FELJEGYZÉSEK A HOLTAK HÁZÁBÓL


FORDÍTOTTA
WESSELY LÁSZLÓ

 

Első rész

Bevezetés

Szibéria távoli vidékein - sztyeppék, hegyek vagy járhatatlan erdők közepette - nagy ritkán egy, legfeljebb kétezer lakosú, faházikós, igénytelen kisvárosokra bukkanhatunk, két templommal: egyik a városban, a másik a temetőben; e városkák inkább Moszkva környéki módosabb falvakra, mintsem városra emlékeztetnek. Rendszerint bővelkednek rendőrtisztekben, ülnökökben meg alacsonyabb rangú közhivatalnokokban. Szibériában, a nagy hideg ellenére, több szempontból igen meleg a szolgálat. Egyszerű, régi gondolkodású emberek laknak erre, századok által szentesített, szilárd rend uralkodik. A köztisztviselők töltik be a nemesség szerepét. E hivatalnokok részben helyi, tősgyökeres szibériaiak, vagy pedig Oroszországból, főként a fővárosból idevetődött idegenek, akik a fizetésen felüli ellátmánytól, az oda-vissza utazásra folyósított magas összegtől megszédülve s a kecsegtető jövő reményében jönnek ide. Akik meg tudják fejteni az élet titkát, boldogan gyökeret eresztenek, s később gazdag és édes gyümölcsöket teremnek. De a könnyelműek, akik nem tudják megfejteni az élet titkát, hamarosan megunják Szibériát, és bánatosan kérdezgetik önmaguktól: minek is jöttem ide? Alig várják, hogy leteljék szolgálatuk törvényesen megszabott határideje, máris kérik áthelyezésüket, és Szibériát átkozva és gúnyolva, hanyatt-homlok menekülnek vissza. Pedig nincs igazuk: Szibériában nemcsak szolgálati, hanem sok más vonatkozásban is gyönyörű az élet. Az éghajlat nagyszerű; igen sok a kitűnő, gazdag és vendégszerető kereskedő; sok a jómódú idegen. A kisasszonyok virítanak, akár a rózsa, és roppant erényesek. A madarak az utcán röpködnek, szinte maguk ajánlkoznak a vadász puskacsövére. Errefelé hihetetlen mennyiségű pezsgőt fogyasztanak. A kaviár csodálatos. A gabona helyenként a vetőmag tizenötszörösét adja... Egyszóval, áldott föld ez itt. Csak tudni kell vele bánni. És Szibériában tudnak is vele bánni.

Egy ilyen rendkívül nyájas lakosságú, vidám és elégedett kis városban, amelynek emléke kitörölhetetlenül szívembe vésődött, ismertem meg Alekszandr Petrovics Gorjancsikov telepest, az orosz származású nemest és földbirtokost, akit feleséggyilkosságért másodfokú kényszermunkára ítéltek és száműztek. Gorjancsikov a fegyintézetben letöltött jogerős tíz év után csöndesen meghúzódva éldegélt K. városkában. Tulajdonképpen egy környékbeli járásban jelölték ki tartózkodási helyét; de a városban lakott, ahol házitanítóskodással szűkösen megkereshette kenyerét. A szibériai városokban gyakran találkozhatunk száműzöttek közül kikerülő házitanítókkal; nem idegenkednek tőlük. Legtöbbnyire francia nyelvet tanítanak, amely szinte nélkülözhetetlen az életben, és amely a száműzöttek nélkül aligha jutna el Szibéria távoli vidékeire. Alekszandr Petroviccsal első ízben egy régi, érdemdús, vendégszerető közhivatalnok, Ivan Ivanovics Gvozgyikov házában találkoztam, akinek öt, különböző korú, ragyogó reményekre jogosító leánya volt. Alekszandr Petrovics hetenként négy ízben foglalkozott a leányokkal, amiért is óránként harminc ezüstkopejkát kapott. A külseje keltette fel érdeklődésemet. Nagyon sápadt, sovány, viszonylag fiatal, harmincöt év körüli, alacsony termetű, betegesnek látszó férfi volt. Mindig nagy gonddal és európai ízlés szerint öltözött. Ha valaki beszélt hozzá, rendkívül figyelmesen és mereven nézett az illetőre, szinte minden szón eltöprengett, komoly udvariassággal hallgatta a hozzá intézett szavakat, és azt az érzést keltette, mintha az ember a kérdéseivel valami feladat elé állítaná vagy titkot akarna belőle kiszedni; végül világosan, röviden válaszolt, de minden egyes szavát latolgatta, s ezzel annyira kényelmetlen helyzetbe hozta a beszélgetőt, hogy az örült, amikor a társalgás véget ért. Ivan Ivanovicsnál kérdezősködtem felőle, és megtudtam, hogy Gorjancsikov feddhetetlen, erkölcsös életű férfiú, hiszen másképp nem is fogadta volna fel lányaihoz, viszont szörnyen emberkerülő, bújik mindenki elől; egyébiránt rendkívül művelt, sokat olvas, szűkszavú, és általában roppant nehéz szóra bírni. Egyesek szerint nyilvánvalóan bolond, bár úgy vélték, hogy ez a fogyatékosság lényegében nem is olyan nagy baj; a város számos tisztes polgára szívesen állt mindenben Alekszandr Petrovics rendelkezésére, hiszen hasznát vehették kérvények meg egyebek fogalmazásánál. Rebesgették, hogy Oroszországban előkelő rokonsága van, talán nem is az utolsók közül, de száműzetése óta minden kapcsolatot megszakított velük, s emellett állhatatosan kitart - egyszóval, szinte önmaga ellen dolgozik. Mindezen felül nálunk mindenki ismerte a történetét, tudták, hogy feleségét még házasságuk első évében féltékenységből megölte, s önként jelentkezett a rendőrségen (amit enyhítő körülményként értékeltek). Különben is az ilyen természetű bűnöket inkább szerencsétlenségnek tekintik, és legtöbbnyire sajnálkozást váltanak ki. Mindamellett ez a különc férfi mindenkit került, s csak óraadás alkalmával mutatkozott emberek között.

Kezdetben jóformán fel sem figyeltem rá; de magam sem tudom, miért, lassanként érdekelni kezdett. Volt benne valami titokzatos. Viszont a beszélgetés elől következetesen elzárkózott. Természetesen kérdéseimre mindig válaszolt, mégpedig olyan arckifejezéssel, mintha ez elsőrendű kötelessége volna; de válaszai után valahogy nehezemre esett tovább faggatni, mert társalgásunk végeztével arca mindig szenvedést és elcsigázottságot tükrözött. Emlékszem, egy ragyogó nyári estén együtt hagytuk el Ivan Ivanovics házát. Hirtelen az az ötletem támadt, meghívom magamhoz, szívjunk el egy cigarettát. Le sem írhatom, milyen borzalom jelent meg az arcán; egészen elvesztette fejét, összefüggéstelen szavakat mormolt, és hirtelen dühös pillantást vetve rám, ellenkező irányban futásnak eredt. Meghökkentem. Ettől kezdve, valahányszor találkozott velem, úgy éreztem, félelemmel néz rám. De ez nem szegte kedvem; valami vonzott hozzá, és egy hónappal később, minden bejelentés nélkül, magam kerestem fel. Mondanom sem kell, ostoba és tapintatlan lépés volt. A város legszélén bérelt lakást egy idős polgárasszonynál, aki tüdőbeteg lányával és annak tízesztendős, bájos, víg kedélyű, törvénytelen lánygyermekével lakott együtt. Amikor beléptem, Alekszandr Petrovics az asztalnál ült a kislánnyal, és olvasni tanította. Amint megpillantott, annyira zavarba esett, mintha súlyos bűn elkövetésén kaptam volna rajta. Felugrott, és tágra nyílt szemmel meredt rám. Végül leültünk; mereven figyelte pillantásomat, mintha valami különös, rejtett szándékot gyanítana benne. Ekkor döbbentem rá, hogy ez az ember már-már az őrületig gyanakvó. Gyűlölködő tekintete szinte kérdezni látszott: "Soká maradsz még?" Kis városunkról, a legfrissebb hírekről kezdtem vele beszélgetni, de ő dühödt mosollyal csak hallgatott; kiderült, hogy mit sem tud a városban közismert újságokról, sőt ezek nem is érdeklik. Majd vidékünkre és ügyes-bajos dolgaira tereltem a szót; ő némán hallgatott, és oly furcsán nézett a szemembe, hogy végül restelkedni kezdtem. Ráadásul szemlátomást felingereltem azzal az ajánlatommal, hogy a postáról magammal hozott friss, még felvágatlan folyóiratokat és könyveket, melyeket kezemben tartottam, kölcsönadom neki. Mohó pillantást vetett rájuk, de szándékát rögvest megváltoztatta, és elfoglaltságára hivatkozva, visszautasította ajánlatomat. Végül is búcsút vettem tőle, és az utcára lépve úgy éreztem, elviselhetetlenül nehéz kő esett le a szívemről. Szégyelltem magam, és arra gondoltam, roppant ostobaság olyasvalakibe kapaszkodni, akinek legfőbb gondja, hogyan bújhasson el minél jobban embertársai elől. De a történteken már nem változtathattam. Emlékszem, könyvet alig láttam nála, és így nem lehetett igaz a szóbeszéd, hogy sokat olvas. Hanem egypárszor késő éjszaka arra kocsizva világosságot láttam az ablakában. Mit csinálhatott hajnalig virrasztva? Tán csak nem írt? És ha igen, hát mit?

A körülmények három hónapra elszólítottak kis városunkból. Télre fordult az idő, mire visszajöttem; megtudtam, hogy Alekszandr Petrovics meghalt az ősszel. Teljes magányban halt meg, anélkül, hogy akár csak egyszer orvost hívatott volna. A város jóformán már el is felejtette. Lakása üresen állt. Késedelem nélkül összeismerkedtem a megboldogult háziasszonyával, mégpedig azzal a szándékkal, hogy kiszedjem belőle: mivel is foglalkozott lakója, nem írt-e valamit? Egy húszkopejkásért előhozott egy papírokkal teli szakajtót, amely a halottól maradt hátra. Az öregasszony megvallotta, hogy két füzetet eltüzelt. Mogorva és szófukar lévén, alig tudtam valamit kifaggatni belőle. Lakójáról semmi újat nem tudott mondani. Az asszonyság szerint Gorjancsikov szinte teljes tétlenségben töltötte napjait, néha hónapok múltak el anélkül, hogy könyvet vagy tollat vett volna kezébe. Viszont éjjeleken át fennhangon töprengve járt fel s alá szobájában; a kis unokát, Kátyát nagyon megszerette és dédelgette, kivált amikor megtudta, hogy Kátyának hívják; Katalin napján mindig gyászmisét mondatott valakiért. A látogatókat nem szívelte; a házat csak akkor hagyta el, mikor tanítani ment; még az öregasszonyra is ferdén nézett, amikor hetenként egyszer bement hozzá, hogy kitakarítsa a szobáját, és három év alatt jóformán egy szót sem váltott vele. Kátyától megkérdeztem, emlékszik-e még tanítójára? Némán végigmért, a fal felé fordult, és felzokogott. Kiderült, hogy ez az ember mégis képes volt szeretetet ébreszteni maga iránt.

Az írásait hazavittem, és egy álló napig rendezgettem. Háromnegyed részét tiszta papírlapok, jelentéktelen feljegyzések meg tanítványainak irkái alkották. De volt köztük egy apró betűkkel teleírt, vaskos füzet, amelyről talán a szerzője megfeledkezett, vagy félredobott, és így befejezetlen maradt: Alekszandr Petrovics - elég rendszertelenül - ebben a füzetben írta le a fegyházban töltött tíz esztendejét. Ezt a beszámolót helyenként más természetű elbeszélés szakította meg, valamilyen szörnyű, nyomasztó élmény emléke, amelyet görcsösen, egyenetlen betűkkel, mintegy belső kényszertől űzve vetett papírra. Ezeket a töredékeket többször is elolvastam, és egyre inkább meggyőződtem róla, hogy csakis őrült írhatta őket. De a fegyintézetre vonatkozó feljegyzéseket: "Jelenetek a holtak házából" - ahogy maga nevezte valahol a kéziratban - érdekesnek ítéltem. Egy nagyon távoli, eddig felderítetlen világ, bizonyos felettébb különös események és az elpusztult emberekre vonatkozó feljegyzések magukkal ragadtak. Kíváncsian merültem az egyes részletek olvasásába. Természetesen lehet, hogy tévedek. Kezdetnek kísérletképpen kiragadok két-három fejezetet; hadd ítéljen az olvasóközönség...

 

1. A holtak háza

Börtönünk az erőd peremén, közvetlen a sáncárok mellett állt. A kerítés hasadékán a fogoly néhanapján kikukucskált a nagyvilágba: nem lát-e valamit? - de az ég egy csücskénél, az árok gazzal benőtt magas sáncánál és az éjjel-nappal fel-alá járkáló őrnél egyebet nem látott. Ilyenkor tüstént arra gondolt, hogy még hosszú éveken át csak a kerítés hasadékán nézegethet kifelé, s mindig ugyanazt a sáncot, ugyanazokat az őröket s az égnek azt a kis csücskét láthatja, amely nem is a börtön, hanem a távoli szabad térségek felett húzódik. Képzeljenek el egy kétszáz lépés hosszú, százötven lépésnyi széles udvart, amelyet szabálytalan hatszögben magas palánk, azaz mélyen a földbe vájt, jókora, kihegyezett oszlopokon (karókon) nyugvó, vízszintes deszkákkal szorosan összefogott kerítés vesz körül; ez a fegyintézet külső kerítése. Egyik oldalába éjjel-nappal fegyveresen őrzött kaput építettek, amelyet csak parancsra meg munkába indításkor tárnak ki. Ott, a kapun kívül terült el a ragyogó szabad világ, ahol szabad emberek éltek emberi módon. A palánkon belüliek arról a világról mint valami tündérmeséről ábrándoztak, mert a fegyintézetben külön, sajátos, semmivel össze nem hasonlítható világ honolt; itt külön törvények, külön ruházat, saját erkölcsök és szokások uralkodtak, élőholtak háza ez, sehol máshol fel nem lelhető élet és másfajta emberek. Hát ennek a különös zugnak a leírásába fogok most bele.

A palánkon belül néhány épületet látni. A tágas udvar belső oldalán két, gerendákból ácsolt, hosszú, földszintes épület húzódik. Barakkok. Itt élnek a foglyok kategória szerint osztályozva. Távolabb, az udvar mélyén egy másik faépület: a két részre osztott konyhaétkező; odább pedig még egy épület, ahol a raktárak, vermek, fészerek emelkednek egy fedél alatt. Az udvar közepe egyenletes, eléggé nagy, szabad térség. Itt sorakoznak fel a foglyok, itt folyik a reggeli, déli és esti létszámellenőrzés, névsorolvasás - az őrség éberségétől és gyors számlálókészségétől függően, néha többször is napjában. Az épület és a kerítés között körös-körül eléggé széles sáv maradt. Az emberkerülő és mogorva természetű foglyok itt, az épületek mögött sétálgattak, s kedvükre töprenghettek, távol mások tekintetétől. Az ilyen séták közben, ha szembejöttek velem, szerettem belenézni mogorva, megbélyegzett arcukba, és találgattam, miféle gondolatok is járhatnak fejükben. Egyik fegyenc legkedvesebb foglalkozásként a palánk oszlopait számolta szabad idejében. Számon tartotta az ezerötszáz oszlop mindegyikét, és valamennyi fontos volt számára. Egy-egy oszlop egy napot jelentett. Mindennap leszámított egyet, és a fennmaradt oszlopok mennyiségéből szemléletesen látta, hány napot kell még eltöltenie a börtönben büntetése lejártáig. Nagy volt az öröme, ha a hatszög valamelyik oldalát befejezte. Még sok éve volt hátra: de a hosszú fegyházi évek nagy türelemre tanítják az embert. Egy ízben megfigyeltem, hogyan vett búcsút társaitól egy fegyenc, aki húsz évet töltött a börtönben, és végül szabadlábra került. Akadtak még, akik emlékeztek rá, hogyan lépett be a kapun húsz évvel azelőtt, fiatalon, gondtalanul, ügyet sem vetve bűnére, sem büntetésére. Ősz, öreg emberként, komor és szomorú ábrázattal távozott. Betért mindegyik barakkba, imát mondott a szentkép előtt, utána mélyen meghajolt, és kérte társait, tartsák meg jó emlékezetükben. Emlékszem egy másik esetre is: estefelé történt, hogy az egyik foglyot, egy valaha jómódú szibériai parasztgazdát a kapuhoz hívták. Fél évvel azelőtt értesítést kapott, hogy felesége férjhez ment, ami nagyon elbúsította. Most eljött maga az asszony, kihívatta beszélőre, és csomagot adott neki. Mindössze két percig beszélgettek, mindketten elsírták magukat, és örökre búcsút vettek egymástól. Láttam az arcát, mikor visszajött a barakkba... Igen, ez a hely megtanítja türelemre az embert.

Alkonyatkor mindnyájunkat a barakkokba tereltek, és lakatra zártak éjszakára. Számomra mindig nyomasztó volt a visszatérés az udvarról a barakkba, ebbe a faggyúgyertyával gyéren világított, fojtogató szagú, fülledt levegőjű, hosszú, alacsony helyiségbe. Ma nem is értem, hogyan bírtam ott tíz évet elviselni. A közös priccsen három deszka jutott nekem: ennyi volt az én helyem. A mi barakkunkban harminc ember aludt ugyanazon a priccsen. Télen korán ránk zárták az ajtót; néhány óra is eltelt, amíg mindenki elaludt, de addig - zaj, lárma, nevetés, káromkodás, bilincsek csörrenése, füst és korom, borotvált koponyák, megbélyegzett arcok, elrongyolódott rabruhák: mindenen a megalázottság, megtiportság bélyege... bizony, szívós teremtés az ember! Azt hiszem, az embert legjobban ezzel jellemezhetjük: olyan lény, aki mindent megszokik.

A fegyintézet létszáma szinte állandóan kétszázötven fő körül mozgott. Egyesek jöttek, mások idejük leteltével eltávoztak, s voltak, akik meghaltak. Hányféle ember fordult meg ott! Úgy hiszem, Oroszország valamennyi kormányzósága, valamennyi vidéke képviselve volt. Akadtak idegen telepesek és egynéhány kaukázusi hegylakó is. Mindenkit a bűn súlyossága s a kirótt évek száma szerint osztályoztak. Feltehetően nincs az a bűn, amelynek ne lett volna képviselője. A fegyintézet lakóinak zöme polgári száműzött fegyencekből (vagy ahogy a foglyok együgyűen mondták, "cibilekből") került ki. A társadalomból kivetett, minden emberi joguktól megfosztott bűnözők voltak ezek, megbélyegzett arcuk is örök kitaszítottságukról tanúskodott. Nyolc-tizenkét évi kényszermunka után életfogytiglan Szibéria valamelyik járásába száműzték őket. Akadtak katonai fegyencek is, akiket - akárcsak az orosz büntetőszázadokban szolgálókat - nem fosztottak meg jogaiktól. Büntetésük általában rövid volt, és ennek letelte után visszaküldték őket állomáshelyükre a szibériai századokhoz, de sokan újabb súlyos bűn fizetségéül csakhamar visszakerültek a börtönbe, persze most már nem rövid időre, hanem húsz évre. Ezt a kategóriát "törzslakóknak" nevezték. Az ilyen "törzslakót" sem fosztották meg teljesen elemi jogaitól. Végül volt még egy, a legelvetemültebb bűnözőkből, főleg katonákból kikerült elég szép számú társaság, ezt "szigorított osztálynak" hívták. Kerültek közéjük bűnözők Oroszország minden részéből. Örökös raboknak tekintették önmagukat, és maguk sem tudták, hány évre szól az ítélet, hiszen a törvény értelmében a kényszermunka idejét bármikor kétszeresére, háromszorosára emelhették. Börtönbüntetésük után még a legsúlyosabb szibériai kényszermunka várt rájuk. "Nektek egyszer lejár az időtök, de mi itt gürcölünk, amíg csak kényszermunka lesz" - mondogatták a többi fogolynak. Később hallottam, hogy ezt a kategóriát megszüntették. Ugyanígy megszűnt börtönünkben a polgári száműzöttek kategóriája is; ehelyett közös katonai fegyencszázadot létesítettek. Egyidejűleg megváltozott a parancsnokság is. Így hát én a régmúltba vesző, ma már nem létező, hajdani állapotokat írom le...

Régen történt mindez; ma szinte álomnak tűnik. Emlékszem, hogyan érkeztem meg a fegyházba egy decemberi napon. Már majdnem leszállt az este, az emberek éppen hazatérőben voltak a munkából, és felsorakoztak létszámellenőrzésre. Hosszú várakozás után egy bajuszos altiszt végre kinyitotta előttem ennek a különös telepnek a kapuját, ahol oly sok évet kellett eltöltenem, ahol annyi mindent kellett elviselnem; ha nem személyesen tapasztalom ki, fogalmam sem lett volna minderről. Például el sem tudtam képzelni, mennyire szörnyű és kínzó érzést szül az, hogy tíz év alatt egy percig sem lehet egyedül az ember. A munkán mindig őrizet mellett, otthon kétszáz emberrel egybezárva, és soha, de soha egy percnyi egyedüllét! De hiszen ha csak ehhez kellett volna hozzászoknom!...

Voltak itt gyilkosok, akik nem szándékosan öltek, voltak hivatásosak, voltak útonállók és haramiavezérek. Akadt egyszerű zsebmetsző, csavargó, uzsorás, csaló, meg olyan is, akiről nehéz megállapítani, miért is került ide. Persze mindegyiküknek megvolt a maga története, kusza és nyomasztó, akár a mámor az esti ivászat után. A múltjukról általában keveset beszéltek, legtöbbnyire szófukarok voltak, és emlékezetükből szemmel láthatóan igyekeztek kitörölni a múltat. Ismertem még gyilkost is, akinek harsogó vidámsága, örökös gondtalansága elárulta, hogy lelkiismerete soha meg nem szólalt. De akadtak komor arcú, örökké hallgatag emberek is. Általában ritkaságszámba ment, hogy valaki elmesélje életét, igaz, ott a kíváncsiság nem volt divatos, sem szokásos, bevett dolog. Nagy ritkán mégis megesett, hogy valaki unalmában beszélni kezdett, társa meg komoran, szenvtelenül hallgatta. Itt senki sem ejthette csodálatba a másikat! "Mi művelt emberek vagyunk" - szerették ismételgetni furcsa önelégültséggel. Emlékszem, egy ízben valamelyik becsípett haramia (a fegyházban is lehetett néha italt szerezni) elmondta, hogyan ölt meg egy ötéves kisfiút: előbb egy játékszerrel magához csalogatta, majd bevitte egy fészerbe, és leszúrta. Az egész barakk, amely mindeddig jól mulatott a haramia tréfáin, most egy emberként ordított rá, és elhallgattatta; az elítéltek haragját nem a felháborodás váltotta ki, hanem az, hogy erről nem helyénvaló, mivel erről nem szokás beszélni. Itt megjegyzem, hogy ez a népség valóban szerzett bizonyos műveltséget - mégpedig a szó szoros értelmében. A raboknak mintegy a fele tudott írni-olvasni. Akad-e még hely, ahol az orosz nép tömegében összegyűlt és találomra kiválasztott kétszázötven embernek a fele ért az íráshoz-olvasáshoz? Később hallottam, hogy valaki efféle adatokból következtetve azt bizonygatta, hogy a tudás hajtja bűnbe a népet. Ez tévedés; a bűnözésnek egészen más oka van, persze azzal is egyet kell érteni, hogy a tudás fejleszti a nép öntudatát. Ez természetesen egyáltalán nem baj.

A fegyencek ruházata is különbözött az ítélet súlyossága szerint: egyesek zekéjének a fele sötétbarna, másik fele szürke szövetből készült, akárcsak a nadrág: egyik szára szürke, másik sötétbarna. Egy ízben, miközben kint dolgoztunk, egy kalácsárus lány odajött közel a foglyokhoz, sokáig elnézegetett engem, majd váratlanul felkacagott: "Tyű, de ronda! - fakadt ki belőle. - Nem jutott elég sem a szürke, sem a barna posztóból!" Volt, akinek a zekéje szürke anyagból készült, csupán az ujja volt barna. Kategóriák szerint borotválták a hajat is; egyeseknek hosszában nyírták le a fél koponyáját, másoknak pedig széltében.

Ám már első pillantásra is élesen kiütköztek ennek a különös családnak bizonyos közös vonásai; még a legkirívóbb, a legeredetibb egyéniségek is, akik akaratlanul is uralkodtak a többiek felett, igyekeztek alkalmazkodni a fegyház légköréhez. Általában elmondhatom, hogy egynéhány harsogóan jókedvű és éppen ezért közutálatnak örvendő fickót kivéve, ez a népség egytől egyig mogorva, irigy, roppant hiú, kérkedő, sértődékeny volt, és a legmesszebbmenően ragaszkodott a kialakult szokásokhoz. A legfőbb erénynek számított, ha semmin sem csodálkozott valaki. Valamennyiüknek szinte beteges rögeszméje volt: milyen legyen a magatartásuk a külvilág felé. Mégis gyakran megesett, hogy a legnagyobb fennhéjázást szinte egyik percről a másikra a legmélyebb kishitűség váltotta fel. Volt ott egynéhány valóban erős egyéniségű ember; ezek egyszerűen viselkedtek, nem képmutatóskodtak. De akármilyen furcsán hangzik, még ezek között is akadt egynéhány határtalanul, szinte betegesen hivalkodó ember. Általában a hivalkodás meg a külsőség lett a legfőbb gondjuk. A foglyok zömmel züllöttek voltak, megdöbbentően elaljasodtak. A pletyka, az áskálódás állandóan folyt; pokol volt ez, egyiptomi sötétség. Mégis, a fegyintézet házirendje meg a bevett szokások ellen senki sem mert fellázadni. Mindenki engedelmeskedett. Akadtak a tömegből kiemelkedő, nehezen alkalmazkodó jellemek, de végül ezek is megtörtek. Kerültek közénk olyanok is, akik odakünn annyira fékevesztett életet éltek, annyira megfeledkeztek minden mértékről, hogy szinte nem is tudták, mit tesznek, s mérhetetlen hivalkodottságuktól fűtve, mintegy lidérces káprázatban követték el a bűntettet. De itt egykettőre lecsillapították őket, még akkor is, ha börtönbe kerülésük előtt egy egész város vagy falu rémei voltak. Az újonc, alighogy körülnézett, rögtön rádöbbent, hogy nem oda került, ahova szeretett volna, itt senkit sem lehet elképeszteni; észrevétlenül beletörődött tehát sorsába, és beolvadt a tömegbe, alkalmazkodott az általános magatartáshoz. Kívülről nézve ez a magatartás sajátos, egyéni méltóságot hordozó viselkedést tükrözött, ez jellemezte a fegyház szinte valamennyi lakóját. Mintha a fegyenc név valamiféle rangot, méghozzá tiszteletre méltó rangot jelentene. A szégyennek vagy a megbánásnak a legcsekélyebb nyomát sem lehetett felfedezni! Egyébiránt valami külsődleges, mondhatni "hivatalos" megbékélést, amolyan higgadt okoskodást is megfigyelhettem rajtuk. "Elveszett emberek vagyunk - mondogatták. - Nem tudtál a szabadsággal élni, most hát irtsd az erdőt, és tarts lépést a sorban." - "Nem hallgattál apádra, anyádra, hallgatsz most a dobszóra." - "Nem kellett az aranyélet, cipeld hát a kötőféket." Gyakran ismételgettek effélét, mint valami erkölcsi tanulságot, példabeszédet, szólásmondást, anélkül, hogy komolyan vették volna; csak üres szavak maradtak. Aligha akadt egyetlen rab, aki lelke mélyén elismerte volna bűnösségét. De próbálná meg bárki, nem közülük való a fogoly szemére vetni a bűnét (itt megjegyzem, az orosz szellemmel ellentétben áll a bűnösök megpirongatása), káromkodások özönét zúdítaná magára. Egytől egyig nagy mesterek voltak a káromkodásban, kiművelten, művészi tökéllyel káromkodtak. Úgyszólván tudományos fokra emelték; nem annyira a szavakkal, mint inkább azok sértő értelmével, sértő szellemével, eszméjével igyekeztek bántani - ez sokkal finomabb, de mérgezőbb. A véget nem érő civakodások is egyre fejlesztették közöttük ezt a tudományt. Ez a népség botfenyítés alatt dolgozott, így hát lopta a napot, lezüllött; ha netalán azelőtt rendes ember volt, a fegyházban mindenképpen elzüllött. Egy se került ide jószántából, valamennyien idegenek voltak egymásnak.

"Három bocskort is elnyűtt az ördög, amíg egy csomóba terelt bennünket" - mondogatták. Talán ezért divatoztak ebben a pokoli életben a pletykák, intrikák, vénasszonyos sugdolózások, az irigykedés, civakodás, gonoszság. Nincs az a vénasszony, aki olyan hárpia tudna lenni, mint egynémely gonosztevő. Ismét hangsúlyozom, akadt köztük nem egy erős, határozott jellem, félelmet nem ismerő férfi, aki egész életében parancsoláshoz, mások megtöréséhez szokott. A többiek ösztönösen tisztelték őket, és noha azok féltékenyen vigyáztak tekintélyükre, mégsem igyekeztek mások terhére lenni, kerülték az ocsmány káromkodást, méltóságteljesen viselkedtek, józanul gondolkoztak, és nem kötelességtudatból, hanem valami néma megállapodás alapján, jóformán mindig engedelmeskedtek a parancsnokságnak, felismerve az ilyen viselkedés kölcsönös előnyeit. Egyébként az őrség is eléggé kesztyűs kézzel bánt velük. Emlékszem, egy ilyen rettenthetetlen és elszánt rabot, akit a parancsnokság is jól ismert vadállati hajlamairól, valamilyen vétségért fenyítésre szólították. Munkaszüneti, nyári nap volt. A fegyintézet közvetlen parancsnoka, egy törzstiszt, személyesen jelent meg a kapu melletti őrszobán, hogy részt vegyen a fenyítésnél. Ezt az őrnagyot a fegyencek végzetüknek tekintették; annyira üldözte őket, hogy reszkettek tőle. Esztelen szigorúságában "ráveti magát az emberekre", mondták róla a foglyok. Legjobban féltek átható hiúztekintetétől, amely elől semmi sem maradt rejtve. Oda se kellett néznie, úgy is meglátott mindent. Ha átlépte a rabtelep küszöbét, máris tudta, mi történik a túlsó végében. A foglyok elnevezték nyolcszeműnek. Helytelen módszert követett. Eszeveszett gonosztetteivel még jobban elvadította az amúgy is elvadult embereket, és ha a felettes parancsnoka nem lett volna nemes lelkű, józan eszű ember, aki néha mérsékelte az őrnagy vad kirohanásait, bizony nagy bajokat okozott volna kíméletlen módszereivel. Ma sem értem, hogyan fejezhette be pályafutását baj nélkül; élve és jó egészségben vonult nyugdíjba, igaz, hogy bűnvádi eljárást indítottak ellene.

A rab elsápadt, mikor kiszólították a sorból. Rendszerint némán és elszántan feküdt le a deresre, szótlanul tűrte a botbüntetést, majd utána ziláltan, de hidegvérrel felkelt, és bölcs megadással tekintett a vele történt balesetre. Igaz, hogy mindig kesztyűs kézzel is bántak vele. Ez alkalommal azonban úgy érezte, hogy neki van igaza. Elsápadt, s anélkül, hogy kísérői észrevették volna, egy éles angol dikicset rejtett zekéje ujjába. A kés - és általában minden éles szerszám - a legszigorúbb tilalom alá esett a fegyházban. Gyakran rendeztek súlyos büntetéssel fenyegető, rajtaütésszerű és alapos motozást, de ahogy igen nehéz megtalálni a tolvajnál, amit különösen el akar rejteni, a börtönben oly nélkülözhetetlen kést meg a szerszámokat a motozások ellenére sem lehetett kiirtani. Ha el is kobozták, azonnal újabbak jelentek meg. Az egész rabtelep a kerítéshez futott, és szorongó szívvel lesett ki a palánk hasadékain. Valamennyien tudták, hogy Petrov ez egyszer nem lesz hajlandó a deresre feküdni, és az őrnagynak ütött az utolsó órája. De a döntő pillanatban őrnagyunk a botozás ellenőrzését egy másik tisztre bízva kocsijába ült, és elhajtatott. "Maga az Isten mentette meg!" - mondták később a foglyok. Ami pedig Petrovot illeti, a lehető legnyugodtabban tűrte a büntetést. Az őrnagy eltávozásával dühe is elpárolgott. A fogoly egy bizonyos fokig engedelmes és alázatos, de a húrt nem szabad túlfeszíteni. Itt megjegyzem, nincs izgalmasabb látvány a türelmetlenség és zúgolódás néha egészen különös kitöréseinél. Olykor az ember évekig tűr, meghunyászkodik, elviseli a legkínzóbb fenyítéseket, de valami apróság, jelentéktelen semmiség miatt hirtelen kitör. Bizonyos szempontból ilyenkor őrültnek is tarthatnák, s ezt is teszik.

Mint már mondottam, a hosszú évek során a megbánás legkisebb jelét sem láttam ezeknél az embereknél, nyomát sem a lelkiismeret-furdalásnak, és zömükben legbelül úgy érezték, hogy nekik van igazuk. Ez tény. Természetesen ehhez sokban hozzájárul a hiúság, a sok rossz példa, a fenegyerekeskedés meg egy bizonyos álszemérem. Bár ami azt illeti, ki állíthatja, hogy kifürkészte ezeknek az elveszett embereknek lelke mélyét, és megfejtette mindazt, ami egy egész világ elől rejtve van? Hanem annyi hosszú éven át ezekben a szívekben mégiscsak észre lehetett volna venni, megragadni valami belső bánatról, szenvedésről tanúskodó vonást. De ilyesminek nyoma sem volt. Így hát nem is létezett. Úgy vélem, a bűnt nem lehet adatok, előre gyártott szempontok alapján megítélni, és a bűn filozófiája sokkal bonyolultabb, mint feltételezik. Természetesen a fegyház meg a kényszermunka rendszere sem javítja meg a bűnöst; ezek csupán büntetnek, és biztosítják a társadalom nyugalmát a gonosztevő további támadásaitól. A börtön meg a legszigorúbb kényszermunka csupán gyűlöletet, a tiltott gyönyörök utáni vágyakozást és szörnyű könnyelműséget fejleszt ki a bűnözőben. Szilárdan meg vagyok győződve róla, hogy az annyira magasztalt magánzárkarendszer is csak hamis, megtévesztő célt ér el. A zárka kiszívja a fogoly életnedvét, megnyomorítja lelkét, legyengíti, megfélemlíti, és végül a lelkileg elsorvadt, féleszű múmiát mint a megjavulás és megbánás mintaképét állítja elénk. A társadalomra támadó bűnöző természetesen gyűlöli a társadalmat, és önmagát jóformán mindig ártatlannak, igaznak tekinti. Tegyük még hozzá, hogy a társadalomtól már elszenvedte a megtorlást, és ennélfogva úgy érzi, hogy megtisztult, és lerótta tartozását. Efféle szempontok alapján szinte igazolnunk kellene a bűnözőt. De a különböző szempontok ellenére mindenki egyetérthet abban, hogy vannak bűncselekmények, amelyek mindenkor és mindenhol, a világ kezdete óta minden törvénykezés szerint vitathatatlanul bűncselekménynek számítottak, és annak is fognak számítani, amíg csak az ember ember. Csupán itt, a börtönben voltam fültanúja annak, hogy a legszörnyűbb, legmegdöbbentőbb bűntettekről, legiszonyúbb gyilkosságokról is fesztelenül, gyermekien vidám nevetéssel beszélnek. Különösen egy apagyilkos nem megy ki a fejemből. Nemesember volt, állami hivatalt töltött be, és hatvanéves apja a tékozló fiút látta benne. Zilált életet élt, és nyakig ült az adósságban. Apja igyekezett korlátok közé szorítani, a lelkére beszélt; az apának volt háza, birtoka, a fia pénzt is gyanított nála, s az örökségre vágyva megölte. Tettét csak egy hónappal később fedezték fel. A gyilkos maga jelentette be a rendőrségen, hogy apja nyomtalanul eltűnt. Egy egész hónapot a legförtelmesebb dorbézolással töltött el, végül távollétében a rendőrség megtalálta a holttestet. Az udvar egész hosszát egy deszkával fedett, szennyvízlevezető árok szelte át. Ebben az árokban feküdt a felöltöztetett, megmosdatott holttest, levágott ősz fejét a gyilkos visszaillesztette a törzshöz, még párnát is tett alá. Bűnösségét nem ismerte be; megfosztották nemességétől, rangjától, és húszévi kényszermunkára száműzték. A vele együtt töltött idő alatt mindig a legvidámabb hangulatban láttam; határtalanul izgága, könnyelmű, meggondolatlan ember volt, de távolról sem ostoba. A kegyetlenségnek semmi nyomát nem tapasztaltam nála. A foglyok megvetették, de nem a bűnéért, amiről itt soha nem tettek említést, hanem bolondosságáért, oda nem illő viselkedéséért. Néha megemlítette apját. Egy ízben arról beszélgetett velem, hogy a vasegészség családjukban öröklődő tulajdonság, majd hozzátette: "Lám, szülőapám sohasem panaszkodott semmilyen betegségről egészen élete végéig." Az ilyen vadállati közömbösség szinte hihetetlen. Ez kirívó jelenség. Itt a tudomány számára is ismeretlen alkati hibáról, testi-lelki elkorcsosulásról és nem bűnözésről van szó. Én természetesen nem hittem a bűnösségében, de a vele egy városból valók, akik az eset minden részletét ismerték, elmondták a történetét. A tények annyira kézenfekvőek voltak, hogy lehetetlen volt kételkedni bennük.

Egy éjjel a foglyok hallották, hogy álmában így kiabál: "Szorítsd le, szorítsd! Vágd le a fejét, a fejét!..."

Majdnem mindegyik fogoly beszélt, rémképeket látott alvás közben. Álmukban legtöbbnyire káromkodtak, tolvajnyelven kiabáltak, meg a "kés", "balta" szavakat mormolták. "Meggyötört emberek vagyunk - mondogatták -, szétverték a belsőnket, ezért kiabálunk álmunkban."

A kincstári fegyházi munka nem foglalatosság, hanem kényszer; a fogoly ledolgozta a magáét, vagy el töltötte a kiszabott időt és visszatért a börtönbe. Gyűlölettel tekintettek a munkára. Külön foglalatosság nélkül - amely egész gondolat- és képzeletvilágukat betöltötte - senki sem bírta volna ki a börtönben. De hát miképp is tudna itt a maga akarata és kedve szerint, kellő módon és szabályszerűen élni ez a szellemileg eléggé fejlett, sokat élt és élni akaró népség, amelyet erőszakkal tereltek ide egy csomóba, és erőszakkal szakítottak ki a társadalomból, a megszokott életből? A semmittevés hatására olyan bűnös hajlamok ütköztek volna ki belőlük, aminőkről azelőtt fogalmuk sem volt. Az ember munka és törvényes, szabályszerű létkörülmények nélkül képtelen élni, elzüllik, vadállattá válik. Éppen ezért, eme természetes igények ösztönzésére és sajátos önfenntartási ösztöntől hajtva minden fogolynak megvolt a maga mestersége vagy foglalatossága a rabtelepen. A hosszú nyári napot rendszerint betöltötte a kincstári munka; a rövid éjszaka szinte arra sem volt elegendő, hogy kialudja magát a fogoly. De télen, alighogy alkonyodott, a rabot a rendtartás szerint be kellett zárni. Mitévő legyen a hosszú, unalmas esti órákban? Ezért aztán a tilalom ellenére majdnem minden barakk hatalmas műhellyé változott. A munka, a foglalatosság tulajdonképpen nem volt eltiltva, viszont éles szerszámokat szigorúan tilos volt tartani, ezek nélkül pedig lehetetlen dolgozni. Tehát suttyomban dolgoztak, és úgy hiszem, bizonyos esetekben a parancsnokság szemet hunyt efelett. Igen sok fegyenc minden szakmai tudás nélkül került a fegyházba, de másoktól eltanult valamit, és mint jó mesterember került szabadlábra. Akadtak ott cipészek, papucskészítők, szabók, asztalosok, vésnökök és aranyozók. Volt köztük egy Iszaj Bumstein nevű zsidó ékszerész és uzsorás. Valamennyien dolgoztak, pénzt kerestek. A városból kaptak rendeléseket. A pénz ércbe vert szabadságot jelent, és éppen ezért tízszeresen drága kincs a szabadságtól teljesen megfosztott ember számára. Mikor csörög a zsebében, már félig megnyugszik, ha nem is tudja elkölteni. De azért a pénzt mindig és mindenkor el lehet verni, annál is inkább, mivel a tiltott gyümölcs kétszeresen édesebb. A fegyházban még italt is lehetett szerezni. A pipázás is szigorúan tiltva volt, mégis valamennyien dohányoztak. A pénz meg a dohány óvott a skorbuttól és egyéb betegségektől. A munka meg óvott a bűnöktől; munka nélkül a foglyok egymást falták volna fel, akárcsak a palackba zárt pókok. Ennek ellenére, a munka és a pénz is tilos volt. Gyakran megesett, hogy éjjel rajtaütésszerű motozást rendeztek, elkoboztak minden tiltott holmit, és akárhogy rejtegették is a garast, olykor mégis a motozók kezébe került. Ezért aztán nem nagyon tartogatták, és a lehető leggyorsabban elitták, ezért került a fegyházba a bor. A motozások után, akiket rajtacsíptek, nemcsak hogy mindenüket elvesztették, de rendszerint súlyos fenyítést is kaptak. De minden motozás után hamarosan pótolták az elveszett kincseket, megjelentek az új holmik, és minden ment a régi kerékvágásban. A parancsnokság is tudott erről, s a foglyok sem zúgolódtak a büntetések miatt, noha az ilyen élet olyan volt, akár a Vezúv hegycsúcsán letelepedett embereké.

Aki nem tanult ki mesterséget, más módon foglalatoskodott. Akadtak egészen eredeti módszerek. Egyesek csupán adásvétellel foglalkoztak, és néha olyan holmin is sikerült túladniuk, amelyet a börtön falain kívül soha senkinek eszébe nem jutott volna, hogy eladja vagy megvegye, sőt árunak sem számíthatott. A fegyház roppant szegény volt, és virágzott az üzérkedés. A legutolsó rongy is értéket képviselt, hisz valamire fel lehetett használni. A nincstelenség következtében a pénznek is egészen más értéke volt, mint a szabad életben. Fárasztó és bonyolult munkát garasokkal fizettek meg. Voltak egyesek, akik sikeresen űzték az uzsorásmesterséget. Az adósságba keveredett vagy tönkrement fogoly utolsó holmiját is az uzsoráshoz vitte, amiért szörnyű magas kamatra néhány rézpénzt kapott. Ha határidőre nem váltotta ki, a holmija elodázhatatlanul és kíméletlenül dobra került; az uzsora annyira virágzott, hogy még a kincstári, leltári holmit is - mint például a kincstári fehérneműt, csizmát és a többit - elfogadták zálogba; olyan holmikat, amelyekre minden fogolynak bármikor szüksége lehet. De az ilyen zálogosdi mellett volt persze egy másfajta üzlet is, ami nem is olyan meglepő; a fogoly alighogy zálogba tette holmiját, alighogy felvette érte a pénzt, se szó, se beszéd, azonnal kihallgatásra jelentkezett a fegyház napos főnökénél, és bevallotta, hogy zálogba tette a kincstári holmit, amelyet azonnal elkoboztak az uzsorástól, s nem is tettek róla jelentést a felsőbb parancsnokságnak. Érdekes, hogy az ilyesmiért még veszekedés sem támadt soha: az uzsorás némán és mogorván visszaszolgáltatta a holmit; alkalmasint számolt vele, hogy ez lesz a vége. Meglehet, magában elismerte, hogy a zálogbaadó helyén ő is így tenne, s ha utána mégis káromkodott egy darabig, ez harag nélkül, csupán lelkiismerete megnyugtatására történt.

Általában szörnyen lopkodtak egymástól. Jóformán mindegyiknek volt egy lakatra zárt ládája a kincstári holmik őrzésére. Ezt nem tiltották; de a ládák sem jelentettek biztonságot. Azt hiszem, könnyű elképzelni, milyen kitanult tolvajok kerültek oda. Velem is megesett, hogy az egyik fogoly, aki őszinte hívem volt (ezt nem kérkedésből mondom), ellopta a Bibliámat, az egyetlen könyvet, amelyet engedélyeztek a fegyházban; még aznap ő maga ismerte be tettét, nem bűnbánatból, csupán, mert megsajnált, mikor látta, hogy sokáig keresgélem. Voltak itt kocsmárosok, akik gyorsan meggazdagodtak a borkereskedéssel. Az italkereskedésről még külön szólni fogok; a dolog eléggé érdekes. Sokan kerültek fegyházba csempészés miatt, és éppen ezért nem meglepő, hogy a motozások meg a fegyveres őrség ellenére mégis behoztak italt. Itt megjegyzem: a csempészés jellegénél fogva sajátos bűnözés. Elképzelhető-e, hogy egyes csempészek szemében a pénz, a haszon csupán másodrendű szerepet játszik, egészen háttérbe szorul? Pedig így van. A csempész szenvedélytől űzve, hivatásból dolgozik. Bizonyos mértékben költő. Mindent kockára tesz, vállalja a legszörnyűbb veszélyeket, ravaszkodik, kifundál sok mindent, és legtöbbnyire szerencsésen megússza; néha szinte ihlettel dolgozik. Ez a szenvedély éppoly erős, mint a kártyajáték. A börtönben ismertem egy hatalmas termetű, de nagyon szelíd, csendes, jámbor természetű embert - megfoghatatlan, hogyan kerülhetett ide. Annyira szelíd volt és alkalmazkodó, hogy a rabságban töltött hosszú évei során soha nem akasztott tengelyt senkivel. A nyugati határ mentén született, csempészés miatt került ide, természetesen itt sem tudta türtőztetni magát, és a fegyházba is belopkodta az italt. Hányszor megbüntették, és mennyire félt a bottól! Pedig a pálinkacsempészés egész jelentéktelen hasznot hajtott neki. A szesz csupán a vállalkozót gazdagította. Ez a különc ember a művészetet magáért a művészetért szerette. Siránkozott, akár egy asszony, és hányszor megesett, hogy a fenyítés után esküdözött, fogadkozott, többé nem fog csempészni. Néha esküjét férfiasan egy egész hónapig állta, de mégsem tudott kitartani. Hát az ilyenféle raboknak köszönhettük, hogy szesz mindig akadt a fegyházban.

Végül, volt még egy jövedelmi forrás, amely bár nem gazdagította a foglyot, viszont állandó és nemes jövedelemnek számított. Az adományok. Társadalmunk felsőbb osztályainak fogalmuk sincs róla, hogy a kereskedők, kispolgárok és egész népünk mennyire gondoskodik a "szerencsétlenekről". Az adományok szinte szakadatlanul jöttek, majdnem mindig kenyér, kalács, sütemény, nagy ritkán pénz formájában. Sokunk - különösen a szigorúan zárkában tartott elítéltek - sorsa az ilyen adományok nélkül elviselhetetlen lett volna. Az adományokat a foglyok szinte vallásos áhítattal osztják el egyenlő mértékben egymás között. Ha nem jut mindegyikre egy egész kalács, akkor néha hat egyenlő részre szeletelik, és mindegyik rab feltétlenül megkapja a maga kis darabját. Emlékszem az első esetre, amikor pénzadományban részesültem. Rövidesen a fegyházba való érkezésem után történt. Egyedül, egy őr kíséretében jöttem vissza a reggeli munkáról. Egy anya és tíz év körüli, angyalian szép kislánya jött szembe velem. Már láttam őket egyszer. Az anya katonaözvegy volt. Férje, egy fiatal katona, vizsgálati fogságban ült, és a börtönkórházban halt meg éppen akkor, amikor én is ott feküdtem. Felesége és a lánya eljöttek, hogy utolsó búcsút vegyenek tőle. Mindketten szörnyen sírtak. Mikor a kislány megpillantott, elpirult, és valamit súgott anyjának; az asszony azonnal megállt, tarsolyából kikeresett egy negyedkopejkást, és odaadta a kislánynak, aki utánam szaladt... "Fogjad, te »szerencsétlen«, vedd el ezt a kopejkát Krisztus nevében..." - hadarta, odafutott hozzám, és kezembe nyomta a pénzt. Elfogadtam az adományát, s a kislány igen megelégedetten szaladt vissza anyjához. Ezt a kopejkát hosszú ideig őriztem.

 

2. Első benyomások

Az első hónap és általában börtönéletem első ideje még élénken él bennem. A későbbi éveim sokkal homályosabban derengnek képzeletemben. Néha teljesen elhalványulnak, és egyetlen súlyos, fojtogató emlékké olvadnak össze.

De mindaz, amit a fegyházban eltöltött első napokban tapasztaltam, ma is úgy él bennem, mintha tegnap történt volna. Ez így természetes.

Világosan emlékszem, hogy fegyencéletem első heteiben legjobban az lepett meg, hogy nem találtam benne semmi különösképpen megdöbbentőt, rendkívülit, jobban mondva, váratlan dolgot. Mintha mindezzel már találkoztam volna, amikor Szibéria útjait róva igyekeztem elképzelni, milyen sors vár rám. De hamarosan a legkülönösebb meglepetésekkel, a legelképesztőbb esetekkel találkoztam jóformán minden lépésnél. Később, hosszabb fegyházi tartózkodásom után eszméltem csak rá és fogtam fel teljességében a rabéletet a maga rendkívüliségében, megdöbbentő mivoltában, és egyre jobban csodálkoztam rajta. Bevallom, hogy ez a csodálkozás végigkísért a fegyházban eltöltött hosszú évek során; sohasem tudtam megbékélni ezzel az élettel.

Első benyomásom a legvisszataszítóbb volt; de bármily különös is, ennek ellenére úgy éreztem, hogy a fegyházban sokkal könnyebb az élet, mint ahogy útközben elképzeltem. Noha a foglyok bilincsben voltak, mégis szabadon közlekedtek a fegyház egész területén, káromkodtak, daloltak, dolgoztak a maguk kedvére, pipáztak, még pálinkát is ittak (igaz, hogy nem sokat), és éjnek idején egyesek nagy kártyacsatákat vívtak. Számomra maga a munka nem volt túl nehéz, nem volt túlságosan kényszermunka, és csak jóval később döbbentem rá, hogy ennek a munkának a gyötrelme és büntető jellege nem annyira a munka súlyosságában és szakadatlanságában rejlik, mint inkább kötelező, kényszerű voltában, s hogy ráadásul botfenyítés mellett történik. Úgy hiszem, a szabad életben a paraszt összehasonlíthatatlanul többet dolgozik, különösen nyáron, mikor még az éjszakát is a mezőn tölti; de ő saját magának, ésszerű céllal dolgozik, és ez felmérhetetlenül könnyebb, mint a fegyenc számára teljesen haszontalan kényszermunka. Egyszer az jutott eszembe, hogy ha valakit teljesen meg akarnék semmisíteni, széttaposni, a legszörnyűbb büntetéssel akarnám sújtani, amelytől még a legszörnyűbb gyilkos is megremegne és összeroskadna, nem kellene egyebet tenni, mint a munkáját teljesen haszontalanná és értelmetlenné tenni. Ha a mostani kényszermunka érdektelen és unalmas is a rab számára, mint munkának mégis van értelme, a fogoly vályogot vet, földet ás, falat húz, épít; ebben a tevékenységben van értelem és cél. Néha a fegyenc még örömmel is csinálja, igyekszik minél ügyesebben, szaporábban, jobban dolgozni. De ha például vizet öntetnénk vele csöbörből vödörbe, vagy homokot őröltetnénk, a földet egyik helyről a másikra vitetnénk oda-vissza - úgy hiszem, a fogoly egynéhány napon belül felkötné magát, vagy ezernyi bűntényt követne el, csak hogy meghaljon, s végre megszabaduljon ettől a megaláztatástól, szégyentől és kíntól. Természetesen az ilyen büntetés emberkínzó bosszúvá fajulna, és elvesztené értelmét, hiszen semmilyen ésszerű célt nem érne el. De mivel az ilyen természetű értelmetlen, megalázó és szégyenletes kínzás minden kényszermunka velejárója, így a fegyházi munka összehasonlíthatatlanul gyötrőbb minden egyéb szabadon végzett munkánál, már azáltal is, hogy kényszerítik rá a rabot.

Télvíz idején, december hónapban érkeztem a telepre, s így nem lehetett fogalmam az ötszörösen nehéz nyári munkáról. A mi fegyházunkban télen általában kevés munka akadt. A foglyokat kiterelték az Irtis folyóhoz, ahol öreg kincstári uszályhajókat szedettek szét velük, műhelyekben dolgoztatták őket, havat takarítottak a középületek előtt, alabástromot égettek és zúztak, és így tovább. A téli nap rövid, a munka hamar véget ér, és a fogoly korán visszatér a fegyházba, ahol jóformán semmi dolga sem akad, hacsak nem számítjuk azt, amit saját magának végez. De efféle munkával a foglyoknak alig egyharmada foglalkozott; a többiek csak henyéltek, a barakkok között ténferegtek, káromkodtak, intrikákat szőttek, kitaláltak mindenféle történetet, s ha valami kis pénzre tettek szert, ittak; éjnek idején elkártyázták utolsó ingüket, s mindezt unalmukban, tétlenségükben, henyeségükben tették. Később ráeszméltem, hogy a fogságon, a kényszermunkán és a börtönéleten kívül van még egy, sokkal nagyobb kín is, mint a többi együttvéve. Ez: a kényszerű együttélés. Az együttélés ténye természetesen megvan másutt is: de a fegyházba olyan emberek kerülnek, akikkel nem mindenki élne együtt szívesen, és meg vagyok győződve, hogy ha nagy részük nem is tudatosan, de a legtöbb fegyenc érezte ezt a kínt.

Az élelmet elegendőnek találtam. A foglyok azt állították, hogy európai Oroszországban ilyen élelmet még a büntetőszázadokban sem adnak. Nem vállalkozom rá, hogy ezt megítéljem, mivel ott nem voltam. Mindamellett sokaknak lehetőségük nyílt önálló élelmezésre. A marhahús fontja egy garasba, nyáron meg három-kopejkába került. Önélelmezésre tulajdonképpen csak azok rendezkedtek be, akiknek állandóan volt pénzük; a fegyencek többsége a kincstári élelmet fogyasztotta. Egyébként a rabok elsősorban a kenyérre gondoltak, mikor az élelmezést dicsérték, és áldották, hogy nálunk nem súlyra osztják, hanem közösen. A súly szerinti elosztástól szinte rettegtek, mert így az emberek egyharmada éhezett volna; a közös osztásnál viszont mindenkinek jutott elegendő. A fegyházi kenyér nálunk különösen jó ízű volt, és városszerte híres. Ezt főleg a kitűnően megépített sütőkemencének tulajdonították. A káposztaleves viszont elég silány volt. Közös üstben főzték, kevés korpaliszttel feleresztve, és különösen hétköznapokon túl hígra és böjtire sikerült. Engem főleg a levesben úszkáló megannyi csótány riasztott meg. A foglyok erre rá sem hederítettek.

Az első három nap nem jártam munkába; ez előírás volt valamennyi újonnan jött számára: lehetőséget adtak, hadd pihenje ki az út fáradalmait. Megérkezésem másnapján kivezettek, hogy bilincset rakjanak rám. Az addigi bilincseim nem feleltek meg az előírásnak, eléggé durva, "halk csörgésű" gyűrűkből álltak, így nevezték ezt a foglyok. Kívül hordta az ember. Az előírás szerinti bilincs nem akadályozta a munkát: nem gyűrűből, hanem négy, majdnem ujjvastagságú, három kis láncszemmel összefogott vaspálcából készült. Ezt a nadrág alatt viselte a fogoly. A középső gyűrűt egy szíjhoz erősítették, melyet az ing fölött hordott derékszíjhoz csatoltak.

Emlékszem a barakkban eltöltött első reggelre. A fegyház kapujánál az őrség ébresztőt dobolt, és tíz perc múlva a napos altiszt kinyitotta a barakkokat. A foglyok ébredezni kezdtek. A hat faggyúgyertya pislákoló fényénél a didergő foglyok felkeltek a priccsről. Legtöbbjük néma és mogorva volt, egyesek ásítoztak, nyújtózkodtak, és összeráncolták megbélyegzett homlokukat, Akadtak, akik keresztet vetettek, mások meg mókázni kezdtek. A levegő szörnyen fülledt volt. Alighogy kinyitották az ajtót, betódult a friss téli levegő, és gomolygó pára töltötte be a barakkot. A vizesvödör körül tolongtak a foglyok; egymás után fogták a merítőt, szájukba vizet vettek, és így mosták meg kezüket és arcukat. A vizet előző este készítette oda a "küblis". A rendtartás szerint minden barakkban egy, a közösség által választott fogoly végezte a benti házimunkát. Ezt hívták "küblisnek", külső munkára nem járt. Egyetlen foglalkozása a barakk tisztán tartása, a priccsek és a padló súrolása volt, ő cipelte ki-be a szennyesvödröt, és ő hozta a két vödör friss vizet a reggeli mosdáshoz meg egész napra az iváshoz. Az egyetlen merítőkanál állandó civakodás forrása volt.

- Hová tolakodsz, te fafejű! - morgott az egyik komor, tagbaszakadt, szikár, barna bőrű fogoly, akinek borotvált koponyáján dudorok meredeztek, és odébbtaszított egy zömök, kövér, vidám, piros arcú foglyot. - Lódulj innen!

- Mit kiabálsz! Itt az ácsorgásért is kapjuk a fizetést; inkább te lódulj arrébb! Honnan került ide az a hórihorgas? Nézzetek rá: hát van ennek emberi pofázmánya?!

A pofázmány szó megtette a hatását: sokan nevettek. Csak ez kellett a vidám, kövér rabnak, aki szemmel láthatóan az önkéntes bohóc szerepét töltötte be a barakkban. A tagbaszakadt fogoly a legmélyebb megvetéssel nézett végig rajta.

- Hasas tehén! - mondta szinte magának beszélve. - Felhízott a fegyházi búzakenyéren! Örül, hogy húshagyó keddre tizenkettőt fiadzik.

- Te meg miféle madár vagy? - kiáltott rá hirtelen a másik kipirulva.

- Az is vagyok: madár!

- De milyen?

- Hát olyan.

- Mégis, milyen?

- Egyszóval, olyan.

- De hát milyen?

Szemükkel szinte átdöfték egymást. A kövér várta a választ, keze verekedésre készen ökölbe szorult. Valóban azt hittem, hogy egymásnak esnek. Számomra mindez újdonság volt, és érdeklődve néztem. Később megtudtam, hogy ezek egészen ártatlan jelenetek, és, mint valami komédiát, a köz mulattatására játsszák végig; verekedésig sohasem fajul. Mindez eléggé jellegzetes, és jól mutatja a fegyházi szokásokat.

A tagbaszakadt fogoly higgadtan, fölényes nyugalommal álldogált tovább. Érezte, hogy figyelik, és kíváncsian várják, hogy válaszával szégyenben marad-e vagy sem; nem volt szabad engedni a méltóságából, be kellett bizonyítania, hogy ő valóban madár, és miféle madár. Leírhatatlan megvetéssel sunyított ellenfelére, tetőtől talpig végigmérte, mintha egy férget készülne eltaposni, és lassan, tagoltan kijelentette:

- Bíbic!...

Vagyis hogy ő bíbic. Harsogó kacagás jutalmazta a választ.

- Gazfickó vagy, és nem bíbic! - vetette oda a kövér; érezte, hogy minden ponton vereséget szenvedett, és ez a végletekig feldühítette.

Mielőtt a szócsata komoly fordulatot öltött volna, a két fickót sietve leintették.

- Mit ordítoztok itt! - kiabáltak rájuk a barakk minden sarkából.

- Inkább ökölre mennétek, ahelyett, hogy a torkotokat köszörülitek! - harsogta valaki.

- Hé, fogjátok le őket, még összeverekednek! - kiáltották máshonnan. - Mifelénk verekedős, bátor a nép; hét ember nem ijed meg egytől...

Mindkettő megéri a pénzét! Az egyik egy font kenyér miatt került a fegyházba, a másik meg pókhasú szoknyavadász, aludttejet kosztolt egy asszonynál, és ezért kapta a kancsukát.

- Nonono! Elég legyen - kiáltott fel a rokkant, aki a rendre ügyelt a barakkban, és külön ágya volt az egyik sarokban.

- Vizet, fiúk! Petrovics, az invalidus is felébredt! Petrovics, szeretett testvérünk egészségére!

- Testvér... Milyen testvéred vagyok én neked? Még egyetlen rubelt sem ittunk el együtt, és mégis testvér - zsörtölődött a rokkant, és betűrte köpenye üres ujját.

Az emberek felkészültek a létszámellenőrzésre. Már világosodott; a konyhában csak úgy nyüzsgött a nép, mozdulni sem lehetett. Ott nyomakodtak a bekecses, sapkás foglyok a kenyér körül, amelyet az egyik szakács szeletelt fel nekik. A szakácsokat is közösen választották, minden konyhára kettőt. Náluk volt a kenyér és hús szeletelésére szolgáló konyhakés, mindössze egy darab az egész konyhára.

A foglyok sapkában, bekecsben, derékszíjjal, már munkára készen elhelyezkedtek a konyha zugaiban az asztaloknál. Némelyek előtt ciberével teli fatányér állt. A ciberébe kenyeret morzsoltak, és így itták. Elviselhetetlen zaj, kiabálás töltötte be a helyiséget, alig néhányan beszélgettek higgadtan, halkan valamelyik sarokban.

- Minden jót az öreg Antonicsnak, jó reggelt kívánok! - szólalt meg egy fiatal fogoly, és odatelepedett egy borús arcú, fogatlan rab mellé.

- Hát ha nem tréfálsz, akkor neked is jó reggelt! - válaszolt a másik, s anélkül, hogy felnézett volna, fogatlan ínyével tovább eszegette a kenyeret.

- Tudod, Antonics, azt hittem, hogy rég meghaltál, igazán.

- Azt már nem, patkolj el te előbb, én majd utánad...

Melléjük ültem le. Jobbra tőlem két megfontolt fogoly beszélgetett, láthatóan igyekeztek megőrizni tekintélyüket egymás előtt.

- Engem bezzeg nem lopnak meg - szólalt meg az egyik -, tudod, barátocskám, én inkább attól félek, hogy én lopok majd...

- Vigyázz, tőlem aztán puszta kézzel nehogy elemelj valamit; megégeted magad...

- Ugyan miért égetném meg! Éppen olyan rab kutya vagy, mint én; más nevünk nincs is... Van itt egy nő, az teljesen megkopaszt, s még azt sem mondja, jó napot. Testvér, itt elúszott az utolsó kopejkám is. A napokban eljött ide az a nő. Hová menjek vele? Kértem azt a hóhér Fegykát, hogy odamehessek hozzá; a város végén még megvolt a háza, amit attól a rühes Salamon zsidótól vásárolt, aki később felakasztotta magát.

- Ismertem. Griskának csúfolták. Három évvel ezelőtt még ott mérte az italt egy kocsmában. Sötét egy kocsma volt. Ismerem.

- Dehogy ismered, ez egy másik sötét kocsma.

- Hogy lenne másik! Nem tudsz te semmit! Én annyi szemtanúval hozlak össze, ahánnyal csak akarod...

- Összehozol! Azt hiszed, engem a gólya költött?

- Csak ne járjon a szád! Én már elláttam a bajod egypárszor, mégsem dicsekszem vele, te pedig...

- Te elvertél engem? Még nem született meg az, aki engem elverjen, de ha akadt is, az már alulról szagolja az ibolyát.

- Te benderi pestis!

- Essék beléd a szibériai kórság!

- Hogy a török szablya hasítana ketté!...

Egyre hevesebben szidalmazták egymást.

- Nonono! Már megint lármáznak! - kiáltottak körös-körül. - Szabadon nem tudtak élni; most örülnek, hogy itt...

Azonnal elhallgatnak. Káromkodni, a nyelvet élesíteni szabad: ez részben szórakozás a többiek számára is. De igen ritkán engedik verekedéssé fajulni a dolgot: az ellenségek csak kivételes esetekben kapnak hajba. A verekedésről jelentést tesznek az őrnagynak; elkezdődik a nyomozás, maga az őrnagy is megjelenik - egyszóval, mindenkire rájár a rúd, mert az ilyesmi szigorúan tilos. Igaz, az ellenségek is többnyire szórakozásból, a szógyakorlás kedvéért szapulják egymást. Elég gyakran úgy belelovalják magukat, hogy heves, vad veszekedésbe csapnak... Az ember azt hinné, no most biztosan ökölre mennek; de egy bizonyos határig eljutva, egyszeriben lelohadnak. Eleinte roppantul meglepett mindez. Készakarva idéztem fel az imént a leghétköznapibb fegyházi beszélgetés példáját. Eleinte el sem tudtam képzelni, hogyan lehet így kedvtelésből káromkodni, és ebben kellemes időtöltést, szórakozást találni? Persze nem szabad elfelejteni a hiúságot sem. A fifikusan káromkodó nagy tiszteletnek örvend, akár egy jó színész, csak éppen nem tapsolnak neki.

Még előző este észrevettem, hogy sandán néznek rám.

Elkaptam egynéhány sötét pillantást. Több fogoly állandóan körülöttem sündörgött, gyanították, hogy pénzt hoztam magammal. Voltak, akik azonnal felajánlották szolgálataikat; kioktattak, hogy viseljem az új bilincset; szereztek - természetesen jó pénzért - lakattal ellátott faládikót, amelyben a kincstári holmit és a magammal hozott egynéhány fehérneműt őrizhettem. Már másnap ellopták tőlem, és elitták. Később az egyik tolvaj lelkes hívemmé szegődött, bár minden adódó alkalommal továbbra is meglopott. Mindezt teljesen gátlástalanul, szinte öntudatlanul, mint valami kötelességet végezte, s lehetetlen volt megharagudnom rá.

Többek között kioktattak, hogy legyen mindig saját teám, és ezért szerezzek be egy teáskannát, de addig is kérjek kölcsön valakitől, ajánlották, hogy legyek jóba a szakáccsal, aki havi harminc kopejkáért bármit megfőz nekem, ha valami külön kosztra áhítozom, és vegyek magamnak tartalék élelmiszert... Természetesen többen kölcsönkértek tőlem pénzt, és ezek még aznap háromszor is visszajöttek hozzám, hogy újra kunyeráljanak.

A fegyintézetben általában elég rosszindulatúan és sandán néznek a volt nemesemberekre.

Noha engem már megfosztottak vagyonomtól, jogaimtól, és teljesen egyenjogú lettem a többi fogollyal, mégsem ismertek el soha társuknak. Ez nem is holmi tudatos előítéletből, hanem teljesen őszinte, tudat alatti érzésből fakadt. Meggyőződésből továbbra is nemesembereknek tekintettek minket, bár szerettek ugratni a bukásunkért.

- Annak már vége! Egyszer hopp, másszor kopp! Aki aranyban dúskált, most szemétben turkál - hallatszottak az efféle kedveskedések.

Szinte örömmel nézték vergődésünket, mi viszont igyekeztünk elrejteni előlük. Különösen a munka kezdetén járt ránk a rúd: legtöbben nem voltunk olyan erősek, mint ők, és nem lehettünk segítségükre, ahogy dukált. Nincs nehezebb, mint a nép (különösen ha efféle népről van szó) bizalmába férkőzni, és kiérdemelni szeretetét.

Akadt köztünk egynéhány nemesember. Többek közt öt lengyel. Róluk majd a későbbiekben külön beszélek. A fegyencek nem szívelték a lengyeleket, még jobban idegenkedtek tőlük, mint az orosz nemesi száműzöttektől. A lengyelek (s itt kizárólag a politikai bűnösökről beszélek) kifinomult, szinte sértő udvariassággal kezelték a többi foglyot, roppant zárkózottak voltak, és sehogy sem tudták palástolni a fegyencek iránti undorukat, akik ezt igen jól érezték, és ugyanezzel fizettek nekik.

Jóformán kétesztendei börtönélet kellett hozzá, hogy megnyerjem néhány fegyenc jóindulatát. Végül többségük megkedvelt, és "jó ember"-ként tartott számon.

Rajtam kívül még négy orosz nemesember élt itt. Egyikük hitvány és alantas lelkű, szörnyen elzüllött fickó volt foglalkozása szerint kém és besúgó. Már börtönbe kerülésem előtt is hallottam róla; legelső napon megszakítottam vele minden kapcsolatot. A másik a már fentebb említett apagyilkos volt. A harmadikat Akim Akimicsnak hívták; ritkán láttam ilyen különc fickót, mint ez az Akim Akimics. Élesen emlékezetembe vésődött. Magas, szikár, nehéz felfogású, szörnyen tudatlan, fontoskodó és németesen rendszerető ember volt. A fegyencek jókat mulattak rajta; egyesek féltek is összetűzni vele a kötekedő és civakodó természete miatt. Egy csapásra mindenkit barátjának fogadott, együtt káromkodott, sőt verekedett velük. Elképesztően becsületes volt. Minden igazságtalanság láttán azonnal közbelépett, még akkor is, ha semmi köze sem volt hozzá. Naivsága nem ismert határt; például a fegyencekkel vitatkozva gyakran korholta őket, amiért tolvajok lettek, és legkomolyabban igyekezett meggyőzni őket, hagyják abba a lopást. Valaha mint zászlós szolgált a Kaukázusban. Már az első napokban jóba lettünk, s azonnal elmondta a történetét. A Kaukázusban még mint kadét kezdte pályafutását egy gyalogezrednél, sokáig cipelte a puskát, amíg végre tisztté avatták, és valamilyen erődbe küldték parancsnoknak. Az egyik szomszédos, behódolt grúz herceg felgyújtotta az erődjét, és éjjel támadást intézett ellene. Ez azonban kudarcba fulladt. Akim Akimics ravaszkodva úgy tett, mintha nem tudná, ki volt a támadója. Az ügyet a még be nem hódolt grúzokra hárította, egy hónappal később pedig meghívta a herceget baráti vacsorára. El is jött, mit sem gyanítva. Akim Akimics felsorakoztatta csapatát; s ott mindenki szeme előtt, füle hallatára leleplezte a herceget, és a sárga földig lehordta; bizonygatta, hogy szégyen, gyalázat erődöket gyújtogatni. Utána nagy beszédet intézett hozzá arról, hogyan kell egy behódolt hercegnek viselkednie, és mindennek betetőzéseképpen agyonlőtte, amiről aztán részletes jelentést tett felsőbb parancsnokságának. Ezért került bíróság elé, amely halálra ítélte, de büntetésén enyhítettek, végső fokon másodfokú fegyencként tizenkét évi fegyházra ítélték, és Szibériába száműzték. Belátta, hogy helytelenül járt el, s azt is megmondta nekem, hogy ezt a herceg agyonlövése előtt is tudta, akárcsak azt, hogy egy behódolt fejedelmet csak törvényes bíróság ítélhet el; bár mindezt tudta, mégsem fogta fel bűnének horderejét.

- De engedjen már meg! Hiszen rám gyújtotta az erődöt! Mit csináljak, megköszönjem neki?! - csattant fel ellenvetéseimre válaszolva.

Bár Akim Akimics bolondériáit kinevették, rendszeretetéért és ügyességéért mégis tisztelték a foglyok.

Nem volt olyan mesterség, amihez Akim Akimics ne értett volna. Éppoly kitűnő asztalos, csizmadia, bocskorkészítő, festő, aranyozó volt, mint lakatos, és mindezt a fegyintézetben tanulta meg. Ha egyszer valamit megfigyelt, már meg is tanulta. Nagy mestere volt a különböző dobozok, kosarak, lámpások, gyermekjátékok készítésének, és a városban eladta őket. Ilyenképpen mindig szerzett pénzt, amelyet azonnal jobb fehérneműre, puhább vánkosra és összehajtható derékaljra költött. Egy barakkban laktunk, és fegyházi életem első napjaiban sok szolgálatot tett nekem.

A foglyok munkába menet a fegyintézetből kilépve a főőrség előtt kettesével felsorakoztak; a sor előtt és mögött élesre töltött puskával felfegyverzett őrök álltak. Megjelent még: a műszaki tiszt, a munkavezető és egynéhány műszaki altiszt, akik a munkákat irányították. Az őrség parancsnoka megszámolta a foglyokat, és elosztotta őket munkahely szerint, ahogy kellett.

Néhány más fogollyal engem a katonai műhelybe irányítottak. Mindenféle anyaggal telizsúfolt udvaron emelkedő alacsony kőépület volt. Itt kapott helyet a kovács-, a lakatos-, az asztalos- és a festőműhely. Akim Akimics ide járt dolgozni a festőműhelybe. Ő készítette az olajfestékeket, és diófamintára mázolta az asztalokat és bútorokat.

Amíg várakoztam, hogy rám verjék az új bilincset, elbeszélgettem Akim Akimiccsal a fegyintézetben szerzett első napi benyomásaimról.

- Ami igaz, az igaz, a nemeseket ezek nem szeretik - jegyezte meg -, kivált a politikaiakat elevenen felfalnák; ez érthető, kérem. Először is maguk másfajta, hozzájuk egyáltalán nem hasonló emberek, másodszor pedig a nemesek azelőtt vagy földbirtokosok, vagy katonatisztek voltak. Ebből aztán saját maga is rájöhet, szerethetik-e a magukfajtát? Elárulom: itt nehéz az élet. De az oroszországi fegyházban még nehezebb, kérem. Vannak nálunk, akik onnan kerültek ide, s alig győzik dicsérni a mi fegyintézetünket, mintha a pokolból a mennyországba jutottak volna. Nem a munkával van a baj, kérem. Azt mondják, hogy ott az elsőfokú fegyintézetekben a parancsnokság nem egészen katonai, kérem, de mindenképpen egész más módon kezelik az embereket, mint nálunk. Azt mondják, a fegyenc ott saját házában is élhet. Én ugyan nem voltam ott, de hát ezt beszélik. A hajat sem borotválják le; egyenruhát sem kell viselniük; bár egyébként úgy vélem, helyénvalóbb, hogy mi itt rabruhában járunk, és leborotválják a koponyánkat; mert, kérem, így mégis nagyobb a rend, és szemre is kellemesebb. Csak hát a foglyoknak ez nem tetszik. De nézze meg őket, micsoda gyülevész népség! Vannak itt kantonisták, cserkeszek, szakadárok, pravoszláv jobbágyok, akik otthon családot, gyereket hagytak maguk után, vannak itt zsidók, cigányok, no meg olyan, akiről azt sem tudja az ember, hogy ki fia, borja, és itt együtt kell élni vele békében, bármi áron, megtalálni a közös hangot, egy tálból enni, egy priccsen hálni. És miféle szabadság van itt: egy jobb falatot is csak lopva lehet lenyelni, minden garast csizmába kell rejteni, s egyebet sem ismerünk itt, csak a börtönt, csak a börtönt... Akarva, nem akarva megkergül az ember.

Ezt már én tudtam. Inkább az őrnagyunkról szerettem volna valamit megtudni. Akim Akimics nem fukarkodott a szóval, és emlékszem, nem túl biztató híreket mondott.

Sorsom úgy alakult, hogy két esztendőt éltem az őrnagy parancsnoksága alatt. Mindaz, amit Akim Akimics mesélt róla, teljesen helytállónak bizonyult, azzal a különbséggel, hogy a valóságból szerzett benyomások mindig erősebbek azoknál, amit hallomásból szerzünk. Ez az ember főleg azért volt rettenetes, mert szinte teljhatalmú kényura lehetett kétszáz embernek. Jómaga tulajdonképpen hebehurgya, izgága ember volt, semmi több. A fegyenceket eleve ellenségeinek tekintette, s ez volt első és legnagyobb tévedése. Az igazat megvallva, voltak bizonyos képességei, de még a jó tulajdonságai is fonákul hatottak. Bizalmatlan, dühös természete néha éjnek idején is behajszolta a fegyházba, s ha észrevette, hogy valamelyik fogoly a bal oldalán, vagy hanyatt fekve alszik, reggel megbüntette: "Jobb oldalon aludni, ahogy megparancsoltam! Érted?" A fegyházban gyűlölték, és féltek tőle, mint a bélpoklostól. Vérvörös, dühödt arca volt. Mindenki tudta, hogy csicskása, Fegyka teljesen a markában tartja. Trezorka nevű pudlikutyáját mindennél jobban szerette, és majdnem eszét vesztette, amikor Trezorka megbetegedett. Azt mondják, úgy zokogott a kutyája mellett, mintha édesgyermeke volna; az állatorvost elkergette, és szokásához híven, majdnem összeverekedett vele, s mikor Fegykától megtudta, hogy a fegyházban a foglyok közt van egy állatokhoz értő ember, aki roppant ügyesen gyógyít, azonnal magához hívatta.

- Segíts! Ha Trezorkát meggyógyítod, aranyba foglallak! - ordított rá a fogolyra.

Ez a fogoly ravasz, okos, szibériai parasztember volt, valóban ügyes állatorvos, de egészen paraszti.

- Elnéztem Trezorkát - mesélte később a foglyoknak, sok idővel az őrnagynál tett látogatása után, amikor már minden feledésbe merült -, nézem a kutyát: ott fekszik a díványon, fehér vánkoson; látom, hogy gyulladás emészti, egy érvágástól meg is gyógyult volna, de magamban ezt gondoltam: "Olyan nagy baj, ha nem gyógyítom ki, és megdöglik?" - "Nemzetes uram, mondom neki, nem megy, későn tetszett hívni; ha tegnap vagy tegnapelőtt hívott volna ebben az időben, kigyógyítom a kutyát, most már tehetetlen vagyok. Nem tudom megmenteni..."

Trezorka el is pusztult.

Azt is elmesélték részletesen, hogyan akarták megölni az őrnagyunkat. A fegyintézetben már néhány éve élt egy rab, aki kitűnt szelíd viselkedésével. Megjegyezték azt is, hogy jóformán soha senkivel sem állt szóba. Amolyan megszállottnak tekintették. Betűismerő ember volt, és az utolsó évben a Bibliát forgatta éjjel-nappal. Mikor már mindenki elaludt, úgy éjféltájban felkelt, meggyújtott egy templomi viaszgyertyát, felmászott a kemencepadkára, kinyitotta a könyvet, és reggelig olvasott. Egyik reggel aztán odaállt az altiszt elé, és kijelentette, hogy nem hajlandó munkába menni... Jelentették az őrnagynak, aki megdühödött, és azonnal odavágtatott. A fogoly egy előre elkészített téglával rátámadt, de eltévesztette a dobást. Azonnal lekapták a tíz körméről, ítélkeztek felette, és megvesszőzték. Mindez roppant gyorsan játszódott le; három nap múlva meghalt a kórházban. Halála előtt kijelentette, hogy semmilyen dühöt nem érzett, csupán áhítozott a szenvedésre. Megjegyzem, semmilyen szakadár szektához nem tartozott. A fegyházban nagy tisztelettel emlegették.

Végül rám rakták az új bilincset. Ezalatt egymás után néhány kalácsárus lány jelent meg a műhelyben. Voltak közöttük egészen fiatal kislányok. Felnőtt korukig rendszerint kalácsot árultak: anyjuk sütötte. Mire felnőttek, továbbra is bejártak oda, de már kalács nélkül; így hát nőszemély mindig akadt. Lányok is, asszonyok is. A kalács egy garasba került. A foglyok jóformán mind megvették.

Megfigyeltem egy deresedő, de még pirospozsgás foglyot, egy asztalost, aki mosolyogva incselkedett a kalácsárusokkal. Mielőtt megjelentek volna, nyakára kötött egy szép piros kendőt. Egy kövér, ragyás arcú fiatal asszony a munkapadjára tette a kosarát, s beszédbe elegyedtek.

- Miért nem jött el tegnap? - kezdte a fogoly öntelt mosollyal.

- Nahát! Eljöttem én, de magának hűlt helye volt - válaszolt élénken a menyecske.

- Máshol volt szükség rám, különben feltétlenül a helyemen vagyok. Harmadnapja itt jártak nálam a lányok.

- Kicsoda?

- Itt járt Marjaska, Havroska, Csekunda, de még a Kétgarasos is eljött.

- Mit jelent ez? - kérdeztem Akim Akimicstól. - Tán csak nem?...

- Előfordul, kérem - válaszolta szerényen lesütve szemét, mivelhogy igen szemérmes ember volt.

No igen, az ilyesmi előfordul, de elég ritkán és roppant nehézségek árán. Az önmegtartóztató élet minden keserve ellenére is általában sokkal több kedvelője volt az italnak, mint ennek a dolognak. Elég nehéz volt asszonyhoz jutni. Meg kellett találni a megfelelő időt, helyet, előre megbeszélni mindent, kitűzni a találkozás időpontját, de még ennél is bajosabb volt egy magányos zugot találni, s ráadásul: meglehetősen nagy összeggel megnyerni az őrség jóindulatát. Később mégis alkalmam nyílott, hogy tanúja legyek szerelmi jeleneteknek. Emlékszem, egy ízben, nyár idején, hármasban dolgoztunk az Irtis partján valamilyen fészerben, s téglaégető kemencét gyújtottunk be; emberséges őrök voltak velünk. Végül megjelent két "susogó", ahogy a foglyok nevezték őket.

- Nos, hol késtek ilyen sokáig? Csak tán nem Zverkovéknál voltak? - fogadta őket az a fogoly, akihez jöttek, és aki rég várta őket.

- Én késtem? Tovább ült a szarka a kerítésen, mint amennyi ideig én ott ültem náluk - válaszolta vidáman a lány.

Úgy hiszem, ez volt a világ legmocskosabb teremtése. Csekundának hívták. A Kétgarasos jött el vele. Őt már szinte leírni sem lehet.

- Régen nem láttuk egymást - folytatta a fogoly, a Kétgarasoshoz fordulva. - Mintha lefogyott volna.

- Ammá meglehet. Azelőtt olyan kövér voltam, mint egy asztag, most meg vékony vagyok, akár a kóró.

- Még mindig a katonák után járnak?

- Dehogy. Biztosan a rossznyelvek híresztelik rólunk. De különben miért ne tennénk? Ha bele is roppan a bordám, akkor is jó katonát szeretni!

- Hagyják a katonákat, minket szeressenek; van nekünk pénzünk...

A teljesség kedvéért képzeljék el a jelenetet őrizet alatt levő, félig borotvált koponyája, bilincsbe vert fegyencekkel.

Elbúcsúztam Akim Akimicstól, és megtudva, hogy visszatérhetek a fegyházba, szóltam az őrnek, és megindultam. A foglyok már szállingóztak hazafelé. Elsőnek a teljesítményben dolgozók jönnek még. A teljesítményben kiadott munka az egyetlen, amely szorgos tevékenységre buzdítja a foglyot; noha a norma nemegyszer túl nagy, mégis kétszer olyan gyorsan elvégzik, mintha az ebédre hívó dobszóig dolgoztatnák őket. Amint a kiszabott munkát befejezte, a rab akadálytalanul visszatérhet, és senki meg nem állítja.

Az ebédet nem együtt, hanem az érkezés sorrendjében fogyasztják. Meg aztán a konyha se elég tágas, hogy valamennyiünket egy időben befogadjon. Megkóstoltam a káposztalevest, de képtelen voltam megenni, annyira szokatlan volt, így inkább teát főztem magamnak. Az asztal végén telepedtem le, oda ült mellém egy társam, aki, akárcsak én, szintén nemesember volt.

A foglyok jöttek-mentek. Egyébként bőven akadt hely, hisz nem jött még mindenki haza. Egy öttagú társaság külön a nagy asztal mellé húzódott. A szakács két tál káposztalevest merített nekik, és egy egész tál sült halat tett eléjük az asztalra. Valamit ünnepeltek, és a saját pénzükön vásárolt ételt ették. Sandán néztek ránk. Egy lengyel lépett be, és mellénk ült.

- Itthon se voltam, de mindent tudok! - kiáltott fel hangosan egy magas fogoly a konyhába lépve, és tekintete végigpásztázta a jelenlevőket.

Ötven év körüli, izmos, szikár ember volt. A képében valami kaján vidámság bujkált. Különösen lebiggyedő, vastag alsó ajka tűnt fel; roppant komikus kifejezést kölcsönzött arcának.

- Erő, egészség! Mi az, nem is köszöntök? Éljenek a kurszkiak! - tette hozzá, és odatelepedett a saját kosztjukat evők mellé. - Jó étvágyat! Nem kínálnátok meg?

- De hát, barátocskám, mi nem vagyunk kurszkiak!

- Talán tamboviak?

- Mégcsak nem is tamboviak, nincs itt semmi keresnivalód, eredj inkább a gazdag emberhez, ott kérj!

- Hej, barátaim, pedig ma üresen korog a bendőm; hát hol él az a gazdag ember?

- Ott van Gazin, az gazdag; eredj hozzá!

- Mulat ma Gazin, barátaim, leitta magát, elissza az egész bugyellárisát.

- Legalább húsz rubelt - jegyezte meg egy másik. - Jó dolog a kocsmároskodás, barátocskáim.

- Hát akkor nem vendégeltek meg? Nos, akkor jó lesz a kincstári is.

- Eridj oda, kérj teát. Az urak ott isznak.

- Miféle urak? Itt nincsenek urak; most ők is olyanok, akárcsak mi - szólalt meg mogorván az egyik sarokból egy rab, aki eddig némán üldögélt.

- Innék én teát, csak szégyellek kérni; nekem is van önérzetem - jegyezte meg a vastagajkú, jóindulatú tekintetet vetve felénk.

- Ha óhajtja, megkínálom - szóltam oda. - Van kedve?

- Kedvem? Hát hogyne volna! - Azzal odajött asztalunkhoz.

- Nézd csak, otthon bocskorban csak káposztalevest evett, itt már a teát is megismerte; úri italra fáj a foga - szólalt meg a mogorva fogoly.

- Miért, talán itt senki sem teázik? - kérdeztem tőle, de válaszra sem méltatott.

- No, hozzák már a kalácsot. Megkínálhatnak kaláccsal is!

Egy fiatal fogoly egy egész füzér kalácsot hozott, és ott árusította a fegyházban. Valamelyik kalácsárus lánytól vette át azzal, hogy minden tizedik az övé lehet; így nyerészkedett.

- Kalácsot vegyenek, kalácsot - kiáltotta a konyhába lépve -, ropogós a moszkvai! Magam is megenném, de kell a pénz, nos, fiúk, maradt még néhány darab; ki emlékszik még az áldott anyai kéz sültjére?

Mindnyájan nevettünk rajta, hogy az anyai szeretetre hivatkozik, és vettek is tőle néhány kalácsot.

- Tudjátok, barátocskáim - mesélte az árus -, Gazin ma eszeveszetten mulat! Biz' isten! Ez is jókor öntött fel a garatra. A nyolcszemű ma biztosan betoppan.

- Majd elrejtjük. Nagyon részeg?

- Tyű, de mennyire! Dühöng, kötekedik...

- Nos, addig mulat, amíg el nem látják a baját...

- Kiről beszélnek? - kérdeztem a mellettem ülő lengyeltől.

- Gazinról, az is fogoly. Pálinkával kereskedik. Alighogy összekapar egy kevés kis pénzt, azonnal elissza. Ilyenkor kegyetlen és dühöng; józanul egyébként szelíd; de ha berúg, nem ismerni rá; késsel támad az emberekre. De itt lecsillapítják.

- Hogyan?

- Rárohan vagy tíz társa, és szörnyen elagyabugyálják, mindaddig ütik, míg el nem veszti az eszméletét. Úgy is mondhatnánk: félholtra verik. Utána lefektetik a priccsre, és bekeccsel betakarják.

- De hisz agyonüthetik.

- Más embert biztosan, de nem őt. Roppant erős, a fegyházban ő a legerősebb és a leghatalmasabb termetű ember. Másnap reggel makkegészségesen kel fel.

- Mondja csak, kérem - faggattam tovább a lengyelt -, ott azok is a saját kosztjukat eszik, én meg teázom, és mégis úgy néznek rám, mintha irigyelnének ezért a teáért. Mit jelent ez?

- Nem a tea miatt van - válaszolta a lengyel. - Azért haragszanak, mert maga nemes, és elüt tőlük. Sokan szeretnének belekötni magába, nagyon szeretnék megalázni, megsérteni. Még sok kellemetlenségben lesz itt része. Mindnyájunknak roppant nehéz a helyzete. Nekünk minden tekintetben keservesebb a sorsunk. Sok hidegvér kell hozzá, hogy megszokjuk. Nemegyszer zúdul még magára kellemetlenség, átkozódás, a tea meg a külön koszt miatt, noha itt sokan és gyakran a saját kosztjukat eszik, és állandóan teáznak. Nekik szabad, de magának nem.

E szavak után felállt, és eltávozott. Alig néhány perc múlva a jóslata beteljesedett.

 

3. Első benyomások

Alighogy M-cki (az a lengyel, akivel beszélgettem) elment, Gazin támolygott be a konyhába holtrészegen.

Egy szigorú parancsnok alatt, aki bármelyik pillanatban betoppanhat a fegyházba, és az állandóan szolgálatot teljesítő ügyeletes altiszt, az őrök meg a rokkantak jelenlétében, mindeme szigorúságok ellenére, fényes nappal, hétköznapon, amikor mindenki köteles munkába menni, megjelenik egy részeg fogoly, s ittasan betámolyog: mondhatom, ez teljesen összekuszálta a rabéletről alkotott elképzelésemet. Csak hosszú idő múltán tudtam megmagyarázni magamnak ezeket az első napokban rejtélyesnek tetsző dolgokat.

Mint már mondottam, a foglyoknak mindig volt magánmunkájuk, és ez a munka a börtönélet természetes szükséglete; de ezen túlmenően, a rab szenvedélyesen szereti a pénzt, mindennél, szinte a szabadságnál is jobban becsüli; vigaszt lel abban is, ha a zsebében csörög. Ha nincs pénze, elcsügged, szomorú, nyugtalan, kishitűvé válik, és ilyenkor kész ellopni bármit, ami a keze ügyébe kerül, csak hogy pénzhez jusson. Noha a fegyházban a pénz ilyen kincsnek számított, mégsem melegedett meg soha a boldog tulajdonosánál. Bizony nehéz volt megőrizni, mert vagy ellopták, vagy elkobozták. A rajtaütésszerű motozásoknál az őrnagy rátette a kezét, azonnal elkobozta. Meglehet, hogy ezt az összeget a foglyok élelmezésének javítására fordította; de mindenképpen hozzákerült. Ám a pénzt legtöbbnyire ellopták: senkiben sem lehetett megbízni. Később megtalálták a módját, hogyan őrizhetik meg veszélytelenül a "vagyont". Egy öreg óhitűnek adták oda megőrzésre, aki a sztarodubi telepről került hozzánk... Nem tudom megállani, hogy ne szóljak néhány szót erről az emberről, bár egy kissé elkalandozom a tárgytól.

Hatvan év körüli, alacsony, ősz öreg volt. Már első pillanatra erősen felkeltette érdeklődésemet. Teljesen elütött a többi fogolytól; tekintetében volt valami csendes és megnyugtató, most is emlékszem, milyen különös örömmel néztem apró, kusza ráncokkal körülvett, tiszta szemébe. Gyakran elbeszélgettem vele, és mondhatom, életemben ritkán találkoztam ilyen nyájas, nemes lelkű lénnyel. Igen nagy bűnért ítélték el. A sztarodubi óhitűek közül egyesek visszatértek a pravoszláv egyház kebelébe. A kormány a megtérteket erősen pártfogolta, és latba vetette minden erejét, hogy más szakadárokat is megtérítsen. Az öreg azonban - mint mondotta - néhány fanatikussal együtt elhatározta, hogy "kiáll a hitéért". S amikor építeni kezdték a pravoszláv templomot, ők felgyújtották. Az öreget, minta felbujtók egyikét, kényszermunkára ítélték. Jómódú kereskedő polgárember volt; feleséget, gyerekeket hagyott otthon, de emelt fővel ment száműzetésbe, mivel elvakultságában úgy érezte, hogy "a hitért szenved vértanúságot".

Aki huzamosabb ideig mellette élt, óhatatlanul elgondolkodott rajta: hogyan is válhatott lázadóvá ez a békés, gyermekien szelíd ember? Néhányszor elbeszélgettem vele a "hitről". Meggyőződéséből semmit sem engedett; de ellenvetéseiből soha a legkisebb harag vagy gyűlölet sem csendült. Pedig elpusztított egy templomot, és nem is bánta meg. Kiderült, hogy meggyőződése szerint dicsőségnek tekinti tettét és az érte járó "szenvedéseket". De akárhogy figyeltem, tanulmányoztam, a hiúság vagy a büszkeség legkisebb nyomát sem fedeztem fel benne. A fegyházban voltak más óhitűek is, többnyire szibériaiak. Eszes, furfangos parasztok, Biblia-magyarázók, betűrágók és a maguk módján dialektikusak; kevély, kissé fennhéjázó, kaján és rendkívül türelmetlen népség volt ez. Az öreget egész más fából faragták. Lehet, hogy a többieknél is konokabban ragaszkodott a hitéhez, de mindig kitért a viták elől. Nála összeférhetőbb jellemű embert még nem láttam. Mindig vidám volt, gyakran nevetett, de nem a fegyencekre jellemző cinikus nevetéssel, kacagása tiszta, halk volt, amelyben igen sok gyermeki egyszerűség csengett, és igen jól illett ősz hajához. Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, egy idegen embert a nevetéséről is meg lehet ismerni; ha az első találkozásnál kellemesnek találjuk a nevetést, akkor nyugodtan elmondhatjuk róla, hogy jó ember. Az öreg köztiszteletnek örvendett az egész fegyintézetben, de ez egyáltalán nem tette hiúvá. A foglyok nagyapónak nevezték, és soha meg nem bántották. Ez részben megmagyarázta, mily nagy befolyást gyakorolhatott hittestvéreire. De látható edzettsége ellenére, amellyel a rabéletet elviselte, valami mély, gyógyíthatatlan szomorúság bujkált benne, amit igyekezett mindenki elől palástolni. Egy barakkban laktunk. Egy ízben, éjjel két óra után, felébredtem, és halk, fojtott sírásra lettem figyelmes; az öreg ott ült a kemencén (amelyiken azelőtt éjjelen át imádkozott a fogoly, aki az őrnagyot meg akarta ölni), és kézzel írott imakönyvéből imádkozott. Sírt, és hallottam, hogy időnként így sóhajt fel: "Uramisten, ne hagyj el! Uramisten, adj erőt! Sosem látom többé kicsiny, drága gyermekeimet!" Le sem írhatom, mennyire elszomorodtam. Lassacskán majdnem minden rab az öregnek adta oda pénzét megőrzésre. A fegyházban csaknem mindenki lopott, de arról mindnyájan meg voltak győződve, hogy az öreg képtelen lenne bárkit is meglopni. Tudták, hogy a rábízott pénzt eldugja, mégpedig olyan rejtekhelyre, ahol senki sem találhatja meg. Később engem meg egynéhány lengyelt beavatott a titkába. Az egyik kerítésgerendában egy nagy göcs volt, amely erősen belenőtt a fába; sikerült kiemelnie, és a helyén egy nagyobb üreget talált. Nagyapó ide rejtette a pénzt, aztán a göcsöt visszatette a helyére, úgyhogy soha senki nem találhatta meg.

De eltértem elbeszélésem tárgyától. Ott hagytam abba: miért nem melegedett meg a pénz a fogoly zsebében. A fegyházban nehéz volt gyűjtögetni, és sok gonddal járt; a rab természeténél fogva szomjazik a szabadságra, és társadalmi helyzeténél fogva annyira könnyelmű és szertelen, hogy bármely pillanatban harsogva és muzsikálva "kirúgna a hámból", elmulatná egész vagyonát, hogy legalább egy pillanatra elfelejtse bánatát. Furcsa volt elnézni, hogy némelyek gyakran hónapokon át meggörnyedve dolgoznak csak azért, hogy egy nap alatt az utolsó garasig elherdálják, amit kerestek, és utána az újabb dőzsölésig hónapokon át görnyedjenek a munkán. Sokan közülük nagy előszeretettel igyekeztek új és feltétlenül különleges holmikat beszerezni: az egyenruhától eltérő fekete nadrágot, zekét, szibériai bekecset. Nagy kelendőségnek örvendett a színes kartoning meg a rézcsatos öv. Ünnepnapokon kiöltöztek, és így kicsípve valamennyi barakkot bejárták, hadd lássa őket a világ. A kiöltözött fogoly szinte gyermeki örömet érzett: a rabok sok tekintetben olyanok voltak, akár a gyerekek. Az is igaz, hogy a szép új holmi elég gyorsan elhagyta gazdáját, néha még ugyanaznap este lába kelt, és garasokért zálogba került. A dőzsölésbe fokozatosan lendültek bele. A mulatni vágyó rendszerint ünnepen vagy a neve napján tombolt. A névnapját ünneplő fogoly a reggeli felkelés után gyertyát gyújtott a szentkép előtt, és imádkozott; utána kiöltözött, és ebédet rendelt magának. Vásároltatott marhahúst, halat, csináltatott szibériai húsos derelyét; bivaly módra teleette magát csak úgy egymagában. Társai közül ritkán hívott meg valakit a lakomára. Ezt követte az ital: az ünnepelt ivott, mint a gödény, és tántorogva, botladozva járt-kelt a barakkban, fitogtatta, hogy részeg, hogy "mulat", és ezzel igyekezett kiérdemelni az általános tiszteletet, megbecsülést. Az orosz nép mindenütt rokonszenvez valamelyest a részegekkel; a fegyházban a dőzsölő szinte tiszteletet vált ki. A börtönbéli mulatozáshoz bizonyos fajta arisztokratizmus is tartozott. A nekividámult fogoly feltétlenül zenét rendelt. A fegyházban élt egy szökött lengyel katona, egy elég ocsmány fickó, aki jól hegedült, és egész vagyona a hegedűje volt. Nem értett semmilyen mesterséghez, és csak azzal keresett, hogy vidám tánczenét szolgáltatott a mulatozóknak. Szolgálata abból állt, hogy részeg gazdáját árnyékként követte egyik barakkból a másikba, és nyűtte a vonóját, ahogy csak bírta. Arca legtöbbször unott volt, bánatos. De mikor rákiáltottak: "Játssz, megfizettem érte!" - újult erővel húzta a vonót. A mulató rab bizonyosan tudta, hogy a többiek - teljesen önzetlenül - vigyáznak rá, ha nagyon leissza magát, idejében lefektetik, s mindig akad, aki elbújtatja a váratlanul betoppanó parancsnok szeme elől. A fegyházban tartózkodó altiszt meg a rokkantak a maguk részéről szintén teljesen nyugodtak voltak; a részeg nem követhet el semmiféle kihágást. Az egész barakk szeme rajta volt, s ha zajongani, tombolni kezdett, azonnal lecsillapították, sőt néha össze is kötözték. Az alacsonyabb rangú felügyelők ezért szemet hunytak a részegség láttán, nem is akarták észrevenni. Nagyon jól tudták, ha nem engedik meg az italozást, sokkal rosszabb dolgok is megeshetnek. De honnan kerítettek pálinkát a rabok?

Az italt benn a fegyházban, az úgynevezett csaplárostól vásárolták. Voltak egynéhányan, akik állandóan mérték az italt, méghozzá sikerrel, pedig italozó és "dőzsölő" ember nem sok akadt, hiszen az ilyen mulatozás pénzbe került, és a foglyok nehezen szereztek pénzt. Az italkereskedés igen eredeti módon folyt és engedélyeztetett. Tegyük fel, valamelyik fogoly nem értett semmilyen mesterséghez, vagy általában nem is akart dolgozni - ilyenek is akadtak -, viszont türelmetlen ember lévén, gyorsan meg akart gazdagodni. Az induláshoz kevés pénz is elegendő volt, s ha ez összegyűlt, gondolt egy nagyot, és felcsapott italmérőnek: merész vállalkozás, amely nagy kockázattal jár. Könnyen megszenvedhetett ettől a háta, és egy csapásra elveszthette áruját és tőkéjét. De a csapláros mindenre kész. Eleinte, amíg kevés pénze van, ő maga csempészi be az italt a fegyházba, és természetesen haszonnal túlad rajta. Ezt két-háromszor megismétli; ha nem bukik le, és ha gyorsan túlad az áruján, ezután áttér a nagyméretű, igazi kereskedelemre; felcsap vállalkozónak, kapitalistának, felfogad néhány ügynököt meg segédet, így sokkal kevesebbet kockáztat, és egyre többet és többet keres. Helyette a "segédei" kockáztatnak.

A fegyházban mindig akad egy-két eladósodott, utolsó kopejkáját eljátszó, elmulató, mesterség nélküli, szánalomra méltó s lerongyolódott ember, aki viszont bizonyos mértékben merész és mindenre eltökélt. Az ilyeneknek egyetlen tőkéjük maradt: a saját hátuk; ez felhasználható még valamire, és a mindenét eltékozló, mulatós ember ezt az utolsó tőkéjét viszi a vásárra. Odamegy a vállalkozóhoz, és beáll hozzá szeszcsempésznek; a gazdag pálinkakereskedőnek több ilyen munkása van. Valahol a fegyházon kívül - katonák, polgárok, néha a rosszlányok közül - akad, aki a vállalkozó pénzén, viszonylag kis haszonért a kocsmában beszerzi az italt, eldugja egy megbeszélt rejtekhelyen, a foglyok külső munkahelyén. A szállító jóformán mindig kipróbálja a pálinka minőségét, és a megivott mennyiséget vízzel helyettesíti; veszi, nem veszi, a fogoly nem lehet túl igényes: még annak is örülhet, ha a pénze nem veszett el egészen, no meg aztán a kapott pálinka, legyen az akármilyen, mégiscsak pálinka. A csaplárostól előre kijelölt, marhabéllel felszerelt csempész jelentkezik a szállítónál. A marhabelet előbb jól kimossák, vagy megtöltik vízzel, hogy megőrizze eredeti nedvességét és rugalmasságát, és idővel alkalmas legyen pálinka tárolására. A fogoly, miután a marhabelet megtöltötte pálinkával, magára tekeri, lehetőleg teste rejtett részei köré. Most kell megmutatkoznia igazán csempész-ügyességének, tolvaj-leleményességének, hiszen itt már kockán forog a becsülete is; be kell csapni a kísérő őröket. Be is csapja őket: egy jó tolvajnál a legtöbbnyire újoncokból toborzott kísérő őr rendszerint semmit sem vesz észre. Természetesen előbb az őröket is tanulmányozzák. Ezen túlmenően figyelembe veszik az alkalmas időt meg a munkahelyet; például, ha egy kályhásmester fogoly bemászik a kemencébe, ki látja, mit mivel ott? Az őr nem bújik utána. A fegyház kapujához érve mindenesetre markába szorít egy tizenöt- vagy húszkopejkás ezüstpénzt, és így várja a kapunál az őrvezetőt. A napos őrvezető tetőtől talpig végigtapogatja a munkából hazatérő foglyot, és csak ezután nyitja ki előtte a fegyház kapuját. A szeszcsempész abban reménykedik, hogy bizonyos helyeken a motozás nem lesz túl alapos, de ha a napos néha mégis kitapogatja a pálinkát, akkor még ott van az egyetlen, utolsó kísérlet: a csempész némán és a kísérője figyelmét kijátszva, az őrvezető kezébe nyomja a markában szorongatott pénzdarabot. Megesik, hogy ezzel a módszerrel szerencsésen bejut a börtönbe, és beviszi az italt. De néha ez sem sikerül, és ilyenkor utolsó vagyonával, vagyis a hátával kell fizetnie. Jelentést tesznek az őrnagynak, megbotozzák, alaposan ellátják a baját, s az italt elkobozzák a kincstár javára. A csempész mindent magára vállal, ki nem adná a megbízóját, de itt jegyezzük meg: nem azért, mintha hitványságnak tartaná a besúgást, hanem csupán azért, mert a besúgás nem jár előnnyel számára, hiszen a fenyítést sehogy sem kerüli el; egyetlen vigasza az lehetne, hogy mindkettőjüket megbotozzák. De a vállalkozóra még szüksége van, annak ellenére, hogy a bevett szokás és az előzetes megállapodás szerint a csempész egy kopejkát sem kap a vállalkozótól a megbotozott hátáért. Ami a besúgást illeti, ez eléggé bevett dolog. A fegyházban a besúgót nem éri semmiféle megaláztatás; elképzelhetetlen, hogy felháborodjanak a tettén. Nem is idegenkednek tőle, tovább barátkoznak vele, s ha netalán valaki a besúgás aljasságát próbálná bizonygatni a fegyházban, meg sem értenék. Az a nemesek közül való, elzüllött és aljas fogoly, akivel minden kapcsolatot megszakítottam, baráti viszonyban állott Fegykával, az őrnagy csicskásával, és kémszolgálatokat tett neki, aki a foglyokról szerzett értesüléseit azonnal közölte az őrnaggyal. Ezt mindenki tudta nálunk, de soha senki nem gondolt arra, hogy ellássa a baját vagy akár szemrehányást tegyen annak a csirkefogónak.

De hát eltértem a tárgytól. Természetesen előfordul, hogy az italt szerencsésen behozzák; a vállalkozó átveszi a teletöltött marhabelet, kifizeti az érte járó pénzt, és számítgatni kezd. Kiderül, hogy az áru már jó sokba került neki, tehát a nagyobb haszon kedvéért áttölti egy másik bélbe, miközben vízzel szinte kétszeresére hígítja, és így felkészülve várja a vevőket. Az első ünnepnapon, de néha hétköznap is megjelenik a vevő: valamelyik fogoly, aki hónapokig igavonó baromként dolgozott, élére rakta a garast, csak azért, hogy az előre kiválasztott napon mindenét eligya. Már jóval az áhított nap beköszöntése előtt a szegény rab másra sem gondolt, és álmában meg munka közben is ez a boldog ábrándozás tartotta benne a lelket a sivár fegyházi élet során. Felvirradt végre a ragyogó nap; a pénz összegyűlt, nem kobozták el, nem lopták el, és már viszi is a csaplároshoz, aki először viszonylag tiszta pálinkát ad neki, vagyis olyat, amit csak alig kétszer vizeztek meg; de alighogy az üveg ürülni kezd, a hiányt további vízzel pótolja. Egy pohár pálinka ötször-hatszor annyiba kerül, mint a kocsmában. El lehet képzelni, hány pohárral kell felhajtani, és mennyi pénzt kell érte fizetni, hogy berúgjon valaki! Szerencsére a fogoly már elszokott az italtól, a hosszú önmegtartóztatás után elég gyorsan lerészegedik, és rendszerint addig folytatja az ivást, amíg csak a pénze tart. Ha a zsebe kiürül, feláldozza valamennyi holmiját; a csapláros egyben uzsorás is. Először az újonnan beszerzett civil holmik kerülnek hozzá, majd oda jut az öreg holmi is, s végül a kincstári felszerelés. Mikor a részeg már az utolsó rongyig mindent elivott, lefekszik, és másnap, zúgó fejjel felébredvén, hiába könyörög a kocsmárosnál egy korty italért, hogy kijózanodjon. Szomorúan viseli a baját, és még aznap újra nekilát a munkának, verejtékezve dolgozik hónapokon át, és a múltba vesző boldog mulatozásáról ábrándozva lassan magához tér, s alig várja azt a következő, de még távoli napot, amely valamikor mégiscsak beköszönt.

Ami a csaplárost illeti, miután hatalmas összeget, sok-sok tízrubelest szerzett az üzleten, ismét pótolja a pálinkakészletét, de ezt már nem hígítja vízzel, mert saját magának szánja. Elég az üzletből: itt az ideje, hogy maga is mulatozzon! És jöhet a dőzsölés, az eszem-iszom, a muzsika. Van miből! Még a közeli őrök is segítenek neki. Az effajta dőzsölés néha napokig tart. A pálinkakészlet természetesen hamar elfogy; ilyenkor a mulatozó a többi kocsmároshoz fordul, akik már várták, és addig iszik, amíg az utolsó kopejkáját el nem veri. Akárhogy óvja a többi fogoly, a mulatozó néha mégis a börtönparancsnok, az őrnagy vagy az ügyeletes tiszt elé kerül. Beviszik az őrszobára, ha pénzt találnak nála, elkobozzák, és betetőzésül megvesszőzik. Magához térve visszajön a fegyházba. De alig múlik el néhány nap, újra hozzáfog a csaplárosmesterséghez.

Egyes, természetesen gazdagabb mulatozók a szépnemről álmodoznak. Néha munka helyett a jó pénzen lekenyerezett őrrel titokban kimennek valahová a városba, az erődön túlra, ott egyik város végi, szerény kis viskóban világraszóló lakomát rendeznek, s valóban nagy összegeket vernek el; pénzért még a fegyenctől sem szokás undorodni. Ahhoz is érteni kell, hogy jó előre kiszemeljék a megfelelő kísérőt. Az ilyen őrök rendszerint maguk is fegyencjelöltek. Egyébként pénzért mindent el lehet érni, és az ilyen kiruccanások jóformán mindig titokban maradnak. Hozzá kell tennem, hogy ezek roppant ritka esetek; nagyon sok pénz kell hozzá, és a szépnem kedvelői sokkal veszélytelenebb módszerhez folyamodnak.

Börtönéletem első napjaiban különösen egy igen jóképű fiatal fogoly keltette fel érdeklődésemet. Szirotkinnak hívták. Minden tekintetben eléggé titokzatos lény volt. Elsősorban szép arca kapott meg; nem lehetett több huszonhárom évesnél. A szigorított osztályon volt, vagyis életfogytiglanra ítélték, így hát a legsúlyosabb katonai bűnösök közé számított. Csendes, szelíd fickó volt, roppant keveset beszélt, ritkán nevetett. Világoskék szem, szabályos vonású, gyengéd, tiszta bőrű arc, szőke haj. Még a félig leborotvált koponya sem tudta túlságosan elcsúfítani. Nem volt semmilyen mestersége, de azért elég gyakran szert tett egy kis pénzre. Eléggé lompos és szembetűnően lusta fiú volt. Néha egy másik fogoly szépen felöltöztette, megesett, hogy piros inget is adott rá, és Szirotkin láthatóan örült az új ruhának: járt-kelt a barakkokban, mutogatta magát. Nem ivott, nem kártyázott, jóformán sohasem civakodott senkivel. Zsebre tett kézzel, csendesen tűnődve kószált a barakkokban. Nehéz volt elképzelni, mire gondolhatott. Néha egy-egy társa kíváncsiságból megszólította, kérdezett tőle valamit; azonnal, sőt a foglyoknál szokatlan tisztelettel válaszolt, de mindig igen röviden, szófukaron; úgy nézett az emberre, mint egy tízéves gyermek. Ha pénzhez jutott, sosem vásárolt magának valami szükséges holmit, zekéjét sem adta oda javításra, új csizmát se vett, hanem mézeskalácsra, süteményre költötte, és úgy majszolta, mint valami hétesztendős gyermek. "Hé Szirotkin! - szóltak rá néha a rabok. - Valóban olyan vagy, mint holmi árva poronty!" Szabad idejében rendszerint a barakkokban őgyelgett. Jóformán minden fogoly a saját munkájával van elfoglalva, egyedül neki nincs semmi dolga. Ha valaki, rendszerint kissé tréfálkozva, megszólítja (még a saját társai is gyakran kinevették), szó nélkül megfordul, és máris megy egy másik barakkba; de olykor, ha már túlságosan mulatnak rajta, elpirul. Gyakran gondoltam magamban, hogyan kerülhetett a fegyházba ez a szelíd, egyszerű lény? Egy ízben a kórház rabosztályán feküdtem. Szirotkin is éppen beteg volt, és mellettem feküdt. Egyik nap, alkonyattájt, beszélgetni kezdtünk; hirtelen, mintha valami megszállta volna, beszélni kezdett magáról. Elmondta, hogyan adták katonának, hogy kísérte anyja zokogva, s milyen nehéz újoncsorsa volt. Hozzátette, hogy az újoncéletet képtelen volt megszokni; ott mindenki rideg, mogorva, szigorú, és a parancsnokok jóformán mindig elégedetlenek voltak vele.

- S hogyan ért mindez véget? - kérdeztem. - Miért kerültél ide? Ráadásul a szigorított osztályra... Hej, Szirotkin, Szirotkin!

- Tudja, Alekszandr Petrovics, mindössze egy évet töltöttem a századnál; ide meg azért kerültem, mert megöltem Grigor Petrovicsot, a századparancsnokot.

- Hallottam erről, Szirotkin, de nem hiszem el. Ugyan kit tudnál te megölni?

- Valahogy úgy esett, Alekszandr Petrovics. Már túlságosan nehéz volt az élet.

- Hát hogyan él a többi újonc? A kezdet persze nehéz, de végül beleszoknak, és igen rendes katonák válnak belőlük. Téged bizonyára elkényeztetett anyád, tejen meg mézeskalácson tartott tizennyolc esztendős korodig.

- Az igaz, kérem szépen, anyám nagyon szeretett. Mikor bevonultam, anyám ágynak esett, s úgy hallom, többet fel sem kelt... Végül már túlontúl keserű lett a sorsom regrutakoromban. A parancsnok nem kedvelt, és folyton megbüntetett, de vajon miért, kérem szépen? Pedig mindenben engedelmeskedtem, akkurátusan éltem; pálinkát nem iszom, sosem kértem kölcsön semmit; mert hát igen rossz dolog az, Alekszandr Petrovics, ha az ember kölcsönkéreget. Körös-körül rideg közöny, szívtelenség, s még egy zug se akadt, ahol kisírja magát az ember. Nagy ritkán megesett, hogy behúzódtam egy sarokba, s ott sírtam. Egy alkalommal őrségen álltam a fegyverraktár mellett. Éjszaka volt, szeles őszi idő, és olyan sötétség, hogy az ember szinte kinézte a szemét. Nagyon-nagyon elkeseredtem. Fogtam a puskám, levettem róla a szuronyt, és magam mellé tettem. Ledobtam a jobb csizmám, a puska csövét a mellemnek szegeztem, s lábam nagy ujjával lenyomtam a ravaszt. Hát nem csütörtököt mondott?! Akkor megvizsgáltam a fegyvert, megtisztítottam a töltést, friss puskaport tettem bele meg kovakövet, s megint a mellemnek szegeztem. S tudja, mi történt? A puskapor fellobbant, de a puska megint nem sült el. Mit jelent ez? - gondolom. Fogtam, felhúztam a csizmát, visszatűztem a szuronyt a puskára, és némán járkálni kezdtem fel s alá. Ekkor határoztam el azt a dolgot. Akárhová, csak el innen, csak ebből a pokolból szabaduljak! Félóra múltán megjelent a parancsnok, ellenőrzést tartott. Nyomban rám förmedt: "Hát így kell őrségen állni?" Megmarkoltam a puskát, és tövig belédöftem a szuronyt, utána négyezer versztát gyalogoltam idáig, a szigorított osztályig...

Nem hazudott. Különben miért küldték volna ide a szigorított osztályra? A közönséges bűntetteket sokkal enyhébben büntetik. Egyébként a katonarabok közül egyedül Szirotkin volt ilyen szép férfi. Ami a többi, vagy tizenöt hozzá hasonlót illeti, elborzadtam, ha rájuk néztem; alig akadt köztük két-három elviselhető arcú ember, a többi mind olyan lógó fülű, ocsmány, lompos, egynémelyikük már egészen deres fejű ember volt. Alkalomadtán majd részletesebben beszélek erről a társaságról. Szirotkin gyakran barátkozott Gazinnal - akivel ezt a fejezetet elkezdtem, megemlítvén, hogy részegen támolygott be a konyhába, és mennyire megzavarta a fegyházi életről alkotott fogalmaimat.

Ez a Gazin szörnyű ember volt. Mindenkiben a legelriasztóbb benyomást keltette. Mindig úgy éreztem, hogy nálánál ádázabb, szörnyűbb lény nem is létezhet. Tobolszkban láttam a gaztetteiről híres Kamenyev haramiát; láttam a volt szökött katonát, a szörnyű tömeggyilkos Szokolov foglyot is, de egyikük sem hatott rám olyan visszataszítóan, mint Gazin. Néha úgy rémlett, hogy egy hatalmas, őskori, embernagyságú pók áll előttem. Tatár volt, roppant erős, a legerősebb ember az egész fegyházban, termete a közepesnél magasabb, Herkules-alkat aránytalanul nagy, ocsmány fejjel; meggörnyedve, sunyin járt. A fegyházban különös hírek keringtek róla; tudták, hogy katona volt, de a foglyok azt mondogatták egymás közt, hogy Nyercsinszkből, az ólombányákból szökött meg, persze nem tudom, hogy ez igaz-e; nem először száműzték Szibériába, és nemegyszer szökött meg, többször változtatva nevét, és végül ide került, a mi fegyházunk szigorított osztályára. Azt is rebesgették, hogy régebben nagy előszeretettel gyilkolt kisgyermekeket, csupán kedvtelésből; kicsalja valami megfelelő helyre a gyereket, először ijesztgeti, kínozza, s mikor már eleget gyönyörködött a szegény kis áldozat félelmében és remegésében, lassan, módjával és nagy gyönyörrel meggyilkolja. Meglehet, mindezt csak a Gazin elriasztó külseje sugallta, de ha csak kitalálták is az efféle történetet - pontosan illett rá. Pedig józan állapotban igen rendesen viselkedett a fegyházban. Örökké csendes, sohasem veszekedő, sőt civakodást kerülő embernek ismertem, mintha a többieket kissé megvetné, és önmagát mindenkinél többre becsülné; nagyon keveset beszélt, és szinte megfontoltan emberkerülő volt. Lassú, nyugodt, magabiztos minden mozdulata. Szeme elárulta, hogy nem ostoba, sőt rendkívül ravasz ember; de arcában és mosolyában mindig volt valami hányaveti, gúnyos és kegyetlen vonás. Itallal kereskedett, és egyik leggazdagabb kocsmáros volt a fegyházban, évente kétszer maga is leitta magát, ilyenkor ütközött ki igazi vad természete. Ahogy lassacskán magával ragadta a mámor, eleinte a leggonoszabb, s úgy rémlett, előre eltervezett gúnyolódással kötött bele az emberekbe, s mikor teljesen lerészegedett, ádáz dühbe gurult, kést ragadott, és a társaira támadt. A foglyok ismerték vaserejét, és menekültek, elbújtak előle; nekiment bárkinek, aki útjába került. De hamarosan megtalálták a módját, hogyan bánjanak el vele. A barakktársai közül egyszerre tízen rárohantak, és verni kezdték. El sem lehet képzelni kegyetlenebb dolgot az ilyen verésnél. Ütötték a mellét, a szíve, a gyomra meg a hasa táját. Hosszú ideig öklözték, ütötték, s csak akkor hagyták abba, amikor elvesztette eszméletét, és olyan lett, mint egy halott. Senki mást nem mertek volna így megverni: nincs az az ember Gazinon kívül, aki élve megúszta volna. Az eszméletét vesztett rabot bekecsekbe bugyolálták, és a priccsre fektették. "Majd kiheveri!" S valóban, másnap reggel makkegészségesen kelt fel, és némán, mogorván munkába ment. Valahányszor leitta magát, a fegyházban már mindenki tudta, hogy a nap feltétlen veréssel végződik számára. Noha jómaga is tudta ezt, mégis ivott. Így folyt ez éveken át. Végül észrevették, hogy Gazin ereje már nem a régi. Egyre többet panaszkodott különböző fájdalmakra, szemmel láthatóan sorvadt; mind gyakrabban került kórházba... "Mégiscsak megadta magát!" - mondták egymás közt a foglyok.

A konyhába az a hitvány hegedűs lengyel kísérte, akit a mulatozók a nagyobb vidámság kedvéért felfogadtak; megállt a konyha közepén, és némán, figyelmesen végignézett a jelenlevőkön. Mindenki elhallgatott. Ekkor megpillantott engem és a társaimat, dühödt, gúnyos pillantást vetett ránk, önelégült mosoly jelent meg arcán, mintha valamit latolgatna magában, és erősen tántorgó léptekkel asztalunkhoz jött.

- Engedjék meg, hogy megkérdezzem - kezdte (oroszul beszélt) -, miféle jövedelemből engedhetik meg maguknak a teázást?

Némán összenéztem társammal, tudtam, hogy ilyenkor legjobb hallgatni és nem válaszolni neki. Az első ellenvetésre megdühödött volna.

- Talán csak nincs pénz maguknál? - folytatta a faggatást. - Aztán honnan? Vagy tán azért jöttek ide a fegyházba, hogy teázgassanak? Teázni jöttek ide, igen? Beszéljenek hát, hogy azt a keserves...

Mikor látta, hogy hallgatási fogadalmat tettünk, és úgyszólván észre se vesszük, reszketni kezdett a dühtől. Egy hosszú pult állt mellette a sarokban, erre rakták a foglyok ebédjéhez meg vacsorájához elkészített, felszeletelt kenyeret. A pult akkora volt, hogy a fél fegyház számára elegendő kenyér fért el rajta; most üresen állt, Gazin két kézzel felkapta, és felénk indult, hogy szétverje a fejünket. A gyilkosság vagy a gyilkossági kísérlet rendkívüli kellemetlenségeket zúdított az egész fegyházra, s ha mégis megesett, elkezdődtek a motozások, kutatások, fokozták a szigort, s éppen ezért a foglyok minden erővel igyekeztek fékezni mindenkit, nehogy ilyen végletekbe essék - ennek ellenére most mindenki visszafojtott lélegzettel várt. Egyetlen hang sem szólalt meg védelmünkben! Senki sem kiáltott rá Gazinra! Ennyire gyűlöltek minket. A többiek, úgy látszik, élvezték veszélyes helyzetünket... De a dolog jól végződött: éppen ránk akart sújtani a pulttal, mikor a tornácról bekiabált valaki:

- Gazin! Ellopták a pálinkát!...

Ezt hallva, a pultot a padlóra csapta, és mint valami őrült, kirohant a konyhából.

- No, most az egyszer megmentette őket az Isten! - mondták egymás között a foglyok, és még jó sokáig beszéltek az esetről.

Sose tudtam meg, hogy a pálinkalopással kapcsolatos hír valóban igaz volt-e, vagy csak úgy kitalálták a megmentésünkre.

Aznap este - már egészen sötét volt - a barakkok bezárása előtt ott járkáltam a palánk mentén, és nyomasztó bánat szállt lelkemre; soha, egész börtönéletem alatt nem éreztem többé ilyen szomorúságot. Nehéz elviselni a rabság első napját, bárhol légyen is az, fegyházban, pincebörtönben vagy kényszermunkán... Emlékszem azonban, hogy mindenekfölött egy gondolat foglalkoztatott, amely aztán elválaszthatatlanul végigkísért egész rabéletem alatt - részben megoldhatatlan, sőt mindmáig megoldhatatlanul maradt gondolat: miért sújtják más-más büntetéssel ugyanazt a bűnt. Igaz, a bűnöket még megközelítően sem lehet egy kalap alá venni. Például vegyünk két gyilkost; bár mind a két ügynek a körülményeit mérlegre teszik, mindkét esetben rendszerint azonos büntetést szabnak ki. Pedig ha jól megnézzük, óriási különbségek vannak a bűn elkövetésében. Az egyik semmiségért, tán egy fej hagymáért embert gyilkolt, kiállt az országútra, és leszúrta az első utast, akinek egész vagyona egy fej hagyma volt "Bátyuska! Elküldtél zsákmányért: megöltem egy embert, és mindössze egy hagymát találtam nála." - "Te ostoba! A hagyma is megér egy kopejkát! Száz ember, száz hagyma, és az már egy egész rubel!" (Ez fegyházi legenda.) A másik gyilkos viszont menyasszonya, húga vagy lánya becsületét védelmezte valamelyik kéjenc zsarnoktól. Az egyik, csavargás közben egy egész ezred pandúrtól hajszolva, szabadságát, életét óva gyilkolt, néha csak azért, hogy az éhhaláltól meneküljön; a másik ellenben tisztán kedvtelésből gyermekeket gyilkol, élvezi a kezén végigcsorgó meleg vért, gyönyörködik az áldozat félelmében, a tőrdöféseket követő végvonaglásában. S az eredmény? Az egyik is, a másik is ugyanabba a fegyházba kerül. Igaz, ugyanazon bűnténynél a kiszabott büntetés ideje különböző lehet. De a változat e tekintetben elég kevés, ám az azonos bűntettek változatai végtelenek. Ahány jellem, annyi változat. Lehetetlen összeegyeztetni, elsimítani ezt a különbséget. Mondhatnánk, olyan megoldhatatlan feladat, mint a kör négyszögesítése! De még ha el is tekintünk e különbségtől, akkor is ott a másik: maga a büntetés következményeiben mutatkozó különbség... Van, aki a fegyházban elsorvad, elfogy, mint a gyertya; de akadnak olyanok is, akiknek a fegyházba kerülésük előtt fogalmuk sem volt róla, hogy létezhet a világon ilyen vidám élet, a mindenre kész cimborák kellemes baráti köre, mint itt. Mert a fegyintézetben akadnak ilyenek is. Vegyünk például egy művelt, józan gondolkodású, ép érzelemvilágú embert. Az ilyen rabot minden büntetésnél jobban kínozza a szüntelen lelkiismeret-furdalás. Kíméletlenül, kegyetlenül, a legszigorúbb törvényekkel ítélkezik bűnéért önmaga felett. Ugyanakkor ott van egy másik, aki egész börtönbüntetése alatt egyszer sem gondol az általa elkövetett gyilkosságra, sőt úgy érzi, hogy neki van igaza. Akadnak olyan emberek is, akik készakarva bűnöznek, csak hogy fegyházba kerüljenek, és megszabaduljanak a szabadban szenvedett s a fegyencsorsnál összehasonlíthatatlanul keményebb élettől. Hiszen van, aki a legmegalázóbb helyzetben él kinn a szabad világban, soha nem lakhat jól, s látástól vakulásig csak a gazdájára dolgozik. A fegyházban a munka könnyebb, mint otthon, kenyér jut bőven, méghozzá olyan, amilyet sohasem látott; ünnepnapokon marhahúst kap, folynak az adományok is, és pénzkeresésre is nyílik alkalom. Hát még a társaság?! Minden hájjal megkent, ügyes, mindent tudó népség; tisztelettudó csodálkozással néz fel társaira, ilyeneket sosem látott, úgy tekint rájuk, mint legmagasabb szinten álló társadalmi lényekre. Vajon a büntetés egyformán érinti e kétfajta embert?... De hát nem érdemes megoldhatatlan kérdésekkel foglalkozni! Felhangzik a dobszó, ideje visszatérni a barakkba.

 

4. Első benyomások

Megkezdődik az utolsó létszámellenőrzés. Utána minden barakkot bezárnak, és a foglyok hajnalig lakat alatt maradnak.

Az ellenőrzést egy altiszt végzi két katona kíséretében. A foglyokat rendszerint felsorakoztatják az udvaron; oda jön ki az ügyeletes tiszt. Bár ezt az egész szertartást legtöbbnyire családiasan intézik: bent a barakkokban.

Most is így történt. Az ellenőrzést végzők sokszor tévedtek, rosszul számoltak, elmentek, majd ismét visszajöttek, míg végre a szolgálatban levő szerencsétlen őrök jelentették a kívánt és szükséges létszámot, s a barakkot bezárták.

Az elég szűk priccseken vagy harminc ember szorongott a helyiségben. Még korai volt aludni, így hát mindenki elütötte valamivel az időt.

A parancsnokságot csupán a rokkant képviselte a barakkban, akiről már fentebb említést tettem. Minden barakkban volt még egy szobagazda az elítéltek sorából, akit az őrnagy természetesen jó magaviseletéért nevezett ki. Ennek ellenére elég gyakran megesett, hogy a szobagazda komoly bajba keveredett. Ilyenkor megbotozták, azonnal leváltották, s mást neveztek ki helyébe. A mi barakkunkban Akim Akimics volt a gazda, aki meglepetésemre elég gyakran ráförmedt a foglyokra. A rabok rendszerint gúnyos megjegyzésekkel válaszoltak. A rokkant jóval okosabb volt nála, nem avatkozott semmibe, de ha mégis meg kellett mozgatnia nyelvét, csupán a tisztesség kedvéért, lelkiismerete megnyugtatására tette. Némán üldögélt az ágyán, és csizmadiáskodott. A foglyok rá sem hederítettek.

Börtönéletem első napjában megfigyeltem egy tünetet, és később meggyőződtem róla, hogy mennyire helytálló. Mégpedig: mindazok, akik nem foglyok, bárki legyen is az: a velük közvetlen kapcsolatban levő őrök, kísérők, katonák, s általában mindenki, akinek a legkisebb köze van a fegyházi élethez, félreismerhetetlen aggodalommal tekint a fogolyra. Mintha minden percben nyugtalanul várná, hogy valamelyik késsel támad rá. S ami a legérdekesebb - a foglyok maguk is tudják, hogy félnek tőlük, és ez szemmel láthatóan bátorságot kölcsönöz nekik. Pedig a legjobb parancsnok éppen az, aki nem fél a rabtól. De általában, a bátorságtól eltekintve, az elítélteknek sokkal kellemesebb, ha bíznak bennük. Ezzel meg is nyerhetik őket. Fegyházi életem folyamán nagyon ritkán előfordult, hogy egyik-másik parancsnok kíséret nélkül jött be a fegyházba. Látni kellett volna, mennyire megdöbbentette ez a foglyokat a szó jó értelmében. Az ilyen, félelmet nem ismerő látogató mindig tiszteletet ébresztett maga iránt, s ha elő is fordult valami, sohasem az ő jelenlétében történt. A foglyok, bárhol legyenek is, mindenütt félelmet keltenek, bár nem tudnám megmondani, tulajdonképpen miből is ered ez. Természetesen van ennek valami alapja, elég ha az elítélt rabló külsejére gondolunk; azonkívül bárki kerül a fegyház közelébe, érzi, hogy ez a tömeg nem saját jószántából verődött itt össze, s hogy nincs az a rendszabály, amely egy élő embert hullává változtasson: hisz megmaradnak az érzései, a bosszú és az élni akarás szomja, megmaradnak a szenvedélyei és e szenvedélyek kielégítésének igénye is. De mindennek ellenére határozottan meg vagyok győződve róla, hogy a foglyoktól nincs mit tartani. Nem egykönnyen és nem is egyhamar támad késsel egyik ember a másikra. Egyszóval, ha nagy ritkán mégis megesik ilyen szerencsétlenség, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez egészen elenyésző. Természetesen csak az elítélt foglyokra vonatkozik ez, akik között nem egy örül, hogy végre a fegyházba jutott (néha az új, másfajta életet roppant szépnek látjuk!), és ilyenképpen hajlandó nyugodtan és békésen élni; no meg a valóban izgága foglyokat a társai sem engedik túlságosan fenegyerekeskedni. Minden fegyenc, legyen az bármilyen merész és kihívó, ettől fél legjobban a fegyházban. Egészen más a vizsgálati fogoly! Ez valóban képes valami semmiségért, csupán azért, mert esetleg másnap már vesszőzésre vihetik, rárohanni az első idegen emberre; mert ha egy új ügyet zúdít magára, akkor a vesszőzést elhalasztják. Ilyenkor a támadásnak oka, célja van: "Változtatni a sorsán" bármi áron és minél hamarabb. Egy ilyen elég különös természetű lélektani esetet ismertem is.

Nálunk a fegyházban, a katonafegyencek között volt egy szörnyű szájhős és közismerten gyáva, akit a bíróság kétévi kényszermunkára ítélt vagyonelkobzás nélkül. Az orosz katonák között a szájhősködés és a gyávaság elég ritka. Az orosz katona ugyanis mindig annyira elfoglalt, hogy még ha akarná, sem maradna ideje szájhősködésre. De ha mégis szájhős, akkor minden esetben semmirekellő és gyáva fickó. Dutov (így hívták ezt a rabot) leülte végül is rövid büntetését, és visszatért zászlóaljához. Csakhogy az efféle elítéltek, akiket javító célzattal küldenek rövid időre fegyházba, a végén annyira megszokják az ottani életet, hogy két-három heti szabad élet után rendszerint újra bíróság elé kerülnek, onnan meg vissza a fegyházba, de most már nem két-három évre, hanem az "örökös" kategóriába: legjobb esetben is tizenöt-húsz esztendőre. Dutovval szintén ez történt. Három héttel szabadulása után betört a raktárba; ráadásul gorombáskodott a feljebbvalóival, és duhajkodott. Bíróság elé került, és szigorított vesszőzésre ítélték. Roppant megijedt a vesszőfutástól, szinte pánikba esett, mint ahogy ez a leggyávább fickókkal történni szokott, és a vesszőzést megelőző napon késsel rontott az áristomba belépő ügyeletes tisztre. Természetesen jól tudta, hogy ez a tette rendkívül szigorú ítéletet von maga után, és sok-sok évi kényszermunka vár rá. De csak egyetlen dologgal törődött: így legalább néhány nappal, néhány órával elodázza a megvesszőzés szörnyű perceit. Annyira gyáva volt, hogy a tisztet meg sem sebesítette, tettét csupán azért követte el, hogy újabb bűne legyen, amiért ismét bíróság elé állítják.

A vesszőzést megelőző percek természetesen rettenetesek az elítélt számára; néhány éven át alkalmam volt megfigyelni több elítéltet a végzetes nap előtt. Rendszerint a kórház rabosztályán találkoztam velük, amikor betegen feküdtem, ami elég gyakran előfordult. A foglyok Oroszországszerte jól tudják, hogy az orvosok a legmegértőbbek irántuk. Sohasem tesznek kivételt a rabok között, mint ahogy ezt az egyszerű nép kivételével majd mindenki teszi. Az orvos sosem korholja a foglyot a bűnéért, bármilyen szörnyű gaztettet követett is el, és megbocsát neki a már kirótt büntetés meg általában az egész szerencsétlenség fejében. Nem véletlen, hogy Oroszország-szerte a bűnt szerencsétlenségnek, a bűnöst pedig szerencsétlennek nevezik. Igen mély értelmű meghatározás ez. Annál is figyelemre méltóbb ez a jelenség, mivel teljesen ösztönszerűen jött létre. Az orvosok igen sok esetben igazi mentsvárai a fegyenceknek, különösen a szigorított zárkában tartott vizsgálati foglyoknak... Az elítélt nagyjából tudja, mikorra várhatja a fenyegető napot, s előtte gyakran kórházba kéredzkedik, hogy kissé ezzel is elodázza a rettegett pillanatot. Amikor kiírják, jóformán mindig tudja, hogy a végzetes időpontot másnapra tűzték ki, és ilyenkor roppant nyugtalan. Van, aki szorongását büszkeséggel igyekszik palástolni, de ez a suta, erőltetett hetvenkedés nem téveszti meg társait. Mindenki tudja, hogy miről van szó, de emberszeretetből hallgatnak. Ismertem egy katonasorban levő fiatal gyilkost, akit a legsúlyosabb vesszőfutásra ítéltek. Rettegésében a büntetés előtti estén egy bögre pálinkába oldott tubákot hajtott fel. Itt jegyzem meg: a vesszőzés előtti napon a fogoly mindig szerez pálinkát. Már jóval előbb behozzák neki, persze jó pénzért, az elítélt hajlandó akár fél éven át a legszükségesebbről is lemondani, csak hogy összekuporgassa a pénzt a negyedpint pálinkára, amit a vesszőzést megelőző negyedórában hajt fel. A foglyok között általános a vélemény, hogy részegen a bot- meg a vesszőcsapás nem fáj annyira.

De eltértem elbeszélésem fonalától. Szegény fickó, alighogy lehajtotta a bögre pálinkát, valóban azonnal megbetegedett; vért hányt, és szinte eszméletlenül vitték a kórházba. A vérhányás annyira felbolygatta egész belsejét, hogy néhány nap múlva tüdőbaj jelei mutatkoztak nála, és fél év múlva bele is halt. Az orvosok, akik a tüdőbaját gyógyították, nem is tudták, hogy az honnan ered.

Mikor arról számolok be, hogy a vesszőzés előtt gyakran találkoztam kishitű foglyokkal, hozzá kell tennem, hogy ezzel szemben egyesek elképesztettek hihetetlen bátorságukkal. Emlékszem a bátorság egynéhány kimagasló példájára, amely szinte az érzéketlenség határát súrolta, és az ilyen példák nem is voltak ritkák. Különösképp emlékezetembe vésődött egy szörnyű bűnössel való találkozásom. Egy nyári napon a rabkórházban elterjedt a hír, hogy megvesszőzik a szökött katonát, Orlovot, a híres rablót, s a büntetés után behozzák a kórházba. A beteg foglyok nagyban tárgyalták, hogy Orlovot kegyetlenül megvesszőzik. Mindenki izgatott volt, és bevallom, én is roppant kíváncsisággal vártam a híres rabló megjelenését. Régóta ismertem hallomásból különböző rémtetteit. Ez a párját ritkító gonosztevő félelmetes akaraterővel rendelkezett, büszke volt erejére, s a legnagyobb hidegvérrel gyilkolt öregeket, gyermekeket. Számtalan gyilkosság terhelte lelkét, és most egy egész század vesszőzését kellett kiállnia. Este hozták be. A kórteremben már sötét volt. Gyertyák égtek. Félig eszméletlenül, halottsápadtan cipelték be, fejét sűrű, koromfekete, borzas haj borította. Megdagadt háta véreslila színben játszott. A foglyok egész éjjel ápolták, cserélték rajta a borogatást, egyik oldaláról a másikra forgatták, gyógyszert adtak be neki, úgy vigyáztak rá, mintha legközelebbi rokonukról vagy jótevőjükről lenne szó. Másnap már teljesen magához tért, és kétszer végigsétált a kórtermen. Ez elképesztett: hisz annyira gyenge és agyonkínzott állapotban hozták a kórházba! Már az első alkalommal elviselte a rá kiszabott vesszőcsapásoknak több mint a felét. Az orvos csak akkor függesztette fel a végrehajtást, amikor észrevette, hogy a fenyítés folytatása az elítélt halálát jelentené. Pedig Orlov alacsony termetű, elég gyenge alkatú ember volt, és hozzátehetjük, hogy a hosszú vizsgálati fogság is eléggé kimerítette. Ha valaki találkozott már vizsgálati foglyokkal, bizonyára sokáig emlékszik meggyötört, sápadt arcukra, lázas tekintetükre. Mindennek ellenére Orlov gyorsan talpra állt. Úgy látszik, lelki ereje segített a természetnek. Valóban, ez az ember erősen elütött az átlagtól. A kíváncsiságtól hajtva közelebbről is megismerkedtem vele, és egy egész héten át tanulmányoztam. Határozottan állíthatom, hogy életemben nem láttam nálánál erősebb, nálánál szilárdabb jellemű embert. Tobolszkban már egyszer találkoztam egy hozzá hasonló hírességgel, egy volt haramiavezérrel. Az tökéletes vadállat volt, s aki közelébe került - ha nem is tudta, hogy kicsoda -, ösztönösen megérezte, hogy egy szörnyeteg áll előtte. Annak a lelki tompultsága riasztott meg. A testiség annyira felülkerekedett minden lelki tulajdonságán, hogy az arcára vetett első pillantás nyomban elárulta: ezt az embert teljesen betölti a testi gyönyörök, az élvezethajhászás, a kéjencség vad, mohó vágya. Nagyon valószínű, hogy Korenyev - ez annak a rablónak a neve - már jóval a fenyítés előtt lelkileg összeomlott volna és remegett volna a félelemtől annak ellenére, hogy szemrebbenés nélkül képes volt gyilkolni. Orlov viszont tökéletes ellentéte volt neki. Benne szemmel láthatólag megmutatkozott a test feletti teljes győzelem. Nyilvánvaló volt, hogy ez az ember képes tökéletesen uralkodni magán, lefitymált minden kínt és fenyítést, és a világon semmitől sem félt. Csak úgy sugárzott belőle a végtelen energia, a tett- és bosszúszomj s a kitűzött cél elérésének vágya. Különös rátartisága is elképesztett. Mindenkire hihetetlen magasról nézett le, de egyáltalán nem igyekezett fellengőssé válni: minden természetesen adódott nála. Úgy hiszem, nem akadt a világon egy teremtett lélek, aki csupán tekintélyével hathatott volna rá. Ő viszont oly szilárd nyugalommal tekintett mindenre, mintha semmi sem lephetné meg a földkerekségen. Bár jól tudta, hogy a többi fogoly tisztelettel néz fel rá, mégsem színészkedett előttük. Pedig a hiúság és fennhéjázás benne rejlik jóformán valamennyi rab természetében. Eszes ember volt, és furcsán őszinte, bár minden szószátyárkodás nélkül. Kérdéseimre kertelés nélkül válaszolt, kijelentette, alig várja, hogy felgyógyuljon, szeretne minél hamarabb túlesni azon, ami még hátravan. Elmondta azt is, hogy eleinte attól félt, nem éli túl a vesszőzést. "De most - tette hozzá cinkos kacsintással - ennek már vége, kibírom a hátramaradt vesszőcsapásokat, és utána azonnal Nyercsinszkbe száműznek, de útközben megszököm! Feltétlen megszököm! Csak a hátam gyógyuljon be minél hamarabb!" - és öt álló napon át mohón várta, hogy kiírják a kórházból. Ezalatt állandóan igen jókedvű és vidám volt. Próbáltam szóra bírni a kalandjairól. A kérdéseimre kissé összeráncolta homlokát, de mindig őszintén felelt. Mikor rájött, hogy a lelkiismeretét szeretném felébreszteni, és valami megbánásfélét igyekszem kiváltani belőle, oly megvetően nézett végig, mintha hirtelen ostoba kis gyerkőccé változtam volna, akivel lehetetlen felnőtt módra, okosan beszélni. Arcán valami szánakozásféle is megjelent. Egy pillanat múlva egészséges, harsogó nevetéssel mulatott is rajtam, s ebben nem volt semmilyen irónia; meg vagyok győződve róla, hogy mikor magára maradva visszaemlékezett szavaimra, bizonyára nemegyszer jót nevetett. Végül kiírták, bár sebzett háta még nem gyógyult meg egészen; vele egyidőben engem is elbocsátottak, és úgy esett, hogy a kórházat együtt hagytuk el: én visszatértem a fegyházba, ő pedig a fegyház melletti őrszobára, ahol addig is fogva tartották. Búcsúzásul megrázta kezem, és ez részéről a kivételes bizalom jele volt. Azt hiszem, csupán annak köszönhettem ezt, hogy önmagával és az adott pillanattal roppant meg volt elégedve. Az igazat megvallva, lehetetlennek tartom, hogy nem vetett meg, és bizonyára úgy tekintett rám, mint valami alázatos, gyenge, szánalmas és hozzá képest mindenképpen alacsonyrendű lényre. Másnap kivezették a második vesszőzésre...


Barakkunk, miután lakatra zárták, különös képet nyújtott, egy csapásra igazi otthonná, házi tűzhellyé változott. Csak most láthattam egészen otthonos környezetben a foglyokat, társaimat. Napközben az altiszt, az őrség és általában a parancsnokság bármelyik pillanatban betoppanhat a fegyházba, és így annak lakói valahogy másképpen viselkednek: nyugtalanok, kissé izgatottak, mintha bármelyik pillanatban tartanának valamitől. De alighogy a barakkot bezárták, mindegyik megtalálta a helyét, és szinte egytől egyig valamilyen kétkezi munkához fogtak. A barakkot hirtelen betöltötte a fény. Mindenkinek volt saját gyertyája a többnyire fából készült gyertyatartóban. Egyikük csizmadiáskodott, másik meg valamilyen ruhaneműt varrt. A barakk levegője óráról órára nyomasztóbb lett. Egy csoport szórakoznivágyó a sarokba húzódott, és egy leterített szőnyeg köré guggolva kártyázni kezdett. Jóformán minden barakkban akadt fogoly, akinek minden vagyona egy rőfnyi silány kis szőnyeg, egy gyertya meg egy csomag hihetetlenül zsíros, mocskos kártya volt. Ezeket a kellékeket együttvéve "majdan"-nak nevezték. A tulajdonos pinkapénz fejében tizenöt kopejkát kapott egy éjszakára; ez volt a keresete. A játékosok rendszerint huszonegyeztek, és egyéb hazárdjátékokat játszottak. Ki-ki egy maroknyi rézpénzt rakott maga elé, mindazt, ami a zsebében volt, s guggoló helyzetéből csak akkor állt fel, amikor mindenét eljátszotta, vagy mindent elnyert a többiektől. A játék késő éjjel ért véget, néha hajnalig húzódott, addig a pillanatig, míg a barakkot kinyitották. A mi barakkunkban, akárcsak a fegyház többi helyiségében, mindig akadtak koldusok, kisemmizettek, olyanok, akik eljátszották, elitták mindenüket, vagy egyszerűen olyanok, akik koldusnak születtek. Azt mondom, hogy "születtek", és ezt a kifejezést külön is hangsúlyozom. Valóban, népünk körében bármilyen körülmények között mindig vannak és lesznek rendszerint jámbor természetű és többnyire nem is lusta egyedek, akiknek a sors az örökös kolduséletet juttatta osztályrészül. Ezek az örökké társtalan csavargók mindig lomposak, elkeseredettek, és mindig valakinek - rendszerint holmi dőzsölő vagy hirtelen meggazdagodott és felkapaszkodott embernek - a zsarnoksága alatt élnek. Irtóznak minden önálló próbálkozástól, vállalkozástól. Mintha csak azért jöttek volna a világra, hogy maguktól semmihez se fogjanak, mindig csak szolgáljanak, sose éljenek saját akaratuk szerint, s úgy táncoljanak, ahogy mások fütyülnek; rendeltetésük - idegen akarat kiszolgálása. Mindennek betetőzéséül nincs az a körülmény, nincs az a megrendítő átalakulás, ami gazdaggá tehetné őket. Örök koldusok. Észrevettem, hogy ilyen egyének nemcsak a nép körében találhatók meg, de a társadalom valamennyi rétegében, a pártokban, folyóiratoknál és egyesületekben is. Így történhet, hogy minden egyes barakkban a kártyajáték kezdetén feltétlenül megjelenik egy ilyen szolgálatkész koldus. Egyébként sincs olyan kártyaparti, amely szolga nélkül meglenne. A játékosok rendszerint közösen fogadják fel, öt ezüst kopejkáért egy éjjelre, főleg azért, hogy őrködjön. Hat-hét órán keresztül ott fagyoskodik a tornácon a harmincfokos hidegben, fülel minden zajra, minden hangra, az udvaron felkoppanó minden lépésre. A parancsnok vagy az ügyeletes őr néha késő éjjel benézett a fegyházba, és csendesen, suttyomban rajtaütött a játékosokon meg a munkába mélyedt rabokon, akikre már a kiszűrődő gyertyafény felhívta figyelmét. Amikor a lakat megzörrent a tornácudvarra nyíló ajtaján, már késő volt elbújni, eloltani a gyertyát, és lefeküdni a priccsre. Mivel ezek után az őrségen álló koldusnak alaposan ellátta a baját a kártyakompánia, ezért az ilyen melléfogások rendkívül ritkán fordultak elő. Természetesen öt kopejka még a fegyházban is nevetségesen alacsony fizetség, de engem mindig megdöbbentett a "munkaadók" szigorúsága és kegyetlensége, nemcsak ebben, hanem minden más esetben is. "A pénzt elvetted, hát szolgálj érte!" - ez az érv nem tűrt semmilyen ellenvetést. Az odavetett garasokért a megbízó kisajtolt mindent, amit csak kisajtolhatott, sőt ha lehet, még annál is többet, és ráadásul még jótevőnek érezte magát. A pénzt két kézzel szóró részeg mulatozók minden alkalommal becsapták a szolgáikat, és ezt nemcsak a fegyházban, nemcsak az ilyen kártyásoknál vettem észre.

Mint már mondottam, a barakkban mindenki hozzálátott valamilyen munkához: a kártyajátékosokon kívül alig akadt öt, teljesen tétlen ember; ezek rendszerint azonnal lefeküdtek. Az én helyem közvetlenül az ajtó mellett volt. Mellettem, fej fej mellett feküdt Akim Akimics. Este tíz-tizenegy óráig dolgozott, valamilyen tarka kínai lampiont ragasztgatott össze, amelyet elég jó pénzért a városban rendeltek meg nála. Mestere volt a lampionkészítésnek, és módszeresen, szakadatlanul dolgozott; mikor munkáját befejezte, mindent akkurátusan összerakott, megágyazott magának, imádkozott, és tiszta lelkiismerettel lefeküdt. A rendet és a jó erkölcsöt aprólékos gonddal tisztelte; bizonyára roppant okos embernek tartotta magát - a korlátolt és ostoba emberek szokása szerint. Már első látásra sem tetszett nekem, bár emlékszem, az első napon sokat töprengtem rajta, és egyre jobban csodálkoztam, hogy egy ilyen ember, ahelyett, hogy szép pályát futott volna be az életben, fegyházba került. A továbbiakban nemegyszer beszélek még Akim Akimicsról.

Röviden leírom barakkunk összetételét. Sok hosszú évet kellett együtt töltenem velük: egytől egyig jövendő lakó- és sorstársaim voltak. Érthető, hogy mohó kíváncsisággal vizsgálgattam őket. Balra tőlem kaukázusi hegylakók hevertek a priccseken, többnyire rablásért ítélték el őket rövidebb-hosszabb időre. Volt köztük két lezg, két csecsenc, három dagesztáni tatár. A csecsenc komor és magába zárkózott férfi volt. Jóformán senkivel sem beszélt, és sunyin, gyűlölettel nézegetett körül mérgezett, dühös, gunyoros mosollyal. Az öregebbik lezg hosszú, vékony, horgas orra már ránézésre is elszánt rablóra emlékeztetett, viszont a másik, Nurra, első pillantásra a legkellemesebb, a lehető legjobb benyomást keltette bennem. Eléggé fiatal, alacsony, de Herkules-termetű, hirtelenszőke, világoskék szemű, pisze orrú ember volt, arca, mint egy finn leányé; a lába kissé görbe a sok lovaglástól. Egész testét golyó és szurony ütötte sebek forradásai barázdálták. Behódolt kaukázusi törzshöz tartozott, de titokban mindig felkereste a vad hegylakókat, és velük együtt rajtaütésszerűen megtámadta az oroszokat. A fegyházban mindenki szerette, mindig vidám, nyájas, nyugodt, csendes természetű fickó volt, zúgolódás nélkül dolgozott, bár nemegyszer felháborodva nézte a fegyencélet aljasságát és mocskát. Végtelenül feldühítette minden tolvajlás, szélhámosság, részegeskedés, általában minden becstelenség; de sohasem veszekedett, csupán méltatlankodva elfordult. Börtönbüntetése folyamán egyetlenegyszer sem lopott, semmi rosszat nem mívelt. Hivő ember lévén, nagy áhítattal imádkozott; fanatikus önmegtartóztatással betartotta a mohamedán ünnepek előtti böjtöket, és éjjeleken át ájtatoskodott. Mindenki szerette, és hitt a becsületességében. "Nurra: oroszlán" - mondták róla a foglyok. S így ragadt rá az Oroszlán név. Meg volt győződve róla, hogy a kiszabott büntetés lejárta után hazaengedik a Kaukázusba, s ez az egy remény éltette. Úgy hiszem, belehalt volna, ha megfosztják ettől a reménytől. Fegyházi életem első napján nyomban felkeltette figyelmemet. Jóságot sugárzó, együttérző arca nem maradhatott észrevétlen a többi fegyenc gonosz, mogorva vagy gúnyos arca között. Már rabságom első félórájában odajött hozzám, vállon veregetett, és jóindulatúan rám nevetett. Eleinte képtelen voltam megérteni, mit jelent ez. Nagyon törve beszélt oroszul. Röviddel azután ismét hozzám lépett, megint csak rám mosolygott, és barátságosan megveregette a vállam. S ezt három napon keresztül többször megismételte. Később aztán rájöttem, s meg is magyarázták: ez azt jelentette nála, hogy sajnál, érzi, mennyire nehéz beleszoknom a fegyencéletbe, ki akarta mutatni barátságát, bátorítani igyekezett és biztosítani támogatásáról. Jóságos és naiv Nurra!

A dagesztáni tatárok hárman voltak, édestestvérek. Kettő közülük már idősebb férfi, de a harmadik, Alej, nem volt több huszonkét évesnél, de szemre még fiatalabbnak látszott. Közvetlenül mellettem aludt. Gyönyörű, nyílt, okos, de mégis szelíd, jámbor arca már első pillanatban megtetszett szívemnek, és örültem, hogy a sors őt és nem másvalakit szemelt ki szomszédomnak. Gyönyörű arca egész lelkét visszatükrözte. Mosolya gyermekien egyszerű, bizalomgerjesztő volt; nagy, fekete szeme bársonyos, simogató, úgyhogy valahányszor rápillantottam, mindig különös örömet, sőt megkönnyebbülést éreztem bánatomban és szomorúságomban. Egyáltalán nem túlzok, amikor ezt mondom. Otthon egy ízben a legidősebb bátyja (öt bátyja volt; kettő közülük valamilyen rabüzembe került) rászólt, vegye magához a kardját, üljön lóra, és induljon velük együtt portyára. A hegylakóknál idősebbek iránt oly nagy a tisztelet, hogy az ifjú nemcsak hogy kérdezni nem merte, de még gondolatban sem tette fel a kérdést, hová indulnak. Testvérei egyébként sem tartották szükségesnek közölni vele. Rabolni mentek, egy gazdag örményt szándékoztak meglesni és kifosztani az úton. Így is történt: a kíséretet lekaszabolták, az örményt megölték, és áruját elrabolták. Az ügy kipattant: mind a hat testvért elfogták, bíróság elé állították, mindent rájuk bizonyítottak, elítélték őket, és Szibériába száműzték kényszermunkára. A bíróság egyedül Alejhoz volt annyiban kegyes, hogy büntetését csökkentették; csupán négy évre száműzték. Bátyjai nagyon szerették, szinte nem is testvéri, hanem atyai szeretettel. Ő volt vigaszuk a száműzetésben, s az egyébként komor és mogorva testvérek arcán mindig megjelent a mosoly, ha öccsükre néztek, vagy szóltak hozzá. Ez azonban ritkán esett meg, mert még mindig gyereknek tekintették, akivel komoly dolgokról nincs mit beszélni; komor arcuk ilyenkor felderült, és sejtettem, hogy amúgy tréfásan beszélgetnek vele, ahogy gyermekekkel szokás, hiszen össze-összenéztek, és jóindulatúan mosolyogtak, mikor válaszát meghallgatták. Alej szinte nem is merte megszólítani őket, annyira tisztelte bátyjait. Nehéz elképzelni, hogyan őrizhette meg ez a fiú egész börtönélete alatt szívének szelídségét, hogyan alakult ki benne ez a szigorú becsületesség, szívélyesség, együttérzés; és miként történt, hogy nem durvult és nem aljasodott el. Megjegyzem, szemmel látható szelídsége ellenére roppant erős és egyenes jellem volt. Később igen jól megismertem. Szemérmes volt, mint egy hajadon, és bármilyen csúnya, cinikus, mocskos vagy igazságtalan, erőszakos cselekedet fordult elő a fegyházban, gyönyörű szemében fellobbant a méltatlankodás tüze, s ettől még jobban megszépült a tekintete. Noha nem tartozott azok közé, aki büntetlenül hagyja, hogy megsértsék, és meg tudta magát védeni, mégis került minden civakodást, perpatvart. Soha senkivel nem veszekedett; mindenki szerette, mindenki dédelgette. Velem kezdetben csupán udvarias volt, de utóbb többször elbeszélgettem vele; néhány hónap alatt nagyszerűen megtanult oroszul, amit testvérei egész börtönbüntetésük alatt képtelenek voltak elérni. Rendkívül okos, szerény és tapintatos, sőt mondhatnám túlságosan elmélyülő fiúnak találtam. Alejt kivételes lénynek tekintettem, és a vele való ismeretséget mint életem egyik legértékesebb kapcsolatát tartom számon. Vannak a természettől nagyszerű jellemek, akiket az Isten gazdagon megajándékozott emberi értékkel, s akikkel kapcsolatban maga a gondolat, hogy valaha elromolhatnak, szinte lehetetlennek tűnik. Az ilyenekért mindig vállalhatjuk a felelősséget. Ma is tűzbe tenném Alejért a kezem. Vajon hol lehet most?...

Jóval a fegyházba érkezésem után egy ízben ott hevertem a priccsen, és nyomasztó gondolatok háborgattak. A mindig szorgos és munkaszerető Alej ez alkalommal tétlenül elnyújtózkodott a fekvőhelyen, bár még messze volt az alvás ideje. Ezekre a napokra estek a muzulmán ünnepek, és nem dolgoztak. Ott feküdt, karját feje alá téve, és szintén gondolkodott. Hirtelen nekem szegezte a kérdést:

- Mondd, nagyon nehéznek érzed a sorsod?

Érdeklődve néztem rá, és valahogy furcsának találtam ezt a váratlan, közvetlen kérdést a mindig tapintatos, alkalmazkodó és mindig józan szívű Alej részéről: de ahogy figyelmesebben megnéztem, az arcán emlékek ébresztette mélységes bánatot, szenvedést láttam, s ez rádöbbentett, hogy ezt a pillanatot ő is borzasztó nehezen viseli el. Ezt meg is mondtam neki. Felsóhajtott, és szomorúan elmosolyodott. Szerettem mindig gyengéd és szívélyes mosolyát; közben kivillant két gyöngyfogsora, amelynek szépségét a világ legszebb leánya is megirigyelhette volna.

- Te, Alej, ugye most éppen arra gondoltál, hogyan ünnepelnek ma ott nálatok Dagesztánban. Ugye, jó ott?

- Igen - válaszolta felélénkülve, és szeme felragyogott -, honnan tudtad, hogy éppen erre gondoltam?

- Hát hogyne tudtam volna! Ugye, ott jobb, mint itt?

- Ó! Miért beszélsz erről...

- Nálatok már bizonyára minden virágba borult, olyan ott, mint a paradicsomban!...

- Ó, jobb, ha nem beszélsz erről - mondta felhevülten.

- Mondd csak, Alej, van neked húgod?

- Van, de miért érdekel ez téged?

- Bizonyára gyönyörű leány, ha hozzád hasonlít.

- Ugyan, hol vagyok én tőle! Olyan szép lány, hogy egész Dagesztánban nincs párja. Ó, milyen gyönyörű lány is a húgom! Sose láttál hozzá foghatót! Anyám is gyönyörű volt.

- Mondd, szeretett téged anyád?

- Hogy is kérdezhetsz ilyet! Bizonyára elemésztette már miattam a bánat. Én voltam a legkedvesebb fia... Jobban szeretett, mint a húgomat vagy bárki mást... Ma róla álmodtam: itt volt mellettem, és sírt.

Elhallgatott, és ezen az estén egy szót sem szólt többé, de attól kezdve mindig szívesen beszélgetett velem, bár nem is tudom, miért, talán tiszteletből sohasem mert elsőnek megszólítani, viszont igen örült, amikor hozzáfordultam. Kérdezgettem a Kaukázusról, az ottani életről. Testvérei nem bánták, sőt örültek, ha beszélget velem. Látván, hogy Alejt egyre jobban megszeretem, ők is sokkal kedvesebbek lettek hozzám.

Alej segített a munkámban, kisebb-nagyobb szolgálatokat tett a barakkban; láthatóan nagyon örült, hogy megkönnyítheti az életem, és kedvemben járhat, de ebben a kedveskedésben a megalázkodásnak vagy haszonlesésnek a legkisebb nyoma sem volt, csupán a meleg, baráti érzésből fakadt, amelyet már nem is palástolt előttem. Megjegyzem, igen nagy kézügyességgel rendelkezett; jól megtanult fehérneműt varrni, csizmát készíteni, és a későbbiekben úgyahogy kitanulta az asztalosmesterséget is. Bátyjai dicsérték, és büszkék voltak rá.

- Ide figyelj, Alej - szóltam hozzá egy ízben -, miért nem tanulsz meg oroszul írni és olvasni? Jó hasznát veheted itt később, Szibériában.

- Nagyon szeretnék. De kitől tanuljak?

- Akad itt elég írni-olvasni tudó ember! Ha akarod, megtaníthatlak én is.

- Ó, taníts meg kérlek! - felemelkedett a priccsen, és kezét imára kulcsolva nézett rám.

A következő este hozzá is fogtunk. Nekem megvolt az Újtestamentum orosz fordításban - az egyetlen engedélyezett könyv a fegyházban. Ábécéskönyv híján Alej egynéhány hét alatt nagyszerűen megtanult olvasni ebből a könyvből. Három hónap múlva már tökéletesen megértette a nyomtatott szöveget. Nagy hévvel és lelkesedéssel tanult.

Egy ízben együtt olvastuk el a Hegyi beszédet. Észrevettem, hogy egyes mondatokat valahogy különös átérzéssel ejt ki.

Megkérdeztem tőle, hogy tetszik neki, amit olvasott.

Gyorsan rám nézett, és arca kipirult.

- Ó, igen! - válaszolta. - Igen, Jézus szent próféta, Jézus Isten szavait mondta. Nagyon szép!

- Mi tetszett neked a legjobban?

- Ahol azt mondja: bocsáss meg, szeress, senkit ne bánts, és szeresd ellenségeidet is. Ó, milyen szépen beszél!

Bátyjaihoz fordult, akik füleltek beszélgetésünkre, és nagy hévvel magyarázni kezdett nekik valamit. A testvérek hosszasan és sokáig beszélgettek egymás között, és helyeslően bólogattak. Majd komoly, jóindulatú, azaz igazi mohamedán mosollyal (és ebben a mosolyban én főleg a komolyságot szeretem) hozzám fordultak, és kijelentették: Jézus Isten prófétája volt, és valóban nagy csodákat művelt; agyagból madarat gyúrt, csak rálehelt, és máris elrepült... s mindez az ő könyveikben is meg van írva. Nem kételkedtek benne, hogy Jézus dicsőítésével nagy örömet szereznek, és Alejt is tökéletesen boldoggá tette, hogy bátyjai így kedveskednek nekem.

Az írással is igen sikeresen haladtunk. Alej szerzett papírt (nem engedte, hogy a saját pénzemen vegyek neki), tollat, tintát, és alig két hónap alatt megtanult írni. Ez még a testvéreit is elképesztette. Büszkeségük és örömük nem ismert határt. Azt sem tudták, hogyan hálálják meg nekem. Ha úgy esett, hogy együtt dolgoztunk, szinte vetélkedve segítettek, és ez boldoggá tette őket. Alejről már nem is beszélek. Meglehet, úgy szeretett, akárcsak a testvéreit. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor elhagyta a fegyházat. Odahívott a barakk mögé, nyakamba borult, és zokogott. Mindeddig sohasem csókolt meg, sohasem sírt. "Te annyi mindent tettél értem - ismételgette -, hogy apám, anyám se tehettek volna annyit: te faragtál embert belőlem, az Isten majd megfizeti, én pedig sohasem felejtlek el..."

Hol lehet most, hol lehet az én aranyszívű, kedves Alejem!...

A cserkeszeken kívül még egy csoport lengyel is volt a barakkunkban, akik teljesen különálló családot alkottak, és jóformán sosem érintkeztek a többi fogollyal. Már mondottam, hogy elkülönülésük és az orosz fegyencek iránt érzett gyűlöletük miatt őket is gyűlölte mindenki. Kivétel nélkül meggyötört, beteg lelkű ember volt mind a hat. Egynémelyikük magas műveltséggel rendelkezett - a továbbiakban róluk is részletesebben beszámolok. Később, fegyházi életem folyamán néha tőlük szereztem egy-egy könyvet. Az első, amelyet elolvastam, igen mély, furcsa és különös benyomást keltett bennem. Erről még külön beszélni fogok. Ez a benyomás rendkívül érdekes volt számomra, és meg vagyok győződve, hogy sokak meg sem tudnák érteni. Ha az ember maga nem tapasztal bizonyos dolgokat, bizony nehéz róluk ítéletet mondani. Csupán egyet mondok: minden testi gyötrelemnél nehezebb elviselni a szellemi javaktól való megfosztottságot. A fegyházba kerülő egyszerű emberek a saját körükbe, sőt meglehet, magasabb színvonalú környezetbe kerülnek. Természetesen ők is sokat vesztenek: a szülőföldet, a családot, mindent - de a környezet ugyanaz marad. A művelt ember azonban, akit a törvény értelmében az egyszerű emberekkel azonos büntetéssel sújtanak, gyakran összehasonlíthatatlanul többet veszít. Le kell mondania minden igényéről, valamennyi szokásáról; alkalmazkodnia kell egy olyan környezethez, amely nem elégíti ki, meg kell tanulnia ezt a levegőt szívni... Olyan, mint a szárazra dobott hal... A törvény által mindenkire egyenlően kiszabott büntetés az ő számára tízszeresen kínzó. Ez az igazság... Még akkor is, ha csupán megszokott életkörülményeit kellene feláldoznia.

A lengyelek, mint mondottam, elkülönült csoportot alkottak. Hatan voltak, és elválaszthatatlanok. Barakkunk lakói közül csupán az egyetlen zsidót szerették, meglehet azért, mert mulattatta őket. Igaz, a mi zsidónkat a többi fogoly is szerette, bár valamennyien kinevették. Itt ő volt az egyetlen zsidó; még ma sem tudok nevetés nélkül visszaemlékezni rá. Valahányszor ránéztem, Gogol Jankel zsidója jutott eszembe a Tarasz Bulbá-ból, aki éjjel, mikor levetkőzött, hogy zsidó asszonyával szekrénybe bújjon, mindig kopasztott csirkére emlékeztetett. A mi zsidónk, Iszaj Fomics, úgy hasonlított egy megkopasztott csirkéhez, mint egyik csepp víz a másikhoz. Már nem volt fiatal, olyan ötven év körüli, alacsony, gyenge alkatú, ravaszkodó, de határozottan ostoba ember volt. Kihívó és fennhéjázó, ám roppant gyáva. Az egész ember csupa ránc, homlokán és orcáján látszott a vesztőhelyen ráégetett bélyeg, sosem tudtam megérteni, hogyan bírta ki a hatvan korbácsütést. Gyilkosság vádjával került a fegyházba. Elrejtve tartogatott egy orvosi receptet, amelyet a zsidai juttattak el hozzá, közvetlenül a megkorbácsolás után. Ennek a receptnek alapján egy olyan kenőcsöt lehetett készíteni, amely két hét leforgása alatt eltünteti a bélyeget. A fegyházban nem merte felhasználni, várta, hogy leteljen húszéves büntetése, s majd ha szabadlábra kerül, feltétlenül megcsináltatja a kenőcsöt. "Ha nem, hát nem fogok találni feleszéget - mondta nekem egy ízben -, pedig feltétlenül meg akarok nőszülni." Nagyon összebarátkoztunk. A jó hangulat sohasem hagyta el. A fegyházban könnyű élete volt. Ékszerész lévén, a városból, ahol nem akadt egy ékszerész sem, elhalmozták megrendelésekkel, és ilyenképpen megmenekedett a nehéz munkától. Közben természetesen uzsoráskodott is, és jó kamat meg zálog ellenében ő látta el pénzzel az egész fegyházat. Jóval előttem került ide, és az egyik lengyel részletesen leírta megérkezését. Ez igen mulatságos történet, amelyről majd később beszámolok; Iszaj Fomicsról még nemegyszer fogok szólni.

Barakkunk többi lakója négy óhitű, idős, Biblia-magyarázó ember volt, közéjük tartozott a sztarodubi telepről való öreg is; akadt még két-három komor kisorosz meg egy egészen fiatal, keskeny arcú, vékony orrú, huszonhárom esztendős fickó, aki nyolc embert gyilkolt meg; volt ott egy csoport pénzhamisító - egyikük a barakk mulattatója -, s végül néhány komor, mogorva, borotvált fejű, eltompult, hallgatag és irigy fickó, akik gyűlölettel, sunyin nézegettek körül, s akik eltökélték, hogy még hosszú éveken át - börtönbüntetésük egész ideje alatt - ilyen tekintettel, komoran, hallgatagon fognak gyűlölködni. Mindez csak úgy felvillant előttem új életemnek ezen az első, örömtelen estéjén. Füst, korom, káromkodások és kifejezhetetlen cinizmus közepette tárult elém a kép ebben a bűzös levegőben, ahol az átkozódás és a szemérmetlen röhögés a bilincsek csörrenésével vegyült egybe. Végigfeküdtem a csupasz priccsen, kabátom a fejem alá tettem (hisz párnám nem volt), magamra húztam a bundám, de sokáig nem tudtam elaludni, annyira elgyötört és összetört ennek a napnak szörnyű és váratlan benyomása. De új életem még csak most kezdődött. Sok minden várt rám, amiről azelőtt fogalmam sem volt, amit még nem is sejtettem...

 

5. Az első hónap

Rabéletem negyedik napján kiparancsoltak munkára. Ez az első munkanap igen emlékezetes számomra, bár semmi rendkívüli nem történt - ha nem tekintem amúgy is rendkívüli helyzetemet. Ez is az első benyomásokhoz tartozott, és ekkor még mindenre mohón felfigyeltem. Az első három napot a legnyomasztóbb érzések közepette töltöttem el. "Vége a hányattatásoknak: fegyházban vagyok! - ismételgettem magamban percenként. - Íme, révbe futottam hosszú, hosszú évekre, megtaláltam a zugot, ahová oly bizalmatlanul, oly fájdalmas érzésekkel léptem be... De ki tudja? Meglehet, amikor hosszú évek múltán itt kell hagynom, tán még sajnálni is fogom!..." - tettem hozzá azzal a kissé kárörvendő érzéssel vegyítve, amellyel néha az ember mintegy készakarva, szinte szükségét érezve vájkálgat a sebében, mintha örülne a saját fájdalmának, megértvén, hogy a nagy szerencsétlenség is szerezhet valódi gyönyöröket. A gondolat, hogy valaha sajnálhatom ezt a zugot, engem is elborzasztott: már akkor megéreztem, hogy milyen riasztóan alkalmazkodó lény az ember. No de akkor még előttem volt minden, s ami csak körülvett, ellenségesnek és szörnyűnek éreztem... bár nem minden volt ellenséges, de akkor természetesen úgy rémlett. Az a vad kíváncsiság, amellyel új fegyenctársaim nézegettek, az a gyűlölettől fűtött ridegség és zordság a körükben váratlanul felbukkant nemes származású újonc iránt, nagyon megkínzott engem; már alig vártam, hogy minél hamarabb munkára vigyenek, és ilyképpen egy csapásra, minél gyorsabban megismerhessem és kitapasztalhassam egész szerencsétlenségemet, hogy végül úgy kezdjek élni, mint a többiek, és minél hamarabb egy kerékvágásba kerüljek velük. Természetesen akkor még sok mindent nem vettem észre, és nem is sejtettem, pedig ott volt az orrom előtt: az ellenségeskedés közepette nem vettem észre azt, ami örömet is ad. Egyébként már az első három napon is találtam néhány kedves, nyájas arcot, s addig is ez öntött lelkembe erőt. Akim Akimics volt a legkedvesebb és legnyájasabb hozzám. A sok mogorva és gyűlölködő ábrázat között lehetetlen volt észre nem vennem egy-két jóindulatú, vidám arcot. "Mindenütt vannak rossz emberek, de a rosszak között jók is akadnak - siettem vigasztalni magam gondolatban. - Ki tudja? Meglehet, ezek az emberek egyáltalán nem rosszabbak azoknál, a többieknél, akik ott maradtak a fegyházon kívül." Ezt gondoltam, és némán bólogattam, pedig - Uramisten! - ha akkor tudtam volna, hogy mennyire helytálló ez a gondolat!

Példának felhozhatok egy Szusilov nevű foglyot, akit csak hosszú, hosszú évek után ismertem meg igazán, pedig jóformán egész rabéletem alatt mindig mellettem volt. Most, valahányszor megemlítem azokat a fegyenceket, akik nem rosszabbak másoknál, önkéntelenül mindjárt rá gondolok. Szusilov állandóan segítségemre volt. Akadt még egy másik ilyen társam is. Mindjárt kezdetben, az első napon Akim Akimics a figyelmembe ajánlott egy Oszip nevű foglyot, mondván, ha már annyira utálom a kincstári ételt, s ha módom van rá, havi harminc kopejkáért mindennap külön kosztot főz nekem saját élelmiszeremből. Oszip a foglyok által választott négy szakács egyike volt; ők főztek a két konyhán. Persze a kiválasztott szakács nem volt köteles elfogadni a megbízást; ha el is fogadta, bármikor lemondhatott. A szakácsok nem jártak ki munkára, és rájuk hárult a kenyérsütés meg a káposztaleves főzésének gondja. Nálunk a fegyházban nem szakácsoknak, hanem szakácsnőknek nevezték őket, nem megvetésből - már csak azért sem, mert erre a feladatra általában értelmes és lehetőleg becsületes fickókat választottak -, ez inkább kedves tréfa volt, amelyért a szakácsaink egyáltalán nem sértődtek meg. Oszipot mindig újra megválasztották, több éven át egyfolytában végezte ezt a teendőt, s csak akkor mondott le rövid időre, ha nagy néha megszállta a bánat, és kedve kerekedett pálinkát csempészni a fegyházba. Ritka becsületes és szelíd ember volt, pedig csempészésért ítélték el. Ő volt az a magas, termetes csempész, akiről már említést tettem; végtelenül gyáva, különösen a botozástól félt, viszont kedves, békés, összeférő természetű, soha nem veszekedett senkivel, de a szeszcsempészés szenvedélyéről képtelen volt lemondani. Szenvedélye erősebb volt a gyávaságánál is. Akárcsak a többi szakács, ő is kereskedett pálinkával, bár nem olyan mértékben, mint például Gazin, mivel nem mert nagy kockázatot vállalni. Ezzel az Oszippal végig jó egyetértésben éltem. Ami a saját koszthoz szükséges pénzt illeti, ahhoz nem kellett nagyon sok. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy egyhavi táplálékom bőven futotta egy ezüst rubelből, természetesen a kenyéren kívül, amely kincstári volt, akárcsak a káposztaleves, amelyet, ha nagyon éhes voltam, néha megettem, bármennyire undorodtam is tőle. Idővel ez az undor lassan elmúlt. Rendszerint egy font marhahúst vettem naponta. Télen a marhahús itt fillérekbe került. Mindegyik barakkban volt egy rendfenntartó rokkant, és ez önkéntesen vállalta, hogy naponta teljesen ingyen vagy valami csekélységért bevásárol a piacon a foglyok számára. Inkább saját nyugalmuk érdekében végezték a bevásárlást, hisz különben lehetetlen lett volna nyugodtan meglenniük a fegyházban. A rokkantak vásárolták és hozták be a dohányt, a teát, a marhahúst, a kalácsot és a többit, a pálinkán kívül minden egyebet. Ez utóbbit nem is kérték tőlük, bár néha megtették volna. Oszip több éven át sütötte nekem a marhahúst mindig ugyanolyan módon. Hogy hogyan volt az megsütve, az más kérdés, de nem is ez a lényeg. Talán figyelemreméltóbb az, hogy hosszú éveken át szinte két szót sem váltottam vele. Többször próbáltam szóba elegyedni Oszippal, de valahogy képtelen volt elbeszélgetni: megesett, hogy elmosolyodott, vagy csupán igent meg nemet mondott. Furcsa volt elnézni ezt a hétesztendős gyermek lelkületű Herkulest.

Oszipon kívül Szusilov is szolgálatomra volt. Sosem hívtam, sohasem kerestem. Valahogy magától talált meg, és felajánlkozott; már nem is emlékszem, mikor és hogyan történt ez. Eleinte csak mosott rám. A mosásra egy nagy medencét ástak a barakkok mögött. A medence mellett kincstári teknőkben mosták a foglyok fehérneműit. De ezen kívül Szusilov ezer különféle szolgálatot talált ki, hogy kedvemben járjon: feltette a teáskannámat, különféle megbízatásokat intézett el, elvitte zekémet megjavíttatni, havonta négyszer bekente csizmámat; mindezt nagy buzgalommal, sürgölődve végezte, mintha isten tudja, milyen nagy felelősséget hordozna vállán - egyszóval sorsát teljesen az enyémhez kötötte, és holmijaimat szinte saját tulajdonaként gondozta. Például sohasem mondta: "Magának ennyi meg ennyi inge van, elszakadt a zekéje" - és a többi, hanem mindig így beszélt: "Nekünk most ennyi meg ennyi ingünk van, a zekénk elszakadt." Beszéd közben úgy nézett a szemembe, hogy elárulta: ebben leli életének fő értelmét. Szakmája - vagy ahogy a fegyencek mondták -, mestersége egyáltalán nem volt, és úgy hiszem, csupán tőlem szerzett néhány kopejka jövedelmet. Annyit fizettem neki, amennyit tudtam, vagyis garasokat, de mindig elégedettnek látszott. Szinte arra született, hogy mindig szolgáljon valakit; az a gyanúm, engem főleg azért választott, mert kezelhetőbb ember voltam a többieknél, és becsületesebben fizettem. Azok közé tartozott, akik sohasem gazdagodhattak meg, sohasem juthattak egyenesbe, akik a kártyacsaták őréül vállalkoztak, és virrasztva ácsorogtak a jéghideg tornácon, füleltek az udvaron felhangzó minden neszre, az őrnagy rajtaütéseire, és a majdnem egész éjjel tartó szolgálatért öt ezüstkopejkát kaptak; ha pedig netalán nem neszeltek fel idejében, mindent elvesztettek, és a hátukkal fizettek érte. Ezekről már beszéltem. Az ilyen embereknek vele született tulajdonságuk, hogy örökké és jóformán mindenki előtt elrejtik, szinte megsemmisítik saját egyéniségüket, és minden téren másod-, sőt harmadrendű szerepet játszanak. Ez már szinte a természetükhöz tartozott. Szusilov igen nyomorult, teljesen ártalmatlan és meghunyászkodó, sorsüldözött lény volt, bár senki sem verte, de eléggé megverte őt az élet. Valahogy mindig sajnáltam. Hacsak ránéztem, már felébredt bennem a szánalom, de hogy miért, magam sem tudnám megmondani. Vele sem tudtam elbeszélgetni; ő is azok közé tartozott, akik képtelenek beszélgetni, és látszott, hogy néhány szó is nagy megerőltetésébe kerül; csak akkor élénkült fel, ha az ember gyorsan véget vetvén a társalgásnak, valami munkát bízott rá, vagy megkérte, szaladjon el valahová. Végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy ezzel örömet is szerzek neki. Se alacsony, se magas, se rút, se szép, se ostoba, se okos, se fiatal, se öreg, egy kissé ragyás és amolyan felemás szőke ember volt. Lehetetlen valami határozottat megállapítani róla. Csupán egyet: amennyire felmérhettem, ő is ahhoz a réteghez tartozott, amelyikhez Szirotkin, és csakis meghunyászkodó és tehetetlen természete révén tartozott hozzá. A foglyok néha mulattak rajta, főleg azért, mert Szibériába jövet átvedlett egy másik fogoly bőrébe mindössze egy piros ingért meg egy ezüstrubelért. Hát éppen azért nevette ki a többi fogoly, mert ilyen hitvány fizetségért adta el magát. Más bőrébe átvedleni - ez azt jelenti: mással nevet - és sorsot is cserélni. Bármily furcsának hangzik is, de az én időmben ez a dolog még virágzott Szibériában a száműzött foglyok között, megszentelt hagyományokhoz tartozott, és kialakult formák közt zajlott le. Kezdetben el sem hittem, de végül kénytelen voltam hinni a tényeknek.

Ez a következőképpen történik. Elindítanak egy csapat foglyot Szibériába. Akad köztük mindenféle: fegyházra, gyári munkára és szabad száműzetésre, azaz letelepülésre ítéltek. Együtt mennek valamennyien. Útközben, mondjuk a permi kormányzóságban valamelyik fogoly szeretne cserélni egy másikkal. Valamelyik Mihajlov, akit gyilkosságért vagy más főbenjáró bűnért ítéltek el, nagyon viszolyog a hosszú börtönbüntetéstől. Ha ráadásul ravasz, agyafúrt, belevaló fickó, akkor a csoportból kiszemel magának egy egyszerűbb, együgyűbb, ártalmatlanabb foglyot, akinek jóval kisebb a büntetése; vagy gyárba küldték rövid időre, vagy szabad száműzetésbe, vagy jóval kurtább fegyházbüntetésre ítélték. Végül Szusilovon akad meg a szeme. Szusilov cselédsorból származik, és csupán szabad száműzetés a büntetése. Már megtett vagy másfél ezer versztát, természetesen egy kopejka sincs a zsebében, hiszen egy ilyen Szusilovnak soha életében nem volt egy kopejkája sem - elcsigázott, fáradt, csakis a kincstári kosztra van utalva, véletlenül sem jut egy jobb falathoz, a rabruhán kívül egyebe sincs, és néhány nyomorúságos rézgarasért hajlandó bárkit kiszolgálni. Mihajlov megkörnyékezi Szusilovot, beszélgetni kezdenek, még össze is barátkoznak, és valamelyik pihenőállomáson leitatja pálinkával. Végül megpedzi: nem akar-e helyet cserélni vele? Én ilyen és ilyen Mihajlov vagyok - mondja -, fegyházra ítéltek, de nem is egyszerű fegyházra, hanem "különleges osztályra". (Ezt nevezték mifelénk "szigorított osztálynak".) Az is fegyház, de különleges, tehát bizonyára jobb. Az elkülönített osztály létezése idején még az igazságügyi szervek vezetői sem mind tudták ott Péterváron, hogy Szibéria egyik csücskében efféle részlegek működtek elég kis létszámmal (a miénk ottlétem alatt hetven főt számlált), úgyhogy még a nyomukra is nehéz volt rábukkanni. A későbbiekben megismerkedtem Szibériában szolgálatot teljesítő és a vidéket jól ismerő emberekkel, akik először tőlem hallottak a "különleges osztály" létezéséről. A törvénykönyvben csupán néhány sort szenteltek neki: "A fegyintézetek különleges osztályán a főbenjáró bűnösöket tartják, mielőtt megkezdenék a legsúlyosabb szibériai kényszermunkát." Még a foglyok sem ismerték ezt az osztályt: fogalmuk sem volt, hogy életfogytiglanra vagy meghatározott időre szól az ítélet. Ezen a helyen nem volt kiszabott idő, hisz a törvénykönyv is csak annyit mond, hogy mindaddig ott maradnak, amíg meg nem kezdik a legsúlyosabb kényszermunkát. Nem csoda, ha sem Szusilov, sem a vele egy csoportban levő fegyencek, sőt talán maga a száműzött Mihajlov sem tudta, hogy miről van szó; ez utóbbinak is csak halvány fogalma lehetett a különleges osztályról annak a nagyon súlyos bűnnek a fejében, amiért már lekutyagolt három- vagy négyezer versztát. Bizonyára nem küldik valami kellemes helyre. Szusilovot csupán szabad letelepülésre száműzték, lehet ennél jobb? "Nem akar helyet cserélni velem?" A pálinkától mámoros Szusilov, ez az egyszerű lélek, tele van hálával az oly jóindulatú Mihajlov iránt, és valahogy képtelen nemet mondani. Egyébként is hallott arról, hogy a foglyok között lehet szerepet cserélni, megtették ezt mások is, így hát nincs ebben semmi rendkívüli, semmi hallatlan. Beleegyezik. A lelkiismeretlen Mihajlov kihasználva Szusilov együgyű hiszékenységét, megvásárolja a nevét, s a piros inget meg az ezüstrubelt tanúk előtt át is adja. Másnap Szusilov már józan, de megint itatják, no meg visszatáncolni se nagyon lehet: a rubelt, amit kapott, már elitta, s kevéssel később a piros ing is itallá változott. Nem akarod, jó, add vissza a pénzt, de honnan vegyen egy ilyen Szusilov egy egész ezüstrubelt? Ha nem adja, akkor az egész kompánia kényszeríti rá; fegyencek között az ilyesmit szigorúan veszik. De különben is, ha egyszer szavadat adtad, tartsd is be, a társaság ezt is megköveteli, mert könnyen megeshet, hogy agyonmarnak. Alaposan ellátják a bajod, sőt agyon is vernek - de legalábbis ezzel fenyegetnek.

Valóban, ha a fegyenckompánia csak egyetlen esetben elnéző lenne, mindjárt megszűnne az ilyen szerep- és névcserék szokása. Ha az adott szót vissza lehetne vonni, ha meg lehetne szegni a megkötött alkut, miután a pénzt az illető felvette, ki tartaná meg utóbb a szavát? Egyszóval, itt már a fegyencek közös ügyéről van szó, és épp ezért minden kompánia igen szigorú az ilyen dolgokban. Szusilov végül is ráeszmél, hogy nincs többé visszaút, és mindenbe belemegy. Be is jelentik a többieknek. Természetesen megesik, hogy egy-két embernek szintén ajándékot kell adni, le kell itatni. A foglyoknak persze mindegy, Mihajlov megy-e a pokolba, avagy Szusilov, a pálinka az pálinka, megvendégelték őket - így hát egyéb dolguk sincs, mint hallgatni. Az első pihenőnél például névsorolvasás van; Mihajlovhoz érnek: "Mihajlov!" Szusilov válaszol: "Jelen!" "Szusilov!" Mihajlov kiáltja: "Jelen!" - aztán mennek tovább. Többé senki sem beszél erről. Tobolszkban a foglyokat külön csoportosítják. "Mihajlov" szabad településre kerül, "Szusilov" pedig megerősített őrizet alatt a különleges osztályba indul. Ezek után már nincs helye a tiltakozásnak, de hát mit is bizonyíthatna? Egy ilyen bizonygatás évekig elhúzódhat! S ki tudja, hogy végződik? Végül is, hol vannak a tanúk? De ha lennének, akkor sem vallanának. Az eredmény az, hogy egy ezüstrubelért és egy piros ingért Szusilov a "különleges osztályra" kerül.

A foglyok nem azért nevettek rajta, mert "szerepet cserélt" (bár megvetik azt, aki a könnyű munka helyett önként vállal nehezebbet, mint ahogy lenézik a bajba jutott ostobát is), hanem, mert egy piros ingért meg egy ezüstrubelért, ilyen szánalmas fizetségért tette. Effajta cseréért rendszerint sokkal jelentősebb összeget szoktak kapni, néha harminc-negyven rubelt is. De Szusilov annyira meghunyászkodó, jámbor és annyira jelentéktelen ember volt mindenki szemében, hogy szinte arra sem tartották érdemesnek, hogy kinevessék.

Sokáig, jó néhány éven át éltem együtt vele. Lassacskán szinte hozzám nőtt, ragaszkodásának ezernyi jelét adta, és én is nagyon megszoktam őt.

Egy ízben - és ezt sohasem tudom megbocsátani magamnak - valamilyen kérésemet nem teljesítette, pedig felvette az érte járó pénzt is, én pedig elég kegyetlen voltam, hogy megmondjam neki: "Lám csak, Szusilov a pénzt elfogadta, de a dolgát nem csinálja meg." Semmit sem válaszolt, elfutott, hogy elintézze a megbízást. De attól kezdve szomorúan járt-kelt. Elmúlt két nap. Arra gondoltam: lehetetlen, hogy ennyire megbántottam volna. Tudtam, hogy egy Anton Vasziljev nevű fogoly valami garasos adósságot követel rajta állandóan. Bizonyára nincs pénze, és nem mer tőlem kérni. Harmadnap így szóltam hozzá: "Szusilov, ha jól sejtem, pénzt szeretne tőlem kérni, mert tartozik Anton Vasziljevnek. Itt van, fogja." A priccsen ültem éppen, ő ott állt előttem, és szemlátomást megdöbbentette, hogy magam kínáltam fel a pénzt, magam emlékeztettem nehéz helyzetére, annak ellenére, hogy az utóbbi időben - nézete szerint - már túl sokat fogadott el tőlem, s így remélni sem merte, hogy még adok neki. Előbb a pénzre, aztán rám nézett, hirtelen megfordult, és kiment. Mindez egészen elképesztett. Utánaeredtem, és a barakk mögött találtam rá. Ott állt a fegyház kerítése mellett, arcát a karóknak fordítva, fejét karjára hajtva. "Szusilov, mi van magával?" - kérdeztem. Nem nézett rám, én pedig meghökkenve láttam, hogy sírás kerülgeti: "Alekszandr Petrovics... maga most azt hiszi - kezdte elcsukló hangon és egyre félrenézve -, hogy én magának... a pénzért... pedig én... én... ej!" Ismét a kerítésnek dőlt, szinte beleverte homlokát, és hangosan felzokogott!... Először láttam síró embert a fegyházban. Alig bírtam lecsillapítani, és bár ettől kezdve, ha lehet, még nagyobb igyekezettel szolgált és "ügyelt" rám, de néhány, szinte megfoghatatlan jelből megéreztem, hogy szíve mélyén örökre neheztel szemrehányásomért. Noha a többiek kinevették, belemartak minden lehető alkalommal, néha hangosan szidalmazták is - mégis mindenkivel egyetértésben és barátságban élt, soha meg nem sértődött. Bizony még sok-sok évi ismeretség után is nagyon nehéz kiismerni egy embert!

Ezért történt tehát, hogy első benyomásaim alapján nem tudtam képet alkotni a fegyház valódi mivoltáról, csak sokkal később. Bár mindent mohó és feszült figyelemmel néztem, sok dolgot mégis félreismertem. Eleinte természetesen szembetűnő, nagyobb jelenségek ragadtak meg, és bizonyára azokat is helytelenül fogtam fel: nehéz, reménytelen, szomorú benyomásokon kívül egyebet sem hagytak lelkemben. Ehhez sokban hozzájárult A.-val való találkozásom, aki röviddel előttem érkezett a fegyházba, és aki különösen az első nap kínzó benyomásokat keltett bennem. Egyébként már megérkezésem előtt tudomást szereztem róla, hogy találkozni fogok A.-val. Ő mérgezte meg első, amúgy is nehéz napjaimat, és csak fokozta lelki gyötrelmeimet. Lehetetlen hallgatnom róla.

A legvisszataszítóbb példája volt annak, hogy milyen mélyre süllyedhet, aljasodhat le egy ember, és mily mértékben pusztíthat ki magából minden erkölcsi érzést könnyedén és lelkiismeret-furdalás nélkül. A. volt az a fiatal nemesember, akiről már többször említést tettem; azt is elmondtam, hogy ő súgta be az őrnagynak mindazt, ami a fegyházban történik, és a táborparancsnok csicskásával, Fegykával barátkozott. Íme, rövid története: iskolai tanulmányait sehol sem fejezte be, s miután Moszkvában összeveszett züllött életmódjától megrettent szüleivel, Péterváron kötött ki, és annyira süllyedt, hogy pénzért elszegődött besúgónak, vagyis hogy tíz ember vérének árán sürgősen kielégíthesse a legdurvább és legocsmányabb örömökre vágyó szomját, amelyet Pétervár kísértései a maga cukrászdáival, Mescsanszkaja utcáival annyira felcsigázott - eszes ember létére értelmetlen és ostoba tettre határozta el magát. Hamarosan leleplezték; besúgó feljelentésébe becsületes embereket is belekevert, másokat meg becsapott, és ezért tíz évre Szibériába száműzték, a mi fegyházunkba. Még túlságosan fiatal volt, az élet küszöbén állt. Az ember azt hihetne, hogy sorsának ez a szörnyű változása feleszmélést, rossz természete elleni lázadást, valamilyen törést váltott ki belőle, de sorsa változását a legkisebb zavar nélkül fogadta, még csak nem is undorodott tőle, nem háborította fel erkölcsileg, nem félt semmitől, hacsak a kötelező munkától nem, meg attól, hogy meg kell válnia a cukrászdáktól és a három Mescsanszkaja utcától. Szinte úgy érezte, hogy a fegyenc cím feloldott minden köteléket, mely a kezét lefogta, s amely a még nagyobb aljasságok és gonosztettek útját állta. "A fegyenc az fegyenc; s ha már mint fegyenc garázdálkodom, akkor nincs mit szégyenlenem." Ez volt szó szerinti véleménye. Erről az aljas és hitvány emberről csak mint külön jelenségről emlékezem meg. Hosszú éveken át éltem gyilkosok, lezüllött emberek és mindenre elszánt gonosztevők között, de határozottan állíthatom, soha életemben nem találkoztam ilyen teljes erkölcsi züllöttséggel, ilyen konok aljassággal és romlottsággal, mint ami benne rejlett. Volt nálunk egy nemes származású apagyilkos, róla már szóltam; de több jellemvonása és más egyéb tények alapján meggyőződtem, hogy még az is sokkal nemeslelkűbb és emberségesebb nála. Egész rabéletem folyamán képtelen voltam egyebet látni A.-ban, mint fogakkal, gyomorral rendelkező és a legdurvább, legállatibb testi gyönyörök iránt olthatatlanul szomjúhozó hústömeget, aki ezeknek a gyönyöröknek a legcsekélyebb kielégítéséért is képes volt hidegvérrel gyilkolni, ölni, egyszóval megtenni mindent, csak épp hogy rajta ne kapják. Egyáltalán nem túlzok; igen jól ismertem A.-t. Példája volt annak, mily mélyre süllyedhet egy ember, akit csak a testisége kormányoz, és semmiféle belső szabály, semmiféle törvényesség nem fékez. Milyen undorral néztem ennek a szörnyszülött, erkölcsi Quasimodónak örökös, gúnyolódó mosolyát... Tegyük hozzá, hogy ravasz és okos, jóképű és bizonyos mértékben művelt, tehetséges ember volt. A tűzvész, a döghalál meg az éhínség sem pusztít úgy, mint egy ilyen ember a társadalomban! Már mondtam, hogy a fegyházban elaljasult az élet, hogy virágzott a besúgás, a kémkedés, és a foglyok egyáltalán nem is haragudtak emiatt. Ellenkezőleg, A.-val valamennyien barátságban voltak, és sokkal szívélyesebb kapcsolatot tartottak fenn vele, mint velünk. A részeges táborparancsnok-őrnagy iránta tanúsított kegyessége igen megnövelte tekintélyét a többiek szemében. Az őrnaggyal azt is elhitette, hogy tehetséges arcképfestő (a foglyoknak meg azt állította, hogy gárdahadnagy volt), így aztán az őrnagy parancsára nem munkára, hanem a saját lakására küldték, hogy megfesse arcképét. Itt került kapcsolatba Fegykával, a csicskással, akinek nagy befolyása volt a gazdájára, és ily módon mindenre és mindenkire a fegyházban. A. az őrnagy követelésére mindent besúgott, ami ránk vonatkozott. Az őrnagy pedig, ha berúgott, néha megpofozta és lehordta mindennek, kémnek, besúgónak. Igen gyakran megesett, hogy ilyen pofozás után az őrnagy leült a székre, és ráparancsolt A.-ra, hogy folytassa munkáját az arcképén. Kiderült: a parancsnok valóban hitt abban, hogy A. kitűnő festőművész, szinte Brjullovval vetekedik, akiről már hallott, s mégis úgy érezte, joga van felpofozni, mert hisz akármilyen nagy művész, most mégiscsak fegyenc - "...mert ha maga Brjullov volnál is, most én vagyok a te parancsnokod, és így azt csinálok veled, ami jólesik". Többek között az is megesett, hogy A.-val húzatta le a csizmáját, s vele hordatta ki az éjjeliedényt a hálószobájából, de hosszú ideig mégis kitartott amellett, hogy A. nagy művész. Az arcképfestés végtelenül elhúzódott, majdnem egy évig. Az őrnagy végre rájött, hogy rászedik, és amikor végérvényesen meggyőződött, hogy a portréja sosem lesz kész, sőt ellenkezőleg, napról napra kevésbé hasonlít hozzá, dühében összevissza verte a művészt, és büntetésből a legnehezebb fegyházi munkára osztotta be. A.-t szemmel láthatóan letörte ez a fordulat, hiszen nehéz volt lemondania a tétlenségben eltöltött szép napokról, az őrnagy asztalának maradékairól, Fegyka barátjáról és mindazokról a gyönyörökről, amelyeket ők kettesben az őrnagy konyháján kifundáltak. Annyi bizonyos, hogy A. eltávolítása után az őrnagy többé nem üldözte M.-et, azt a foglyot, akire A. állandóan árulkodott neki. A. megérkezése idején M. volt az egyetlen nemesember a fegyházban. Igen bánkódott, hisz semmi közösséget nem érzett a többi fogollyal, elborzadva és undorodva nézte őket, nem látta meg azokat a vonásokat, amelyek megbékéltethették volna, és közelebb hozták volna hozzájuk. A többi fogoly is hasonló gyűlölettel válaszolt. Általában a fegyházban igen szörnyű az M.-hez hasonló emberek helyzete. M.-nek fogalma sem volt A. elítélésének okairól, de A. valahogy megsejtette, hogy kivel áll szemben, és mindjárt azt állította, hogy őt a besúgással ellentétes dologért, vagyis olyasmiért száműzték, amiért M.-et. M. szörnyen megörült az új barátnak, a társnak. Mindenben szolgálatára állt, vigasztalta az első napjaiban, s feltételezvén, hogy roppant szenved a fegyházban, utolsó pénzét is odaadta neki, táplálta, megosztotta vele a legszükségesebb holmiját is. A. azonban első pillanattól kezdve meggyűlölte épp azért, mert M., nemes lelkű ember lévén, borzalommal tekintett minden aljasságra; meggyűlölte, mert saját személyének tökéletes ellentétét látta benne. És mindazt, amit az első napokban M. a fegyházról meg az őrnagyról közölt vele, A. az első adandó alkalommal sietve jelentette az őrnagynak, aki ezek után M.-et szörnyen gyűlölte és üldözte, és ha a térparancsnok nem fékezte volna, bizonyára öngyilkosságba is kergeti. M.-nek később tudomására jutott ez az aljasság, de ettől A. egyáltalán nem jött zavarba, sőt továbbra is igyekezett keresni M. társaságát, és gúnyolódó, kihívó mosollyal nézegette. Úgy látszik, ez külön örömet szerzett neki. Ezt maga M. több ízben említette nekem. Az az aljas csirkefogó aztán egy másik fogoly meg egy őr társaságában megszökött, de erről a szökésről majd később beszélek. Eleinte nagyon hízelegve közeledett hozzám, azt hitte, nem ismerem a történetét. Ismétlem, fegyencéletem első napjait ez az ember keserítette és mérgezte meg a kelleténél jobban. Elborzadtam attól a szörnyű aljasságtól és lelketlenségtől, amelybe becsöppentem, s amelynek kellős közepében találtam magam. Azt hittem, hogy a fegyházban minden egyformán aljas és mocskos. De tévedtem: mindenkit A. szerint ítéltem meg.

Az első három nap alatt szomorúan lézengtem a fegyintézet területén, vagy heverésztem a priccsen, egy fogolynak - akit Akim Akimics megbízhatónak talált - odaadtam a vételezett kincstári darócingekre való anyagot, hogy fizetség ellenében varrja meg (darabja néhány garasba került). Ugyancsak Akim Akimics tanácsára beszereztem egy palacsintavékony, összerakható derékaljat (daróccal bevont nemezből) meg egy roppant kemény, nyers gyapjúval kitömött párnát. Akim Akimics nagy buzgalommal ösztönzött e dolgok beszerzésére, és maga is segített nekem. A foglyoktól megvásárolt öreg, kincstári posztódarabokból, elnyűtt nadrágokból meg zekékből saját kezűleg varrt nekem takarót.

A kincstári holmi a viselési határidő letelte után a foglyok tulajdonába került; ezeket még ott, a fegyházban azonnal eladták, és bármilyen kopott légyen is az, mindig volt remény, hogy valamilyen árért vevőt találnak rá. Kezdetben mindez igen meglepett. Általában: ekkor léptem életemben először közvetlen kapcsolatba a néppel. Hirtelen magam is olyan egyszerű pórember lettem, éppolyan fegyenc, mint a többi. Szokásaikat, gondolkozásmódjukat, nézeteiket, legalábbis külsőleg, törvény szerint a magamévá tettem, bár lényegében nem osztottam őket. Minden úgy meglepett és zavarba hozott, mintha azelőtt sejtelmem se lett volna, sohasem hallottam volna erről az életről. De a valóság egészen más hatást kelt az emberben, mint az, amit csak hallomásból ismerünk vagy tudunk. Például sejthettem-e azelőtt valaha, hogy az ilyen elnyűtt rongyok is "holminak" számítanak? S most íme, ilyen elnyűtt rongyokból készítek magamnak takarót! Azt is nehéz volt elképzelni, hogy a fegyencruhára ilyenfajta posztót szemeltek ki. Szemre valóban vastag katonai posztóhoz hasonlított; de rövid viselés után foszladozni kezdett, és felháborítóan gyorsan elrongyolódott. A posztóruhát egyébként egy évre adták ki, de nagyon nehezen lehetett egy évet kihúzni vele. A fogoly dolgozik, cipel; a ruha hamar tönkremegy, kilyukad. A báránybőr bekecset három évre adták; ezt a határidőt általában ki is bírta, így egész idő alatt ez töltötte be a felsőruha, a takaró és a matrac szerepét. A bekecs erős volt, de mégis ritka esetben tartott ki három éven át foltozás nélkül. Ennek ellenére, a határidő leteltével az egész elnyűtt bundát még el lehetett adni negyven kopejkáért, sőt, ha jobb állapotban volt, még hatvan-hetven ezüstkopejkát is kaphatott érte a rab, ami fegyházban nagy pénznek számított.

A pénz - mint erről már beszéltem - a fegyházban felmérhetetlen jelentőségű hatalom. Határozottan állíthatjuk, hogy a fogoly, ha bármi csekély pénzzel rendelkezik, tízszer kevesebbet szenved, mint akinek semmije sincs. Pedig a kincstár ez utóbbit is ellátja minden szükségessel, hát mire kellene neki pénz? - okoskodik a parancsnokság. De még egyszer ismétlem, ha a foglyokat megfosztanák a pénzbirtoklás minden lehetőségétől, vagy megbolondulnának, vagy pedig úgy hullanának, mint a legyek (még akkor is, ha mindennel ellátnák őket), vagy végül egyesek bánatukban, mások meg - hogy minél hamarabb kivégezzék őket, avagy hogy valamilyen formában "változtassanak sorsukon" (ez olyan fegyházi kifejezés) - hallatlan gonosztettekre ragadtatnák magukat. Ha a fogoly akár véres verejtéke árán, akár pedig - gyakran lopással meg csalással járó - rendkívüli ravaszkodás révén pénzhez jut, úgyszólván értelmetlenül, céltalanul herdálja el, s bár első pillanatra úgy tetszik, ez mégsem azt jelenti, hogy nem értékeli a pénzt. A rab görcsösen, szinte észbontóan vágyik a pénzre, és ha később, mulatozás közben valóban úgy szórja, mint a pelyvát, akkor ezt azért teszi, mert valamit még a pénznél is becsesebbnek tart. Mi az, ami a fogoly számára becsesebb a pénznél? A szabadság vagy legalábbis a szabadságról szőtt ábrándok. A fegyencek nagy ábrándozók. Erről még később egyet s mást elmondok, de ha már itt tartunk, elhiszik-e, hogy találkoztam olyan húsz esztendőre elítélt fogollyal, aki a legtermészetesebben ilyeneket mondott nekem: "Várj csak, adja isten, hogy leüljem a büntetésem, és akkor..." A "fogoly" szó értelmileg olyan emberre utal, aki elvesztette szabadságát; de ha pénzt költ, akkor ezt már saját szabad akaratából cselekszi. A bélyeg, a bilincs, a nagyvilágtól elválasztó gyűlöletes fegyházi palánkkerítés ellenére, amely úgy zárja körül, mint ketrec a vadállatot - mégis hozzájuthat a legszigorúbban tiltott élvezethez: szerezhet magának italt, még szamócapálinkát is, sőt néha (bár nem mindig) megvesztegetheti legközelebbi őrét, a rokkantakat, de még az altisztet is, akik szemet hunynak, ha megszegi a törvényt és a fegyelmet, sőt, ha sok a pénze, még hetvenkedhet is velük. A fogoly roppant szeret hetvenkedni, azaz adni a nagyot társai előtt, és hacsak rövid időre is, meggyőzni önmagát arról, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb a szabadsága és hatalma, mint a valóságban, egyszóval mulathat, garázdálkodhat, megsérthet bárkit, és bebizonyíthatja, hogy ő mindent megtehet, hogy minden "a mi kezünkben van", vagyis elhiteti önmagával azt, amiről szegénynek tulajdonképpen álmodoznia sem szabadna. Itt jegyzem meg: tán ezért van az, hogy a foglyoknál még józan állapotban is kiütközik a kérkedésre, hetvenkedésre, hencegésre való hajlam: önmagának komikus és elég naiv túlbecslése. Elvégre az ilyen dőzsölések bizonyos kockázattal járnak, így hát van benne, ami az életre emlékeztet: a szabadságnak valamiféle távoli árnyéka. S mit nem adna az ember a szabadságért? Melyik milliomos nem adná oda valamennyi millióját egy szippantás levegőért, ha jól megszorítanák a torkát?

A parancsnokság néha meglepődik azon, hogy a fogoly, aki évek hosszú során át jámboran, példamutatóan élt, akit a munkavezetők is csak dicsértek, hirtelen minden látható ok nélkül - mintha az ördög bújt volna belé - rakoncátlankodni kezd, dőzsöl, garázdálkodik, sőt néha még a legsúlyosabb bűnténytől sem riad vissza: nyíltan szembeszegül a parancsnoksággal, vagy gyilkol, erőszakoskodik s a többi. Nézik és csodálkoznak. Pedig meglehet, hogy a legszelídebb rabból kitörő indulatoknak egyetlen oka az egyéniség vágyakozó, görcsös megnyilatkozása, a saját egyéniségére való rátalálás ösztönös kívánsága, a megalázott ember személyiségének az eszeveszett dühig, tébolyig, görcsös idegrohamokig menő hirtelen megmutatkozása. Bizonyára így veri ököllel, és próbálja ledobni koporsója fedelét az eltemetett tetszhalott, pedig a józan esze meggyőzheti, hogy hiábavaló minden erőlködése. De hisz éppen erről van szó, hogy itt a józan észt a görcsös rángatózás váltja fel. Noha a fogoly egyéniségének mindennemű önkényes megnyilatkozása bűnnek számít, számára mégis közömbös e megnyilatkozás mértéke. Ha dorbézolás, legyen dorbézolás, ha lúd, hát legyen kövér, ha kockáztatni kell, hát akkor mindent kockáztassunk meg - ha kell, a gyilkosságig. Hisz csak el kell kezdeni: elég, ha dolgozni kezd benne a szesz, utána már nem tartóztathatja fel senki! S éppen ezért mindenképpen jó lenne, ha idáig el se jutna. Nyugodtabb lenne így minden rab élete.

Igen ám, de hogy lehet ezt elérni?

 

6. Az első hónap

Megérkezésemkor volt egy kevés pénzem; attól való félelmemben, hogy elveszik, a zsebemben keveset tartottam, és minden eshetőségre számítva egy részét eldugtam, vagyis néhány rubelt beragasztottam a fegyházban egyetlen megengedett könyv: a Biblia fedelébe. A könyvet a beragasztott pénzzel tobolszki száműzöttek ajándékozták nekem; ők már tíz esztendőkkel számolták az eltöltött időt, és minden szerencsétlenben réges-régen csak a testvért látták. Szibériában él néhány örök életű személy, akik, úgy látszik, egész életüket a "szerencsétlenek" együttérző testvéri támogatásának szentelték, segítik őket, mintha gyermekeikről lenne szó, s mindezt haszonlesés nélkül, mint valami szent dolgot cselekszik. Nem tehetem meg, hogy ne emlékezzek meg röviden egy találkozásról. A városban, ahol fegyintézetünk volt, élt egy Nasztaszja Ivanovna nevű özvegy. Börtönbüntetésünk folyamán természetesen senki sem ismerkedhetett meg vele személyesen. Úgy látszott, hogy a fegyencekről való gondoskodást tűzte ki élete céljául, és mindenkinél többet tett értünk. Nem tudom, hogy a családjában volt-e valami hasonló szerencsétlenség, avagy szívéhez közel álló és különösen kedves személy szenvedett-e valami bűnért, de szinte boldogságnak tekintette, hogy mindent megtegyen értünk, amit csak lehet. Sokat persze nem tehetett, hiszen jómaga is roppant szegény volt. De mi, ott a fegyházban, mindvégig éreztük, hogy a falakon kívül van egy odaadó barátunk. Gyakran juttatott hozzánk híreket, amiket nagyon nélkülöztünk. Büntetésem letöltése után, mielőtt egy másik városba indultam volna, alkalmam volt felkeresni ezt a hölgyet, és személyesen megismerkednem vele. A külvárosban lakott egy közeli rokonnál. Nem volt sem öreg, sem fiatal, nem volt sem szép, sem csúnya; még azt sem lehetett megállapítani, okos-e, művelt-e? De minden lépésénél kiütközött a végtelen jóság, az a leküzdhetetlen vágy, hogy kedvünkben járjon, könnyítsen sorsunkon, hogy feltétlenül valami jót cselekedjék. Mindezt már szelíd, jóságos tekintete elárulta. Egy-két volt rabtársammal majdnem egy egész estét töltöttem nála. Állandóan a szemünkbe nézett, nevetett, amikor nevettünk, bármit mondtunk is, igyekezett mindig egy véleményen lenni velünk, buzgón iparkodott, hogy megvendégeljen bennünket, amivel csak tudott. Teát, hideg ételeket, édességet szolgált fel, és ha ezresei lettek volna, bizonyára csak azért örült volna nekik, mert általuk jobban megkönnyíthetné a fegyházban maradt társaink sorsát. Búcsúzásul valamennyiünknek egy cigarettatárcát adott emlékül, ezt ő maga készítette kartonból (persze isten tudja, hogy volt ez összeragasztva), s a fedelet színes papírral vonta be, olyannal, amilyen az iskolás gyerekek számtankönyvét fedi (meglehet, hogy a díszítéshez valóban a számtankönyvek fedelét használta fel). A cigarettásdobozt körös-körül - bizonyára külön e célra vásárolt - vékony aranypapír díszítette. "Maguk cigarettáznak, így hát hasznát vehetik" - mondta mintegy bocsánatkérően. Egyesek azt vallják (ezt hallottam, sőt olvastam is), hogy a legnagyobb felebaráti szeretet egyben a legmagasabb fokú önzés is. Sehogy sem értem, hol lehet ebben az önzés?

Bár megérkezésemkor nem volt sok pénzem, de mégsem tudtam komolyan megharagudni azokra a fegyencekre, akik rabéletem első órájában nyomban becsaptak, mert ártatlan képpel kétszer, háromszor, sőt ötször egymás után jöttek hozzám kölcsönkérni. Itt őszintén be kell vallanom valamit: igen bosszantott, hogy ez az együgyűen ravaszkodó népség bizonyára ostobának és félnótásnak tekint, és éppen azért nevet ki, mert ötödízben is adok nekik pénzt. Feltétlenül azt hitték, hogy csalásuk és ravaszkodásuk megtéveszt, pedig már akkor meg voltam győződve, hogy ha visszautasítom és elkergetem őket, összehasonlíthatatlanul jobban tiszteltek volna. De minden bosszúságom ellenére képtelen voltam nemet mondani nekik. Főleg azért bosszankodtam, mert ezekben az első napokban komolyan és aggódva latolgattam, hogyan fogom megtalálni helyemet a fegyházban, jobban mondva, hogyan fogom kialakítani kapcsolatomat a többiekkel. Éreztem és tudtam, hogy ebben a számomra teljesen új környezetben sötétben botorkálok, viszont sötétben lehetetlen ennyi évet leélni. Fel kell hát készülnöm. Elhatároztam, hogy egyenesen, nyíltan lépek fel, amiként belső meggyőződésem és lelkiismeretem parancsolja. Ám azt is tudtam, hogy ez csak elmélet, aforizma, s a valóságban a legváratlanabb fordulatokra számíthatok.

És éppen ezért, a barakkban való berendezkedésem kisebb-nagyobb gondjai ellenére, amelyekről már beszéltem, egyre jobban kínzott egy szörnyű, fojtogató szorongás. "Holtak háza!" - mondottam magamban, ahogy alkonyatkor a tornácról elnézegettem a munkából már megtért és a fegyház udvarán, a barakkokból a konyhába és onnan vissza lomhán ődöngő fegyenceket. Elnéztem arcukat, mozdulataikat, s igyekeztem kitalálni, miféle emberek ezek, és mi lakik bennük? Ott lézengtek előttem komor, összeráncolt homlokkal, vagy túlságosan vidáman (a fegyházban ez a két szélsőséges válfaj a leggyakoribb), káromkodtak, beszélgettek, némelyek magányosan sétáltak, mintha csendben töprengenének valamin, egyesek fáradt, apatikus kifejezéssel, mások viszont (még itt is!) felsőbbségük tudatával kevélyen, félrecsapott sapkával, panyókára vetett bekeccsel, kihívó, kaján tekintettel és pimasz mosollyal arcukon. "Immár mindez az én környezetem, az én világom - gondoltam. - Ha akarom, ha nem, ebben kell élnem..." Megpróbáltam kérdezősködni, megtudni valamit felőlük Akim Akimicstól, akivel, hogy magányomat megosszam, igen szerettem együtt teázni. Mellékesen megjegyzem, az első időben a tea volt az egyetlen táplálékom. Akim Akimics a teát elfogadta, és maga tette fel saját gyártmányú, mulatságos kis bádogszamovárunkat, amelyet M.-től kaptam kölcsön. Akim Akimics rendszerint egy pohárral ivott (neki még pohara is volt), némán, szinte előkelően kihörpölte, megköszönte, és azonnal folytatta a takaróm készítését. De arra, amit meg akartam tudni, nem tudott magyarázatot adni, sőt meg sem értette, miért és mi végből érdeklődöm ennyire a minket körülvevő és környezetünkben élő fegyencek jelleméről, szinte még ma is látom ravaszkás mosolyát, ahogy hallgatott. "Úgy látszik, hiábavaló minden kérdezősködésem, magamnak kell mindent kitapasztalnom" - gondoltam.

A negyedik napon - éppen úgy, mint amikor a bilincseimet cserélték - a foglyok már kora reggel felálltak kettős sorban a fegyház kapujánál, az őrszoba előtti térségen. Szemben velünk és mögöttünk katonák álltak élesre töltött szuronyos puskával. A katona akkor használhatja fegyverét, ha a fogoly szökni akar - persze felelősségre vonják, ha nem kellő okkal tette; ugyancsak lőhet, ha a fegyencek nyíltan fellázadnak. De ki gondolt volna rá, hogy fényes nappal megszökjön? Megjelent a mérnökkari tiszt, a munkavezető a műszaki altisztekkel, katonákkal és munkafelügyelőkkel. Következett a névsorolvasás. A szabóműhelyben dolgozó foglyokat indították elsőnek; a műszaki személyzetnek nem volt hozzá közük: tulajdonképpen a fegyházra dolgoztak, a rabok ruhaneműjét varrták. Majd a műhelyben dolgozókat indították el, végül a napszámosmunkákra kijelölt foglyokat. Az egyik húszas csoporttal én is elindultam. Az erőd mögött a befagyott folyón néhány kiöregedett, használhatatlan uszály telelt; szét kellett őket szedni, hogy legalább a faanyag ne vesszen kárba. Egyébként azt hiszem, ez az ócska anyag igen keveset, jóformán semmit sem ért. A városban garasokért árulták a fát, köröskörül végtelen erdők húzódtak.

A foglyokat jóformán csak azért küldték erre a munkára, nehogy tétlenül üljenek, s ezt ők is jól tudták. Az efféle munkát mindig lagymatagon, közönyösen végezték, de egészen más volt, amikor valami értelmes, értékes feladat adódott, kivált ha külön munkadarabokkal dolgozhattak. Ilyenkor szinte felélénkültek, bár semmi egyéni haszon nem kecsegtette őket. Magam is láttam, szinte erejükön felül dolgoztak, hogy minél jobban és gyorsabban befejezzék; ekkor még a hiúságuk is hajtotta őket. De a szakértelmet nem követelő munkánál, amelyet inkább formálisan, mintsem szükségből végeztettek, nehéz volt igényesebb feladatot találni, és egészen a hazahívó dobszóig, déli tizenegy óráig kellett dolgozni. Meleg, ködös nap volt; a hó olvadozott... Csoportunk megindult az erőd mögé, a parthoz, halkan megcsörrentek a ruha alá rejtett bilincsek, és messzire hallatszott halk, de éles csörgésük. Két-három ember kivált a sorból, hogy átvegye a raktárakból a szükséges szerszámokat. Én mentem a többiekkel, szinte felélénkültem; minél hamarabb szerettem volna meglátni és megtudni, miféle munka is ez? Milyen is ez a kényszermunka? Hogyan fogok én életemben először dolgozni?

Részletesen emlékszem mindenre. Útközben egy szakállas polgárember jött szembe velünk, megállt, és kezét zsebébe süllyesztette. Csoportunkból azonnal kivált egy fogoly, levette sapkáját, így fogadta az adományt - öt kopejkát -, és fürgén visszatért a sorba. A polgár keresztet vetett, és folytatta útját. Ezt az öt kopejkát még aznap délelőtt kalácsra váltottuk, amelyen testvériesen megosztoztunk egymás között.

Csoportunkban egyesek mogorvák, szótlanok, mások közömbösek és tunyák voltak; néhányan komótosan beszélgettek. Az egyik rab viszont vidáman énekelve és majdnem táncolva tette meg az utat; minden ugrásnál megcsörrentette láncait. Ez volt az az alacsony és zömök fogoly, aki a fegyházban töltött első reggelen, mosakodás közben a víz miatt összeveszett egy másikkal. A társa esztelenül azt merte állítani magáról, hogy bíbicmadár. Ezt a vidám fickót Szkuratovnak hívták. Végül egy pattogó nótába fogott, amelynek csak a visszatérő soraira emlékszem:

Feleséget sóztak rám,
Mikor a malomban jártam...

Csak a balalajka hiányzott.

A fogoly rendkívüli vidámságán egyesek felháborodtak, szinte személyes sértésnek vették.

- Vonít már! - jegyezte meg szemrehányóan az egyik fogoly, akinek tulajdonképpen semmi köze sem volt az egészhez.

- Átvette a farkas nótáját ez a tulok! - jegyezte meg egy másik mogorván, ukrán kiejtéssel.

- Meglehet, hogy tulok vagyok - vágott vissza azonnal Szkuratov -, de nem olyan galuskafaló, mint ti ott Poltavában.

- Csak beszélj, beszélj! Hát te mit faltál? Bocskorral kanalaztad a káposztalevest.

- Most meg az ördög galuskáit zabálod - tette hozzá egy harmadik.

- Az igazat megvallva, barátocskáim, elkényeztetett ember vagyok - válaszolt sóhajtva Szkuratov, mintha hajdani aranyéletéért vezekelne; úgy beszélt, mintha szavait senkihez sem intézné különösképpen: - Kiskoromtól fogva aszalt szilván meg tejeskalácson nőttem fel, szüleimnek még most is saját boltjuk van Moszkvában; az átjáróban széllel kereskednek, csuda gazdag kupecek.

- Hát te mivel kereskedtél?

- Mindenfajta jó minőségű áruval, ami csak kezem ügyébe került. Akkor aztán, barátocskáim, megkaptam az első kétszázat...

- Csak tán nem kétszáz rubelt! - kapta fel a szót egy kíváncsi ember, aki szinte összerezzent ennyi pénz hallatára.

- Dehogy, kedves komám, nem rubel volt az, hanem botütés. Úgy ám, Luka!

- Van, akinek Luka, de neked Luka Kuzmics vagyok - válaszolt kelletlenül egy alacsony, vékony, hegyes orrú fogoly.

- Hát legyen Luka Kuzmics, vigyen el az ördög!

- Van, akinek Luka Kuzmics, de neked bácsi vagyok.

- No, hát vigyen el az ördög a bácsiddal, fütyülök rád! Pedig érdekeset akartam mesélni. Nos hát, cimborák, az úgy történt, hogy nem sokáig éltem Moszkvában; búcsúzóul tizenöt korbácsütést kaptam, aztán ide küldtek, s most itt raboskodom...

- Aztán mért küldtek ide? - szakította félbe az egyik, aki csak úgy itta a szavát.

- Ne járjon az ember a tilosban, ne vedelje az italt, ne forgassa az ördög bibliáját; így hát, barátocskáim, nem tudtam meggazdagodni Moszkvában, pedig jaj, de mennyire, jaj, de mennyire szerettem volna!... El sem mondhatom, hogy mennyire.

Többen nevettek. Szkuratov, úgy látszik, önkéntes tréfamesternek, vagy még inkább bohócnak született; az ilyenek mintha feladatul tűzték volna ki mogorva társaik felvidítását, amiért természetesen gorombaságon kívül semmi jutalmat nem kaptak. Ahhoz a különös és kirívó típushoz tartozott, amelyről talán még alkalmam lesz beszélni.

- Cobolyprém helyett most is inkább téged kéne porolni - jegyezte meg Luka Kuzmics. - Mert lám, a rajtad levő ruha is megér vagy száz rubelt.

Szkuratové volt a legkopottabb, legelnyűttebb bekecs, folt folt hátán éktelenkedett rajta. Közömbösen, de figyelmesen nézte végig a bekecsét.

- A fejem az, ami sokat ért, cimborák, a fejem! - válaszolta. - Búcsút vettem Moszkvától, s csak az az egy vigaszom maradt, hogy a fejem is jött velem. Isten veled, Moszkva, köszönet a fürdőért, a szabad levegőért, mindezt bőven kiélveztem! Így hát ne a bekecsemet nézd, te jóember...

- Inkább a fejedet nézzem?

- Hiszen a feje sem az övé, ajándékba kapta - szőtte tovább a szót Luka. - Még Tyumenyben adták neki könyörületből, amikor egy csoport fogollyal áthaladt.

- Mondd csak, Szkuratov, volt neked mesterséged?

- Méghogy mestersége! Vakokat vezetett meg hülyéket, ő húzta le róluk a csizmát - jegyezte meg az egyik mogorva ember -, ez volt az egyetlen mestersége.

- Megpróbáltam én kitanulni a csizmadiaságot - válaszolt Szkuratov, mintha meg sem hallotta volna a csípős megjegyzést. - De csak egy párat varrtam.

- Aztán meg is vették?

- Igen, akadt valaki, aki bizonyára Istentől se félt, nem tisztelte sem apját, sem anyját, hát meg is büntette az úr, megvette a csizmát.

Szkuratov körül csak úgy gurultak a nevetéstől.

- Dolgoztam én máskor is, de az már itt volt - folytatta roppant hidegvérrel Szkuratov. - Sztyepan Fjodorics Pomorcev hadnagynak megfejeltem a csizmáját.

- Osztán meg volt elégedve vele?

- Nem, kedves cimboráim, dühös volt. Úgy lehordott, hogy ezer esztendőre is elég lett volna, s végül még fenéken is billentett, csudamód feldühödött. Eh, rászedett engem az élet, rászedett ez a fegyencvilág!

Ugorj ki az ablakon,
Férjuram az udvaron...

Ismét nekirugaszkodott, és tánclépésben ugrándozott tovább.

- Micsoda lehetetlen ember ez! - zsémbelt a mellettem menő ukrán, és dühös megvetéssel sandított feléje.

- Mihaszna fráter! - jegyezte meg egy másik határozott, komoly hangon.

Sehogy sem értettem, hogy miért haragszanak Szkuratovra, de voltaképpen mire jó ez a nagy vidámsága, ha - mint már első nap észrevettem - megvetéssel fizetnek érte. Először azt hittem, az ukrán meg a többiek gyűlölete személyeskedésből ered. Holott a gyűlöletet nem személyes ellenszenv váltotta ki, hanem Szkuratov viselkedése; hiányzott belőle a méltóságára adó ember szigorú magatartása, ami a fegyház lakóira annyira jellemző volt, egyszóval gyűlölték, mert "mihaszna" embernek tartották. Bár az is igaz, hogy nem mindenki orrolt meg a vidám emberekre, és nem mindegyiket kezelték úgy, mint Szkuratovot meg a hozzá hasonlókat. Azok a rendszerint jóindulatú és együgyű emberek, akik megengedték, hogy így lekezeljék őket, eleve megaláztatásoknak voltak kitéve. Ez engem egészen elképesztett. De a vidám emberek között akadt olyan is, aki tudott és szeretett csipkelődni, és senkit nem kímélt: az ilyent kénytelenek voltak tisztelni. Ebben a csoportban is volt egy ilyen epés, de vidám lelkű és roppant kedves fickó, akit csak később ismertem meg erről az oldaláról. Jóvágású, keménykötésű ember, arcán nagy szemölccsel, roppant komikus arckifejezéssel. Mindamellett szép és szemre való legény, Utásznak hívták, mert valaha az utászoknál szolgált; most a szigorított osztályon volt. Róla még később beszélek.

Egyébként nem minden "komoly" ember volt annyira robbanékony, mint az ukrán, akiben a vidámság ilyen felháborodást keltett. Jócskán akadt a fegyházban olyan elítélt, aki mindenben első akart lenni: jellemben, találékonyságban, észben. S valóban sok okos, szilárd jellemű ember akadt köztük, aki el is érte a célját; kiemelkedett a többiek közül, nagy erkölcsi hatást tudott gyakorolni sorstársaira. Ezek az okosak rendszerint ellenséges szemmel néztek egymásra, és mindegyiküknek számos irigye volt. Fölényes leereszkedéssel néztek a többi fogolyra, sosem keveredtek felesleges perpatvarba, a parancsnokság jó véleménnyel volt róluk, munka közben úgy viselkedtek, mintha ők rendelkeznének, és egyikük sem emelt volna szót például azért, hogy más énekel; ilyen kicsinyes dolgokba nem ártották magukat. Velem, egész fegyházi tartózkodásom alatt, különösképpen udvariasak voltak, bár nem nagyon beszéltek hozzám; mintha ezt is méltóságukon alulinak tartották volna. Ezekről is részletesebben kell majd beszélnem.

Megérkeztünk a folyóparthoz. Lenn a folyón, a befagyott vízen állt az öreg bárka, amelyet szét kellett szedni. A folyó túlsó partján kéken húzódott a sztyepp; zord, kietlen képet nyújtott. Azt vártam, mind egy szálig nekiesnek, hogy elkezdjék a munkát, de eszük ágában sem volt ilyesmi. Némelyek letelepedtek a parton heverő gerendákra, valamennyien előhúzták a szűzdohánnyal teli zacskót a csizmaszárból - a dohányt a piacon árulták három kopejkáért fontjával -, s elővették a rövid csibukot a saját készítésű kis fa pipaszárral. A pipák füstölni kezdtek; az őrség körülvett bennünket, és unott képpel őrzött.

- Ki a fenének jutott eszébe, hogy ezt a bárkát szétszedesse? - szólalt meg az egyik rab, mintha hangosan gondolkodna, de nem is fordult senkihez. - Forgácsra volt tán szüksége?

- Csak annak juthatott eszébe, aki nemigen fél tőlünk - jegyezte meg egy másik.

- Hát ez a sok paraszt meg hová rohan? - szólalt meg rövid hallgatás után az előbbi, hisz az első kérdésére nem is várt választ, és a szűz havon libasorban haladó parasztok csoportjára mutatott. A foglyok lomhán arra fordultak, és unalmukban nevetgélni kezdtek a parasztokon: egyikük, a sor végén, roppant mulatságosan lépdelt, karját széttárta, és hosszú, kucsmás fejét oldalra hajtotta. Alakja élesen kirajzolódott a fehér havon.

- Ni csak, az öcskös hogy kicicomázta magát! - jegyezte meg az egyik, csúfondárosan utánozva a paraszti tájszólást. Érdekes, hogy a foglyok általában lenézték kissé a falusiakat, bár felerészt paraszti származásúak voltak.

- Fiúk, ez úgy riszálja a hátulját, mintha répát ültetne!

- Nagyon nyomhatja fejét a bú, biztos sok a pénze - jegyezte meg egy harmadik.

Erre lomhán, kelletlenül, valamennyien nevettek. Ezalatt odajött egy tűzről pattant, élénk kalácsárusnő.

Az adományként kapott öt kopejkán rögtön kalácsot vettek, és testvériesen elosztották.

A fiatal fickó, aki a fegyházban kaláccsal kereskedett, átvett tőle húsz darabot, és keményen alkudozott, hogy a szokásos két darab helyett hármat kapjon ajándékba. A lány azonban nem engedett.

- És valami mást nem adnál?

- Mi kéne még?

- Hát amit nem rágnak meg az egerek!

- Hogy a nyavalya álljon beléd! - sikított a lány nevetve.

Végre előkerült a munkavezető, a botos altiszt.

- Hej, ti aztán jól letelepedtetek! Lássatok hozzá!

- Ivan Matvejics, tudja, mit, adja ki akkordba - szólalt, meg az egyik "főnökösködni szerető" rab, s lassan felállt.

- Miért nem mondtátok előbb, a munkaelosztásnál? Szétszeditek a bárkát, ez lesz az akkord.

Nagy nehezen feltápászkodtak, és lábukat alig vonszolva, leereszkedtek a folyóhoz. A csoportban mindjárt akadt egy "intézkedő". Kiderült, hogy a bárkát nem szabad csak úgy szétszabdalni, lehetőleg meg kell őrizni a faszegekkel összeékelt, hosszú gerendákat - ez pedig hosszadalmas és unalmas munka.

- Legelőbb ezt a gerendát kell elcipelni innen. Fogjátok csak meg! - szólalt meg egy különben mindig szótlan, csendes fickó, egyszerű napszámos, aki egyáltalán nem tartozott az intézkedők közé; lehajolt, megragadott egy vastag gerendát, és várta a segítséget. De senki se mozdult.

- Ezzel aztán erőlködhetsz! Te sem emeled fel, no meg öregapád, az a vén medve sem emelné fel, ha idejönne! - dünnyögött valaki a foga közül.

- De, fiúk, valahogy csak el kell kezdeni. Magam sem tudom... - mondta gondterhesen a buzgó legény, s fölegyenesedett.

- Mit ugrálsz itt... hisz minden munkát úgysem végezhetsz el.

- Három tyúkot sem tudna tisztességesen megetetni, itt meg ugrál, első akar lenni... Fecsegő!

- De, barátaim, én csak úgy... - szabadkozott amaz - nem akarok én semmit...

- Mi az, hát nem mozdultok? Tán besózzalak benneteket télire? - kiáltott megint a munkavezető, tehetetlenül nézve a húszfőnyi társaságot, amelyik sehogy sem tudta, hogyan fogjon a munkához. - Kezdjetek hozzá! Gyorsabban!

- A kapkodástól nem lesz szaporább a munka, Ivan Matvejics.

- De hisz te amúgy is csak a kezed lógatod! Hej, Szaveljev, te nagyszájú! Neked beszélek! Mit állsz ott a szemedet meresztve!... Kezdjetek hozzá!

- Mit tehetek én egyedül?

- Adja ki hát akkordba, Ivan Matvejics!

- Megmondtam: nem lesz darabszám. Ha szétszeditek a bárkát, mehettek haza. Kezdjétek!

Végül nagy nehezen, kelletlenül, vonakodva hozzáfogtak. Szinte nézni is rossz volt az ímmel-ámmal dolgozó kétkezi munkások egészséges csapatát. Alighogy huzigálni kezdték az első, legkisebb harántgerendát, nyomban kettéroppant. "Magától eltörik" - mondták mintegy igazolásul a munkavezetőnek; ez a módszer tehát nem vált be, másképpen kellett hozzáfogni. Hosszasan tanakodni kezdtek, hogyan lehetne másképp csinálni, mitévők legyenek. Lassacskán káromkodásig, fenyegetőzésig, sőt még tovább fajult a dolog... A munkavezető kiabált, hadonászott a botjával - s a harántgerenda megint darabokra tört. Végül kiderült, hogy kevés a fejsze, hol meg elkéne egy-két másfajta szerszám is. Őrizet alatt azonnal az erődbe küldtek két embert a szerszámokért. Ezalatt a többiek komótosan letelepedtek a bárkába, előszedték a pipát, és ismét rágyújtottak.

A munkavezető köpött egyet.

- No, ti is elmennétek a munka temetésére! Micsoda népség! - zsörtölődött haragosan, legyintett, és botját lóbálva, megindult az erődbe.

Egy óra múlva megjelent a főmunkavezető. Nyugodtan meghallgatta a foglyokat, kijelentette, hogy kiadja a munkát akkordba. Ki kell emelni négy harántgerendát, anélkül, hogy eltörnék, továbbá még ma szét kell szedni a bárka nagyobbik részét. Ha végeztek, hazamehetnek. A feladat nagy volt, de, Uramisten, hogy égett a munka a kezük alatt! Hová tűnt a restség, hová lett a hozzá nem értés! Csattogtak a fejszék, csak úgy röpködtek kifelé a faszögek. Vastag karókat tettek alá, ránehezedett vagy tíz pár erős kéz, és gyorsan, mesterien kiemelték a harántgerendákat teljes épségben! Csak úgy égett kezük alatt a munka. Egyszerre mindenki értette a dolgát. Egy felesleges szó, káromkodás se hangzott, mindenki tudta, mi a tennivalója, hová álljon, mit tanácsoljon. Pontosan félórával a dobszó előtt a kiadott munkát befejezték. A foglyok fáradtan, de tökéletes megelégedéssel indultak haza, hisz mégiscsak nyertek félórát a megszabott munkaidőből.

Ami engem illet, egy furcsaságot tapasztaltam; bárhova ugrottam, hogy segítsek, sehol sem volt számomra hely, mindenütt zavartam, jóformán mindenhonnan káromkodva kergettek el.

Még az utolsó toprongyos, a legsilányabbnak számító munkás, aki a nála fürgébb foglyok előtt még a száját sem merte kinyitni, még az is jogot formált, hogy rám kiáltson, elkergessen, ha mellé kerültem, arra hivatkozva, hogy zavarom. Végül az egyik fürge fickó egyenesen és gorombán rám förmedt: "Mit tolakszik, lóduljon odébb innen! Mit mászkál ott, ahol nincs keresnivalója."

- Mihaszna! - kapta fel a szót egy másik.

- Jobban tennéd, ha tányéroznál! - szólt rám egy harmadik. - Még azzal is több hasznot hajtanál! Itt nincs semmi dolgod!

Kénytelen voltam ott ácsorogni egymagamban, de az embert valahogy piszkálja a lelkiismeret, ha tétlenkedik, míg mások dolgoznak. De mikor végleg félrehúzódtam, és megálltam a bárka orrában, azonnal rám ripakodtak:

- Micsoda munkásokat osztanak be hozzánk; mit csináljunk ezzel? Semmire se jó!

Természetesen mindezt készakarva tették, mulattatta őket: örültek az alkalomnak, hogy gúnyt űzhetnek a volt nemesemberből.

Most már érthető, hogy a megérkezésemet követő órákban - mint erről már beszéltem - miért tolult fel bennem elsőnek ez a kérdés: hogyan viselkedjek, hogyan próbáljak kapcsolatot teremteni a többiekkel? Előre éreztem, hogy gyakran lesznek a mostanihoz hasonló összeütközéseim, de eltökéltem, hogy nem változtatok eltervezett, immár alaposan átgondolt viselkedésemen, jól tudtam, hogy ez a helyes és igazságos. Nevezetesen: elhatároztam, hogy a lehető legegyszerűbben és határozottabban viselkedem, egyáltalán nem szabad elárulnom, hogy különösképp igyekszem közeledni hozzájuk, de nem is szabad félni a fenyegetéseiktől, gyűlölködésüktől, sőt azt a látszatot kell keltenem, hogy mindezt észre sem veszem. Bizonyos kérdésekben nem engedhetem meg, hogy azonosuljak velük, és lehetőleg meg kell fosztanom őket minden alkalomtól, hogy szokásaikat, életformájukat rám kényszerítsék - más szóval, nem keresem túlságosan közeli barátságukat. Már első pillanatra sejtettem, hogy éppen ezért vetnek meg. Az ő fogalmaik szerint viszont (később megtudtam, hogy ez így is van) úgy kellett volna viselkednem, mint aki sokra tartja és tiszteli saját nemesi származását, vagyis kényeskednem kellett volna, viszolyognom tőlük, minden lépésnél felhúzni az orromat, s ha lehet, kerülni a munkát. Mert tulajdonképpen ilyen fogalmuk volt a nemességről. Ha így teszek, természetesen szidalmaztak volna, de magukban mégis tisztelnek. Az ilyen szerepet azonban nem rám szabták; sosem voltam az ő fogalmaik szerinti nemesember; de ugyanakkor megfogadtam, hogy műveltségem, gondolatvilágom lealacsonyítása árán semmilyen engedményt nem teszek. Ha igyekeztem volna kedvükben járni meg hízelegni, ha egy húron pendülve leereszkedtem volna a szintjükre, hogy megnyerjem rokonszenvüket - azonnal azt hitték volna, hogy mindezt félelemből, gyávaságból teszem, és megvetéssel kezeltek volna. A. volt az egyedüli kivétel, ő bejáratos volt az őrnagyhoz, és éppen ezért a többiek féltek tőle. Persze nem akartam hideg, visszautasító udvariasságba burkolózva, teljesen elzárkózni előlük, ahogy a lengyelek tették. Most már igen jól láttam, hogy megvetnek, mert úgy akarok dolgozni, mint ők, nem kényeskedem, és nem játszom az urat előttük; bár tudtam, hogy később kénytelenek lesznek megváltoztatni a rólam alkotott véleményüket, szörnyen elkeserített a tudat, hogy most szinte jogosan néznek le, ha arra gondolnak, hogy a munkával szeretném megnyerni őket.

Este, a délutáni műszak befejezése után, amikor fáradtan, elcsigázva hazavánszorogtam a fegyházba, ismét elfogott a nyomasztó bánat. "Hány ezer ilyen nap van még előttem - gondoltam -, hány ezer egyforma és mind ehhez hasonló!" Már alkonyodott, némán bolyongtam egyedül a barakkok mögött; a kerítés mentén hirtelen megláttam felém szaladni Sárikot, a fegyház kutyáját. A fegyintézetben - akárcsak a katonai századoknál, ütegeknél, lovas alakulatoknál - mindig tartanak egy kedvenc kutyát. Ott él a fegyházban emberemlékezet óta, tulajdonképpen senkié, de mégis mindenki gazdájának érzi magát, s a konyhai hulladékokból táplálkozik. Sárik bozontos farkú, jól megtermett, fekete-fehér foltos, még elég fiatal uszkár volt, csillogó, okos szemmel. Jóformán senki se dédelgette, jóformán senki sem törődött vele. Már első nap kiszemeltem magamnak, és tenyeremből megetettem kenyérrel. Békésen tűrte, hogy megsimogassam, gyengéden rám nézett, és örömében szelíden csóválta farkát. Aznap már reggel óta nem látott - engem, aki hosszú évek óta tán először simogatta meg -, és szaladva keresgélt a többiek között, mígnem rám talált a barakkok mögött, és boldog vinnyogással ugrándozott felém. Magam sem tudom, mi történt velem, de összevissza csókoltam, fejét magamhoz öleltem; mellső lábával a vállamra kapatott, és nyalogatni kezdte az arcom. "Lám, ez a jó barát, akit a sors kiszemelt nekem!" - gondoltam minden alkalommal az első nehéz és nyomasztó időkben, amikor a munkából hazatértem. Mielőtt a konyhába mentem volna, siettem a barakkok mögé az előttem ugrándozó és örömében szűkölő Sárikkal; fejét magamhoz öleltem, csókoltam, ahol értem, s közben valami édes és ugyanakkor kínzóan keserű érzés szorongatta szívem. Emlékszem, kínjaim közepette szinte örültem, sőt majdnem dicsekedtem magamnak, hogy az egész világon csak egyetlen lény maradt, aki szeret, aki barátom, aki ragaszkodik hozzám, az egyetlen közel álló valaki, Sárik, a hű kutyám.

 

7. Új ismeretségek. Petrov

Az idő azonban haladt, és lassacskán kezdtem beleszokni sorsomba. Napról napra kevésbé zavartak új életem bántó jelenségei. Az eseményeket, a környezetet, az embereket - valahogy megszokta a szemem. Persze lehetetlen megbékélni az ilyen élettel, viszont eljött az idő, amikor bele kellett nyugodni a változhatatlanba. Amennyire csak lehet, igyekeztem magamba fojtani megmaradt kétségeimet. Most már nem lézengtem a fegyház területén, mint valami elkárhozott lélek, és nem árultam el többé bánatomat. A fegyencek bántóan kíváncsi tekintete már nem akadt meg rajtam olyan gyakran, nem figyeltek olyan feltűnő pimaszsággal. Úgy látszik, sikerült hozzájuk hasonulnom, aminek nagyon örültem. Otthonosan jártam-keltem, tudtam, hol a priccsem, a helyem, sőt jószerivel olyan dolgokhoz is hozzászoktam, amelyekről sose hittem, hogy valaha is hozzászokhatok. Hetenként rendszeresen eljártam leborotváltatni fél koponyámat. Minden szombaton e célból egyenként kihívtak bennünket az őrségre (aki nem borotváltatta le magát, annak felelnie kellett érte), ott a katonaborbélyok hideg szappanhabbal bekenték fejünket, és tompa borotvájukkal kíméletlenül lekaparták a hajunkat, úgyhogy még ma is borsódzik a hátam, mikor ez a kínzás eszembe jut. Egyébként hamarosan akadt erre orvosság: Akim Akimics összehozott egy katonafogollyal, aki egy kopejkáért bárkit szívesen leborotvált, ezzel foglalkozott. Sok fegyenc járt hozzá, hogy elkerülje a kincstári borbélyt, pedig ez a népség nem volt túl kényes. A fogoly borbélyunkat őrnagynak titulálták, hogy miért, nem tudom, és azt sem tudnám megmondani, hogy miben emlékeztetett valamiféle őrnagyra. Most, hogy e sorokat írom, szinte látom magam előtt ezt a magas, szikár, hallgatag, eléggé ostoba fickót, az "őrnagyot", aki állandóan munkáján görnyedve, kezében az elválaszthatatlan fenőszíjjal, amelyen éjjel-nappal élesítette vékonyra köszörült borotváját, teljesen belemerült ebbe a foglalkozásába, melyet nyilván élete rendeltetésének tekintett. Valóban, végtelenül örült, amikor a borotva jól vágott, és valaki borotválkozni jött hozzá: meleg vízzel, könnyű kézzel szappanozott, borotvája bársonysima volt. Láthatólag büszkélkedett művészetével, gyönyörködött benne, és szinte kelletlenül fogadta el a kiérdemelt kopejkát, mintha nem is fizetségről, hanem a művészetéről lenne itt szó. A.-nak jól ellátta baját a parancsnok, amikor a fegyházi dolgokról beszámolva, megemlítette a mi benti borbélyunk nevét, és óvatlanul őrnagynak nevezte. A parancsnok dühöngött, és mélységesen megsértődött. "Tudod-e, te csirkefogó, mit jelent az, hogy őrnagy? - kiáltotta tajtékozó szájjal, miközben A.-t agyabugyálta. - Tudod-e, mi egy őrnagy? S egy ilyen jöttment fegyenc még őrnagynak mer nevezni valakit a szemem előtt, az én jelenlétemben!..." Csak A. férhetett össze egy ilyen emberrel.

Már a fegyházban töltött első napoktól kezdve a szabadságról kezdtem ábrándozni. Legkedvencebb foglalkozásom az az ezerféle formában és alakban való számítgatás volt, mikor és hogyan érnek véget a börtönévek. Mindenről a szabadság pillanata jutott eszembe; bizonyos vagyok abban, hogy a szabadságtól hosszú időre megfosztott emberek valamennyien így tapasztalják. Nem tudom, a többi fegyenc is úgy gondolkodott-e, úgy számítgatott-e, mint én, de már első pillanattól kezdve meghökkentett meglepően könnyelmű reménykedésük. A szabadságtól megfosztott fogoly reménye teljesen más természetű, mint az odakünn élő emberé. A szabad ember természetesen szintén reménykedik (például abban, hogy sorsa jobbra fordul, vagy valamely vállalkozása sikerrel jár), de él, de cselekszik; a való élet forgataga teljesen magával ragadja. Nem így van a fogolynál. Ha akarjuk - a fegyház, a kényszermunka is élet; de bárki legyen is a fegyenc, bármennyi időre ítélték is el, sorsát nem tekintheti tökéletesnek, véglegesnek, a valóságos élet részének. Valamennyi fegyenc érzi, hogy nincs otthon, úgy érzi, hogy vendégségben van. A húsz évre is úgy tekint, mintha két év volna, és feltétlenül meg van győződve, hogy ha ötvenöt éves korában szabadlábra kerül, a fegyházat elhagyva, éppen olyan délceg fickó lesz, mint most, harmincöt éves korában. "Élünk még, cimbora!" - gondolja, és minden kétséget s egyéb bosszantó gondolatot makacsul elhesseget magától. Még a szigorított osztályra küldött, életfogytiglanra ítélt foglyok is néha arra számítanak, hogy egyszer csak megjön Pétervárról a pecsétes levél: "Határidős büntetést kell kiszabni rá, és áthelyezni a nyercsinszki ércbányába." Akkor aztán szüret: először is Nyercsinszkig jó fél évig tart az út, s mennyivel jobb a fogolyszállítmánnyal gyalogolni, mint benn a fegyházban! Aztán Nyercsinszkben lenyomja a büntetését, és utána... Néha őszbe csavarodott emberek is így számítgatnak!

Tobolszkban láttam falhoz láncolt rabokat. Az ilyen fogoly egy ölnyi hosszú lánchoz fűzve ül állandóan az ágyán. Rendszerint a már Szibériában elkövetett, párját ritkító, szörnyű bűntettért verik vasba. Egyesek néha öt, néha tíz évet is leülnek így. Többnyire a haramiák közül kerülnek ki. Csupán egyetlenegy úrfélét láttam köztük, aki valaha állami hivatalt viselt. Suttogva, selypítve beszélt, édeskés mosollyal. Megmutatta láncait, meg azt, hogyan lehet velük kényelmesen lefeküdni az ágyra. Ez is valami jómadár lehetett! Pedig igen jámborul viselkedik valamennyi, úgy látszik, nem is zúgolódnak, pedig alig várják, hogy leteljék a büntetésük. De miért is várják annyira? - kérdi az ember. Hát csak azért: ha elhagyja a fülledt, alacsony, kőboltíves cellát, végigmehet az udvaron, és... semmi több. A fegyház kapuját sosem lépheti át. Valamennyi jól tudja, hogy a lánctól megszabadított fogoly is életfogytiglan a fegyházban marad kezén-lábán a bilinccsel. De ki bírna ki öt vagy hat évet láncra verve, reményfosztottan, anélkül, hogy meghalna, vagy megbolondulna?

Éreztem, hogy menekvést csak a munkában találok, a munka megedzheti egészségem, testem. Az állandó lelki nyugtalanság, az idegfeszültség, a barakk fülledt levegője teljesen tönkretenne. "Mind többet kell szabad levegőn lennem, mindennap kifárasztani a testem, meg kell tanulnom terheket cipelni: ezzel megmentem magam - gondoltam -, megerősödöm, és jó egészségben, élénken, jó erőben, viszonylag fiatalon kerülök szabadlábra." Nem tévedtem: a munka és a mozgás igen hasznosnak bizonyult. Elborzadva néztem egyik (nemes származású) társamat, aki úgy fogyott a fegyházban, akár a gyertya. Velem egy időben érkezett ide, fiatal, életvidám, szép férfi volt, és mire kiszabadult, egészsége leromlott, zihálva szedte a levegőt, haja megőszült, s alig vonszolta a lábát. "Nem - gondoltam, ahogy elnéztem -, én élni akarok, és élni is fogok." Igaz, hogy a munkaszeretetem miatt kezdetben sokat szenvedtem a fegyencektől, és hosszú ideig martak megvetésükkel, gúnyolódásukkal. De nem törődtem senkivel, és jókedvűen láttam hozzá, bármilyen feladatot kaptam: például alabástromot égetni és zúzni - ezt a munkát tanultam meg legelőbb. Nem volt nehéz. A műszaki parancsnokság igyekezett a lehetőségekhez képest megkönnyíteni a nemesek munkáját, persze egyáltalán nem azért, hogy kedvezzenek nekik, hanem mert így volt ez igazságos. Furcsa lett volna egy félig olyan erős és soha testi munkát nem végző embertől ugyanolyan teljesítményt kérni, mint egy igazi munkástól. De ezt a "kényeztetést" nem mindig tartották tiszteletben, sőt mintha lopva teljesítették volna, mert felsőbb szervek szigorúan ügyeltek erre. Elég gyakran kellett nagyon nehéz munkát végezni, s ilyenkor a nemesek természetesen kétszeres terhet viseltek. Az alabástromhoz rendszerint három-négy öreg vagy gyenge testalkatú embert jelöltek ki, köztük minket is; de ezenfelül odairányítottak egy a munkához jól értő igazi munkást is. Éveken át mindig ugyanaz az ember járt velünk: egy Almazov nevű szigorú, cigányképű, szikár, már nem túl fiatal, zárkózott és fölényes férfi. Mélyen megvetett bennünket. Szófukarságában odáig ment, hogy még szidalmazni is lusta volt. A fészer, amelyben az alabástromot égették és zúzták, szintén a folyó sivár, meredek partján emelkedett. Télen, különösen borús napokban, a folyó és a szemben levő távoli part szomorú látványt nyújtott. Volt valami szívet tépő, bánatos ebben a vad és kietlen tájban. De majdnem ilyen lehangoló volt, amikor nap ragyogta be a végtelen fehér hótakarót; hej, de elrepültem volna túl ezen a sztyeppén, amely a másik partnál kezdődött, és végtelen szőnyegként terült el vagy másfél ezer versztányira déli irányban. Almazov rendszerint némán, mogorván kezdett munkához; mi pedig szinte szégyenkeztünk amiatt, hogy nem tudunk igazából segítségére lenni. Ő készakarva végzett mindent egyedül, készakarva nem kért tőlünk semmilyen segítséget, mintha éreztetni akarná, mennyire vétkesek vagyunk, s így kell vezekelnünk saját hasznavehetetlenségünkért. Pedig az egész munka a kemence begyújtásából állt, és a berakott alabástrom égetéséből, amelyet a keze alá hordtunk. Másnap aztán, amikor az égetéssel elkészültünk, elkezdődött a kemence kiürítése. Mindegyikünk nehéz kalapácsot fogott, az odakészített ládát telerakta alabástrommal, és elkezdte zúzni. Jófajta munka volt ez. A porhanyós alabástrom hamarosan csillogó fehér porrá változott, roppant könnyen és jól morzsolódott. Lecsaptunk a nehéz kalapáccsal, nagy zajt csaptunk: tiszta gyönyörűség volt... Bár a végén elfáradtunk, de ez jólesett; arcunk kipirult, vérünk felpezsdült. Almazov ilyenkor elnéző mosollyal nézett ránk, ahogyan a kisgyermekeket nézik; leereszkedően szívta pipáját, de ha szóra kellett nyitnia száját, mégsem állta meg zsémbelés nélkül. Egyébként mindenkivel így viselkedett, bár azt hiszem, szíve mélyén jó ember volt.

Néha elküldtek másfajta munkára is - a műhelyben kellett forgatnom a csiszolókorongot. Nagyméretű, súlyos korong volt ez. Jó sok erő kellett a forgatásához, különösen ha a faesztergályos (egy műszaki katona) valamilyen lépcsőkorlát részét, vagy egy hivatalnok kincstári bútorához tartozó nagyméretű asztal lábát csiszolta. Ez utóbbihoz majdnem gerenda nagyságú darabokat használt. Ilyenkor egy ember nem bírta volna erővel a korong forgatását, ezért rajtam kívül odarendeltek egy másik nemesembert is, B.-t. Hosszú éveken át kettesben végeztük ezt a munkát, ha valami nagyobb darabot kellett csiszolni. B. gyenge testalkatú, kishitű, bár még fiatal, mellbeteg ember volt. Egy évvel előttem került a fegyházba két társával együtt - egy idősebbel, aki egész börtönbüntetése alatt éjjel-nappal Istenhez imádkozott (amiért a fegyencek roppant tisztelték), és még ott-tartózkodásom idején halt meg; és egy másik, egészen fiatal, üde, pirospozsgás képű, életerős, bátor emberrel, aki az ide vezető út felén, vagyis majdnem hétszáz versztán keresztül, a hátán cipelte a kimerült B.-t. Látni kellett volna, milyen mély barátság fűzte őket össze. B. nagy műveltségű, nemes, jólelkű ember volt, akit tönkretett a betegség. Kettesben forgattuk a korongot, s ez mindkettőnket szórakoztatott. Ez a munka kitűnő testgyakorlást nyújtott számomra.

Havat lapátolni is szerettem még. Erre rendszerint hóviharok után került sor, télvíz idején, azaz elég gyakran. Egy egész napig tartó hóvihar után több házat az ablak közepéig, némelyeket pedig teljesen beborított a hó. A hóvihar elültével, ha kicsillant a nap, nagy csoportokban néha az egész fegyházat kihajtották, hogy a középületeknél ellapátolja a havat. Mindenki lapátot kapott, és csoportonként kijelölték az akkordmunkát, ami néha annyira nagy volt, hogy lehetetlennek gondoltuk boldogulni vele; aztán valamennyien élénken munkához láttunk. A porhanyós, frissen hullott és a felszínén megfagyott havat könnyen lehetett lapátolni; nagy csomókban hánytuk szét, s már a levegőben csillogó porrá változott. A lapátok szinte maguktól süllyedtek a napon sziporkázó fehér tömegbe. A foglyok mindig jó kedvvel, vidáman végezték ezt a munkát. A friss téli levegő meg a mozgás felhevítette őket. Valamennyien felvidultak, kacagás, kiabálás hallatszott, röpködtek a vidám megjegyzések, elkezdődött a hólabdázás. Persze egypár perc múlva a nevetés meg a vidámság láttán felháborodott, komolyabb emberek kiabálni kezdtek, és az általános jókedv rendszerint káromkodásba fulladt.

Lassacskán kibővült ismeretségi köröm. Egyébként eszem ágában sem volt ismerkedni: még mindig nyugtalan, nyomott kedélyű és bizalmatlan voltam. Kapcsolataim valahogy maguktól kezdődtek. Elsőnek egy Petrov nevű fogoly látogatott meg néha. Azt mondom, meglátogatott, és ezt a szót különösképpen hangsúlyozom. Petrov az enyémtől legtávolabb eső barakkban, a szigorított osztályon lakott. Látszatra semmi kapcsolat sem lehetett köztünk; semmi közös dolog sem fűzhetett össze. Mindemellett az első időkben Petrov mintegy kötelességének tartotta, hogy naponta felkeressen a barakkban, vagy a szabad időben, amikor a barakkok mögött járkáltam, lehetőleg távol mások tekintetétől, megállítson egy szóra. Kezdetben kellemetlenül érintett a közeledése. De úgy tudta intézni a dolgot, hogy látogatásai hamarosan szórakoztatni kezdtek, noha Petrov egyáltalán nem volt valami közlékeny, beszédes fogoly. Alacsony termetű, zömök, ügyes, fürge, kellemes arcú, széles pofacsontú, bátor tekintetű ember volt, sűrű, fehér, apró fogakkal. Alsó ajka mögött örökösen egy csipetnyi bagót szopogatott. A bagózás sok fegyenc szokása lett. Petrov jóval fiatalabbnak látszott koránál. Negyvenéves volt, de harmincnál nem láttam többnek. Mindig fesztelenül, valahogy egyenrangúként beszélt velem; jómodorúan és igen tapintatosan viselkedett. Például, ha észrevette, hogy keresem a magányt, akkor csak egy-két percig tartott fel, gyorsan magamra hagyott, s mindig megköszönte figyelmemet, amit a többi fegyenc természetesen soha nem tett. Érdekes, hogy ez az ismeretség nemcsak az első napokban, hanem évek hosszú során át tartott köztünk, sosem romlott meg, és Petrov valóban hívemmé szegődött. Még ma sem tudom eldönteni, tulajdonképpen mit is akart tőlem, mért keresett fel minden áldott nap? Igaz, megesett, hogy apró dolgokat elemelt tőlem, de ezt mintegy véletlenül tette; pénzt jóformán sosem kért, így hát egyáltalán nem a pénz vagy egyéb érdek miatt közeledett.

Azt sem tudom, miért éreztem mindig, hogy ez az ember nem is itt él velem a fegyházban, hanem valahol messze, a városban, és csak úgy arra jártában néz be hozzánk, hogy híreket szerezzen és meglátogasson, megnézze, hogyan élünk itten. Mindig sietett, mintha valahol ott hagyott volna valakit, aki most vár rá, vagy mintha befejezetlen dolga sürgetné. Merev, furcsa tekintetében bátorság elegyedett gúnnyal; szórakozottan keresztülnézett mindenen és mindenkin, mintha az előtte levő dolgok mögött valami mást, távolit igyekezne felfedezni. Néha készakarva meglestem, hová megy tőlem? Hol várják ennyire? De ahogy sietve távozott tőlem, vagy a barakkba, vagy a konyhába ment, letelepedett egy beszédes ember mellé, figyelmesen hallgatott, néha maga is átvette a szót, olykor túl hevesen is, aztán hirtelen elnémult. De akár beszélt, akár némán üldögélt, látni lehetett, hogy csak betévedt ide, valahol várja a dolog, valahol várja valaki. A legfurcsább mindebben az volt, hogy soha semmi dolga nem akadt; a kincstári munkát kivéve teljes tétlenségben élt. Nem volt semmilyen tanult mestersége, no meg pénze sem. De nem nagyon bánkódott a pénz után. Miről is beszélt velem? Társalgása éppen olyan furcsa volt, akárcsak ő maga. Megesett, hogy megpillantott, amikor egyedül járkáltam a barakkok körül, és hirtelen megindult felém. Mindig gyorsan járt, és hirtelen fordult. Odajött lépésben, de mintha szaladt volna.

- Jó napot.

- Jó napot.

- Nem zavarom?

- Nem.

- Napóleonról szeretnék kérdezni egyet s mást. Ugye, rokona annak, aki tizenkettőben itt járt? (Petrov katonacsaládból származó, írástudó ember volt.)

- Rokona.

- Miféle elnök ő, ahogy mondják?

Mindig gyorsan, szaggatottan tette fel a kérdéseit, mintha sürgősen szeretne megtudni valamit. Az ember úgy érezte, valami égetően fontos dologról akar értesülni.

Megmagyaráztam, miféle elnök, és hozzátettem: meglehet, hamarosan császár lesz.

- Hogyan?

Ezt is igyekeztem megmagyarázni. Petrov figyelmesen végighallgatott, látszott, hogy mindent megért, és mindent gyorsan felfog, még a fülét is közelebb hajtotta hozzám.

- Hm. Tudja, mit akartam még kérdezni, Alekszandr Petrovics; igaz lenne, amit beszélnek, hogy van olyan majom, aminek a keze a sarkáig ér, és akkora, mint a legmagasabb ember?

- Igen, van ilyen.

- Milyen lehet az?

Megmagyaráztam ezt is, már amennyire tudtam.

- S hol él az ilyen?

- Forró égöv alatt. Szumátra szigetén található.

- Ugye, az Amerikában van? Azt mondják, hogy ott az emberek fejjel lefelé járnak.

- Nem járnak azok fejjel lefelé. Maga az antipódusokról kérdez.

Megmagyaráztam, hogy mi is az az Amerika, és tudásom szerint azt is, mi is az az antipódus. Oly figyelmesen hallgatta, mintha egyenesen az antipódusok miatt szaladt volna hozzám.

- Aha! A múlt évben La Vallière grófnőről olvastam, Arefjev altiszttől kértem el a könyvet. Mondja, igaz ez, vagy csak kigondolták? Dumas írta.

- Természetesen kigondolt történet.

- Nos, minden jót. Köszönöm.

Petrov eltűnt; tulajdonképpen minden beszélgetésünk úgy folyt le, mint ahogy fentebb leírtam.

Kezdtem érdeklődni utána. Amikor M. tudomást szerzett erről az ismeretségről, erősen óvott tőle. Elmondta, hogy különösen kezdetben, az első napokban nem egy fegyenc borzadállyal töltötte el, de senki, még Gazin sem keltett benne olyan szörnyű benyomást, mint ez a Petrov.

- Ez a legelszántabb, a legrettenthetetlenebb fegyenc - mondta M. -, mindenre képes; ha rájön a bolondóra, semmi sem tartóztatja fel. Ha éppen eszébe jut, leszúrja magát, felkoncolja, s közben egy arcizma se rándul, és megbánást sem érez. Néha hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem teljesen épelméjű.

Ez a vélemény roppant kíváncsivá tett. De M. sehogy sem tudott számot adni arról, hogy miért hiszi ezt. S furcsa dolog: hosszú éveken át voltam ismeretségben Petrovval, jóformán mindennap beszélgettem vele. Egész idő alatt őszintén ragaszkodott hozzám, (bár egyáltalán nem tudtam, miért), s a hosszú évek folyamán, noha igazán józanul viselkedett, és semmi retteneteset nem művelt a fegyházban, de ahányszor csak rápillantottam, vagy beszéltem vele, meggyőződtem, hogy M.-nek igaza van: Petrov a legelszántabb, a legrettenthetetlenebb emberek közé tartozik, aki nem tűr semmilyen korlátot. Hogy miért rémlett így - nem tudnék róla számot adni.

Egyébként Petrov volt az a fogoly, aki megfenyítésekor meg akarta ölni a táborparancsnokot, és az őrnagyot csak a "csoda mentette meg", ahogy a foglyok mondták, azzal, hogy egy perccel a fenyítés előtt eltávozott. Másik alkalommal - ez még a szabad életében történt - az ezredese megütötte Petrovot egy hadgyakorlaton; bizonyára azelőtt is sokszor megverték, de ez alkalommal nem akarta tűrni, és fényes nappal, a felsorakozott ezred szeme láttára, agyonszúrta feljebbvalóját. Egyébként nem ismerem történetének részleteit; soha nem mondta el nekem. Ezek természetesen csak fellobbanások voltak; olyan pillanatok, amikor az alaptermészete váratlanul teljes mivoltában megnyilatkozik. Annyi bizonyos, hogy ilyen fellobbanások ritkán fordultak elő nála. Valójában józan, sőt szelíd ember volt. Pedig heves, forró szenvedélyek lappangtak benne, de az izzó zsarátnokot hamu fedte, és csak lefojtva égett. Sosem tapasztaltam nála, mint másoknál, a hencegésnek vagy hiúságnak még árnyékát sem. Ritkán vitatkozott, igaz, hogy senkivel sem barátkozott különösképpen, talán az egy Szirotkint kivéve, azzal is csak akkor, ha szüksége volt rá. Egyetlenegyszer láttam megdühödni. Holmi rongydarabot nem adtak neki oda; valamivel megsértették. Egy vaserejű, tagbaszakadt, dühös, kötekedő és távolról sem gyáva civil fogoly, Vaszilij Antonov vitatkozott vele. Már régen kiabáltak, és azt hittem, hogy az ügy egy-két ökölcsapással véget ér, mert Petrov, bár igen ritkán, de néha mégis odavágott és káromkodott, mint a legutolsó fegyenc. Most azonban nem ez történt: Petrov hirtelen elsápadt, ajka elkékült, megremegett, nehezen kapkodta a levegőt: felállt a helyéről, és lassan, nesztelenül, mezítláb (nyáron nagyon szeretett mezítláb járni), végtelenül lassan megindult Antonov felé. A zajos és hangos barakkban egy csapásra elcsendesült mindenki; a légyzümmögést is meg lehetett volna hallani, mindenki várta, mi lesz most. Antonov felugrott, és úgy várta; arca eltorzult... Nem bírtam tovább, és elindultam kifelé, azt vártam, hogy már a küszöbnél meghallom a megkéselt ember ordítását, de az ügy ez alkalommal is elsimult. Mielőtt még Petrov odaért volna, Antonov némán és sietve odadobta neki a vitatott holmit. (Valami nyomorúságos rongyról vagy kapcadarabról volt szó.) Antonov persze a lelkiismerete megnyugtatására - no meg becsületből, hadd lássák, nem is olyan gyáva - egy kicsit káromkodott, de Petrov rá se hederített, nem is válaszolt: hisz nem ez volt a lényeg. Az ügy számára kedvezően dőlt el, roppant elégedetten kapta fel a rongydarabot. Negyedóra múlva már teljesen közömbös képpel ődöngött, ahogy szokta, mintha azt keresné, nem beszélnek-e valami érdekes dologról, hogy odatolja az orrát, és meghallgassa. Úgy látszott, minden érdekli, de valahogy úgy esett, hogy többnyire minden iránt közömbös maradt, csak tétlenül lézengett a fegyházban. A kitűnő munkáshoz hasonlított, akinek a keze alatt ég a munka, de akinek egyelőre nem adnak tennivalót, s most várakozva ül, és kisgyerekekkel játszadozik. Azt sem értettem, miért marad itt a fegyházban, miért nem szökik meg? Tudtam, csak akkor gondolna a szökésre, ha nagyon akarná. A Petrov-féle embereket a józan ész csak addig kormányozza, amíg nem törekszenek semmire, de ha ez a pillanat eljön, akkor nincs a földön semmi, ami gátat vetne vágyaiknak. Meg vagyok győződve, hogy könnyen megszökhetett volna, becsaphatott volna mindenkit, heteken át kibírta volna a koplalást étlen-szomjan valahol az erdőben, a folyó menti nádasban. De úgy látszik, ez a gondolat még nem vert benne gyökeret, és a szökést nem kívánta úgy igazában. Sohasem tapasztaltam túl nagy okoskodást, különösebb megfontolást nála. Az ilyen emberek arra születtek, hogy egész életükben egy gondolat mozgassa őket öntudatlanul, így hányódnak ide-oda mindaddig, amíg meg nem lelik a vágyaiknak teljesen megfelelő ügyet; s ha rálelnek, még a fejüket is ráteszik. Néha meghökkenve gondoltam rá, hogy ez az ember, aki egypár pofonért agyonszúrta felettesét, minden ellenkezés nélkül lefekszik a deresre. Petrov, mint valamennyi mesterség nélküli fogoly, néha ráfanyalodott a pálinkacsempészésre, s ha rajtakapták, bizony jól kiporolták. A deresre is szinte jószántából hevert le, vagyis mintha elismerte volna, hogy megérdemli; ellenkező esetben rá nem fekszik, még ha megölik is. Akkor is csodálkoztam rajta, amikor nyilvánvaló ragaszkodása ellenére meglopott. Az ilyesmi ötletszerűen jelentkezett nála. Ő lopta el a Bibliámat, amelyet a másik barakkba küldtem vele. Alig néhány lépést kellett megtennie, de útközben sikerült vevőre akadnia. Eladta neki a Bibliát, és a pénzt azonnal elitta. Bizonyára roppant ihatnékja volt, s ha valamit nagyon akart, azt meg kellett tennie. Az ilyenek aztán negyedrubelért is képesek ölni, ha pálinkára szomjaznak, holott egyébként közömbösen mennek el százezer rubel mellett is. Még aznap este ő maga számolt be nekem a lopásról minden zavar és megbánás nélkül, teljes közömbösen, mintha a legmagátólértetődőbb dologról lenne szó. Megpróbáltam alaposan leszidni; hiszen sajnáltam a Bibliát is. Indulat nélkül, sőt igen jámboran hallgatott; abban egyetértett velem, hogy a Biblia igen hasznos könyv, és őszintén sajnálta, hogy ezentúl nélkülöznöm kell, de azt egyáltalán nem bánta, hogy ellopta tőlem; olyan magabiztosan viselkedett, hogy rögvest abbahagytam a korholást. A szidalmaimat bizonyára csak azért tűrte, mert úgy vélte, hogy ilyesmit nem lehet megúszni zokszó nélkül. Hagyta, hadd könnyítsek a lelkemen, hadd szidjam, ha ez jólesik; pedig lényegében ez olyan semmiség, olyan badarság, hogy egy komoly embernek beszélni sem illik róla. Úgy hiszem, általában gyermeknek, sőt csecsemőnek tekintett, aki a legegyszerűbb dolgokat sem érti meg e földön. Ha például a tudományon és a könyveken kívül valami egyébről kezdtem vele beszélgetni, válaszolt ugyan, de ezt is mintha csak illendőségből tenné, és a legrövidebb válaszokra szorítkozott. Gyakran tűnődtem magamban, vajon miért érdekli őt a könyvekben rejlő tudomány, amelyről rendszerint faggatott? Megesett, hogy ilyen beszélgetés közben oldalvást rá-ránéztem: nem mulat-e rajtam? De hát nem; rendszerint komolyan, bár nem túl figyelmesen hallgatott, és ez a körülmény néha bosszantott is kissé. Szabatos, pontos kérdéseket tett fel, de furcsamód sosem csodálkozott a tőlem kapott feleleteken, sőt szórakozottan fogadta őket... Ami engem illet, nyilván úgy határozott, hogy velem nem lehet komolyan beszélni, mint másokkal, hogy a könyvekre vonatkozó társalgáson kívül úgysem értek meg semmit, erre képtelen is lennék, így hát nem is érdemes zavarni.

Meggyőződésem, hogy szeretett engem, s ezen akkor igen csodálkoztam. Valahogy éretlen, félembernek tekintett: olyan különösfajta szánalmat érzett irántam, amelyet az erős jellemű emberek ösztönszerűen éreznek a gyengébbek iránt... Ez nem akadályozta meg abban, hogy meglopjon, de meg vagyok győződve, hogy sajnált is, miközben megkárosított. "Ej, a teremtésit! - gondolta talán, miközben kezét valamelyik holmimra tette. - Miféle ember az, aki a saját vagyonát sem tudja megvédeni!" Bár talán éppen emiatt szeretett. Egy ízben, úgy mellékesen, ő maga mondta nekem, hogy túlságosan jó lelkű ember vagyok, és olyan egyszerű, de olyan egyszerű, hogy szinte szánalmat keltek, "...de nehogy sértésnek vegye ezt, Alekszandr Petrovics - tette hozzá egy perc múlva -, szívemből szóltam". Az életben az ilyen emberekkel szokott előfordulni, hogy egyszer csak kimagasló, nagy tettekkel rukkolnak ki; nagy események vagy sorsfordulók idején lépnek fel, és ilyeténképpen a természetüknek megfelelő teljes cselekvés mezejére lépnek. Az ilyenek nem a szavak emberei, nem is alkalmasak kezdeményezésre és legfőbb vezetésre; de ők járnak a végrehajtók élén, és ők teszik meg az első lépést. Egyszerűen, minden handabandázás nélkül indulnak el, ők ugorják át elsőnek a legfőbb akadályt, és gondolkodás, félelem nélkül mennek egyenesen előre, a többiek meg vakon követik őket, egészen a legutolsó falig, ahol rendszerint összetörik a fejüket. Nem hiszem, hogy Petrov jó véget ért; eljön az a perc, amikor egy csapásra mindennel végez, s ha mind ez ideig nem pusztult el, ez csak azt jelenti, hogy még nem jött el az alkalom. Egyébként, ki tudja? Lehet, hogy szép nyugodtan, ősz öregemberként, végelgyengülésben hal meg, hosszú, céltalan hányódás után. De úgy hiszem, M.-nek igaza volt, mikor azt mondta, hogy Petrov a legelszántabb ember az egész fegyházban.

 

8. Elszánt emberek. Lucska.

Az elszánt emberekről nehéz beszámolni, mert hisz a fegyházban, akárcsak egyebütt, elég kevés akadt belőlük. Persze szépszerivel akad, aki úgy szemre ijesztőnek látszik; az ilyenekről mindenfélét rebesgettek, és az ember még annál többet is képzelt, és igyekezett elkerülni őket. Eleinte valami meghatározhatatlan érzés arra késztetett, hogy távol tartsam magamtól ezeket a foglyokat. Később nézeteim még a legszörnyűbb gyilkosokról is sokban megváltoztak. Volt, aki sohasem gyilkolt, és mégis elriasztóbb volt annál, aki hat gyilkosságért került ide. Némely bűnről elég nehéz volt valamiféle fogalmat alkotnom: elkövetésük módjában annyi furcsaság akadt. Ezt főleg azért hangsúlyozom, mert nálunk, az egyszerű nép körében, a gyilkosság néha a legmeghökkentőbb okokból fakad. Igen gyakran találhatunk olyan típusú gyilkost, aki csendesen és jámborul üldögél, eltűri a legkeserűbb sorsot is, legyen akár jobbágy, házi cseléd, polgár vagy katona. De egyszer aztán hirtelen megpattan benne valami; nem bírja tovább, és késsel rohan ellenségére vagy tönkretevőjére. Éppen itt e jelenség furcsasága: az ilyen ember most egyszeriben nem ismer határt. Legelőször leszúrja az ellenségét, a tönkretevőjét; ez is bűn, de érthető, mivel volt oka, de utána már nem az ellenségeit szúrja le, hanem az első útjába kerülő embert; gyilkol mulatságból egy goromba szó, egy tekintet miatt, mert két gyilkosság már egy pár, vagy egyszerűen: "Félre az útból, ne kerülj a szemem elé, mert én jövök itt!" Az ilyen ember megmámorosodik, olyan, mint akit lidérces láz gyötör. Miután átugrotta az útjában álló korlátokat, most már gyönyörrel tölti el, hogy nincs semmi szent előtte, szinte örül, hogy egy csapásra átléphet minden törvényt meg hatalmat, és élvezi a legféktelenebb, a legzabolátlanabb szabadságot, s megrészegíti a társai rettegése, amelyet lehetetlen, hogy ne érezzen. Közben tudja, hogy ezért szörnyű megtorlás vár rá. Olyan érzés lehet ez, mint mikor egy magas torony tetejéről lenézve, annyira vonzza az embert az alatta tátongó mélység, hogy legszívesebben levetné magát: végezzünk a dologgal minél gyorsabban! Előfordul ez a legjámborabb, a legszürkébb emberekkel is. Az ilyen mámorködben némelyek még igyekeznek is előtérbe kerülni. Minél nagyobb homályban voltak azelőtt, most annál jobban igyekeznek kérkedni, félelmet kelteni. Gyönyörűséget szerez nekik mások félelme, élvezik azt az émelyítő undort, amelyet másokban ébresztenek. Magukra öltenek valami elszántságot, de az ilyen "elszánt" ember néha maga is azt szeretné, hogy minél hamarabb utolérje a büntetés, alig várja, hogy végezzenek vele, mert végül már saját maga is roppant nehezen viseli el ezt a felvett modort. Érdekes, hogy az ilyen lelkiállapot, az ilyen viselkedés legtöbbnyire egészen a vesztőhelyig tart, de ott mintha elvágták volna: mintha bizonyos szabályok előre megszabták, meghatározták volna e pillanatot. A fenegyerek ilyenkor hirtelen jámborrá válik, meghunyászkodik, és olyan lesz, mint egy rongy. Amikor kivezetik a vesszőfutásra - bocsánatot kér a néptől, aztán betámolyog a fegyházba, és ahogy elnézzük, amolyan nyálas, amolyan szipogó, sőt magába roskadt pária benyomását kelti, hogy szinte csodálkozunk is: "Valóban ez az az ember, aki hat-hét személyt meggyilkolt?"

Természetesen akad olyan is, aki a fegyházban sem hunyászkodik meg egyhamar. Még mindig van benne valami hetvenkedő, kérkedő vonás; nehogy azt higgyétek, hogy az vagyok, akinek látszom; "én hat lelket küldtem a másvilágra". De végül mégis elcsendesül. Néha csupán a nagy szilajság, a nagy dorbézolás emlékei vigasztalják, amely egyetlenegyszer fordult elő életében, amikor "elszánt" volt, és roppant megörül, ha talál egy együgyű fickót, aki előtt fitogtathatja fontosságát, eldicsekedhet, felsorolhatja hőstetteit, anélkül, hogy azt a benyomást keltené, mintha mindezt valóban közölni akarná. Ide süss, ilyen ember voltam én!

S milyen körmönfontan igyekeznek megőrizni ezt az önbecsülő óvatosságot, és milyen lomha egykedvűséggel folyik le az ilyen elbeszélés! Mennyi mesterkélt önhittség nyilvánul meg a hangnemben, az elbeszélő minden egyes szavában... Hol tanulta ezt ez a népség?

Az első napokban, az egyik hosszú estén éppen tétlenül és bánatosan hevertem a priccsen, amikor először hallottam egy ilyen elbeszélést, és tapasztalatlanságomban az elbeszélőt valami félelmetes, szörnyű gonosztevőnek, hallatlan vasakaratú embernek hittem, s ekkor még szinte mulattam Petrovon. Az elbeszélés csupán azt az egy célt szolgálta, hogy kiemelje: ő, Luka Kuzmics hogyan tett el láb alól egy őrnagyot, kizárólag saját kedvtelésére. Luka Kuzmics volt az az apró termetű, vékony dongájú, hegyes orrú, barakkunkban élő fiatal ukrán fegyenc, akiről már valahol megemlékeztem. Tulajdonképpen orosz volt, de délvidéki születésű házi jobbágy. Volt benne valóban valami kihívó, kérkedő; "kicsi a bors, de erős". De a foglyok ösztönszerűleg megérzik, kivel van dolguk. Igen kevesen tisztelték, vagy ahogy a fegyházban mondták, "neki igen kevés tisztelet jár ki". Nagyon hiú ember volt. Akkor este ott ült a priccsén, és inget varrt. A fehérneművarrás volt a foglalkozása. Mellette egy ostoba, korlátolt, de szelíd, gyengéd, jól megtermett fickó, priccs-szomszédja, Kobilin ült. Lucska, mivelhogy szomszédja volt, gyakran veszekedett vele, s általában felülről, gúnyosan és zsarnokként kezelte, amit az együgyű Kobilin alig vett észre. Gyapjúharisnyát kötött, és közömbösen hallgatta Lucskát, aki elég hangosan beszélt. Szerette volna, ha mindenki hallja, viszont úgy tett, mint aki csupán Kobilinhoz intézi szavait.

- Tudod, barátocskám, hát ezért toloncoltak el hazulról Cs.-be. Egyszóval, csavargásért - kezdte, a tűvel öltögetve.

- S mikor volt ez, régen? - kérdezte Kobilin.

- Két esztendeje lesz, borsóéréskor. Ahogy megérkeztünk K.-ba, rövid időre dutyiba raktak. Körülnézek: ott ül velem vagy tizenkét magas, tagbaszakadt, bikaerős ukrán. De olyan jámborak, hogy na. A koszt szörnyen komisz volt, de az őrnagy úgy forgatta őket az ujja körül, ahogy csak vakaródzott neki (Lucska készakarva forgatta ki a szavakat). Hát eltelik egy nap, eltelik kettő, én csak ülök, és látom, hogy gyáva népség ez. "Mit hízelegtek egy ilyen hülyének?" - "Hát próbálj csak szót érteni vele!" - még nevettek is rajtam. Én meg hallgatok.

- Volt köztük egy mulatságos ukrán, cimborák - tette hozzá hirtelen, immár nem Kobilinhoz, hanem az egész barakkhoz fordulva. - Elmesélte, hogyan ítélkeztek felette a bíróságon, és mit mondott a bírónak, s közben csak úgy ömlöttek a könnyei: azt mondja, gyerekeket, asszonyt hagyott otthon. Jómaga is olyan volt, anyókára formázott, deres fejű, kövér. "Mondom neki, nem ismerek be semmit! Az az ördögfajzat meg csak ír, egyre ír. No, hogy dögölnél meg, mondom magamban. A bíró pedig csak ír, egyre ír, aztán olyat firkant oda!... Ekkor vesztem el!" Vaszja, add csak ide a cérnát; ez a fegyházi már elrohadt.

- A piacról való - felelte Vaszja, odanyújtva a cérnát.

- Nálunk, a szabóműhelyben jobb van. A napokban a rokkantat küldtük cérnáért, az valami asszonynál vásárolja - folytatta Luka, befűzve a cérnát.

- A komaasszonyánál.

- Igen, a komaasszonyánál.

- Aztán mi lett az őrnaggyal? - kérdezte Kobilin, akiről egészen elfelejtkeztek.

Lucskának éppen ez kellett. De mégsem folytatta azonnal elbeszélését, mintha rá sem hederítene Kobilinra. Nyugodtan felgombolyította a cérnát, egykedvűen és lomhán maga alá húzva a lábát, s csak aztán szólalt meg:

- Végül felhergeltem az ukránokat, annyira, hogy követelték az őrnagyot. A szomszédomtól még reggel kölcsönkértem a halefját, fogtam és eldugtam, vártam az alkalomra. Feldühödött az őrnagy, de eljött. Na, mondom, ne gyulladjatok be, ukránok! De már inukba szállt a bátorság, szinte reszkettek. Berohan az őrnagy, tökrészeg. "Ki van itt! Mi van itt! Itt én vagyok a cár meg az Úristen!"

Ahogy kimondta: "én vagyok a cár meg az Úristen", előreléptem - folytatta Lucska -, a kés a ködmönöm ujjában.

"Nem - mondtam -, nagyságos uram - és egyre közelebb léptem hozzá -, nem úgy van az - mondom -, nagyságos uram, hogy maga legyen itt nálunk a cár meg az Úristen."

"Micsoda, hogy merészelsz?! - ordított az őrnagy. - Lázadó!"

"Nem - mondtam (közben egyre közelebb kerülök hozzá) -, nem, mondom neki, mert mint bizonyára ismeretes, és nagyságos uram is jól tudja, mindenható és mindenütt jelenlevő Isten csak egy van, egy a cár is, akit az Úristen állított fölénk. Egyeduralkodó ő, nagyságos uram, maga pedig, mondom, nagyságos uram, csupán csak őrnagy, a cár kegyelméből és saját érdemeiért lett a mi parancsnokunk."

"Hogyan, hogyan, hogyan!" - csak hápogott, kapkodta a levegőt, már beszélni sem bírt, annyira meghökkent.

"Úgy, ahogy mondom!" - folytattam; aztán rárohantam, és markolatig a hasába döftem a kést. Jól sikerült a döfés. Az őrnagy a földre roskadt, csak a lába rángatózott. Én meg félredobtam a pengét.

"No - mondtam az ukránoknak -, most már felemelhetitek!"


Itt egy kitérőt kell tennem. Sajnos, az effajta kifejezéseket, mint: "Itt én vagyok a cár és az Úristen" - régebben sok felettes gyakran használta, viszont el kell ismerni, hogy az ilyen parancsnok egyre kevesebb, sőt talán már egészen eltűntek. Megjegyzem még, hogy az ilyen kijelentéseket különösen az alacsony rangból felkapaszkodott feljebbvalók kedvelték, és kedvelik ma is. A tiszti ranggal mintha egész valójuk megváltozott volna. Miután sokáig cipelték a puskát, és végigjárták az alárendeltség valamennyi fokozatát, hirtelen tisztek, parancsnokok, nemesemberek szerepébe csöppentek, és a szokatlan helyzettől meg az első mámortól megszédülve, túlbecsülik hatalmukat és jelentőségüket; természetesen kizárólag az alárendeltjeikkel szemben. A feljebbvalójuk előtt továbbra is meghunyászkodók, pedig ez a magatartás teljesen felesleges, sőt sok magas rangú tiszt szemében visszataszító is. Egyes talpnyalók szinte áhítatosan ismételgetik feljebbvalójuk előtt, hogy alacsony sorból származnak, és bár tisztek, "mindig tudni fogják, hol a helyük". De az altisztek és közkatonák előtt szinte korlátlan uralkodókként viselkednek. Manapság már persze aligha találunk ilyen embereket, aligha akad, aki így kiáltana: "Itt én vagyok a cár és az Úristen." Azért mégis meg kell jegyeznem, hogy a foglyokat, no meg általában az alacsonyabb rangú katonákat, semmi sem ingerli jobban feletteseinek ilyen kijelentéseinél. Ez a pimasz öntömjénezés, a saját sérthetetlenségét túlbecsülő vélemény a legengedelmesebb emberben is gyűlöletet szít, és kihozza utolsó béketűréséből is. Szerencsére ez csaknem a múlté, hisz a felsőbb hatóság már a régi időkben is szigorúan üldözte az ilyesmit. Én is ismerek néhány ide vonatkozó példát.

Az alacsony sorú embereket általában ingerli minden lekezelés, mindennemű lenézés. Egyesek például azt hiszik, elég, ha a fegyencet jól táplálják, jól tartják, elég, ha mindent betartanak a törvény betűje szerint, a dolog ezzel véget is ér. Ez ugyancsak tévedés. Bármennyire megalázott legyen is valaki, ösztönösen, jóformán tudat alatt, mégis megköveteli, hogy tiszteljék emberi méltóságát. A fogoly jól tudja, hogy ő fogoly, hogy a társadalom kitaszítottja, és jól tudja, mit ér a parancsnokok előtt; de nincs az a megbélyegzés, nincs az a bilincs, amely elfelejtetné vele, hogy ő is ember. S mivel valóban az, inkább emberségesen kell vele bánni. Istenem! Hiszen az emberséges bánásmód emberségessé teheti még azt is, akitől az Isten régen elfordult. Ezekkel a "szerencsétlenekkel" is több emberséggel kellene bánni. Nincs más menekvés és öröm számukra. Találkoztam ilyen derék, nemes gondolkodású parancsnokokkal is. Láttam, milyen hatást gyakoroltak ezekre a megalázottakra. Elég néhány gyengéd szó - s a fogoly erkölcsileg szinte újjászületik. Hiszen a rab olyan, akár a gyerek, örülni és szeretni is úgy tud, mint a gyerekek. Még egy furcsaságot jegyzek fel: a foglyok nem szeretik a túlságosan leereszkedő és túlzottan jóindulatú parancsnokokat sem. A fegyenc szereti tisztelni a feljebbvalót, de ilyen esetekben képtelen lesz rá. A fogoly örül neki, ha a fegyházparancsnok szigorú, tekintélyes, igazságos, és ad a saját méltóságára. A foglyok leginkább az ilyent kedvelik, hisz ez megőrizte méltóságát, anélkül, hogy őket megbántotta volna, így hát minden jó és szép.

- Úgy hiszem, ezek után megismerted a pokol minden tüzet! - jegyezte meg nyugodtan Kobilin.

- Hm. Hát komám, az már igaz, hogy jobban kínoztak, mint a tüzes pokolban. Alej, add csak ide az ollót! Mi az, fiúk, ma nincs kártyacsata?

- Mindenüket elitták - jegyezte meg Vaszja. - Ha volna pénzük, már régen ütnék a lapot.

- Mindig ez a ha! Az ilyen ha-ért Moszkvában száz rubelt is adnak - jegyezte meg Lucska.

- Hát neked mindezért mennyit adtak? - szólalt meg újra Kobilin.

- Nekem, édes komám, ötszázat adtak. Akár hiszitek, fiúk, akár nem: majdnem megöltek - kapta fel a szót Lucska, nem is nézve Kobilinra. - Ahogy kimondták rám ezt az ötszázat, teljes parádéval kivezettek. Ennek előtte a korbácsnak a hírét sem ismertem. Töméntelen nép vonult ki, az egész város összeszaladt: egy haramiát, bizonyára gyilkost, fenyítenek. Annyira ostoba ez a nép, azt sem tudom, mit mondjak róla. Tyimoska, a hóhér, levetkőztetett, lefektetett a deresre, és rám kiáltott: "Légy erős, megperzsellek!" Én meg várok, mi lesz? Ahogy rám csap egyet, máris kiáltanék, a szám is kitátottam, de egy hang se jött ki rajta. Belém szorult a jajgatás. Ahogy rám szabta a második csapást, akár hiszitek, akár nem, azt se hallottam, hogy kettőt számolt. Akkor tértem magamhoz, amikor a tizenhetediket számolták. Közben négyszer szedtek le a deresről, barátocskám, egy-egy félórát pihentem, majd fellocsoltak vízzel. Kimeredt szemmel néztem mindenkire, s azt gondoltam: "Itt halok meg..."

- S nem haltál meg? - kérdezte együgyűen Kobilin.

Lucska a lehető leggőgösebb megvetéssel végignézte. Körös-körül kacagni kezdtek.

- Mindig mondtam, hogy félnótás!

- Hiányzik egy kereke - jegyezte meg Lucska, mint aki megbánta, hogy ilyen emberrel szóba állt.

- Egyszóval, meghibbant - szögezte le Vaszja.

Noha Lucska hat embert gyilkolt meg, a fegyházban senki sem félt tőle, pedig bizonyára a lelke mélyén szörnyű ember hírében szeretett volna tetszelegni...

 

9. Iszaj Fomics. A fürdő. Baklusin elbeszélése

Beköszöntött Krisztus születésének ünnepe. A foglyok szorongó ünnepélyességgel várták, és miközben elnéztem őket, jómagam is valami rendkívülire számítottam. Négy nappal az ünnep előtt fürdőbe vittek bennünket. Az én időmben, különösen az első években, ritkán vitték a foglyokat fürödni. Valamennyien megörültek, és készülődni kezdtek. A fürdés időpontját ebéd utánra tűzték ki, aznap délután már nem vittek munkára senkit. A mi barakkunkban Iszaj Fomics Bumstein, a zsidó fegyenc örült és sürgölődött a legjobban, akiről már elbeszélésem negyedik fejezetében említést tettem. A kábulásig, szinte a rosszullétig szeretett a gőzben ülni; valahányszor régi emlékeimet pergetem magamban, és visszaemlékszem a fegyházi fürdőre (amely megéri, hogy ne felejtkezzem meg róla), a képek sorában elsőnek mindig a boldog és felejthetetlen Iszaj Fomics fegyenctársam s barakkszomszédom bukkan fel előttem. Uramisten, milyen kacagtató és mulattató ember volt! Már néhány szóban leírtam alakját: ötven év körüli, félénk, töppedt arcú ember, elrettentő bélyeggel orcáin és homlokán, sovány, gyenge testalkatú, fehér csirketesttel. Arcáról rendíthetetlen megelégedés, sőt boldogság sugárzott. Úgy rémlett, egyáltalán nem bánja, hogy fegyházba került. Ékszerész volt, s miután a városban egy ékszerész sem telepedett le, így hát a városi urak meg a tisztek elhalmozták munkával. Akármilyen keveset, de valamit mégis fizettek neki. Nem szenvedett szükséget, sőt, gazdagon élt, de a pénzt félretette, és zálog meg magas kamat ellenében ő kölcsönzött az egész fegyháznak. Saját szamovárja, kitűnő derékalja, csészéi és lábasai, edényei voltak. A városban lakó zsidók nem hagyták cserben és támogatták. Szombatonként őrizet alatt eljárhatott a város imaházába (a törvény ezt megengedte), és bár teljes vígságban élt, mégis türelmetlenül várta tizenkét éves büntetésének végét, hogy "megházaszodhasson". Az együgyűség, ostobaság, ravaszság, merészség, jólelkűség, félénkség, hencegés és pimaszság mulatságos keveréke lakozott benne. Különösnek tartottam, hogy a fegyencek nem mulattak rajta, csupán úgy kedvtelésből tréfálkoztak vele. Nyilvánvaló, hogy Iszaj Fomics valamennyiük szórakoztatására és örökös mulattatására szolgált. "Ő az egyetlen zsidónk, ne bántsátok Iszaj Fomicsot" - mondták a foglyok, és noha Bumstein jól tudta, miről van szó, mégis úgy tett, mintha büszke lenne a fontosságára, ami igen mulattatta a többieket. Igen mulatságos módon érkezett a fegyházba (ez még előttem történt, de elmesélték). Egy ízben estefelé, már szabad időben, hirtelen elterjedt a hír a fegyházban, hogy egy zsidót hoztak be, most borotválják az őrségen, és nemsokára bevezetik. Mindaddig egyetlen zsidó sem volt a fegyházban. A foglyok türelmetlenül várták, és alighogy belépett a kapun, máris körülvették. Az ügyeletes altiszt bevezette a civil foglyok barakkjába, és kijelölte a priccsét. Iszaj Fomics egy zsákot tartott a kezében, amelyben a kincstári meg a magával hozott holmit őrizte. A zsákot letette, felkuporodott a priccsre, lábát maga alá húzva leült, s nem mert senkire sem nézni. Körös-körül nevetés, fegyházi élcek röpködtek zsidó származásával kapcsolatban. Hirtelen egy fiatal fogoly furakodott keresztül a tömegen, kezében egy öreg, mocskos, rongyos nyári nadrággal. Leült Iszaj Fomics mellé, és megveregette a vállát.

- No, kedves komám, már hatodik éve várok itt rád. Ezt nézd meg, mennyit adsz érte?

S eléje teregette a magával hozott rongyokat.

Iszaj Fomics, aki belépésekor úgy rettegett, hogy rápillantani se mert erre a gúnyolódó, meggyötört és szörnyű arcú tömegre, amely szorosan körülvette, s a félelemtől egy szót sem mert kiejteni - mikor a zálogba hozott holmit meglátta, hirtelen felélénkült, és fürgén tapogatni kezdte a rongyokat. Felemelte és odatartotta a fény felé. Valamennyien kíváncsian várták, mit mond.

- Nocsak, egy ezüstrubelt sem adsz érte? Pedig annyit igazán megér! - folytatta az eladó, Iszaj Fomicsra kacsingatva.

- Egy ezüstrubelt nem adhatok, de hét kopejkát igen.

Ezek voltak az ékszerész első szavai a fegyházban. Csak úgy gurult mindenki a nevetéstől.

- Hetet! Hát jó, adjál hetet; csináld meg vele a szerencséd! Nesze, de vigyázz a zálogra, az életeddel felelsz érte.

- A kamat három kopejka, tehát összesen tíz - folytatta a zsidó reszkető hangon, kezét zsebébe süllyesztette a pénzért, és félénken sandított a foglyokra. Nagyon félt, de azért szeretett volna jó boltot csinálni.

- Egy évre szól az a három kopejka kamat?

- Nem egy évre, egy hónapra.

- Szűkmarkú vagy te, zsidó. Aztán minek tiszteljelek?

- Iszaj Fomicsnak.

- Nos, Iszaj Fomics, itt sokra fogod vinni! Ég áldjon! - Bumstein még egyszer megszemlélte a zálogba vett holmit, összehajtogatta, és gondosan a zsákjába dugta a fegyencek kacagása közepette.

Valóban úgy látszott, hogy mindenki szereti, senki se bántotta, pedig valamennyien adósai voltak. Nem volt haragos természetű, és az általános jóindulat láttán bátorságra is kapott, de olyan együgyű komikussággal, hogy még ezt is megbocsátották neki. Lucska sok zsidót ismert életében, gyakran ugratta is, de nem haragból, csak mulatságból; majdnem úgy szórakozott vele, ahogy kutyákkal, papagájokkal, idomított kis állatkákkal szokás. Iszaj Fomics ezt jól tudta, de egyáltalán nem sértődött meg, és ügyes tréfákkal tette túl magát mindenen.

- Hé, te zsidó, agyonszúrlak!

- Amíg te egyszer szúrsz meg, addig én téged tízszer - vágta rá ilyenkor Bumstein.

- Átkozott rühes!

- Jól van, legyek rühes.

- Koszos zsidó!

- Annyi baj legyen. Akár koszos, akár nem, de gazdag vagyok; van pénzem.

- Eladtad Krisztust.

- Az se nagy baj.

- Jól van, Iszaj Fomics, derék fickó vagy! Ne bántsátok, nálunk csak egy van belőle - kiabáltak kacagva a foglyok.

- Hé, te zsidó, megkorbácsolnak, és Szibériába küldenek.

- Hisz már úgyis ott vagyok.

- Még messzebbre visznek.

- Ott is van Úristen?

- Hát ami azt illeti, van.

- Nos akkor nem baj; mindenütt jó, ahol Úristen meg pénz akad.

- Talpraesett fickó vagy, Iszaj Fomics! - kiabálták körös-körül. Bumstein látta, hogy kinevetik, de állta a sarat; az általános dicséret látható megelégedéssel töltötte el, és az egész barakkot betöltő vékony fejhangon énekelni kezdett holmi ügyefogyott, nevetséges dallamot; ezt az egyetlen, szöveg nélküli dalt énekelte egész rabélete alatt. Mikor közelebbről megismerkedtünk, esküdözve állította, hogy a hatszázezer zsidó apraja-nagyja ezt a dallamot énekelte, amikor átkelt a Vörös-tengeren, s még annak idején megparancsolták minden zsidónak, hogy ezt énekelje az ellenségen aratott győzelem és diadal percében.

Minden szombat előestéjén, azaz péntek este, a többi barakkból is átjöttek a mienkbe, hogy megnézzék, hogyan ünnepli Iszaj Fomics a szombatját. Bumstein annyira együgyűen dicsekvő és hiú volt, hogy ez az általános kíváncsiság is örömet szerzett neki. Fontoskodva, akkurátusan abroszt terített a zugában álló apró kis asztalra, kinyitotta könyvét, meggyújtott két gyertyát, és titokzatos szavakat mormolva, magára öltötte az "imaruháját" - ahogy ő nevezte -, egy gyapjúból készült tarka sálat, melyet óva őrzött a ládájában. Mindkét kezére valami béklyófélét tekert, a homloka közepére egy kis, fadobozkához hasonló tárgyat kötözött, s ettől úgy látszott, mintha mulatságos szarv meredezne a fején. Ezután kezdődött az imádkozás. Énekelve mormolta imáját, kiabált, köpködött, forgolódott maga körül, és vad, nevetséges mozdulatokat tett. Bizonyára a szertartás írta elő mindezt, nem volt ebben semmi mulatságos és különös, nevetséges csupán az volt, ahogyan Iszaj Fomics szinte készakarva tetszelgett és hencegett előttünk a szertartásaival. Néha hirtelen fejéhez kapott, és jajgatva imádkozott tovább. Zokogása egyre fokozódott, és ez annyira kimerítette, hogy szíjakkal áttekert feje majdnem a könyvére hanyatlott; ekkor a zokogás tetőpontján váratlanul kacagni kezdett, és a jámbor áhítattól remegő meg a túláradó örömtől elgyengült, vontatott éneklő hangon folytatta az imát. "Rájött a bolondóra!" - mondogatták ilyenkor a fegyencek. Egy ízben megkérdeztem Iszaj Fomicstól, mit jelent ez a zokogás, amely hirtelen ilyen ünnepélyes örömbe és boldogságba csap át. Nagyon szerette, ha így faggatom. Azonnal elmagyarázta, hogy a sírás meg a zokogás Jeruzsálem pusztulása emlékének szól; a törvény előírja, ha erre gondolnak, hevesen zokogjanak, és verjék a mellüket. No de a zokogás tetőfokán neki hirtelen, mintegy véletlenül (ezt a hirtelent szintén a törvény írja elő), arra a próféciára kell emlékeznie, amely megjövendöli, hogy Jeruzsálem visszakerül a zsidók birtokába. Ilyenkor azonnal örömujjongásba kell csapnia, énekelve és kacagástól kísérve kell folytatnia az imát, hogy hangjával minél nagyobb boldogságot, arcával pedig minél nagyobb ünnepélyességet s nemes jóságot fejezzen ki. Ez a hirtelen átmenet és ennek feltétlen kötelező volta roppant tetszett Iszaj Fomicsnak: amolyan fortélyos bűvészmutatványnak tekintette, és szinte dicsekedve ismertette velem a törvény furfangos szabályait. Egy ízben, az imádkozás tetőfokán, a barakkba lépett a fegyházparancsnok az ügyeletes tiszt és az őrök kíséretében. Valamennyi fogoly feszes vigyázzba vágta magát a priccs előtt, csupán Iszaj Fomics kiabált még hangosabban, és közben hajladozott. Tudta, hogy a fegyházban az ima engedélyezve van, nem szabad félbeszakítani, tehát semmit sem kockáztat, ha az őrnagy jelenlétében kiabál. S közben felettébb élvezte, hogy a figyelem középpontjába került. Az őrnagy elindult feléje, s egy lépésnyire megállt. Iszaj Fomics ekkor, kis asztalának hátat fordítva egyenesen szembefordult vele, és lendületes kézmozdulatokkal kísérve, énekelve folytatta ünnepélyes jövendölését. Mivelhogy ebben a pillanatban, az előírás szerint, arcának rendkívüli örömet és nemességet kellett kifejeznie, így is tett, furcsán hunyorgatott, nevetett és bólogatott az őrnagy felé. A parancsnok meglepődve bámult rá, s végül kitört belőle a nevetés. Bolond, mondta, és továbbment, Iszaj Fomics pedig még hangosabban kiáltozott. Egy órával később, vacsora közben, megkérdeztem tőle: mi történt volna, ha az őrnagy ostobaságában megharagudott volna rá?

- Melyik őrnagy?

- Hogyhogy melyik? Hát nem látta?

- Nem én.

- De hisz egy rőfnyire állt maga előtt. Pontosan szemben.

Bumstein a lehető legkomolyabban bizonygatta, hogy semmiféle őrnagyot nem látott, elmondta, hogy ima közben olyan eksztázisba esik, hogy se nem lát, se nem hall, azt sem tudja, mi történik körülötte.

Mintha most is látnám, ahogy szombatonként tétlenül ődöng a fegyház területén, igyekszik elkerülni minden munkát, amint a szombatra vonatkozó törvény előírja. Mennyi anekdotát mesélt, valahányszor megjött az imaházból; ő hozta nekem a zsidaitól hallott s első kézből nyert legfrissebb, már-már hihetetlen pétervári híreket és pletykákat.

De már túl sokat beszéltem Iszaj Fomicsról.

Az egész városban csak két nyilvános fürdő volt. Az egyikben, amelyet egy zsidó tartott fenn, külön kabinok voltak az előkelőségek számára ötven kopejka belépti díj ellenében. A másik, kivénhedt, piszkos, szűk fürdő általában a köznépet szolgálta, és ebbe a fürdőbe vitték a fegyenceket is. Hideg, de verőfényes téli nap volt; a foglyok már annak is örültek, hogy elhagyhatják az erődöt, és megpillanthatják a várost. Útközben csak úgy röpködtek a tréfák, nem csitult a nevetés. Egy szakasz katona kísért bennünket élesre töltött fegyverrel, s az egész város minket nézett. A fürdőben azonnal két csoportra osztották a társaságot. A második a hideg előfürdőben várakozott mindaddig, míg az első csoport fürdött, mert a szűk helyiségbe nem fértek volna be egyszerre. A fürdő olyan elképzelhetetlenül szűk volt, hogy még ma sem értem, miként fért el benne a létszám fele is. Petrov nem tágított mellőlem, anélkül, hogy kértem volna, odaugrott hozzám, hogy segítségemre legyen, sőt azt is felajánlotta, hogy lemos. Petrovon kívül Baklusin a szigorított csoportból is ajánlkozott, hogy segítségemre lesz. Ő volt az, akit utásznak neveztek, és akiről mint a legvidámabb és legkedvesebb fogolyról említést tettem már. Ekkor már kissé összebarátkoztunk. Petrov segített a vetkőzésben, mivel még nem volt benne elég gyakorlatom, az előfürdőben pedig majdnem olyan hideg volt, mint kinn. Itt jegyzem meg, hogy a fogoly, amíg bele nem tanul, igen nehezen vetkőzik le. Először is tudnia kell, hogyan fűzze ki gyorsan a bilincsalátéteket. Ez az alátét négy hüvelyk széles bőrből készült, és közvetlen a fehérneműre, a lábra vert bilincs alá helyezik. Egy pár bilincsalátét hat ezüstkopejkába került; bár saját zsebből kellett fizetni, minden fogoly igyekezett beszerezni, mert nélküle lehetetlen járni. A bilincsgyűrű nem fogja körül szorosan a lábat, a láb és a bilincs között egy ujjnyi hézag van. Ilyeténképpen a vas állandóan a lábhoz dörzsölődik, és a fogoly alátét nélkül egy nap alatt véresre horzsolhatja a bőrét.

A bilincsalátétet még elég könnyű levenni. Sokkal nehezebb megtanulni, hogyan vegye le az ember a fehérneműt a bilincs alól. Ez felér egy bűvészmutatvánnyal. Ha például a bal lábról húzzuk le az alsó fehérneműt, először át kell csúsztatni a láb és a bilincsgyűrű között, utána kiszabadítjuk a lábat, s a fehérneműt ismét át kell húzni ugyanazon a bilincsgyűrűn; mikor a bal lábról lekerült, akkor át kell húzni a jobb lábra vert bilincsen; utána pedig a jobb gyűrűn keresztül kell ismét felölteni. Ugyanígy kell eljárni, ha fehérneműt vált az ember. Az újonc nem egykönnyen jön rá, hogyan történik ez a művelet; először egy Korenyev nevű volt rablóvezér tanított meg rá Tobolszkban, aki öt évet ült láncra verve. De a foglyok lassan megszokják, és a legkisebb nehézség nélkül végzik el a vetkőzést. Petrovnak adtam néhány kopejkát szappanra meg csutakra; igaz, a foglyoknak kiosztanak kincstári szappant, egy apró kis darabot, amely éppoly vékony, mint az a darabka sajt, amelyet esténként a "középosztálybeli" polgárok fogyasztanak előétel gyanánt. A szappant, mézsört, kalácsot meg forró vizet az előfürdőben árusították. A fürdő gazdájával való megegyezés értelmében a foglyok csak egy dézsa forró vizet kaptak fejenként. Aki alaposabban akart tisztálkodni, dézsánként egy garasért vehetett magának, amit az előfürdőből nyíló kis ablakon keresztül adtak be a fürdőbe. Petrov levetkőztetett, sőt, amikor észrevette, hogy nehezen mozgok a bilincsben, karon fogott, s úgy vezetett. "Húzza feljebb, a vádlijáig - oktatott, s közben úgy támogatott, mintha a bátyám volna -, itt vigyázzon, itt küszöb van." Kissé szégyelltem is magam, próbáltam meggyőzni Petrovot, hogy egyedül is képes vagyok megtenni az utat, de nem akarta elhinni. Úgy kezelt, mint egy kiskorú, oktalan gyermeket, akit lépten-nyomon támogatni kell. Petrov viselkedésében nem volt semmi szolgai, egyáltalán nem volt szolga; ha megsértem, tudta volna, hogyan válaszoljon. Segítségéért nem ígértem neki pénzt, és ő sem kért semmit. Vajon mi késztette, hogy így gondoskodjék rólam?

Mikor beléptünk a fürdőbe nyíló ajtón, azt hittem, hogy a pokolba kerültem. Képzeljenek el egy tizenkét lépés hosszú és ugyanolyan széles helyiséget, amelybe száz, de legalább nyolcvan embert összezsúfoltak. Ennyien lehettek, hiszen a fegyenceket csupán két csoportba osztották, és körülbelül kétszázan jöttünk el a fürdőbe. A szemet teljesen elhomályosította a gőz, a korom, a piszok, és a zsúfoltság olyan nagy volt, hogy az ember azt se tudta, hová tegye a lábát. Ijedtemben már-már visszafordultam, de Petrov azonnal felbátorított. Roppant nehézségek árán valahogy a földön ülő emberek feje fölött odafurakodtunk a lócákig. Kértük, hajoljanak le, hogy átléphessünk felettük. A lócákon már minden hely foglalt volt. Petrov kijelentette, helyet csak úgy kaphatunk, ha megvásároljuk, és tüstént alkudozni is kezdett az egyik fegyenccel, aki az ablaknál tisztálkodott. Egy kopejkáért átadta a helyét, s Petrov, aki előrelátón pénzt hozott magával a markában, azonnal ki is fizette neki, a fegyenc pedig fürgén odakuporodott a lócám alá, ahol teljes sötétség volt, és félujjnyi piszkos, ragacsos nedvesség fedett mindent. A lócák alatti helyeket is mind elfoglalták már, ott is nyüzsgött a nép. Egy tenyérnyi hely sem maradt a padlón, mindenütt meggörnyedve ültek a fegyencek, és dézsájukból fröcskölték magukra a vizet. Egyesek cövekként álltak ott közöttük, és dézsájukat kézbe fogva, állva mosakodtak; a mocskos víz egyenesen az alattuk ülő borotvált koponyájára csorgott. A polcokon és a hozzájuk vezető lépcsőkön meggörnyedt fürdőzők ültek egymás hegyén-hátán. De nem mosakodtak, az egyszerű nép nemigen szokott forró vízzel és szappannal tisztálkodni; inkább gőzölni szeretik magukat, utána meg hideg vízzel öblögetik le a testük, ebből áll a fürdésük. A polcon egy ütemre emelkedett magasba és csapódott le ötven venyige; eszeveszetten csapkodták magukat. A gőz egyre sűrűbb lett. Ez már nem is hőség, ez maga volt a pokol. Az egész népség ordított, harsogott a földön vonszolt láncok csörgése közepette... Egyesek szerettek volna keresztülfurakodni a tömegen, de belebonyolódtak mások láncába, és a földön ülők fejére tekerték, elestek, s káromkodva vonszolták magukkal az így megbéklyózott társukat. Mindenfelől csak úgy csörgött a piszok. Mindenkit egyfajta mámor, izgatott lelkiállapot ragadott magával; sivítások, kiáltások hallatszottak. Az előfürdőbe nyíló ablaknál, ahonnan a vizet adták be, hangosan káromkodtak, tolongtak, taszigálták egymást. Az átvett forró vizet a padlón ülők fejére löttyentették, mielőtt a helyükre értek volna. Az ablaknál meg a félig nyitott ajtóban olykor egy bajuszos katona jelent meg puskával a kezében, ügyelt, nincs-e rendetlenség. A fegyencek borotvált koponyája és a gőztől vörösre cserzett bőre itt még visszataszítóbbnak látszott. A hátakon jobban kiütköztek a korbácstól meg vesszőcsapásoktól származó hegek, s úgy látszott, mintha friss sebekkel lennének borítva. Szörnyű hegek! Szinte borsózott a hátam, ahogy elnéztem őket.

Forró, sűrű felhőkben gomolygott a betódult pára az egész fürdőben, ilyenkor mindenki kacagott, kiabált. A párafelhőben összevert hátak, borotvált koponyák, lebilincselt kezek és lábak villantak fel; s betetőzésül Iszaj Fomics kacagott harsogva a legmagasabb polcon. Eszeveszetten gőzölte magát, de nincs az a hőség, amely egészen kielégíthette volna; egy kopejkáért felfogadott egy gőzölő embert, de az sem bírta sokáig, eldobta a venyigét, és szaladt, hogy leöblítse magát hideg vízzel. Iszaj Fomics nem csüggedt, felfogadott egy másikat, majd egy harmadikat. Ilyenkor nem sajnálta a pénzt, s ha kell, öt gőzölő embert is felfogad egymás után. "Derék fickó vagy, Iszaj Fomics, nincs egészségesebb a gőzölésnél!" - kiabálják fel hozzá a foglyok. Ebben a pillanatban maga is úgy érzi, hogy mindenki fölött áll, és mindenkit legyőzött; diadalmaskodik, és éles, tébolyult hangon üvölti mindent túlharsogó áriáját: la-la-la-lala. Az járt a fejemben, ha valaha mind a pokolba kerülünk, az a hely bizonyára kísértetiesen emlékeztet majd az ittenire. Nem bírtam megállni, és közöltem gondolatomat Petrovval; válasz helyett csak körülnézett, és hallgatott.

Szerettem volna neki is vásárolni egy helyet magam mellett; de ő letelepedett a lábamhoz, és kijelentette, hogy ott roppant jól érzi magát. Közben Baklusin hozta nekünk a vizet. Petrov kijelentette, hogy tetőtől talpig megmosdat, úgyhogy "egészen tiszta lesz", és makacsul ragaszkodott hozzá, hogy gőzöljem magam. Ezt nem kockáztattam meg. Petrov szappannal lemosta az egész testem. "Most még a lábacskája következik" - közölte mintegy befejezésképpen. Szerettem volna megmondani neki, hogy meg tudok én magam is mosakodni, de nem akartam ellenkezni. A kicsinyítő "lábacska" szóból a legkisebb rabszolgalelkűség sem csendült ki; Petrov egyszerűen nem nevezhette a lábamat lábnak, bizonyára mert csak az igazi férfinak van lába, nekem csupán lábacskám lehet.

Miután megmosdatott, éppolyan szertartásosan, vagyis támogatva, minden lépésemet óva, mintha porcelánból volnék, kivezetett az előcsarnokba, segítette felölteni a fehérneműmet, s amikor végzett velem, visszaszaladt a fürdőbe, hogy gőzölje magát.

Hazaérve felajánlottam neki egy csésze teát. Nem utasította vissza, felhajtotta, és megköszönte. Elhatároztam, hogy bőkezű leszek, és megkínálom pálinkával. Pálinkát árultak a mi barakkunkban is. Petrov láthatóan örült, megitta, krákogott egyet, és kijelentette, hogy rendkívül felfrissült tőle, majd sietve a konyhába távozott, mintha ott valamit sehogy sem tudnának eldönteni nélküle. Hamarosan egy másik vendég váltotta fel, Baklusin (az utász), akit még a fürdőben meghívtam egy csésze teára.

Nem ismerek Baklusinnál kedvesebb természetű embert. Bántani ugyan nem hagyta magát soha, sőt elég gyakran veszekedett, nem szerette, ha beleavatkoznak a dolgaiba, egyszóval, meg tudta magát védeni, de nem volt haragtartó, és általában mindenki szerette. Akárhová ment, mindenütt szívesen fogadták. Még a városban is úgy ismerték, mint a világ legszórakoztatóbb emberét, aki sosem veszti el jókedvét. Harminc év körüli, magas, kellemes, barátságos férfi volt, eléggé szép arcán nagy szemölccsel. Néha olyan mulatságosan fintorgott, úgy tudott utánozni bárkit, hogy a környezete nem állhatta meg kacagás nélkül. Ő is a mókamesterek közé tartozott, de a vidámságot gyűlölő és lenéző embereknek sosem adott lehetőséget, hogy beléakaszkodjanak, így hát senki sem szidalmazta, hogy "üresfejű és haszontalan" ember. Csak úgy pezsgett benne az élet meg a tűz. Még az első napokban összeismerkedtünk, elmondta, hogy hivatásos katonacsaládból származik, később maga is utászkatona volt, sőt bizonyos magas rangú személyek felfigyeltek rá, és megszerették, amire még ma is büszke. Engem azonnal faggatni kezdett Pétervárról. Még olvasott is. Mikor teázni jött hozzám, megnevettette az egész barakkot azzal a történettel, hogy aznap reggel S. hadnagy hogyan járt túl a fegyházparancsnok őrnagy eszén, aztán mellém ült, és elégedett arccal kijelentette, hogy valószínűleg megtartják a színielőadást. Ünnepeken a fegyházban előadást rendeztek. A színészek a rabok közül adódtak, és szép lassan elkészítették a díszleteket is. A városi lakosok közül is akadt, aki jelmezeket, sőt női ruhát is ígért a szereplőknek; még azt is remélték, hogy egy csicskás révén vállrojtos tiszti egyenruhát tudnak szerezni. Csak attól féltek, hogy a fegyházparancsnok betiltja az előadást, akár a múlt évben. A múlt karácsonykor az őrnagy rossz hangulatban volt: valahol sokat vesztett a kártyán, no meg a fegyházban is sok volt a zűrzavar, és dühében betiltotta a színielőadást, de talán az idén engedékenyebb lesz. Egyszóval Baklusin igen lelkesen készülődött. Láttam, hogy ő a színház egyik fő kezdeményezője, és megígértem, hogy feltétlen ott leszek az előadáson. Igen szívem szerint volt, ahogyan Baklusin őszintén örült a színház sikerének. Szó szót követett, és elbeszélgettünk. Többek között elmondta, hogy nem Péterváron töltötte le egész szolgálati idejét, valami vétségért R.-be vezényelték, ahol a helyőrségi zászlóaljnál szolgált mint altiszt. - Aztán onnan küldtek ide - tette hozzá.

- De miért? - kérdeztem.

- Miért? Mit gondol, Alekszandr Petrovics, miért? Hát azért, mert szerelmes lettem.

- No, az ilyesmiért senkit se küldenek ide - ellenkeztem nevetve.

- Csakhogy emiatt egy ottani németet lelőttem. De hát mondja meg őszintén, érdemes egy németért száműzni valakit?!

- Hogyan történt? Mondja el, ez aztán érdekes.

- A legnevetségesebb történet, Alekszandr Petrovics.

- Annál jobb. Nos, halljuk!

- Hát, ha akarja... Hát ide figyeljen...

S ekkor megismerkedtem egy gyilkosság, ha nem is olyan mulatságos, de eléggé furcsa történetével.

- A dolog így történt - kezdte Baklusin. - Áthelyeztek R.-be, láttam, szép nagy város, csak sok benne a német. Nos, akkoriban még ifjú ember voltam, a feletteseim becsültek, így hát félrecsaptam a sapkám, és éltem világomat. Kacsingattam a német lányokra. Megtetszett egy közülük. Lujza. A nagynénjénél lakott, mindketten mosónők voltak, de csak a legfinomabb fehérneműt vállalták. Elég jó módban éltek, a nagynéni amolyan rátarti asszony, már jól benn járt a korban. Kezdetben csak az ablakon keresztül kacsingattam, majd közelebbi barátságot kötöttünk. Lujza jól beszélt oroszul, igaz, egy kissé raccsolt, de olyan takaros lány volt, amilyennel soha az ideig nem találkoztam. Már kezdetben igyekeztem rávenni mindenre, de ő elhárított: "Nem, ezt nem tehetem, Szása, az ártatlanságom meg akarom őrizni, csak így lehetek méltó feleséged" - megsimogatott, és csengő hangon nevetett... S olyan ápolt és tiszta volt, hogy keresni kellett a párját. Ő kardoskodott amellett, hogy házasodjunk össze. Tessék csak elgondolni, hogyne vettem volna el egy ilyen lányt! Már éppen készültem az alezredesemhez, hogy engedélyt kérjek; s akkor egyszer csak azon veszem magam észre, hogy Lujza nem jön el a találkára, nem jött el másodszor se, harmadszor se... Levelet írtam neki; arra sem jött válasz. Mi lehet ez? - töprengtem. Ha csak hitegetett volna, akkor a levélre is válaszolna, no meg a találkán is ott lenne. De nem volt hazudozó természetű: egyszerűen szakított. Na, gondoltam, biztosan a nagynénje van a dologban. Az ángyához nem mertem elmenni; bár tudott mindenről, mégis lopva találkoztunk csak, suttyomban. Lógó orral járkáltam, végül írtam egy utolsó levelet, és kijelentettem: "Ha nem jössz el, én megyek a nénikédhez." Erre megijedt, és eljött. Sírva elmondta, hogy egy Schultz nevű német, gazdag órásmester, ötven felé járó, távoli rokonuk szeretné elvenni feleségül - "hogy engem boldoggá tegyen, és ő se maradjon feleség nélkül öreg napjaira; azt mondja, szeret engem, s már rég elszánta magát, de hallgatott, és készülődött. Értsd meg, Szása - folytatta Lujza -, gazdag ember, és megcsinálom a szerencsém; meg akarsz tán fosztani a szerencsémtől?" Én csak nézem, Lujza meg rám borul sírva... Eh, gondoltam, igaza van! Van-e értelme, hogy katonához menjen feleségül, még ha altiszt is? "Nos - mondtam -, isten veled, Lujza; nem akarok útjába állni a szerencsédnek, legalább szép ember?" - "Nem - felelte -, öregecske, hosszú orral..." Ezen ő is nevetett. Elváltunk, s azt gondoltam, a sors nem nekem rendelte! Másnap elmentem a német boltja előtt, előző nap Lujza megmondta a címet. Nézek a kirakatba, látom, ott ül a német, órát javít, olyan negyvenöt év körüli, horgas orrú, dülledt szemű ember frakkban és magas, keménygallérral, amolyan tekintélyes, hórihorgas ember. Köptem egyet, biz' isten, kedvem lett volna betörni a kirakatát... de hát, gondoltam magamban, nem érdemes bántani; ami a szekérről leesett, az már elveszett! Alkonyattájt tértem vissza a laktanyába, ledőltem az ágyra, és akár hiszi, akár nem, Alekszandr Petrovics, elfogott a sírás.

Így múlt el két-három nap. Lujzával nem találkoztam. Közben értesültem egy komaasszonytól (az is idősebb mosónő volt, akivel Lujza néha összejött), hogy a német tud a mi szerelmünkről, és ezért szánta el magát a gyors leánykérésre. Enélkül tán még két évet is várt volna. Állítólag Lujzát megeskette, hogy engem többé nem lát; de a lányt meg a nénikéjét egyelőre csak böjtösen tartja; meglehet, még meggondolja magát, nem végleges a döntése. A komaasszony azt is elmondta, hogy holnaputánra, vasárnapra meghívta mindkettőjüket kávéra, és egy öreg rokonuk is ott lesz, egy volt kereskedő, aki most oly szegény, mint a templom egere, s egy pinceraktárban dolgozik. S mikor megtudtam, hogy talán vasárnap dől el a dolog, úgy elfogott a düh, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. Aznap, no meg másnap egyebet sem tettem, mint ezen töprengtem. Hogyan faljam fel ezt a németet? - gondoltam.

Vasárnap reggel még fogalmam sem volt, mi lesz, de a mise után kaptam magam, felvettem a köpenyem, és elindultam a némethez. Gondoltam, most valamennyiüket együtt találom. De hogy miért indultam a némethez, s hogy mit akartam ott csinálni, magam sem tudtam. Mindenesetre zsebre vágtam a pisztolyomat. Volt egy ócska, régimódi pisztolyom, még kölyökkoromban abból lövöldöztem. Rosszul működött már, de mégis golyóra töltöttem, gondolván, ha ki akarnak dobni, vagy gorombáskodnak velem, előveszem a pisztolyt, és rájuk ijesztek. Megérkeztem. Az órásműhely üres volt, mind benn ültek a szobában. Négyükön kívül egy lélek se volt ott, még a szolgáló sem. Az órásnak egy német szolgálója volt, az is főzött rá. Keresztülmentem az üzleten, látom, a hátsó ajtó zárva, de csak egy öreg kampó tartja. A szívem hevesen vert, megálltam, füleltem: németül beszéltek. Ahogy csak erőmből telt, az ajtóba rúgtam, az rögtön kinyílt. Megpillantottam a terített asztalt, rajta szeszfőzőn forrt a kávé. Kétszersült, egy tálcán pedig vodka, hering, felvágottak és egy üveg bor. Lujza meg a nénikéje kiöltözve a díványon ült. Szemben velük egy széken maga a vőlegény, a német, szépen megfésülve, frakkban, keménygallérban. Kissé távolabb egy már idősebb, kövér, őszbe csavarodott német ült hallgatagon a másik széken. Ahogy beléptem, Lujza elsápadt. A nénikéje már-már felugrott, de visszahuppant, a német összeráncolta homlokát. Roppant dühös lett; felállt, és elém jött.

- Mit óhajt? - kérdezte.

Bár zavarba estem, de elkeseredésem erőt adott.

- Mit óhajtok! - mondom. - Ha már itt a vendég, fogadd szívesen, és kínáld meg vodkával. Vendégségbe jöttem hozzád.

A német egy darabig gondolkozott, majd így szólt:

- Üljön le, kérem.

Leültem.

- No hát, ide azzal a vodkával! - vetettem oda.

- Tessék, itt a vodka, igyon! - felelte.

- Aztán jófajta vodkát adjál - mondtam, s a düh már szinte fojtogatott.

- Ez finom vodka.

Vérig sértett, hogy jóformán semmibe sem vesz, de még jobban sértett, hogy Lujza mindezt látja. Ittam, majd így folytattam:

- Aztán mért gorombáskodsz, te német? Inkább barátkozz velem. Hisz jó barátként jöttem ide.

- Én nem lehetek a maga barátja - mondja -, maga közönséges katona.

Erre aztán felbőszültem.

- Ej, te virslifaló, madárijesztő! Tudod-e, hogy ettől a minutától kezdve azt tehetem veled, amit akarok? Akarod, hogy lelőjelek ezzel a pisztollyal?

Előhúztam a fegyvert, odaálltam eléje, és a csövet egyenesen az arcának szegeztem. A többi meg csak ül, mint aki se eleven, se holt, még pisszenni sem mertek, a másik öreg pedig csak hallgatott, remegett, mint a nyárfalevél, egészen elsápadt.

A német meghökkent, de egykettőre magához tért.

- Nem félek magától - mondta -, és mint nemes érzésű ember, kérem, hagyja abba tréfáit, egy cseppet sem félek magától.

- Hej, de még mennyire hogy félsz! - Hogyne remegett volna! A fejét sem merte mozdítani a rászegzett pisztolytól, csak ült.

- Dehogy - mondta -, ezt maga nem meri megtenni.

- Aztán mért ne merném?

- Mert ez magának szigorúan tilos - mondta. - Magát ezért szigorúan meg fogják büntetni.

Az ördög sem ismerhette ki magát ezen a németen! Ha nem dühít fel annyira, tán még ma is élne. Minden a vitatkozás miatt történt.

- Szóval nincs hozzá merszem? - mondtam.

- Nincs hát!

- Nincs?

- Maga ezt egyáltalán nem meri megtenni...

- Hát nesze neked, te virslifejű! - Azzal fejbe lőttem. Tüstént lefordult a székről. A többiek kiabálni kezdtek.

Zsebre vágtam a pisztolyt, és már ott sem voltam, s az erődkapu közelében a csalán közé hajítottam a pisztolyt.

Hazaértem, ledobtam magam az ágyra, s arra gondoltam, hogy hamarosan értem jönnek. Elmúlt egy óra; elmúlt a másik is. Nem kerestek. Alkonyat felé úgy elfogott a bánat, hogy na. Kimentem a városba, feltétlen találkozni akartam Lujzával. Elmentem az órásműhely előtt, látom, tele van néppel, rendőrökkel. Odaszóltam a komaasszonynak, hívjad ki Lujzát! Egy pillanatig se kellett várnom, látom, Lujza máris szalad; sírva borult a nyakamba: "Mindennek én vagyok az oka, mondta, miért is hallgattam a nénikémre." Elmondta azt is, hogy a történtek után a nénikéje azonnal hazament, és ágynak esett az ijedtségtől, de hallgat. "Senkinek sem mondta el, mi történt, nekem is megtiltotta, hogy beszéljek; fél. Lesz, ami lesz, semmi közünk hozzá. »Ide figyelj, Lujza - mondta -, minket ott senki se látott, a szolgálóját is elküldte, úgy látszik, attól félt, kikaparja a szemét, ha megtudja, hogy asszonyt hoz a házhoz. A segédei közül egy sem volt a házban, mindenkit eltávolított. Maga főzte a kávét, és készítette el a harapnivalót. Az a rokona pedig azelőtt is hallgatott egész életében, sosem beszélt, s mikor az az imént megtörtént, fogta a kalapját, és elsőnek távozott. Bizonyára az is hallgatni fog«" - mondta Lujza. Így is történt. Eltelt két hét, senki se jött értem, gyanú sem merült fel ellenem. Akár hiszi, akár nem, Alekszandr Petrovics, ez alatt a két hét alatt megismertem a teljes boldogságot. Lujzával minden áldott nap találkoztam. El sem mondhatom, mennyire ragaszkodott hozzám! Sokszor mondta sírva: "Elmegyek veled, bárhová száműznek is, kitartok melletted, mindent itthagyok érted!" Néha úgy éreztem, hogy megpattan bennem az élet, annyira meghatott Lujza kedvessége. Nos, két hét múlva értem jöttek. Az öreg meg a nagynéni megegyeztek, hogy feljelentenek...

- Várjon csak - vágtam Baklusin szavába -, hisz ezért csak tíz, no legfeljebb tizenkét évet kaphatott volna, és egész büntetését a polgári kategóriában tölthette volna el. De maga a szigorított osztályra került. Hogyan lehetséges ez?

- Nos, még egyéb is történt - felelte Baklusin. - Mikor a tárgyalásra vittek, a kapitányom a legocsmányabb szavakkal illetett a bíróság előtt. Ezt nem bírtam eltűrni. Odaszóltam neki: "Mit mocskolódsz, te gazember? Hát nem látod, hogy a szent orosz címer előtt ülsz!" Erre aztán az ügy rögtön más fordulatot vett, egészen más ítéletet hoztak, és mindenért együttvéve négyezer vesszőcsapásra és szigorított osztályra ítéltek. Mikor ítéletvégrehajtáshoz vittek, kivezették a kapitányt is: engem a zöld vesszők kettős sorfala közé, a kapitányt meg lefokozták, és egyszerű közkatonaként a Kaukázusba küldték. Viszontlátásra, Alekszandr Petrovics. A színielőadásra pedig feltétlenül jöjjön el.

 

10. Krisztus születésének ünnepe

Beköszöntött végre az ünnep. A foglyok már a karácsony előtti napon alig mentek ki munkára, csak a szabó- és egyéb műhelyekben dolgoztak; a többi rab éppen csak hogy megjelent a reggeli névsorolvasáson, és bárhová küldték is ki őket, legtöbbjük magányosan, csoportosan hamarosan visszatért a fegyházba, és ebéd után már mindenki otthon maradt. Többségük reggel is kizárólag a saját intéznivalói és nem a kincstári munka miatt távozott: egyesek azért, hogy bort hozzanak és még rendeljenek; mások, hogy ismerős komáikkal vagy komaasszonyaikkal találkozzanak, vagy beszedjék a munkájukért járó adósságot az ünnep előtt; Baklusin meg a műkedvelő gárda tagjai pedig végigjárták az ismerősöket, főleg a tiszti cselédséget, és beszerezték a szükséges jelmezeket. Némelyek fontoskodó, gondterhelt képpel járkáltak, csupán azért, mert a többiek is elfoglaltak és gondterheltek voltak, holott az előbbieknek sehonnan sem járt pénz, mégis olyan arccal jártak, mintha ők is várnák, hogy valakin behajthassák a kölcsönt - egyszóval, mintha mindenki valami változást, valami rendkívülit várt volna a holnapi naptól. Estére a foglyok által megbízott rokkantak sokféle ennivalót: marhahúst, malacot, sőt libát is hoztak a piacról. Még a legszerényebb, a legtakarékosabb fegyencek is, akik egész éven át kuporgatták a garasokat, többségükben úgy érezték, ezen a napon illő kinyitni a bugyellárist, hogy méltó módon lakomát üljenek. Hisz másnap beköszönt az igazi, a fogolytól elvitathatatlan nagy ünnep, amelyet még a törvény is biztosított számukra. Ezen a napon a fegyencet nem küldhették munkára, és ilyen nap csupán három volt egy évben.

Ki tudja, hány emlék háborgott ezeknek a kitaszítottaknak a lelkében egy ilyen napon! A nagy ünnepnapok már gyerekkortól kezdve mélyen bevésődnek az egyszerű emberek lelkébe. Ezekben a napokban megszűnik számukra a nehéz munka, ezekben a napokban jön össze a család. A fegyházban bizonyára gyötrő sóvárgással emlékeztek vissza mindenre. Az ünnepnek kijáró tisztelet szinte szertartássá vált a fegyencek körében; valamennyien komoly, gondterhelt arccal jártak-keltek, bár sokaknak semmi dolguk se akadt. Ünnepkor még a duhajkodók is igyekeztek tekintélyes külsőt ölteni... S mintha a nevetés is tilos lett volna. A hangulat a szigorúságig és a türelmetlen ingerlékenységig fokozódott, s ha valaki, akár véletlenül is, megbontotta ezt a légkört, azonnal rákiáltottak, leszidták, és úgy megharagudtak rá, mintha az ünnep iránt tanúsított volna tiszteletlenséget. A fegyenceknek ez a hangulata igen figyelemreméltó, sőt megható. A nagy nap iránt érzett, velük született áhítaton kívül szinte öntudatlanul úgy érezték, hogy a karácsony megünneplésével újra bekapcsolódnak a külvilágba, hogy nem is annyira kitaszítottak, elveszett emberek, nem a társadalom számkivetettjei, s a fegyházban is úgy élnek, mint ahogy az emberek általában. Szemlátomást így éreztek, s ezt meg is lehetett érteni.

Akim Akimics is nagyban készülődött az ünnepre. Neki nem voltak családi emlékei, hiszen idegeneknél, árva gyerekként nőtt fel, és már tizenöt éves korában nehéz katonai szolgálatba lépett; életében nem voltak különös örömök, mivel egész életét egyhangúan, szigorú szabályok között töltötte; attól is félt, hogy egy hajszálnyira megszegje a kiszabott kötelességeket. Nem volt különösképpen vallásos; úgy látszott, az erkölcsösség teljes mértékben helyettesítette egyéb emberi tulajdonságait, főleg a szenvedélyeket meg a vágyakat, rosszakat, jókat egyaránt. Ennek következtében izgalom nélkül élt, nem zavarták bánatos, teljesen haszontalan emlékek, s így nem nagy sürgölődéssel készült az ünnepélyes nap fogadására, hanem halk, akkurátus illendőséggel, amelyből annyi volt benne, amennyi éppen a kötelesség meg a kiszabott rend betartásához szükséges. De különben sem szeretett túlságosan töprengeni. Mintha a dolgok lényege sosem hatolt volna az agyáig, de az előírt szabályokat szigorú pontossággal betartotta. Ha másnap megparancsolták volna, hogy ennek az ellenkezőjét tegye, éppoly engedelmesen és pontosan megcsinálta volna, mint előtte való nap a fordítottját. Eletében egyetlenegyszer tett kísérletet, hogy a maga esze után éljen, akkor is fegyházba került. Ez a lecke nem volt hiábavaló. Bár a sors arra ítélte, hogy ama tettét se értse meg soha, de ebből a kalandjából levonta az üdvözítő szabályt, hogy semmilyen körülmények között sem szabad okoskodni, mivel az okoskodás "nem az ő eszének való" - mint ahogy a foglyok mondani szokták. Vakon követte az előírásokat, sőt még a kásával töltött ünnepi sült malacát is (saját kezűleg készítette el, mivel értett a sütés-főzéshez) egyfajta előlegezett tisztelettel nézte, mintha nem is közönséges malacról lenne szó, amelyet bármikor megvehet és megsüthet, hanem különleges ünnepi pecsenyéről. Meglehet, már gyermekkorában megszokta, hogy ezen a napon malac legyen az asztalon, és ebből arra következtetett, hogy egy ilyen nap nem múlhat el malac nélkül; meggyőződésem, hogy ha csak egyetlen ilyen napon nem ehetett volna malacot, egész életében lelkiismeret-furdalás gyötörte volna kötelességmulasztás miatt. Hétköznapokon öreg zekében és elnyűtt, bár tisztességesen megfoltozott nadrágban járt, amiben már csak az imádság tartotta a lelket. Most derült ki, hogy ládájában már négy hónapja gondosan őrizte a vételezett új holmit, de nem nyúlt hozzá, s abban a kellemes gondolatban élt, hogy ünnepkor ölti magára az új ruhát. Így is tett. Az új zekét meg nadrágot még előző este elővette, kiteregette, megnézte, leporolta, kirázta, s csak aztán próbálta fel. Kiderült, hogy pontosan ráillik; rásimult, a gombolása feszes, és a gallér is jó magasan állt az álla alatt; úgy feszült a derekára, minta katonai egyenruha. Akim Akimics elégedetten vigyorgott, és hetykén forgolódott a csöppnyi tükre előtt, amelyet saját kezűleg szegett be aranypapírral még régen. A galléron csupán egyetlenegy kapocs nem volt megfelelő helyen. Alighogy észrevette, elhatározta, hogy átvarrja a kapcsot. Méregetni kezdte, átvarrta, és mikor felpróbálta, kiderült, hogy most már teljesen rendben van minden. Ezután összehajtotta a ruhát, és nyugodt lélekkel rakta el ládájába másnapig. Koponyája szigorúan előírás szerint volt leborotválva. De ahogy a tükörben nézegetni kezdte magát, alig látható kis hajszálakat vélt felfedezni, s erre azonnal ment az "őrnagyhoz", hogy tökéletesen és a szabályok szerint megborotválja. Bár másnap senki sem szemlélte volna meg Akim Akimicsot, de lelkiismerete megnyugtatására mégis elment a borbélyhoz, hogy egy ilyen nap örömére, valamennyi kötelességnek eleget tegyen. A gombok, vállpántok, sujtások iránti áhítatos tisztelete már gyermekkorában beleivódott, s úgy élt szívében, mint a vitathatatlan kötelesség, mint a legmagasabb fokú szépség jelképe, amelyet csakis egy rendszerető ember érhet el. Mindent rendbe hozott, s utána, lévén ő a barakk szobagazdája, elrendelte, hogy hordják be a szénát, és személyesen ügyelt, hogyan szórják szét a padlón. Ugyanezt tették a többi barakkban is. Nem tudom, miért, de karácsonykor mindig szénával hintették be a barakkok padlóját. Munkája végeztével Akim Akimics elrebegte imáját a szentkép előtt, lefeküdt, és tüstént boldog gyermekálomba merült, hogy reggel minél korábban felébredhessen. Egyébként a többi fegyenc is hasonlóképpen cselekedett. Valamennyi barakkban jóval korábban feküdtek le. A szokásos esti munkákat félretették; kártyacsatáról szó sem lehetett. Valamennyien várták a másnap reggelt.

Végre az is beköszöntött. Alighogy hasadt a hajnal, ébresztőt doboltak, kinyitották a barakkokat, és a létszám-ellenőrzésre bevonuló ügyeletes altiszt mindenkinek kellemes ünnepeket kívánt. Kedves udvariassággal hasonlóképpen válaszolt mindenki. Miután gyorsan elvégezték az imát, Akim Akimics és sokan, akiknek saját libájuk vagy malacuk volt a konyhán, siettek megnézni, mennyire haladt a dolog, mi történik, sütik-e a pecsenyét és így tovább. Barakkunk hóval, jéggel belepett ablakán keresztül a sötétben is oda látszott a két, gyertyafényben ragyogó konyha, ahol hat kemencében lobogott a hajnalban meggyújtott tűz. A fegyházudvaron már sürögtek a fegyencek, ki begombolt, ki csak úgy panyókára vetett bekecsben. Valahányan a konyha felé igyekeztek. Egynéhányan - igaz, hogy kevesen - már jártak a kocsmárosoknál is. Ezek voltak a legtürelmetlenebbek. Egyébként valamennyien illedelmesen, jámboran, ünnepélyesen viselkedtek. A szokásos káromkodásokat, civakodásokat nem lehetett hallani. Mindannyian érezték, hogy nagy nap és nagy ünnep ez. Voltak, akik bejárták a barakkokat, hogy kellemes ünnepeket kívánjanak ismerőseiknek. Barátságos légkör töltötte be a rabtelepet. Itt mellékesen megjegyzem: a foglyok között jóformán sosem lehetett igazi barátságot tapasztalni, persze nem az ilyen felszínes cimboraságokról beszélek, hanem arra akarok rámutatni, hogy szinte párját ritkította, hogy valamelyik fegyenc kebelbarátságot kötött volna egy másikkal. A fegyházban az ilyen barátkozások jóformán nem léteztek, és ez igen figyelemreméltó jelenség, hiszen a szabad világban ez másképp van. Itt nálunk az egymás közti érintkezésben volt valami nyerseség, darabosság, persze voltak kivételek, de azok is bizonyos régen kialakult és megszabott formákhoz kötve. Én is elhagytam a barakkot. Alig-alig pirkadt, halványultak a csillagok. Fagyos, könnyű pára emelkedett az ég felé. A konyhakemencék kürtőjéből vastagon szállt a füst. A szembejövő foglyok egy része szívélyes és nyájas hangon kívánt boldog ünnepeket. Megköszöntem, és hasonlóképp válaszoltam. Köszöntöttek olyanok is, akikkel egyhónapi ittlétem óta soha egy szót sem váltottam.

A konyha küszöbén egy katonai barakkból való fegyenc ért utol, panyókára vetett ködmönnel. Már félúton kiabált felém: "Alekszandr Petrovics, Alekszandr Petrovics!" Szaladva igyekezett a konyhára. Megálltam, hogy bevárjam. Kerek képű, szelíd tekintetű, mindenkivel roppant szófukar, fiatal fiú volt, aki soha egyetlen szót sem váltott velem, és a legkisebb figyelemre se méltatott - azt sem tudtam, hogy hívják. Lihegve futott oda hozzám, megállt és együgyű, de boldog mosollyal mereven a szemembe nézett.

- Mit akar? - kérdeztem tőle nem kis meglepetéssel, ahogy elnéztem; ott állt előttem mosolyogva, s rám meresztette szemét, anélkül, hogy beszélni kezdene.

- De hiszen ünnep van... - motyogta, s észbe kapva, hogy nincs több mondanivalója számomra, sietősen folytatta útját a konyhára.

Megjegyzem, hogy ezek után soha többé nem jöttünk össze, jóformán sosem váltottunk szót egymással egész fegyházi tartózkodásom alatt.

Az izzó kemencék körül nagy volt a tolongás, a nyüzsgés a konyhában. Mindenki saját jószágára ügyelt; a szakácsok már főzték a kincstári ételt, mivel ezen a napon korábban kezdődött az ebéd. Senki sem látott evéshez, bár egyeseknek nagyon akarózott, de tisztelni kellett a szokást a többiek előtt. Várták a pópát, mivel csak a látogatása után lehetett megszegni a böjtöt. Egyébként, alig kezdett virradni, a kapun kívül már felhangzott a tizedes hívó szava: "Szakácsok!" Ez a kiáltás jóformán két óra hosszat percenként felhangzott. Azért hívták ki a konyhából a szakácsokat, hogy átvegyék a város minden pontjából a fegyházba küldött adományokat. Töméntelen kalácsot, kenyeret, túrós süteményt, mézeskalácsot, sajtos lepényt, palacsintát meg omlós teasüteményt küldtek. Úgy hiszem, nem akadt egyetlen kereskedő- vagy polgárház az egész városban, ahonnan a háziasszony ne küldött volna a kenyérből, hogy megvendégelje a "szerencsétlen" foglyokat a nagy ünnepen. Voltak igen bőkezű ajándékok, finomlisztből sütött fehér kenyerek, voltak jóval szerényebbek is, garasos kalács, hozzá egypár fekete lisztből sütött lepény egy cseppnyi tejföllel: szegény ember küldte utolsó falatját a még szegényebbnek. De mindent egyforma hálával fogadtak, nem tettek különbséget az adományok meg az adományozók között. Az ajándékot átvevő foglyok levették sapkájukat, meghajoltak, boldog ünnepeket kívántak, és az elemózsiát a konyhába vitték. Mikor a cipókból, süteményekből már egész halom gyűlt össze, behívták a barakkgazdákat, akik egyenlően szétosztották a barakkok közt. Mindez veszekedés, káromkodás nélkül történt: igazságosan és egyenlően. A mi részünket már hazaérve osztották szét; Akim Akimics meg egy másik fogoly végezte ezt a munkát. Saját kezűleg adták oda az adományt minden fogolynak. Egyetlen kifogás vagy irigykedő megjegyzés sem hallatszott, mindenki elégedett volt; még a gyanúja sem merülhetett fel, hogy az adományt elsikkasztják vagy igazságtalanul osztják szét. Miután Akim Akimics elvégezte dolgát a konyhában, ment a barakkba, hogy átöltözzön. Az öltözködést kellő méltósággal és ünnepélyességgel végezte, bekapcsolt minden kapcsot, majd utána azonnal imádkozni kezdett. Még szép számmal imádkoztak térdepelve, főleg az öregebbek. A fiatalok nemigen követték példájukat: inkább csak úgy állva keresztet vetettek, még ünnepnapon is. Akim Akimics az ima után odajött hozzám, és némi ünnepélyességgel boldog ünnepeket kívánt. Rögtön meghívtam teára, ő pedig meghívott malacpecsenyére. Rövidesen Petrov is beszaladt hozzám jó kívánságaival. Szemmel láthatóan már felhajtott a garatra. Bár lihegve érkezett, alig szólt egypár szót, mintegy várakozva álldogált előttem, aztán hamarosan otthagyott, és ment a konyhára.

Közben a katonai fegyencek barakkjában készültek a pópa fogadására. Ez a barakk másképpen volt berendezve, mint a többi, a priccsek a fal mentén húzódtak, és nem a helyiség közepén; az egész fegyházban ez volt az egyetlen helyiség, amelynek a közepét szabadon hagyták. Bizonyára azért rendezték be így, hogy szükség esetén itt gyűjthessék össze a fegyenceket. A barakk közepére asztalt állítottak, letakarták tiszta szőttessel, ikont tettek rá, és meggyújtották a mécsest. Végre megérkezett a pap a kereszttel és a szenteltvízzel. Előbb imádkozott és énekelt az ikon előtt, majd megállt a foglyokkal szemben, akik egyenként odaléptek, és áhítatosan megcsókolták a feszületet. A pópa ezután körbejárta a barakkokat, és meghintette őket szenteltvízzel. A konyhán megkóstolta és megdicsérte a kenyerünket, amelynek jó íze híres volt városszerte. A foglyok erre tüstént megajándékozták két frissen sült cipóval; azonnal odahívták az egyik rokkantat, hogy vigye el a lakására. A feszülettől éppoly áhítattal búcsúztak, mint ahogy fogadták. Röviddel később megérkezett a fegyház meg az erőd parancsnoka. Az erődparancsnokot a fegyencek szerették, sőt tisztelték. Az őrnagy kíséretében végigjárta a barakkokat, mindenütt kellemes ünnepeket kívánt, majd bement a konyhába, és megkóstolta a fegyházi káposztalevest. A leves ízletesre sikerült, hisz ezen a napon majdnem egy font húst utaltak ki minden fegyenc számára. Ezenkívül köleskása is készült, és volt benne zsír bőven. Az erődparancsnok távozása után az őrnagy elrendelte, hogy osszák ki az ebédet. A fegyencek igyekeztek elkerülni a szeme elől, nem szerették a szemüveg mögül kivillanó gyűlöletes pillantásait, melyek csak úgy cikáztak jobbra-balra, fürkészve, nem akad-e valamilyen fegyelmezetlenség, nem lát-e valahol rendbontót.

Elkezdődött az ebéd. Akim Akimics malacpecsenyéje pompásan sikerült. Képtelen vagyok megmagyarázni, hogyan történhetett, hogy az őrnagy távozása után alig öt perccel máris felbukkant egy csomó részeg ember, pedig az előbb valamennyien színjózanok voltak. Egyre több lett a mosolygó, ragyogó arc, előkerült a balalajka. A hegedűs lengyel már ott ballagott valamelyik dáridózó mögött, aki az egész napra felfogadta, és vidám tánczenét cincogott a fülébe. A beszéd egyre zajosabbá, egyre borgőzösebbé vált. Az ebéd azért különösebb rendbontás nélkül zajlott le. Mindenki jóllakott. Az idősebbek meg a tekintélyesebbek azonnal lefeküdtek aludni, így tett Akim Akimics is, aki úgy hitte, hogy ilyen nagy ünnepen feltétlenül illik szundítani egyet ebéd után. A sztarodubi óhitű apó rövid szundikálás után felmászott a kemencére, kinyitotta könyvét, és szinte megszakítás nélkül késő éjszakáig imádkozott. Nehéz szívvel nézte a "szégyent", ahogy ő nevezte a foglyok általános mulatozását. A cserkeszek letelepedtek a tornácra, és valamennyien kíváncsian, de bizonyos undorral nézték a részeg népséget. Nurra odajött hozzám. "Jaman, jaman![18] - mondotta, a tisztességes ember méltatlankodásával csóválva fejét. - Uh, jaman! Allah megharagszik!" Iszaj Fomics konok fensőséggel meggyújtotta gyertyáját a kis zugában, és munkához fogott, mintha tüntetőleg mutatni akarná, hogy ez nem az ő ünnepe. Imitt-amott elkezdődtek a kártyacsaták. A rokkantaktól nem féltek. Ám az ügyeletes altiszt miatt, aki bár jómaga is igyekezett szemet hunyni, mégis őrszemet állítottak. Az ügyeletes tiszt egész nap mindössze háromszor nézett be a fegyházba. Még be sem jött, a részegek elbújtak, s a kártyázást is abbahagyták, noha a tiszt nem óhajtotta észrevenni a kisebb szabálysértéseket. Hisz ezen a napon a részegség is csak kisebb szabálysértésnek számított. Szép lassacskán az egész nép mulatni kezdett. Már egy-ketten össze is vesztek. Megjegyzem, a többség mégis józan maradt, így hát volt kinek ügyelnie a duhajkodókra. A mulatozók viszont mérték nélkül ittak. Gazin elemében volt. Önelégült ábrázattal járkált a helyén, a barakk falában, egy titkos helyen őrzött pálinkáját már nyíltan a priccse alatt tartotta, és kaján nevetéssel fogadta a kunyeráló szeszfogyasztókat. Jómaga józan volt, egy cseppet sem ivott. Úgy döntött, hogy miután a foglyok zsebéből már minden pénzt kiszedett, az ünnep végén kezdi el a dőzsölést. A barakkokban dalolni kezdtek. A mámor már ködös kábultságba csapott, és a dalolástól nem voltak messze a könnyek. Sokan panyókára vetett bekecsben, délceg tartással sétálgattak, pengetvén balalajkájuk húrjait. A szigorítottak nyolc főből álló kórust szerveztek. Szépen daloltak balalajka- és gitárkísérettel. Kevés igazi népdalt énekeltek. Csupán egy igen vidám nótára emlékszem.

Eladó lány vagyok,
Este mulatoztam...

Itt hallottam először ennek a dalnak egy újabb változatát, amit addig nem ismertem. A dal végét megtoldottak néhány sorral:

A fiatal menyecskének
Rendben van a háza,
Tiszta a kanala,
A leves a tálba.
Ragyog a küszöbje,
Megsült a kalácsa...

Legtöbbször a közismert, úgynevezett fegyencdalokat énekelték. Az egyik, "Úgy esett..." kezdetű, humoros formában mondja el, hőse hogyan élt és mulatozott, mint valami nagyúr a szabad világban, de most lakat alá került. Elmondja, hogy azelőtt "pezsgőt habzsolt madártejjel", most pedig:

Vízben főtt káposzta az én eledelem,
Annyit zabálhatok, hogy eláll a fülem...

Gyakran énekelték ezt a jól ismert dalt is:

Legény koromban vígan éltem,
Kapitálisom is volt meg pénzem,
Elúszott a kapitális meg a vagyon,
Itt élek most immár rabon...

És így tovább. Csakhogy itt a fegyházban a "kapitális" szó helyett "kopitálist" mondtak. A "kopity": "kuporgatni" szóból vezették le a kapitálist; bánatos hangon fújták. Volt egy eredeti fegyencdal is, amely szintén eléggé közismert.

Alig pirkad még a hajnal,
Ébresztőre szól a dob,
Kinyitja az őr az ajtót,
Megjönnek a hadnagyok.

Nem tudják azt, hogyan élünk
Mink itt a négy fal megett,
De velünk a nagy Jóisten,
Elvesznünk hát nem lehet... stb.

Énekeltek egy másik még szomorúbb dalt is, amelynek egyébként gyönyörű volt a melódiája, bizonyára fegyenc szerezte az eléggé érzelgős és ügyetlen szövegre. Ma már csupán néhány sorára emlékszem.

S nem látja meg többé szemem
Azt a földet, hol születtem,
Ártatlanul szenvedek itt
Ezer kínt örök időkre.

Háztetőn huhog a bagoly,
Hangja szétszáll az erdőben,
Szívem szomorúan szorong,
Nem leszek én többé ottan.

Ezt a nótát gyakran énekelték nálunk, de sohasem kórusban, mindig egyedül. Szabad időben megesett, hogy egyik-másik fogoly kiült a barakk tornácára, fejét tenyerébe hajtotta, eltöprengett, aztán magas fejhangon énekelni kezdett. Majd megszakadt az ember szíve, ahogy hallgatta. Sok jó hangú ember volt ott a fegyházban.

Lassacskán alkonyodni kezdett. A részeg duhajkodás, a mulatozás szomorúságba, keserűségbe, nyomasztó füstbe fulladt. Aki még egy órával azelőtt kacagott, most részegen zokogott egy sarokban. Voltak, akik már egymásnak is mentek. Egyesek sápadtan, lábukon alig állva, tántorogtak a barakkban, és belekötöttek társaikba. Akik jól bírták az italt, barátot kerestek, hogy kiönthessék lelküket, és elsírhassák részeg bánatukat, de mindhiába. Ez a szerencsétlen népség mind egy szálig szeretett volna örülni, szerette volna vidáman eltölteni a nagy ünnepet - de Uramisten, mily nehéz és szomorú nap volt ez jóformán mindegyikük számára! Estére mindegyikük csalódottnak érezte magát.

Petrov két ízben is beszaladt hozzám. A nap folyamán nagyon keveset ivott, és majdnem józan volt, de az utolsó pillanatig titkon várt valamire, várta, hogy történjék valami rendkívüli, ünnepi, vidító dolog. Bár nem beszélt erről, de látszott a szemén, hogy feltétlen számít rá. Fáradhatatlanul járt egyik barakkból a másikba. Ám a részegeskedésen, zagyva káromkodáson és a mámortól kábult fejeken kívül semmi egyébbel nem találkozott. Szirotkin csinosan megmosdva feszített új piros ingében, járta a barakkokat, és naiv bizakodással mintha ő is várt volna valamit. A barakkokban elviselhetetlen és undorító lett minden. Persze sok mulatságos dolog is akadt, de én valahogy szomorú voltam, sajnáltam valamennyi társamat, nyomasztó és fojtogató érzés volt közöttük lennem.

Amott két fegyenc azon vitatkozik, ki vendégelje meg a másikat. Látszik, már régen vitatkoznak, sőt előzőleg össze is vesztek. Az egyik hosszabb idő óta feni a fogát a másikra. Panaszkodik, és nehezen forgó nyelvvel igyekszik bebizonyítani, hogy a másik igazságtalanul bánt el vele: a múlt év farsangján eladtak valami bekecset, és eldugták valahová a pénzt... A vádaskodó magas, izmos, távolról sem ostoba, békés fickó, de ha részeg, igyekszik mindenkivel barátkozni, hogy kiönthesse bánatát. Mintha csakis azért káromkodna és követelőzne, hogy utána még jobban összebarátkozzon ellenfelével. A másik zömök, kerek képű, ravasz és fürge fickó. Meglehet, a társánál is többet ivott, de alig fogott rajta az ital. Kemény ember, és gazdagnak mondják, de most valami okból nem tartja tanácsosnak felingerelni hirtelen haragú barátját, és odavezeti a csaplároshoz; a barátja erősködik, hogy kötelessége megvendégelni, "ha igazán becsületes ember".

A csapláros bizonyos tisztelettel néz a vevőre, és csipetnyi megvetéssel az indulatos barátra, aki nem a saját, hanem a másik számlájára iszik. Előszedi a pálinkát, és teletölt egy bögrét.

- Úgy ám, Sztyopka, ezzel te tartozol - mondja a heveskedő barát, látván, hogy a másik megadta magát -, ez a kötelességed.

- Kár itt koptatnom veled a nyelvem! - ránt vállat Sztyopka.

- Nincs igazad - kardoskodik az első, s átveszi a bögrét a csaplárostól -, mivel te nekem pénzzel tartozol; egy fikarcnyi lelkiismeret sincs benned, még a szemed sem a tiéd, azt is adósságra vetted! Aljas vagy, Sztyopka, mondhatom; egyszóval, aljas!

- Mit háborogsz, kilöttyented a pálinkát! Ha már megtiszteltek és adnak, hát igyál! - kiáltott a kocsmáros a heveskedő barátra. - Nem vigyázhatok rád holnapig!

- Megiszom én, mit kiabálsz! Kellemes ünnepeket, Sztyepan Dorofejics! - fordult Sztyopkához udvariasan, könnyed meghajlással; már elfelejtette, hogy fél perccel előbb lehordta a barátját. - Élj száz évet jó egészségben, azon túl, amit eddig éltél! - Felhajtotta az italt, krákogott, és megtörölte a száját. - Azelőtt, cimborák, jól bírtam én a pálinkát - jegyezte meg fontoskodva, mintha közönséghez és nem egy személyhez intézné szavait -, de hiába, az évek... Köszönöm, Sztyepan Dorofejics.

- Nincs mit.

- Ide hallgass, Sztyopka, noha voltaképpen aljas embernek tartalak, mégiscsak azt mondom...

- Ide figyelj, te részeg disznó, én meg ezt mondom neked... - vágott szavába Sztyopka türelmét vesztve. - Jegyezd meg minden szavam; osszuk ketté a világot, egyik fele a tied, a másik meg az enyém. Eriggy, és többet ne kerülj a szemem elé! Torkig vagyok veled!

- Hát nem adod meg a pénzt?

- Miféle pénz jár neked, te részeg fickó?

- Ej, a másvilágon magad jössz majd, hogy megadd, de nem fogadom el! Hiszen munkából, verejtékből származik az a dohány, attól kérgesedett meg a tenyerem is. Torkodon akad az én ötösöm a másvilágon.

- Eriggy az ördögbe!

- Mit kergetsz; nem vagyok a szekeredbe fogva.

- Lódulj, lódulj!

- Gazember!

- Fegyenc!

S ismét rákezdték a káromkodást, még hevesebben, mint a pálinkázás előtt.

Amott a priccsen két barát ül félrehúzódva: az egyik magas, széles vállú, jó húsban levő, igazi hentes típus, arca vörös; megindultságában sírás kerülgeti. A másik csenevész, sovány, hosszú orra mintha csöpögne, apró disznószemét a földre szegezi. Politikáért van itt, és művelt ember. Valamikor írnok volt, és barátját kissé felülről kezeli, amit a másik titokban igen rossz néven vesz. Egész nap együtt ittak.

- És képzeld, volt hozzá mersze! - kiabál a jó húsban levő barát, és baljával erősen rázogatja az írnok fejét. Arról van szó, hogy egy bizonyos illetőnek "volt hozzá mersze" megütni őt. A jó húsban levő, aki civilben altiszt volt, titokban irigyli kebelbarátját, és mindketten keresett szavakkal igyekeznek fitogtatni műveltségüket egymás előtt.

- Én viszont csak azt mondhatom neked, nincs igazad... - kezdi tudálékos hangon az írnok, s fontoskodva, makacsul egyre a földet nézi, szemét nem emelné barátjára.

- De hisz megütött, hallod! - szakítja félbe a barátja, s még jobban ráncigálja cimboráját. - A kerek földön csak te maradtál nekem egyedül, hallod-e? S ezért egyedül neked mondom: megütött!...

- Én meg ismétlem: az ilyen savanyú magyarázkodás csak szégyent hoz a fejedre, kedves barátom! - ellenkezik az írnok vékony, udvarias hangján. - Inkább ismerd be, hogy ez az egész korhelyeskedés csak a te ingatag jellemed miatt...

A testes barát meginogva hátradől, részeg tekintete ostobán tapad az önelégült írnokocskára, aztán teljesen váratlanul öklével belevág az írnok kis arcába. Ezzel ér véget az egész napi barátság. A kedves barát eszméletlenül fekszik a priccs alatt.

Belép a barakkba egyik ismerősöm a szigorított osztályról, egy végtelenül jó lelkű, vidám, jó eszű és ártalmatlan mókacsináló, de szemre roppant együgyű fickó. Ő az, aki a fegyházban töltött első napon a konyhán kereste, hol lakik a gazdag ember, önérzeteskedett, s megteázott velem. Negyven év körüli, vastag ajkú ember, nagy orra tele pattanással. Kezében balalajka, s hanyagul pengeti húrjait. Mögötte, mint valami uszályhordozó, rendkívül apró termetű, nagy fejű fogoly lép be, akit mindeddig alig ismertem. Egyébként rá se hederít soha senki. Amolyan furcsa, bizalmatlan, örökké hallgatag és komoly ember; a szabóműhelybe jár dolgozni, szemlátomást igyekszik zárkózottan élni, és kerülni az érintkezést.

Most berúgott, és árnyékként tapadt Varlamovhoz. Egy lépést se tágított tőle, izgatottan hadonászott, öklével verdeste a falat, a priccset, majdnem sírt. Úgy rémlett, Varlamov ügyet se vet rá, mintha ott se volna a közelében. Érdekes, eddig ez a két ember egyáltalán nem érintkezett egymással; foglalkozásukban, természetükben nem volt semmi közös, ami összefűzhette őket. Másfajta kategóriába is tartoztak, és külön barakkban laktak. A kis termetű foglyot Bulkinnak hívták.

Varlamov megpillantott, és mosolyogva rám villantotta fogát. Ott ültem a priccsemen, a kemence mellett. Megállt előttem, egy ideig tűnődött valamin, megtántorodott, tétova léptekkel közelebb lépett hozzám, aztán helykén kihúzta magát, halkan megpengette a húrokat, és csizmájával ütögette a nótához a taktust:

Kerek arcú, fehér arcú
Csicsergő és cinke hangú
Az én babám!

Simul rajt' az atlaszruha
A sok gyönyörű cicoma,
Tündérszép leány.

Úgy látszott, ez a dal kihozta sodrából Bulkint; hadonászni kezdett, és a többiekhez fordulva felkiáltott:

- Minden hazugság, barátaim, minden hazugság! Nincs egy igaz szava, egyre hazudik!

- Minden jót az öregecske Alekszandr Petrovicsnak! - szólalt meg Varlamov, kaján nevetéssel fürkészte a szemem, és olyan közel jött hozzám, mintha meg akarna csókolni. Részeg volt. Ezt a mondást, hogy "Minden jót az öregecskének..." Szibéria-szerte megtiszteltetésként használja az egyszerű nép, még akkor is, ha egy húszéves emberhez szólna. Az "öregecske" szó különös tiszteletet, megbecsülést, sőt, hízelgést jelent.

- Nos, mi újság, Varlamov? Hogy él?

- Csak úgy, egyik napról a másikra. Aki örül az ünnepnek, az már pirkadatkor részeg; így hát bocsánatot kérek! - Kissé énekelve beszélt.

- Fecsegés! Már megint hazudozik! - kiáltotta Bulkin, és elkeseredetten verte öklével a priccset, de Varlamov úgy viselkedett, mint aki fogadalmat tett, hogy rá se hederít; magatartásában volt valami komikus vonás, hiszen Bulkin már reggel se szó, se beszéd hozzá csatlakozott, csupán csak azért, mert nézete szerint Varlamov "szüntelenül hazudik". Úgy követte, mint az árnyék, belekapaszkodott minden szavába, véresre verte a kezét a falon meg a priccsen, és láthatóan szenvedett attól a meggyőződéstől, hogy Varlamov "szüntelenül hazudik"! Ha van haj a fején, bizonyára azt is kitépi elkeseredésében. Mintha kötelezettséget vállalt volna, hogy feleljen Varlamov minden tettéért, mintha az ő lelkiismeretén száradna társa valamennyi hibája. De éppen az volt a komikus, hogy Varlamov rá sem nézett.

- Minden hazugság, minden hazugság, minden hazugság! Egyetlenegy szava sem igaz! - kiabált Bulkin.

- Hát neked mi közöd hozzá? - kérdezték nevetve a foglyok.

- Jelentem magának, Alekszandr Petrovics, hogy valaha igen szép ember voltam, és roppant szerettek a lányok... - szólalt meg hirtelen, minden bevezetés nélkül Varlamov.

- Hazudik, megint hazudik! - vágott szavába sipítva Bulkin.

A foglyok kacagtak.

- Én meg csak úgy illegettem magam előttük piros ingben, vasalt nadrágban; csak úgy heverészgettem, akár a gróf Butykos, azaz részegen, mint a csap, egyszóval, ahogy parancsolja!

- Hazudik! - kiáltja határozottan Bulkin.

- Akkoriban kétemeletes kőházat örököltem apámtól. Két esztendő elég volt, hogy a két emelet elússzon, csupán a kapu maradt meg, az is kapufélfa nélkül. Mert hát a pénz, akár a galamb: ide repül, oszt újra elrepül!

- Hazudik! - kiáltotta még határozottabban Bulkin.

- Egyszer az jutott eszembe, hogy küldök innen egy könnycseppet a rokonoknak, hátha juttatnak egy kis pénzt. Annak idején azt mondták, hogy nem a szüleim nyomdokában járok. Nem tisztelem őket! Immár hetedik esztendeje, hogy a levelet elküldtem.

- S nem jött válasz? - kérdeztem nevetve.

- Dehogy - felelte, aztán ő is elnevette magát, és egyre közelebb tolta orrát arcomhoz. - Tudja, Alekszandr Petrovics, van itt egy szeretőm...

- Magának? Szeretője?

- Onufrijev nem régen mondta is: "Nem baj, ha az enyém ragyás, csúf, de annál több ruhája van; a tiéd szép, de koldus, tarisznyával jár."

- És igazat mondott?

- Igazat hát. Koldusasszony! - válaszolt, és néma nevetés rázta; a barakkban szintén kacagni kezdtek. Valóban mindenki tudta, hogy összeállt valami koldusasszonnyal, és fél év alatt mindössze tíz kopejkát adott neki.

- Nos, mit akar még? - kérdeztem, s már szerettem volna megszabadulni tőle.

Egy darabig hallgatott, esdeklő pillantást vetett rám, és gyengéden így szólt:

- Ez okból nem tisztelne meg egy kupicáravalóval? Higgye el, Alekszandr Petrovics, ma egész nap csak teát ittam - tette hozzá meghatottan, mikor átvette a pénzt -, úgy felpüffedtem tőle, hogy alig szuszogok, s a hasamban úgy lötyög a lé, mint egy palackban...

Mikor átvette a pénzt, Bulkin erkölcsi felháborodása a legfelsőbb fokra hágott, veszettül hadonászott; majdnem sírt.

- Emberek, Isten teremtményei! - kiáltott dühöngve az egész barakknak. - Nézzenek rá! Mindig csak hazudik! Akármit mond, tiszta hazugság!

- Hát neked mi közöd hozzá? - kiáltották a foglyok, akiket meglepett ez a düh. - Ostoba ember vagy te!

- Nem hagyom hazudozni! - kiabált Bulkin, szeme szikrázott, és öklével teljes erőből verte a priccset. - Nem akarom, hogy hazudjon!

Mindenki kacagott. Varlamov fogta a pénzt, meghajolt előttem, és kisietett a barakkból, természetesen a kocsmároshoz. Úgy tetszett, ekkor veszi észre először Bulkint.

- Nos, gyerünk! - szólt oda hozzá, s megállt a küszöbön, mintha valóban szüksége lenne rá. - Te holdkóros! - tette hozzá megvetően, maga elé engedte az elkeseredett Bulkint, és újra pengetni kezdte a balalajkát... De hát miért is írjam le tovább ezt a poklot! Nagy nehezen véget ért a fojtogató nap. A fegyencek nehéz álomba merülnek a priccseken, valamennyien még többet, még hangosabban beszélnek álmukban, mint a többi éjjelen. Egy-egy sarokban még folynak a kártyacsaták. A régen áhított ünnep elmúlt. Holnap újra hétköznap, újra munkába kell menni...

 

11. A színielőadás

Az ünnepet követő harmadnapon este tartották meg az első előadást a színházunkban. A készülődés bizonyára jó sok munkát adott, de a színészek mindent magukra vállaltak, úgyhogy mi, a többiek, azt sem tudtuk, hogyan áll az ügy, mi történik. Jóformán nem is sejtettük, mit adnak elő. Ezen a három napon a színészek munkába menet azon mesterkedtek, hogy minél több jelmezt szerezzenek. Baklusin, ha találkoztam vele, csak elégedetten pattintott ujjával. Úgy látszik, a fegyházparancsnok őrnagyot is megszállta a jó szellem. Egyébként fogalmunk sem volt róla, hogy tud-e a színházról, s ha tud, vajon hivatalosan beleegyezett, vagy úgy döntött, hogy hallgat, legyint egyet erre a fegyencszeszélyre, és csak azt követeli, hogy minden lehetőleg rendben menjen. Én azt hiszem, tudott a színházról, lehetetlen, hogy ne tudott volna róla. De nem akart beleavatkozni, megértette, hogy rosszabb lesz, ha betiltja. A foglyok rakoncátlankodnak, részegeskednek, sokkal jobb, ha valami leköti őket. Tulajdonképpen csak azért tételezek fel ilyesfajta okoskodást az őrnagyról, mert ez lenne a legtermészetesebb, a legigazabb és legésszerűbb. Még így is mondhatnám: ha ünnepnapokon a foglyoknak nem lenne színházuk vagy valami ehhez hasonlatos elfoglaltságuk, akkor magának a parancsnokságnak kellene kigondolnia valamit. A mi őrnagyunknak azonban homlokegyenest ellenkező észjárása volt, mint a többi embertársának, s bizony meglehet, nagy vétket veszek magamra, mikor feltételezem, hogy tudott a színielőadásról, és megengedte. A magafajta ember belső kényszertől űzve mindenütt tönkretett valakit, elszedett valamit, megfosztott valakit jogaitól - egyszóval, valahol "rendet kellett csinálnia". Városszerte híres volt erről a természetéről. Mit törődött ő azzal, hogy éppen az ilyen megszorítások szülhették a rendetlenséget a fegyházban. A rendbontásra van büntetés - okoskodnak a mi őrnagyunkhoz hasonló emberek -, és az ilyen csirkefogó fegyencnépségnél egyedül a szigorúság meg a törvény szakadatlan, betű szerinti érvényesítése vezethet eredményre! A törvénynek ezek a tehetségtelen végrehajtói egyáltalán nem értik, és képtelenek megérteni, hogy a törvény szó szerinti, a törvény szellemének megértése nélküli, lelketlen végrehajtása szükségszerű rendbontáshoz vezet, és soha máshoz nem is vezetett. "A törvény előírja, mi kell még?" - mondják az ilyenek, és őszintén elcsodálkoznak, ha a törvényen kívül józan észt és tiszta fejet is követelnek tőlük. Sokan közülük különösen ez utóbbit tekintik feleslegesnek, és felháborító fényűzésnek, megszorításnak és türelmetlenségnek tartják.

Akárhogy történt is, a vezető altiszt nem szegült szembe a foglyokkal, és azoknak egyéb sem kellett. Határozottan állíthatom; a rabok hálaérzetének köszönhető, hogy a fegyházban egyetlen rendbontás sem történt az ünnepek alatt: nem fordult elő egyetlen rossz végű civakodás, egyetlen lopás sem. Magam is szemtanúja voltam, hogyan csillapították maguk a fegyencek a garázda vagy veszekedő elemeket, arra való hivatkozással, hogy betilthatják a színielőadást. Az altiszt a foglyok szavát vette, hogy jól viselkednek, és minden csendben zajlik le. Örömmel egyeztek bele, és ígéretüket szentül betartották; hisz az is hízelgett nekik, hogy adnak a szavukra. Egyébként hadd jegyezzem meg, hogy az engedélyezés semmilyen áldozatot nem követelt a parancsnokság részéről. Az előadás helyét nem kerítették be előre: a színpadot alig negyedóra leforgása alatt összeállították, illetve szétszedték. Az előadás másfél órát tartott - s ha felülről váratlanul parancs jön az előadás berekesztésére, egy pillanat alatt végre is hajtották volna. A jelmezek a foglyok ládáiban voltak eldugva, de mielőtt még elmondanám, hogyan rendezték be a színpadot meg a nézőteret, és milyenek voltak a jelmezek, egypár szót szólok a műsorról, vagyis arról, hogy mit szándékoztak játszani.

Írott színlap tulajdonképpen nem volt, bár a második vagy harmadik előadás alkalmából a tiszt urak és általában a színházunkat megtisztelő nemes látogatók számára megjelent egy Baklusin által készített műsor. Az urak közül rendszerint megjelent az őrtiszt, és egy alkalommal benézett maga az ügyeletes tiszt is. Egy ízben eljött a műszaki elöljáró; az ilyen látogatók számára készült a színlap. A foglyok azt remélték, hogy a fegyházi színielőadás híre eljut az erődbe, sőt a városba is, annál is inkább, mert a városban nem volt színház. Csupán műkedvelők rendeztek nagy néha egy-egy előadást. A fegyencek úgy örültek a legkisebb sikernek is, akárcsak a gyerekek, még kérkedtek is vele. "Ki tudja - gondolták és mondogatták egymás között -, meglehet, tudomást szerez róluk a legfelső parancsnokság, eljönnek és megnézik, és akkor majd meglátják, milyenek is a fegyencek. Ez nem amolyan közönséges katonaszínház úszó csónakokkal, ahol a medvéket meg a kecskéket bábukkal helyettesítik: itt színészek, igazi színészek játszanak uraknak való komédiát; ilyen színház még a városban sincs. Azt mondják, Abroszimov tábornoknál rendeztek egyszer előadást, és talán rendeznek is még; nos meglehet, hogy a jelmezek ott jobbak voltak, de ami a dikciót illeti, nem hisszük, hogy lepipálnák a mieinket! Hírünk tán a kormányzóig is eljut - mert hát az ördög néha furcsa tréfákat űz -, és maga a kormányzó is eljön, hogy megnézzen minket. Hiszen a városban nincsen színház..." Egyszóval, a foglyok képzelete az ünnepek alatt - különösen az első nap sikere után - egyre magasabbra szárnyalt, már jutalmazásokról meg büntetéscsökkentésekről ábrándoztak, bár maguk is kedélyesen nevettek ezen. Egyszóval, gyerekek voltak, teljesen gyermekiek, annak ellenére, hogy egyik-másik gyerek már a negyvenedik évét taposta. Noha nem volt színlap, nagyjából mégis megtudtam a tervbe vett előadások műsorát. Az első darab címe: "Filatka és Miroska vetélkedése." Egy héttel az előadás előtt Baklusin már nagyban dicsekedett nekem, hogy Filatka szerepét, amelyet ő vállalt magára, úgy játssza, hogy még a szentpétervári színházban sem láttak különbet. Járta a barakkokat, és szégyenkezés nélkül, de teljes jóhiszeműséggel, szüntelen dicsekedett; néha váratlanul kivágott valami "színpadit", vagyis előadott egy-egy jelenetet a saját szerepéből, és akár mulatságos volt, akár nem, az előadásán mindenki hahotázott. Meg kell adni, a foglyok méltóságteljesen viselkedtek: Baklusin dicsekvéseit és a műsorra vonatkozó elbeszéléseit csakis a fiatal zöldfülűek hallgatták nyílt elragadtatással, no meg a foglyok legtekintélyesebbjei, akik bátran kinyilváníthatták érzéseiket, akár a legnaivabbak (vagy a fegyházi fogalmak szerint a legilletlenebbek) legyenek is azok. A többiek némán fogadták Baklusin hírverését; igaz, hogy nem ítélték el, nem vitatkoztak, de a színielőadásra vonatkozó híreket igyekeztek közömbösen, sőt bizonyos lenézéssel fogadni. Csupán az utolsó időben, úgyszólván az előadás napján kezdtek valamennyien érdeklődni: mi lesz? Hogy állnak a szereplők? Mit forral a fegyházparancsnok? Sikerül-e megtartani, mint két évvel ezelőtt? És így tovább. Baklusin azt állította, hogy nagyszerűen válogatták ki a színészeket. Mindegyik "teli-találat". Sőt, még függöny is lesz. Elmondta, hogy Filatkin menyasszonyának szerepét Szirotkin játssza - majd meglátja, milyen női ruhában! - mondta kacsintva, és csettintett nyelvével. A jótékony földbirtokosasszonyon fodros ruha és prémgallér lesz, kezében napernyő, a jótékony földbirtokos vállrojtos tiszti zubbonyban és sétapálcával a kezében jelenik meg a színen. Majd ezt követi egy másik drámai színdarab: "A falánk Kedril." A cím roppant felkeltette érdeklődésemet; de akárhogy faggattam is, erről a darabról semmit sem tudtam meg, csupán annyit, hogy nem könyvből tanulták, hanem "kéziratból"; a darabot a külvárosban lakó obsitos altiszttől szerezték, aki valamelyik katonaszínpadon bizonyára maga is játszott benne. Valóban, nálunk Oroszországban, a távoli városokban és kormányzóságokban teljesen ismeretlen színdarabok forognak közkézen, jószerivel sosem jelentek meg nyomtatásban, ki tudja, honnan bukkantak elő, és Oroszország bizonyos vidékein nélkülözhetetlen kellékei minden népi színháznak.

Itt álljunk meg: azt mondtam, "népi színház". Nagyon jó lenne, ha kutatóink közül valaki újra és az eddigieknél sokkal alaposabban hozzáfogna a népi színház tanulmányozásához, hiszen ez a színház él, létezik, és meglehet, nem is annyira lebecsülendő. Nem akarom elhinni, hogy mindaz, amit később a börtönszínházunkban láttam, csakis fegyencek műve lett volna. Feltétlenül hagyományokra támaszkodott, és kialakult fogásokat s felfogást vett át, amelyek nemzedékről nemzedékre, a régi emlékek kapcsán folytatódnak. A gyökereket katonák, gyári munkások, városi munkások, sőt egynéhány eldugott kisváros polgárai körében kellene keresni. A színjátszás eme hagyományai a falvakban is fennmaradtak, a kormányzósági városokban pedig a nagybirtokos nemesség házi cselédsége körében. Sőt, hitem szerint Oroszországban sok régi színdarab főleg a földbirtokosok házi cselédsége révén terjedt el, és ők is írták őket. A hajdani földbirtokosoknak és moszkvai uraknak jobbágyszínészekből toborzott saját színházuk volt. És éppen ezekben a színházakban sarjadt ki a mi népi színjátszásunk, amelynek művészi vonásai elvitathatatlanok. Ami pedig "A falánk Kedril"-t illeti, bármennyire szerettem volna, előzőleg semmit sem sikerült megtudnom róla, kivéve talán azt, hogy a színen megjelennek a gonosz szellemek, és Kedrilt a pokolba viszik. De honnan származik a Kedril név, és végül mért Kedril és nem Kirill? Orosz vagy külföldi eredetű ez a színdarab? Erre se kaptam választ. Utolsóként "zenés pantomimot" mutatnak be. Természetesen igen kíváncsi voltam. A színjátszó csoport tizenöt főből állt, valamennyi élénk, eleven, talpraesett fickó. Állandóan bifláztak, néha a barakkok mögött próbáltak, titkolóztak, sugdostak. Egyszóval, rendkívüli és váratlan meglepetést tartogattak mindenkinek.

Hétköznapokon a barakkokat korán bezárták: alighogy beesteledett. A karácsonyi ünnepek alkalmából kivételt tettek, az esti takarodóig nyitva hagyták az ajtókat. Ezt a kedvezményt tulajdonképpen a színielőadás kedvéért tették. Az ünnepek alatt, rendszerint úgy estefelé, mindennap küldöttség ment az őrtiszthez azzal az alázatos kéréssel: "Engedélyezze a színházat, és a barakkokat lehetőleg minél tovább tartsák nyitva", hozzátévén, hogy előző nap is rendeztek előadást, a barakkok soká nyitva maradtak, de rendetlenség nem fordult elő. Az őrtiszt így okoskodott: "Rendbontás valóban nem történt tegnap; s ha szavukat adják, hogy ma sem lesz, bizonyára vigyázni fognak egymásra, erősebb ez mindennél, no meg, ha nem engedélyezem az előadást (hisz ki ismeri ki magát rajtuk? Fegyencnépség!), dühükben valami aljasságra vetemednek, és bajt okoznak az őrségnek." Végül az is számított, hogy az unalmas szolgálatot megélénkítheti a színielőadás, mégpedig nem is holmi katonaszínház, hanem fegyházi, s a fegyencnépség eléggé érdekes: mulatságos lesz végignézni. Az őrtisztnek pedig mindig jogában áll a fegyházba benézni.

Ha betoppan az ügyeletes ellenőrző tiszt azzal, hogy: "Hol az őrparancsnok?" - szinte magától adódik az egyenes válasz, az igazolás: "Bent van a fegyházban, létszámellenőrzést tart, bezárja a barakkokat." Ilyenképpen az ünnepek alatt az őrtiszt minden este engedélyezte az előadást, és takarodóig nyitva hagyta a barakkokat. A foglyok már eleve tudták, hogy az őrség nem fog okvetetlenkedni. Efelől nyugodtak voltak.

Röviddel hat óra után bejött értem Petrov, és együtt indultunk az előadásra. A mi barakkunkból, a csernyigovi óhitűt meg a lengyeleket kivéve, jóformán mindenki oda ment. A lengyelek csak január negyedikén, az utolsó előadáson szánták rá magukat, hogy eljöjjenek, miután meggyőzték őket, hogy jól és vidáman fogják magukat érezni, és semmi veszély nem fenyegeti őket. A lengyelek visszautasító magatartása cseppet sem ingerelte a fegyenceket: január negyedikén igen udvarias fogadtatásban részesültek, s a legjobb helyekre ültették őket. Ami a cserkeszeket és különösen Iszaj Fomicsot illeti, számukra a színielőadás igazi gyönyört jelentett. Iszaj Fomics minden alkalommal három kopejkát, sőt az utolsó nap tíz kopejkát tett a tányérra, arca csak úgy sugárzott a boldogságtól. A színészek a közönség között tányéroztak az előadás költségeire, no meg a szereplők megerősítésére; mindenki annyit adott, amennyit tudott. Petrov biztosított, hogy bármennyire zsúfolt lesz a terem, nekem a legjobb helyet adják, mert én vagyonosabb vagyok a többieknél, és bizonyára többet is adok, no meg én értek legjobban a színházhoz. Így is történt. De előbb hadd írjam le a termet és az előadás rendezését.

A műsort a katonai fegyencek tizenöt lépés hosszú barakkjában tartották. Az udvarról a tornácra, a tornácról a pitvarba és onnan a barakkba lehetett bejutni. Mint már említettem, ez a hosszú barakk különlegesen volt megépítve: a priccsek a fal mellett húzódtak, így hát a helyiség közepe szabadon maradt. A barakk tornác felőli részét szánták a nézőknek; a másik felét, amely közvetlenül egy másik barakkhoz csatlakozott, a színpad számára jelölték ki. Az első pillantásra a függöny ejtett bámulatba. Vagy tíz lépés hosszan feszült a barakk széltében. Olyan fényűző volt, hogy valóban csodálatot keltett. Olajfestékkel festett fák, lugasok és csillagok díszlettek rajta. Mindenféle új meg ócska vászondarabokból tákolták össze, mindenki adott és áldozott rá valamit. Elnyűtt kapcákból meg ingekből összevarrott nagy vászon volt; ahová már nem jutott ilyen holmi, egyszerűen papírral pótolták, amelyet hivatalokban és irodákban szintén darabonként kunyeráltak össze. Festőink - közöttük is elsősorban "Brjullov", vagyis A. - remekeltek. A hatás bámulatos volt. Ez a fényűzés még a legmogorvább, a legzsörtölődőbb rabokat is megörvendeztette, és a leghevesebbek, legtürelmetlenebbek is egytől egyig kisgyerekké váltak az előadás pillanatában. Mindenki roppant elégedett, sőt büszkén elégedett volt. A világítást néhány, rövid darabokra vágott faggyúgyertya szolgáltatta. A függöny előtt a konyhából hozott két pad, s a padok előtt az altiszti szobából kölcsönvett három-négy szék állott. A székeket arra az esetre hozták be, ha netalán magasabb rangú tiszt jelennék meg. A padokat az altiszteknek, a műszaki írnokoknak és munkavezetőknek meg az egyéb, nem tiszti rangban levő személyeknek tartották fenn arra az esetre, ha benéznének a fegyházba. Így is történt: az ünnepek alatt ki nem fogytunk kívülálló látogatókból, egyik este többen, másik este kevesebben jöttek el, de az utolsó előadáson egyetlen szabad hely sem maradt a padokban. A padok mögött helyezkedtek el a foglyok, akik a vendégek iránti tiszteletből hajadonfőtt álltak zekében vagy bekecsben, bár a helyiségben nyomasztó, párás volt a levegő. Persze nagyon kevés hely jutott a raboknak. A hátsó sorokban egy tűt nem lehetett volna leejteni, elfoglaltak minden priccset, a kulisszák közeit is, sőt az állandó színházkedvelők között akadtak olyanok is, akik a másik barakkból, a hátsó kulisszák mögül nézték az előadást. A barakk első felében egymás hegyén-hátán szorongtak, s a tülekedés meg a zsúfoltság majdnem felért azzal, amit nemrégiben a fürdőben láttam. A pitvarajtó nyitva maradt, és a húszfokos hideg ellenére ott is tolongtak a nézők.

Minket, Petrovot meg engem, azonnal előreengedtek, közvetlen a padok mögé, ahonnan sokkal jobban lehetett látni, mint a hátsó sorokból. Bennem részben a tapasztalt színházlátogatót, a műértőt látták, észrevették, hogy Baklusin egész idő alatt tanácskozott velem, és tisztelettel viseltetik irántam; így hát kijár nekem a tisztesség meg a hely.

A foglyok látszólag a legnagyobb mértékben hiú és felületes emberek, de mindez csak magukra vett póz. Gúnyolódhattak rajtam, látván, hogy milyen haszontalan segítőtárs vagyok a munkában; Almazov megvethetett bennünket, nemeseket, és tetszeleghetett előttünk az alabástromégetés művészetével, de lenézésükbe, gúnyolódásukba vegyült valami más is: mi valaha nemesemberek voltunk, tehát ahhoz a réteghez tartoztunk, amelyhez az ő volt gazdáik, akikről nem sok jó emléket hoztak magukkal. De most, itt a színházban utat engedtek nekem, elismerték, hogy ezen a téren jobb ítész vagyok náluk, hogy sokkal többet láttam és tudok, mint ők. Még azok is, akik a legkevésbé kedveltek (s ezt tudom), most szerették volna színielőadásuk dicséretét hallani, és minden megalázkodás nélkül engedtek a legjobb helyre. Most, az akkori benyomásaimra visszaemlékezve, alakult ki bennem ez a vélemény. De - emlékszem rá - már akkor úgy éreztem, hogy az önmagukat illető igazságos ítéletben egyáltalán nem a megalázkodás, hanem saját méltóságuk felismerése nyilvánult meg. Népünk legnemesebb és leghatározottabb jellemvonása: az igazságérzet és az igazságszomj. A nép között egyáltalán nem létezik az a fajta kakaskodás, hogy mindenütt és mindenáron az első helyre kerüljenek, akár érdemesek rá, akár nem. Ha az ember lehámozza a külső, rátapadt kérget, és közelebbről, előítélet nélkül figyelmesebben megnézi magát a magvat, néha olyasmit pillant meg a népben, amiről azelőtt sejtelme sem volt. A mi bölcseink nem sokra taníthatnák meg a népet. Határozottan állítom - ellenkezőleg; bölcseinknek kellene tanulniuk tőle.

Mikor még csak készültünk az előadásra, Petrov naivul kijelentette, hogy engem azért engednek előre, mert több pénzt adok. Megszabott belépődíj nem volt: mindenki tehetsége, szándéka szerint adott. Amikor tányérozni kezdtek, jóformán mindenki rátett valamit, legalább egy garast. Ha engem részben a pénz miatt, tehát abban a hiszemben engedtek előre, hogy többet adok másoknál - még akkor is mennyi önérzet volt ebben! "Gazdagabb vagy nálam, eredj hát előre. Igaz, hogy itt egyenlők vagyunk, de te többet adsz: így hát egy ilyen vendég, mint te, sokkal kedvesebb a színészek szemében, tied az első hely, mert mi itt nem a pénzért, hanem tiszteletből vagyunk, és így nekünk magunknak kell különbséget tenni." Mennyi igazi, nemes büszkeség van ebben! Nem a pénznek, hanem önmaguknak kijáró megbecsülés. Általában a pénzt, a gazdagságot nem tartották nagyra a fegyházban, főleg ha a fegyenceket tömegében, csoportosan nézzük. Egyenként visszagondolva rájuk, úgy emlékszem, egyetlenegy sem akadt, aki pénzért komolyan megalázkodott volna. Voltak iszákosak, akik kunyeráltak tőlem, de ebben a kunyerálásban több volt a tréfa, mint a szükség; sok humor és naivság rejlett benne. Nem tudom, érthetően fejezem-e ki magam... De közben elfelejtkeztem a színházról, térjünk vissza a tárgyra.

A függöny felgördültéig a helyiség furcsa és élénk képet nyújtott. Először is, a nézők összezsúfolt tömege nyüzsgött, szorongott minden oldalon, de türelemmel és boldog ábrázattal várta az előadás kezdetét. Az utolsó sorokban az emberek egymás hegyén-hátán voltak. Sokan a konyháról egy tuskót hoztak magukkal, a fal mellé állították, és a vastag farönkön állva, az előttük levők vállára támaszkodva, önmagukkal és helyükkel roppant elégedetten ácsorogtak így két óra hosszat. Mások felkapaszkodtak a kemence alsó fokára, és a lentiekre támaszkodva állták végig az egész időt. Így volt ez a legutolsó sorban is a falnál. Oldalt, a priccseken sokan ácsorogtak a zenészek fölött. Ez is jó helynek számított. Vagy nyolc ember a kemence tetejére kapaszkodott, és hason fekve nézett lefelé. Ezek voltak a legboldogabbak! A másik falnál, az ablakpárkányokon a későnjövők meg azok tolongtak, akik nem találtak jobb helyet. Mindenki csendesen és illedelmesen viselkedett. Az urak és a külső látogatók előtt valamennyien legjobb oldalukról akartak megmutatkozni. Minden arc gyermeki várakozást tükrözött. A melegtől meg a fülledtségtől az arcok kipirultak, verejtékben úsztak. Az öröm, derű, őszinte megelégedettség különös fénye csillogott ezeken a barázdált, megbélyegzett homlokokon, a rabok egyébként komor és zord tekintetében s ezekben a néha oly ijesztően szikrázó szemekben. Valamennyien hajadonfőtt álltak, és jobbról nézve valamennyi koponyát borotváltnak láttam. A színpad felől végre sürgölődés, mozgás hallatszott - s felgördült a függöny. Megszólalt a zenekar is. Erről a zenekarról érdemes megemlékezni. Oldalt a priccseken nyolc zenész helyezkedett el; két hegedűs (egy hegedű volt a fegyházban, a másikat az erődből kérték kölcsön, mert zenész akadt itthon is), három balalajka - valamennyi itt készült -, két gitár és a bőgő helyett egy csörgődob. A hegedűk nyekeregtek, a gitárok is ócskák voltak, viszont a balalajkát annál jobban lehetett hallani. Ördögi ügyességgel pengették a húrokat. Csak táncdarabokat játszottak. A legpattogósabb helyeken a balalajkások bütykeikkel kopogták az ütemet zeneszerszámuk oldalán; a hang, az ízlés, az előadás, a hangszerekkel való bánásmód, a dallamok közvetítése mind a fegyencek sajátos, eredeti stílusára vallott. Az egyik gitáros ragyogóan kezelte hangszerét. Ő volt az a nemesember, aki megölte atyját. Ami pedig a kézidobost illeti, egyenesen csodákat művelt: hol pörgeti ujján, hol pedig nagyujját húzza végig a bőrön, hol szapora, érces, egyöntetű, hol pedig erős, lüktető hangok hallatszottak, mintha a rezgő és pattogó hangok tömérdek apró sörétként gurulnának szét. Végül került még két harmonika is. Becsületszavamra, mindaddig fogalmam sem volt, mi mindent lehet kihozni efféle egyszerű népi hangszerekből; az összhang, a gyakorlott játék és főleg a zene szelleme, a felfogás és magának a motívum lényegének tolmácsolása egyszerűen elámított. Akkor értettem meg először tökéletesen, mi az a végtelen duhajság és hetykeség a duhaj és hetyke orosz táncdalokban. Végre felgördült a függöny! Mindenki feszülten figyelt, lábát váltogatta, a hátsó sorokban lábujjhegyre álltak; volt, aki leesett a tuskóról, valamennyien eltátották a szájukat, tágra nyitották szemüket. Néma csend uralkodott... Elkezdődött az előadás.

Alej - testvérei és a többi cserkesz csoportjában - ott állt mellettem. Ezeknek az embereknek roppant tetszett a színház, és ott voltak minden este. Nemegyszer észrevettem, hogy valamennyi muzulmán, a tatárok meg a többiek, szenvedélyesen kedvelnek mindenféle látványosságot. Melléjük surrant Iszaj Fomics is, aki a függöny felgördültével csupa fül és szem lett, és naiv, mohó várakozással leste a csodákat és gyönyöröket. Sajnáltam volna, ha csalatkozik várakozásában. Alej kedves arca annyi gyermeki és gyönyörű örömöt sugárzott, hogy bevallom, már ennek látása is felvidított; emlékszem, a színészek egy-egy mulatságos, ügyes mozdulatánál, amikor felharsant a közönség kacaja, önkéntelenül is Alej felé fordultam, és néztem az arcát. Ő nem látott; ekkor nem is törődött velem! Eléggé közel, tőlem balra, egy mindig komor, örökké elégedetlen és zsörtölődő, hajlott korú fegyenc állt. Ő is észrevette Alejt, és láttam, többször somolyogva megfordult, hogy ránézzen: ennyire kedves fiú volt! "Alej Szemjonics"-nak nevezte, azt sem tudom, miért. Elkezdődött a "Filatka és Miroska" című darab. Filatka (Baklusin) valóban nagyszerű volt. Szerepét meglepő színészi készséggel játszotta. Szemlátomást megfontolt minden egyes mondatot, minden mozdulatot. Tudta, hogyan adjon értelmet és nyomatékot szavainak, mozdulatainak a szerep jellegének megfelelően. Ha emez igyekezetéhez és a meglepő szereptudásához hozzátesszük hamisítatlan vidámságát, egyszerűségét, keresetlenségét, és ha ráadásul személyesen is láthatták volna, feltétlenül egyetértenének velem abban, hogy Baklusin igazi, nagy tehetségű, született színész. E jelenetet nemegyszer láttam a moszkvai és pétervári színházakban, és határozottan állíthatom, hogy a Filatkát alakító mindkét fővárosi színész rosszabbul játszott Baklusinnál. Hozzá mérve inkább művelt parasztok, mintsem igazi orosz muzsikok voltak. Túlságosan iparkodtak, hogy minél inkább muzsiknak látsszanak. Ezenfelül Baklusint a vetélkedés is ösztökélte! Mindenki tudta, hogy a második darabban Kedril szerepét Pocejkin játssza, akiről elterjedt a vélemény, hogy igen tehetséges, Baklusinnál jobb színész, és Baklusin ettől úgy szenvedett, mint egy gyerek. Hányszor jött hozzám az utóbbi napokban, hogy kiöntse bánatát. Két órával az előadás előtt lázas remegés fogta el. Mikor a tömegből felhangzott a kacaj és a kiáltás: "Kitűnő, Baklusin! Csuda jól játszol!" - arca csak úgy ragyogott a boldogságtól, és valóságos ihlet csillogott szemében. A csókolózási jelenet, amikor Filatka előbb rákiált Miroskára: "Törüld meg a szád!" - és maga is megtörli - rendkívül mulatságosan sikerült. Mindenki gurult a nevetéstől. De számomra a legérdekesebb látványt a nézők nyújtották; valamennyien a legőszintébb valójukban mutatkoztak meg. Gondtalanul átadták magukat a szórakozásnak. Mind sűrűbben hallatszottak a buzdító közbekiáltások. Az egyik meglöki a szomszédját, és gyorsan közli vele a benyomásait, azzal sem törődve, tulajdonképpen kinek is beszél; valamelyik mulatságos jelenetnél egy másik hirtelen ujjongva körülnéz, tekintete gyorsan végigfut a tömegen, mintha mindenkit nevetésre akarna buzdítani; aztán legyint egyet, és ismét mohón fordul a színpad felé. Van, aki csettint nyelvével meg ujjával, és képtelen veszteg maradni, de mivel mozdulni nem lehet, csak váltogatja lábát. A darab végén az általános jókedv a tetőfokára hág. Egyáltalán nem túlzok. Képzeljenek el egy fegyházat, bilincseket, rabságot, a rabokra váró hosszú, szomorú éveket meg a borongós őszi nap esőcseppjeihez hasonló, egyhangú életet - és ezeknek a kitaszított fegyenceknek váratlanul megengedik, hogy legalább egy órára kinyújtóztassák tagjaikat, felviduljanak, elfelejtsék nyomasztó álmukat, színházi előadást rendezzenek, és méghozzá milyent! Olyant, amelyre büszke lehet, és amelyen csodálkozhat az egész város. Mintha csak mondanák: ide süssetek, ilyenek a mi fegyenceink!

Természetesen mindent érdeklődve fogadtak, mint például a jelmezeket is. Roppant élvezték, hogy Együgyű Vanykát, vagy Nyecvetajevet, vagy magát Baklusint egész más öltözetben látják, mint amilyenben évek hosszú során át megszokták. "Hiszen ő is fegyenc, ugyanolyan fegyenc, és ugyanolyan bilincseket csörget a lábán, most pedig előjön zsakettben, kerek kalapban, köpenyben, mint valami civil! Bajuszt meg hajat is ragasztott magának! Lám, piros zsebkendőt húzott elő a zsebéből, meglengeti, játssza az urat, mintha maga is igazi úr volna!" Valamennyien ujjongnak. A "jótékony földesúr" segédtiszti zubbonyban jött ki vállrojtokkal, sapkarózsás csákóval; noha igen kopottas volt minden, mégis rendkívüli hatást ért el. Erre a szerepre ketten is pályáztak, és - akár hiszik, akár nem - úgy összekaptak a szerepen, akár két gyerek: mindegyikük szeretett volna vállrojtos tiszti egyenruhában megjelenni! A többi színész nagy nehezen elcsitította őket, és szavazással döntötték el, hogy a szerepet Nyecvetajevnek adják. Nem mintha az délcegebb vagy szebb lett volna a másiknál, és így jobban illett volna rá a földesúr szerepe, hanem azért, mert Nyecvetajev mindenkit biztosított arról, hogy sétapálcával lép színpadra, amelyet úgy forgat majd és rajzolgat vele a földre, mint egy vérbeli földesúr és tősgyökeres gavallér - ezt viszont Együgyű Vanyka, aki életében sem látott igazi urat, képtelen lenne megtenni. S valóban, mikor Nyecvetajev felesége őnagyságával megjelent a közönség előtt, mást se csinált, csak gyorsan és szaporán rajzolgatni kezdett ki tudja, honnan szerzett nádpálcájával; bizonyára úgy gondolta, hogy ez jelzi a legmagasabb úri viselkedést és eleganciát. Úgy látszik, még mezítlábas gyerkőc, házi jobbágy korában láthatott sétapálcás uraságot; lenyűgözte az ügyesség, ahogy botját forgatta, s ez olyan kitörülhetetlen nyomot hagyott lelkében, hogy most, harmincéves korában is visszaemlékezett mindenre - az egész fegyház mulatságára és örömére. Nyecvetajev annyira elmerült ebben a tevékenységében, hogy szinte se látott, se hallott, beszéd közben szemét sem emelte fel, csupán sétapálcájára és annak hegyére ügyelt. A jótékony földbirtokosasszony szintén remekelt szerepében: ócska, elnyűtt, szinte ronggyá foszladozott muszlinruhában jelent meg, meztelen karját, nyakát szörnyen kifehérítette, arcát kipirosította, fején pamut hálófőkötő, álla alatt megkötve, egyik kezében napernyő, és a másikban papírlegyező, amellyel szünet nélkül legyezte magát. A terem kacagva fogadta az úrasszonyt; de ő sem bírta megállni nevetés nélkül. A földbirtokosnőt Ivanov fogoly játszotta. Szirotkin roppant bájos volt a fiatal lány szerepében. A dalok is jól sikerültek. Egyszóval, a darab általános és teljes sikert aratott. Bíráló szó nem hangzott el, és nem is lett volna miért.

Újra eljátszották az "Ó, pitvarom, pitvarom" kezdetű nyitányt, és a függöny ismét felgördült. Elkezdődött a "Kedril". Kedril Don Juanra emlékeztető történet volt, legalábbis a végén: az urat és szolgáját az ördögök a pokolba viszik. Egy felvonásba sűrítették, és látszott, hogy megrövidítették. Az elejét és végét elhagyták. A darab így teljesen értelmetlen volt. A cselekmény Oroszországban, valamilyen vendégfogadóban játszódik. A fogadós útiköpenyes urat vezet be a szobába, fején gyűrött, kerek kalappal. Mögötte jön a szolgája, Kedril, egy bőrönddel és kék papírba csavart sült csirkével. Kedrilen rövid bunda és urasági inassapka van. Ő az a falánk. A szerepet Pocejkin, Baklusin vetélytársa játszotta, az uraságot pedig Ivanov, aki az első darabban a jótékony földbirtokoshölgy szerepét alakította. A fogadós, Nyecvetajev, figyelmezteti a vendéget, hogy a szobában ördögök járnak, s eltűnik. A komor és gondterhes uraság valamit dünnyög magában arról, hogy ezt rég tudta, és megparancsolja Kedrilnek, hogy csomagoljon ki, és készítse el a vacsorát. Kedril gyáva és falánk fickó. Mikor az ördögöket említik, elsápad és remeg, mint a nyárfalevél. Szeretne elszökni, de fél az uraságtól. Csakhogy enni is szeretne. Élvhajhász, falánk, ostoba, ráadásul sunyi és gyáva, minden lépésnél becsapja a gazdáját, de ugyanakkor fél is tőle. A szolgának azt a kitűnő típusát mutatja, amely homályosan és burkoltan Leporelló jellemvonásait idézi, és valóban kitűnően adta vissza. Pocejkin határozottan tehetséges, és szerintem Baklusinnál is jobb színész. Természetesen másnap, mikor Baklusinnál találkoztam, ezt nem mondtam neki, őszinte véleményemmel túlságosan elkeserítettem volna. Az uraságot alakító fogoly is jól játszott. Igaz, hogy nagyon sok képtelen badarságot hordott össze, de dikciója kellően élénk, és mozdulatai is ennek megfelelőek voltak. Amíg Kedril a bőrönddel piszmog, az uraság töprengve járkál a színpadon, és hangosan kijelenti, hogy ma este véget ér földi pályafutása. Kedril kíváncsian fülel, fintorog, a parte[19] beszél, és minden egyes szavával megnevetteti a nézőket. Az uraságot nem sajnálja; de hallott már egyet s mást az ördögökről, szeretné megtudni, mifélék is azok, és beszélgetni, kérdezősködni kezd. Az uraság végül bevallja, hogy valaha nagy bajában a pokolhoz fordult segítségért, az ördögök segítettek is rajta, kihúzták a csávából, de ma lejár a határidő, és a megegyezés értelmében alkalmasint eljönnek a lelkéért. Kedril reszketni kezd, de az uraság nem csügged, és megparancsolja, hogy készítse el a vacsorát. A vacsora hallatára a szolga megélénkül, előveszi a bort meg a csirkét, és lopva csipegetni kezd a húsából. A közönség kacag. Megcsikordul az ajtó, szél verdesi az ablaktáblákat; Kedril remegni kezd, és kapkodva, szinte öntudatlanul nagy darab csirkehúst töm a szájába, akkorát, hogy le sem tudja nyelni. Ismét felharsan a kacagás. "Kész van már?" - kiabál az uraság, a szobában járkálva. "Rögtön, uram... már készítem" - mondja Kedril, közben letelepedik az asztalhoz, és a lehető legnyugodtabban fogyasztja az ura vacsoráját. A közönségnek szemmel láthatóan tetszik a szolga élelmessége és ravaszsága, meg az, hogy az uraság hoppon marad. El kell ismerni, Pocejkin valóban dicséretet érdemel. A "Rögtön, uram, már készítem" jelenettel remekelt. Az asztalhoz ülve mohón enni kezd, azonban az uraság minden egyes lépésénél összerezzen, fél, hogy észreveszi a csalafintaságot. Alighogy az úr fordul egyet, Kedril az asztal alá bújik, és viszi magával a csirkét is. Végül első éhségét lecsillapította, ideje hát az uraságra gondolni. "Kedril, soká piszmogsz még?" - kiabál a földesúr. "Készen van, kérem!" - válaszol a szolga élénken, s ekkor rádöbben, hogy az uraság számára jóformán semmi sem maradt. Valóban, a tányéron csupán egy csirkeláb fekszik. A komor és gondterhes uraság semmit sem vesz észre, Kedril pedig, asztalkendővel a kezében, odaáll a háta mögé. A szolga minden egyes szavát, minden egyes mozdulatát, fintorát meg azt, ahogyan összekacsint a közönséggel az együgyű uraság háta mögött, a nézők feltartóztathatatlan kacagása követi. Alighogy a földesúr hozzáfog az evéshez, megjelennek az ördögök. Itt aztán összekuszálódik minden, az ördögök is valahogy nem emberi elképzelések szerint jelennek meg: az oldalkulisszánál megnyílik az ajtó, és egy fehérbe öltözött alak tűnik fel, fején lámpással, amelyben gyertya ég; ezt követi egy másik kísértet, szintén lámpással a fején, kezében kaszával. Miért lámpással, miért kaszával, és miért vannak az ördögök fehérbe öltözve? Ezt senki sem tudja megmagyarázni, de nem is töprengenek rajta. Ennek bizonyára így kell lennie. Az uraság bátorságot vesz, és az ördögök felé fordul; jelzi, készen áll, vihetik. De Kedril úgy fél, mint egy nyúl; az asztal alá bújik, ám minden félelme ellenére sem felejtkezik el arról, hogy magával ragadja a borosüveget. Az ördögök egy percre eltűnnek; Kedril kibújik az asztal alól, de alighogy az uraság ismét hozzálát a csirkéhez, máris három ördög ront a szobába, hátulról felkapják, és viszik az alvilágba. "Kedril! Ments meg!" - kiabál az uraság, de a szolgának egyébre van gondja, most már a borosüveget, a tányért, sőt a kenyeret is az asztal alá hurcolja. Immár egyedül van, az ördögök eltűntek, az uraság szintén. Előmászik, körülnéz, és mosoly ragyogja be arcát. Kajánul hunyorog, leül a földesúr helyére, és a közönség felé bólogatva, suttogva így szól:

- Nos, végre egyedül maradtam... uraság nélkül!...

Valamennyien vele kacagnak, hogy lerázta az uraságot, aztán félig cinkosan a közönség felé fordul, és egyre vidámabban hunyorgatva ezt suttogja:

- Az uraságot elvitték az ördögök!...

A nézők elragadtatása határtalan! Nem elég, hogy a földesurat elvitték az ördögök, de ezt a szolga olyan kaján, olyan mulatságos-diadalmas fintorral közölte, hogy nyomban kitört a taps. Kedril boldogsága azonban nem tart sokáig. Alighogy megkaparintja a butykost, alighogy teletölti poharát, és szájához emeli, az ördögök visszatérnek, lábujjhegyen mögéje surrannak, és hipp-hopp megragadják. Kedril torka szakadtából kiabál; de szörnyű félelmében mozogni sem mer. Védekezni sem tud: egyik kezében az üveg, másik kezében a pohár, s nincs ereje megválni tőlük. A rémülettől kitátja a száját, így ül ott vagy fél percig, és gyáva, megriadt szemét olyan mulatságos kifejezéssel mereszti a közönségre, hogy ez a kép valóban festő ecsetjére kívánkozna. Végül felemelik, s viszik; a borosüveg a kezében, lábával kalimpál, és kiabál, kiabál. Még a kulisszák mögül is hallani ordítását. A függöny legördül, mindenki kacag, mindenki el van ragadtatva... A zenekar rákezd a kamarinszkajára.

Halkan, alig hallhatóan kezdik, de a dallam egyre erősödik, egyre magasabbra hág, az ütem meggyorsul, és felhangzik a szapora dobolás a balalajka oldalán... Ez a hamisítatlan kamarinszkaja a maga szenvedélyességével... Biz' isten jó lett volna, ha Glinka véletlenül meghallja ezt a fegyházi muzsikát. Elkezdődik a zenés némajáték. A kamarinszkaja nem csitul el a pantomim egész ideje alatt. A szín egy parasztház belsejét ábrázolja. A színen a molnár és felesége. Az egyik sarokban a molnár hámot foldoz, a másikban a felesége lent fon. A feleséget Szirotkin, a molnárt Nyecvetajev játssza.

Megjegyzem, hogy a díszleteink igen szegényesek voltak. Ebben meg az előző darabban, akárcsak a többiben, inkább a nézők képzelete egészítette ki a díszletet. A hátsó fal helyén valamilyen szőnyeget vagy lópokrócot feszítettek ki, oldalt silány spanyolfalak, a bal oldalon semmi sem volt, úgyhogy látszottak a priccsek. De a nézők nem igényesek, és a valóságot hajlandók képzeletükkel pótolni, annál is inkább, mert a foglyoknak nagy gyakorlatuk van ebben. "Ha azt mondják, hogy kert, hát fogadd el kertnek, a szobát szobának, a parasztviskót parasztviskónak - mindegy, nem érdemes ceremóniázni..." Szirotkin igen takaros volt menyecskének öltözve. A nézők között halk elismerő megjegyzések hallatszanak. A molnár befejezte munkáját, fogja sapkáját, ostorát, odalép a feleségéhez, és jelekkel értésére adja, hogy el kell mennie, de ha távollétében az asszony befogad valakit, akkor... és az ostorra mutat. Az asszony hallgat, és bólogat. Az ostort bizonyára jól ismeri: kikapósnak látszik a menyecske. A férj eltávozik. Alig lépte át a küszöböt, az asszony fenyegetve rázza öklét utána. De íme, kopognak; kinyílik az ajtó, s megjelenik a szomszéd, szintén molnár, kaftános, szakállas ember. Kezében ajándék, egy piros kendő. A menyecske kacarászik; de alighogy a szomszéd át akarja ölelni, ismét kopognak az ajtón. Hová tegye? Gyorsan az asztal alá bújtatja, maga pedig ismét felkapja az orsót. Egy másik imádó jelenik meg; katonaírnok egyenruhában. A némajáték mind ez ideig tökéletes volt, a mozdulatok hibátlanul pontosak. Szinte csodálkozva nézem ezeket a rögtönző színészeket, és önkéntelenül arra gondolok: mennyi erő és tehetség fecsérlődik el nálunk Oroszországban rabságban és a nehéz sorban! Az írnokot játszó fogoly, úgy látszik, valaha látott már vidéki vagy földesúri színházat, és úgy képzelte, hogy a mi színészeink egytől egyig félreértik a dolgukat, nem úgy mozognak, ahogy a színpadon mozogni kell. Ő viszont úgy lép be, ahogy - mint mondják - valaha a klasszikus hősök jelentek meg a színpadon: nagyot lép előre, de mielőtt a másik lábát megmozdítaná, hirtelen megáll, egész testét, fejét hátraveti, büszkén körülnéz, és csak ezután teszi meg a második lépést. Ez a játékmodor már klasszikus hősöknél is nevetségesnek látszott, s egy katonaírnok komikus jelenetében még nevetségesebbnek hatott. De a fegyencközönség azt hitte, hogy ennek bizonyára így kell lennie, és a hórihorgas írnok jókora lépéseit mint befejezett tényt különösebb kritika nélkül vette tudomásul.

Alighogy az írnok a szín közepére ér, ismét kopogás hallatszik: a menyecske megint zavartan sürgölődik. Hová tegye az írnokot? A ládába, ami szerencsére nyitva van. Az írnok bemászik a ládába, a menyecske ráhajtja a fedelét. Ez alkalommal nem mindennapi vendég jelenik meg, ő is szerelmes, de különleges módon. A jövevény brahman, hindu papi ruhában. Kirobbanó kacagás rázza meg a nézőket. A brahmant Koskin fegyenc játssza, mégpedig ragyogóan. Az alakja is brahmant idéz. Mozdulatokkal jelzi, mennyire szerelmes. Kezét az égnek emeli, majd kebléhez, szívéhez szorítja. De alig vallja meg gyengéd érzelmeit - máris erősen verik az ajtót. A kopogás elárulja, hogy megjött a gazda. A megrettent feleség magán kívül van, a brahman kergülten rohangászik, és könyörög, bújtassák el. Az asszony sebtében a szekrény mögé állítja, jómaga pedig még arról is elfelejtkezik, hogy ajtót nyisson, rohan a rokkájához, és fon, egyre csak fon, félelmében nem is hallja férje ökölcsapásait az ajtón, kiejti a fonalat a kezéből, s csak forgatja az orsót üresen. Szirotkin igen jól és szemléletesen játszotta el a rettegést. A gazda egy rúgással betöri végre az ajtót, és kezében az ostorral odalép a feleségéhez. Mindent tud, hiszen leselkedett, és ujjain mutatja, hogy az asszony három embert rejtett el. Majd keresni kezdi őket. Elsőnek a szomszédot találja meg, és ökölcsapásokkal kikergeti a szobából. A megszeppent írnok szeretne megszökni, fejével felemeli a láda fedelét, s ezzel el is árulja magát. A gazda kezében suhog az ostor, s a szerelmes írnok - már korántsem klasszikus módon - ugrándozni kezd. Hátramaradt még a brahman; a gazda sokáig keresi, végre rátalál a szekrény mögött, a sarokban, udvariasan meghajol előtte, és szakállánál fogva a színpad közepére cibálja. A brahman megpróbál védekezni, kiabál: "Átkozott, átkozott!" (a némajátékban ez az egyetlen hangos szó), de a férj rá sem hederít, és elveri rajta a port. Az asszony látván, hogy most már rajta a sor, otthagyja a rokkát, az orsót, és rohan kifelé. Egy széket is felborít, a foglyok kacagnak. Alej, anélkül, hogy rám nézne, megragadja a karom, és kiabál: "Nézd! A brahman, a brahman!" - és dülöngél a nevetéstől. A függöny legördül, újabb jelenet kezdődik...

De nincs értelme leírni valamennyit. Még két vagy három jelenet következett. Valamennyi mulatságos és hamisítatlanul vidám. Ha nem is maguk a fegyencek írták, de feltétlen sokat adtak magukból mindegyikbe. Szinte valamennyi szereplő rögtönzött, úgyhogy egyik estéről a másikra ugyanaz a színész ugyanazt a szerepet mindig másképpen játszotta. Az utolsó, fantasztikus némajáték balettal zárult. Egy halottat temettek. A számos szolgától kísért brahman bűvös mozdulatokat tett a koporsó felett, de semmi sem segít, végül felhangzik a "Nyugszik már a nap", mire a halott feléled, és örömükben valamennyien táncra perdülnek. A brahman a halottal lejti a táncot, méghozzá egészen különleges, brahman módon. A színielőadás másnap estig ezzel véget ér. A nézők valamennyien vidámak, elégedetten szélednek szét, dicsérik a színészeket, hálálkodnak az altisztnek. Nincs veszekedés, sem vita. Mindenki szokatlanul jókedvű, sőt majdnem boldog, és ez alkalommal nyugodt lélekkel hajtják fejüket álomra. Vajon miért? - kérdezi az ember. Pedig nem képzeletem szüleménye mindez, hanem az igazság, a valóság. Ha ezeknek a szegény embereknek megengednék, hogy kissé a maguk szája íze szerint éljenek, hogy emberi módon vidulhassanak, ha csak egy órára, de legalább néhány pillanatig ne börtöntöltelékként éljenek - erkölcsileg újjászületnének...

Íme, már leszállt a sötét éjszaka. Összerezzenek és felébredek: az öreg még mindig ott imádkozik a kemencén, és így imádkozik egészen hajnalig; Alej csendesen alszik mellettem. Emlékszem, mennyire nevetett, ahogy testvéreivel a színielőadásról beszélt; elnézem nyugodt gyermekarcát: még szendergés közben is mosolyog. Lassacskán pergetem az emlékeket: az utóbbi napokat, az ünnepet, ezt az egész hónapot... ijedten emelem fel a fejem, s a hat kincstári faggyúgyertya reszkető, homályos fényénél szétnézek alvó társaimon. Nézem sápadt arcukat, szegényes fekhelyüket, mindezt a véghetetlen ínséget és nyomort, elnézem, és szinte meg kell győznöm magam, hogy nem egy nyomasztó álom folytatása mindez, hanem a való igazság. Igen, ez valóság: valaki felnyög, valaki nehézkesen megmozdítja és megcsörrenti láncát. Egy másik összerezzen álmában, beszélni kezd, az apó pedig fönn a kemencén, egyre csak imádkozik valamennyi "pravoszláv keresztény" lelkéért, és hallani csendes, vontatott hangját: "Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtunk!"

"Nem örök időkre vagyok itt, csak néhány esztendőre!" - gondolom, és fejemet ismét a párnára hajtom.

 

Második rész

1. A kórház

Röviddel az ünnepek után megbetegedtem, és bekerültem a katonai kórházba. A kórházat egy hosszú, földszintes, sárgára festett, különálló épületben helyezték el, fél versztányira az erődtől. Nyáron, amikor a tatarozási munkák folytak, rendkívüli mennyiségű okkerfestéket áldoztak rá. Hatalmas udvarán húzódtak a szolgálati épületek, a katonaorvosok lakóházai és egyéb építmények. A főépületben csupán a kórtermek voltak. A sok kórteremből mindössze kettőt tartottak fenn a rabok számára, ezek - különösen nyáron - mindig zsúfolva voltak, úgyhogy gyakran össze kellett tolni az ágyakat. A mi kórtermünket a "szerencsétlenek" legkülönbözőbb fajtái töltötték meg. Ide kerültek a mieink, ide kerültek a katonai fogdákból a vizsgálati foglyok, elítéltek és ítéletre várók meg az útközben megbetegedett száműzöttek, ide jöttek a büntetőszázadokból is - ebből a furcsa intézményből, ahová a vétkes és megbízhatatlan katonákat helyezik át javító céllal a zászlóaljból, és ahonnan két-három év múlva többnyire olyan hétpróbás gazemberként kerülnek ki, amilyenekkel ritkán találkozni. A gyengélkedő foglyok rendszerint reggel jelentkeztek az altisztnél. A betegeket beírták egy könyvbe, és ezzel a könyvvel őrizet alatt küldték őket a katonai kórházba. Az orvos az erődben állomásozó katonai alakulatoktól küldött betegeket előzetesen megvizsgálta, s akit valóban betegnek talált, felvette a kórházba. Engem is feljegyeztek a könyvbe, és ebéd után két óra felé, mikor a fegyházból már mindenki kiment a délutáni munkára, jelentkeztem a kórházban. A beteg fegyenc rendszerint annyi pénzt vitt magával, amennyit csak bírt, no meg kenyeret is, mert már aznap nem számíthatott a kórház fejadagjára, s magához vette a kis pipát meg a dohányzacskót, a kovakövet meg a taplót. Ez utóbbiakat gondosan eldugta a csizmába. Nem kis kíváncsisággal léptem a kórház területére, felcsigázta érdeklődésemet fegyenc-életformánknak ez az új, számomra még ismeretlen változata.

Borongós, langyos, szomorú nap volt - egyike azoknak, amikor egy afféle intézmény, mint a kórház, különösen elfoglalt, bánatos és lehangoló képet ölt. Az őrrel beléptünk a felvételi helyiségbe, ahol két rézkád állt, s ahol már két beteg vizsgálati fogoly várakozott szintén őrizet alatt. Bejött a felcser, lomhán és fensőbbséggel végignézett rajtunk, és még lomhábban megindult, hogy jelentést tegyen rólunk az ügyeletes orvosnak, aki hamarosan megjelent; megvizsgált, igen kedves volt hozzánk, kiállította a nevünkre szóló kórlapot. Ezen vezették a betegség lefolyását, ide jegyezték fel a gyógyszeres kezelésre vonatkozó előírásokat stb., ez annak az orvosnak szólt, aki a rabkórtermekben dolgozott. Már azelőtt is hallottam, hogy a fegyencek nem győzték dicsérni az orvosokat. "Jobbak a szülőapádnál is!" - válaszoltak a kérdéseimre, amikor a kórházba készültem. Közben átöltöztünk. Elvették a rajtunk levő ruhát meg a fehérneműt, és kórházi fehérneműt adtak helyette, ezenkívül hosszú harisnyát, papucsot, hálósipkát kaptunk, meg egy vastag, barna színű posztóköpenyt, amely vászonnal vagy ehhez hasonló anyaggal volt bélelve. A köpeny kimondhatatlanul mocskos volt, de ezt csak később mértem fel teljes valójában. Utána végigmentünk egy hosszú, magas és tiszta folyosón a rabkórtermek felé. Mindenütt tisztaság uralkodott, első pillantásra szinte ragyogott minden. Egyébként meglehet, csak a fegyház után láttam így. A két vizsgálati fogoly a bal oldali, én pedig a jobb oldali kórterembe mentem. A vaskampóval lezárt ajtó előtt fegyveres őr állt, mellette a társa. A kórházi őrséghez tartozó altiszt felszólította őket, hogy engedjenek be, s egy hosszú, keskeny helyiségben találtam magamat, amelynek mindkét oldalán húsz-huszonkét ágy sorakozott; közülük három-négy szabadon állt. Zöldre festett faágyak voltak, Oroszországban valamennyien jól ismerjük az ilyent: az a fajta ágy, amelyet általános vélemény szerint poloskák nélkül elképzelni sem lehet. A sarokba, az ablak mellé kerültem.

Mint már mondtam, itt voltak a fegyházunkból való betegek is. Némelyek ismertek már, ha másképp nem, hát látásból. Sokkal több volt a vizsgálati fogoly meg a büntetőszázadból jött beteg. Súlyos beteg, aki nem tudott lábra állni, kevés akadt. A többiek, a lábadozók az ágyukon üldögéltek vagy rótták a kórtermet; az ágyak két sora közt maradt még hely a sétára. A kórteremben fojtogató, orrfacsaró szag terjengett. Kellemetlen kigőzölgések és orvosságszag mérgezte a levegőt, és ráadásul a sarokban egész nap fűtötték a kemencét.

Az ágyamat csíkos takaró fedte. Levettem. Alatta vászonnal bélelt pokróc volt, meg durva, eléggé kétes tisztaságú ágynemű. Az ágy mellett éjjeliszekrény állt, rajta korsó és óncsésze. A tisztesség kedvéért a holmit letakarták a számomra kiadott kis méretű törülközővel. Az éjjeliszekrénynek alsó polca is volt: a teaivók ott őrizték a teafőzőt, a ciberelével teli korsót és a többit; a betegek közt kevesen ittak teát. Jóformán mindenkinek, még a tüdőbetegeknek is volt pipájuk meg dohányzacskójuk, ezeket az ágy alá dugták. Az orvos meg a többi személyzet sosem kutatott az ágy alatt, s ha valakit rajtakaptak pipáláson, úgy tettek, mintha nem vennék észre. Egyébként a betegek is mindig óvatosak voltak, és a kályha mellé húzódtak dohányozni. Ágyban legfeljebb éjjel pipáztak; de éjnek idején a kórteremben sosem viziteltek, legfeljebb a kórházőrség parancsnoka nagy ritkán.

Mindaddig sosem feküdtem kórházban sehol. Éppen ezért rendkívül újnak találtam mindent, ami körülvett. Észrevettem, hogy bizonyos érdeklődést keltek. Már hallottak rólam egyet s mást, és nyíltan, sőt bizonyos felsőbbrendűséggel vizsgálgattak, ahogy az iskolába kerülő új fiút vagy előkelő házakban a kéregetőket szokás. Jobbra tőlem egy vizsgálati fogoly katonaírnok feküdt, egy nyugalmazott kapitány törvénytelen fia. Pénzhamisításért fogták perbe, és már egy éve feküdt itt, bár úgy látszott, semmi baja, de az orvosoknak azt állította, hogy értágulásban szenved. A célját elérte: a fegyházat meg a testi fenyítést elkerülte, és egy évvel később T.-be küldték, az ottani kórházba. Testes, zömök, huszonnyolc éves férfi volt. Nagy kópé és törvénytudó, eléggé eszes, fesztelen és öntelt, szinte betegesen hiú, aki a legkomolyabban elhitette önmagával is, hogy nála becsületesebb, igazabb, és ártatlanabb ember nincs a földön, és ebben a hitében megmaradt élete végéig. Elsőnek ő elegyedett szóba velem, kíváncsian kérdezgetett, és eléggé részletesen elmagyarázta a kórházi rend szabályait. Persze, mindenekelőtt közölte, hogy ő egy kapitány fia. Roppant szeretett volna nemes vagy legalábbis "jobb körökből való" ember szerepében tetszelegni. Majd egy büntetőszázadbeli beteg jött oda hozzám, és azt bizonygatta, hogy sokat ismert a régebben száműzött nemesek közül, s nevükön emlegette őket. Már őszbe csavarodott katona volt; de arcáról lerítt, hogy minden szava hazugság. Csekunovnak hívták. Bizonyára be akarta hízelegni magát, megsejtette, hogy van pénzem. Mikor meglátta a teát meg cukrot tartalmazó csomagomat, azonnal felajánlotta szolgálatait: szerez főzőt, és teát főz nekem. M-cki másnapra ígérte, hogy küld egy teafőzőt a fegyházból valamelyik fogollyal, akit a kórházba vezényelnek ki munkára. De Csekunov megelőzte: szerzett holmi vaslábast, sőt egy bögrét is, vizet forralt, s befőzte a teát, egyszóval, nagy buzgalommal állt szolgálatomra, amely azonnal kiváltotta az egyik beteg epés gúnyolódását. A gúnyolódó - egy Usztyjancev nevű tüdőbajos vizsgálati fogoly katona - velem szemben feküdt; ő volt az, aki a testi fenyítéstől megijedve tubákkal elegyített pálinkát ivott, amitől tüdőbajt kapott; róla már az előbbiekben megemlékeztem. Mindeddig némán feküdt, zihálva lélegzett, mereven, komolyan nézegetett, és méltatlankodva figyelte Csekunov tevékenységét. A szokatlan, epés komolyság különösen komikus árnyalatot adott méltatlankodásának. Végül nem állta meg szó nélkül:

- A szolgalélek! Talált végre urat magának! - kezdte fulladozva, s nehezen tagolta a szavakat. Már utolsó napjait élte.

Csekunov méltatlankodva fordult hozzá:

- Ki a szolgalélek? - kérdezte, és megvető tekintetet vetett rá.

- Te! - válaszolta Usztyjancev olyan magabiztosan, mintha teljes joga lenne lehordani, sőt mintha kizárólag e célból állították volna ide.

- Én volnék szolgalélek?

- Az is vagy. Halljátok, jóemberek, nem akarja elhinni! Még csodálkozik!

- Neked meg mi közöd hozzá! Nem veszed észre, mennyire tehetetlen ez az ember, látható, hogy segítség nélkül nem tud meglenni. - Mért ne szolgáljam ki, te sörteképű bohóc!

- Ki a sörteképű?

- Te magad.

- Én vagyok sörteképű?

- Az hát.

- Te talán szép vagy? Olyan a képed, akár a varjútojás... ha már én sörteképű vagyok.

- Az is vagy! Ha már megvert az Isten, feküdnél itt magadnak, míg el nem patkolsz! De nem, beleüti mindenbe az orrát! Mi a csodának?

- Micsoda! Én már inkább a csizma előtt hajbókolok, mintsem a bocskor előtt. Apám se hajbókolt soha, s a lelkemre kötötte, hogy én se tegyem. Én... én...

Szerette volna folytatni, de hosszas köhögésroham fogta el, vért köpött. Keskeny homlokán hamarosan hideg verejték ütött ki. A köhögés megakadályozta, különben tovább beszélt volna; látszott a szemén, mennyire szeretett volna káromkodni; de csupán ernyedten legyintett... Így hát Csekunov végül el is felejtkezett róla.

Éreztem, hogy a tüdőbajos haragja jóval inkább nekem szól, mintsem amannak. Csekunovra senki se haragudott meg, nem is nézett rá különös megvetéssel, amiért néhány kopejka fejében buzgón szolgálatomba szegődött. Mindenki jól tudta, hogy csupán pénzért teszi. Ebben a tekintetben az egyszerű nép nem túl finnyás, és jó ösztönnel megérzi, miről van szó. Usztyjancevnek tulajdonképpen én nem tetszettem, sem a teám, sem az, hogy még bilincsben sem tudok meglenni szolga nélkül, mint valami uraság, bár nem én hívtam, és nem is óhajtottam semmilyen szolgát magamnak. Valóban, mindig szerettem volna mindent magam csinálni, sőt nagyon szerettem volna elfelejteni, hogy nem kétkezi munkás, hanem elkényeztetett úriember vagyok. Ezt részben az önérzetem is megkövetelte, ha már ennél tartunk. De íme - magam sem tudom, hogyan történt -, sohasem tudtam lerázni magamról a kiszolgálókat, akik rám ragadtak, és végül annyira hatalmukba kerítettek, hogy voltaképpen ők voltak az én gazdáim, és én az ő szolgájuk. Külsőleg persze úgy látszott, hogy valóban uraság vagyok, aki képtelen meglenni szolgák nélkül, és uraskodik. Ez természetesen roppant bosszantott, de Usztyjancev tüdőbajos, ingerlékeny ember volt.

A többi beteg bizonyos felsőbbrendűséggel kevert közönnyel szemlélt. Emlékszem, valamennyiüket egy sajátos körülmény foglalta le: beszédükből megtudtam, hogy még aznap este ide hoznak egy elítéltet, akit éppen ezekben a percekben vesszőznek meg. Kíváncsian várták az új beteget. Egyébként azt mondták, a fenyítés nem túl súlyos, mindössze ötszáz vesszőcsapás.

Lassacskán megismerkedtem a környezettel. Amennyire felmérhettem, többnyire az itteni vidékre jellemző valódi betegségben, skorbutban meg szembajban szenvedő betegek feküdtek itt. A többiek főleg lázzal járó bajokkal, mellbetegséggel kerültek ide. Itt - a többi kórteremtől eltérően - együtt feküdtek a legkülönbözőbb nyavalyákban, sőt még nemi betegségben szenvedők is. Azt mondtam, valódi betegek, mert volt egynéhány, aki csak úgy, minden betegség nélkül, "pihenni" jött ide. Az orvosok szívesen, néha szánalomból felvettek ilyeneket is, különösen, ha sok üres ágy akadt. A katonai fogdákban meg a fegyházban annyira rossz volt az ellátás a kórházhoz viszonyítva, hogy sok fogoly a fojtogató levegő és a lezárt kórterem ellenére, szívesen feküdt be ide. Akadtak, akik nagyon szerették a kórházi életet meg a betegágyban való heverészést; többnyire a büntetőszázadokból valók voltak. Kíváncsian figyeltem új társaimat; kivált egyikük, a mi fegyházunkból való haldokló tüdőbajos ébresztett bennem különösebb érdeklődést. Utolsó napjait élte, és az Usztyjancev melletti ágyban feküdt, vagyis majdnem velem szemben. Mihajlovnak hívták; még két héttel azelőtt is láttam a fegyházban. Régóta betegeskedett, már régen gyógykezeltetnie kellett volna magát; de makacs és teljesen fölösleges türelemmel csak azért is tartotta magát, igyekezett legyűrni gyengeségét, és csak az ünnepek alatt ment a kórházba, hogy ott három hét leforgása alatt elragadja a szörnyű tüdőbaj; az ember szinte elégett. Megdöbbentett ijesztően megváltozott arca, ez az arc, amelyet elsőnek pillantottam meg, mikor a fegyházba kerültem; valahogy már akkor szemembe ötlött. Mellette egy idősebb, elítélt katona feküdt, szörnyű és visszataszítóan ápolatlan ember... No de hát nem sorolhatom fel valamennyi beteget... Erről az idősebb emberről csak azért emlékeztem meg, mert akkor szintén bizonyos hatást keltett bennem, és általa egy pillanat alatt eléggé teljes képet alkothattam a rabkórterem bizonyos sajátosságairól. Jól emlékszem, ennek az öregnek erős náthája volt, és egy álló héten át még álmában is sortűzszerűen ötször, hatszor tüsszentett egymás után, s minden tüsszentés után következetesen mondogatta: "Uram, Istenem, de meglátogattál!" Mikor bejöttem, ott ült az ágyán, és egy papírzacskóból buzgón szippantotta a tubákot, hogy még erősebben és még jobban tüsszenthessen. Egy saját tulajdonát képező, százszor kimosott és kifakult, kockás pamutzsebkendőbe tüsszentett, miközben kis orra furcsán fintorgott, számtalan apró ráncba húzódott, és kivillantak öreg, megfeketedett fogai meg vörös, nyálkás ínye. Tüsszentés után gondosan szétnyitotta a zsebkendőt, és alaposan megvizsgálta a bőségesen összegyűlt váladékot, amit azonnal sötétbarna, kincstári köpenyegéhez kent, úgyhogy a váladék a köpenyre került, a zsebkendőn pedig csupán egy nedves folt maradt. Így cselekedett egy egész héten át: saját zsebkendőjének ez a szorgos, fukar óvása a kincstári köpeny kárára, egyáltalán nem ingerelte a többi beteget, bár utána valamelyiküknek ezt a köpenyt kellett majd viselnie. De a mi egyszerű népünk nem túl finnyás, és furcsamód elég ritkán undorodik.

Engem viszont az első pillanatokban egészen elkeserített a dolog, és undorral elegy kíváncsisággal ösztönösen vizsgálgatni kezdtem az éppen akkor magamra húzott kincstári köpenyt. A köpönyeg időközben átmelegedett rajtam, s mind erősebben áradt belőle a gyógyszerek, flastromok szaga meg valami rothadt bűz, de hisz nem is csoda, mert hát emberemlékezet óta betegeket szolgált. Meglehet, hogy a hátán levő vászonbélést néha kimosták, de azt sem tudom bizonyosan. Jelenleg ezt a bélést is mindenféle kellemetlen folyadék, borogatás, agyonnyomott legyek nedve itatta át. Azonkívül e kórterembe gyakran hoztak be embereket megvesszőzés után, felsebzett háttal; ezeket borogatással gyógyították. A nedves ingre felvett köpeny természetesen mindent magába szívott, és benne is maradt. Hosszú évekig tartó rabéletem alatt ahányszor csak kórházba kerültem (ami elég gyakran megtörtént), mindannyiszor bizalmatlanul húztam magamra a köpenyt. Különösen a nagy és szembeötlően zsíros tetvektől viszolyogtam. A foglyok különös élvezettel pusztították őket, s amikor a durva, tömpe fegyenckörmök között megpattant a halálra ítélt tetű, a vadász arcán szívbéli gyönyörűség fénylett. Üldözték a poloskákat is; hosszú, unalmas téli estéken néha az egész kórterem vadászott rájuk. Bár a kórteremben a nyomasztó szagok ellenére úgy szemre tiszta volt minden, de belülről - hogy úgy mondjam a "bélésében" - távolról sem dicsekedhettünk higiéniával. A betegek ezt megszokták, sőt úgy érezték, ennek így kell lennie. No meg maga a házirend sem segítette túlságosan elő a tisztaságot. De a házirendről majd később beszélek...

Alighogy Csekunov átnyújtotta a teát (mellékesen megjegyzem, a kórtermi vízkészletből főzte, amelyet naponta egyszer cseréltek, és elég gyorsan megposhadt ebben a levegőben), az ajtó zajosan kitárult, és megerősített fedezet mellett betámogatták az aznap megvesszőzött katonát. Első ízben láttam ilyen megfenyítettet. Később gyakran vezettek be ilyeneket (a nagy büntetésre ítélteket hordágyon hozták), és ez minden alkalommal kivételes szórakozást jelentett a betegeknek. Rendszerint erőltetetten szigorú arckifejezéssel, sőt csinált komolysággal fogadták őket. A fogadtatás a bűn súlyosságától és ennek következtében a vesszőcsapások mennyiségétől függött. Az alaposan megszenvedett, nagy bűnös hírében állók nagyobb tiszteletet és érdeklődést keltettek, szemben holmi újonc katonaszökevénnyel - például azzal, akit most vezettek be. De minden esetben kerültek minden különösebb részvétet vagy akár ingerlő megjegyzést. Némán segítették a szerencsétlent, és ápolták, különösen, ha szemlátomást rászorult. A felcserek már tudták, hogy a megkínzott embert tapasztalt, ügyes kezekre bízzák. A segítség rendszerint hideg vízben áztatott lepedő vagy ing gyakori és nélkülözhetetlen cserélgetéséből állt, a borogatást a megkínzott ember hátára tették, különösen, ha jómaga már nem volt képes egyedül megtenni, ezenkívül ügyesen kiszedegették a sebekből a szálkákat, amelyekből jócskán marad a háton eltört vesszőkből. Az utóbbi művelet gyakran eléggé fájdalmas. Engem általában mindig meglepett, mennyire állhatatosan viselik a szenvedést a megfenyítettek. Sok ilyen embert, láttam, némelyiket túlságosan is megkínozták, de jóformán egyik sem jajgatott! Csupán az arc változik meg, elsápad, a szem tűzben ég, a tekintet nyugtalan, réveteg, s az ajkak úgy remegnek, hogy a szerencsétlen néha véresre harapdálja. A most érkezett katona mintegy huszonhárom esztendős, keménykötésű, izmos, kellemes arcú, magas, sudár, barna bőrű fiú volt. A háta egyébként jól össze volt verve. Csupasz felső testére, vállára, vízben áztatott lepedő volt dobva, és ettől - mint akit váltóláz gyötör - minden tagjában reszketett, s vagy másfél órán át így rótta a kórtermet. Elnéztem arcát: ezekben a percekben szemlátomást semmire sem gondolt, furcsa és vad tekintete hol ide, hol oda ugrándozott, bizonyára nehezen köthette volna le bármi is a figyelmét. Úgy rémlett, merőn nézi a teámat. A tea éppen felforrt; a csészékből gomolygott a pára, és szegény ördög remegett, mint a kocsonya, foga is vacogott. Meghívtam teázni. Némán felém fordult, fogta a csészét, állva, cukor nélkül felhajtotta a teát, és igyekezett elkerülni a tekintetemet. Miután kiitta, némán visszatette a csészét, és anélkül, hogy egy biccentésre is méltatott volna, folytatta sétáját a kórteremben. Volt is gondja a beszédre meg a biccentésre! Ami a rabokat illeti, kezdetben mindnyájan kerülték a beszélgetést a megfenyített regrutával; sőt, ha az első percekben segítettek is rajta, később igyekeztek tudomást sem venni róla: bizonyára szerették volna nyugton hagyni, s nem akarták zaklatni semminemű faggatással meg a "részvétükkel", s ez igen jólesett a legénynek.

Közben bealkonyodott, meggyújtották a mécsest. Egy-két fogolynak saját gyertyatartója is volt. Végül, az orvos esti látogatása után, belépett az őrség altisztje, megszámolta a betegeket, lakatra zárták a kórtermet, de előzőleg még behozták az éjjeliedényt... Elképedve tudtam meg, hogy ez a dézsa ittmarad egész éjszakára, bár az árnyékszék itt volt a folyosón, alig két lépésnyire az ajtótól. De hát így írta elő a házirend. Nappal még kiengedték a fegyenceket a kórteremből, igaz, hogy legfeljebb egy percre; éjszaka azonban semmi körülmények között sem mehettek ki. A rabkórtermek nem hasonlítottak a rendes kórtermekhez, és a beteg fogoly még betegségében is viselte a büntetését. Ki honosította meg ezt a házirendet - nem tudom; csak annyit tudok, hogy nem volt benne semmiféle rend, és a formális rendtartás haszontalansága tán sohasem mutatkozott meg szembetűnőbben, mint ebben az esetben. Magától értetődik, hogy ez a "rend" nem az orvosoktól ered. Megismétlem: a rabok szinte áradoztak orvosaikról, apjuknak tekintették, tisztelték őket, hiszen mindnyájan csak gyengédséget, jó szót kaptak tőlük; és a mindenki által kitaszított rab ezt nagyra becsülte, mert láthatta, hogy a jó szó és a gyengédség hamisítatlan őszinteségből fakad. Az orvos másképp is viselkedhetett volna, hiszen senki sem kérte volna számon, ha gorombán, embertelenül bánik a rabokkal: így hát igazi emberszeretetből voltak jók. Doktoraink jól tudták, hogy a betegnek, legyen az bárki, például elítélt fegyenc, éppannyira szüksége van a friss levegőre, mint minden másnak, akár a legmagasabb rangú betegnek. A többi kórterem lábadozó betegei szabadon sétálhattak a folyosókon, lehetőségük nyílt egészséges testmozgásra meg arra, hogy jó levegőt szívjanak, és ne a zárt kórterem fojtogató kigőzölgésekkel teli levegőjét nyeljék. Szörnyű és visszataszító visszagondolnom most arra, hogy mennyire megmérgeződött az amúgy is szennyes levegő, különösen éjszakánként, amikor a túlfűtött kórterembe behozták ezt az éjjeliedényt, amelynek gyakori használatát bizonyos betegségek megkövetelik. Ha azt mondtam az imént, hogy a rab még betegségében is viseli büntetését, természetesen nem azért tettem, mintha akár ma is feltételezném, hogy az ilyen rendszabályt egyedül a büntetés kedvéért vezették be. Ez részemről a legképtelenebb kitalálás volna. A betegeket nincs miért külön megbüntetni, s ha mégis így esett a dolog, akkor magától értetődik, hogy a parancsnokságot egyfajta szigorú, zord szükségszerűség késztette ilyen ártalmas következményekkel járó rendszabályok bevezetésére. De vajon mi? Hisz éppen az a lesújtó, hogy semmiképp sem lehet megindokolni e rendszabályok szükségszerűségét, és ezenkívül sok egyéb előírás annyira érthetetlen, hogy nemcsak magyarázni, de még a magyarázatát megsejteni is lehetetlen.

Mivel magyarázzák mégis az ilyen, cél nélkül való kegyetlenséget? Hát azzal, hogy sok rab készakarva küldeti magát kórházba, szimulál, becsapja az orvosokat, éjjel aztán kimegy az árnyékszékre, és a sötétség leple alatt elszökik. Az ilyen okoskodás ostobaságának bebizonyításával szinte kár komolyan foglalkozni. Hová szökik? Hogyan szökik el? Miben szökik el? Nappal egyenként engedik ki őket az árnyékszékre, ugyanezt megtehetnék éjjel is. Az ajtónál őr áll, töltött fegyverrel a kezében. Az árnyékszék alig két lépésnyire van az őrtől, de ennek ellenére még oda is egy másik őr kíséri, és egész idő alatt le nem veszi róla a szemét. Az árnyékszéken csupán egy ablak van, az is dupla szárnyú, és vasrács fedi. Kinn az udvaron, az ablak alatt, a rabkórtermek előtt, szintén őr járkál egész éjjel. Ahhoz, hogy kimásszon valaki, ki kellene törnie az ablakrámát meg a rácsot. Ki birkózhat meg ilyen feladattal? Tegyük fel, hogy előbb megöli az őrt, de úgy, hogy az meg se mukkan, és senki se hallja meg. Még ha fel is tételezzük ezt a képtelenséget, akkor is be kell törnie az ablakot meg a rácsot. Vegyék figyelembe azt is, hogy az őr mellett alszanak a kórterem őrei, és alig tíz lépésnyire, a másik rabkórterem előtt szintén őr áll puskával, mellette a társa és még egynéhányan. De egyáltalán: hova szökne tél víz idején, harisnyában, papucsban, kórházi köntösben és hálósipkával? Ám ha így van, ha csupán ennyi a szökés veszélye (vagyis valójában semmi), akkor miért kell ennyire súlyosbítani a betegek életének talán utolsó napjait vagy óráit, miért kell megvonni tőlük a levegőt, amelyre még az egészségeseknél is nagyobb szükségük van? Mire jó ez? Soha nem tudtam megérteni...

De ha már egyszer feltettük a kérdést: "Mire jó ez?", s ha már szóba került, beszélnem kell még egy érthetetlen dologról, amely annyi hosszú éven át rejtélyként lebegett előttem, és amelyre semmiképpen sem tudtam választ találni. Nem bírom megállni, hogy ne tegyek említést róla, mielőtt hozzáfognék elbeszélésem folytatásához. A bilincsről akarok szólni, amelytől semmiféle betegség nem mentheti meg az elítélt rabot. Még a tüdővészesek is bilincsben haldoklottak ott a szemem előtt. Hozzáteszem, hogy ezt mindenki megszokta, változhatatlan ténynek tekintette. Aligha gondolkozott bárki is ezeken a dolgokon, talán még az orvosoknak sem jutott eszükbe, évek hosszú során át, hogy egyszer közbenjárjanak a felső parancsnokságnál, hogy leszedjék a bilincset a súlyos beteg, de kivált a tüdőbajos foglyokról. Fogadjuk el, hogy a bilincsek még önmagukban véve nem túlságosan nehezek. Nyolc-tizenkét font súlyúak. Tíz font cipelése nem esik nehezére egy egészséges embernek. Sokan azt mondogatták egyébként, hogy néhány év múlva a bilincsviseléstől a láb sorvadni kezd. Nem tudom, igaz-e, bár lehet benne igazság. Noha a súly nem nagy, de a lábhoz örökre odakovácsolt tíz font mégis rendellenesen növeli a végtag súlyát, és hosszú idők múltán mutatkoznak bizonyos káros hatásai; de tételezzük fel, hogy egészséges ember számára ez semmiség. Vajon így van-e ez a betegnél? Fogadjuk el, hogy ez egy könnyebb betegnek sem nagy dolog. De vajon így van-e ez a súlyos beteg esetében, és hadd ismételjem meg: a tüdővészes esetében, akinek már enélkül is sorvad keze-lába, úgyhogy még egy szalmaszál is súlyos terhet jelent neki? S valóban, ha az orvosok csupán a tüdőbajosok számára harcolnának ki bizonyos könnyítést, már ez is nagy jótétemény lenne. Mondjuk, valaki azzal érvel, hogy a rab gonosztevő, és méltatlan a jótéteményre; de vajon kell-e súlyosbítani a büntetését annak, akit már amúgy is meglátogatott az Isten? No meg az is hihetetlen, hogy a bilincs csupán a büntetést szolgálja. A tüdőbajost már a bíróság is mentesíti a testi fenyítés alól, így hát itt megint valami titokról, valami túlzott óvatosságból eredő fontos rendszabályról van szó. De milyenről? Ezt lehetetlen megérteni. Hisz képtelenség attól félni, hogy egy súlyos tüdőbajos megszökik; melyiknek jutna ez eszébe, különösen a betegség előrehaladott fokán? Hisz lehetetlen a tüdőbajt szimulálni, rászedni az orvosokat csak azért, hogy megszökhessen valaki. Nem olyan betegség ez, hisz az első pillanatra látható. De itt fel kell tennem a kérdést: vajon azért vernek az emberre lábbilincset, hogy ne szökjön meg, illetve akadályozza a szökésben? Egyáltalán nem. A bilincs nem egyéb, mint megalázás, testi és erkölcsi megszégyenítés és teher. Legalábbis így feltételezhető. A bilincs soha senkit nem akadályozhat meg a szökésben. A legügyetlenebb, a legegyügyűbb rab is képes különösebb megerőltetés nélkül gyorsan lefűrészelni, vagy a szögecseket kővel leverni. A lábbilincs egyáltalán nem biztosíték semmire; s ha ez így van, ha az elítélt fegyencre csak büntetésből rakják rá, akkor ismét felteszem a kérdést: vajon kell-e büntetni a haldoklót is?

Most, hogy e sorokat írom, világosan visszaemlékszem egy haldokló tüdőbajosra, ugyanarra a Mihajlovra, aki majdnem velem szemben, Usztyjancev mellett feküdt; úgy lehet, a kórházba érkezésem utáni negyedik napon halt meg. Megeshet, most azért hoztam szóba a tüdőbajosokat, mert maguktól felmerülnek bennem azok a benyomások és gondolatok, melyek akkor jártak a fejemben, Mihajlov halálát látva. Ezt a Mihajlovot egyébként alig ismertem. Még igen fiatal, alig huszonöt éves, magas, vékony és nemes külsejű férfi volt. A szigorított osztályon raboskodott; a különcségig hallgatag, mindig csendes és szomorúan nyugodt volt. Mintha "kiszikkadt volna" a fegyházban. Legalábbis a foglyok így beszéltek róla, akikben igen jó emléket hagyott. Csupán arra emlékszem, hogy nagyon szép szeme volt; az igazat megvallva, magam sem tudom, miért emlékezem erre ilyen élesen. Délután háromkor, egy zimankós, verőfényes téli napon halt meg. A nap erős, ferde sugarai áthatoltak kórtermünk vékony jéggel bevont ablaküvegén. A fény szétáradt a szerencsétlenen. Nem volt eszméleténél, haláltusája több órán át tartott. Szeme már reggel elhomályosult, és nem ismert meg senkit. Szerettek volna könnyíteni rajta, látták, hogy mennyire nehéz perceket él; zihálva, hörögve lélegzett; mellkasa magasra emelkedett, mintha nem kapna elég levegőt. Ledobta magáról a takarót, ledobott mindent, s végül az ingét kezdte leráncigálni, mert azt is súlyosnak találta. Segítettek neki, és lehúzták az ingét. Ijesztő volt elnézni ezt a hosszan elnyúló testet, a csonttá száradt lábat és karokat, a behorpadt hasüreget, az emelkedő mellkast a csontvázhoz hasonló, élesen kirajzolódó bordákkal. Testén nem maradt egyéb, mint egy kis fakereszt meg a bilincs, amelyből most könnyen kibújtathatta volna elsorvadt lábát. Halála előtt félórával mindenki elcsendesedett, majdhogynem suttogóra fogták a beszédet is, és halkan lépdeltek. Kevés szót váltottak érdektelen dolgokról. Olykor-olykor odapillantottak a haldoklóra, aki egyre jobban hörgött. Végül tévelygő és bizonytalan kezével megkereste a nyakában lógó feszületet, és rángatni kezdte, mintha már az is nyugtalanítaná, ránehezedne. Ezt is levették róla. Tíz perc múlva meghalt.

Megzörgették az ajtót, hívták az őrt, hogy jelentsék a halálesetet. Az őr bejött, bárgyún ránézett a halottra, és ment a felcserért. A külsejére talán túl sokat adó, eléggé csinos külsejű, fiatal és jó lelkű felcser hamarosan meg is jött; gyors léptei felverték a kórterem csendjét, odalépett a halotthoz, és mintegy az ilyen alkalmakra tartogatott fesztelen modorban, megfogta a pulzusát, megtapogatta, legyintett, és elhagyta a szobát. Azonnal ment jelenteni az őrségnek, hiszen szigorított osztályról való fontos bűnözőről volt szó; az ilyen még halálában is különleges elbírálás alá esett. Az őrségre való várakozás közben az egyik fogoly halkan megjegyezte, hogy illő lenne lezárni a megboldogult szemét. Egy másik figyelmesen végighallgatta, szó nélkül a halotthoz ment, és lezárta a szemét. Közben észrevette a párnán heverő keresztet, felvette, egy darabig nézte, majd némán Mihajlov nyakába akasztotta, és keresztet vetett. Közben a halott arca egyre merevebbé vált a rávetődő fénysugarakban; szája félig nyitva maradt, fiatal, fehér fogsora felcsillant a vékony ínyhez tapadt ajkai között. Végre bejött az altiszt fegyveresen és csákóval a fején, mögötte két őr. Lépéseit egyre lassítva közeledett, és értetlenül nézte az elcsendesedett rabok rászegeződő, szigorú tekintetét. A halottól egy lépésnyire zavartan megállt. Meghökkentette a teljesen mezítelen, kiszikkadt holttest látványa, amelyen csak a bilincsek maradtak; hirtelen meglazította az állszíját, levette csákóját, bár ez egyáltalán nem volt követelmény, és széles mozdulattal keresztet vetett. Ősz szakállú, mogorva, öreg katonaarc volt. Emlékszem, ebben a pillanatban éppen ott állt az ősz öreg Csekunov is. Egész idő alatt némán és mereven nézte az altiszt arcát, és különös figyelemmel követte minden egyes mozdulatát. Tekintetük találkozott, és Csekunov alsó ajka váratlanul megrándult. Furcsán félrehúzta, kivillant a foga, gyorsan, mintegy mellékesen, a halott felé biccentett, s így szólt az altiszthez:

- Ezt is anya szülte! - és odébbment.

Emlékszem, mennyire megdöbbentettek akkor azok a szavak... miért mondotta, és hogyan jutott az eszébe? A holttestet felemelték a fekhelyével együtt, a szalma ropogott, és a nagy csendben a bilincs lánca megcsörrent a padlón... A láncokat felemelték, s a holttestet kivitték. Egy csapásra mindenki hangosan beszélni kezdett, a folyosóról behallatszott az altiszt utasítása: elküldött valakit a kovácsért, így hát a halottról leszedik a bilincset...

De eltértem a tárgytól...

 

2. Folytatás

Az orvosok reggel viziteltek a kórteremben. Tíz óra után jöttek be valamennyien a főorvos kíséretében, de másfél órával előttük az osztályos orvos is megjelent. Akkoriban egy fiatal, hozzáértő, gyengéd, kedves osztályos orvosunk volt, akit a rabok igen szerettek, csupán egyet róttak fel neki: "túlságosan szelíd". Valóban, alig-alig beszélt, szinte pirult, majdnem szégyenkezett előttünk, és a betegek első kérésére nyomban megváltoztatta a diétát, sót, úgy hiszem, kész lett volna akár az előírt gyógyszert is megváltoztatni. Mondhatom, kedves fiatalember volt. El kell ismerni, hogy Oroszország-szerte az orvosok többsége élvezi az egyszerű nép szeretetét és tiszteletét; amennyire megfigyelhettem, teljesen így is van. Tudom, hogy szavaim paradoxonnak hatnak, különösen, ha figyelembe vesszük az orosz köznép általános bizalmatlanságát az orvostudomány és a külföldi gyógyszerek iránt. Az egyszerű emberek néha évek hosszú során át inkább szenvednek a legsúlyosabb betegségektől, és javasasszonyoknál, vagy (egyáltalán nem lebecsülendő) házi, népi gyógyszerekkel gyógyíttatják magukat, mintsem hogy orvoshoz forduljanak, vagy kórházba menjenek. De ezen túl létezik még egy igen fontos, az orvostudományt egyáltalán nem érintő körülmény, mégpedig az egyszerű nép általános bizalmatlansága minden iránt, ami "hivatalos" bélyeget visel; ráadásul a népet megijesztette és előítéletekkel töltötte el a különböző kórházi szörnyűségekről szállingó, gyakran ostoba, de néha indokolt mendemonda. Ami azonban a legfontosabb, az egyszerű embert elriasztja a kórházak németes rendje, az idegen környezet, a szigorú diéta s végül a kíméletlen felcserek meg orvosok szigorúságáról, a hullaboncolásról, kizsigerelésről és ehhez hasonlókról szállingó szóbeszédek. Ezenfelül - okoskodik a nép - urak gyógyítanak, mert hát az orvos mégiscsak úr. Persze az orvosokkal való közelebbi ismeretség után (bár nem kivétel nélkül, de legtöbbnyire) a félelem hamarosan szétoszlik, és ez, véleményem szerint, zömmel fiatal orvosaink becsületére válik. Az orvosok többsége képes kivívni az egyszerű nép tiszteletét, sőt szeretetét is. Persze csak arról írok, amit magam láttam, és több helyen ismételten tapasztaltam, de hát semmi okom azt gondolni, hogy egyebütt másképp viselkednének. Egyes eldugott zugokban természetesen előfordul, hogy az orvos megvesztegethető, túlságosan kihasználja a kórházat, jóformán semmibe sem veszi a betegeket, sőt magát az orvostudományt is lassan elfelejti. Előfordul ilyesmi; de hát én a többségről beszélek, vagy jobban mondva, arról a szellemről, arról az irányzatról, amely napjainkban bontakozik ki a gyógyítás terén. Akik eltérnek hivatásuktól, azok farkasok a bárányok között, bármit hoznak is fel mentségükre, bármennyire próbálnának is a környezettel mentegetőzni, amely kikezdte őket - ezeknek sohasem lehet igazuk, különösen ha közben elvesztették emberszeretetüket is. Mert hát az emberszeretet, a gyengédség, a testvéri együttérzés néha minden gyógyszernél fontosabb a betegnek. Hagyjunk már fel azzal a gépies siránkozással, hogy a környezet felőröl bennünket. Persze igaz, hogy sok jó tulajdonságunkat kikezdi, de akkor sem mindent, és gyakran megesik, hogy némely ravasz és agyafúrt csirkefogó ügyesen a környezet hatásával igazolja nemcsak saját gyengeségét, hanem gyakran közönséges aljasságát is, kivált ha ékesszólóan tud beszélni vagy írni.

Egyébként már megint eltértem a tárgytól; csupán azt akartam mondani, hogy az egyszerű nép inkább a hivatalos orvosi adminisztráció iránt bizalmatlan és ellenséges, mintsem maguk az orvosok iránt, és közelebbről megismerkedve a doktorral, gyorsan megszabadul sok előítélettől. Gyógyintézeteink körülményei még mindig sokban nem felelnek meg a nép lelkületének, rendszabályaik még mindig szemben állnak egyszerű népünk szokásaival, és képtelenek megnyerni a nép teljes bizalmát, tiszteletét. Legalábbis saját megfigyeléseim alapján így látom.

Osztályos orvosunk rendszerint elidőzött minden egyes betegénél, alaposan megvizsgálta, kikérdezte, s előírta a gyógyszert meg az étrendet. Néha maga is észrevette, hogy a betegnek semmi baja, meg hogy a rab főleg pihenni jött ide, no meg azért, hogy a csupasz deszkák helyett derékaljon fekhessen meleg szobában s nem a nyirkos katonai fogdában, ahol összezsúfolva őrzik a sápadt és meggyötört, vizsgálati foglyokat (nálunk, Oroszország-szerte a vizsgálati foglyok mindig sápadtak és meggyötörtek; ez a legbiztosabb jele annak, hogy a velük való bánásmód kíméletlenebb, s a lelkiállapotuk rosszabb, mint az elítélteké), így hát osztályos orvosunk nyugodtan megállapított valami febris catarrhalis-t, azaz hurutos lázat, és további egy hétre kiírta a beteget. Ezen a febris catarrhalison mindenki nevetett. Jól tudtuk, hogy az orvos és a betegek közötti hallgatólagos megegyezés szerint ez a szimulált betegség megnevezése; "tartalék nyilallás" - így fordították le a foglyok a febris catarrhalist. A beteg néha visszaélt az orvos lágyszívűségével, és mindaddig feküdt, amíg erőszakkal el nem kergették. Ilyenkor kellett volna látni az orvosunkat: szinte megszeppent, mintha szégyellte volna egyenesen megmondani a betegnek, hogy semmi baja, és távoznia kell, noha jogában állt, hogy se szó, se beszéd, kiírja a beteget, s rávezesse a kórlapjára: sanat est.[20] Eleinte csak célzásokat tett, majd szinte kérlelte: "Bizony már itt lenne az ideje... Hisz úgyszólván egészséges vagy, a kórteremben pedig szűkösen vagyunk", és így tovább mindaddig, amíg a beteg lelkiismerete fel nem ébredt, és saját maga nem kérte, hogy kiírják. Bár a főorvos is emberszerető és becsületes férfi volt (őt is nagyon szerették a kórházban), de összehasonlíthatatlanul szigorúbb, határozottabb az osztályos orvosnál, sőt, ha kellett, a legzordabb szigorúságot mutatta, és ezért különösen tisztelték nálunk. Mindig valamennyi kollégája kíséretében jelent meg, és az osztályos orvos után külön-külön megvizsgált minden beteget. Sokáig elidőzött a súlyos betegeknél, akikhez mindig volt néhány bátorító, sőt szívből jövő szava, és általában igen kedvező benyomást keltett. A tartalék nyilallással jelentkező betegeket sohasem utasította el, de ha a beteg túlságosan makacskodott, egyszerűen kiírta: "Nos, barátocskám, eleget feküdtél, kipihented magad, tudni kell a tisztességet." Rendszerint a munkakerülők makacskodtak - különösen a nehéz nyári munkák idején -, no meg azok az elítéltek, akikre vesszőfenyítés várt. Emlékszem, az egyikkel szemben különös szigorral, sőt mondhatnám kegyetlenséggel lépett fel, hogy távozásra kényszerítse. A beteg szembajjal került a kórházba, szeme vörös volt, és szúró fájdalmakra panaszkodott. Mustártapasszal, piócával, maró szemcseppekkel meg egyebekkel kezelték, de a betegség egyáltalán nem múlt el, a szeme egyáltalán nem tisztult. Az orvosok lassacskán rájöttek, hogy csak szimulál: a krónikus gyulladás enyhe, állapota nem romlik, de nem is javul, változatlan marad - és ez gyanús körülmény. A foglyok már rég tudták, hogy a beteg rászedi az orvosokat, bár jómaga ezt nem ismerte be. Fiatal, eléggé jóvágású ember volt, de valahogy kellemetlen benyomást keltett: zárkózott, gyanakvó, komor, senkivel sem beszélt, sandán nézett, mindenkitől félrehúzódott, mintha minden társát gyanúsítaná valamivel. Emlékszem, némelyek már arra is gondoltak, hogy képes elkövetni valamit. Katona volt, több nagyobb lopást követett el, rajtakapták, ezer botütésre ítélték, és büntetőszázadba helyezték. Mint már említettem, némelyik rab, hogy a fenyítés pillanatát elodázza, néha szörnyű tettre szánja magát: a megelőző napon valamelyik tisztbe vagy akár saját fogolytársába döfi a kését, erre újra bíróság elé kerül, a büntetés két hónappal eltolódik, és így elérte a célját. Azzal sem törődik, hogy két hónap múlva a botozást kétszeres-háromszoros szigorral hajtják végre. Csak az lebeg előtte, hogy ha néhány napra is, de elodázza a rettenetes pillanatot, aztán lesz, ami lesz; néha ennyire elvesztik lelkierejüket ezek a szerencsétlenek. Kórtermünkben néhányan már arról suttogtak egymás közt, hogy óvakodni kell tőle, mert éjnek idején képes valakit leszúrni. Egyébként erről csak beszéltek, de különösebb óvóintézkedést még azok sem tettek, akik egész közel feküdtek hozzá. Sokan látták, hogy éjszakánként a vakolatról lekapart mésszel meg valami egyébbel dörzsöli a szemét, hogy reggelre ismét vörös legyen. A főorvos végül azzal fenyegette meg, hogy felvágja a tarkóját, és tamponnal gyógyítja. A hosszú ideig húzódó, makacs szembajoknál, amikor az orvosok már valamennyi gyógyeszközt kipróbáltak, a látás megmentése érdekében néha ilyen erős és kínzó módszerhez folyamodtak: akár a lovaknak, tampont helyeznek a beteg tarkóján ejtett sebbe. Ez a szegény ördög még ettől sem volt hajlandó meggyógyulni. Nem tudom, hogy makacs természete vagy ritka gyávasága tette, hiszen ez a művelet, ha nem is volt annyira fájdalmas, mint a botozás, de mégis kínzó lehetett. A beteg tarkóján kézzel összecsípik a bőrt, oly erősen, ahogy csak lehet, az így összefogott részt késsel felvágják, mély és széles sebet ejtenek az egész tarkó hosszában, és a sebbe majdnem ujjnyi széles vászontampont dugnak be; aztán mindennap ugyanabban az órában a tampont megforgatják a sebben, ami fájdalomban felér egy újabb vágással, s a seb állandóan gennyesedik, és nem gyógyul be. A szegény ember szörnyű kínokat szenvedett, de néhány napon át makacsul tűrte; végül aztán beadta a derekát, és távozását kérte. Szeme egy nap alatt teljesen meggyógyult, és alighogy a nyakán behegedt a seb, átvitték az őrségre, hogy másnap kivezethessék az ezer botütésre.

Természetesen nehezek a fenyítés előtti percek, annyira nehezek, hogy talán vétkezem, mikor ezt a félelmet kishitűségnek és gyávaságnak nevezem. Bizony nehéz lehet a kétszeres, háromszoros fenyítést elszenvedni, de a fontos az, hogy minél később kerüljön rá a sor. Egyébként szóltam már olyanokról is, akik maguk kérték, hogy minél gyorsabban írják ki őket, bár az első botütések nyoma még be sem hegedt a hátukon; kérték, hogy mérjék rájuk a hátralevő csapásokat, és így végleg megszabaduljanak a fenyítő eljárástól, ugyanis az őrségen tartózkodás az ítélet végrehajtása előtt összehasonlíthatatlanul nehezebb a fegyháznál.

De a vérmérsékleti különbségeken kívül az eltökéltségben, rettenthetetlenségben nagy szerepet játszik a verések és a fenyítések gyökeres megszokása is. Akiket több ízben megbotoztak, lelkileg és testileg megerősödnek, és végül szkeptikusan, mint valami kisebb kellemetlenségre néznek a fenyítésre, s már nem is félnek tőle. Persze ez csak úgy általában igaz. Egyik fogoly a szigorított osztályról - egy megkeresztelt kalmük, Alekszandr, vagy Alekszandra, ahogy nálunk hívták: furcsa, furfangos, félelmet nem ismerő, de igen jóindulatú fickó - elmondta, hogyan szenvedett el négyezer botütést. Mindezt nevetve, tréfálkozva beszélte el, és égre-földre esküdözött, hogy ha zsenge gyermekkora óta nem korbácson nevelkedett volna, amitől a kalmük hordában töltött egész élete folyamán sosem hegedtek be a hátán a sebek, bizony akkor nem bírja ki ezt a négyezer ütést. Beszéd közben hálával emlegette, hogy korbáccsal nevelték. "Mindenért vertek engem, Alekszandr Petrovics - mesélte egy ízben estefelé, gyertyagyújtás előtt az ágyamon ülve -, mindenért és mindenkiért tizenöt éven keresztül, vagyis amióta az eszemet tudom, vertek engem okkal, ok nélkül, napjában többször; csak az nem vert, aki nem akart; úgyhogy végül egészen megszoktam." Nem tudom, hogyan került a katonasághoz; nem emlékszem, pedig lehet, hogy elmondta. Ő volt az örökös szökevény és csavargó típusa. Csupán arra az elbeszélésre emlékszem, mily szörnyen megdöbbent, amikor a parancsnoka meggyilkolásáért négyezer botütésre ítélték. "Tudtam, hogy szigorúan megfenyítenek, és talán ott is maradok a bot alatt, habár a korbácsot megszoktam, de négyezer botütés nem tréfadolog, méghozzá a tisztek dühös gyűlöletétől kísérve! Tudtam, bizonyos voltam benne, hogy ezt nem úszom meg, nem élem túl; addig ütnek, míg ott nem maradok. Megpróbálkoztam azzal, hogy felvettem a keresztséget, gondolván, talán megbocsátanak, pedig bajtársaim már akkor mondták, hogy nem ér az semmit, nem könyörülnek meg rajtam, de gondoltam, mégiscsak megpróbálom, talán jobban megszánnak egy keresztényt. Valóban meg is kereszteltek, a keresztségben kaptam az Alekszandr nevet. De a bot csak bot maradt. Legalább egyetlenegyet elengedtek volna - szinte sértett is a dolog. De magamban ezt gondoltam: várjatok csak, majd rászedlek benneteket úgy igazában, és akár hiszi, akár nem, Alekszandr Petrovics, rászedtem őket! Nagyon jól tudom tettetni a halottat, vagyis nem az egészen megholtat, csak úgy teszek, mintha már-már kilehelném a lelkem. Kivezettek, rám mérték az első ezret: csak úgy perzselt. Kiabálok, már visznek a második ezerre, most, gondolom, itt a vég, szinte elvesztettem az eszem, a lábam megroggyant. Lerogytam: szemem elhomályosult, arcom szederjes lett, már nem is lélegzettem, szájam habzott. Odajött az orvos: perceken belül meghal, mondja. Kórházba vittek, ahol azonnal feléledtem, utána még kétszer kivezettek, de szörnyű dühösek voltak. Csodára megorroltak rám, én azonban még kétszer egymás után becsaptam őket. A harmadik ezret alighogy végigfutottam, megmerevedtem, s amint elkezdték a negyedik ezret, minden csapásra úgy éreztem, mintha tőrt döfnének a szívembe. Elindultam, de minden ütést háromszorosan éreztem, annyira fájt! Szörnyen fenekedtek rám. Ez az utolsó nyavalyás ezer (hogy a fene vinné el!...) felért az első hárommal, kis híján ott is hagytam a fogam a vége előtt (mindössze kétszáz botütés maradt hátra). Agyonvertek volna, de nem hagytam, megint rászedtem őket, megint halottnak tettettem magam; megint elhitték, de hát hogyne hittek volna az orvosnak. Az utolsó kétszázat később verték rám tiszta erejükből, méghozzá olyannyira, hogy az első kétezret is könnyebb volt elviselni, no de teszek rájuk, mégsem tudtak agyonütni. Mért nem ütöttek agyon? Azért, mert gyermekkorom óta korbácson nőttem fel. Emiatt vagyok életben ma is. Ó, mennyit ütöttek-vertek életemben!" - tette hozzá elbeszélése végén, szomorúan tűnődve, mintha igyekezne összeszámlálni, hányszor is látták el a baját. "Se szeri, se száma annak, hányszor vertek meg - tette hozzá néhány perces hallgatás után -, de hát minek is számolgassam! Ezt úgysem lehet összeszámolni!" Rám nézett, és oly jóindulatúan elnevette magát, hogy nekem is mosollyal kellett válaszolnom. "Tudja, Alekszandr Petrovics, álmomban még most is mindig úgy érzem, hogy vernek: egyéb álmot sosem látok." Valóban, éjszakánként gyakran, néha torka szakadtából kiabált, úgyhogy társai addig bökdösték, amíg felébredt: "Mi az ördögöt kiabálsz!" Egészséges, zömök, kissé szeles és vidám, negyvenöt év körüli férfi volt, mindenkivel jó egyetértésben élt, bár roppant szeretett lopni, amiért gyakran el is tángálták a többiek. De hát a fegyházban ki ne lopott volna, és kit nem vertek még el emiatt?

Ehhez még csak egyet teszek hozzá: mindig meglepett az a szelíd beletörődés, ahogyan az elszenvedett ütlegekről beszéltek, s elmondták, hogyan és kik verték őket. Legtöbbször szemernyi düh vagy gyűlölet sem csendült ki az ilyen elbeszélésből, amely nekem annyira felbolygatta a szívem, hogy heves szívdobogást kaptam. Ők meg néha, akárcsak a gyerekek, nevetve számoltak be az ilyen verésekről. Például M-cki elmondta, hogyan fenyítették meg: nem volt nemesember, és ötszáz botütést kapott. Ezt másoktól tudtam meg, és magam kérdeztem tőle, igaz-e, és hogyan történt. Egészen kurtán válaszolt, látható benső fájdalommal, elpirult, és igyekezett kerülni tekintetemet. Kisvártatva rám nézett, szemében a gyűlölet tüze csillant fel, ajka remegett indulatában. Éreztem, hogy képtelen valaha is elfelejteni múltjának eme lapjait. De a mieink, az oroszok, jóformán egytől egyig (nem kezeskedem: azért; akadhat kivétel) - egészen másképpen vélekedtek erről. Lehetetlen - gondoltam néha - hogy teljesen bűnösnek érezzék magukat, és a fenyítést is igazságosnak tartsák, különösen ha nem saját fajtájukbeli, hanem úrféle ellen követtek el valamit. Többségük egyáltalában nem tekintette magát bűnösnek. Már mondtam, hogy lelkiismeret-furdalást még akkor sem tapasztaltam náluk, amikor saját társadalmi körükben követték el a bűnt. Az urak ellen elkövetett vétkekről pedig beszélni sem érdemes. Néha úgy éreztem, hogy ez utóbbi esetben valami különös, hogy úgy mondjam, gyakorlati, vagy még helyesebben: a ténynek megfelelő nézeteik voltak az ügyről. Úgy tekintettek erre, mint valami elháríthatatlan sorsszerűségre, s nem is láttak benne előre megfontolt szándékot, hanem inkább amolyan öntudatlan, a hithez hasonló lelki folyamatot. Bár a fogoly az urak ellen elkövetett bűnért mindig ártatlannak tekinti magát - még a kérdés felvetése is érthetetlen számára -, de a gyakorlatban mégis elismeri, hogy az urak egész más szemmel néznek a bűnére, mint ő, így hát el kell szenvedni a büntetést. A harc itt kölcsönös. A bűnös persze tudja, nem kételkedik benne, hogy saját fajtája, az egyszerű nép mindig igazat ad neki, s azt is jól tudja, hogy végérvényesen sohasem ítéli el, sőt az esetek többségében teljesen felmenti, hacsak a bűnt nem a sorstársak, a saját testvérei ellen követte el. Lelkiismerete nyugodt, ez ad neki erőt, erkölcsileg kiegyensúlyozott - és ez a legfontosabb. Valahogy úgy érzi, hogy van mire támaszkodnia, és éppen ezért nem átkozódik, hanem a vele történteket mint elkerülhetetlent fogadja, hisz nem ő volt az első, sem az utolsó; és még hosszú-hosszú ideig folyik ez a társadalmi rétegek között megindult passzív, de makacs háború. Melyik katona gyűlöli személyesen a törököt, akivel háborúzik? Pedig a török szúrja, kaszabolja, sőt rá is lő.

Egyébként nem minden elbeszélés volt teljesen higgadt és közömbös. Zserebjatnyikov hadnagyról például, bár nem túlzottan, de mégis bizonyos méltatlankodással beszéltek. Erről a Zserebjatnyikovról még első kórházi tartózkodásom alkalmával hallottam, persze a rabok elbeszéléseiből. Később személyesen is láthattam, amikor ő volt őrszolgálaton a fegyházban. Harminc év körüli, magas, kövér, zsírpárnás, pirospozsgás arcú, fehér fogsorú ember volt, harsogó nozdrjovi kacagással. Arcáról látszott, hogy ő a világ legkevésbé töprengő embere. Szenvedélyesen szeretett botozni és korbácsolni, s örült, amikor őt jelölték ki a fenyítés végrehajtására. Sietek hozzátenni, hogy Zserebjatnyikov hadnagyra már akkor is úgy néztem, mint a saját környezetéből is kirívó, elkorcsosult emberre, de így tekintettek rá a fegyencek is. Abban a közelmúltban, amelynek "még friss az emléke, de nehezen hihető", voltak rajta kívül más ítéletvégrehajtók is, akik buzgalommal és alaposan végezték dolgukat. De ezt elég báván és különösebb odaadás nélkül tették. A mi hadnagyunk viszont kifinomult ínyenc módjára hajtotta végre a büntetést. Szerette, szenvedélyesen, sőt öncélúan szerette a fenyítés művészetét. Kéjelgett benne, s akárcsak a régi római birodalom élvezetekben kimerült, petyhüdt patríciusai, rafinált, természetellenes finomságokat talált ki, hogy megborzongtassa és megcsiklandozza elhájasodott lelkét. A foglyot kivezetik a fenyítésre. Zserebjatnyikov az ítéletvégrehajtó; a vastag botokkal felfegyverzett katonák hosszú sora láttán nyomban megszállja az ihlet. Önelégülten végigsétál a sorok előtt, és erősen biztatja a katonákat, hogy mindenki alaposan, lelkiismeretesen végezze a dolgát, mert ha nem... A fiatal katonák már jól tudták, mit jelent ez a mert ha nem. Elővezetik a bűnöst, és ha mind ez ideig nem ismerte Zserebjatnyikovot, ha eddig nem hallott róla, most megtudja, milyen tréfákat enged meg magának. (Természetesen ez csak egyike a több száz ilyen tréfának; a hadnagy kimeríthetetlen az ötletekben.) Mikor az elítéltet levetkőztetik, és karját a puskatushoz kötik, hogy az altisztek ily módon vonszolják majd a felállított katonák sora között, ebben a pillanatban mindegyik fogoly, a hagyományos szokást követve, panaszos hangon rimánkodva kéri a végrehajtást vezető tisztet, hogy enyhébben büntessék, és ne súlyosbítsák fölösleges szigorúsággal a fenyítést: "Nagyságos uram - kiabál a szerencsétlen -, kegyelmezzen, legyen hozzám olyan, mintha apám volna, örökre imádkozni fogok magáért az Istenhez, ne tegyen tönkre, kegyelmezzen!" Megesik, hogy Zserebjatnyikov csak erre vár, azonnal felfüggeszti a dolgot, és együttérző arccal beszélgetni kezd a fogollyal.

- Barátocskám - kezdi -, mitévő legyek veled? Nem én fenyítlek meg, hanem a törvény!

- Nagyságos uram, a kezében vagyok, legyen könyörületes hozzám!

- Hát azt hiszed, nem szánlak? Azt hiszed, szívesen nézem, hogy vernek majd téged? Elvégre én is ember vagyok. Szerinted ember vagyok, vagy sem?

- Hogyne volna az, nagyságos uram, tudom én jól; maga az édesatyánk, mi a gyermekei vagyunk. Legyen hát olyan jó hozzám, mint egy apa! - kiabál a fogoly, aki már kezd reménykedni.

- De, barátocskám, ítéld meg magad; hiszen van hozzávaló eszed. Én is tudom, hogy emberségből még rád, a bűnösre is megértő kegyességgel kellene néznem...

- Színtiszta igazságot mond, nagyságos uram!

- Hát igen, bármilyen bűnös legyél is, mégis könyörületesen kell bánnom veled. De hisz nem én bántalak, hanem törvény! Elvégre én az Istent meg a hazát szolgálom; s gondold el, milyen vétket veszek magamra, ha enyhítek a törvényen!

- Nagyságos uram!

- Nos, hát legyen! Megteszem érted! Tudom, hogy ezzel vétkezem, de hát lesz, ami lesz... Ez egyszer megkönyörülök rajtad, enyhébben fenyítlek meg. De várj csak: mi lesz, ha ezzel károdra leszek? Most megkegyelmezek, alig-alig fenyítlek meg, erre aztán abban reménykedsz, hogy következő alkalommal is megúszod, ismét elkövetsz valami bűnt, és akkor mi lesz? Az én lelkemen szárad...

- Nagyságos uram! Esküszöm barátnak, ellenségnek, itt, a mennyei teremtő trónusa előtt...

- Nos, jól van, jól van... megesküszöl, hogy ezentúl példásan fogsz viselkedni?

- Verjen meg az Úristen, hogy a túlvilágon...

- Ne esküdözz, ez vétek. Hiszek én a szavadnak is. Szavadat adod?

- Nagyságos uram!!!

- Nos, ide figyelj, kegyes leszek hozzád árva könnyeid miatt; árva vagy?

- Árva, nagyságos uram, magam vagyok, akár az ujjam, se apám, se anyám...

- Nos, árvaságod meg könnyeid miatt megteszem; de vigyázz, utoljára... Vezessétek - teszi hozzá olyan lágy hangon, hogy a szegény fogoly már azt sem tudja, hogyan imádkozzon az Istenhez, ezért a könyörületes emberért. Megindul a rettenetes menet, a fegyencet vezetik; felharsan a dob, meglendülnek az első botok... "Rajta! Ne sajnáld! - kiabál Zserebjatnyikov torka szakadtából. - Keményebben! Üsd, vágd! Hadd égesse! Még, még, még, még! Üsd erősebben az árvát, erősebben a szélhámost. Rajta, vágd!" S a katonák minden erejükből verik, a szegénynek a szeme is szikrázik, kiabálni kezd, de Zserebjatnyikov ott fut mögötte a sorfal között, és kacag, kacag harsogva, hogy az oldala is belenyilall, egészen belegörnyed, úgyhogy a végén az ember szinte megsajnálja ezt a jószívű tisztet. Örül, mulat, s harsogó, egészséges kacagását csak nagy ritkán szakítja félbe a kiáltása: "Üsd, vágd, hadd égesse a szélhámost, az árvát!..."

Kitalált egy másfajta változatot is: kivezetik a foglyot a fenyítésre, aki szintén könyörögni kezd. De ez alkalommal Zserebjatnyikov nem kéreti magát, nem alakoskodik, hanem nyílt beszédbe kezd:

- Látod, kedves komám - mondja -, megfenyítlek, ahogy kell, mert rászolgáltál, de egyet tehetek érted: nem köttetlek oda a puskatushoz, magad mész végig a soron, csak új módon: fuss, ahogy csak tudsz, a katonák között! Igaz, hogy minden bot lecsap rád, de így hamarabb túl leszel rajta. No, mit gondolsz? Megpróbálod?

A fogoly értetlenül, bizalmatlanul hallgatja, és töpreng. "Nos - gondolja magában -, meglehet, hogy valóban előnyösebb lesz; futok, ahogy bírok, s ötször rövidebb a szenvedés, meglehet, hogy egy-két vessző el is kerül."

- Jól van, nagyságos uram, beleegyezem.

- Nos, én is beleegyezem. Eriggy! Vigyázzatok, nehogy eltátsátok a szátok! - kiabál a katonák felé. Persze eleve tudja, hogy egyetlenegy bot sem kerüli el a bűnös hátát; a katona, ha elvétené, szintén jól tudja, mi vár rá. A fogoly tiszta erőből futni kezd a katonák sora között, de természetesen, legfeljebb a tizenötödik párig jut el; a botok, mint a dobverő, mint a villám, ütemesen pattognak a hátán, s a szerencsétlen, mint egy zsák, mint akit golyó talált, jajgatva terül el a földön. "Nem, nemzetes uram, jobb lesz az előírás szerint" - mondja, ahogy lassan, sápadtan, megrettenve feltápászkodik a földről, Zserebjatnyikov pedig, aki eleve tudta, mi lesz a tréfa vége, harsogva kacag. De nem írhatom le a hadnagy valamennyi szórakozását, és mindazt, amit róla beszéltek!

Másképpen, más hangnemben és szellemben emlegettek nálunk egy másik hadnagyot, Szmekalovot, aki az őrnagy kinevezése előtt a fegyházparancsnoki tisztet töltötte be ideiglenesen. Zserebjatnyikovról eléggé közömbösen, különösebb gyűlölet nélkül beszéltek, de mégsem gyönyörködtek hőstetteiben, nem dicsérték, és láthatóan megvetették. De Szmekalov hadnagyot szívesen és örömmel emlegették. Arról van szó, hogy ez a hadnagy egyáltalán nem volt különös kedvelője a botozásnak, teljesen hiányzott belőle ez a zserebjatnyikovi vonás. Persze, ő sem idegenkedett a fenyítéstől. De a dolog azért érdekes, hogy az ő ütlegeire mégis valahogy szeretettel emlékeztek vissza, annyira sikerült a foglyok kegyeibe férkőznie. De hát mivel érdemelte ki ezt a népszerűséget? Igaz, a mi népünk, az egész orosz nép egy gyengéd szóért képes elfelejteni minden kínját; most erről mint tényről beszélek, anélkül, hogy a dolog különböző oldalait vizsgálgatnám. Nem nehéz ezeknek az embereknek a kegyeibe férkőzni, és népszerűségre szert tenni. De Szmekalov hadnagy különös népszerűségre tett szert, úgyhogy még arról is meghatott hangon beszéltek, ahogyan a fenyítést vezette. "Jobb volt az édesapánknál" - mondták néha a fegyencek, és sóhajtva hasonlították össze emlékeikben a volt parancsnokot, Szmekalovot, a jelenlegi őrnaggyal. "Csupa szív ember!" Egyszerű s a maga módján jó ember volt. Megesik, hogy nemcsak jó, de nagylelkű emberek is parancsnoki posztra kerülnek; no és mi következik ebből? Mégsem szeretik, és előfordul, hogy néha egyszerűen kinevetik őket. Itt arról van szó, hogy Szmekalov, ki tudja miért, elérte, hogy nálunk mindenki amolyan belevaló embernek tekintse, ez pedig nagy dolog, ehhez érteni kell, vagy helyesebben, ez olyan vele született tulajdonság, amelyen még az sem gondolkodik el, aki ezzel meg van áldva. Furcsa dolog: vannak egészen gonosz emberek, akik mégis igen nagy népszerűségre tesznek szert. Az ilyenek rendszerint nem finnyásak, nem vetik meg az alájuk rendelt embereket - és azt hiszem, ebben kell keresni az okot! Alárendeltjeik nem látnak bennük munkakerülő uracskát, kényes piperkőc lelket: ezekből valami velük született, pórias szag árad, és Uramisten, mennyire fogékony erre a nép! Milyen sokra becsüli! A legjobb szívű embert képes lenne felcserélni a legszigorúbbra is, ha ebből az ő kenderszaga árad. Hátha még az ilyen ember valóban jólelkű, ha a maga módján is? Ez aztán felbecsülhetetlen! Mint már mondottam, Szmekalov hadnagy néha szigorúan büntetett, de képes volt úgy intézni, hogy nemcsak hogy nem dühödtek meg rá, hanem még most, az én időmben is, jóval a történtek után, vidáman nevetve emlegették tréfás fogásait, amit a botozáskor alkalmazott. Egyébként nem sok fogással büszkélkedett: hiányzott belőle a művészi fantázia. Az igazat megvallva, csupán egy tréfája volt, egyetlenegy, amellyel szinte egész esztendeig elszórakozott; talán éppen ezzel az egyetlen tréfájával kedveltette meg magát. Sok naivság volt ebben. Elővezetik a bűnös foglyot. Szmekalov is megjelenik, arcán mosollyal, száján tréfával, s valamit kérdezgetni kezd a bűnöstől, valamit, aminek semmi köze a dologhoz, például a fegyenc személyes dolgairól, de ezt nem rejtett céllal, nem is beugratásként teszi, hanem csak úgy, egyszerűen - mert valóban szeretne tudni ezekről a dolgokról. Előhozzák a botokat meg Szmekalov székét. Leül, sőt pipára is gyújt. Hosszú szárú pipája volt. A fegyenc könyörögni kezd... "Nem, barátocskám, feküdj csak le, mire jó ez..." - mondj a Szmekalov; a fegyenc felsóhajt, és lefekszik. "Nos hát, kedves fiam, tudsz-e valamilyen imát?" - "Hogyne tudnék, nagyságos uram, keresztény ember vagyok, már gyermekkoromban megtanultam." - "Nos hát akkor mondd el." A fegyenc már tudja, melyik imát kell elmondani, és azt is sejti, mi lesz itt ima közben, mivel ez a tréfa másokkal vagy harmincszor megismétlődött már. De Szmekalov előtt sem kétséges, hogy a fegyenc tisztában van a dologgal; és tudják a katonák is, akik felemelt bottal ott állnak a fekvő áldozat mellett, hisz erről a tréfáról már régen hallottak, de a hadnagy mégis megismétli, annyira megtetszett neki egyszer s mindenkorra - tán azért, mert saját leleménye, s ez legyezi irodalmi hiúságát. A fegyenc belefog az imába, a katonák meg ott állnak a bottal, még várnak. Szmekalov még előre is hajol, kezét felemeli, abbahagyja a pipázást, és várja azt a bizonyos szót. Az ismert ima első sorai után a fogoly végre ezekhez a szavakhoz ér: "és legyen neved áldva". Csak ez kellett. "Állj! - kiált fel a lelkes hadnagy, ihletett mozdulattal odafordul a botot magasba emelő katonákhoz, s rájuk kiált: - "Suhogjon a pálca!..."

S rázza a harsogó kacagás. A körötte álló katonák szintén mosolyognak, furcsamód a fegyenc is kis híján elmosolyogja magát, noha a parancsszóra a bot máris fütyül a levegőben, hogy egy pillanat múlva éles borotvaként hasítson a bűnös testébe. Szmekalov meg örül, örvendez, hogy ilyen jól kifundálta ezt, s az "áldva" meg a "pálca" még rímel is. A hadnagy elégedetten távozik, a megfenyített is szinte elégedetten gondol önmagára meg Szmekalovra, és alig félóra múltán már meséli a fegyházban, hogy az imént harmincegyedszer is megismételték a jól ismert tréfát. "Egyszóval, csupa szív ember! Nagy mókacsináló!"

S már akadnak is, akik a jó hadnagyról holmi Manyilov-féle emlékeket idéznek.

- Megesett, cimborák, hogy éppen megyek valahova - meséli valaki, és arca mosolyra derül az emléktől -, megyek, a hadnagy meg ott ül az ablaka alatt háziköntösben, éppen teázik meg pipázik. Leveszem a sapkám. "Hová mész, Akszjonov?" - "Munkába, Mihail Vasziljics, első dolog a műhely!" Erre aztán nagyot nevet... Csupa szív ember! Csupa szív, csupa lélek!

- Lámpással se találni jobbat! - teszi hozzá valamelyik társa.

 

3. Folytatás[21]

Tulajdonképpen most azért ejtettem szót a fenyítésekről, valamint ennek az érdekes műveletnek végrehajtóiról, mert csupán a kórházban szereztem először szemléletes fogalmat e dolgokról. Mindaddig csak hallomásból tudtam róluk. A mi két kórtermünkben gyűjtötték össze a különböző zászlóaljakból, katonai fogdákból, városunkban meg a körzetben levő egyéb katonai alakulatokból vesszőzésre ítélt foglyokat. Az első időben még mohón figyeltem mindazt, ami körülöttem történik, e számomra furcsa rendet, és a megfenyítettek meg a vesszőzésre várók természetesen erős hatást gyakoroltak rám valahányan. Felizgattak, megzavartak és megriasztottak. Emlékszem, már akkor, azon melegében türelmetlenül próbáltam behatolni e számomra új jelenségek legapróbb részleteibe, figyeltem a fegyencek beszélgetéseit, magam is elbeszélgettem velük, kérdéseket adtam fel nekik, és igyekeztem választ kapni mindenre. Többek között feltétlenül meg akartam ismerni az ítéletek és az ítélet végrehajtásának különböző fokozatait, a büntetés árnyalatait és a fegyencek erre vonatkozó nézeteit; igyekeztem beleélni magam a fenyítésre indulók lelkiállapotába. Már mondottam, hogy fenyítés előtt kevés ember őrzi meg a hidegvérét, beleértve azokat is, akiket már annak előtte sokszor megvesszőztek. Általában az elítéltet akarata ellenére és elháríthatatlanul valami heves, de tisztán fizikai félelem szállja meg, amely súlyosan nehezedik egész lényére. A fegyházban eltöltött évek során, később önkéntelenül is megfigyeltem azokat az elítélteket, akik a fenyítés első részének elszenvedése után a kórházba kerültek, és sebeik gyógyultával kiíratták magukat a kórházból, hogy már másnap elszenvedjék a hátralevő botütéseket. A fenyítésnek ilyen két részre szakítása mindig a végrehajtásnál jelenlevő orvos döntése alapján történik. Ha a bűnténnyel járó botütések száma oly nagy, hogy a fogoly egyhuzamban nem bírná elviselni, akkor a vesszőzést két, sőt néha három részre osztják, attól függően, hogy az orvosi vélemény szerint az elítélt kibírja a további vesszőfutást, avagy halálveszélyt jelent számára. Rendszerint ötszáz, ezer, sőt néha ezerötszáz botütést is kibírnak egyszerre; de ha az ítélet két- vagy háromezer botütésre szól, akkor a büntetést két, sőt néha három részre osztják. Akiknek az első ütlegelés után begyógyult a hátuk, a kórházat csak azért hagyják el, hogy elszenvedjék a másodikat is. Ezek a kiírás napján meg előtte való este rendszerint komoran, mogorván viselkednek; furcsa eltompultságot, szórakozottságot észleltem náluk. Az újabb vesszőzés előtti napon nem elegyednek beszédbe; és többnyire hallgatnak; a legérdekesebb, hogy fegyenctársaik sem szólnak hozzájuk, nem emlegetik, hogy mi vár rájuk. Egyetlen felesleges szó sem hangzik, sőt vigasztalás sem: inkább igyekeznek minél kevesebbet törődni velük. Ez természetesen sokkal jobb az elítélt számára. Persze vannak kivételek, mint például Orlov, akiről már beszéltem. A fenyítés első része után csupán azon bosszankodott, hogy lassan gyógyul a háta, és nem hagyhatja el a kórházat, hogy minél hamarabb elszenvedje a hátramaradt vesszőcsapásokat; ugyanis mihamarabb szeretett volna útra kelni a számára kijelölt száműzetési helyre, hogy útközben megszökhessék a fogolyszállítmányból. De hát Orlov előtt cél lebegett, és isten tudja, mi minden fordult meg a fejében. Szenvedélyektől fűtött, szívós ember volt, elégedett és erősen felajzott hangulatban élt, bár igyekezett palástolni érzéseit. A fenyítés első része előtt azt hitte, hogy azt sem éli túl, és ott marad a botok alatt. Még a vizsgálati fogság idején szóbeszédeket hallott a felsőbb parancsnokság intézkedéseiről; s már akkor felkészült a halálra. De miután a fenyítés első részét kibírta, feltámadt benne a remény. Félholtra verve hozták be a kórházba; soha életemben nem láttam ilyen sebeket, de szívében örömmel és azzal a bizakodással jött ide, hogy életben marad, hogy a sok szóbeszéd nem volt igaz, lám, élve hagyták, s most, a hosszú vizsgálati fogság után, már álmában is csak az utat, a szökést, a szabadságot, a rétet meg az erdőt látta... Két nappal azután, hogy elhagyta a kórházat, visszakerült ugyanarra az ágyra, és ott is halt meg, mert a második botozást nem bírta ki. De erről már megemlékeztem.

Érdekes, hogy ugyanazok a fegyencek, akik a fenyítés előtt ilyen nehéz napokat és éjeket éltek át, magát a vesszőzést bátran viselték el, még a kishitűek is. Ritkán hallottam jajgatni őket, még az első éjjelen sem panaszkodtak, s azok sem nyögdécseltek, akiknek iszonyúan ellátták a baját; általában az egyszerű nép nagy önuralommal viseli a fájdalmat. Sokat kérdezősködtem a fájdalomról. Néha szerettem volna határozott képet alkotni magamnak, milyen mélyre hatol, és tulajdonképpen mivel is lehetne összehasonlítani. Az igazat megvallva, magam sem tudom, miért érdekelt ez. Egy azonban bizonyos: nem valami hiú kíváncsiság vezetett. Ismétlem, felbolygatott voltam és megrendült. De bárkit kérdezgettem, nem tudtam választ kapni. "Éget, olyan, mint a tűz, perzsel" - ez minden, amit megtudhattam, s jóformán valamennyien ezt az egyetlen választ adták. Éget; és semmi több. Ugyancsak az első időben kissé közelebbről megismerkedvén M.-mel, faggatni kezdtem. "Fáj - válaszolta -, nagyon fáj, de hogy milyen érzés? Éget, mint a tűz; mintha izzó zsarátnok tapadna a hátamhoz." Tehát mindent egy szóval magyaráztak meg. Egyébként, emlékszem, már akkor megjegyeztem egy furcsa dolgot, amelynek hitelességére természetesen most nem mernék megesküdni, de a fegyencek egyöntetű véleménye ezt támasztja alá; nevezetesen: a korbács, különösen ha nagyszámú ütésről van szó, valamennyi használatos fenyítés között a legsúlyosabb. Első hallásra úgy rémlik, hogy ez badarság és lehetetlen. Pedig így van, mert néha ötszáz, sőt négyszáz korbácsütéssel meg lehet ölni bárkit; de ötszáz ütésen felül már szinte biztos halál. Ezer korbácsütést még a legerősebb alkatú ember sem bír el. Ötszáz botütés viszont könnyen elviselhető életveszély nélkül. Ezer botütést még egy kevésbé erős alkatú ember is kibír, sőt az egészséges, szívós embert még kétezer botütéssel sem lehet agyonverni. A foglyok egyöntetűen azt vallották, hogy a korbács rosszabb a botnál. "A korbács tán lágyabb - mondották -, de a fájdalom nagyobb." A korbács ingerlőbb, erősebben hat az idegekre, mértéktelenül felizgatja, és szinte elviselhetetlenül felkavarja az elítéltet. Nem tudom, most hogy van, de a közelmúltban akadtak úriemberek, akiknek áldozatuk megkorbácsolása De Sade márkira és Marie Brainvillier-re emlékeztető gyönyöröket szerzett. Azt hiszem, hogy ebben az érzésben van valami, amitől ezeknek az úriembereknek gyötrően-édesen megsajdul a szívük, hisz akadnak olyanok, akik tigris módjára vérre szomjúhoznak. Aki csak egyszer élvezte ezt a hatalmat: a más teste, vére, Krisztus törvénye szerinti felebarátja, ugyancsak Isten teremtménye feletti korlátlan hatalmat; aki szabad kezet kapott, hogy egy másik, Isten képére teremtett lényt a legkegyetlenebbül megalázhasson, az már eleve elveszti uralmát tulajdon érzései felett. A zsarnokság megszokás dolga; a zsarnokság kifejlődik, elhatalmasodik, s végül betegséggé válik. Határozottan az a véleményem, hogy e megszokás által a legjobb ember is eldurvulhat, eltompulhat olyannyira, hogy végül vadállattá válik. A vér és a hatalom részegít; kifejleszti a durvaságot, a perverzitást; az ész és az érzékek végül teleivódnak a méreggel, és a legelriasztóbb jelenségeket is gyönyörrel fogadják be. A zsarnokokból örökre kipusztul az ember és a polgár, és az emberi méltósághoz, a megbánáshoz, az újjászületéshez szinte lehetetlen a visszatérés. Tegyük még hozzá, hogy az ilyen, e korlátlan önkény mételyként hat az egész társadalomra; ennyire részegítő ereje van a hatalomnak. Az a társadalom, amelyik közömbösen tekint az ilyen jelenségekre, alapjában megfertőződött. Egyszóval, az a jog, hogy egyik ember a másik felett testi fenyítést gyakorolhasson, súlyos fekélye a társadalomnak, és egyik legerősebb eszköz arra, hogy csírájában megfojtson minden állampolgári méltóságot, és teljes mértékben megveti alapját a társadalom feltétlen és elháríthatatlan felbomlásának.

A hóhért megvetik a társadalomban, de a hóhért, aki úr, már távolról sem éri megvetés. Igaz, nemrégiben hangoztattak ellenkező véleményt is, de csak úgy elvontan, az irodalomban tették. Akik ilyen véleményt nyilvánítanak, még azok sem mind képesek elfojtani magukban az önkényeskedési hajlamot. Minden gyáros, minden vállalkozó alkalmasint jóleső elégedettséget érez, hogy munkása, néha családostul, egyedül tőle függ. Ez bizonyára így van; egy nemzedék nem egyhamar szakít azzal, amit örökségként beleplántáltak; az ember nem egyhamar mond le arról, ami vérévé vált, amit, hogy úgy mondjam, az anyatejjel szívott magába. Ritkán akad ilyen gyors átváltozás. Nem elég felismerni az öröklött vétkeket és bűnt, ez túl kevés; végérvényesen le kell szokni róluk. S ez bizony nem történik gyorsan.

A hóhérról kezdtem beszélni. A hóhértulajdonság csírájában megtalálható jóformán minden mai emberben, de a vadállati tulajdonságok nem egyenlő mértékben fejlődnek ki. Ha valakiben a hóhértulajdonságok eluralkodnak egyéb tulajdonságain, akkor az ember ocsmány szörnyeteggé válik. Kétfajta hóhér van: némelyek önként, mások viszont akaratuk ellenére, kényszerűségből lesznek azzá. Az előbbi természetesen minden tekintetben aljasabb annál, akit az élet kényszerített erre a pályára, s mégis ez utóbbit veti meg a nép, szinte rettegve, undorodva, majdnem misztikus félelemmel menekül tőle.

Honnan ered az egyik hóhér iránti babonás félelem és a közömbös, szinte megértő álláspont a másik iránt? Akadnak végtelen furcsa példák: ismertem több, a társadalomban igen megbecsült, jó szándékú, sőt becsületes embert, akik nem tűrhették, hogy a megfenyített ne jajgasson a korbácsütések alatt, ne rimánkodjon, ne kérjen kegyelmet. A megfenyítettnek kötelessége jajgatni és kegyelemért rimánkodni. Ez már bevett szokás, ezt tartják illendőnek, sőt szükségesnek; mikor egy ízben az áldozat nem akart jajgatni, az ítéletvégrehajtó, akit egyéb körülmények között mindenki derék embernek ismert, az esetet személyes sértésnek vette. Eredetileg enyhe fenyítést akart alkalmazni, de amikor nem hallotta a "Nagyságos uram, jótevőm, kegyelmezzen, életem végéig imádkozni fogok magáért az Istenhez" és hasonló könyörgéseket, feldühödött, és ötven korbácsütéssel többet méretett a bűnösre, mindaddig, amíg az áldozat kiabálni, könyörögni nem kezdett. "Nem lehet kérem másképpen, csak kemény kézzel" - válaszolta nekem a legkomolyabban.

Ami az igazi, a kényszerűségből, kötelességből lett hóhért illeti, közismert dolog, hogy ezek rendszerint az elítélt, száműzött foglyok közül kerülnek ki; kezdetben hóhérsegéd lesz, s miután kitanulta a mesterséget, örökre ott tartják a fegyházban, ahol külön szobát kap, külön háztartást vezet, de ő is állandóan őrizet alatt marad. Természetesen az élő ember nem gép; ha a hóhér kötelességből ver is, ha néha el is kapja a hév, s az ütleg olykor örömet is szerez neki, jóformán sosem táplál személyes gyűlöletet áldozata iránt. Igaz, hiúságát azért sarkallja, ha ügyességét, szakértelmét fitogtathatja társai meg a közönség előtt. A művészet öröméért buzgólkodik. Persze igen jól tudja, hogy közmegvetésnek örvend, s hogy mindenütt babonás félelem fogadja és kíséri; aligha vonható kétségbe, hogy mindez befolyással van reá, fokozza dühét és vadállati hajlamait. Még a gyermekek is tudják, hogy a hóhér "megtagadta apját, anyját". Furcsa dolog, akárhány hóhérral találkoztam, valamennyi szellemileg fejlett, értelmes, okos s rendkívül hiú, sőt büszke ember volt. Nem tudom, hogy ez a büszkeség az irántuk érzett közmegvetés ellensúlyozására fejlődött-e ki bennük; nem fokozta-e az áldozat félelme, valamint a bűnös feletti teljes hatalmuk tudata. Meglehet, hogy az ünnepélyes, színpadias légkör, amelynek közepette megjelennek a közönség előtt a vesztőhelyen, szintén hozzájárul bizonyos gőg kifejlődéséhez. Emlékszem, hosszabb időn át gyakran összejöttem egy hóhérral, és közelebbről megfigyeltem. Középtermetű, izmos, szikár, negyven év körüli férfiú volt, eléggé kellemes és okos arcú, göndör fürtű. Mindig igen kimért, nyugodt volt. Úriemberként viselkedett, röviden, megfontoltan, sőt nyájasan válaszolt, de oly gőgös nyájassággal, mintha lenézne engem. Az őrség tisztjei gyakran elbeszélgettek vele a jelenlétemben, és az igazat megvallva, mintha bizonyos tisztelettel néztek volna rá. Ennek tudatában a hóhér szinte hangsúlyozottan kimért udvariassággal, tartózkodással és kellő méltósággal viselkedett a tisztek előtt. Minél szívélyesebben beszélt vele a parancsnok, annál tartózkodóbbá vált, és jóllehet egyáltalán nem lépte túl a pallérozott udvariasság határait, meg vagyok győződve, hogy ebben a percben mérhetetlenül többre tartotta magát a vele társalgó parancsnoknál. Ez lerítt arcáról. A rekkenő nyári napokon néha megesett, hogy hosszú, vékony karóval felfegyverezve, egy őr kíséretében kiküldték, hogy irtsa a városi kutyákat. Ebben a kisvárosban roppant sok kóbor kutya volt, és rendkívül gyorsan szaporodtak. Kánikulában veszélyessé váltak, és a városparancsnokság úgy rendelkezett, hogy a hóhért küldjék ki kiirtásukra. De, úgy látszik, korántsem alázta meg ez a megalázó sintérmesterség. Látni kellett volna, a fáradt őr kíséretében mily méltósággal járta a város utcáit, és megjelenésével mennyire megriasztotta a szembejövő asszonyokat meg gyermekeket, mégis nyugodt leereszkedéssel nézett valamennyi járókelőre. A hóhérok egyébként bőségben élnek. Van pénzük, jól táplálkoznak, bort isznak. A pénzt megvesztegetés útján szerzik. A vesszőzésre elítélt civil foglyok már előzőleg adnak neki valamit, néha a legutolsó garasukat is odaajándékozzák a hóhérnak, de a vagyonosabb elítélten a hóhér maga hajtja be a pénzt, és a fogoly feltételezhető vagyonához mérten maga állapítja meg a díjat; néha harminc rubelt, de gyakran ennél jóval többet is kiró rá. A nagyon gazdagokkal még alkudozik is. A hóhér természetesen túl enyhén nem fenyíthet, hiszen ezért a saját hátával felel, de bizonyos megvesztegetésért az áldozatnak megígéri, hogy amennyire lehet, kímélni fogja. Jóformán mindig elfogadják az ajánlatát, mert ha nem, akkor valóban barbár módon botoz, hisz a bűnös teljesen a hatalmában van. Megesik, hogy néha egy igen szegény elítéltre is nagyobb összeget ró ki; ilyenkor a rokonok járnak hozzá, alkudoznak, hajlonganak előtte, és jaj, ha nem elégítik ki. Effajta esetekben nagy segítségére van az általa keltett babonás félelem. Mennyi elriasztó történetet beszélnek a hóhérokról! Egyébként maguk a foglyok is bizonygatták nekem, hogy a hóhér egyetlen ütéssel is képes megölni bárkit. De hát mikor történt ilyen próbatétel? Persze, minden előfordulhat. Erről igen határozottan beszéltek. Maga a hóhér is kezeskedett nekem, hogy valóban képes erre. Azt is mondták, hogy a hóhér képes a leghevesebb csapást is úgy mérni a bűnös hátára, hogy az ütés nyomán a bőr meg se reped, és az illető, a legcsekélyebb fájdalmat sem érzi. Egyébként ezekről a fogásokról és finomságokról már sok mindent ismerünk az e témájú elbeszélésekből. Ha a hóhér az enyhébb fenyítés kedvéért meg is hagyja magát vesztegetni, az első csapást mégis teljes lendülettel, tiszta erejéből méri. Ez szinte hagyomány közöttük. A következő csapások már enyhébbek, különösen, ha megkapta a pénzét. De akár fizettek neki, akár nem, az első ütés - az övé. Őszintén szólva nem tudom, miért cselekszenek így. Talán azért, hogy az áldozatot hozzászoktassák a továbbiakhoz, úgy számítván, hogy az első, kíméletlen ütés után a könnyebbek már nem lesznek annyira kínzók, de az is meglehet, hogy legénykedésből teszik, félelmet akarnak kelteni az áldozatban, hogy az első csapástól kezdve hadd tudja meg istenigazában, kivel van dolga, kinek a kezébe került. A hóhér közvetlenül a fenyítés előtt mindenesetre felajzott lelkiállapotban van, érzi erejét, érzi hatalmát; ebben a pillanatban színész; a közönség ámulva néz rá, és rettegi, és így természetesen nem minden gyönyör nélkül kiáltja oda áldozatának az első csapás előtt a szokásos és baljós szavakat: "Vigyázz, most jön a java!" Elképzelni is nehéz, mennyire elfajulhat az emberi természet.

A kórházban töltött első időben telebeszélték a fejem ezekkel a fegyenctörténetekkel. A fekvés roppant unalmas volt valamennyiünk számára. Egyik nap szakasztott olyan, mint a másik! Délelőtt még elszórakoztatott az orvosi vizit és röviddel utána az ebéd. Magától értetődik, hogy az egyhangúságban az étkezés jele szórakozást jelentett. Az étrend betegségek szerint különbözött. Némelyek csupán daralevest kaptak, mások meg híg kását; voltak, akiknek tejbegríz jutott, amit sokan kedveltek. A hosszú fekvéstől a foglyok a maguk módján elpuhultak, és kedvet kaptak az ínyencségekre. A lábadozóknak s a felgyógyultaknak egy darab főtt marhahúst, "bikát" adtak, ahogy nálunk nevezték. A legjobb volt a skorbutosok étrendje: marhahús nyers hagymával, tormával s ehhez hasonlókkal, s néha egy kupica vodka is járt hozzá. A kenyér a betegségnek megfelelően fekete vagy félbarna volt, de mindig jól kisütve. A hivatalosan és szigorúan előírt diéta csak mulattatta a betegeket. Természetesen akadt beteg, aki jóformán semmit sem evett, viszont a jóétvágyúak faltak, amennyi beléjük fért. Némelyek elcserélték az adagjukat, úgyhogy a betegségüknek dukáló ételt egészen más beteg fogyasztotta el. Mások, akik gyenge kosztot kaptak, marhahúst vagy skorbutos ételt, ciberelevest, kórházi sört vettek azoktól, akiknek ilyesmit írtak elő. Akadtak, akik két adagot is megettek. A második adagot pénzért vették, néha közvetítő útján. A marhahúsadagot eléggé nagyra becsülték; öt kopejka papírpénzbe került. Ha a mi kórtermünkben nem akadt eladó, akkor az őrt elküldték a másik rabkórterembe, ha ott sem volt, akkor a katonák - vagy ahogy nálunk nevezték, a "szabadok" - kórtermében néztek körül. Eladó mindig akadt. Az ilyenek aztán csak kenyéren meg vízen éltek, viszont kuporgatták a pénzt. Természetesen a szegénység általános volt, de akinek akadt egy kis pénze, néha kalácsért, sőt egyéb ínyencségekért is a piacra küldte az őröket, akik az ilyen megbízásokat teljesen önzetlenül teljesítették.

A délután volt a legunalmasabb. Ki aludt, ki fecsegett, akadtak civakodók meg hangosan beszélgetők. Ha nem hoztak újabb beteget, az unalom még nagyobb volt. Egy új jövevény megjelenése, különösen, ha senki sem ismerte, mindig bizonyos érdeklődést keltett. Nézegették, igyekeztek megtudni, kifele, miféle, honnan jön, és milyen bűnnel került a rabtelepre. Különösen azokat faggatták, akik egy átmenő szállítmányból kerültek ide; ezeknek mindig akadt mondanivalójuk, persze sohasem magántermészetű dolgaikról. Az ilyesmiről nem kérdezősködtek, ha csak az illető maga nem hozta szóba. Inkább azt firtatták: honnan jött? kivel? milyen az út? hová viszik? és így tovább. Az új történeteket hallva, némelyek visszaemlékeztek saját élményeikre: gyűjtőfogházakra, fogolytranszportokra, fenyítésvégrehajtókra, szállítmány kísérő parancsnokokra. A vesszőfutásra ítéltek szintén ilyenkor, estefelé kerültek be. Megjelenésük mindig élénkséget keltett, mint már megemlékeztem róla; de hát nem mindig hoztak be fenyítetteket, és azokon a napokon, amikor senki se jött, a hangulat elromlott, és tüstént meglátszott, hogy ezek az emberek mennyire torkig vannak egymással. Ilyenkor néha hajba is kaptak. Nálunk még az elmebetegeknek is örültek, akiket megfigyelésre hoztak be. A fenyítés elkerülése végett az elítéltek elég gyakran szimuláltak, elmebetegséget. Némelyeket hamar lelepleztek, vagy helyesebben: a fogoly maga változtatott politikát, és két-három napi hőbörgés után magától, hirtelen megokosodott, elcsendesült, és mogorván kérte, hogy írják ki. Az ilyeneknek sem a foglyok, sem az orvos nem tett szemrehányást, még csak nem is szidalmazták handabandázása miatt; némán távozott, csend kísérte, majd két-három nap múlva, immár megbotozva, visszakerült. Egyébként ilyen eset ritkán fordult elő, de a megfigyelésre beküldött igazi elmebetegek valódi istencsapást jelentettek az egész kórterem számára. Némely vidám, élénk, kiabáló, táncoló, daloló bolondot a foglyok kezdetben majdnem ujjongva fogadtak. "Csuda mulatság lesz!" - mondogatták, ahogy elnézték az alig néhány perce érkezett hőbörgőt. De engem roppant nyomasztott és elszomorított ezeknek a szerencsétleneknek a látványa. Sohasem bírtam hidegvérrel nézni az elmebetegeket.

A betegek hamarosan megelégelték az őrült szakadatlan zajongását, nyughatatlan viselkedését, amelyet eleinte kacagással fogadtak és kísértek, és két nap múlva már mindenki a fejét fogta. Három hétig tartották nálunk, és valamennyi beteg menekülni szeretett volna a kórteremből. Mintha készakarva történt volna, ebben az időben újabb bolondot hoztak be. Ez igen különös hatást gyakorolt rám. Fegyházi életem harmadik évében történt. Az első évben, illetőleg rabságom első hónapjaiban, tavasszal egy csoporttal, a fegyháztól két versztányira, a téglagyárba jártam dolgozni a kályhásmester segédmunkásaként. A nyári téglagyártáshoz kellett rendbe hozni az égetőkemencéket. Az egyik reggel M-cki és B. összeismertettek a gyárban lakó felügyelő altiszttel, Osztrozsszkijjal. Hatvan év körüli, magas, szikár, nemes, sőt méltóságos megjelenésű lengyel volt. Réges-rég Szibériában szolgált, az egyszerű népből származott, még a harmincas években került ide a hadsereggel mint közlegény, de M-cki és B. szerette és tisztelte. Állandóan a katolikus Bibliát forgatta. Szóba elegyedtem vele, igen szívélyesen, okosan, érdekfeszítően beszélt, és tekintetéből csak úgy sugárzott a jóság és a becsületesség. Közben eltelt két év, és többé nem láttam viszont, csupán annyit hallottam, hogy valamilyen ügy miatt vizsgálati fogságba került. És ekkor váratlanul behozták a kórtermünkbe mint elmebeteget. Visítozva, kacagva, szertelenül hadonászva perdült táncra a kórteremben. A rabok ujjongtak, de én igen elszomorodtam... Három nap múlva már azt se tudtuk, hová meneküljünk előle. A bolond civakodott, veszekedett, éjnek idején is üvöltött, dalolt, szinte percenként a legvisszataszítóbb dolgokra ragadtatta magát, úgyhogy mindenkit hányinger kerülgetett. A szerencsétlen nem félt senkitől, semmitől. Kényszerzubbonyt húztak rá, de nekünk ettől se lett könnyebb, pedig zubbony nélkül belekötött mindenkibe, meg verekedni kezdett. Ez alatt a három hét alatt időnként az egész kórterem egy emberként könyörgött a főorvosnak, hogy helyezze máshová a mi félnótásunkat. Azok viszont már két nap múlva azt kérték, hogy helyezzék át hozzánk. Mivelhogy ez idő szerint egyszerre két nyugtalan és hőbörgő bolondunk volt, így egyik kórterem felváltva cserélgette a bolondját a másikkal. De egyik rosszabb volt a másiknál. Mindenki fellélegzett, amikor végre elvitték őket...

Emlékszem egy másik igen furcsa bolondra. Nyár idején egy ízben egy tagbaszakadt és szemre igen suta, negyvenöt év körüli, ragyás arcú, apró, vörösre dagadt szemű, mogorva és zord nézésű vizsgálati foglyot vezettek be hozzánk. A mellettem levő ágyon helyezték el. Igen csendes fickó volt, senkivel sem állt szóba, csak üldögélt magában, mintha valamin töprengene. Alkonyattájt váratlanul hozzám fordult. Minden bevezetés nélkül, egyenesen, de oly képpel, mintha valami rendkívüli titkot közölne velem, elmondta, hogy a napokban kétezer botütés vár rá, de ebből most már nem lesz semmi, mert G. ezredes lánya közbenjár érdekében. Értetlenül néztem rá, és kijelentettem: nem hiszem, hogy ebben az esetben az ezredes lánya tehetne valamit. Ekkor még nem sejtettem, miről is van szó; korántsem mint elmebajost, hanem mint rendes beteget hozták be. Megkérdeztem, mi baja? Azt mondta, hogy nem tudja, és azt sem tudja, miért küldték ide, hiszen teljesen egészséges, viszont az ezredes lánya beleszeretett; két héttel azelőtt a lány elkocsizott a főőrség előtt, épp akkor, amikor ő a fogda rácsos ablakán kinézett. Ahogy a lány megpillantotta, tüstént feltámadt benne a szerelem. Azóta különböző ürüggyel már háromszor is járt a főőrségen; első ízben apjával jött el meglátogatni bátyját, aki ebben az időben mint tiszt teljesített szolgálatot az őrségen; másodszor anyját kísérte el, akivel szeretetadományokat osztogatott, és mikor elment mellette, a fülébe súgta, hogy szerelmes belé, és megmenti innen. Furcsa volt, milyen aprólékos részletességgel adta elő ezt a badarságot, amely mondanom se kell, teljes egészében szegény megbomlott agyában született. Szentül hitt abban, hogy megszabadul a fenyítéstől. Az úri kisasszony szenvedélyes szerelméről nyugodtan és határozottan beszélt, és bármennyire badarság is volt, amit mondott, mégis megrendülve hallgattam a fiatal úrilányról szóló regényes történetet, aki beleszeretett az ötven körüli, csüggedt, elkeseredett, torz képű fogolyba. Furcsa, mivé teheti a fenyítés előtti félelem a kishitű lelkeket. Meglehet, hogy valóban megpillantott valakit az ablakból, és egyre növekvő félelmében sarjadt lappangó elmebaja hirtelen kitört, és egy csapásra testet öltött. Ez a szerencsétlen katona, aki egész életében talán egyszer sem gondolt úri kisasszonyokra, váratlanul kitalált egy egész regényt, és ösztönszerűen belekapaszkodott ebbe a szalmaszálba. Némán végighallgattam, és történetét elmondtam a többi fogolynak, de amikor mások is érdeklődni kezdtek nála, szemérmesen hallgatott. Másnap az orvos sokáig kérdezgette, de kijelentette, hogy semmi baja, s miután ezt a vizsgálat is megerősítette, elbocsátották. Mi azonban csak az orvosok távozása után tudtuk meg, hogy a kórlapjára már rávezették a sanat est végzést, s így nem tudtuk megmondani az orvosoknak, miről is van szó. Igaz, mi magunk sem láttuk teljesen tisztán, mi a dolog veleje. Azt hiszem, az őt ide irányító parancsnok tévedésén fordult meg a sorsa, aki elfelejtette közölni, miért is küldték ide. Valami hanyagság történt, de az is meglehet, hogy akik küldték, nem voltak teljesen meggyőződve az elmebajról, s csak valami szóbeszédre hallgatva küldték el megfigyelésre. Akárhogy történt is, a szerencsétlent két nap múlva kivezették megfenyítésre. Később megtudtam, egészen összeroskadt, annyira váratlanul érte az ítélet, hisz az utolsó pillanatig hitte, hogy elkerüli a vesszőzést, és amikor a katonák sorfala közé vezették, segítségért kezdett kiabálni. Ez alkalommal hely híján már nem hozzánk, hanem a szomszédos kórterembe fektették be. Kérdezősködtem felőle, és megtudtam, hogy nyolc napig feküdt, s ezalatt senkihez sem szólt, zavart volt és roppant szomorú... Alighogy a háta begyógyult, elküldték. Én legalábbis soha többé nem hallottam róla.

Ami általában a gyógykezelést és az orvosságokat illeti, amennyire megfigyelhettem, a könnyű betegek jóformán sosem tartották be az előírásokat, és be se vették a gyógyszert; de a súlyos betegek, s általában az igazi betegek, igen szerették kezeltetni magukat, rendesen szedték a kanalas orvosságot meg a porokat, bár nálunk főleg a külső kezelést szerették, a köpölyözést, a piócákat, a meleg borogatást, az érvágást, egyszóval, igen szívesen, sőt örömmel fogadták mindazt, amit a mi egyszerű népünk szeret, és amiben hisz.

Egy igen furcsa körülményre figyeltem fel. Ugyanazok, akik annyi türelemmel viselték el a bot meg a korbács okozta kínzó fájdalmakat, gyakran panaszkodtak, rángatóztak, sőt néha jajgattak egy egyszerű köpölyözéstől. Nem tudom eldönteni, annyira kényesek lettek, vagy tán úri módra elpuhultak - nem találok rá magyarázatot. Igaz, a mi köpölyözésünk elég különös volt. A felcser már réges-régen elvesztette azt a kis műszert, amellyel egy szempillantás alatt fel lehet metszeni a bőrt. Persze az is lehet, hogy a műszer elromlott, úgyhogy a szükséges metszéseket sebészkéssel kellett elvégezni. Minden köpölyözésnél tizenkét ilyen metszés történik. A műszerrel ez nem fájdalmas. Egy pillanat alatt egyszerre tizenkét penge végzi el a metszést teljesen fájdalommentesen. Egészen más dolog, amikor sebészkést kell alkalmazni. A kés elég lassan dolgozik; ez fájdalmas, mivel tíz köpölyözéshez százhúsz metszést kell végezni, ez bizony nem tréfadolog. Ezt magamon is tapasztaltam, és bár fájdalmas volt és bosszantó, de mégsem annyira, hogy jajgattam volna belé. Némelyik tagbaszakadt, erős férfi nevetséges látványt nyújtott, ahogyan rángatózott, panaszkodott közben. Olyan ez, mint amikor a fontos ügyekben határozott, sőt nyugodt ember otthon unalmában szinte búskomorrá válik, szeszélyeskedik, válogat az ételben, veszekszik, zsörtölődik; semmi sincs ínyére, mindenki bosszantja, mindenki bántja, mindenki kínozza, egyszóval jódolgában azt sem tudja, mit csináljon, ahogy az ilyen urakról mondani szokás, de akikhez hasonlók az egyszerű nép között is akadnak; sőt a mi fegyházunk összezárt lakói között is igen gyakran találkozni effélével. Megesik, hogy a kórteremben a kényeskedő embert már saját társai kezdik ugratni, némelyik néha rá is mordul; ilyenkor aztán elhallgat, mintha csak azt várta volna, hogy legorombítsák. Kivált Usztyjancev nem szerette az ilyen embereket, és ha csak tehette, jól lehordta a kényeskedőket. Különben is megragadott minden alkalmat, hogy beleakaszkodjon valakibe. Ez részben a betegsége, részben pedig korlátoltsága folytán örömet szerzett neki, szükségletévé vált. Először csak komolyan, mereven néz, aztán nyugodt, magabiztos hangon elkezdi a leckéztetést. Mindenbe beleütötte az orrát; mintha csak azért tették volna ide, hogy ügyeljen a rendre vagy a jó erkölcsre.

- Minden lében kanál - mondták a rabok nevetve; egyébként kímélték, és igyekeztek kerülni vele a veszekedést, legfeljebb nevettek rajta néha.

- Már megint szaporázza a szót! Három szekérre se férne fel!

- Miért, mit mondtam? Tudni való, hogy a bolondot nem süvegeli meg az ember. Mit kiabál egy ilyen kis vágástól? Aki szereti a mézet, az ne féljen a méhtől; tűrjön.

- Aztán neked mi közöd hozzá?

- Hej, barátocskám - szólt közbe az egyik rabtársunk -, a korbács az semmi, kipróbáltam; de nincs nagyobb fájdalom annál, mikor az ember fülét cibálják.

Mindenki nevetett.

- A tiédet talán huzigálták?

- Azt hiszed, tán nem? Bizony hogy azt tették.

- Áhá, azért meredezik olyan kajlán a füled.

Ennek a fogolynak, Sapkinnak, valóban roppant hosszú, elálló füle volt. Még elég fiatal, ügyes, halk szavú csavargó volt; szavaiban mindig jóízű humor rejtőzött, s elbeszéléseit igen mulatságosan adta elő.

- Miből is tudhatnám, hogy cibálták a füled? Aztán mit is gondolnék erről, te fafejű? - szólt Usztyjancev méltatlankodva Sapkinhoz, aki egyébként egyáltalán nem hozzá intézte szavait, s egész idő alatt rá se nézett.

- Aztán ki húzta a füled? - kérdezte valaki.

- Kicsoda? Hát ki tette volna: a csendőrparancsnok. Ez még csavargó koromban történt, cimborák. Akkoriban érkeztünk K.-ba, kettesben voltunk, én meg egy másik, magamfajta vándorlegény, Jefimnek hívták, más neve nem is volt. Útközben Tolminában, egy parasztnál kicsit megszedtük magunkat. Van egy ilyen Tolmina nevű falu. Nos, beljebb érünk, körülnézünk: hátha itt is begyűjthetnénk valamit, aztán uzsgyi, tovább. A határban tágasabb, a városban szűkösebb, mint tudjuk. Nos, legelsőnek betértünk a kocsmába. Körülnézünk. Odajön hozzánk egy amolyan toprongyos, lyukas könyökű fickó német ruhában. Így meg úgy, mondja:

- Szabad megkérdezni, van-e passzusuk?

- Nem - mondjuk -, nincs nekünk passzusunk.

- Áhá, kérem. Nekünk sincs. Itt van még két hű cimborám - mondja -, azok is Kakukk tábornoknál[22] szolgálnak. Engedelmével kérni szeretném valamire. Az imént kissé mulatoztunk, de pénzecskét sehol sem szereztünk. Megvendégelhetnének egy fél iccével bennünket.

- Szíves örömest - mondtuk. Nos, ittunk. Eközben felhívták figyelmünket egy épp a mi mesterségünkbe vágó, kecsegtető alkalomra. Egy ház állt ott a város szélén, gazdag polgár lakott benne, nagy vagyona volt. Elhatároztuk, hogy éjszaka meglátogatjuk. Csakhogy ennél a gazdag polgárnál még aznap éjjel mind az öten hurokra kerültünk. Előbb az őrszobára vezettek, aztán magához a csendőrparancsnokhoz. Aszongya, majd én magam fogom vallatni őket. Ki is jött pipával a kezében, hozzák utána a teát, nagy darab, pofaszakállas ember volt. Leült. Közben rajtunk kívül még három csavargófélét hoztak be. Nincs mulatságosabb ember, cimborák, a csavargónál: még ha aprófát hasítanak a fején, akkor sem emlékszik semmire, mindent elfelejtett, semmit sem tud. A parancsnok egyenest nekem szegezi a kérdést: "Te ki vagy?" De úgy bömbölt, mintha hordóból jönne a hangja. Persze tudni való, én se mondok mást, mint a többiek, vagyis hogy semmire sem emlékszem, nagyságos uram, mindent elfelejtettem.

- Várj csak - mondja -, veled még külön beszélek, ismerős nekem a pofád - s a szeme fehérje csak úgy szikrázik felém. Pedig addig soha életemben nem láttam. Aztán egy másikhoz fordult: - Te ki vagy?

- Szedd a lábad, nagyságos uram.

- Úgy hívnak, hogy Szedd a lábad?

- Ez a becsületes nevem, nagyságos uram.

- Nos, jól van, te vagy a Szedd a lábad, hát te? - fordult a harmadikhoz.

- Én meg utána, nagyságos uram.

- De hát hogy hívnak?

- Így is hívnak: Én meg utána, nagyságos uram.

- De ki nevezett el így, te bitang?

- Jó emberek, nagyságos uram. Mint tudja, a világon sok a jó ember, nagyságos uram.

- Aztán kik ezek a jó emberek?

- Nemigen emlékszem már rájuk, nagyságos uram, tessék kegyesen megbocsátani.

- Mindent elfelejtettél?

- Mindent, nagyságos uram.

- De hát volt neked apád meg anyád... azokra csak emlékszel?

- Feltehető, hogy volt, nagyságos uram, egyébként egy kissé itt is elhomályosult az emlékezetem; meglehet, hogy volt, nagyságos uram.

- Hát mindeddig hol laktál?

- Az erdőben, nagyságos uram.

- Mindig az erdőben?

- Mindig.

- No és tél víz idején?

- Sose láttam telet, nagyságos uram.

- Hát téged amott, hogy hívnak?

- Baltának, nagyságos uram.

- És téged?

- Köszörüld, ne tátsd a szád, nagyságos uram.

- Hát téged?

- Köszörüld még jobban, nagyságos uram.

- Egyikőtök sem emlékszik semmire?

- Semmire se, nagyságos uram.

Ott áll a csendőrparancsnok, és nevet, a csavargók meg csak nézik mosolyogva. De ha nekidühödik, bizony odaken egy nagyot. Pedig az a népség erős, és jó húsban van.

- Vigyétek őket a dutyiba, majd később foglalkozom velük; te pedig itt maradsz - ezt már nekem mondta. - Ide gyere, ülj le! - Látom, az asztalon papír meg toll. Tűnődöm: "Mi a csudát akar ez itt csinálni?" - Ülj le a székre, mondja, fogd a tollat, és írj! - Aztán megragadja a fülem, és cibálni kezdi. Én meg csak nézek rá, mint ördög a pópára. - Nem tudok én írni, nagyságos uram. - Írj! - Könyörüljön rajtam, nagyságos uram. - Írj, ahogy tudsz! - És közben egyre húzza a fülem, egyre csak húzza és rángatja! Nos, cimborák, mondhatom, jobb szerettem volna, ha háromszáz korbácsütést sózat rám; már csillagokat láttam, ő meg csak egyre mondogatja: - Írj csak, írjál!

- Mi az, megbolondult?

- Dehogy is tette. T.-ben röviddel azelőtt egy írnok elemelte a kincstári pénzt, és kereket oldott vele. Annak volt ilyen elálló füle. Nos, mindenfelé elküldték a személyleírását, és az majdnemhogy rám illett, hát ezért kínzott: tudok-e írni, és milyen az írásom?

- Hej, fickó, micsoda ügybe keveredtél! Aztán fájt?

- De még mennyire!

Az egész kórterem kacagott.

- No és írtál?

- Mit írtam volna? Huzigáltam a tollat, ide-oda huzigáltam a papíron, a végén a parancsnok abbahagyta. Persze lekent vagy tíz nyaklevest, s azzal elvitetett a dutyiba.

- Aztán tudsz írni?

- Valaha tudtam, de mióta tollal írnak, elfelejtettem...

Ilyen beszélgetésekkel, jobban mondva fecsegésekkel próbáltuk néha elűzni az unalmat. Úristen, mennyit unatkoztunk! A hosszú, fülledt napok nyomasztó egyformasága! Csak valamilyen könyv lett volna! Pedig, különösen kezdetben, gyakran mentem kórházba, néha betegség miatt, néha meg csak heverészni; menekültem a fegyháztól. Nehéz volt ott, jóval nehezebb, erkölcsileg nehezebb, mint itt. Acsarkodás, ellenségeskedés, pletyka, fenyegető arcok! Viszont itt a kórházban egyenlőbbek voltunk, barátságosabban éltünk egymás mellett. A hosszú nap legszomorúbb ideje a gyertyafény melletti estére és az éjszaka kezdetére esett. Korán elaludtunk. A homályos mécses ragyogó pontként dereng távol az ajtónál, de a mi zugunkban félhomály uralkodik. A levegő egyre bűzösebb és fülledtebb. Akinek elkerüli szemét az álom, feláll, ott üldögél az ágyán vagy másfél órát, arcát hálósipkájába temetve, mintha töprengene valamin. Egy órája nézem már, és hogy agyonüssem az időt, igyekszem kitalálni, mire is gondolhat. Néha az ember álmodozni kezd, felidézi a múltat, képzeletében ragyogó képek bukkannak fel; olyan apró részletekre is visszaemlékszik, amilyenekre máskülönben sose gondolt volna, és nem is érzi annyira át, mint most. Hol meg a jövőjén tűnődik: ha elhagyja valaha a fegyházat, hová, merre indul? Visszatér-e valaha a szűkebb pátriájába? Töpreng, gondolkodik, és reménység támad a lelke mélyén... Más alkalommal egyszerűen számolni kezd, egy, kettő, három és így tovább, hogy számolás közben elaludjon. Néha egészen háromezerig számoltam - hiába. Valaki megfordul. Usztyjancev tüdőbajosan köhög, majd halkan felnyög, és minden alkalommal azt dünnyögi: "Istenem, Uram, bűnös ember vagyok!" Furcsa hallgatni ezt a beteges, megtört, siránkozó hangot a nagy csendben. Valahol a másik sarokban szintén ébren vannak, és ágyukon fekve halkan beszélgetnek. Az egyik valami távoli, ködbe vesző históriáról beszél, az életéről, csavargásairól, gyerekeiről, feleségéről, a régi szokásokról. Már a távoli suttogásból is megsejteni, hogy mindaz, amiről szó esik, a múlté, soha vissza nem tér, és maga az elbeszélő is emberi roncs már; a társa hallgatja. Nem hallatszik más, csak a halk, monoton suttogás, mely olyan, mint a távoli vízcsobogás... Emlékszem, egyik hosszú téli éjszakán hallottam egy elbeszélést. Első pillanatra hagymázos álomnak rémlett, mintha lidérces rémlátomásban álmodtam volna...

 

4. Akulka férje

Elbeszélés

Késő éjszaka volt, tizenkettő felé járt az idő. Már elszenderedtem, de hirtelen felébredtem. A távoli mécses pislákoló, homályos fénye alig-alig világította be a kórtermet... Jóformán mindenki aludt már. Aludt Usztyjancev is, a csendben hallatszott nehéz lélegzése és a hörgőit fojtogató váladék szörcsögése. A távoli tornácon hirtelen felhangzottak a közeledő őrségváltás súlyos léptei. A puskatus tompán a padlóhoz ütődött. Kinyitották a kórtermet; az őrvezető óvatosan lépdelve megszámlálta a betegeket. Egy perccel később a kórtermet lezárták, új őrt állítottak, az őrség eltávozott, és újra csend lett. Csak ekkor vettem észre, hogy nem messze tőlem balra, két társam szintén ébren van, és suttogva beszélget. A kórteremben előfordult, hogy néha napokig, hónapokig fekszik egymás mellett két ember anélkül, hogy szót váltana, de az éjszaka vallomásokra csábító csendjében szóba elegyednek, és egyikük kiteregeti múltját a másik előtt.

Két társam bizonyára már régen beszélgetett. Az elejét nem hallottam, és most sem értettem minden szót, de később lassacskán hozzászokott a fülem. Szemem kerülte az álom; mi mást tehettem volna, figyelni kezdtem... Egyikük az ágyán könyökölve felemelte fejét, és társa felé hajolva hévvel beszélt. Érezhetően nekihevült, felindult; csillapíthatatlan közlési vágy fogta el. Hallgatója mogorván és teljes egykedvűséggel, kinyújtott lábbal üldögélt az ágyán, s csak nagy ritkán dörmögött valamit válasz vagy együttérzés jeléül, de ezt sem meggyőződésből, inkább az illendőség kedvéért tette, és közben egy papírzacskóból szinte percenként tömte orrába a tubákot. Cserevinnek hívták, ötven év körüli, mogorva, pedáns, rideg, okvetetlenkedő, de ostobán hiú ember volt; büntetőszázadból jött. Az elbeszélő, Siskov még fiatal, harmincéves, civil foglyok közül való fickó volt, a szabóműhelyben dolgozott. Mindeddig alig figyeltem fel rá; de később, egész fegyházi életem alatt sem vonzott semmi hozzá. Üresfejű, bolondos ember volt. Többnyire hallgatott, mogorva képpel járt-kelt, durván viselkedett, heteken át ki se nyitotta a száját; máskor meg váratlanul belekeveredett valamilyen históriába, pletykált, semmiségekért felfortyant, egyik barakkból a másikba rohangálva vitte a híreket, rágalmazott, heveskedett. Néha jól elverték, erre újra elhallgatott. Alacsony termetű, sovány, gyáva, pipogya legény volt. Mindenki érezhető megvetéssel kezelte. Szeme hol nyugtalanul, hol bárgyún elrévedve tekingetett erre-arra. Ha valamit akart mondani, mindig hevesen, tűzzel, sőt hadonászva beszélt, aztán hirtelen abbahagyta, s más témába csapott át, vagy pedig egész új részletek ragadták magával, és azt is elfelejtette, hogy mivel is kezdte. Gyakran veszekedett, és ilyenkor felhánytorgatta a másik bűneit, megvádolta, s heves indulatában szinte sírva fakadt... Ügyesen pengette a balalajkát, szeretett is játszani, és ünnepekkor, ha megkérték, még táncolt is igen-igen szépen. Egyébként nagyon gyorsan rá lehetett venni bármire... Nem mintha túl engedékeny lett volna, hanem mert iparkodott mások barátságába férkőzni, és barátságból szívességet tenni.

Sokáig nem értettem, hogy miről is beszél. Eleinte úgy rémlett, állandóan eltér a tárgytól, és belevész a részletekbe. Meglehet, észrevette, hogy Cserevinnek kisebb gondja is nagyobb az ő történeténél, de szemlátomást mintegy készakarva szerette volna saját magát is meggyőzni, hogy hallgatója csupa fül, és bizonyára igen fájdalmasan érintette volna, ha meggyőződik az ellenkezőjéről.

- ...Valahányszor kiment a piacra - folytatta -, mindenki köszöntötte, megtisztelte, egyszóval: ahogy a gazdag embert illik.

- Aszondod, kereskedett?

- Na igen, kereskedett. Nálunk igen szűkösen élt az egyszerű ember. Majdnem pucéran. A fehérnép a messzi folyóról hozta fel a meredeken a vizet a veteményesek öntözésére; kínlódnak, kínlódnak, és ősszel alig szedik össze a káposztalevesre valót. Tiszta tönkremenés. De hát őneki nagy darab bérelt földje volt, béresekkel műveltette, három munkással, méheket is tartott, mézzel, no meg marhával is kereskedett, így hát ott, arra mifelénk, nagy becsületben állt. Már jól benn járt a korban, a hetvenet taposta, csontja is elnehezült, galambősz, nagy darab ember volt. Ahogy rókaprém bundájában kimegy a piacra, mindenki megsüvegeli. Tudták, ez kijár neki. "Jó napot, Ankugyim Trofimics bácsi!" - "Jó napot neked is." Nem nézett le az senkit. "Éljen soká, Ankugyim Trofimics." - "Aztán hogy vagy?" - kérdezi. "Mint pucér ember a csalánban. Hát maga, bácsikám?" - "Hát csak éldegélünk, mondja, cipeljük a bűneink, rontjuk a levegőt." - "Éljen soká, Ankugyim Trofimics." Mondom, nem néz le senkit, de elég, ha kinyitja a száját - minden szavából pénzt csinál. Bibliás, betű vető ember volt, mindig istenes dolgokat olvasgatott. Maga mellé ülteti az öreg párját: "No asszony, hallgasd meg és figyelj!" - aztán magyarázni kezd neki. A felesége nem is volt annyira vén, ez már a második asszonya volt, gyereket akart, mert az elsőtől nem volt egy se. Hát aztán a másodiktól, Marija Sztyepanovnától két serdülő fia volt ekkoriban; a fiatalabb, Vaszja akkor született, amikor ő betöltötte hatvanadik évét, Akulka pedig, a lánya, a legidősebb gyerek akkoriban lehetett tizennyolc esztendős.

- Ez lett vóna a te feleséged?

- Várj csak, előbb elmondom, hogy mi volt Filka Morozovval. Aszongya Filka Ankugyimnak: "Osztozkodjunk; add ki az egész négyszáz rubelem, nem vagyok a cseléded, nem akarok veled tovább kereskedni, a te Akulkádat pedig, mondja, nem akarom elvenni. Most, aszongya, megszedtem magam, meghalt a szülőapám, így hát eliszom a pénzt, utána meg felcsapok katonának, osztán tíz év múlva visszagyüvök mint táborszernagy hozzátok." Ankugyim ki is adta a pénzét, elszámolt vele, ahogy illik, mert még annak idején Filka apja közös tőkével kereskedett vele. "Elveszett ember vagy te" - mondta neki. Filka pedig csak odavetette: "Elveszett vagy sem, de ha veled maradnék, te fehérszakállú, akkor a tejet is villával kanalaznám. Mert te, azt mondja, fogadhoz vered a garast, összeszedsz minden szemetet, hátha jó lesz kásának. Én pedig, aszongya, köpök az ilyenre. Kuporgatsz, kuporgatsz, aztán az ördög vigye, nem veszel semmit. Én, aszongya, erős jellem vagyok. Akulkát pedig nem viszem a pap elé: hisz enélkül is lefeküdtem vele..."

- Hogy mered - lobbant fel Ankugyim -, hogy mered gyalázni a tisztes apát meg tisztességes lányát? Mikor feküdtél le vele, te kígyó, te varangy? - És az öreg egész testében reszketett. Ezt maga Filka mondta el nekem.

- Nemcsak hogy én nem veszem el, de ha akarom, az Akulkádat most már senki se veszi el, sose megy férjhez, még Mikita Grigorics sem veszi el, hiszen oda a becsülete. Még ősszel henteregtem ott vele a szérűn, most már száz főtt rákért sem lennék hajlandó elvenni. No, próbáld csak meg, ígérj száz rákot - akkor sem kell...

Aztán víg mulatozásba kezdett a fiú! De olyan mulatozást csapott a városban, hogy még a föld is rengett belé. Barátokat toborzott maga köré, pénze annyi, mint a pelyva, három hónapon át dáridózott, mindent elivott.

"Én bizony, szokta mondogatni, ahogy nyakára hágott a pénznek, eladom a házam, mindent eladok, aztán más helyett felcsapok katonának vagy pedig világgá megyek!" Megesett, hogy reggeltől estig részeg volt, s csilingelős páros fogaton száguldozott. Hogy szerették a lányok, szinte hihetetlen. És igen ügyesen citerázott.

- Így hát már azelőtt is dolga volt Akulkával?

- Várj csak, ne siess. Akkoriban temettem el én is a szülőapám, anyám pedig mézeskalácsot sütött; Ankugyimnak dolgozott, s így tartott el minket. Szűkösen éltünk. Nekem is volt egy darab földem az erdő mögött, gabonát vetettem, de apám halála után mindez elúszott, mert én is mulatoztam, barátocskám. Anyámtól veréssel csikartam ki a pénzt...

- Ez bizony csúnya dolog volt, ha megverted. Nagy bűn.

- Megesett, barátocskám, hogy reggeltől éjfélig részeg voltam. Elég takaros házunk kicsit korhadozott már, de még állt, és az enyém volt, igaz, hogy belül alig akadt benne valami. Olykor heteken át nyeltük az éhkoppot, úgy üldögéltünk otthon. Anyám meg csak rágja a lelkem, de mit törődtem én vele?... Mert, barátocskám, akkoriban egy lépést sem tágítottam Filka Morozovtól. Reggeltől késő éjszakáig vele voltam. "Játsszál csak, mondja, játssz nekem a gitáron, no meg táncolj, addig én itt heverészek, s hajigálom neked a pénzt, akár a leggazdagabb ember." S mi mindent nem mívelt! Épp hogy nem lopott: "Én, tudod, mondogatta, nem vagyok tolvaj, hanem becsületes ember." - "No, gyerünk, mondta egyszer, kenjük be kátránnyal Akulka kapuját, mert nem akarom, hogy Akulka Mikita Grigoricshoz menjen férjhez. Ez most nekem mindennél többet ér" - szólt hozzám. Az öreg eleve Mikita Grigoricshoz szerette volna adni a lányát. Mikita is öregecske volt, már özvegy, pápaszemet hordott, kereskedett. Ahogy meghallotta az Akulkáról szállongó szóbeszédet, hamarosan visszakozott: "Ankugyim Trofimics, mondta, nekem is odalesz a becsületem, no meg öreg napjaimra nem is nagyon akaródzik megházasodni." Aztán így kentük be Akulka kapuját. Otthon persze ütötték, verték... Marija Sztyepanovna így kiabált: "Kikergetlek a világból!" Az öreg meg: "A régi időkben, mondta, a tisztes pátriárkák korában, máglyára vetettem volna, de manapság sötétség és enyészet uralkodik a földön." Megesett, hogy a szomszédok utcaszerte hallják Akulka bömbölését, jajgatását: reggeltől napestig verték. Filka meg az egész piactér hallatára kiabál: "Derék leányzó ez az Akulka, testi-lelki barátnőm. Hosszú ruha sok szégyent eltakar. Én bezzeg kibabráltam velük, biztos megemlegetnek." Ekkortájt találkoztam Akulkával, éppen jött a vederrel, s rákiáltottam: "Jó napot, Akulina Kungyimovna! Mélységes hódolatom. Tudja-e, hogy nem mind szűz, aki pártát tűz?" - csak ennyit mondtam; Akulka rám néz, nagy szeme volt, de maga úgy lesoványodott, mint egy karó. Néz rám, a jóanyja meg azt gondolta, hogy nevetgél velem, s a kapuból ráförmed: "Mit vicsorgatod a fogad, te szégyentelen!" - s aznap megint jól ellátták a baját. Sokszor órák hosszat verték. "Agyonverem, mondta az apja, nekem nem lányom többé."

- Kikapós volt, ugye?

- Csak hallgasd tovább, bátya. Hát akkoriban mi Filkával egyre csak részegeskedtünk, anyám meg odajön hozzám, ahogy fekszem az ágyon: "Mit heverészel itt, te csirkefogó? Te haramia, te!" - mondja. Szid, mint a bokrot. "Nősülj meg, mondja, vedd el Akulkát. Most szíves örömest hozzád adják, csak készpénzben adnak vele háromszáz rubelt." Én meg anyámnak: "De hisz Akulka szégyenben maradt a világ csúfjára, nincs többé becsülete." - "Elhallgass, te ostoba, mondja anyám, a menyasszonyi fátyol mindent eltakar; te is jobban jársz, ha egész életében vétkesnek érzi magát veled szemben. Mi meg az ő pénzükön rendbe szedjük magunkat; már beszéltem is Marija Sztyepanovnával. Nagyon hajlik a dologra." Én pedig: "Húsz rubelt aranyban, ide az asztalra, akkor megnősülök." Hát, akár hiszed, akár nem, a menyegzőig ki sem józanodtam, de akkor meg Filka kezdett morogni, fenyegetőzni: "Ide figyelj, Akulka férje, összetöröm minden bordádat, s ha akarom, minden éjjel a feleségeddel hálok majd." Én meg neki: "Egy szavad sem igaz, te kutyafülű." No oszt erre, ott az egész utca szeme láttára, megszégyenített. Hazafutottam: "Nem akarok, mondom, megházasodni, hacsak nem tesznek le azonnal újabb ötven rubelt!"

- S hajlandók voltak hozzád adni?

- De még mennyire! Hisz nem voltunk mi olyan hitvány pórnép. Szülőapám csak élete végén ment tönkre a tűzvész miatt, addig még náluk is gazdagabban éltünk. Ankugyim pedig aszongya nekem: "Ti rongyos koldusok vagytok." Én meg így válaszoltam: "Úgy tudom, jó vastagon bekenték kátránnyal a kapuját." Ő pedig nekem: "Mit legénykedsz itt? Bizonyítsd be, hogy a lányom becstelen, a szószátyárkodás még nem bizonyíték. Ha nem akarod, ne vedd el, fel is út, le is út. De a pénzt, amit kaptál, add csak vissza." Akkor aztán nagy elhatározásra szántam el magam: megüzentem Filkának Mitrij Bikovval, hogy az egész világ szeme láttára csúffá teszem, aztán, barátocskám, a menyegzőig ki se józanodtam többé. Csak a pap előtt tisztult ki a fejem. Ahogy elvezettek bennünket az oltártól, és leültettek, Mitrofan Sztyepanics, vagyis a bácsikám aszongya: "Ha nem is becsületesen, de ügyesen nyélbe ütöttük a dolgot." Az öreg, már mint Ankugyim, szintén részeg volt, és elsírta magát, ott ült, és potyogtak végig a könnyei a szakállán. Nos, barátocskám, akkor én fogtam a korbácsot, zsebre dugtam (még az esketés előtt gondoskodtam róla: azzal a szándékkal hoztam el, hogy most majd elverem a port Akulkán, ha már így rászedett, és megbecstelenítve férjhez jött hozzám). Hadd tudja meg a világ, hogy nem bolond módra házasodtam meg...

- Így is kell! Hadd érezze már előre...

- Ne szólj közbe, bátyja, hallgasd csak. Mifelénk az oltártól egyenest a nászkamrába vezetik a fiatalokat, a többiek azalatt meg isznak. Egyedül hagytak bennünket Akulkával a kamrában. Ott ül haloványan, az arcában egy csöpp vér sincs, igen ijedt, látszott. A haja is olyan világos volt, mint a len. Szeme nagy, s egyre csak hallgat, egy szavát sem hallani, mintha néma asszony lenne a házban. Egyszóval, furcsán festett. Hát én bizony előszedtem a korbácsot, és odatettem az ágy mellé. Pedig, barátocskám, akkor tudtam meg, hogy ártatlanul jött hozzám.

- Ugyan, te!

- Szeplőtlen volt egészen; tisztességes házból való tisztességes lány. Mi az isten csudájának kellett neki ennyit szenvednie? Miért tette csúffá Filka Morozov az egész világ előtt?

- Úgy bizony.

- Felkeltem az ágyból, és térdre vetettem magam előtte, imára kulcsoltam a kezem: "Galambom, Akulina Kungyimovna, bocsáss meg nekem, bolondnak, bocsáss meg, amiért én is olyannak hittelek. Bocsáss meg nekem, aljasnak." Ő meg ott ült előttem az ágyon, s csak néz, néz rám, két kezét a vállamra teszi, s csak úgy ömlik a könnye; sír és nevet... akkor oszt kimentem a násznéphez: "Nos, mondom, csak kerüljön a szemem elé az a Filka Morozov, többé nem lesz maradása a földön!" Az öregek meg örömükben azt sem tudják, kihez imádkozzanak, az anyja kis híján Akulka lábához vetette magát, s jajgatott. Az öreg meg kijelentette: "Hej, ha tudtuk volna, nem ilyen férjet találunk neked, szeretett lányom." S aztán első vasárnap együtt mentünk a templomba, rajtam prémkucsma, finom posztókaftán, bársonynadrág; Akulka meg vadonatúj nyúlbundában, selyemkendőben - vagyis összeillő pár voltunk; így vonultunk a templomba! Az emberek gyönyörködve néztek bennünket. Én is jóképű, csinos legény, Akulka is olyan, hogyha mások előtt nem is illik magasztalni, de szidni sem lehet, mert tíz között nem találni párját...

- No, eddig jól van.

- Csak hallgasd tovább. A menyegzőt követő napon, akármilyen kapatos voltam, megszöktem a vendégektől; megszöktem, és szaladok: "Kerítsétek elő azt a mihaszna Filka Morozovot, hozzátok ide a szemem elé a gazembert!" Kiabáltam, hogy az egész piactér hallja! De részeg voltam, úgyhogy Vlaszovék háza táján elkaptak, aztán három ember nagy nehezen hazacipelt. A városban meg összesusmogtak, a piacon a lányok egymás között mondogatták: "Hé, lányok, ti okosak, tudjátok, mi az újság? Akulka szeplőtlenül ment férjhez." Röviddel ezután Filka mások előtt így szól hozzám: "Add el a feleséged, akkor aztán vedelhetsz kedvedre. Nálunk, Jaska, a katona is így nősült meg, a feleségével le se feküdt, ahelyett három évig részeg volt." Én meg aszondom neki: "Gazember vagy!" - "Te meg, mondja, bolond vagy. Hisz részegen eskettek össze. Hogy is tudhattad megállapítani azt a dolgot!" Én meg hazamentem kiabálva: "Maguk részegen eskettek meg!" Anyám is ott volt, mindjárt belém csimpaszkodott. "Neked, anyám, a sok aranytól bedugult a füled. Adjátok elő Akulkát!" No, akkor aztán nekiestem, és elnáspángoltam. Ütöttem, vertem, barátom, vagy három órán át, amíg össze nem esett; három hétig föl sem kelt az ágyból.

- No igen - jegyezte meg flegmatikusan Cserevin -, az asszony csak verve jó... aztán csakugyan rajtakaptad a szeretőjével?

- Nem, dehogy kaptam rajta - jegyezte meg Siskov rövid hallgatás után, mint akinek nehezére esik a beszéd. - De nagyon a szívemre vettem a dolgot, az emberek egyre ugrattak, és mindebben Filka volt a főkolompos. "A te feleséged kirakati portéka: sokan gyönyörködnek benne." Aztán meghívott vendégségbe, és ilyeneket mondogatott: "A feleséged jószívű, nemes, megértő, mindenkihez roppant szíves - hát ilyen menyecske! Már elfelejtetted, fickó, hogyan kented be kátránnyal a kapuját?" Én ott ültem részegen, ő meg üstökön ragad, és rángatni kezd: "Táncolj, mondja, táncolj, Akulka férje, én meg csak fogom az üstököd, te meg táncolj, hadd szórakozzunk!" "Gazember vagy te!" - kiabálom. Ő meg így szól hozzám: "Az egész társaságot elviszem hozzád, és Akulkát a szemed láttára addig korbácsolom, amíg jólesik." Akár hiszed, akár nem, ezek után egy álló hónapig nem mertem elhagyni a házat: gondolom, képes, ide jön, és szégyent hoz a fejemre. Hát ettől kezdve vertem én a feleségem...

- De hát miért? A kezet megköthetik, a nyelvet nem. A sok verés sem mindig jó. Lásd el a baját, de dédelgesd is, azért a feleséged.

Siskov egy darabig hallgatott.

- Bántott a dolog - folytatta aztán -, de idővel szinte szokásommá vált: néha reggeltől estig vertem; ha felkelt, az nem tetszett, ha lépett egyet, az nem. De ha nem vertem, unatkoztam. Megesik, hogy ott ül némán, csak néz ki az ablakon, és sírdogál... Egyre csak sírdogál, néha még meg is sajnáltam, de azért is vertem. Anyám pedig egyre csak kardoskodik mellette: "Gazember vagy, mondja, bitang természeted van!" - "Megölöm, kiabáltam, senki se merjen szót emelni, rászedtek, úgy házasítottak meg." Kezdetben az öreg Ankugyim is próbált közbelépni, eljött: "Ide figyelj, mondja, nem vagy te még olyan nagy legény; megyek, s feljelentelek a csendőrségen!" De végül mégis meghátrált. Marija Sztyepanovna pedig egészen elcsendesedett. Egyetlenegyszer jött el, könnyezve rimánkodott: "Most ez egyszer, Ivan Szemjonics, nem nagy dologban, de nagy kéréssel jöttem el hozzád. Könyörgök, fiacskám, békélj meg, bocsásd meg neki a világ előtt! Hisz a lányunkat gonosz emberek hozták hírbe: magad is jól tudod, tisztességesen került hozzád..." Térdre borulva sírt, könyörgött. Én pedig hetvenkedtem: "Egy szót sem akarok hallani! Azt teszek magukkal, amit akarok, mert én már nem bírok magammal; Filka Morozov pedig, mondom, a barátom és legjobb cimborám..."

- Így hát megint együtt mulattatok?

- Ugyan! Közelébe sem férkőzhettem, szinte elitta már az eszét. Mindene elúszott, s beállt katonának egy gazdag polgár legidősebb fia helyett. Mifelénk az a szokás járja, ha valaki más helyett megy katonának, hát addig a napig, amíg el nem viszik, mindenki szinte hason csúszik előtte a házban, ő pedig szabadon uraskodhat. A pénzt akkor kapja meg egészében, amikor bevonul, de addig ott él a gazda házában, néha fél esztendőn át, és mi mindent nem művel a háziakkal - azt még egy szentnek is nehéz lenne elviselni! Én, aszongya, a fiad helyett megyek katonának, eszerint én vagyok a ti jótevőtök, kötelesek vagytok tisztelettel adózni, és mindent megadni. Így hát Filka felforgatta a polgár házát, a lányával hált egy ágyban, minden ebéd után megcibálta a gazda szakállát - megtett mindent, amire épp kedve támadt. Mindennap befűtötték neki a fürdőházat, de megkövetelte, hogy a gőzt pálinkából fejlesszék, no meg hogy az asszonyok legyenek szolgálatára a fürdőben. Néha, ha nagy mulatozások után hazatért, megállt a ház előtt az utcán: "Nincs kedvem a kapun bemenni, vágjanak rést a kerítésen!" Így hát a kapu mellett szétszedik a kerítést, és úgy megy be a házba. Végre-valahára ütött az óra, elvitték katonának, kijózanították. Az utca feketéllett a néptől, Filka Morozov bevonul! Ő meg jobbra-balra hajlong, mindenkitől búcsúzik. Akulka éppen ekkor jött a veteményesből; ahogy Filka épp a mi kapunk előtt meglátta, felkiáltott: "Állj!" Kiugrott a szekérből, és földig meghajolt Akulka előtt: "Lelkem, mondja, tubicám, két éve szeretlek, muzsikával visznek katonának, bocsáss meg nekem, mondja, tisztességes apa tisztességes lánya, nagy bűnt követtem el ellened - mindenben én vagyok a vétkes!" S ismét földig hajol. Akulka meg ott állt, eleinte megdermedve, majd ő is mélyen meghajolt, és így szólt: "Bocsáss meg te is nekem, derék legény, nem érzek irántad haragot." Én meg Akulka után berohantam a házba: "Mit mondtál neki, te szuka?" Ő pedig, akár hiszed, akár nem, végigmért: "Én, mondja, őt szeretem legjobban a világon!"

- Ez már igen!...

- Hát aznap egy árva szót sem szóltam hozzá... csak este mondtam neki: "Akulka, most megöllek." Ezen az éjszakán le sem hunytam a szemem, kimentem a pitvarba, ciberelevet ittam, de ekkor már derengett a hajnal. Visszamentem a házba: "Akulka, mondom, szedelőzködj, megyünk ki a földre." Már előző nap készülődtem a földre, s anyám tudta, hogy oda megyünk. "Így is kell: megjött a munka dandárja, mondja anyám, úgy hallom, a béres már harmadik napja csak a hasát melengeti a napon." Némán befogtam a szekérbe. Mindjárt a város végén vagy tizenöt versztányira húzódó erdő kezdődik. S az erdő mögött van a mi földünk. Megtettünk három versztát az erdőben, és megállítottam a lovat: "Szállj le, mondom Akulinának; ütött az utolsó órád." Ő csak nézett rám ijedten, ott állt előttem, de hallgatott. "Nagyon a begyemben vagy, mondom; imádkozz Istenhez!" Aztán megragadtam a haját, vastag, hosszú varkocsait a karomra tekertem, majd nekifeszítettem a hátának a térdem, előhúztam a késem, fejét hátrahúztam, és a torkába döftem a kést... Hogy felsikoltott... A vér csak úgy dőlt belőle, én eldobtam a kést, hirtelen átöleltem, lefektettem a földre, és ott jajgattam, üvöltöttem mellette; ő is kiabált, én is; vonaglik, menekülni szeretne a karomból, a vére meg ömlik rám, az arcomra, kezemre, csak úgy bugyogott a vére. Otthagytam, elragadott a félelem, otthagytam a lovat is, csak rohantam, futottam haza, hátulról kerültem be a házba, egyenesen a fürdőbe. Otthon volt egy öreg, használaton kívüli fürdőnk. Megbújtam az izzasztópad alatt, és ott kuporogtam éjszakáig.

- Hát Akulka?

- Ahogy elmentem, ő is felállt, megindult haza, aztán attól a helytől száz lépésnyire találtak rá.

- Így hát nem ölted meg.

- De bizony... - Siskov egy percre elhallgatott.

- Van a nyakon egy ér - jegyezte meg Cserevin -, ha ebbe az érbe vágnak, és elsőre nem metszik ketté, akkor az ember csak vergődik, de bármennyi vért veszít is, nem hal meg.

- De Akulina meghalt. Estefelé találtak rá holtan. Hamar elterjedt a hír, keresni kezdtek, és éjnek idején meg is találtak ott a fürdőben... S immár negyedik éve élek itt - tette hozzá, s elhallgatott.

- Hm... Hát persze, ha az ember nem veri az asszonyt, abból sohasem származik jó! - jegyezte meg Cserevin hidegvérrel és szakértelemmel. Majd újra előhúzta a tubákos zacskót. Szippantott egyet hosszasan, akkurátusan. - Így hát - folytatta -, kiderül, hogy nagy bolond vagy te, komám. Egyszer velem is megesett, hogy rajtakaptam a feleségem a szeretőjével. Behívtam a fészerbe; a gyeplűt duplájára fogtam. "Kinek esküdtél meg? - mondtam. - Kinek esküdtél?" Aztán nekiestem, csépeltem, ütöttem a gyeplűvel vagy jó másfél óráig, az asszony meg csak kiabált: "A lábadat fogom mosni, és a lábvized is megiszom." Avdotyának hívták.

 

5. Nyár

Beköszöntött az április, közeledik a nagyhét. Lassacskán megkezdődnek a nyári munkák is. A nap egyre melegebben és ragyogóbban süt; a levegő a tavasz illatától terhes, és felpezsdíti a szervezetet. Az eljövendő szép napok a vasra vert embert is felbolygatják, benne is vágyakat keltenek. A verőfényes napsugarakban az ember szemlátomást még erősebben kívánkozik a szabadság után, mint a borongós téli meg őszi napokon, és ez valamennyi rabon észrevehető. Külsőre annyit látni, hogy örülnek a verőfényes napoknak, de közben egyre gyűlik, pattanásig feszül bennük a türelmetlenség. S valóban megfigyeltem, hogy tavasszal mintha gyakrabban lennének fegyházi civódások, sűrűbben hallatszik lárma, kiabálás, zsivaj meg egyéb kalamajka; ugyancsak gyakran kap el az ember munka közben egy eltöprengő, merev tekintetet, amely az Irtis túlsó partján húzódó, távolban kéklő tájra szegeződik, ahol végtelen szőnyegként vagy másfél ezer versztányira terül el a Kirgiz-sztyepp; itt-ott egy mélyről fakadó sóhajtás üti meg a fület, mintha ez a távoli szabad levegő késztetné rá az embert, és ezzel is megkönnyítené bilincsbe vert, megnyomorított lelkét. "Fene vigye!" - mondja végre a rab, mintha hirtelen elhessegetné magától az ábrándokat, a tűnődést, és sietve, mogorván ragadja meg a szerszámot vagy a téglát, amit egyik helyről a másikra kell cipelnie. Egy perc múlva már el is feledkezett előbbi érzéseiről, és természetének megfelelően vagy nevet, vagy káromkodik; esetleg szokatlan, fölös buzgósággal lát a munkához, különösen ha darabszámról van szó; dolgozik minden erejéből, mintha a nehéz munkával igyekezne elnyomni önmagában azt, ami szorongatja és feszíti bensejét. Ez a népség többségében erős, és élete, ereje virágában van... Nehéz a bilincs tavasz évadján! Most nem költőieskedem, és meggyőződésem, hogy nem tévedek. Azonfelül, hogy meleg időben, verőfényes napsütésben, amikor teljes szívvel, teljes lényével érzi és szinte tapintja az ember a végtelen erejű természet újjászületését maga körül, bizony még nyomasztóbb a lezárt börtön, az őrség és az idegenek parancsa; hozzáteszem még, hogy így, tavasz idején Szibéria- és egész Oroszországszerte az első pacsirta dala indítja meg a vándorlást: isten teremtményei szöknek a fegyházakból, és erdőkben keresnek menedéket. A füllesztő tömlöcvermek, bíróságok, bilincsek és botok után szabadon kószálhatnak, amerre kedvük tartja, ahol jobbnak és kedvezőbbnek látják; ott isznak és esznek, ahol akad, azt, amit isten ad, és éjszakánként békésen hajtják nyugovóra fejüket valahol az erdőben vagy mezőn minden nagyobb gond nélkül, a börtön szomorúsága nélkül, és mint a szabad madarak Isten őrködő szeme előtt, csak a mennybéli csillagoktól vesznek búcsút éjszakára. De mit is mondjak? Néha nehéz és koplalással teli, sőt elcsigázó "Kakukk tábornokot szolgálni". A vándor néha napokon át kenyeret se lát; mindenki elől bújnia kell, menekülnie; lopásra, rablásra, sőt néha még gyilkosságra is rákényszerül. "A száműzött, akár a gyermek, amit meglát, mindent elvesz" - mondogatják Szibériában. Ez a szólásmondás még ma is érvényes, és bizonyos kiegészítésekkel ráillik a csavargókra is. Ritkán fordul elő, hogy a csavargó ne legyen egyben rabló is, de minden esetben tolvaj - persze inkább szükségből, mint hivatásból. Vannak tősgyökeres csavargók. Némelyek büntetésük letelte után a száműzetési helyükről is megszöknek. Azt hinné az ember, hogy a letelepedett száműzött megelégedett, hisz mindene megvan, de nem, valami vonzza, valami hívja valahová. Az erdei lét nagyon szűkös és félelmetes, de a szabad és kalandokkal teli életben van valami vonzó, titokzatos gyönyör annak a számára, aki egyszer belekóstolt; olykor előfordul, hogy egy szerény, rendes ember, aki már fogadalmat tett, hogy jó viseletű telepes és gondos gazda lesz belőle, fogja magát, és megszökik. Némelyik ilyen telepes néha megházasodik, gyerekeket nemz, öt éven át nyugodtan éldegél, aztán egy szép napon eltűnik, otthagyja megdöbbent feleségét, gyerekeit s az egész járást, ahol nyilvántartásba vették. A fegyházban egyszer mutattak nekem egy ilyen szökevényt. Semmi rendkívüli bűntényt nem követett el, legalábbis nem rebesgettek róla ilyesmit, de mindig megszökött, egész életét szökéssel töltötte. Járt Oroszország déli határain, a Dunán túl, bejárta a Kirgiz-sztyeppéket és Kelet-Szibériát, a Kaukázust, megfordult mindenütt. Ki tudja, ilyen utazási szenvedéllyel más körülmények között egy új Robinson Crusoe lehetett volna belőle. Egyébként mindezt mások mondták el nekem, mert jómaga nem nagyon beszélgetett a fegyházban, csupán a legszükségesebbekre szorítkozott. Igen kis termetű, már ötven év körüli, szelíd, higgadt, sőt ostoba képű ember volt, s a bárgyúságig nyugodt. Nyár idején szeretett sütkérezni a napon, és legtöbbnyire valami dalt dúdolgatott magában, de oly halkan, hogy egypár lépésnyire már nem is hallatszott. Arcvonásai merevek voltak, keveset evett, inkább csak kenyeret; sosem vásárolt egyetlen kalácsot, egy kupica pálinkát sem; de aligha volt valaha is pénze, aligha tudott számolni is. Mindent teljes megbékéléssel fogadott. A fegyházi kutyákat néha a tenyeréből etette, pedig nálunk senki sem törődött velük: az orosz ember általában nem szereti etetni a kutyát. Azt mondják, kétszer is volt nős; arról is beszéltek, hogy valahol gyerekeket is hagyott... Egyáltalán nem tudom, miért került a fegyházba. Társaim valamennyien várták, hogy kereket old; lehet, hogy még nem jött el az ideje, de az is lehet, hogy eljártak fölötte az évek, és csak élt, éldegélt magában, s szemlélődve nézegette ezt a különös környezetet. Persze bizonyosat nem lehetett felőle tudni, bár úgy látszott, semmi oka a szökésre, hiszen mit nyerhetett volna vele? De mégis, az erdei csavargóélet mennyország a fegyházhoz képest. Ez általánosan elfogadott dolog; a kettőt nem is lehet összehasonlítani. Ha a csavargóélet nehéz sors is, de mégis szabad élet. Ezért van az, hogy Oroszország-szerte minden fogoly, bárhol legyen is, tavasszal, a tavaszi nap első hívogató sugarára nyugtalanná válik. Az is igaz, hogy a legtöbbnek nincs is szándéka megszökni; határozottan állíthatom, hogy a nehézségeket és a következményeket figyelembe véve, talán száz közül egy, ha rászánja magát; de a megmaradt kilencvenkilenc legalább ábrándjaiban idézi fel, hogyan lehetne megszökni és hová? Legalább ezzel az egy óhajjal, ezzel a képzeletbeli lehetőséggel vigasztalja lelkét. Van, aki legalább arra emlékezhet, hogyan szökött meg valaha... Most csupán az elítéltekről beszélek, a vizsgálati foglyok természetesen sokkal gyakrabban és sokkal többen szánják el magukat a szökésre. Az elítéltek legfeljebb fogságuk elején próbálkoznak vele. Aki már két-három évet leült a fegyházban, az már valahogy megbecsüli ezeket az éveket, és lassanként úgy dönt, hogy jobb leülni a törvényesen kirótt időt, és aztán mint száműzött telepes fészket rakni valahol, mintsem ilyen kockázatot vállalni, és kudarc esetén a pusztulásba rohanni. A kudarc pedig nagyon is valószínű. Alig egy tizedének sikerül változtatni a sorsán. A foglyok közül legtöbbnyire a hosszú időre ítéltek szánják rá magukat a szökésre. Tizenöt-húsz esztendő végtelennek látszik, és az ilyen rab állandóan a sorsa változásáról ábrándozik, még akkor is, ha már tíz esztendőt leült a fegyházban. Végül bizonyos mértékben a rásütött bélyeg is kockázatossá teszi a szökést. Változtatni a sorson - ez amolyan szakkifejezés. Ha egy szökevényt elfognak, a vallatásnál rendszerint azzal védekezik, hogy változtatni akart a sorsán. Ez, bár kissé irodalmi kifejezés, mégis szinte szó szerint ráillik erre. Valamennyi szökevény tudja, hogy úgysem szerezheti vissza a szabadságát, tudja, hogy ez szinte teljesen lehetetlen, de bekerülhet egy másik fegyintézetbe, vagy szabad száműzetést kaphat, néha újból bíróság elé kerül valami újabb bűnért, amelyet már csavargás közben követett el - egyszóval, bárhová kerüljön, csak vissza ne, a régi, megunt helyre, az előző fegyházba. Ezek a szökevények, ha a nyár folyamán nem találnak véletlenül valami kivételesen jó menedéket, ahol áttelelhetnek, ha nem bukkannak valamilyen szökevénybújtató emberre, akinek ez érdeke, vagy ha végül gyilkosság révén nem szereznek új papírokat, amellyel bárhol nyugodtan élhetnek - akkor, ha addig nem fogták volna el őket, ősszel többnyire sűrű rajokban maguk jönnek be a városba, jelentkeznek a fegyházban, és csavargásért ülnek be a börtönbe, ahol átvészelik a telet, természetesen azzal a reménységgel, hogy nyáron újból megszöknek.

A tavasznak rám is megvolt a maga hatása. Emlékszem, mily mohón nézegettem kifelé a kerítés rései között, és hosszasan álldogáltam, fejemet a palánknak támasztva, s makacsul és kielégíthetetlenül szinte faltam szememmel az erődsáncon zöldellő füvet, az egyre mélyebben, sűrűbben kéklő távoli eget. Nyugtalanságom, sóvárgásom napról napra nőtt, és egyre nehezebben viseltem el a fegyházat. Társaim gyűlölete, amelyet nemesember lévén, az első évek folyamán állandóan éreznem kellett, már elviselhetetlenné vált, és megmérgezte egész életemet. Ezekben az időkben gyakran minden betegség nélkül kórházba mentem, csupán azért, hogy ne legyek benn a fegyházban, hogy megszabaduljak ettől a konok, semmivel sem csillapítható, általános gyűlölettől. "Ti vaskarmúak vagytok, agyonmartatok bennünket!" - mondogatták a rabok. Mennyire irigyeltem a fegyházba kerülő egyszerű pórnépet! Azok egy csapásra mindenkivel jó barátságba kerültek. Mindezen felül a tavasz, a szabadság tüneménye, a természet felvidulása rám is hatással volt: elszomorított, de fel is pezsdített. A nagyböjt végén, azt hiszem a hatodik héten, rám került a böjtölés sora. Már az első héten a törzsőrmester az egész fegyházat hét csoportra osztotta, a böjti hetek számának megfelelően, és így, csoportok szerint böjtöltünk. Minden csoportba harminc ember került. Az egyhetes böjt nagyon tetszett nekem. A böjtölőket felmentették a munka alól. Napjában kétszer-háromszor a fegyháztól nem messze levő templomba vezettek bennünket. Régen nem jártam templomban. A nagyböjti istentisztelet, amelyre még távoli gyermekkoromból, a szülői házból emlékszem, az ünnepélyes imákkal, a földre boruló ájtatoskodással lelkemben távoli, régmúlt dolgokat idézett fel; szerettem azt az órát, amikor reggelenként az élesre töltött puskával felfegyverzett őrök kíséretében Isten házába vezettek bennünket az éj folyamán keményre fagyott földön. Az őrkíséret egyébként nem lépett be a templomba, ahol mi, rabok közvetlen az ajtó mellett, egészen hátul csoportba verődtünk, úgyhogy csupán az öblös hangú kántor hangját hallottuk, és a tömegen át olykor-olykor pillantottuk meg a lelkipásztor fekete palástját és kopasz fejét. Visszaemlékeztem, hogy valaha, még gyermekkoromban, a templomban állva, elnéztem a bejáratnál összezsúfolódó egyszerű népet: nagy tisztelettel engedtek utat a vállrojtos tisztek, kövér uraságok, suhogó selyemruhás, de roppant istenfélő úrasszonyok előtt, akik feltétlenül az első helyre furakodtak, és ezért az első helyért képesek voltak akár percenként vitába szállni. Akkoriban úgy rémlett, hogy a bejáratnál állók nem úgy imádkoztak, mint mi, hanem szelíden, ájtatosan, földre borulva, megalázottságuk teljes tudatában.

Most jómagam kerültem ugyanarra a helyre, ráadásul megbélyegezve, mert hisz bilincsbe voltunk verve, szabadságunktól megfosztva; mindenki elhúzódott tőlünk, szinte féltek egy fedél alatt lenni velünk, de azért nem fukarkodtak az adományokkal; emlékszem, ez akkoriban jólesett nekem, és átszellemült, furcsa megelégedés töltött el. "Hát hadd adjanak, ha így esett!" - gondoltam. A rabok igen buzgón imádkoztak, és mindannyiszor elhozták a templomba a maguk nyomorúságos kopejkáit a szentelt gyertyára vagy a templomi perselybe. "Hisz én is ember vagyok - gondolták vagy érezték, a pénzt odaadva -, Isten előtt valamennyien egyenlők vagyunk..." A korai misén áldoztunk. Amikor a pópa, serleggel a kezében, e szavakat mondta: "...És a gonosztevő lelkét is fogadd kegyesen, Uram" - jóformán valamennyi rab láncát csörgetve térdre hullott, hisz ezeket a szavakat szó szerint magára vette.

Végre beköszöntött a húsvét. A parancsnokság egy-egy tojást és egy darab búzalisztből sütött fehér kenyeret ajándékozott a fegyenceknek. A városból özönlöttek az adományok. A pópa megint ellátogatott a kereszttel. A parancsnokság ismét benézett hozzánk, a káposztaleves megint teli volt hússal, ismét részegeskedtek, tántorogtak a foglyok - pontosan úgy, ahogyan karácsonykor, azzal a különbséggel, hogy most már a fegyház udvarán, a napon sütkérezve sétálhattunk. Valahogy világosabb, tágasabb lett a világ, mint télen, de szomorúbb is. A hosszú, végtelen nyári nap kivált ünnepek idején elviselhetetlen. Hétközben a munka legalább megrövidíti a napot.

A nyári munka valóban sokkal nehezebb volt a télinél. Legtöbbnyire a műszaki építkezéseken dolgoztunk. A fegyencek építettek, kubikoltak, falat húztak; némelyek a középületek tatarozásánál végezték a lakatos-, asztalos- meg mázolómunkát. Mások a téglagyárba jártak dolgozni. Ez utóbbit tekintették nálunk a legnehezebb munkának. A téglagyár három-négy versztányira volt az erődtől. Egész nyáron reggel hatkor egy ötven főnyi fegyenccsoport téglagyártásra indult. Erre a munkára azokat jelölték ki, akiknek nem volt mesterségük, semmilyen tanult szakmájuk. A foglyok kenyeret vittek magukkal, mivel a munkahely nyolc versztányira esett, s nem volt értelme, hogy hazajárjanak ebédelni, hanem este, munkából jövet fogyasztották el az ebédet.

Az elvégzendő munka olyan nagy volt, hogy a rab reggeltől estélig alig tudott megbirkózni vele. Először is agyagot kellett kitermelni és odaszállítani, a rabok hordták a vizet is, s maguk taposták, gyúrták az agyagot a téglavető gödörben. Nagyon sok, ha jól emlékszem, kétszáz-kétszázötven téglát kellett gyártanunk naponta. Én mindössze két ízben jártam a téglagyárban. A foglyok fáradtan, elcsigázva tértek meg esténként, és a nyár folyamán állandóan felhánytorgatták a többinek, hogy ők végzik a legnehezebb munkát. Azt hiszem, ezt csupán saját vigasztalásukra tették.

De mindennek ellenére némelyek mégis szívesen jártak oda: először is a munkahely a városon kívül volt, szabad, nyílt térségen, az Irtis partján. Hiába: sokkal szívderítőbb elgyönyörködni a tájban, mintsem a kincstári erődöt szemlélni! Ott szabadon lehetett dohányozni, sőt teljes fél órát heverészhettek legnagyobb megelégedésükre. Én továbbra is a műhelybe vagy az alabástromégetőhöz jártam, néha pedig az építkezéseken hordtam a téglát. Egy ízben az Irtis partjáról cipeltem a téglát egy épülő laktanyához, vagy hetven ölnyi távolságra az erőd sáncárkán keresztül; ez a munka két hónapon át tartott. Még tetszett is nekem, bár a heveder, amellyel a téglákat hordtam, állandóan feldörzsölte a vállam. Az tetszett benne, hogy munka közben szemlátomást gyarapodtam erőben. Eleinte csak nyolc téglát bírtam el - minden tégla tizenkét fontot nyomott -, de később már tizenkét, sőt tizenöt téglát is elcipeltem, és ennek igen örültem. A fegyházban éppoly szükség van a testi erőre, mint a lelkiekre, mert csak így viselheti el az ember ennek az átkozott életnek megannyi kínját.

Én pedig a fegyház után is élni akartam...

Egyébként nemcsak azért szerettem téglát hordani, mert ettől testileg megerősödtem, hanem azért is, mert ezt a munkát az Irtis partján kellett végezni. Azért beszélek oly gyakran erről a folyóról, mert egyedül innen láthattam Isten világát, a tiszta, derűs messzeséget, a néptelen, szabad sztyeppét, mely kietlenségében oly különös benyomást tett rám. Egyedül itt fordíthattam hátat az erődnek, hogy ne kelljen látnom. A többi munkahelyünk vagy az erődben vagy a közelében volt. Már első naptól kezdve gyűlöltem ezt az erődöt, kivált némely épületeit. Fegyházparancsnok őrnagyunk házát elátkozott, undorító építménynek láttam, és valahányszor elmentem mellette, gyűlölettel néztem rá. A parton mindent feledhettem: miként börtöne rácsos ablakán át a rab a szabad világot, úgy néztem én ezt a végtelen, puszta messzeséget. Itt minden drága és kedves volt szememben: a ragyogó, izzó nap a végtelen kék égen és a túlsó partról idehallatszó távoli kirgiz dalok.

Sokáig nézeget az ember, s végül megakad a szeme egy szegényes nomád jurtán - füst száll felette; és a füstön át megpillant egy kirgiz asszonyt, amint ott sürgölődik két báránya körül. Szegényes és vad mindez, de szabad! Elnéztem néha a kék, áttetsző légben szárnyaló madarat, és hosszasan követtem röptét: most ott libeg a víz felett, majd hirtelen eltűnik a kék semmiben, hogy hamarosan vibráló pontként tűnjön fel valahol... Még a szegény, fonnyadozó kis virágot, melyet tavasszal a köves parton találtam, még azt is fájó emlékként vittem magammal. Rabéletem egész első esztendejében elviselhetetlenül kínzott a sóvárgás, s ingerült, elkeseredett hangulatot keltett bennem. Az első évben e szüntelen sóvárgás közepette sok mindent nem vettem észre magam körül. Behunytam a szemem, s nem akartam a dolgok mélyére látni. Gonosz, gyűlölködő fegyenctársaim között nem vettem észre a jó embereket, azokat, akik a rájuk tapadt undorító kéreg ellenére is tudtak még gondolkodni és érezni. Az epés szavakat hallva, sosem figyeltem fel a szívélyes, nyájas szavakra, amelyek annyival is becsesebbek voltak, mert minden tettetés nélkül, legtöbbnyire a lélek mélyéről fakadtak a nálam talán jóval többet szenvedett és átélt emberek ajkáról.

De hát mire jó erről ennyit beszélni? Roppant örültem, ha a munkától elcsigázva értem haza. Legalább jól alszom! Mert hát nyáron az alvás sokkal kínzóbb, talán még rosszabb, mint télen. Igaz, hogy az esték néha igen szépek voltak. A nap reggeltől odatűzött a fegyház udvarára, ilyenkor végre lehanyatlott. Lehűlt a levegő, majd beköszöntött a majdnemhogy hideg sztyeppi éjszaka. A fegyencek a takarodóra várva, csoportokban ténferegtek az udvaron. Zömük többnyire a konyha közelében nyüzsgött. Ott mindig felmerült valami lényeges megvitatnivaló; többnyire egészen értelmetlen, ám e kitaszított emberek figyelmét rendkívül felcsigázó híreket tárgyaltak; így például hírét hozták, hogy fegyházparancsnokunkat leváltják és elkergetik. A fegyencek hiszékenyek, akár a gyermekek; hiába tudják, hogy a hír badarság, és Kvaszov, aki hozta, közismert fecsegő és ostoba fickó, akinek már réges-rég nem hisz senki, mert minden szava hazugság, mégis szenvedélyesen rácsapnak erre a hírre, megtárgyalják, megvitatják, hitegetik magukat - míg végül megharagszanak önmagukra, és szégyellik, amiért hittek Kvaszovnak.

- Ugyan ki kergetné el? - kiabálja az egyik. - Szilárdan ül a helyén, vastag a nyaka!

- Csakhogy neki is van felettese! - veti ellen egy másik: heveskedő, eléggé éles eszű fickó, aki már átment tűzön-vízen, s akinél nagyobb vitatkozót még nem teremtett a világ.

- Holló a hollónak nem vájja ki a szemét! - jegyezte meg mogorván, mintegy önmagának egy harmadik, már őszbe csavarodott ember, aki félrehúzódva, a sarokban kanalazgatta a káposztalevesét.

- Aztán a felettesei épp téged kérdeznek meg, hogy leváltsák-e, vagy sem? - tette hozzá egykedvűen egy negyedik, halkan pengetve balalajkáját.

- S mért ne? - csattant fel hevesen a második. - Megeshet, hogy valamennyiünket megkérdeznek. De akkor aztán egytől egyig álljunk a sarkunkra. Mert mi csak kiabálunk, de mikor tettre kerül a sor, hát mindenki retirál!

- Ugyan már, miket gondolsz? - szól közbe a balalajkás. - Elvégre fegyházban vagyunk.

- A napokban is megesett - folytatta a vitatkozó, aki úgy tűzbe jött, hogy oda se figyelt társára -, hogy a maradék lisztet összekapartuk, egy maroknyi volt az egész, el akartuk adni. Nem sikerült, a parancsnok megtudta, valaki befújta neki, elkobozták mint fölösleget. Hát igazság ez, vagy sem?

- Aztán te kinek akarsz panaszkodni?

- Kinek! Hát a levizornak, aki hamarosan idejön.

- Miféle levizornak?

- Az már igaz, cimborák, hamarosan jön a levizor - vette át a szót egy fiatal, eléggé értelmes, dörzsölt fickó, aki olvasta a La Vallière hercegnő-t vagy valami ehhez hasonló regényt. Mindig vidám, nótakedvelő legény volt, és "tudásáért" meg a dörzsöltségéért becsülték is a többiek. Ügyet sem vetve a revizor jöttének hírére s az általános kíváncsiságra, odament a szakácshoz, és májat kért tőle. A szakácsaink gyakran árultak ilyesmit. Saját pénzükön bevásároltak egy nagy darab májat, megsütötték, és kisebb adagokban eladták a raboknak.

- Egy vagy két garasért? - kérdezi a szakács.

- Vágj le két garasért: hadd irigyeljenek a többiek! - válaszol a rab. - Mert hát, cimborák, tábornok érkezik Pétervárról, már úton van, és beutazza egész Szibériát. Ez az igazság. A parancsnokságon beszéltek róla.

A hír szokatlan izgalmat keltett. Jó negyedórán át röpködnek a kérdések: hogy hívják, miféle tábornok, magasabb rangú-e, mint az itteniek. A fegyencek roppant szeretnek beszélgetni, sőt vitatkozni a parancsnokokról, arról, hogy ki a nagyobb úr, ki az, aki elcsaphatja a másikat, és ki az, aki kitöri a nyakát; néha még káromkodva ökölre is mennek emiatt. Felmerül a kérdés, mi értelme ennek? Hát az, hogy itt az ember társadalmi súlyát azzal mérik, mennyire ismeri a tábornokokat s általában a felettes hatóságokat. A fegyházban általában a magas hatóságokról szóló beszélgetéseket tartják a legelőkelőbb és legkomolyabb dolognak.

- Lám, mégiscsak igaz, cimborák, hogy leváltják az őrnagyot - jegyezte meg Kvaszov, az a kis termetű, vörös képű, heveskedő és ügyefogyott ember. Ő hozta elsőnek a hírt az őrnagyról.

- Úgyis megkeni a markát annak, aki jön! - veti ellen vontatottan a mogorva, őszbe csavarodott fogoly, aki közben végzett a káposztalevessel.

- Az bizony meglehet - bólogatott egy másik. - Jó sok pénzt harácsolt össze! Mielőtt ide került, zászlóaljparancsnok volt, most pedig megkérte a protopópa lányának a kezét.

- De nem adták ám oda: ajtót mutattak neki; bizonyára szegénynek találták. De hát milyen férj is lenne! Csak az az övé, ami rajta van. Húsvétkor az utolsó garasát is elkártyázta. Fegykától tudom.

- Hát igen, nem szereti a pénzt: mindjárt elveri.

- Eh, komám, én is voltam nős. Nehéz a házasság a szegény embernek: ha megházasodsz, rövid ám az éjszaka! - jegyezte meg Szkuratov, bekapcsolódva a beszélgetésbe.

- Persze, persze! Éppen rólad van szó - szólalt meg a fesztelen viselkedésű írnok. - Neked meg, Kvaszov, csak annyit mondok, nagy marha vagy. Azt hiszed, az őrnagy megkenhet egy tábornokot, meg hogy ez csak azért utazik ide Pétervárról, hogy az őrnagyot ellenőrizze? Ostoba fickó vagy, mondhatom.

- Hát miért? Amiért tábornok, tán meg se lehet kenni? - dörmögte valaki szkeptikusan.

- Megkenni megkenhetik, de nagyon zsírosan.

- Hát persze, az ilyennek sok kell, már a rangjánál fogva is.

- Egy tábornok mindig elfogadja, amit kap - jelentette ki határozottan Kvaszov.

- Miért, te talán adtál neki? - szólt közbe megvetően az épp akkor érkező Baklusin. - Láttál te már valaha élő tábornokot?

- Hogyne láttam volna!

- Hazudsz.

- Az a te szokásod.

- Fiúk, ha valóban látott, akkor nyomban mondja meg, miféle tábornok volt az. Nos, beszélj, mert én ismerek ám minden generálist.

- Siebert tábornokot láttam - válaszolt Kvaszov tétovázva.

- Siebertet? Ilyen tábornok nincs is. Akkor láttad, mikor a hátad közepét. Ez a Siebert biztosan valami alezredes volt, de félelmedben generálisnak nézted.

- Rám figyeljetek - kiáltott fel Szkuratov -, elvégre házasember vagyok. Moszkvában valóban volt egy Siebert nevű, német származású orosz tábornok. Minden évben az orosz pópánál gyónta meg a nőügyeit meg mindent, s úgy itta a vizet, cimborák, mint a kacsa. Minden áldott nap negyven pohárral ivott meg a Moszkva folyó vizéből. Azt mondták, valami nyavalyát gyógyít vele. Magától az inasától tudom.

- Aztán a sok víztől nem nőtt béka a hasában? - jegyezte meg a balalajkás fogoly.

- Elég a fecsegésből! Komoly dolgokról van szó, ti meg... Miféle levizorról beszéltek, fiúk? - kérdezte gondterhesen egy Martinov nevű volt huszár, idősebb katonafegyenc.

- Csak a szájuk jár! - szólalt meg az egyik szkeptikus. - Bolond lyukból bolond szél fúj; badarság az egész.

- Dehogyis badarság! - jegyezte meg tudálékosan a mindeddig hallgató Kulikov, ez az ötven év körüli, nemes vonású, fölényesen méltóságteljes, büszke ember. Cigányvér is van benne, ért az állatgyógyításhoz, és a lódoktorsággal keres némi pénzt a városban, benn a fegyházban pedig pálinkával kereskedik. Okos és tapasztalt fickó. Úgy méri a szavakat, mintha pénzt osztogatna.

- Ez színtiszta igazság, barátaim - folytatta nyugodtan -, már a múlt héten hallottam róla. Úton van egy igen magas rangú tábornok, és egész Szibériát ellenőrzi. Tudvalevő dolog, hogy az ilyent is megkenheti valaki, csak éppen nem a mi nyolcszeműnk: az még a képét sem meri közelebb tolni hozzá. Mert tábornok és tábornok között is van különbség, fiúk, azok között szintúgy akad mindenféle. Csak annyit mondhatok, hogy a mi őrnagyunk mindenesetre itt marad a mostani helyén. Ez az igazság. Minket némaságra kárhoztattak, ami pedig a felsőbbséget illeti, hát azok nem árulkodnak egymásra. A revizor bekukkant a fegyházba, azzal el is megy, s majd jelenti, hogy mindent rendben talált...

- Most már tudom, barátocskáim, hogy az őrnagy berezelt: reggel óta részegen jár.

- Este meg újabb hordócskával hozat magának. Fegykától tudom.

- Kutyából nem lesz szalonna. Tán először történik, hogy részeg?

- Hát még egy tábornok se tehetne semmit? Elég volt belőle, hogy mások ostobaságait kiszolgáljuk! - tárgyalták izgatottan a foglyok.

A revizor jöttének híre pillanatok alatt elterjedt a fegyházban. Az udvaron lézengő emberek sürgősen továbbadják a hírt. Van, aki készakarva hallgat, és láthatólag ezzel akar nagyobb tekintélyt szerezni. Vannak, akiket a hír hidegen hagy. A foglyok balalajkával a kezükben letelepednek a tornáclépcsőre. Akadnak, akik továbbra is fecsegnek, némelyek nótába kezdenek, de ezen az estén szinte mindenki nagyon izgatott.

Kilenc óra után megtörtént a létszámellenőrzés, valamennyiünket betereltek a barakkokba, és bezártak éjszakára. Az éjszakák rövidek: reggel ötkor ébresztenek, de tizenegy óra előtt jóformán senki sem aludt el. Addig rendszerint még nagy a sürgölődés, a beszélgetés, és néha, akárcsak télen, kártyacsaták is folynak. Éjszaka szinte elviselhetetlen a hőség meg a fülledtség. A nyitott ablakokon hiába jön be egy kevés éjszakai hűvösség, a rabok egész éjjel hánykolódnak az ágyukon. Nyüzsögnek a bolhák miriádjai. Télen is van bolha, nem is kevés, de tavasztól kezdve olyan mértékben elszaporodnak, hogy bár azelőtt hallottam róla, el se hittem, amíg magam meg nem tapasztaltam. És minél jobban benn járunk a nyárban, annál dühösebbekké válnak. Bár ami azt illeti, a bolhákat is meg lehet szokni, persze csak hosszabb idő múltán. Addig szinte agyongyötrik az embert, s mintha heves láz kínozná, úgy fekszik az ágyon lidérces félálomban. Reggel felé végre-valahára a bolhák is elcsitulnak, mintha egyszerre mind elpusztult volna, de mikor a hajnali hűvösségben már-már leszáll az édes álom az ember szemére, a fegyház kapujánál hirtelen felhangzik a könyörtelen dobszó, és már kél is a nap. Átkozódva, fejét a kisbundába fúrva hallgatja az ember a dobszó hangos pergését, szinte számolgatja a dobverő koppanásait, és félálomban ott motoszkál a fejében a kínzó gondolat, hogy így lesz holnap, így lesz holnapután is, így lesz több esztendő során át mindaddig, amíg végre üt a szabadulás órája. De mikor lesz ez a szabadulás, és hol van még? - gondolja az ember. Hiába, fel kell kelni, elkezdődik a szokásos járás-kelés, a tolongás... A rabok felöltöznek, sietnek a munkába. Igaz, délben lehet még egy órácskát aludni.

A revizorról szállongó hírek igaznak bizonyultak. Napról napra több jel mutatott rá, és végül bizonyosan megtudtuk, hogy Pétervárról egy magas beosztású tábornok indult útnak, hogy ellenőrizze egész Szibériát, s nemrégiben már Tobolszkba érkezett. Mindennap újabb hírek keringtek a fegyházban. Jöttek hírek a városból is: megtudtuk, hogy a lakosság ijedten sürgölődik, igyekeznek, hogy ragyogjon minden. Beszélték, hogy a helyi felső vezetőség fogadásokat, bálokat, ünnepségeket rendez. A fegyenceket csoportosan küldték az erőd útjainak javítására, a kátyúk kiegyengetésére, újramázoltatták a kerítéseket meg oszlopokat, rendbe hozatták a hámló vakolatot, egyszóval egy pillanat alatt akartak újjávarázsolni, megszépíteni mindent. A mieink igen jól tudták, miről is van szó, és egyre szenvedélyesebben s merészebben tárgyalták egymás közt a dolgot. Fantáziájuk nekilódult. Felkészültek arra is, hogy követeléssel állnak elő, amikor a tábornok az ellátásról kérdezi őket. Ezen sokat vitatkoztak szitkozódva. Az őrnagy állandó izgalomban járt-kelt. Gyakrabban nézett be a fegyházba, gyakrabban kiabált, gyakrabban vetette rá magát az emberekre, gyakrabban küldte fenyítésre a foglyokat az őrségre, és egyre buzgóbban ügyelt a tisztaságra meg a külsőségekre. Ebben az időben, mintegy készakarva, egy kis kalamajka támadt a fegyházban, ami egyébként nem bosszantotta fel az őrnagyot, mint vártuk, sőt ellenkezőleg, még örült is neki. Verekedés közben az egyik fegyenc suszterárral mellbe döfte társát, közvetlenül a szíve táján.

A szurkáló foglyot Lomovnak hívták. A sebesültet csak Gavrilka néven ismerték nálunk; tősgyökeres csavargó volt. Nem tudom, akadt-e más neve is; nálunk csak Gavrilkának hívták.

Lomov a k.-i járásból való, jómódú parasztgazda volt. Népes családban éltek: az öreg apa, három fia meg a nagybátyjuk, az is Lomov. Gazdag parasztok voltak. A kormányzóságban azt beszélték, hogy vagyonuk háromszázezer papírrubelt is kitesz. Szántottak, vetettek, tímárkodtak, kereskedtek, de mégis inkább uzsoráskodással, csavargók rejtegetésével, orgazdasággal és egyéb ügyletekkel foglalkoztak. A járásban a parasztok fele adósuk volt, teljesen a markukban tartották őket. Okos, ravasz parasztok hírében álltak, de egyre jobban elbízták magukat, kivált mióta egy arrafelé utazgató, magas személyiség rendszeresen meghált náluk, személyesen is megismerkedett az öreggel, akit ügyességéért meg üzleti szelleméért meg is kedvelt. Lomovék ekkor úgy hitték, hogy bármiféle törvényen felül állnak, és egyre nagyobb kockázatot vállaltak különböző sötét ügyletekben. Már mindenki zúgolódott, és vesztüket kívánta, de ők egyre magasabban hordták az orrukat. Rendőrparancsnokok, bírósági ülnökök már nem is számítottak nekik. Végül mégiscsak kitörték a nyakuk, és elbuktak - de nem is valami titkos bűncselekményen, hanem holmi semmiségen. A falujuktól vagy tíz versztányira, kint a határban, az irtáson - ahogy a szibériaiak mondják -, volt egy nagy tanyájuk. Egy ízben, ősz felé, hat kirgiz béres dolgozott náluk, szinte rabkenyéren. Egy éjszaka mind a hat kirgizt felkoncolták. Megindult a vizsgálat. Sokáig tartott. A vizsgálat folyamán sok gonosztettük került napvilágra. Lomovékat a béreseik meggyilkolásával vádolták. Ők maguk beszélték el, és az egész fegyház tudta: azzal vádolták őket, hogy béreseiknek nagyobb összeggel tartoztak, de roppant gazdagságuk ellenére annyira fukarak, zsugorik és mohók voltak, hogy inkább felkoncolták a kirgizeket, semhogy kiadják a bérüket. A vizsgálat alatt az egész vagyonuk elúszott. Az öreg meghalt, a gyerekeket száműzték. Az egyik fiú meg a nagybácsi a mi fegyházunkba került tizenkét esztendőre.

Pedig valójában úgy állt a dolog, hogy a kirgizek halálában teljesen ártatlanok voltak. A fegyházba később behozták a közismert furfangos csavargót, Gavrilkát, ezt a vidám és fürge fickót, aki az egész ügyet magára vállalta. Én magam egyébként nem hallottam, hogy valóban beismerte-e, de a fegyházban mindenki tökéletesen meg volt győződve, hogy a kirgizek az ő kezétől kerültek a másvilágra. Gavrilka még csavargó korából ismerte Lomovékat. Most mint csavargó, szökött katona került rövid időre lakat alá. A kirgizeket ő meg három társa koncolta föl; azt hitték, hogy a tanyán rabolni való kincset találnak.

Lomovékat, magam sem tudom, mért, de nem szerették a foglyok. Egyikük, az unokaöcs, derék, okos, békés természetű fiú volt. Nagybátyját viszont, aki az árral Gavrilkára támadt, ostoba és kötekedő embernek ismerték. Már annak előtte is sokakkal összeveszett, és gyakran elverték. Gavrilkát vidám és barátságos természetéért mindenki szerette. Lomovék, bár tudták, hogy Gavrilka volt a bűnös, és hogy miatta kerültek ide, mégsem kötöttek belé, igaz, hogy soha szóra sem méltatták. De Gavrilka se törődött velük. Egyszer aztán holmi ocsmány nőszemély miatt vitába keveredett Lomov nagybácsival. Gavrilka eldicsekedett a lány iránta tanúsított hajlandóságával, az öreg paraszt féltékenykedni kezdett, és egy szép napon belészúrta az árt.

Lomovék, bár elítélésük után tönkrementek, mégis gazdagon éltek a fegyházban. Látszott, hogy van pénzük, szamovárban főzték a teát. Az őrnagyunk tudott erről, és a végletekig gyűlölte mindkettőjüket. Láthatóan minden semmiségért beléjük kötött, és üldözte őket. Lomovék szerint az őrnagy pénzt akart tőlük, s azért indított ellenük hajszát, mert nem adtak neki semmit.

Ha Lomov egy kissé mélyebben szúrja Gavrilkába az árt, bizonyára megöli, de így csupán megkarcolta. A dolgot mégis jelentették az őrnagynak. Emlékszem, hogyan vágtatott oda lihegve, szemmel látható örömmel. Gavrilkát meg olyan meglepő nyájassággal kezelte, mintha édesfia volna.

- Ejnye, ejnye, barátocskám, el tudsz-e menni a kórházig? De nem! Várj, inkább majd kocsin. Azonnal fogjatok be! - kiáltott oda az altisztnek.

- De hát, nagyságos uram, nem fáj nekem semmim. Egy kis szúrás az egész, nagyságos uram.

- Te azt nem tudod, nem is tudhatod, kedves fiam. Veszélyes hely az; minden attól függ, hová szúrnak; épp a szíved alá talált a bitang! Neked pedig, neked - üvöltötte Lomov felé fordulva - most aztán ellátom a bajod!... Vigyék az őrségre!

S valóban ellátta a baját. Lomovot bíróság elé állították. Bár a seb nem volt veszélyes, a szándék annál inkább. A bűnösnek súlyosbították a büntetését, és ezer botütést mértek rá. Az őrnagy diadalmaskodott...

Végre megérkezett a revizor.

Mindjárt másnap eljött hozzánk is a fegyházba. Ünnepélyes nap volt. Már annak előtte alaposan felsúroltak, kisepertek, megtisztogattak mindent. A fegyenceket frissen megborotválták. Valamennyiükön fehér, tiszta ruha volt. Nyáron, az előírás szerint, minden fogoly fehér vászonzekét és nadrágot viselt. Hátukra két hüvelyk átmérőjű fekete karikát varrtak. A rabokat órákon át oktatták, hogyan kell válaszolni, ha netalán a magas személy üdvözli őket. Többször elismételtették velük. Az őrnagy úgy rohangált, mint a kerge birka. Egy órával a tábornok érkezése előtt minden rab felsorakozott, és úgy állt, mint a cövek, kezét nadrágja varrásán tartva. Végül délután egy órakor megjött a vendég. Annyira fontos személyiség volt, de annyira fontos, hogy jöttével egész Nyugat-Szibéria valamennyi főhivatalnokának szíve izgatottan megdobbant. Szigorú méltósággal lépett be; mögötte a helyi nagyságok szép számú kísérete. Köztük több tábornok meg ezredes. Vele volt egy szintén Pétervárról érkezett, magas és szép civil férfi frakkban, gombos cipőben, fesztelenül és könnyedén viselkedett. A tábornok gyakran fordult hozzá igen udvariasan. Ez felkeltette a rabok figyelmét: ekkora megtiszteltetés egy civilnek, s ráadásul egy ilyen tábornok részéről! Később megtudtuk a nevét meg azt is, hogy kicsoda; ezzel kapcsolatban sokféle mendemonda keringett. A mi őrnagyunk ott állt feszesen narancsszínű gallérjával, véraláfutásos szemével, pattanásos, vörös arccal, és szemmel láthatólag nem túl kellemes benyomást tett a tábornokra. A magas vendég iránti megkülönböztetett tiszteletből szemüveg nélkül volt. Ott állt kissé távolabb, mozdulatlanul, mint a bálvány, és egész lényével lázasan várta a pillanatot, amikor szükség lehet rá, hogy már repüljön is kielégíteni őkegyelmessége kívánságát. De nem volt rá semmi szükség. A tábornok némán bejárta a barakkokat, betekintett a konyhába, és állítólag megkóstolta a káposztalevest is. Engem is megmutattak neki: így és így, mondták, volt nemesember.

- Nocsak! - mormogta a tábornok. - S hogyan viselkedik most?

- Mindeddig megfelelően, kegyelmes uram - válaszolták neki.

A vendég biccentett, és két perc múlva elhagyta a fegyházat. A rabok természetesen el voltak kápráztatva, de mégis meghökkenve, értetlenül álltak. Szó sem lehetett arról, hogy panaszt emeljenek az őrnagy ellen. De hát erről az őrnagy is eleve meg volt győződve.

 

6. Állatok a fegyházban

A Pejkó lovacska, amelyet röviddel ezután beszereztek, a magas személy látogatásánál is sokkal jobban foglalkoztatta és szórakoztatta a foglyokat. A lovat vízhordásra meg a szemét és egyéb hulladékok elszállítására tartották a fegyházban. Ápolásával egy rabot bíztak meg, aki egyben hajtotta is, természetesen fegyőr kíséretében. Pejkónak elég sok dolga akadt reggeltől estig. Jóvágású, de elnyűtt lovacska volt. Péter napja előtt egy reggel épp az estére való hordókat hozta, amikor az udvaron összeesett, és néhány perc múlva kiadta páráját. A rabok sajnálkozva vették körül, vitatkozva tárgyalták a dolgot. A volt lovas katonák, cigányok, lódoktorok, effélék nagy szakértelmet árultak el a lóügyekben, még össze is vesztek egymás között, de a Pejkó ettől nem kelt életre. Ott feküdt holtan, felpüffedt hassal, amelybe szinte kötelességszerűen mindenki belebökött; az Isten akaratából bekövetkezett eseményt jelentették az őrnagynak, aki úgy döntött, hogy haladék nélkül új lovat kell venni. Péter napján, reggel, mindjárt mise után, amikor valamennyien teljes létszámban összegyűltünk, egymás után vezették be az eladó lovakat. Magától értetődik, hogy a lóvásárlást legcélszerűbb a fegyencekre bízni. Hisz közöttünk valóságos szakértők voltak, és bizony nehéz lett volna rászedni kétszázötven embert, aki ennek előtte csakis mások rászedésével foglalkozott. Jöttek kirgizek, lócsiszárok, cigányok, polgárok. A rabok türelmetlen izgalommal várták minden egyes ló feltűnését. Örültek, akár a gyerekek. Főleg az hízelgett nekik, hogy szabad emberek módjára úgy tehetnek, mintha a saját zsebükből, saját maguknak vásárolnának lovat teljes jogú vevőként. Három lovat vizsgáltak meg és vezettek el, míg végre a negyediknél megállapodtak. A fegyházba belépő lókupecek kissé csodálkozva, félénken nézegettek körül, sőt olykor még az őket kalauzoló őröket is furcsán méregették. Az effajta borotvált, megbélyegzett, megláncolt, kétszáz főnyi népség a maga otthonában, fegyházi fészkében, amelynek küszöbét senki sem lépheti át, bizonyos tiszteletet parancsolt. A rabok mindegyik lovat a legkülönbözőbb próbatételeknek vetették alá. Mi mindenét meg nem nézték, hol meg nem tapogatták, ráadásul olyan hozzáértő, komoly és gondterhelt képpel, mintha ettől függne a fegyház jövendő boldogulása. A cserkeszek még fel is pattantak a lovakra, szemük csak úgy lángolt, és érthetetlen nyelvükön szaporán tárgyaltak egymás közt, fehér foguk kivillant, és bólogattak horgas orrú, barna fejükkel. Az oroszok merőn figyelték őket: egy szavukat sem értették, így hát a szemük kifejezéséből próbálták kitalálni, mi a véleményük: megfelel-e a ló, vagy sem? A külső szemlélő bizonyára furcsának találta volna ezt az izgalmat. Felvetődik a kérdés, vajon mért törődik ilyesmivel néhány fogoly, ráadásul amolyan szürke, szelíd, elesett rab, aki sokszor még a fegyenctársai előtt sem meri kinyitni a száját! Mintha saját magának venné a lovat, mintha valóban nem lenne közömbös számára, hogy milyent vásárolnak. A cserkeszeken kívül leginkább a cigányok és a volt lókupecek tűntek ki: nekik engedték át az első helyet, övék volt az első szó. Nemes versengés indult; különösen a cigány Kulikov, egy volt lótolvaj és lócsiszár meg egy ravasz szibériai paraszt, autodidakta állatorvos között; ez utóbbi nemrég került a fegyházba, de máris sikerült elütnie Kulikov kezéről városi klientúráját. Az egész városban megbecsülték a mi fegyházi autodidakta lódoktorainkat, nemcsak a polgárok vagy a kereskedők, de még a magas méltóságot viselő urak is hozzánk fordultak, ha a lovuk megbetegedett, holott a városban több diplomás állatorvos élt. Amíg Jolkin, a szibériai paraszt, ide nem érkezett, Kulikovnak nem akadt vetélytársa, és széles körű klientúrája természetesen pénzzel hálálta meg munkáját. Erősen cigánykodott, és sarlatán lévén, jóval kevesebbet tudott, mint amennyit mutatni igyekezett. Jövedelmét tekintve, arisztokratának számított közöttünk. Tapasztalata, esze, merészsége és határozottsága révén már régen kivívta valamennyi fegyenc ösztönös tiszteletét. Hallgattak rá, és megfogadták tanácsait. De csak a legfontosabb esetekben nyilatkozott, és minden szavát úgy mérte, mintha pénzt osztogatna. Nagyon hiú ember volt, de igazi, hamisítatlan tettvágy buzgott benne. Már benn járt a korban, de igen szép és okos ember volt. Velünk, nemesekkel megkülönböztetett udvariassággal, de rendkívüli méltósággal viselkedett. Azt hiszem, ha kiöltöztetnék és mint grófot bevezetnék valamelyik fővárosi klubba, egy pillanat alatt feltalálná magát, még tapasztalt whistjátékosként is, és kevés szóval, de fontoskodva, kitűnően eltársalogna, s egy hosszú este folyamán sem vennék észre, hogy nem gróf, hanem csavargó. Komolyan beszélek: annyira okos, talpraesett és gyors felfogású ember volt. Mindehhez keresetlen, elegáns modor járult. Bizonyára sok mindent látott élete folyamán. A múltját egyébként sűrű homály fedte. A szigorított osztályon tartották. De az ötven év körüli, szakadár Jolkin - aki igaz, csak paraszt volt, viszont a legravaszabbak közül való - lassan elhomályosította Kulikov lódoktori dicsőségét. Alig két hónap leforgása alatt elhódította tőle jóformán egész városi praxisát. Könnyen meggyógyította azokat a lovakat is, amelyekről annak előtte Kulikov már lemondott, sőt azokat is, amelyeket a városi állatorvosok sem vállaltak. Ezt a parasztot, több társával, pénzhamisításért hozták ide. Öregkorára csöppent ilyen ügybe! Maga mesélte nekünk, önmagán is nevetve, hogy három valódi aranypénzből sikerült egy hamisat gyártaniuk. Kulikovot sértették Jolkin állatorvosi sikerei, ráadásul a foglyok előtti tekintélye is homályosulni kezdett. A külvárosban szeretőt tartott magának, bársonymellényt, ezüstgyűrűt meg fülbevalót és rámás csizmát viselt, ám ekkor hirtelen kiapadtak jövedelemforrásai, és kénytelen volt kocsmárosságra adni a fejét. Így aztán most valamennyien arra számítottunk, hogy az új lóvásárlás körül még össze is verekednek. A két ellenfél felajzott kíváncsisággal várt, mindegyiknek megvoltak a maga hívei. A két párt főkolomposai egyre jobban izgultak, és lassacskán repkedni kezdtek a szidalmazó szavak. Jolkin ravaszkás arca már gúnyos mosolyra húzódott. De nem az történt, amit vártak; Kulikovnak esze ágában sem volt káromkodni: minden gorombaságot félretéve, mesterien viselkedett. Azzal kezdte, hogy engedett, sőt bizonyos tisztelettel hallgatta végig vetélytársa bíráló véleményét, de egy szaván megfogta, és szerényen, de oktató hangon megjegyezte, hogy téved, s mielőtt Jolkin észbe kapott volna, hogy kimagyarázkodjon, bebizonyította, hogy pontosan miben és miért téved. Egyszóval, Jolkint váratlanul, ügyesen két vállra fektette, és bár végül mégis Jolkin kerekedett felül, Kulikov pártja elégedetten távozott.

- Nem egyhamar fogják Kulikovot kibillenteni a helyéből, ki tud ő még állni magáért! - mondták a hívei.

- Jolkin jobban ért hozzá! - mondták mások, de már engedékenyebb hangon. Mindkét fél hirtelen alábbadta.

- Nem ért hozzá jobban, csak könnyebb a keze. De ami a szarvasmarhát illeti, ott aztán Kulikov megállja a helyét.

- De még mennyire!

- Úgy bizony...

Végre kiválasztották és megvették az új Pejkót. Fiatal, szép, jóvágású, keménykötésű és barátságos pofájú lovacska volt. Természetesen más egyéb kifogás sem esett ellene. Megindult az alku: harminc rubelt kértek, a mieink huszonötöt ígértek. Hevesen és sokáig alkudoztak, hozzátettek és engedtek. Végül már a foglyok is nevetségesnek találták a dolgot.

- Tán a saját bugyellárisodból kell kiguberálnod a pénzt? - mondták némelyek. - Mit alkudozol?

- A kincstárt sajnálod talán? - kiáltottak mások.

- De hát, cimborák, mégiscsak közös pénz...

- Közös! Hiába, a bolondot nem vetik, mégis terem!...

Végül megalkudtak huszonnyolc rubelben. Jelentették az őrnagynak, és nyélbe ütötték a vásárt. Természetesen azonnal kenyeret meg sót hoztak, és a Pejkót nagy tisztességgel bevezették a fegyházba. Azt hiszem, egyetlen rab sem akadt, aki meg ne veregette volna a nyakát, vagy ne simogatta volna meg a pofáját. Pejkót még aznap befogták vízhordásra, és valamennyien kíváncsian nézték, hogyan húzza a hordót. Roman, a fegyházi vízhordó roppant elégedetten szemlélte az új lovacskát. Ötven év körüli, hallgatag és konok férfi volt. Való igaz, hogy valamennyi orosz kocsis keményfából faragott, szűkszavú ember, mintha valóban igaz lenne, hogy a lovakkal való foglalkozás tekintélyt, sőt fontosságot kölcsönöz az illetőnek. Roman csendes, mindenkihez nyájas, szófukar, tubákoló férfi volt, és emberemlékezet óta ő foglalkozott a fegyházi lovakkal. Az új Pejkó immár a harmadik ló volt a keze alatt. Nálunk mindenki meg volt győződve, hogy a börtönhöz a pej ló illik leginkább, a mi házunkhoz ez való. Ezt állította Roman is. Derest semmi pénzért nem vett volna, íratlan törvény alapján Romant illette a vízhordás tiszte, és senkinek eszébe sem jutott volna elvitatni e jogát. Mikor az előbbi Pejkó összeesett, senki, még az őrnagy sem gondolt rá, hogy Romant bármivel is vádolja: Isten akaratából történt, és kész. Roman jó kocsis. Az új lovacska hamarosan a fegyház kedvence lett. Bármennyire mogorva emberek is a fegyencek, gyakran megsimogatták. Amíg Roman a folyóról visszatérve bezárja maga után az altiszt által kinyitott kaput, a Pejkó bent, a fegyházudvaron türelmesen várakozik rá a hordóval, és hátra-hátra sandít. "Eriggy csak egyedül!" - kiált oda a kocsis, mire a ló azonnal megindul, elballag a konyháig, ott megáll, és várja a szakácsokat meg a "kibliseket", hogy jöjjenek vedreikkel vízért. "Okos vagy, Pejkó - kiáltják neki. - Egyedül ide hozta!... Szófogadó!"

- Lám csak, állat, és mégis ért a szóból!

- Derék lovacska vagy, Pejkó!

Az állat lóbálja a fejét, horkant egyet, mintha valóban megértené, és örülne a dicséretnek. Ilyenkor mindjárt hoz neki valaki egy kis sós kenyeret. A Pejkó eszik, és közben ismét bólogat, mintha azt mondaná: "Ismerlek, ismerlek! Én kedves lovacska vagyok, te pedig jó ember!"

Én is szerettem megvendégelni. Valahogy szívderítő volt elnézni szép pofáját, s tenyeremen érezni lágy, meleg ajkát, ahogy az ajándékot elveszi.

A rabok általában kedvelték az állatokat, s ha megengedték volna nekik, sok háziállatot meg baromfit tartottak volna a fegyházban. S valóban: mi szelídíthette, nemesíthette volna meg jobban a rabok zord, vadállati természetét, ha nem egy ilyen elfoglaltság? De hát ezt nem engedték meg. Sem a rendtartás, sem a helyhiány nem tette lehetővé.

Rabéletem során olykor-olykor mégis felbukkant egy-két állat. A Pejkón kívül akadtak kutyák, libák, egy Vaszka nevű kecske, sőt néhány hónapig egy sas is. Mint már mondottam, állandó fegyházi kutyánk is volt, Sárik; okos, szelíd jószág, vele állandó barátságban éltem. De mivel a pórnép a kutyát általában tisztátalan állatnak tekinti, amely semmi figyelmet nem érdemel, így hát senki sem törődött vele. Csak élt magának, ott aludt az udvaron, a konyhai hulladékból táplálkozott. Senki sem ügyelt rá, ő viszont mindenkit ismert, és gazdájának tekintett. Mikor a rabok visszatértek a munkából, és az őrségen felhangzott a kiáltás: "Őrvezető!" - már szaladt is a kapuhoz, és farkcsóválva, nyájasan fogadott minden csoportot, s kedvesen a hazatérők szemébe nézett, mintha jó szóra várna. De hosszú évek során az én simogatásomon kívül szemernyi gyengédségben nem volt része. Így hát engem szeretett a legjobban. Már nem emlékszem, hogyan került a fegyházba egy másik kutya, Belka. A harmadikat, Kultyapkát, még kölyökkorában én hoztam magammal valamelyik munkahelyemről, Belka különös jószág volt. Valaha elgázolta egy szekér, és a háta egészen behorpadt. Ha szaladt, messziről olybá tűnt, mintha két egymáshoz nőtt fehér állat futna. Ráadásul olyan volt, mintha rühes lenne, szeme csipás, bundája vedlett, ritkás farkát állandóan maga alá húzta. De szemlátomást belenyugodott, hogy a sors ily mostohán bánt vele. Senkit meg nem ugatott, sose morgott, ehhez sem volt mersze. Legtöbbnyire a barakkok mögött lebzselt, és kenyéren élt. Ha valaki közeledett feléje, már előre megadással a hátára feküdt, mintha mondaná: "Tégy velem, amit akarsz, mint látod, eszem ágában sincs ellenállni." És bármelyik fegyenc előtt hevert le, mindegyik belerúgott, mintha feltétlen kötelessége volna. "Nézd csak a nyavalyást!" - mondogatták a foglyok. Belka még vonítani sem mert, csak akkor szakadt ki belőle az elfojtott panasz, ha nagyon belényilallt a fájdalom. Ugyanilyen alázatos volt Sárik és minden más kutya előtt is, ha éppen elkóborolt a fegyház területéről. Nemegyszer hátára fekve, békésen várta, hogy egy jól megtermett, lógó fülű eb acsarkodva rárohanjon. De a kutyák szeretik, ha a hozzájuk hasonlók szelídek és alázatosak. A dühös támadó azonnal lehiggadt, töprengve megállt az előtte fekvő, kalimpáló lábú, alázatos kutya előtt, és lassan, kíváncsian végigszimatolta teste minden porcikáját. Mire gondolhatott ezalatt a remegő Belka? "Csak tán nem támad rám ez a bitang?" - jószerivel ez járt a fejében. A másik kutya, miután figyelmesen végigszaglászta, otthagyta, mivel semmi vonzót sem talált rajta. Belka azonnal talpra ugrott, és bicegve a falka után szaladt, amely Zucska szukát hajszolta. S bár jól tudta, hogy Zucskával sohasem kerül közelebbi ismeretségbe, de szerencsétlenségében már az is vigasztalta, ha messziről biceghet utána. Nyilván már arról is elfelejtkezett, hogy a becsületére gondoljon. Miután a jövőt illetően minden karrier bezárult előtte, most már csupán a mindennapi kenyérért élt, és nem szőtt ábrándokat. Egy ízben megpróbáltam megsimogatni, de ez annyira szokatlan és váratlan volt számára, hogy lehuppant a földre, négy lába remegni kezdett, és hangosan szűkölt elérzékenyülésében. Szánalomból gyakran megsimogattam, mindannyiszor szűkölni kezdett. Ahogy messziről meglátott, máris rákezdte, fájdalmasan és könnyfakasztóan vinnyogott. A vége az lett, hogy a fegyház mögötti árokban széttépték a kutyák.

Egészen más fából faragták Kultyapkát. Magam sem tudom, miért hoztam magammal a műhelyből a fegyházba, még vak kölyökkorában. Kedvemre volt, hogy tápláljam és felneveljem. Sárik azonnal pártfogásába vette, és együtt aludt vele. Mikor Kultyapka nőni kezdett, megengedte, hogy harapdálja a fülét, cibálja a szőrét, és eljátszadozzon vele, ahogy a felnőtt kutyák általában a kölykökkel teszik. A legfurcsább az volt, hogy Kultyapka jóformán csak széltében meg hosszában gyarapodott, de magasságban sehogy sem. Bozontos, világos, egérszín szőre volt. Egyik füle lekonyult, másik meg felfelé állt. Heves, ujjongó természetű volt, mint minden kutyakölyök, amely gazdáját meglátva örömében vonít, ugat, nyaldosni kezdi arcát, és képtelen fékezni érzéseit: "Fontos, hogy lássák, mennyire boldog vagyok, az illendőséggel nem sokat törődöm!" Lehettem bárhol, de ha elkiáltottam magam: "Kultyapka!" - azonnal felbukkant valamelyik zugból, szinte a föld alól is, és ujjongó vonítással, bukfencezve repült, gurult felém, mint egy gömböc. Nagyon megszerettem ezt a kis korcs állatot. Úgy látszott, hogy a sors csak örömet és kellemes perceket tartogat számára az életben. De egy szép napon megakadt rajta a Nyeusztrojev nevű rab szeme, aki női cipők varrásával és bőrkikészítéssel foglalkozott. Felfigyelt rá. Magához édesgette, megtapogatta bundáját, és gyengéden hátára fektette. Kultyapka mit sem sejtett, vinnyogott örömében. Másnap reggel eltűnt. Sokáig kerestem. Mintha a föld nyelte volna el. Csak két hét múlva derült ki minden: Kultyapka bundája roppant megtetszett Nyeusztrojevnek. Lenyúzta, kicserezte, és ezzel bélelte ki az ügyészségi jegyző feleségének varrt bársonycsizmát. Megmutatta nekem a kész portékát. A prém pompás volt. Szegény Kultyapka!

A fegyházban sokan foglalkoztak bőrkikészítéssel, és gyakran hoztak szép bundájú kutyákat a fegyházba, amelyek egy pillanat alatt el is tűntek. Hol lopták, hol meg vásárolták őket. Emlékszem, egyszer a konyha mögött megpillantottam két rabot. Nagyban tárgyaltak valamit. Az egyik egy pompás, bizonyára igen értékes kutyát tartott kötélpórázon. Valamelyik csirkefogó lakáj lopta el a gazdájától, és harminc ezüstkopejkáért eladta az egyik csizmadiának. A foglyok a kutyát legtöbbször felakasztották. Ez volt a legmegfelelőbb eljárás. A bőrt lenyúzták, a többit meg bedobták a fegyház hátsó sarkában levő nagy és mély szemétgödörbe. A dög nyáron, nagy melegek idején borzalmas bűzt árasztott. A gödröt ritkán tisztították. Szegény kutya, úgy látszik, érezte jövendő sorsát. Fürkésző, nyugtalan pillantásokat vetett mindhármunkra, és csak nagy ritkán merte megcsóválni bozontos farkát, mintha ezzel igyekezne meglágyítani szívünket, és bizalmunkba férkőzni. Én hamarosan eltávoztam, a másik kettő természetesen sikeresen elvégezte dolgát.

A libák valahogy véletlenül kerültek hozzánk. Nem tudom, ki tenyésztette őket, és kinek a tulajdonát képezték, de egy ideig igen mulattatták a rabokat, és ennek még a városban is híre ment. A konyhán tartották és etették őket. Mire a szaporulat is felnőtt, a foglyokkal együtt az egész baromfiudvar libasorban kivonult a munkára. Alighogy felhangzott a dobszó, s a fegyház megindult a kijárat felé, libáink gágogva, szárnyukat kiterjesztve rohantak utánunk, egymás után röppentek át az ól magas kerítésén, és mindig az osztag jobb szárnyán sorakoztak fel, úgy várták az indulást. Rendszerint a legnépesebb csoporthoz csatlakoztak, és a munkaidő alatt a közelben legelésztek. Alighogy a csoport visszaindult a fegyházba, a libák is felkerekedtek. Hamarosan elterjedt a híre, hogy a ludak a rabokkal együtt mennek ki a munkára. "Nicsak, saját libáikkal vonulnak a rabok! - mondogatták a járókelők. - Vajon hogyan tanították be őket?" - "Fogadjátok ezt el a libáknak!" - tették hozzá mások, odanyújtva adományukat. De bármennyire hűségesek voltak is a libák, a böjt után valamennyit levágták.

Viszont a Vaszka nevű kecskénket semmi pénzért el nem pusztították volna, ha nem jön közbe egy különös körülmény. Azt sem tudom, honnan került hozzánk, ki hozta be: egyszer csak felbukkant egy kedves, fehér szőrű kecskegida a fegyházban. Néhány nap alatt mindnyájan megszerettük; szórakoztatásunkra, sőt valamennyiünk örömére szolgált. Ürügyet is találtak rá, hogy itt tarthassák: az istállóban kecskét is kell tartani. Mégsem az istállóban élt, hanem eleinte a konyhán, de utóbb az egész fegyház a könnyed mozgású mókás jószágé lett. A hívó szóra már szaladt is, felugrott a lócákra, az asztalra, megbökdöste a foglyokat, mindig vidám volt és mulattató. Már jócskán kinőtt a szarva, mikor egyik este egy Babaj nevű lezg, aki fogolytársaival ott ült a barakk tornácán, bökdösődni kezdett a kecskével. Jó ideig verdesték egymás homlokát - a raboknak kedvenc játéka volt ez a kecskével -, egyszer csak Vaszka váratlanul felugrott a tornác legmagasabb lépcsőjére, s alighogy Babaj elfordult, hirtelen felágaskodott, és mellső lábával tiszta erejéből tarkón vágta Babajt, úgyhogy az bukfencezve repült le a tornácról a jelenlevők ujjongása közepette. Maga Babaj mulatott a legjobban. Egyszóval, Vaszkát mindenki nagyon szerette. Amikor növekedni kezdett, komoly tanácskozás után végrehajtották rajta azt a műtétet, amelyhez állatorvosaink kitűnően értettek. "Ha nem, hát bakkecskebűze lesz!" - mondották a rabok. Ezt követően Vaszka roppant elhízott. Igaz, hogy úgy etették, mintha vágóhídra szánnák. Végül hosszú és vastag szarvú, gyönyörű állattá fejlődött. Kecsesen lépdelt. Megesett, hogy ő is eljött velünk munkára a rabok és a városi járókelők nagy mulatságára. Mindenki ismerte Vaszkát, a fegyház kecskéjét. Néha, mikor a folyóparton dolgoztunk, a rabok egy csomó hajlékony fűzfavesszőt s lombokat tördeltek, meg virágokat szedtek, aztán Vaszka szarvára koszorút fontak, és egész testét teleaggatták virággirlandokkal. Ilyenkor a kecske feldíszítve, felcicomázva haladt a fegyenccsapat élén a fegyház felé, a rabok pedig a járókelők előtt büszkélkedve lépdeltek utána. Úgy belemerültünk a kecskével való játékba, hogy némelyeknek a következő gyerekes ötlete támadt: "Nem kellene bearanyozni Vaszka szarvát?" Erről csak beszéltek, de nem valósult meg a terv. Emlékszem, akkor meg is kérdeztem Akim Akimicsot, aki Iszaj Fomics után a legügyesebb szakember volt a fegyházban: valóban be lehetne-e aranyozni a kecske szarvát? Akim egy darabig figyelmesen nézegette az állatot, latolgatta a dolgot, és végül kijelentette, hogy bizonyára lehetséges, "de nem lesz tartós, kérem, és különben is teljesen fölösleges". Az ügy ezzel be is fejeződött. Vaszka hosszú ideig élhetett volna a fegyházban, és bizonyára végelgyengülésben hal meg, ha nem kerül az épp szembe kocsikázó őrnagy szeme elé, amikor a munkából hazajövet felcicomázva, feldíszítve lépegetett a rabok előtt. "Állj! - üvöltött. - Kié ez a kecske?" Megmagyarázták neki. "Hogyan! Kecskét tartanak a fegyházban, méghozzá az engedélyem nélkül! Őrmester!" Ott termett az őrmester, akinek megparancsolta, hogy azonnal vágassa le a kecskét. A bőrét nyúzzák le, adják el a piacon, a befolyt pénzt fizessék be a rabok kincstári közös kasszájába, a húst pedig főzzék bele a levesbe. A fegyházban sokáig vitatták a dolgot, mindenki sajnálkozott, de senki sem mert ellenszegülni. Vaszkát a szemétgödör mellett vágták le. Az egyik fogoly egészében megvette a húsát másfél rubelért. Ezen a pénzen a rabok kalácsot vettek; az, aki Vaszka húsát megvette, megsüttette pecsenyének, és eladta társainak. A hús valóban nagyon ízletesnek bizonyult.

Egy ideig élt nálunk a fegyházban egy sas is, az apróbb termetű sztyeppi fajták közül való ragadozó. Egyik fegyenc sebesülten, megtépázva talált rá, és behozta hozzánk. Az egész fegyház körülvette. Nem bírt repülni, jobb szárnya a földre kókadt, egyik lába kificamodott. Emlékszem, mily acsarkodó dühvel pillantott körül, nézegette a kíváncsi tömeget, tátogatta görbe csőrét, s látszott, hogy nem adja olcsón az életét. Mikor már eleget nézegették, szétszéledtek; a sas bicegve, egy lábon ugrándozva, ép szárnyát verdesve megindult a fegyház legtávolabbi zuga felé, és ott, szorosan a kerítéshez simulva, behúzódott egy sarokba. Ott éldegélt vagy három hónapon át, és egyetlenegyszer sem bújt elő a zugából. Eleinte gyakran jártak oda megbámulni, ráuszították a kutyát. Sárik dühödten nekiugrott, de láthatóan félt egészen közel menni hozzá, s ez igen mulattatta a rabokat. "Ragadozó! - mondogatták. - Nem adja meg magát!" Később Sárik félelme elpárolgott, és mikor ráuszították, nekirontott, és ügyesen mindig a beteg szárnyba kapott. A sas erejét megfeszítve védekezett karmával, csőrével, és a sarokba húzódva egy sebzett király büszkeségével vadul méregette az előtte tolongó kíváncsiskodókat. Végül ráuntak, mindenki otthagyta, elfelejtette, de azért mindennap friss hús maradványait és cseréptányér vizet láthattunk mellette. Valaki mégiscsak gondoskodott róla. A sas eleinte enni sem akart, néhány napon át hozzá sem nyúlt az ételhez; később aztán meggondolta magát, de soha mások jelenlétében nem fogadott el semmit tenyérből sem. Több ízben lopva megfigyeltem. Ha nem látott senkit, és azt hitte, egyedül van, kijjebb merészkedett a sarokból, és bicegve útnak indult a kerítés mentén, majd visszatért helyére, aztán ismét elindult, mintha egy kis egészségügyi sétát tenne. Amint megpillantott, sántikálva, minden erejét megfeszítve, sietve ugrándozott vissza a helyére, fejét hátravetette, csőrét kitátotta, és berzenkedve felkészült a harcra. Semmilyen kedveskedéssel sem tudtam megszelídíteni; harapott, csapkodott, és amíg mellette álltam, sosem fogadta el tőlem a húst, csak mereven nézett a szemembe gonosz, átható tekintetével. Magányosan és elszántan várta a halált, nem bízott senkiben, nem békélt meg semmivel. Mindenki megfeledkezett róla, és vagy két hónapig még csak nem is emlegették, aztán, mintha váratlanul eszükbe jutott volna, hirtelen felébredt bennük a szánalom. Meghányták-vetették a dolgot, és elhatározták, hogy elviszik innen. "Ha már az a sorsa, hát ne itt a fegyházban pusztuljon el" - mondogatták.

- Tudvalevő, hogy az effajta szabad madarat nem lehet rabéletre szoktatni - tették hozzá mások.

- Látszik, nem olyan fából faragták, mint minket - jegyezte meg valaki.

- Miket beszélsz: ez madár, mi meg emberek vagyunk.

- Ne felejtsétek el, cimborák, hogy a sas az erdők királya... - szólt közbe Szkuratov, de ez alkalommal senki sem hallgatott rá. Egyik nap, ebéd után, mikor megszólalt a munkára hívó dobszó, fogták a sast, csőrét összeszorították, mert kegyetlenül viaskodni kezdett, és kivitték a fegyházból. A sáncárokhoz érve, a csoportban levő tizenkét ember kíváncsian találgatta, merre megy majd a sas. Furcsa dolog, valamennyien úgy örültek, mintha maguk nyerték volna vissza szabadságukat.

- Nézzétek csak a komisz farkastermészetét: az ember a javát akarja, és mégis megmarja! - mondta az a fogoly, amelyik tartotta, s szinte gyönyörködve nézte a dühöngő madarat.

- Engedd szabadjára, Mikitka!

- Ezt még az ördög se zárhatja lakatra. Ennek szabadság kell, igazi szabadság.

A sast a sáncról kidobták a sztyeppre. Hideg, borongós, késő őszi nap volt. Szél fütyült a kietlen pusztán a megsárgult, elszáradt, zsombékos fű között. A sas sebzett szárnyával csapkodva megindult egyenes irányban, messze, amerre a szem ellát, mintha sietve meg akart volna tőlünk szabadulni. A rabok kíváncsian követték a fű között fel-felbukkanó fejét.

- Jó neki... - szólalt meg az egyik tűnődve.

- Vissza se néz! - tette hozzá a társa. - Egyszer se fordult meg, fiúk, csak szalad előre.

- Tán azt hitted, visszajön, és köszönetet mond? - jegyezte meg egy harmadik.

- Bizony, nagy dolog a szabadság. Megszimatolta a szabadságot.

- Ez már nem raboskodik többé.

- Már nem is látni, fiúk...

- Mit ácsorogtok itt? Mars előre! - kiáltotta a kísérő őr, és valamennyien némán megindultunk a munkába.

 

7. Közös akció

E fejezet bevezetéseként a megboldogult Alekszandr Petrovics Gorjancsikov feljegyzéseinek kiadója kötelességének tartja, hogy a következőket közölje az olvasóval.

A Feljegyzések a holtak házából első fejezetében szó esett egy nemes származású apagyilkosról. Egyebek között példaként említette a szerző, hogy olykor a rabok mennyire közönyösen beszélnek az általuk elkövetett bűnökről. Szólott arról is, hogy a tárgyaláson a gyilkos nem ismerte be bűnét, de a bírák a vádlott történetét részletesen ismerő tanúk vallomásai alapján a tényeket oly világosan látták, hogy leheletlen volt kétségbe vonni bűnösségét. Ugyanezek a tanúk beszélték el a Feljegyzések írójának, hogy a bűnöző züllött életet él, nyakig merült az adósságokba, és az örökség reményében gyilkolta meg saját apját. Egyébként az egész város, ahol annak előtte az apagyilkos hivatalt viselt, hasonlóképpen beszélte el a történetet. Ez utóbbi tényről a Feljegyzések kiadója igen szavahihető adatokkal rendelkezik. Végül a Feljegyzéseken szó esik arról is, hogy a fegyházban a gyilkos kitűnő és a lehető legvidámabb hangulatban élt; a bolondos, könnyelmű és megfontolatlan emberek közé tartozott, bár megvolt a magához való esze; a Feljegyzések szerzője soha nem tapasztalta nála a kegyetlenség legkisebb jelét sem. Erre utal e kijelentése is: "Természetesen nem hittem a bűnösségében."

A Feljegyzések a holtak házából kiadója a napokban hírt kapott Szibériából, hogy a bűnösnek valóban igaza volt, és teljesen ártatlanul szenvedte el a tízéves fegyházbüntetést; ártatlanságát a bíróság hivatalosan is megállapította. Megtalálták az igazi bűnösöket, akik mindent beismertek, a szerencsétlent pedig szabadlábra helyezték. A kiadónak semmi kétsége nincs e hír valódisága felől...

Ehhez nincs mit hozzátenni. Fölösleges aprólékosan elemezni, mekkora tragédiát jelent egy ilyen eset, egy ilyen szörnyű vád, amely derékban törte ketté egy ifjú életét. A tény önmagában is éppen eléggé érthető és megdöbbentő...

Mi is úgy véljük, ha egy ilyen eset lehetséges, akkor már e lehetőség újabb és roppant jellemző vonással egészíti ki s teszi teljessé a holtak házáról festett képet.

Ezek után folytassuk.


Már előzőleg beszéltem arról, hogy végül is sikerült beleilleszkednem a fegyházi életbe. De ez a "végül is" igen nehezen, gyötrődve és csak lépésről lépésre következett be. Lényegében majdnem egy esztendőre volt szükségem hozzá - ez volt életem legnehezebb éve. Talán ezért vésődött olyan mélyen emlékezetembe. Úgy érzem, ennek az egész esztendőnek történetét óráról órára le tudnám pergetni magam előtt. Arról is beszéltem, hogy ebbe az életbe a többi rab sem volt képes beleszokni. Emlékszem arra is, hogy az első esztendőben mily gyakran töprengtem magamban: "Hát a többiek? Ők valóban belenyugodtak volna?" Ez a kérdés nagyon sokat foglalkoztatott. Arról is szóltam, hogy valamennyi rab úgy élt itt, mint egy idegen házban, mint valami útszéli fogadóban, mint egy hadjárat közben - csak úgy átutazóban. Még az életfogytiglanra ítéltek sem lelték a helyüket, bánkódtak, és mindegyik valami csodáról ábrándozott. Ha nem is igen beszéltek erről az örökös nyugtalanságról, azért szemmel látható volt; a fantasztikusságával lidércálomra emlékeztető reménykedés, amelynek néha önkéntelenül hangot adtak, az a furcsa lobbanékonyság és türelmetlenség, amely annál megdöbbentőbb volt, mivel gyakran még a higgadtabb rabokból is kitört - mindez rendkívüli jelleget kölcsönzött ennek a helynek, olyannyira, hogy talán ezek a vonások képezték a leglényegesebb sajátosságát. Már az első pillanattól fogva érezni lehetett, hogy a fegyházon kívül ilyesmi nem létezik, itt mindenki szembetűnően álmodozó volt. Igen elszomorított ez, főleg azért, mert az álmodozás a fegyház lakóinak többségét zorddá és mogorvává tette. A fegyintézet zömükben hallgatag, gyűlölködőn indulatos, de ábrándjaikat gondosan leplező emberekből állt. A nyíltszívűséget, közlékenységet mélyen megvetették. Minél hiúbbak voltak az álmodozó reményei, minél jobban érezte irrealitásukat, annál makacsabbul és szemérmesebben rejtette őket magába, de képtelen volt lemondani róluk. Ki tudja, talán akadt olyan is, aki lelke mélyén még szégyenkezett is miatta. Az orosz ember jellemében annyi józanság, önismeret és öngúny lakozik... Meglehet, hogy éppen ez az állandóan titkolt elégedetlenség volt az oka egymás iránti türelmetlenségüknek, gúnyolódásaiknak. Ha nagy néha valaki nem tudta magába fojtani naiv ábrándozását - amely bizonyára másokat ugyanúgy eltöltött -, ha álmait fennszóval kimondta, a többiek azonnal durván félbeszakították, elhallgattatták, kigúnyolták; de meg vagyok győződve, hogy a legádázabb gúnyolódok azok voltak, akik talán még vakmerőbb álmodozásokban és reményekben ringatták magukat. Mint mondottam, a naiv és együgyű embereket szánandó bolondoknak tekintették, és megvetették őket. Mindegyikük annyira mogorva és önző volt, hogy a jószívű és önzetlen embert csak megvethette. A gyermeteg fecsegőkön kívül a többiek, vagyis a hallgatagok két élesen elkülönülő csoportra: jókra és gonoszokra, derűsekre és mogorvákra oszlottak. Sokkal több volt a mogorva és gonosz; ha netalán akadt is köztük természeténél fogva beszédes ember, az mindig nyugtalan, pletykázó és izgága, irigy volt. Ezek mindig beleavatkoztak mások ügyébe, noha saját lelküket, titkos gondolataikat sohasem tárták fel senkinek. Az ilyesmi itt nem volt divatos, nem volt bevett dolog. A csekély számú jólelkű ember csendesen viselkedett, némán magukba rejtették érzelmeiket, és természetesen a legkomorabbakban is élt a remény és bizakodás. Egyébként, valahogy úgy érzem, a fegyházban volt még néhány teljesen elkeseredett ember, mint például a sztarodubi telepről való öreg. Látszólag teljesen nyugodt volt (róla már beszéltem), de bizonyos tünetekből ítélve, szörnyű lelkiállapotban élhetett. Pedig volt menedéke; az imádság meg a vértanúság eszméje. Az a bibliás rab, akiről már megemlékeztem, és aki eszét vesztve téglával támadt az őrnagyra, bizonyára szintén a kétségbeesettek közül való volt, akik utolsó reményüket is elvesztették; de mivel minden bizakodás nélkül lehetetlen élni, kigondolt magának egy megoldást; az önkéntes vértanúságot. Kijelentette, hogy minden harag nélkül vetette magát az őrnagyra, egyetlen vágy vezette: a vértanúság. S ki tudja, mi zajlott le akkor a lelkében! Egyetlen földi lény sem él cél nélkül, s e célra való törekvés nélkül. Ha elveszti célját és reményét, az ember bánatában gyakran szörnnyé válhat... Valamennyi rabtársam célja: a szabadság és a fegyházból való szabadulás volt.

Csoportosítani próbáltam az egész fegyházat - de vajon lehetséges-e? A valóság végtelenül sokrétű, még a legfurfangosabb, legelvontabb következtetésekhez képest is, és nem tűr nagyobb megkülönböztetéseket. A valóság részletezésére törekszik. Nekünk is megvolt a magunk élete - amilyen, olyan -, s nem a hivatalos, hanem a mi saját, benső életünk.

De mint már részben említést tettem róla, rabságom kezdetén nem tudtam, sőt képtelen voltam ennek az életnek a mélyére hatolni, és bizonyára ezért kínoztak szinte kimondhatatlan fájdalommal a külső megnyilvánulásai. Néha szinte gyűlöltem társaimat, és vádoltam a sorsot. Irigyeltem őket azért, mert mégis egymás között, saját körükben vannak, megértik egymást, jóllehet lényegében ők is mindahányan, akárcsak én, régen megcsömörlöttek ettől a botcsinálta közösségtől, ettől a rájuk erőszakolt barátságtól, és mindegyikük valahova másfelé tekingetett. Ismétlem, az elkeseredés pillanataiban feltámadó irigységemnek megvolt a maga jogos alapja. Mert bizony nagyon tévednek azok, akik azt mondják, hogy a nemes származású, művelt ember számára a fegyház meg a börtön semmivel sem nehezebb, mint a pórnépnek. Az utóbbi időben sokat hallottam és olvastam is erről. Belátom, hogy ennek a nézetnek megvan a maga igaz és humánus alapja. Bárki legyen is az illető, ugyanolyan ember, mint a többi. De ez a gondolat túlságosan elvont. Nem vesz figyelembe sok gyakorlati dolgot, amelyet csak a maga valóságában lehet megérteni. Ezt nem azért mondom, mintha a művelt és nemes származású ember talán sokkal fájdalmasabban, sokkal finomabban érezne, mintha jóval fejlettebb volna. A lélek értékét, fejlettségének szintjét nehéz meghatározni. Ebben az esetben még a műveltség sem lehet mérce. Kész vagyok elsőnek tanúságot tenni, hogy a legműveletlenebb, a legelesettebb szenvedők között is találtam egészen kifinomult lelkiségű embereket. A fegyházban gyakran előfordul, hogy évek hosszú során át élünk valaki mellett, önmagából kivetkőzött vadállatnak hisszük, és mélyen megvetjük. S váratlanul, egy alkalmas pillanatban az illető lelke önkéntelenül kitárul, és olyan gazdag érzésvilágot, olyan szívet és mások szenvedése iránt annyi megértést árul el, hogy az ember elképed, és az első pillanatban hinni sem akar annak, amit a szemével és fülével tapasztal. Persze megesik ennek az ellenkezője is: a műveltség néha olyan barbársággal, olyan cinizmussal párosul, hogy a legmegértőbb ember is megdermed az undortól, és a legjobb akarattal sem talál sem bocsánatot, sem felmentést a szívében. Előfordul ennek ellenkezője is: a műveltség néha megfér a durva kegyetlenséggel és a cinizmussal, melynek láttán utálat tölt el bennünket, s a legnagyobb jóakarattal sem találunk rá sem megbocsátást, sem mentséget.

Arról nem is beszélek, hogy a szokások, az életforma, az ételek és egyebek hirtelen megváltozása sokkal nehezebb a társadalom felsőbb rétegéből származó ember számára, mint egy parasztnak, aki rabsága előtt elég gyakran éhezett, a fegyházban viszont legalább jóllakik. Erről nem akarok vitatkozni. Tételezzük fel, hogy egy erős akaratú embernek mindez semmiség az egyéb kellemetlenségekhez képest, bár a szokások megváltozása lényegében nem apróság, és nem is utolsó dolog. De vannak egyéb kellemetlen tényezők, amelyek mellett minden elhalványul, olyannyira, hogy az ember már ügyet sem vet a környező piszokra, a hely szűkére, a sovány, rossz kosztra. A kétkezi munkát azelőtt soha nem ismerő, elkényeztetett ficsúr, ha csak egy álló napot végigdolgozik arca verejtékével, ahogy azelőtt soha nem tette, bizony megeszi a fekete kenyeret és a csótányokkal teli káposztalevest is. Ezt meg lehet szokni, mint ahogy egy tréfás fegyencnóta mondja a lakat alá került kényeskedő ficsúrról:

Káposztát kapok itt vízbe főve,
Zabálom, eláll a fülem is tőle.

A dolog lényege tehát az, hogy az újonc rab az érkezését követő két órán belül máris hasonul a többihez, otthon érzi magát, a fegyház éppoly egyenrangú gazdájának tartja magát, mint a társai. Mindenki megérti, és ő is megért mindenkit. Mindenkinek ismerős, és mindenki saját fajtájabelinek tekinti. De nem így van ez a nemesemberrel. Bármennyire igazságszerető, jó lelkű, okos lett légyen is az, néha éveken át gyűlöli, megveti az egész tömeg; meg sem értik, és ami a legfontosabb, nem bíznak benne. Nem lehet sem barátjuk, sem társuk, és ha évek múltával talán el is éri, hogy ne sértegessék többé, mégis örökre idegen marad, és kínzóan nyomasztja elidegenedésének és magányosságának tudata. Az idegenkedést többnyire nem harag táplálja: ösztönösen támad a rabokban. Nem közibük való ember, és kész. Nincs borzasztóbb, mint idegen környezetben élni. A Taganrogból Petropavlovszk kikötőjébe áttelepített paraszt azonnal talál magához hasonló orosz parasztot, akivel tüstént szót ért, tüstént összebarátkozik, és két óra leforgása alatt már a legbékésebben élnek egymás mellett egyazon viskóban vagy lombsátorban. Nincs ez így a nemesemberrel. Áthidalhatatlan szakadék választja el az egyszerű néptől, és ez teljesen csak akkor derül ki, amikor a külső kényszerítő körülmények folytán a nemesember valóban elveszti a régi kiváltságait, és az egyszerű nép közé kerül. Élhetett egész életében a nép között - hivatalánál fogva, vagy adminisztratív keretek között, vagy esetleg tisztán emberbarátságból, mint a nép atyai jótevője, s akár negyven éven át mindennap érintkezett egyszerű emberekkel -, még akkor sem értheti meg a dolgok lényegét. Minden fogalma optikai csalódás lesz, semmi több. Jól tudom, hogy akik feljegyzéseimet olvassák, kivétel nélkül kijelentik majd, hogy túlzok, pedig meg vagyok győződve, hogy ez az igazság. Nem kiagyalásról van szó: nem könyvekből, hanem tapasztalatból győződtem meg minderről, és valóban elég hosszú idő állt rendelkezésemre, hogy meggyőződésem helyességét ellenőrizzem. Meglehet, eljön az idő, amikor majd mindenki megtudja, hogy mennyire igazam van...

Az események, mintha készakarva történne, már az első lépésnél igazolták megfigyeléseimet, és nyugtalanítóan fájdalmasan hatottak rám. Ezen az első nyáron majdnem teljes magányban éltem a fegyházban. Már mondottam: olyan lelkiállapotban voltam, hogy még azokat a rabokat sem tudtam becsülni és megkülönböztetni, akik képesek voltak szeretetre, s akik később szerettek is, noha ennek ellenére sem viselkedtek velem úgy, mint egyenrangúval. Voltak nekem is társaim a nemesek közül, de ez a barátság nemigen könnyített a lelkemen. Példának említek egy olyan esetet, amely már kezdetben többé-kevésbé megmagyarázta elidegenedésemet és helyzetem sajátosságát a fegyházban. Ezen a nyáron, egyik augusztusi verőfényes, forró napon, déli egy órakor, amikor szokás szerint mindenki pihent még a délutáni munka előtt, hirtelen az egész fegyház egy emberként talpra állt, és felsorakozott a fegyház udvarán. Én semmiről sem tudtam. Ebben az órában többnyire annyira magamba mélyedtem, hogy jóformán észre sem vettem, mi történik körülöttem. Pedig az egész fegyház már három napja néma izgalomban élt. Meglehet, ez az izgalom már jóval korábban kezdődött, és ahogy később elgondolkodtam, önkéntelenül eszembe jutott a rabok egy-két beszélgetése meg a fegyencek egyre indulatosabb zsörtölődése, mogorvasága, az utóbbi időkre jellemző furcsa, dühödt lelkiállapota. Mindezt a nehéz munkának, az unalmas, hosszú nyári napoknak, az erdőről meg a szabadságról szőtt álmodozásoknak és a rövid éjszakának tulajdonítottam, amely kevés volt ahhoz, hogy kialudja magát az ember. Meglehet, hogy mindez most egyetlen forrpontban sűrűsödött össze, és a kirobbanásnak az étel csak ürügye volt. Az utóbbi napokban a barakkok hangos panaszoktól, méltatlankodástól voltak tele, különösen a szakácsokkal voltak elégedetlenek, mikor az ebédet meg vacsorát osztották a konyhán. Az egyik szakácsot megpróbálták leváltani, de az újonnan választottat másnap elkergették, és visszahelyezték a régit. Egyszóval, mindenkiben pattanásig feszült az izgalom.

- A munka nehéz, és holmi lőrével etetnek - zsörtölődtek a konyhán.

- Ha nem ízlik, rendelj madártejet - vetette oda egy másik.

- Finom dolog a káposzta vízzel, cimborák - gúnyolódott egy harmadik -, nincsen annak párja.

- Hús persze véletlenül sincs benne.

- Pedig most nagyon kéne - szólt közbe egy negyedik -, agyondolgozzuk magunkat a műhelyben, megéhezünk, mint a farkas. Mit ér az a lőre?

- Beleadják a szívüket.

- Bár tennének bele szívet is. Káposztán kívül más nem fő az üstben, hát étel ez, hol itt az igazság?

- Kutyának való lőre.

- Bezzeg közben megtömik a zsebüket.

- Ezt te nem tudod megítélni.

- Hogyhogy nem? Az én hasam bánja. Ha közösen tiltakoznánk, az lenne valami.

- Tiltakozni?

- Igen.

- Mintha nem tudnád, hányat megbotoztak már ilyesmiért. Marha!

- Ez igaz - bólintott indulatosan egy harmadik, aki eddig hallgatott -, a botot hamar megkaphatja az ember. Tudod-e, mihez vezet egy ilyen tiltakozás? Erre válaszolj előbb, te okos!

- Ki is nyitom a számat. Ha mindenki egyetért, megmondom én a magamét mindenki helyett. Persze, csak a szegények nevében. Van, aki a sajátját eszi, de mink a kincstári koszton tengődünk.

- Tyű, de kinyílt a csipád, irigykedsz! A máséra fáj a fogad!

- A máséra ne kacsingass, hanem kelj fel korábban. Kaparj, kurta, neked is lesz!

- Még hogy nekem!... Ősz szakállam lesz, amíg végre szót értek veled. Úgy látszik, gazdag vagy, és inkább ülnél ölbe tett kézzel!

- Gazdag a Jeroska: vagyona egy macska!

- Ammár igaz, cimborák, ne hagyjuk magunkat! Eleget járatták már velünk a bolondját. Elevenen nyúznak meg bennünket, mért ne tennénk szóvá?

- Mit akarsz! Azt akarod, hogy megrágva adják szádba az ételt? Megszoktad, hogy más szedje ki a tűzből a gesztenyét. Hát már ilyen a fegyház, minden ezért van!

- Bizony, már mindig így lesz: Isten, veszejtsd össze a népet, attól is a király hízik.

- Úgy is van: a nyolcszemű megzsírosodott rajtunk, egy pár szürke lovat is vett.

- Aztán meg inni is szeret.

- A napokban az állatorvossal ökölre ment a kártya miatt.

- Egész éjjel verték a lapot. Fegykától tudom.

- Ezért főznek ilyen löttyöt!

- Ugyan már, üres fecsegés. Nem állhatunk elő, ez nekünk nem dukál.

- De ha egy emberként szót emelünk, meglátjuk, mit hoz fel mentségére. Ettől ne tágítsunk.

- Azt hiszed, majd mentegetőzik, jól szájon vág, és kész.

- A végén még bíróság elé állít...

Egyszóval, valamennyien háborogtak. Akkoriban valóban igen megromlott nálunk az étel minősége. Egyszerre felgyülemlett minden. A legfőbb ok persze az általános letörtség és az örökösen elfojtott kín volt. A rab természeténél fogva szeret zsörtölődni, mégis nagyon ritkán fordul elő, hogy közösen vagy esetleg nagy tömegben hallassa szavát. Hisz örökös nézeteltéréseik is megakadályozzák őket ebben. Mindegyikük jól érezte ezt: ezért volt nálunk sokkal több a káromkodás, mint a tett. Ez alkalommal azonban az izgalom nem ült el nyomtalanul. Csoportokba verődtek, a barakkokban egyébről se tárgyaltak, káromkodtak, dühödten emlegették az őrnagy kíméletlen módszereit: mindent kiteregettek. Ketten feltűnő szenvedéllyel beszéltek. Minden efféle esetben akadnak kezdeményezők, hangadók. Ilyenkor, vagyis közös akció esetén, e hangoskodók általában igen figyelemreméltó emberek, persze nemcsak a fegyházban, hanem minden közösségben, katonai alakulatnál stb. Különleges típusú és egymáshoz nagyon hasonló emberek ezek. Igazságot szomjúhozó, lobbanékony népség; a legnaivabb, legbecsületesebb módon hisznek benne, hogy az igazság elodázhatatlanul, sőt azon nyomban diadalmaskodni fog. Nem ostobábbak másoknál, sőt néha igen okosak, ahhoz viszont túlságosan heves vérűek, hogy ravaszkodók meg számítók legyenek. Ha közös akció esetén akad egy olyan, aki ügyesen tudja vezetni a tömeget, és győzelemre viszi az ügyet, az már egészen más típusú népvezér és született vezető, de ez a típus nálunk igen ritka. Akikről viszont most beszélek - az effajta közös tiltakozások kezdeményezői és hangadói -, majdnem mindig kudarcot vallanak, és az ilyen ügyek részvevői töltik meg a börtönöket meg a fegyházakat. Lobbanékonyságuk révén vesztenek rajta, de éppen lobbanékonyságuknál fogva gyakorolnak befolyást a tömegre. Szívesen követik őket. A belőlük áradó tűz, az őszinte felháborodás mindenkire hat, úgyhogy végül a legtétovázóbbak is csatlakoznak hozzájuk. A győzelembe vetett vakhitük még a legmegrögzöttebb szkeptikusokat is magával ragadja, annak ellenére, hogy ez a hit néha egészen ingatag, gyermekes alapokon nyugszik, olyannyira, hogy szinte elámul az ember, hogyan követhették őket. A legfontosabb azonban az, hogy ezek a vezérek mindig rettenthetetlenül élen járnak. Akár a megvadult bikák, leszegzett szarvval rohannak előre - néha jószerivel azt sem tudják, miről is van szó -, rohannak, minden óvatosságot feledve, anélkül a jezsuita körmönfontság nélkül, amelynek segítségével néha a legaljasabb, a leghitványabb ember is győzedelmeskedik, eléri a célját, és szárazon megúszik mindent. A hevesfejűek viszont feltétlenül kudarcot vallanak. A hétköznapi életben ez a népség epés, ingerlékeny és türelmetlen. Legtöbbnyire roppant korlátoltak, de részben ez adja erejüket is. A legbosszantóbb bennük, hogy az egyenes cél helyett néha mellékutakra tévednek, elaprózzák magukat. Rendszerint ez okozza vesztük. Viszont a tömeg megérti szavukat, s ebben rejlik erejük... Egyébként egy-két szóval meg kell azt is mondani, mit is jelent a követelés?

.................................................................................................................................................

A fegyházunkban volt néhány ember, aki efféle közös követelés miatt került ide. Ezek lázongtak a legjobban. Különösen egyikük, egy Martinov nevű volt huszár, lobbanékony, nyugtalan, gyanakvó, de becsületes és igazságos ember. A másik, Vaszilij Antonov, ingerlékeny, de hidegvérű, kihívó tekintetű, szarkasztikus, gőgös mosolyú, éles eszű és szintén becsületes, igazságszerető férfi volt. De nem sorolhatom fel valamennyit; sokan voltak. Petrov egyébként csak úgy cikázott ide-oda, fülelt, mit beszélnek a csoportokban, jómaga keveset beszélt, de láthatóan izgalom fűtötte, és mikor felsorakoztak, ő ugrott ki elsőnek a barakkból.

Az őrmesteri rangban levő fegyházi altiszt ijedt képpel rögtön kiszaladt. A felsorakozott emberek udvariasan megkérték, szóljon az őrnagynak, hogy a rabok beszélni óhajtanak vele bizonyos ügyben, és kérik, hogy személyesen jelenjék meg. Az altiszt után kivonultak mind egy szálig a rokkantak is, és a fegyházzal szemben a másik oldalon sorakoztak fel. A rendkívüli megbízatástól az altiszt szörnyen megijedt, de nem merte megtagadni a kérést. Először is, ha az egész fegyház fellázad, ebből még nagyobb baj is lehet, hiszen valamennyi parancsnokunk voltaképpen nagyon félt a raboktól. Másodszor, ha semmi sem történnék, és most rögtön meggondolnák magukat, az altisztnek akkor is azonnal jelentenie kell a lezajlott eseményeket. Sápadtan és a félelemtől reszketve, sietve elindult hát az őrnagyhoz, még csak azzal sem próbálkozott, hogy kikérdezze a rabokat, vagy a lelkükre beszéljen. Látta, hogy most szóba sem állnának vele.

Mit sem tudva, én is kijöttem a sorakozóra. Az ügy részleteiről csak később szereztem tudomást. Akkor azt hittem, hogy ellenőrzésről van szó, de miután nem láttam az ellenőrzést végző őröket, csodálkozva körülnéztem. Mindenütt izgatott, ingerült arcokat láttam, némelyek sápadtak is voltak. A fegyencek gondterhesen és némán várták a pillanatot, amikor meg kell szólalni az őrnagy előtt. Észrevettem, hogy sokan meglepődve néznek rám, s némán elfordulnak. Láthatólag furcsának találták, hogy velük együtt felsorakoztam. Bizonyára nem hitték, hogy én is követeléssel állhatok elő. Aztán szinte valamennyien ismét felém fordultak, és kérdő pillantással méregettek.

- Te mit keresel itt? - kérdezte gorombán és hangosan Vaszilij Antonov, aki jóval távolabb állt; mindeddig csak magázott, és udvariasan beszélt velem.

Értetlenül néztem rá, még mindig azon tanakodtam, mit jelent ez, de már sejtettem, hogy valami rendkívüli történik.

- Valóban, mit álldogálsz itt? Eriggy a barakkba - szólalt meg a katonafegyencek közül való fiatal, jóravaló és csendes legény, akivel eddig sohasem beszéltem. - Nem a te dolgod ez.

- De hisz sorakozó van - válaszoltam -, azt hittem, ellenőrzés.

- Nicsak, ez is előbújt - kiáltott fel az egyik.

- A vasorrú - szólalt meg egy másik.

- Málészájú! - vetette oda egy harmadik kimondhatatlan megvetéssel. Ez az újabb gúnynév általános kacagást váltott ki.

- Nagy kegyben áll a konyhán - tette hozzá valaki.

- Ezeknek mindenütt mennyország az élet. A fegyházban is kalácsot esznek meg malacpecsenyét. Te a magadét eszed; minek tolakodsz ide?

- Itt magának nincs helye - szólalt meg Kulikov, fesztelenül odalépett hozzám, karon fogott és kivezetett a sorból.

Jómaga sápadt volt, és fekete szeme csak úgy szikrázott, alsó ajkát összeharapdálta. Nem várta valami nagy hidegvérrel az őrnagyot. Hadd jegyezzem meg: ilyen esetekben különös érdeklődéssel figyeltem Kulikovot, vagyis akkor, amikor meg kellett mutatnia, milyen fából faragták. Szembetűnően pózolt, de megállta a helyét. Úgy hiszem, a vesztőhelyre is hetyke eleganciával lépdelt volna. Most, amikor mindenkit letegezett és szidott, hangsúlyozott udvariassággal kezelt, de szavai különösen, sőt ellentmondást nem tűrő, leereszkedő fölénnyel csengtek.

- Mi a magunk ügyében vagyunk itt, Alekszandr Petrovics, magának itt nincs semmi keresnivalója. Húzódjon félre valahová, várja meg a végét: a társai amott vannak a konyhán, menjen oda.

- Eriggy a tető alá, ahol a többi mihaszna bújik! - kapta fel a szót valaki.

Valóban, a konyha nyitott ablakán keresztül megpillantottam a lengyeleket; úgy rémlett, rajtuk kívül még sokan vannak ott. Gondterhesen megindultam a konyhába. Nevetés, káromkodás, pfujozás (a fegyenceknél ez helyettesíti a füttyszót) követett nyomon.

- Nem tetszett a képünk!... Pfuj, pfuj, pfuj!

A fegyházban így még nem sértettek meg soha, és ez alkalommal nagyon nehéz volt elviselnem. A konyha tornácán T-ski, egy határozott fellépésű és nagylelkű, bár nem túlságosan művelt fiatal lengyel nemes jött elém, aki roppant szerette B.-t. A fegyencek valamennyi nemes közül egyedül T-skivel bántak figyelmesebben, sőt a maguk módján szerették is. Bátor, merész és erős férfi volt, s ez lépten-nyomon megmutatkozott.

- Ugyan, Gorjancsikov - kiáltott felém -, jöjjön ide!

- Mi történik itt?

- Követeléssel állnak elő, hát nem tud róla? Természetesen nem fog sikerülni nekik: ki hisz a fegyenceknek? Majd kutatni kezdik a kezdeményezőket, és ha mi is ott leszünk, természetesen elsőnek a mi nyakunkba sózzák a lázadás vádját. Emlékezzék csak, miért kerültünk ide. Azokat egyszerűen megbotozzák, de minket bíróság elé állítanak. Az őrnagy valamennyiünket gyűlöl, és ezer örömmel elveszejtene. Általunk igazolná önmagát.

- No meg a fegyencek is ránk kennének mindent - tette hozzá M-cki, amikor beléptünk a konyhába.

- Afelől nyugodt lehet, hogy nem sajnálnának bennünket! - kapta fel a szót T-ski.

A nemeseken kívül még sokan, vagy harmincan tolongtak a konyhában. Ezek ide húzódtak, nem kívántak követeléssel előállni, volt, aki gyávaságból, mások pedig abból a szilárd meggyőződésből, hogy mindenféle lázongás teljesen hiábavaló. Ott topogott Akim Akimics is, aki elszánt és ösztönös ellensége volt minden olyan követelésnek, amely megakadályozta a szolgálat és az erkölcsi rend szabályos folyamatát. Némán és nyugodtan várta az ügy végét, egyáltalán nem nyugtalanította a kimenetele, mert ellentétben sokakkal, szilárdan meg volt győződve, hogy a rend és a parancsnokság akarata feltétlenül diadalmaskodik. Itt volt Iszaj Fomics is, aki teljesen értetlenül nézte az egész dolgot, és lesunyt fejjel, mohón és gyáván fülelt a beszédünkre. Nagyon nyugtalan volt. Itt álltak a fegyházban levő parasztszármazású lengyelek is: valamennyien csatlakoztak a nemesekhez. Akadt köztük néhány félénk természetű, mindig hallgatag és elesett orosz is. Nem mertek a többiekhez csatlakozni, és lehangoltan várták, hogyan végződik a dolog. Végül volt itt egy-két gyávának éppen nem mondható, mogorva, örökösen zord fegyenc is. Ezek megvetették az egész akciót, és makacsul hajtogatták, hogy mindez ostobaság, és az ügynek csakis rossz vége lehet. Mégis, szemlátomást kényelmetlenül érezték magukat, fellépésük egyáltalán nem volt magabiztos. Jól tudták, hogy a követelés teljesen jogos, ami a későbbiekben be is bizonyosodott, de mégis úgy érezték, hogy elárulják, cserbenhagyják a közösséget, s a társaikat kiszolgáltatják az őrnagynak. Ott volt Jolkin is, az a pénzhamisításért ide került ravasz szibériai paraszt, aki megkaparintotta Kulikov állatorvosi praxisát. A sztarodubi telepről való öreg úgyszintén. A szakácsok egytől egyig a konyhán maradtak, valószínűleg az a meggyőződés vezette őket, hogy ők is az adminisztrációhoz tartoznak, és ilyenképpen nem illik fellépni ellene.

- Ami azt illeti - fordultam tétován M.-hez -, a nagy többség kint van.

- Mi közünk hozzá? - dünnyögte B.

- Mi százszor többet kockáztatnánk, ha szintén kiállnánk; s mire lenne jó? Je hais ces brigands.[23] Valóban egy pillanatig is hisz abban, hogy benyújthatják a követelésüket? Miért akar egy ilyen ostobaságba keveredni?

- Nem lesz ebből semmi - legyintett az egyik makacs és zord öreg, Almazov, aki szintén itt volt, és helyeslően bólogatott.

- Legföljebb ötszáz botütés, semmi egyéb.

- Megérkezett az őrnagy! - kiáltott fel valaki, és valamennyien mohón az ablakhoz rohantunk.

Az őrnagy dühödten, kivörösödve, szemüvegesen szinte repült a fegyházba. Némán, de határozott léptekkel megindult a sorok felé. Ilyen alkalmakkor valóban bátor volt, és nem vesztette el lélekjelenlétét. Persze az is igaz, hogy jóformán mindig dolgozott benne az ital. Még a narancsszínű szalaggal szegélyezett zsíros sapkája, s mocskos ezüst vállrojtja is baljóslatúan villogott ebben a pillanatban. Mögötte ott lépdelt Gyatlov, az írnok, a helyi adminisztráció igen fontos személyisége, mert lényegében ő kormányozta az egész fegyházat, sőt az őrnagyra is befolyást gyakorolt. Ez a ravaszkodó, eszes, jóképű fickó eléggé népszerű volt a foglyok között. Őt követte az altisztünk, aki már szemmel láthatólag megkapta a magáét, de ez csak tizedrésze volt annak, ami még következett; utána jött három-négy őr, de nem több. A fegyencek fedetlen fővel álltak ott már attól kezdve, hogy az őrnagyért küldtek. Most vigyázzba vágták magukat, valamennyien megmerevedtek, várták a legfelsőbb parancsnok első szavát, vagy helyesebben első kiáltását.

Nem soká kellett várakozniuk; az őrnagy már a második szó után torkaszakadtából bömbölt, annyira feldühödött. Az ablakból láttuk, hogyan rohangászik a sor előtt, hogyan ugrik hol egyikhez, hol másikhoz. Vallatott. A távolság miatt nem hallhattuk sem a kérdéseit, sem a rabok válaszait, csupán az őrnagy ordítása jutott el hozzánk:

- Lázadók!... ki a sorból... a bujtogatók! Te vagy a kezdeményező, te vagy a kezdeményező! - rontott rá hol egyikre, hol másikra.

A választ nem hallottuk. De egy pillanat múlva láttuk, hogy az egyik fogoly kiválik a sorból, és megindul az őrség felé. Nyomban követte egy másik, majd egy harmadik.

- Valamennyit bíróság elé állítom! Majd megmutatom nektek! Ki van ott a konyhán? - harsogta, amikor megpillantott bennünket a nyitott ablakban: - Ide valamennyit! Azonnal kergessétek ide őket!

Gyatlov írnok odajött hozzánk a konyhába. Megmondtuk neki, hogy nincs követelésünk. Azonnal visszament az őrnagyhoz, és jelentette neki.

- Á, nincs követelésük! - szólalt meg valamivel higgadtabban s látható örömmel a tiszt. - Mindegy, ide valamennyit!

Megindultunk. Éreztem, hogy mennyire megszégyenítő számunkra ez a kivonulás. De mégis kijöttünk valamennyien, lehorgasztott fővel.

- Ahá, Prokofjov! Te is itt vagy, Jolkin, meg te, Almazov... Álljatok csak ide, álljatok egy csoportba - szólt az őrnagy kissé kapkodó, de enyhültebb hangon, és végignézett rajtunk. - M-cki, te is itt vagy... írjátok össze őket, Gyadov! Azonnal készíts listát külön azokról, akik meg vannak elégedve, és külön az elégedetlenekről, egyet se hagyj ki, a listát aztán ide nekem. Valamennyiőtöket... bíróság elé állítom! Majd megmutatom én nektek, gazemberek!...

A lista megtette hatását.

- Elégedettek vagyunk! - hallatszott egy mogorva hang az elégedetlenek tömegéből; bár egy kicsit határozatlanul csengett.

- Ahá, elégedettek! Ki az elégedett? Aki annak érzi magát, lépjen ki.

- Meg vagyunk elégedve! - szólaltak meg néhányan.

- Igen? Így hát felbujtottak benneteket? Szóval bujtogatók, lázadók vannak köztetek? Majd megkeserülik!...

- Uramisten, mi lesz ebből! - hallatszott egy hang a tömegből.

- Ki az, ki kiabál, ki az? - üvöltötte az őrnagy, s rohant a hang irányában. - Te voltál az, Rasztorgujev? Te kiabáltál? Az őrségre vele!

Rasztorgujev- kissé püffedt képű, magas, fiatal fiú - előlépett, és lassan megindult az őrség felé. Egyáltalán nem ő kiabált, de miután őt pécézték ki, nem tiltakozott.

- Azt se tudjátok, mit csináljatok jó dolgotokban! - üvöltött utána az őrnagy. - Nézd csak a hájas pofáját! Majd megtalálom én valamennyit! Az elégedettek lépjenek elő!

- Meg vagyunk elégedve, nagyságos uram! - hallatszott tíz-húsz mogorva hang; a többiek makacsul hallgattak. Az őrnagynak egyéb sem kellett. Szemmel láthatóan minél hamarabb véget akart vetni az ügynek; hogy kölcsönös megegyezéssel befejezze.

- Aha, most mindenki elégedett! - szólalt meg szaporán. - Előre láttam... tudtam. A főkolomposok bujtottak fel mindenkit! - folytatta Gyadovhoz fordulva. - Ezt alaposan meg kell vizsgálni. Most pedig... most pedig indulás munkába. Doboltass!

Ott maradt továbbra is. A foglyok némán, letörve mentek a munkába, örültek, hogy hamarosan eltűnhetnek a szeme elől. Utána az őrnagy azonnal az őrségre ment, és nem túl kegyetlenül, inkább kapkodva intézkedett a "bujtogatókat" illetően. Később elmondták, hogy egyikük kegyelmet kért, és azonnal meg is bocsátott neki. Látszott, hogy őt is szorítja a csizma, sőt talán meg is ijedt. Az ilyen közös követelés mindenkor igen kényes dolog, s bár a rabok panaszait lényegében nem is lehet követelésnek nevezni, hiszen a legfelsőbb közvetlen parancsnokukhoz, magához az őrnagyhoz intézték, de mégis valahogy kényes, kellemetlen eset. A legzavaróbb körülmény az volt, hogy mind egy szálig kiálltak, így hát feltétlenül el kellett tussolni a dolgot. A "bujtogatókat" hamarosan kiengedték, s másnapra megjavult a koszt - igaz, hogy nem hosszú időre. Az első napokban az őrnagy gyakran nézegetett be a fegyházba, és egyre gyakrabban talált rendetlenséget, amibe belekapaszkodhatott. Az altisztünk gondterhelt és bamba képpel járt, sehogy sem tudott napirendre térni a történtek felett. Ami a fegyenceket illeti, még jó ideig nem tudtak lecsillapodni, bár nem háborogtak annyira, mint annak előtte, inkább néma nyugtalanságban éltek. Némelyek lehorgasztott fejjel jártak-keltek, mások dühösen, kelletlenül emlegették az egész dolgot. Sokak elkeseredetten és hangosan gúnyolták önmagukat, mintha így akarnák megbüntetni magukat, amiért követeléssel álltak elő.

- Nocsak, komám, most falhatod, amit főztél! - mondogatta az egyik.

- Ki mint vet, úgy arat! - tette hozzá a másik.

- Hát ki látott már olyan egeret, aki megfutamított egy kandúrt? - jegyezte meg a harmadik.

- Tudjuk, hogy a magunkfajtát csak bunkóval lehet meggyőzni. Még jó, hogy nem botoztak meg mindannyiunkat.

- Ezentúl előbb gondolkodj, azután fecsegj, sokkal jobb lesz! - jegyezte meg valamelyik dühödten.

- Mit oktatsz itt, te tanító?

- Tudom én, mire oktatlak.

- Ki vagy te, hogy így szónokolsz?

- Egyelőre még ember vagyok, hát te ki vagy?

- Nyavalyás senki vagy!

- Aki mondja!

- No, no, elég legyen! Mit ordítoztok! - kiáltanak rá a vitatkozókra.

Ugyanaznap este, vagyis a követelés napján, a munkából hazatérve, Petrovval találkoztam a barakkok mögött. Éppen engem keresett. Mikor odaért, valamit motyogott, két-három érthetetlen mondatot, de hamarosan elhallgatott, és szórakozottan, gépiesen lépdelt mellettem. Az egész ügy még mindig nyomta a szívem, és úgy hittem, Petrov majd felvilágosít.

- Mondja csak, Petrov - kérdeztem tőle -, maguk haragszanak ránk?

- Ki haragszik? - kérdezte mintegy felocsúdva.

- Hát a foglyok, ránk, nemesekre.

- Miért haragudnánk magukra?

- Nos, azért, mert nem álltunk elő mi is követeléssel.

- Miért kellene maguknak követelőzni? - kérdezte, mintha igyekezne megérteni. - Hiszen maguk a saját kosztjukon vannak.

- Eh, istenem! hisz maguk között is vannak, akik a sajátjukat eszik, és mégis kiálltak. Nos, nekünk is ezt kellett volna tennünk... már bajtársiasságból is.

- De hát... miféle bajtársaink maguk nekünk? - kérdezte értetlenül.

Gyorsan rápillantottam: meg sem értett, fel se fogta, mit akarok megtudni. Én viszont ebben a pillanatban teljesen megértettem őt. S az a gondolat, amely már régen motoszkált bennem, és szinte üldözött, most világosodott meg végérvényesen, és hirtelen ráeszméltem arra, amit eddig csak homályosan sejtettem. Megértettem, hogy engem soha nem fogadnak el magukénak, még akkor sem, ha életem végéig fegyenc maradok, akár a szigorított osztályon is. De különösen Petrov akkori arckifejezése maradt meg emlékezetemben. Abban a kérdésében: "Miféle bajtársaink maguk nekünk?", annyi hamisítatlan naivság, annyi értetlenség csengett, hogy már arra gondoltam, nincs-e gúny, harag, irónia a szavaiban? De tévedtem: egyszerűen semmi közünk egymáshoz. Te csak járd a magad útját, mi meg járjuk a mienket: neked megvan a magad dolga, nekünk meg a miénk.

Az igazat megvallva azt hittem, hogy a közös akció után egyszerűen agyonmarnak bennünket, és nem hagynak élni. De semmi ilyesmi nem történt: nem hallatszott a legcsekélyebb szemrehányás, a legkisebb célzás sem, és nem fokozódott különösképpen parancsnokaink gyűlölete sem. Ha alkalom adódott, kissé belénk martak, amiként azelőtt is megtették, de semmi egyéb nem történt. Bár azokra sem haragudtak, akik nem akartak részt venni a közös akcióban, és behúzódtak a konyhába, meg azokra sem, akik elsőnek kiáltották oda, hogy mindennel meg vannak elégedve. Még csak szó sem esett ilyesmiről. Ez utóbbi magatartást sehogy sem tudtam megérteni.

 

8. Társaim

Természetesen leginkább a magamfélékhez, vagyis a "nemesekhez" vonzódtam, különösen az első időben. De a fegyházban levő három volt orosz nemes közül (Akim Akimics, aztán a spion A. s végül az, akit apagyilkosnak tartottak) csak Akim Akimiccsal érintkeztem. Bevallom, hozzá is végső elkeseredésemben fordultam, a legsivárabb pillanataimban, amikor már rajta kívül nem fordulhattam senkihez. Az előző fejezetben valamennyi fegyenctársamat megpróbáltam osztályozni, de most, hogy Akimről esik szó, azt hiszem, még egy kategóriával bővíthetem a sort. Bár ami azt illeti, ennek a kategóriának ő volt az egyetlen tagja. Ez a teljesen közömbös fegyencek kategóriája. Persze teljesen közömbös fegyenc, vagyis olyan, akinek mindegy, hogy szabadon él, vagy a fegyházban, nem volt és nem is lehetett, de nekem úgy rémlik, Akim Akimics kivételt képezett. A fegyházban ugyanis úgy berendezkedett, mintha egész életét itt akarná leélni: minden, ami körülvette, a derékaljától, a vánkosaitól, az edényeitől kezdve, hosszú időre szóló előrelátásról tanúskodott. Életében nyomát se lehetett találni ideiglenes, átmeneti jellegnek. Még jó sok esztendőt kellett rabságban töltenie, de aligha gondolt valaha is a szabadulásra. Ha tehát meg is békélt a valósággal, ez természetesen nem a szívéből, hanem inkább önfegyelemből fakadt, ami nála egyébként egy és ugyanaz volt. Jószívű ember lévén, kezdetben sokat segített tanácsaival és szolgálataival, de esküszöm, néha tán önkéntelenül is elbúsított, különösen első időben, és még fokozta lelkemben az amúgy is egyre sokasodó bánatot. Pedig éppen bánatomban beszélgettem el vele. Megesett, hogy mohón szomjúhoztam az élő emberi szóra, legyen az epés, türelmetlen, vagy akár haragból fakadó: legalább együtt dühönghetünk a sorsunkon; de ő csak hallgatott, ragasztgatta a lampionjait, vagy pedig arról beszélt, hogy ebben és ebben az évben milyen katonai szemlét tartottak náluk, ki volt akkor a hadosztályparancsnok, hogy hívták, elégedett volt-e a szemlével, vagy sem, és miként változtatták az őrszemek zászlójelzéseit. Mindezt monoton hangon sorolta el, egyhangúan, akár a halkan cseppenő víz. Hangját még akkor sem fűtötte lelkesedés, amikor elmondta, hogy az egyik kaukázusi ütközetben való részvételéért kitüntették a kardon viselendő Szent Anna-rendjellel. Csupán akkor csengett szigorú méltósággal, amikor a "Szent Anna" szót kiejtette; kissé le is halkította, mintha titkot közölne, majd vagy három percig tekintélyes komolysággal hallgatott... Ebben az első esztendőben voltak ostoba pillanataim, amikor (s mindig hirtelen) csaknem gyűlöltem Akim Akimicsot, persze magam sem tudom, hogy miért, és átkoztam a sorsom, mivel a priccsem a tőszomszédságába került. Egy óra múlva rendszerint már korholtam magam ezért. De ez csak az első évben volt így; később a lelkem mélyén teljesen megbékéltem Akim Akimiccsal, és szégyenkeztem korábbi ostobaságom miatt. Ahogy most visszaemlékszem, komolyabban sohasem koccantunk össze egymással.

E három orosz nemesen kívül az én időmben összesen nyolc más nemzetiségű fordult meg nálunk. Némelyikkel szívesen kerestem a barátságot, de nem mindegyikükkel. A legderekabbak - fájdalom - beteges, különcködő és a végletekig türelmetlen emberek voltak. Később kettővel már nem is álltam szóba. Csupán három művelt ember volt köztük: B-ki, M-cki és az öreg Z-ki, aki valaha matematikatanár volt, jólelkű, kedves, különc férfi, és a végzettsége ellenére úgy hiszem, a végletekig korlátolt. Egész más fából faragták M-ckit és B-kit. M-ckivel már az első pillanattól kezdve igen jól megértettük egymást; köztünk nem merültek fel soha vitás kérdések, tiszteltem, de megszeretni, ragaszkodni sohasem tudtam hozzá. Határtalanul bizalmatlan és elkeseredett ember volt, de hihetetlenül tudott uralkodni magán. És nekem épp ez utóbbi tulajdonsága nem tetszett: éreztem, hogy soha senki előtt nem tárja ki lelkét. Persze az is lehet, hogy tévedek. Szilárd jellemű, nemes lelkű ember volt. De rendkívüli, sőt szinte körmönfont, jezsuita óvatossága mindennel és mindenkivel rejtett és mély szkepticizmust árult el. Pedig a lelke éppen ettől a kettősségtől szenvedett: szkepticizmusa egynémely meggyőződésébe és reménykedésébe vetett mély, megingathatatlan hittel párosult. Minden ügyessége, "életművészete" ellenére azonban leplezetlenül ellenséges szemmel tekintett B-kire és annak barátjára, T-skira. B-ki beteges, tüdőbajra hajlamos, ingerlékeny és ideges, de jószívű, sőt nagylelkű ember volt. Ingerlékenysége olykor rendkívüli türelmetlenségre és szeszélyességre ragadta. Nem bírtam elviselni a természetét, és a későbbiekben alig érintkeztem vele, de azért szerettem; M-ckivel viszont sosem szólalkoztam össze, de nem is szerettem meg soha. B-kivel való szakításom révén úgy adódott, hogy T-skitől is elhidegültem. Ő volt az az ifjú, akiről már az előző fejezetben, a közös akcióval kapcsolatban megemlékeztem. Ezt nagyon sajnáltam. T-ski, bár nem szerzett műveltséget, de jólelkű, bátor, kedves, fiatal ember volt. Annyira szerette és tisztelte B-kit, oly áhítattal nézett rá, hogy azokat, akik B-kivel nem értettek szót, azonnal saját ellenségének tekintette. Ha jól emlékszem, M.-mel szintén szakított később B-ki miatt, bár sokáig habozott. Egyébként valamennyien epések, ingerlékenyek, bizalmatlanok voltak. Ez érthető; sorsuk roppant nehéz volt, sokkal nehezebb, mint nekünk. Messze kerültek szülőföldjüktől. Némelyiküket tíz, tizenkét esztendőre ítélték, s ami ennél is fontosabb szerepet játszott: mélységes előítélettel tekintettek valamennyi fegyencre, csak a vadállatiasságot látták bennük, nem tudtak és nem is akartak egyetlen jó tulajdonságot, valamelyes emberséget felfedezni társaikban - ami szintén igen érthető. Ezt a szerencsétlen nézőpontot maguk a körülmények, a sors kényszerítette rájuk. Világos, hogy a bánat emésztette őket a fegyházban. A cserkeszekkel, a tatárokkal, Iszaj Fomiccsal nyájasak, kedvesek voltak, de undorral kerülték a többi fegyencet. Egyedül a sztarodubi óhitű érdemelte ki tiszteletüket. Figyelemre méltó, hogy egész rabságom alatt egyetlen rabtársuk sem vetette szemükre idegen származásukat, sem vallásukat, sem gondolatvilágukat, pedig ami az idegeneket, főleg a németeket illeti, nálunk a köznép szeret gúnyolódni az ilyesmin. Egyébként a németeken inkább csak nevetnek; az egyszerű orosz paraszt szemében a német mélységesen komikus figura. A lengyeleinkkel a fegyencek inkább tisztelettel bántak, sokkal inkább, mint velünk, orosz nemesekkel, és egyáltalán nem bántották őket. De úgy hiszem, a lengyelek ezt szinte észre se vették, figyelemre se méltatták. Már beszéltem T-skiről. Amikor az első száműzetési helyükről a fegyházunkba helyezték át őket, ő volt az, aki majdnem egész úton a karján cipelte B-kit, mert a gyenge egészségű és törékeny ember fél napi járásra lemaradt a többitől. Eredetileg U-gorszkba száműzték őket. Elmondták, hogy jó dolguk volt, vagyis sokkal jobb, mint a mi fegyházunkban. De ott - egyébként teljesen ártatlan dolgokról - levelezni kezdtek egy másik városban levő száműzöttekkel, minek folytán a hatóságok szükségesnek találták, hogy hármukat áthelyezzék a mi fegyházunkba, a magas parancsnokság szeme elé. Harmadik társuk Z-ki volt. Idejövetelükig M-cki volt az egyetlen lengyel a fegyházban. Mennyit bánkódhatott száműzetése első évében!

Z-ki volt az az örökké Istenhez fohászkodó öreg, akiről már megemlékeztem. Valamennyi politikai elítéltünk fiatal, sőt némelyik igen ifjú ember volt; egyedül Z-ki járt túl az ötvenen. Természetesen talpig becsületes, de eléggé furcsa szerzet. Társai, B-ki és T-ski nem nagyon szerették, sőt nem is beszéltek vele, azt tartották róla, hogy makacs és balga. Nem tudom, mennyiben volt igazuk. A fegyházban, mint mindenütt, ahol az emberek akaratuk ellenére, erőszak folytán kerülnek egy fedél alá, úgy hiszem, sokkal gyakoribb a veszekedés, sőt könnyebb meggyűlölni egymást, mint a szabad életben. Sok körülmény közrejátszik ebben. Z-ki valóban eléggé nehéz felfogású és alkalmasint kellemetlen ember is volt. Honfitársai közül egy sem tudott szót érteni vele. Noha én sosem koccantam össze az öreggel, de nem is nagyon érintkeztem vele. Azt hiszem, tárgyát, a matematikát ismerte. Emlékszem, a maga tört orosz nyelvén mindenáron meg akarta magyarázni nekem az általa kitalált csillagászati rendszert. Elmondták, hogy ezt valaha ki is nyomtatta, de a tudományos világban kinevették. Úgy hiszem, idők során kissé meghibbant. Térden állva, naphosszat fohászkodott Istenhez, amiért az egész fegyház egészen halála napjáig becsülte. A szemem láttára, a rabkórházunkban halt meg súlyos betegség után. Már szinte az első pillanatban elnyerte társai megbecsülését az őrnaggyal történt esete után. Az U-gorszkból hozzánk vezető hosszú úton egyszer sem borotválták meg őket, szakálluk megnőtt. Egyenesen az őrnagy elé vezették őket, aki veszett dühbe gurult ekkora fegyelemsértés láttán, noha a lengyelek egyáltalán nem tehettek róla.

- Hát ez meg mi! - üvöltötte. - Kik ezek a csavargók, haramiák?!

Z-ki, aki akkoriban még alig értett oroszul, abban a hiszemben, hogy azt kérdezik: mifélék? csavargók vagy haramiák? Így válaszolt:

- Nem vagyunk csavargók, hanem politikai elítéltek.

- Mi-cso-da! Feleselsz? Feleselni mersz? - bömbölte az őrnagy. - Az őrségre vele! Száz vesszőcsapást neki, azonnal, ebben a pillanatban!

Az öreget megfenyítették. Ellenkezés nélkül feküdt le a deresre, összeharapdálta kezét, de jajgatás, zokszó nélkül tűrte az ütéseket, meg sem mozdult. Ezalatt B-kit és T-skit bevezették a fegyházba. M-cki a kapunál várakozott, és bár soha életében nem látta őket, azonnal a nyakukba borult. Az új rabok, az őrnagy eljárásától felindultan, mindjárt elmondtak neki mindent Z-kiról. Emlékszem, M-cki hogyan számolt be nekem erről: "Magamon kívül voltam - mondotta -, azt sem tudtam, mi történik velem, reszkettem, mint akit kilelt a hideg. Z-kit a kapunál vártam. Az őrségről egyenesen oda kellett jönnie. Hirtelen kinyílt a kapu: Z-ki sápadtan, vértelen, reszkető ajakkal ment végig az udvaron összegyűlt fegyencek között, akik már tudtak róla, hogy egy nemesembert fenyítenek meg; nem nézett senkire, bement a barakkba, egyenesen a helyére, s szó nélkül térdre rogyott, és imádkozni kezdett. A fegyencek megdöbbentek, sőt meghatódtak. Ahogy megláttam ezt az ősz embert - folytatta M-cki -, aki szülőföldjén feleséget, gyerekeket hagyott, ahogy megpillantottam e szégyenletesen meggyalázott öreget térden állva imádkozni, kirohantam a barakkok mögé, és két hosszú órán át majdnem eszemet vesztettem, szinte őrjöngtem..." A fegyencek ettől kezdve őszintén tisztelték Z-kit, és mindig megkülönböztetett figyelemmel bántak vele. Különösen az tetszett nekik, hogy a korbácsütéseket jajgatás nélkül tűrte.

Azonban feltétlenül el kell mondanom a teljes igazságot: ebből a példából nem szabad megítélni a szibériai parancsnokság bánásmódját a száműzött nemesekkel, akár oroszok, akár lengyelek voltak. Ez a példa csak azt mutatja, hogy akadnak féktelen, tomboló emberek, s ha egy ilyen ember valahol önálló és egyeduralkodó parancsnok, akkor a száműzött helyzete bizony nem irigylésre méltó, különösen ha ez a féktelen parancsnok nem szíveli. De el kell ismernünk, hogy a szibériai felsőbb hatóság - amely az összes alárendelt parancsnok magatartását meghatározza - igen tapintatos a száműzött nemesek kérdésében, sőt bizonyos esetekben módot talál arra is, hogy kedvezzen nekik a köznépből származó egyéb fegyencek ellenében. Ennek kézenfekvő okai vannak. Először is valamennyi magas rangú személy maga is nemesi származású. Másodszor: régebben előfordult, hogy némely nemesember nem volt hajlandó lefeküdni a deresre, nekirontott az ítéletvégrehajtónak, amiből aztán borzalmas dolgok származtak; harmadszor, s úgy vélem, hogy ez a legfőbb: régebben, vagy harmincöt esztendeje, egyszerre nagyszámú nemesembert száműztek Szibériába. Jó harminc év folyamán ezek az elítéltek olyan megbecsülést és jó hírt szereztek egész Szibériában, hogy az én időmben a felsőbb hatóság a hagyományok alapján ösztönösen más szemmel nézett a nemesi bűnözőkre, mint a többi fegyencre. A hatóság példáját követve az alárendelt parancsnokok is ugyanígy tekintettek rájuk, mintegy engedelmeskedve feletteseiknek. Bár az is igaz, hogy a parancsnokok egy része ezzel nem értett egyet, magukban bírálták a felülről jövő utasításokat, és roppant örültek volna, ha szabad kezet kapnak, hogy a maguk módján járjanak el. Ezt azonban nemigen engedték meg; alapos okom van így gondolkozni, mégpedig a következőkért: a miénkhez hasonló, második kategóriába sorolt fegyház - amely főleg jobbágyszármazású fegyencekkel volt benépesítve katonai parancsnokság alatt - összehasonlíthatatlanul súlyosabb volt a másik két kategóriánál, vagyis a harmadiknál (műhelymunka) és az elsőnél (bányamunka). Nemcsak a nemeseknek, de a többi rabnak is nehezebb volt az élete, mert itt katonai rendtartás uralkodott, mely igen hasonlított az Oroszországban meghonosított büntetőszázadokéhoz. A katonai fegyelem szigorúbb, a fegyencek mindig bilincsben, mindig őrizet alatt, mindig lakat alatt vannak: a másik két kategóriában viszont nem ragaszkodnak ehhez olyan szigorúan. Legalábbis így hallottam valamennyi fegyenctársamtól, és közöttük akadt jó néhány szakértő. Szíves örömest mentek volna át az első kategóriába, bár a törvény értelmében az volt a súlyosabb, mégis nemegyszer ábrándoztak erről. A büntetőszázadokról elborzadva beszéltek mindazok, akik megjárták; azt állították, hogy egész Oroszországban nincsen szörnyűbb hely az erődök büntetőszázadainál, és ahhoz mérve Szibériában valóságos paradicsom az élet. Következésképpen: ha ilyen szigorú bánásmód ellenére, mint amilyen a katonai parancsnokság alatt és a főkormányzó szeme előtt levő fegyházunkban volt, és végül figyelembe véve azt is, hogy kívülálló, de hivatalos személyek haragból vagy szolgálati túlbuzgóságból olykor titkos feljelentéseket küldtek illetékes helyre arról, hogy ennek és ennek a rabnak bizonyos megbízhatatlan parancsnok kedvezményeket nyújt - mondom, ha egy ilyen helyen a nemesi származású elítéltekre mégis más szemmel néztek, mint a többi fegyencre, akkor nyilván sokkalta kedvezőbb elbírálás alá estek az első és a harmadik kategóriában. Mindezeket figyelembe véve úgy érzem, hogy az általam megismert körülmények alapján e vonatkozásban nyugodtan ítélhetek egész Szibériáról. Az első és harmadik kategóriába tartozó száműzöttekről hallott mendemondák és elbeszélések igazolni látszanak következtetéseimet. Mert valóban, a mi fegyházunkban figyelmesebben és kíméletesebben bántak velünk, nemesekkel. A munkát és az ellátást illetően különösebb kedvezményt nem adtak: ugyanaz a munka, ugyanazok a bilincsek, ugyanaz a lakat, egyszóval minden azonos volt a többi fegyencével. De nem is igen lehetett könnyíteni a sorsunkon. Tudom, hogy ebben a városban még nem is olyan régen annyi besúgó, annyi intrikus, annyi áskálódó akadt, hogy a parancsnokság már ösztönösen félt a feljelentésektől. Mert bizony akkoriban lehetett-e borzasztóbb olyan feljelentésnél, hogy bizonyos kategóriájú fegyenceket kedvezményben részesítenek! Így hát mindenki félt, mi pedig ugyanúgy éltünk, mint a többiek, csupán a testi fenyítést illetően volt bizonyos kivétel. Igaz, hogy szívesen megbotoztak volna minket is, ha erre okot adunk, vagyis elkövetünk valamit. Így követelte a szolgálat és a testi fenyítés előtti egyenlőség. De csak úgy szeszélyből, különösebb ok nélkül mégsem botoztak bennünket, holott az egyszerű fegyencekkel gyakran megesett az ilyesmi, kivált azoknak az alacsonyabb beosztású parancsnokoknak a részéről, akik nagy kedvelői voltak a botozásnak, és minden alkalmat megragadtak a megfélemlítésre. Megtudtuk, hogy mikor a városparancsnok meghallotta az öreg Z-ki történetét, felháborodva figyelmeztette az őrnagyot, hogy a jövőben igyekezzék fékezni magát. Így hallottam ezt mindenkitől. A fegyházban azt is tudtuk, hogy maga a főkormányzó, aki bízott az őrnagyban, sőt valamelyest szerette is, mint szigorú és bizonyos képességekkel rendelkező embert - a történteket hallva, mégis megrótta. Őrnagyunk ezt tudomásul vette. Hisz mennyire szerette volna elkapni M-ckit, akit A. pletykái alapján rettenetesen gyűlölt, de bármennyire kereste az ürügyet, bármennyire hajszolta és provokálta a foglyot, sehogy sem tudta megbotoztatni. Z-ki esetét megtudta az egész város, és a közvélemény az őrnagy ellen fordult; sokan szemrehányásokkal illették, sőt némelyek szidalmazták is.

Eszembe jut első találkozásom az őrnaggyal. Engem és a másik nemesembert, akivel együtt érkeztem a fegyházba, már Tobolszkban ijesztgettek a parancsnok riasztó természetéről szóló történetekkel. Ebben az időben Tobolszkban sok régi, huszonöt esztendeje sínylődő nemes száműzött élt, akik mély rokonszenvvel fogadtak bennünket, és amíg átmenetileg ott tartózkodtunk a gyűjtőfogház udvarán, hosszasan elbeszélgettek velünk, és óvtak a jövendő parancsnokunktól. Azt is megígérték, hogy ismerőseik révén mindent megtesznek, amit csak lehet, hogy már eleve megvédjenek az üldözéseitől. A főkormányzó három leánya épp ekkor érkezett Oroszországból, és apjánál vendégeskedett; nekik írtak, és azt hiszem, szót emeltek érdekünkben. De mit tehetett a főkormányzó? Csupán annyit mondott az őrnagynak, hogy legyen kissé tapintatosabb. Társammal délután három felé érkeztünk a városba, és a kísérő őrök egyenesen a parancsnok elé vezettek. Az előszobában állva vártunk rá. Ezalatt már elküldték a fegyházi altisztért. Alighogy az altiszt megérkezett, megjelent az őrnagy is. Vörös, pattanásos, gonosz arca rendkívül rossz benyomást keltett bennünk: mintha egy mérges pók csapna le a hálójába került szegény légyre.

- Hogy hívnak? - kérdezte társamtól. Gyorsan, pattogva beszélt, és szemmel láthatólag félelmet akart kelteni.

- Így és így.

- És téged? - fordult felém, rám villantva pápaszemét.

- Így és így.

- Altiszt! Azonnal a fegyházba velük, az őrségen rögvest borotválják le a fél koponyájukat a civil fegyencekre vonatkozó előírás szerint; a bilincset már holnap kovácsolják rájuk. Ez meg miféle köpönyeg? Hol kaptátok? - kérdezte váratlanul a Tobolszkban kapott szürke köpeny láttán, amelynek hátára sárga karika volt varrva, és amelyben fényes személye előtt megjelentünk. - Ez az új egyenruha! Persze, persze, ez az az új egyenruha, amit most terveznek Péterváron... - mondotta, és egymás után megforgatott bennünket. - Nincs velük semmi? - kérdezte a kísérő csendőrtől.

- Csak a saját ruhájuk, nagyságos uram - válaszolta a csendőr, hirtelen kihúzta magát, sőt meg is remegett. Az őrnagyot mindenki ismerte, mindenki hallott róla, mindenki félt tőle.

- Elkobozni mindent, csak az alsóruhákat hagyjátok meg nekik, de csak akkor, ha fehér. Ha színes, azt is elkobozni. A felesleges holmit elárvereztetni. A pénzt pedig bevételezni a kincstári számlára. A fegyencnek nincs saját tulajdona - folytatta, és szigorúan végignézett rajtunk. - Aztán vigyázzatok, jól viselkedjetek, nehogy valamit halljak rólatok! Mert ha igen... tes-ti fe-nyí-tés! A legkisebb fegyelemsértésért - korrr-bács!...

Ez a szokatlan fogadtatás egész este beteggé tett. Levertségemet egyébként csak fokozta, amit a fegyházban láttam; de megérkezésemről már beszámoltam.

Az imént említettem, hogy nem adtak, és nem is mertek semmilyen kedvezményt, semmilyen könnyítést adni, a munkában a többi rabhoz hasonlóan bántak velünk. De mégis, egyszer megpróbáltak kivételezni; én és B-ki három hónapon át a műszaki irodában írnokoskodtunk. De ezt is csak úgy, suttyomban tették a műszaki főnökség jóvoltából. Azt hiszem, az illetékesek tudtak is róla, de úgy tettek, mintha nem sejtenének semmit. Ez még G. műszaki parancsnok idején történt. G. alezredest mintha az ég küldte volna hozzánk; ha nem tévedek, rövid ideig - alig fél évig - volt nálunk, aztán visszautazott Oroszországba, de a rabok áldották a nevét. Nemcsak szerették, de istenítették, ha ezt a szót itt egyáltalán használni lehet. Nem tudom, hogyan tette, de egy csapásra meghódította őket. "Apánk, apánk: jobb, mint egy édesapa!" - mondogatták a foglyok egész idő alatt, amíg a műszaki részleget vezette. Ha jól emlékszem, alacsony termetű, merész, magabiztos nézésű, gyakran dorbézoló ember volt. De a foglyok gyengédnek, jószívűnek ismerték, mert valóban úgy szerette őket, mintha az apjuk volna. Nem tudnám megmondani, mért kedvelte ennyire a rabokat, de egyetlen fogoly sem mehetett el mellette anélkül, hogy ne kapjon tőle egy barátságos, derűs szót, hogy ne nevessen, ne tréfálkozzon el vele, és ami a legfontosabb, ebben nem volt egy fikarcnyi parancsnoki fensőbbség, semmi, ami magasabbrendűségről, főnöki leereszkedésről tanúskodott volna. Barátunk volt, a mi emberünk. Ösztönös demokratizmusával a foglyok egyetlenegyszer sem éltek vissza, nem engedtek meg maguknak semmilyen bizalmaskodást. Ellenkezőleg. A fegyenc arca csak úgy ragyogott, amikor találkoztak, és sapkáját levéve, mosolyogva közeledett feléje. S ha a parancsnok meg is szólította, azt úgy becsülte, mintha pénzt kapott volna. Vannak ilyen népszerű emberek. Délceg, egyenes tartású, hetyke ember volt. "Mint a sas!" - mondogatták róla a foglyok. A sorsukon természetesen nem könnyíthetett, hisz csupán a műszaki munkát vezette, amely folyt a maga mindennapi, megszabott keretei között, akárcsak a többi, megelőző parancsnok idején. Ez a mérnök talán csak annyival tett többet, hogy ha valamelyik csoport véletlenül előbb befejezte a munkát, hát néha jóval a dobszó előtt hazaengedte őket. De elsősorban azért kedvelték, mert bízott a fegyencekben, meg azért, mert nem volt sem kicsinyes, akadékoskodó, sem ingerlékeny, és parancsnoki hatalmát szemernyi sértés, hántás nélkül gyakorolta. Azt hiszem, ha elvesztett volna ezer rubelt, a közöttünk levő legnagyobb tolvaj is visszaadta volna neki, ha megtalálja. Igen, meg vagyok győződve, hogy így történt volna. Mekkora együttérzést keltett a rabokban a hír, hogy ez a parancsnok halálosan összeveszett gyűlöletes őrnagyunkkal. Ez alig egy hónappal megérkezése után történt. Az őrnagyunk valaha együtt szolgált vele. Hosszú idő után mint régi barátok találkoztak, és gyakran mulatoztak együtt. De egyszer csak elfordultak egymástól. Összevesztek, és G. halálos ellensége lett az őrnagynak. Úgy hallottuk, ez alkalommal tettlegességig fajult a vita, ami nagyon is elképzelhető az őrnagyunkról: gyakran verekedett. A fegyencek határtalanul megörültek a hírt hallva. "Hát összeférhet egy ilyen ember a nyolcszeművel? Egy sas, azzal a...", s itt rendszerint egy nyomdafestéket nem tűrő szót használtak. Nagyon szerették volna megtudni, ki agyabugyálta el jobban a másikat. Ha a verekedés híre nem bizonyul igaznak (hisz meglehet, hogy csak kitalálták), úgy hiszem, igen elszomorította volna a fegyenceinket. "Bizonyára az alezredes kerekedett felül, kis termetű, de fürge. Az őrnagy az ágy alá bújt előle." De G. hamarosan elutazott, és a rabok újra elcsüggedtek. Ami azt illeti, nálunk a műszaki parancsnokok valamennyien jólelkűek voltak: ottlétem alatt három vagy négy követte egymást. "Ilyet többé nem találunk - mondogatták a foglyok -, sas volt, sas és oltalmazónk." Hát ez a G. igen szeretett bennünket, nemeseket, és végül úgy rendelkezett, hogy engem és B-kit néha az irodába küldjenek dolgozni. Távozása után ez szinte rendszerré vált. A műszaki tisztek legtöbbje (különösen az egyik) igen együttérzett velünk. Az irodában másolási munkát végeztünk, még a kézírásunk is tökéletesedett, de ekkor a felsőbb parancsnokság váratlanul elrendelte, hogy azonnal irányítsanak vissza a régi munkára: valaki már besúgta a dolgot! Egyébiránt nem is nagyon bántuk: már túlságosan untuk az irodát. Ezután majdnem két éven át szinte elválaszthatatlanul B-kivel jártam együtt munkára, legtöbbnyire a műhelybe. Sokat beszélgettünk, főleg reményeinkről, meggyőződésünkről. B-ki kedves ember volt, de olykor furcsa és különc nézeteket, elveket vallott. Gyakran megesik, hogy nagyon okos embernél is teljesen paradox nézeteket tapasztalunk. De ezekért annyit szenvedtek életükben, annyira drága árat fizettek értük, hogy fájdalmas, szinte lehetetlen lemondani róluk. B-kit nagyon bántotta minden ellenvetésem, és csípős válaszokkal fizetett értük. Persze meglehet, hogy sok mindenben inkább neki volt igaza, mint nekem, nem tudom; de végül elhidegültünk egymástól, ami engem igen fájdalmasan érintett, hisz oly sok mindent éltünk meg együtt.

M-cki az évek múlásával egyre szomorúbbá, komorabbá vált. Mintha csak a bánatnak élt volna. Rabságom kezdetén sokkal közlékenyebb volt, lelke valahogy gyakrabban és jobban kikívánkozott a szabadba. Amikor én megérkeztem, ő már harmadik esztendejét töltötte a fegyházban. Kezdetben sokat érdeklődött, hogy mi is történt ez alatt a két év alatt a világban, amiről ott benn fogalma sem lehetett; kifaggatott, izgatottan hallgatott. De idők múltán érdeklődése megcsappant, elhalt benne. Az izzó parazsat hamu fedte el. Elkeseredése egyre fokozódott. Je hais ces brigands' - ismételgette nekem gyakran, gyűlöletes pillantásokat vetve a fegyencekre, akiket már alaposan megismert, úgyhogy mentségükre felhozott érveim egyikével sem tudtam hatni rá. Nem is értette, mit akarok mondani; néha ugyan szórakozottan bólogatott, de másnap már újra ezt ismételgette: Je hais ces brigands'. Eszembe jut, hogy egymás közt gyakran beszéltünk franciául, és ennek köszönhettük, hogy őrünk, egy Dranyisnyikov nevű műszaki katona, ki tudja miért, felcsernek nevezett el bennünket. M-cki csak akkor élénkült fel, ha anyjára emlékezett. "Anyám már öreg, beteges - mondta -, engem szeret a legjobban a világon, és itt még azt sem tudom, él-e vagy sem? Már azt is elég volt megtudnia, hogy vesszőfutást kellett elszenvednem..." M-cki nem volt nemesi származású, és száműzetése előtt testi fenyítést kapott. Ha ez eszébe jutott, fogát összeszorította, és kerülte a tekintetemet. Az utóbbi időben mind gyakrabban kereste a magányt. Egy délelőtt, úgy tizenkét óra felé, behívták a városparancsnokhoz. A parancsnok vidám mosollyal jött elébe.

- Nos, M-cki, mit álmodtál ma? - kérdezte tőle.

"Összerezzentem - mesélte a rab, mikor visszatért -, mintha a szívembe szúrtak volna."

- Álmomban levelet kaptam anyámtól - válaszolta.

- Sokkal jobb, sokkal jobb történt ennél - vágott szavába a városparancsnok -, szabad vagy! Anyád kérvényt nyújtott be, kérését meghallgatták. Itt van a levele meg a rád vonatkozó parancs. Azonnal elhagyod a fegyházat.

Sápadtan, a hírtől kábultan jött vissza hozzám. Gratuláltunk neki. Reszkető, kihűlő kézzel szorította meg kezünket. A többiek közül is sokan gratuláltak neki, és örültek a szerencséjének.

Kiszabadult, és a városunkban maradt mint telepes száműzött. Hamarosan állást is kapott. Eleinte gyakran bejárt hozzánk, és ha csak lehetett, híreket hozott, főleg a politikai hírek érdekelték.

A megmaradt négy lengyelből - tehát M.-en, T-skin, B-kin és Z-kin kívül - kettő rövid időre elítélt, igen fiatal, eléggé műveletlen, de becsületes, egyszerű, egyenes fiú volt. A harmadikat, A-czukowskit, elég együgyű, jelentéktelen embernek ismertük meg, a negyedik, a már idős B. pedig valamennyiünkben a lehető legrosszabb benyomást keltette. Fogalmam sincs, hogyan került ebbe a kategóriába, ez ellen ő maga is tiltakozott. Nyers, nyárspolgári lelkületű ember volt, a csalással szerzett kopejkákon meggazdagodott szatócs szokásaival és nézeteivel. Semmi sem érdekelte, nem volt semmilyen képzettsége a szobafestő mesterségen kívül. Viszont kiváló, nagyszerű szobafestő volt. A hatóság hamarosan tudomást szerzett képességeiről, és az egész város szinte kapkodott B. után, vele óhajtotta kifestetni lakása falait és mennyezetet. Két év leforgása alatt jóformán valamennyi szolgálati, kincstári lakást kifestette. A lakástulajdonosok valamicskét fizettek is neki, és így nem szűkölködött semmiben. Az volt a legjobb az egészben, hogy néhány társát beosztották mellé segítségnek. Hármuk közül, akik állandóan vele jártak, ketten ki is tanulták a mesterségét, és az egyikük, T-zsevszkij hamarosan éppolyan kiváló szobafestő lett, mint ő. A fegyházparancsnok őrnagyunk, aki szintén kincstári házban lakott, magához rendelte B.-t, és kifestette vele a falakat és a mennyezetet. B. itt aztán kitett magáért: még a főkormányzó lakása sem volt ilyen szépen kifestve. Az őrnagy háza eléggé rozzant, kívülről szegényes benyomást keltő, földszintes faház volt: de a festés után belül olyan lett, akár egy palota, és az őrnagy el volt ragadtatva... Kezét dörzsölgette, és kijelentette, hogy most már feltétlen megnősül: "Akinek ilyen lakása van, az nem maradhat nőtlen" - tette hozzá a legkomolyabban. B.-t egyre jobban megkedvelte, sőt a segédeit is. Egy kerek hónapon át dolgoztak az őrnagynál, aki ez alatt a hónap alatt teljesen megváltoztatta véleményét rólunk, nemesekről, és kedvünkben is járt. Olyannyira, hogy egy ízben a fegyházból magához rendelte Z-kit.

- Z-ki! - kezdte. - Én téged megbántottalak. Ok nélkül megvesszőztettelek, jól tudom. De szánom-bánom. Érted? Én, én, én megbántam, amit tettem!

Z-ki azt válaszolta, hogy érti.

- Érted-e, hogy én, én, a parancsnokod csak azért hívattalak ide, hogy bocsánatot kérjek tőled! Felfogod-e, hogy ez mit jelent? Mert hát ki vagy te énhozzám képest? Egy féreg! Sőt egy féregnél is kevesebb: fogoly vagy! Én pedig - Isten kegyelméből[24] őrnagy! Megérted ezt?

Z-ki azt válaszolta, hogy ezt is megérti.

- Nos, most én kibékülök veled. Felméred ezt a maga teljességében? Képes vagy ilyesmit felfogni és átérezni? Gondold csak el: én, én, őrnagy létemre... stb.

Z-ki maga mesélte el nekem ezt a jelenetet. Úgy látszik, ebben a részeges, kötekedő és zabolátlan emberben mégis voltak emberi érzések. Ha figyelembe vesszük az őrnagy gondolatvilágát és műveltségi fokát, akkor ezt a tettét szinte nagylelkűnek tekinthetjük. Egyébként az is lehet, hogy a borközi állapota is nagyban hozzájárult ehhez.

Álmai nem váltak valóra: nem nősült meg, pedig, miután lakását teljesen rendbe hozták, végképp elszánta magát. Házasság helyett bíróság elé állították, és nyugdíjazták. Előszedték valamennyi hajdani bűnét. Régebben, ha jól emlékszem, ő volt a város rendőrfőnöke... A csapás váratlanul érte. A fegyházban határtalanul megörültek ennek a hírnek. Ünnep és diadal volt ez! Azt mondják, az őrnagy úgy bömbölt, mint egy vénasszony, és ömlöttek a könnyei. De nem volt mit tennie. Nyugdíjba ment, a két szürke lovát, majd az egész birtokát eladta - elszegényedett. Később gyakran láttuk kopott civil kabátban, sapkarózsás egyensapkában. Gonoszul sandított a fegyencekre. Amint levette az egyenruhát, megszűnt minden varázsa. Addig maga volt az élő fenyegetés, az Isten. Civil kabátjában egy csapásra senki lett, holmi urasági inasra emlékeztetett. Meglepő, milyen sokat jelent az uniformis az ilyen embereknél.

 

9. Szökés

Az őrnagy leváltása után hamarosan gyökeres változások történtek. A fegyházat megszüntették, és helyette a hadsereg kötelékébe tartozó büntetőszázadot alakítottak az oroszországi büntetőszázadok mintájára. Ez azt jelentette, hogy ide nem szállítottak többé második kategóriába tartozó fegyenceket. Az újonnan érkező elítélteket nem fosztották meg jogaiktól, és továbbra is katonának számítottak; csak rövid időre (legfeljebb hat évre) kerültek hozzánk, és a kiszabott idő letelte után mint sorkatonák visszatértek volt zászlóaljukhoz. A visszaeső bűnözők egyébként most is húsz esztendőt kaptak, akárcsak azelőtt. Nálunk már a változás előtt is volt egy különleges katonai csoport, de ezek a rabok külön hely híján össze voltak zárva velünk. Ezentúl viszont az egész fegyház ilyen katonai kategóriába tartozott. A már régebben itt levő, valamennyi joguktól megfosztott, megbélyegzett és borotvált koponyájú civil fegyencek természetesen büntetésük végéig ittmaradtak a fegyházban; újabbak nem jöttek, ők lassacskán letöltötték büntetésüket, és kiszabadultak, úgyhogy tíz év múlva a fegyházunkban egyetlenegy civil fegyenc sem maradt. A szigorított osztály továbbra is működött; időnként oda küldtek néhány főbenjáró bűnöst, mindaddig, amíg Szibériában meg nem nyitották a legsúlyosabb fegyencmunkára kiszemelt fegyházakat. Ilyeténképpen a mi életünk a régi mederben folyt tovább: ugyanaz a bánásmód, ugyanaz a munka, majdnem ugyanaz a rendtartás, csupán a parancsnokság változott és lett bonyolultabb. Századparancsnoknak egy törzstisztet neveztek ki, és rajta kívül még négy tiszt teljesített felváltva szolgálatot a fegyházban. A rokkantakat is eltávolították, helyükbe tizenkét altiszt és egy raktárnok került. A fegyenceket tízes csoportokba osztották, s az őrvezetőt a fegyencek köréből választották; magától értetődik, hogy Akim Akimics szintén őrvezető lett. Mindezek az új intézmények meg az egész fegyház a tisztjeivel és foglyaival továbbra is a városparancsnoknak, mint legfőbb elöljárónak maradt alárendelve. Íme, ez minden, ami történt. A fegyencek körében eleinte nagy volt a nyugtalanság, tanakodtak, latolgattak, s próbálták kiismerni az új parancsnokokat; de mikor látták, hogy lényegében minden marad a régiben, azonnal megnyugodtak, és életünk folyt tovább a megszokott mederben. A legfontosabb mégis az, hogy valamennyien megszabadultunk az őrnagytól; mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel, és vidámabb lett. Eltűntek az ijedt arcok; most már mindenki tudta, hogy szükség esetén szót érthet a parancsnokkal, hogy az ártatlant legfeljebb tévedésből fenyítik meg a bűnös helyett. Még a pálinkakereskedés is éppúgy folyt, mint azelőtt, annak ellenére, hogy a rokkantak helyébe altisztek kerültek. Az altisztek többségükben jóravaló, józan eszű emberek voltak, akik megértették helyzetüket. Kezdetben némelyikük igen nagy hangon kezdte, és tapasztalat híján azt hitte, hogy a fegyencekkel is úgy kell bánni, mint a katonákkal. De rövid idő múltán ezek is másként gondolkoztak. Akik pedig azután sem változtattak magatartásukon, azokat maguk a foglyok vezették rá a dolog lényegére néha igen éles összetűzések kapcsán: például összebarátkoztak az illető altiszttel, leitatták, és utána - persze a maguk módján - figyelmeztették, hogy miután együtt ivott velük, fegyencekkel, ennek következtében... A vége az lett, hogy az altisztek mindenre közömbösen néztek, helyesebben igyekeztek észre sem venni, hogyan hozzák be a tömlőket, és árulják a pálinkát, sőt mi több: akárcsak azelőtt a rokkantak, ők is eljártak a piacra, és kalácsot, marhahúst, effélét vásároltak a fegyenceknek, vagyis mindazt, amit minden nehézség nélkül be lehetett csempészni. Azt már nem tudnám megmondani, hogy miért történtek ezek a nagy változások, miért is honosították meg nálunk a büntetőszázadokat. Ez már rabságom utolsó éveiben történt, s csupán két esztendőt kellett leélnem az új körülmények között.

Elbeszéljem-e a fegyházban töltött egész életemet, a hosszú esztendőket? Erre nem is gondolok. Ha szép sorjában le akarnám írni mindazt, ami történt, amit láttam és tapasztaltam ezekben az években, azt hiszem, kétszer, sőt négyszer annyi fejezetet kellene szentelnem neki. Az ilyen leírás természeténél fogva túlságosan egyhangúvá válnék, hiszen a sok história eléggé hasonlít egymáshoz; az olvasó jószerivel már az eddigiek alapján is eléggé világos képet alkothatott magának a második kategóriájú fegyház életéről. Fegyintézetünkről és mindarról, amit a hosszú évek folyamán átéltem benne, szemléltető és világos képet akartam nyújtani. Nem tudom, elértem-e célom - erről én magam teljességgel nem ítélhetek. Azt hiszem, itt most be is fejezhetném. Annál is inkább, mert néha engem is elfog a bánat a visszaemlékezések közben. De nem is igen juthat eszembe minden. A későbbi évek valahogy elmosódtak emlékezetemben. Igen sok körülményt bizonyára teljesen elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy a befejező évek teljesen egyformán, lomhán, bánattal tele peregtek le egymás után. Olyan egyformák voltak ezek a hosszú, sivár napok, mint eső után a háztetőről hulldogáló vízcseppek. Emlékszem, hogy a feltámadás, a megújhodás, az új élet utáni szenvedélyes vágyból merítettem erőt, és tápláltam reményeimet. Végül sikerült összeszednem magam: vártam, számoltam a napokat, és bár még ezer volt hátra, nagy örömmel számoltam őket egyenként, mindegyiket külön elbúcsúztattam, eltemettem, és minden egyes napnak örültem, mert most már nem ezer, hanem csak kilencszázkilencvenkilenc maradt hátra. Emlékszem, annak ellenére, hogy több száz társam vett körül, mégis magányosan éltem egész idő alatt, és a végén meg is szerettem ezt a magányt. Lelki egyedüllétemben lepergettem addigi életemet, elvonult előttem minden egyes apróság, elgondolkodtam a múltamon, könyörtelenül és szigorúan ítélkeztem magam felett, és voltak pillanatok, amikor áldottam a sorsot, hogy osztályrészem lett ez a magány, amely lehetővé tette, hogy ítélőszéket tartsak magam felett, és kíméletlen szigorral áttekintsem addigi életemet. S mennyi bizakodás, remény gyűlt fel akkor a szívemben! Elhatároztam és szilárdan megfogadtam, hogy jövendő életemből kiküszöbölöm a hajdani: tévedéseket és buktatókat. Felvázoltam magamnak egész jövendőm programját, és eltökéltem, hogy követni fogom. Vakon hittem, hogy mindezt végrehajtom, képes leszek rá... Vártam, hívtam a szabadságot; hadd jöjjön minél hamarább; szerettem volna új harcokban próbára tenni magamat. Olykor görcsös türelmetlenség lett rajtam úrrá... De most fájdalommal emlékszem vissza akkori lelkiállapotomra.

Természetesen mindez csak az én húsomba vág... Pedig éppen azért jegyeztem fel, mert azt hittem, mindenki megért, mert mindenkivel ugyanígy történnék, ha élete virágjában és erejében hosszú időre börtönbe kerül.

De minek beszéljek erről!... Inkább elmondok még egyet s mást, nehogy túl hirtelen vágjam el beszédem fonalát.

Eszembe jutott, hogy hátha valaki megkérdi tőlem: valóban senkinek sem sikerült megszöknie a fegyházból? Hosszú évek folyamán senki sem kísérelte meg a szökést maguknál? Már írtam arról, hogy a két-három esztendeje raboskodó fogoly becsülni kezdi ezeket az éveket, és ösztönösen úgy számítgat, hogy jobb, ha gond nélkül, veszély nélkül leüli, ami hátramaradt, hogy végül törvényes módon, szabadon letelepülhessen. De így csak a rövidebb időre elítélt fegyencek számítgatnak. A hosszú rabságra ítélt fogoly már szívesebben kockáztat... De nálunk ilyesmi nemigen esett meg. Nem tudom, túlságosan féltek-e, vagy tán a túl szigorú katonai felügyelet avagy városunk földrajzi helyzete (nyílt pusztaság) nem kedvezett az ilyesminek? Nehéz megmondani. Azt hiszem, ezek az okok együttesen játszottak szerepet. Valóban elég nehéz volt megszökni tőlünk. S mégis, ottlétem alatt megesett, hogy ketten, mégpedig a legfontosabb bűnözők közül, megkockáztatták a szökést...

Az őrnagy leváltása után A. (ő volt a parancsnok besúgója a fegyházban) magányosan, pártfogó nélkül maradt. Fiatal kora ellenére az évek folyamán egyénisége kialakult és megszilárdult. Elmondhatom, hogy merész, határozott, sőt igen értelmes ember volt. Ha visszaadják a szabadságát, bizonyára folytatja a spionkodást és egyéb üzelmeit, de most már nem bukott volna le oly ostobán és értelmetlenül, mint először, amikor ügyetlenségéért fegyházzal fizetett. Rabélete alatt többek közt kitanulta az okmányhamisítás mesterségét. Ezt persze határozottan nem állíthatom: fegyenctársaimtól hallottam. Azt beszélték, már akkor is foglalkozott ezzel, amikor bejáratos volt az őrnagy konyhájára. Ez természetesen szép jövedelmet biztosított neki. Egyszóval, úgy hiszem, képes volt mindenre, hogy változtasson sorsán. Idők során eléggé kiismertem ezt az embert: felháborító pimaszságig, arcátlan gúnyolódásig menő cinizmusa leküzdhetetlen undort váltott ki belőlem. Úgy hiszem, ha nagyon megszomjazik egy pohár pálinkára, és ezért embert kell ölnie, feltétlenül elteszi láb alól az illetőt, ha ezt suttyomban megteheti. A fegyházban megtanult hidegen számító lenni. Erre az emberre figyelt fel a szigorított osztályon raboskodó Kulikov fegyenc.

Kulikovról már beszéltem. Javakorabeli, szenvedélyes, szívós, erős és igen jó képességű, sokoldalú ember volt. Még buzogott benne az erő, és élni akart; az ilyen emberek késő öregkorra vágyakoznak. S ha azon csodálkoztam, hogy tőlünk még nem szökött meg senki, elsőnek Kulikov jutott eszembe. S Kulikov végül rászánta magát. Nem tudom, ki ösztönözte jobban a másikat: A. őt, avagy Kulikov A.-t? Nem tudom, de összeillettek, és egy ilyen vállalkozásban kölcsönösen kiegészítették egymást. Összebarátkoztak. Úgy hiszem, Kulikov arra számított, hogy A. elkészíti a szükséges passzusokat. A. nemesi származású, jó társaságból való ember volt, és ez bizonyos lehetőségekkel kecsegtetett az eljövendő kalandokban, míg eljutnak Oroszországig. Ki tudja, hogyan egyeztek meg, és miben bizakodtak. Az az egy bizonyos, hogy reményeik túlszárnyalták a szibériai csavargók szokásos elképzeléseit. Kulikov született színész volt, sok és változatos szerep közül válogathatott az életben; sok mindenről álmodozott, de főképp a változatosságról. Az ilyen embereket szinte fojtogatja a fegyház. Megbeszélték, hogy megszöknek.

De kísérő katona nélkül lehetetlen megszökni. Rá kellett venniük valamelyik őrt, hogy tartson velük. Az erőd egyik zászlóaljában egy energikus és alkalmasint jobb sorsra érdemes, idősebb, de délceg tartású, komoly lengyel katona szolgált. Még fiatal korában, alighogy Szibériába került szolgálatra, a kínzó honvágy szökésre késztette. Elfogták, megbotozták, és két évre a büntetőszázadba került. Mikor visszament a katonasághoz, megemberelte magát, és buzgón, teljes odaadással végezte szolgálatát. Kinevezték őrvezetőnek. Becsvágyó, kissé öntelt ember volt. Tekintete, szavai elárulták, hogy tisztában van saját értékével. Az utolsó években több ízben kísérte a mi csoportunkat. A lengyelek is elmondtak róla egyet s mást. Úgy éreztem, hogy régi bánata rejtett, elfojtott, örökös gyűlöletté változott benne. Ez az ember képes volt mindenre, s Kulikov nem tévedett, amikor őt szemelte ki társul. Kollernek hívták. Megegyeztek mindenben, és kitűzték a napot. Júniusban, meleg időben történt. Errefelé az éghajlat nemigen változékony, nyáron állandóan meleg az idő, s ez a csavargó malmára hajtja a vizet. Természetesen nem indulhattak el egyenesen az erődből: a lapályon épült várost sík pusztaság vette körül. Erdő sincs a közelben. Civil ruhába kellett öltözni, s ehhez el kellett jutni a külvárosba, ahol Kulikovnak már régóta volt egy rejtekhelye. Nem tudom, vajon külvárosi cimborái be voltak-e avatva a titokba. Feltehetően igen, bár ebben az ügyben a későbbiekben sem derült fény mindenre. A külváros egyik zugában abban az évben kezdte el működését egy igen fiatal és csinos leányzó, akit csak Vanyka-Tanykának hívtak; ez a lány szép reményekre jogosított, s e reményeket később részben be is váltotta. Volt még egy másik neve is: tűz. Úgy hiszem, többé-kevésbé ő is segített a szökésben. Kulikov már egy esztendeje rengeteget áldozott a lányra. A két legény reggel megjelent a sorakozón, majd oly ügyesen intézték, hogy egy Silkin nevű kályhás és kőműves fegyenccel küldték ki őket a zászlóalj üres laktanyájának vakolására, ahonnan a katonákat már régebben nyári táborozásra küldték. A. és Kulikov tehát csatlakozott Silkinhez. Koller volt a kísérő őr, de mivel három fegyenchez két őr járt, így Koller, az idősebb katona és őrvezető mellé beosztottak egy fiatal újoncot, aki így könnyen megtanulja a kísérő teendőit. Szökevényeink minden bizonnyal igen nagy befolyással lehettek Kollerre, aki annyira bízott bennük, hogy sok esztendei - és az utóbbi időben egyre sikeresebb - szolgálata után ez az okos, komoly és számító ember rászánta magát, hogy kövesse őket.

Megérkeztek a laktanyához. Reggel hat óra lehetett. Senki sem járt a közelben. Eldolgozgattak egy órát, amikor Kulikov és A. kijelentették Silkinnek, hogy bemennek a műhelybe egyrészt azért, mert találkozni akarnak valakivel, másrészt hogy kihozzák azt a szerszámot, ami - mint kiderült - hiányzik a munkájukhoz. Silkinnel igen ravaszul kellett viselkedni, vagyis a lehető legtermészetesebben. Tősgyökeres moszkvai kályhásmester volt, fineszes, okos, szófukar moszkvai polgár. Semmitmondó külsejű, iszákos embernek látszott, egész életében sétálhatott volna mellényben, kaftánban, úgy moszkvai módra, de a sors másképp rendelte, és hosszú hányódás után életfogytiglan ide került a szigorított osztályra, a legelszántabb katonai bűnözők közé. Nem tudom, miért szolgált rá erre a sorsra; de különös elégedetlenséget sohasem tapasztaltam nála, békésen, egykedvűen viselkedett; igaz, néhanapján a sárga földig leitta magát, de akkor is jól viselkedett. Őt természetesen nem avatták be a titokba, viszont éles szeme volt. Magától értetődik, Kulikov úgy kacsintott rá, mint aki pálinkáért megy, amelyet még előző nap eldugtak a műhelyben. Az ilyesmi megindította Silkint, úgyhogy különösebb gyanú nélkül elengedte őket, és ottmaradt egyedül az újonccal, Kulikov, A. meg Koller elindultak a külvárosba.

Eltelt fél óra; azok hárman nem tértek vissza. Silkin hirtelen gyanút fogva töprengeni kezdett. Ez a fickó már keresztülment tűzön-vízen. Hirtelen eszébe jutott: Kulikov valahogy különös hangulatban volt, A. kétszer is összesúgott vele, s Kulikov is vagy kétszer rákacsintott. A kályhás ezt észrevette, és most hirtelen feleszmélt. Kolleren szintén látszott valami: amikor társaival eltávozott, kioktatta az újoncot, hogyan viselkedjék távollétében, és ez, kivált Koller részéről, egészen szokatlanul hatott. Egyszóval, minél tovább gondolkodott Silkin, annál jobban nőtt a gyanúja. Közben az idő haladt, társai nem tértek vissza, és a kályhás nyugtalansága a végletekig fokozódott. Igen jól tudta, hogy mit kockáztat: a parancsnokság őt is gyanúba foghatja. Feltételezhetik, hogy tudatosan, kölcsönös megegyezés alapján engedte el társait, és ha sokáig késlekedik Kulikov meg A. eltűnésének bejelentésével, még alaposabb lesz a gyanú. Nem volt veszteni való idő. Ekkor az is eszébe jutott, hogy az utóbbi időben Kulikov meg A. különösen összemelegedtek, gyakran suttogtak egymás között, s a barakkok mögé surrantak, távol mások tekintetétől. Most visszaemlékezett, hogy már akkor felfigyelt rájuk... Fürkésző pillantást vetett az őrére; ásítozva könyökölt puskáján, és együgyű képpel piszkálta orrát, úgyhogy Silkin még arra sem méltatta, hogy közölje vele gyanúját, egyszerűen odaszólt neki, hogy kísérje be a műhelybe. Odabenn megkérdezte, nem jártak-e ott? Kiderült, hogy senki sem látta őket. Silkin minden kétsége eloszlott: "Ez alkalommal szó sincs arról, hogy Kulikov szokása szerint a külvárosba mentek volna inni meg mulatozni - gondolta a kályhás -, hisz ezt megmondták volna. Ezt nem lett volna érdemes eltitkolniuk előttem." Abbahagyta a munkát, be sem tért a laktanyába, egyenesen a fegyházba ment.

Már majdnem kilenc óra volt, amikor megjelent az őrmester előtt, és jelentette az ügyet. Az őrmester megijedt, de kezdetben nem akart hinni neki. Silkin természetesen csupán mint gyanúját adta elő a dolgot. Az altiszt egyenesen az őrnagyhoz rohant. Az őrnagy meg azonnal a városparancsnokhoz. Negyedóra leforgása alatt megtették a szükséges intézkedéseket. A dolgot jelentették a főkormányzónak. A szökevények fontos bűnözők voltak, és Pétervárról szigorú fegyelmit kaphattak volna miattuk. Helyesen vagy sem, de A. politikai bűnösnek számított; Kulikov pedig a szigorított osztályról, vagyis a főbenjáró bűnösök, ráadásul katonai bűnözők közül való volt. A szigorított osztályról eddig még senki sem szökött meg. Hirtelen eszükbe jutott, hogy a szabályok szerint a szigorított osztályról való minden rab mellé két, de legalábbis egy-egy külön őrt kell állítani. Ezt a szabályt megszegték. Így hát az ügy igen kellemetlen fordulatot vehetett. Futárt menesztettek valamennyi járásba, valamennyi környező helységbe, jelentést adtak a szökevényekről, és mindenhová elküldték személyleírásukat. Lovas kozákokat is indítottak utánuk elfogatásukra; írtak a szomszédos járásokba és kormányzóságokba... Egyszóval, igen megszeppentek.

Ezalatt a fegyház lakói közt másfajta izgalom támadt. Ahogy a fegyencek sorjában hazaértek a munkából, azonnal tudomást szereztek a történtekről. A hír eljutott mindenkihez, s valamennyien szokatlan, titkolt örömmel fogadták. Nagyot dobbant a szívük... Ez az eset nemcsak a fegyház egyhangú életét bolygatta fel, mint egy hangyabolyt; ez a szökés - ráadásul ilyen szökés - elismerést keltett valamennyiükben, és rég elnémult húrokat pengetett meg; remény, siker, saját sorsuk megváltozásának lehetősége éledt fel a foglyok szívében. "Ha amazok megszöktek, én miért ne?..." S erre a gondolatra egytől egyig felélénkültek, és kihívó tekintettel nézték a többit. Egyszerre mindenki bizonyos büszkeséggel, felülről lefelé kezdte méregetni az altiszteket. A tisztek persze azonnal berohantak a fegyházba, eljött maga a városparancsnok is. A mieink nekibátorodva, merészen, sőt bizonyos megvetéssel és néma, szigorú méltósággal viselkedtek: "Lám, tudunk mi magunkon segíteni!" Természetesen mindenki sejtette, hogy a magas parancsnokság megjelenik. Azt is előre tudták, hogy motozást rendeznek, és már jó előre eldugtak mindent. Azt is tudták, hogy az ilyen esetekben a parancsnokságnak mindig későn jön meg az esze. Így is történt: nagy zűrzavar támadt. Mindent szétdobáltak, feltúrtak, mindent átkutattak, és persze semmit sem találtak. Ebéd után szigorított fedezet mellett indították munkába a foglyokat. Este az őrség szinte percenként látogatott be a fegyházba; a szokásosnál sűrűbben tartottak létszámellenőrzést, és a szokásosnál többször tévedtek. Ez megint felesleges sürgölődést okozott: mindenkit kitereltek az udvarra, és ismételten megszámolták őket, majd a barakkokban újra számlálni kezdték a foglyokat... Egyszóval, nagy volt a riadalom.

De a fegyenceket mindez hidegen hagyta, valamennyien fesztelenül viselkedtek, és ahogy ilyen esetekben lenni szokott, egész este megőrizték méltóságukat: "Így legalább sehogy sem köthetnek belénk!" A parancsnokság persze csak azt kutatta: "Maradtak-e a szökevényeknek cinkosaik a fegyházban?" - és utasítást adtak, hogy figyeljék a foglyokat, és hallgassák ki, mit beszélnek. De a foglyok csak nevettek. "Az ilyen ügyekben nem szokás cinkosokat hagyni!" - "Az ilyesmit suttyomban teszik, nem másképp!" - "Talán Kulikov meg A. olyan ember, aki nem tünteti el maga után a nyomokat? Mesterien csinálták. Eltűntek, mint a tavalyi hó, az ilyen agyafúrt fickók még a zárt ajtón is átmennek!" Egyszóval, Kulikov meg A. dicsősége egyre nőtt, mindenki büszke volt rájuk. Érezték, hogy hőstettük híre túléli a fegyházat, és eljut a fegyencek kései nemzedékéig.

- Nagy mesterek! - mondogatták némelyek.

- Lám, azt hitték, hogy tőlünk nem szökik meg senki, és tessék!... - tették hozzá mások.

- Kereket oldottak! - jelentette ki a harmadik, és kevélyen körülnézett. - De kicsoda?... Azt hiszed, te a nyomukba léphetsz?

Más alkalommal a fogoly, akihez e szavakat intézik, feltétlenül válaszol a kihívásra, és megvédi a becsületét, de most szerényen hallgat. "Az már igaz, nem mindenki olyan, mint Kulikov meg A. Ők megmutatták..."

- Aztán miért is élünk mi itt, cimborák? - szólalt meg a konyhaablaknál szerényen üldögélő negyedik fegyenc, állát tenyerében nyugtatva. Kissé éneklő, lehalkított hangjában titkos önelégültség bujkált. - Mért vagyunk mi itt? Amíg élünk, emberszámba sem vesznek, és ha meghalunk, még egy áment sem mondanak ránk. Haj, haj...

- A büntetésedet nem rúghatod le a lábadról, mint a csizmát, mit jár a szád?

- De lám, Kulikov... - szólt közbe egy forrófejű, fiatal fickó.

- Kulikov! - dünnyögte egy másik, megvető pillantást vetve a zöldfülű fickóra. - Kulikov!...

Mintha csak azt mondaná: Kulikov nem sok akad!

- Hát még A., cimborák, az is dörzsölt fickó.

- De még mennyire! Az még Kulikovot is az ujja köré csavarja. Kevés akad, aki túljár az eszén!

- Azt volna jó tudni, fiúk, messzire jutottak-e?...

És azonnal megindul a találgatás, vajon meddig juthattak. Merrefelé indultak? S merre a legalkalmasabb? Melyik járás esik közelebb? Akadtak néhányan, akik jól ismerték a környéket. Kíváncsian hallgatták őket. A szomszédos falvak lakóiról úgy vélekedtek, hogy nem eléggé megbízhatók. A város közelében körmönfont népség lakik, nem segítik a fegyenceket, elcsípik és kiadják őket.

- Gonosz parasztok laknak erre, cimborák, tyű, micsoda parasztok!

- És megbízhatatlanok.

- A szibériai kemény szívű. Ha a kezére kerülsz, megöl.

- No de a mieink sem...

- Hát persze. Minden azon múlik, ki az erősebb. A mieink sincsenek vajból...

- Hát majd meglátjuk.

- Miért? Azt hiszed, elkapják őket?

- Azt hiszem, az életben sem fogják el őket! - szólal meg az egyik forrófejű, és öklével az asztalra csap.

- Hm. No, ez majd elválik.

- Tudjátok, mit mondok, fiúk? - kapja fel a szót Szkuratov. - Ha csavargó lennék, soha az életben nem kapnának el!

- Téged?

Harsány nevetés csattan fel. Néhányan tüntetően úgy tesznek, mintha hallani sem akarnák a beszélgetést, de Szkuratov máris belelendül.

- Soha nem kapnának el! - ismétli energikusan. - Én régen elterveztem a dolgot, és néha magam is csodálkozom magamon; a legkisebb résen is átbújnék, nem kapnának el soha.

- Ne félj, ha megéhezel, bemennél az első paraszthoz kenyeret kunyerálni.

Általános kacagás.

- Kenyeret? Én? Soha!

- Csak ne jártasd a szád! A Vaszja bácsival tehenek miatt embert öltetek,[25] azért kerültetek ide.

Még nagyobb kacagás. A komoly emberek még jobban méltatlankodnak.

- Hazudsz! - kiabál Szkuratov. - Mikita terjeszti rólam, de nem is rólam, hanem Vaszkáról, engem csak úgy hozzácsapott, én moszkvai vagyok, és már kiskoromban csavargásra adtam a fejem. Mikor a diakónus olvasni tanított, folyton huzigálta a fülemet, hogy mondjam utána: "Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól..." Én meg úgy ismételtem: "Ne vígy minket a rendőrségre, de szabadíts meg a gonosztól..." Hát már kiskoromban ilyen voltam.

Ismét kacagott mindenki. Szkuratovnak csak ez kellett. Nem bírta megállni bolondozás nélkül, de a többiek hamarosan megunták, és rátértek a komoly beszédre. Többnyire a meglett korú, tapasztalt emberek mondták el véleményüket. A fiatalabb és csendesebb foglyok annak is örültek, hogy nézhetik őket, s nyakukat nyújtogatva lesték a szót. A konyhában nagy tömeg verődött össze, az altisztek közül természetesen senki sem volt itt. Előttük lakatot tettek volna a szájukra. Különösen az alacsony termetű, kiálló pofacsontú, komikus külsejű Mametka nevű tatár örvendezett. Alig tudott oroszul, és alig értette a többiek beszédét, de a tömegből mégis előrenyújtotta fejét, és fülelve, nagy gyönyörrel hallgatta a beszélgetést.

- Mi az, Mametka, jaksi?[26] - fordult hozzá unalmában az egyszerre háttérbe szorult Szkuratov.

- Jaksi! Uh, jaksi! - dünnyögte Mametka csillogó szemmel, és mulatságos fejével hevesen bólogatott. - Jaksi!

- Nem fogják el őket? Jok?[27]

- Jok, jok! - hadonászott Mametka.

- A te beszéd én nem érteni, így van?

- Így, Így, jaksi! - hadarta a tatár.

- No, akkor jaksi!

Szkuratov megfricskázta s Mametka szemére rántotta a sapkáját, és vígan kisétált a konyhából, ott hagyva a meghökkenő tatárt.

Egész héten át szigorított rendszabályok uralkodtak a fegyházban, folytatódott a hajsza és a kutatás a környéken. Nem tudom, hogyan, mi úton, de a rabok pontosan és azonnal értesültek a parancsnokság valamennyi lépéséről. Az első napokban egytől egyig kedvező hírek érkeztek: eltűntek, nyomuk veszett. Eltűntek, mint a kámfor. A mieink csak nevettek. Már nem is aggódtak a szökevényekért. "Sohasem találják meg őket!" - mondogatták elégedetten.

- Bottal üthetik a nyomukat!

- Isten veletek, aszongyák, csak lessétek, hogy visszajövünk!

A foglyok tudták, hogy a környékbeli parasztokat mozgósították, minden gyanús helyet szemmel tartanak, s felkutatták az erdőt, valamennyi vízmosást.

- Eh, badarság - mondogatták nevetve -, bizonyára akad olyan megbízható emberük, akinél megbújhatnak.

- Hajjaj! - bólogattak mások - nem holmi málészájú gyerkőcök azok; mindent előkészítettek.

Még tovább mentek a találgatásokban; sokan úgy vélték, hogy a szökevények még mindig a külvárosban rejtőzködnek, valamelyik pincében várják, hogy elmúljék az "alarm", no meg hogy kinőjön a hajuk. Ott élnek fél évig, ha kell, egy kerek évig, s aztán indulnak neki...

Szóval egytől egyig amolyan romantikus hangulatban voltak. Egyszer csak váratlanul, nyolc nappal a szökés után, híre terjedt, hogy a nyomukra akadtak. Ezt az ostoba hírt természetesen méltatlankodva elvetették. De a hír még aznap este igaznak bizonyult. A foglyok nyugtalankodni kezdtek. Másnap reggel a városban már arról beszéltek, hogy elfogták, és hozzák vissza őket. Ebéd után újabb részleteket tudtunk meg: egy hetven versztányira levő falu környékén találtak rájuk. Végül pontos értesüléseket kaptunk. Az őrmester az őrnagytól visszatérve határozottan kijelentette, hogy estére már itt is lesznek, egyenesen az őrségre viszik őket. Kételkedésnek már nem volt helye. Nehéz leírni, mily hatást keltett ez a hír a rabok közt. Kezdetben valamennyien dühöngtek, majd elcsüggedtek, végül gúnyolódni kezdtek. Most már nem az üldözőket, hanem az üldözötteket nevették ki, igaz, eleinte csak kevesen, de később - kivéve néhány komoly és határozott, önállóan gondolkodó embert, akiket gúnyolódással nem lehetett megtéveszteni - majdnem valamennyi egy követ fújt a többivel. A komolyak megvetően néztek a könnyelmű tömegre, és hallgattak.

Egyszóval, amennyire magasztalták Kulikovot és A.-t annak előtte, most annyira - szinte élvezettel - fitymálták őket. Mintha valamennyiüket megsértették volna. Megvetően beszélték, hogy a szökevények nem bírták ki az éhséget, és kínjukban bementek a faluba kenyeret kérni a parasztoktól. Egy csavargó számára ez a megalázkodás legutolsó foka. A mendemondák egyébként nem voltak igazak. A szökevényeket másképp fedezték fel, körülvették az erdőt, amelyben bujkáltak. Miután azok ketten látták, hogy a menekülés útját elvágták, megadták magukat. Egyebet nem is tehettek.

Mikor estére összekötözött kézzel, lábbal, csendőrkísérettel visszahozták őket, a fegyencek egy szálig ott tolongtak a kerítésnél, és kíváncsian lesték, mit tesznek velük, de a két parancsnoki fogaton kívül semmit sem láttak az őrség előtt. A szökevényeket magánzárkába dugták, láncra verték, és másnap bíróság elé kerültek. A fegyencek gúnyolódása és megvetése egyszeriben szertefoszlott. Megtudták az ügy részleteit, belátták, hogy a szökevények nem tehettek egyebet, mint hogy megadják magukat, és valamennyien szorongva figyelték a törvényszéki tárgyalás menetét.

- Rájuk sóznak vagy ezer botütést - mondogatták.

- Ugyan, örülhetnének neki! - jegyezték meg mások. - Agyonverik őket. A. lehet, hogy ezerrel megússza, de a másikat agyonverik, cimborák, mert hát mégiscsak a szigorított osztályról való.

De nem lett igazuk. A.-t mindössze ötszáz botütéssel sújtották; figyelembe vették korábbi jó magaviseletét, és hogy ez az első fegyelemsértése. Ha jól emlékszem, Kulikovot ezerötszáz botütésre ítélték. Elég enyhe büntetést kaptak. Értelmes emberek lévén, senkit sem mártottak be a tárgyalás során, világosan, pontosan beszéltek. Elmondták, hogy egyenesen az erődből szöktek meg, anélkül, hogy bárhová is betértek volna. Legjobban Kollert sajnáltam: ő mindent elvesztett, utolsó reményét is. Ha jól emlékszem, a többieknél sokkal többre, kétezer botütésre ítélték, majd mint fegyencet egy másik rabtelepre szállították. A.-t módjával fenyítették, sajnálták; segítségére voltak az orvosok is. De később nagy hangon kijelentette a kórházban, hogy most már mindenre el van szánva, és különb dolgokra is képes. Kulikov úgy viselkedett, mint mindig, tartózkodó méltósággal, s mikor a fenyítés után visszatért a fegyházba, úgy járt-kelt, mintha sohasem hagyta volna el. De egészen másképp néztek rá a foglyok: annak ellenére, hogy mindig és mindenütt tiszteletet tudott magának parancsolni, a lelkük mélyén nem becsülték többé, és úgy bántak vele, mint velük egyenlő társukkal. Egyszóval, a szökés után a dicsőség leáldozott, hiszen a siker oly sokat jelent az emberek szemében...

 

10. Szabadulásom a fegyházból

Mindez már rabságom utolsó évében történt. Ez az utolsó év, különösen a néhány utolsó hónap, éppoly emlékezetes maradt számomra, mint az első esztendő. De hát minek mondjam el a részleteket. Csak arra emlékszem, hogy bármennyire vártam is az időm leteltét, ebben az évben sokkal könnyebben éltem, mint addig bármikor. Először is a foglyok között már sok jóra való, derék barátot és pajtást szereztem. Jó néhányan őszinte híveim lettek, és nagyon megszerettek. Az egyik csaknem sírva fakadt, amikor tőlem és velem együtt szabaduló társamtól elbúcsúzott, és mivel utána még egy hónapon át a városban, egy kincstári lakásban laktunk, jóformán mindennap benézett hozzánk, csak azért, hogy lásson bennünket. Igaz, akadtak mogorva és barátságtalan társaim is, akiknek mindvégig nehezükre esett volna szót váltani velem - isten tudja, miért. Áthatolhatatlan fal állt közöttünk.

Az utolsó időben általában sokkal több kedvezményt élveztem, mint rabságom egész idején. A városban szolgáló katonatisztek között ismerősökre, sőt régi iskolatársakra is akadtam. Felújítottam velük a barátságot. Rajtuk keresztül több pénzhez jutottam, írhattam haza, sőt könyveket is kaptam. Már néhány éve egyetlen könyvet sem olvastam; nehéz számot adni arról a furcsa és izgató benyomásról, amelyet a fegyházban olvasott első könyv keltett bennem. Emlékszem, még este, takarodó után azonnal belemerültem, és egész éjjel, hajnalig olvastam. Pedig csak egy folyóirat volt. Mintha a másvilágról kaptam volna üzenetet; a régi életem éles fényben bukkant fel előttem, és az olvasottak alapján igyekeztem kitalálni: vajon nagyon elmaradtam-e az élettől, vajon sok mindent éltek át nélkülem, mi háborgatja, milyen kérdések foglalkoztatják most őket? Belekapaszkodtam minden szóba, igyekeztem a sorok között is olvasni, iparkodtam titkos gondolatokat, a múltnak szóló célzásokat felfedezni; kerestem nyomait annak, ami annak idején, az én időmben foglalkoztatta az embereket, és mélységes szomorúsággal kellett beismernem, hogy milyen idegenül, milyen egyedül állok az új életben. Hozzá kell szoknom a világhoz, meg kell ismernem az új nemzedéket. Különösen azokat a cikkeket faltam, amelyek alatt ismert, hozzám valaha közel álló emberek neve állott... De már új nevek is feltűntek: új emberek jelentek meg. Siettem megismerni őket, és bosszantott, hogy oly kevés itt az elérhető könyv, és azokhoz is oly nehezen juthatok. Régebben, a fegyházparancsnok őrnagy idején, bizony elég veszélyes volt könyvet rejtegetni. Kutatások alkalmával csak úgy röpködtek a kérdések: "Honnan szerezted? Hogy került hozzád? Miféle kapcsolataid vannak?..." Mit is válaszolhattam volna ezekre a kérdésekre. Így hát, könyvek híján, ösztönösen önmagamba mélyedtem, kérdéseken töprengtem, s kínlódva próbáltam megoldani őket... De hát úgysem mondhatom el mindezt!...

Télvíz idején érkeztem a fegyházba, és szabadulásom is ugyanannak a téli hónapnak ugyanarra a napjára esett. Milyen türelmetlenül vártam a telet, a nyár végén mily örömmel néztem a sárguló faleveleket, a hervadó füvet a sztyeppén. Immár elmúlt a nyár, őszi szél süvített, aztán szállingózni kezdtek az első hópelyhek... Végre beköszöntött a régen várt tél! A szabadság előérzetétől néha tompán és hevesen megdobbant a szívem. De furcsamód minél jobban haladt az idő, és minél jobban közeledett búcsúzásom a rabságtól, annál türelmesebb és nyugodtabb lettem. Az utolsó napokban szinte csodálkoztam is ezen, és szemrehányást tettem magamnak: úgy rémlett, hogy teljesen közönyös és érzéketlen lettem. Szabad időben a foglyok most már többször megállítottak egy szóra:

- Lám, Alekszandr Petrovics bátya, nemsokára kiszabadul, hamarosan elmegy. Itt hagy bennünket magunkban, árván.

- Hát maga, Martinov, hamarosan szabadul?

- Még hogy én! Ugyan, ugyan! Még hét esztendőt kínlódom itt...

Felsóhajtott, elhallgatott, és szórakozottan, mintegy a jövőt fürkészve, a semmibe bámult... Igen, sokan őszintén és örömmel gratuláltak. Úgy éreztem, mintha mindenki nyájasabb lenne hozzám. De az is látszott, hogy már idegennek tartanak; hiszen elbúcsúztak tőlem. K-cinski, egy csendes és szelíd lengyel ifjú, aki - akárcsak én - szabad időben inkább az udvaron szeretett sétálgatni, gondolván, hogy a tiszta levegő és a testmozgás jobban megőrzi az egészségét, és ellensúlyozza a fülledt barakkban töltött éjszakák káros hatását, így szólt hozzám mosolyogva, mikor egy ízben séta közben találkoztunk: "Türelmetlenül várom a szabadulást, ha elmegy, akkor már tudom, hogy pontosan egy évem maradt hátra a fegyházban."

Itt jegyzem meg, hogy a hosszú rabság álmodozásai közepette a szabadságot valahogy a valóságosnál is nagyszerűbbnek s szebbnek láttuk. A fegyencek túlozták a valódi szabadság fogalmát - ez egészen természetes, és sajátja valamennyi rabnak. Akármelyik toprongyos tisztiszolgát jóformán királynak, a szabad ember eszményképének tekintették a foglyokhoz képest, mivel annak koponyáját nem borotválták le, és bilincsek meg fegyveres őr nélkül, szabadon járhatott.

A legutolsó estén, alkonyattájt utoljára végigmentem a fegyház palánkja mellett. Vajon hány ezerszer jártam végig ezt az utat a hosszú évek folyamán?! Rabságom első évében itt, a barakkok mögött ténferegtem egyedül, magányosan, árván. Emlékszem, hogyan számolgattam, hány ezer nap maradt még hátra. Uramisten, milyen régen is volt ez! Lám, ebben a sarokban raboskodott a mi sasunk; s itt találkoztam gyakran Petrovval. Most sem tágított tőlem. Hozzám futott, és mint aki kitalálta gondolataimat, némán lépdelt mellettem, s mintha magában csodálkozott volna valamin. Gondolatban búcsút veszek barakkunk megfeketedett gerendafalától. Mennyire nem tetszett nekem akkor, az első időben. Ez is megöregedett azóta; no de már észre sem veszem. És hány fiatal élet és mennyi feszülő erő sorvadt el hiába e falak között! Mert ki kell végre mondani az igazságot: ez a nép nem közönséges emberekből tevődött össze. Alkalmasint az oroszság legtehetségesebb, legerősebb egyedeit képviselték. És hiába pusztult itt el megannyi erő, elpusztult természetellenesen, törvénytelenül és végérvényesen. De ki a hibás?

Igen, épp ez a kérdés: ki a hibás?

Másnap kora reggel, még munkába indulás előtt, alighogy pitymallott, bementem valamennyi barakkba, hogy sorban elbúcsúzzam fogolytársaimtól. Sok kérges, erős kéz nyúlt felém barátságosan. Némelyek, bár nem sokan, őszinte barátsággal szorították meg a kezem. Másoknak viszont eszükbe jutott, hogy ettől a pillanattól kezdve egészen más ember lettem, mint ők. Tudták, hogy a városban vannak ismerőseim, hogy innen azonnal oda, az urakhoz vezet az utam, és mint egyenrangú fél ülök le közéjük. Ezt jól tudták, és, bár szívélyesen, nyájasan búcsúztak tőlem, de korántsem úgy, mintha társuk volnék, hanem ahogy egy úrtól szokás. Akadtak, akik mogorván hátat fordítottak, és válaszra sem méltatták búcsúszavaimat. Sőt némelyek bizonyos gyűlölettel néztek rám.

Felhangzott a dobszó, mindenki munkába ment, én meg otthon maradtam. Ezen a reggelen Szusilov elsőnek kelt fel, és buzgólkodva főzte nekem a teát. Szegény Szusilov! Könnyezett, amikor elnyűtt fegyencholmimat, az ingeket, a bilincsalátétet némi pénzzel együtt neki ajándékoztam. "Mire jó ez nekem - mondta, és remegett az ajka -, ha magát elveszítem, Alekszandr Petrovics... Mi lesz velem maga nélkül!" Utolsónak Akim Akimicstól búcsúztam el.

- Lám, maga is hamarosan szabadul! - mondtam neki.

- Nekem még sokáig kell várnom, kérem, én még jó sokáig maradok itt - dünnyögte, kezemet szorongatva. Nyakába borultam, és összecsókolóztunk.

Tíz perccel a foglyok munkába indulása után, én és társam, akivel hajdan ide érkeztem, szintén elhagytuk a fegyházat, hogy soha többé vissza ne térjünk. Egyenesen a kovácsműhelybe mentünk, hogy leszedjék rólunk a bilincset. De most már nem fegyveres őr, hanem az altiszt kísért bennünket. A műhelyben fogolytársaink verték le rólunk a bilincset. Megvártam, amíg társamat megszabadítják tőle, aztán én is odamentem az üllőhöz. Hátat fordítottam, a kovács felemelte a lábam, és az üllőre tette. Sürgölődtek, igyekeztek minél ügyesebben, minél jobban végezni a dolgukat.

- A szegecset üsd ki legelőször! - intézkedett a műhelyvezető. - Így csináld, így, ni. Jól van. Na, most üss rá a kalapáccsal!...

A bilincs lehullott. Felemeltem... Még egyszer kezembe akartam venni, hogy utoljára megnézzem. Szinte csodálkoztam rajta, hogy az imént még a lábamon volt.

- Hát akkor, Isten velük! Isten velük! - mondották a foglyok érdes, nyers, de mégis örvendező hangon.

Igen, Isten velünk! Szabadság, új élet, halottaimból való feltámadás... Dicső pillanat ez!


Jegyzetek

18. Rossz. [VISSZA]

19. Félre. [VISSZA]

20. Egészséges. [VISSZA]

21. Mindaz, amit a büntetésekről és testi fenyítésekről leírok, az én időmben volt így. Úgy hallom, azóta mindez megváltozott, illetőleg változóban van. (Dosztojevszkij megjegyzése) [VISSZA]

22. Azt akarja vele mondani, hogy ők is csavargók. (Dosztojevszkij megjegyzése) [VISSZA]

23. Gyűlölöm ezeket a haramiákat. [VISSZA]

24. Szó szerinti kifejezés, az én időmben nemcsak a mi őrnagyunk, hanem sok, főleg alacsony sorból feljebb került, kisebb parancsnok is használta. (Dosztojevszkij megjegyzése) [VISSZA]

25. Vagyis megöltek egy parasztembert vagy -asszonyt, amiért "rontószert szórtak a szélbe", és ettől elhulltak a marháik. Volt nálunk egy ilyen gyilkos. (Dosztojevszkij megjegyzése) [VISSZA]

26. Jó. [VISSZA]

27. Nem. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap