Előszó (részlet)

"A magyar nép géniusza - a tudomány területén - a legmagasabb fokon Bolyai Jánosban öltött testet." - Ezzel a mondattal nyitotta meg 1977. december 15-én a Magyar Tudományos Akadémia zsúfolásig megtelt dísztermében a zseniális matematikus születése 175. évfordulójára rendezett emlékülést az Akadémia akkori, ma már felejthetetlen emlékű elnöke, Szentágothai János. Azóta, az egy irányba és megállíthatatlanul múló idő mutatója a nagy tudós születésének bicentenáriumához érkezett.

Bolyai János soha sem dúskált anyagi javakban, kínzó szegénység és betegség jutott neki osztályrészül, s csak egyetlen gyönyörűen kimunkált értékes kincse volt: a 29 oldalas Appendix. Ezt ajándékozta magyar nemzetének, ezt helyezte letétbe az utókor számára. Ma már tudjuk, elméjének csodálatos produktumai túllépték az Appendix kereteit. S hogy ezek csak a sárguló lapok közé temetve maradtak meg a jövő számára, nem az ő hanyagságának tulajdonítható.

Bolyai előtt nemcsak a magyar nemzet, hanem az egész emberiség boldogulása lebegett célként, amelyet a befejezetlenül maradt Üdvtan megírásával próbált előmozdítani. Fájó érzés foghat el mindnyájunkat, amikor arra gondolunk, hogy ő mennyi mindent adott nekünk, de viszonzásul élete folyamán semmit sem kapott. Még az egyszerű elismerést is megtagadták tőle. A meg nem értés még elviselhetetlenebbé tette az amúgy is ellentmondásokkal teli mindennapjait. A becsületesség és igazságszeretet jellemezte őt élete végéig. Inkább a nélkülözést választotta, mint az alattomos besúgást, rajongásig lelkesedett a matematikáért, amely hazájában semmiféle megbecsülésnek sem örvendett, határtalanul szerette szülőföldjét, amely valósággal kitaszította őt, és magáénak vallotta azt a népet, mely mit sem tudott róla. A pisztráng természete élt benne, a sebes ár ellen úszva szüntelenül kereste az újat és a frisset. Íróasztalánál ülve, szemet gyilkoló halvány gyertyafénynél, még lázas betegen is rótta a betűket és a matematikai képleteket a nyomorúságos kis nyugdíjából kínosan vásárolt papírlapokra. A könyvek és szakfolyóiratok hiányát elméjének csodálatos alkotóképességével próbálta ellensúlyozni. Nemhogy erkölcsi vagy esetleg anyagi haszon, de még a megjelentetés halvány reménye sem serkentette őt munkájában. Igazából csak az alkotó ember tudja felmérni ma is, hogy milyen bénítóan borzalmas ez az állapot. Az utókornak erkölcsi kötelessége, hogy legalább halála után törlesszen valamit abból az adósságból, amit környezete az élete folyamán nem adott meg neki. Már felszínre került a kéziratokon megörökített gondolatainak jó része, a korát megelőző merész alkotásának hatalmas értéke pedig több mint egy évszázada nyilvánvalóvá vált.

Mivel Bolyai nemcsak a matematikusoké, hanem mindnyájunké, jelen munkámmal az a célom, hogy a nagyközönséghez minél közelebb hozzam zseniális tudósunkat. Így az a törekvés vezérel, hogy a tudományos igények szigorú szem előtt tartásával a nem matematikus olvasó számára is minél érthetőbbé tegyem munkásságát és megvilágítsam eredményeinek jelentőségét.

[...]