39. Ady Endre – Varga Ilonának

K: MTAKK K 18/159. – Képes levelezőlap: „Aczél H. 1902” aláírású vízfestmény (reprodukció?) – egy szegény asszony három gyermekével – 92 x 140 mm – Tintaírás – Szöveg a lap képes oldalán – V. I. sorszáma: 26. – Pr.: vétel V. I.-tól 1958.

Dat.: fpb: Nagyvárad, 1902. jan. 19. – épb: Debrecen, 1902. jan. 20.

M: EmlAE II. 290.

Ady Varga Ilona emlékező soraira válaszol, amelyeket első levélváltásuk harmadik évfordulójára küldött.

Illi a kapcsolat egyoldalúvá válása ellenére is felkereste még Adyt érdeklődő vagy szerencsekívánó soraival (EmlAE II. 291.), „sőt egy évtized múlva is egy-egy jelentősebb irodalmi sikere alkalmából megjelenik halk bánatú gratulációjával a debreceni kislány levele” (AL 76.).

Egy levelét Ady Lőrincné elbeszélése nyomán Térey Sándor (Forrás 1944/3) tartalmilag is ismerteti (közli Hegedűs: AEnn 355.). Illi megnézte Ady A műhelyben c. 1902. szept. 27-én Nagyváradon előadott színképét, s erről számol be neki lelkes hangú levélben: „Tapsoltam, örültem sikerének! Ott ment el mellettem, nem látott, nem vett észre, nem érzett meg. De milyen boldog voltam, hogy ünnepelték!” (EmlAE II. 292.)

Ady számára a különös szerelmi regény már két évvel azelőtt befejeződött. Az új környezet, új élmények Váradon elhomályosították Illi emlékét.

Varga Ilona emlékezésében hatvan év távolából így tekint vissza élete kiemelkedő eseményére.

„Nagyon, de nagyon boldoggá tettek Ady levelei, bennük föl-fölviharzó lelke s a gondolat, hogy fölfogja lelkem melegét, figyel szavaimra, s dalra is késztetem őt. Mégis ott élt bennem egy nagy félelem, hogy az ő elképzelt Illije után kiábrándulna a valóságból, egyszóval, hogy elveszíteném őt. S ez, úgy éreztem százszorta rosszabb lenne annál, hogy még a kezét sem foghatom meg az életben, de leveleiből érezhetem lelkének felém lángolását. Debrecenből való távozásának közeledésével mind erősebbé váló ismerkedési szándéka és törekvése így aztán meghiúsult az én eltökélt akaratomon.

Így tulajdonképpen kapcsolatunknak reális alapja nem volt. Én ismertem őt verseiből, írásaiból, és ismertem látásból is, hallottam hangját, de ő nem ismert engem, csak leveleimből. Ezt a lelki képet pedig Debrecenből való eltávozása után bizonnyal elhomályosította más, hús-vér valóság, a mámor, a csók – aminek, mint ahogy Kíváncsinak írott első válaszában vallja, sokszor rabul esett.

Hogy kapcsolatunk pusztán levélbeli maradt, annak egyik oka volt az is, hogy személyes ismeretségünkkel nem akartam őt jogi tanulmányaiban zavarni. Inkább kértem leveleimben, hogy feküdjön neki a könyveknek, és tegye le vizsgáit, ahogy szülei is szeretnék. Lelki elszakadásához bizonnyal hozzájárult ez is: ahogy elutasította szüleinek ebbeli óhaját – mind Ady Lajos is írja –, még inkább mellőzte az én kérésemet. S ennek legegyszerűbb módja volt – az elhallgatás.

Kapcsolatunk véget ért, de barátságunk emlékét ereklyeként őriztem meg hat évtizeden át.
  Csak a kis kazetta tudná elmondani, mennyi szeretettel és gonddal, féltéssel rejtegettem e drága emlékeket, még a gondolat ellen is, hogy bárki tudomást szerezzen róluk. Mert bármilyen furcsán hangzik, még nővéreim sem olvasták a leveleket. Elgondolásom az volt, hogy végső rendelkezésem szerint majd koporsómba tegyék, s velem együtt eltemessék őket.

Kardos László és Ady Lajos könyvéből tudtam, hogy Kíváncsi személye az irodalomtörténet megoldatlan rejtélye. Kíváncsi ujjak kopogtattak már többször szívem ajtaján, s a bizonytalan nyomok alapján, melyek hozzám vezérelték őket, faggatni próbáltak – így többek között dr. Pass László debreceni evangélikus lelkész és dr. Hegyaljai Kiss Géza debreceni református lelkész, író is –, de én kitértem és elzárkóztam minden kérdés elől, mintha se tudója, se látója nem lettem volna semminek.

Levelezésünkről kis húgomon kívül, aki a poste restante leveleket hozta a postáról, nem tudott senki; gyermekésszel ő jóformán fel se fogta a dolgot; még ha szerelmet gondolt is mögötte, nem tudta, hogy hátterében Ady Endre áll. Ez az emléke egyébként annyira elmosódott, hogy később soha szóba sem került közöttünk. Nővéreim előtt is, kikkel évtizedeken keresztül együtt éltem, titokban volt a kazetta kincse. Amint szívem nem nyílt meg soha senki számára – jóllehet lett volna elég alkalmam a férjhezmenetelre –, a kazetta nem nyílt meg soha senkinek.

Az Adyval való ismeretség kezdetétől naplót is vezettem. Minden lapjára az ő neve került be, s azok az élmények, amelyek lelkemben vele kapcsolatban felrajzottak. De éppen e sok intim és őszinte megnyilatkozás miatt szégyelltem volna, ha naplóm serdülő unokahúgaim kezébe került volna, s ezért e drága könyvet 1938 karácsonyán elégettem. Azóta már sokszor megbántam. Kései vallomásaimnál mennyivel hitelesebbek és pontosabbak volnának azok a régi naplójegyzetek.

Akik e vallomásokat olvassák, bizonyára érdeklődve vagy csodálkozva kérdezik: mit láttam a fiatal Adyban, hogy ilyen rajongással közeledtem feléje, mi ragadott meg benne annyira, s mit vártam tőle?

Mit láttam Adyban? Egy nagy poétának induló szomorú, beszédes szemű, érdekes arcú fiatalembert, akinek vágytam lelki közelsége után. Lelkemet megragadta minden, ami ő volt. Ami benne szép és jó. De legjobban talán mégis az a vers, amit lelkem hozzá küldésekor válaszképpen írt: Áldott a sziv, mely némán szenved / S mégis tud vigasztalni mást.

Amit a legtöbb lány várt volna tőle hasonló helyzetben: a kezét vagy mámorító csókjait – én nem vártam. Ezekre nem gondoltam; azt vártam tőle, hogy majd magasba tör. Ezért akartam belé hitet és erőt önteni. De hogy ily csodálatos üstökössé fog válni, arra nem gondoltam.

Sokan talán csodálkoznak ideális és eszményítő rajongásomon, és csodálkozva kérdik: hát nem tudtam Ady futó szerelmeiről, betegségéről s az alkohollal kapcsolatos szenvedélyéről?

Mindezekről személyesen nem győződhettem meg, hiszen találkozásom nem volt Adyval. De később tudomást szereztem Ady Endre gyengeségeiről. Betegségéről csak később hallottam, úgyszintén arról is, hogy rabja az alkoholnak. Egyébként engem csak az ő lelke és költészete érdekelt. Ezt Ady tudta és érezte még akkor is, mikor már elszakadt tőlem.

Fájdalommal láttam, hogy nem tudok eléggé hatni rá, nincs annyi erőm, hogy megváltoztassam, hogy visszatartsam önmaga pusztításától, és más útra térítsem. Többször elhatároztam, hogy abbahagyom a levelezést, de végleg nem tudtam megtenni. Időnként újra meg újra írtam neki, ha mást nem, egy-egy rövid üdvözletet. Tudtam azonban, hogy ő már nagyon messzire szakadt tőlem, s ezért mindig kértem őt, hogyha néha felkeresem őt soraimmal, már ne válaszoljon. Aztán, talán valamikor a tízes években, a Léda-szerelem korszakában vagy házassága idején, végleg elhallgattam én is. […]

Úgy gondoltam mindig: maradjon mindez az én legbensőbb, szent titkom, kísérjen el halálomig, s ha rámborítják a szemfedőt, – velem együtt sírba szállva lebegjen fölöttem egész életem szerelmének, aranyálmának: Ady Endrének emléke… Meggyőztek azonban, hogy e romantikus elhatározás vétek volna éppen az ő emléke ellen, mert nagy veszteséget okozna az irodalomtörténetnek azzal, hogy megsemmisítené az ifjú, vívódó Ady lelkét feltáró vallomásokat. Átadom tehát őket az irodalomtörténet nyilvánosságának.” (EmlAE II. 295–298.)