyák kirohantak. A kisebb gyerek szelíden nézte az aktust, nem félt, még nem tudta, hogy ilyenkor félni kell. A nagyobbik merészen csattogott feléjük az ostorával, már az ő apró életének tapasztalataiban benne van a védekezés.

Csapáson keresztül füves síkságra jutottunk. Ez a kaszáló voltaképpen temető, itt sok halott fekszik alant. De már ide nem szabad temetni régen, a keresztek mind elkorhadtak, kivesztek, halottját siratni ide már nem jár senki, mindössze egy alacsony vörös márványkereszt áll a fűben. A kapás még vél rá, hogy ki volna az, aki alatta van, bizonyos Dobó, a gazdag Dobókból, a homok azonban már ezt is nyeli: minden esztendőben följebb halad rajta. A homokon fű nő, a fűből avar lesz, abból föld, ezen megint fű éled: a vörös kőkeresztet fölfelé haladtukban így apránként elnyelik. A föld alá fog kerülni a gazdag Dobó emléke is ez elhagyott helyen, idő múltán már majd csak valamely ekevas éle törik ki benne.

Ami pedig a csárdát illetné, van benne vendég. Hallottam már előző nap, hogy nagyot haladt a csárda, mióta nem láttam, mert szaletli is van benne. Csárdában szaletli. Van is, csakugyan, mint látható. Nem ugyan cifrára kifestve, hanem deszkából összerakva, és födele is van, mely ágasokra támaszkodik: azelőtt az ilyesmit enyhhelynek hívták, ma: szaletli. Ülnek alatta magyarok, akik még a hajnali munkásfogadás alkalmából ott maradtak. Hallatszik a beszédükön, hogy azóta némi ital irányába nyújtották is panaszukat. Már ilyenkor nem való ott időzni gyerekekkel, így külön ülünk egy ereszet alá, melynek falára zöld mezőbe sárga és mérges oroszlánokat festett a tanyai piktor. Különben mivel sem alacsonyabb, mint valami fiatal művész festékes történetei, igen komorak és igen szép sárgák, s ilyen zöld mezőt éppúgy nem látni sehol elevenen a világon, mint ahogy olyant nem látni, amilyent új módi gyanánt festenek. No jó. Továbbá sört hoznak, jön a tanító úr is, örömmel üdvözöltetvén, a gyerekek pedig azonnal találnak tégladarabot, amin apró pusztafiakkal egyetemben a zsebbenhordott barackmagot törni lehet.

Ülünk így egy darabot, akkor a szaletli alól kiválik előbb egy ember, aztán másik ember. Odajönnek, kezelnek a kapással, a tanítóval, figyelemre engem nem méltatnak, ami szokatlan dolog, mert ha már megkezdődik a kezelés, körül szokás kezelni egy asztalt.

Azt mondja az egyik ember:

- Igaz-e most mán hát csakugyan, tanító úr, hogy a zsidók szödik a kislányokat?

Azt mondja a tanító:

- Dehogy igaz, Sándor gazda, már hogy volna igaz.

Szól a másik ember:

- Mert azt mondják, hogy csakugyan szödik.

Pálinka-üveg volt már az ember szemén. Odafordult a kislányhoz, ki már a baracktörést megunván az asztalnál kenyerezett:

- Hát tégöd hogy hívnak?

Az apró megmondja a nevét. Azután a másikhoz fordul, de az már idősebb, nem felel az ittasnak. Ahelyett azt mondja: apám, gyerünk már haza... Hogy a lány a nevét megmondta, hogy a fiú apjának tisztelt, a kerítésen könyöklő két ember elhaladt. Kételyeik még akkor is voltak, mert dunogtak. Nem ismertek meg, mert egypár nap előtt hosszabb távolozásból érkezve, még rajtam volt az úton nőtt szakáll. Hogy elmentek, mondom a tanítónak, mert népünk sokkal rendtudóbb, semhogy ilyen jeleneteket szó nélkül hagyni lehetne:

- Ugyan, hogy nem igazítja ki őket efelől?

Elkeseredetten ütött a kezével a levegőbe egy nagyot az ősz ember.

- Beszélhetek én - mondta szomorúan -, beszélhetek... Mit ér az én beszédem, hogy nem igaz, mikor a pap azt mondja nekik, hogy igaz.

Pap? Miféle pap? - Elmondta aztán a tanító, hogy egy pap okosította fel ilyen csinos módon a közönséget, valamely keresztszentelés alkalmával. Nem a mi földünkről való volt ez az ember, ez még szerencse, azonban hát csakugyan elmondta az egész históriát jó bőbeszéddel és tüzesen, mivelhogy a fehér asztal után történt már a dolog.

- Ejnye, ejnye, az ebadta hejjén, hát már hogy lehet ilyent tenni?

- Hát már azt én sem tudom, de megtörtént.

...Kedvetlenül haladtunk a csárdából hazafelé. Én éppen akkor értem hosszabb kódorgásból haza, nem tudtam, hogy a lányszedésről erősen ver a szó. Azóta hallottam már, hogy a tanyai úton egy öreg kőművest, velünk egy hiten levő embert, megvertek azon a réven, hogy bizonyosan ő az a zsidó, aki szedi a lányokat, hogy vérüket vegye.

Azóta jutott már eszembe a csárdai jelenet, mikor oda, az italosok közé, a gyerekekkel érkeztem. Azok az emberek, akik oda az asztalhoz jöttek, gyanúval terhelten jöttek. Meg nem ismertek, mert szakállas voltam. Épp ezért fölöttébb rejtélyes voltam íme ott a két gyerekkel. Hátha loptam már őket valahonnan, s most viszem mind a kettőt, hogy vérüket eresszem...

Már azóta elgondoltam, hogy ha nincs ott a kapás, és nincs ott a tanító, a közön való haladtomban belém kötnek az emberek, s éppúgy igyekszenek beszakítani a fejemet, mint ahogy a kőművesét beszakították. Megrendülök, ha ez az eshetőség az eszembe jut. Ingyen az ember magát megütni nem engedi, s a kis masina a mellényzsebben, mely nélkül járni s kelni nem érdemes, hat halált tartalmaz. Micsoda bolondságok lehettek volna ebből! Az én fejemben bicska, az ő testükben golyó: maradtunk volna ott a közi homokon holtan vagy öten-hatan, haldokolva és átkozódva. S mindez azért, mert a papúrnak szavallani tetszett.

Nagyon szép magos nyárfák vannak ezen a tájon.

1901

 

ÚJ KOCSI

Szokása a kocsinak, hogyha megöregszik, megnehezedik. Munkás és szorgalmas ember öreg korára azért nehezedik el, mert gyöngül, ellenben a kocsi azért, mert erősödik. Mert szolgálatának ideje alatt hol itt kell rá egy pánt, hol amott, míg utoljára kétannyi vas van rajta, mint fiatal korában volt. Hiába tesznek ide-oda egy új fát, hiába kenegetik: a halál ellen nincs orvosság, a délceg kocsi elvénhedett, nehéz már, és azt a lovak igen megérzik.

- Az ilyen öreg kocsi olyan, hogy üresen is nehezebb, mint az új kocsi tehörrel - vélte Sós Mihály, szemlélvén a maga alkalmatosságát.

Biz ez régi kocsi. Mikor ezen új korában menyasszonyt vittek, annak van tizenöt... különben, hogy is csak... megálljunk... no, van olyan tizenhét esztendeje. Sok minden történt ezzel a kocsival. Egyszer a bika is fölfordította a benne ülőkkel egyetemben, bár a kocsinak akkor semmi baja sem esett, mindössze Kis Horváth Ferencnek a torkába szaladt a pipaszár (nem is pipált soha többet az életben).

Hogy a kocsi elnehezül, az különféle módon megismerkszik. Arról is, hogy mikor húzigálja az ember az udvaron ide vagy oda befogás végett, vagy pedig az ágas alá tolja, hogy meg ne ázzon, egyre jobban két kézzel kell a rúdját fogni, míg valaha félkézzel taszíthatta a gyerek is. Továbbá szokása a rossz lónak, hogy mikor a kocsi előtt áll, s terhet raknak a kocsira, visszanéz, hogy ugyan sokat raknak-e rá... Ez a rossz ló szokása. De mikor már a jó ló is így tesz, bizonyosan ott a kocsi elnehezülésében a hiba, mivel másképp tagadni nem lehet, hogy Sós Mihálynak ne volnának jó lovai. Különösen a Káposzta, amelyről az egész környéken tudva van, hogy úgy megy, miként az eleven szarvas.

Ez baj. Igaz ugyan, hogy az öreg kocsi még majd elszolgál egy és más dolgokra, mert amúgy a kocsi erős, a lőcsöknek semmi hibájuk, a tészlivasak is egész rendben vannak, és a saroglya fogai közül minden második vasból való, tehát bírhatós. De azért mégiscsak kell egy másik kocsit venni, mert hosszabb járásra emez már nem alkalmatos. Nehéz pedig az ilyennek az árát előszedni a mai világban, mikor úgy fogy a pénz, hogy akár örökké a zsebben tartsa az ember a kezét. Igaza volt az öreg Szélpál Antalnak, mikor azt mondta:

- Az Istentűl kérni, a parasztnak adni köll... - értvén alatta, hogy az úristentől mindenki csak kér, de a parasztnak mindig csak azt mondják: adjál, adjál, adjál. Hát hiszen ad, nono, efelől semmi kétség, de az a nagy folytonosság még lakodalomból is sok volna. Továbbá, ha nincsen miből.

De mindegy. Be kell nyúlni a láda legfenekére, vagy pedig ama titkos rejtekekre, mint ágydeszka közé, mestergerenda fölé, ahol pusztai házakban némely megtakarított bankók tanyáznak. Szomorúság az ilyeneket elővenni, szomorúság...

Azonban más mód nincsen. Egy vasárnapi hajnalon történik ez a dolog, mikor vásár van. Mihály útra készül.

- No, kocsi - mondja neki -, most gyüssz utoljára ilyen útra.

A kocsi nem szól semmit. Mihály befog, a tarisznyát felrakja, s kihajt a tanyából. Útközben még két jó szomszédot (koma mind a kettő) fölvesz a kocsira. Aztán meg sem áll a vásárig. Már a lóvásárig. Tovább nem megy, mert nem kell. A dolog úgy áll, hogy mind az az ember, akinek ipara van, a belső vásárban árul, mert annak az a rendje. Hanem kocsit a lóvásárban árulnak, azon oknál fogva, hogy a megvett árut legyen mindjárt mivel hazahúzatni.

Mihály távolosabban attól a helytől, ahol sorjában vannak az új kocsik, megáll. A komák derülten néznek körül. (Sok bognármunkát hoztak elő, van miben válogatni.) A kocsi különféle. Mert van igás, van könnyű, van süketkocsi, van lantkocsi meg miegymás.

No, néznek egyet, mert igen formás. Akácfából van, a küllője mind nagyon szép, vékony.

A koma, bizonyos Márki Péter, azt mondja:

- A vasalása virágra van verve.

- Az ám - feleli Illés János -, cifrálkodnak a bognárok is.

Néznek másikat, harmadikat is. Ez itt nem olyan veszedelmes, mint más alkunál, mert az áruló bognár nem tartózkodik a közelükben. Amoda messzebb elhúzódik a nyolcadik kocsinál. Nem lát az ide, dehogy lát. Mihályék tehát végigdeputálnak vagy öt kocsit, de mégiscsak visszamennek az elsőhöz tanulmányozás céljából. A kereket meg kell rázni, sőt forgatni is érdemes, mert az agynak a tengelyhez való viszonya így tapasztalható ki legjobban.

- Fogja kend mög.

Illés János hátulról a kocsit megfogja, s fölemeli. Márki Péter hajtja a hátsó kereket. Sós Mihály nézi.

- No, no! - mondja idő múltán, s int, hogy a forgatást abban lehet hagyni. Egészen rendes forgása van neki. Így most már az első kerekek következnek.

- Hohó, megálljunk! - szól Márki.

Úgy tetszik ugyanis, mintha a csáskeréknek némi rázódása volna. Az ilyesmi gyanús jel, arra látszik mutatni, mintha régi volna a kerékagy; kopott benne a végiglyuk, s csak újra van faragva, s azért látszik újnak. De Márki kénytelen belátni hamarosan, hogy tévedés van a dologban.

A rúdhoz érvén, a bizottság megállapítja, hogy a rúd nem repedt, a végén pedig egészen rendes a nyaklószög. A fűrhéc is rendes, a kisafák pedig egészen szép hajlásúra vannak faragva, bár a kisafakarikák ma már nem úgy szolgálnak a tarsolyhoz, mint ezeknek előtte.

- Mindönt divatosabbra csinálnak mán - véli Sós, s hozzáteszi: - De nem baj az.

- Az nem - mondja Márki. - Ez még jobban forog, mint amaz. Mer mégiscsak ezön a kis vason mén az egész kocsi.

Azt mondja Illés:

- Mén, ha húzzák...

Ami a vasalást illetné, az az egész kocsin rendes. De mert a bognármester éppen most ér hozzájuk, némi kifogást találnak. Hogy a lőcsöknek a vállába nem jól vannak a gúzsok belerakva. Rángatni is kezdik azonnal a kocsit háromfelé, hogy a különféle vasak erős zörgése szavuknak igazat adjon.

- No, ugye? - kiált diadalmasan Márki a bognárhoz. - Ugye mondom?

Azt mondja a bognár:

- Hát hiszen nem betyárnak készült ez, hogy zörgése se lögyön.

Azt mondja Sós:

- De túlontúl zörög. Tudja, mint mikor a komédiások ötetik az oroszlánt, aztán láncokat húzgálnak a vasrúdon, hogy nagyobb lögyön a lárma.

A bognár ránt egyet a vállán.

- Válasszanak emezökből - mondja, s tovább vezeti a társaságot. - Ezök jobbak.

Sósék savanyúan követik a bognárt, mert hiszen hogy volnának azok jobbak, mikor éppen csak emez az egyetlen az igazi jó.

- Ezök egy kicsit drágábbak ugyan - teszi hozzá a bognár. - Ezöknek az ára hetven forint.

- Mind a háromé? - kérdezi Illés ártatlanul.

- Nem a. Darabszám. De ha drágállják, ott van amaz, az olcsóbb. Az hatvanöt forint.

Sósék magukban nevetnek, amúgy nem szólnak semmit. (Miféle mesterembör löhet, hogy a tulajdon portékáját sem ismeri?) Lassan visszamennek hát ama kárhoztatott lőcsvasalásúhoz, és nem is sok idő telik bele, egyezkednek. A bognárral nemigen lehet alkudni, mert a kocsi nem kér ételt: ha nem kel el, hazaviszi. Sós mégis kérleli:

- Nézze hát, ez a böcsületös jó embör van itt a lovaival, hát tudja, amiért még hazahúzatja a kocsit, csak köll neki is valami fizetés.

- Ügön - mondja rá Márki komolyan.

Hát hatvanhárom forintban azután ki is egyeznek. Sós fizet. Azután az új kocsit a régi után kötik, s haladnak lassan hazafelé. Mikor kissé odább vannak, nevetnek csak össze, hogy becsapták a bognárt. Akkor nevet egymagában a bognár is, hogy csekély furfanggal állította a három magyart a falnak, különben mind a kilenc kocsit végig deputálták volna...

Sósék lassan léptetnek, mert nem egy kocsi a kettő. Dél van, mire a tanyába bezörögnek. Kiszalad az asszony az apróságokkal, nézni az új kocsit. Nagy öröm ez. A gyerekek azonnal rámásznak, egy rögtön le is puffan róla a saroglyaláncon keresztül, de hát azért jó a homok, hogy párna gyanánt szolgál ilyenkor.

Sós pedig a kamrából hosszúnyakú üvegben piros bort hoz elő. Nyújtja Márkinak, Márki felköszönti:

- A kocsi szakaggyon, gazdája maraggyon...

1901

 

ELINTÉZETT ÜGY

Márton lassan legeltette a birkákat, a kis bojtárnak olykor szólt is, hogy kerüljön elébük, ne menjenek messzire erről a tájról. Ennek oka abban keresendő, hogy Márton a birkáival most éppen a járásszélre jutott, s közel van ide a tulajdon tanyája. Ez nem megvetendő. Juhászra ritkán jut ilyen ünnepnap, mert ezt annak kell venni, miután ilyenkor délebédre meleg ételt eszik, amit kivisznek neki a tanyából. Márton tehát ennélfogva nem ösztökélte a birkákat, ellenben a pulikutyákat leintette, hogy ne hajkurásszák az állatot, hanem az éppen csak úgy a maga módja szerint haladjon erre-amarra.

A délelőtt ebben telt el, anyabürgék, birkák, bárányok teljes rendben viselték magukat, a kisbojtár furulyázott, de jobb ha hallgat, mert még nem tud. Márton pedig megtömte pipáját, egy alacsony állású, komoly pipát hajlított szárral, mely eszköz hasonlít a vadászokéhoz, és a juhászgazdát különbözteti a bojtárral szemben, aki gyürüce szárból füstöl, maga vágván a bokorból, maga sütvén ki a belét dróttal, és maga faragván meg alkalmatosra. Ez a takarékosság szempontjából van így, ami nemcsak a szárra, de a taplóra is kiterjed. Így rendes juhászember drágállja azt a bükkfataplót, akit a tót árul, hanem taplót maga csinál magának ürömfű virágjából, miután az erre igen alkalmatos.

Így délig most már el lehet lenni. Az idő szép, a szűrt a csacsi viszi, a nap pedig nevetve néz Márton birkáira. Idő múltán Márton maga is föltekint a napra, és látja, hogy itt a dél ideje. Most a tanya felé villog, amely a fás járásszéli pántlikaföldek között is megismerszik a három sudár jegenyéről. Már látszik, hogy alóluk valaki kihaladt, és erre tart a legelőn. A dolgok rendes állása szerint úgy kellene lenni, hogy az erretartó fehérszemély Márton felesége lenne. Az azonban nem visel fehér kötőt, mert idős asszony viselete, még ha az ura elébe megy is, a kék kötő.

Nézi hát Márton, nézi. Hát azt kilátja belőle, hogy csakugyan az ebédet hozza, mert piros kendőben szokták az ebédet vinni. (Hogy messzünnen meglássa már az éhes ember.) Halad az ételhordó sebesen, mert sebesebb haladása senkinek a világon nincsen, mint a tanyai lánynak, menyecskének. Úgy megy az valamennyi, szinte surran, miként a fiatal szarvas.

Hümmög Márton kissé magában, hogy miféle állapot már ez megint, de egyébként nem szól, mert kinek szóljon? A kisbojtár a szóra még nem érdemes, a pulikkal beszélni nem szokott, a bürge pedig oktalan. Az egyedüli, akinek némi szavat szokott vetni, a csacsi, mert az okos állat: elöl jár a falkában, mert azért csacsi, hogy elöljáró legyen. No.

Szép a fű tavasszal, gyorsan lehet rajta haladni, jön is sebesen a fehérszemély. Márton már kezd vélni rá, hogy ki lenne. A szomszéd Vér Gerőék Apollója lesz ez bizonyosan. De mi baja lehet az asszonynak? A sósléből való, rántatlan, csipettes levest szereti nagyon, talán hogy az este abból sokat evett volna? Ejnye, ejnye... A nőszemély egész közel ér. A csacsi hat lépést, de jószólván, úgy lehet, hogy tíz lépést is elébe megy. A pulik elébe szöknek. Egy, rövidebb utat nem találván, csak úgy a bürgék hátán keresztül.

Ez nem is lehet másképp. Az, aki az étellel halad az apja felé, nem más, mint Márton menyecske-lánya, tavaly ment férjhez, négy hete anya.

Hát hogy került ez most haza az ura tanyájáról?

Mikor apja elé ér, mondja is neki Márton:

- Nini, azt hittem, hogy a Polló. Hát te most már hogy vagy idehaza?

Fehéres a menyecske, mint gyerekágyasság után szokás, a hangja sem erős, csak csöndesen mondja:

- Itt vagyok, édösapám...

Bontja ki a piros kendőt: bögre van benne meg szilke, a nagyobbik a gazdának, a kisebbik a kisbojtárnak, meleg még mind a kettő, mert tűz mellett főtt, van orja is benne, bolond, aki babbal sem szereti. Márton kissé borongósan leül a földre, a csacsi pedig jön feléje. Ez szükséges. A kanál is, a kenyér is a tarisznyában van, a tarisznya pedig a szűrhöz van csatolva, a szűr meg ismét a csacsi hátára van vetve, a csacsi ennélfogva megjelen, hogy az ebédhez a saját alkalmait odaszolgáltassa. Azért szamár, hogy okos legyen, ha okos nem volna, rég kiveszett volna már a fajtája, mert egyéb haszna úgy sincs a szamárnak, mint amely a komoly és megállapodott okosságában rejlik. Így Mártonnak kanál jut, a kisbojtárnak nem, mert csak egy van, azonban a jó sűrű rozskenyérből bicskahegyre tűzve mindig lehet kanalat csinálni. Márton a kanalat az ételbe mártja.

- Gyerököstül gyüttél elő? - kérdezi.

- Gyerököstül - mondja a sápadt menyecske.

- Miért?

Sóhajt az asszony.

- Így van röndölve...

Azt kérdezi Márton komoran:

- Hát hozzád nyúlt?

- Nem nyúlt az - felel megütődve az asszony -, bár talán inkább nyúlt volna. Szóval nyúlt hozzám.

- Mit mondott?

- Azt mondta, hogyha nem dolgozok, ne ögyek. Azt mondta, hogy ölég volt már a heverésbűl, mönjek ki a paprikaföldre kapálni. Mondtam neki, hogy nem bírom még, hisz éppen csak hogy lábbadozok...

- Hát persze, hogy persze...

- Aztán hogy hagyjam el a négyhetist? Ekkora csecsszopót ki látott a földre kivinni? De nem is birok. Nem birom még a kapát. Kend tudja, édösapám, hogy a dolog elül én el nem bújtam sohase.

- Hát hiszen, ami azt illeti...

Márton csontot és kenyérhajat vetvén a puliknak, egyet fölkap a háta bőrinél fogva, és ellöki. Egyúttal azzal a kezével, amellyel lökte, előre mutatott egy fiatal birkára, hogy a puli hajtsa vissza a nyájhoz. A puli neki is indult, és visszatéríté a balga állatot.

- Aztán azt mondta, ha nem dolgozol, ne ögyél?

- Azt.

- Aztán te mög otthagytad, aztán előgyüttél?

Félve néz az apjára az asszony, hogy talán ő is hibáztatja. Szelíden mondja:

- Elő.

- Nem tartóztatott?

- Egy szóval se. De talán nem is tudta, hogy csakugyan elgyüvök.

A maradék ételt mérgesen önti ki Márton a pulik elé, míg vállán keresztül több rendbeli kenyérhajat átnyújt azon bizonyosnak, aki mikor a juhász a földön eszik, a háta mögött szokott állni, s nagy fejével a dolgokba belenéz. Ez a bizonyos a csacsi. Még mikor kártyáznak, abba is bele szokott nézni.

Azt mondja az asszony félő szavakkal:

- Haragszik kend, apám, hogy elgyüttem? Édös tanító apám?

Márton úgy érzi, mintha a szeme könnybe lábadna, és fojtogatná valami a torkát. Nem is mond mást, csak a nyájra mutat:

- Ez a bürge is mind a tied. Az a tanya is mind a tied. Aztán még tetülled sajnálta a könyeret? A szél hordja el a haját neki! Éntűlem akár ítéletnapig se lásd. Maradj csak itthon. Majd gyün az még érted észnélkül.

Az asszony mindjárt könnyebben van, hogy az apja ilyen beszédét hallja. Összeszedi az ételes edényeket, a kendőbe köti, s megy hazafelé.

- Isten áldja mög.

- Isten áldjon mög téged is, kislányom.

Ahogy a menyecske halad, Márton elgondolkozva néz utána.

Majd pedig rákiált:

- Vera! Estére már nem erre löszök, hát vacsorával ne keressetök.

- Édösanyám azt mondta pedig, hogy itt marad kend még holnap is - fordult vissza, a menyecske.

- Nem. Nem löhet. Nagyon kopár a fű már. Odébb köll mönni.

- A tarisznyában sincs sömmi, csak könyér. Majd akkor hozok inkább valamit...

- Nem jó neköd ez a sok járás-kelés - mondja Márton. - Nem köll sömmi. Van tej.

- Hol?

- Hát a bürgében - mondja Márton.

A puliknak int is azonnal, hogy a nyájat térítsék. A csapat megindul a puszta másik széle felé.


Estére kelve a Márton nyája megint csak a puszta szélén van, de a puszta másik oldalán. Vera urának a tanyája itt van nem messze, tán egy órajárás. A juh tehát a kisbojtár és a pulik gondjára maradt, míg Márton felül a csacsira, fölcsatolván előbb a csizmájára a félsarkantyút. Juhászember nem szokott két sarkantyút viselni, az olyan féllónak, mint a szamár, elég egy is. A szamárszúró nevezetű vas.

Megy hát Márton a csacsin, a csacsi is tudja, hova mennek, mert voltak már itt nemegyszer, s különben látta a Verát a mezőn, hát gondolhatja, mi ügyben mennek. Jól mennek. A csacsi kocogni nemigen szeret, de lépésben jobban megy, mint a ló, s így a nap jóformán még le sem áldozott, már a tanyában vannak. Ez nem megy minden lárma nélkül, mert a tanyabeli kutyák ugatnak, Márton pulija pedig a csacsi négy lába közül felelget vissza.

Márton leszáll az istenlova hátáról. A házból jönnek elébe. Jön a veje, már mint ez a Simító János. Azt mondja:

- Adjon az Isten jó estét.

- Adjon az Isten - mondja Márton.

Állnak egy darabig. A csacsi elmegy a kúthoz, a béres mer neki. A többi kutyák igencsak szeretnék megfogni a pulit, de a puli nem jön ki a csacsi alól, a szamártól pedig tart a kutya, mert igen jóízűeket tud rajtuk rúgni.

Azt mondja Márton:

- Kérdözd mán, hogy mért gyüttem.

Azt mondja János:

- Majd mögmondja kend, ha akarja. Gyerünk be a házba.

Azt mondja Márton lassan:

- Nem mék.

- Mér nem gyün kend?

- Azér nem mék, mer minek mönnék, mikor nem mék. Mit keressek abba a házba, ahonnan a leányomat csöcsszopóstul kiverik?

János lehajtja a fejét, és túrja lábával a homokot:

- Gondoltam mingyárt, hogy a Vera fájlalja a kend fejit.

- Az hát. Hát minek bántál vele így?

János védekezik:

- Hát nem én. Hát az édösanyám volt itt. Azt mondta, hogy már öleget pihent. Azt mondta, hogy az ű idejükbe egy hétig se feküdt az asszony.

Akar valamit mondani Márton mérgesen, de hallgat inkább, hogy haragját türtőztetni tudja.

- Édesanyád - szól aztán - a maga fattyát úgy nevelte, ahogy akarta. Nem bánom, akárhányat vet még ezután is, nevelje a kedve szerint.

János mérgesen szól bele:

- Úgy beszél kend róla, mintha kutya volna.

Márton erre nem felel, csak folytatja:

- Hanem mit akar az én lányommal? Annak az egészsége fölött mit röndölközik? Mög az én onokámmal?

János odavágja:

- Amennyire a kendé, annyira az üvé is - tán?

A csacsi csakugyan fölrúgott egy kutyát, az most igen nagyon vonyít, míg a puli rövid oktatásokat ad neki: beff, beff, balabuff, juju.

Márton azt mondja:

- Te tudod.

Hát ezen nevetnek. Hanem, hogy köztük a futó derű átszaladt, János ismét komoly szóba kezd:

- Ha a kend felesége elgyütt volna a lányához, az egész komédia elmaradt volna. Hát az én édösanyám másforma, én már arról nem töhetök. Mér nem gyütt el a kend felesége?

Márton felförmed:

- Bolond beszéd. Hát hogy gyűjjön el, mikor egymaga van a tanyába?

Újból hallgatnak. Tűnődnek egymás igazságán. Márton végezetül is a kampós botot a kutyák közé vágja, amivel most már tökéletesen tisztázta a puli ügyét. Azt mondja Márton:

- Mikor mégy el érte?

Azt mondja János:

- Akár ebbe a minutumba is elmöhetök.

- Mert nézd - folytatja Márton -, nem köll ezt halogatni. Mert ha egyször soká halogatod, többet vissza nem hozod. Mög ha nem húzol hozzá, én se adom.

Erre János hetykén feleli:

- Majd visszaröndöli a törvény.

- Nem röndöli - mondja Márton.

- Röndöli - mondja János.

Márton elmegy a botért, amelyet a kutyák közé vágott, s kezében tartván, ütögeti vele a homokot. Lassan ütögeti, gondolkozik a mondandók fölött. Az ilyen kinek sem ártó apró erőfeszítések olyanok, mint a káromkodás, hogy csillapítják a haragot, és utat mutatnak a szelídebb észjárásra.

- Elmék, no - szól Márton -, a bürge itt van nem messze, nem hagyhatom a gyerökre. Éggyet mégis mondok. Ha én azt mondom otthon, hogy úgy adjon neköm is, a feleségömnek is egészségét az Isten, ahogy azt az asszonyt ide vissza nem eresztjük, akkor ide többet az én lányomat nem röndöli vissza se törvény, se kapitány. Értöd-e?

Csönd. Mely után feleli János:

- Értöm.

- No hát - válaszol Márton, és megfordulván, a csacsiig megy, arra fölül. Ez megtörténvén, kezet nyújt Jánosnak.

- Aztán - szól csöndesen - párnát is tögyél a kocsira. A kis gyerök részire.

- Nono - hagyja helyben az indítványt János.

Márton a tanyából a csacsin kocogva kiindul. Szép holdvilágos az idő. Az útszélen hangabokrok alján tücskök ciripelnek.

1901

 

HÜHÜ

Ami a kártyajátékot illeti, elég komoly kártyajáték a hühü, ami pedig a zsöllért illeti, elég szegény ember a tanyai zsöllér. Ő az a valódi "nincstelen szögény embör", aki úgy él a nagy darab földek és mezők között, hogy jóformán semmi sem az övé. Családos ember a zsöllér, felesége és gyermekei is vannak lehetősen. Éltetője a napszám, maga is, az asszony is dologra jár, ha van munka, míg télen át az ember robotot teljesít a lakásért a gazdájának. A zsöllér ugyanis ingyen lakik valamely tehetősebb ember tanyáján. A tanyákat nem építik akkorára, hogy azokban külön kiadó lakás is legyen, hanem ez másként van. Ha valamely kisbirtokról elpusztul a tulajdonos, a földet megveszi egyik vagy másik gazdaember, aki ott a környéken lakik. Az az öreg tanyáról intézi az új földön is a gazdálkodást, s az erre épített tanya így üresen marad. De csakhamar jelentkezik bele lakónak a zsöllér, mert ez az ember, akinek semmi földje és háza nincsen, ott született kint a mezőkön, s ott akar maradni. Jobb sorsa volna, ha a városszélre húzódik, mert ott többször kap munkát, és a napszám is nagyobb, de hát ő ezt nem szándékolja, hanem odakünn marad az ingyen lakásban.

Ez azonban mégsem egészen ingyen, hanem robotjai vannak. Így a gazda földjeire felügyelettel tartozik lenni, a tanyát is rendben kell tartani, azonfölül télen át, mikor napszámba úgyse járhat, a gazda hívására köteles megjelenni az öreg tanyában dologra. Tesznek még más kikötéseket helyenkint. Így van hely, ha a gazda tanyáján bármi olyan ünnepség, lakodalom vagy gyászeset történik, hogy sok kocsi fordul meg a tanyán, a zsöllér köteles átjönni oda, és a kocsik között rendet és tisztaságot tart. Ennek ellenében a gazda a földben való dologhoz napszámosnál elsősorban a zsöllért és a feleségét tartozik fölfogadni rendes napszámba. A zsöllér tarthat két malacot is a kis tanya körül a mezőn, de csak pányván. Továbbá ha télen a gazda az öreg tanyába feleségestül dologra rendeli, gyermekeit is viszi, s amíg a dolog tart, mindnyájukat a gazdi tartja élelemmel. Ez a berendezés nem nagy baj. Télen úgyse kap napszámos munkát, s megy szívesen a szegény zsöllér, mert arra a napra megtakarítja az eleséget.

Hosszú és unalmas napokból áll ilyentájban odakünn az élet. Csak téblábolnak az emberek. Némely rész a kemence körül ül naphosszat. Van, aki előveszi a fia toktollát és dirib-darab papirosokra, irkák hátuljára az ablak mellett történeteket szerkeszt, és nem riad vissza attól sem, hogy verset készítsen. Ahol közel a tanya egymáshoz, átjárnak kártyázni a nagy havakban. Rettentő ócska a kártyájuk, új talán sohase volt. Pár esztendő óta játszanak vele, így nem csoda, ha a színek nem valami tiszták, s a makk királyra rá is van írva nagyobb bizonyosság okáért, hogy az a makk csikó. A király neve fölöttébb kímélendő, és nem arra való, hogy a neve a kártya közt emlegettessék. A kártyakirályok neve ezért nem is ez, hanem csikó azon lovak után, amelyeken rajtuk a kártyakirályok ülnek. Jól meg van kopva a csikó is, meg valamennyi. Régen volt az, amidőn alakjuk a tégla formáját mutatta, a szegleteik az asztal igénybevételével alkalmazott keverés közben észrevétlenül letöredeztek, és idővel még kerek lesz minden lapja, mint a pogácsa.

Ezzel játszanak aztán egy furfangos játékot, amelyik különféle nevei vannak, egy neve a hühü. Alighanem egészen külön tanyai kitalálás az egész játék. Olyanforma letevős és fölszedős, mint a közismeretű "bornyú". Csakhogy amíg a bornyúban egy kártyával megy a letevés, a hühüben egyszerre öttel, és ehhez képest szélesbedik a játék furfangja. Ügyes játékosok között sokáig eltart, amíg valamelyik győzedelmeskedik, s akkor aztán a nyertes az úr. Ez a mulatság sohase megy pénzbe, mert ez csak olyan száraz, víz mellett való foglalatoskodás. Hanem nyerő azért tökéletes úrrá vált a vesztes fölött, mert most már ahhoz van joga, hogy parancsokat adjon a vesztesnek. A pénzben játszott kártya után származó adósságoknak nem erősebbek a törvényei, mint amilyen a hühünek van a tanyák között. Azt a parancsot követni, amit a nyertes mondott, kötelesség. Ellenkezni nem lehet. Híre mehetne, s mit szólnának hozzá az emberek?


Megy át az üzenettel a béresgyerek Fekete Sós Mihály tanyájáról a zsöllérhez. Nagy havakat lépdel odáig, mert rövid utat választott, küldetése sürgős lévén. Beköszön Szekeres Pálhoz, ki is ül bent a szobában, és új nyelet farag az ócska baltának.

- Jó napot adjon Isten!

- Adjon Isten. No, elgyüttél?

- El ám - mondja a gyermek. - Azt üzente a gazda, hogy gyüjjön kend elő.

- Elő? - kérdezi Szekeres Pál. - Tán valami dolog van? Tán disznótorra készültök?

- Nem a'! - mondja a gyerek megint. - Csak azt mondja, gyűjjön kend elő.

Szekeres újból faggatózik:

- Hát mit csinál a gazda?

- Sömmit - feleli a fiú. - Ül a szobában a melegön.

- Te mög - neveti Szekeres - künn vagy a jószágnál a hidegön, ugye?

- Úgy ám - szól amaz a szűrből komolyan. - Künn.

- Jaj, fiam - sóhajt rá a zsöllér -, mind így kezdtük, majd ülsz még te is a szobába, így, ahogy én e.

Nem sok vigasztalás, a gyerek nem is felel rá, leginkább azért, mert nem tudja, hogy mit. Fölkészül Szekeres, mi annyiból áll, hogy a dohányzacskót a zsebbe teszi, mert minden egyéb gúnyája rajta van. Amint a hideg növekszik, úgy szokta egyik mellényét a másik fölé szedni a szegénység, s még asszonykendőt is kötnek fölé, melledző gyanánt. Szól Szekeres az asszonynak, hogy elmegy, mert hívatja a gazda, s avval azután csakugyan útnak is erednek. Szekeres megy elül, ő vágja a hóban a nyomot, s azokra lépked a gyerek.

- Mi dolog löhet hát a gazdánál? - kérdezi a zsöllér.

- Én nem tudom - mondja a gyerek. - Nem tudok én most sömmi dógot.

Tűnődve lépdel Szekeres, s hogy az öreg tanyába érnek, benyit a gazdához. Már csak úgy alázattal, mint zsöllérhez illik.

- Adjon Isten - mondja. - Elgyüttem, de nem tudja mögmondani a gyerök, hogy mi dolog vóna.

Fekete Sós Mihály szól az asztal mellől, mint gazda:

- Azért hívattalak, hogy gyere kártyázni, mert én már nem tudok mit csinálni magamba.

A zsöllér is gondol valamit magába, de olyfajta gondolat ez, hogy elmondani nem lehet. Hát: hogy nini, hát ehun e. Szolgaságának a tudata a fejébe vágódik: lám, aki gazda, még a maga mulatságára is így rendeli ki a zsöllért. Szólni azonban ellene nem lehet, a kártyázás a meleg szobában mégiscsak jobb, mintha szőlővenyigét apróztatna vele a fagyon. Szekeres az asztalhoz ül, és keveri a kártyát, ki is osztja, és megkezdődik a tudósjáték, a hühü. Lassan és meggondolva dolgoznak. Hol Szekeres vétet föl a gazdával egy-egy csomót, hol megfordítva. Komoly munka ez. A gazda felesége is bejön, de nem nagyon mozog, "hakkal" (halkkal) van, mert nem kell háborgatni a kártyázók eszét a számításokban. Fekete Sós Mihály, ha amazt befonta, és Szekeres szedegetésre kényszerül, nagyot nevet. Ha Szekeres amazt megfogja, semmit se szól, nem is illendő zsöllértől az ilyesmi. Az esze azonban keményen fogja a játékot, és csataterve ellen amaz hiába dolgozik. Egyre szaporodik a kártya Sós kezében, már tartani se bírja valamennyit, hanem némely részét maga elé teszi. És nem is nevet, ellenben apránkint elfutja az arcát a mérgelődés piros haragja. Hát töretik, már látja, hogy töretik. A ménkű ebbe a zsöllérbe, ugyan hogy nem tud... ó, Uram Isten.

Szekeres Pál leteszi a kezéből az utolsó kártyát Fekete Sós Mihály elé, és azt mondja:

- Hühü.

Ránéz a gazda, de nem tehet semmit, miután tökéletesen sarokba van állítva. A kártyát leteszi. Szekeres Pál szól:

- Mönnyék kend féllábon a sarokig, mög vissza.

Ez nem kellemes munka, de nem lehet ellenkezni itten. Már ahogy bír, eltáncol a sarokig Fekete Sós, s vissza is jött hasonló módon, közben majd fölbukik, mert nincsen szokva effajta mesterséghez.

- No - szól. - Egy mögvan.

Újból szól Szekeres:

- Mönnyék kend négykézláb az ajtóig.

- Én? - hördül fel Fekete Sós Mihály.

- Kend - mondja szelíden a zsöllér.

Nincs mit tagadni rajta, hogy nyög egyet a gazda, míg négykézlábra bír állni, s még az asszonya is szája elé tartja kötőjét, mikor a haladását látja az ajtó felé. Biz éppen csakhogy el bírt odáig jutni, s már fölállása közben is az ajtó kilincséhez folyamodik. Testében a vér minduntalan kavarog. Rekedten szól:

- Kettő.

Azt mondja ismét Szekeres Pál:

- Vessék kend három bukfencöt.

Úgy néz rá Fekete Sós, mintha nem értené.

- Én? - fakad ki haraggal. - Én? Bukfencöt hányjak? Hát komédiás vagyok én? Ki meri azt énnéköm parancsolni?

És az asztalra üt az öklével, hogy táncnak indul a vizes kancsó.

- Ki az, aki ezt neköm röndöletbe adni meri?

A foltos kabátból felel a kérdésre Szekeres Pál:

- A hühü.

A hühü! A hühü nagy úr. Ez itt már becsület dolga, tisztesség dolga. És a munkába Fekete Sós Mihály belefog. Megvet egy bukfencet, s azután térden álltából Szekeres Pálra tekint.

- Egy - szól ez.

Veti a másikat. Verejtékcseppek vannak már a fején, és amint tarkóján keresztül fordulna, az oldalát az ágy sarkába meg is üti. Tökéletesen elmérgesedve hirtelen fölugrik, és remegő kézzel összekapkodván a kártyát, a zsöllér elébe vágja az asztalra:

- Nem kártyázok veled többet! Ereggy innét haza!

Szekeres Pál zsöllér szótalan alázattal el-kiindul a szobából. Szava nincsen neki, a dühös gazdával szemközt nem is lehet. Csak mikor a tanyából kiér, akkor mosolyog. Függő sorsában, így haladván hazafelé, mire gondol? Nem tudni. Gondolatait a néma tájnak mondja el, és az nem felel semmit, hideg világjával ez idő tájt oly igen nagyon hallgatag. A gondolatok bent vannak a koponya mögött, kívülről nézve Szekeres Pál csak egy rongyos pusztai ember, aki halad az olvadó havon.

1902

 

KUBIKOSÚT

Ami a kubikot illeti, el lehet mondani, hogy sajátságos munka a kubik. Az anyaföld, amikor legelsőbb elterjeszkedni kezdett, és helyére letelepült, bizonyára úgy gondolta, hogy egészen alkalmas módon terült el az ember lába alá. Lett, hogy belőle virágok fakadjanak, fák nőjenek elő, és járhasson rajta minden teremtett élő, ahogyan csak neki éppen a legjobban tetszik. Idő múltával azonban jött az ember, és azt mondta, hogy ez nem jól van így. Ezt a csomó földet hordjuk ide, amazt a csomót amoda. A földek ide-oda hordogatásából támadt idővel a kubikos, bár hogy idővel a kubikosból mi támad, azt manap megmondani nem tudja senki. Mert a mesterség igen különös. Mert azt még csak föl lehet érni véges emberi ésszel, hogy amikor a búza megnő, akkor hegyei közül leóvakodott a tót aratásra, mert az sebes munka és kell hozzá ember. De az már egészen természetszerűnek látszik, hogy ha valamely vidéken némi földet egy helyről más helyre kell hordani: azt csinálja az a vidéki ember, akinek a vidékén ez a munka előadódik. Hanem nem így van. Mert ahhoz kubikos szükségeltetik, ennélfogva, ha hívják a kubikost, megindul s megy, amíg oda nem ér, ahol az okosok úgy találták ki, hogy az anyaföldet el kell hordani egy helyről másra. Elmegy hazulról. Hogy háromheti lesz-e a munka, vagy félesztendei, az mindegy. Ő az az ember, aki mindenét magával viszi egy talicskában, kivéve az asszonyt meg a gyerekeket, akik otthon maradnak (amúgy sem férnének bele a talicskába). Hát így megindulnak. A talicskában van egy zacskó tarhonya, kis készségben só és paprika, amely fűszerszámok nélkül útnak indulni nem tanácsos, továbbá szalonna, a pálinkás butykos, azok tetején a gyékény meg a suba, még feljebb az ásó meg a lapát, valamint hogy a talicska nyelére van akasztva a bogrács. A bicska, a dohány, a pipa és a masinatartó a zsebben van. Ez ama készség, amivel a kubikosember akár többhónapos távollétre is elindul. Nem nagy fölszerelés, de neki elég.


Hajnal felé a vasúti állomáson csak imitt-amott ég egy-egy lámpa. Szénszagú csend van, a csengők zörögnek, és kint az állomás előtt, szénsalakban kubikostalicskák kerekei csiszegnek. Jön az nép az útra, mert reggel indul a vonat, amely majd viszi az egész hadat arra a vidékre, ahol a munka vár reájuk. Kászmálódnak, pakolódznak, s jó időbe kerül, amíg a talicskák tömegét a vasútra adják. Az nem megy minden baj nélkül, mert fődolog, hogy a talicska össze ne kevergőzzön. Jegyváltás nincsen, mert az az úrféle fizeti a bilétákat, aki viszi őket. Ez nagy előny, mert most már az emberek a subákban azonnal végignyúlnak a földön, mert így a legalkalmasabb várni a vonatot. A suba igen jó váróterem.

- Hejnye, bátya - mondja úgy hevertéből Madarasi Pál -, elfelejtöttem mögröndölni az asszonynak otthun, hogy dohányt vögyön, ha majd hordják... Nehogy aztán majd ha hazaérünk, trafikon kínlódjak.

Ez baj, ha ilyesmit elfelejt az ember az asszonynak rendeletbe hagyni. De visszamenni már most nem lehet.

- Mondtam én azt már nemegyszer - véli Sós Mihály, az öreges gödörgazda -, hogy az egész familiátokkal köllene nektök ide a vonathoz kigyünni. Majd akkor talán nem felejtenétök el sömmit.

- Aztán majd - adja föl a szót a hebehurgya Szárhegyi Tamás - csókolódzhatnánk itt az asszonnyal búcsúzás gyanánt, amit az urak szoktak. Az volna csak a szép a kubikos embörtűl.

A földön heverő subák alatt némi nevetés támad erre a beszédre, amíg némelyek fektükben a másik oldalukra fordulnak, ami szintén bizonyos fokú érdeklődés jele: nem szólnak ugyan bele a beszédbe, de mutatják, hogy nem alszanak, hanem hallgatják. Csak éppen egy olyan fiatalosabb emberforma sóhajt a beszédre nagyot, de nem szól, hanem fölül a subában, és pipára gyújthatás szempontjából kezdi magát körültapogatni. A többi egy pillanatra elhallgat, mert az az ember fiatal asszonyt, beteg asszonyt hagyott otthon... De a kevés csönd után Sós Mihály folytatja: mert elég a szomorúságból annyi amennyi van, minek még rágondolni is.

- Csak azt csudálom, hogy valamelyiktek egyszer a talicskáját otthon nem felejti. Mind a fölött, amit el szoktatok felejteni, ez volna aztán a mennyei korona...

Ótott Kovács József mondja:

- Hát csakugyan, ami csakugyan. Mert amikor katona voltam, aztán vártaparádéra mentünk, az Engliszman suszter csakugyan legyütt fegyver nélkül az udvarra. Hát bátya, amikor azt komandérozzák: indiblanc, kapkod ám mind a két kezével a puska után, de sehol sem találta.

Folyna tovább még a beszéd, de jön zörögve a sok vaskocsi. Némi élénkség támad. Álmatlan ábrázatú vasutasok csoszognak, egy kisasszony pedig a pénztár ablakához áll zsinóros ruhában. Mozognak a kubikosok. Sós Mihály vezéri tekintettel nézi végig a csapatot, és azt mondja:

- Csak be a kupétákba!

Az elhelyezkedés nem történik valami nagy egyszerűséggel, minek okát, aki keresi, a subákban találhatja föl. De azért csak megy valahogy, és mikor a vasbika indulóban nagyot ránt a kocsikon, csak egypár ember dülöngél a nyomán, a többi már elhelyezkedett. Közben megvirrad, s az utasok beszédbe ereszkednek. A harmadik osztályon nincsenek formaságok, ott nemigen ismerik a bemutatkozást, egyéb cafrangokat. Egyik is ember, a másik is ember, bajos ember mind a kettő, mivelhogy utasember, mert ha nem volna baja, nem utazna, hanem otthon maradna, a közösség érzete ennek a fölismerésében rejlik. A nagy kocsi egyik sarkában kofák utaznak vágott baromfival föl a Bécsbe, azok sokat tudnak beszélni a külső utakról. Sós Mihály ellenben, aki kubikolt már a galíciai várak alatt, s Romániában nem különben, ezen földeken szerzett tapasztalatait adja elő. Más padokon erős pipaszóval otthoni dolgokat tárgyalnak. Kevermesi Illés padja körül pedig étkezés történik, mivel valami igen finom savanyú káposztahasábot tett az Illés tarisznyájába az asszony, és a jólelkű Illés most szertekínálja a ropogós káposztaleveleket. Mert igen jó étel ez annak, aki szereti, és különösen azért alkalmatos, mert tisztítja az embert, akárcsak a káromkodás.

Eme felől pedig, az innenső oldalon, egészen a legsarokban, nem beszélgetés folyik, de itten még csak káposztahasábok sincsenek, hanem itten más megy. Ama fiatalosforma, szomorú ember ült itten a sarokban az ablak mellett, és nézett ki az elfutó tájra, kevés tanya és sok telegráfkaró közé. Vele szemközt ül Madarasi Pál, más néven Kánya Pál, mert olyan a nézése neki. Kánya Pali masinát gyújtott, beledugta a pipába, azután a belső zsebébe nyúlt, és kivette onnan a kártyát. Öreg és kopottas, vastag papírlapokat, amik még azon kártyák közül valók, amiket magyar formákra csináltak. Nem a Tell-monda van rájuk festve, hanem magyar emlékek tartózkodnak rajtuk. A makkdisznóra a budapesti Lánchíd van festve, a vöröskilencre valamely omlatag vár a Vágvidékről, azután az alsók, a fölsők mind csupa magyar leventék, a csikós kártyákon pedig a vezérek képei pompáznak.

Ily régi dolgok vannak ezeken; jó szerencse, hogy apránkint elmúlnak, mert ha már kell, hogy kártya is legyen a világon, inkább a kuoni pásztor dudáljon rajta a kecskéinek, mint vitézeinek a kürtös Lél vezér.

Kivette tehát azt a kártyát a zsebéből Kánya, és forgatta a fiatal ember előtt. Bizonyos nevezetű Jóljárt Jóska az, aki itten most épp szóban forog. De azt mondja Jóska:

- Nincs pénzöm.

- Nono, hiszen nem is - mondja Kánya Pali -, csak éppen mondom, hogy ne nézz olyan szomorúan ki mindig az ablakon... Hogy hagy teljön az idő.

Mondják, hogy könnyű a békát tóba ugratni, mikor úgyis fejjel áll felé. De itt az nem úgy van, mert Jóljárt Jóskának nem is lehetett hozzá kedve. Ismét mondja:

- Nincsen pénzöm.

Kérdi Kánya:

- Hát a fölpénz, amit kaptál?

- Otthon hagytam - feleli Jóljárt. - Az asszonynál. Egy forintot hoztam el. Az mög köll.

Addig forgatja azonban a kártyát, hogy csak belefognak. Kezdődik úgy kettesben a ferbli. Ez nem az a híres ardahányi ferbli, hanem ez a neve, hogy vakferbli. Szabályai rövidek, Kánya Pál azonnal el is mondja: a vizit adni muszáj, majzli nincs, besszer nincs, kóstáltatás nincs, húsz nem húz, a huszonegyet ki köll vágni, a hívás elmúlt.

El ám. A hívás elmúlt, de alig mentek három stáció ellen, már elmúlt a Jóljárt forintja is. Szomorúan nyúl a mellényzsebbe az ember, hanem hiszen abban ha akár könyökig vájkálna, akkor sem találna semmi egyebet, mint egy rossz bicskát. Kánya Pál pedig nem akar látni semmit, hanem csak adja a két első kártyát, és azt kérdezi:

- Mi a vizi?

Rekedten mondja rá Jóljárt József:

- Egy fél kubik.

- Tartom - mondja Kánya.

Megy a játék. A fél kubik elúszott, utána egy egész, azután a másfél, a kettő, amint az már haladni szokott. Jóljárt József homlokát kiüti a verejték.

- Öt kubik - mondja most már. Elmegy ez is. A játék, amely a szaladó vasút kocsijában folyik, rettentő. Mert itt már nem a pénzét, a vagyonát adja oda, hanem a testi erejét teszi föl egy ember. Izmainak minden feszülését veti oda, szorgalmát ajánlja az ördögnek, és munkáját, amelyet még csak ezután végez, s amellyel otthonra volna a kis családnak tartozandó, íme a színes papiros darabok játéka alá bocsátja. Már jövendő egy heti munkája ott van a kányaszeműnek a kezében, amikor Sós Mihály gödörgazda a kofák közül nagyot kiált:

- Kászolódhat mindön embör, három minutum múlva helyben vagyunk.

Tenné el Kánya Pali a kártyát nagy hirtelenséggel, de Jóljárt a karjába kap:

- Emeljük el. Dupla vagy semmi.

Emelnek. Mire a vonat megállott, Jóljárt Józsefnek a másik heti munkáját is elemelték, kétheti rabszolgaságot fordított rá a kártya. A szomorú ember hallgatagon lépdel le a kocsi lépcsőin, a fejét lehorgasztva, külön a többitől, elhagyatva áll meg a kavicson.

Sós Mihály azt mondja csöndesen a többinek:

- Bizonyosan a beteg feleségit sajnálja a szögény.

1903

 

TORTÜLŐK

Ifjú Tóth János az elmúlás szokásos körülményei között elhalt. János a tanyákon törvényesen született, törvényesen házasodott, s tüdőbetegen halt meg. Bármilyen jó is kint a levegő, azért ez a betegség is megkívánja a maga halottait. János már régtől fogva tudta, hogy az egészsége nincsen rendben, s nemegyszer mondta az asszonynak:

- Meglásd, nemsokára itt hagylak egymagadra a gyerekekkel.

Az asszony vigasztalta, hogy ez nem így van, ne legyen ilyesmire gondja, mert úgyis hiábavaló a beszéd. Nem mindig van az asszonyoknak igazuk, de most csakugyan az volt, mert nem hagyta itt őt ifjú Tóth János, hanem ő hagyta itt Jánost egymagára a gyerekekkel még tavaly, meghalván ugyanis. Így van ez. János volt a halálra teremtve, míg amannak semmi baja sem mutatkozott, mégis János temette el amazt egy esztendeje, s ő maga csak az idén ment utána. Így bizonyára még nehezebb volt a távozás, mert a gyerekek teljes árvaságra jutottak. Azonban már mindegy, sok mindenféle dolgon lehet változtatni, de a halálon nem.

Nincsen ennek most már más módja, mint tudtul adni az esetet az öreg Tóth Jánosnak, azután a testvéreknek, sógoroknak, és ezen híradásból semmiképpen sem felejtendők ki a komák sem. A komák mint a gyermekek keresztapjai, fontos és tekintélyes tényezők minden esetben, legkülönösebben pedig ott, ahol árvaságok történnek. A koma ilyenkor mint gyámforma lép elő, gondoskodását teszi minden olyan ügyben, amely a keresztfiára, lányára vonatkozik. A törvény szerint ugyan ehhez semmi jussa nincsen, de a tanyák népcsinálta törvénye sokkal régibb emennél, s nem a jogot keresi, hanem a szokást.

Izenni kell. E munka végzésére több gyalogos ember indul útnak, míg másfelé kocsin haladnak, aminek okát a nagy távolságokban lehet megtalálni. Egy sógor a csorvai kapitányságban lakik, egy koma az átokházi pusztaszélen, más sógor pedig ím, le egészen arra a Nagy-Széksóstó felé. S a többi is mind így szerte-széjjel, mert lehetetlenség az, hogy valamennyien egy helyben legyünk. Ez üzenetvivők mindenkinek tudtul adják, hogy megtörtént a halál, s hogy mikor lesz a temetés.

A temetés módja odakint más, mint a városokon. Nem mindenki megy el a halottas házhoz, mert az messze van. Ellenben odavárják a halottat a tanyavilág központjába, ahol a hatósági életet élő emberek élnek, egy csomóban laknak. Ott a pusztai kapitány háza is, aki egyúttal a király anyakönyvét vezeti. Ott lakik a pap is, továbbá a kántor, ott van a templom a harangokkal, végezetül ott a temető. Van ott továbbá tanító is, orvos, patika meg bába, szóval mindazon dolog, ami a születéstől a halálig való életben szükséges. Ennek a helynek a hivatalos neve: külterületi közigazgatási központ - mivelhogy azért hivatal a hivatal, hogy bizonyos dolgoknak kitekerje a nyakát. Ide, a legszebb és legmagyarosabb tájnevek világába beleerőszakolódott egy olyan szó, amely a népnyelvben nincs meg, s egyébként is mondvacsinált. A dombot például, amelyen a templomuk áll, azelőtt kenyérváró halomnak nevezték; mindenesetre szép és régi név, de már eltűnt, csak az öregek ismerik, helyét elfoglalta a központ.

Nagy és tágas térség van ott a kenyérváró halom aljában, ott kocsival, lóval táborokat lehet ütni. Néha valósággal vannak táborok. Különösen így tavaszidő tájban, mikor sok a halott, s nagy tizedeléseket visz véghez a gyerekek közt a kaszás. Hát a különböző komák és sógorok, atyafiságok és rokonok a kocsikon erre a helyre érkeznek. Egy kocsin ott a halott is, koporsóban és fejfával. Azt meg épp a városról kellett hozni messzünnen, de azért csak elhozzák, manap már koporsó nélkül senkit sem temetnek. Régente ez nem mindig volt így, a fában szegény vidéken a koporsó nélkül való temetkezés szokása hosszú ideig fennmaradt. A télen ugyanezen a vidéken, csak valamivel kijjebb a puszták felé, a Kártyás-erdő sarkán dolgoztatván, újabbkori temetőre találtam, tízivel feküdtek benne a halottak szép sorjában, de koporsója egynek sem volt, még elkorhadt darabjának sem akadt nyoma.

Bár mindez nem tartozik ide. Itt most más a teendő, és amit tenni kell, azt már végezi az Öreg Tóth János. Előbb a pusztai kapitányhoz megy, a halottját bejelenteni, aztán a plébánoshoz. Ez mind olyan dolog, hogy pénzzel jár, mivelhogy itt is, ott is valami fizetséget kell tenni. S ez után következik a kántor, akivel részletes tárgyalást folytat a búcsúztatás felől. Illendő, hogy a kántor a halott nevében szóljon minden sógorhoz, komához, a szülőkhöz és árvákhoz e napon, amidőn utolsó útjára megy. A kántorral különben meg van elégedve Öreg Tóth János, mert már többször tett halottjai fölött éneklést: ahol sok a fiú, leány, és még több az unoka, ott a halál nem ismeretlen vendég, belátogat olykor a tanyákba, hogy az élőkből a maga részét elvigye.

- Hát tudja, kántor úr, csak szívrehatóan - végzi a beszédet az öreg, és a bankópapirost az asztalra teszi.

Nemsokára kijön a plébániából a tisztelendő. A halottas kocsi a templom ajtaja előtt áll, s megkezdődik a szertartás. A kántor szívrehatóan énekel, hangja szétfut a tájon a zöld mezők fölött, a messze bólogató jegenyékig. Megy a búcsúzás az énekben mindenkitől, és sírva fakadnak az asszonyok. Most egyik, most másik kerül sorra, névszerint említtetvén. Szomorú az, mikor így egy halott emlegeti az embert.

A kocsi azután a temető felé megindul. A pap is megy, a kántor is, és mind a temetésre gyűlt nép, továbbá gyerekek templomi lobogókat visznek. A haranglábakhoz fölszalad egy legényforma gyerek; a tanyák bolondja ez, akit semmi másra használni nem lehet, de a harangkötelek húzásában nagy gyönyörűsége telik. Csengnek és kongnak mind, bár hiszen nincs is valami sok belőlük. A temető pedig nincsen messze, nem sok idő alatt odaérnek. Ahogy Tóth Jánost letették közanyánk ölébe, az emberek, asszonyok széjjeltekintenek még egy kicsit a temetőben, ki-ki halottját megkeresi, és a keresztfát megigazítja, ha nem jól állana. Így csak szórványosan, külön-külön érkeznek vissza a kocsikhoz, mert akinek csak egy halottja van, hamarabb jöhet, ellenben több sír föltekintésére több idő kívántatik. Csendesen és hallgatag mennek a táborba, a kalapokról és sapkákról búsan lengenek a gyászfátyolok. Öreg Tóth János a lóhoz támaszkodva, lehajtott fejjel a földet nézi. Mások is a kocsik körül csendben elfoglalatoskodnak, az asszonyok benéznek a templomba.

Mikor azonban már minden dolgok elintéződtek volna, s a had együtt van, Öreg Tóth János a kocsija fűrhércére állván, a szénából különféle tárgyakat szedeget elő. Elsősorban pokrócot és nagykendőket, amiket asszonyi segítséggel a mező füvére gondosan leterít. Azután kulacsok következnek, rendes, szíjas kulacsok, továbbá a kocsira való cserépbutykos, miben pálinka tartózkodik. Ezután most már a kocsiba rakott széna rejtekeiből üvegek kerülnek ki, jó hosszú nyakkal, mert a pohár nélkül való italozás ezekből alkalmatosabb, mivelhogy nem kuttyog, mint a rövidnyakú. Majd a kenyerek jönnek, jó és terjedelmes kenyerek, három darab. Legvégül az ételeket adja ki a kocsiderék. Ezek közt van hús is, mint oldalas, meg csülökféle, ez azonban csak újabb szokás. A halotti tor valóságos étele a tortúró, a tehéntejből készült savanyú ennivaló.

Mindezen holmik szép és rendes helyet keresnek maguknak a kiterített nagykendőkön. Mikor helyét valamennyi elfoglalná, Öreg Tóth János széjjelszól a kocsik között:

- Gyerünk no, emberek...

A halott tora ez, ami most végbemegy a szabad mezőn, a kocsitábor közepén. Sajátságos és az ősiekre emlékeztető dolog: a halottat a földbe letették, s mielőtt a földi útra tovább indulnának, torát ott a sír közelében megülik, s pár vidám órával adóznak a halott emlékének. Mert két óra hosszáig ugyancsak eltart a tor. Lassan gyűlnek a földre terített asztal köré, gyermek, mint nyilvánvalóan látjuk, egy sincs közöttük. Leülnek a nagykendők körül, azazhogy csak kuporognak, mert szék nincsen. A kalapokat leveszik, a sapkákat lehúzzák a koponyákról, sapkában egyedül Öreg Tóth János és egy felnőtt fia, Tóth Mihály vannak, akik nem ülnek le az étel mellé, hanem állva maradnak a vendéglátó gazda munkájában, és kínálják sorra a tortülőket.

Nagy karajok szegődnek a kenyerekből, most az emberek szegnek az asszonyoknak is, mivelhogy az asszonynál nincsen bicska. A bolondfiúnak, aki a harangokat húzta, nagy karéj kenyeret vágnak, rá nagy darab tortúrót tesznek, s így boldogan elláttatván, útnak eresztik.

Az ok, amelynél fogva a tort így a mezőn kocsikkal és lovakkal táborozva ülik meg, ismét csak a nagy távolságokban rejlik. Az körülbelül lehetetlenség, hogy a tortülő rokonság és atyafiság a halottas házhoz elmenjen, mert akkor aznap haza sem kerül. Így is, bár délelőtt van a temetés, csak estére van elő.

Erről is lehetne akár egy külön értekezést írni, erről az előről. A régi legenda az öreg római bácsik urbsáról benne szépen előadódik. Mert ez a kintvaló nép (valami negyvenezer lélek) soha nem nevez mást hazának, csak a szülővárost, amelyből kiszármazott. Ha azt mondja, hogy hazamegyek, akkor azt mondja, hogy: a városba megyek. Ha ellenben bárhonnan a tanyája felé megy, akkor azt mondja: megyek elő. Kérdezd meg a lánytól a tanyaudvarban - hát az apád merre van? -, azt mondja rá: oda van elő -, ami annyit jelent, hogy bent van a tanyaházban.

Bár ezen furcsaságok sem tartoznak ide, ebbe a torba, ahol most az a baj adta elő magát, hogy elfogyott a bor. Az ételt mind megették, az elég is volt, de italban még nyújtanák némiképp panaszukat az öregebb emberek. Ennélfogva a négy legidősb fölkerekedik a gyepről, és a korcsmába mennek, mert olyan is van. (Nem úgy van itt, mint szögény hejjön.) Ott aztán Öreg Tóth János két fillitert parancsol. A másik mondja erre - némi pálinka lévén az agyukban -, hogy nem elég két félliter, hanem hozzanak egy egész litert. Ebből aztán nagy nevetések támadnak, mikor rájönnek, hogy hiszen nini - egy a kuckó a kemencével.

A vének már úgy lehetősen jókedvben vannak, és a kocsma ivószobájában egyremásra következik a beszéd. Egy sógor igencsak azt mondja:

- Ha tízezer pengő járna is vele, akkor sem vállalnám el a más fiát nevelésbe. Mert akárhogy nevelöm, mindig azt mondják rúllam, hogy mostohán nevelöm...

Van, aki bólint rá. Más meg hallgat. Uramisten, hát ifjú Tóth János szeretteivel mi lenne, ha senki sem vállalná? Az idő ezen beszédben telik, s néhány öregasszony, elunván odakint az ácsorgást, bejön az emberekért.

- Gyerünk már elő, hé!

A -k azonban azt mondják a korcsmárosnak, hogy adjon még két filliter bort - azaz hogy jól körültekintve a dolgokat, inkább egy litert adna, bár amúgy valójában csakugyan egy a kuckó a kemencével... hejnye, hejnye, csakugyan bolond ez a korcsmáros, látszik a fejeállásán... Mihály sógor, kend tette be a garast, hát kend beszéljen...

Hát Mihály sógor már úgy körülbelül bele is akarna fogni a beszédbe, mert a sipkát föltolta a fején, azonban azt mondja egy öregasszony, állván az asztal mellett fekete kékfestő ruhában.

- Gyerünk elő, mert nincs holdvilág...

Jelentvén ezáltal, hogy napszállat előtt otthon kell lenni, mert a sötétben nincsen út. És Mihály sógor a beszédbe kezd.

- Asszonybarátom - mondja az ellágyult ember -, asszonybarátom, ünnep van mámma...

Az asszonybarát felel:

- Ünnep volt, míg a testet letettük, ameddig a tort ültük. De már az ünnep elmúlt, fizessen kend, aztán gyerünk elő.

Mihály kissé vonogatja a vállát. De azután kiveti a korcsmárosnak a pénzt.

- No, emberek - mondja figyelmeztetésül -, aki nem szereti a kocsit, az majd gyalog lábalhatja a homokot...

De a többi okvetetlen nem sokat ad a beszédre, a pipaszárak igen mozognak a kezekben, mint a gesztikuláció alkalmas eszközei. Mihály sógor tehát asszonybarátjával távozásnak indul, de még a küszöbről visszaszól:

- Ha a tenyereden hordod is az árvákat, csak úgy ver rólad a szó, hogy mostohán neveled...

1903

 

CSATA A PITVARBAN

Baj mindenütt van a kerek világon, ebbe belenyugodhatunk. Baj tehát van a Mári néniéknél is, akik kint laknak a város legvégén egy házban. A ház különb, mint bármelyik ház a kerek világon, mert nem lakók benne a Máriék, hanem ahogy a kiskapun belépnek, azontúl a tulajdon övék minden. Ez nagy öröm, amely annál nagyobb, mert csak tavaly vásárolták ezt a házat. Sok és hosszú időt töltöttek el a pénzkereséssel a Mári meg az Ádám. A Mári mosóné, az Ádám baggeros, mindketten beleőszültek, míg a ház árát összekeresték. Teljes hétszáz forintot kóstált a ház, míg a János bácsitól megvehették. E történetet a ház vételét illetőleg már máshol is említettem, mert a vétel után a boldogság a mosónén igen erősen mutatkozott. Egész életén át mint más lakója, zsöllérje tengődött. A maga házába jutván, eltelt a boldogsággal.

- Úgy lépek én be abba a házba, mintha az Isten házába mennék...

A tulajdonban pedig voltaképp kevés gyönyörűségük telik. Mári bejár a városba mosni; a kora hajnalokon elkövetkezik hazulról, a sötét utcákon vándorol, míg helyre ér, akkor mosókonyhák gőzébe áll, s ott van estig. Csak épp aludni ér haza. Hát ez ily robot, kivéve a vasárnapot, de akkor meg délután temetésekre kell járni: kissé úgy rézsút-szemköztformán állván a kis házzal szemben a temető.

- Jó ez így, ha közel van - véli az Ádám. - Innen fölösleges a temetési költség: akár lábon is áthajthatják az embert.

Ilyen előnyei vannak annak, ha valaki a temető körül köthet szoros barátságot a halállal. Szép volna mindez, ha Ádám mindig otthon tartózkodna, s ha a halál őt minden esetben, mikor éppen az elvitelére kedve van, itthon érhetné. Nincs azonban teljes boldogság a világon. Ádám csak télen van itthon, akkor pedig ritka a halál, mert a hidegben az sem szeret tartózkodni. Mikor pedig a tél elhalad, s kinyílik az idő, akkorra már Ádám a hajón van, ama bús baggeron, amely örökké morog és kotor, és abban leli kedvét, hogy a vizek mélyéből fölszedi a homokot. Mélységeket váj ez a bagger a vizek aljába, s a víz azokat, mihelyst módja van hozzá, behordja homokkal megint. Folyton-folyvást küzd a vízzel Ádám, s jó, hogy a víz olyan akaratos, mert ha nem volna az, miből élne az Ádám? Dehát a víz mindig ád munkát, a munka meg kenyeret - nem nagy darab kenyér, az bizonyos, de azért meg lehet vele élni. Még marad is belőle; így került össze hosszú esztendők folyamán a hétszáz pengő, amivel a házat megvették, és egy ahhoz értő fiskálisember rá is íratta a Mári néni nevére. Egészen rendesen rá van táblázva.

A házban középütt van a konyha, a pitvar, kétfelől pedig, jobbra is, balra is egy-egy szoba. Egyik szobában lakott a Mári meg az Ádám, a másik pedig hát úgy odaadódott János bácsinak, akitől a házat vették, hogy hát lakjon benne tavalyi árban. Legalább van, aki a házat őrzi, ha mindketten a dolguk után mennek; télen pedig, mikor az Ádám itthon van, talál a házban embert, akivel közösen el lehet pipázni a sötétülő téli délutánokat. Kártyázni nem lehet, mert János nem kártyás. Próbálta ugyan szokni legénykorában valaha, de nem illett sehogy sem a kezébe a kártya, hát abbahagyta. De hát nem baj az, nini. El lehet beszélgetni sok minden dologról, mert ez a János is olyan járatos ember volt fiatalabb idejében, mert odaszolgált sokfelé, Ádám pedig úgy járkál a vizeken a baggerral mindenfelé még ma is, hogy az valóban ritkaság.

Történt a télen, hogy Márinak a városban harmadfélnapi mosnivalója akadt. Jó hideg telecske volt már megint ez a mostani, ilyenkor bajos úgy késő este hálásra hazajárni a messzi házhoz. Elhálhat ott, ahol dolgozik, valahol a cselédekkel, ételét melegíteni pedig odateheti a tűzhöz, mert azért nem kell egy szemmel sem több fát rakni rá. Mert így szokás az étellel tenni, mert így lehet takarítani a napszámon, ellenben a koszttal való napszám kevésbé alkalmas. Hát Mári, mikor elment, meghagyta Ádámnak, hogy ha harmadnap délre hazaér, akkorra befűtsön a házba, mert míg Mári odavan, Ádám a János szobájában lakik, hogy ne fogyassza a tűzrevalót.

- Hogy jó alkalmatos meleg legyen, érti-e kend? - rendeli Mári.

- Nono - mondja Ádám.

- Aztán főzzön is kend valami kis ebédet.

- Jó, jó - hagyja helyben Ádám -, majd főzök...

A dolog így rendben lévén, Mári kora hajnalon elindul. A holdfényben kissé széjjelnéz az udvaron, s a kiskapuból is visszatekint a házra, hogy még egy kicsit hadd hizlalhassa a szemét a gyönyörűségen. Az élet azonban úgy rendezi a dolgokat, hogy a gyönyörűségtől olykor el kell távozni, hogy annál alkalmasabb legyen a visszatérés. Mári néni ennélfogva megindult.

Odavolt harmadfél nap. Télidőben ennyi ideig egyfolytában mosni jó nagy teher. Ha a mosókonyha ajtaját, ablakát becsukja majd megfullad a gőzben. Füst is van arányosan, mert olyan katlant még nem rakott össze kőműves, amelyik ne füstölne. Ha pedig kinyitja az ajtót, ablakot, a hideg majd eleszi. Akárcsak a régi szabadtüzes konyha, amely vagy szemfájóssá vagy lábfájóssá tette az asszonyt. Nem jó dolog az a mosás, aki próbálta, azt mondja, hogy harmadnap már majd elszakad a lába a teknő mellett. Az alvóhelye sem volt a Márinak valami különös, mert az ágy mégiscsak olyan dolog, hogy lehet százféle ágy is a világon, de mégiscsak az a legjobb, amelyik otthon van. Harmadnap délben már örült is Mári néni, hogy vége a mulatságnak, és sietve pakolászott.

- Megyek haza - mondta örvendve. - Jó kutya hazajár.

Ment is hazafelé. Dél volt. A templomokból szerteszolgált a harangszó, és játszva libegett a havas háztetők fölött. Mári sietett. A külváros apró utcáin is végighaladt: az utcák csak keresztben aprók, hosszában igen hosszúak. Hazaért. Kinyitotta a kis ajtót, s a házra és az udvarra tekintvén, megint öröme támadt. Bement a pitvarba. No, most mindjárt jó meleg szobába jut, s ott az étel az asztalon, amit az Ádám főzött.

Az ám. Csakhogy mikor be akart menni a szobába, hát zárva az ajtó.

- No - gondolta -, hát az Ádám?

Zörög, de hiába zörög. Benyit János bácsihoz. János épp a dohányvágó késfát pucolgatta, s nem látszék tudni semmiről semmit.

- Hol az Ádám, János bácsi?

- Az Ádám? - kérdezi János. - Az Ádám? Talán úgy löhet, hogy alighanem elmönt valamerre... Hát nincs itthon?

- Nincs hát - vélte Mári -, üsse meg a part.

- Akkor alighanem elmönt - vélte János, s eltartotta magától a késfát, hogy látná, eléggé le van-e pucolva.

Mári pedig a konyhában minden holmiját lerakván, tudta már, mit tegyen.

- Lesz ne mulass! - kiáltotta, s útnak eredt. A korcsmákba ment. Nem sokáig járt, a harmadikban megtalálta Ádámot, amint kártyázott. Ádám zavarodottan tekintett föl a játékból, abba is hagyta, maradékborát leöntötte, s Mári hívására ment vele haza. Mári az úton nem szólt semmit, csak a düh dagadozott benne. Hanem otthon aztán nekikezdett. Keresztvíz nem maradt Ádámon.

Hogy ő annyi időkön által odadolgozik, töreti magát, kínlódik, amaz meg oda kártyázik! Még csak a szobába sem mentek, a pitvaron volt a hadakozás. Ádám eleinte hallgatott, de aztán visszabeszélt. És a János, a vén János, nem tudni, mi oknál fogva, előjött, és az Ádám pártjára állott. És most e haragos hármak szóvitával szörnyen csatáztak, utóbb már nem bírtak érvekkel, csak sértő szavakat vagdostak egymás fejéhez. A vén János dühösen azt kiáltotta Márinak:

- Hallgass, te rongyos!

Mári hirtelen és dühösen nyitja ki szobájuk ajtaját, beszalad, s az ágya valamely rejtekéből két húszkoronás papírbankót hoz elő, amiről az ura nem tudott. Azokat lobogtatva ismét kirohan:

- Én vagyok a rongyos! Te! Hát van teneked ennyi pénzed? Te betyár! Nekem van két tízesem, de neked nincsen! Hát én vagyok a rongyos?

Ádám pedig nézvén a lobogó tízesekre, amelyek létezéséről nem tudott, azt kiáltja a feleségére:

- Te rabló!

És uramfia, a csöndes Ádám, a tutyimutyi Ádám megragadja a felesége karját, a vén János pedig végső mérgében a kisszéket kapja föl, hogy ő most már azzal hadakozik. Pedig hadakozni igen mérges jószág ez a kisszék, különösen ha ócska kés-vas van a végébe verve kukoricamorzsolás szempontjából. A nagy, erős asszony nem sok ügyet vet erre, Ádámot lerázza magáról, és jogi alapon folytatja a lármát:

- Hát ki parancsol itten? Kié ez a ház? Kinek a födele ez? - kérdezi nagy hangon. - Itt én vagyok az úr! Itt nem parancsol senki, csak én! Az enyim ez a ház. Énrám van táblázva!

A lárma elült. A két ember hirtelen lecsöndesül, János a kisszéket elejti. A Mári újra kiált:

- János bácsi, azonnal menjék kend! A házamban egy percig sem marad kend! Nem kell sem az adósság, sem a fertályfizetés, de rögtön takarodjék kend kifelé! Kendnek arra kifelé tágasabb...

János szótlanul, elröstelkedve fordul meg, a szobájába megy, de azonnal rakni kezdi össze a holmiját a hurcolkodásra. El is ment János. Még aznap délután elment a háztól. A megtört s lapuló Ádám a kiskapuban búcsúzott el tőle, ott mondta neki János:

- Hej, bolondot tett kend...

- Bolondot - ismeri be megtörten Ádám -, mert kártyáztam.

- Azért is - szól János. - Mert én soha életemben nem kártyáztam, mégis én iszom meg a kártya levit. Hanem másért tett kend nagyobb bolondot.

- Miért - kérdezi az ellágyult Ádám.

- Mert - mondja utolsó szavát a semmiségbe induló János -, mert minek íratta kend a ház táblájára a Mári nevét.

Elváltak. A temetői túlsó sorról a havas fák csöndesen integettek, lombtalan ágaik alól kőkeresztek, fakeresztek meg vaskeresztek barnálltak elő.

1903

 

ÚJ BOR IDEJÉN

Ha valakinek a mesterségéhez tartozó anyaga elfogy, elmegy a boltba és megveszi, azután punktum. Mindössze csak pénz kell hozzá, olykor az sem, mert hitelbe is adnak. Ellenben más a korcsmáros mestersége. Annak a portékáját boltokban nem árulják, annak úgy kell utánajárni, pincékbe bujkálni, borokat kóstolgatni, mert fődolog, hogy amit vesz, annak az íze hasonlítson amahhoz, amelyik elfogyott. Csak olyan bort szabad vennie, amilyent a vendégei szeretnek. Lehet az a bor nagyon jó, nagyon tiszta, nagyon finom, de ha nem olyan ízű, mint amilyenre már rászoktak, elmaradoznak, s egyedül marad a bormérő, mint a görög az üres boltban.

Régente nem így volt. Régente polgári bormérést nem is tartott az olyan ember, akinek szőlője nem volt, mert hiszen csak ez a tulajdon termő szőlő biztosíthatta azt, hogy mindig egyforma lehessen a bora. Mert azok a régi magyarfajta szőlők, a kadarka, a magyarka, mindig egyformát termettek: az ember hetvenéves korában is ugyanolyan ízű bort ihatott, mint húszéves korában. Idővel azonban mindenek megváltoznak. Több a bormérés, mint a szőlő, a korcsmáros a mások pincéiben kénytelen kutatgatni olyan bor után, amelyért nem ütik hátba a vendégei.

Ez még megjárná valahogy (ha már másként nem lehet), azonban a bortermelők pincéi nemigen tartózkodnak mindjárt itt a harmadik utcában. Azok kint vannak a tanyákon szerteszéjjel. Oda kell utánuk járni, pedig oda a vasút nem visz, hanem leginkább a kocsin való kódorgás alkalmatos. Éppen ezért igen jó, ha kocsija van a bormérő embernek, amibe befog, azután járja rajta a homokot, keresgélvén a reá épített pincékben borok után. Így aztán lehet is találni. Keserű Gergőnél van jó pirkadt italka egy nagy fában. Frantzia Józsefnél kettőben. Amoda a másik kapitányságban is mutatkozik - utána kell azonban annak nézni.

Ha az igazát keressük a dolognak, ez a dolog nem is egészen rossz mesterség. Jó mulatság az, járni jó lóval, könnyű kocsival szerteszéjjel a homokon, betéregetve itt-ott a tanyaházakba. Hogy hova kell betérni, azt megmutatja a tanya környékein a szőlő. És akár lesz alku meg egyesség, akár nem: borkóstolások történnek, lopótökből való italozások folynak, amik azután a másik tanyában újra megismétlődnek. Ebből egészen sikerült ünnepdélutáni mulatságokat lehet kerekíteni, mint amilyen például Vince János esete is. János szintén el-kiindult a városból a tanyára vasárnap délután, mert új bor után kellett nézni. Szombaton este mondja a sógornak, bizonyos nevezetű Jóljárt Jánosnak, aki kovács:

- No sógor, holnap délután megyek új bort nézni.

- No - mondja a sógor -, oda én is elmék.

- Hát sógor, fogjuk össze a lovakat, aztán gyerünk. Vigyük ki az asszonyokat is. Hagy mulassanak azok is.

Mivelhogy Vince Jánosnak van kocsija meg egy lova. De nagyon alkalmas, homokra való kocsi. Ellenben Jóljárt Jánosnak ilyen kocsija nincsen, csak lova van egy, amivel haza szokta húzatni az új kocsikat. Így hát volna egy kocsi, két ló. De Vincének csak egy lóra való lószerszámja van, aki két lóhoz ugye bizony nem elegendő? Ezért rendelte úgy a sors, hogy Jóljártnak két lóra való szerszámja legyen, gyeplővel, nyaklóval egyetemben. Így áll elő másnap ebédutánra az alkalmas készség. Ahogy a lovak be vannak fogva, a kocsiba elöl csatlásülés, hátul az asszonyoknak szénaülés készítve, kedvtelve néznek végig rajta.

- Ha nekem adná kend, sógor, a lovát - mondja Vince -, mindjárt milyen szép fuvaroskészségem volna.

- Inkább kend adja nekem a lovát - véli a kovács -, kocsit majd csinálok hozzá magam.

Ilyen jókedvű évődésben vannak, ahogy készülődnek az utazáshoz. Az asszonyok uzsonnafélét pakolásznak föl, mert anélkül el nem lehetnének, a sógorok pedig kulacsot, mert ők meg anélkül nem tudnának ellenni. A korcsmáros sógor kezébe veszi a gyeplőt, és megindulnak. Jól haladnak. A lovak széthúznak ugyan egy kicsit, de majd összeszoknak (nem megy az ilyesmi egyszerre). Ahogy a városból kiérnek, még egy jó órahossza-formát kell menni, amíg a mély homoki közökben a szőlők birodalmába ér a kocsi. Itt aztán már csak válogatni kell, hogy melyik tanya udvarába hajtsanak be. Teszem azt, itt van mindjárt Tömösvári András, oda be kell menni, mert érdemes borai szoktak lenni. András a vendégeket megtisztelésül fogadja, és azonnal hoz is a lopótökben egy szívásnyit az új borból az ereszet alá. Úgy a lopótökből aztán az ujja alól ereget a poharakba. Deputálások történnek. A furfangos Tömösvári engedi a borát kárpáltatni, mert az ilyesmi hizlalja a gazdát, s csak azután jelenti ki, hogy a bor nem eladó, mivelhogy már el van adva, megvették a "szödők". Szödő név alatt azok a részben hazai, részben külföldi borkereskedők értetnek, akik összeszedik a bort, ha csak érdemes reá, s viszik kifelé. Az idén kimegy négy hatosért, mint alföldi veres, a jövő évben visszajön két forintért, mint finom francia bordeaux-i. (Mindegy az azonban, csak szédítsen - így mondta a debreceni taligás is.) Ami a szédítést illetné, afelől hamarosan meggyőződnek a sógorok. Mert Tömösvári után Kiskovács János tanyája következik, azután a másik, harmadik... Kezd alkonyodni az idő, mikor az mondja Vince:

- De most mán csakugyan gyerünk hazafelé.

- Hát gyerünk.

Hát mennek.

Hátul az ülésen az asszonyok, elöl a két ember. Jóljárt a kulacsot tartja, Vince a gyeplőt. De az ostort is, és ugyancsak vágja vele a lovakat.

- Ne vágja kend, sógor - inti Jóljárt.

- Vágom én - mondja ingerülten Vince -, az ördög bújjon a gazdájába. Ha nem húz!

És nagyot húz a Jóljárt lovára. Jóljárt hallgat egy darabig. De látja, hogy a sógor csak nem hagyja abba a ló vágását, de még ráadásul mindig csak az övét üti, nem a magáét. Mikor már nem állja tovább, azt mondja csöndesen:

- Ugyan, hogy nem szárad el a kezeszára, sógor?

Minden veszekedésnek ilyen szokott az eleje lenni, aminthogy össze is vész nemsokára itt az úton a két sógor, hatalmaskodván ugyancsak az új bor a fejekben. Hogy kerek legyen a világ, hátul az ülésen meg az asszonyok kapnak össze, ki-ki a maga urának az igaza mellett. Föltámad teljes erővel a pörölés. A kovács már nemigen tudja, mit csináljon, hogy a verekedést elkerülhesse. Egyszerre elkapja a gyeplőt, s nagyot kiált:

- Megálljon sógor! Nem megyek együtt kenddel! Nem nézem tovább ezt a sarcolást! Ide a lovamat! Szállj le, asszony! Hazamehetünk mi gyalog is, nem esik le a gyűrű az ujjunkról.

Vince szívesen megáll. Jól van - gondolja -, menjen a sógor gyalog a lovával, az ördög bújjon a lovába. Békén engedi kifogni a lovat. Csak akkor ámul el, mikor látja, hogy a sógor a másik lováról is leszedi a szerszámot.

- Hát a hám?

- Hát a hám! - mondja a kovács. - Az is az enyém, viszem.

Aminthogy azonnal botjára akasztja, a hátára veti. Az asszony is leszáll. Még az ura botjára veti a kocsiból a lövött nyulat is, amit Tömösvárinál ajándékba kaptak. Aztán az urába kapaszkodik, az ura karszügyön fogja egy karral, a másikra a ló kötőfékszárát akasztja, és mennek szó nélkül. Vince ott marad az út közepén a kocsival, asszonnyal, a lóval szerszám nélkül, tehetetlenül. Emberséget tesz, kiabál amazok után, hogy hát ne komédiázzanak. Inkább ezentúl a sógor hajtsa a lovat, csak jöjjön vissza, adja vissza a szerszámot. Azonban akárcsak a lóval imádkozna, nem ér a beszéd semmit. Még az asszonyt is utánuk szalajtja, kérleli, hanem hát az sem ér semmit, mert kérlelhetetlenek.

A lovát a saroglyához köti Vince, s ülnek egy darabig a kocsiban. Hogy hátha majd jön befelé egy másik kocsi, az majd behúzatná őket. De nem jön, aminthogy vasárnap este nem is szokott bejárni a tanyai nép. Hűvösödik, esteledik, itt nem maradhatnak, annyi bizonyos. Azt mondja Vince:

- Szállj le, asszony, aztán húzzuk a kocsit.

Befognak a nem embernek való munkába. (A ló alighanem nevette ezt a dolgot a saroglyánál.) Húzzák a kocsit, ameddig bírják, kiérnek vele a homokról a csinált útra, ott is mennek még vele egy darabig, egyszer azonban megállnak mind a ketten, hogy tovább nem lehet. Ha ég-föld összeszakad, akkor sem lehet.

Megint csak ácsorognak tanácstalanul. Erősen esteledik, az asszonyban már a félelem is föltámad, hogy mi lesz velük itt a kietlenségben. Még majd útonállók törnek rájuk. Aminthogy ím, jön is egy csomó sötét alak az úton. Mikor közelebb érnek, látszik csak meg, hogy nem mások, mint tíz jókedvű tanyai legény.

- Hova, hova legények? - kérdezi Vince.

- Hát csak be a városba, egy kicsit széjjelnézni.

- No - mondja Vince -, nem húznák be a városszélig ezt a kocsit?

- De bizony. Fejenkint két hatosért.

Állt az alku azonnal, a sok legény a rúdba, lőcsbe akaszkodik, s gurul békén a kocsi, Vince meg Vincéné nyugodtan sétál mellette.

Hanem a legények elunják a gyalogjárást, megrántják a rudat, s futva viszi a sok erős kölyök a kocsit. Vince elmaradva kiabál:

- Hej, nem jól van ez így! Hisz elmaradunk!

- Hát üljenek föl - mondják a legények -, úgy se húztunk még szép asszonyt kocsin.

Mire elpirul az asszony, de fölül. Utána Vince, s a tíz bolond most már a rúdba, kisafákba akaszkodva úgy viszi a kocsit, hogy lóigának is elég volna. Vince bormérő pedig ül az asszony mellett a hátulsó ülésen úri módon, és azt mondja:

- Ha az első színészné volnál a színházba, akkor se járhatnál különben...

Futnak a legények, halad a kocsi. Utolérik a Jóljártékat. Jóljárt már kevésbé büszke, mint az előbb. Elfáradt. A két lóra való szerszám javarészét a földön húzza maga után, a lövött nyúl pedig tisztára bevérezte az ünneplő ruháját. Amint mellette elhaladnak, könyörögve kiált hogy: fogjuk vissza a lovakat!... Azonban Vince csak nagyúri kézlegyintéssel felel, hogy: nem lehet! -, és robog tovább a kocsin. Hogy durranjon szét mérgében a sógor.

Vámon, töltésen, mindenen átjutnak, elérnek a városszélig, itt meg kellene állni. Azonban most meg már legényekben áll az ördög: nem akarják abbahagyni a foglalkozást. Be is húzzák a kocsit rendesen Vincéék háza elébe, és Vince a bormérésben bort, sört adat elébük, hogy most már ez a napszámra ráadásul jár. Ő maga pedig a hosszúszárú pipára rágyújtva, alkalmas széket keres, azt az utcára a ház elé viszi, és ráül.

- Hát kend - mondja neki az asszony - mög bolondult:

- Nem én - mondja Vince a pipaszár mögül -, csak mögvárom, amíg a lüvött nyúllal itt előttem elpatalléroz a sógor...

1903

 

ETAL

Úgy mondta a kisleány, mikor a félrebeszélésből fölébredt, hogy látta a mennyeknek kapuját, meg a Jákob létráját, akkor is sétáltak rajta föl-alá az angyalok. Nem volt valami széles a létra, hanem csak olyan, mint a padlásajtóhoz használatos, afféle fogaslétra. Hogy fogózkodás nélkül mégis sétálni tudtak rajta az angyalok: ez mutatja leginkább a csodálatosságot.

Ott volt ugyanekkor Farkas Rozál, aki ángya az asszonynak, meg Kisguczi Istvánnak is a felesége, de most nem volt süket. Tavaly, mikor a nagy tűz volt náluk a tanyában, a fülehallása elmaradt, leginkább csak hideg időben szokott hallani. Itt meg hallhatott, mert a kamrában feküdt a kisleány, ott ugyancsak vigályos volt a levegő, mert ott, ha akarnának, sem lehetne tüzelni, mivelhogy nincsen mibe. Azonban nem is túlságosan akartak, mert hiszen majd csak el lesz így is valahogy a kisleány. Nem lehet mondani, hogy irányában valami sok törődés történt volna, mert valójában nem is történt. A leány nem volt a törvényes gyerekek közül való, hanem még az embernek a legény korához tartozott, tartották azonban a tanyában, hogy az anyjának ne kellessen tartásdíjat fizetni. Azóta azonban az anyja is elment valamerre világgá, mert az ilyen leányasszony, akinek pap nélkül kötik be a fejit, leginkább csak el szokott menni a városokra dajkának. Ha talán így a tartásdíjat kaphatta volna a kisleány után, valahogy, el lett volna a tanyákon is. Mert napszámos munka akad imitt-amott, s odakint kevésből elélhet, azonban, hogy így a gyereket tartásra magához vette az apja, nem volt többé mi keresnivalója a határban. Elment oda, ahova a többi, úri gyerekek táplálására, a kisleány pedig az apjánál maradt. Elejében nem így volt ez, egy ideig nála volt a kisleány, ő tartotta, mert akkor még az volt a reménység, hogy a gyerek apja majd elveszi. De nem ez történt, mást vett el, s csak ekkor kezdődött el a kereset abban az irányban, hogy a gyerek tartásába járuljon bele az apja.

Van, aki ilyenkor meggondolja a dolgot, és inkább elveszi a gyerek anyját feleségül, csak hogy ne fizessen, mert sokallja azt a pénzt, amit a törvény ítél. Az ilyen házasságok, nem hiába, hogy maguktól boronálódtak össze, nem is szoktak rosszak lenni. Ha kelletlen volt is a dolog eleinte az új embernek, de utóbb belátja, hogy jól van téve az, amit tett, különösen hogy ezt mások is őszintén a szemébe is megmondják, mert az a becsület, hogyha valaki bajt csinált, álljon helyt magáért. Az asszony pedig hű, hálás és dolgos, hogy a földönfutás szégyenei és szenvedései elől is fölemeltetett.

No, de itt nem így történt a történet, a legény mást vett feleségül. Hanem mikor azután kezdődött a hercehurca a tartásdíj irányában, elmondta az asszonyának az ügyet és behozták a tanyába a kislányt. Azóta ott volt. Mint senki és semmi. Míg az asszonynak magának nem lettek gyerekei, csak valahogy volt az élete, azontúl aztán kevesebbet törődtek vele. Milyen élete van az ilyen gyereknek?

Azt mondják: tudatlan a gyerek, ostoba a gyerek, nem lát az meg semmit, nem tud az semmit. Nem úgy van pedig. Még beszélni sem tud jóformán, s már átérez bizonyos dolgokat. Látja, hogy amazt becézik, ő meg semmi. Ha amaz megvérzi az ujját, bekötik, az övét nem (ebcsont összeforr). Étele másképp jár, és másforma a karaj, amit a kenyérből amannak szegnek.

Azután később, mikor már beszélni tud... Ő is csak azt mondta: édösapám. Mondhatta is, mivelhogy az édesapja csakugyan az édesapja volt neki. De már az anyjának nem mondhatta, hogy: édös, mert az idegenkedett ettől a szótól. Mondta, hogy anyám. De amaz a három édesanyámat mondott. Nem mondhatni, hogy talán rosszul bántak volna vele, az nem volt ott a tanyán senkinek sem a természetében. Olyankor kidukált ugyan egy kis fejbekólintás, miegymás, fenyítés, amit a gyerekeknek adni szoktak, így pofozván őt fel a rossz mellékutakról amazon arany középútra, amelyen járni szép, járni jó, ezek az intések azonban amannak a háromnak is kijártak olykor. Mert járandóság ez. Ám csak szótlanabbak voltak hozzá, mint amoda. A szemek tekintete reá másként esett, mint amazokra. Bár apja olykor, ha az asszony nem volt ott, eltűnődve nézte a gyermeket, és elgondolta, hogy ugyan merre járhat az anyja? Az az anyja, aki a valódi anyja neki. De azután megint másra gondolt, és lelkiismerete elaludt, mondván: hiszen tartom a fattyút. Az asszony mondta olykor, hirtelen haragban a gyermeknek: fattyú. Mondta, hogy: állj odább, te fattyú, kiég a kötőd... Olyankor ez nem tetszett az embernek. Nem mondta ugyan, hogy nem tetszik, mert kerülte a lélekveszedelmet és perpatvart, de nem tetszett. S íme gondolataiban ő maga is azt mondta róla: fattyú.

Élte a kislány így az életét. A cselédséggel ügye-baja nem esett, azok nem bántották sohasem, mert részben vele éreztek, és egy fájdalmon voltak, másrészt meg gyönyörűség volt ez a kislány. Úgy mondták neki, hogy: Etal. Etel volt volna pedig valósággal, de odakint nem sokat szokás az ilyesmivel törődni. Mondták neki gyöngéden és szánakozó szeretettel: Etal - és a kis Etel csöndes, szótlan mosolygással köszönte meg, hogy hozzá szólván még név szerint is említik.

Biz szótlan volt. Eltűrték ugyan a szobában, a többi közt, arra nem volt alkalom, hogy kiküldték volna, ha akár vendég jött is. Nem mondták bár neki, hogy szótalan és a sarokban félénken meghúzódó legyen, de az volt, mert érezte, hogy neki annak kell lennie. Hallotta is olykor, ha vendég jött a házhoz, s az aprók felől kérdezősködött, mikor mondták felőle elütőleg:

- Azt csak úgy tartjuk...

Szerette volna olykor tudni, hogy merre van az az asszony, aki az ő édesanyja. Mi van vele? Meghalt-e vajon, vagy hogy mi? Apjától nem merte kérdezni, az asszonytól még kevésbé. Volt cseléd, aki odavetette neki, hogy anyja valahol messze kódorog, kószál, azonban ezt nem hitte el, mert ez egy szájas béreskölyök volt, akit rosszasága végett úgyis elküldtek a tanyából.

Már épp most kellett volna, hogy az iskolát járja, de nem íratták be. Nem vitték a tanító elébe, mert az apja azt mondta: mit szégyenkezzek vele a tanító előtt, milyen néven írassam? Az asszony hallgatott. Az ember pedig folytatta: mindenki tudja, a tanító is tudja, hogy ötéves házasok vagyunk, most hogy vigyek én oda egy hatesztendős gyereket? Még majd rólad hiszik... - Nem, nem - riadt föl az asszony -, ne írassa be! - Igen. Úgy gondolták, majd később. Majd csak lesz valami. Úgy lehet, a tanítót elteszik innent, úgyis vágyakozik be a városba, mert már nagyok a gyerekei, s nem bírja őket iskoláztatni. - Miért is nem teszik be a városba az ilyen embert? - mondta mérgesen az ember. - Ennek is a hatóság az oka mert nem tekintenek rá. De majd ő bemegy a városba és megmozgat fűt-fát, hogy tegyék már be a tanítót, adjanak újat, aki nem ismeri a tájékot, s aki elé szégyenkezés nélkül vihetné Etalt. Mert mi lesz így Etallal? Csak kellene annak is, hogy tanulna valamit, a pulykát majd kihajtanák az apróbb gyerekek.

Azonban nem történt semmi, s így a pulykákat újból csak a kis Etal hajtotta ki. De aligha ott fázott meg, mert a pulyka igen finom állat, azt esőben ázatni és hidegbe tartani nem szabad, mert elpusztul. Arra ügyelni kell. Talán más állattal járt kint a mezőn, mikor megfázott. Gubbaszkodott néhány napig, azután nem bírta az ő apró dolgát sem tovább. Nem mondta, mert nem szeretett beszélni, elszokott attól, hogy szóljon, mert igen tudta, hogy ő senki és semmi. De meglátszott rajta, a béres is mondta a konyhán, hogy alighanem leli valami az Etalt, így hát a kamrában lefektették. Volt ott egy szélesforma pad, azon feküdt, az öregebb subát alátették, ezen az állati bőrön jó fekvés szokott lenni. El is aludt rajta, de hamarosan félrebeszélt. Bement hozzá olykor az ember, s az asszony is, hallották, amint vívódásában örökké az anyjával foglalatoskodott, azt hívta és kereste, hogy hol van. Nem mondhatták meg neki, maguk sem tudták, csak álltak mellette szótalan. Az asszony nem szólt semmit, csak kifordult a kamrából, s óvta a maga gyermekeit, hogy oda ne menjenek. Mert féltette őket.

Hogy ki beszélt kis Etalnak a Jákob létrájáról: nem tudni. Úgy pásztorkodásaikban a gyerekek a mezőn állataikkal összeérnek, és mesélni szoktak: lehet, hogy ilyen alkalommal hallotta. Elég az avval, hogy mikor fölébredt, mondta, amin Farkas Rozál ángyi elcsodálkozott. Nemkülönben Kisguczi Istvánné. Nem is sokáig maradtak a tanyában, hanem mentek haza, hogy ezt a különösséget hírül vigyék. Útközben beszóltak a komákhoz és a sógorokhoz, hogy lám, a kis Etal álmában az angyalokkal beszélget, nem hiába, hogy fattyú. Ebből, úgy lehet, hogy még majd látó leány lesz. Egy-két tanyából jöttek is megtekintésére asszonyok, kevés odakint az újság, hát ha van valami, azt meg kell nézni. Csupán csak Luklábú Csülkös Monori Kis István nem eresztette a feleségét, mert épp kettedmagával van, s mondják, hogy ilyenkor az nem jó. Hát csakugyan jó is, hogy nem engedte. Mert mikorra odaért volna, akkorra már megint elaludt a kis Etal, most azonban már végképp... Már akik jöttek, csak nézésére jöhettek. Volt mit rajta nézni, mert valóban ritkaság az olyan takaros kis halott, mint ez. Tűnődve nézte egy darabig a gazda is, azután kiment az udvarra, hogy befog, mert jelenteni kell a halált a kapitánynak és a tanyai plébánusnak. Lassan kászmálódott el a kocsival, mert el volt szóródva az esze: azon járt egyre, hogy mily néven jelentse kis Etalt?

1903

 

A CSÁRDA TÉLEN

Télen nem olyan a csárda, mint nyáron, annyi bizonyos, hanem azonfölül körülbelül talán már nem is csárda. Afféle útszéli kurta vendéglőformává alakult, elmaradt belőle a legendás romantika, továbbá a tisztelt betyár urak, mert, mint mondani szokás, manapság ezek nem a pusztán laknak. Elvesztek a puskás, pisztolyos, lóhátas emberek, a mestergerendába vágott balták - bár hiszen voltak-e egyáltalán olyan sokan ezek a balták, mint ahányról a mese szól? Továbbá a csárdásné kökényszemű meg fekete szemű lánya - no, akad imitt-amott szép lánya a korcsmáltató embernek, legényverekedés történik is érte olykor, hogy ki legyen "bál" alkalmával a táncosa. Van akiért már halál is történt, lányért azonban az a városokon is megtörténik, ebben a dologban igencsak egyforma kint-bent a világ. Ez azonban nem amoda vág a régi világba. Mert ma egy nagyváros külsőrészi utcája bizonyára nem mindig olyan barátságos, mint a puszta, meg a magányos épület, amit még itt-ott csárdának neveznek, de már inkább csak korcsma vagy bormérés a neve. Olykor pedig boltnak hívják, mert az is van benne. Öregasszony méri benne a petróleumot.

Sok régi csárdának megmaradt a neve, de inkább csak a neve: Petőfi kondorosi csárdája alighanem szintén jámbor vendéglő manap, mint az errefelé a híres Buki-csárda, amelyben csak olyképp tudták egy alkalommal elfogni Rózsa Sándort, hogy rágyújtották a csárdát. Nevezetes volt a Putri-csárda is, valamikor gyülevész népeknek a fészke. Mellette kiterjedt nádas, amelyben megbújhattak szükség esetén, nem is akadt más orvosság ott utóbb, minthogy földig lerombolták a csárdát. Mint a fentmaradt hír mondja róla, a szétveretésekor tűnt ki, hogy kettős falai voltak, amikbe sok minden holmit el lehetett dugni, s az ember is megbújhatott köztük. Azonban régen volt ez, eltűntek, elpusztultak a szegénylegény-világgal együtt. Ablakukban nem ég a jelzőgyertya, kútágasukkal nem adnak messzünnen látható üzeneteket, nincs is kinek üzenni...

A puszta is elváltozik. Voltaképp már nincs is máshol puszta, csak olyan nagybirtokosok kezén, ahol még a régi magyar legelő-gazdálkodást űzik. Ott megmarad jó ideig, mert apránkint arra a földre szorul, amely másra nem való, csak legelőnek. Még néhány nagybirtokos alföldi város tart fenn pusztát a közönségnek, ahol a jószágait legeltetheti tavasztól őszig. Ezek azonban fogynak, a tanyák világa pedig szaporodik. Mindig több a bevetett föld, amire aztán tanya is épül. Közben-közben megterem a bormérés, mert annak is kell lenni; ki jobbformájú, ki meg elhagyatottabb. Némelyik különb, mint egy falusi vendéglő. Külön tánchelye van, külön szobái, ünnepi alkalmakkor ételt is főznek benne. Tágas helye a kocsik részére, rendes itatókútja, kőoszlopos tornáca. A másik kisebb, szegényesebb. Minél közelebb van a pusztaszélhez, annál kurtább...


Feketeföldi útnak eső az ellensége, szél a barátja. Az eső elrontja, de megszárítja és helyrehozza a szél. Miután az ujjunk se egyforma, ennélfogva a homoki útnak más szokása van. Ott az eső nem árt, hanem inkább még hasznos, homoki úton senki sem látta még megállni a vizet, mert elissza, ha mégannyi volna is. Ellenben a szél komoly ellenség, mert befújja az utat, hol homokkal, hol hóval, már aminek ideje van. Most épp hó fújta be, mint mondani szokás, valójában azonban a szél fújta be hóval. Széles messzeségben egy hó a határ kint a pusztaszélen, a tanyákat csak távol jegenyék meg néhány szélmalom mutatják. Nem mozog semmi, csak a hó, amit röpít a szél. Azonfölül néhány árva nyúl bukdácsol a havakban, még a ballangógyökerek sem szaladgálnak különben. Szelük elég alkalmatos volna most, de vagy lent maradtak a hó alatt, vagy pedig elment már valamennyi más határba, ahonnan majd csak akkor jönnek vissza, ha arról támad fel a szél. Jó finom szelecske van, az a fajta, amely pihenést nem enged a mulatságban, mert meg nem áll. Hosszabb úton levő utasnak ilyenkor az a jó, ha az út kanyarog, mert úgy hol oldalt, hol hátba kapja a szelet, egyenes úton azonban mindig egyfelől vágja, és ha ér is ellenébe valamit a bunda meg a pokróc, de azért csak megérzik azokon keresztül is. Parasztikus ember ilyenkor végigfekszik az alacsony szánkó alcserényén a szalma között a subába, a nagysipkát a nyakáig lehúzza, a suba kacagányát fölereszti, és igen jól elvan ebben a készségében.

Ellenben a lovak nincsenek sehogy sem a hóban. A kocsikerék akadozik, ez által fárad. Valóban alkalmatos dolog, hogy a repülő hó között elődereng egy alacsony, kopottas fehér falú ház. Ez a csárda vagy vendéglő, vagy bárminek nevezzük. A fala kopott bizony, télen nem szokás meszelni, a teteje kissé megroppant, ajtajában meghajlik a közepes növésű ember is, de ezért mégis ez a csárda, s mivelhogy grand hoteleket a tájon hiába keresnénk, azzal kell megelégedni, ami van.

Nézzük meg no, hogy mi van belülről. Van-e meleg. Az még nem tudatik. Kívülről kutya van, az bizonyos, jó nagyratermett, azonban igen soványak volnának úgy külső testállásra nézve, ha a tél meg nem növesztette volna a bundájukat. Mérgesen támadnak a kocsi elébe, azonban ahogy a ház előtt megállunk, elcsöndesednek. Alighanem van benne némi tapasztalatuk, hogy nem kell bántani a vendéget, vethet az nekik még csontot is. Néhány karórúd is van a ház előtt a földbe verve. Talán kovács lakott ezelőtt itt, s a karóknál patkolt, bár hiszen nemigen szokták itt a lovat vasaltatni. Vagy hogy szamáron járó juhászok odakötözték a csacsit, míg maguk a házba betértek.

Mert nemrég még laktak erre juhászos emberek, amíg ki nem maradt alóluk a legelő. Mindez azonban mellékes, a fődolog az volna, hogy odabent van-e meleg. No, az nincs. A nagy szobában nincs, nem tartanak belőle. Egyébként nem is kell, aki ha jön, úgyis subában jön annak meg ez éppen elegendő kemence. De meg azonfelül két, kendőkbe bugyolált aprógyerek jár ki-be az ajtón, úgy látszik ez a mulatságuk. Igen nagy küszöbök szoktak lenni az ilyen ajtókon, azokon a gyerek lassan halad keresztül, aminek igazságképp sokáig nyitva marad az ajtó: úgyis kimenne a meleg. Továbbá, ha tüzelni akarnánk is, akkor sem nagyon lehetne, mert nincsen kemence a szobában. Aminek az az egyetlen bizonyos haszna van, hogy nem üti be senki sem az oldalát. Pedig itt alighanem tánc is van olykor. Egy kopott fekete bőgő támaszkodik a sarokban a falhoz. Ez kíséret lehet olykor a pikulához és réztrombitákhoz, mert a környéken nincsen cigány: ha muzsika kell, maguk csinálják.

Milyen egy ilyen pusztaszéli csárdaforma hely? Hasonlatos-e a régi elmúltakhoz, vagy pedig nem olyan? Nem tudom, tudásához egy amolyan régifajtát is látni kellett volna a maga valóságában. A sokszor emlegetett ikszlábú asztal nincsen meg benne, a berendezés egyszerűbb: asztalláb is, padláb is bele van ásva a földbe. Ily módon padló nincs, a szoba földje azonban meg van hordva székifölddel, annálfogva kemény és kopogós. Van egy lámpa is dróton, de most nem ég, mert minek égne napvilágnál, a falon pedig nagy papiroslepedő: hatósági hirdetés a tavalyi sorozásról. Lóg a szegen. S hogy azóta nem szakította le senki, ez nagy tiszteletre mutat, aki ennek a helynek a mértékét egybeveti a városokéval, ahol a sarki hirdetés tábláját már harmadnap megtépdesi az utcagyerek.

Tehát: hirdetés a csárdában, ez bizonyára új dolog. Van azonban egyéb is. Fölírás van a falon. Ez sem lehet valami régi tudomány, bárha nem is egészen tegnapi sütés. Volt gyerekkoromban is országútszéli fogadókon felírás. A szokásos: ma pénzért, holnap ingyen. Azután meg: itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be. Úgy a hitel iránt igen tartózkodók voltak ezek a régi fogadósok, s nem ok nélkül tették, mert a maiaknak is a hitel a legnagyobb bajuk. Egy Szolnok megyei falusi vendéglő biliárdasztalán papírlapot találtam valami öt-hat év előtt ezzel az írással: Akinek nincsen pénze, ne biliárdozzon, mert nekem is sokba került. Íme, ennek a pusztai elhagyatott viskónak az oldalára meg ez van felírva:

Itt nincs hitel,
Szabott ár.
Ha pénzed van,
Úgy igyál.
Idd meg a bort
Hidegen,
Tedd ki a pénzt
Melegen.

Bizonyára az volna a nagy szobában az egyetlen melegség, ha csapkodnák ki az asztalra a vendégek a pénzt melegen. De csak egy van belőlük. Kopott subában, sipkában egy ember ül a padon az ablakkal szemközt, s kibámul a hómezőre. Hogy mit néz rajta, nem tudni, alighanem ő sem igen tudja. A pohara üres, abba nincs mit tekingetni. Hát nézi a havat, amelyen varjúcsapatok táboroznak.

A szomszéd szobából bejön egy asszony. Mert a léckerítéses söntés már nincsen. A másik szoba a bolt. Ott mérnek azt, amire épp az errejáróknak s a környékbelieknek szükségük van. Vannak ugyan arra beljebb, a sűrűbb nép között olyan boltok is, ahol cukor meg kávé kapható, de ez itt kint aligha ad el mást, mint világító olajat, dohányt, lámpaüveget. Cigarettadohányból a hét krajcáros pakli volt nekik; úgy tudom, hogy ez a legszerényebb fajtájú dohány, amiből papírszivart lehet csinálni, azonban jobb ez, mint bármelyik, ha más nincs. Bőrszivarból szintén a legolcsóbb garasosfajtát tartogatták, aminek meg a kocsis örült meg. Különben tudott igazság, hogy kocsis embernek kár jó szivart adni egyet, inkább annak az egynek az árán öt darab garasost, ez neki nagyobb gyönyörűség.

- Hát bor leginkább van-e?

- Van - mondta az asszony. Hosszú, sovány, sápadt nő volt. Nem kell kérdezni, mi baja: sok apró gyerek, alacsony viskó, nehéz élet, s ráadásul doktorolás nélkül való betegség.

Elment, hogy majd hoz. Áthallatszott, hogy a boltban kotorász üvegek között, azután megint valami ajtón kimegy. Magunkra maradunk. A kocsis lassan, bökdösve olvassa a sorozási hirdetést, de az első "védköteles" szónál elakadt, mert nem tudja mire vélni. A subás meg amott csak ül. Kopott a suba, de nem rongyos sehol sem, ellenben frissen rakott foltjai fehérlenek. Nem lehet valami olyan rendetlen ember. Bejöttünkkor ugyan az adjon istenre nem szólt semmit, de nem is köteles azzal, aki vendég, mert az a korcsmáros dolga volna. Bizonyosan oda van disznótoron. Meg aztán messze is ült, a sarokban. Szóba lehet azért vele állni.

- Sok a hó az úton nagyon, földi.

Kinéz az ablakon, hogy megnézze, hogy csakugyan sok-e. No, sok, igazán.

- Hát - mondja lassan -, hát... tuggya... -, hallgat megint, aztán barátságosan tudatja: - télön szokott ez mögesni.

Nono. Hát hiszen. Azonban jön az asszony is a borral, nagyon meg volna bukva az, aki azt hinné, hogy talán virágos kancsóban, vagy pintes üvegben, vagy kulacsban hozná, mert bizony kékszínűre festett bádogkannában hozza. Azután pohárba önt belőle, bár jobb volna, ha bádogba öntené, mert akkor nem látszana a színe. A bor különben nem is volna rossz, csak zavaros, s penészvirág van itt-ott a tetején. Ez is beszél maga helyett szó nélkül: pincétlen ház, kódorgó gazda, asszonygazdálkodás.

- Mindön szép, ha virágos - véli a kocsis -, még a Tisza is, ha virágzik. Csak éppen a bor nem.

Így hamarosan beáll a falraírt költő igazsága. A bor ott marad hidegen, a pénzt kitesszük melegen.

- Nem jó, ugye? - kérdezi a szomorú asszony.

- Hát tudja, olyan kellett volna, ami melenget, nem borzongat. Hanem majd megissza a bácsi ott a sarokban.

- Nem töhetök rúlla - folytatja az asszony -, nem értök a bánásmódjához.

- Hát a gazda?

Nem szól rá, csak int a kezével egyet a levegőbe. A bácsi kissé szétveti magán a subát, mint aki a foglalkozáshoz nekikészülődik:

- Hát elfogadhatom...

1904

 

A VIDÉKEN

Most másodvasárnapja a pusztán lévén, hát beadják délután a nagy bőrtáskát, amiben a postát hozza az az ember, aki érte a faluba el szokott menni. A posta között van egy levél is, a tenger partjáról jött testvéri kézből, családi dolgokat tárgyal, de mert szokása a levélnek, hogy újságot is mondjon, azt mondja:

- Meglássátok, hogy a vasútnál valami baj lesz. Egyszer csak majd megállnak a gépek, s nem mennek tovább...

No, úgy megnevettük. Csak afféle fenyegetőzés ez, amit nem éppen lehet elhinni. Valóban, az első pillanatra lehetetlennek tetszett az ember előtt, hogy egyszerre csak a nagy bagonyok megálljanak azokon a hosszú vasakon, akiket az ő kedvükért az ország testére ráfektettek.

De később kezdett a dolog komolyodni. Egy rendőrtiszttől hallom, csendes, szótalan ember, de alapos megfigyelő, hogy egy állomáson, amelyre épp két vonat is érkezett, lejön a gépről mind a két masiniszta. Feléjük ballagott, úgy tétován, mint akinek semmi dolga sincs. Hát mennek a masiniszták elébe más emberek és mondják nekik, hogy csak vissza, fel a gépre, mert nem érkezett még el az idő. Még nem: "a cúma jeste timp". Hanem hát majd szerdán. Akkor megállnak a bagonyok. A gépészek szó nélkül léptek fel gőzlovaikra, és mentek tovább a bagonyokkal mezőkön és erdőkön által, virágzó cseresznyefák között.

Csakugyan azután szerdán megtörtént, ami történt. Egyszerre megállt minden. Nem fütyültek a vasutak. Nem szaladoztak a töltéseken, és most már miből jósoljuk meg a másnapi időt? Mert eddig mindig belőlük prófétáskodtunk, a hidakon való elhaladásuk nyomán támadt zörgésből okoskodtuk ki, hogy szép idő lesz-e másnap, vagy nem. És ijedten áll előmbe a gyermek:

- Apám, hát most már a Pálfy se mén?

A helyi közúti vasútnak van ugyanis két gépje, amelyek utcán szaladgálnak, hol erre, hol arra járván, az egyiket Pálfynak, a másikat Kállaynak nevezik: a főispán és a polgármester után. Járnak a nyílt úton, a város közepén, soha el nem gázoltak senkit. A gyerekek szinte játékszernek tartják a két szorgalmas és takaros kis masinát, és elosztották egymás között: egyik az egyiké, másik a másiké.

De igen megnyugodtak abban, hogy "mén" ezentúl a Pálfy is, meg a Kállay is, mivelhogy rájuk nem szól a sztrájk. Csak legyen mit vinni.

De hát lesz-e, ha egyszer nem hoz semmit a nagy vasút, mely egyúttal nem is visz semmit?

De hogy lesz-e mit hozni meg vinni, ha egyszer nem szolgál a nagy vasút?

A kis iskolások nemigen értették meg ezt a dolgot, ami érthető: hiszen voltaképp mi sem értettük meg elejében egész nagyságában. Csak mikor láttuk, hogy elmarad a szokott napi posta, mikor láttuk, hogy elmarad az újság, a levél, a postautalvány meg a muszka határ felé lovagoló sógor naponkint való képes kártyája: kezdtük észrevenni, hogy nini, ejnye, a jó reggelét neki...


Olyan valami sajátságos és különös dolog támadt a hivatalomban. Nem szeretek ilyesmiről beszélni, csak azért említem, hogy számot adhassak az érzéseimről. Hogy haza, a házhoz nem jöttek meg a lapok, azt kibírtam valahogy. Mesterségem olykor hétszámra kivet a tanyák közé, vagy a pusztákra, ahova lap nem jár, mert nem járhat: az ember ilyformán megszokja nélkülözni az újságot, a postát és apránkint belegyőződik abba, hogy nini, hiszen el lehet az ember újság nélkül is... Mily tömérdek ezer lakik odakint szerteszéjjel a szelíd mezőkön: egy sem olvas újságot, mégis csak elvan valahogy a világi életben.

Más ez azonban itthon. Mikor az ember fölér a hivatalba, ott találja az asztalán a postát. Levelek, amikben kérdések foglaltatnak, könyvek, amik küldetnek, folyóiratok, amik járnak. Az egyikre felelni kell, a másikat naplózni kell, esetenként köszönőlevél intézendő, a folyóiratoknál meg ellenőrzése annak, hogy a harmadik szám után csakugyan a negyedik szám jött-e? No, nem lehet mondani, hogy olyan munka volna ez, amibe beleszakad az ember, de mégis csak munka, s átlag, a kérdések elintézésével, iktatással, expediálással együtt ad egy órai dolgot. Nem azért mondom, mintha felpanaszolnám. Hanem csak mondom, hogy az ember megszok bizonyos időt bizonyos foglalkozásban tölteni.

Azonban szerdán előállt az az idő, hogy nem volt az asztalon egy szikra posta sem. Tűnődve néztem az asztalra. Hej, asztal, de tiszta vagy, talán a ménkű ütött beléd? Nem pedig, hanem csak a sztrájk. Hát mondom: körülbelül egy óra ez a postadolog, azután jön a többi tevés-vevés. Most azonban nem tudtam ezzel az órával csinálni semmit.

Megszoktam, hogy délelőtt tizenegyig, délután ötig ezzel bajoskodom, s most, hogy hirtelen elfogyott a rávaló anyag: nem tudtam ezen idő alatt mit csinálni. Hiszen egészen közönséges igazság, hogy ha ez a dolog nincs, csináld a másikat: de hát ha egyszer nem akaródzott. Ismerjük be, kedves barátim, hogy bolondok vagyunk olykor. Csak úgy tébláboltam hát, míg le nem telt az óra és ebben a furcsa helyzetben csak az a parasztigazság vigasztalt meg, hogy a ló sem megy hám nélkül. Muszáj valamit ráakasztani: csak akkor érzi, hogy hivatalban van.


A városban milyen különös csend. Nincsen idegen. Az osztrák vigécek nem tajcsolnak németül. Rikkancsok nem kiabálnak, a bérkocsik nem szaladgálnak utasokkal egyik állomástól a másikhoz. Máskor csak nagy ünnepeken szokott ilyen csendesség lenni.

És hirtelenében némi átalakulás. Az országúton járva látom visszatérni a régi világot: a kocsinjáró utasembert. Házunkhoz közel esik a vízpart, rendes körülmények között meglehetősen csendes vidék. Kevés utas jár manap vízen, s még az is megoszlik két hajóstársaság között. Most mégis, a sztrájk másodnapján, meglepetve látom parton a közönség nagy tömegét az állomáshajók előtt, s ugyancsak ott egész sor bérkocsit, amint várakoznak, mint ahogy máskor a vasúti állomások előtt szoktak. Ott vannak a posta kocsijai, egy kápláralja altiszttel, a teheráru föl van szaporodva a parton: egy huszonnégy óra elég volt ahhoz, hogy mindaz az ember meg áru, amely eddig a vason járt, áttérjen a régimódi vízre.

Ha az ember úgy láthatatlan tudna lenni, aztán tudna lenni, ahol akarna, akkor most legalkalmasabb volna valamely olyan vasútszéli tanyában meghúzódni, aztán hallgatni az ottvaló beszédet. Ugyan mit gondolhatnak azok az emberek? Hogy ugyan mi történhetett?

- Hát bátya, nem gyün a vonat!...

Pedig az órájukat is utána szokták igazítani. De meg némely helyen még órát sem tartanak: minek? Mikor pontosabb járása van a vonatnak, mint az órának?


Elmentem délután a sztrájktanyára. Nem sokan voltak ott, mint mondták, inkább esténkint gyülekeznek. De a pincérek sápadt arcán meglátszott a nagy szolgálat nyoma. A vendéglős azt mondja, ő nem bánná, ha ez is egy esztendeig tartana, mint az obstrukció.

Az asztaloknál vasúti szolgák, bakterek ültek a kék sapkákban. Olykor belépett a vendéglőbe egy-egy előkelő úr, valamely nagyobbrangú hivatalnok. A bakterek szótalan álltak föl, és a kék sapkák lerepültek a fejekről.

Tizenhétéves újságíróskodásom alatt sok sztrájkot láttam már, meg tüntetést, lovaskatona-rohammal egybekötve nem egyet. Ilyen nyugodt rendet azonban nem tapasztaltam sehol sem.

1904

 

GÁNYÓK

Nem lehet mondani, hogy valami különösen nevezetes dolog volna, mivelhogy nem is volt az, mert miért lenni az, ha kardot lát a gyerek az égen. Gyakran van az, különösen télidőben, hogy a hajnal előtt kelő majorbeli nép kelet felől tüzes dárdát lát felröppenni a felhők közé, de ezt senki sem tartja az Úristen hatalma kimutatásának, mert megszokott dolog. Az csak onnan van, hogy a nap előre küldi hírnöke gyanánt a lángoló dárdát, amely észrevétlenül, hirtelen röpül fel a téli éjszaka sötét egére, tudtul adván, hogy a nap eltűnt ugyan az este, de nem veszett el, csak elrejtőzött, és titkos útját kalandos országokban az éj folyamán megtévén, újra előjön. Mégis akadtak akik úgy vélték, hogy más a dárda és más a kard. A dárda, miként a dobott gerely, gyakran átsuhan az égen s utána nemsokára megjelennek a reggel fehér sugarai. A kard azonban, amit a gyerek látott, csak állott két csillag között, hegyével lefelé, érintvén a földet, mint nyilvánvaló fenyegetés. Mondták tehát, hogy a kard bajt jelent, bár hogy mifélét, azt nem tudták elgondolni. A magtáros úgy vélte, hogy mindez bolondság, de a lovascsősz, aki éjszakáit a határban egymaga ballagva tölti, és sok különös dolgot forgat meg elgondolkodván a fejében, nem szólt semmit, csak rácsukta a pipára a kupakot, de azután fölpattantotta ismét. Hogy a szótlan ember beszédében az mit jelent, nem tudta akkor senki.

A major, ahol e dolgok történtek, és ahol az égi kard fölött sokat elmélkedtek az emberek, csak olyan major volt, mint a többi a lapos tájon. Hosszú és alacsony házak, karámok, nagy kazlak és boglyák, amik közül a mezőkre kijártak az emberek, hogy a földet munkálkodásra és termésre bírják. A különbség e major meg más major között mindössze az volt, hogy itten más állatokat neveltek, mint másutt.

Mert némely helyen a bürgével foglalatoskodnak, más helyen tinókkal. Ismét vannak más, kackiás és délceg majorok, ahol a lovak nevelkednek, ahol megrengenek az épületek falai esténként, amikor méneseikkel nagy lobogások és karikás ostorok pattogásai között hazavágtatnak a csikósok. Meg-meg más majorban a csöndes életű és kedélyes disznó célszerű felnevelése adja meg a foglalatosságot. Míg ebben a majorban a lassú léptű és komor bikák azok, amelyek ifjúkoruktól fogva nevelődvén, testes állatokká nőnek, hogy azután alkalmas vásár szerint eladassanak. Már hogy ki micsodás.

Az ilyen major, úgy lehet, éppoly lármás és vidám, mint a többi, de a szemlélő mégis úgy véli, hogy komolyabb a formája neki. Az emberek, akiknek családjai a hosszú és alacsony házakban laknak, folyton azon állatok között lépdelnek és élnek, amiknek barátságában bízni nem lehet. A hatalmas ólomgombok az óriás szarvakon nem sokat érnék. Ha nem szúrhat vele, lök vele, s akit meglökött, az elesett, aki elesett, azt megtapossa. Egy nyakvetéssel tele kocsit felfordít, ha nekifeszül, és versenyfutásra nevelt lónak nem mernék akkora korlátot állítani, amelyen emez át nem veti magát, ha kedve tartja. Csak úgy könnyesen, minden nekiszaladás nélkül. Az emberek mégis járnák és kelnek közöttük, néha száz ilyen félvad állat között egy ember, a száz közül egynek jusson eszébe táncot űzni rajta: az ember a kis házba apró cselédjei közé nem megy vacsorázni. Mily sajátságos látnivaló: téli, éjjeli táborukban látni e hatalmas testeket; a szalmán fekszenek, födél fölöttük nincsen, a sűrűn hulló hó lábnyira belepte valamennyit, mint valamely hegyiszurdok sziklacsomóit, a hóból csak a szarvak merednek szinte elő. És még nincsen itten a fehér reggel, a pusztai néma sötétséget alig váltotta fel a derengés, íme közibük megy egyetlen ember egy bottal meg egy pulikutyával, s rendre lábra veri őket. Felállnak, a nagy havak a nagy testekről omladoznak, s némely nyakaszegett óriás fejére koppanva zúdul a furkósbot. A Jancsi fiú pedig odaát az alacsony házban épp most húzza a csizmáját, hogy majd megyen a tanító úr elébe, az apja meg ím, száz állat veszedelme között egy pulival.

Az ilyen majorok komoly majorok szoktak lenni.


A történetnek ez a része, amely voltaképpen történtet, nem sok érdekkel való. Mert mi történt voltaképp? Nem egyéb, csak éppen hogy az, hogy az állatok közül egy, a Kormos nevezetű mostanában olyan félreformán fejjel járt-kelt a mezőn, mintha apját-anyját megölték volna. Tűnődve nézte több napon által a számadógulyás, és találgatta: tréfa van-e ebben, vagy mérgelődés? Talán veszekedni akar? Vagy hogy beteg? Sok ideig nézvén a szép állatot, arra jutott, hogy csakugyan valami baja van neki. Lassan járt az állat, s a puli nem kergette a többi nyomába; ez időben kezdte már észrevenni a puli is, hogy a Kormos beteg.

Jelenti hát este a parancsnál a számadó a dolgot. A parancs csöndes dolog, a majorudvarban tartatik, amelyre ráborult a puszta fekete éje. Az elöljáró emberek vannak ott: az öreg béres, a lovascsősz, a számadó, tovább magtáros. Nemigen látszik egyik sem a sötétben, csak a szava után ismerkszik meg mindenki, az ispán pedig a pipája tüzénél fogva. Hát mondja a számadó, hogy hogy és miként áll a dolog. A pipa egy kicsit tüzesebben világít, azonban nem ér itt már semmi semmit, legföljebb az, hogy a lovascsősz az éjjel keveset alszik, mert még éjfél előtt befog, és megy állatorvosért, hogy reggelre itt legyen.

Meg is jön az orvos, és körültekint. Sajátságos úr. Részben, hogy a városon a cipőhöz sarkantyút visel, a puszták pedig a csizmához kalucsnit, részben pedig, hogy mielőtt a majorba beszólna, leszáll a legelőn a kocsiról, bemegy a bikák közé, egyet oldalba üt a könyökével, mást orron törül, neveletlenebbjét pálcával vágja nyakon, s maga keresi ki köztük a beteget anélkül, hogy kérdezné, hogy ki a beteg a háznál. Megállván Kormos előtt, nézik egymást búsan. Kormos meg az orvos. - Hej, a jó reggelét, ezt is fellökném, ha nem fájna a lábam - gondolja Kormos. - Hej, csak megkésellek pedig - véli az orvos. (Csak úgy magukban.) Azután maga után intvén a számadót, halad a majorba. Jó korareggel van még, hűvöskés az idő egy pohár szilvórium e tekintetben szerfölött ajánlatos. Ezt hát előbb elköltik az ispánnal a szobában, megbeszélve közben a dolgot, azután pedig behívatik kintvaló ácsorgásából a számadó.

- Hát Zakar (már mint Zakariás), vagy eldöglik (már hogy a Kormos), vagy pedig operálni kell.

Zakar komoran néz az orvosra (ugyan, hogy nem vágtak a falhoz kicsikorodban?), azután hallgat. Hosszú, őszes bajuszába fogódzkodik az ember, és bizalmas tekintetet igen csak az ispánra vet.

- Csakugyan operázni kell, tekintetes uram? (Békésmegyei ugyanis az ember: úgy beszél, mint a kisasszonyok.) Mert életét veszélyben forogni ne engedjük.

(Az övé hányszor forog közöttük veszélyben. Mégsem egészen kisasszonyos beszéd ez tehát.)

- Vagy operálják, vagy eldöglik.

Különös szóváltás ez. Furcsa alkudozás úr és szolga között. A bika azonban nem bürge. Hallgat Zakar ismét. Azután azt mondja.

- Volna itthon egy akó bor a tekintetes uramnál?

- Van.

- Hát akkor - véli Zakar -, délután majd operázhatnak... - Csak amúgy a panyókára rázott vállával mutat az orvos felé. Majd meg elmegy: mit csináljon okos ember nappali dologidőben négy fal között - s ha még legalább teteje nem volna.

Aki a dohányt neveli, annak a neve hivatalosan: kertész. Köznyelven: gányó. Szelíd foglalkozás ez: életen által egyetlen növénnyel törődni, vetni, ágyazni, palántázni hónaljazni, szárogatni, simogatni - mégiscsak a gányó az, aki ilyen esetben a bikával el mer bánni. A gulya nem vetemedik rá. A gányó sem egymaga. Tízen vállalják. Fizetés nem kell, hanem egy akó bor.

Közel vannak a gányók, a hír hamar elmegy hozzájuk lóháton, jönnek tehát a bor és a bika irányába. Se kabát, se mellény rajtuk, csak ing, az is rossz. Az akónyi ital felét elébb megisszák. A csendes erekbe szilaj vér kerül. No, mostan neki tízen a bikának. Mely korból való tapasztalat az, hogy hat ember, nyolc ember nem bír vele, de tíz ember rohama leüti a lábáról, honnan lehetne ezt meg tudni. Elég az avval, hogy a feltüzesedett emberek puszta kézzel a viadalba rohannak, repül az egyik, repül a másik, bőg vadul az állat, nyekken az ember, de végül Kormos csak mozdulatlanul fekszik féloldalt a mezőn, és különböző késeivel az egészsége javításába belefog a kalucsnis. Egyszerre csak eresztik a Kormost, felugrik, elszalad.

A gányók most mennek az akó bor másik fele után.

Ing azonban nincsen ekkorra rajtuk már egy szem sem...

1904

 

AZ EST LESZÁLLT

Kicsit dombos a szőlő, abban kapálnak ketten, az ember meg a fia. Hát ez mégcsak úgy leginkább az első kapálás, később szoktak érés alá kapálni. Azonban mégiscsak vigyázni kell, aki nem ügyel, annak a kezében a kapa sebet vág a termő tőkén, s több kárt tesz, mint hasznot. Tehát ez nem tréfadolog, szükséges a vigyázat, beszélgetni munka közben nem nagyon lehet, nem is szokás. Régi fajta szőlőnél. (Az újabb formánál másképp van az állapot.) Hanem csak ha megállnak pihenés okából, vagy megtömik a pipát és meggyújtják, olykor szólnak valamit. Az sem sok. A fiú még legény, az apa már idősebb ember, nem nagyon tudnak egymással társalkodni. Mert miről lehetne? Szokás ugyan, hogy idősebb ember olykor tréfaképp legénykori viselt dolgait a többinek előadja, de itt vajon a fiának beszéljen-e? A fiú szintén tudna beszélni ezt-azt, mert van az úgy már a fiatal legénynél, hogy a gyermeki játékos kedvek elmúlván, komolyabb ügyekről tárgyalna, azonban apjával szemben ez bajos. Kapálnak hát csak szótalan ketten, s ha olykor egyik-egyik megáll, domb oldaláról a tájra tekint a fák alól. Távolosabban van a folyóvíz, de nem látszik, mert töltések és füzesek eltakarják. Azért azonban mégis tudja mindenki, hogy ott van, szelíd vizei arrafelé ereszkednek alá, ennélfogva kedves dolog az, néha arrafelé is tekinteni. Azután vetések látszanak, némely része bizony nem valami dicső, hanem Kelemen-Tóth Istváné mégiscsak különb, mint a többi, mert ez a Kelemen-Tóth olyan, hogy télen által is kijár a földre és nézi. Mondják, hogy a szemével hizlalja, másképp azonban a föld is rendes. Általán szép nagyon ez a vidék, a lapos mezőség, itt-ott kis tavak, semjékek, melyek füvén komoly gólyák sétálnak. Kócsag ugyan nemigen van már, de daru akad, s olykor egy-egy csapat túzok is vetődik. A fákon a csíz beszélget, a nádasból a bölömbika kiáltoz, a fák oldalában a harkály kopácsol, a banka valahonnan huhog olyan pontosan, mint az óraketyegés, a csalitban alkonyat felé lassan szólni kezd a fülemile.

Szép dolog mindez, mert a fülemile szava azt is jelenti, hogy a napi munka közeledik a vége felé, amit különben sok egyéb dolog is megmutat. A nap, amely lefelé halad, s a sápadt bárányfelhőket kedvtelve pirosítja végig. A gémeskutak, amelyek napközben igen csak állnak, mind hirtelen mozgásnak indulnak a tanyák udvarán, mint azt látni lehet. Mert hazatért a jószág, és itatások történnek, továbbá veteményes kertjét locsolni kezdi a menyecske, virágzó kiskertjét az ifjú leány. A nappalnak zaja, nem tudni, miből származó csöndes susogása elül, s a támadt csendességben a gyerekek éneklése és a kutyák ugatása messziről hallatszik. Mindezeken felül a kapálóknak valamely kellemes érzése kezdi mondani belülről, hogy evés ideje következnék, meleg étel evésének az ideje, mivelhogy az eddig még ezen a napon nem volt.

A tanya messze van a kis szőlőtől, amelyben kapálnak, mert ez olyan öröklött kis szőlő, de kár volna eladni, mert az elhalt fivér ajándéka ez, s ebből a földből mindig a jólelkű halott beszél hozzájuk, ők viszont mindig az elhalt emlékének adóznak szeretettel, mikor ezt a földet megművelik és rendben tartják. Ámde csakugyan messze van. Hajnalban kell útnak indulni hazulról, hogy hozzá idején érve, rendes napi munkát végezhessenek. Nem hoznak ételül mást, csak kenyeret a zsebben, kevés szalonnát és egy korsó vizet. Van ugyan kút elég a szőlő felé is, de azért az otthonvaló kútnak a vize szokott mindig a legédesebb lenni. Így délben csak kenyereznek, és csak este, mikor hazatérnek, várja őket otthon az ebéd. Az étvágytalanság betegségéből bizonyára sok nemehetős embert kigyógyítana az ilyen rend, mert bizony mire hazaérnek, két ugyancsak étkes ember felel meg az ebédnek.

Most azonban ezzel kissé késnek. Mert nem nagy szőlő, mindössze olyan két napos, vagyis hogy egyszeri kapálását két nap alatt egy ember elvégezheti. Két ember meg egy nap alatt. Egypár út mégis kimaradt, hát hogy másnap ne kelljen ezek kedvéért messziről eljönni, hát inkább maradnak időn túl. Tehetik, a magukéval teszik. Ha napszámos tenné, megszólnák érte, hogy mit rontja a többi szegény embert. A tulajdon föld azonban más.

De hát utoljára az is csak befejeződik, mert minden dolognak vége szokott lenni egyszer.

- No, fiam - mondja az apa, kapáját még egyszer mélyen a homokba vágva, mert ez által nyer nyers fényességet a kapa -, ez is el van végezve. Egy hónapig nincs rá gondunk.

- Hát el - szól a fiú. - Hanem a kötözés.

- Majd az anyád...

A kopott kabátokat vállra vetik. A korsót a fiú veszi kézbe, az apa vállra veti a rossz vászontarisznyát, amit ócska kötőkből varrt össze az asszony, s amikben a szőlőszerszámok foglaltatnak. Mert szőlőbe menni kés, fakalapács, miegymás szerszám nélkül még akkor sem való, ha éppen csak sétálni ment bele az ember.

Megindulnak szótalan. A beszéd nemigen járja, mert nem egymás mellett, hanem egymás után mennek az emberek. Ugyan nincs is mit beszélni, hajnal óta bőven elmondhatták egymásnak gondolataikat. Az egymás után való menés oka részben gyalogösvények keskenységében keresendő, részben pedig a kapákban. A kapát nem élesítik, de önmagától élesedik ki a homokban, s egymás mellett menve, egymás fejét megvághatják vele. Mert veszedelmes szerszám a kapa meg az ásó. Hasítottak azok már szét emberfejet nem egyet.

Már sötétedik, mire a tanyába érnek, a házban ég az asztalon a lámpás, s a pitvarból a láng fénye kijátszik az udvar földjére. A ház előtt a földön ül egy fiatal asszony, vagyis hogy úgy padkásan van a ház oldala megcsinálva: ezen a padkán. Sír ott egymagában. Ahogy az ember a fiával az udvarra beér, az asszony föláll, a kendőt elveszi a szeméről, és halk szóval tiszteletteljesen köszönti az embert.

Az emberről ugyanis az a hír, hogy vannak látásai, a földöntúliakkal érintkezése van neki, és ő tekintetét vetheti olyan dolgokra, amelyeknek meglátása más földi embernek meg nem adatott.

Az ember a köszöntést fogadja, cókmókját az ereszet alatt lerakja, s fiával együtt a pitvarba, azután a házba lép. Az ebéd az asztalon, nagy tálban a paprikás tarhonya és krumpli, amibe belemerülnek a feketére festett fakanalak. Az evés lassú, sokáig tart, míg a kanalak a tál alján kopognak. Az asszony friss vizet hoz a kancsóba a kútból, s nézi az ebédet. Amint az üres tálat kivinné, mondja:

- Teca bejöhet?

Még kenyerezik az ember, de int a fejével, hogy be.

Teca bejön, s a kemence mellett megáll. Sápadt a fiatal asszony, vöröskarikásak a szemei, reszketeg a beszéde, és zokogásba akar fulladni.

- János bácsi, azért jöttem, hogyha tudna valamit mondani a kislányrúl...

János elkomorodva hallgat egy darabig, és nézi az asztalt. Azután megszólal lassan.

- Ne sirasd, Teca, olyan nagyon, mert jobb neki most, mintha a világi életben élne... Angyalok közt jár és danol... fehér koszorú a fején... És köröskörül mönnyei fényösség...

Nem mond egyebet. Teca főt hajt, templomi tisztelettel susog valamit, és azzal a halk mozgással, amivel a mezítlábas és keményítetlen ruhás parasztasszony járni tud, eltávozik.

Hogy elment, az asszony szól:

- Sokat beszélt kend neki...

- Sokat?

- Másszor nem szokott kend ennyit mondani...

Az ember nem szól. Kisvártatva az asszony folytatja:

- Jaj, szögény Teca, nem tud beletörődni a gyászba. Az akácfa alját körülkarózta, ahol a kislány legutoljára játszott, oda jár ki, oszt egész éjszakán át ott sír.

A fáradt ember sokáig nem szól megint semmit, azután álmos hangon felel:

- Azért köllött neki a vigasztalás.

A subát kiviszik az ereszet alá, az ember feküdni megy. Törődött teste csakhamar elpihen. A csillagok közül azok, akik odalátnak az ereszet alá, bepislognak hozzá, és szelíd nevetésüket elküldik az alvónak.

1904

 

VERA ELVITELE

Van ember, aki megélhetését itthon nem találván, olyan mesterséget vállal, amely idegenbemenéssel jár. Így van hajós, aki tavasztól őszig odakószál, de családja itthon marad. Egyedül a kormányos az, aki családját is a hajóra viheti, mert külön szobája van a hajón, de ezt nem mind teszi. Akinek van valami olyan holmija, amire itthon is ügyelni kell: teszem azt, ragasztott magának egy kis házat, vagy hogy van egy kis földje, ami valamit a konyhára beterem, az az asszonyt itthon hagyja a dolgok végzésére. Az asszony itthon él, tejet árul, vagy piaci kenyeret süt, ideje eltelik, és hasznát is látja. Más esetben pedig csirkével, tyúkkal kofálkodhat. Meg a gyümölccsel. Ismerek öregasszonyt, aki egy időben, egy nyáron úgy élt, hogy garabolyokkal megrakodva mindennap vasúton Szabadkára ment, ott az edényeit televásárolta gyümölccsel, vasúton hazajött, a gyümölcsöt eladta, s ment azonnal másikért. Járkálásain haszna volt, mert épp abban az évben itt a tavaszi fagy leszüretelt gyümölcs dolgában, a szomszédban meg dúsan termett: olcsó volt az, ami itt drágán kelt. Íme, a világforgalom kurta kiadásban, ahogy azt a szikár és csupacsont Rózanenő művelte. Hát igen, kereskednek. No, másfelől pedig az iskolásgyerekek végett kell itthon maradni, mert szükséges, hogy azok a tanító úr elébe járjanak.

A másik országjáró vándor, a kubikosember sem családostul járja útjait. Az: is itthon hagyja mindenkijét, és az asszony meg a gyerekek tartására időnkint a postán küld a keresetből. Idegen országok különféle utalványlapjai érkeznek egyszerű külvárosi utcák csendes házaiba. A pénzekből, amiket az oktalan költekezés idegen országokba kivet, némely részt így szállít haza a verejtékes, nehéz munka...

Van azonban harmadik történelem is. Azokról, akik amidőn elindulnak, mindenkijüket magukkal viszik. Nem marad otthon senki: ha talán házacska van már ragasztva, hát a ház. Mert a mondás az, hogy a házat ragasztani kell. Miként támadt ez a szó, ki tudná? De így van, hogy a házat ragasztani szokás. A földre, amely oly könnyen kiszalad a birtokosa lába alól, rá kell ragasztani a házat, hogy ott maradjon. Azután a ragasztott ház ragasztja az embert. De hát vannak mesterségek, amikben menni kell. Menni pedig családostul, akár az apró gyerekkel is, mert együtt dolgozik az egész família. Ezek a vályogvetők és téglaverők. Ahogy a kubikos a társaival éli a nomádéletet, úgy élik ezek családosan. Ahogy a kubikos csak az erről a vidékről való jó, a téglaverőt is csak innen keresik. Van belőlük az Aldunánál is, valamint az ország felső részén. Némely része így aratás után megy el, s késő őszig odamarad, más része már tavasszal útnak indul, s szintén csak ősszel vergődik haza. Ezek jóformán az évből csak a telet töltik otthonukban. Így van különben az ácsok nagy része is: némely része Erdélyben csinál háztetőket, a másik Szlavóniában. A költöző madarak szokására emlékeztető kép ez. Azokat az ösztön hajtja, ezeket a becsületes munkával elérhető kenyér, amelyet keresni kell, hogy hol hullajtotta el részükre az isten...

Nem fehér a kenyér, nem lehet mondani, hogy selyemcipó volna, de nem is fekete. Van olyan téglaverő vagy vályogvető család, amely a tavasztól őszig tartó munka fejében hétszáz-nyolcszáz forintot is hazahoz. Persze, nem mind egyformán, mert ez a dologtól függ. E kintélő idevalók soha napszámba nem állnak, ezt a polgárbüszkeség nem engedné. Csak általjára vállal, ahol mindenki munkája és ereje szerint érdemesül. Hanem azután ahogy dolgozik, ami munkát végezni képes, szinte rettenetes. Az idevaló is, de a szomszéd dorozsmai kunok talán még erősebb munkájúak. Hiszen dolgozni tud az alföldi nép kerek átaljában a feszülésig, mint az aratáson is, de az aratás csak három hétig tart, emez a munka meg tavasztól mindaddig, amíg az őszi nagy esők be nem következnek. Mi voltaképpen ez a mesterség? Elsősorban annak a tudománya, hogy mely földek alkalmasak arra, hogy válykot csináljanak belőle, ismét meg hogy mely föld teljesít hasznos szolgálatot téglakorában is.

Azután már csak ezen földek felásása, összehordása és dagasztása következik. A megdagasztott föld azután formákba kerül az alkalmas pillanatban. Hogy melyik ez az alkalmas pillanat, azt csak az tudja, aki ért hozzá, mert az csak úgy mögmutatja magamagát -, szóval a szappanfőzés tudományához hasonló. Ez mindössze a hozzáértés, ezután jön a munka, a karok, lábak és derekak ereje: hogy ki mennyit bír egy nap az anyagból kiformázni. Ez azután a lázas munka, mert ezre szerint van a fizetés. Az egész család dolgozik hajnaltól estig, még holdvilágos éjjelen is folytatják, de még a földhordáshoz, vízért, élelemért való küldözgetéshez hónapszámost is fogadnak maguk mellé. Mert aki itten csak másfélezer formát tudna kivetni egy nap, az akár bele se fogjon, mert ez olyan mesterség. Megállás nélkül tartó munka, szinte csoda, hogy annak, aki közülük formáz, hajnaltól estig való folytonos hajlongálásban a dereka el nem szakad. És hozzá élnek olyan nomád életet, amelyet gúnyosan néznének le az ezer év előtt bejöttek, ha látnák. Mert azoknak a sátrai jobb lakások voltak, mint azok a földbarlangok, amikben emezek laknak.


A Vera leányzó, afféle kislány-cseléd, itt szolgált nálunk, és hogy valami különösebb panasz lett volna ellene, nem lehet mondani. Úgy törögetett ugyan az edényfélében, de nyilvánvaló volt, hogy ez annak a túlbuzgalomnak a következménye, amely mindenáron gyorsan és jól akar tenni, pedig az nyilvánvaló, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. De az ilyenből jó cseléd válik, ha kézhez tanul. Azután az is jó, hogy idevaló: az anyja időnkint bejár, s gondot tart rá, tanácsokkal ellátja, amiket jobban meg is szívlel, ha a szülőanyjától hallja. Úgy gondoltuk hát, hogy a kis Verában igen alkalmas cselédre találtunk, aki majd esztendőkig is ellesz itten.

De nem úgy volt, mert a múlt hét hétfőjén jön az anyja azzal a kéréssel, hogy szerdán délre eresszük el a Verát.

- Hova? Nemigen szokott ilyenkor lakodalom lenni.

- Nem is úgy, hanem hogy egészen eresszék el.

No, ehol van ni. Jaj azonban, az nem úgy megy. Épp ebben az időben nagyon nehéz dolog cselédet kapni. Fölmondás nélkül nem lehet ilyenkor elmenni a háztól.

- Hát pedig csak már eresszék el - mondja az asszony -, mert elmegyünk valamennyien a városból téglát verni.

- Hát már minek vinnék ahhoz a nehéz munkához ezt a kislányt?

- Hát nagyon jól tud formázni.

Már hogy formába verni a sarat, azután meg sebesen kifordítani abból, s azután a mezőn sorba rakni, hogy száradjon. Nehéz munka.

A kislány épp akkor jön haza a piacról, s hallván a beszédet, sírva fakad, hogy azt mondja: ő nem megy. Arra az anya kezd beszélni hosszabban. Elsősorban azon kezdi, hogy mi lenne vele itthon, ha véletlenül fel találnánk neki köszönni.

- De nem köszönünk fel.

- De hátha mégis véletlenül felköszönnek - folytatja az asszony, de a beszéde veleje mégiscsak abban van, hogy a Vera nagyon szépen tud formázni.

A lány nem szólt semmit, fejkendőjét a szemére húzta, s dacosan dörzsölte ujjaival az asztalt.

Utoljára abban történt a megállapodás, hogyha szerda reggelig tud a helyébe más cselédet állítani az asszony: viheti - utoljára az ő lánya, ő tudja, mit tesz vele, s ha felmond, két hét múlva úgyis csak el kell ereszteni. Az asszony elment, de bizony csak nem talált, nem olyan könnyű az ilyenkor, mikor a piacról is eltűnik a rendes cselédvásár, s a helyszerzők irodáiban is alig lézeng egy-két olyan cselédforma, aki ingyen sem kellene. Jött hát kedden délután a hírrel, hogy nincsen cseléd, de már akkor az ura is vele jött kettős kérlelésre. Csontos, őszes ember az apa, bizonyos Ullmán József nevezetű. Hogy mint kerültek a nevükhöz, nem tudni. Ez az öreg Ullmánnak mondja magát, míg a kiterjedt család hajós tagjai Hulmány néven neveződnek.

Hát mondja az Ullmán, hogy ő voltaképpen az idén nem is akart menni téglaverésre.

- Háromszor sürgönyzött a vállalkozó, hogy mönjek, de még nem is voltam rá felelettel. Aztán a múlt hétfőn, mikor épp otthon az ebédöt összük, hát nem beállít, hogy azt mondja: Hát Hullmán bácsi, maga még a sürgönyre se felel, hanem így kell érte jönni? Hát aztán három hatvanat ígért ezriért, hát mit csináljak? Nem löhet az ilyen munkát elhagyni...

- Négy-ötezröt - mondja az asszony - naponta kiverhetünk négyen, ha még egy napszámost is fogadunk hozzá.

Ez nem megvetendő kenyér: naponta tizennyolc forint volna ez, ha megbírják az ötezret. De ez aztán már borzasztó munka.

- Hát hiszen, nini. De kár ezt a lányt ilyen fiatal korában ebben a szörnyen nehéz munkába fogni. Majd meglátják, vakarcs marad, nem nő meg.

- Dehogynem - mondja az asszony. - Látnák a fiunkat, ennek a bátyját, csaknem óriási, pedig mindig velünk verte a téglát. Csak mög köll a munkásnak az ételit adni, akkor nem köll félteni. Nálunk mögvan a könyere, szalonnája mindönkinek röndössen. Még a napszámos embör is úgy szegődik mihozzánk, hogy mink adjuk neki az ételt...

- No, én, ha maguknak vagyok, mégse vinném el. Jobb lesz, ha itt marad.

Ullmán József a földet nézte lehajtott fejjel, s hallgatott egy darabon. Aztán megszólalt:

- Ne kévánnyák - mondta -, ne kévánnyák. Egy fiam így veszött el. Itthon hagytuk, mire hazagyüttünk, sehol se találtuk. Hova lött, mi baj érte, senki se tudja. Húsz éve, hogy eltűnt, de még most is sokszor könyvezöm... Hát mán nem akarnám, hogy még ezt is könyvezzem... Hát csak eresszék mán el, kéröm.

S Vera ment, boldogan pakolászta össze a holmiját. Mert aznap új ruhát vettek a lánynak, hosszúszoknyás új ruhát. Kis Vera így nagylánynak neveződött ki, s a nagylány örömmel ment oda, ahova a kislány menni nem akart.

1904

 

BOCSÁNAT

Mikor jöttek volna el éjjel, tánc után, a legények a bálból, és haladtak volna a sötét homoki közökön át, amiket a holdfény elől beárnyékolnak az öreg, szálas jegenyék, Kádár Vincét csakugyan leütötték. Már hogy hogy történt, afelől senki sem tud semmit, annyi bizonyos csak, hogy egész délután kötekedett a Vince, tánc közben kivette a leányokat a másik keze közül, másokra meg rátáncolt, estére kelve pedig valóságosan vesztit érezte. Bort locsolt a többire, a szivarját szivarszívó szopókába tette, aztán kiégette vele a másik ruháját, majd meg a bandával veszkődött. Értetlen volt a csárdás (a városból került ki oda), nemigen tudta még magát viselni, nemhogy rendet tartani értett volna, de még azt sem tudta, kinek adjon hitelbe, kinek nem. No, bele is pusztult hamarosan, aztán elszármazott onnan, bár hiszen azért Kádár Vincét csak leütötték még akkor éjszaka a közön. Ez már nem kötekedésbe történt, hanem itt a harag meg a bosszú is beleártott magát az ügybe, mert ha csak éppen ingerkedésből állt volna a dolog, ott kapják közre a bálban a leányok előtt s löknek rajta jó egynéhányat, hogy kilódul, itt-amott beüti a fejét, amely majd beforrt volna ugyan, de a szégyenítés is megtörtént volna. Vad dolog az ilyesmi, de van olyan leány, aki szereti nézni, mert voltaképp elvadult formájában nem más ez, mint a hajdani tornajáték, ott is esett halál, itt is a szemtől-szembe való harcban, amik egy pár tetszetős szem kedvéért vívattak ott, vívatnak itt. Azonban Vince leveretése alkalmával alattomos volt az öldöklés, megszúrták, főbeverték, leütötték: vérbe nem fagyott ugyan, mert bár nyár volt, a vér akkor is csak megalszik omló állapotában, de mert a később jövők fölemelték, s vitték hazáig, fölzörgették a tanyát, ott azt mondta Vince: - Jaj, édös szülém... - azután pedig csakugyan és végképp meghalt.

Másnap a halál irányában mozogni kezdtek a pusztázó városi lovas katonák, akik igen kegyetlen nagy csatokat tesznek azon szíjakra, amiknél fogva a derekukra oldalazzák a kardot, és a vastag kardok pengő játékot űznek, pengetvén hol a sarkantyún, hol a kengyelek vasain. És járták körül a határt, keresvén azokat, akik a holtat halottá tették. Többfelől szedték össze a fiatalabb népet, de nemigen akartak azok tudni a halálról semmit sem. Szokás tagadni az ilyesmit, sötétség volt ott is, sötétség a vizsgálatnál is, bár hiszen világító gyertya a törvény, amíg el nem fújják.

Láttak ámde a két pusztázó lovasok, és mentek egyenesen bizonyos Hibás Szélpál Antal tanyájába, a Lőrinc gyerek végett. Megrettenve nézett rájuk Szélpálné, és azt mondta, hogy alighanem borzalom történt már megint és istentelenség. A katonák a Lőrinc gyereket keresték, anyja szíve vertében elállt, hogy miért is keresik. Lőrinc előkerült. Lőrincnek mondták:

- Te is az ölők közül való vagy.

- Nem mondhatom - mondta Lőrinc, és az anyjának a lelke örömében röpdösött, hogy lám, nem való a vád. De a kopott dolmányosok csak tovább feszigették ezt-amazt, hogy látták Lőrincet velemenni a halottal, Lőrinc a tetthelyen volt, Lőrinc is a halál elhívói között volt, botját azután megrettenve elvetette az útszéli szőlőbe, ott megtalálták, a meggyfabot finom pirosas hajába bele is vannak bicskával faragva a szö bötű, a lö bötű, továbbá a fö bötű meg a vö bötű, mely utóbbiak Frantzia Veronkát jelentenek, pedig tudvalevő, hogy Veron végett történt a halál.

Lőrinc fehérre válva monda:

- Nem mondhatom... Nem tudhatom... Nem igaz ez a beszéd.

De amidőn az öregebb kopottdolmányos mondaná neki: - Lélökre Lőrinc, odafönt is laknak - Lőrinc a beszédre feleletet adni valóban mit sem tudott.

Lőrincet tehát vitték befelé a sarcolásba, urak közé, kihallgatásokba, börtönök falába, ló előtt.


Hogy az egyetlen fiú a tanyából ily gyalázattal teljes módon távozott, Hibás Szélpál Antal az ablakhoz ment, és kinézett az ablakon. Azután az asszony zokogását sem tűrhetvén, az udvarra ment, hogy majd gondolkodásában a kerítésbe fogózik, de jó is, hogy kiment, mert jött az ember, aki ki volt küldve, hogy Vince temetésére hívogasson. Sapka volt a fején, mert harmatos időben nyáron is elülik, továbbá rá is volt a fejére kötve a gyászfátyol, a használatos öreg fátyol, mely a Kossuth Lajos képén szokott békés időben tartózkodni a tiszta szobában. Hát mentek ők is a temetésre kocsival, csak a béres gyerek maradt otthon, az is sírt, mikor eljöttek, mert félős volt neki a hely, miután a kutyák már másfél nap óta nem úgy ugattak, mint máskor. Torkukból panaszos, üvöltő ének szállt a jegenyefák tetejei felé, s volt pók, amely ezen időben a padmalyról hirtelen eséssel egyenesen az elhurcolt legény ágyára ereszkedett. Pedig az igazsághoz tartozandók: a pók, kutya, zöldbéka, ökörfarkkóró. Ennek is az egész szára teli van virággal az idén - majd meglátjátok, hogy ennél telebb tél nem volt a világon.

A kocsin az asszonnyal Szélpál elment, a halott tiszteletét végig megadták, s amarra gondoltak, aki - úgy lehet, hiába - a börtönt szenvedi, és éli a sötét rabság szenvedéseit, akárcsak ha a Sándor idejében állna a világ. Végigmenték a temetőig a halott útját szótalan. Szólni nem mertek, mert az ő kocsijuk volt a menetben az utolsó, s tudvalevő, hogy temetéskor a halott lelke mindig az utolsó kocsi utasai fölött repked.

Félesztendőt vetettek összevissza odabe a városba a Lőrincnek azok az urak, akik az igazságot a könyvekben keresik, hát egy este a tavaszi csatákban Lőrinc kiér a városból. Már éppen csak hogy majdnem lefeküdtek Szélpálék, az asszony már neki is fogott, csak Szélpál nyüglődött az asztalnál borotválkozás irányában, mert ez szombaton történt, azaz hogy nem is szombaton, hanem szerdán, de utána ünnep következett, bár hiszen mindegy az úgy a maga valójában. Tehát Lőrinc hazaért, s a kutya vakkantott elébe pár szót az udvaron, mondván - de rég láttalak, hé!

A legény nem sok ügyet vetett rá: a bugyolával, amit a karjában tartott, a házba fordult, s kissé meg is bukott a küszöbfán, mert idebent a városon még a börtönben sincsen küszöbfa, annyira kitanultak vagyunk mink itt a városon a világi életben. Hát bebukott az egyiken, be a másikon, és ott állt a szülei előtt. Sötétben haladván jó időt, kissé megkáprázott a szobabeli világosság előtt, s alig bírta, Istennel köszönvén, kimondani a jó estét. Mindkét szülő hirtelen örömmel fogadta a kívánságot, anyja úgy, ahogy volt, sietett feléje, míg Szélpál előbb letette a borotvát, és mondá:

- Hallod-e, Lőrinc?

- Hallgatom, apám - mondta a fiú.

Hibás Szélpál folytatta:

- Mink azóta nazarénusok löttünk. Igazság nélkül itt senki sem tartózkodhat. Mondd mög, Lőrinc, benne voltál az ölésben?

Lehajtja fejét a fiú, és hallgatott egy darabig, aztán szól:

- Benne.

Az apa szól:

- Mögszenvedtél érte?

- Mög.

Az anyja megrettenve húzódott hátra.

A cókmók, amit Lőrinc a karjában tart, és amiről okos ésszel azt lehetett volna hinni, hogy a testi ruháját hozza benne haza, akkor mozogni kezd, és némi vékonyka sírás hallatszik az alacsony házban.

- Itt találtam a közön, az árokban - mondja Lőrinc. - Valaki oda kitötte. Jó szöröncse, hogy lábbal állította az árokoldalhoz, mert hogy esött az eső, már folyik benne a víz... Még belefulladt volna.

Megilletődések pillanatai ezek.

- Lelök helyött lelök - mondja csendesen az asszony, és Lőrinchez lép, hogy elvegye tőle a gyermeket. - Fönséges Jézus, a kezedet csókolom.

Hibás Szélpál Antal pedig a csülkös tányért, amiből vacsoráltak, az asztalon Lőrinc felé tolja. És a mellényzsebben kotorászván, tulajdon bicskáját nyújtja a véreskezű fiának, mondván a mindeneket megbocsátó szülői szívvel:

- Ögyél, Lőrinc.

Kis alacsony tanyai gerendás szobában a petróleumlámpás szelíd szeretettel világít.

1904

 

A MUZSIKA

Már őszre hajlott. Nem volt sem meleg, sem hideg, a lovacskák a pusztáról jövet jóízűen kocogtak a fasoros úton. Csak olyan egyszerűforma kocsin, az nagyon jó a lovacskáknak, mert teherrel is könnyebb, mint amaz a vastengelyű üresen. Nem hiába vannak errefelé nevezetes bognárok és jó kovácsok, azok már régen kitalálták, hogy milyen kocsi való ide.

Nem jó, ha valahol van az ember, későn indulni, mert csak estére, sötéttel ér haza. Annak semmiféle értelme nincsen. Eltörődik a kocsin; mert sötét van, nem lát semmit, csak ül; ha elszunnyad, a nyaka félrebicsaklik, s másnap, de még harmadnap se tudja, mitől fáj a nyaka, pedig a nap nem süthette föl. Unalmas is, ásítozik, alig várja, hogy hazaérjen, s hogy a kocsi az utcákba jut, idegenül néz körül a lámpák közt, s megcsodálja a járókelőt, hogy miként lehet ilyen későn, esti kilenckor még a házon kívül mászkálni. A kapuja elé érve, úgy száll le, mint a holtfáradt; ha nem várják: mérges, ha várják: az a baja, hogy miért várták - nem, ez a mesterség nem ér semmit, napvilággal kell hazaérni, az bizonyos.

Szép őszi délutánokon mennyi gyönyörűség telik. A kocsi halad, már ahogy éppen akar, mert ilyen kora indulással az út nem sietős. Továbbá a dohány élvezetül szolgál, mert látni lehet a füstjét. Tüzet sem oly könnyű vele csinálni, az ember nem égeti ki vele a másiknak a kabátját, kocsira való szűrét. Pedig lám, a sógor pipára gyújt, hasonlóképp a másik sógor is, és büszkén mutogatják a dohány parazsát:

- Ehol e! Keresi a fináncot.

A dohány ugyanis, régi hit szerint, ha a pipából parazsalva kidudorodik, nemes vérbeli faj, s a pipából csak azért jön elő, hogy a határban szétnézvén, keresse a fináncot. De nem találja, mert szép illatának hallatára megbúvik a finánc (az effajta dohányok oly különösek lévén, hogy halladszik a szaguk). És a nap kellemesen jár-kel a fák fölött, játékos sugarai az emberi képekkel enyelegnek. Némely légyfélék állandó kísérőül a kocsihoz szegődnek, s úgy laknak rajta, mint más a palotában. Barátságosan duruzsolnak, egyik emberről a másikra másznak, s csak akkor rebbennek odább, ha a kocsi a város alá ér: a pusztai szabad legyek oda be nem mennek. A kútnál pedig megállani! - ki ne állna meg az útszéli kútnál? A lovacskák feje már jóideje arrafelé van fordulva, amerről az ágast látják, a lovacskák szaladás közben szívesen kortyannak egyet, és a hűs vizecske hosszú torkukon úgy szalad le, hogy kívülről is látszik, amint hullámzik belül. A vízmerésnél pedig ismét mulatságok vannak, mert mindig az akar merni a lovacskáknak, aki legkevésbé ért hozzá. Mert a jártasabb itató nem vödörre jár, hanem dézsára, s az ostorfát a dézsa állása szerint fogni nem minden embernek adott tudomány. Különösen, ha a karjai sem szolgálnak hozzá, mivelhogy nem könnyű a dézsa, kávája sincs a kútnak, hanem fölötte köll a deszkákon állni; aki mármost ehhez nem ért, semmi vizet sem juttat a lovacskáknak a vályúba, hanem mindet magára locsolja, s azután ilyen csuromvizesen a magas kútról a homokba ugorván, úgy elkeveri magát, hogy akár a küldött ördögnek is lehetne tekinteni. (Nem toll ez hé, se nem kalamáris...)

Azután pedig megint csak halad a kocsi, kihallatszik a lovacskákból, amint taktusra kotyog bennük a dézsa víz, ellenben a sógor kiált, hogy baj van. Elmaradt a pipa. Mindenki látta ugyan, hogy a sógor ott feledte a pipát a kút oldalában, de hát aki nem tud a pipára vigyázni, az ne pipázzon. Megint csak megállunk, a sógor visszaszaladt a kúthoz, s jön aztán vidáman, mert ki látott ekkora örömet? - a dohány magára hagyatva is még mindig keresi a fináncot.

Ily mulatságok történnek, és az őszi enyhe napos délután szépsége valóban csodába illő. Ami a földeket illetné, amiken a kocsi átszalad, azokban vannak úgymondott feketeföldek meg homokok. Valójában azonban egyik is homok, a másik is, csak az egyik színe fekete-szürke, a másiké sárga, míg megint másé oly fehér, mint napon járó apró kis tanyai lánykák lenhaja szokott lenni. A fák derekai barnák meg fehérek, már amelyik ahogy szokta, azonfelül pedig minden zöld, ami csak a magasságbéli úrnak a kék ege alatt van. Hanem ennek a zöldnek a sokféleségén el lehet ringatózni, mert bár számos, nem kápráztató, hanem szelídségében a természet tiszta bájával teljes. A fák levele más, sokszínű, azután itt-ott a szőlők, az egyik még éled, a másik hervatag, azután más a fű zöldje, más a nádasé, amodébb aranyszínében szinte világít a tarló. Nincsen piktor, aki le tudná festeni, nincsen ember, aki el tudná beszélni, s lám, a csendben kocogó kocsi üléséről mégis látható.

Látszik azonban a fák törzsei között némi fehérség is. Mindenki tudja, hogy no most, nemsokára ez következik. Kis útszéli csárda ez, mert még némelyek annak nevezik. Udvarának a kapuja nyitva, beállhat, aki akar, most igen alkalmas oda beállni, mert nóta van ott, és tánc van. Nem valami nagy tánc, csak két magyar sétál az udvar homokján, a másik három magyar megy utánuk zenével. A zenében két ember van pikulával, egy ember pedig valami kis koporsófélét visz a nyakába akasztott szíjon, ez a koporsó a dalnak a lelke. A pikulák csak sivítanak, de ez a koporsó mondja a nótát. Az ember, aki kezeli, kis alacsony, zömök, hátul csatra járó csizmában, huszonöt év előtti úri divat volt ez a csizma, ma nem tudná megmondani egy sem, aki akkor viselte, hogy miről volt jó rajta akkor az a csat. De hát divat volt, s mint minden divat, átszolgált a néphez használtabb csizmák alakjában - tehát így fölöltözve hordozta a furulyások után a dalos koporsót a zömök ember, és igen csak szólaltatta:

Két karikagyűrű van az ujjamon,
Találok szeretőt falun, városon,
Találok én szeretőt,
Minden ujjamra kettőt,
Szőkét, csinosat,
Barnát, gavallérosat...

Mikor a pikula elhallgat, még egyszer mondja a kis koporsóforma zenei edény: barnát, gavallérosat. És lippennek rá egyet a mulatók. A mulatságban (ünnep van ugyanis) semmiféle hátráltatást nem tesz az, hogy a kocsi az udvarba fordul, a zene azért hangzik, csak okosan kitér egymás útjából zene meg ember. Dunog tovább az ember oldalán a muzsika. A formája az, ami a kisbőgőé, csakhogy nincsen neki nyaka. Vonó se kell hozzá, csak a jobb kezével hajt az ember egy köszörűkőformát, amihez a húrok hozzáérnek, persze, zúgnak is. Huszonkét játéka van a zenei edénynek, idest: huszonkét billentyűje, fából faragva, amiket különféleképp a balkeze ujjaival szolgáltat a húrokhoz a csatoscsizmás, ezekkel ütögeti ki a nótát, tíz félhang is tartózkodik közöttük. De mindebből nem látszik semmi, szemérmetesen le vannak a húrok födéllel takarva; a köszörűkőforma se látszik, födele van, nemzetiszín pántlika óvja a zúgó födélt, hogyha leesik, a földre ne essen. És egyfelől hajtja a köszörűkövet, másfelől pedig balkézzel huszonkét fadarabon, paraszti klaviatúrán muzsikál az ember. Zeneedénye hasába éppolyan lyukak vannak vágva, mint a hegedűn, brácsán és bőgőn szoktak f-formában lenni, csakhogy kisebbek. A forint be nem férne rajtuk, épp a koronához alkalmatosak: az első korona tehát az edénybe csúszik, mint valaha a nagybőgőbe a húszas. Jó. De a sógor szintén utána óvakodik, amint haladna az udvaron lippentgető pusztafiak után, s megint belekoppan az edénybe egy korona, amazzal összecsördülvén. No, még tűri. De amikor a harmadik is beleesik, mérgesen rázza meg a szerszámot:

- Ne bántsanak engem - mondja haragosan. - Akkor zavargassanak, ha vége van a zenének. Akkor adjanak, kinek mi tetszik.

Őszinte szó. Ez nem cigány, sohase volt az. Ami pedig a muzsikáját illetné, ez nem más, mint a lant; a régi magyarul tekerőlantnak nevezett formája a lírának. Nemigen gondolom, hogy akadna ember, aki meg tudná mondani, hogy miként vált a mostani formájára, s hogyan s mely módon került az Alföldre, s itt is csak egy vidékre. Régi, igen régi hangszer ez, de ami itt-ott felőle írva van, azon nagyon bajos lenne elmenni, mert össze-összetévesztik mással.

(Comenius a debreceni janua linguaeben említi, ahol az éneklésnek tudományáról beszél, s tekerőlantnnak mondja, latinul: sambuca sen barbitus nevet ád neki. A nürnbergi Orbis Pictusban említi a muzsikáló-hangicsáló szerszámok között: "a tekerőlant (kintorna) belül a keréktől, amely forgattatik, a forgácsok a balkézzel szoréttatnak, fogattatnak, illettetnek". Itt lírának meg leiernek is nevezi, de képben másnak mutatja: azon nem fabillentyűkkel játszanak, hanem kézzel nyomják a húrokat. A sambuca pedig másfelől nem más, mint a bodzafafurulya: "bozfában alkotott igreckésség"-nek mondja a bécsi kódex. De megint másfelől meg ugyane név alatt parasztciterának említik: genus citharae rusticae. Ebből a fajtából, amelyen most a csatoscsizmás játszik, egy darabot ismer a lipcsei De Wit-féle hangszermúzeum, csinálási éve 1720, s mert szép kalapács van a vasalására verve, azt hiszik, hogy valaha bányászemberé lehetett. Ott Bauernleiernnek tartják; a francia a vielle-ek közé sorozza; az angol neve: hurdygurdy.

Mint látható, elég változatos és körülményes sorsú muzsika, amely most itt szól a csárda udvarán. Hangja úgy zúg, mint a nagybőgőé, s a szentesi tanyai embereket, akik még csinálni tudják, és játszani is értenek rajta, messzebb vidékre is elviszik falusi lakodalmakba muzsikálni.)

Vége a dalnak, elállt a tánc, gyerünk tovább. Előbb azonban a szíjra és kerékrejáró muzsika iránt alkudunk, hogy meg lehetne-e venni.

- Meg - mondja az ember -, de ma nem. Mert nekem az éjjel muzsikálni kell, szerződésbe vagyok ide a korcsmárossal.

- Hát itt hagyjuk. A korcsmáros majd beküldi alkalomadtán.

Gondolkozik az ember, azután kezdődik az alku. Két árát kéri, fél árát ígérjük, mint már szokás, végül megegyezünk. Fele árát mindjárt oda is adjuk, hogy meg ne bánja az alkut.

- Dehát... dehát... - szól meglepődve -, még oda se adtam...

- Majd ideadja. Hiszen magyarok vagyunk, vagy mi?

- Hát hiszen - vélte csendesen -, hát persze, hogy persze.

De a muzsikát nem hagyta ott a korcsmárosnál az ember, amint az alku szerint ez állt volna. Hanem másnap reggel behozta maga, s ahogy hangszerét a város utcáin cipelve járt-kelt, megfordultak utána a jövő-menők: a városi nép legtöbbje manap már hírből sem ismeri ezt a lantot.

- Hát behoztam magam - mondja. - Veszekedés volt ott az éjjel, mondom, még majd összetörik, ha ott hever. Meg apró gyerekei vannak a csárdásnak, elronthatnák.

Tekintete szeretettel siklott végig a lanton, amelynek fényesre kopott, barna födelére égetve van: Én, Csendes István készttettem ezt a muzsikát, Szentes... - az évszámok lekoptak róla.

Hát jól van így is. A még járó pénzt eltette, s az ember aki tegnap nem szívesen hallotta a bőgőbe hulló koronák csörgését, most ráadásul némi útiköltséget kért, mert - mondta -, hogy behozhassa épségben a muzsikát, lemaradt a társai kocsijáról, s most vasúti jegybe kerül, hogy hazatérhessen.

Azután leült. A lantot az ölébe vette, s hosszú szíjait átcsatolta a derekán. A köszörűt megforgatta, a fabillentyűkön még egyszer próbára végigjártatta a balkezét, s még egyszer elzúgta az öreg szerszám:

Szőkét, csinosat,
Barnát, gavallérosat...

Még az ajtóból is visszaszólt:

- Sohase adtam volna el, ha rám volna szabva... Ha nem hát nekem nagy, magas embernek való ez... Majd csinálok másikat - vigasztalta magát, és csendesen behúzta maga után az ajtót.

1904

 

ÍGY VOLT RENDELVE

Májusi napfényben odakint minden nevet és mosolyog még a föld is. A homokban csillog a macskaezüst, fehérfalú tanyák tetején fehér galambok tollászkodnak, kutyáról, tehénről téli bundájuk levedlett, az is csak könnyű és vidám állapot. A szarka a fák zöldjéből cserreg elő, és mondják bent a tanyában: Cserreg a szarka, vendég jön. Szerelmes táncukat lejtik a levegőben apró, fehér pillangók, ellenben a nagy farkaspille bement az ereszet alá aludni, mert ő éjjel kódorog. Az égen valódi tisztaságok mutatkoznak, s kékesen száll felfelé itt-amott a kéményekből a füst. Az ám, szép ez mind.

És mégis, itt a köz mellett, egy csendes kis tanyában Elekes Péternél most a szomorúságok pillanatai vannak. Mi dolog történt? Miért hallgat az ember, s miért sóhajt az asszony? Nem történt egyéb, mint hogy innen nem messze, alig egy fertályórányira, vizsga napja van az iskolában, s Elekesék fia is ott volt a tanulók között, a Ferkó. De Elekesék nem mentek le a vizsgára, bár a dolguktól megtehették volna, hanem csak ülnek otthon szomorúan. Minek menjenek? Csak szomorítanák magukat, és újabb fájdalmak lepnék el a szíveket, látván és hallván Ferkót beszélni a vizsgán bátran és okosan, csillogó szemekkel, kipirult arccal, amint az iskola legjobb tanulójához illik is. És tudni mellé, hogy íme, a tanulásnak vége van. Ferkó az iskola minden osztályát kijárta, tovább nincsen, nem megy, nem lehet, nincs pénz, mehet tehát annak, aminek a többi: béresnek valamely módosabb gazdához. Ők maguk nem tarthatják otthon, a gazdaság kisebb, hát mennie kell. Hogy a városra tovább tanulni küldjék, arra pénz nincsen, mert a bátyja már bent jár, azt is alig bírják, pedig a lakása is ingyen jár ki egy rokonnál...

Már délelőttre hajlott az idő a reggelből, az iskolában befejezték a vizsgát, szétosztották a jutalomkönyveket is, a sok gyermek szerteszéledt és haladt hazafelé. Jön Ferkó is boldogan a közön, nézi a könyvet, benne a képeket, a legnagyobb jutalom neki jutott.

Hát örömmel van ilyenkor a gyermek. Az anyja nézi az ablakból, amint jön a ház felé, s elébe megy. Ferkó hozzászalad:

- Anyám! Édesanyám!

- Mi az, Ferkó?

- Nézze ezt a szép könyvet... Megint én vagyok első.

Megint - tudták ezt úgyis otthon. Megint első, de ezentúl?

- Gyere, mutassuk apádnak.

Elekes Péterhez beviszik a szobába a könyvet, a gyerek arcán pírral ég a büszkeség, amint a szorgalma jutalmát az apja elébe az asztalra teszi. Péter nézi, nézegeti, aranyos a táblája kívül, színes festékkel készített képek belül a lapok között, az első lapon az öreg tanító írása: "Legjobb tanítványomnak emlékül."

- Ez csakugyan szép könyv - szól Péter, hogy mondjon éppen valamit. - De az is szép, hogy kiérdemelted.

Hallgatnak. Miként kellene a gyermeknek megmondani, hogy de most már ennek a világnak vége van, jön az élet munkája, a kézből a könyv kimarad, s helyette a vasvilla nyele jön bele. Az iskola fehér fala a különféle táblákkal és térképekkel eltűnik, helyette az istálló falai következnek, amik magukba zárnak egy fiatal életet. Jézus, de borzasztó dolog a szegénység... Ilyenkor látszik meg nagyon.

Az asszony félénken szól:

- Már most vége is az iskolának, Fercsi.

- Vége - mondja a gyerek -, majd az ősszel kezdődik újra. Már azoknak, akik még nem végezték el mind az osztályt.

- De te már - folytatja Elekes -, te már...

- Én már elvégeztem mindet. Nekem most már...

A gyerek megáll, s hirtelen a szüleire tekint. Látja az apját lecsüggesztett fejjel, amint néz bele az asztalra tett jutalomkönyvbe, zavarodó szemei előtt táncolnak az öreges betűk: Legjobb tanítványomnak emlékül. Látja az anyja szomorú arcát, érzi a csendet, amely hirtelen beállott, s most először fölvillan az agyában: hátha ez azt jelenti, hogy az iskolának vége. Hirtelen az apjához rohan, a mellére veti magát, átkarolja, úgy könyörög.

- Édesapám, taníttasson kend tovább engem is, mint a Jancsit.

Az asszony nem állja tovább, kimegy, mintha dolga volna. Az ember a gyermekével magára marad. És szólna hozzá, ha tudna, de mit tudjon szólni. Lelkében mondhatlan keserűségek támadnak, a torkát is fojtogatja valami, s melléből valami melegek rohannak a nyakán keresztül a feje felé. Ím, hetek óta gondolkozott már ezen (az ő szótalan életükben sok hely jut a gondolatok számára), és most nem bír szólni. Pedig ami nem lehet, az nem lehet. Hisz mennyiszer meghányta és vetette már, de egyre nyilvánvalóvá vált, hogy ez kész lehetetlenség. Nincsen hozzá tehetsége - mondják ők, a vagyoni tehetséget értvén. De mit szóljon. Ott van a gyermek, karjaival a nyakát öleli, fejét a mellére hajtja, s lehajol az ember hozzá, hogy megcsókolja a homlokát.

- Nem bírom, fiam - mondja végül -, nem bírom. Tudod, hogy szegények vagyunk.

A gyereknek a könnyei lassan megerednek, az anyja bejön, és szelíden szól neki:

- Fiam, kisfiam.

Az apja mondja:

- Még csak itthon sem tarthatlak - s folytatná tovább, de ugatásba kezd odakint az udvaron a kutya, valaki jön. Hallatszik, ahogy csitítja a kutyát, mondván: - Ne okoskodj Bodri, mert rád húzok!

A gyerek lefejti a karját az apja nyakából:

- A tanító úr - mondja.

Csakugyan az öreg tanító köszönt be a szobába. Nem sok kell hozzá, hogy lássa a helyzetet, a könyv fölébe hajló csüggedt férfit, emitt a gyermeket, arcán a könnyek friss nyomaival, amott a szomorú és szótalan asszonyt; leül a padra, és csendes sóhajtással szól:

- Én is ebben járnék pedig.

Mondhatlan tisztelettel függeszti égő szemeit a gyermek az öreg mentorra. Ez azt mondja:

- Eredj ki, kisfiam, egy kicsit, édesapáddal volna beszélnivalóm.

A gyerek csendesen kisompolyog a házból az udvarra, ott maga elé bámultan megáll. Most az asszonyban tör ki a halk jajkiáltás, mintha egyenesen küzdő szívéből fakadt volna.

- Nem bírjuk, nem bírjuk. Nincsen hozzá tehetségünk. Amaz is csak szenved odabent.

A tanító hallgat, mert az ilyesmi ellen valóban keveset lehet mondani.

- Téged is én tanítottalak, Péter, téged is, Veron, de ennél a fiúnál különb eszű gyerek nem volt a kezem alatt eddig. Isten ellen való vétek, hogy béresnek menjen!

Elekes Péter határozott mozdulattal becsukja a könyvet, s az asztaltól föláll. A csüggetegségből elég volt ennyi, nem lehet örökké siralom, és végre is határozni kell.

- Pedig annak megy - mondja erős hangon -, mert más nem történhetik. Pénzt kell keresnie, nem is magára, hanem amarra, a Jancsira, aki benn tanul.

Csendesebben hozzáteszi:

- Mert így van rendelve a sors által.

Az öreg tanító mormog:

- Igen, áldozatoknak kell lenniük. Rendelve van, hogy áldozatok tétessenek.

Kezet fogván, néma szomorúsággal tekintenek egymás szemébe mind a hárman. Elmegy az öreg. Az udvaron, mellette elhaladván, szó nélkül homlokon csókolja a merengő fiút, s bús gondolataival elhagyott iskolája felé igyekszik.

1904

 

HAJNALI SÖTÉTBEN


RÉGI DOLGOK

A mi felsőtanyánk hosszú és vékony földszalag, amely fölnyúlik egész Félegyháza alá. A felső része ma is puszta, a csengelei legelő. Lejjebb következik a balástyai kapitányság. A hatvanas-hetvenes években, még igen csak szétszórt tanyáival, közte és Kistelek között haladt a vasút. Ugyan most is halad, de sebesebben. E tájtól nem messze fölfelé, a péteri pusztán állították meg Rózsa Sándorék a budapesti vonatot, ez is lett a vesztük. Addig csak ímmel-ámmal ment a rablóvilág kergetése, hanem a vonatmegállítás már felrázta nyugalmukból a hatóságokat. Ez már nem tinólopás meg lókötés, nem is csárdai bicskázás, hanem nagy dolog. Az egész "Staatsbahn" hitele veszélyben forgott, hogy azon nem lehet utazni, mert a betyárok szavára megáll a puszta közepén éjjel a vonat, és kezdődik a fosztogatás. De meg az állam rendje is szenvedett vele a külföldön. Jött Ráday...

Jó hírünket ugyan az osztrák sógorok is szerették terjeszteni. Egy azon időben megjelent bécsi lexikon, melyet az osztrák akadémia adott ki, külön és hosszasan ír Rózsa Sándorról, s azt mondja róla, hogy mikor elsőbb amnesztiát kapott, hazatérve megváltozott viszonyokat talált, mert "egykori" cimborái polgármesteri hivatalokban ültek. No, nem lehet mondani nemet - csinos kis híresztelés ez is.

Nem csoda azonban. Idehaza is sajátságos hírek jártak s járnak olykor most is azon munka felől, amit annak idején Ráday csinált. Általános szólammá vált a kifejezés: a szegedi rablóvilág. Az apákról átöröklődött a fiakra, részint a Sándor révén, mivelhogy az csakugyan idevaló volt, másrészt pedig mert Ráday a szegedi várba gyűjtötte össze az egész Alföld szegénylegényeit. Csakugyan az egész Alföldét, s nem is csupán szegénylegényt, hanem úrféle embert is, különféle vidékekről. És Szeged még csak nem is azért támadt elő ebben a dologban központul, mert hogy az Alföldnek a közepén van, hanem mert éppen volt itt egy, katonailag már semminek sem hívott ócska törökvár, ahova százával is lehetett rakni a rabokat. Ráday dolga voltaképpen Pest megyében is folyt, a nemes vármegye börtönei szintén megteltek, s mikor innen a hetvenes évek elején egész hivatali karával elment, még azután Aradon két esztendeig dolgozott, és ott sem azért, mintha csak Aradon akadt volna munkája, hanem mert ott is talált várat és a várban kazamatát.

A híres, nevezetes bűnpörök aktái is ott maradtak nagy részben, féltve őrizték azokat sokáig, avatatlan szem azokba nem pillanthatott. Úgy hallottam, pár éve nagy ládákban onnan vasutaztak föl Budapestre ezek a sárgult írások, hogy a csendőrség történetének megírásánál alapul szolgáljanak arra: miért kellett elhajítani a régi perzekutor-rendszert, s a helyébe állítani a mai csendőrséget.

Sok régi bűn, vétek és vérátok utazhatott akkor a vasúton, mikor megindultak ezek az akták... Még ismertem néhányat a Ráday régi, külső tisztviselői közül, akik még öreg korukban is szótalanok tudtak maradni, de olykor a fehér asztalnál, jobban mondva: könyökölvén a kisvendéglő piros abroszán, mégiscsak el-elmondtak valamit. Itt az öreg Szekula, aki akár csak egy hadihajó kapitánya, zárt parancsot kapott a kezébe, hogy menjen vele meg az embereivel egy alföldi városba, s ott a városháza előtt bontsa föl a pecsétes levelet. Elment, kibontotta az írást: kurtán csak az volt benne, hogy a kapitányt azonnal vasalja meg és hozza be a várba. Meg az öreg Varjassy, aki hasonlóképpen szállította Arad megyéből az esperest befelé, a szép, piros selyem cingulummal a derekán... Hát igen. Olykor beszéltek egyet és mást, de a javát elhallgatták. Minek az? Az idő elmúlt, unokák öregapák bűneiért mit sem tehetnek, az öregek tehát hallgattak, s bicskaheggyel olykor citromdarabot bökdösvén a borba, csak úgy magukban, belőlrül újra átélték a régi életet...


Abban a Balástyában volt a hetvenes években nékünk is tanyánk. Inkább majornak lehetett volna nevezni, mert gazdasági épületei annyian voltak, hogy nem kellett udvarhoz kerítés, mert körülállták maguk a falak. A dombon volt a gazdaház, azontúl következtek a cselédlakások, csűrök, színek, istállók. Nagy udvar volt, volt virágos kert is benne, két kapura szolgált, de mindig nyitva voltak.

Szép tanyánk csak úgy álmomban jut olykor az eszembe. Ami körülötte volt, mind oda tartozott. A Rónayaké volt ez azelőtt, öregapám vette tőlük édesanyámnak hozomány gyanánt. Még nincs harminc éve, hogy eladódott, s érdekes az akkori meg a mostani birtokviszonyokra nézve, hogy a kétszáznegyven holdas tanya, összevissza minden holmival, ökörrel, tehénnel, lóval, kocsival, ekével csak valami harmincezer forinton kelt el. Volt benne negyvenkét hold szőlő, azt az új tulajdonos azonnal kihányatta az utolsó tőkéig valamennyit. Nem volt akkor a bornak ára, a homoki bort általán csak kocsisbornak nevezték, csak kurta vendéglőben mérték olyan olcsón, hogy ma körülbelül a szódavíz is drágább. Hát ennélfogva kidobták a szőlőt, s vetés került helyére. Ha ma megvolna a negyvenkét hold szőlő, maga megérne ugyanannyi ezrest, forintban...

Megváltozott a világ azóta. Sok minden változott, a közbiztonság is. A Sándorék eltűntek, ki börtön fenekén halt el, ki amúgy. A Sándor Szamosújváron adta ki a lelkét - ha volt neki -, miután kitanulta a szabómesterséget a börtönben. Az öreg Veszelkát meg Eszéken akasztották fel valami nyolc éve. Ez nem is volt idevaló ember, azokból való volt, akiket még Mária Terézia telepített az Alföldre, falut adván nekik, amely "a királyi postautat biztosítsa". Csodálatosképp épp ez a falu lett később a rablóvilág fészke.

Ritkán járt ki a tanyára apám, mert volt kint öregbéres, az öreg Dékány személyében - vén furfangos ember. Meg egy ispán, afféle botos-ispán csak, egy öreg, pápaszemes zsidóember, köznyelven Tapló sógor, mivelhogy télen-nyáron taplósipkában járt. Valami híres gazdák lehettek ketten együttvéve. Pár éve egy idősebb, vagyonos polgártársam meghívott, mennénk ki az alsó tanyára, ahol gazdasági kiállítást meg lefuttatást csinált épp a kapitányságbeli népkör: nézzük meg. Kimentünk az ő hintaján, föltekintettünk mindent annak rendje szerint, s délután jövén hazafelé, a homokban lassan haladó kocsin régi dolgokról beszélgettünk. Azt mondja a társam:

- Ismertem a balástyai tanyát.

- Ugyan? Honnan? - kérdem, mert társam alsótanya birtokos, s ez Szabadka felé van, amaz meg Félegyháza felé.

- Gulyáslegény voltam én fiatal koromban - feleli - csak később kerültem én be a városra. Hát arról a tanyáról is legelt nálam jószág. Akkor még nem fizetést adtak a gulyásnak, hanem kenyérben járt ki a konvenció. Hát az öreg Dékány olyan penészes kenyereket küldött ki konvencióba a gulyához a tanyáról, hogy menten el kellett ásni mélyre, nehogy a kutyák megegyék, mert elpusztultak volna tőle.

Hát ilyen sikeres gazdálkodást folytatott a furfangos Dékány és a Tapló sógor. Tehették, mert apám ritkán járt ki, ha kiment, több napra ment, mert a ki-be való járás egy napot elemésztett. Ilyenkor, a pusztai magányban akadtak olykor látogatói, vagy a felsőtanyai lovas pusztázók kapitánya, vagy Klemm Jusztin lovagoltak oda egy kis kvaterkára. Klemm Jusztin a későbbi hírneves csendőrtiszt, akkor a kisteleki perzekutoroknak volt a komisszáriusa. Persze legény nélkül sohasem jöttek, nem olyan világ volt, hogy rendőrtiszt egymagában is kódoroghasson a pusztán, ilyképp nem volt feltűnő dolog, ha egy-két perzekutort lehetett látni a tanyaudvarban.

Mikor éppen úgy kint tartózkodott apám, egy ebéd után négylovas sátoroskocsi zörög be az udvarra, s perzekutorok ugrálnak le róla. A sátoroskocsi - akkor stájerkocsinak nevezték - nagyon kedvelt volt az Alföldön a hetvenes években. Sátora a széltől, esőtől jobban védett, mint a hintó, azonfelül sokkal könnyebben elment a mély homokban, mert az még üresen is nehezebb, mint emez teherrel. A perzekutorokon meg rajta a rendes uniformis. Kékposztó prémes bekecs, fekete zsinórral, juhászos, pitykés alul bőrnadrág, rezes kard, dupla puska, juhászos széleskarimás kalap, ami a kistelekieket a tanyaiaktól különböztette.

A négy perzekutor megy be egyenesen a Dékány öregbéres lakására, apám meg csak vár, hogy majd csak bejön, aki velük jött, de nem jön senki. Hanem az öregbéres háza felől egy kis zajgás hallatszik. A lovakat sem fogják ki, hanem Dékány megfordítja a kocsit, hogy fejjel álljanak a lovak a kapu felé. Azután jön föl a házba, kopog az ajtón, hozzáütvén néhányszor a keze fejét. Bejön és pislog a vereskarikás szemével - mert az ő szeme hamarább felfödözte a trachomát, mint az orvosok.

- Téns úr... - mondja.

Az akkori külső világ csak a hivatalban levőt titulázta tekintetesnek, a többi más, az téns úr volt.

- Téns úr - szólt Dékány -, a Sándor van itt három pajtásával...

- A Sándor? Hisz perzekutorok jöttek a kocsin!

- Nem a kéröm alássan - véli a Dékány. - A Sándorék vannak abban a gúnyában. Aszongya a Sándor, hogy azt mondja, rettentő szeretne egy kicsit mulatni, kérdözte is, hogy ideki van-e a biliárdos úr?

Apámnak kávéháza volt akkor a városban, a biliárdos úr elnevezés innen támadt.

- Hát aztán mi lesz most már?

- Hát - mondja Dékány -, a pincekulcsot ha lönne szíves a téns úr idanni, mög majd egy zsák zabot is annánk nékik.

Ilyenkor mit lehet tenni? Nem lehet mást tenni, mint leakasztani a pincekulcsot, és azt mondani Mihálynak: csak adjon nekik Mihály mindent, ami kell...

És most jönnének a duplapuskák, a mordályok, a zord haramiavezér dörgő kiáltása, már úgy irodalmi szabványok szerint:

- Pénzt vagy életet!

Pedig dehogy. Szó sincs róla. Még csak fel se tolakodtak a gazdaszobákba, lent maradtak az alsó házban, a béresnél. Ettek, szalonnáztak. Néhány nagy kancsó bort fölhordott ugyan nekik a Dékány, de cserébe elszívta a dohányukat a vén pislogó. Mikor olyan félrészegformára beitaloztak, a zsák zabot fölvetették a kocsira és elmentek. Dékány jött jelenteni, kezefejét ismét hozzávágván néhányszor az ajtóhoz:

- Elmöntek, alássan mögkéröm. A Sándor köszöni a hozzájuk való szívességöt.

1905

 

TÖRTÉNET A GYERMEKRŐL

Nohát most már hogy leszünk, szűcsök? - mondták tehát az emberek, látván Viktor állapotát. De nemcsak az emberek mondták, hanem a leányok is sugdostak egymás fülébe, olykor sikítva nevettek, az asszonyok pedig, ha a tanyákon találkoztak, csóválták fejüket e világ rosszaságai fölött.

A Viktor leány meg a János legény története ez, ama mindennapi, amely oly gyakran megesik, s megesett Viktor is. Hogy János húzott a Viktorhoz, s hogy Viktor az életét adta volna Jánosért, magától értetődő. Már régen ismerték egymást, e helyeken ugyanis nem a bálakban ismerkednek meg a fiatalok, hanem mint gyerekek a mezőn állatlegeltetés közben, azután pedig a dologon, ha kapálni, szénát gyűjteni, szüretelni járnak.

Mert bár János apja - az egész ügy alapja itt kezdődik - a vagyonról táplált külső fogalmak szerint a vagyonos emberek sorába tartozott, azért János is csakúgy elment napszámba máshoz dologra, mint a többi. Mert hiszen valóban céltalan állapot volna, hogy, mivel otthon a munkálni való földön minden dolog elvégezve van, akkor ölbe tegye az ember a kezét, és nézze tétlenül az idők folyását. Ezt ők nem teszik, valóban nem teszik: úgyis elég pihenő napot hoz a tél a maga szürke hónapjaiban. Továbbá János apja tanyáján a pénzgyűjtő szándék erélyesen mutatkozott. Az apja maga szerezte, amije van, béreslegény sorsból vergődött elő, s igen meg tudta becsülni azt a sorsot, ha valakit tulajdon maga gazdájává tesz az Isten. Kedvező sorsa mély hálával töltötte el az Úr iránt, többször misét is mondatott a tanyaudvaron, de másrészt a maga életét forgatva elméjében, Jánost is az egyszerű és küzdő élethez óhajtotta szoktatni, mert csak így lelhető fel a valódi boldogság. Másfelől abban a nézetben volt, hogy halladjunk a korral, miközben talán inkább az erre való erős szándékot óhajtván kifejezni, a halladjunkot mindig fölösszámú el-lekkel mondta. Minden tanítást szívesen elfogadott, a gazdasági előadásokra eljárt, s annak idején fokozódó rémülettel kezdte hallgatni a belterjes gazdálkodásról szóló tanokat. A belterjességtől ijedt meg. Nem tudta, mi az a bel s mi az a terj - a dolgokat valóban sokkal okosabb emberek sem mindig tudják. De volt hozzá ereje, hogy ne riadjon meg végképp, csak hallgatta megint tehát, s utóbb boldogan mosolyogva állapította meg, hogy voltaképpen kerítéses gazdálkodás ez, minek nyomán az öreg eperfát is kivágta, hogy belőle a kerítéshez karókat csináljon, mondván: majd nől addig új eperfa, míg Jancsi annyira emberkedik, hogy feleséget hoz a házhoz.

Nőtt is a fa, és Jancsi egyszer mondá, hogy ő feleséget hozna a házhoz. Nem volt nekik több gyerekük, evvel a Jánossal együtt összevéve volt nekik egy, s megütődve hallgatta János apja, hogy János el akarja venni a Viktort. Komoly idők voltak ezek, és lelki keserűségek árnyai borultak e szigorúan tiszta és rendben tartott tanyára. Mert tudvalevő, hogy minden botnak két vége van, s ezúttal a bot másik vége az volt, hogy hiszen a Viktor afféle nincstelen semmi. Az apja csak kapás, másnak a keze-lába, akkor küldik el, amikor akarják, s mondta János apja:

- Ugyan hova gondolsz, János?

- Hát pedig már csak így gondolom, apám - mondta János szomorúan, mert tudta, hogy efféle kötözködések fognak történni.

Az öreg ember végignézett a fiún, s kurtán mondta:

- Hát pedig ide nem hozod. Ami nem lehet, az nem lehet.

János ismerte apja határozott beszédét, nem szólt ennélfogva semmit, hanem az édesanyjához folyamodott. Ahogy a kamrába ment foglalatoskodni, utána óvakodott, és ott mondta neki:

- Édes szülő anyám, segítsen rajtam.

Az asszony rábámult. Az erős, csupa akarat férj oldalán ő oly semminek tudta magát, hogy az eszébe sem jutott, hogy még ő is tehetne itt, ebben a dologban valamit. Hát hiszen igen. Mikor ők összeálltak, más világ volt. És amikor János született, még nem is voltak pap előtt, nem is értek rá, pénzük nem volt hozzá, mindaz csak későbben történt... De most? Mit tehessen ő? És János bevallotta neki, hogy ők is csak úgy vannak, ők sem voltak még pap előtt, s lám, már mégis...

Az asszony nem felelt. Hirtelen támadt sápadtság borította el, majd a meleg kezdte lelni, a forróság átfutott rajta, amidőn az eszébe ötlött, hogy az voltaképpen neki unokája lenne. A kamrából tehát szótalan kifordult. Jánost otthagyta és bement az öregéhez:

- Baj van, János - mondta.

- Micsoda? - mondta az öregebb János.

Az asszony beszélt, ahogy ők szoktak, abban a régi szerény módban, hogy őnekik kend a férj, de a férjnek te az asszony. Beszélgettek egy darabig, az öregnek pattogó szavai ki is hallatszottak, ifjabb János az ereszet alatt hallgatta. A szavak mind mérgesebbek voltak. János gondolta, hogy bemegy, de nem kellett, mert jött kifelé nagy sietve az anyja, s utána rohant fölemelt karokkal az apja, hogy majd megütné. János ilyent még nem látott mióta élt keze önkéntelenül nyúlt az ereszet kerítéséhez támasztott szénavonó után, és a szigonyt az apja melle elébe tartotta.

A megdermedések és hihetetlenségek pillanatai ezek. Rohan vissza az asszony, és rángatja Jánost:

- Te... Apád ellen!

Amott az öreg, mérgében állva a hegyes vas előtt, emitt e fiatal, elszánt, szívben és lélekben egyaránt keserű. Áll ott egy darabig komoran és sötéten, azután messze eldobja a szénavonót, hogy remegve áll meg a homokban, ő maga az istállóba megy, hogy a ló nyakára borulva elrejtse égő könnyeit.

Aznap nem ettek. A másnap sem hozott valami különösen jó időt, a gyerek nem ment be a házba, s estefelé elhaladt Viktorék felé. Egy legénytársa, akivel találkozott, gúnyos szavakat vetett feléje. Csaknem birokra mentek, de azután amaz azt mondta neki: - "Előbb csinálj rendet ott, ahol bajt tettél..." - Belátta János az igazságot, haladt az útjában tovább, de abban sem volt köszönet. Viktorék szegényes vityillójában az apa szemrehányásai fogadták, és a sápadt, beteg Viktort egyedül találta.

- Hát a gyermek? - kérdezte János reszkető hangon, pedig az ő szavuk nem szokott reszketni, hanem hát a hirtelen egymás tetejébe zúdult lelki viharok megviselték. - Hát a gyermek? - kérdezte ismét, és a szomorú Viktor még szomorúbban felelte, hogy a gyermek már bent van a városon, itthon nem tarthatták a törvénytelent, hát bevitte az apja tegnap a lelencházba. Azután egyikük egyik felé, a másikuk másik felé fordult a falnak, s megint csak sírtak egy sort. Meg még azután bejött a Viktor apja a szobába, és azt mondta Jánosnak:

- Eredj innét a pokolba. Ne szaggasd már a szívünket, eleget szaggattad már.

- Jól mondja kend - sóhajtotta János -, csakugyan a pokolba mék, ha hazamék.

Hazafelé ment, a szőlőkerítésen keresztülugrott, hogy ne is lássák, s ismét az istállóba ment, hogy ott hál. Aludni azonban nem tudott, ő is forgatta elméjében sorsát, hogy mit tévő legyen. Apját már el tudta volna hagyni, de az anyját nem. Ismét mondhatatlanul elnehezült a lelke arra a gondolatra, hogy az apja ő végette meg akarta ütni az anyját. Azután hirtelen az jutott az eszébe, hogy talán Viktort is megütötte ő végette az apja. Felugrott az alomról, hogy elmegy Viktorért, azután ketten elmennek a gyerekért, aztán elmennek világgá. Az apja is csak így volt, mégis megélt.

Ekkor hallatszik, hogy jön valaki a homokban. Az istállóajtón beszól az apja:

- Hallod-e, János?

Azt mondja emez:

- Nem hallom.

- De az apád teremtésit - véli az apja -, most énnálam van a szénavonó.

Elkeserülten feleli a sötétben a legény:

- Jobb annál a vasvilla. Az meg énnálam van.

- Ne bolondulj, János - mondja az öregebb János. - Holnap korán befogj, aztán megyünk Viktorékhoz.

Szólna már erre a legény, menne is az apja elébe, mondván bűnbánattal: édes tanító apám - de sötét van, az öreg pedig már a homokban ellépkedett. Őt magát pedig oly belső örömök érik, hogy a hajnalt álmatlanul alig várván, már szerszámozásba fog. A béres segíteni akar, de elinti, mondván:

- Ne bánd.

A befogott lovakkal a ház elébe áll. Az apja kijön és mennek. A homok ugyan akkora a közön, hogy gyalog hamarabb oda lehet érni Viktorokhoz, mint kocsin, de hát ha az öregnek éppen csak ez a kedvtelése, hát jól van. Oda is érnek, mint már ez szokásos, és a kevély ember a fiával a házba megy.

- Hol a gyermek? - mondja.

- Hja, a gyermek odabent van a városon, a lelencházban.

- Az én unokám a lelencházban? - mondja a megtört kevély ember.

Mindnyájan a kocsira ülnek és meg nem állnak addig házig a városban, ahol az elhullajtott gyerekeket tartogatják. Oda beszólnak, s az irodában az úrfélétől a gyermeket kérik, - No, az nem úgy megy, olyan gyorsan - mondja az úr. - Hanem hát mi neve van a gyermeknek.

- János - mondja halkan Viktor.

- János. Hát milyen János?

- Kútásó János.

Hajh, kis Kútásó János, hajh, hajh, keresnek a csodálatos nagy könyvekben, de nem találnak. Hát hiszen, nini. Utóbb jut a Viktor apjának az eszébe, hogy Kánya néven jelentette, mivelhogy az ő csúfneve odakint Kánya, s úgy gondolta, hogy az ilyen csúfságot alkalmasabb a csúfnéven jelenteni.

Az úr megint durkál a könyvekben, azután azt mondja:

- A gyermek gyenge volt, tegnapelőtt meghalt, tegnap eltemették...

Viktor hanyatt-homlok bukik előre, de az öregebb János megfogja. Ki kell vinni a kocsira, maga járni nem tud. A fiatal János hátulról támogatja, vállait szelíd szeretettel emeli. A Viktor apja pedig, meg az öregebb János, akik eddig nem fogtak kezet, most kezet fognak, s erre a két összefogott kézre ülteti a fiatal János Viktort, hogy a kocsihoz a halottas házból kivigyék.

1905

 

A KIS KADÉT

A nyolcvanas évek második felében a zászlóaljunk lent állomásozott a török földön. Messze lent Hercegovina alatt, Novi Pazárban, mint mondani szokás: az isten háta mögött. Nemigen törődött velünk senki, csak éppen hogy a szolgálat volt szigorú, de az itthon szokásos copfokból alig volt meg valami. A török hadsereg, amellyel együtt szolgáltunk, bizony ott a végeken nem sokra tartotta magát, láttam kivonult csapatnak kivont kardú tisztjét: csupa rozsda volt a kardja, mintha a föld alól ásták volna elő. No, a mi tisztjeink se nagyon parádéztak, ott általában nem is volt parádés egyenruha. A békeidő cifra külsőségei: díszkabát, csákó, teljesen hiányoztak. Némelyik tiszt fölhúzta a csizmáját, de a csizma füleit már nem dugta be a szárba, mivelhogy minek az ottan? Minek és kinek? Különben a legénység is csak úgy volt, még csak nem is borotválkozott, akinek nőtt, hosszú szakállt eresztett s a húsz-huszonhárom éves fiatalok csapata harminc-negyven évesnek látszott. Még olyan is szakállt eresztett, akinek bajusza nem nőtt, ilyenformán elmehetett volna angolnak. Volt tiszt, aki a kardbojtját végig beszegette sárga bőrrel, hogy kevésbé kopjon, volt olyan is, akié teljesen elkopott, a bojtjai helyett csak a nyele maradt meg, de mégis jó volt.

Mindezt különben csak azért beszélem, hogy elmondjam, hogy azon a helyen igazán nem voltak kényszerítő fölösleges kiadások. S amellett a fizetés több volt, mint itthon. A legénység egy része nemhogy hazulról kért volna pénzt, mint szokás, hanem még ő küldött haza. A tiszt, ha talán némi adóssággal jutott is oda le, pár év alatt ott kifürödhette magát a bajból, ha az élet szekerén okosan ült. El lehet azonban mondani, hogy mégsem történt meg ez egészen így. Abban a rendkívül nagy elhagyatottságban sokat korhelykodtak az emberek, többet, mint kellett volna. És hát a korhelykodáshoz valóságos úri szimbólum gyanánt kellett pezsgő.

A pezsgő...

Sajátságos dolog, hogy az úri mivolt akkor kezdődik el, amikor előkerül a pezsgő. Még sajátosabb dolog az, hogy ez éppen abban az időben a katonáknál volt divatos. Mert csak ezzel lehetett dokumentálni azt, hogy valaki úr. A pezsgőkultusz általán elterjedt minden országban mindazon csapatok tisztikaraira, akik nem tartózkodtak az úgynevezett békeállományban. Bizonyos alapját meg lehet találni. A nem békeállománybeli csapatnál sohasem lehet tudni, hogy a holnapi nappal él-e még az ember, vagy pedig fölfordul valamely hegyoldalon: ennélfogva éljünk, ameddig élhetünk.

Odalent is lehetős terjedelmet vett a pezsgő. Pedig odalent drágább volt, mert az odavaló szállítása nehéz és költséges. De azért fogyott. Mikor eljöttünk onnan, a török helyőrség tisztikara egy darabig elkísért bennünket, ott, a nagy havas hegyek aljában, a Dzselaznica patak mentén, pezsgősüvegekből dugókat durrogtatott. Pedig ezen igen tekintélyes egyenruhája, de mesésen szegény török férfiak fizetésével, úgy lehet, a fölséges szultán kincstárnoka talán még a mai napig is adós.

(A pezsgő... Mostanában olvastam Verescsagin ezredesnek az iratait Kínáról meg Mandzsúriáról. Ez a Verescsagin testvére annak a nevezetes festőnek, aki Makarovval együtt elpusztult. Ez a Verescsagin a vezérkarban ezredes, és könyvében sok olyan dolgot mond el az orosz tiszt, amik még a sorok között is sejtetik azt a veszedelmet, amik a nagy északi birodalmat dúlják. Ezek a részek ugyan a politika rovatára, vagy úgy lehet, a háború rovatára tartoznának, felőlük ennélfogva ezen a helyen sok beszéd nem lehet, de megemlíthető a Verescsagin könyveiben gyakran előforduló passzus: "Wurde Sect serviert..." Irataiban mondja a tiszteletre méltó és őszinte generális, hogy ahova csak betette a lábát úri helyre, akár kínainál volt, akár orosznál, akár mandzsunál: mindenütt "wurde Sect serviert". Ő maga írja, hogy utóbb már csak koccintani tudott, mikor a gazdag kínaiak és mandzsuk feléje tipegtek pezsgős palackjaikkal, de inni már nem tudott. Amazok azonban boldogan dőzsöltek a lében. Mibe kerülhet pedig ott, a föld túlsó oldalán, az az üveg francia pezsgő, amelynek még itt is magas az ára?)

Elkalandoztunk a gondolatokkal. Hiszen jó, azt bajos volna tagadni, de a magyarországi pezsgő-szerelem is tisztán csak ott leli alapját, hogy uraknak láttassunk lenni, mivelhogy azt isszuk, ami a legdrágább. A francia szereti a pezsgőt, s mielőtt hajnali vadászatra menne, húst eszik és felhajt a sectből egy pohárral vagy kettővel is. A délelőtti früstüknél sem tartja megvetendőnek, s ilyenkor megtörténik, hogy három francia megiszik egy félüveg pezsgőt, amiért legföllebb másfél forintot fizetnek, s tőle egész nap vidámak és kedélyesek maradnak - ellenben Magyarországon, mikor a különféle boroktól, úgynevezett finom boroktól és úgynevezett kocsisboroktól félálmosodva lévén az emberfia, ezek után boldog, ha nyolc pengőjével vásárolhatja meg üvegjét a minél franciább italnak...

Gyerünk azonban vissza Novi Pazárba. Szép vidék ez így messziről nézve, mert nagy hegyei vannak nagyon, s a szegény alföldi baka sóhajtva kérdezte, hogy ha ennyi áll ki belőlük a földből, mennyi lehet még a hegy talpából a földben? E sivár és szürke hegyóriásokra szomorúan tekintenek az emberek, és hiába néztek felőlük a haza felé, nem láttak egyebet, csak hegyet, meg ismét hegyet. A nóta, ami ott termett, mind szomorú, mind bús, mint az egész élet abban a nagy kietlenségben, ahol némely helyen el lehet gyalogolni félnap úgy, hogy egyetlen viskót vagy egyetlenegy embert nem talál az utas. Mély búsongó hangulatnak a vidéke ez, amely a lelkeket megfekszi, s így, ami dal ott született, mind bánatos.

Voltak ott különféle katonák, származásban, nevelésben, gondolkozásban egymástól eltérők, de a legsajátosabbak voltak mégis a transzportbeliek. Voltaképpen minden kisebb csapat, ha úton van: transzport, de ott lent ennek a szónak különös értelme támadt. Oly embereket jelentett, akiket büntetésből küldtek le oda, miután előbb különböző katonai börtönökkel itthon megismerkedtek. Meg aztán lefokozottak, degradáltak, akik nem maradhattak ott, ahol eddig parancsoltak, és közlegénnyé máshova tették őket.

Hozott egyszer a transzport köztük egy fiatal, magas, halvány fiút, aki akkor még az osztrák nemesség egyik büszke nevét viselte, de már csak a panganét verte az oldalát, a kard elmaradt: a kis kadétot már lefokozott állapotban küldték oda. Mi bűne volt, nem tudtuk. Valami nagy nem lehetett, mert akkor a nemességét is elvették volna. Megsajnálta mindenki, mert nagyon csendes volt a fiú, mint általában az ilyen lefokozott emberek. Csak úgy téblábalnak a világban, várván sorsuk jobbra fordulást. Némely részük a katonai börtönökben nazarénus rabkatonákkal kerül össze, azoktól lemondást, alázatosságot tanul. És szótalan állják a sorban az alsóbbrendű gyakorlatok tanulását, amit azelőtt ők tanítottak, s ha éppen olykor rájuk szólnak, hogy ezt vagy azt nem jól csinálták, nem bánják azt sem, s készséggel csinálják újra, ahányszor csak tetszik...

Így volt a kis kadét is, keveset beszélt, hallgatott, tette, amit parancsoltak, amaz egykedvűséggel, amely nem bánja ha akár holnap reggelre összedől is a világ. Ha érkezése engedte, csöndes estéken a hegedűjéhez folyamodott. A német dal különösen szentimentális katona-nótákat ismer. A haldokló harcos például fekszik a csatatéren, s föléje hajlik a kamerádja. S a haldokló harcos most búcsút énekel neki, meg minden szeretteinek, jó fertályóra hosszáig énekel versben, amit más nemzetbeli haldoklótól joggal bizonyára nem várhatna senki. De a zenéje szép és búslakodó, afféle Trauermarsch, ami akkor éppen a szomorú embereknek nagyon tetszett, és szívesen hallgatták.

A halovány fiú csak muzsikált, de közben előlépett. Ritka dolog, de megesik, hogy degradáltak apránkint újra felküzdik magukat. Ez bizony nem megy gyorsan. Előbb csak az egy posztócsillag jön, később a második, ahhoz már az altiszti bojt is, így tovább, kinek meddig sikerül. A kis kadét a három posztócsillagig jutott, s már ekkor, de még előbb is, hirtelen fölnyílt a szeme. Már nem muzsikált a közkatonáknak, igen hetykén lépkedett, s azon a vidéken, ahol az egyenruhánál nem azt keresték, hogy illik-e, hanem hogy meleg-e: ő már a magáét igazíttatta, hogy karcsú legyen benne és mutatós. Elnézték neki, hadd tegye - magasrangú rokonai is voltak. Azután mulatásba is kezdett, ebből a fajtából pedig ott csak kétféle van: vagy nagyon olcsó, vagy nagyon drága. Az utóbbiba fogott, így aztán hozzányúlt a pénzhez, amit rábíztak. Hamarosan megfogták, elfogták, elvitték, később jött írás felőle, hogy újra lefokozták, néhány havi börtönt kapott, s elvették a nemességét is. Azután elfeledtük, mert az eltűnt helyébe újabb jön, s aki jön, az megy.

A másik esztendőben mi is útnak indultunk onnan hazafelé. Vasút még most sincs azon a tájon, nemhogy akkor lett volna, s kilenc nap jöttünk, míg Sarajevóig értünk, ahol kezdődik a vonatok járása. E kilenc nap minden huszonnégy órája a Nyugathoz hozott közelebb. Novi Pazárban még a lágy só sem fehér, hanem barnásszürke. Az első falu, ahol harangszót hallottunk, általános örömet keltett. Más helyen az, hogy a vendéglőben almásrétest lehet kapni. Ismét más helyen a gazeusnek nevezett limonádeot karolták föl barátságosan, mint régen látott dolgot. Sarajevóban pedig este a vendéglőket kellett fölkeresni, természetesen az olcsókat, mert az úton máris lehetősen fogyott az aprópénz, nagy meg nem volt.

Valami kurta vendéglőbe tértünk, ahol zene szólt. A kisebbfajta szokványos osztrák vendéglő volt, a pódiumon a muzsika: egy húzós harmonika, egy flóta, egy hegedű. Gondoltuk ennélfogva az öreg Vas Antallal innen az alsótanyáról, hogy hadd zöngjenek a hangászok, a hangászok csakugyan zengettek is. Valami tráridrumot húztak, azután elhallgattak. De rövid szünet után a hegedű kezdte szólni a bánatos nótáit ama haldokló harcosról, aki búcsúzik a kamerádtól. Az ismerős hangok rezgésbe hoztak némely húrt a szívekben, s az emberek a hegedűsre tekintettek.

- A kis kadét - szóltak.

Csakugyan az volt, de fonnyadt, sápadt arcán látszott, hogy idő előtt öregszik. Mikor vége volt a harcos dalának, azonnal cigarettára gyújtott, s a feléje menő régi ismerősöket is kínálta. Jó ideig tartott a beszélgetés, kínálták egy pohár borral, de nem kellett neki, csak cigarettáit szívta mohón, gyufát nem is használt, a fogyó papírszivar végéről gyújtotta meg a másikat.

- Sok ez a dohányzás - mondták neki.

- Hja - felelte -, most pótolom azt, ami a börtönben hiányzott.

- De ebbe belepusztulsz, kis kadét - folytatták még a régi, becéző néven szólva hozzá.

A sárga arcon rövid mosoly jelent meg. Azután komoran tekintett a hegedűjére, és kurtán válaszolt:

- Magam is azt szeretném, ha belepusztulnék...

1905

 

PÉTER TANUL

Különbözőféle a kubikos. Egy része elszármazik félesztendőkre is az otthonából, s egy maga végzi a dolgát idegen országban, csak éppen hogy utalja haza a pénzt az utalványon az asszonynak: élhetésre. Meg a gyerekek hogy ne maradjanak lábbeli nélkül. "Végy, ami köll - írja levélben -, végy csak, Etel. Édös anyámnak mondd mög, tisztölettel böcsülöm, hogy inkább bármi szenvedelmet elviselnék e világban, semhogy ütet mögbántanám." Olvasott sorok ezek, de írottak is, a nehézkezű ember némelyét maga írja. Egy vasárnap délután beletelik, míg a levelet lerajzolja, mivel valósággal rajzolja külön-külön a betűket, egy-kettőt ki is felejt, azonban marad azért annak értelme elég. Itthon csak megértik, különösen, hogy a levéllel egyidőben érkezik az utalvány: akármilyen országból jön, szép színe van neki: piros vagy zöld... Messze idegenben dolgozó családapa, egész héten át vájva és talicskázva a földet, gondolataival ünnepnap délután hazatér, és a piros és zöld cédulákon ád életjelt magáról.

Van azonban másik fajta is, aki nem tud írni. Ezek a legviláglátottabbak közülök, mégis el vannak maradva az írás tudományában. Ezek olyan kubikos famíliából valók, amely mindenestül odatanyázik. Ha megy valamerre hosszabb lélegzetű dologra az ember, megy a család is. Itt már segítő és kenyérkereső társ az apró gyerek is, a neve pedig nem gyerek, más neve van neki. Az, hogy: csikó. Olyan helyeken veszik hasznát, ahol a kurta talicskákban a földet a meredek deszkán magasra kell feltolni. Mint a töltéseknél, erődítvények falainál. Ó, a kis csikó sokat tapasztal. Przemyslről, Rzesowról, Bukarestről úgy beszél, mint a szomszéd faluról, mert maga is ott dolgozott, mikor az újfajta földsánc-erődítvényeket csinálták. Mondhatni, sok vidéket bejár apjával a kis csikó, csak éppen hogy iskolába nem jár, mert arra idő nincs, meg iskola sem igen van azokon a tájakon, ahol ők dolgoznak, hanem csak barák-kantin, ahol a Jancsi-bankókkal való uzsora járja.

A csikó dolga, zsenge korát tekintve, éppoly erős, mint az apjáé. Az apja talicskája elejébe, a kerék felől való részen bele van verve egy vaskarika. A csikó nyakába pedig bele van akasztva egy hám, a farmatring nevezetű. Annak végéhez oda van kötve egy hosszacska vaskapocs. A csikó ezzel a készséggel a tolódeszkán áll, ott, ahol annak a meredeksége kezdődik. Ahogy oda ér a talicskával az apja, futtában beleakasztja a kapcsot a vaskarikába, s most már ketten viszik a talicskát fel a magasba, a csikó húzza, az apja tolja. Ahogy a meredek helyen átsegítette az apját, megy vissza a helyére, hogy a másik ziháló embert segítse fel a terhével. Fárasztó munka: nagy nekifeszültében félig előre van dűlve, csak a lábujjhegyein jár, kezeivel olykor a deszka szélébe kapaszkodik, ilyenkor már egészen négykézláb mozog és ő is úgy zihál és liheg, mint az apja, de azért nevetve végzi a dolgát. Neki az ez a játék, ami a többi gyereknek a fakard meg a puska; nemcsak a szokásmondás szerint, de valóban kis cseléd. A munka azonban, amit végez, idő előtt öregíti. Mindenesetre erős, sőt igen erős ember lesz; az izmok hatalmasodnak benne, de a csontok meg-meggörbülnek. A lábaival semmi baj, azok rendben maradnak: e kubikosok bírnak gyalogolni reggeltől napestig, amellett tolják maguk előtt a talicskát, amelybe összes útiholmijuk, subától bográcsig bele van rakva. Hanem a felsőbb csontok nem maradnak meg a maguk valóságában, a vállak megroskadnak, a hát kipúposodik, a nyak meggörbed, és a fej mindig csak a földet nézi. Amelyből él.

Biz ez nem valami dicső testállás. Különös volt ennélfogva, mikor egy ilyen görbe embert besoroztak hozzánk katonának. Ezt nem értették meg az emberek.

- Minek hozták ezt ide? Hisz elrontja az egész kompániát... Tisztelem azt a defilirungot, amit majd ezzel csinálunk!

Csodálkozva néztek rá. Amaz szintén csodálkozva nézett vissza, hogy mit bámulnak rajta. Azután ment, tett-vett, amint mondták, forgott balra, forgott jobbra, néha engedelmet kért, hogy a kantinba elmehessen. Odalent volt ez Novi Pazárban, ahol az életet különösen a fiatal katonákkal szemben szigorúbb töltések vették körül.

- Mit akar a kantinban? - kérdezték tőle.

- Majd egy vagy két pohár rumot meginnék, kérem alássan - mondta, mint aki egészen természetesnek találja, hogy olykor egy vagy két pohár rumokat igyon az ember. Ez az ő szokásai szerint nem lehetett másként: a kubikos nép munkaközben sok pálinkát fölél: a gödör hűvösébe dugott kiskorsóból szívja szalmaszálon keresztül. Azt hiszi, hogy igen nehéz munkáját enélkül végezni nem bírná. - Kíszijná az erőmet a talicska - véli.

Mondták tehát az embernek:

- Minek kendnek az a rum így este?

- Kívánom, kérem alásan. Nem drága, egy krajcár egy pohár...

Csakugyan ennyi volt az ára, mert ott egy egész liter pálinkát lehetett két hatosért venni. Olyan is volt az istenadta.

- De hát - erősködött a följebbvaló -, kend is kapott délben vörösbort a menázsihoz. Meg se itta kend. Hát minek az a rossz rum, ha valakinek vörösbora van.

Azt lehetne mondani, hogy az ember lehajtotta a fejét, de ez nem igaz, mert úgy sem hajthatja lejjebbre, mint amennyire a már elgörbült nyakán hordozta. És lassan mondta:

- Nem tudok másként aludni.

- Hát mi baja van kendnek?

- El vagyok - szólt - szomorodva nagyon...

Éppen csak ez kellett még. Hogy egy fiatal katona szomorú. Ki hallott ilyent? Mert hiszen voltaképpen szomorú volt ott minden és mindenki (a nép gyermekeit a honvágy jobban kínozza, mint az úrfélét), de hát hogy ezt épp egy fiatal katona kimondja, az minden szabállyal és észjárással ellenkezett. Mindenki érezte a lelkében, hogy ő is szomorú, de hát ezt az embert, aki meg is mondta, most nevetni kezdték. - Ohó! Micsoda katona! - mondták. Pedig valamennyi akár abban a percben levetette volna a mondurt.

- No, az nem úgy van - vélte a bölcs káplár. - Ha kend szomorú, akkor sírjon kend. Akkor adunk a kend szájába egy pipát, a képe elé meg tükröt. Abból aztán megnézheti kend, hogy milyen szép a fiatal katona, mikor sír is, pipál is.

No, ezen nevettek. Az ám, csakugyan. Majd sír is, pipa is. Úgy kell neki. Ez a görbe legény meg hallgatott egy darabig zavarodottan, azután csendesen mondta:

- Nem tehetek róla... Asszonyt meg két kis családot hagytam otthon...

A nevetés hirtelen elállt. Az emberek elkomolyodtak. Hát micsoda dolog ez? Hogyan házasodott ez meg idő előtt? De meg amúgy is görbe, minek soroznak be ilyen embert az orvosok? Hiszen ha susztert soroznak görbét, az jól van, mert kell a suszter, de minek ide ez a görbe, feleséges, családos, szomorú kubikos?

A káplár is tűnődve állt a kubikos előtt, s azt mondta neki:

- Mehet kend, akár négy pohár rumra is...


A "kis tanyát", mint ahogy az onnan küldött levelek a helyet nevezték, nemsokára befogta a hó. Már csak az járt ki, akit a szolgálat küldött, a többi bent lakott a barákokban. Ez az iskolázások ideje. Két iskola van: altiszti meg legénységi. Péter kubikos, az írástudatlan, természetesen az utóbbiba kerül. Ha sokat nem is, de némi erődítéstant ott is csak kell magyarázni: idő van rá elég, mert hó is van rá elég. Másnap pedig föl szokás kérdezni a lelkes ifjúságot, hogy maradt-e meg benne valami abból, amit tegnap hallott.

Ekkor történt, hogy Péter fölkérdeztetett. Péter fölállt csörögve, mert mindenki fegyverrel volt jelen, s rettentő kemény haptákot vágott. E ténykörülmény az emeletes barák földszinti lakóit alkalmas káromkodásokra ösztönözte, mert ahány kemény hapták az emeleten, annyi marék por hullott le a gerendák közül a földszinti tiszteletre méltó társaság nyaka közé. Ez azonban nem zavart senkit, a kubikost sem, aki felelt és visszaemlékezvén minden csikókorabeli és kubikoskorabeli munkáira, részletes előadást tartott a földerődítéstan praktikumaiból. Rézsükről, átereszekről, előárkokról, aláépítésről, döngöltségről, mindezt paraszti nyelven, amin ezek a históriák amúgy is jobban érthetők. Néznek ám Péterre ugyancsak mindenek. Hejnye, a jó reggelét neki, no nézd el, nézd.

Ekkor érdeklődni kezdtek Péter iránt. Az "öreg"-nek is tudomására jutott az eset, s az mondta: merkwürdig. Előhívatta Pétert, Péter ment, és oly egyenesen állott meg előtte, ahogy csak tehette.

- Péter, maga megtanul olvasni.

- Igenis, megtanulok, kapitány úr.

- De írni is megtanul.

- Igenis, megtanulok, kapitány úr.

Péter az ábécé rejtelmeibe kezdett, hol egyik tanítgatta, hol a másik. A dolog éppen nem ment lassan. A hajlott hátú embernek nemcsak az izmai voltak nagyok, hanem a szorgalma is. Hej, a vékony tollszár, amiből krajcárért adnak kettőt, öklében eleinte hogy reszketett! Azután pedig vetni kezdte a betűt.

Közben kitavaszodott, mozogni lehetett már a hegyeken, megkezdődött a hegyoldalon a lövöldözés a célfigurákra. Péternek is menni kellett, s a legénység kárörvendve várta, hogy mint teszi le itt a prüfongot az "íródeák". Mert egy kicsit irigyelték, hogy az öreg annyira a kegyeibe vette. Bakafelfogás szerint, de meg az igazság szerint is az a jó katona, aki jól tud gyalogolni, és jól tud lőni. Hát hiszen gyalogolni tud a kubikos, egyáltalán mindenki tudott gyalogolni, aki ott volt, mert hiszen nem hintón vittek bennünket oda - hanem hát nézzük, mit csinál a puskával a Péter?

Nevették, ahogy nekikészülődött, ahogy letérdelt, de már a hajlott nyaka nagyon szépen odaillett a puska agyához. Durr - mondja a puska. Péter küldi a golyót, a golyó meg éppen odamegy, ahova Péter küldte. Másodikat, harmadikat, mindet. Mit mondjon erre a felettes hatóság? A felettes hatóság azt mondja: merkwürdig. Az "öreg" pedig kérdezi Pétert:

- Hol tanult maga lőni?

- Nem tanultam sehol.

- De csak lőtt azelőtt is?

- Nem volt azelőtt puska a kezemben, kapitány úr, csak ásó.

Jól van, azaz hogy annál jobb, Péter e napoktól kezdve mindenféle tekintélyben gyarapodék. Halad az idő, s egy napon benne van a parancsban, hogy Péter mellére oda kell akasztani a legfőbb büszkeséget, a piros lövészzsinórt, a nyakára pedig varrja fel a kompányi-snájder a káplári csillagot. Ez nap éjszakáján Péter tartotta a napot. Kivitte hát az asztalt a folyosóra, fegyverét lefektette maga elé. Az alvó emberek barákjából kihozta a lámpát, s hogy fel ne dűljön, az asztalon belehelyezte a köpőládába. Azután a teljes éjszakai csöndben pénztárcája tartalmát az asztalra ürítve, szétválogatta a magyar, a török meg a rác pénzeket. Az utóbbiakat visszatette, az előbbieket összeolvasta. Azután utalványt írt felőlük Magyarországba, küldvén haza. Ráírta: - Végy csak, Róza, ami köll, a gyerököknek is. Most már könnyebben küldhetöm, mert káplár löttem, a jó Isten mögsegítött.

A Lim túlsó oldalán ugyanekkor a müezzin kiabált az ő idegen istenéhez.

1905

 

PÉTER A HÓBAN

Beszéltem Péterről a múltkor, Péterről, a katonáról. Akit mint afféle írástudatlan, görbehátú kubikost elvittek fegyver alá, és mindazon hatalmak közül, akik Péternek ily módon való elvitelébe befolytak, egy sem törődött azzal, hogy Péter asszonyt meg két kis cselédet hagyott itthon maga után a hazában, neki pedig menni kellett oda alá, ama sivár és szürke sziklavidékre, amelynek látásában senkinek semmi kedvtelése nincsen. Beszéltem Péterről, hogy abban a szomorú és egyhangú világban miként szedte föl magára az írásnak és olvasásnak a tudományát, miként munkálkodott azon, hogy altiszt lehessen, és szegény garasait hogy küldte azután haza a kis cselédeknek csizmára. Ez a történet kissé hihetetlenül hangozhatott bizonyára egyesek előtt, mert szóban és levélben is többen tettek kérdést afelől, hogy Péter története csakugyan megtörtént-e vajon. Pedig megtörtént, nemcsak hogy az történt, egyebek is történtek. Éppen most akarnék megint beszélni Péterről, ezúttal nem a tanulóról, hanem az emberszerető hős Péterről.

Volt olyan kérdés is, amelyik azt mondta, hogy miként lehet az, hogy egy káplár a fizetéséből még valamit haza is küldhessen, amikor a káplár fizetése mindössze egy napra tizenöt krajcár? No, az nem egészen úgy van. A kisded társaság török földön táborozott, túl az okkupált területek gránicain, és egy országhatárral kívül lévén, más fizetések jártak, mint itthon. Ott minden munkát külön megfizettek és mindent aranyban. Rendes magyar aranyban, aminek odalent Halbe Napsz volt a neve. Ez a szó megint még abból az időből származik, amikor Napóleon összetákolta az illyr királyságot, és a francia aranyak gurultak szerteszéjjel a Balkánon. A tízforintos arany volt a Napóleon d'or, amit aztán az ottani kevert nyelvjárás Napszra változtatott. Szóval a tízforintos arany volt a Napsz, az ötforintos pedig a fél Napsz, aminthogy a tízkrajcáros is csak hatos maradt az ottani fordításban is, szekszerának neveztetvén, ellenben a húszkrajcárost nagyhatosnak nevezték, mondván felőle, hogy veliki szekszera, és darabját tizennyolc krajcárra értékelték ép állapotban, de ha ki volt fúrva, akkor húsz krajcárnak is elfogadták, ami egy jó hízott tyúk értékének felelt meg.

Mivelhogy a katonáéknál szabály az, hogy az ország határán kívül a fegyveres társaság tisztelt tagjait papiros bankókkal honorálni nem lehet, arany pénzzel fizettünk ott boldogot, boldogtalant.

A katona a Halbe Napszot négy forint öt krajcárban kapta, de a csársia becsületes muzulmánjai mindig elváltották öt forintért; ha háborús hírek jártak, többért is. S mivelhogy az egész városka lakosságának mindössze három török hetilap volt a szellemi tápláléka: könnyű volt a háborús híreket vinni ki a nagyszakállú múmiák közé. Maga a pénzkérdés, a tisztelt társaság anyagi viszonyai azonban mégsem az arany-ágió szokatlan hullámzásain fordultak meg. Hanem azon, hogy ott mindenféle munkáért külön fizetés járt ki a társulati tagoknak. Azt lehet mondani, hogy csak a barákoknak vagy a sátraknak a felsöprése volt az a munka, amelyért nem fizetnek semmit. Ha a törökök kidöntötték a telegráfkarót, kiküldtek egy kápláralja embert, hogy állítsák vissza: kész napszám. Ha elromlott az út, kiküldtek egy csomó embert: csináljátok meg külön napszámot kaptok érte. Az országutakon szolgálatot végzőknek szintén külön fizetés járt. Élelmezés tekintetében pedig mesés olcsóság uralkodott. Az ételpénzt csak úgy lehetett elkölteni, hogy a társulati tagok mindannyia minden ebédjéhez vörös bort is kapott, aki útra ment, megitattunk vele egy félliter teát, de meg egy másik porciót még a tarisznyájába gyömöszöltünk, hogy főzze meg valahol az úton. (Persze, hogy nem főzte meg. A rumot megitta szólóban, a cukrot megette komiszkenyérrel, a "téjafüvet" meg elrakta valamely üres szivarskatulyába: némely szakasznak annyi volt efféle spórungja hogy ingyen adta, jó britanika-íze volt neki.) A pipadohányt is csaknem ingyen adták, a finomabb dohányt meg szivart harmadáron mérte a kincstár. Tegyük még hozzá, hogy két krajcár volt egy csésze kávé, egy krajcár egy pohár pálinka a kantinban, és ugyanott öt krajcár egy porció disznópaprikás. (A disznókat ládákban szállította elevenen a derék kantinos, mert az igazhivők nem engedték városukon áthajtani a tisztátalan állatokat.) Nyilvánvaló mindebből, hogy Péter káplár csakugyan küldhetett haza pénzt, hisz nemcsak ő, de még közlegények is küldtek. Jól láttam az első pénzkifizetéskor, mikor hazakerültünk, hogy miként bámult tenyerébe a baka, látván benne az öt napra való harminc krajcárját és jól hallottam, amint mormogta: - Akár négykézláb is visszamennék, csak visszamehetnék...


A megszállott területek különböző katonai szolgálatai közt egyik nevezetes: a patrul. Elkezdődött már Boszniában, és folytatódott azokon a vidékeken, ahol a szultán csapataival vegyesen táboroztunk. Tisztán legénységi szolgálat, tiszt nem vesz benne részt, a törvényei meglehetősen szigorúak. Nem egy magasrangú tiszt, aki hirtelenében került máshonnan azokra a vidékekre, tapasztalta meglepetéssel és amíg ki nem okosították: felháborodással, hogy a hegyi országutakon a közlegények nem törődnek az ezredesekkel, és ha találkoznak velük, azt se mondják, hogy bikmak. Az ilyen szolgálat már a patrulhoz tartozott, és talán ez a kis vonás mutatja legjobban, hogy micsoda óriás hatalom volt azon az úton az a patrult járó egyszerű közember, aki ebben a szolgálatában nem ismert olyan rangot, amely előtt ő tisztelegni köteles lett volna.

Ahogy a vidék lejjebb halad, és egyre jobban közeledik a Balkánnak ma is jól ismert közbiztonsági viszonyaihoz, úgy emelkedik a patrul létszáma. Emerre fölfelé csak két közember, akik közül egyik a parancsnok - körülbelül olyan portyázás ez, mint itthon az országutakon a csendőrjárőröké. Lejjebb aztán egyre jobban szigorodik az állapot. Négy emberes, nyolc emberes, tizenhat emberes patrulok is vannak; a számuk különösen télen, a szerencsétlen kis falvak éhínsége idején, rablók járásakor még emelkedett. A legénységet szigorúan oktatták a szolgálatokhoz. Ha valami kis csetepaté történt rablókkal, nyomában nem késett a kitüntetés: valamely kisebb érdemkereszt vagy legalábbis felsőbb hatósági írásos elismerés alakjában, amit kötelesség volt az összes lent állomásozó csapatok előtt hivatalos formában kihirdetni. Kisded szabálya volt: hogy aki meglök, vágd bele a bajonétot, aki ellentáll, golyót neki. No, hiszen azért ebből nem sok baj történt, a mieink például megvoltak békességgel: az ország nyelvének szabályos ismerete rideg falakat építvén a nép és a katonaság közé. Ellenben a zombori ezredből jó egynéhányan otthagyták a fogukat éppen azért, mert ismerték az ország nyelvét, pajtáskodtak a néppel, és alkalomadtán össze is vesztek velük. De hát ez itthon is előfordul akár a polgári, akár a katonai fiatal vérek között. Általában nem is akarok én efelől rémregényeket beszélni, csak éppen most, amidőn Péterről szólok, el kell mondanom, hogy mi az a patrul odalent, mert Péter a patrulban tette meg a tettet. Voltaképpen ezek a patrulok az alapjai annak, hogy a csapatainkból egy generálisalja hegyi brigád a török földön táborozhat: a berlini szerződés rendeli ezt a kereskedelmi utak biztosítása végett. Ez meg alapjában véve semmi más, mint a patrul.


A legszélső határállomásról, Prjepoljéból, ahol épp akkor mi laktunk, naponta két-két patrul indult beljebb, mint mondani szokás - Európa felé. Együtt indultak kora hajnalon, a fegyverek megtöltve, a jó hosszú szuronyok a csöveken. Az egyik, valami nyolc-tíz ember, csak afféle útbiztosítási patrul volt, amely a másikat fölkísérte a savinlakati hegycsúcsig, ott pár óra hosszat álldogált és unalmában a kövek alatt szép élemedett fekete skorpiókat fogdosott. A másik patrul, mindössze három ember egy káplárral tovább ment a Jabuka hegye felé; ez volt a fontosabb patrul, mert a káplár nyakába egy zárt bőrtáskába oda volt akasztva az összes katonai levelezés, pénzküldemények, a legénység levelei: szóval az egész posta. A savinlakati hegyen maradt patrul köteles volt emezt vigyázni, hogy a mély völgyekben elhalad-e a jabuki hegy aljáig, a hegyre föl tud-e vergődni, mert a savinlakati káplár emezt a káplárt egész útjában láthatta magas helyéről. De ugyanakkor jött vissza Jabukáról is egy patrul. Az, amely tegnap hajnalban ment el Prjepoljéról, és most jön a postával és pénzekkel visszafelé. Ezt azután tartozott a savinlakati tíz ember hazakísérni, míg a ma ment patrul csak másnap tért vissza. A káplár táskájában, amelyet külön kulcsaikkal csak az állomási elöljárók nyithattak ki, olykor fontos katonai levelezések voltak, mind a fizetést is az a táska hordta, volt abban hónap vége táján több ezer darab arany, a káplárnak úgy is volt az őrizetére bízva, hogy a táskától csak akkor válhat meg, ha már előbb a fejétől megvált.

No, jól van. Esik ám a hó hetek óta, hogy vége nem akar szakadni. A mi alföldi pusztatájainkra készült a nóta, hogy befútta az utat a hó. De mi ahhoz képest, mikor amott befújja. A patrulok azonban hajnali négy órakor, sötétben megindulnak a főőrség elől. A savinlakati patrul megy elöl, vezeti Borsodi Bálint szakaszvezető, gázolja a havat amaz előtt, mint ahogy itthon a pusztán, ha nagy hó van és útra kell kelni, előbb néhány négyökrös szekér gázolja le az út havát, mielőtt a könnyű szánkó megindulhatna. Bálint után halad három emberével meg a táskájával Péter kubikos, mint parancsnok káplár. Nem lehet mondani, hogy Savinlakatig valami különösen nagy hó volna, mert a hónak a szél az ura. A szél pedig amott odább, a nagy hegyeken túl való mély völgyben hordta össze a havat.

E havakba Péter káplár három emberével beleereszkedik. Mindenki tudja, aki hóban már mászkált, hogy lefelé menet még lehet gázolni a térdig érő havat. Valahogy kínlódnak tehát.

De lefelé, a völgy mélyére menve, ahol magasabb a hó, egy ember fehérre kékül, az ajka motyogja: - Káplár úr... -, jelenteni akar valamit szegény, de ehelyett szótlanul arccal a hósírmezőbe bukik.

Péter káplár nézi, de hiába nézi, a parancs, parancs. Mennek odább. Küszködve mennek, köpönyeg ilyenkor nincs az embereken, mégis csupa víz valamennyi, így érnek szótalan a jabukai hegy aljáig, ahol megint egy másik katona válik halottsápadtra, és azon fegyverestül, ahogy van, a hóba e szegény is belefordul. Péter káplár, ím, egy legényével magára maradt.

Péter káplár ekkor a havak fölött tűnődve megállott.

- Cimborám - mondá a katonájának -, kedves lelki Sándor cimborám, föl tudnál-e egymagad menni a jabukai hegyre?

- Föl tudok menni - mondta a kérdezett katona, már hogy eme bizonyos Alexander Hézső nevezetű -, de hát teveled mi lesz, jó kubikos társam, káplár úr Péter?

Káplár Péter azt mondta, leterítvén válláról a táskát:

- Ehol a tarisznya, vidd föl.

Hézső elindult, és fölment. Péter káplár pedig megfordult, puskáját letette, és visszament a hóba az első emberért. A félhalottat a vállára vette és hozta. Elért vele a második emberig. S ekkor Péter káplár, a példátlan erejű, görbe hátú kubikos fölvette a másik félhalottat is a vállára, és fölvitte mind a kettőt a jabukai hegyre, a kaszárnya melegébe. Pétert e tettéért mesés módon összeszidták Jabukán, és e példátlan szolgálati hanyagságról azonnal távirati jelentés jött hozzánk Prjepoljébe. Péter a szidások özöne alatt haptákot állt, és nem szólt semmit, azután pedig, amidőn a szidások nagyon sokáig hangzottak volna szó nélkül sarkon fordult, és elment egy ágyra aludni. Amihez a patrulszabályzat értelmében joga volt: a patrult, ha dolgát végezte, pihentében két óra hosszáig háborgatni még a királynak sem szabad.


Másnap hazatért föllábbadt embereivel Péter, és harmadnap reggel rapportra állt a kubikos, hogy a szolgálat súlyos megsértéséért a méltó büntetését elvegye. Valóságos lázban volt a kis tábor e napon. Ilyen izgalmat, ilyen sugdosódást, a fejeknek ilyen összedugdosását talán csak azon a napon lehetett észlelni abban a kis magyar táborban, mikor híre jött, hogy a király fia meghalt. A rapporton is ott állt haptákban és görbén Péter kubikos, és kötelességszerűen följelentette az önmaga vétkét. Szigorú parancsnokunk is haptákban állt előtte, szalutált is neki, azután pedig ahelyett, hogy a büntetést a nyilvánosság előtt kimondta volna, az irodának nevezett kis zuglyukba tért. Sokáig mérgesen hallgatott ott a parancsnok, és a teljes szótlanság uralkodott. Azután kitört az öreg:

- A kubikos nagyot vétett a szabályok ellen, de lehetetlenség a kubikost ilyen dologban megbüntetni. Hanem - tört ki felindultan a parancsnok - mondjátok meg a kubikosnak, hogy szamár...

Péter káplárnak ezt megmondtuk. De úgy nézem, hogy nem ártott meg neki. Ha olykor úton-útfélen találom, szelíd kék szemei már messziről mosolyogva üdvözölnek.

1905

 

A SZÖGÉNYPIAC

Tanyai észjárás szerint van kopasz tanya is, meg szomorú tanya is. A kopasz tanya is szomorú ugyan, mert azért neveztetik kopasznak, mert a környékén a föld nem termi meg a fát. Próbálhatnak vele bármit, némely mérges széki földben a fa meg nem terem. Próbálnak gödröket ásni, azokba jó földet hordanak, s úgy ültetik oda a fát, ám a fa így is csak addig él, míg gyökerei le nem haladnak a széki földig, s ha a gyökér odáig leért, a fa kivesz. Nem használ semmiféle orvosság semmit. Mondják ugyan, hogy a szilfa talán még megfogná ezeken a helyeken is, de a szilfát itt nem szeretik, mondván felőle, hogy csak afféle madárcseresznyefa. Így a tanya körül ottan nem bólogatnak a fák, hűs árnyat nem vetnek, valóban úgy kell külön karókat leverni a földbe, hogy legyen, amikhez a tehén hozzádörgölődzik. Kopáron, elhagyottan áll hát így a kopasz tanya, amely ebben a formájában szintén szomorú, de mégsem ez az igazi szomorú tanya.

A szomorú tanya az, amely mögött a szegénységet a szénaboglyák hiánya jelzi. Mert amelyik tanya mögött nincsen szénaboglya, abban a tanyában nincs jószág, ahol meg jószág nincs, ott meg csak egy kis tej sincsen, hanem szegénység van ott és nincstelenség.

Az idén, ha nem is egészen szomorú, hanem szomorgásnak indult tanyák vannak lehetősen. A nyáron a boszorkányok az esőt ismét eladták a szerviányoknak, és a semjékek máskor buja mezői nagyon kevés szénát adtak. Ennek a bajnak a hivatalos neve takarmányhiány. Förgeteg János pedig azt mondja felőle:

- Nincs más mód, mint hogy el kell adni a vendéget.

Mindenesetre keresni lehet, hogy ki az a vendég, akit el kell adni, mert nem termett elegendő széna. Ebben az esetben a vendég nem más, mint a Pirók nevezetű üsző. Bármint forgatjuk a dolgot, Förgetegnek e tekintetben igaza van, mert aki semmi hasznot nem hoz, csak az ételt fogyasztja, az nem más, mint vendég. A Pirók üsző pedig ugyancsak fogyasztja a szénát, ellenben sem tejet nem ad, sem fiat nem nevel. Tavaszra majd nevelne, de addig nem lehet vele várni, mutatja ezt a tanya háta mögött a ténybeli igazság: hogy nagyon kevés a széna, azon még vendéget is teleltetni nem lehet. Szóval hiábavaló itt minden beszéd, nincsen más mód, mint hogy el kell adni a vendéget.

Minélfogva hetivásáros napon korán hajnalban befog Förgeteg, a Pirókot a kocsisaroglya után kötik, felül ő is meg a felesége, s hajtanak a város felé. A gyerekek előbb elbúcsúznak a Piróktól:

- Isten áldjon meg, Pirók - mondják neki, s Pirók egy hosszasat bőg a hajnali sötétbe. Az istállóból mély, komoly bődülettel felel az anyja, az öreg tehén, mert előérzeteik és tudásaik nekik is vannak. A tehén ilyenkor szomorút bődül, a ló az égre nyerít, a kutya a ház üres falát ugatja, mintha kísértetet látna rajta libegni.

Pirók sorsán azonban már mi sem segít. Ő elmegy, és kimegy utoljára a tanyából, ahova valaha legföllebb bőre fog visszatérni csizma alakjában. A húsa a városban marad, mert a városi úrfélék nagyon szeretik a húst.

Van ugyan néhány százmillió ember olyan a föld hátán, aki soha életében a húshoz nem nyúl, s mégis megvan, ezek azonban más tájakon laknak, míg az ittvalók betegek, ha egy nap húst nem ettek. Ez azonban Förgeteg János szempontjából éppen nem baj, sőt igen hasznos körülmény. János ugyanis abban a reménységben volt, hogy valami hetven forintot kap majd a Pirókért a mészárostól, de nem annyit kapott, hanem kilencvenet. János ennélfogva hálás búcsúpillantást vetett Pirókra, mikor a vérben dolgozó mester házától eljöttek. A pénzt betette a bugyellárisba, a bugyellárist betette a mellénye belső zsebébe, a rajta függő bőrzsinórt rákötötte a mellény gombra, a mellényt alulról állig begombolta, mert a pénz megőrzésének ez a módja. Valami jobb esztendőben talán vásároltak volna valamit a boltokban, de a mostani idő erre nem alkalmatos. A pénzt el kell tenni, mert ki tudja, mire kell még majd a télen. De azért valamit mégis vesznek, ami János szavaiból kitetszik. Ugyanis kérdi az utcán az asszony:

- No, most már hova?

- A szögénypiacra - mondja Förgeteg.

Eszerint már megint volnának gazdag piacok is, meg olyan piacok, amelyek szegények. De ez nem egészen így van. Nem a piac a szegény, hanem aki rajta vásárol. Másként zsibvásár a neve, de a kintlakók szegénypiacnak nevezik, mert az ócska holmikat, amik ott eladók, csak a szegény ember keresi föl. Van ott minden az ócska vízipuskától a gyerekkocsiig, amelyből már kinőtt a gyermek. Régi puska, rozsdás kard, kihasadt bőrkanapé, vasalt nyereg, ócska könyv, képráma, kávépörkölő, törött lábú íróasztal meg minden egyéb.

A sok kopott, ütött-vert vasdarabban, mely a piac földjét nagy területen borítja, egy darab kortörténet hever. A régi parasztmívesség szerszámai, amik ma már nem kellenek, mert helyükből kitolta őket a gyáripar. Tízivel, húszával hever egy régi szőlőszerszám, amely ma már nem forog kézben: e szerszámban egyesítve van a sarló, a kés meg a balta. Megszűnt, elfeledett, eltűnt iparágak szúró és vágó eszközei is itt tartózkodnak igen rozsdás állapotban. Némelyik szerszámról sem a vevő, sem az eladó nem tudja megmondani, mi lehetett, mire használhatták. Különös kalapácsok vannak itt, fele vas, fele fa - űzőkalapács a neve, a hordókra verték vele az abroncsokat. Ott a dohányvágó, ami elkopott kaszából készült, a régi ladikosember négyágú vasmacskája, amit maga csinált szegből és drótból. Pipaszársütővas is van ott, meg cifra csiholó acél, amivel a szent Antal tüzére volt szokás szikrát veretni. Amott meg díszveretes nádvágók hevernek, de ráérnek heverni, mert ahogy tűnnek a kiöntések, az erek, a réti tavak, úgy tűnik el a susogó nádas, apránként nincs már a nádvágóval mit vágni. Ahol a vágóhorog is, a régi tiszai halász szerszámja abból az időből, amikor még akkorára nőtt a vizecskében a hal, hogy a megfogott harcsát vágóhorog nélkül nem bírta a halász a ladikba emelni. Ma, persze, heverhet ez is. Mert a városi úrfélék nemcsak a Pirók húsát szeretik, hanem a halét is, és jó étvágyuk nyomán a harcsa ma már nem ér rá a vízben megöregedni.

Ezen mindenféle holmik közé jön Förgeteg János, hogy vasbéklyót vegyen a ló lábára, mert a másik elveszett, jó helyre jön, mert van itt elég. Ahogy terjed a szántóföld és fogy a legelő odakint, akként szaporodik a szegénypiacon béklyó. A Samu zsibárussal hamar meg is egyeznek az árában. Förgeteg fizet és már menni készül, amikor apró képeken akad meg a szeme, amik a földön fekszenek a többi limlom között.

- Hát ezek mik? - kérdezi János.

Biz azok régi arcképek, kopott aranyos keretben, itt-ott törött üveg alatt, többen az aradi tizenhárom tábornok közül, meg Teleki László. Abból az időből valók, midőn még e képekre sem a rajzoló művész, sem a nyomdász nem merte rátenni a nevét. Változatos múltjuk lehetett, valaha titkon őrizte őket a hazafias kegyelet, most pedig ím, csendesen megvonultak a szegénypiacon. Nézi sorjában a képeket Förgeteg, aztán egynél megáll.

- Ez Damjanics. Ide van nyomtatva. Ez Damjanics - mondja. - Ezt mögvásárolom. Mert alatta szolgált az apám.

- A maga apja? - kérdezi hitetlenül a Samu zsibárus.

- Nem is a magáé - véli Förgeteg. - Hát. Itt volt Damjanics őrnagy abba a zászlóaljba, akit a város adott. Ott szolgált apám Damjanics alatt is, Földváry alatt is, ott volt Szent-Tamásnál, és a sáncon...

János szinte beletüzesedik a beszédbe, és szeretettel nézi a régi kőnyomaton a tábornok vonásait.

- Hát tudja mit - szól hirtelen a Samu -, akkor odaadom magának ingyen. Tegye el magának emlékbe.

- El is, Samu gazda, el is - mondja rá Förgeteg. - Be a szobába a falra akasztjuk, hogy lássák a gyerekek is, ki alatt szolgált az öreg apjuk. Hanem - teszi azután hozzá - ingyen ne adja. Hanem adja ide ráadásul a béklyóra.

Hogy Damjanics neve és a békó így egymás mellé került, hirtelen egymásra tekint a két férfi: csillogó pápaszemén keresztül a Samu, és szőke szemeinek komoly tekintetével a tanyai ember. De ami a lelkükbe lopózott, gondolataikat egymásnak most elmondani sem bírják, mert Förgeteg felesége karon ragadja az urát, izgatottan kiált fel:

- Ott is egy kép! Nézze már kend! Uram teremtőm, a mi szent Józsefünk! Az előtt imádkoztam én kislány koromban minden este. Még a mi tanyánkon, amit a víz elvitt! Jaj, csakhogy megkerült!

Samu sietve megy be a nagy halom vasak közé, hogy a képet kihozza.

- No - véli Förgeteg -, nem bizonyos, hogy éppen ez az, mert sokat csinálnak egyformát az ilyenből a kompaktorok.

De az asszony azt mondja, hogy ez lesz az, mert egyszerre ráismert. Pedig azóta nem látta; mikor jött az árvíz, elöntötte a tanyát, s előle menekültek. Akkor veszett el. Hányszor gondolt rá azóta csendes téli estéken, hogy most is a kihúzós almáriom felett kellene függenie, és íme, hol találja?

- A rámája alul egy kicsit meg is volt égve - mondja tovább -, mert egyszer a gyertya odadőlt.

Szent József képe elébe ugyanis gyertyát szokás gyújtani, ha valami rossz idő, jégverés, vihar fenyeget, így szokván tőle kegyelmet kérni, mint a föld népe pártfogójától. Az asszonyt szinte égeti a vágy, hogy kezébe vegye a képet, amit már kiszedett a vasak közül a Samu és hozza. Csakugyan a József szent képe ez, papirosa ázott és gyűrött, s azt az ismerős barnasárga színt mutatja, amivel az árvíz iszapos habjai minden hatalmukba esett papirost befestettek.

- Hát nézze kend - kapja a kezébe az asszony -, hát itt van rajta az égés is. Ezt most már mögvögyük.

Förgeteg János ez időben kissé könyékkel oldalba ütötte az asszonyt, hogy vigyázzon a beszédére, mert majd sokat kíván a képért a Samu.

Samu azonban olcsón adta, s Förgeteg rögtön ki is fizette az árát. Azután pedig elhaladtak, menvén most már a kocsi felé. Förgeteg János a Damjanics képét öblös zsebébe tette, másik kezébe veszi a békót. Az asszony pedig a hóna alatt féltő gonddal szorongatja a szent József urunkat.

Haladnak így. Külsőleg nézve ez Halbőr Förgeteg János: éppolyan tanyai ember, mint bármelyik másik. Az asszony, született Vér Juliánna, szintén csak olyan tanyai parasztasszony, mint amilyen a másik is.

Valójában és belsőleg nézve azonban: két emberfia ez, akik a szögénypiacon pár hatos árán maguknak némi kis boldogságot vásároltak.

1905

 

LÁTOGATÁS A VÁROSBAN

- Ögyünk egy kicsit hamarabb - mondta Márton -, mert majd elmék Tandariékhoz.

Ezzel be is ment a kamrába, hogy majd segít az asszonynak. Délutánra járt az idő, a hó esett, s kint a tanyák mezőin csapatosan ténferegtek a varjak.

Így téli időben a nap oly későn megy föl az égre, s oly igen hamar leszáll, hogy napjában csak kétszer szokás enni, úgy reggel nyolc óra körül, meg délután három felé. Márton juhászos ember, a reggelit a juhistállóban végezte el, mert akármit beszéljünk, mégiscsak az az igazi tej, amit maga fej ki az ember magának az állatból. Most délután pedig káposztát ennének, azért is ment Márton a kamrába, hogy a káposztás hordóból kiemeli a követ, és ki is emelte, pedig nehéz volt, egy régi templom romjai állanak amarra odább a pusztai juhlegelőn túl, annak a falából hozták el éppen harminc esztendeje. Azaz hogy harmincegy, mert tavaly ilyenkor is harmincnak mondták, de akkor húst is főztek a káposztába. Most ez nemigen megy, hús van ugyan a kéményben, de csak ünnepnapra telik. Juhászembernek ez körülbelül mindegy, mert nyáron át is leginkább csak akkor szokott húst enni, ha vagy ő beteg, vagy a bürge, de mégis, mikor az elkészült savanyúkáposztát kanalazták, Márton önönmaga sorsa fölött gúnyolódván, azt mondja Veronnak:

- E közt a káposzta közt akkor volt hús, mikor a káposztafejek még a földben voltak, aztán kutya szaladgált köztük.

Veron mosolyog, mint illik, azután kérdi:

- Minek mén kend Tandariékhoz?

- Vasárnap vásár lössz - mondja Márton. - Majd bemögyünk a városba. Néhány birkát behajtok. Majd hozok neköd is egy kendőt.

Veron az urára tekint: Márton a városba megy. A helyzet ünnepélyes volta nem tagadható, mert hogy is csak, hogy is... Várjunk csak... Egy fiuk van, az is Márton az most huszonegy esztendős, most odavan katonának, lent sarcoltatja Boszniában a király. Mikor a Márton született, még nem volt idekint pap, hát éppen huszonegy éve, hogy bentjártak a városban, mikor keresztelni vitték.

Az asszony ugyan nem szól semmit, de Márton a szemein keresztül belelát, hogy merre járnak a gondolatai, s vigasztaló szót mond:

- Gyüvőre már hazaeresztik.

Azzal azután megy Tandarihoz. Itt lakik az is nem messze a pusztaszélben, mert juhász nem lakhat messzebb a legelőtől, hát hamar odaér. Imre se túlságosan sokszavú ember, s mikor Márton látja, hogy Imre éppen abban foglalatoskodik, hogy tíz darab birkát az akolban a többitől külön csap, tökéletesen megkérdi:

- Hát mönyünk?

Imre azt mondja:

- Mönyünk hát.

Másnap Mártonnál is, Imrénél is a fehérnép feji a bürgét, mert Márton és Imre egész nap szorgalmatosan alszanak. Szombat van ugyanis, s éjfélkor indulni kell a birkákkal, hogy reggel a vásárálláson legyenek. Mert lassan halad a birka, terelgetni kell, a szamár ilyenkor csak vendégül megy a juhász után, s minden foglalatossága abban áll, hogy viszi a tarisznyát.

Hét órára ott is vannak. Nagy térség ez a vásárállás, a városon kívül. A várost nagy töltések választják el onnan, amelyeken át csak egy-egy toronynak vagy gyárkéménynek a hegye látszik. Márton hosszan nézi a hatalmas sötét töltéseket, amelyek mögött a város fekszik, amely az ő birkáit megeszi, Mártonnak ily módon nyújtván megélhetést.

Nyolc óra tájon már egy szál birkája sincsen se Mártonok, se Imrének, mert jöttek a juhvágók és elkapkodták valamennyit, hogy legyen mit ennie ennek az örökké éhes városi népnek. A pénzeket Márton és Imre begombolván, kissé megvetőleg mosolyognak is, azután pedig a duttyánsátornak a karójához kötik a szamarakat. Ők maguk bemennek a sátor alá, amely ilyen időben kissé szellős, azonban ez nem baj. A borocska is hideg, azonban mégis melegít. Az ide-oda való mászkálást megtakarítandó: egyszerre öt féllitert parancsol Márton. Pedig ez kevés, mert nem sok idő múlva elfogy, mert cigánypecsenyét esznek, és Imre kivitte a kenyérhajat a szamaraknak.

Van ott egy féllábú ember tekerőlanttal, három krajcárért csinál egy nótát. Igen csak csinálja, hogy: - Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Hej-huj, könnyen éli világát... Déltájon már valahol a tizenötödik félliter körül tartanak, lehet ugyan több is, a ménkű számol ünnepnap, és Imre a tekerőlantot kiviszi a sátor elé a szamarakhoz, hogy azoknak is csináljon a féllábú három-három pénz ára nótát. Azután jön a Jaksi, akinek a nyakában van akasztva a boltja, attól Márton megveszi a kendőt. Két korona hetven fillér, vagyis, becsületes magyarra fordítva, egy forint hetven krajcár - magyarázza a tudós Jaksi, amit Márton nyugodt helyesléssel vesz tudomásul.

Imre bejön a szamaraktól a lantossal a sátor alá, Márton mondja neki:

- Imre, te mér nem vöszöl valamit?

Azután belátja, hogy ostoba volt a beszéd, de már kimondta, pedig ez is mutatja, hogy nem érdemes a beszéd. Tavaszi nyíráskor lesz tizenhat éve, hogy Imre eltörte a bojtár keresztcsontját, meg elkergette az asszonyt. Van abból az időből egy lánya, de nem tudja, hogy kié. Ej haj, a jó reggelét!... Adjanak inkább még öt félliter bort!

A déli harangok szava a városból a töltéseken keresztül kizúdul. Aki a harangot ritkán hallja, a süveget ilyenkor le szokta venni. Fürtös fejével fizetés irányában integet a duttyános felé Márton. Ezután fölülnek a szamarakra a subákban, és haladnak kifelé. Körülbelül napszállat ideje van, mire kiérnek. Márton a tanyaudvaron a csacsit elereszti, hogy menjen, ahová akar, ő maga pedig beviszi az asszonynak a kendőt. Az ital mérge elmúlt az úton, a csacsik tetején kifújta a fejükből a szél.

- No, hát a város? - mondja az asszony.

- Hát mögvan - mondja Márton.

Veron dévajkodva kérdezi:

- Nem tévedt el kend benne?

- Én? - kérdezi Márton önérzettel. - Úgy kiismertem én magamat abban a városban, akár csak idehaza.

1906

 

HÁZÁSÁS KÖZBEN

Bíborfényben ment le már két este az őszi nap, szél van ennélfogva a pusztaszélen. Hűvös éjszakai szél, amely a nagy térségeken hol ide, hol oda rohan. A sötét égen szakadozott, rongyos fekete föllegek kergetik egymást, olykor előbukkan mögülök az új hold vékony, aranysárga szarva. Itt-ott foltokat világít meg az őszi avaron, a fénye hideg, mint ahogy hideg ez az egész őszi éjszaka. Ha meg elbújik, sötét minden: ilyen esőre álló őszi szeles éjszakán a puszta nem szép, inkább félelmetes és szomorú. Élő teremtés bogáron, ürgén és vakondokon kívül alig van rajta. Füve lelegelt; néhol csomósan áll a bogáncs meg a kutyatej, amiket a jószág elkerült, míg kint nyaralt. Ha a holdszarv előbújik, a bogáncsok mozgó, homályos szigetek-formán látszanak, amint hajbókolnak a szél előtt. Mikor meg a hold elunja, hogy szétnézzen ezen a sivár tájon, hirtelen az egész föld olyannak tetszik, mintha nagy fekete töltések állnának az útban, előttük pedig a mély kubikgödrök. Még néhány lépés, s beléjük zuhanhat az ember...

A pusztai éj nem szokott egészen hangtalan lenni, mert belebeszél az éji madár, valamely messzi tóból egyhangúlag ung a szerelmes béka, a morotva nádasából nagyot szól olykor a bölömbika. Zümmög a bogár is, s van eset rá hogy a kőfúvásra igyekvő kígyók sziszegő füttyel kiabálnak egymásra. Meglappadt szélen, pocsétás, rétforma ingoványon a tekenősbéka mozog, de mikor a szél jár-kel így erősen, hogy rohamai a felhők közül szinte zuhanva esnek a földre, rajta kívül más nem beszél.

A tanyaudvar meg ilyenkor zajos. A szél mozgat mindent, amivel csak az ereje fölér. Nyikorog láncán, vas akasztóján a kútgém rúdja, csattog a padlásajtó, ha éppen nyitva feledték, vagy a fakallantyút leverte róla a szél. A fák nem susognak, hanem zörögnek, ahogy az ágak verődnek egymáshoz. Különösen az alföldi tanyák szokásos fája, a jegenyeakác zörög nagyon így szél alkalmával.

Tolvajoknak való idő ez. A lókötők éjszakája. Ősszel van az, mert télen, ha a hó leesett, bajosabb a munka. Mert a hóban a nyomok sok mindent elárulnak. Azért csak inkább az ősz... Tudja ezt a gazda, a tanyai ember. A kutyák, ha tán nappal láncon lettek volna, éjszakára eleresztve vannak. De pusztaszéli tanyán - törvény ide, törvény oda - nappal sem igen járja az eb megláncolása. Az házőrző, rendőr, csendőr egy személyben, nem lehet kötélen tartani. Pedig ez nem igaz okoskodás így. Mert a nappal kötve tartott kutya nem mozoghat, kénytelenségből hever egész nap, meg alszik. Az ilyen kutya aztán éjszaka éberebb, s nagy kedvvel szaladgál a tanya körül.

A lóistálló ajtaját is bezárják, ha van mivel, ha a kilincsének nem madzag a húzója. Vagy hogy bent fekszik valaki a lónál. Van ott ágy is: négy karó a földbe verve, azokon megint néhány karó, emezeken kukoricaszár meg szalma, a tanyai ember legényfia leginkább ezen szokott hálni. Máshol meg az istállóajtóra keresztvasat lakatolnak, olyképpen, hogy attól a lovat nem lehet kivezetni. Alatta át nem bújhat, fölötte ki nem ugorhat.

Hát így, meg ilyenféleképpen védi magát, kevéske vagyonát a pusztaszéli ember, mert neki más védelmezője nincsen. Csak a tulajdon óvatossága, meg a régi ócska elültöltő puska, de az is fogy, mert adó van rávetve, helyét a revolver kezdi elfoglalni. Igen jó szerszámnak tartatik odakint ez a rebolber nevezetű szerszám. Mert sok a rossz ember, és kitanultak meg fortélyosak. Hát a vakmerőségek? Mikor az egyik tanyán elkötik a két lovat, s akkor még odább mennek velük, hogy egy másik tanyában kocsit meg szerszámot lopjanak a lovakhoz. Most aztán már itt volna az értelme, hogy sebesen eltűnjenek a határból, hogy nyomuk vesszen. El is tűnnek túl a Tiszára. Pedig komp nem visz át éjjel a vizen ilyen gyanús kocsit. Hát átmennek a vasúti hídon, ócska subadarabokat kötve a lovak lábára, hogy a lódobogást a híd őre meg ne hallja. S a hosszú hídon, mely keskeny, hogy rajta hely sem kitérésre, sem megfordulásra nincs, valamely szemközt jövő vonat halálra gázolhatná valamennyiüket. De a híd előtt legközelebb eső vasúti állomásra előbb jámbor utas gyanánt beállított egy közülök:

- Kérem alássan, mikor jön Vásárhely felől a gőzös?

- Tizenegykor - mondják neki. - Még egy óra van odáig.

Az ember ezzel elment, s a banda kocsistul-lovastul átszökött a hídon. Az éjszaka sok mindent betakar és elrejt, a nyugtalan vérűek, a vagyonra áhítozók, a könnyen élni akarók fekete leple alatt dolgoznak.

Most is mozog egy kocsi a tanya háta mögött, az őszi avaron. A hold kibukkan, látni lehet, de zörgése nem hallatszik. A lovak lába bekötve, azoknak a dobogása azért nem hallik. A kocsi pedig ama süket kocsik közül való, ámbátor régebben betyár-kocsinak is neveztetett. Neve mutatja, hogy micsoda. Remekbe készült rajta a bognár- meg a kovácsmunka, nem zörög rajta se lánc, se saroglya, se tengelyagy, se lőcsvas.

Így haladnak halkan a tanya hátulja felé a kocsival az emberek. A kutyák nem szólnak semmit, megbújtak valami enyhelyre a szél elől. De a házásó érti a módját, hogy mint kell szelídíteni a kutyát. Sok fortélya van annak, de leginkább étellel kenyerezi le. A tanyai kutya a konyhától kevés ennivalót kap, akkor is lét vagy csontot. Becsületében ennélfogva frissen pirított szalonnával, zsíros pörkölt tarhonyával meg lehet tántorítani. Így a házban nem tudnak a veszedelemről semmit. Alszik minden élő.

- No most! - súgják a kocsiban.

Egy ember a lovaknál marad, kettő pedig ásókkal a tanya hátulsó falához óvakodik. Csendben ásni kezdik a falat azon az oldalon, amerre a tiszta szoba van. Ott van a finomabb bútor, a párnák és dunnák raktára a magasra vetett ágyban, a mestergerendára felakasztva az ünneplő gúnyák (ezért van a vasárnapiba öltözött külső embernek erős földszaga), ott az új suba, még a tajtékpipa is ott tartózkodik, ha el nem tört. De meg ha pénz van, az is csak ott szokott lenni. Itt ásnak. Ki van az már nézve régen, hogy mit hol kell keresni.

A dolog odakint halad. Még nincs megfagyva a föld, s a homok könnyen enged. Mert a házfal alját bontják meg, s azután csak egy akkora lyuk szükséges, amin egy ember hasoncsúszva bemászik. Ez adogatja ki aztán a holmit, a másik meg viszi a kocsira. Előbb be kell jutni, de a titkos, sötét munka nem nehéz. A háznak vert fala van, ami nem egyéb, mint furkóval fallá vert föld. Kőháznál már nem haladhatnának, még vályogfalnál is nehezebben.

De a rög mégis koppant valami keveset, s a kisebb kutya is vakkant néhányat a túlsó oldalon az udvarban, s a házban a gazda fölérzik. A ház a lakószoba, a konyhán túl. Csak keveset hallgatózik, hogy időnkint miféle tompa zajt hall, mert hamar tisztában van vele. Az ágyból kiugrik, és halkan kelti a fiát, aki a padon alszik subában.

- András, András!

Ahogy a legény kiáltani akarna, hogy no, mi baj, a szájára teszi a kezét, s csak súgja neki:

- Hallgass... ássák a tanya falát...

Riadtan ugrik a legény is föl a padról. Halkan mennek ki a pitvarba, s csendben benyitják a tisztaszoba ajtaját. Ott már tisztán hallatszik, miként folyik odakint a munka.

- Ásót ide, ásót - mondja az öreg.

Szerencsére, nem kell kimenni érte, van a pitvarban. Nem is mernének ilyenkor kimenni, ajtót nyitni. Nem tudni mennyien vannak odakint. A balta is a konyhában van. Ez a két védőfegyver, és ez a védekezés. Vár ez a tanya most, ostromlott vár, bent a védők, kívül az ellenség. És amilyen munka a házásás, úgy megy ellene a védekezés, ha észreveszik.

Mint a macska az egérlyuk előtt, úgy lesik a tisztaszobában apa és fiú, hogy mikor válik lyuk a falon, s mikor mászik be azon négykézláb a "kiadó násznagy".

- Ne mindjárt üss az ásóval - súgja az öreg -, mert óvatosak. Előbb csak a sapkáját tolja be boton, mert tart attól, hogy hátha lesik.

Mert történt így már emberhalál. Az is történt, hogy a bebújó házásót, ahogy a feje beért, a szénahúzó szigonnyal szúrták nyakon.

Izgalmas pillanatok. A legényben forr a vér, s ha maga volna, talán kimenne közibük az ásóval. De az apja türtőzteti. Lelövik - mondja -, s elszaladnak. Csak egy mód van itt: lesni a lyukon.

Végül csakugyan lyuk támad a fal aljában. A sötéthez szokott szemek látni kezdik, hogy a göröngyök között valami kotorász. A legény nem állja tovább. Két kézzel emeli az ásót, s azután teljes erővel lecsap vele. A fali lyukból a bődület ijedt ordítása hallatszik egy pillanatra, majd a szaladás zaja odakint, némi kis robaja vágtató lovaknak, s ijesztésül a netáni üldözőknek, egy lövés. Azután csönd. A másik szobában fölébredt asszony hozza sietve a gyertyát. Az ásott gödör fenekén egy emberi kéz fekszik, amelyet csuklóban vágott le az ásó. A pusztázó lovasok dolga, hogy a hozzávaló embert megkeressék.

1906

 

A CSORDAKÚTNÁL

A kisbojtárság a gulyásoknál olyan tudomány, hogy azt könyvből tanulni nem lehet. Legalább, aki eddig próbálta volna, mind belebukott a vállalatba. Mert azt úgy az elejétől kezdve kell tanulni, és nem minden ember alkalmatos erre a foglalkozásra. Úri nyelven úgy lehetne azt mondani, hogy talentum kell ahhoz; kintvaló nyelven szólva, húzni kell ahhoz. Mert sokféle az ember. Némelyiknek a kasza áll a keze ügyében, az menjen a földet forgatni, s lesse tavasztól őszig, hogy kikel-e a mag, amit a földbe vetett. A másik - másik meg szereti pucolni a lószerszámot, s már gyerekkorában az a boldogsága, ha az apja rábízza, hogy a tanyaudvarban kenje be a rúdvégre rakott hámot halzsírral. Az ilyenből kocsisféle válhatik, aki szeret városozni, falukba járni, szeret födél alatt hálni, és van eset rá, hogy szivart szív. Ellenben a gulyásmesterség másfajtájú embereket kíván. A kisbojtársághoz olyan fiatalon elkomolyodott gyerek szükségeltetik, aki mit sem ad a hiábavaló beszédekre, ellenben szótalan.

Gondolatait leginkább csak önmagának mondja el, akkor is lassan. Nem szeret csizmában járni, mert annál sokkal jobb a bocskor, s olyan kalapot szeret, amely nem pörge, de nem is juhászos, hanem megfelelő fölhajtott karimája van neki, hogy abba essen bele az eső, s egy helyen csurogjon le belőle, ne minden oldalon. Azután a jó hosszú botot kedveli, bunkóval; a szép napvilágos mezőt, a rejtelmes holdas éjvilágot, és lenézi azokat az embereket, akik a mezők illatától elmenekülve, nem átallanak szobákban tartózkodni.

De még bizonyos mennyiségű bátorság, erély és önbizalom is szükségeltetik. Mert az nem úgy megy, az teljesen téves nézet, hogy valamely gyereket csak úgy odaadjunk a gulyásszámadó keze alá kisbojtárnak, mint ahogy a városon a gyereket lakatosinasnak odaadják. Ide előföltételek kívántatnak. Nem kis dolog átvenni az uralmat nyolcszáz vagy ezer darab félvad pusztai nehéz barom felett, nem kis dolog, hogy a fiú botütésekkel tanítson rendre s tereljen komor nézésű mérges bikákat arra a helyes középútra, amelyen járni szép és járni jó.

Ember kell ide, ha még gyerek is, és éppen ilyen ember Matykó gyerek idekint a pusztaszélen, a síróháti gulyánál. Nem valami nagy gulya ugyan, valami kilencszáz darab van benne, de ez onnan van, hogy többet nem lehet egy számadó keze alá adni. Mert ha csak úgy keressük is, hogy ahány barom, annyi száz forint: akkor is kilencszázszor száz forint jár-kel ott négylábon a mezőn. Van hozzá egy öreg számadó, azután egy gulyás meg kisbojtár, már hogy ez a nevezett Matykó ni, a csatos szűrben, a kurta pipával.

Szorgalmas élet ez, mert ki van a határ szabva, ameddig a gulyával járni lehet, és az megint külön tudomány, hogy úgy járjunk-keljünk a gulyával, hogy ami helyet most itt hagytunk, mire megint erre visszakerülünk, már legyen rajta megint fű. A gulyásság ugyanis bizalmi állás, s mindazok, akik négylábon járó vagyonuk őrizetét reá bízzák, a jószág rendes fölnevelésének becsületét is elvárják. Azonfelül pusztai becsület az, hogy a másik gulya határába betérni nem szabad. Amannak az asztaláról etetni nem illik. Ez még mind istenes, de azonfölül a tudomány abban a legfurfangosabb, hogy az étel mellett az italról elfeledkezni nem szabad, s minden intézkedés úgy történjen, hogy bármerre jár a gulya, az itatókút sohase legyen messze. Mert lassú és méltóságos járású a gulya, mint - mint mondani szokás - az uraság ökre.

Ami pedig a pusztai csordakutat illetné, azok még külső testállásukban sem olyanok, mint amilyenek a közönséges gémeskutak szoktak lenni. Nagy, széles kutak ezek, miknek a tetejére rá lehet állni, nem vödörre jár, hanem akós dézsára, gém kettő szolgál bele, és messziről nézve olyanok, mintha mesebeli nagy madarak lennének, akik a földi nedvességet magukba szívják. És oldaluk mellett hosszan, jobboldalt is, meg baloldalt is a nagy vályúk, amikből a gulya italozni szokott. Ugyan a ménes is oda szokott járni, de hát afelől nincs mit beszélnünk. Lótófutó társaság az, hol erre szaladgál, hol amarra: a komoly gulyás az ilyen tekergő, széllel bélelt foglalkozásra nem ad semmit.

Matykó tehát a gulya szélén az öreg Ráró bikát fejjel a gulya felé állítván, elhaladt tőlük, menvén a kút felé, hogy majd kimeri belőle a vályúkba a déli italt. Ez szintén velejár a hivatallal, és amiként idő kell ahhoz a városon, amíg a vastűzhelyes tökéletlen konyhán megfőzik az ebédet, hasonlóképp időbe kerül az, amíg a gulya kilencszáz tagjának Matykó a kút mély üregéből a vályúkba fölhúzza a vizet. A síróháti csordakútnál ez a vízmerítgetés helyettesíti miniszteri jóváhagyás nélkül a tornaegyletet.

Matykó rááll a fával boltozott kút tetejére, és szaporán húzgálja fel, meg ereszti le a dézsát. Ekkor történik - mert hiszen éppen ezért volt az a sok hiábavaló elöljáró beszéd -, hogy igen nagyot ránt az ostorfán, a dézsa fölrepül, Matykó kapna utána, de belelép a kútba, és esik lefelé, libegvén a földalatti levegőben, míg a vízhez nem ér, miként valamely kivarrott szűrű angyal. A vízben azután el is buggyant, de a szűr szépen széjjelterült a víz tetején, és Matykót fenntartotta, mondván, hogy nem ereszti.

Ha közönséges kútba esik bele az ember, az nem éppen valami rettentő történet, mert a két karjával nekifeszülhet a kútnak, de a csordakút széles és nagy öböl, ahol a két fal egymástól messze van. Matykó ennélfogva azonnal bicskát rántott, és a bicska pengéjét beledöfvén két tégla közé a vakolatba, így tartózkodott. Tartotta a szűr meg a bicska.

Most pedig - bármit beszéljünk - nincs más mód, mint várni addig a kútban, amíg Öreg Sötét Julis ide nem ér a gulyával. Ez az Öreg Sötét Julis ugyanis a számadógulyás; még a régi világban született, azért keresztelték leánynévre, hogy a német ne vihesse el katonának.

Majd csak előjön, mert úgy körülbelül félórába kerül, amíg idáig terel.

Nemsokára azonban hallja a kútból Matykó, hogy ló dobog odafönt a földön. Ez valami csikós lehet. Azután meg lányhangot hall. Megismeri, hogy ez a Sötét Julis hangja, már hogy az Öreg Sötét Julis Julis lányának a hangja. Akkor azt mondja odafönt a kút mellett a csikós, a szemtelen:

- Ugyan, adj már egy csókot, Julis, az Isten áldjon meg.

- Ugyan, menjen kend innen - szól rá a leány. - Inkább húzzon kend föl egy dézsa vizet, hagy merítem meg a korsómat.

- De Julis - könyörög megint amaz -, a jó Isten áldjon meg, hisz nem látja meg itten senki...

Azzal aztán se szó, se beszéd, csak némi leánysikoltozás hallatszik, aztán némely csattanós cuppanás, meg hogy - gyönyörűm, galambom...

Matykó nem állja tovább, hanem nagyot kiált:

- Ne bántsd azt a leányt, Jancsi, mert ha fölérök, ellátom a bajodat. Ereszd le a dézsát, aztán húzz föl, jobb lösz!

Most még nagyobbat sikolt odafönt a leány, a Jancsi meg hirtelen fölmegy a kútra, és leereszti a dézsát. Matykó beleáll, a Jancsi húzza, de félúton a Matykó kiabál:

- Eressz vissza, mert lent maradt a falban a bicskám!

Érthető, hogy bicska nélkül nem tökéletes az ember, így a csikóslegény Matykót visszaereszti a bicskáért. Azután ismét csak húzza fölfelé, mígnem Matykó a vizek földalatti szűrös szellemeként a kútkávánál megjelenik.

- Matykó - eseng neki a Julis -, ha Istent ismersz, meg ne mondd az apámnak...

- Matykó - mondja a Jancsi csikós -, talán csak nem szólsz. Nézd, én húztalak ki.

- Hát - szólt a Matykó -, majd kihúzott volna az öreg is. Gulyás nem szokott a vízbe veszni, mint tik, mikor belevisz a ló.

Mélységes megvetés ez, amit ezúttal Matykó gulyási kötelemből a lenézett csikósrend iránt teljesít.

- Matykó, hallod-e? - kéri megint a leány. - Nem szólsz, ugye?

- Én nem szólok - feleli Matykó -, hanem jó lesz, ha megmeríted a kantádat, aztán eredj a tanyába haza. Útba van már a gulya, látod. Gyün apád.

A leány el is megy erre. Néz utána a csikós, mert csakugyan olyan szépen megy a mezőn, mint a fiatal szarvas.

- Matykó - mondja aztán a bojtárnak -, hát csakugyan ne szólj, inkább majd elhívlak a lakodalmamra.

A csikóslegény nevet, a vizes Matykó pedig elkomorodik.

- Híjhatsz - fakad ki mérgesen -, tudod nagyon jól, hogy rendes gulyás kocsisok lakodalmára nem szokott járni.

Jancsi elvörösödik, s a karikás ostor után nyúl. Le is akasztja, ámbár hiszen van az a Matykónál is. A különbség mindössze az, hogy a csikósé meg a juhászé inkább csak durrantanivaló, a gulyásénak a végibe ellenben drót van kötve, és ahova ez a drótvég ér, ott minden bőrök hasadnak. Még a suba is.

- Hát - mondja Matykó -, jó lesz, ha te is elmégy a piros mellénnyel. Nézd, ahol jön a gulyában elöljárónak a Ráró bika, már rég nem kergetett meg úgysem senkit. Látod-e a szemit, hogy forog?

- Jó, jó - beszéli a csikós -, elmegyek. De ha a pletykád miatt a lányt otthon megverik, kihúzatlak lóháton a gulyád közepiből.

Matykó végigméri:

- Te? - kérdezi. - Te lókötő!

A csikós belehalványul a sértésbe, de mégiscsak felül a lóra, oszt elmegy. Ideje, mert már a gulya egészen odaér, s Matykó megint szorgalmasan húzza fel az ostorfán a dézsát. Mikor Öreg Sötét Julis odaér, nagyot néz:

- Hát te?

- Hát beleestem - mondja Matykó merítés közben.

- Aztán ki húzott ki? - kérdezi Sötét.

Matykó elütőleg felel:

- Ez a Dicső Jancsi, ez a csikóslegény innen a ménesjárásbul.

- Úgy? - véli Öreg Sötét Julis. - Úgy hát? Az előbb pedig úgy néztem, mintha tülekedni akartatok volna.

- Hát - bökkent ki Matykó -, azt mondta az a lókötő, hogy elhíj a lakodalmára.

- Hejnye az ebadta - fakad ki Öreg Sötét Julis gulyásszámadó -, aztán mit mondtál neki?

- Hát hogy gulyás nem mén kocsishoz.

A számadónak tetszik a beszéd:

- Hát hiszen - véli -, hát hiszen, ami azt illeti... Ugyan - adja föl azután a szót -, ugyan ki volna az a bolond ember, aki ahhoz a szélkergetőhöz a lányát odaadná?

Matykó hallgat, nem szól. Kis vártatra mégis azt mondja:

- Ugyan adjék kend majd egy pipa dohányt, mert az enyim elázott a kútba...

1906

 

TÉL ELEJÉN

Sarki emberek

A nagy, palotaforma ház előtt széles aszfaltjáró, azon ácsorog egy csomó ember. A hó esik, de mindjárt olvad is, így csatak van az aszfalton. A régifajta jó kövezet ebben a dologban sokkal különb volt, mint a híres aszfalt: annak voltak közei a kövek között, ahol a föld beitta a vizet, de az aszfalt ezt nem teszi. Valami sárga, jeges kocsonyává áll össze rajta a hó, az emberek, ahogy a lábaikat emelgetik, ebben csattognak. Kicsit fáznak, mert már itt töltik az időt reggel óta, most meg már a téli nap szürke, álmos délutánja van. Különböző emberek ezek, munkások. Azaz hogy inkább csak munkások volnának, ha dologra elvinné őket valaki.

Bár úgy lehet, nem is mennének. Nem mindig mennek, néha nem akarnak. Lehet, hogy ilyenkor jóbarátságos társalgásba vannak egymással elegyedve, talán épp valami történetet mesél valamelyik, s pár hatosnyi teddide-teddoda munkáért kár volna a mulatságot abba hagyni. Van az úgy más emberrel is, hogy a mulatság kedvéért elhanyagolja a dolgot: nekik is van annyi jussuk hozzá, mint akárki másnak. Úgy lehet, csak két napja találkoztak egymással. Csak tegnap óta ismerik egymást, és még sok az elmondanivalójuk. Még nem akarnak elszakadni egymástól. Mert ez független élet. Emberek, akik hónapszámos munkát nem vállalnak, mert nem akarnak. Meg tudnak élni anélkül is: hogy miként, az az ő dolguk, de mindenesetre meg tudnak élni, mert hiszen látható, hogy itt vannak a sarkon a hóban. Foltosak, de nem rongyosak. Egyik része városi, másik része a falvakból jött elő, tarisznyával a vállán, s addig itt ácsorog, amíg benne tart. Ha kifogy belőle, hazamegy, mint régente a kurucok, ha könyékig vájkáltak már a tarisznyában, a pogácsa után. A tarisznyák különbözők, kicsik meg nagyok. Van vászonból való is, ez már egészen koldustarisznya formájú, azelőtt a katona is ilyent kapott, de nem szerette, még a kenyérnek is más íze van belőle. Vannak azonban alkalmas szövött tarisznyák is, szíj bőrrel körülszegve, további egészen bőrből való nagy fekete éléskamrák, meg olyan is van, melyet a házinyúl bőréből csináltak. Tarka, de mindegy az, csak legyen benne valami ennivaló. Nem sok étellel él különben az ilyen ember, aki csak áll naphosszat, s nem dolgozik. Körülbelül talán ő maga is érzi, hogy nincs mire fogyasztania. Kenyér, meg egy kis szalonna, de inkább sajtocska vagy túró, de kevés, és az is féltő gondossággal van vászonba göngyölgetve. Van, aki az ecetbe elrakott éretlen apró dinnyét szereti nagyon. Akkora dinnye, mint egy jónagyocska alma: egy ebéd.

Nem csavargók ezek, dehogy. Népek. Akik a munkátlan télen nem tudnak otthon mit csinálni, és idejönnek. Nem beszélték meg, hogy idejönnek, hogy majd itt találkoznak, némely része azelőtt nem is látta egymást, hírét sem hallották egymásnak, de itt mégis egymásba akadtak. Talán lesz valami munka is, hát várják. Ha éppen olyan az a munka, amely valamelyiknek a kedve szerint való, fölvállalja illendő árban. Ha amaz nagyon alkudik, nem megy. Kéziszerszámot egy sem hoz magával, ásót, hóhányó lapátot, baltát vagy ilyesmit; ami munkát vállalnának, annak olyannak kell lenni, hogy ne kelljen hozzá szerszám, vagy pedig adjon hozzá a gazda. Ugyan ez sem mindig így van. Hívtunk már közülük embert fát vágni, hogy van otthon fűrész, kecskeláb, ráspoly, miegymás, de éppen akkor nem jöttek, azt mondták, hogy az nem nekik való. Szép verőfényes téli napról, amint a falhoz melengetve odaszolgál, nincs is mindenkinek kedve a nedves és sötét pincébe bebújni. Hanem azért mégsem csavargók ezek. Az mutatja, hogy itt a hulló hóban meg a csatakban állanak reggeltől kezdve. Mert hiszen három krajcár volna mindnyájuknak a zsebében. Három krajcár pedig már elegendő helypénz ott, ahol a pálinkát mérik, három vasért teleadnak egy egyest, amellett el lehet ülni sokáig abba a különböző fajta társaságban, ami ott összeverődik. Azonban, jaj dehogy. Nem mennek oda. Csak így, itt együtt, így jó. Úgy lehet pedig, holnap már nem jutnak össze, de talán éppen azért.

- Hívtak reggel padlást takarítani - mondja egy ember, még fiatalos. - Nem mék. Csupa piszok, por, tudom én, mi az a padlástakarítás. Aztán a kosárral essek le a lépcsőn. Kezem-lábam törjön. Hát. Van otthon a faluban egy ilyen nyomorék. Azt mondtam: nem mék.

A többi bólint, más a havat nézi, van, aki gondolja: ő ment volna.

- Hátha talált volna kend a padláson valamit - véli egy tréfálva. - A régi időkben sok pénzt eldugdostak az öregek a padlásra, a szelemenfába.

- Az, az - szól egy öreg. - A nagy szaladáskor. Háborús időben odadugdosták. Mög a pincébe. Aztán később nem lelték.

- Nem?

- Hát nem azt, bátya - állítja tüzesen az öreg. - Úgy jártak, mint Olajos Mihály, aki a kukoricában toronyiránt dugta el a csizmáját, aztán estére, kapálás végzetin, hiába kereste.

Ez nevetnivaló. De amaz, akit padlástisztogatni hívtak, még tűnődik. Jó volt-e, hogy nem ment? Vagy hogy menni kellett volna?

- Már se ide, se oda - mondja aztán, szinte magamagának. - Úgy sem kerestem a héten semmit, hát ez az egy napszám mit használt volna?

Ezzel újból csak toporognak, néha szól valaki egy szót. Ha valaki megáll mellettük, elhallgatnak. Zártkörű társaság ők, csak maguknak beszélgetnek, másra az nem tartozik. De a hátuk mögött nagy üvegtábla van, azon belül pedig bútorkereskedés. Ha valaki odamegy, s az ablakba rakott bútorokat nézi, azzal nem törődnek. Annak bizonyára más dolga van, nem hallgat az ő beszédükre.

Egy ember, akinek új csizmája van, és halzsírral van olajozva az új csizmája, meghúzza az öreg kabátját. Az öreg lassan feléje fordul: a nyaka úgy körül van tekerve kendővel, hogy fordulnia kell, ha oldalt akar nézni.

- No?

- Hát kérdözze már kend - mondja amaz -, hogy mit gondoltam?

- Hát mit gondoltál? Majd mögmondod, ha akarod.

- Hát azt gondoltam én - folytatja a másik, a többi meg hallgatja -, hogy most serpenyő volna jó a tűzön. Jó nyeles serpenyő, vaspléhbűl. Fehér szalonna, de vastag. Szépen, vékonyra vágva. Az a serpenyőn kiadná a lelkit. Aztán egy kis só bele, lágy só, tudja kend, törött. Aztán sebtibe beletörnék három tyúktojást, két kácsatojást... kendet is kínálnám... haj!

No, ennek az embernek a beszédjén csakugyan lehet nevetni. Nézd el, nézd, még hogy kácsatojást. Hát még mit nem? De amaz erősködik, hogy debizisten, csakugyan kácsatojás kell ahhoz, az a valami.

Az öreg a levegőbe néz, a hópihés, fehéres ködös levegőbe. Két keze a zsebben. Azután a feje lekonyul.

- Kácsatojás? - szól elgondolkozva. - Hol van az mán, kácsatojás. Mikor gyerök voltam, aztán legeltettem kint a pusztán... Aztán ott volt a puszták rétje. Csak le-lemöntünk, aztán telikalappal szödtük a tojást. Kácsatojás, bíbictojás, szárcsatojás, vadlúdtojás. Azt akkor csak sebössen sarat csinálni, sárba töttük a tojást külön-külön, aztán bele a tűzbe sülni. Haj, haj, akkor éltünk vele... Kácsatojás, szárcsatojás...

Egy fiatal kérdezi:

- Hát hova lett az a rét, az a puszták rétje?

- A puszták rétje - kérdezi viszont elgondolkozva az öreg. - Elmaradt.

Fölemeli a kezét, mintha mondani akarna valami fontosat, de azután csak leereszti újból.

- Elmaradt - mondja csendesen. - Elmúlt...

Az ám, elmúlt, elveszett, nyoma sincs. Nem marad meg belőle más, csak az emlékezet meg a tudomány, hogy mint lehet sárban edény nélkül megsütni a tojást.


Vándormadarak

A vízi élet az ősz vége felé már csak lutri. A hajók már nem bátran jönnek-mennek felfelé és lefelé, hanem inkább félénken. Csak kísérleteznek. Nem lehet, tudni, mikor köszönt be a hideg idő, vagy hogy egyáltalán lesz-e hideg idő. Mert ilyen ugrabugráló időjárás, mint az Alföldön nincsen másutt sehol. Nem esik csodaszámba nyitott ablak mellett nézni a naplementét karácsonykor, s olykor újesztendő napján lehet sétálni a zöld mezőn. Másszor meg hirtelen beüt a havas, jeges világ, sír a kerék a homokon, szétreped a vizestál a csirkeólban, s tünedezni kezdenek a külvárosi járópadlók - fűtési szempontból. De meg mostanában még az a zavaros időjárás is elváltozott. Mintha eltolódtak volna az évszakok. Valamikor tavasz volt márciusban, és nagy nevezetességnek tartatott a márciusi hó: mind szép lett az a lány, aki abban mosdott. No, ha ez igaz, akkor most már minden lánynak szépnek kell lennie, mert nem hogy márciusi hóban, de áprilisi havazásban is kivehetik a részüket.

Így állván a világ, a különben nagy időjósnak tartott vízenjáró ember sem ismeri ki magát tökéletesen ebben a tudományban. Nem tudhatni, mit végez az idő. Jöhetnek hirtelen a nagy jegek, amik a hajónak kárára vannak. Be is fagyhat valahol útközben a hajó. Néha olyan a jégzajlás, hogy rettenetes az. Aki látott már a zajlásban ottfeledett vízimalmot, amit a jég úgy szelt kettőbe, hogy a fűrészgyár nagy vasai sem tehették volna különben, az tudja csak, hogy mi az, mikor tiszai és marosi jegek egymásba érvén, harsognak, ropognak, recsegnek, mintha az ítéletnapon citoráznának az angyalok. Az ilyesmi elől ennélfogva - beszélhet bárki bármit - menekülni kell, és így következik be minden esztendőben a vidám, napfényes, változatos víziélet szomorú haldoklása. A lomha, nagy fekete hajók, a könnyebb luntrák, a burcsellák útnak indulnak, mint vándormadarak. A víz, amely életet és kenyeret adott, ellöki őket magától. Mennek azután a dereglyék, a ladikok, a csónakok, tisztán csak a halászok bárkái merészkednek maradni, védelmet és enyhet keresve a híd kőlábánál. A malmok még állnak. Az asszonyok talicskán tolva a parthoz a félzsák búzát, még bekiáltanak:

- Molnár, héj...

A molnár aztán kijön ladikkal a búzáért, s azt mondja:

- Ez az utolsó.

Már másnap a malom nem őröl. Nagy kereke nem jár, a napsugár nem játszik a vízcseppel, ami a lapátjáról lepereg. Másnap megindul a malom a vízen. Egy lisztgyár, amelyik úszik. Különös látnivaló, mikor a vízparti reggel ködös levegőjében, a folyó közepén csendesen ereszkednek lefelé a kenyércsinálás ős, kivesző műhelyei. A kerekük akkor is forog, hol jobbra, hol balra, mintha lapátjait kormánynak használná. Mennek lefelé, védett öbölbe, a parti élet utolsó vándorai, utánuk már üresen marad a víz, s akik jobb időben a tetején élnek, hajósok, halászok, molnárok, a partra szorulnak. Fagyoskodnak ott, a kőkorlátra dőlve, és nézik - mit néznének egyebet - nézik a vizet, amelytől most egyelőre meg kellett válniok.

- No - mondja egy ember a sipkából félvidáman -, majd csak eltelik valahogy a tél is. Jön a karácsony, azután az újév, azután a farsang, egyszer csak kinyílik az idő megint, beleállunk a hajóba, kend mög a domentátumra János bácsi, aztán hajózunk Pest alá.

A domentátum a hajó hátulsó födele, teteje a csárdának. A csárda pedig a kormányos szobája, a kormányos pedig fönt szokott lenni a domentátumon, a János bácsi pedig éppen a kormányos. Az. Itt van a parton a többi közt. Öreg ember, görnyedt már és köhécsel.

- Én - mondja János bácsi -, hogy én a domentátumra? Nem éröm én azt már mög. Nem ilyen fa vár énrám már, hanem másik. A koporsó.

Szomorú beszéd ez. Megütődnek rajta, rá is szólnak:

- Ejnye, hejnye, János bácsi, hogy már hogy löhet ilyent beszélni? Mikor maga még akármelyik legénnyel föltösz?

De hiábavaló a beszéd. Az öreg csak nézi az utolsó vízimalmot, amint lassan úszik lefelé, már lent jár a két híd közt, és szinte elvesz a ködben.

- Az az - mutat utána -, az ott ni. A Julianna-malom. Abba őrölt nekem Bujdosó Pétör utoljára tegnap.

Valahol kutya vonít. A víz sivár és elhagyatott, néhány varjú van csak a túlsó part kopár fáin. Az emberek szótlanul egymásra tekintenek, senki sem szól egy szót sem. János bácsi fölhajtja a nyakára a kabát báránybőrprémjét, el sem köszön, csak elfordul a parttól, s lassan megindul hazafelé. Hogy elment, Frantzia Gergely halkan szól:

- Sose gyűrte föl eddig a kabátgallért...

Hideg van. A köd esni kezd, a napnak nyoma sem látszik, minden fázós és vigasság nélkül való. Gyerünk haza, emberek, és felejtsük el, hogy öregszünk.

1906

 

ÚTBAN KÖZANYÁNK FELÉ

A halál jár-kel mindenfelé, és benéz a házakba, hogy kit vigyen el. Mindig jár, azaz hogy inkább suhan, de nem lehet látni, efelől csak a kuvikmadár tud és a boszorkányok. Ami ezeket illeti, ezen égetnivalók megfogyatkoztak éppen az égetés ideje óta, ami régen volt ugyan, de csak megvolt. Ami boszorkány most is van, az az öreg reves fák korhadt üregében tartózkodik, amely világít. Máskor pedig pusztai sötét fergeteges éjszakákon olyan a fellegek rohanása, hogy szinte látszik, amint rajtuk elviharzanak a boszorkányok. Lehet különben, hogy ez nem igaz, mert innen a Sebőkhegyből Deli Haska János volna az egyetlen, aki látta, de ő is elhalt tavaly. Nem tudni miért, de a temetésén, mikor a koporsóval a tanyából elindultak, nem akartak indítani a lovak, a láncos eb szerfölött ugatott, s hirtelen ama szélzúgás támadt, amit zellefellének neveznek, amely rengeteg, sok barna felleget felhajt az égre, de esőt nem hoz, és nagy porvihar képében valami titkos óriás szellem lélegzése gyanánt nehéz sóhajtással eloszlik a remegő nyárfák között. Vajon Istentől való-e ez?

Nincsen ember, aki ezt keresni tudná vagy merészelné, de semmi esetre sem árt valami faragott fát tenni a padlástetőre, a kaszát is ki lehet dugni a padláslyukon, leginkább azért is, hogy akkor senki a padláson botorkálók közül nem vágja bele a lábát. Más kérdés megint, hogy járnak-e a padláson és kik járnak? Néha különös zörgések hallhatók a padlásokon. A legtöbbször kiviláglik az utánjárások nyomán, hogy a zörgések oka a macskákban keresendő, de nem mindig. Nem, ezt éppen nem lehet mondani. Járhat ott más is, miért ne járhatna. A padláson is járhat, ha a szobában jár. Ott pedig csakugyan járnak légbeli jó szellemek, mi abból is nyilvánvaló, hogy a bicskát azért nem szabad az asztalon élével fölfelé állva hagyni, hogy a járókelő angyalok meg ne vágják benne a lábukat. Nem járnak csizmában ugyanis.

De a halál mégis másféle természetű, mint a kísértetek, és többfelé elkódorog. Nemcsak a házakban, padlásokon és erdők öreg fáiban jár-kel, hanem mindenütt tart magának tartózkodást, mint mondani szokás: vermést. Néha egy tájon sokáig ellakik. Kedvelteti magát a gyerekfélékkel, egész sor új kis sírhalmot ásat a temetőbe, bár hiszen nem mindenütt van temető. Ez megint különös sor, ez a temetőkérdés. Úgy tetszik, hogy a kintvaló mezőkön nincsen temető, csak egy, valahol messze az is, másrészt meg, ha tanyát vernek, kutat ásnak, vagy szőlőt ültetnek, vagy akármiféle olyan munkát végeznének, ahol jobban le kell nyomni a földbe az ásót, oly tömérdek csont mutatkozik a föld alatt, mintha a halál egyebet se csinált volna itt a régi időben, csak temetett, egyre temetett. Annyi bizonyos, hogy igen kemény kaszája lehet neki, hogy ki nem csorbul az örökös vagdalkozásban, szomorú rendeit, ahogy sötét szorgalommal a földbe teríti.

- Szomorú dolog és fájdalom, tekintetes közgyűlés - szokta volt mondani Várakozó Fehér Rókus, aki a városnál is képviselő volt egykor, és szavai ennélfogva értelmezendők, de bárki bármiként értelmezze is, abba valamennyien beleállapodhatunk, hogy ez tényleg szomorú dolog és fájdalom, de nem lehet ellene tenni semmit. Mert szerteszéjjel csapdos a halál, számot tart mindenkire, de van eset rá, hogy egészen öregeket itt felejt. Minek felejti itt, mi célja van velük a teremtőnek? Ezt se lehet keresni, pedig az öregje várja olykor a halált, különösen, ha a párja meg elköltözött. Így a múlt hónapban, mikor Öreg Dékány Pál meghalt, az özvegyül maradt Dékányné nem siratta, mondván:

- Mit sirassak öreg páromon? Eleget élt velem együtt, többet is éltünk, mint kellett volna. Elment, én majd megyek utána. Úgy egyeztünk, hogy aki előbb elmegy, a másikunk majd megy utána.

Így, így. Szép az, mikor ilyen csendes és szelíd az egyetértés az öreg párok között. Dékányné megy is alighanem nemsokára az ura után: el van szótalanodva egészen, unokáit a kistanyából haza kellett adni, azokkal van el naphosszat. Ilyesmi a halál előtt történik.

De nem mindenki egyforma. A halál tudvalevőleg az öreg Engi Balázsra is ráfeledkezett, az idejéhez képest már régen vihette volna, de nem vitte, bár Balázs efelől semmi babonaságot nem csinált. Tréfát sem űz ugyan belőle, hogy a felsőbb hatalmak úgy levették róla a kezüket, s nem törődnek vele, de amúgy vidám, öreges módra szépen tudja élni világát, szomszédol, eljár a fiakhoz, lovon az új hámot szereti, miegymás, nyáron kint hál szúnyogháló alatt, a dohányt kedveli, s a reggeli pohár mézespálinkát hathatós orvosságnak tartja különféle mellfájások és egyéb szárazbetegségek ellen. Az öreg csakugyan ilyenformán tölti napjait, olykor benéz a városba, ha vásárolni valója van, és ismerős helyeken elidőz. Azután hajt kifelé, mikor a kedve tartja. Ehhez az szükséges, hogy az ember maga járjon: egy kocsira egy ember. A kocsinjárás, ide-amoda való betekintés így alakul csak át valódi élvezetté, mert ott áll meg, ahol éppen akar, indulását maga határozza, senkire se vár, de senki se hajtja. Voltaképpen kocsin való sétálás az ilyesmi, amiben csak akkor van gyönyörűség, ha sehová se kell órára odaérni. Lehet menni sebesen is, mert arra való a jó ló, de lehet lépésben is andalogni, már hogy a kocsinülő embernek mihez van kedve.

Ezúttal azonban még nem megyünk, dehogy megyünk, mikor csak alig hogy jöttünk. Öreg Engi meggondolta magát, befogatott odakint, szólt, hogy elmegy egy kicsit szétnézni a határban, s megindulván, behajtott a városig: kocsmabeli borra szomjazott, és az úgynevezett kishúsra éhezett. Van abban valami ital tekintetében - a kocsma, a kocsmaasztal, továbbá a pohár, amin bicskafokkal zörög az ember: az ilyesmi néha megkívántatódik. A kishús pedig paprikás hús, módfelett jóízű étel, különösen a hidegben való kocsizás után. Még különösebben, ha köd van, mert akkor nem kell a dohány: okos ember ködben nem pipázik, mivelhogy úgyse látja a füstjét. A kishús: marhahús - kora reggel bizony még kemény egy kicsit, de mert bográcsban van, s mert mindaddig melegen van a tűzhelyen, amíg az alja is el nem fogy, későbben már igen alkalmasra megpuhul, szóval jó, s a levét a puha kenyér úgy issza, mint a spongya.

Ebben a foglalkozásban van íme öreg Engi Halál Mátyásnál. Az is furcsa, hogy miért hívnak valakit Halálnak. Hát különben jó, hívják Halálnak, de legyen aztán sírásó vagy szegénylegények vezére vagy pedig más, ilyen a nevéhez illő hivatalt viseljen. De éppen a vigasságokra és búfelejtésekre berendezett embert, a kocsmárost hívjak Halálnak. Még ráadásul a vendéglő is a halálhoz van címezve, és rá is festette a városszéli piktor a csontembert az ajtajára.

- De alighanem kutya után festhette - véli olykor Engi -, mert nagyon görbe bordákat rakott rá.

Ezen olykor elnevetgél, ha bent időzik a városban, mert itt leginkább meg szokott állni. Nézi a kocsmaajtón a halált, mely őt már idestova nyolcvan esztendeje kerülgeti, de nem viszi el. Csakugyan idestova nyolcvan éve ennek, mert Engi kicsiny korában vékony volt és törékeny. Később, legénykorában sokat köhögött - ugatott belőle a halál kutyája, mint a jólelkű szomszédok mondani szokták. No, a szomszédok azóta mind eltakarodtak a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk ölébe, ő meg megmaradt és:

- Illegetöm magamat, mint a hatpénzös szatyor - mondja vidáman nevetve, mert valóban nevetséges is ez.

Zörög a pohárral a zöld asztalon öreg Engi, s a harcsabajuszú Halál megjelenvén, hoz még egy ital bort.

- Majd hát most már indulok is - mondja neki a vendég.

- Ráér kend indulni - ez a Halál nézete.

- Azért indulok, mert ráérök - feleli Engi. A ráérkendre mindig ezt szokás felelni, mert ezt úgy kell nézni, hogy ez huncutkodás, minélfogva illik is, hogy aki hallja, elmosolyodjon rajta. (Valami játékos eszű ember találhatta ezt ki valamikor régen, mikor még Krisztus urunk a földön járt.)

No, jól van no, ha másként nem lehet. Engi fizet. Kirakja a kishús árát (a kenyeret maga vette hozzá bent a piacon az "ismerős asszonytól", mert mindenkinek van ismerős kenyérsütő asszonya, aki arról nevezetes, hogy csak az tud jó kenyeret sütni), a pohár borokat is fizeti, s most már menni lehetne, előbb azonban a szivar következik. Az úgy dukál, hogy a városból kifelé menet szivart szívjon az ember. Még hozzá képest az volna az igazi illendőség, hogy a szivart fából való szivarszívó szopókából szívja az ember, legalább úgy volt régebben, de ezek a garasos szopókák elvesztek már, eltűntek végképp, mert keletkezésüknek és eltűnésüknek szintén megvannak a maguk törvényei. Egyedülvaló kivétel az öreg Engi, akit törvényen kívül itt hagyott a halál.

Fölül Engi a kocsira. Napsütötte időben csak bele szokás ülni a subába, de kissé havazik: ilyenkor a nyakbakerítés ajánlatos. Van-e különb bútor a világon, mint a kocsinjáró suba? Nincsen különb bútor a világon. A kocsinjáró suba bő, azután hosszú, hosszabb, mint az ember, aki viseli. Különös jóságát ez adja meg, mert így tökéletesen elzárja Engit a külső levegőtől, egyedül a kezefeje marad kint, amivel a gyeplőt fogja.

- No, ebben nem fázik kend - mondja neki Halál, aki kikíséri.

- Nem is - mondja Engi -, mert ebbe hét birka melegét varrta be a subás... No... Isten áldja.

A lovak hazafelé kedvvel megindulnak. Csak lépésben, mert a kövezetet a tanyai ember nem szereti. Van, aki a rázásba belebetegszik, s a városjárást megfekszi otthon. Bár a bor is, meg a szivarok is tehetnek ebben valamit.

Öreg Enginek sem ízlik a szivar. Morog rá:

- Ha nem sajnálnálak, elhajítanálak.

Ennélfogva erősen szívja, hogy rövidebb legyen, amikor majd nem sajnálja elhajítani.

De mégis, eldobja hamarább. A gyalogjáróra veti, hátha ott megtalálja valaki. No, ez a szivar nem jó. Kissé mérgelődik ezen. Az állam elkéri a sok pénzt, s rossz dohányt ad érte. De fizetni muszáj és panaszkodni nem lehet. Bezzeg, mikor az államhoz viszik beváltani a dohányt, durkál benne és fitymálja.

- Hát így van az, aki el van hatalmasodva - gondolja, s kissé serkenti a lovakat. Szeretne kívül lenni már a városon, olyan, mintha itt fojtogatná a levegő. Ez lehetséges. Sok itt a kémény, sok füstöt eresztenek. A szél sem olyan, mint kint, összevissza fújdogál az utcasarkokon.

Ahogy az utolsó házakat elhagyja, nagyot lélegzik. Ez már más levegő, érzik rajta. De hidegebb is van, s mert megborzongott, a subát a vállaival jobban magára rázza, és belül összeakasztja a bőrgombokat. Mégis borzong bele. Hm. Talán sok volt a kishús?

Nem tudni. Ámbátor majd segít ezen a pipa. Annál jobb orvosság nincsen. Az igaz, hogy manapság jó messzire el kell kocsizni, amíg valamirevaló dohányhoz jutna az ember, de az azután élvezet. Megtömi tehát, rágyújt, most már féloldalt ül a jó szénaülésre. Mondják, hogy kocsin féloldalt alkalmasabb a füstölés.

Nézi Engi a fákat, ahogy az út mellett elhaladnak. Mind ismeri kicsiny koruk óta. Látta, mikor ültették valamennyit. Nem is ezeket ültették elsőbb, hanem valami cifra újmódi fával próbálkoztak, a homok azonban nem tűrte az okvetetlenkedést, és megölte valamennyit. Persze - gondolja megint -, erőszakoskodni akartak a homokkal. Hát ez nem járja. A homok az homok, aztán punktum.

Az esze most hirtelen visszaszolgál régi időkre. Lám, gyerekkorára már régen nem emlékezett. Most a fákról jut az eszébe. Hajhaj, milyen világ volt itt azelőtt, mikor még ezek a fák a világon sem voltak. Nagy tág puszták, amiken túzok szaladgált, a réti nádasban a farkas lakott; most meg ehol, egyik tanya a másikat éri, néhol már szinte faluba verődnek.

- Rég volt az, bátya - mormogja -, csakugyan rég volt.

Eszébe jut, hogy nagy idő mégis az nagyon, amit már eddig átélt. Isten szent segedelmével. Ugyan meddig tart még? Íme, már az unokák javarésze is férjnél, meg fiatal házas - örökké csak talán nem akar ez így tartani?

Így féloldalt ülni pedig nem jó. A szél beszolgál a subába. Kedvetlenül veszi észre, hogy a pipa sem ízlik. Nem, nem kell. Mi az ördög ez, mi? A pipát gyeplőszáron kiveri, elteszi, de ahogy ebben a munkában a suba egy kicsit szétnyílna, már megint beleüt a fázás. Ejnye, aki teremtette... Jobb volna otthon lenni. Minek is jött el hazulról? Persze, a kocsma, a kishús, mi egyéb, mintha otthon nem volna mit enni. Most nagy hirtelen úgy érzi, hogy megöregedett. Nem való már ez a kódorgás... Csakugyan nem való.

Ezen úgy elgondolkozik, hogy a szemeit is törölgeti. Vette már észre máskor is, hogyha a múltra visszarévedezik, tekintete előtt elhomályosul és elvész a jelen, alig lát. Most meg különösen nem akarnak látni a szemei. Feketeségek suhannak el előttük, mint az esőfellegek tavaszi alkonyatokon. Ezek csúnya dolgok, ezek a csúnya nagy feketeségek. - Ni, Talpas Mihály tanyája körül mennyi a kutya. Nem is kutya. Ló.

Ló hát. Vagy hogy kutya mégis? Ej, vigye az ördög. A gyeplővel a lovak hátát veregetni kezdi: haladjunk, haladjunk. Nem messze van már ugyan az otthon, de sietni szeretne. Most így hirtelen a meleg szobában lenne jó; fűtött szobában meg meleg ágyban. Igen, az ágyat kívánja. Micsoda bolond dolog ez?

- Szamár dolog - akarja mondani, de nem mondja. Fáradt. Alhatnék. A szemét lehunyja.

A lovak már a tanyaköz homokján lépkednek. Sima út, semmi rázódása nincsen, a kocsi szinte beleül a homokba, és lassan kúszik, mint a szánkó. A vidéken a külső téli táj havas csöndje. Csak ami homokot a kerék fölkap, s a kerékagyra hullajt, az mormol egy kicsit, szép altató nótája van neki.

A közből aztán befordulnak a lovak a tanyaútra, lassan, lépésben menve, s megállnak a tanyaudvarban az ereszet kis ajtaja előtt. A Badár ló rányerít a hóval födött tetőkre. Azt mondja most a Badár ló:

- Hazahoztuk az öreg gazdát. Igaz, hogy holtan hoztuk haza, de mégiscsak hazahoztuk...

Amint hogy igaz is. Öreg Engi ül a mély szénaülésben, a suba a vállán, a sipka a fejiben, a gyeplő a kezeszárára akasztva, egyébként azonban halva ért haza, s most arra vár, hogy a kocsiról leemeljék.

1907

 

PÉTÖR

Pétör vasárnap déltájon berúgva érkezett haza. Pedig igen hideg idő volt, s jó messziről gyalogolt a töltésen, a városból. Huj-huj, a szél úgy vágott, mintha borotva volna az öregapja Bécsben, és a magas parti töltést jéggé akarta fagyasztani. A Tiszán szinte szemmel láthatólag kezdett összeállni a jég, a varjúk bebújtak a rőzserakások mögé, aki kutya csak a parti csőszházakban van, mind vackába osont, és bedugta a fejét a lábai közé. Semmi sem mozdult a holtra fagyott tájon, csak amit a szél mozgatott és Pétör, akit a pálinka hozott mozgásba. Ugyan a szél is. Ez a két erő rángatta Pétört, és lóbálta a hátán a halas-zsákot, de Pétör mit sem törődött ezzel, danolászott, majd leült a töltésoldal száraz avarjába, és rekedten, részegen kiabálta a túlsó partnak: Hej, kutya világ, mikor éröm végedet?

Pétör akkor szokott énekelni, mikor be van rúgva, mikor pedig énekelt, akkor gegőzni szokott. Mikor valaki torkából sikoltozik, s a sikoltozásban oly kíméletlenül használja a torkát, mintha nem az övé volna, akkor gegőzik. Gegőzte tehát Pétör kíméletlenül a kutya világot, kereste a végét, azután a kislajbi zsebébe nyúlt, végezetül a kovácsot biztatta, hogy vasalja a csizmát, mert tíz-húsz pengő nem drága. Ő maga ugyan csak csuszában volt; olyan bocskorféle ez a csusza, a viselete már egy ízben elmaradt, de most, hogy újra szegényedik a világ ebben az irtóztató télségben, megint divatja kezd lenni. Lám, Pétör is benne divatozik. A csusza még új, s a részeg Pétör kedvtelve nézi benne a lábafejét, amint itt mulatozik egymagában a töltésoldalon. Megy arra egy ember, rászól:

- Eredj haza, Pétör - mondja neki. - Dél van, Pétör. Az asszony vár már a levessel, Pétör.

Pétör csöndesen mormog utána:

- Az asszony... A levest? Te, te bolond, vigye el az ördög a kacabájt meg a felöltőt, te bolond!... Akkor van csak leves, ha én főzök, hé!

Ezen nincs mit tagadni, de ez nem az asszonyra szégyen, mert Pétörnek nincsen asszonya. Nem is volt. Gyereke sincs, kitül lenne, mikor asszonya sincsen. Egyáltalán, senkije sincsen neki, Pétör csak úgy egymagában éli a világát, mint afféle halászosforma ember, egye meg a kutya a kacabájt meg a felöltőt. Mint Pétör mondani szokta: ő egymaga van, tulas-tulajdon egymaga ezen a kerek világon, nincsen az ő fajtájából több egy szikra sem.

Különben nem ártana, ha volna gyufa a zsebben, mert van egy fél szivarja Pétörnek, de van is valahol gyufa, de zsebek nincsenek rendben, elszakadoztak, s a gyufák lehullottak a bélés közé, mert Pétör nem varrta meg idején a zsebeket. Kotorász tehát gyufa után, de nem sok szerencsével, az ujjai már mind elgémberedtek, nem bír velük fogni. Az ám, jó volna begombolni a kabátot is, de azon sem sok a gomb, ami van, azt sem tudná begombolni. Csakugyan hideg lehet (kívülről), lám a félszivar vége is megfagyott.

- Az... - morog Pétör, azután meg lármáz az ember után, pedig az már messze elhaladt. - Asszony! Az... Leves. Hát leves. Minek az? Van itt a zsákban szalonna, kenyér.

Nagyobb igazság okáért bele is nyúl a zsákba. Csakugyan ott a szalonna, szépen kifagyva, mert ez éppen a pörkölt szalonnához való idő, mert ilyenkor nem is hasad, hanem szinte reped a kés alatt. Ott a kenyér is. Azt nem kell elővenni külön megtekintésre, hiszen látszik, amint a zsákban dudorodik.

A kenyér meg a szalonna. Ezt most, vasárnap reggel vásárolta Pétör a városban, és most viszi kifelé a kunyhóba, a tanyára. Nem olyan tanyát kell itt érteni, mint amilyen a gazdálkodó embereké, amarra, szerte a folyó két oldalán, hanem csak emilyen kis vízitanyát, ahol a halászosforma ember a bárkákkal és ladikokkal meghúzódik, mikor befagy a folyó. A fölöttünk élő hatalmas Isten, mikor a folyók sorsát kezdetben intézte, már akkor gondoskodott a halászok ügyei felől is. Mert a víz megfagy, ha hideg van. Jegek teremnek rajta, különféle jegek. Van vékony jég, van kéregjég, van bőrödzés, van hinárjég, van vérjég, ez a legkülönb, mert ez olyan sűrű, mint az üveg. No jó. De van azért mégis a víztömegeknek olyan játéka, hogy némely helyen sohasem fagynak be, e helyeket még a zajlás-jég is elkerüli, ez az a bizonyos nevezetű téli tanya, ahol Pétör a bárkák mellett egy fakalyibában lakozik. Lakik ott ugyan halászlegény más is, de a mai napon csak Pétör járt közülök a városon, vett egy hétre való élelmet a zsákba, egy hétre való pálinkát pedig megivott.

- Hej - mormog megint Pétör -, ha egyszer én az italnak nekifogok...

Ezen a gondolaton nevet is. Ugyan a hideg vágja a képét, de csak nevet. Hohó, ez nagy dolog, ha a Pétör italnak nekifog. Nem sűrűn, hiszen arra nem is telne, csak ritkán, legfeljebb egy héten egyszer, de akkor lehetősen finom itallal történik ez: egy deci nyóc péz. Ej, az emberek, a pálinkásbolt elesett, megkopott emberei ilyenkor csodálva nézik Pétört: a halászzsákban ott a lábánál az egy hétre való szalonna, kenyér, előtte a finum-fánom pálinka, egy deci nyóc péz.

- Ej, ej... - gondolják -, ez az ember sem végezhet mindenféle dolgot... Ez nem állhat bele mindenféle munkába... Ennek bizonyos mesterséghez külön tanulmánya lehet, hogy ilyen módban van.

Jaj, bizony, hát ez így van. Az külön mesterség, a halcsősz tanulmánya, az nem olyan, hogy csak így, meg amúgy.

- Nem - gondolja Pétör -, ahhoz minden tarhonyásbélű paraszt nem ért. Annak a hal csak hal. De hogy melyik hal micsodás. Igen, igen. Furfangok vannak... és állapotok vannak... a kiskésit neki...

Ha mindezeket egybevetve jól fölgondoljuk, megértjük Pétör helyzetét, aki mosolyogva morog láthatatlan angyalokhoz, s csöndesen elaludni készül. Hideg van azonban nagyon (ha még tovább így tart, a fák hosszukban hasadnak ketté), az elalvás tehát így a töltésoldalban sem embernek, sem más teremtett állatnak nem ajánlatos. Tehát és ennélfogva jön a tanya felől egy ember arrafelé, hogy Pétör ne alhasson el itt a kietlen hidegségben. Jön szó nélkül, csak mikor Pétör mellett elhalad, mondja neki:

- Mind kimögy a hal a Tiszábúl, Pétör!

Ez egészen helyén való mondás, és illik Pétör tanulmányos állapotához. A társadalmi érintkezés megkívánja, hogy mindenkinek a beszéd annak módja szerint megadassék. Hasonló körülmények között például tanyai paraszti embernek ezt szokás mondani: - Zabba mennek a lovak, hé! -, ami nyilvánvaló figyelmeztetés, hogy ne aludjon el, mert a legelő lovak belemennek a zabos földbe. Ellenben Pétörnél e figyelmeztetést másként kell tenni: ott a vigyázat és szorgalmatos őrködés a Tiszára hívandó föl. Nyilvánvaló ugyanis, hogyha Pétör nem vigyázza erősen a Tiszát, a halak kimennek belőle, és elmennek külországokba bőjtös eledelnek.

A figyelmeztetés valóban használt is: nem, nem lehet mondani, hogy az elhaladó ember a magot sziklába vetette volna. Pétör föláll, ami - a kiskésit a kacabájnak meg a felöltőnek - nem olyan könnyű, mint gondolni lehetne, s Pétör a szivarcsutakba igyekszik fogózni, hogy el ne essen.

No, idővel azonban azért mégis megy a dolog, Pétör a zsákkal megindul.

- Hej, szél, szél - feddi Pétör a szelet -, de kötözködsz. Nem tudod, hogy könnyű az ittas embört földhöz vágni?

A szél ezt nem akarja tudni. Egyre erősebb, és Pétört a haladásban igen csak akadályozza. Pétör ennélfogva beszédet intéz hozzá. A beszédet részletezni fölösleges lenne, de futólag említést lehet tenni róla, mert benne van Pétör észjárása minden ez világi állapotok felől. Pétör szerint ugyanis, ismételhetjük, könnyű a részeg embert a földhöz vágni, mert hiszen magával leginkább jótehetetlen. Amiből most már véges elmével a józanság diadala következne, de Pétör nem úgy gondolja. Mert - véli - a józan embert is nagyon könnyű földhöz vágni, jó borral, s akkor aztán most már hogy leszünk? Egyik is csak így van, a másik is csak úgy van, nincs itt személyválogatás semmi, ilyen az élet, vagyis hogy egy a kuckó a kemencével, mert ha az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, bár hiszen ne sokat okoskodjunk, mert utoljára is végképp belezavarodik az ember.

A szél különben is okosabb, mert a mérge alábbhagy, s Pétör bátran haladhat a zsákkal. Már ahol van a parti kopasz fűzfák alatt a kistanya, bár nem lehet mondani, hogy valami hívogatólag intene. A kis guliba igen elhagyatott és szomorú fészek, és a bádog cső, ami az ablakán van kidugva, nem füstöl. Odább egy másik füstöl, a harmadik is, de a Pétöré nem; nincsen, aki benne tüzeljen. Pétör ezen elszomorodik. Árvaságának a gondolata jut eszébe, s a berúgott Pétör könnyet hullajt a szivarcsutakra. Legalább egy szál alkalmas masinája volna.

De az sincs. Azaz hogy van valahol lent a kabátbélésben. De míg azt onnan előkotorássza, az egész ez világi élet minden gyötrelmei az eszébe jutnak. Mert elgémberedtek az ujjai. Pedig tüzet kell gyújtani a gulibában, az bizonyos. A zsákot leteszi a földre, a kabátot leveti, s úgy keresi benne a gyufát. Ugyan átmehetne valamely szomszéd gulibába, tüzet kérni kölcsön, de az ilyesmit nem lehet megtenni. Kinevetnék. Talán veszekedés lenne a dologból, hogy ilyen ember, hogy még egy szál gyufája sincs, ellenben pálinkára ugyancsak tellett rogyásig. Pétör megint csak lehorgasztja a fejét, s maga elé bámul.

- Hej, kutya világ - véli -, mikor éröm végedet?

A munkának azonban eredménye van: csakugyan talált gyufát a kabátban. A gulibában van egy kis dobkályha, továbbá mindenféle fadarab, gallyak, korhadt cölöpdarabok, tuskók, amiket nyáridőben szokott elúsztatni a víz, s amiket a vízről élő szegénység kihalász és eltesz télire. Az ilyen dobkályha a kályhák királya valóban ott, ahol hirtelen kell meleget csinálni. Az oldala hamar kipiroslik, és szinte süt, a meleg úgy vágódik ki belőle, mintha ingyen adná. Pétörben ez az állapot némi elégedettséget éleszt, mint ahogy hidegben a meleg szoba sokféle szomorúságot felejtetni szokott. Jól van ez így, különösen, hogy a szivart is meg lehet most már gyújtani.

Jó meleg árad. A zsák száját kicsomózza Pétör, belenyúl, és a szalonnát kihúzza. A szalonna még kissé fagyos, a szalonna jó. Azonban a kenyér - e kenyérről talán nem is kellene beszélni. Pétör, mikor reggel a városba ment, halat vitt a zsákban, azon vizesen, ahogy a bárkából kiemelte. De ez nem volt baj, mert a hal is, a víz is, megfagyott a zsákban az úton. Hanem azután kenyeret vett Pétör, s beletette a zsákba. Ez sem volt baj azért, hogy a kenyér halszagú, elvégre a paprikás hal, minden néven nevezendő ételek fejedelme, szintén halszagú. Azonban Pétör ezek után elment pálinkát kóstolni, s a zsákot letette a pálinkásboltban a melegre. Ott a jég megolvadt a zsákban, de ebből ismét mit sem lehetett észrevenni, mert ott volt a zsákban a jó puha fehér kenyér is, amely felszívta, mint a spongya. (Amúgy is olyan spongyaformája van neki.) De még ebből sem vehetett Pétör észre semmit, mert mikor onnan útnak eredt, már be volt rúgva, amíg pedig kifelé haladt, s üldögélt a töltésoldalon, a vizes kenyér keményre megfagyott. Most pedig a melegen megolvadt, s ahogy Pétör nyúl utána, bele a zsákba, az ujjai csak a vizes tésztacsomóba merednek bele. Már csak nézi, hogy mi az, kirázza a zsákból ezt a mászkos kovászt - biz az nem kenyér, olyan is, mintha sohasem sütötték volna.

Most már teljesen megtörve áll Pétör a gulibában. Odavan az egy hétre való kenyér, s helyette nincsen egyéb semmi. A gyufa után való kutatás kiderítette, hogy a kabátban csak néhány krajcár tartózkodik, a többi elmaradt a gazdától. Ez most már teljes és tökéletes árvaság.

- Hej, a kutya rágja meg a kacabájt meg a felöltőt - mormog Pétör -, ez nem jól van így. Ez nagy szégyen és szomorúság.

Kicsit dülöngélve megy a korsóig, hogy majd vizet inna, mert egyszer csak meg kell kezdeni az utat a kijózanodás felé. A korsóban nincs víz, Pétör viszi tehát lefelé a parton a kezében, hogy megy vele a bárkára, ott majd merít.

- Az... az - mondja megint -, mit ér a szalonna kenyér nélkül...

A nagy hideg már a tanyaöbölben is kezdi megfagyasztani a vizet. A sárga hullámok lassan elcsitulnak, és kezd rajtuk apránkint bőrözni a jég. Pétör lehajlik, hogy a korsó fenekével beüti a jeget - s most már nem lehet tudni, maga akaratából ugrott-e oda Pétör, vagy csak hogy véletlenül odaesett, de annyi bizonyos, hogy a pillédző jeget teste súlyával betörte, és csendben lesüllyedt a mélybe, őrizni a halakat, hogy többé ne mehessenek ki a Tiszából, a jó reggelét a kacabájnak meg a felöltőnek.

Pétör esetét és halálát nem látta senki. A jég befagyott fölötte hamarosan, így Pétör mint való végének nyoma se maradt. Csak a kódorgó parti ebek látták, de azok sem szóltak semmit, hanem bementek a gulibába a szalonnáért.

1907

 

A PIPACÍNEZŐ ÉS A SZÁRAZGULYÁS

Vannak rá esetek, hogy az ember elborulva nézheti ezt a furcsa, kavargó világot: lám, már a pipacínezés ideje is lejárt. Hogy mi minden változások történnek még majd ezeken felül, azt véges ésszel fölérni valóban nem lehet, de minden embertárs megállapodhat abban az igazságban, hogy nincsen meg már az a pipacínezés, ami eddig volt. Nevezetes mesterség egykor, amire azonban a kutya sem ad már semmit, bár hiszen nem is adott rá azelőtt sem. A kutya sohasem pipált, a tekintetes urak pipáltak egykor, de abbahagyták, a pipatóriumok fölvándoroltak a padlásra, már nincs is ember, aki tajtékhoz értene, s már a tajték sem olyan, hogy hozzá érteni érdemes volna. Ilyen világban a pipacínezőnek semmi keresete nincsen. Nem is létezik. Meghalt. Kotogány Gyurka volt az utolsó.

Makkban kettészakadt tajtékpipáknak a reparáló orvosa volt a pipacínező. Mestersége tudománnyal járt, mert a kettészakadt alkalmas pipákat egyberagasztani tetszetősen kellett, s el lehet mondani, hogy az olvasztott cín szép tulipánformákban meg eperfalevél alakjában futott szét a tajték faragott oldalain. A cínezés ilyképp némely hozzáértők kezében oda fajult, hogy érdemes volt előbb makkban kettétörni az új pipát, csakhogy azután a kezük nyoma rajta lehessen, és a cínbeöntések oly szép, szironyosra cifrázott ágban kanyarodjanak a pipa körül, mint amilyen szép csókalábakat és egyéb virágokat tud vetni a rendben leterített karikás-ostor. Azonban Kotogány György óta nem érti ezt sem senki.

Bár voltak egyéb járulékok is. Teszem azt, a pipakupakcsinálás. Tévedés volna ugyanis azt hinni, hogy minden pipára tettek kupakot. Jaj, jaj, dehogy, ilyent valahogy el ne képzeljünk, kedveseim, mert kinevet bennünket ez az egy-két, még itthonmaradt öreg. Nem, nem bizony. Legényféle nép elmaradhatott bízvást kupakatlan pipával is, a kupak az embernek járt, s amikor a legény házasulóban volt, akkor vitték a pipáját a tiszteletre méltó Kotogány Györgyhöz, hogy véssen rá kupakot, egyenes szárúra kemény, magyaros állásút ezüstből, mert a hajlított puha meggyfaszárat abban az időben leginkább a juhászok szerették csak (mivelhogy az áporodott juhtúró ellenében rájuk is fért némi illatosítás), de a hajlított szárhoz nem viseltek magyaros kalpagkupakot, mert ez nem illett volna, s a tisztességet bizonyos dolgokban be kell tartani. Nem is tehették ennélfogva, hogy hajlított szárhoz magyar kupakot viseljenek, mert a törvény törvény, s efelől most már be is lehetne fejezni a beszélgetést.

De vannak még némi említésrevalók Kotogány György körül. Így a pipacínezésről való beszéd most abbahagyandó, mert mit emlegessünk ok és haszon nélkül elmúlt dolgokat, most itt a cín eltűnik, s helyébe a réz lép. A szép és tisztességes valódi réz, amely nem olyan sápadt és sárga volt, mint a mostani, hanem valódi vörös; ebből a valódi vörösrézből kovácsolta ki annak idején a hozzávaló tudós ember a rézbográcsot.

Azt mondják többen szavahihetők, hogy mindenféle edényben lehet főzni, csak edény legyen. Tökéletes igazságul azonban ez nem szolgálhat, mert nyilvánvaló, hogy főzőedénynek olyan edény több nem található, mint a rézbogrács. Mert hiszen mi a főzés? Az edénybe egyforma módon hányja bele minden szakács az ételhez való miegymást, a hús is csak hús, a tűz egyformán ég alatta: mégis, egyik étel meg a másik étel milyen különböző. Rézbogrács kell ennélfogva ide, abban is laposaljú rézbogrács: Kotogány György így vélte legalább. A szavára pedig adni kell, mert úgy még nem tudott a világon főzni senki, mint Kotogány György. Főztéből a halottak, ha ehettek volna, fölébredtek volna, és kiabáltak volna új meg új bográcsbeli vezérhúsok után, ha igaz.

Az ilyen tudomány fölül van a közönséges mesterségeken. Hogy csodálatos művészetét miként lehet megnevezni, bizonyára titok, amit konyhabeli öregasszonyoktól eltanulni nem lehet. De nem járhat messze az igazságtól az a nézet, hogy a szabad élet a tanítója az ilyen művészetnek: Gyurka pedig annak idején meglehetősen élte a szabad életet. Gyaloghonvéd volt annak idején, s a hon fegyverét a "dupla lénung, nincs király" korában sokfelé hordozta a vállán, mert szép a gyalogos élet, mivelhogy az csak magára pucol. Továbbá pedig, hogy letelt a vitézlés, és a honvédet kívánta volna el az osztrák Pádovába, Kotogány György a városokat és a falvakat elkerülve, a nádasokba vette magát. Bíbicet meg bíbictojást teremtett abban az időben is az Isten, akinek kegyelme kifogyhatatlan, s mert egyéb emberek is akadtak a nádasban meghúzódva, egymáshoz szegődtek - lehet ugyan, hogy a maguk kezére dolgoztak, mert szabad ipar volt ez abban az időben.

Kikkel járt akkor Kotogány együtt s kikkel nem, kikkel pirította a szalonnát a tavi nádas törekjén, s kinek főzte lapos rézbográcsban a fölséges marhahúspaprikásokat, ha volt - ezt nem tudta már egészen, mert összezavarodnak az ilyesmik a különféle sorsú életben. De sokaknak főzött, a kezefőztjét tömérdeken ették, és sem az ételével, sem a dicséretével betelni nem tudtak. Mert ilyen a sors. Ő pipacínező volt, a mesterségére büszke pipacínező, akinek tudománya volt ahhoz, hogy egybeszerkessze azt, ami kettévált, de arról éppen csak alig hogy emlegették, ellenben a másik tudományát, amit csak kedvtelésből csinált, a szájára kapta a hír, tíz határban is vert róla a szó, hogy Kotogány lehet sokat járt ember, lehet leveles ember, lehet még más egyéb is, amúgy a múltbeli kalandozásait tekintve, de olyan húsokat főzni senki anyaszülte nem tud, mint ez a pipacínező.


Forgassuk egyébként másfelé is a dolgunkat, mert amúgy is ráérünk és különben sem esnek le az aranygyűrűk az ujjainkról ebben a foglalatosságban. Beszéljünk más emberről, aki szintén honvéd volt, mint Kotogány Gyurka, s utóbb, amikor kötéllel fogta volna a Majlandba a német, előle szintén oda óvakodott, ahova a többi, a réti tavak aljába, ahol a szomorú világról titkos beszédeket suttog a nádas.

A pusztai ember miként ment honvédnek hajdan? Pergett-e neki a dob, hogy gyere katonának, a haza szolgálatara állani ne késsél, táncolt-e előtte a verbunkos káplár a zsinóros mondtambolondneveddrád-ruhában? Nem, az nemigen gondolható. Ez az ember mégis elment a pusztaközségből, mert mentek lehetősen onnan is: egy a ménest hagyta ott, más a juhot meg a rideg marhát - szóval meg voltak bódulva az emberek. Ez az ember pedig, akiről most szó van, éppen úgy volt, hogy már lányt is nézett ki magának, s a legjobb úton volt arra, zsellérlegény létére, hogy ha addig csizmában járt, ezentúl mezítláb járjon, de azután történt, hogy a lány nem húzott hozzá, nem akarta és nem kívánta, mondta, hogy sem lelkének, sem testének nem kell, már hogy gulyaszagú volt-e az ember vagy másért, ezt szintén nem lehet tudni, de abban az időben ilyen csalódások után mégsem volt szokás mindjárt kötelet keresni faágra: hanem inkább elment az ember katonának. Jó orvosság az nagyon, csak az nem tudja, aki nem próbálta.

No, így hazulról lehetősen eltávolodott, mert azt el sem lehet képzelni, hogy mennyi mindenfelé elkódorog az ilyen gyalogos had. Sok tájat meg lehet járni másfél év alatt, mígnem a dolognak vége szakadt, és a mindenféle foglalkozástól elmaradt tanyai ember, immár üldözött földönfutó, szintén oda vette be magát a nádasba, élt a lápon, rejtőzött az ingoványon s olykor ki-kicsapott onnan kenyeret meg embert vadászni, mint közös sorson élő társa, a réti csikasz.

Sokáig ugyan ez az élet sem tartott, részben a réti emberek fogytak, részben maga a rét is elfogyatkozott, rég volt, amikor utolsó farkasát is nyakonszorították a juhászkutyák. Betyáréletet élni bozót nélkül és sumár nélkül nem érdemes, azt valamennyien beláthatjuk, az ember is kibújt tehát a nád közül, visszament a pusztaéletbe, azután aztán ott élt. Úgy ahogy. Már rendes évi szolgálatot nemigen vállal az ilyen ember, csak inkább teleken át szorul födél alá. Tavasszal, ahogy a füvek kikeletje megindul, már akkor el van ő valahogy másképp is, a szabad ég is födél, s az órát pontosan mutatják az égi csillagok.

Télire azonban elszegődik, vagy mint mondani szokás: beáll valahová, valamelyik tanyába. Nemigen pénzért megy az ilyesmi, inkább csak amúgy, a biblia idején lányért szolgáltak pár esztendőt, emitt meg épp ócska subáért néhány téli hónapot. Csak éppen hogy az élelem meg a födél teljesen ingyenbe ne essen. Mikor aztán elmúlik a hó: Isten áldja meg. Ez olyan úgynevezett különös foglalatosság: némely helyen csapodár béresnek nevezik az ilyen foglalkozásban levő férfiút, de legigazabban mégiscsak szárazgulyás a neve. Nem szép mesterség, de másfelől megvan az az igazsága, hogy senki sem köteles vele.

A szárazgulyáskodásban sokfelé elvetődik az ember, mert hiszen nem szolgálhat örökké subáért, hanem mert más dolgokért óhajtván teljesíteni szolgálatot, máshová is kerül.

Így került ez a szárazgulyás egyszer ősz végén, amikor a gulya a mezőről már hazatakarodott, annak az asszonynak a házához, kit valamikor leánykorában el akart venni (mert bolond a fiatal vér nagyon), és mondta is neki, mert azóta csakugyan nem látta:

- De soká nem láttalak, Róza!

Hát igen, annak jó ideje, mert Damjanics volt akkor őrnagy, akihez állt, azt meg már mikor régen akasztotta a sok kövér osztrák (ugyan hogy nem főz már az úristen egyszer belőlük szappant!), a Rózát valóban sokáig nem látta. Róza azonban ezúttal már asszony volt az ura tanyájában, a gyermekei is már szinte elmaradtak kötője mellől, lánya is volt, ez volt az elsőszülött, ez a lány meg éppen olyan volt, mint az anyja tizenöt év előtt: a sok minden bajt megjárt szárazgulyás, célszerű pusztai kódorgó ember, e lányra tekintvén, visszaálmodta magát régi időkbe.

Van az úgy öregkutya kedvű agglegénynél, aki már nevetni is elfelejtett, hogy a gondolatai különféleképp forognak, mert ami azt illeti, az ilyen koponyákban kevés gond lakván, a gondolatoknak szerteszéjjel való szaladására elég út tartózkodik. A vén szárazgulyás, mert idő előtt vénül a szabad életben az ember, olyképp tette ezt föl magában, mintha az a lány lehetne az ő lánya is, mert akkor sem lehetne az anyjára hasonlóbb. Szeretettel is volt hozzá nagyon, mert az ilyen szívek mélyén rejtőzött szeretet az igazi, ha egyszer fölszabadul. Lám, eltelt a tél, s nem ment ki a gulyához, hanem ott maradt. Már most, fordítani kell a dolgot: talán a lány is gondolhatta, hogy ez az ember is lehetett volna neki az apja. Különösen, hogy a tulajdon apja elhalt: aki a pletykához ért, itt igazán sok mindenfélét tárgyalhatna összevissza, de legjobb lesz, ha nyomon beszélünk.

Ott maradt tehát a tanyában az ember. Külső cseléd maradt, de bejárt enni a házba, nyáron nem, mert nyáron nem tud az ilyen külső ember szobában lenni. Az ősök alighanem hibáztak is egy kicsit, amidőn a pompás sátorokat az alacsony sárviskókkal fölcserélték. No, mindegy, ezen már segíteni nem lehet, és ne sokat tárgyaljunk, mert múlik az idő. Annyira múlik, hogy íme, egy napon a gügyük állítanak be a házhoz, megkérendő a leányt bizonyos tisztességes fiatalember részére. Ennek bizonyosan ez a sorja, így szokott történni, némi baj éppen csak az volt, hogy nemigen mutatkozott pénz a tanya körül. Pedig a bútort csak meg kell venni, a ruhafélét is, továbbá költséges a lakodalom... A szárazgulyás akkor bement az asszonyhoz a házba.

- Róza - mondta neki -, a lányt annak a tisztességes fiatalembörnek oda add.

- Hát hiszen - mondta az asszony -, csak a pénz, a pénz... Ha ami kevés van odaadom, mi marad a többire?

Az ember pedig akkor, aki annak idején egész télre szegődött az ócska ruháért szárazgulyásnak, lassan beszélni kezdte vallomását az asszony előtt, hogy ami a pénzt illetné, van neki pénze. Szép, tiszta, régi aranyok, odakint vannak, a Kereseti-pusztán túl, az ötömösi erdőben, el is vannak ásva szépen egy fa alá. Hogy honnan kerültek, nem beszélte a zavaros világokat élt ember; van, aztán vége. Láthatólag fölvidámodott ezen az asszony, mert azt mondta a szárazgulyás, hogy a lakodalom napján érte megy a pénznek, mivelhogy azt más előásni úgy sem tudná.

Ettől fogva nyugodtabbra váltak, és tervezgették a lakodalmat, és most már valóságos nagy lakodalmat akartak, a híre menjen kicsit a közön túl is. És a főzés tekintetében említette a szárazgulyás, hogy majd kocsit kell küldeni a városba is bizonyos nevezetű Kotogány Györgyért, aki neki egykori, régi cimborája volt, mert olyan paprikás húsokat főzni senki sem tud.

Ezt mondván a szárazgulyás, le is fordult a székről, mert a fél oldalát szél érte. A szava is elállt, és ahhoz, hogy most már maga mehessen a pénzért Ötömösre, számítani nem lehetett. De még csak meg sem mondhatta, hogy hol az a pénz, bár hiszen ha mondhatta volna, akkor sem lehet az erdőben az után igazodni.

Ez ilyen szomorúság volt, félholt emberrel a házban, lakodalmat tartani, az ígért pénz meg oda van a semmiben, elfújta az a szél, ami a szárazgulyásba beleköltözött.

De azért az özvegyasszony mégis megtette, hogy külön kocsin kihozatta a lakodalomra Kotogány Györgyöt, aki azonban oda sem hederített a szárazgulyás betegségének, hanem vidáman verte le a bográcshoz a szolgavasat az udvarban, mondván:

- Főzök én az öreg cimborámnak olyan paprikás húst, hogy möggyün tőle a szava.

A paprikás hús megfőtt az udvaron, és csodálatos illatok keltek szárnyra a levegőben, az emberek torkában különös érzés bizsergett, még a kutya sem akart a láncán maradni, a pipacínező pedig a szép, tiszta, faragott kanállal mélyet merítvén a bográcsba, rózsás tányérra tette a húst, és vitte a szárazgulyásnak. A gulyásnak csak a szeme bírt beszélni, az is csak az egyik, de az már az étel láttára ragyogott, a szélütött koponyán talán a nádasok tiszta szele suhant most végig.

- Ögyél, öreg cimborám - mondta neki ajnározva a pipacínező -, ögyél, vén harcostársam.

Egy falat, még egy falat, harmadik falat, a paprika ereje beleolvad a szárazgulyásba, egyszer csak megrázkódik és azt mondja:

- Ci... ci... cimborám, gyerünk Ötömösre ásóval... a pénzért...

Aminthogy el is mentek érte, mert hiszen enélkül semmiféle értelme nem lenne a történetnek. Meg is találták a pénzt (kiderült, hogy egy árva szó sem igaz abból, mintha az arany a földben fiadzana), el is hozták, és Kotogány György pipacínezőre bámulattal tekintettek mindenek. És valóban illenék is, hogy az esemény tudatában a pipacinezők megkülönböztetett tiszteletben részesüljenek. De nem lehet, mert kivesztek és elhaltak... Emlékül, behorpadt sírjukra hajítsuk rá ezt a néhány sor írást.

1907

 

HAJNALI SÖTÉTBEN

Még fekszik a földön az éj. Ráterült, beborította, elnyomta az élő földet a maga rejtelmes hallgatagságával, hideg ködével. Ó, még messzi van a hajnal, de a három órát már elharangozták. Az öreg harang utolsó kondulásai lassan búgnak ki ide a töltésoldalra, a víz jegére leszállnak, azon reszketnek még egy kicsit, azután elvesznek a semmiig. Az ember pedig a toronyban, aki elkapta a harang szívét a kötéllel, hogy a tovább való szállásban útját állja, bizonyára megint lefeküdt szellős lakásán aludni, mert mit csinálhatna egyebet ebben a tökéletes fekete sötétben. Ez olyan idő csakugyan, hogy legjobb volna végigaludni ezt a sem ide, sem oda tavaszt, csillagtalan éjeivel.

Az szép foglalkozás, aludni, ha egyéb dolog nincsen, de mert dolgok is vannak a világon, más történik. A parti külváros apró házaiban világosság gyúlad ki az ablak mögött. Afféle szegényes fény, amely a köddel alig bír, s éppen csak, hogy látszik. De többfelé kigyúlnak, mert kukorikolnak a kakasok is, ez igen jó ébresztő a fölkeléshez, s azonfelül olyan óra, amit meg is lehet enni.

Föl kell kelni, mert nemsokára majd dudál a gyár. Mert a gyár figyelmes, az nem olyan, mint a katonaság, ahol esti kilenc órakor kezdi integetni a kint kódorgó katonát a dudaszó, hogy gyere haza, hanem ha annak a hívó szavára várna, akkor már idő után érkezne. A gyár ennélfogva udvariasan dudál ébresztőt is. Úgy:

- Keljetek föl, emberek! Aztán csak igyekezni befelé, sebesen!

Jó, ez mind szép. De a gyárak valahonnan messziről idegen országokból kerültek erre a vidékre, és az onnan való szokást hozták el magukkal. Ott a munkások bizonyára közel laknak a gyár körül, ott még idején van útnak indulni reggel az első bődülés idején. Azonban errefelé ez nem egészen így van. Messze laknak az emberek, a gyár odaát van a víz túlsó oldalán, még ott is sokáig kell menni a sötétben: az okos számítás tehát az indulás idejét sokkal korábbra teszi.

Még éjjel van. S a parti töltésen fölbukkan három leány. Nem azok közül valók, akik most mennének hazafelé, hanem akik most indultak el a ködös és hideg sötétben a szüleik keze alól, hogy menjenek a becsületes kis darab kenyér után, amely ott van messzi, a túlsó parton, valahol bent a feketeségben.

Hát ez így van, ez egészen természetes, az Úristen ezeknek a kis darab kenyeret is szerteszéjjel szórta, s most érte kell menni (bár hát hiszen jó másnak ilyenkor a meleg dunna alatt).

Ez így van télen-nyáron, szokásos dolog, semmi megütődnivaló nincsen rajta, a kérdés itten most már inkább csak afelől adható fel, hogy ezek a hazulról ebben a vak kietlenségben útnak eresztett fiatalok milyen utat választanak a kenyér felé.

Útja van a hídon keresztül is. Kerülővel sem jár azon az úton, amerre éppen a lányok haladnának. De a hídon négy pénzért eresztik át az embert. Azaz hogy csak két pénz ez, mert visszafelé ingyen jöhet, mintha tisztán csak csupa lélek volna, akinek a lába nem éri a földet. De az nagyon régen volt, mikor a gyalogos ember nem fizetett; az az idő volt, amely még a szegény embernek kedvezett, s helyettük a vámfizetést büszke kocsinjárókra, nyalka lovasokra bízta. (Közülök a célszerű juhászos ember kiveendő, mert az, ilyen komoly esetekben, a nyakába vette a csacsit, s átvitte gyalog.)

Más útja a jég. A jégen szeretnek járni az emberek. A négykrajcárokat is meg lehet vele takarítani. De nem tisztán azért, mert visszafelé is csak erre járnak, pedig visszafelé jövet már a híd is ingyenben volna, úgy-e bizony. De a jégben megvan az a különösség, hogy nincsen mindig, ennélfogva igen kedvelik fiatalok és vének egyaránt (persze, ezt az úri ember kineveti, ugyanaz az úri ember, aki megint decemberben szereti a cseresnyét, pedig már hat hónappal előbb is ehetett volna belőle). De hiábavaló itt minden beszéd: a jég különös kedvtelés, még parti kutya is szeret rajta csúszkálni. Ha későn tavaszodik, s valamely ünnep alkalmával még jég van a Tiszán, odaviszik az ágyút, és ott sütik el, mert az megint csak valami borzasztó gyönyörűség: durrantatni a mozsárral a jég hátán.

Ebben a gyönyörűségben lehet valami a halálveszedelem borzongatásából is. Hogy hátha leszakad, s akkor majd alatta maradunk. Mert az ilyen folyóvízi jég egészen másféle, mint a tavi. A víznek vannak limányai, ahol örökké körben jár, senki sem tudja, hogy miért; ott a jég nem keményedik meg, könnyen beszakad. Másfelől meg az az eset is előadhatja magát, hogy az egész tábla jég megindul. Szóval ilyen veszedelmek vannak.

A parti ember, mikor hídnak kezdi használni a jeget, azért nem megy vaktában neki. Mert ez nem olyan egy darabból összeállott jég, hanem úgy fokozódik egymáshoz, ahogy a jegek felülről úszkálnak. No, itt van egy darab a Berettyóból. Amaz a Körösből való. Ez a vastag, barna bizonyosan marosi. Emez a széles, nagy, lapos meg bizonyosan ennek a lusta Tiszának a téli termése. No, most már mindezeket szépen ki kell tanulni, hogy melyik az erősebb, melyik a biztosabb. Így válik a próbálgatok nyomán az út kanyargóvá.

A három leány az útra tér. Lehet, hogy az úton még át lehetett volna menni. De hajnal volt és köd, és aki elöl ment, rosszfelé lépett. Jaj, hát hiszen hallotta már akkor, hogy recseg a jég, és mondja azt a különös fenyegető beszédet, amely a halál szava, hanem hiszen hallhatta már. Beszakadt.

Eltűnt, meg fölbukott. A víz a jég széléhez sodorta, a jégre könyékkel kapaszkodott, és kiabált. Nem azt kiabálta, ami az írásokban szokott lenni, hogy:

- Segítség!

Hanem azt kiabálta:

- Jaj, jaj! (Tudniillik, ilyenkor nem németből fordítják a Hilfét.)

No, a két másik leány most már sarkon fordul, és ijedten fut ki a partra, veri föl sikongásával a hajnali csöndet. Ezek most már csakugyan kiabálnak emberek után, hogy jöjjenek segíteni.

Azonban ember nincsen sehol.

Ide már tisztán csak a véletlen vethet embert.

A véletlen ezúttal az, hogy hat év előtt egy hajó a megmentésére sietett egy másiknak, amely léket kapott. Amazt kimentette, ő maga megsérült, s mert hogy a sérülése árát a kimentetten követelte, de amaz tudni sem akart róla, azóta pör alatt áll.

Azóta kint hever a parton, gazdája nincs, a pör a gazdája, az meg már hat éve folyik, a hajó meg minden évben jobban megy széjjel, mire a pör véget ér, tökéletesen szétesik darabjaira a hajó.

De mindegy, ott van a parton, s lakhat benne a bujdosó.

Másik véletlen, hogy valamikor a szemináriumból kicsaptak egy kispapot, aki azután nyakába vette a világot, járt-kelt és bujdosott, födelét sehol sem lelhette, mígnem egyszer egymásra találtak az elhagyott hajó s az elhagyott ember: azóta lakását ott tartja.

Tehát ez az ember meghallotta a szót, a lakásból hirtelen kiugrott, és szaladt volna a tetthelyre, ha látott volna, de nem látott semmit eleinte. Csak nagy sokára vette észre, hogy hol könyékel a vízben a leány, addig csak a jajgatását hallotta, de azon nem lehet eligazodni.

- Haj, haj - mondta -, ez baj.

Baj hát. Mert hozzámenni nem lehet; akkor mind a ketten beleszakadnak, és a jég alá kerülnek.

Ilyenkor most már az volna jó, ha a közelben a parton deszkák volnának. Mert deszkákból lehet a jégbeszakadt emberhez hidat építeni, amin át a segítő kéz a hideg vízi halálból kiemelheti. De deszka ilyenkor nincsen a parton, ha volna is, már elvitte volna valaki ebben a hidegben fűtenivalónak.

Mit lehetne ilyenkor csinálni? Mivelhogy senki a közelben, csak a köd meg a sötétség. A parton a két jajgató leány, amott a jégben a halálra szánt - köztük a bujdosó. Úgy látszik, más még mindenki alszik. Sötétség van a házakban, amíg itt valakit felzörgetnek, későn van már minden.

De megint csak jön a véletlen. Egy ház ablakai megvilágodnak, ott bent van valaki bizonyosan. Ez csakugyan így is van, parti korcsma az a ház, véletlenül korábban keltek ma benne, hogy majd fölsúrolják a padlót. A bujdosó ember hát odaszalad, és veri az ablakot, hogy majd betöri.

No, amíg nem tudják, mit akar, nemigen nyitnak ajtót. Ha tudnák, hogy mi járatban van, nyitnák azonnal, de hát azt nem lehet. Téli időben, mikor nagy a szegénység, elhagyott parti tájon, éjszaka, különböző szándékú emberek járhatnak. Így hát időbe kerül, míg ajtót nyitnak, míg a bujdosó bekiálthat:

- Kötelet adjanak... Beszakadt egy lány a vízbe!

Kötelet, igen, de hát hol a kötél. Megint jön a véletlenség.

Már három jó véletlenség jött a lány mentésére, most pedig, hogy ne legyen a jóból sok, semmi sem teljes, a rossz véletlenség érkezik. Nincsen kötél kéznél. Szokott ugyan lenni: az a kötél, amivel a hordót a pincébe leeresztik, de pár napja azt is felvitték a padlásra, mert nem kell, a népek nem keresnek, nem fogy az ital, nincsen szükség hordók leeresztésére, hát elzárják a kötelet, hogy lába ne keljen. Nos, most hát a padláskulcs hol van? Keresgélés és futkosás támad. Végül előkerül a kötél. Szalad ki vele a sötétbe a bujdosó, viszi a jégre, ott nagyot kiált:

- Merre vagy?

De feleletet nem kap. A víz a leányt a jég oldaláról beszívta, magához vette, homokos ágyba beletemette. Levitte azon sokak, ezrek és tízezrek közé, akik az idők végtelen folyamán mind így szálltak alá a vizek rejtelmes tömegébe.

A jég pedig, miután érte így halál történt és áldozat hozatott, másnap a vízen lassan megindul...

1907

 

PÖR

A bíró szobája előtt emberek ácsorognak, s nemigen beszélnek, mert valamennyi pörben jár, és a tulajdon igazságát forgatja elméjében, meg a lelkében is, mivelhogy rettentő hatalom a törvény. Idegen, ismeretlen világ, nagy erdő, amiben tévetegen járnak és kelnek az emberek, mert ritkán esik sötét sűrűi közé szelíd napsugár. Az emberek tehát szorongó aggodalmaskodásokkal vannak elfoglalva, s fejüket gonddal lehajtván, leginkább egymás csizmája orrát nézik.

Történetképp asszonyok is vannak köztük, van ott egy jó fából való, de sápadtas, elszomorodott asszony egy vékonyka leánygyermekkel, ez a Tatár Julis. Ott van a Rózsás Erzsébet is, szintén valamirevaló asszony, kendő a fejébe, függő metál a nyakába; néz ki az ablakon, a rideg ház rideg udvarára, amelynek nedves kövein az úristen kegyelme sem bírt mást, csak zöld penészgombát teremteni. Bár mondják, hogy annál kezdődik az élet. Ki keresi azonban ezt?

Most kijön a tekintetes bírósági hivatali szobából egy szintén rendes szál ember a kávészín dolmányban, a fekete zsinórral, hogy majd széttekint a tömérdek nép között, akik mind pör alatt állnak. Valóban kijön tehát ezen férfiú, és kérdezi egy elhagyatott embertől, aki korhatag szűrben igen csak erősen feszül neki a vállával a falnak, hogy valamiképp el ne dűljön.

- Magát hogy hívják?

- Engem - mondja a célszerű ember a szűrből kifelé - nemigen hívnak, engem csak küldenek. Béres vagyok én, nézze csak, cseléd vagyok én. Még étel idején sem hívnak ebédre, akkor is csak küldenek. Azt mondják: ahun az ételed a tányérban, eredj, oszt edd meg.

Erre a beszédre némi keserű mosolygás támad a künt ácsorgó emberek arcán. Mert jól beszél. Akárki fia is, de jól beszél.

A zsinóros ember azonban erre nem sokat ad. Szokásos az ilyesmi, s talán nem is egészen igaz. Vannak keserves szavak olykor, aminek nem adhat hitelt a tapasztalt férfiú, vannak beszédek, amik valóban semmi egyebek sem, csak beszédek. Tehát a szűrös ember fölött szótlanul elnéz, és azt mondja:

- A Tatár Julis meg a Rózsás Erzsébet, ha itt vannak, jöjjenek be.

Persze, hogy itt vannak, mikor itt vannak.

Óvakodnak ennélfogva befelé az ajtón a Julis meg az Erzsi. Az egyik, az elüljáró, a vádlott, emez meg a panaszos. Szép nagy szoba a bíró szobája, karosszék is van benne. Tükör nincsen.

Mindegy ez különben. Elég az avval, hogy a bíró keresgél a kék papirosokban, és kitekinti azokból, hogy a Julis a vádlott.

A vád nagyon közönséges és egyszerű. Julis nem tett egyebet, mint hogy elsikkasztott egy Ilka-kendőt. Olyan szép, világos tubarózsaszínű, vagy hogy inkább téglaszínű, magyar néven mondva: seszínű, törökös, rojtos, szép selyemkendőt. Olyképp sikkasztotta el, hogy kölcsönkérte Rózsás Erzsébettől. Valamit mondott neki, hogy mire kell neki. Hogy talán temetésre megy benne, vagy lakodalmat nézni megy benne, ilyesvalamit mondott. Könnyen mondhatta, mert szomszédok voltak, egymás mellett laktak, de nem a maguk házában, hanem csak úgy zsellérképpen, mint ez a szegényhez illik is. Hát elkérte kölcsönképpen a szép Ilka-kendőt, zálogba tette, aztán ott is maradt. Mert ilyen a szegénység. No, és most meg ehol a panasz. Biz ez súlyos dolog így bíró előtt állni, különösen annak, aki nem szokta, és aki egyáltalán nem ért ahhoz, hogy miféle útjai vannak a törvénynek, mely kerítések azok, amiket megkerülni lehet, és hogy milyen formán védekezhet az ember, ha ugyan nem igazat mond is.

- A kendőt zálogba tette, Julis - mondja a bíró.

- Igen, kérem - mondja a szomorú asszony.

- Használat után miért nem adta vissza annak, akitől kölcsönkérte?

- Jaj, kérem alássan - mondja Julis -, csak úgy mondtam én azt akkor, hogy használatra kérem kölcsön. Mert nem úgy van az. Azt csak úgy mondtam. Igazában már mikor kölcsönkértem is, az volt a szándékomban, hogy zálogba teszem.

No, bárki bármit beszéljen, ez nyilvánvaló beismerés. Miként lehet ilyent tenni? Tatár Julis nem keresi. Úgy mondja, ahogy igaz. Nem szokta meg a valótlan beszédet. Vagy legalábbis nem akar nem igaz dolgokat beszélni itten.

- Mert - fűzi a szót - a sors ilyen. És ezt a sors tette.

Rózsás Erzsébet panaszos asszony integet a fejével, hogy valóban a sors, a sors...

Hogy Julis sorsa miben áll, azt megint csak mondani kezdi:

- Nézze csak, tekintetes bíró úr, három gyermekemmel az uram elhagyott. Magunkra hagyott. Hát hogyan éljek? Három kis családdal munkába nem mehettem, gondoltam már, hogy majd a Tiszának megyek velük együtt. Volt már ilyesmire eset, tekintetes úr. Ó, én értetlen kicsi apróságaim.

Erzsébet komolyan mondja:

- Volt. Csakugyan volt ilyen esetre már eset.

- De azután - mondja Julis -, jött hozzám egy ember. Azt mondta, éljek vele, ő eltart. Keres annyit a gyárba, hogy abból nekünk is jut élelemre, ruhára. Hát mit tegyen a szegénység? Hát éltem vele. Rendes ember volt az, jobban éltem vele, mint az urammal, aki elhagyott. A hites ember nem volt olyan jó, mint ez az ember, akivel a szemétdombon esküdtem. Eltartott bennünket, amit keresett a gyárban, hazahozta. Hát éltünk, éldegéltünk valahogy.

Julis ezt most már hosszasan mondaná, mert úgy lehet, életének ezek voltak a legszebb napjai, és derűs napokra szívesen visszajár az emlékezet. De a zálogba csapott Ilka-kendő sorsa ebből sohasem fog kiderülni. Mondja is neki a bíró:

- De a kendő, a kendő?

- Hát igen - folytatja Julis -, most jutok oda, kérem alássan. Megváltozott az életünk. A kerék fordult. Mert a kerék ahányat fordul fölfelé, annyit fordul lefelé. Lefelé fordult. Az isten áldja meg az urat, tudja bizonyosan, hogy mi az a sztrájk, meg a kizárás, meg az ilyesmi. Hát amennyire tudja a munkás. De senki sem tudja annyira, mint a munkásnak az asszonya, a kis családdal.

- Úgy, úgy - véli Erzsébet is -, ezen nincsen mit tagadni. De hát még...

- De hát még - vág a szavába a Julis -, mikor azután az ilyesmi ilyen irtóztató télségben történik, mint ez a mostani volt. Nincsen szó, ami azt kibeszélni bírná. A hidegség, meg az éhség... Mert az ember... Az csak, csak... Az elment a többihöz a kocsmába, ott ihatott pálinkát hitelbe. Meg el is maradt. De dologba nem állhatott, mert nem engedte a többi. Tudja már a tekintetes úr, hogy megy az ilyesmi. Én meg nem mehettem dologra gyerekektől. Aztán nem volt mivel fűteni, meg nem volt mit enni. A gyerek sír sokszor, de mikor éhségiben sír! Meg a hidegtől dermed! Jaj nekem, Istenem. Vártam, hogy végeszakad a nyomorúságnak, de nem akart abban maradni a szenvedés. Későn jutott az eszembe, hogy az éhenhalás elől hazamegyünk az apámhoz. Mert itt közelfaluba való vagyok én, de az apám is szegény. Otthon is nagy a szegénység. De mégis egy falat kenyér jut. De amikor ez az eszembe jutott, már nem bírtam volna elvinni gyerekeket. Csontra le voltunk soványodva az éhségtől meg a hidegtől. Irtóztató volt az...

Azt mondja Rózsás Erzsébet:

- Éhségükben meg a hidegtől úgy sírtak a gyerekei, hogy mihozzánk áthallatszott.

Mintha valami rémlátomást látna, úgy néz maga elébe Tatár Julis.

- Hát akkor kértem el a kendőt, hogy zálogba teszem. Az árán vettem fűteni való fát, kenyeret, tejet. Isten még idejében adta ezt a gondolatot, mielőtt éhen haltunk volna. Az ételen aztán, hogy egy kicsit fölerősödtünk, kimentünk az apámhoz... Hát így történt. Tudom, hogy a törvény törvény... De nem tudtam mást tenni, akármit mond is az urak törvénye...

A törvény félős, idegen, ismeretlen és rejtelmes hatalom. Azonfelül még rá is fognak sok rosszat, olykor. No, mégsem olyan rossz, mint a hírét költik. A bíró a nyolcvanadik paragrafust keresi elő, és Tatár Julisra kimondja, hogy nem bűnös.

A büntetést váró Tatár Julis sírva fakad. Rózsás Erzsébet szintén sírva fakad. A bíró pedig összeharapja a fogait, hogy ne kelljen könnyet ejtenie.

1907

 

MEZEI DOLGOK RÉTI EMBEREKRŐL

Ami a réteket illetné, rétek ma már csak imitt-amott találhatók, s amik vannak, azok sem az igaziak. Kicsik már és vékonyak, mert az ember elfogta a víztől a réteket különböző furfangokkal. A víz hatalmas volt és terjeszkedő. Nyár közepén, szárazság idején, megvonult a mederben, hogy messziről nézve bárki azt hihette volna, hogy ha jól nekiszalad, át is ugorhatná. A víz ilyenkor gyermekies álmokat alszik... Más időben földuzzadt és elhatalmasodott, a partra kilépett és tovább legelt. Kiment s rétbe, rokonait, az elhagyott mocsarakat új vízzel köszöntötte, körülölelte a nádasokat, megmosta tocsogó, apró hullámaival a fák törzseit, és rejtelmes, titokzatos csendű vízi életet csinált a sumárok, morotvák, erdők messzi tájain. Útját nem állta más, csak a magaslatok, amik maguktól voltak ott, ahol voltak, mert nem vitte őket oda senki. Úgy álltak ott, ahogy időtlen idők előtte odatétettek mennybéli hatalmak által, s ezek ellen küzdeni valamit merne-e bárki is? Nem mertek az emberek, inkább tökéletesen bele voltak állapodva, hogy úgy helyes minden, ahogy van, hogy a víznek maradjon hatalma, de annak a határát magának a földnek a tulajdon hatalma szabja meg. Így volt ez sok ideig, mígnem a föld hatalmát a földtől elvette az ember, és harcba állott a vízi világgal. Az embernek kevés volt a föld és sok volt a víz, próbálta hát hogy elvegyen ennek a birodalmából valamit. Mint a pusztaszéli nem egyeneslelkű ember, aki évente el-elszánt a szomszéd földjéből egy-egy barázdát, azonformán lépésről lépésre próbálgatták elvenni a víz birodalmát, sáncokat emeltek elibe, előbb csak a kisded nyúlgátakat, miket nem azért neveznek nyúlgátaknak, mintha nyulak volnának, hanem azért, mert nyúlnak, azután azokat a nagyobb sáncokat, amiket ma már csak alvótöltéseknek hívnak, végezetül pedig amazon nagy, földből készült óriási kígyókat, amelyek a vizek mentén mint várfalak haladnak, s amiknek a tetejéről, ha kocsival lefordul az ember, tökéletesen biztos lehet afelől, hogy sehova máshova nem hull, hanem egyenesen a jólelkű angyalok szelíd ölébe esik. No, így elvették a víztől a hatalmát, valóságosan elvették az uradalmát, a birodalmát, a királyságát, nem maradt meg belőle semmi. Rétjei elfoglaltattak. Elveszett réti hala, vízi madara. A víz összezsugorodott, ma semminek sem hívják, gúnyosan úgy nevezik: vizecske - a régi ereje elől néma rettegéssel csak akkor menekül a hatalmas ember, amikor a lázadó vizecske zavaros hullámait messze a partokon túl eleven halál gyanánt minden élőkre kiveti.

Mondhatnánk ugyan erre a beszédre Tóth Suhajda Sándorral egyetértőleg azt is, hogy nem igaz ebből a beszédből semmi, mert két vége van a beszédbeli botoknak is, és éppen az ellenkezőjét is lehetne mindezeknek gondolni. Ez teljességgel igaz, de éppen ezért nyilvánvalóan áll Vecsernyés Mihály elmélkedése is, amely szerint szükséges az, hogy a szó ne egyezzen. Mert ha nincsenek egymással ellenkező észjárások, és a szavak olyképpen egyeznek, hogy mindenki egyformán gondolkozik, akkor apránkint elfelejtünk beszélni.

De annyi mégis mindenképpen igaz, hogy elvesztek a nagy rétek, amiken régente különös emberek éltek. Itt-ott ugyan maradt ilyen erdős és nádas réti táj, s a fák ezen erdőkben már mind óriások. Rejtélyes sűrűségek vannak itt. Vadul nő bennük a kék szeder, amely olyan, mintha lábai volnának, magátul halad és iszalagos folyondárjaival maga is erdő az erdőben. Öreg fák korhatag belsejében akkorák az üregek, hogy el lehetne bennük laknia annak, akinek más barlangot nem adott a sorsa. Aki úgy él, mint a remete.

Voltaképpen nem is mások ezek, mint a remeteség maradványai. Honnan kerültek, miként támadtak a remeték, azt nem tudni. De éltek, elbújva a világtól, a réti erdőkben, ahol nem kereste őket senki, nem is bántottak semmit. Csak éppen annyit, amennyi a megélhetéshez kellett. Valami gunyhót tákolt össze magának, csinált magának tapogató-szerszámot, amivel a csekély vízben a halat foghatta, tőrrel megfogta a madarat. Ha kellett, némely fogását arravetődő paraszti vadásznál, halászembereknél elcserélte sóra, dohányra. Azután így élt, amíg bírt. Ha meghalt, sem törődött vele senki, testét a tavaszi kiöntés vize elsodorta a folyóba, a nagy temetőbe. Vagy úgy lehet, ha vackát üresen találták, hogy nem is halt meg, csak elvándorolt. Megunta a vidéket, és más tájra ment, mert az ilyen magános életet élők nagyon szeretik a kódorgást. Minden holmija elfér egy tarisznyában, főzőedénye egy bogrács vagy az se, hanem csak egy csupor; ennyi holmival könnyű új lakást keresni.

Nem lehet megmondani, hogy mi viheti az ilyen elhagyatott, magános és kietlen életre az embereket. A régi, réti halászó meg vadászó ember nagyon megszokta a kint való tanyázást, lehet azután, hogy a felesége elhalt vagy elhagyta, vagy a családja elpusztult, ilyenkor azután kivette magát a rét rejtelmes világába végképpen, télre és nyárra egyaránt. A másikat talán a lelkiismeret üldözte oda, mint Káint a bűne. Az ötvenes években az algyevi rétségeken volt egy ilyen magának való ember, aki egy ladikban élt, azt húzta-tologatta a sekélyes parti vizeken ide-oda a nád között. Öregek beszélték, hogy az örökös vízben való járástól olyan fényesre vált a bőr a lábszárán, mint a halé. Ennek a sorsáról annyi tudatik, hogy a német világban a zsandárok valami cserkészés alkalmával agyonlőtték. (Adjon az Isten neki örök nyugodalmat.)

Hát mi viszi az ilyen embereket az ilyen életbe? De néha csodálatos lakásoknak csodálatos lakója akad. Volt már úgy, hogy családos embert is találtak, olyant, aki egy mindenkitől elhagyott fakunyhóban húzta meg magát. Valaha superok laktak ott, apróbb hajókat csináltak, csónakokat barkácsoltak, azok készítettek oda rossz deszkadarabokból egy gulibaformát. Azután elmentek onnan, mert nemcsak a nagy halak eszik meg a kis halakat, hanem a nagy hajók is a kis hajókat. Elmentek hát a superok, otthagyták üresen a gulibát. Azután ment arra vándorlásában a bujdosó ember, az asszony meg a gyerek, akik fölfogták lakásnak a faházat, és éltek benne abból, amit a réti növény meg a víz adott. Éltek községet, rokont, szomszédot nem ismerve. Nem tartozva senkihez és semmihez. Az ember halászott, a gyerek madártojások után kutatott a nádasban, az asszony csinálta az ételt. Mert a tojást meg lehet a szabad tűzön is sütni, ha előbb sárba rakják, s úgy vetik a tűzbe, valamint a kenyértésztát meg lehet sütni a melegített kövön, ha előbb alkalmas födőt készítenek hozzá az égetett sárból.

Így laktak ott, amíg el nem takarodtak, hogy máshol verhessenek tanyát. De nemigen lehet már, mert kihal a rét, elvesz az erdő, elhagyott gulibák összeomlanak. Van azután olyan magának való ember is, aki hajóban lakik. A hajó valamikor, régebben, összeütközött egy másik hajóval, azóta a partszélen hever és pör alatt áll. Hogy ki nyeri meg a pört, az nem tudatik, de a hajó szépen megsüppedt a fövényben. Ha a víz kilép a partra, csak az a kis ház látszik ki belőle, amelyben a kormányos lakott. Hát ebbe beleköltözött egy bujdosó ember, s lakja télen-nyáron. Ez arról nevezetes, hogy ha segítségkiáltást hall, fuldoklót menteni rögtön odasiet, továbbá, hogy olykor deákul beszélget önmagával, mert valaha kispap volt. Élete egyéb regényeit azonban mint valami koporsó zárja magába az elsüllyedt hajó...


Réti megbúvó ember, amint az erdőben kutatott, és járt a szederbokrok sűrűjében napi élelme után, a bozótból panaszos, síró gyerekhangot hallott. Ment utána, s ijedten hallgatta. Mi hoz ide gyermeket az elhagyatott, a világtól elszakadt útjába? De csak kereste, s meg is találta a bokrok aljában, már félig aléltan elterülve. Valami úriforma gyerek, úgy valahogy négy esztendő körül. Nem lehet más a története, minthogy hazulról elcsatangolt, lepkét kergetve játszadozott, azután valamerre talán kutyák riasztották meg. Menekült előlük, végül az erdőbe jutott, s itt eltévedt végképpen. Éhségében az epret kezdte szedni, de aztán elfáradt, föl-fölbukott az indákban, kezét, arcát a tüskék kisebezték, azután már nem bírt továbbmenni, nem is tudta merre, hát leroskadt, s miután anyuskáját hiába kiáltozta volna, már csak aléltan nyöszörgött. Az ember, aki a társadalomból önként kizárta magát, megdöbbenve nézett a különös leletre, és sietve emelte karjába a gyermeket. A kisfiú nem rémüldözött, a gyermekszem a bozontos, koldusforma emberben meglátta a megmentőt, s a nyakába akasztotta a karját. A réti lakó szíve megdobbant, mert előle még a kivert kuvasz eb is futni szokott.

Kérdezte aztán, hogy hogy hívják. Hát Józsinak. Aztán hol laknak. Hát egy házban. Aztán merre? Hát azt már nem tudta, csak mutogatott erre, arra.

- Ó kis bolondom - mormogta az ember -, ha te nem tudod, én hogy tudjam?

A gyermek már egy éjjelt az erdőben töltött, mert délután szaladt el a mezőn a pillangó után: fáradt volt és tűzben égett. Az ember vitte a gunyhója felé. Az erdőt elhagyta, a nádas vizében lépdelt tovább, s vigyázott, hogy a sás levele a gyerek arcát meg ne vagdossa. A gunyhóban leültette a vacokra, s adott neki, amije volt, vizet, epret, vadalmát. Szedett papsajtot, aztán tüzet rakott a nádtövekből, és tojást is sütött. Közben nem győzte a gyermeket nézni, amint eszik, mert jólesett neki az étel, s vadalmát meg papsajtot bizonyosan nem evett még. A gyerek aztán fáradtan lehunyta szemeit, és elnyúlt a vackon. Az ember a kabátját terítette rá, s a gunyhó előtt nádat vetett a tűzre, hogy a füst távoltartsa a szúnyogokat. Így ült a tűz mellett, virrasztott, s olykor nézte a gyermeket, kinek hálótermébe a nagy lakoma után lámpa gyanánt a kelő hold bevilágított.

Ráért gondolkozni a holdas éjben a réti ember, hogy a gyermekkel mitévő legyen. Bármennyire rettegett is attól hogy emberek közé menjen, reggel útnak kell vele eredni, az bizonyos. Aminthogy hajnalban levette a gyermekről a foszladozó takaróruhát, felköltötte a fiút, kínálta megint eperrel, aztán a karjára vette, s vitte a nádas vizéből kifelé.

Valamerre menni kell vele. S a nád szélére érve, megállt, hogy gondolkozzon, hova és merre vigye. Ekkor az erdőből emberi alakok tünedeztek elő, és kiáltás hallatszott:

- Megállj!

Ugyancsak eldörrent egy puska is.

Most asszonyi sikoltás szólt:

- Ne lőjenek, ne lőjenek!

A gyermek szíve pedig repesni kezdett örömében, s a csavargó karjáról a maga karját nyújtva amarra, kiáltozott:

- Anyuskám, anyuskám!

A réti ember letette a gyermeket a földre, s megvárta, amíg amazok közelednek. Közben a lábát nézte, amelyet sörét ért, s vérezni kezdett.

Jöttek vagy hatan, a gyermek apja, anyja s néhány béresforma puskás. A gyermek az anyjához futott. Az apja lihegve mondta:

- Azt hittük, rabló cigányok vitték el. Már tegnap óta keressük.

- Nem - felelte a réti ember -, nem rabolták el. Elkódorgott. Tegnap estefelé találtam meg az erdőben. Már alig volt benne élet.

A gyermek anyja, boldogan szorítván magához a kicsit, rémüldözve nézte az elhagyatott embert, bozontos haját, rongyos ruháját.

- Kicsoda maga? - kérdezte.

Az ember oda sem nézett, csak kurtán mondta:

- Csavargó.

A gyermek apja azonban ismerte a réti embert. Tudta, hogy nem az.

- Réti ember - mondta neki -, miért él ilyen életet? Jöjjön közénk, adok én rendes foglalkozást magának. Maga megmentette a gyermek életét, mi hálával tartozunk.

A réti ember szemközt nézte a gyermek apját. Véres lábára mutatva, szólt:

- A hálát már megkaptam a puskából előbb.

Megdöbbenve néztek oda mindenek. A gyermek apja szinte siránkozva mondta:

- Nem akartuk, lélekre mondom, hogy nem akartuk. De annál inkább jöjjön velünk, a sebet gyógyítani kell.

A réti ember mosolygott egy kicsit, s a fejét rázta:

- Majd rágok rá - felelt - egy kis sóskalevelet.

A szeme még a gyermekre tévedt egy pillanatra. Megfordult és szétnyitván maga előtt a náderdőt, birodalmába lépett vissza. Abba az életbe, amely szomorú, rideg, nyomorult és elhagyatott, de ahol nem parancsol senki más, csak az egyedül hatalmas Isten.

1907

 

DUDÁK ÉS VÍZIDUDÁK

Ha János bácsit vagy Pétör bácsit kérdezem, hogy milyen szó mellett táncolt a lakodalmán, azt mondja, hogy dudaszó mellett. Ha megint kérdem, hogy hogy van az, hogy ha már annyian mulattak a duda mellett, hát még sincsen duda, akkor azt mondja:

- Kimönt a forgalombul.

Ami elmúlt, annak az a neve, hogy kimönt a forgalombul. Ez igaz, hiszen apránkint valamennyien kimegyünk a forgalomból oda, ahol már nem szól a duda, legfeljebb az angyalok trombitálnak. Ha ugyan szokásuk nekik a trombitálás, mert a hajós-nép például azt tartja, hogy az angyalok citeráznak, ha éppen ráérős kedvükben vannak. Úgy lehet, már nincsen hozzá annyi kedvük, mint azelőtt. Mert a muzsikaszó tekintetében is átalakul a világ. Az emberek komorabbak, több a gond, több a gondolat a koponyában s kevesebb a nóta. A citeraszó hallatszik néha alkonyatkor a hajókból, vagy olykor vasárnap a külső városon, amerre hajóslegény lakik. De már ez is múlik, a híres muzsikásszerszám, az egykor féltett s öröklött kincs, a legtöbb helyen eladó, ha az árát megadják. Elveszett a vidám kedvük az embereknek, azaz hogy ami még megvan, azt vasárnapra tartogatják. Olyankor szól a banda és "jaj de szépen bongoráznak a nagy kávéházban".

Már a városokon muzsika tekintetében csak a cigány uralkodik. A magyar fúvóbandák is elmaradnak apránkint. De hogy az ilyen apró dolgok is hogyan átvedlenek rövid idő alatt! Iskolás koromban a népből való rezesbanda fújta a lakodalmas népnek templomba, gyalog való menet meg vissza a nótát, kulacs volt a legények kezében, fonott kalács a kulacs nyakán, kínáltak vele minden szembejövőt, s táncolva mentek a templomig, forogva maguk körül az utcán. Ma már nem járnak esküdni gyalog, ahhoz kocsi kell, s a rezesbanda, ahol még van, kiszorult a tanyák közé. Faluhelyen ugyan bizonyosan van még. Némely helyen sokáig meg is marad, ha igaz. Nálunk kétféle tanyavilág van: a felsőtanyák meg az alsótanyák. Az alsótanya háromszor akkora, mint a felső. A felsőtanyán mindig volt muzsikus cigány. Dankó Pista is ebből a fajból származott, az alsótanyán azonban még ma sem bírna megélni a cigány, ott még mindig maga a nép muzsikál maga-magának. Sok banda van, mert nagy a határ, él benne vagy harmincezer lélek. Van a bandában klarinét, réztrombita, bőgő - kisbőgő vagy nagybőgő. Aki benne van a bandában, annak a neve: hangász (nem tudom, hol szedték), de csak vasárnap, mert másnapon ő is csak olyan földmívesember, mint a többi. De a bőgője oldalát vasárnap este sem volna ajánlatos bezúzni.

Ezek a fúvóbandák a réztrombitát nevezik most dudának. Ami hangot az ád, az a dudaszó. A bőrduda már nem divat. Ezelőtt sok tanyaházban ott lógott, az öregebb juhásszal meg szinte vele járt, mint a fiatal juhászlegénnyel a furulya. Nevezetes dudák voltak azok a bizonyosak, mert a duda gazdája a dudának szép fejet faragott. Kosfejet, kecskefejet, lányfejet. Eszerint volt azután a duda kosfejű, kecskefejű vagy kisasszonyfejű. De napjai lehanyatlottak, s már nemigen van, aki fújná. Egy valamire való dudás van még a környéken, az sem juhász, hanem vízimolnár, a teljes tisztességű neve ez neki: Csonka Bukocza Tanács Ignác. Valamire való rendes ember. Ritkán dudál már, de ha megteszi, illően hozzáöltözik. Vagyis panyókára veti a kabátot, és piros kendőt akaszt az övébe.

- Ez így illik - mondja Ignác, s valóban, úgy lehet, a dudaszó e nélkül talán nem is érne semmit.

Nem. Meg külön nóták is kellettek a dudához. El lehet azon ugyan nyekeregtetni mindent, de a valódi dudanóta csak dudának való. Mint a rácos: Hej, Jula, Jula, Jula, Szól a duda, duda, duda... Azután a magyar juhászos: Cintányérom, cintányérom aprószöllős pogácsa, Fáj a szívem, fáj a szívem a juhászra, de a juhászra...

Elvesz azonban már ez, de hogyne veszne, mikor a juhász alól is elfogy apránkint a föld. Mifelénk a falkák egyre kisebbek, a juhász egyre kevésbé típus, s egyre kevesebb igazság van abban a nótában, hogy: - Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Könnyen éli a világát... Mert bizony már a furulyáját nemigen fújja, az is elvész a tarisznyákból. Inkább újságot olvas a mezőn, amit a Mihály bácsi hoz ki neki a városból, ha a hetivásárra bemegy. Ellenben találtam már furulyát, amit légszeszvezetékhez való vascsőből csináltak. Ehhez aztán már igazán illene valamely modern juhász. Kalucsniban, porköpenyegben, ócska kemény kalapban és esernyő alatt.

Tűnő dolgok ezek. A régi nóták, a régi hangulatok. Íme eltűnt a kondászatból is Hegedűs János, az utolsó nász, aki többféle dolgairól és elveiről volt nevezetes. Például: nem pásztor az, aki csizmában jár, mert rendes pásztorembernek bocskor dukál. Továbbá: csak az lehet tekintetes úr, akinek már az apja is az volt. Még tovább: illik, hogy pásztorember jobban tudjon táncolni, mint más emberfia. E komoly férfiú szerint a rendes kanászember egyéniségéhez csak ez az egyetlen nóta illett: "Az én ruzsám mezővirág. Messzirül érzöm a szagát. Nem köllött vóna ezt tönni. Nem lött vóna itt baj sömmi..."

Erre azonban törkölyt kellett inni, amire ismét a János elérzékenyedett, s panaszosan mondta a mezőn a körébe sereglett állatoknak:

- Azért nevellek bennötöket ennyi gonddal, hogy mire fölnevelködtök, nem látlak többet bennötöket. Mert a gazdátok ki fog bennötöket a birodalombul, oszt kést tösz a torkotokra...

Ilyen kegyetlen a világ. János nem is nézhette sokáig. Elment oda, ahol senki sem tekintetes úr.


Az utolsó dudás vízimolnár. A mestersége is olyan, hogy az utolját járja. Fogynak és apadnak a vízimalmok, öreg és régi holmik ezek, ha elpusztul egy, újat már nem építenek. Nem oly régen még sokan voltak, oly sokan, hogy a hatóság külön rendtartást csinált benne, melyik hol álljon. Voltak vagy százon fölül. Ma alig van néhány. Egy része elpusztult, más része eladódott, elment olyan folyami vidékre, ahol még megélhet, ahol a gőzmalom még nem vette ki a vízimolnár szájából a kenyeret.

- Hej pedig - beszélte egy öreg vízimolnár -, de kár, hogy elpusztulunk... Azóta nem is öszik a nép röndös könyeret.

Csakugyan meg kellene egyszer próbálni, hogy igaz-e? De a vízimolnár nem árul lisztet, az csak megőrli a gabonát, ha elviszik hozzá. Mert azt mondja a vízimolnár, hogy a gőzmalmok gyors gépe, meleg köve megégeti a lisztet, nem úgy, mint az ő köveik, amelyek lassan és méltóságteljesen forogtak, miként az egész régi magyar élet. Azt mondják, hogy az ő kövük más lisztet őrölt, más ízű volt annak a kenyere: mi igaz benne, mi nem, nem tudom. De annyi igaz, hogy azt az egy-két malmot, ami még megvan, körülbelül ez a hit tartja fenn. Álmodozva laknak bennük a molnárok, végüket várván, a lapátok lassan, igen lassan forognak, aminek meg is van a maga oka, mivelhogy ez a mi olykor mérges Tiszánk a leglassúbb esésű folyóvíz az egész országban. S ebben a nagy álmatagságban a molnár már dudálni is elfelejtett, pedig volt neki egy másik szerszáma is, nemcsak a kisasszonyfejű.

Hosszú, lukas fadarab volt ez, elérte a másfél ölet, csak hallomásból tudatik, hogy a molnár ezen esténkint, napáldozattájon, a malom tornácos részéből nagyokat szólt. Valami nagy hangja volt a vízidudának, mértföldre is elhallatszott. Ma már nincsen belőle még mutatóba sem egy darab se. Nemigen lehetett azon nótázni sem, csak úgy tutulni meg sikongani, mint ahogy a tót pásztor csinálja még némely helyen, a maga ölhosszú nyírfakérges fakürtjén, mikor tudatja a havasból a faluval, hogy a bürgékkel merre jár. Lehet, ez a víziduda is afféle ellenőrző óra lehetett régi kiadásban, a molnárlegény így tudata a parton belül lakó gazdával, hogy nem a vízparti csárdában mulatja az időt, hanem fent van a malmon. Mert meg lehetett ismerni valamennyinek a szavát külön-külön, amiként ma a gyárkémény gőzdudáját meg lehet ismerni, hogy melyik, mikor bődül.

No, azért akárhogy áll a dolog, egyet magnak eltenni csakugyan nem ártott volna, de hát már nemigen adódik elő. Még csak úgy a formája sem egészen tudott dolog. Milyen volt, ki csinálta, hogy csinálta, miért hagyta abba?

Van ez annyira érdekes, mint sok más hiábavalóság, amikért szinte veszekedve törtet a mai élet. No, nem is lehet mondani, a múltkor volt némi szerencsém ebben a dologban. Öreg, rozoga parti kocsmában, öreg, ősz bácsival találkoztam. Régi vízimolnár, pár éve hagyott föl a foglalkozással, azóta messze bent lakik a városrészben, a túlsó oldalon. Azóta sem igen járt erre, mióta abbahagyta a mesterséget. Most mégis eljött. Mint régi ismerőse e helynek, vizesüveget vett le a polcról, kiment az udvarra, s a kútból vizet mért bele.

- Ilyen víz, nincsen több a tájékon - mondta, ahogy bejött, leült, s letette maga elébe az üveget. Azután fél deci pálinkát kiparancsolt hozzá.

- Ez az én passzióm - szólt az öreg. - Fél deci pálinka, három pohár víz.

No, nem nagy passzió, tekintettel arra, hogy némely parti magyar harmincszor fél deci pálinkát is fölporciózik egy nap alatt.

- Hát - folytatja -, víziembör vagyok én. Hetven éves koromig vízimolnár voltam én.

- Hát akkor bizonyosan tud a vízidudáról is?

Tűnődve néz rám tiszta, kék szemeivel az öreg, hogy mit akarok.

- A víziduda? Komédia? Minek az? Nincsen az már.

- Már aligha van, mert sehol se látom a malmokon.

Mozdulatot tett a vállával, olyfélét, amit Mártonffy Frigyesek idejében úgy mondtak: vállat vonított. Magyarul úgy mondják: panyókára rázta a vállát. Valami megvetés, meg semmibe sem vevés szokott abba lenni.

- Ha volna, se láthatná - szólt megint. - Mert az a vízbe szokott úszni, kötélen, a malom mellett. Mert tudja, két darab fábul volt az, hosszában való két, darab fábul. Vaskarikák tartották össze. Hát ha az kint van a napon, összeszárad, szétesik. Azért az a vízben úszott, csak akkor vöttük elő, ha dudálni köllött.

Ez nagyon helyes beszéd. Kezdünk rájönni az ízire. No, ez egészen alkalmas dolog, ez a találkozás.

- Aztán mikor köllött dudálni?

Az öreg megint csak nagyot nézett.

- No - mondja -, az nem úgy van. Nem azért jöttem én most éppen ide. Hanem tudja, Csongrádon az újságba olvastam, megöltek egy malombaktert, a kutyáját is félig agyonverték, a bakter testét eldugták. Mégis röggel a csendőrök előtt addig játékoskodott a kutya, addig mutatta, hogy merre köll mönni, előreszaladt, mög visszaszaladt, végtére csak odavezette a csendőröket a gazdájához. Hát látja, ilyen a kutya. Aztán kiadta páráját a gazdája mellett. Látja, csakhogy beszélni nem tud. Én mindig szerettem a kutyát. Most is tartok kettőt. De olyan hű jószágokat még nem látott. Jaj, kedves kis állataim, mondom nekik néha, oszt megnyalik érte a kezemet...

Így kezdte az öreg ember, így is folytatta, meleg szeretettel a kutyákról. Hogy a kis unokáit is, hogy sajnározzák azok, mi egyéb. Ha az ember gyorsírni tudna, de akkor is olyképpen tudna, hogy a papíron a ceruzával, a kéz a zsebben észrevétlenül jegyezne, bírná csak elmondani, hogy micsoda tömérdek sok szépséget mondott el az öreg víziember a kutyáiról. Figyelmesen hallgatták többen, akik bevetődtek, fuvarosok, halászok, hajósok. Próbáltam eltéríteni, kérdést tettem újra a vízidudáról, de az öreg rossz néven vette.

- Ugyan mirül való már az a duda? - kérdezte. - Nem volt már annak értelme sömmi. Utoljára már csak ezök a siheder molnárlegények hitványkodtak vele. Ha hajó volt közelben, oszt estefelé a hajóslegény citerázott, akkor csak azért dudáltak, hogy a citeraszó ne hallatsszon. No, hát ilyen dolgok történtek, hát érdemös errül beszélni? Egészen más ez, ami a kutyákat illeti. Mert nézze csak aki valóságos kutya, már ha az embör föltöszi magába gondolatba, hogy igazi, valóságos, hű embörtárskutyáról van szó, hát van köztük, aki embörnek embörebb embör, mint amilyen embör némelyik embör...

S szavainak barátságos áradata a kutyáiról újra megindult.

1907

 

ALKU A SZÜLÉVEL

A város végén bemegy az ember egy kis, alacsony ház udvarára. A ház olyan, mint amilyen a parasztház szokott lenni nem fordított elejű, hanem csak két ablakával áll utca felé, azok előtt is kerítés van, meg egy kis virágos kert. Nem jó az, úgy egészen kiépítkezni, nem szeretik. Ha már mégis kell, ha a sors vagy valamely körülmény úgy rendeli, akkor is inkább háttal álljon a ház az utcának, még ablaka se legyen arrafelé (ha már a házból kifelé akar nézni az ember, a tulajdon maga udvarára nézzen). Ugyan ezen az udvaron nem sok a néznivaló. Van egy kis kutya, olyan kicsi, hogy el lehet bújtatni az adó elől, azután néhány tyúk, van ól is, de malac nem lármázik benne, mert bajos tartani, mivelhogy mostanában különféle betegségei vannak neki. Mondják ugyan, hogy nem árt neki olyan nagyon a betegség, ha rendben kimeszelik kívül-belöl az ólat - nem ér azonban ez a beszéd semmit sem, mert volt, aki még a malacot is bemeszelte, mégis belepusztult. Baj, mindenesetre baj, piacról venni a szalonnát, mert ki hallott ilyent, de hát hiába, ha nem lehet ellene tenni semmit.

Hát malac nincs, de van macska, kettő, az egyik mosdik a kútnál, a másik alszik az ásztorkás zsák tetején, a tornác alatt. Ez az ásztorkás zsák ritka holmi manap már ezen a tájon nagyon, aki néprajzi dolgok szedésében jár-kel, annak hamar megüti a szemét. Ez olyan zsák, hogy külön teteje van neki, aztán nem madzaggal kötik be a száját, hanem korcra jár. Régi edény ez, kenyérnek való liszteket volt szokás benne tartani, azért volt teteje, hogy a lisztet a por ne lepje, most azonban már a kamrából a tornácra kerülget, kukorica áll benne, vagy bab. Újat már ilyent nem csinálnak, az bizonyos, nincs is már ilyen zsákvászon. Oly helyen akad még efajta zsák, ahol öregasszony van a háznál. Fiatal menyecske már nem szokott törődni az ilyesmivel, padlásra veti, vagy kiviszik az istállóba, jó lesz a lónak takarónak, mert vastag, vagy szétdarabolják súrolórongynak is. De az öreg megőrzi. Öreg, írástudatlan parasztasszonynak ezek az öreg holmik a könyvei. Ezekben olvas régi időkről, amikor még fiatal volt, a tulipános ládáról emlékszik az apjára, az öregapjára is, akinek a nevét elfeledte bár, de mindegy, mert ott szokta vágni a dohányt a láda sarkán, a nyoma is megvan, ahol a. Alighanem lesz ebben a házban is öregasszony.

Aminthogy igaz is. A kis kutya csak néhányat szól, mikor a kiskapun belép az ember, e tekintetben csakugyan nagy a civilizáció. Nagyobbfajta komondorokat már csak a fakereskedések tartogatnak magnak, és csodálattal tapasztalható, hogy már még a levélhordó is bot nélkül jár a város szélén. A kis kutyának alig hallatszik a szava, a szobából így nem is mozdul senki. Be kell menni. A pitvarban csak egy apró kislány ül a küszöbön, rágcsál valamit.

- No, kislány, itthon van-e anyád?

- Diccsen - mondja a kislány, ami nem csoda, mert most is mezítláb van ebben a hidegben. Városszéli háznál pedig nem nagyon tapad a félfához az ajtó, a szaladgáló szélre ott jó világ jár.

Így a szobába kellene nyitni, de kinyitják belülről. A szüle nyitja ki, az öregszüle. Ősz asszony, nem nagyon kövér, de nem is nagyon vékony, a képe friss, a szeme, mint szokás, szürke, a haja kontyban, keményített főkötőben.

- Tessék, tessék - motyogja zavarodottan, kissé félénken, de leginkább gyanúsan, mert ritka eset az, hogy úrféle jót hozzon a házhoz, jobban is tennék, ha nem járnának sohasem erre, a sok éhenkórász, mert mind a paraszton akar megélni, mi egyéb. Mindez azonban nem mondatik, csak ismétli félig gyanakodva a szüle: - Tessék, tessék, ámbár nincs valami nagy meleg idebent...

Az ember bemegy, a szüle lassan törülget a kötényével egy hátas széket, hogy majd azzal meg is kínálja az úrfélét, közben gondolkozik, hogy hát ez ugyan miféle szerzet lehet. A boragár már nem jár, mert a boruk már elfogyott, nincs mit méricskélni a hordón, adóban se jöhetett, mert épp most van bent a János adót fizetni. Lehet, hogy könyvet árul, mert mostanában árulják a regént sárga papirosban; aki első regént hoznak, azért nem kell fizetni, csak aki többi regént utána hoznak, azért szedik a pénzt, bár neki hiába hozzák, mert ha csupa kép volna, akkor értené, de mert közbe-közbe betű is van benne - nem érti. A konskribálás még nem ilyenkor van, bár amennyi mezei egeret eresztett az őszi vetésre a teremtő, azt most nagy bátran módjukban lehetne összeírni a tokos tintatartóból, csakugyan.

Az ember leül a székre, aztán azt mondja:

- No, adjon Isten jó napot, szülém.

- Adjon Isten - hagyja rá az öreg asszony (bár hiszen hiábavaló ez a parancsolgatás, annyi az egér, hogy csoda).

Megint mondja az ember:

- Kérdezze már szülém, hogy miért jöttem.

- Majd megmondja - feleli a szüle, mert ez így illik. Nem szokás ugyanis kérdezősködni, mondja el mindenki maga, hogy mi járatban van.

- Hát tudja szüle, nekem olyan régi holmik kellenének - mondja az ember. - Nem ingyen, szüle, hanem megvenném. Ami öreg holmi akad a háznál.

A szüle hallgat egy darabig, s nézi az úrfélét, aki úgy akar vinni, hogy pénzt hagyna érte (ilyen is kevés van köztük).

- Régi holmi... - ismétli elgondolkozva. - Minek az magának?

- Kell, szüle. Eltesszük emlékbe, hogy ilyen is volt valamikor. Hagy nézze ez a mostani fiatalság.

- Oj-haj - szól a szüle -, miket beszél maga itt összevissza? Mit néznek azon? Ami öreg, az öreg.

Az asztal sarkát megsimította és ismételte:

- Úgy, úgy... Ami öreg, az öreg. Nincs itten olyan semmi. Meg aztán mit akarnak vele? Hagyjanak mindent békén. Nem való az ilyesmit...

- No - mondja az ember -, már csak nézzük meg, szüle, hátha van mégis valami. Nézze csak, minek maguknak ott a falon az a négy szentelt gyertya. Egyet eladhatna, azt a nagyon tarkát, az úgy is rácos. Már miért tart ilyen rácost, szüle?

- Nono - felel a szüle -, csak ne izéljen. Ugyan csakugyan rácos, mert Szabadka alul hozta a menyem, mert ott akartak földet kifogni most harmadéve az álomtul huszonöt esztendőre, no, ne bántsa azt a gyertyát, hallja. Mit akar? Úgy se adom oda, nem is az enyim, de aztán, hogy nem kapták ki a földet huszonöt esztendőre, hát csak hazajöttek.

Az ember kinyitja a szobaajtót, s a konyhába megy.

- Hát hova mén? - kiált utána a szüle. - Hát mit akar, mondja? Mit akar? Tudja is maga, mit akar? Nem is tudja, hogy mit akar, csak beszél... Hát még a kamrába is bemén! Hát mit akar? Bolondokat csinál...

Az ember a kamrában talál régi jószágot, amit szintén nem csinálnak ma már, némely részünk arra sem emlékszik, hogy voltak-e valaha: bőrsziták.

- No, szüle, ezen se szitáltak már vagy negyven év óta, hát minek ez magának. Két új szita árát ez megéri, szüle. No, jó lesz? Hát ezt a karos padot, szüle?

- Úgy? Úgy hát? - tör ki a szüle. - Még a padot is? Miért nem visz már el minden bútort? A testi ruhámat nem akarná rólam leszedni? Né! Aztán csak mén be a kamrába! Talán azt tudja, hogy otthon van?

És a szüle igen erélyesen topog ide-oda.

- Hát hiszen - mondja az ember -, ennek a kislánynak a kötőjét is eladhatná, szülém. Fogadjunk szülém, hogy ez a kis selyemkötő a maga ruhájából való. Talán éppen a menyasszonyi ruhájából, szülém. Milyen pruszlikot viseltek akkor, szülém?

A szüle egy kicsit nevet.

- Az, az - feleli. - Abból való... Az, az. A pruszlik megvan, most is megvan. Csupa ezüst az ujjaalja, de mit akar maga avval? Gyere ide kis onokám, gyere ide Juliskám. Már megint ezt a hajnövesztőt rágod?

- Mit rág, szülém? - kérdezi az ember. - Hajnövesztőt rág? Maguknál már azt is rágják? Ezt mesélje el, szülém, mert ilyent még nem hallottam.

- Nono, csak tréfabeszéd az - inti le az embert a szüle. - Tudja, az ilyen piaci szalonnának olyan vastag a bőre, hogy amire elrágja, megnő a haja nagylányosra. Hát csak tréfa ez. De hallja, mit oldozza ezt a kötőt? Ha már nézi, ne arrul nézze, hisz ez a fonákja! Mit akar maga? Nem ért maga ehhez. Azt sem tudja maga, hogy mit akar...

- Szülém - mondja az ember -, ne arról beszéljünk most, mert a kötőért úgyis hajasbabát kap a Julis. Hanem nem hiszem én azt, hogy maga föl tudná próbálni most azt a pruszlikot. Ezüst az ujjaalja! Hát Dorozsmán laktak maguk akkor?

- Már megint bolondokat beszél - mérgeskedik a szüle, pedig belülről nevet. - Hogy én fölpróbáljam azt a pruszlikot? De mit is akar maga? Négy lányt fölneveltem én, mög férjhez adtam én, tudja-e azt maga? De a négy közt egy sem volt olyan karcsú, aki az én menyasszonyi pruszlikomat magára vöhette volna!

A szüle most már egész tüzesen beszél. A régi időknek, lánykori, menyasszonykori emlékeknek varázsereje van. Az arca kipirul és gyorsan tipeg a láda felé, hogy a pruszlikot előszedje. Nagy óvatossággal és kímélettel van az ott elrakva, úgy a legalul-tájon. Különféle ruhákat kell fölüle kiszedni, egy imádságos könyvet zöld zacskóban, azután egy nagy barna selyemkendőt (ez lösz a szemfödőm, látja, majd a koporsómban, hatvan pengő forint volt az ára valamikor), míg végül a pruszlik előkerül. A szüle félő gonddal bontogatja ki, s nem nagyon akarja kiereszteni a keze közül.

- Úgy sem adom oda - mondja -, semennyiért sem.

Pedig dehogy nem. Többször elkérdezi, hogy: "Minek az magának. Né!" Majd panaszkodva kiált fel:

- Ugyan, hogy is nincsen itthon ilyenkor az a János? Hogy hogy nem tud már hazajönni?

- Már hogy a fia, szülém?

- Az, az - évődik a gondolataival. - Mikor elmönt már! Még sincs itthon! A menyem is odapiacozik... Így hagynak itt egymagamra. Maga mög csak mén be a kamrába... Micsoda bolondság ez?

- A János talán porciót fizetni ment be a városba, szülém?

- Nini - mondja a szüle -, hát ismeri?

- Hát hiszen... Ami azt illeti - kertel az ember -, mintha az adókönyvit vitte volna. Piros széle van, ugye szülém, a maguk adókönyvinek?

A szüle igent int.

- Az, az hát. Alighanem piros. Mert azelőtt zöld volt a széle, vagy hogy kék talán... de kék volt bizonyosan, bújjon bele az ördög. Hát most mög piros. Mindegy az, tudja, akár kék, akár piros, mert a porciót csak bekívánják.

- Hát ez így van, szülém. De látja, amit elvisznek, abbul visszahozunk imitt-amott.

- Vissza? - csattan föl gúnyosan a szüle. - Mit hoz maga vissza?

Már hiába, a szülével így kell tárgyalni, nem másképp. A szüle évődik, de teheti, mert otthon van, és a bagoly is úr a barlangjában. Apróra megy az alku, de az ásztorkás zsákot semmi áron sem adja.

- Hát hogyne - fakad ki. - Majd magának... Nincs olyan több itt az egész környékön. Annak csodájára járhatnának, hogy ennyi ideig kitartott. Aztán mit akar maga vele? A maga kedvéért még a macskát se kergetöm le róla, hagy aludjon ottan.

- Hát pedig azt is bele kellene tenni a kiállításba.

No, ami a kiállítást illeti, ezen a szüle kissé megakad. Hát csakugyan kiállítás lesz? De lélekre? (Mivelhogy odafönt is laknak.) Aztán miért van az? Mit forgatják föl mindig a világot?

Így, így beszél a szüle. De mindegy. A holmi utoljára is egymás mellé kerül, az alku valahogy csak elintéződik. De a nyugtapapirost a szüle sehogy sem intézi el. Hogy a nevét odaírja - hiszen nem tud írást, mit akarnak vele már megint? Bolonddá akarják tenni talán? Ugyan, hogy nem jön már haza az a János?

- Itt a kislány, szüle. Iskolás ez már, majd odaírja ez a maga nevét.

De a szüle sebesen tiltakozik.

- Nem a, olyan nincs. Nem szabad. Hát még mit? Soha Julis a kezed írását ne add, mert megjárod. Becsapnak ám vele, azt sem tudod, hogy kicsoda. Csak az úrfélére vigyázz, már sok ember fizetett, hogy a nevit odaírta, bolond módra.

Ezen nincsen mit haragudni, mert sok igazság tartózkodik abban, amit a szüle beszél. Sok pantallós ember élte már a nép kenyerét, okulhatott már a maga kárán, s nem csoda, ha gyanakodó. De azért apránként mégiscsak dülőre vergődik az ügy, s a szüle az asztalra kirakott pénzeket egybesöpri, hogy a zacskóba tegye. Ez is pénz, ez is csak valami. S amiket eladott, neki már értéktelen dolgok, amiknek hasznát nem lehet venni. De emlékek is egyúttal, régi világból, boldogabb világból, jobb időkből. Ahogy végigtekint rajtuk a szüle, a szíve csak megfájdul s az eladott székbe roggyanva, panaszosan sóhajtja:

- Hát már csakugyan látom, hogy elcsalta mindönömet...

1907

 

BELTERJES GAZDÁLKODÁS

A kerítést lehet, hogy okos ember találta föl, de az is lehet, hogy nem volt okos ember. A kerítés elillik a városokban, ahol egy utcában annyi ember lakik, hogy nem is ismerik egymást, de már a külsőbb világban ez nem szokásos. A kerítés csak parádé. Az út felé eső oldalra szokás készíteni, néhol be is festik s mióta a köcsögállók divatja elmúlt, arra akasztják a tejes köcsögöket. Ebben némi hivalkodás is tartózkodik. Sok köcsög sok tejet, sok tej sok tehenet jelent. Asszonyi ésszel megy ez, mert a komoly emberi tudomány a jószág számát nem köcsögökbül ítéli meg, hanem abból, hogy hány boglya széna van eltéve télire a tanya háta mögött. Nem kell azonban elvenni a fehérnép jussát attól, hogy imitt-amott dicsekedjen is valamivel. Lám, Jóljárt Pétöréknek varrógépjük van a tanyában, de azt nem lehet kitenni az udvarra, hogy aki arra jár, lássa, mert ott megázna, s ha a masinája elromlik, nincsen okos ember, aki benne eligazodni tudna. (Az öreg Kazy volt az utolsó, az az esernyőt is megreparálta.) De valamivel csak el kell mondani, hogy a tanyában gép is van, de meg tudnak is rajta dolgozni. Mindez nem elég. Nemcsak azt kell világ hírévé tenni, hogy tudnak rajta dolgozni, hanem, hogy dolgoznak is, és varr azon a Viktor leányzó mindenfélét, amit csak lehet. Ezért van a cérna fagurigára föltekerve. Az üres gurigákat zsinórra fűzi a leányzó, és amikor sok van belőle, kiakasztódik a ház falára, a kocsiút felé, füzér formájában, hogy mindenki láthassa, s messzire, ameddig csak a kocsik eljárnak, hírét vigyék az esetnek.

Bár ugyan inkább csak a kerítésről beszéljünk. Az út felé való a kerítés, ha van miből csinálni, de amúgy a szomszéd felé: minek az? Egymás birodalmába úgy sem tör be az ember, továbbá, aki tisztességet érez magában, szőlőérés idején a kutyát úgy is kötve tartja. Ami a tyúkot és csirkét illetné, annak pedig éppen kívánatos, hogy járjon és keljen a földeken, és megbújjon itt-amott, ahol alkalmas hely van rá. A tanyai tyúk nem afféle városi tyúk, hanem komoly szárnyasállat, amely ragaszkodással van a tanyához. De csak furfanggal. Hogy a tojását bevigyék a piacra eladni, s azután abból különféle városi emberek rántottát egyenek, azt nemigen kedveli. Tojását valami eldugott helyre rakja le, ahol a kutya sem találja meg, hogy megegye. Tyúkmama aztán naponkint olvasgatja a rejtett helyen a tojásokat, hogy mennyi van már. Ha kivan a húsz-huszonegy darab, akkor ottmarad velük be sem megy az udvarba, hanem belefog a költésbe. Nem kell neki sem borítókas, sem etetés, külön itatás, valószínűleg az itatja harmattal, aki a mezők liliomait. Három hétig lakik így, s csak mikor mind kiköltötte a csirkét, vonul apró hadával be a tanyaudvarba a gazdaasszony elé soványan bár, de fölszaporodva.

Bár ugyan inkább csak a kerítésről beszéljünk. Szokás rudakból, akácfa-dorongból kerítést csinálni a tanyavégen a semjékre a csikóknak, hogy el ne szaladjanak, akkor még nem is kell hozzájuk pásztorgyerek. Sem a béklyóvasakat nem kell rájuk verni, azok apránkint ki is mennek a divatból. Ezelőtt ezek voltak a külső ember rendőrei, mert amely lóra a nehéz béklyó rá volt lakatolva, azt leereszthette szabadon legelni, nem hajthatta el a lókötő. A béklyók nem engedték, nem lehet velük futni vagy vágtatásban menni. De leszedni a ló lábáról sem lehetett, mert minden béklyó lakatja furfangosan külön titkos lakatra járt, amihez csak a gazdája értett. De még csak lereszelni sem lehetett. Az megint külön tudomány volt, hogy miféle pácban kellett az ilyen béklyókat sokáig főzni - ettől a páctól a vaslánc olyan acélos erőt kapott, hogy nem fogta a reszelő.

Ebben a régi világban nem kellett ennélfogva nagyon a kerítés, de hát azóta változtak az ügyek és a bajok.

- Beütött a belterhes gazdaság - véli például Kiskovács Ádám.

Hát be, csakugyan be. Már most kerítés csinálandó mindenféle jószágnak, csirkének, libának egyaránt, mert ha a más földjébe belemegy, rettentő háborúk, violenciák és bírságolások keletkeznek a törvény előtt. A törvény ugyan szintén kerítés, amely a bölcsek jóvoltából azért épült, hogy legyen mit megkerülni. No, kerülgetik is. Mert annyi bizonyos, hogy amíg kerítés nem volt a házak között, nemigen törődtek azzal, ha a jószág átjárt a másik földjére. Emez sem törődött vele, olyféleképp voltak, hogy egy a fizetés, az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Amennyi bajt csinál az egyiké, annyit csinál a másiké, szóval egy a fizetés.

Most azonban más világ van. Répás Mihály és Vecsernyés József szomszédok, volt katonacimborák s ráadásul sógorok is. Azelőtt nem volt a csirkével, lúddal semmi baj, ha összejártak is, legföllebb a József lúdja fejét zöld festékkel kenték be, a Mihályét feketével (jó arra a kocsikenőcs is). De mióta kerítést csináltak egymás földje közé, állandó a perpatvar. A kerítést Répás Mihály csináltatta, mondván:

- Haladjunk a korral.

Ezt valami újságból olvasta. A kerítés ugyan csak a napraforgó szárából volt összerakva, de hát mindegy az, ez is haladás a korral.

A csirke, a tyúk, de még a liba sem adott azonban arra semmit. Csak átröpdöstek rajta, mert tud a liba is röpülni, ha előbb nekiszalad. Törekvő lény a liba is, és szereti látni, hogy mi van a kerítésen túl. Hát mindig átmászkáltak, hol az egyiké, hol a másiké, a másik földjére.

Ilyenformán először az asszonyok vesznek össze, egymáson keresve az apró jószágot, pedig hát édes testvérek. De a jusst nem lehet engedni, ennélfogva a háborúság megkezdődik.

Azután kezdődik a csatározás a gyerekek között. Mert ha az anyák hadat üzentek egymásnak, azzal velejár a gyerekvillongás is. Kiabálnak egymásra a kerítésen át rettentő módon, meg kell azonban említeni, hogy a háború csak a kerítéses területen folyik. Kint az úton együtt csinálnak a bürök szárából dudát, és a szamárkóró ragadáncs gyümölcséből békakocsit.

Az emberek még mindezt csak nézik, egykedvűen pipálván. Asszonylárma, gyerekzsivaj nem sokat nyom a latban. Csak egyszer történt, hogy a Mihályék Pista gyerekét a Vecsernyésék Pétörje valami törött cserépedénnyel a kerítésen át homlokon vágta, hogy még a fejebőre is kivérzett. No, akkor egy kis méregre gyulladt Mihály. Fölkapta a karjára a gyereket, hogy viszi a tanyai kapitányhoz, s panaszt tesz. Amint azonban a síró gyerekkel az útra kifordul, a Pista leszól a karjáról a Pétörre:

- Mingyár visszagyüvünk, majd gyere ki cirokhegedűt csinálni.

Mihály erre ledobta a gyereket a homokba, mondván:

- Nézd el, nézd, nem érdemös ezök közt igazságot tönni...

Az emberek tehát egy ideig nyugodtan maradtak. De azután egyszer Répás Mihály, amúgy is bent járván a városban, elhatározta, hogy a kerítés-ügyben a rendőrbíróhoz fordul. Az majd kiokosítja. El is ment hozzá, s megkérdezte, hogy mit tévő legyen már, hogy az a sok tyúk meg kacsa ne járjon át a szomszéd portáról hozzá?

- Hát - mondja a bíró - elsősorban megfogja kend.

- Értöm.

- Azután kitekeri kend a nyakát.

- Ezt is értöm.

- Azután visszahajítja kend a kerítésön. Punktum.

- Hejnye, a jó reggelét neki - gondolta Mihály -, ez csakugyan rövid igazság - és elment bort inni a Halálba. Foglalkozott egy ideig az itallal, azután felült a kocsira, s hol kocogva, hol lépésben hazahajtott a tanyára. Hazaér, kifog, s ahogy a lovakat egy kicsit a semjékre eresztené friss füvet legelni, hát ott lát egy nagy kövér libát a Vecsernyésék kocsikenőcsös fejű dandárjából. Elkapja a szárnyánál fogva (mert olyan bolond a liba, hogy még nyújtja is a szárnyát, mikor meg akarják fogni), kitekeri a nyakát, és átveti a kerítésen.

Ezen napon mindössze ez történt.

A tettet Vecsernyésék csak másnap veszik észre, amikor megtalálják a libát. A gyerekek elszomorodva állanak a fehértollú tetem fölött. - Jaj, aranyos szép libuskám, gyönyörű madaram, megölték a gonoszok! - jajgat az asszony. - Hejnye, az úri stiglincit neki - gondolja az elkomorodott Vecsernyés -, ennek fele sem tréfa.

- Nem hiába - szól az asszonynak -, mondta öregapám, hogy a török úgy átkozódik, hogy rossz szomszéddal verjön mög az Isten, de igaza van. Már mink mög vagyunk verve.

A nap szótalan telik el. Rettenetes némaság van a tanyák között. Amúgy szép az idő, de ama viharfelhők vészesen tornyosulnak a lelkekben. Répás Mihály ugyan úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, s az udvarban foglalatoskodik. A kaptárokból szedi ki a sejtmézet, s fölállítja valamennyit csurgásra szép sorjában az ereszet előtt. Folyik belőlük a nagy tányérokba a szép aranysárga méz.

Hát hiszen, ami azt illeti, a tettek mezejére Vecsernyés csak alkonyat után lép, amidőn három darab zöldfejű libát fog meg a tulajdon földjén. A sorsuk elvégeztetett, a nyakukat kitekeri. Azután vár. Mikor már minden elcsendesedett, s leszállt az éj, a libákat áthajítja a kerítésen a túlsó portára, neki a mézcsorgatásnak. A csorgató feldűl, a méz a homokba folyik s a libák a tálba esnek.

- Mézes liba... Ez szép étel - gondolja Vecsernyés. - Akár a csirkehús lekvárral.

...Reggelre kelve Répás Mihályék dühösek rettenetesen. Mihályban a harag irtóztató, de azért nem kap vasvillára, sem tanyát ostromolni nem megy. Nem. Hanem befog és hajtat a városba a bíróhoz. Viszi a libákat is azon mézesen. Most már a járásbíróságnál nyújtja be a panaszt, de a bíró eleinte alig érti meg, mert Mihály dühében fuldokol.

- Mi jár ezért, tekintetös uram, mi jár ezért?

- Hát hisz ezért, ha igaz, fogház jár - mondja a bíró.

Mihály örömmel kap a szón:

- Úgy, úgy! - kiáltja haraggal. - Tömlöcöt neki, hogy ott szenvedjön ítéletnapig! Könyérön lögyön, mög vízön lögyön, napot ne lásson! Rothadjon ottan végképp! Nem bánom, ha százszor testvér-sógorom is!

- Úgy hát? - kérdezi a bíró. - Hát kendnek testvérsógora az, akit panaszol?

- Az hát. De azért maradjon a börtönben holtig.

Mihály a kezefejét előrenyújtván, egy ujjával szigorúan a földre mutat, jelképezvén ezzel a holtigvaló tömlöcben maradást.

- De baj van ám - mondja a bíró. - Mert mi lösz akkor kenddel odakint? Hogy él kend mög a népek közt? Ha mindönki tudja kendről, hogy börtönviselt embör van a testvér-sógorságában?

Mihályt legénykorában a csárdában sokszor mellbe ütötték, de így még nem vágta mellbe senki. Alig eszmél.

- Hejnye, a jó reggelét neki, ez tehát csakugyan, valóban... tulajdonképpen... nini. Hogy börtönviselt a famíliában... Hejnye, fene teremti.

Megszégyenkezve áll egy darabig, azután hirtelen sarkon fordul, de oly hirtelen, hogy szinte nevetség.

- Isten áldja mög - mondja, s megy a libákkal. A Halálba megy bort inni s ott a félliterekkel kissé elszórakozik, azután hajt hazafelé. Ráér az úton gondolkozni. Mert ha jól keressük, a kerítést is ő csinálta. Az első libát ő hajította át. Meg mi egymás... börtönviselés... ej, de furcsa dolgok ezek a világi életben... Otthon aztán fogja a fejszét, kidönti vele az egész kerítést (nagyon nyavalyás amúgy is), s a földreborult karókon át átmegy Vecsernyés Józsefhez.

- Sógor - mondja neki megindultan -, testvérsógorom, nem ér ez a belterhes gazdálkodás sömmit...

1907

 

BARÁBEROK

Öreg csavargókról, országutak kódorgóiról szokás volt ezelőtt megható történeteket írni, amiknek azonban ma már nem sok barátjuk van. Sok hasonlóság volt köztük, emberekben és történetekben egyaránt, azután apránkint kezdték nem venni észre őket, ma csak úgy tetszik, mintha e vén országjárók s egyebek kihaltak volna. Pedig vannak azért, habár már inkább csak a velük kénytelenségből foglalkozó rendőr tud róluk beszélni, az is unja. Az igaz, hogy sok dolgot adnak olykor, mert sokfélék vannak köztük. Külön fajta a börtönviselt rossz ember, megint külön, aki csak csavargó, más világ a kalandvágyóké, más megint azoké, akik csak az útszélen s a rongyokban találják meg a maguk függetlenségét, s megint más, még köztük is szokatlanul furcsa világ a baráberok társadalma. Ismerik-e vajon a barábert? Különös népség nagyon. Kevesen tudnak róluk. Leginkább csak nagyobb vállalkozók ismerik jól őket, olyanforma üzletemberek, akik szintén egyik országból a másikba járnak: ma Gácsországban csinál földmunkát valami erődítéshez, fél év múlva utat épít a Krajnában, egy év múlva Magyarországon töltést húz a folyó elé, néhány hó múlva Romániában a vasútnak készít utat, hogy aztán, ha ott a dolgát végezte, más vidéken megint valamely kőbánya kiaknázásába fogjon. Ezek ismerik a barábert, a csudálatos csavargót. Nem külön-külön, hanem tömegesen. Mert leginkább csapatosan járnak, anélkül hogy kötné őket egymáshoz egyéb, mint a közös sors és titokzatos múlt.

Különböző a csavargó természetű ember. Egyik dologtalan kóborló, amelyik koldulva tengődik országról országra, hol elfogva, hol nem, meglakja a toloncházakat. Némelyik félesztendőn át is rab valamely rendőri börtönben, mert nem mondja meg a nevét, hogy hova való, minélfogva nem lehet hazatoloncolni. Vagy azt mondja:

- Knopf János vagyok, Dreistadtból, Alsó-Ausztria.

Akkor aztán megindul a hivatalos eljárás, minisztériumokon meg tolmácsi hivatalokon át: belekerül két hónapba, míg megjön Dreistadtból a hivatalos írás, hogy Knopf János nem odavaló. Mondják hát neki:

- No, léhűtő, hazudtál. Nem odavaló vagy.

- Hát persze, hogy persze - szól Knopf János -, eltévesztettem a dolgot, mert amióta az országúton egyszer fejbe vágott valami csavargó, nem jó az emlékezetem. Nem is Knopf János vagyok én, hanem Sztupkó Mihály, és tartozom a Sanct-Peterbe.

Az eljárás újra megindul, s megint csak kiderül, hogy nem igaz a Sztupkó beszéde. De azóta a Sztupkó már harmadik hónapja éldegél a tolonckoszton. Nem valami jó és finom az, de a Sztupkónak az is elég: ő dologtalanul és álmodozva tölti napját. Olykor fát vág, hogy dohányt kapjon érte.

A régi rend nem így csinálta ezt. A régi rend már az elfogatás után harmadnap, miután semmi néven nevezendő bűnt rá deríteni nem tudott, a határig kísértette Sztupkót. Ott fültövön vágták Sztupkót egyszer (úgy lehet, kétszer is), megmutatták neki, hogy merre van a másik falu és útnak eresztették azzal a biztatással, hogy ha még egyszer vissza mer jönni, megbotozzák úgy, hogy még a botok is sírnak. Sztupkó aztán nem is tért vissza.

Az új rend ezt nem teheti. Az új rend legföljebb annyit tehet, hogy egy csendes, holdvilágos éjjel nyitva felejti a tolonctömlöc ajtaját. Sztupkó, mégis elunván már az egy helyen maradást, szelíden kisurran és elszökik. Másnap keresik, és - mily csodálatos - nem találják. Hát most mit lehet tenni. Nem lehet mást tenni, mint jelenteni kell azonnal a fölöttes hatóságoknak: üldözzék-e Sztupkót. Onnan aztán jön a válasz: - Dehogy, dehogy, semmiképpen se bántsátok szegényt, így sem tudjuk a három hónapi kosztját megvenni senkin. Csak hadd menjen és boldogítson másokat.

Hát ez meg ilyenfajta csavargó. Ehhez a fajtához hasonlít a kórházi kódorgó is, aki hazudott betegségekkel akarja különböző kórházak betegágyain élni át az életet, csakhogy ne kelljen dolgoznia. A munka nagyon félős valami nekik, bár hiszen, ha jól keressük, beleszakadni nem akar abba senki. Van ugyan, aki beleszakad, de az is aligha tette akaratból.

Talán a baráberok között akad kivétel, néha. A baráber egyrészt az italnak, a züllöttségnek, a rongyosságnak a rabja, másrészt meg a munkának. A baráber az, aki valamiért, egy vagy más okból elzüllött, a baráber az, aki egykor, valamikor több, jóval több volt, mint ami, s aki némi önmegtartóztatással vissza is térhetne oda, ahonnan leszédült, de nem tud, mert nem is akar. Ehelyett nekifekszik a legerősebb munkának, ami csak található, s abba vagy belepusztul, vagy akkor hagyja abban, amikor akarja, mert ez az ő joga, hogy addig dolgozzon, ameddig a kedve tartja. Ha nem dolgozik, nem eszik, azaz hogy nem iszik, de ahhoz megint senkinek semmi köze; ez a teljes függetlenség neki. Nem koldusbot és függetlenség, mint régente szólt a dal, hanem dolog, minél veszettebb és erősebb dolog, ami feledtet a nap folyamán bizonyos elmúlt dolgokat, ami csigázza a testet, hogy ne érjen rá elmélkedni a lélek, amíg a nap le nem tűnik az ég peremén, s ha a nap letűnt, akkor jön a másik feledtető, a pálinka. S ha abból a barák gyalulatlan deszka padján teleszívta magát a baráber, a többi már neki teljesen mindegy, ahova szédült, ott alszik, s reggel ott ébred föl, hogy azon mosdatlanul és szótalanul a kőfejtő csákányt újra a kezébe vegye. Meglökni ilyenkor valóságban nem lenne tanácsos.

Mi viszi őket erre a sorsra, miért keresik ezt a foglalkozást, Isten tudja. Körülbelül azok a polgári életben, ami a katonaiban a franciák idegenek légiója. Abban is különböző szedett-vedett társaságbeli emberek kerülnek együvé. Hogy honnan jött s mi volt azelőtt: nem keresik. Hogy az igazi nevét mondja-e meg, mikor a csapatba beveszik, és a fejébe nyomják a piros keppit, azt sem kérdezi senki. Gyilkolt-e vagy rabolt, körözött börtönszökevény-e, azzal sem törődnek. Ki gondolna mindezzel, mikor a tény csak az, hogy jelentkezik egy ember, aki el van szánva minden veszedelemre, minden fájdalomra, a rendes katonai fegyelmen jóval felülálló vasszigor minden büntetéseire és kínzásaira, s aki ezen szívességekért cserébe meg akar halni valahol, idegen világrész homokmezőin, a trikolor védelmében. És mégis, az idegenek légiója sem mind ilyen emberekből áll. Van köztük sok, akit nem a bűn büntetése elől való menekülés, hanem a leküzdhetetlen kalandvágy visz oda.

Van ott ilyen magyar ember is nem egy, akiket ragad magával a csodálatos katonai kalandor-élet, az idegen földek rejtelme, s mind az a közös érzés, ami az átlagemberben csak a serdülés éveiben él, amikor Vernét és Fenimore Coopert olvassa. Van ott olyan magyar ember is, aki már másodszor csapta fejébe a keppit. A kalandvágy vitte ki annak idején, s beállt a légióba, lekötvén magát a szokásos öt esztendőre. De nem bírta ki addig a nehéz életet, a negyedik év eltelte után megszökött és hazajött. Itthon, mint aki még nem tett eleget a védkötelezettségének, újra katonának sorozták. De az egykor erős fiatalember ekkorra már annyira megtört, hogy pár heti szolgálat után elbocsátották, mint alkalmatlant. S erre az ember visszament oda, ahonnan megszökött, a francia légióba, s fölcsapott újabb öt esztendőre. Most is ott van. Ott nem nézték alkalmatlannak, ott tudják, hogy mi lakik ezekben az emberekben, s abban a csodálatos akaraterőben, amely a szenvedésekre űzi és hajtja őket.

A baráberekben is van ilyenféle szerzet. Egy ismert vállalkozótól hallottam az alábbi adatokat:

Kint a munkán elébe állít egy ember, látnivaló a külsején, hogy baráber. Munkát kér a baráber biztosságával, aki tudja, hogyha kér munkát, kap is. A vállalkozó megismeri. Ez az ember egykor feljebbvalója volt vasútépítésnél Erdélyben, mint mérnök.

- Hát hogy került ide? - kérdezi tőle.

A baráber ridegen felelte:

- Én munkát kérek, és nem kérdezéseket. Adjon munkát, ha van, különben pedig hagyjon nekem békét.

Azzal aztán, hogy fölfogadták, szó nélkül állt a csapat közé a földmunkára.

Más esetben ugyanezen vállalkozónál olyan baráber dolgozott, aki szintén vasútépítő főmérnök volt egykor Galíciában. Szintén ismerte, mert annak a munkának egy szakaszát egészen ő vállalta. Persze, itt is föladta a szokásos kérdést:

- Hogy került ide?

A baráber rövid novellát mondott az élete sorsáról: megszökött az asszony... jött a kártya és a pezsgő... azután a bor... végül a pálinka... elcsapták... s most itt van, s amit keres, beviszi Jancsi-bankókban a barákkantinosnak jó búfelejtő pálinkáért.

A pálinkának bizony mind rabja, sok kell nekik belőle egy napon át, de amint mondani szokás: kidolgozzák.

Egy délvidéki nagyobb töltési munkánál két baráber megy a vállalkozó elé:

- Munkát kérünk.

- Munka van.

- De szerszámunk nincsen.

- Miféle földmunkások maguk, hogy szerszámuk nincsen?

Azt mondja az egyik:

- Én pap voltam valaha, a társam meg ügyvéd.

Szóval hamisítatlan baráberek. A vállalkozó szerszámot adat nekik, s mentek a munkára. Akkord-munkát kértek, s kaptak is, de nem ment az valami nagyon. A vállalkozó behívatta őket:

- Tudnának-e az irodában dolgozni?

- Hogyne.

- No, akkor itt van a másolni való... - Mondja: adtam nekik irodai munkát, leírni való napszámjegyzéket, meg olyan rajzokat, amiket minden ember meg tud csinálni, aki középiskolát járt. Azután hát csinálgatták, talán boldogok is voltak, hogy a külső nehéz munkából ide, födél alá, a fából összetákolt irodabarákba jutottak. De csak három napig tartott az egész. A negyedik napon erőt vett rajtuk a pálinka, az asztallal együtt buktak föl, amelyen dolgoztak... Csak kifelé a kubikgödörbe, ott még tudtak valamit, de itt már nem.

Kimentek hát az irodából, s akkorra már nem is nagyon bánták, mert hiába, nem való az az élet a valódi barábernek. Íme, itt egy történet a valódi baráberről. Akár regénybe való história is lehetne, de a vállalkozó, aki ezeket elmondta, nem szokott regényeket csinálni, és sokkal több a dolga, semhogy valótlanságok mesélésével fogyassza a drága időt.

- Horvátországban dolgoztam évek előtt. Nagy útépítés volt, sok száz munkással, velem voltak baráberek is, mert ezek csapatostul követik a vállalkozót, mennek utána, amerre munka akad. Volt köztük egy fiatal ember, aki velük dolgozott, de amúgy nem barátkozott senkivel.

Egy napon jön hozzám kocsin egy fiatal úrinő, azt kérdezi:

- Itt dolgozik báró - s egy német nevet mondott, már elfeledtem, valami berggel, heimmel, auval vagy ilyesmivel végződött. Mondom:

- Itt nem dolgozik báró, de ilyen nevű ember alighanem lesz itt, át kell néznem a napszámjegyzéket.

Hát megnéztük a napszámjegyzéket, hát ez a szóban forgó fiatal ember volt a báró. Ez a nő meg a testvére volt, s haza akarta vinni. Előhívtuk, a nő bevitte magával kocsin a városba, felöltöztette, rendbeszedte, visszajöttek elköszönni: hát persze egészen más volt így a fiatal ember, még mosolygott is, mintha csak valami extra csínytevés lett volna ez az egész baráberkodás. Aztán elmentek, és nem telt bele három hét, a fiatalember ismét ott volt a csapatban, éppoly rongyosan, mint a többi baráber. Ásta megint a földet, és nem beszélt senkivel....

Ez annyira regényes, hogy szükséges volna, hogy az elbeszélés végeztével a vállalkozó leverje szivarjáról a hamut. De nem verte le, mivelhogy nem dohányos.

1907

 

JÁNOS A TENGÖRI HALLAL

Jánost az elintézendő közügyek behozták ismét a tanyából a városba. Részben a szokásos adófizetés tette ezt, másrészt Jánosnak el volt romolva az órája, továbbá a pápaszeméből is kiesett egy üveg, s miközben kereste volna: összetaposta. János ugyan csak este szokta az orrára helyezni az igazlátó pápaszemet, ha a kalendáriumban böngész, továbbá az irkákat nézi, miket a gyerek hoz haza az iskolából. Mindegy azonban, ezeket is csak meg kell egyszer nézni, s János, pápaszemének egyik üvegje kiesvén, nem tudott a tudományokkal egyfolytonosságban maradni.

Mindez így szóról szóra elmondva érthető is, és vannak olyan alapjai, amikre a valószínűséget ráfektetni szokás. Elvégre, ha az óra elromlik, csak meg kell azt reparáltatni. Óra nélkül nem tökéletes az ember fölleges időben, csak napos időben lehet el az ember óra nélkül, amidőn az idő mibenállása az égen mászkáló fényességről amúgy is leolvasható. És a pápaszem kérdése is alapos. Aki hozzászokott ahhoz, hogy este, lámpavilágnál üvegen keresztül olvasson, már nemigen tud letenni erről a szokásáról. Elvégre nem olyan nagyon költséges mulatság ez. Nem kell azért mindjárt a doktorokat járni, és öt pengőket rakni le a politúros asztalokra. Hohé! Az nem úgy megy, öt pengő négynapi napszám ára, azt nem dobáljuk olyan könnyen szerteszéjjel. A piacon is, meg afféle öreg, alkalmas boltokban, ahol maga a gazda árul, és nem ugrál a pudlik mögött annyi ifiúr, lehet vásárolni pápaszemet harminc krajcár áráért is, tokostul. Az igaz, hogy nem mind egyforma, de bizonyos ideig tartó próbálgatás után megtalálja az ember az alkalmasat, és akkor azt mondja a kereskedőnek:

- No, ez se jó. Nincs is magának az egész boltjában alkalmatos. De eztet azért mégis mögvöszöm, ha tizenöt pénzért ideadja.

Nem adja azonban három hatoson alul. Borzasztó nép ez a kereskedő népség. Rettenetesen ki van tanulva, és minden furfangon úgy átlát, mint más ember a szitán.

Bár ezzel mindössze csak az volna elmondandó, hogy nem olyan nagy munka az a pápaszemvásárlás, azt meg lehet tenni egészen közönségesen is.

Ám legyünk őszinték. Kívánatos, hogy a világi életben, ameddig élünk (hiszen úgysem sokáig élünk), legalább őszinték legyünk. El kell tehát mondani, hogy a fönt elősoroltakban sok valótlanság tartózkodik.

Egy szó sem igaz például abból, hogy János akár az adó, akár az óra, akár a pápaszem miatt fogott volna be ezen a hideges reggelen, hogy a városba hajtson. Az adó ugyanis ráér várni, amíg ki nem hozzák az intő pecsétet. Ami az órát illeti, éppen csak találkozni kell az úton Süli Fekete Mihállyal, az majd belenéz, és bicskával megreparálja, mert Süli Miska ért az órakészítéshez, sőt az ernyőcsináláshoz is (nem hiába ült három esztendeig a Csillagbörtönben). Sőt még a pápaszem sem olyan nagyon sürgős. Elvégre János ezt is inkább csak tekintély okából viseli olykor a gyerek előtt az orra nyergén, mert ilyent visel a tanító is, s nagyon komoly ábrázata van tőle neki.

Nem, mindezek éppen nem voltak elegendő okok arra, hogy János befogjon és meghajtsa a lovakat. Elvégre a ló is csak olyan állat, hogy ha nem hajtják, kevesebb étellel beéri, ami helyes is, mert aki nem dolgozik, az ne egyen. El lehet mondani, hogy egészen más volt az indítás oka, amiért János megindult. Ezt az okot pedig, akárhogy kerülgetjük is, csak meg kell mondani, mondjuk meg tehát nyíltan, hiszen úgyis csak egyszer él az ember: János azért jött be a városba, mert azt hallotta odakint, hogy itt a piacon tengeri halakat árulnak.

Ez a szokatlan hír lassan ért ki a tanyák közé, de csak kijutott. Kivitték azok, akik bent voltak hetivásáron, és újságot vásárolván, abban olvasták. És János, hallván a hírt, azt mondta magában örömmel:

- No, nézd csak, miből lössz a tallas egér...

Úgy kell ugyanis a dolgot venni, hogy János a fölöttébb tiszteletre méltó házi regimentnek akkor volt a tagja, mikor a regiment Fiuméban állomásozott. Jánosnak most, a hal emlegetése révén eszébe jutott az a régi világ. Érezte az öböl vizének részint sós, részint petróleumszagú illatát, eszébe jutottak az osztériák, ahol polentát és tengeri herkentyűt evett, és nagy hetykén rendelte ki a barna talián korcsmárosné asszonynál a mezzo litrókat, természetesen csak akkor, ha, mint bakanyelven mondani szokás - utalvány gyütt Magyarországbul. Mindezen emlékek most a János lelkében felkavarodtak, újra élénken és melegen élni kezdtek, és ez Jánosnak kimondhatatlan gyönyörűséget okozott.

A valódi indító ok tehát, ami Jánost megmozgatta, s a tanyák méla téli világából megindította és a városba hozta, ebben keresendő. Ez az oka, hogy Jánost az utcán találjuk, amint gondolkozva halad egyik piacról a másikra, keresve azt a helyet, ahol a tengeri halat mérik. Mozdulatai lassúak, mert nem sietős az út, délre amúgy is kiér, ennélfogva még ráér arra is, hogy ahol a boltok kirakatában nagy tükör van, megálljon és belenézzen. Ingyen mulatság ez, s fölöttébb alkalmatos, ahogy János a nagy tükör előtt az utcán a subában illegeti magát. A bajuszát is pödri, bár már nemigen enged.

- Hát bizony ez a bajusz is másként vágott katonakoromba - gondolja, de nem nagyon van érkezése továbbfűzni a gondolatait, mert jó erősen a vállára csap valaki, és azt kiáltja:

- Adjon Isten, vén koma!

Hát, úgy látszik, hogy csakugyan történnek olykor csodák, mert íme János maga előtt látja Fölföldi Pált, az öreg halászlegényt, akivel annak idején együtt szolgált a Fiumában és akit azóta sem látott, mióta a kétszínű posztót magukról levetették. No, né! És azt mondja Fölföldi vidáman:

- Hát, hogy áll kend, röttentő módon vén, szentségös hős atyám?

Jánosnak a kérdés, amely elmúlt idők pajkosságait juttatja az eszébe, igen nagyon tetszik, és így felel:

- Hát, csak ehun e. De hát kend, hogy van, borzasztó dicsőségteljes aggcsont?

- Hát, ehun e - mondja Fölföldi, és most már mindketten örvendenek, hogy sem egymást, sem a régi érintkezési nyelvet el nem feledték.

Azonban most már hova? Természetes, hogy egy félliter irányában kell haladni, valamely bormérés felé, amelyek, hála Istennek, elég bőven találhatók. János is rendel egy féllityit, Fölföldi is rendel. El kell ismerni, hogy kevés bor termett ugyan a tavaly, de eléggé itatja magát, sűrű, kiadós és alkalmatos. Csakugyan. Fölföldi, aki valaha két diákiskolát is járt, halkan citálja:

- Habet colorem, odorem et saporem...

János pedig, mikor már a negyedik rendelésnél vannak, azt kiáltja oda a korcsmáltató embernek:

- Mezzo litro, szinyór!

Amire azt mondja a korcsmáros:

- Mi a?

Amely kérdésre János csak most veszi magát észre, hogy a gondolatai már megint odakalandoztak amarra lefelé, fekete szemű és olajszínforma képű talián menyecskék felé. Egészen megzavarodik, és csak azután mondja a korcsmárosnak:

- Hát még egy féllitert parancsolok! Ide, erre az asztalra kiparancsolom! Mert borzasztó szentségös vén csontok és dicsőséges hős atyák vannak itt együtt.

Hát hiszen, ami azt illeti... Az italka csakugyan jó, és Jánosban most már a beszélgetési kedv tökéletesen megeredvén, előterjesztéseket tesz Fölföldinek abban az irányban, hogy együtt menjenek tengeri halat vásárolni.

Az öreg halászlegény rábámul:

- Hát csak nem vásárol kend tengöri halat?

De János erősködik.

- Már pedig én csakugyan azt vásárolok. Mert én aztat a gyerököknek mög akarom mutatni, hogy én milyen halakat öttem a katonaságba, a Fiumába, a tengöri hadosztályba.

Fölföldi Pál ebben a pillanatban úgy érzi, mintha nagyon erősen mellbe csapta volna valaki, mintha két kézzel a szívét facsargatná, és mintha valami szomorú, keserű láng égetné a torkát.

- Komám - mondja -, hősségös, dicső, szent csatár! Csak nem tösz kend csúffá engöm, öreg, tiszai halászt, hogy tengöri halat vásárol kend! Hiszen az büdös!

János ezen megütődik és megharagszik. Összes érzelmei, amelyek a tengeri hadosztályból kiindulva, a tengeri halak felé vándorlóban vannak, erősen megsértődtek, és mérgesen vágja oda Fölföldinek:

- Az eszöd tokja!

Fölföldi erre se szól, se beszél, és a poharában levő itallal szemközt önti Jánost. János szintén szemközt önti Fölföldit, és a két vénség, a dicsőséges aggcsont és a borzasztó módon hős atya hadra kelnek. Ugyancsak húzgálják már egymást ama régi birkózási mód szerint, hogy csak a nyakánál kapd el a mellényt, és úgy fordíts rajta egyet, amikor közbelép az erőteljes korcsmáros, és faágvastagságú karjaival nyugodtan szétválasztja a verekedőket.

- Te, Pali, eredj innen mindjárt, mert ha mindjárt el nem mégy, többet ide be nem eresztelek - mondja Fölföldinek.

Pál ezzel sietve ki is óvakodik a borházból, s a tanyai János magára marad. A tanyai János azonban még soha ehhez fogható dühösségre világéletében nem vetemedett. Rendkívüli lármával követeli a korcsmárostól, hogy adja neki elő a cimboráját, a hős csontot, a dicső atyát, a rettentő agg szentséget és miegymást. A kívánalmai azonban nem teljesülnek, amire János a székek fölborításába kezd, és kísérletéket tesz aziránt, hogy a félliteressel miként lehetne leütni a lámpát.

Szóval, ez az állapot az, amikor megjelenik a rendőr. A rendőr karszügyön fogja Jánost. János olvadékonyan borul a rendőr keblére, kedves barátjának nevezi, és meginvitálja disznótorra. Ám az ellen, hogy a városházára vigyék, igen erősen tiltakozik.

- Engöm ne vigyön be röndér - véli -, adófizető, családos polgár vagyok én.

- Hát, hiszen éppen azért - mondja neki a rendőr -, azért begyün kend a városi szállodába.

Ez szép mondás, de János azért még az utcán is huzakodik, és mindenáron fel akarja buktatni a rendőrt. Szerencsére azonban éppen dél van, és az öreg harang méltóság teljesen megkondul. János a szokatlan hangra meghajtja fejét, a sapkát kiveszi a fejéből, és miután most már az egyik keze a sipka tartásával van elfoglalva, a violenciával alább hagy. Már egészen nyugodtan engedi magát kísértetni a városházára, ahol szobába, vezetik, padra is ültetik, padon elszunnyad egy kissé, és csak akkor eszmél, amikor délután három óra tájban felköltik, és vezetik a rettentő hatalmú Kocor-bíróság elé.

János megzavarodva áll a rendőrbíró előtt. Nem érti az egész állapotot. Ő azért jött be a tanyáról, hogy tengeri halat vegyen, és most íme rendőrök tologatják a bíró elé, mint valami szörnyű bűnöst.

Azt mondja neki a rendőrbíró:

- Kendet ismerem én. Kend fájlalta már az én fejemet máskor is.

Azt mondja János:

- Hát persze. Mikor nem hernyóztam a fákat, akkor is fizettem tizenkét korona sarcot, mikor a szomszéd úgy se hernyóz, aztán őtőle csak átmászik a hernyó az én szőlőmbe. De a szomszédot nem jelenti föl az esküdt, mer a sógora neki, énvelem mög haragot tart egy kicsit, mert véletlenségbül legénykoromba beszakítottam a fejit.

- Hát - mondja a bíró -, mért nem jelentette kend föl a szomszédot?

- Én? - fakadt ki János. - Nem vagyok én spion. Katona voltam én a tengöri hadosztályba, ott volt a kaszárnyánk a via del ispitalin... Most is csak azé gyüttem be, hogy a tengöri halat akartam furfangérozni... Osztán...

- Már pedig hiába osztánozik kend - mondja a bíró -, mert kend utcai botrányt csinált.

János elhűlve néz a bíróra.

- Én? - mondja. - Hiszen bot sincsen nálam.

De csak nem enged a hatalmasabbik.

- Nincs itt mit prézsmitálni - mondja a bíró. - Négy korona bírságot fizet kend, azután mehet.

Jánost ebben a pillanatban figyelemre méltóbb szobrászművészeink lemintázhatnák a süketség szobra gyanánt. A fejét féloldalt hajtja, a tenyerét a füléhez teszi, és szelíden kérdezi a bírótól:

- Hogy mondja, ugy-e?

Ám a bírót ezek a furfangok már nemigen hozzák ki a sodrából, és kurtán felel?

- Négy korona bírság, fizessen kend, itt a nyugta érte.

János látja, hogy itt már most csakugyan nem lehet mást csinálni, minthogy fizetni kell, kigombolkozik ennélfogva, hogy lássák mindenek, akik jelen vannak, hogy ő az efféle apró-cseprő bírságokat nem is a nagybugyellárisból, hanem csak a mellényzsebből fizeti ki. A négy koronákat leteszi az asztalra, és a nyújtott nyugtát visszapeckeli, mondván:

- Ez mög maradjon mög maguknak.

De azután mégiscsak utánanyúl, fölveszi, elteszi a belső zsebbe, ismét mondván:

- Eltöszöm no mégis, nehogy még egyször megsarcoljanak.

János ezzel végérvényesen távozik a rendőrségről. Abba a fogadóba siet, ahol kocsiját hagyta, befog, és ugyancsak igyekszik hazafelé, mert hiszen úgyis este lesz, mire hazaér. Otthon az asszony kedvetlenül fogadja. Se jó nap, se fogadj Isten. Az asszony szól:

- Ugyan hun járt kend ennyi ideig?

János mérgesen felel:

- Sehun.

Most megint csend van. A gyerekek már alszanak a kuckóban meg a padon. Az asszony újból kezdi:

- Tán szeretőt tart kend odabent a városba, hogy ennyi ideig elmaradt kend?

Jánosnak kissé hízeleg az a föltevés, hogy ő olyan ember volna, aki szeretőt tartana odabent a városban, de János tudja, hogy ő mivel tartozik a hitvesnek és a gyermek anyjának, és éppen ezért teljes ridegséggel feleli:

- Tart a ménkű...

Ismét mély csend a tanyai kisded szobában. Az asszony szótlanul ágyalódik. Behallatszik, hogy miként zörögnek odakünt, a szél fuvalma alatt, a megfagyott jegenyeágak, és miként omlik össze a boglyakemencében a zsarátnok, hamuvá válván. És az asszony lelkében csak nem állják magukat tovább a türtőztetések, és újból kifakad:

- De ha semmit se végzött kend odabent, hát mit csinált kend odabent a városon késő délutánig?

János érzi, hogy ez a kérdés jogosult, és hogy ő erre kérdésre a gyanakodó hitvesnek kimerítő feleletet adni köteles. Ennélfogva megtörten és elszomorodva mondja:

- Bele akartam alapodni a tengöri halakba, de a Kocor-bíróság lecsökkentett...

1908

 

KIFÁRASZTÁS

Már olyan idő van, hogy az őszi hideg ráfekszik a határra. A nap borongósan, vérbeborultan kel föl, a feje tetejére felhőkből kék kendő van kötve, mintha beverték volna a halántékát valahol az éjjeli mulatozásban. Dér fekszik az elhervadt füvön és a száraz tarlón reggelenkint. Nyirkos a levegő, még a fölszántott földek fekete tekintete is szomorú, szóval ez az az állapot, amidőn megereszkedik a só, és csepegni kezd a maga bánatában, az ereszet alatt, a szalonna. Hó még nincsen, a határ kietlen, éjszaka erős szelek járnak, úgy is nevezik az ilyent, hogy - betyáros idő.

Ennélfogva egy nap délutánján Hadadi Mihály arra a határozatra jut, hogy átmegy a szomszédba Frantzia Ferenchez. Mehet, mert elsősorban a dolgától nagyon is ráér, ilyen időben úgy sincs mit csinálni. Másodsorban szokásos is a szomszédolás, mert régi igazmondás, hogy a gyakori látogatások által erősbödik a barátság. Továbbá.... továbbá pedig - ej, mit lehet azt tudni, mit forgat Hadadi Mihály a fejében, ebben a féloldalra nőtt nagy fejben (bár ugyan másrészt azt mondják, hogy az nem az okosságtól van, vagyis hogy nem attól, mintha a rettentő nagy ész törte volna ennyire kifelé a koponyacsontot, hanem hogy az anyja mindig egyoldalára fektette kicsi korában). Nem messze van Frantzia Ferenc tanyája, csak egy kicsit kell menni itt a közön, s Mihály hamarosan oda is ér. Az asszony az ereszet alatt foglalatoskodik, valamit kever egy nagy tálban, annak szól oda:

- Adjon Isten jó napot, Vera.

- Adjon Isten kendnek is.

- Hát az urad ide elő van-e?

Ide elő azt jelenti, hogy a tanyában van-e? Az itthon szó nem szokásos, az otthon meg, az a várost jelenti.

- Hát - mondja az asszony -, ide elő van, hogy ne volna. Ott bajoskodik az istállóban a lovakkal... Hisz tudja kend.

Az asszony nevet, Hadadi is mosolyog egy kicsit, mert ez olyan dolog. Frantzia Ferenc bolondja a lónak, bár ugyan másnak semminek sem. Nem kocsmás, nem kártyás, nem szokott elmaradozni, csendes, istenfélő, csak éppen a ló, abban különös gyönyörűsége telik. Csereberél, ha valahol egy szépet meglát, eladja, hogy egy újat, még szebbet vehessen, ha azután az istállójába bekötötte, nézegeti, becézi, beszél hozzá, s végtelen öröme van abban, ha a ló olykor rányihant. Abrakot is sűrűbben ad neki, mint éppen kellene, mert mikor a zabot rostálják, a csemegére éhes ló röhögni szokott, s nagy kedvtelés az, az ilyesmit hallgatni. Ha ilyen kedves ló van a többi melletti azt úgy tartja, mint a gyereket, dologra nem engedi, néha befogja a könnyebb kocsiba, s kerül vele egyet a határban, parádézás okából. Szóval Ferencnek ilyen dolgai vannak a szép lóval gyönyörködés szempontjából, másfelől pedig mindig ott rágja a lelkét a sötét aggodalom, hogy hátha elviszik a lókötők. Mert annyi bizonyos, hogy az kitudhatatlan népség. Már hogy az igazik.

- Igazi lókötő ma már ritkán akad - vélik az emberek -, kivesz a fajtája. Csak emezek vannak, ezek a lólopók, csavargók. Akik abbul élnek... Nyomorúságos kenyér, az igaz.

Mert ez furcsa dolog, ha jól keressük. Valójában ugyanis csakugyan úgy van, mintha kétféle lókötő volna. Az egyik: az a bizonyos közönséges tolvajember, akinek mindegy, ha lovat lop vagy birkát, egy kocsi dinnyét rak-e kocsira a más földjéről éjszaka, vagy ha kiássa a szomszédját, s másnap egykedvűen pipázva nézi, hogy amaz mint búsul elveszett kis vagyonkája után, mint siránkozik az asszony, hogy a tiszta szobából a párnái, pelyhei, tollai, amiket esztendőkön gyűjtögetett az eladólánya részére, mint váltak semmivé, tolvajok keze nyomán, egy éjszaka alatt... Az ilyen a közönséges tolvaj, a lacibetyár, a futóbetyár. Ellenben a másik fajta lókötő csakugyan lókötő. Minden közönséges igáslóra szemet sem vet, girhes, paraszti macskalovak akkor sem kellenének neki, ha önként kínálkoznának, mondván:

- Ne, itt vagyok, lopj el.

Nem, ezt nem tenné. Az efféle lókötő valami virtus-tolvaj. Olykor szüksége sincsen arra, hogy éjszakai kalandokba merészkedjen: mert megélhetne anélkül is. Inkább a vére hajtja, s csak szép ló kell neki, amelyen aztán röpül a mezők éjszakai, titokzatos avarján. Az ilyen ember, ha társa van hozzá, megteszi, hogy amikor már rajta ül a lovon, előbb ráhajt az elaludt pásztorra, s a karikás ostorral húz egynéhányat rá, csak azután tűnik el a lovon a sötét éjbe, visszakiáltván: - Visszük a lovat, de te vagy az oka, minek alszol! Aki pásztor, ne aludjon!

Ráadásul az effajta lókötésben mégis, az is hozzátartozik a mesterséghez, hogy az a ló a kívánatos, amelyet nagyon őriznek, amelyet nagyon féltenek, amely még csak nem is eladó, mert kedvtelése van benne a gazdának. No, ami a Frantzia Ferenc lovát illeti, az éppen ilyen, féltik is, eladásra sem kínálják: Ferencnek még a szíve is elszorul arra a gondolatra, hogy mi lenne, ha a lótól meg kellene válni.

Hadadi beköszönt hozzá:

- No, mindig csak a lóval, mindig csak a lóval - mondja vidáman. - No, adjon Isten jó napot.

- Hát - mondja Ferenc -, csak betekintöttem hozzá.

- Jól is van ez. Szép lovat, jó lovat szömmel köll tartani. Mert különben más vet rá szömet.

Ferenc megütődik:

- No, kend is úgy véli? Én is mindig attól tartok. Éppen most néztem ezt az istállóajtót.

Mihály szintén nézni kezdi az ajtót. Olyan, mint a másik.

- Ezt? - kérdezi. - Már miért?

- Hát nézze kend - aggodalmaskodik Ferenc -, nem löhet egész éjszakára bezárni az állatokra az ajtót. A többit nem bánnám, de ezt az egy lovat sajnálom. Elpusztul a melegben. Szúnyog is van, pedig már elég hűvös van. Hát néha csak nyitva köll tartani az ajtót... De akkor elviszik a lókötők.

Mihály gúnyosan veti oda:

- Elviszik? Hát vigyázz rá, hogy ne vigyék. Hiszen én is éppen azért vagyok itten, hogy vigyázz.

- Ugyan? - ijed meg Ferenc.

- Nem tréfabeszéd - mondja Mihály komolyan -, csakugyan nem tréfabeszéd. Én azt mondom, hogy itt a környékén éjjel valamiféle népek járnak. Az én fülem nem hibás, én még ha alszok is fölérzök, ha az úton jár valaki. Pedig a homok csöndes...

Ferenc megrémülten néz Mihályra:

- Hát csakugyan járnak? - sóhajtja. - Nem hiába gondoltam én is. Hej, nem hiába gondoltam én is! A kutyák, a rablók! De az életöm árán se viszik el! Itt őrzöm puskával, ha akár sohase pihenök is.

- Nono - mondja meggondoltan, lassan a Mihály -, ami azt illeti, az embör védi, ami az üvé. Mondom, én mindjárt ide gondoltam, mert a kutyák se úgy viselködne éjszakánkint, mint szokás. Hát, gondoltam, szólok már a szomszédnak, jó lösz vigyázni, mert baj esik a ház körül. Ámbátor hiszen - teszi hozzá kisvártatva -, én nem tudok bizonyosat, csak gondolom. De mégiscsak van abban valami, ha már az embör éjszaka is vele álmodik.

Mindjobban megütődik ezekre a szavakra Ferenc.

- A vasat... - motyogja -, a vasat. Azt már régön gondoltam. Most majd idetétetöm az istállóajtóba rúd gyanánt, hogy lakatra járjon. Akkor ugyan nem viszi ki senki.

Hadadi nevet.

- Hát hiszen tudod, ami azt illeti... De a körösztvashoz parasztajtó köll, ez pedig magos ajtó. Látod, így jár tanyai paraszt, ha az urat utánozza. Ebbe az ajtóba ugyan hiába akasztol körösztvasat, mert vagy el lehet alatta bújtatni a lovat, vagy pedig ki lehet ugratni fölötte. Különösen, ha még az embör a vasrudat jó vastagon pokróccal betekeri.

Frantzia Ferenc olyképpen néz mostan Hadadi Mihályra, mint komoly írásos esetekben, levelek érkezése vagy levelek küldése idején az írástudatlan az írástudóra nézni szokott.

- Hát - mondja - hát... fene teremti. Utóvégre... Hát mit csináljak?

Hadadi ezúttal szelíden szól, mint atya szokott a fiúhoz, akit útravaló tanáccsal lát el. Még az egyik kezét rá is teszi Frantzia Ferenc vállára:

- Ne nagyon félj, Ferenc, amíg engöm látsz. Hiszen itt vagyok én is, van puskám, kutyám, bérösöm, aztán tudod, mán az ilyen öregebb fajta embör nem úgy alszik, mint a tej, hát majd csak ügyelök én is egy kicsit.

Hadadi most fölemeli az ujját, és azt mondja komolyan:

- Azonba...

Frantzia Ferenc pedig, mint a kősóbálvány várja, hogy mi következik az azonba után. Mihály mondja is azonnal:

- Azonba hát, éjszaka te is vigyázz. Ne feküdj odabe a szobába, inkább nappal pihenj egy kicsit, de egy néhány éjszaka itt ülj kint az ereszet alatt subába a padon, a jó kétcsövű puska a kezedbe, a pipa a szádba, a lábod a csizmába, a kutyák mög leeresztve a láncról.

Frantzia Ferenc a szeretett ló nyakát átölelve mondogatja utána félig öntudatlanul:

- Subába, csizmába, kutya láncatlan.

Mihály tovább magyaráz:

- Mert ez olyan dolog, tudod, akárcsak a háború. Örökké nem tarthat, valamelyik enged. Ha látják ezök a kötők, hogy itten hiába ólálkodnak, elmönnek másfelé. Időn túl nem időznek egy helyön. Van másfelé is jó ló.

- Persze, hogy van - véli örömmel Frantzia Ferenc, és gondolatában már látta, hogy az ő lova megmarad, és a másét viszik. (Azt pedig hagy vigyék.)

- Nono - hagyta helyben a gondolatot Hadadi Mihály -, ez csakugyan így van. Csak vigyázz, de nagyon vigyázz. Ne tarts túlontúlnak a vigyázatban semmit. Mert csak attul lopnak, akitül lehet lopni.

- A hólyagos himlő verje meg üket! - fakadt ki Frantzia Ferenc.

- Már miért? - véli Hadadi hamiskásan hunyorítva. - Azoknak is csak élni köll. De ne az ügyestül lopjanak, hanem az ügyetlentül.

E szavak Frantzia Ferencbe sok önbizalmat öntenek. Az öreg Hadadi Mihály pedig távozik. Elkezel Ferenctől, és beszél az ereszet alá az asszonyhoz is, őt gyermekded egyszerűséggel sógorasszonynak és tisztelt húgomasszonynak szólítván. Asszonyoknak az ilyesmi jól szokott esni.

Frantzia Ferenc pedig hálával van, és őrzi éjszakákon át a lovat. Nem alszik semmit, kint fekszik a subában az udvaron. Harmadnap reggel, kocsin arrafelé menvén a közön, bekiált hozzá Hadadi Mihály, hogy csak jól vigyázzon, mert az elmúlt éjjel is nagyon furcsán ugattak a kutyák, és lovonjáró emberek járhattak a tájon, mert az útszéli kútról le van lopva a vödör. A szelíd Frantzia Ferencné e szavak hallatára sírva fakad, és mondaná is az urának, hogy ugyan mit kínlódsz azzal a lóval, miért nem adod el inkább, hogy bejöhetnél ezen szörnyen hűvös éjszakákon át a házba pihenni. Nem teheti azonban, nem viszi rá a lelke: a szeretett embert egyetlen kedvtelésében háborgatni nem meri.

Ferenc így tölti álmatlanul a negyedik éjszakát is, de nappal pihenni nem tud. Az ötödik éjszaka úgy találja, hogy már ötödnapja nem aludt. Ül kint az udvaron a subában, a szélben, a kopogóágú eperfa alatt, és nézi szemlélve a fekete semmit. De már kezdi érezgetni, hogy nemigen bírja tovább. Kezd is gyanúpörrel lenni aziránt, hogy hátba nem egészen úgy van ez a dolog, mint ahogyan Hadadi mondta. Valóban jó, ha ilyen jó szomszédja van embörnek, mint a Mihály bácsi is, de hát vele is megtörténhetik, hogy kísértetnek nézi a szárítgató kötélen a lepedőt. Így gondolkodik. De azután eszébe jut Hadadi Mihálynak a fölemelt ujja, és hallja a szót, amit Hadadi Mihály mondott: - Azonba... vigyázz!

Ébren őrködik ennélfogva. De ahogy az égi csillagok között a fiastyúk is átmászott már a háta mögé, és a föld túlsó oldalán lemenni készül: odaszámít, hogy már nemsokára itt a hajnal. Ez körülbelül igaz is nyáron, de az őszön más világ van: messze még a reggel. De Frantzia Ferenc már nem bánja, érzi, hogy nem bírja tovább. Bezárja az istállóajtót, azután a házba megy. A szobában az asszony, a gyerekek is alszanak, csak Ferencnek az anyja van ébren, aki mellfájós, és ilyenkor már nem szok tudni aludni. Mondja is neki Ferenc:

- Édesanyám, ha valami zajt hall kend, szóljék kend.

- Szólok, szólok, fiam, mért ne szólnék, mikor úgyis szólok.

Így beáll az ötödik hajnal előtt a nyugalmas szenderedésnek csendes éjjele. Csak úgy félóra múlva hall ágyában az öregasszony némi olyan csöndes dobogást, mint amilyent a pokrócba tekert lábú ló tenni szokott, azután meg az istállóból azt a különös fajtájú lóröhögést: az ellopatlan társak beszédét az ellopott után. És valóban, alig telik bele négy-öt óra hossza, Hadadi Mihály, mint jó szomszéd, megjelenik a tanyában szomorúan korholó szavával:

- Tudtam, hogy ez lösz a vége, ha röndesen nem vigyáztok.

1908

 

SZTRÁJKTANYÁN

A sztrájktanyán hol biztató, hol csüggeteg volt a hangulat. Már napok óta nem dolgoztak az emberek, várták a reménységet, a békét, némelyek már rázogatták a fejüket, hogy kár volt belekezdeni ebbe a dologba, de másol ismét csillogó szemmel emlegették, hogy csak várni kell. Várni, aztán punktum.

A csillogó szemek ugyan nem mástól, mint a pálinkától csillogtak. A sztrájktanya alacsony szoba, ahova belépni nem, csak bebukni lehet. Lépcsők mennek lefelé. Afféle régi, emeletes ház, amelyet eltöltöttek. Valaha szép földszintes lakóhely lehetett, de az utca emelkedett, a ház megmaradt, s most az emeletje olyan, mint a magas földszint. Fönt az emeleten laknak. Vígan is vannak, alighanem táncolnak, mert valaki muzsikál, s lehallatszik a lábdobogás, ami nélkül külvárosban a táncot nem hívjak semminek. Minél több dobbantás, hogy csak úgy porzik a padló, annál alkalmasabb a jókedv, kurjantani is csak akkor lehet lelkeset és szívhezszólót. A toppantások számát tekintve, fönt igen mulatós világ van. Lent, irgalmatlan dohányfüst között, a fejekben gond, aggodalom és a pálinka gőze úszik.

Ez bizony szomorú világ. Téli idő van, de csatakos, hol hó esik, hol eső, hol dara, az ázott ruhák nehéz szagúak, a padlóra sok sarat behordták az emberek. Ugyan nem is mind emberek, legényféle, meg egészén ifjú legényke is van köztük. Ezek a modernebbek, mert ezek papírszivart szívnak. A többi pipázik. Itt különféle pipák láthatók. Kupakos fekete alföldi garasosak. Aztán kupakatlan vörös selmeciek. Egyes öregebb, jobbmódú ember szájában nagy, öblös tajtékforma-pipák, nagy török verekedések vannak kifaragva rajta, továbbá az évszám, hogy: 1704. A tulajdonos ennélfogva kellő méltósággal a pad karjára dőlve ül a helyén, s ahányszor szippant egyet belőle, a pipára mindig becéző szeretettel tekint. Ezt a pipa meg is érdemli, mert tavaly hamisították Nürnbergben.

A pipákban különféle szárak vannak, s a szárak a fogak között ismét különféleképpen állnak. A dacos ember fogai között a kurta szár magasra ágaskodik, a makrapipa kupakja majd kiveri a szemét, de neki így van ez jól. Hosszabb gyürüceszár egyenesen állván a fogak között, gondolkodó elmére mutat. A meggyfaszár, amelybe nagyobb pipa is dukál, s ennélfogva lóg a fogakból lefelé a készség: képviselője a csöndes gondolkodásnak és lassú munkának, mivelhogy nyilvánvaló, hosszúszárú pipa mellett nem lehet valami gyorsan dolgozni. Ellenben a közönséges meggyfaszártól elüt a hajlott meggyfaszár, amelynek tulajdonosa az újabb dolgokkal nem törődő s a régi világhoz szító emberek közé tartozik. Hogy a meggyfaszár szépen meggörbüljön s egyúttal hajlós is legyen, öt-hat esztendőn át való szívása kívántatik. Ugyanazon szárnak öt éven át való megőrzése és birtokban tartása. Ha a pipa letörik róla, hát letört: új pipa kerül rá; ha a csontcsutorát elrágta a gazda (az ember csontja maradandóbb, mint az állaté), újat vásárol, de a szár megmarad. Nemcsak a pipát, hanem a szárat is ki lehet szívni. E szorgos munkában évek múltán a szár meghajlik és illatos lesz.

- Szagulja kend, sógor.

A sógor az orrával végigmegy a száron, és az illatát magába szívja:

- Akárcsak mikor a szentösi meggy virágzik.

Vannak ilyen különös dolgok, amiknek az okát senki sem tudja adni. Erről folyna most már az asztalnál a beszéd, egészen szelíd mezbe öltöztetve a társaságot, de egy másik asztalnál szónoklati férfiú jelentkezik:

- Én forciális ember vagyok, tehát aspirálok...

Tovább nem folytathatja, mert lezúgják:

- Hallottuk már öleget.

A szónoklati férfiú nem hagyja magát:

- Egy kutya ugasson, hé!

Erre aztán ráhagyják:

- Hát akkor ugassék kend!

De a szavai elvesznek a zajban. Emberek jönnek-mennek, s hírt adnak a gyárral való alkudozásokról. Egyik azt mondja, hogy a gyár nem enged, a másik azt mondja, hogy enged az, csak ki kell tartani. Csak forciális aspirációk, a ménkű üssön bele. A kocsmárosné megindítja az ócska gramofont, s a tölcsérgép kopott Carusója minden egyéb hangot ledudál.

Mikor vége van a dalnak, újra beszélnek az asztaloknál. Meggyújtják a lámpát is, de nemigen ég, mert a sok ember már nagyon elszedte előle a levegőt. Szokott az ilyen fülledt helyen történni, hogy még ki is alszik.

- A múlt hétön is - veti bele a szót a társaságba egy legény -, vérösre törte a vállamat a léchordás... Aztán vérözzek olyan napszám mellett? Mi? Hát igazság ez?

Elkeseredett beszédek indulnak meg, de sokan beszélnek egyszerre, így a szót nem érteni, ezen egyesek nevetnek, mások lehajtott fejjel bámulnak bele az üres pálinkásüvegbe.

- Hát adjon még egyet, no - mondják -, aztán írja föl...

Munkácsy sztrájk-képéről ideszáll olykor, e füstös, homályos zugba az az asszony, aki karján kis gyermekét tartva, az ajtón elszomorodott, halovány arccal belép. Szétnéz, azután megadással teljesen, újra kimegy a csatakos téli világba, a nincstelenség hideg otthona felé. Szólnia amúgy sem volna szabad.

Az ajtón belép egy ember, aki nem ide tartozik. Nem munkás, valami úrforma. Ruházata ugyan kissé kopottas, de kalucsni van a lábán, ez pedig úgy csillog, mintha lakkcipő volna. A jó estét kívánást nagyon ridegen fogadják: mit akar ez itten? Kicsoda ez? Senki sem ismeri. Az idegen egy pad végén leül, s pohár bort kér. Azután közömbösen szivarozik, mintha örökké itt lett volna. Ha már füst van, legyen még nagyobb.

Az asztaloknál a fejek összebújnak, az emberek összesúgnak. Minden beszéd arról, hogy milyen politikával kell folytatni a sztrájkot, elhallgat. Csak a suttogásból hallatszanak ki félhangon kiejtett szavak:

- Kém...

- Spion...

Aki kémet mond, az bizonyára fiatalabb, aki ezt a kifejezést az újságból olvasta; aki spiont mond, az régibb ember aki ezt a katonaságnál tanulta. Ha az idegen most, mint irodalmi művekben mondani szokás, "revolverét elővonván, azt nyugodtan maga elé az asztalra tenné", olyan parázs verekedés támadna itten, hogy csoda. Nem is az kell ide. Az idegen azt mondja:

- No, ez csakugyan jó bor, mert ennek kerepöltek. Ugyan adjon még egy pohárral, de jól mögmérje, mert betegnek lösz.

(Ahán. Ez talán mégsem spion.)

A korcsmárosné megy a pohárért, s a fenyegető helyzetre való tekintettel azt mondja az idegennek:

- Talán a másik szobában tetszene?

- Minek az a másik szoba? Sok jó embör elfér kis helyön. Ha a bor jó, mindön jó. Csak kend ott, földi, az ablak alatt, kinyithatná kend az ablakot egy kicsit, mert a nagy füstben mindjárt elalszik a pilács.

Hát csakugyan, ebben igaza van. Többen is mondják a földinek:

- Nyisd ki már aztat az ablakot. De fagyos vagy, az árgyélussodat. Majd melegebbed lösz Pétör-Pálkor, hé!

Az ügy ezzel szabályszerűen elintéztetett, az idegen "okmányilag" igazolta, hogy nem spion, többé nem is törődtek vele, a beszéd újra szabadon megindul. Némelyik ember föláll, s igen buzgalmas szónoklatban kezd, de alighanem elmondhatta már többször ugyanazt, mert unottan hallgatják, s azt mondják neki:

- Üljék kend le, mert elesik kend.

Ez jó mondás, ezt sok banketti szónoknak is meg lehetne mondani. Egy kövéres ember is beszélni kíván. De úgy látszik, már sok volt a beszéd, az emberek a napok óta való szóvaltartást tökéletesen elunták. Ennek azt mondják:

- Ugyan, mit beszél kend, hiszen kendnek csupa szalonna a feje...

Tehát csak egyhangú, zsibongó lárma, újabb füstök s újabb pálinkák. Egyszer csak bebukik az ajtón egy fölhevült ember, s azt mondja a hirtelen támadt csöndben:

- Beleütött a ménkű az egészbe. Negyven románt hozatott Erdélyből a gyár. Már itt is vannak...

A súlyos kő gyanánt bedobott hír eleinte ijedt józanságot kelt. Hát mi lesz most már? Azután lárma támad. Az öklök egy része a levegőbe emelkedik, más része veri az asztalt. Káromkodások, miegymás. Egy ember, akinek már igen véres a szeme, rekedten ordítja bele a füstbe:

- Agyon köll verni valamennyit!

Már hogy hogyan és miként, arról nincsen szó, de a hangulat ilyen. Nem lehet a románokat engedni. S mérgükben, elkeseredésükben összevissza kiabálnak az emberek. Szóval éppen alkalmas idő van arra, hogy újra nyíljon az ajtó, s belép rajta az oroszlánok vermébe ama negyvenek közül egy román. Jó hosszú rumuny, a hegyközi szegénység condráiban, bár télidő van, magafonta szalmakalap a fején. A nyomorúságnak ezen állapota kissé elszótalanítja az embereket. De azután megint csak zajos kiáltások hallatszanak. A román meglepődve áll. Egy ember, aki tud románul, de többen is tudnak, azt kiáltja:

- Hát ti jöttetek a gyárba?

Mondja a román:

- Mi.

Mondja amaz:

- Minket tönkretenni?

A román tiltakozik. Azt feleli:

- Nu! Nem.

Ezt így mind lefordítva a hallgatóságnak elmagyarázza a kérdező. Most ezt kérdezi:

- Hát akkor miért jöttetek ide?

- Nem tudtuk - válaszolja amaz -, hogy mire hívtak bennünket. Mi nem dolgozunk a magyar testvérek ellen. Még holnap visszamegyünk. Csak kettő marad itt, az is, mert beteg.

Ez is elmagyaráztatván, az arcok föllángolnak, bár hiszen amúgy is eléggé lángoltak már. Az emberek fölugrálnak egy része éljenez, más része egyebet románul nem tudván, rácul zsiviózik, tudósabbak szetreászkákat kiáltanak és nyújtják, valóban igen nagyon nyújtják üvegeiket román felé. Hiszen szinte hihetetlen ez az eset! A román elhalász egyet az üvegek közül, s pirosló képpel néz az örvendő magyarokra. Előbbre lép, ahol condrája sanyarúságát még jobban megvilágítja a lámpa. Ott a mellére üt, és azt kiáltja:

- Já foszt kátáná! Honvéd kátáná já foszt!... Katona voltam én! Honvéd katona voltam én!

Viharos lárma, örvendező kacaj és kiabálás. A forciális embör, aki abban aspirál - egyébként az ördög tudja csak, hogy miben aspirál, a román emberhez megy, és sírva megöleli. Példáját követi egy komoly, meggondolt férfiú a hajlított meggyfaszárosok kasztjából...

1909

 

TALPAS ÚRI MÓDBAN

Ha a kutyának sok a kölke, nem bírja valamennyit kellő anyai gonddal fölnevelni, ennélfogva a felét elvetik. Ha hat volt, marad három, ha öt volt, marad kettő. Az elpusztultak a haláluk árán építenek utat az élethez a megmaradottaknak. Ez általánosságban így van. De történnek kivételek is, mert az lehetetlenség, hogy kivételek ne történjenek, miután az ujjunk sem egyforma. A kutyák világában, a kutyai társadalomban a pulikutya létezik ilyen kivétel gyanánt. Azt ugyan kicsi korában el nem dobják, hanem ott marad az anyja mellett, mindaddig, amíg csak fel nem nő, hogy valamely embernél önálló foglalkozást vállaljon.

No, nagyra ugyan azért nem növekszik. Alig nagyobb, mint egy prém sipka, de ha megnyírnák, akkor csak a fele volna. Mert igen szőrmóc állat a puli, ő maga alig látszik ki a testi bundájából. Némelyiknek még a szeme sem látszik. Esős időben tele van ragadva sárral, földkoloncokkal a csúnya kis jószág. A külső testállását tekintve, nincs is rajta semmi kedvelni való. Kiállításokra nem viszik, bár amennyi esze van, nem is menne ilyen hiábavalóságokra. Neki ugyanis az a kiváló tulajdonsága, hogy esze van.

- Több, mint némelyik embernek - véli róla a juhász, akinek segítőtársa és munkás legénye az értelmetlen birkaféle népek egybentartásában.

Hasonló módon vélekszik felőle a gulyásos ember is, aki szintén pulikkal veszi körül magát, hogy nagy állatait, mérges bikáit a tágas mezőkön annak rendje szerint kormányozhassa. A nagyfajta kutyákról, komondorokról apránkint letelik a világ. Elvesznek és elfogyatkoznak. Régente kellettek a nyájhoz is, hogy az afféle kószabetyárt, aki lóhátról lopta a birkát, leszedjék a lóról. Gulyához, méneshez is szükségesek voltak, éji harcokat víván ott a réti farkas ellen. De a lovon járó kósza betyár már elmúlt. A rétek elmúlván, a réti csikasz is elmúlt. Ha nincsen panaszos, nem kell a bíró, ha nincsen tolvaj, minek a perzekutor; a komondorok így apránként fölöslegessé váltak, csak némely tanyaházban tartanak még belőle egy-egyet magnak, egykori szép híréért. De a farkassal már nem kell háborúba állniok, az egykor a nyakukra vasalt szeges örvekre már semmi szükség sincsen. Azelőtt kellett ez nagyon, mert a farkas a kutyát a nyakánál fogva szokta elkapni. No, de már nem jön le a farkas még az erdélyi országból sem. Mert a Maros partjain azóta megritkultak az erdők, nincsen már neki útja, amin át orozva leóvakodhatna jámbor alföldi pásztorok birkái után - szóval, barmit beszéljünk is, tény dolog, hogy a komondorok már csak cifraság gyanánt vannak, ahol vannak, ellenben puli annyira szükséges, mint a falat kenyér. De drágább.

Mert ami például a juhászos életet illetné, oda szükséges a szamár is. A szamár az elűljáró a birkák között, viszi a szűrt, továbbá a kanalat, bögrét, sót, paprikát, kenyeret, tarhonyát, hagymát, szalonnát egy zsákban, viszi olykor a juhászt a hátán, s ha jó kedve kerekedik, úgy eltáncol a mezőn a birkák között, maga ordítván a tánchoz a nótát, hogy azt nézni és hallgatni szórakozás meg gyönyörűség. És nem sok tartózkodik belőlük a föld hátán. Hosszú életűek ugyan, mert ritkaság az, ha csak minden ezredik ember látott is döglött szamarat, mégis kevesen vannak. És habár kevesen vannak is, mégis kint a mezőkön az értékük régi időktől fogva úgy van megszerkesztve, hogy két rendes, nyájjal járó szelíd szamár együttvéve ér csak annyit, mint egy puli.

Van eset, hogy az úrféle is ráköti magát arra, hogy neki is kellene a szőlője udvarába egy puli kutya. Nem úrnak való pedig. Persze szerezni nehéz. Híre jár ugyan kint, hogy az a városi úr, aki nemrég vett itt nem messze szőlőt, aztán nyáron át ide kijár, adna öt pengőt egy fia puliért. De az a hír csak úgy bemegy az embernek egyik fülén, s a másikon kijön. Nem adnak rá sokat, vagy éppen semmit sem. Legfeljebb nevetik.

- Mit kínlódik olyan dologgal, ami nem neki való? Tartson agarat.

Azután hallomás volt afelől, hogy nem öt pengőt, hanem hetet is adna már. (Fiskális ember, telik a stemplibűl...) De azért ezzel sem törődtek. Inkább szorgos gonddal ügyelnek a pulikra, ahol voltak, hogy el ne lopódjanak. Bár hiszen ilyen esetben bajos lopni, mert csak kiderült volna, hogy ki adta el a pulit a tekintetes úrnak, és van törvénye a kampósbotnak meg a bicskának is. De mégis, a pulikat most jobban szerették, kenyérhéjat többet vetettek nekik, ámbátor az ilyen szűk világban, amilyen most van, bízvást megeheti az ember maga.

Egy napon az úr, ahogy kocsin halad a szőlője felé, az útszélen, a legelőn kisded birkafalkát lát, őrzi egy juhászlegény meg két puli. Szóba áll.

- Adjon isten.

- Adjon isten.

- Hát mire végzed, öcsém?

- Hát csak terelgetöm, hun erre, hun arra.

- Aztán hány ez a birka?

- Biz az nem sok, mert összevissza csak negyvenkettő, mert a többi eladódott - mentegeti magát a legény, hogy csak ilyen kis gond van rábízva.

Azt mondja az úr, bocsájtván a fullánkot a juhász szívébe:

- Sok ennyi birkához két puli.

A gúnyra a legény odaveti, hogy ő se maradjon alul:

- Talán maga az az úr, aki kutyával akar kereskedni?

- Nono - neveti az úr -, nem akarok én vele kereskedni. Hanem az egyik pulidért adok tizennyolc koronát. Az éppen kerekszám kilenc ezüst forint. Hiszen ennyi bürgéhez elég egy puli, hallod-e?

- Hát az igaz - véli a juhászlegény -, egy is elvan velük. De hát nézze csak, egy testvér a két puli.

- No, csak annak lesz jobb élete, amelyik a tanyába kerül. Mert ott a maga házában lakik, az étele kijár, meleg ételt eszik... No... Hát tíz pengő, tíz ezüst forintos tallér kell-e érte?

A legény néz az úrra, a kocsira, a lovakra, szurkálja botvéggel a szikes homokot.

- Kétközben van már - gondolja magában a kocsis, pedig hiába gondolja, mert egyszer csak nagyot döf a bottal a homokba a legény, és azt mondja:

- Nem eladó...

- Hát akkor gyerünk tovább - mondja az úr. - De ne felejtsd el, hogy a tíz pengő mindig itt van a puliért. Aztán azt se felejtsd, hogy ha a gazdád azt a negyvenkét birkát is eladja a többi után, akkor még az egy puli is sok lesz, nem hogy kettő.

A kocsi megindul, ezt az utolsó érvet ott hagyván gondul a legénynek. Hát hisz ez csakugyan, hogy csakugyan. Ez a falka úgyis folyton-folyvást vékonyodik. Egyszer csak elfogy. Azután tíz pengő. Sok helye volna nagyon, amúgy is az ősz bekövetkezvén. Csizma is elférne nagyon. Aztán a gondolatok világában fölbukkan egy tajtékpipa képe, amilyent bent a városban árulnak... A juhász egyszer csak nagyot kiált a kocsi után:

- Álljanak mög!

Meg is állnak, még vissza is fordulnak, tudják, hogy most már bizonyos az alku. Mikor megállnak a juhász előtt, a kocsis már azonnal szedi is elő az első ülés alól az üres zabos zsákot, amibe majd beleteszi a pulit. A juhász szól a Talpasnak, a kutya előjön a juh mellől, s néz az emberekre. A juhász fölemeli a háta bőrénél fogva, beleereszti a zsákba.

- No - mondja az úr -, hát jobb lesz az így.

És a pénzt kiolvassa. Nem is papírpénzt, hanem ezüstöket. A puli nem vinnyog, de mozog a zsákban. Mit gondolhat ilyenkor a puli, tulajdon elárultatása felől? Ezt bizonyosan nem tudni. Elvégre úrikutya lett belőle. Ez bizonyára vigasztalja a juhászt is, mikor a kocsi tovább halad megint, s ő egymagára marad a birkák közt a másik pulival.

Talpas elment, Talpast viszik. Nem sokáig ugyan, mert a hely nem messze van, a legelő oldalában, a szőlők szélén. Mikor Talpast a zsákból egy úritanya kerített udvarán kieresztik, elsősorban szétnéz, hogy miféle hely az, ahova jutott. Egy juhászkutya meg egy vadászkutya barátságosan közelednek. Az első benyomások kedvezőbbé tétele céljából egy darab kenyeret hoznak a Talpasnak. A konyhából pedig valami meleg mosadékot. Sava is van, zsírja is van: ez jó. Nem is hagy meg belőle Talpas egy szikrát sem.

Most a gyermekek kezére kerül. Azok ajnározzák. Mindent elmondanak Talpasnak. Hogy a pincsi bent alszik a szobában, a Hector az ereszet alatt, a Talpasnak pedig háza van, rendes háza fából készítve, belől szalmával kirakva, mellette egy csorba tál ivóedénynek, amibe mindig friss vizet merítenek a kútból.

Ilyképp a házban a félelem, hogy Talpas mint afféle vad pusztai bugris, idegenkednék az új helyzettől, teljesen megszűnt. Talpas kezdte már másnap a kissé elhatalmasodott pulykafélét rendbeszedni, s általában az udvarbeli ügyek után körültekintést mutatott. Pár nap alatt egészen megváltozott. Más világ ez. Ahányszor a gazda eszik, annyiszor a kutya is. Különböző finom csontok, mert tanyahelyen leginkább csirkék, kacsák s egyéb gyenge lények evése szokásos. Talpas, mikor először érte langyos fürdő, utána olyan féktelen ugrándozásokat művelt örömében, hogy mindenek nevették, s még az életunt pincsi is kedvet kapott bohókás kutyajátékokhoz. Aztán megkefélték, szőréből a bozontot kifésülték, a szeme körül is lenyírták a szőrét, hogy jobban lásson. Talpason egyre jobban meglátszott az átvedlés, éjjenkint szorgos házőrzői szolgálatokat teljesített, és az ételben dúskálkodott.

Ez esték egyikén szintén vacsoráznak az udvarban az emberek, a kutyák az asztal körül. Jut mindenkinek étel, csont is, kenyérhéj is, almacsutka, kissé ütődöttebb szőlő, nyalánkságok, amiknek Talpas ezelőtt a hírét sem hallotta. Szép szelíd est volt, a falevél sem mozgott. Ekkor, szinte libegvén a hold fényes sugarain, messziről, halkan, szelíden, pásztortilinkó szava hallatszik.

Talpas abbahagyta az evést.

A tilinkó csak szól, hol halkan, hol élesen, aztán nevet, majd pedig hosszú zokogásban elhal.

Talpas megugrik, vonít egy nagy csatakiáltást, körülszaladja az udvart, azután nekirohan a kerítésnek, átugrik rajta fák sötét árnya alatt, s az úri szolgaságból megy vissza a puszta rideg szabadságába, ahova a tilinkó szava menni parancsolta...

1909

 

HELYKERESÉS

Ha az ember szegényi sorban van, leginkább csak azzal törődik, hogy miként élhessen meg. Csak ezt forgatja az elméjében. A halállal nem nagyon sok baja van. Ha meghalt, vége a világnak, valami nagy sajnálkozása nincsen abban sem, ha el kell távoznia. Olykor vágyja is a távozást, s föl-fölsóhajt: kutya világ, mikor érem végedet? Mert ha ideát sehogy sem megy az élet, ha csupa dolog meg baj, úgy lehet, odaát majd jobb lesz a világ. Oly sok van ígérve úgyis odaátról. Mennyei fényességek és boldogságok a lelkeknek. Mert a lélek megy át úgyis csak. A test itt marad. Elporlad. Mindegy neki, hogy hol válik porrá. Apránkint föld lesz belőle, mert onnan vétetett. Ugyan a nagy és egyetlenül igaz könyv mindig csak porról beszél, pedig a test nem arra való, hogy por legyen belőle. A por elrepül és haszontalan dolog. Hanem igazság szerint nehéz és súlyos földek válnak a testekből, hogy új életeknek legyenek adói. A test lent van a mélységben, ott földesedik. A virág fönt van a föld tetején, és a napon sütkérezik. Él, fürdik a levegőben, napsugárban és játékos pillék röpködik körül. A virág a föld fölött ily illatos, kedves, de komoly gyökerei mélyen belenyúlnak a földbe, és hat sukknyiról megérzik, hogy hat sukknyira lent a föld alatt olyan föld van, amely ember volt valaha. Hát lemennek utána. A cserebogár is lemegy, de a cserebogár csak három sukknyira viszi le a pajorját: ez az állat sokkal gyengébb, mint a virág. A virág leküldi a gyökerét egészen a testhelyig, a gyökérszál behalad a koponya öreglyukán keresztül a földdé vált ember földdé vált eszevelejébe, s onnan szállít élelmet föl tarka-barka virágjához. Így szolgálnak egymásnak kacagó élők és szótalan holtak, virágos napfény és sötét némaság így tartozódnak együvé: nem mindegy-e vajon, hogy holta után hol fekszik az ember, s nem jobb-e vajon virágokkal tartani barátságot, akik gyökereikkel beleszolgálnak az embernek az eszébe, mint feküdni súlyos, fekete és szomorú kövek alatt?

Jaj, hát igen. Csakhogy a világban különféle módon gondolkoznak a koponyákban az eszek, amikor még nincsen bennük a virággyökér. Hivalkodások és büszkeségek tartózkodnak ott. Az emberek a haláluk után is úgy akarnak élni, mint amikor még meg nem haltak. Rendes külön városban, utcákban, ahol szám szerint vannak fölosztva a telkek, s mindenik halott olyan házat építtet magának a telkén, amilyent akar. Némelyik nagy házat épít. A másik csak körülkerítteti a telket. Van, aki a követ is odaállíttatja, s mielőtt még meghalt volna, gyakran kijár a holtak városába, megnézni a helyét. Ilyen számú út, meg ez a házszám. És e ház kőfalára ki is van téve a tábla, hogy ki lakik benne, mint az élők városaiban szokták ezt csinálni bábák, fiskálisok s az emberi bajoknak egyéb doktorai.

Vízhányó Pál is gyakran forgatta e dolgokat elméjében, ha otthon a karosszékben üldögélt, ami egyébként gondolkodószéknek is neveztetik. Csakugyan úgy igaz, hogy az ilyen karosszék nem is való dologra, hanem tisztán csak arra való, hogy benne, két könyéken, elmélkedjen az ember. Az asszony is mondta, bizonyos Sáry Zsuzsánna nevezetű, hogy hát csakugyan, ami igaz, az igaz.

- Mások is kinézték már maguknak a helyet. Itt az utcában magában van legalább négy ház, amelyik kikereste.

- Ki? - kérdezte tűnődve Pál.

- Ki hát - erősíti az asszony -, mert előrelátással vannak. Mert már mink is öregök vagyunk. Valamelyikünket a sors eltalál...

- Isten kezében vagyunk - mondja meggyőződéssel Vízhányó. - Ha parancsolatja érkezik, útnak eredünk. Hát aztán?

Az asszony hallgat. Megütődve néz Pálra, hogy vajon Pál most csakugyan haragszik-e?

- Hiszen tudom, tudom - mondta aztán. - Hiszen nem is azért. De nézze kend, ha én möghalok, kend még csak azután szaladgáljon sírhely után? Hát hova szalad kend? Azt se tudja kend, merre van az a hivatal, ahol váltani kell. Aztán drágább is olyankor.

Pál andalgásából fölüti a fejét.

- Ugyan? - kérdezi érdeklődve. - Drágább?

- Biz az drágább - mondja a Zsuzsánna asszony. - Tudhatja kend, hogy ami sürgős, mindig drágább, mint a ráérős.

Ez bizonyosan helyes érv, amit Pál is helybenhagy, mondván:

- Hát az igaz. Okos embör nyáron vásárol téli csizmát.

Mire Zsuzsánna, látván, hogy Pál eszét helyes irányba terelte, szelíden feleli:

- Hiszen én is csak ezt beszélöm.

Több szó ezúttal nem is esik a dologról, mert szomszédok tekintenek be, mint illik is, vasárnap délután, s másra terelődik a beszéd. De Pál a dolgon most már gondolkodik olyankor is, amikor nem ül benne a gondolkodó székben. Valóban, a hely mégiscsak egy darab föld. De olyan, amelyet valamikor ígyis-úgyis csak meg kell venni. És számítani kellene a gyerekekre és az unokákra. Azok is férhessenek, ha rájuk kerül a sor. Mert az mindenkire rákerül, hogy ezt a helyet fölkeresi, ezen irányban csak némely hajós s halász a kivétel, ha halálukat a vízben lelik, s rajta utaznak a túlsó világ felé. Odaérnek-e vajon az ilyenek, a teremtését a szokásuknak? Ez nem, ez nem való. Ez nem élet, az ilyen halál, mikor fiak és unokák keresve se találják, csak nézhetik a vizet, mely mindig jön, s mindig megy, mert neki soha megállása nincsen.

Pál eddig, ha a földjére való haladtában, a város szélén, a temető mellett elhajtott, nem sok figyelemre méltatta a csendes helyet. Amúgy sem valami nagyon csendes, mert az út túlsó oldalán tánchely van; a halottak itt ünnepnapok éjfelein, az új és friss nótákat hallgathatják, ha ugyan csakugyan följárnak éjfélkor, ami felől teljes bizonyossággal eddig semmit sem lehet tudni. De mostanában Pál nem bánja, ha ezen az úton lassabban kocognak is a lovak, a kocsiülésből benéz a sírkövekre, a vasrácsos kerítésekre s a behorpadt sírokra, amelyek felett a korhadt kereszt úgy félre van csapva, mint időt múlató ember fején a kalap.

- Ej-haj, hát ilyen a világ - gondolja Vízhányó Pál.

Egyiknek így esik, másiknak másként esik: nincs ebben okos embör.

Az elhagyott sírokat azonban, amelyek olyanok, mintha beomlott pusztai kopolyakutak volnának, nagyon meglátta. Van eset rá, hogy velük is álmodik. Tépelődései vannak. Nem olyan öreg ugyan még, hogy a halál szelét érezné, de a gondolatai ráterelődnek. Mégis, ha már eljön a halál, legjobb volna egy bizonyos helyen feküdni. A tulajdon földben, előre megváltott földben. Lehet, hogy a halál még messze van. De addig is ki lehetne járni olykor, s nézni azt a földet:

- Ez az enyém. Ebben mi pihenünk majd, nem más.

Van az így. Lám, itt a szomszéd utcában, az Eleven Halotthoz címzett bormérés gazdasszonya, özvegy Sári Szücs Vendelné már mikor régen megcsináltatta a halotti ruháját, szemfödelét, mindent, még a koporsóját is. A kamrában tartogatja. Mondják, hogy olykor felölti az utolsó út testi ruháját, s belefekszik a koporsóba. Nem neveti érte senki, komoly dolog ez.

- Élvezi benne magát - mondják elgondolkozva az emberek. - Mindön attul van, hogy kinek micsodás a természete...

Vasárnap délután, mikor épp a fiú is otthon ebédel a feleségével, a Marci meg a Valér unokákkal, azt mondja Vízhányó Pál:

- Fiam, majd fogjál be a kocsiba.

- A kocsiba, apám? - kérdi a fiú.

No igen, mert ez szokatlan. Mert abban, hogy megemlékezzél arról, hogy ünnepeket szentelj, a ló is bennfoglaltatik. A ló is dolgozott egész héten át, illő, hogy a pihenő nap neki is kidukáljon, s vasárnap délutánra a béreslegény is el van eresztve, menjen vigadni arra a tánchelyre, ahova akar.

- Hát - mondja kissé borongva, kissé derűsen Vízhányó -, anyád már nagyon érzi, hogy öreg, a halál jár a fejiben folyton.

- Csak tán nem, édös szülőanyám?

- Jó, jó - neveti az öregasszony -, apád csak mókázik. Csak éppen azt beszéltem neki, hogy a temetőben sírhelyet váltsunk magunknak, az egész családnak. Másoknak is van ilyen. Legalább ha az embör elhal, tudja, hogy hova temetik.

- Az, az - hagyja rá Pál -, majd kimögyünk a temetőbe, szótértünk a csősszel. Válasszuk együtt ki a helyet. Együvé tartozandók vagyunk úgyis. Majd aztán, ahogy a sors röndöli, egymás után ott is egymás mellé követközzünk.

A Pali fiú befog, s mennek is nemsokára mind a hatan kifelé a temetőbe. A csőszház előtt megállnak, leszállnak, a lovakról az istrángot levetik (bár ugyan a kisafáról vetik le s a lóra hajítják, de hát ezt már így szokás mondani), s keresik a csőszt.

Jókedvű, egészséges ember ez a különös városkormányzó. Valami úrfélékkel tárgyal, de sejti már, hogy Vízhányóék mi dologban járhatnak, s elhagyja őket, mondván nekik:

- Mögyök már emezökhöz, majd mutatok nekik helyet, mert bizonyosan azt keresnek.

Pálékhoz érve, kérdezi is:

- Talán hely irányában?

- Hát majd azt néznénk - mondta Pál -, ha van.

- No, az van - neveti a csősz -, mert itt akármilyen nagy úr is valaki, csak kis helyre elfér.

Nevetnek. A kocsiban pedig nem szóltak egymáshoz semmit, csak az unokák fecsegtek, a többiek lelkén a mulandóság köde ült. De most már vidámabban mennek helyet nézni.

- Arra lefelé is vannak jó helyek - mutatja a csősz. - Nem is drágák.

Hát hiszen, ami a drágaságot illeti, az most már sem ide, sem oda. Megnézik a helyet. Hát nem lehet mondani, hogy rossz hely volna.

- Ugyan, egy kissé kint van.

- Nono. De amúgy alkalmatos.

Arra nincs is kerítése a temetőnek, csak árka van neki. Onnan látni lehet a távolosabb homoki tanyák jegenyéit, s oda látszik a dorosmai torony is (ami ugyan nem nagy virtus tőle, mert dombra építették).

Pálék gondolkozva nézik. Pál azt mondja:

- Ez löhetős hely. De mutasson kend másikat. Ez egy kicsit mélyen van.

A fia rászól:

- Mélyen van? A sír mindenütt mélyen van, apám.

- Tudom, tudom - mosolyog Vízhányó. - De néha föld árja szokott lönni. Nem mindig van az. Van eset rá, hogy húsz évig sincs. De ha előkerül, ilyen helyön szokott lönni.

- Hát ami igaz, az igaz - hagyta helybe a sírásó.

- No. Hát én nem akarok vízben feküdni.

Valóban, ez nem is lehet jó. Magasabb helyet kell keresni. A csősz mutat egy nagyon alkalmatost, a vasúti töltés mellett.

- Hát már ennél különb helyet kívánni sem lehet - mondja lelkesülten, mert elvégre nála is szükség van némi szónoklatra, hogy eladja az eladni valót.

A hely maga... már ami a helyet illeti... hát hiszen, nini. Itt csakugyan jobb fekvés lehet. Pál kedvtelve néz rajta végig.

- Ez különb, mint amaz.

De mindig közbejön valami. A vétel már-már megtörténne, amikor száguldva jön a vasúti töltésen a gyorsvonat. A sok kocsin az egymásba bolondított vasak tömege úgy csörömpöl, mintha a világ vége volna.

- Nem, nem - mondja Pál. - Ez se nekünk való. Nagyon lármás. Itten talán még az se pihenhet, aki a föld alatt van. Kár volt a bagonyokat ilyen közel ereszteni.

- Ha ami igaz, az igaz - mondja a csősz, mivelhogy nem lehet az ilyenben tagadással lenni.

Tehát más hely keresendő. A csősz mutat egyet. Ez jó hely. Szép széles útja van neki. Halottak napján, ha a pap a kápolna előtt beszél, az egészen odáig elhallatszik. Pál az asszonyra néz.

- Hát ez az - mondja az asszony.

Már most ez a hely végleg meg is vétetik. Nem nagy hely, hat személyre való hely, de ez elég. Majd kerítés készül hozzá. Nem fekete, az nagyon szomorú, hanem zöld kerítés.

- És majd innen támadunk föl - szól elmerengve Vízhányó Pálné.

- Ha föltámadunk - veti bele a menye.

- Hát - mondja Pál -, nem ér az a beszéd sömmit. Nincsen abban okos embör. Ha föltámadunk, úgyis föltámadunk, ha mög nem támadunk föl, úgyse támadunk föl.

- Ez valósággal így van - adta rá a szót a Pali fiú, s fáradt kislányát a karjára emelve, mennek mindnyájan vissza a kocsihoz. Tudhatatlan okokból most bizonyos vidámsággal vannak, amint hajtanak hazafelé. Vajon mi okozhatja az ilyesmiket?

1909

 

ŐSZI VIRÁGZÁS

Annyi bizonyos, hogy szomorú dolog a gyermektelen ember, de Ótott Bús János sorsa még szomorúbb, mert már felesége sincsen. Mint él az ilyen ember kint a tanyák világában, különösen ősztől tavaszig, amidőn a sarak és havak miatt börtön odakint minden? Hát biz ez szomorú élet, kivert-kutya-élet. Nem lehet mondani, hogy Jánosnak némi földje, vagyonkája, birtoka ne volna, mert van. Egészen rendes alkalmatosság. Van a tanyához szántó, abban leginkább búzát meg kukoricát szokott termelni. Ugyan rozsot is, keveset. Ez kell. A tiszta búzából való kenyér nem jó. Ha régi, hamar megszárad, ha friss, nagyon fogy, s örökké rájár a béres. Rozsliszttel való keverése ennélfogva igen ajánlatos. Ezért vet rozsot is János.

- Csak úgy a magunk használatára - szokta mondani, ha véletlenül van kivel beszélnie.

Tartozik azonban a tanyához némi szőlő is. Szinten csak arra a célra, hogy beteremje azon italt, amely szükséges az emberi élhetéshez, néma, csöndes estéken pipaszó mellett való elálmodozáshoz. Bizony, most már nem olyan, mint régente volt a borocska. Azelőtt az asszony fejtegette, a hordóját tisztogatta; özvegy ember, elmaradt ember tanyáján azonban nem így mennek a dolgok. Ő maga elszokott már az ilyen munkától, nem is esik a kezire, a bor így olykor nyúlós, olykor virágos, s néha olyan ízű, mintha nem is kerepeltek volna neki, pedig valódi a bor.

Továbbá van Bús Jánosnak a tanya oldalában semjékje is; szép selymes fű terem rajta, szebb, mint bárhol a világon, pedig János egy szikrát sem törődik vele. A fű ugyanis csak ottan terem szépen, ahol magára hagyják; a városi kertekben, minél jobban ajnározzák, annál hitványabb. E helyen a lovak, a csikók, a tehén meg a borjú szoktak legelni, s úgy jóllaknak, hogy alig győzik inni rá a vizet. Szép kút van János tanyája udvarában, magas kávája van, ugyan a kávát csak azután csináltatták rá, mikor az egyetlen gyermek már belefulladt. Az asszony még tíz esztendeig túlélte ugyan a gyermek eltávozását, de folyton vágyott utána, könnyel feküdt, könnyel kelt, a lelki fájdalmak szomorították és apasztották, szívével már amúgy is a halott gyermeke mellett élt: végül elszívta magához a gyermek, s az asszony, a mező hervadása idején, ködös, deres hajnalon közanyánk bús ölébe pihenni elment. Végképp.

Mindezeket így eleszplikálva, mondhatni, hogy némi szikes földecske is van a tanya háta megett. A szikes földecskén van egy kis tavacska, az a libáknak és kacsáknak országa és birodalma, békát és egyéb vízi herkentyűt esznek benne, meghíznak tőle, s szép fehérre mosakodnak az orvosságos vízben, de a mellük fehér tollát nem tépi senki dunyhába, párnába való töltelékül, mivelhogy minek? S kinek? Haj-haj, nem tudja ezt a sorsot az, aki nem próbálta.

Most is, nemrég, ahogy vacsorálnának a béressel, nyafogván valami téltúl megfőzött birkahúson, azt mondja a béres:

- Hát én Szent Mihály napján túl nem maradok.

- Nem-e? - kérdezi Ótott Bús János.

- Hát nem.

- Hát bántottalak?

- Nohát, azt nem.

- Hozzád nyúltam-e vagy egyszer is?

- Azt se mondhatom - szól a béres, a kutyának a csontot odavetve -, de nem maradok. Olyan ez a tanya, mintha temető volna, kend mög a csősz benne.

Hát ez az. János meredten bámul a tálba. Csakugyan ez az. Már a béres is elunja. Hát hiszen ami azt illeti, gyermekkacaj, asszonynóta régen száműzve vannak innen. Rég volt, mikor asszony főzte a vacsorát. Még régebben volt, mikor járt-kelt, s a csikókat hajkurászta a gyermek, és hangos lármájára gágákat kiáltoztak a libák, háphápokat a kacsák, ellenben a mérges kanpulyka úgy vélekedett e csínytevések fölött:

- Hududududubuduru!

Csakugyan, a béresnek igaza van. Koporsó ez a ház, fekete emlékek vannak benne elvermelve.

- Miért nem néz kend asszony után? - mondja a béres.

- Talán, hogy neköd házasodjak? - véli Ótott.

A béres becsattantja a bicskát, amivel evett.

- A kend dolga - mondja -, hogy kinek házasodik kend. Neköm ugyan hiába házasodik kend, mert neköm van röndös szeretőm. De én ebben a szótalan életben tovább nem maradok. Mért nem mén be kend legalább néha a városba, széjjelnézni egy kicsit? Hátha találna ott valami alkalmat?

Alkalmat. Miféle alkalmat? Bolond ez a béres, azonban némi igazsága van neki. Miért nem megy be Ótott Bús János tekintélyes földbirtokos és választópolgár olykor a városba? Hát miért nem megy be, a jó hajnalhasadását a kerek világnak...


Körülbelül ennyi hangulatfestés szükségeltetik ahhoz, hogy mindenki megértse, hogy Ótott Bús János ezen elhagyatott bürgevacsora után miért készíti elő az asszonyról maradt menyasszonyi ládából az ünneplő fekete ruháját, a keményszárú rámáscsizmát s az ünnepnapra való finom fehér inget, amelynek szövetét János nyaka körül piros porcelángombok csatolják össze. Vannak ugyan ilyenfajta gombok kékek is, de efelől már nem lehet tenni, mert az ízlés különböző.

Ezen ruhákba másnap reggel János beleöltözik. Ünneplő kalap a fejében, csizma a kezében. A vasút ugyanis nem messze van, alig másfél óra járás, odáig gyalog is el lehet menni, miután azonban az útszéli virágok kora reggelen még harmatosak, a csizma kézben viendő. Ellenkező esetben a János előtt bókoló virágok annyira körülcsókolják a csizmaszárát nedves csókjaikkal, hogy arról minden valódi ünnepi fényesség lemarad. Jobb tehát a vasúti állomásig a csizma a kézben, vagy a két fülénél fogva összekötve, a vállon. Továbbá a puha, harmatos homokban mezítláb haladni gyönyörűség, sőt egészségi szempontból is ajánlatos, a tudósok is így tanítják Becsben.

Most Bús nem bánná, ha jönne vele valaki szemközt, s megkérdezné tőle:

- Messzi-e, Ótott bácsi?

Bús negédesen megrázná a vállán a csizmákat, s az mondaná:

- Hát csak be egy kicsit a városba, a vonaton, telektálódzni...

Azonban nem jön az úton szemközt senki. Jánost csak az öreg kutyája kíséri, az is csak a kisteleki határig, mert abban a határban van az állomás. Az idegen törvényhatóság határát azonban a kutya elérvén, visszafordul, s többé nem törődik a gazda személyes védelmével, mondván - királyi szabad határunkból minek mégy ki?

János már egészen közelre ér az állomáshoz, amikor kőkereszt aljában leül, s a fényes csizmákat a lábaira illeszti. Ez így meglévén, János egészen takaros. Olyan öreges-takaros.

A vonat, úgy látszik, csak Jánosra várt, mert nemsokára az állomáshoz érkezik, és viszi is tovább, mert egy ilyen vékonyas kis öreg meg se kottyan neki. Persze, más az, mikor gőzbika van a kocsi elébe fogva, mint ló. Így idővel be is érnek. János már az úton elgondolta, hogy miként tölti a napot. Majd nézelődik, mert már régen nem volt bent. Mindenesetre szivarozik egész nap, az lesz az első dolog, hogy szivart vásároljon. De már az állomáson, ahol sok mindenféle előre-hátra törtető-csörtető utas nép van, kissé megzavarodik. Mert némely dolgok már nem úgy vannak, mint azelőtt. De azért csak leér a furfangos épületből, amely olyan, mintha földszintes volna és mégis emeletes, és tömérdek lépcsője van neki, pedig egy padláshoz elég egy följáró is.

A villamos vasútat erősen megnézi Ótott, mert ez is új kitalálás, de azért egyenesen megy a vasút, mert drót van fölötte, bizonyosan az mutatja, hogy merre haladjon. Sok mindenféle új dolog van, és a kis vendéglőben, ahova János reggelizni betér, egy gép úgy kiabál, mintha ember volna, mégsem viszi be a rendőr.

- Miféle dolog ez - kérdezi János -, hogy ez a masina így kiabál?

- Dobjon kend be a szájába egy hatost - biztatják -, akkor majd még jobban kiabál.

- Íme - gondolja János, már megint egy új gép, amit pénzemésztésre csináltak. No, rajta ugyan nem gazdagodik meg a komédiás. Akad úgyis más bolond, aki beleereszti a gépbe a hatost, s a különböző nótázásokat most már János is kedvtelve hallgatja, mert a mulatság ingyenben van. Elidőz, egyik pohár bort a másik után parancsolja ki az asztalra, s mikor a gép-masina a Kossuth-nóta után a Jaj, de huncut a német-be kezd, János azt mondja:

- De már ebbe belejárulok - s egy hatost szintén a gépbe ereszt.

Nem lehet csodálni, hogy a szerény kis paprikás-reggeli így egybefolyik az ebéddel. Az ebéd ugyan szintén csak paprikás, de van mellé egy másik étel, ami a kintvaló egyszerűbb életben ritkaság: marha húsából főtt leves. Szép, jó, illatos sárga leves, zsírpillangók sűrűn úszkálnak rajta, és olyan kanalat adnak mellé, hogy ha ez nem egészen ezüst is, de az apja bizonyosan az volt.

- Ez aztán az étel - véli magában János.

Azonban már itt az ideje, hogy gyerünk tovább. Tapasztalatokat kell szerezni. János már vidám, mert mikor kifizette, amit kellett, a távozás előtt még két ízben is megkérdezi, hogy ki van-e már minden fizetve?

Tovább most az utcára. A népek közé. A városi nép furcsa. Az utcán látható, hogy ötven ember is jön erre, ötven ember is megy amarra. Az emerről való megy amarra, az amarra való megy emerre: miért nem marad valamennyi otthon?

Gondolatait így fűzné egymás után János, kissé imbolyogva, amikor a sarkon egy menyecskeforma-lányforma fehérszemélybe ütközik. Azt mondja:

- Nini, hát maga az, János bácsi?

Jánosnak ugyan semmiféle sejtése nincs affelől, hogy ez a menyecskeforma ki volna, de hát mégiscsak látszik rajta, hogy ismeri, mert íme, néven szólította. Nini, hát ki lehet ez, meg mi lehet ez? Mert amúgy igen csak formás és tetszetős. Nézd el, nézd.

- Na - mondja a menyecskeforma valóban kitüntető bizalmassággal, karon is fogván Búst -, hát még mög se üsmer! Hiszen én vagyok a Vera!

És viszi is már magával. Az öreg János szokatlan fölpezsdüléseket érez. Nagyon hirtelen beleállapodik a dologba, s egészen természetesnek tartja, hogy ő ismerős, a Vera is ismerős, és a Vera és a János karszügyön fogva sétálnak, valamely elhagyatott kis utcába haladván.

No, minek a szót szóba ölteni. Nem telik bele egy félóra sem, hogy a János és a Vera valamely lebujfélébe lépnek be igen előkelően, ahol igen barátságosan fogadtatnak. Ez a találkozás örömére történik, s Jánosnak ezúttal oda szolgál az esze, hogy éljünk már egy kis jóvilágot is. Feketekávét parancsoltatnak, szivart, papírszivart, és az asztalra más italokat is tesznek. A Vera egyszer csak kirúgja maga alól a széket, és táncolni kezd meg énekelni. De nagyon alkalmas ez mind a kettő. Az égből vagy a pokolból egy cimbalmos bepottyan, s veri a húrokat. János egyszer csak azon veszi magát észre, hogy ugyancsak táncolja a Verával a csárdásnak a frissit.

A Vera azt mondja, hogy most pedig már itt az ideje, hogy az állomásra menjünk, hát fiákert kell hozatni. Hát ez igaz, hozzanak fiákert. Hoznak. A Vera azt mondja, hogy neki előbb el kell mennie a nagyságájához, mert csak az adhat neki engedelmet, hogy kimehessen a János bácsival a tanyára. Majd elmegy a fiákeren, s mindjárt visszajön. János ezt fejbólintásokkal hagyja helyben, mondván:

- Tüsztölöm is a nagyságát...

Vera aztán ezzel úgy elmegy a kocsin, hogy többé vissza se jön. János ezt csak későbben kezdi megérteni, s most már mindenféle szemrehányásokkal illeti a korcsmáltató asszonyt.

- Hát - mondja amaz nagy ártatlansággal -, azt hittem én, hogy a maga menyasszonya.

Erre nemigen lehet mit mondani.

- Hát hiszen - szól zavarodottan János -, hát hiszen...

De már csakugyan menni kellene. Fizetni kell annál is inkább, mert a számla összeírása irányában nagy buzgalom mutatkozik. János kinyitja a tárcát, s mélyen belenéz. Van benne egy húszkoronás bankó.

- Jaj - hördül fel -, három húszkoronást hoztam be én!

- Jaj - mondják neki ugyanúgy -, a többit bizonyosan kitáncolta onnan a kend menyasszonya.

János így mindenképp megcsalatva látván magát, dühösen távozik a mulatság színhelyéről. A rendőrséget keresi meg, ott a panaszát előadja. Írást csinálnak róla, mondják, hogy utána is néznek, csak most már menjen haza. Majd a jövő héten jöjjön be megint.

A nap így végződött. János hazamegy, s a vasúti állomásról az esti sötétben bánatosan bandukol a tanya felé. Ott sem igen szól semmit, csak lefekszik, két nap föl sem kel, mert össze van törve. De később az egészség helyrejön, s János gyakran gondolkozik a történtek fölött:

- Hej, Vera... Vera...

A következő héten pedig megint csak bemegy a városba. Ezúttal már csak a rendőrségre. Ott ácsorog, jár-kel, tudakozódik.

- Hát csakugyan nem találták mög?

- Nem biz azt. Elszökött az a városból.

- Haj, haj - dünnyögi János. - Hát az baj.

- Ugyan - vigasztalják -, hiszen ha megkerül is, a negyven koronára akkor is keresztet vethet kend. Mert az ugyan már nem kerül többé elő.

Ótott Bús János elszomorodva áll, forgatván a kalapot kezében. Nagy sóhajtás szakad föl a melléből, amikor mondja:

- Hát ha a negyven korona nem is, de leginkább csak a Vera kerülne elő...

1909

 

JÁNOS VISSZAPÓTOL

János korcsolyázik a tarlón. Az ilyesmi szokatlan foglalkozásnak tetszik, pedig ez így van, ez ellen nem lehet semmit sem tenni. Jóval aratás után való idő lévén, nem is lehet másként. Csizmát ilyenkor viselni nem szokás. A csizma téli eszköz, továbbá nyáron csak ott viseltetik, ahol a nagy homokban a nagy meleget nem bírja ki az eleven emberi bőr, s még egy elhalt állat bőrét kell alá tenni, hogy járhassa az utat. A tarló azonban nem süt, azon lehet haladni mezítláb is. Ez kellemes és hasznos is, mert a csizma nem kopik.

Az ember a földet megszántja, s a búzát beleveti. A búza ennek örül és megnő idővel. A balgatag azt hiszi, hogy az ember csak azért tette őt a földbe, hogy megnőjjön, és ringó kalászaival ékesítse a föld hátát. Nem így van pedig, mert az ember egyszer csak rudakra tűzött éles vasakkal nekiesik, s mind egy szálig levágja és elhordja. A letarolás után nem marad meg a tetthelyen más, csak a tarló. A búzának azon száldarabjai, amik kiállnak a földből. Ezeket nem vitte el a kapzsi ember. Ezek bosszúsan és keményen állnak ott. Ha a gonosz ember arra jár, s rájuk hág, úgy megszúrják a talpát, hogy ezen fenséges teremtés jajgat kínjában. Ha csizmát húz, akkor a csizma oldalát tépik és szurkálják meg úgy, hogy a csizma - akárki csinálta is - idő előtt elemeire bomlik, s miként mandulaszem a fájától, akként válik a fejebőre a talpától.

A megölt búza, mint hazajáró kísértet, így áll szigorú bosszút az emberen.

Az ember azonban csak neveti.

- Hej, kutyafülű - mondja neki -, majd kifogok rajtad.

S mint János is, korcsolyázni kezd a tarlón.

Mert úgy menni a tarlón, hogy rálépjen, az ember: nem lehet. Ellenben, ha a lábát csak úgy csúsztatja rajta, akkor a tarlónak minden ereje elveszett, akkor, akár mint a népek tömegei, meglapul a zsarnok talpa előtt, aki nevetve halad ezen elnyomott lényeken. Kivéve, hogy a veresnadrág kerülendő. A veresnadrág nem szolganövény, mint a búza. Azt nem kell vetni, az a maga szabad akaratából terem ott, ahol éppen neki tetszik. Ennélfogva büszkébb is, erősebb is. Ennek a szárában szokott a kasza kicsorbulni. E kemény legényt nem is kell útba ejteni, hanem csak csendes megvetéssel kell elkorcsolyázni mellette.

Ezúttal a csúszkáló János még erre sem igen ügyel. Lelkében nagy és nehéz mérgek lakoznak, míg a szeme nem veresnadrágokat, hanem bizonyos világosszőke kezes malac lábának a nyomait keresi a földön. Nemigen láthatók azonban. Lehet ugyan, hogy nem is hajtották, hanem vitték.

Mi történt tehát? - kérdezi az oknyomozó történelem.

Nem egyéb, mint ami hol egyikünkkel, hol másikunkkal történni szokott (nem velünk ugyan, hanem a malacunkkal, mert ugyan mink magunk kinek kellünk): hogy ellopatott a malac.

Szép idő volt ezen nevezetes és emlékezetes nap hajnalán. Mikor a tarhonyaszárító csillag fényes, veres dárda gyanánt az égre felkövetkezett, János is kikelt az ágyából, felöltözködvén azáltal, hogy a kalapját a fejébe tette, s kiment a házból az udvarra, megnézni az ólat, mivelhogy a gazda szeme hizlalja nemcsak az ökröket, hanem a malacokat is.

Három malaca volt Jánosnak, mind a három egy testvér. Alkalmas, csendes malacok valamennyien, de éppen ez, akinek már csak az eltűnését állapíthatta meg, volt a legjobb vérű közöttük. Ez egy kiváló, szelíd, virgonc és bátor szőke malac volt, ki a gazdája iránt való rokonszenvéről több ízben tett tanúságot azzal, hogy amidőn véletlen esetekben az ólból kiszabadult, sohasem a János szőlőjébe ment a szőlőt idő előtt leenni, hanem a szomszéd szőlőjében végezte a szüretelést. A másik két jószág ilyen alkalmakkor nem tudott különbséget tenni János birtoka s a szomszéd ingatlana között, s János gyakran mondta is, hogy válóban csak bajnak teremtette őket az Isten. Ellenben kedvtelve szemlélte emezt.

A szomszéd látta ugyan, hogy malac, de elhatározta, hogy kutyának nézi, minélfogva sörétes puskával ráduplázott: a szőlőben. Kár ugyanis régi jó szomszédoknak a mezsgyeszélről különféle mérges kiabálásokkal összeveszni. Puskadurranással könnyebben eligazítható az ilyesmi. Szalad tehát visítva haza Jánoshoz a malac, sok söréttel a fülében meg a bal pofájában.

- Ó, én ártatlanom - gondolta János, s a bal pofából bicskaheggyel kiszedte a söréteket, ellenben a fülben bennhagyta valamennyit, mondván, hogy ott se nem árt, se nem használ. Különben is a malac már igen visítani kezdett, s János nemigen akarta a szomszédnak tudtára adni, hogy a kutya tekintetében tévedett.

Vannak balesetek, amelyek csak rövid ideig hátrányosak, később azonban az egészséget fokozzák. Nemrég történt, hogy a megvakult Dávid Dávid részeg korában az úton úgy nekiment a jegenyefának, hogy majd szétcsattant a feje, s azóta ismét kinyílt a szeme világa. (Lehet, hogy ezt még idővel majd az iskolákban is tanítják.) A szőke malacnak sem ártott meg a sörét, ellenben ezen ügy után oly tekintélyesen nőni és emelkedni kezdett, hogy János olykor már tegezni sem merte. Néha azt mondta neki, hogy: maga.

Mondaná ugyan most már akár mindennap is, hogy maga, de kinek mondja, mikor e harmatos hajnalon nyilvánvalóvá vált az égbekiáltó rettenetesség, hogy a malac az éj folyamán eltűnt, ismeretlen helyre távozott, s azt sem mondta, hogy befellegzett. Hát hová lett? Hát ki tudná? A testvérei csak röfögtek a kérdésekre, egyéb feleletet adni e tájékozatlanok amúgy sem tudván.

János ezért korcsolyázik most a tarlón, mert nyomoz. Úgy hívják ezt a foglalkozást, hogy csapásozás. Keresi a csapást, amelyen a malacot elvitték. De hiába. A homokon még talált némi nyomokat. A homokon egymástól úgy lépésnyi távolságra apró, vékony, finom vonalak látszottak, amelyekről a puhatoló természetbúvár megállapította volna, hogy e helyeken az éj folyamán giliszták vagy egyéb apró kukacok tartották országgyűlésüket, János ellenben azt állapította meg, hogy e nyomok olyan ócska subadaraboktól származnak, amiket a szőrivel kifelé azok a férfiak kötöttek a lábukra, akik az éjjel elvitték a malacot.

Ahol azonban a homokos út megszűnik, s kezdődik a tarló, ott elvesz a nyom is. János bolyong egy ideig, de azután eredménytelenül tér vissza a tanyába. A lábát ott, ahol megvérezte a veresnadrág, bekeni kocsikenőccsel. Mondják ugyan, hogy a nyúlháj hathatósabb.

Az idő múlik, s a múló idő minden sebet begyógyít, lábakét és szívekét egyaránt, mondja a régi tanítás. Az ősz elmúlt, s már mindenki a fejébe tette a sipkát, akinek van. A nyakakat is szokás kendővel körülkeríteni ezen időben. A kutyák fölhúzták a télibundát, az üszők hazajöttek a pusztai legelőről, öreg varjak befejezték már a tanítást a fiatal varjúk irányában afelől, hogy miként kell fogni a mezei egeret. A sötét világ kezdődik, amikor alig dereng, máris alkonyul. Nagy csendességek történnek, s csak ilyenkor tudható teljes bizonyossággal, hogy Frantzia Pál veszekedni szokott a tanyaudvarban a feleségével, mert nyáron égi intézkedés van téve afelől, hogy a madarak éneke elnyomja a káromlás szavát. De most az ég is beborult, szürkén és ólomszínűen lóg a néma házak fölött, mintha rájuk akarna szakadni, amitől isten mentsen, mert akkor alighanem megint visszatérne a földre az öreg Szabados végrehajtó.

A hajnali sötétségekben olykor tüzek látszanak, hol erre, hol arra. Alakok járnak körülöttük, s árnyékukat messze végigveti a földön a szalmaláng. E rejtélyes emberek ilyenkor pörkölik szalmatűz mellett a sertést, egyéb mulatság a téli idő napjaiban amúgy sem lévén. A disznótorok évadja ez, amikor az ember a malacot, amit félesztendőn át hizlalt, egy nap, egy éjszaka a föléteti a vendégeivel. S az emberek gondok között számolgatják, hogy mikor vágjanak, mint ez a városokon is szokás ünnepélyrendezések alkalmával, hogy két ünnep egy napra ne essen, mert akkor megoszlik a közönség.

János még nem vág, majd a jövő héten. Ellenben torra hivatalos a komájához, az igen hosszú nevű Luklábú Csülkös Monori Kiss Istvánhoz. Ez nevezetes férfiú, ami a titulusaiból is látszik, mert akire ennyi gúnynév ragad, annak furfangos embernek kell lennie bizonyosan.

Hát János elmegy a torba. Nem messze van, csak egy félóra járás. Szép tor, még szódavíz is van. Ez különben ilyenkor szükséges. Tömérdek szódavizet belekevernek előzőleg a borba, hogy idő előtt be ne rúgjon a vendégkoszorú. Hétköznap nem isznak bort, így nincsenek hozzászokva, s hamar megárt nekik. Ennélfogva sok szódát öntenek a borosüvegbe, mielőtt az asztalra tennék, s azután az asztalon még mellé állítanak két üveg szódavizet is. Ezt belefröcsögtetni a pohárba: előkelő s ritka alkalom. Fröcsögetik is hát ugyancsak, s bár így voltaképp a sötét sillerbor által megfestett szódavizet vedelik, mégis elkábulnak idővel e szokatlanságtól.

A lámpagyújtatnál az asztal mellé ülnek, s Jánosnak, érdeme szerint, előkelő hely jut. Ami villa van a háznál, mind a tányérok mellé tették, akinek nem jutott, annak ott van a háztető. A háztetőből kihúzott nádszálból könnyen farag villát az, akinek bicskája van, olyan tökéletlen ember pedig nincsen, akinek bicskája ne volna.

Ami a tálalást illetné - mondjunk valamit a tálalásról. Városokon azt nem tudják, hogy a tisztesség úgy hozza magával, hogy az asztalfő előkelőbb népei a legszebb falatokat kapják, míg az asztal végén ülőknek elég jó az apraja is. Ennélfogva az asztal elejére tett tál tetején szép nagy darab húsok foglaltatnak, éppen ezen oknál fogva vezérhúsnak neveztetvén. Továbbá annak, aki a porcogósat szereti, a boldogultnak a fülei is ott vannak. Bár igazság szerint abba a böndőbe volnának töltelékül valók, amelyet némelyek gömböcnek, míg mások hozzáértőbben kispálanyjának neveznek.

János kiemel a tálból egy darab vezérhúst, s megeszi, miután mást mit is tudna vele csinálni. Jó. Hát csak hiába, a friss hús az friss hús. Azután azt mondja magában:

- Gyere no, fül.

Kiveszi. Szép nagy füle volt a boldogultnak. János a villán forgatja s nézi. Azután beleharap. Ugyanekkor különböző fájdalmas vonások olyképp ülnek ki János barnapiros arcára, mint ahogy a verebek a verébdeszkára szoktak.

- Ajnye a jó reggelét - mondotta János -, mi van ebben a fülben: kitörte a fogamat.

Csakugyan: János szájából előkerül egy fog s két darab fekete golyó. Hát ezek micsodák? János tűnődve piszkálja. Sörét ez. Hát csakugyan sörét, bátya.

János a fület a tányérra bővebb megvizsgálás okából maga elé teríti. Bicskájával a paprikás lét róla lekaparja, s a fül boncolásába kezd. Jönnek ki belőle a sörétek. Itt is egy, amott kettő, a negyedik, együttvéve vagy tíz. Nézd csak, nézd. Hát micsoda ez? Nyúl volt ez a disznó?...

Most hirtelen, mint égi fénylobbanás, támad föl János lelkében az ellopott, sörétes fülű malac emléke. Hát hiszen ez az! János eleinte mérgében nem tudja, hogy belevágja-e a bicskát Monoriba. De azután mégiscsak nem szól semmit. A söréteket lesöpri a tányérról a földre, s féloldalt Monorira sandít. Hogy bújna bele az ördög. Monori, ahogy a bort hordja, arra megy éppen, s kérdezi:

- Jó-e leginkább az étel?

- Hát már csakugyan - mondja a többivel János is. - Ilyen nem mindig adódik elő malacban.

- Hát hiszen - felel büszkén Monori -, akit én nevelök...

(Ugyan hogy nem szárad el a kezed?... - gondolja János.)

Később kimegy az udvarba, megnézi az ólat, s azt mondja: - jól van. Ugyanis van ott még két malac, alszanak és álmukban röfögnek az angyalaikhoz. S János még éjfél előtt elköszön, mert messze van, mire hazaér.

Télen bajos malacot lopni, ha hó van, de ha hó nincsen, lehetséges, mert a kocsinyom nem látszik meg. Kocsi kell hozzá ugyanis, mert nem szopós malacról van szó, hanem anyányiról. Olyan kocsi kell, amelyik nem nagyon zörög, süketkocsi szokott az ilyennek a neve lenni. Egy ló elegendő elébe, mert így kevesebb lólábat kell ócska szőrdarabokba bekötözni. Ez azért kell, mert akkor nem hallatszik a lódobogás. Bár hiszen Monori Kiss Istvánéknál jó mélyen alszik most mindenki, az asszonyfélék a fáradtság, az emberek a szódás bor miatt. De azért meglehetős mennyiségű pálinkás kenyér kell a malac gyors leitatása céljából, a malac ugyanis egészen másforma, mint az ember: ha be van rúgva, hallgat. Még akkor sem szól, ha viszik. Egyébként hurkos kötéllel az orrához lehet kötni a száját, hogy ne visítson, de ez, mint a gyakorlat mutatja, nem is szokása, ha elegendő pálinkás kenyeret adtak neki. Még csak a kutyák elintézése volna hátra. Zsíros kenyérrel, pörkölt szalonnával azok hallgatásra bírhatók más esetekben, mert éhesek szoktak lenni. De most a toron azok is kaptak enni eleget, tehát más eljáráshoz kell folyamodni. Ez kissé különös dolog, a lényege abban áll, hogy - különben ej, ne kössük minden titkunkat a csendőrök orrára, úgyis nagyon tanulmányosak már.

Elég abból annyi, hogy János az egyik malacot még azon hajnalban elviszi a komától, azonban becsületből csak a kisebbiket. De még le is vágja a kocsiszínben sebtiben, elnagyolva, s a nagy darab húsokat a padlásra viszi. Csak akkor fekszik le, mikor már világosodik. De nem tud aludni, mert hiába, az izgalom mégiscsak izgalom. Pipára gyújt, s olykor nagyokat nevet magába befelé azon, hogy most meg Luklábú Csülkös Monori Kiss István korcsolyázik a tarlón.

1910

 

SZIRTESEK A PARTOK

A templom nevenapján nem volt hideg, pedig Miklós napjára esik a templom nevenapja. Más esztendőben már ilyenkor szigorú hidegek szoktak lenni, a hajók a vízről mind eltakarodnak, és nagy jégtáblák zajlanak. Lehet ugyan, hogy még majd idővel összefagynak a vízből a nagy jegek, de ez nem bizonyos. Tavaly kemény tél volt, hát kétszer egymás után talán csak nem lesz. Nem is szokott, bármit beszéljen a kalendárium s mindazon egyéb tudósok, akik jövendölésekkel foglalkoznak. Nem sokat lehet az ilyesmire adni, mert a táltosok ideje letelt, s egyre ritkábban születnek olyan emberek, akiknek két sor foguk van alul. (Olyan, akinek felül is két sor foga nőtt volna, sohasem is volt, mert minek volna az ilyen ember.) A vadliba még éjszakánkint igen csak röpdös a magasban a víz fölött, s ha a város fölé ér, oktalan módon kiáltoz. Napfény is van, s a sündisznó sem ment még el aludni, mert homokásás közben még nem található. Tegnapelőtt szivárvány volt, a légy némely része is föltámadt e csudálatos téli időben, sőt olykor mintha hallani lehetne a szúnyog szárnyának halk zizzenését. Bár csak az esti órákban. Továbbá - látnivaló - a kutya szőre sem vastagodik, s a holdnak olykor, különösen fölszállat idején, olyan piros fényességei vannak, mint Péter Pálkor.

- Ez jó világ - véli Szűcs Pál -, mert most éppen olyan meleg van odakint, mint idebent.

Ez ritkán fordul elő, mert rendszerint hol kint van hidegebb, hol bent van hűvösebb. A hajózatra ennélfogva most igen alkalmatos idő van. Talán abba sem kell hagyni az egész télen.

- Ugyan - mondja Kopasz József kormányos - huszonnégy vagy negyvennyolc, aztán itt a hideg.

Baráczius Ferenc, öreg vízi ember, így a parton állván, néz. Néz maga elé, néz a vízre. Azután a fűzfákra a töltés alatt, azután arra a mindenféle paréjra, amelyeknek a magvait a messzi hegyek közül még a Maros sebes vize sodorja idáig a meleges iszapba, hol is ezen csekély értetlenek fölöttünk élő és egyedül hatalmas Isten úri kegyelméből létre fakadnak. Baráczius ezeket is nézi, hervadottságukat vagy életrekeltüket mérlegeli. Az égre is fölnéz, amely borús és fölleges, amit hiszen mindennap nézni szokott, mert minden hajnalban kelő ember, amint az ajtóból az udvarra kilép, tekintetét elsősorban az égre veti. Nem tagadható, hogy a szelek járása is tanulmányozást igényel, valamint a hold hosszabb időn át, éjjelenkint észlelendő. Továbbá vannak dolgok, amiket nem tud senki megmondani, hogy miért és hogyan vannak, de az bizonyos, hogy vannak. Vannak esetek, hogy a hajó oldalán a víz fölfelé folyik, s vannak esetek, hogy a hajóról a tyúk minden ok nélkül a vízbe ugrik, úszni sem tudván. A hajói tyúk más, mint a parti tyúk, mert amannak homokban való fürdéshez módja nem lévén, természetében és lelkében másformává alakul. Egészen hasonló állat a hajói kutya, amely a gőzhajókkal tart állandó háborúságot, s leginkább házasság nélkül való életre kárhoztatva lévén, életét a komolyabb fajtájú elmélkedések között tölti. Ki gondolná, pedig valóságos dolog, hogy az olaj, amely a hajó csárdájában a Mária-kép előtt kis edényben ég, bár egyazon üvegből öntötték, néha szépen világol, néha serceg, míg olykor füstöl, a szentképből fekete Máriát ily módon készítvén. A pók is különös, a nagypók különösen, amidőn születendő fiait még a tulajdon testén viseli: ez az állat ilyenkor különösen mélyreható gondolkodásokba látszik keveredve lenni.

Baráczius Ferenc hallgat, a többiek is hallgatnak, illő tisztelettel. Gondolkozásokat zavarni nem alkalmas, nem is célszerű. Ferenc egyszer csak azt mondja:

- Hideg lössz...

- Ugye mondtam? - fakad ki diadalmasan Nagy Feczó Gergely.

- De - mondja Baráczius Ferenc.

- De... - mondják az emberek.

- De - mondja Baráczius Ferenc öreg hajós - olyan hideg a télön nem lössz, hogy hajózat ne lögyön. Aki akar, möhet.

A mondott dolgoknak aszerint van különböző értelme, hogy a mondott dolgokat ki mondja. A kimondott mondás Barácziusnál másként magyarázandó, mintha Nagy Feczó Gergely mondta volna. Tehát: hideg lössz.

No jó. Ennyit úgyis tudunk, tél elején állván. De: - olyan hideg nem lössz, hogy hajózat ne lögyön. Értsd meg, embertárs, jó barát és testi vér. A hajózat más, mint a többi utazás. Ha hideg van, úgy megfagy a vizes kötél, hogy az semmire sem szolgál alkalmatosan. A hajós a subát csak arra használhatja, hogy alvásban belefekszik. Nappal nem mozoghat benne, mert dolgaihoz, tevés-vevéseihez fürgeségek kívántatnak. Másként baj történik. Nehéz ruhákban elcsúszik, s leesik a hajóról a vízbe. És a nehéz ruhák vízzel hirtelen teleszívódván, elmerül végképp, hiába csáklyáznak utána.

A hidegségnek másik baja pedig a jég. Ha nagy tömegekben úszik lefelé, nem lehet ellene haladni. Szörnyű hatalmukkal mindent elsodornak és oldalt vetnek. Ha nem volna igaz, talán el sem lehetne hinni, hogy ezek az úszó jegek, amik csak megfagyott vízdarabok, nagy, nehéz vasláncokat és drótból fonott vastag hajóköteleket úgy tépnek széjjel, mint gyermek a szalmaszálat.

Azonban, ha Baráczius mondja, hogy lehet hajózni, akkor csak előre. Télen át úgyis sok a munkátlanság, keresni nem lehet, de azért a kis házakban lakó kis családok akkor is csakúgy megkívánják a kenyeret, mint nyáron. S aki élelmet meg tüzelőfát nem tud télire adni a kis családjának, annak a sorsa szívszaggató. A pénzt keresni alkalmatos mindig - azonban ehhez Baráczius jóslata nem elég. Rácok kellenek ide, akik lovaikkal a hajót fölfelé vontassák odáig, ahonnan a homokot szállítani lehet. A túlsó partra szoktak a lovaikkal kidöcögni ezek a rácok de ezúttal egy sincsen ott. Legalább nem látszanak.

Most kezdődik aztán a verseny. Lesni, hogy mikor mutatkozik a Stévó, a Péró vagy a Pájó. Ha mind a három jön, nagyon jó. De ha csak egy jön, akkor csak egy hajó indulhat. Amiből megint az következik, hogy csak egy hajó legénysége kereshet. S az emberek, akik egyébként jó barátok, a kenyérharcban versenytársakká válnak. A hajók az innenső oldalon vannak. A rác a lovaival csak túlsón jelentkezik. Hát lesni kell. Lesik a parton vagy a parti korcsmában. Szalad be egyszer a korcsmába a Balog Pista:

- Ladikba, embörök, gyün a rác.

A hajók legénysége ladikba ugrál. Aki előbb ér át a kötéllel, amelyen majd a hajót áthúzzák, az egyezkedik a ráccal. A verseny veszedelmes, mert némelyiknek a korcsmai várakozásában már megártott az ital, s ahogy a partról az ingatag csónakba ugrik, majd kibillen belőle a vízbe.

A Balog Pistáék legelőbb érnek át: ott van a három ló, de a Péró rácnak csak a fia van ott, valami tizenkét éves gyerek.

- Hát az apád?

- Otthon - mondja a gyerek.

- Az ördög vigye el. Hát miért nem maga van itt?

- Beteg, fekszik - mondja megint szomorúan a gyerek.

- Hát aztán te mit akarsz itt a lovakkal?

- Fuvart keresek.

Fuvart. Egy tizenkét éves gyerek. Nevetséges volna, ha olyan szomorú nem volna, hogy a Péró fekszik, s ez az apró gyerek kénytelen a beteg apjára keresni. Elég hidegecske van, a gyerek reszket rongyaiban, s félve néz a felnőttekre, hogy kap-e tőlük fuvart, nem kergetik-e el.

- A fene egye meg ezt a világot - mondja elkeseredve Felföldi János öreg hajóslegény. - Én is dolgoztam az apámmal tizenkét esztendős koromban, de így már csak mégse eresztött volna el három lóval ilyen időben.

Balog Pista ránt egyet a vállán:

- Az ő dolguk - mondja. - De hát föl bírja-e ez a gyerök húzatni a hajót a második fövenyig, mert az első víz alatt van?

A gyermek reménykedve, félve szól:

- Fel, fel. Voltam már. Apámmal. Voltam, tudok otan járás. Apámmal tudok otan járás én.

A hajósok összenéznek. A gyerek szemében megcsillan a könny.

- Apám nagyon beteg - szepegi. - Anyám küldte engem keresni fuvar. Nem van pénz házba.

- Az ördög bújjon belétök - gondolja Felföldi János -, minek házasodtok ilyen világba. (Ő maga ugyanis agglegény lévén.)

- Hát induljunk, no - véli Savanya Pál. - De ha ezt a gyerököt leüti a partról a kötél, ki felel érte?

- Oh - repesi a gyermek örömmel -, engem nem leüt kötél. Én tudom járás otan.

No jó. A hajót áthúzzák, a lovakat a kötél elé kötik, Balog Pista a kormányhoz áll, a többi ember, ahol csekély a víz, csáklyával tolja a hajót, segítvén így a húzásban a gyerek lovainak. A gyerek megy rendesen. A kötelet átveti ott, ahol kell, a lovakat szólongatja, haladnak is.

- No nézd - mondja Balog Pista, kedvtelve nézvén a kormány mellől a partra -, miből lesz a tollas egér?

- Jó, jó - mormogja Felföldi -, akivel oldottál, avval köss. Nem tudom, avval kötünk-e ma ki, akivel eloldottuk a partról az edényt.

Azonban rendben megy minden. A gyerek ügyeskedik. Az egyik Haó!-ra rendesen megáll, a másik Haó!-ra rendesen megindul. Az út ugyan nem jó. A vizecskének kicsit erős a sebje. A szél is szemközt jár. S következnek a szirtes partok. A jó reggelit néki - gondolja Felföldi -, akivel oldottál, avval köss, vigyázz...

A felső kabátot leveti.

- Kendnek melege van? - kérdezi Savanya. - Tán pálinkával fűtötte be kend a kályhát?

- Hallgass - mondja Felföldi, s néz a partra.

Nézhet. Az ember meg a ló eszes állat. A hajóhúzó ló tudja, hogy mi az a szirt. Az ember is tudja, s egyik a másik is beljebb húzódik haladás közben. De a gyerek még nem ember, az ezt nem tudja. Pedig épp itt a kötelet is emelgetni kell. A gyerek szalad, fut, igyekszik, hogyne, mikor a májkója azért küldte, hogy pénzt vigyen haza. Egészen a homokszirt szélén fut.

- Ahun a! - kiáltja Felföldi. - Az apád teremtésit!

Csak egy kétségbeesett sikoltás hallatszik, s ahogy mindenek odatekintenének, láthatják, hogy a fiú alatt a szirt széle leszakadt, s esik a fiú a magasból bele a vízbe, az ostorral a kezében. A szirtes part alatt örvény van, forgatag, úgy hívják azt, hogy limány. Hát abból ugyan elevenen nem kerülne elő a gyermek, ha a hosszú csáklyával Felföldi a vízbe nem ugrik. Nézhetik a hajóból, hogy mit csinál, mert a lovak okosak, a lovak tudják, hogy valami baj történt: a lovak a parton megálltak. A csáklya bolond eszköz. Annak a kampójával el lehet találni a víz alatt vergődő ember ruháját, hogy beleakad, de hegyével ugyanakkor keresztül is lehet szúrni a halállal ott lent viaskodót, hogy hamarább érjen a másvilágra. De a csáklyakezelés egyszerű és mérges tudósa nem szúrja vele keresztül a gyereket, hanem a ruháját találja el a kampóval, s a halak országából magához húzza, vállára emeli, s lábalja vele a vizet a hajóig. A gyerek hamar föleszmél, mert nem sok ideig volt oda alá.

- Az enyim lovak? - kérdezi, ahogy kinyitja a szemeit.

Savanya a vasmacskát veti ki, hogy a lovakat szintén ne rántsa a szirtről a vízbe a hajó, s azt mondja:

- Ördög bújjon a lovadba, mit törődsz velük?

Balog Pista kihozza a hajó-gulibából a subáját. Ócska ugyan, de jó lesz azért a gyereket beletakarni.

Azt mondja Felföldi:

- Adjátok rá az én felöltőmet, aztán fektessétök le a gulibába. A subát adjátok ide neköm, majd hajtom a lovakat.

A többi értetlenül néz rá:

- Kend? A lovakat?

Mert ez hihetetlen. Hajós létire? Kocsisság?

- Hát - mondja sötéten Felföldi -, hát csak nem mögyünk szégyönszömre haza?

Már menne is kifelé a partra, azután az eszibe jut valami, s elneveti magát:

- Az ördög bújjon a kölkibe! Hát még most is a kéziben van az ustor.

1910

 

BESZÉLGETÉS

Ülök a tanyaház udvarában, és Twain Márk úrral társalkodok. Okos ember lehet ez a Márk, mert igen szép dolgokat írkál, és lépten-nyomon olyan furcsaságokat mond, hogy azon nevetni kell. Azonközben jön egy legény egy korsóval a kútra. Ez a víz ugyanis híres a jóságáról, s így a szomszédok nem sajnálják az értemenés fáradságát, hogy étel után jó italt ihassanak, ami itt nem nagy távolság. Azt mondja a legény, ahogy az udvarba ér:

- Dicsértessék a Jézus.

- Mindörökké - felelem.

- No - mondja -, elgyüttem egy kevés vízért. Itt kapálunk ma egész nap az aljban.

- Biz azt jól teszitek.

- Már - adja föl megint a szót - nem tudom én. Szörnyen süti a lábamat a homok.

- Hát már meleg lesz. Csizmát húz ilyenkor, aki ésszel él.

- Nono - hagyja helyben -, én is csak azt teszem mindjárt.

Fölhajtja a kút födelét, és lenyomja a vödröt a vízbe. Vigyázva kell az ilyesmit csinálni, mert a kút a jégverem egyúttal. Abban hűl korsókban tejtől, savótól kezdve mindenféle ital. Baj volna, ha valamelyik eltörne. Azután fölhúzza a vödröt, megtölti a korsót, s újból szóba kezd.

- Hát - azt mondja -, maga meg firkálgat.

- Nem biz én. Olvasok mostan.

- Aztán melyik jobb? - kérdezi nevetve.

- Tudja isten. Ha az ember jóízűt firkál, éppen csak annyi, mintha jóízűt olvas.

- No - véli erre -, én már csak inkább kapálok. Tudja, az ember keze elnehezedik. Mán ha levelet kell néha írni, fél nap írom. Minden betűt úgy külön-külön rajzolom bele... Látja, pedig az iskolában jó fogalmam volt nagyon, az öreg Sári Mátyás most is mögmondhatja, mert énrám volt büszke a vizsgákon. Nem azért mondom, mert éppen én voltam, de így van valósággal.

- Szoktál levelet írni?

- Szokok. A bátyám, a testvérbátyám oda van a császár emberének a Kataróba. Ha levelet küld onnat, én írom neki a mását. Messzire mén a levelem. Három nap mén a gőzösön. Egy nap tengeren hajó viszi.

- Hát biz az messze van. Aztán rég ott van már bátyád?

- Gondolom azt. Most ősszel már majd szabadul. Én meg majd elmegyek helyette.

Félig mosolyogva, félig szomorúan mondta ezt. Katonának elmenni mégiscsak virtus. Mert annak csak a legények elejét viszik. Legények elejének lenni nem kis dolog. Azt a lányok is más szemmel nézik. Ha pedig idejét töltvén, haza kerül, az mindjárt más ember, mint a többi. Járt különféle földeken. Sokat tud, majd annyit, mint az öregek. Az öregek pedig e vidéken sokat tudnak, mert ők még Velencében és Milánóban jártak annak idején az ezreddel. Persze, annyira ma már nem mennek a regimentek. Nem olyan a világ, mint volt.

Fölvette korsóját a legény, hogy megy. A pusztai csöndben messziről muzsikaszó hallatszott. Azt a nótát fújta:

Kivirágzott már a búzatarló,
Jaj, de szépen szól a sárgarigó.
Jaj, de szépen szól a fülemüle...
Közeledik október elseje.

- Hallja? - szól a legény. - Ezt nekem fújják.

- Fújják?

- Fújják.

A nóta pedig éppen úgy hangzott, mintha hegedültek volna. Nem valami jól, de élesen szólt a hangja, s messzünnen szállt idáig vetések, szőlők és gyümölcsfák fölött.

- Nád van ott a szomszédságban, ahol kapálunk - magyarázta a legény. - Abból sípot szokás vágni, azon aztán nótát fújnak. Mán aki érti. Van két legény, igen tudnak hozzá. Most folyton szaggatják vele a szívemet... Pedig tudom én anélkül is, hogy október elsején be kell rukkolni.

Elég szomorúan beszélt, és lóbázta kezében a korsót.

- Úgy hát - mondom -, bizonyosan a szeretődet sajnálod?

- Nono - felelt lassan.

Úgy lehet, el is pirult, de barna arcon nem látszik meg az ilyesmi. Úgy láttam, sóhajtott is egy keveset, és azt mondta:

- Sok mindönt sajnál az embör.

Valóban igaza volt. Lehet sajnálni a szeretőt is, de lehet sajnálni a fákat, a mezőket, a tarlót, a rigót, amely füttyög, a szarkát, amely cserreg, s a fákon röpdösve messze kísérgeti az embert. Mind lehet az ilyesmit sajnálni, és ezeken felül még sok más dolgot.

Elment anélkül, hogy köszönt volna. Úgy látszik, nem tetszett neki a beszéd. Pedig nem akartam bántani vele.


Kisvártatva hallatszik, hogy jön a kapás a puskával. Odajárt a szőlőt kerülni, mérges, mert messziről hallatszik a lármázása:

- Hogy a mennykő csapjon bele! - véli az öreg.

Mikor az udvarra ér, kérdem:

- Kibe, János?

Azt mondja a vén ember:

- Valami tolvaj járt itt. Bizonyosan a Török Bálint-almák kedvéért. Láttam a nyomát. Itt van az úton. Gyüvök, gyüvök, nézem. Nincs itt az egész tanyában lélek, akinek ilyen volna a lába nyoma. Még épp a Róza nénié hasonlít hozzá, de az kisebb, aztán a bal lábáról hibádzik is a kis ujja. Idegen nyom ez!

Mondom neki:

- Idegen hát, de nem tolvaj. Vízért volt itt, a Furus Gergely fia. Itt kapálnak az aljban.

- A Furus Gergő fia? - kérdezi. - Hisz az oda van az idejét szolgálni.

- Nem az öregebb, hanem emez. Amelyik most megy el katonának.

Az öreg mérgesen üti le a puskát a homokba.

- Emez? - kérdezi.

- Emez hát.

- No, pedig emez nem megy el az idén katonának. Csak azt csudálom, hogy eddig be nem fogatta a pusztakapitány. Hiszen tegnap este megbicskázta a Fölföldi-gyereket a csárdában.

- Az Imrét? Azt az erős, szép legényt?

- Azt ám. Magam láttam - mondja a kapás, mert csárdajáró vén kujon özvegy ember létére az öreg ma is. - Négyen mentek rá. Valami öt szúrást kapott. De azt mondják, egy bicska vasa beletört a fejébe... Nem gondolnám, hogy az új bort megéri. Csúnya nagy sebei voltak.

- No, azért nagy kár, János bácsi. Igen szép, rendes legény volt. Tán nincs is itt különb a környéken.

- Hát - felelte egykedvűen az öreg ember -, azért ölték meg. Az úgy szokás, hogy mindig a legszebb legényt ölik meg.

- Ugyan?

- Hát - bizonykodott. - Lány miatt történik mindig az ilyesmi.

Gondolkozva néztem a vénségre, hogy milyen kurtán és mégis mennyi igazsággal okadatolja a tényeket.

Az öreg letette a puskát, a szegre akasztotta, s a baltát vette föl.

- Megyek már - mondta -, beverem a tehenek karóját a semjéken, mert úgy nézem, nagyon kirángatták már a földből.

Többet ez irányban Fölföldi Imréről nem beszéltünk.

1910

 

IDŐTÖLTÉS ÜNNEPDÉLELŐTT

Gyerünk, no - mondják ünnepnapokon a külvárosok és a városszélek kis házaiban -, gyerünk befelé.

Régebben csak az ünnepek délutánján jártak befelé. Régente a város hosszan terjedt a Tisza partján, szinte oda volt nőve a vízhez. De azután terjedni kezdett befelé, új városrészek keletkeztek: ezeknek a lakói már csak ritkán látják a Tiszát. Már pedig abba bele vannak szerelmesedve. A vizecskébe. Azt meg kell látogatni. Meg kell nézni, hogy-mint van a vizecske? Apadt-e, áradt-e? Milyen hajók járnak most rajta? Seprőt, almát, tüzelőfát, mennyit hoztak a tutajosok? Ezt mind megtudni polgári kötelesség, valóban, a vizecske időszakonkint meglátogatandó. Ez egészen úgy van, mint ahogy az unoka tartozik olykor nagyapóéknál tiszteletet tenni. Mert egy ember, aki hónapszámra nem látta a Tiszát: miféle ember lehetne az.

És azután a vízpartján, innen is, túl is, igen alkalmas, csöndes kis polgári bormérések vannak. A Tiszát nézni járt más városrészi vándorok egyet-egyet egy pohár bor erejéig fölkeresnek, az eseményeken elmélkedvén. Hát már csakugyan fölhúzták az új szegedi templom tornyát is. Lám a fürdőházakat is fölhúzták a téli kikötőből, aki akar, lubickolhat. A Merkur hajót meg olyan fehérre festették, akár a hattyú. Ilyen változások történnek e világi forgandóságban. S ezeket meg kell szemlélni ünnepnap délután, ez az idő úgyis a könnyebbfajta mulatozások s elmélkedések számára rendeltetvén.

De ünnepnap délelőtt régente családostul nem volt szokás a belső városba való járás. Templomot közelebb is találhattak. És mindenféle események a templom előtt kihirdetve lőnek. A templomban bent azt hirdették ki, hogy kik akarnak megházasodni, kint pedig egyéb különböző újságokat hirdettek ki hatósági emberek. Így semmiféle délelőtti bejárásra nem volt szükség. Csak később vált ez divattá. Mikor híre ment a külső részeken, hogy vasárnap délelőtt odabent múzeumot lehet nézni. De nem pénzért, hanem ingyen. Ez szokatlan. Mert elvégre panorámák ezelőtt is voltak, amelyekben képeket meg más ritka dolgokat mutogattak hozzáértő csehek s egyéb taliánok, de pénzt szedtek érte. Ez azonban más. Ez nem vászonponyva alatt van, hanem nagy kőházban, s nem cseheké, nem taliánoké, hanem a városé: azaz hogy a mienk. (Voltaképpen csak a tulajdon holmiját megy ide be föltekinteni az ember.)

Nem egyszerre ugyan, hanem lassankint így alakult ki az ünnepi délelőtt időtöltése: előbb a templom, azután a múzeum. Jönnek az emberek az ünneplő ruhákban. Az ünneplő ruhák héten át a tiszta szobában állanak. Az meg ritkán szellőztetődik, mert abban nem szokás lakni, az a szalonnak a magyar ősapja, hétköznap csak akkor nyitják meg az ajtaját, ha szívesen látott vendég érkezik a házhoz. Így fülledt, fojtott benne a levegő, s a ruhák beszívják ennek a szagát. A földmíves ember ünneplő ruhájának ezért van mindig valami különös földszaga. Nem kellemetlen, de nehéz illat. De hát már ezt ők így szokták.

- Eleget levegőzünk tavasztól őszig a mezőn - mondják.

Hát jól van, no, ha másként nem lehet. Azt tartom ugyan, hogy ezt a rossz szokást ki lehetne hozni a divatból apránkint, de akkor előbb a külvárosi apró házak egyik más, szép szokásának, a muskátlis ablakoknak kellene hadat üzenni. Mert a virágcserepekkel telerakott ablakok tábláit bajos minduntalan nyitogatni. Nemegyszer hallottam külvárosi orvostól az észrevételt:

- Bár ne lenne meg az az állítólagos szép szokásuk. A sok virág miatt nem járhat be a szobába a világosság, a napfény, a levegő...

Szóval földszagúak az ünneplő ruhák, s ezeknek szellőztetése ünnepnapokon kívánatos. Ezért viselődnek, s bennük lassan s kellő méltósággal járnak és kelnek az emberek. Ez különösen dupla ünnepek másodnapján látható, amikor az egész család útnak indul a múzeum felé, egyedül a házőrző kutya maradván otthon, ha van (de az is fogy, mióta adózó polgári rangba emeltetett). Az ünnep első napján ugyanis nem eredhet útnak az egész família. Az asszony sehogy sem mehet el hazulról, mert sütés és főzés ilyenkor a dolga. De másnapon már nem gyújtanak a konyhában tüzet, akkor csak azt eszik, ami az előző napról megmaradt. Ilyenkor hát bátran indulhat útnak az asszony is, az eladó lány is.

Hát aztán mennek is. Úgy mondják:

- Óvakodjunk befelé.

És jönnek tömegesen. Aki szereti nézni a népet, hallgatni beszédét, itten ugyan különben élvezhet, mint valamely mondvacsinált népszínmű előadáson. A tömegek a különböző múzeumi szobákban elhelyezkednek, már hogy kinek mi tetszik jobban, és akkor kezdődnek a magyarázatok, a beszédek, s az éremtárban Faragó János odabök egy régi római pénz felé:

- Ezt mög én hoztam haza a Szávábúl, mert ott tanáltuk.

Csakugyan Faragó János, kotrógépes, baggores legény hozta haza. Mert amit találnak, haza szokták hozni. A nép nagy része kósza életet él. Hajós vagy kotrógépes, kubikos vagy téglaverő. Hol a román kormánynak dolgozik várerődítésen Bukarest alatt, hol a Berettyó medrét kotorja, hogy hajózható legyen. A hajós része lejár a Fekete-tengerig, fölmegy a bajor határig, a téglaverő pedig megy mindenfelé, ahová hívják, s ahol munkát kaphat. Mind a földben dolgozik, azt durkálja. Még a hajós is. Mert hajójával megálltában, ha valahol van, a vasmacskát a víz fenekére leereszti. Másnap felhúzván, a vasmacska kapaszkodó karmai között ott van egy nagy darab mamutcsont. Hát, nézi. Többen odajönnek, s megint csak nézik.

- Hát lapickacsont ez, az bizonyos - vélik -, de hát kicsoda nagy barom állat löhetött az, akinek ekkora csontja volt?

Mindegy no, akármilyen volt, a fődolog, hogy az ormótlan nagy darab csontot nem vetik vissza a vízbe, hanem elteszik, s idővel, ha hazaérnek, elviszik a múzeumnak.

- Talán hogy eladni hozták? - kérdjük tőlük.

- Nem, nem - tiltakoznak. - Csak úgy. Úgy gondoltuk, hogy majd mink fölkaroljuk egy kicsit magukat.

Hát jól van. Így történnek a fölkarolások. És a fölkarolt helyre a népek bejárnak. Nagyapó vezeti a kis unokáját, és mindkét karszügyén fogva, fölemeli az éremtári asztalokhoz, hogy láthasson a kis kutyafékom:

- Lásd, István első szent király urunknak ilyenök voltak a pénzei...

Másik ember beleszól:

- Szent volt, de szögény volt. Nincsen egyetlenegy darab aranypénze sem.

A harmadik beleszól büszkén:

- De van Hunyadi Mátyásnak. Ide nézzön kend!

Általán a történelem az, amely leginkább megfogja a lelküket. Ott hosszasan elidőznek. Hibás beszéd az, hogy nincsen a népnek érdeklődése az elei iránt, mert hiszen nagyon is van neki. A képtárban is csak a történelmi tárgyú festmények kötik le a figyelmét. Napkelte, napnyugat, szántás meg miegyéb éppen nem állítja meg az útjában. Lát ő ezeknél különbet is a valóságban. Hanem ami történet van, magyar történet van, azon kép előtt elálldogál, azt büszkén nézi, s magyarázza.

Nemrég a ház lépcsőjén láttam, hogy egy öreg magyar vezet föl még egy öregebb magyart. Azt mondja neki:

- Hát a Bátori Örzsét látta-e kend már?

Azt mondja amaz, nehézkesen szedvén lábait a kőgarádicsokon:

- Nem én. Nem láttam én még azt sem.

- No - mondja az első fölcsattanva büszkén -, hát hiszen az is itten van minálunk! Majd én mögmutatom kendnek!

Ez a Csók István képének szól.

Munkácsynak nem dukál ki ilyen őszinte elismerés. Mikor Munkácsy a Honfoglalás nevű képét csinálta, előbb szénrajzot készített róla. Azután olajfestésű színvázlatot; ezekről készült azután az a kép, amely fönt van Budapesten. A két előbb említett itt van nálunk. Érdekes, hogy e két kép előtt állva, a múzeum vasárnapi közönsége ma is azt mondja, amit egy évtized előtt is mondott:

- Nem löhet ez így igaz. Ez a sok tót mind milyen nagyra van festve, Árpád apánk mög még a fehér lovon is kicsi.

Képzeletükben Árpád pengőstarajú sarkantyús csizmában, vitézkötéses nadrágban szerepel, aki egy lábmozdulattal fölrúgta Szvatoplukot. Nem így igaz ez - mondják tehát, s nagyapó lehajol a kép előtt az unokához, súgván neki. - Nem így igaz ez. Árpád apádnak még az ujja is vastagabb volt, mint ezön a képön az egész embör.

Más itt a valóság, más a képzelet. Talán azért tetszenek nekik legjobban a régi dolgok. A régészet ködbevesző, bús tudománya. Ahol a képzelet szabadon csapongna s néhány ócska vasdarabhoz fűzhet hős legendákat. Hát ez az igazi hely. Bár a nép nagy ünnepek másnapján úgy tolong, hogy baj elkerülése végett ki kell nyitni a vészkijáratot, azért mindenek szótalanságba elmerülve vetik tekintetüket a régi idők elraktározott emlékeire. Az ősöket látják megelevenedni, különösen lovas sírokból került holmik előtt. Itt valóban jól meglátható, hogy miként rajong a néplélek az ősi emlékeken. A tisztelet halk szavai hallhatók. Néha a humor beszéde is.

Van egy egész sor nagy és vastagfalú cserépedény ezen a helyen, a népek vándorlásának idejéből. Részben az elégett halott hamvait ásták el bennük, részben kenyérmagtartó edényül szolgáltak. Leginkább a köles adta akkor kenyérmagot, mert az olyan bolond növény, hogy magától is terem. De ezek a nagy edények ritkán kerülnek ki a föld alól ép állapotban, mert a föld súlya az idők folyamán rendszerint szétnyomja őket. A darabjaik sokkal nehezebbek, semhogy a ragasztás fogna rajtuk: nincs más mód, hogy a cserépdarabokat drótozás útján kell ismét egymásba szerkeszteni.

Látván egy ilyen összedrótozott régi nagy fazekat az alsóvárosi menyecske, csodálkozva kiált föl:

- Jézus Mária! Ez kétezör esztendős! Hát már akkor is tudtak ilyen finom munkát a drótostótok?

A körüllevő emberek tanulmányosan hallgattak, legföljebb mosolyogtak a bajusz alatt, azonban nem szóltak semmit.

Csak Várakozó Vér Ferenc szólt csöndesen:

- Sönkit se köll a hitibe zavarni...

1910




Kezdőlap Előre