Előszó (részlet)

Nem a téma minden összefüggését felderítő tudományos művet, nem monográfiát írok, hanem olvasókönyvet. Egy triptichon második részét tartja kezében az olvasó a magyar történelem egyik legnépszerűtlenebb hőséről. Ebbe az elsődlegesen történészi feladatba véletlenül csöppentem. Emellett RM kiátkozottságának is szerepe lehet abban, hogy a róla szóló első könyvemnek itthon csak magánvisszhangja volt, ám a kritika - tisztelet egy-két kivételnek - hallgatott róla.

1986-ban azzal a szándékkal kezdtem történelmi szociográfiába RM életéről, hogy bemutatom: a teljesen más Rákosi- és Kádár-rendszer mégis ugyanaz. A rendszerváltásig az "ugyanaz" volt szalonképtelen, azután pedig a "teljesen más". Rákosihoz mintha végképp csak a horror illene.

Rengeteg előítélet, mendemonda, legenda él vele kapcsolatban. A rendszer bukásáig fenntartott titkolózásnak megvolt a hatása; az érdeklődők kizárólag a visszaemlékezésekre hagyatkozhattak. Szenzációszámba ment a nyolcvanas években a Szabad Európa Rádió (Zsille Zoltán) beszélgetésfolyama a mély önvizsgálatot tartó Hegedüs András volt miniszterelnökkel (ez több nyelven megjelent nyomtatásban is). Sok új részletet tártak fel a moszkoviták közé tartozó Vas Zoltán egymás után sorjázó életrajzi kötetei is. Érdemük a dió feltörésében vitathatatlan, akkor is, ha az irattárak megnyitása után kiderült, bár évekig tagjai voltak a legfelső pártvezetésnek, Rákosiék nem osztották meg velük a legfontosabb ismereteket, így a legendák rombolói legendák építőivé is váltak. Ellentétben Vas Zoltánnal, Hegedüsnek írói ambíciói sem voltak, szociológusi szemlélete révén a hiányos ismeretanyagból mégis pontosan tudta rekonstruálni a társadalmi folyamatokat és eseményeket. De a részletekben nála is sok a pontatlanság. Az, hogy Rákosi eredeti nevét ő is Rothként említi (mint az Akadémiai Kislexikon), lényegtelen ahhoz képest, hogy például egyedül ő tud a Párt Tisztaságáért Felelős Bizottság létezéséről, mint a legbizalmasabb kérdések eldöntésének szervéről. (Ez az Államvédelmi Bizottság lehetett.) De nem kései értékelést akarunk adni a vitathatatlan értékű megnyilatkozásról, csupán jelezni szeretnénk a hiteles tájékozódás korlátait.

Itthon az alapvető visszaemlékezések - például Nagy Ferenc, Szász Béla könyvei - csak nagy késéssel jelenhettek meg. Helyettük gyarló életrajzi töredékeket (például Kállai Gyuláét, Nógrádi Sándorét, Fodor Zoltánét) olvashattunk. Jellemző a korra, hogy elfogultsága ellenére is az egyik legtöbbet idézett dokumentummá Farkas Vladimír kötete vált, pedig ő nem volt a tagja a vezető testületeknek.

Néhány év óta már nem a kor egyébként megharmadolt dokumentumai állnak a tájékozódás útjában, hanem inkább az új előítélet.

Ki mer akár csak emlékeztetni is rá, hogy a kommunizmus csírája gyönyörű humanista mozgalom volt? A kóros elváltozás miatt azonban nincs helye semmi elgyöngülésnek annak ellenére sem, hogy a torzulás csúcsain is megmaradt valami az eredeti szándékokból, gondolatokból, álmokból. Akkor is léteztek ezek, amikor a sztálinizmus kezdte felfalni őket, a saját szülőit, amikor minden erényt és eszmét kezdett átváltani az ellentétére. Glatz Ferenc azt írta: RM neve összefonódik a huszadik század egyik nagy kísérletével, a kommunizmus történetével. A kommunizmus ma "minden-okolásra alkalmas". Hasonló minősítő fogalom lett, mint az ötvenes-hatvanas években a "burzsoá", a "kapitalista", a "reakciós"... A társadalmi egyenlőség, az élet egyes alapszolgáltatásainak ingyenessége (iskola, egészségügy stb.), a munkanélküliség felszámolása stb. évszázados kommunista célkitűzések. A kommunista pártok Európa történelmében 1920, de 1945 után is valós érdekeket megfogalmazó, a demokráciák részeként élő tömegpártok voltak... végül a "megvalósult" sztálini kommunizmus diszkreditálta magát az eszmét is. RM élete elején részese volt egy nemzetközi kísérletnek. A tizenöt év fegyház után a Szovjetunióba "szabadulva" már csak függvénye egy nagyhatalmi politikává torzult ideológiának, szól Glatz summázata.

A háború a kommunizmus kezére játszott. Az ideák bomlása, a világ széthullása idején ez az eszme biztos kapaszkodónak látszott. A várakozást fokozta, hogy a kommunizmust megfertőzte az ortodox kereszténység messianizmusa. S akkor Messiás kellett.

Mindenki jót akart, mégis különös rossz lett belőle. Egy kommunista magyar író, a pokoljáró "kicsi, mérges öregúr" fel is teszi a kérdést: "Saját érdemem-e, hogy a kor nagy bűneinek nem lettem aktív részese?"

Az építésre használt legértéktelenebb anyag az ember volt. Önmagában ez is kizárja a "jó" és a "rossz" centizgetését. Hát hány szakérettségis ellensúlyoz egy recski deportáltat? Néhány millió magyart tényleg nem érintettek a törvénytelenségek, fiatalok is voltak, s most azt mondják: Mennyi nagyszerű dolog is történt! És mennyi történhetett volna, ha nem állnak az útjában?

Mára annyi az előítélet a téma körül, hogy erős kíváncsiság, szigor és empátia kell az ismerkedéshez. Érvényes mindez Rákosira is. Szembenézni nem csupán vele kell - ebben nincs kockázat -, hanem a korral, esetenként önmagunkkal, famíliánkkal, apáinkkal, nagyapáinkkal, szóval kicsit magunkkal, akik nem ismerünk a családra a gyerekkori képen.

[...]