Keletkezéstörténet
Bizonyos értelemben folytatása, de ugyanakkor ellentételezése is a Thaiszok tavaszi ünnepe c. költemény a két héttel korábban publikált Dús lovag násza c. versnek. Míg az utóbbi versben a gazdagság, a pénzesség hatalmát rögzítette a természetes szerelmi érzések fölött, addig e versben olyan átmeneti helyzetet próbált megragadni, amelyről elmondható, hogy ma nem úr a Pénz. Ez a tavaszi
ünnep feltehetően éppen olyan fiktív – nem konkrét élményhez kötődő –, elképzelt látomás, mint amennyire kitalált vízió a Dús lovag násza jelenete. De egyrészt konkrétabb, Budapesthez kapcsolódó, másrészt ismert görög mitológiai elemeket újjáélesztő. Az „új Pán” maszkjában, gesztusaiban fellépő lírai én nem egyszerűen a görög mitológiából lép be a versbe, hanem a költő által már korábbi verseiben átalakítottan. Az eredeti görög mítosz szerint Pán egy nimfa és Hermész (esetleg Zeusz) isten fia, aki az erdők,
vadászok és pásztorok istene. Alakja félig emberi, félig kecskebak, többnyire az arkádiai erdőkben szeretett tartózkodni, kedvelt társai a szatírok és a nimfák voltak, akikkel szívesen mulatozott. A tánchoz, a mulatságokhoz örömmel szolgáltatott zenét kedvelt hangszerével, a pásztorsíppal, a szürinxszel. Pán és Faunus, egyszerűbben szólva faun, a faunok alakjának összemosódása,
azonosítása már a római mitológiában megkezdődött. Ezt az azonosítást vette át és vitte tovább Ady már a század elején a Heinétől örökölt zsidó-keresztény és hellén-pogány világkép ellentétének újjáélesztésével.
Így lesz Ady költészetének egyik meghatározó motívumává már a Még egyszer-korszakában a pogányos görögség szólama. Amelynek érvényesítésében a költő a görög mitológia lényeges vagy árnyalatnyi különbségeire nem ügyel. Így történhetett az is, hogy Pán és Apolló között sem érezte szükségét a megkülönböztetésnek. „Csupa pogányság volt a lelkem” – hírleli 1901-ben
–, mert „Paraszt Apollónak termettem”, akit „Megöltek az evangélisták, / Az életbölcsek, krisztusok”. (A krisztusok mártirja. NN 1901. okt. 24.; l. az AEÖV II.-ben.) „Ez a világ ma itt a Pán világa” – hirdeti az ünnepi köszöntőben. (Farsangi dal. NN 1902. febr. 4.; l. az AEÖV II.-ben.) Lírai énjének görög „eredeztetése” már ekkor egyértelmű és világos irányultságú:
„Én, bús faun, karom kitárom”. Majd: „Pán ébred. E fáradt világra / Egy új világ reszketve készül”. (Vén faun dala. NN 1902. jún. 15.; l. az AEÖV II.-ben.) Az 1905-ös esztendőben pedig már egyik önportréja lesz „Apolló, a faunmezű” alakja, aki „Mámor-gályák utasa”-ként folytatja „Pán-kereső
út”-ját. (Vén faun üzenete. BN 1905. márc. 12.; l. az AEÖV II.-ben.) E vonulatnak lesz különös, újszerű kiteljesítője a Thaiszok tavaszi ünnepe. Az új Pán itt persze már nem egy új pogányság, új görögség hordozója, hanem egy tavaszi ünnep, a természetes érzékiség lobogásának megrendezője, aki síppal, hegedűvel viszi magával föl a hegyre Budapest éji leányait, hogy velük, hogy
számukra a Pénz hatalmát, kényszerét legyőzze. A jelenet mintha valami ókori vázaábrázolásról vagy domborműről lépne elő, ahol Pán a szokásos módon a nimfákkal mulatozna. (Kovalovszky Miklós feltételezése szerint e költemény Ady 1906 áprilisának első felében a Csobánka melletti margitligeti szanatóriumban – ahol nagyváradi ismerősét, Szűts Dezsőt ápolták – tett látogatásának, kirándulásának áttételes élményéből születhetett: EmlAE III. 688.)
A Thaisz, a Thaiszok megnevezés ugyancsak görög, pontosabban hellén hangulatú. Ez a nőalak nem a görög mitológiából, hanem a hellén történeti mondák köréből lép elő. Thaisz volt a neve annak az athéni eredetű görög hetérának, aki elkísérte Nagy Sándor makedón uralkodót a perzsa hadjáratára. A legenda szerint ő vette rá egy lakomán az ittas királyt, hogy perzseltesse fel
Perszepoliszt. Így kívánta megbosszultatni azt, hogy korábban a perzsa Xerxes felégette Athént. Ugyancsak Thaisz volt a neve annak az alexandriai színésznőnek, kurtizánnak, aki szépségével, varázslatosságával és művészetével lázba hozta a város népét, s különös erotikus izgalmat váltott ki a férfiak körében. Róla mint címadó, fiktív, elképzelt alakról írta Anatole France
Thaisz c. híres regényét 1890-ben, amelynek már 1893-ban megjelent az első magyar fordítása. France szerint a sivatagban élő remeték egyik apátja állandó késztetést érez arra, hogy magányából Alexandriába menjen, és Thaiszt megtérítse, az erkölcsi mocsokból a szent életű apácák körébe, soraiba
vezesse. Vállalkozása sikerrel jár, de nagy hírű tettének végrehajtását követően is állandó látomások kísértik Thaiszról, mígnem újra az apácák körébe, a már szentté magasztosuló Thaisz halottas ágyához érkezve döbben rá arra, hogy az ő igazi vágya nem az asszony megtérítése, hanem szerelmének elnyerése volt. Filológiailag ma már eldönthetetlen, hogy Ady versbéli
névhasználatában melyik forrás volt a meghatározó: a hellén monda-e vagy a francia írói fikció. Feltételezhető, hogy egymást erősítően mind a kettő, minthogy a Thaisz névre csupán az éji leány megszemélyesítéséhez volt szüksége. A további részletek egyik történetből sem érdekelték.
