Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum, írja egy helyen Kőváry László, a jeles történész. És bár e figyelmeztető szavak leírása óta időben háromnegyed század is eltelt s Erdély gazdagsága majdnem felére apadt, mégis, ismeretlenségéből alig veszített valamit.

E föld különlelkűségéről ma már alig lehet unalmasság veszélye nélkül beszélni, mert az utolsó évek szólamozói, legtöbbször fölöslegesen, frázissá koptatták ezt. De a tény, tény marad és merjük hangoztatni ezeregyedikszer is, mert igazságát új oldalról tudjuk bizonyítani. Erdély geografiailag külön egyéniség, és müveltségileg is az. Rendelkezik különváló, minden mástól megkülönböztethető lélekkel, amelyet magán visel áthasonítva minden itt lakó nép s annak minden alkotása. Múltja a legkomplikáltabb, sokoldalú népi és kulturális mozgalmaktól terhes; itt mindig akad mindennek megértője, követője és bizony nem egy esetben Erdély magáénak vallhatja az elsőséget is. És mindennek meg van itt a maga kultúremléke. Egészen természetes tehát, hogy ez a föld gazdag. Az volna csodálni való, ha nem volna az.

Igaz, hogy az ismeretlenségnek az is oka, hogy Erdély nem pontosan leltározott és nem szakszerűen osztályozott és ismertetett múzeum. De - ne kutassuk az okokat - amikor más népek kezdenek öntudatra ébredni és figyelmük kezd a művelődési emlékek felé fordulni, akkor itt már rég megszakadt az önálló, egységes kultúrafolyamat s emlékei lenézettségben, elhanyagoltságban tengődnek; elfogadott csak az lehetett, ami erőszakszerüen kivülről jött s a lelkek csakis abból táplálkozhattak. Mérhetetlen kultúrkincsek mentek emiatt tönkre s lettek áldozatai a közönynek s a tudatlanságnak Ám, ha akadtak is lelkes emberek, akik látták a hibákat s érezve a felelősséget, e nemben dolgozni akartak, ezer szárnyszegő akadály miatt vajmi ritkán juthattak tovább a próbálkozásoknál. És ha a fanatikusabbak át is törték magukat egy-egy munkaterületen, eredményeik kultúréletünkben nem kapták meg az őket megillető helyet és sorsuk csakhamar a feledés lett.

Most e számbavétel, ez az osztályozás Egyházkerületünk kebelében, emez erdélyi kulturkincsek egy részére, az egyházi dolgokra vonatkozólag megindult. Nagy veszteségeink után is számos építészeti emlékünk áll meg. Régi tornyainkban ma is szólnak az Úr hangján félezerévesnél öregebb harangok is. Egyházközségeink ládáiban rengeteg ötvös és hímzésmunka akad, sokszor hányódó állapotban és sok-sok kövünk kallódik szerte, ismeretlenül. És sok festett, faragott bútorunk pusztul el a gondozatlanságtól. Látjuk most már bizonyosan, hogy ha mi nem végezzük el e munkát, senki, de senki nem végzi el és tudjuk, hogy nagy-nagy felelősséggel tartozunk a jövendőnek, amelynek megvető ítéletét nem kerülhetnék el, de teljes mértékben megérdemelnők, ha továbbra is követnők a nemtörődömségnek régi, kényelmes útjait.

Ötven képet adunk itt, főleg épületeket, hogy éreztessük e munka fontosságát. Ötven képet, amely - négynek kivételével - egyetlen nyár gyűjtési munkájának eredményéből csak egy rész; mutató abból, amit csinálunk. És mindjárt itt le is szögezhetjük, hogy nálunk nem szabad nyugati értelemben vett nagyszabású dolgokat keresni, különösen a falvakon. Erdély igen sokszor dúlt, félreeső hely és ha vergődött is valamelyes jelentőségre, nagyon rövidtartamú volt az is. De amink van, az művelődéstörténeti szempontból éppen olyan fontos előttünk, mint mások előtt a nagy kathedrálisok s mert magukon hordják építőik szellemének és e föld lelkének sajátos bélyegeit, nekünk annál kedvesebbek kell, hogy legyenek.

E mutatóba adott rajzok nem nyújtanak, de nem is akarnak egységes képet nyújtani, mivel a bejárt, de főképp a rendszeresen felkutatott terület igen kis részét képezi Erdélynek. Sorozatunkban valamennyi kép közép és felső Erdélyből való; a Maros völgyéből és az attól északra és nyugatra fekvő területről. Az eddig teljesen ismeretlen Mezőség, a szintén kevéssé ismert Szilágyság és az ismertebb Kalotaszeg vannak inkább képviselve. Korra és stílusra nézve pedig az alábbi ismertetésben röviden valamennyivel foglalkozni fogunk.