[Debrecen, 1899. okt. 25–26.]
Édes Íllim!
Hát maga édes spiritiszta lett?… Megvallom, csodálkozása közös velem.
És a másik kérdés?… Előbb maga is hisz benne, levele végén pedig megtagadja ezt a hitet…. Látja édes Illim, én, kinek ezer okom van semmiben és senkiben sem hinni, – ezt a hitet, melyet maga olyan könnyen megtagad, szinte erővel plántáltam és őrzöm szívemben… Az igaz, hogy ez nekem <ez> az utolsó mentsváram, a mibe még hinni tudok, vagy hinni – szeretnék.
Azt írja, hogy nem látott mostanában. Én pedig azt hittem, hogy vasárnap este 7 órakor, a Kossúth-u. sarkán magával találkoztam. Roszúl sejtek?
Tegnap este kaptam levelét. A betű-műhelyben egyedül voltam. Végtelenül elszomorított a levél utolsó fordulata. Azután tépelődtem, lehajtottam fejem s végtelen hitványnak tartottam az életet és magam…. Azután írtam meg a mai verset. Most ismét gondolkozom. Talán mégsem úgy van egészen. Talán mégis van egy vágyam… s ezt a vágyat maga keltette életre bennem, édes Illim.
S a sors – minden kegyetlensége mellett – gondol néha ránk.
Ki tudja, ha meg nem tudom, hogy van a világon egy szív, melynek dobbanása egy az enyémmel, – azóta már el nem dobok minden életterhet?…
Lehet, hogy a múlté lennék már azóta.
Áldjam én ezért magát, édes Illim?…
Utolsó levele után félek, hogy maga meg akar fosztani végső hitemtől. Pedig én úgy gondoltam: lesz még becse előttem az életnek. Találkozunk mihamar. És ha maga bátorít, megharczolom én a reám váró harczot s nem kaczérkodom tovább cinikusan az elmúlás eszméjével.
Így gondoltam s még mindig így gondolom.
Igényt<a>elen írásaimból megismerhetett: bennem egy az író és az ember. És annyival különb vagyok a tömegnél, hogyha valaki czélommá lesz, hogy én beváltsam annak a hitét: meg nem gátol benne az ostoba, előítéletes világ semmi hazúgsága!…
Megértett?….
Édes kacsóit csókolja
A. Endre
[Debrecen, 1899. okt. 25–26.]
K: MTAKK K 18/139 – 3 f. (1–2. f.: r-v – 3. f.: r) – 112 x 176 mm – Összehajtott levélpapír – Tintaírás – 4. oldalszámmal – V. I. sorszáma: 6. – Pr.: vétel V. I.-tól 1958.
M: EmlAE II. 267–268. (betűhű) – AEl I. 57–58. (mai helyesírással).
Varga Ilona arról írt levelében, hogy nővéreivel spiritiszta szeánszokra jár, kettőjük sorsának titkait fürkészve. A továbbiakra így emlékszik vissza: „a szellem nem egy ízben arról akart meggyőzni, hogy találkoznom kell Adyval. Ezzel kapcsolatban írhattam neki, hogy hiszem magam is, eljön az idő, amikor megismerkedhetünk. De levelem végén mégiscsak azt mondhattam, hogy ez nem volna jó számunkra, […] Talán még levelezésünk sem helyes dolog.” (EmlAE II. 267.) A hatodik leveléről az okt. 26-i lapban ad hírt Ady.
betű-műhelyben: a szerkesztőségben. Korábban a Versek c. kötetben A mühelyben címmel verset ír, három évvel később Nagyváradon színképet, amely egy újság szerkesztőségében játszódik. A szókép Ady névadó, elnevező hajlamának és képalkotó fantáziájának korai példája.
Azután írtam meg a mai verset: Kihülve c. vers a levelet jelző szerkesztői üzenettel egy napon jelent meg. A verset Varga Ilonának Ady okt. 21-i levelére küldött válasza sugallta (AEÖV I–II. 455.).
bennem egy az író és az ember: Vezér Erzsébet úgy látja, hogy – mivel Varga Ilona a „kisvárosi prüdéria” okozta gátlásai miatt „semmiképpen sem akarja realizálni szerelmét” – „a levelezés folytatása már csak arra való Adynak, hogy olyasmiről valljon, amit versben még nem tud ilyen leplezetlen őszinteséggel kifejezni”, pl. egy mondatban sűrített „ars poetikájáról” (Vezér 59.). Kovalovszky Miklós e mondatban „már itt előre vetítve” látja Ady „életművének alapkérdését”, utalva a megélés és megírás kettős kényszerére, a vers „élet-darab” őszinteségére (EmlAE I. 18–21.; II. 320.; v. ö. Poéta és publikum: AEÖPM X. 23.; Levél Hatvany Lajosnak AEl II. 207.).