Előszó (részlet)

Mekkora árnyéka lehet egy ilyen kis embernek is, és milyen nehéz kibújni alóla! Pedig azt mondják, Rákosi Mátyás már kiment a divatból. Olvasom: neve "jelképezi mindazt az elnyomatást és szenvedést, amit a magyar proletariátus az utolsó huszonöt év alatt kiállott". 1945-ben íródott ez a szöveg. A debreceni Napló köszöntötte így Rákosit, amikor a moszkvai emigrációból hazatért. Ötvenhárom éves volt. Épp annyi, mint én e történelmi szociográfia írásának kezdetén. Hozzáfogtam, pedig az esztendők óta tartó anyaggyűjtést sem fejeztem be. Nem is lehet. Mégis megírom ezt a történetet, amitől minden változás idején sajog az ország.

RM majdnem tragikus hős. Ezt akkor sem tagadhatjuk, ha a nemzet ezerszer szerencsétlenebb volt nála, ha illetlen is a két összefüggő tragédia egybevetése. Az úgynevezett kommunista értelmiség többségének végzetes volt az élete. Rákosira az elsők között tekintettek úgy, mint az erkölcsi gátlástalanság megtestesítőjére, és vele együtt Farkasra, Gerőre, majd Révaira, aztán Rajkra is. Később kezdték hozzájuk méricskélni Kádárt, majd bűnök után vadásztak Nagy Imre meg Lukács György sorsában is. Akadt üres karrierista a korai kommunisták között is. De a szóban forgó kör többnyire a baloldali mozgalmak század eleji fellendülésekor állt egy reményt adó európai eszme zászlaja alá. Céljuk, hogy mindenkinek emberhez méltó élete legyen, nem vált erkölcstelenné, talán idejétmúlttá sem. Nem lett immorális az álomkövetők többsége sem, amiért a szegények, a hatalom nélküliek, az elesettek oldalára állt. Legkésőbb az úgynevezett felszabadulás után néhány évvel mégis elkezdődött életük tragikus szakasza - a nép balvégzetével együtt. Az álom agonizálásba váltott, majd kimúlt, és a főszereplők hasadt lelkű boldogtalanként vagy könyörtelen zsarnokként bolyonganak a történelemben. Rákosira mintha mindkét szerep illene.

Rákosiról mindig kórusban beszéltek. Előbb kantáta szólt róla, aztán gúnydal.

[...]

Engem a Rákosi-rejtvény izgalma fél évtizede tart fogva. Jó lenne csak legalább egy töredékét az írásba átmenteni. Mivel nem szeretem, ha egy életrajzban a leendő császár oldalakon át homokozik, történelmi szociográfiám magva RM 1945-56 közötti - uralkodói? - élete. Erre a fonálra fűzöm a gyöngyöket; ehhez keverem hol időrendben, hol az asszociáció szabadsága szerint főképp a korábbi eseményeket, véleményeket. Így aztán a személyiségfejlődés ifjúkori állomásai homályban maradnak, ám ezekről amúgy is több lenne a spekuláció, mint a tény, mert ezekről csak annyit tudni, amennyit a "pártunk (népünk, uralkodóink) nagyjai" típusú írások és a családi(as) visszaemlékezések őríznek. Itt 1945-ben már egy befejezett egyéniség lép a színre, aki előtt "csupán" az önálló(bb) cselekvés lehetősége nyílik meg. Végig ugyanazon a képen dolgozom: egyszer a száját kontúrozom, máskor a gallérján igazítok aszerint, hogy a hatalomgyakorlás miként alakította az arcát. Mert ebben a tizenegy évben a legnagyobb retusőr, a hatalom az ő egyetlen változója és változtatója. Feladatom száz-kétszáz fantomképből kihozni az igazit. Ehhez a munkához történész, szociológus, pszichológus kellene, vagy csak egy Dosztojevszkij. Helyettük egy bősz szövegfaragó van. Esztelen vállalkozó, aki fut egész más körülmények között támadt ötlete után. A kihívást tetézi, hogy a hős negatív. Mit tegyek? A kommunista mozgalom története merő csalódás a vezetőkben (is). Ezt kell megírni.

[...]