Bevezetés

A Hit Gyülekezetének tagja vagyok, és rögtön leszögezem, hogy nem is kívánkozom máshová. [Ez a mondat az akkori meggyőződésemet tükrözi, mivel 1998. szeptembere előtt nem létezett a BAGY, és nem volt hová mennem - NF] 1992 elején ragadott meg az Úr, és azóta sok olyan könyvet elolvastam, amelynek hatására rá kellett döbbennem, hogy a bibliai kereszténység nem mindig esik egybe a Gyülekezet által hangsúlyozott tanításokkal. Nevemet a vezetőség onnan ismerheti, hogy írtam már egy kritikát Ruff Tibor egyik cikkére - sajnos, visszajelzés nem érkezett. Jelen írásommal szeretném felhívni pásztoraim figyelmét arra, hogy az új hullám túlnyomórészt tapasztalati eredetű, és emiatt jobban meg kellene vizsgálni, mint ahogy most szokás. Nem tekintem magam álszent gőggel a Gyülekezet élő lelkiismeretének - csupán azon igyekszem, hogy ez az újonnan jött áradat végleg ki ne mossa közösségünk igei gyökereit. Írásomat egyedül a Gyülekezet vezetőségének juttatom el, annak jeléül, hogy kritikám a valódi megújulást sürgeti, s nem célom, hogy ország-világ előtt pocskondiázzam Torontót.

Mint karizmatikus keresztény hiszem, hogy a Szent Szellem bibliai ajándékai mára is szólnak. Ez nem zárja ki, hogy alkalmanként értékelően hivatkozzam nemkarizmatikus szerzőkre is - még akkor sem, ha azok minket bírálnak. Elvégre az ellenkező álláspont is tartalmazhat részigazságokat, amelyekre esetleg mi nem figyelünk oda kellőképpen, miközben a saját álláspontunk számára fontosabbnak tűnő tanításokat védelmezzük. Ezzel összhangban magam sem fogok azon mesterkedni, hogy Arnott könyvéből rosszhiszeműen kiragadjak részeket, és azokat csócsálgassam - sőt, igyekszem, hogy a szerző szavainak igazat adjak, ahol csak lelkiismeretem megengedi. Ez építő eszmecserére adhat módot.

Tagadhatatlan tény, hogy hitéletünk sok összetevőjét olyan felekezetektől örököltük, amelyekben a Szent Szellem karizmái nem nyilvánulnak meg rendszeresen - ez is bátorított arra, hogy különféle teológiai irányok képviselőit idézzem. Olvasmányaimból ugyanis többek között azt is leszűrtem, hogy különbséget kell tenni katolikus és pápista, de még reformátori és református között is - és ez a különbségtétel megtanított arra, hogy a magunk (kényszerű) felekezeti voltát se tévesszem össze magával a kereszténységgel.

Semmiféle lelkészi végzettségem nincs; teológiai és egyháztörténeti ismereteimet sem iskolában szereztem. Fél éve egy szétesett házicsoport romjain magyarázom az Igét, ahonnan mindenki szanaszét futott a "jelenségek" láttán: ki azért, mert nem értette őket; ki azért, mert úgy vélte, hogy itt nem kaphatja meg a szokásos heti feltöltődést. Én is visszahúzódtam, magamat azzal a határozatlan reménnyel biztatva, hogy a Gyülekezetben idővel kitisztul a dolog. Mielőtt azonban bármi ilyesmit észlelhettem volna, igény támadt arra, hogy újra összejöjjünk az Úr nevében. Utólag már sajgó sebnek érzem azt az időszakot, amikor a csoport nem működött - és mindent megpróbálok, hogy segítsek a meggyógyításában.

Ismétlem: bírálatommal segíteni szeretnék, nem ártani. Kérem keresztény testvéreimet, hogy a benne található vitázó fordulatokat ne undok ellenszenv morgásának, hanem a szeretet aggódó vészkiáltásainak hallják. Lakcímemet, mint a múltkor is, készségesen megadom: nyitva állok az emberi hangon folyó párbeszédre. De semmiképpen nem vagyok hajlandó arra, hogy parancsszóra elhallgassak: ellenvéleményemet csak igei cáfolat esetén vonom vissza. Akkor azonban habozás nélkül. Javaslom, hogy olvasóim a jobb megértés és a szövegegység ellenőrzése kedvéért tartsák kéznél Arnott könyvének egy példányát. Tanulmányom szerkezetében is a vizsgált könyvet követi, így az összevetés igen egyszerű lesz.