202. A hétről

(Fent, fent, magyar képviselőktől, íróktól, tudósoktól, nem sejtett magasságban, egy megfinomodott, dicső világban, hol nem tudott nincs semmi sem, s az isteni tudás örökké tartó mámoros büszkeségében fűződnek a kiváltságos lelkek – megindul egy vakítóan fehér szárnyú lélek, s száguld lefelé. Lentről, a mi siralomvölgyünkből szurtos, szürke alak csapdos a szárnyával. A repülésbe nehezen jön bele, de szárnyai egyre hatalmasabban csapdosnak, s amint föllebb-föllebb száll a szurtos, szürke alak: egyre fehérebb lesz. Valahol s egyszer csak – ott nincs idő és határ – találkoznak…)

Nietzsche: Excelzior! Bátrabban! Az első szárnycsapásodat meghallottam, és jöttem elébed. A szárnyakat hamar megismertem. Öreg cimborám, hát illett ilyen sokáig evickélni a pocsolyában? Hát mulattatott téged odalent a te kutya-filozófiád?…

Carolus: Sáros a szárnyam. Úgy érzem: nem lesz tisztább soha. Nem voltam soha egészen a tied. A vén piszkos görög nem bocsátott el magától. A lelkem egyik fele fehér volt, mint a te szárnyad. A másik feléhez hozzá dörgölőzhetett minden földi állat. Utálni mindig jobban tudtam, mint vágyakozni!

Nietzsche: Honnan jössz? A szárnyaidat kik piszkolták be?

Carolus: Egy macskatalpnyi hely az, ha innen nézed. Ha odalent vagy: véghetetlen pokol. Országnak hívják, apró, kicsi milliók nyüzsögnek benne. Van nekik agyvelejük is. Csinálnak sokféle mulatságos játékot: viaskodnak, tömik a gyomrukat, szaporítanak, s kiadják a párájukat. Óh – innen nézve – nagyon mulatságosak ők. De míg lent voltam, nem volt erőm elég, semmibe venni őket. Óh, halld hát, milyen szegény, gyönge voltam én ott lent, és milyen kicsi dolgok őrölték össze a lelkemet!… Ha az apróságok sokan fogódznak össze, ezt ők városnak hívják. Ilyen városban éltem én, s ilyen városból nézegettem a dolgokat. A város a maga mivoltában egészen hasonlatos volt az országhoz. Az ország pedig, mely innen egy macskatalpnyi helynek látszik, különös ország. Legnevezetesebb benne az, hogy akiknek legkönnyebb a koponyájuk, azokat nevezik okos embereknek. A szülők gyermekeiket úgy nevelik, hogy könnyű koponyájúaknak találtassanak. Vannak, akik születnek e kiváltsággal. Ezekre azt mondják, hogy nagyon előlelő családból valók. De ez még nem minden. A születés úgyszólván a legfontosabb odalent. Vannak úgynevezett zsidók. Ezek a leghibásabban születnek. Ezek a lent élő gyermekek ólomkatonái. Szabad őket falhoz vágni, bepiszkolni. Mert odalent csak játszani szabad. Vannak különféle játékok: politika, irodalom, bürokrácia, művészet, lumpolás, stb., stb. Akik ezeket a játékokat játsszák, azokat nagyon komolyan muszáj venni. Vannak aztán páriák: Ezek nagyon nevetséges dolgot mívelnek: kacagtató kínlódással dolgoznak. Ezeket nem is veszi senki komolyan. Ilyen az alapberendezkedés odalent. Most már csak néhány mulatságos dolgot. Van az országnak trónörököse. Nem tudja azt a nyelvet beszélni, amit az ország népe beszél, de azért az országon olyan nagyot rúghat, amilyet akar. Az ország úgynevezett legelső embere, akinek „miniszterelnök” a címe, egy hiú szószátyár. Eredeti gondolata egy sincs, s ezért ő a legelső és legkülönb. A miniszterelnök után az úgynevezett „nagy nők” a legnagyobb hatalmasságok. Egy széles csípőjű, csinos pofájú nőcske valóságos kis király ott. Fedák Sári mennybéli hatalmasság Kiss Józsefhez képest. Egyáltalában az ürességé ott lent az ország, hatalom és dicsőség. Az én volt városomban is az eredeti gondolatok teljes hiányossága predesztinál a vezetésre. Bankkirály, neves író, közéleti tényező, városatya, így lesz aztán az üresség. Csak lármázni kell és rugdosódni, szinte emelik, segítik magasra jutni a tartalmatlanságot. Nagyon ajánlatos ott lent az őszinteség teljes hiányossága is. A jezsuita mondja, hogy ő kuruc, a kalmárlelkű, hogy ő altruista, a gyűlölködő mondja, hogy vallásos. Így kell és lehet odalent boldogulni. És én olyan gyönge voltam, hogy mindezt megláttam. Még legutóbb is mennyi ürességen marcangoltam a lelkem titokban, magamban. Bántott, hogy a junkerhad összetöri Vázsonyi Vilmost. Bántott, hogy Nagyvárad máris elfelejtette Tisza Kálmánt. Bántott, hogy a zsidók engedik ütni magukat. Bántott, hogy a kuruc ruhát öltött jezsuitizmus behálózza már egész Nagyváradot. Bántott, hogy még a nagyváradi rendőrség is a reakciót szolgálja. Bántott, hogy már Nagyvárad közgyűlésén nyíltan folynak az éretlen felekezeti viták. Ilyen kicsiségek bántottak engem, s azért nem fehér sohasem a szárnyam…

Nietzsche: Excelsior! Bátrabban! Az örök tépődők, az örök elégedetlenek innen az én mostani hazámból kapják lelkükbe az emésztő mérget. Ők a földet ide akarják hozni, a mi hazánkhoz. A tépődők, a nagy tudók, a nagy megvetők, a nagy fantaszták, a nagy önimádók: ők a tudás birodalmának földre küldött gyönge követei. Mikor kifáradtak: szárnyakat küldünk nekik, hogy ide repüljenek. Repülj velem, s felejts!

(-b)

NN 1902. február 16.

Jegyzetek

202. A hétről. NN 1902. febr. 16. 1–2. – Tárca – (–b)

A képzelt párbeszéd Wohl Károlyt búcsúztatja. Róla Fehér Dezső a következőket írja (Ha 143.): „Élt Nagyváradon egy csöndes, szerény a modern irodalom és tudomány minden alkotását ismerő és a radikális haladás előretöréséért dolgozó Wohl Károly nevű szociológus. Kevesen ismerték és becsülték, de e kevesek közül meglátta és nagyra értékelte őt Ady Endre. A barátjait, szellemi harcostársait, rokongondolkozású elméket nagyon megválogató Ady sokszor órákon át elvitázott a nagytudású Wohl Károllyal, akit 1902. február 15-én bekövetkezett halálakor így parentált el.” – Excelsior: magasabbra, feljebb! – A vén piszkos görög: feltehetően Szókratész

Mj.: Ha (143. Excelzior címmel), PI (I. 215.)




Hátra Kezdőlap Előre