70. A mennyeknek országa

Ez a szerencsétlen ország a mennyeknek országa lesz immár nemsokára: a gonoszul fölbujtogatott butaságé egészen. Boldogok lehetnek, kik ezt így akarták.

Mi magunk is azt tartjuk, hogy valamelyik falu szélén, bozótban, csalitban megtalálják egy keresztény leány holttestét. Akkor aztán szétfutnak az itt-ott már kigyúlt lángok, s borotvált és borotválatlan arcok megelégült mosolygásban nyúlhatnak szét, míg a megvadult hordák összegabalyodva bömbölik: „halál a zsidókra!”…

Eleget mondogattuk, tudja minden intelligens agyú ember, kiknek állott érdekükben felkölteni a szennyes áradatot.

Néhány esztendő óta érezzük a butaság közeledését, halljuk a földalatti dübörgést, figyeljük az aknamunkát. Mi néhányan húzzuk a vészharangot, lármázunk, prédikálunk, intünk hasztalan. Ma már a legkegyelmesebb államhatalom védnöksége mellett folyik a mulatság. Vadul, őrültül, gonoszul.

Most, mikor az ország minden részéből érkeznek a veszedelmes hírek, még egyszer szólnunk kell. Lássuk a maguk ijesztő voltukban, világosan a dolgokat.

A feudális, klerikális reakció reánk nehezedett egészen. Ez az ország tán sohasem volt olyan koldus, mint most, s néhány évtizedes modern élete annyi tennivalót még nem mért reá, mint amennyi tennivalója most van. Szabadulás csak úgy történhetnék, ha szétrombolnánk minden megmaradt kínai falat. A kínai falak mögött azonban nagyra növekedni engedett hatalom tanyázik. És e hatalom is megérezte a veszedelmet. Mikor látta, hogy a harc kikerülhetetlen, a falak lovagjai kezdtek a harcba. Régi fogás. Így csinálták a körülzárt középkori rablólovagok is. A mostaninak pláne formája sem új. Magyarul így hangzik a recipéje:

– Ha baj van, itt vannak a zsidók. Az éhséget, a nyomort s mi minden bűnünket uszítsuk csillapítás okából a zsidókra.

Ez a mai veszedelem. Így született meg újra. Így jósol szörnyű tragédiákat. Azért siettünk csak röviden feltárni, mert félünk, hogy nem tudjuk az ügyészség ceruzáját elkerülni, ha ezekről a gazságokról kell írnunk.

Sokat elértek már. Benne úszunk nyakig a szennyes árban. Már nemcsak a bőr épségének hasznos dolog ebben az országban butának lenni, de előkelő divat is. Akinek van félteni valója, vagy aki a közeledő zavarosban akar halászni – egyaránt szaporázza lépteit a reakciós tábor felé. Kormányférfiak, képviselők, előkelő közéleti alakok ma mind vallomásokat tesznek szükséges pálfordulásaikról.

Közelednek a választások. – A föld népe háborog. A zavaros idők minden salakja kiárad a porondra. Csak szilárdságot nem látunk, mely a posványban ellent tud állani.

Egy a mai kormányhoz közel álló lap meg merte írni, hogy liberális párttöredék is alig van a parlamentben, hogy lenni lesz-e, arról nem is szólt. A kormánypárt egy része, a Kossuth-párt s a szociáldemokrata párt volna szabadelvű.

Mennyit ígér ez? A kormánypárti liberális elemeinek jó részét kiszorítják. A szociáldemokratáknak tán egy emberük se kerül a parlamentbe, s ki merjük írni, hogy a Kossuth-pártban Eötvösön és néhány hívén kívül liberális ember nincs. A párt nagyobb tömege csak színt nem mer vallani. Mi itt Biharban ismerünk három olyan Kossuth-párti képviselőt, kik mandátumaik érdekében esetleg ki is mondanák nyíltan, mik voltak eddig titokban: reakció szolgái, antiszemiták.

Ha megnehezednek az idők, mit lehet ilyen parlamenttől várni?

Akik szembe merünk állani a veszedelemmel, kevesen vagyunk. Még a zsidóságtól is, melyet a fekete sereg első martaléknak szánt – hiába vártuk s várjuk a védekezést.

Bizony, mennyeknek országa, butaságnak országa lesz ez az ország.

A tizenkettedik órában, ez újabb vészharangrázásnál sem ajánlhatunk mást, mint tettük s tesszük naponként. Keljenek föl a felvilágosodottság, értelmesség s liberalizmus minden hívei. Rá kell szorítnunk a hatalmon hazudozókat a színt vallásra. Védekeznünk kell olyan elkeseredett erőfeszítéssel, mint harcolnak ellenünk a buta reakció hitványjai.

Ki kell kutatni a nép felbujtóit, s elszörnyítő példát adni a hitvány bujtogató hadnak. Mint mi megkérdezzük – mert megkérdezzük – Tisza Kálmánt, mindenütt tisztába kell jönni az ép gondolkozásúaknak, hogy vajon az, kire ők nagy hatalmat ruháznak, fog-e harcolni és nem plátóian lelkesedni – a világosság mellett s az egész országot behálózó gonosz összeesküvés ellen.

Nehogy a mi becsületünkön maradjon egy apró folt is a bekövetkezhető katasztrófa nagy vádjából. Ha harc közben győznek le bennünket, legyen. De a harcot meg kell harcolnunk. Tegyék ezt a szerencsétlen országot gonosz őrjöngésükben temetővé.

Nem frázis, igaz hitünk, igazságunk, hogy csak kíméletlen harccal lehet egy kevés reményünk a megváltásra.

Ne várjuk meg, míg megtalálják a keresztény lány holttestét, míg a butaság fölgyújtja egészen ezt az országot, míg eltemetik ezt az országot a középkor visszamaradt istentelen rablólovagjai s csuhásai.

A. E.

70. A mennyeknek országa. NN 1901. aug. 27. 1–2. – vezércikk – A. E.

A cikk előzményeként Fehér Dezső a következőket írja (Ha 58.):

„Az 1901-iki választások előtt, amikor az ország sok égő társadalmi, gazdasági és kulturális problémája megoldására várt a magyar nép komoly, céltudatos programot jelöltjeitől, e nagy feladat elől a felekezeti gyűlölet, az antiszemitizmus pusztító tüzének lángralobbantásával akarta a reakció elterelni a nép figyelmét a felelősségrevonástól. A Verhovay, Istóczy antiszemita vezérek csúfosan elbukott vérvádmeséjét élesztették fel újra. Telekürtölték a reakciós újságokat koholmányokkal arról, hogy Kurtics, Sofronya, Medgyesegyháza és Szent Pál községekben elrejtve zsidók tartózkodnak, akik keresztény gyermekek életét akarják venni.

Egy másik vérvád meg arról szólt, hogy Csutiga Kálmán nevű nagypéli román ember Elekről jövet látta, amikor a zsidók megtámadtak egy keresztény leánygyermeket, meg akarták ölni, s egyedül az ő önfeláldozásának köszönhető, hogy 12 zsidó a kisleány vérét nem vette.

A gyűlölet hazug kürtszava azt a felháborító butaságot is harsonázta, hogy Sofronyán és Szent Pálon az a hit él a nép közt, hogy a király 150 zsidó sakternek megengedte, hogy a környéken alkalmas keresztény gyermekeket keressenek leölésre.

Az engedély azonban úgy szól, ha a nép a zsidókat felfedezi, büntetlenül agyonverheti őket. Viszont a zsidók büntetlenül vehetik a keresztény leányok vérét. Erre a felháborítóan gaz népbutító mételyhintésre sújtotta lelke haragjának mennydörgő villámcsapásait Ady Endre…”

A Szabadság és a NN aug. 23-i számában viszont azt olvashatjuk, hogy az Arad megyei Siklóson egy jómódú talmudista kocsijának kereke eltörött. Fölkereste a siklósi bognárt. Mikor távozni akart, egy részeg cigányasszony a kocsija után futott, és ezt kiabálta: Fogjátok meg, üssétek agyon, a lányomat meg akarta ölni, vérét akarta venni. Öljétek meg! A falubeliek a talmudistát és kocsisát is lerángatták a kocsiról, és meg akarták lincselni. Az aug. 28-i NN-ban pedig azt olvassuk, hogy a vérvád meséje terjed: Kurtics, Elek, Sofronya, Medgyesegyháza és Szent Pál községekben is. – három Kossuth párti képviselő: Földessy szerint valószínűleg Leszkay Gyula berettyóújfalui, Balogh László nagyszalontai és Rigó Ferenc bihari képviselő. Utóbbinak csak egy anekdota keltette antiszemita hírét, hiszen zsidó származású felesége volt. Az anekdota, amely Adyt is megtévesztette, így szólt: Rigó Ferenc elment a Bihar községbeli kocsmáros felesége előtt, és ezt mondta: sok ilyen zsidó asszonyt adjon az isten. Az emberek csodálkoztak, hogy éppen Rigó kíván ilyet. Megkérdezték, miért szeretne ő sok ilyen zsidó asszonyt, mire így felelt: mert magtalan az istenadta. Ez az anekdota annakidején bejárta a pesti sajtót is, és innen támadt az a vélemény, hogy Rigó antiszemita. – Tegyék ezt a szerencsétlen országot gonosz örjöngéseikben temetővé: vö. A Gare de l'Est-en c. vers következő soraival: Küldi már a csókjait nekem / A magyar Temető. (AEÖV II. 180.)

Mj.: Zs (11.), A–k (34.), Ha (59.), FL (131.), Na (24.), Vp (33.), PI (I. 163.), Pi (R 56.)