MAGYAR TÖRTÉNETI ÉLETRAJZOK


PÓR ANTAL

KESZEI MIKLÓS

13??-1366



A MAGYAR TUD. AKADÉMIA SEGÉLYEZÉSÉVEL
KIADJA A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT

SZERKESZTI
DR. DÉZSI LAJOS

BUDAPEST
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT KIADÁSA
1904

BUDAPEST
AZ ATHENAEUM R.-TÁRSULAT KÖNYVNYOMDÁJA
1904


Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsának támogatásával, az Arcanum Kft. CD-ROM kiadványából.


Címkép: Eperjesi Wittich Károly rajza.[1]


Tartalom

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

FÜGGELÉK.

NAGY LAJOS ADOMÁNYLEVELE KESZŐ KIRÁLYI BIRTOKRÓL MIKLÓS ÉRSEK,
VALAMINT LEUKÓ NEVŰ UNOKAÖCCSE ÉS ENNEK UTÓDAI RÉSZÉRE. 1365. FEBR. 15.

Jegyzetek





I.


Keszei Miklós és a «de Frankló» melléknév. – Keszei származása. – Ifjúkora. – Rokonsága.


2. A GARAMKESZEI TEMPLOM.[2]


KESZEI Miklós, kinek életét megírni szándékozom, ötödik e néven Esztergam főpapjai közt.

A főegyházmegyei névtárban régtől fogva «de Frankló» (Frankói) melléknéven fordul elő, melynek helyessége felől, valószínüleg azért is, mert jeles emlékű Knauz Nándornak volt része az érsekek névsora javított összeállításában, senki se kételkedett – talán az egy dr. Városy Gyulán, ez idő szerint székesfehérvári püspökön kívül, ki midőn még kalocsai kanonok korában a kalocsai érsekek névsorát helyesbítette, Miklósunk, 1356-tól 1358-ig kalocsai érsek neve mellé nem tette a Frankói melléknevet – igen óvatosan. Mert az ugyan kétségtelen a vasvári káptalan 1392. évi följegyzéséből, hogy Kelemenfia János, frankói nemes testvére vagy kisöccse (germanus) volt valamely néhai érsek úrnak,[3] de ezzel koránsincs az mondva, hogy a «néhai» esztergami érsek vala, mivel a magyar birodalomhoz az időtájt öt érsekség tartozott; még kevésbbé, hogy éppen V. Miklós esztergami érsek volt.

A Frankóiak eredetéről Kézai Simon magyar krónikája szerint a következőket tudjuk: III. István király idejében (1161-1173.) jöve Magyarországba egy Gottfried nevezetű vitéz Meissen tartományából, kitől származik Keled fiai: Filep, László és Gergely nemzetsége. Ezen Gottfried ugyanis, ki nemes fiú, tudniillik a Hartfeldi gróf fia vala, a frankfurti gyűlésen, hol császárt kellett választani, lázadást támasztván, mint mondják, a thüringeni tartomány grófját megölte s onnan futással menekülve mint bujdosó jött István királyhoz, kitől ellenségei vissza is követelték. És minthogy István király ellenségeinek vissza nem adta, Németországban ellene számkivetési ítéletet hoztak, s így marada akaratlanul Magyarországban. Kit azután a király sereggel Bosnya fejedelme ellen küldött, kinek legyőzése után a királyhoz visszatérvén, azontúl az vele kegygyel bánik vala.[4] Eddig a krónikás, kinek előadásához nem egy szó férhet, annál nyomósabban, minthogy Gottfriedról hiteles királyi okiratok maradtak reánk, melyek szerint már III. István atyja II. Géza király külföldről (1156. táján) behítta Gottfried és Albrecht vitézeket, nekik Karakó vármegyéhez tartozó két falut, a Sár nevű királyi erdőt, négy erdőőrt, vagyis – mint akkor hítták – erdőóvót (ardót), továbbá a sopronmegyei Locsmánd nevű falut vásárjoggal és helypénzzel, az udvarnokok gyiróti földjét és a Rába mellett fekvő Sárad (Sarud) nevű soproni várföldet adományozta. Atyja ezen adományát 1171-ben II. Géza király a német jövevények részére megerősítette.[5]

Idő folytán e német vendégnépek megszaporodtak és a királyi adományon megosztoztak. Sárad 1262-ben Frank grófnak jutott, ki e birtokát és lakóhelyét magáról elnevezte Franchnawenak (Frankenau), ebből lett Frankló, Frankó, melytől utódai vezetéknevöket kölcsönözték.[6]

Nagy készültségű genealogusunk, Wertner Mór megírta a Frankóiak történetét, és adta a hiányos adatokhoz képest hézagos nemzedékrendét,[7] melybe fölvette Miklós érsekünket is, atyjául Frankói Kelement, testvéreiül Jánost, Mihályt és Jakabot adván. Úgy látszik azonban, atyja származását illetőleg nem éppen alapos combinatióval, ami velünk gyér adatok mellett nem ritkán megtörténik, a miért újabban nézetét megváltoztatta, miként ezt a köztünk megszokott liberalitással velem közölni sziveskedett.

Ezen újabb nézete szerint a vasvári káptalan által 1392-ben említett érsek, ki Kelemenfia János germanusa, Szigeti (de Insula) István, ki 1367-től 1382-ig a kalocsai érseki széken ült. Wertner ezen újabb nézetét készséggel elfogadom, minthogy azt nagyon valószínűvé teszi ugyancsak a vasvári káptalannak 1386. január 20-ikán kelt levele, melyben Frankói András és László fia Frankó, Gyirót és Ombus nevű birtokuk egyharmad részét Frankói Antalnak és Benedeknek átengedik, egyszersmind kötelezik magukat, hogy összes e birtokukra vonatkozó okleveleket, melyek nálok vannak, vagy rokonuk (proximus eorum) néhai István kalocsai érsek kezei közt valának, semmit érőknek nyilvánítják.[8] Nem változtat e nézet helyességén, hogy István kalocsai érseket tényleg Szigetinek nevezték,[9] mert hisz Frankóinak sehol se neveztetik. A vasvári káptalan is csak azt állítja, hogy az érsek germanusa és társai Frankói nemesek. Eltekintve attól, hogy az érsek szent ágostonrendi szerzetes levén, mint ilyen a családi birtokból nem örökölt, nem ritka az eset az időben, hogy két testvért két külön vezetéknéven híttak, ha birtokuk, illetve lakóhelyök, melytől vezetéknevöket rendesen kölcsönözték, nem volt azonos. Mindent egybevetve, igen valószínünek vehetjük tehát, hogy a kérdéses Frankói nem V. Miklós esztergami, hanem V. István kalocsai érsek.

Viszont Wertner dr. azon állításához, hogy V. Miklós. érsek azon barsmegyei nemzetség ivadéka, melyből a Baláni, Sági, Sárói, lévai Cseh családok kiágaztak, hozzá nem járulhatunk, nem mintha ez állítást képtelenségnek tartanók, hanem mert azt eleddig kellőleg megokolva nem találjuk. Valamelyest nyom ugyan a latban, hogy Miklós mint zágrábi püspök 1356-ban megigéri a Hont-Pázmány nembeli Dersfia Tamás fiainak, a Vajdaiaknak, hogy megfizeti azon tizenöt márka denárt, melyekkel proximusa, Sárói Bedefia Péter nekik tartozott;[10] de a «proximus» e helyt, mint többnyire, sógort is jelenthet. Ahhoz pedig, hogy Nagy Lajos király ugyancsak őt a barsmegyei Keszővel megajándékozta, még kevesebb következtetést fűzhetünk, minthogy ez alapon a dunántúli Nagy-Mákfa, Oszkó, Mihálóc stb. birtokok adományából meg azt következtethetnők, hogy a Gerseiek családjához tartozott.

Ellenben Nagy Lajos király barsmegyei adománya után, melyről alább bővebben szólunk, joggal nevezhetjük V. Miklós esztergami érseket Keszeinek, minthogy Kesző birodalmába beigtatták s az kétségtelen birtoka lett. A főpapokat azon időben ugyan még nem volt szokásban birtokaikról nevezni; de ha III. Miklós esztergami érseket dörögdi birtokáról Dörögdinek, IV. Miklóst vásári birtokáról Vásárinak – mint véljük – helyesen nevezzük, joggal hívhatjuk V. Miklóst keszei birtokáról, melyet a királytól új adomány czímén kapott, Keszeinek, annál inkább, minthogy e név közkeletű lett, és azon Keszei Mihály,[11] kit VI. Ince pápa 1359 május 18-ikán nyitrai kanonoknak kinevezett, beigtatását első sorban az esztergami érseknek, már mint Miklósunknak, meghagyván, nem valószínütlen, hogy az érsek atyafia volt.[12]

A VI. Kelemen pápához fölterjesztett és általa 1350 január 28-ikán elintézett szuplikácziók egyikében magyarországi István barát, a hittan mestere a szent-ágostoniak szerzetéből, tehát az imént nevezett Szigeti István arra kérte a pápát, hogy Antalfia Jánosnak a szőllősi plebánia javadalmat adja, melyet ez idő szerint Miklós, melléknéven Abbis nyitrai választott püspök elfoglalva tart.[13]

Némi nehézséget okoz, hogy 1350 január 28-ikán Miklós már nem választott nyitrai, de kinevezett zágrábi püspök volt, az így megüresedett nyitrai püspökséget pedig ugyanegy napon, 1350 január 11-ikén tudniillik, maga a folyamodó nyerte el. De ezen a nehézségen áteshetünk ama nem kifogásolható fölvéttel, hogy a folyamodás sokkal előbb érkezett a pápai kanczelláriába, mely azt jelen alakjába megrövidítette és elintézés végett a pápa elé terjesztette.

Sokkal nagyobb nehézséget okoz, hogy az Abbis szó előttem ismeretlen. Úgy tetszik se nemzetségi, se családi, se valamely illetőségi helyről kölcsönzött, hanem ragadványnév, melynek azonban jelentősége a rendelkezésemre álló szótárakban (Du Cange, Migne, Bartal) elő nem fordul. Legközelebb áll hozzá az Abbicomes, mely név alatt azon világi urakat (comeseket) értették, kiknek a királyok apátságokat s egyéb egyházi javadalmakat «in commendam», mint akkor mondták, adtak. Hanem ezen «vulgo» (cognomen), hacsak átvitt értelemben nem, Miklós urra nem illik. Abis a. m.habes (nesze neked, van neked) pedig annyira alszerűnek látszik, hogy pápai suplicatióba nem illő.


3. ZÁGRÁB PECSÉTJE.[14]



4. ESZTERGAM VÁRA.[15]


Valamint származásáról, úgy Keszei Miklós ifjúkoráról nem sokat tudunk. A mit tudunk, azt főleg Nagy Lajos királynak 1365 február 15-ikén kelt, keszei adományát megerősítő jeles alakú leveléből tudjuk.[16] E levelében előadja Nagy Lajos király, hogy kedvelt híve, Miklós esztergami érsek és örökös ispán, udvari kanczellár előtte megjelenvén, négy okiratot mutatott föl: egyet néhai (Szécsenyi) Tamás országbirónak, a barsmegyei Keszőre vonatkozó itélőlevelét, továbbá három egybehangzó kutató levelet az esztergami, a budai káptalantól, nemkülönben a garam-szent-benedeki konventtől, ugyanazon birtokra vonatkozókat, esedezvén, hogy azokat s az azokban foglaltakat jóváhagyni, és részére, valamint Leuko nevű unokatestvére (fratris sui patruelis), nemkülönben ennek Tamás és Mihály fiai és örökösei részére jeles alakú levélben átiratni s új pecsétjével megerősíteni méltóztassék. Nagy Lajos király ezen leveleket átiratta. E szerint Tamás országbiró és sárosi ispán Budán, 1351 augusztus 1-én (szent Jakab apostol nyolczadán) kelt, imént érintett levelében emlékezetül hagyta, hogy Miklós zágrábi püspök a király szine elé járulván és előadván hűséges szolgálatait, melyeket gyermekségétől fogva (ab evo sue infancie), kezdetben Károly királynak, azután Nagy Lajos királynak szakadatlanul végzett, oldalától nem távozván, fölkérte tőle a barsmegyei Kesző (Kezew) nevű királyi birtokot a maga, nemkülönben kisöccsei, Lőrincz testvére fiai Mihály és János, azonképpen Erzsébet nővérének János nevű férjével nemzett Péter nevű fia és ezek maradékai részére. A király hajlott a zágrábi püspök esedezésére, és mert a szokásos törvényt is megtartani szokta, átküldé az esztergami káptalanhoz Czudar (Zwdor) György apródját levelével, hogy a helyszinére menvén, a szomszédokat egybegyűjtvén, a birtokot megjárják, a régi határdombok mellé ujakat állítsanak, és ha ellenmondás nem keletkeznék, abba a püspököt és elősorolt kisöccseit beigtassák. Ha pedig ellenmondók találkoznának, azokat eléje, a király személyes jelenléte elé idézzék. A király embere, Czudar György az esztergami káptalan bizonysága mellett, mely e ténykedéssel István nevű javadalmas papját (praebendariusát) bízta meg, a király parancsát teljesítette és a mondott birtokot, Keszőt tudniillik, a püspöknek és kisöccseinek új adomány czímén, ellenkezésre nem akadván, átadta örök birtoklásra. De miután a beigtatás megtörtént, megjelenék (Vásári) Miklós esztergami érsek András nevű tisztje és a szőllősi, azonképpen a csejkői jobbágyok, kik urok, az érsek nevében tiltakoztak az új határok felhányása ellen, elsőben mintegy hatvan holdnyi földrészen, mely éjszakról két út közt terül el, nemkülönben egy másik földrészen, mely a csejkői úton két határdomb közt fekszik. Ez okból az érseket a zágrábi püspök ellen törvénybe kellett idéztetni, hogy ellenmondását, tiltakozását megokolja. Ismételt halasztás után a tárgyalás 1351 augusztus 1-én indult meg. A pörös felek, az esztergami érsek és a zágrábi püspök személyesen jelentek meg az országbiró előtt, de csupán azért, hogy békés kiegyezésöket bejelentsék. Vásári Miklós esztergami érsek megismerte, hogy a kérdéses birtokot a király jog szerint elajándékozhatta a zágrábi püspöknek és kisöccseinek, a miért a kifogásolt földrészeket úgy a maga, mint egyháza nevében átengedte.[17]


5. NAGY LAJOS MÁSODIK NAGY PECSÉTJE.[18]

A három kutató levél közűl, minthogy egyértelműek és egybehangzók valának, Nagy Lajos jeles alakú privilegiumában csak egyet vett föl, az esztergami káptalanét. Szokásos módon szóról szóra ismétli Nagy Lajos király Budán 1351 április 29-ikén kelt parancsát, hogy Keszőt járják meg és a birodalmába vezessék be a megadományozott püspököt is kisöccseit. A káptalan kiküldötte Czudar Györgygyel egyetemben május 3-ikán teljesítette a király parancsát, és jelentését május 7-ikén írta meg. Minthogy e jelentés az országbiró levelével szemben ujat nem tartalmaz, bővebben nem foglalkozunk vele. Ezek után Nagy Lajos király általános[19], de meleg kifejezésekben magasztalván Miklós érseknek körűle szerzett érdemeit, minden időben kimutatott hűségét, Kesző királyi birtokot, melyhez emberemlékezet óta a király joga kétségtelen, édes anyja, özv. Erzsébet királyné hozzájárúlásával, a főpapok és főurak tanácsával újból Miklós érseknek, Leukó unokaöccsének és utódainak adja, s egyúttal kiveszi Léva vára és várnagyának joghatósága alól, miről újabb kettős pecsétjével megerősített jeles alakú levelét megiratta. De mert Miklós érsek, mint királyi kanczellár, a jelzett kettős pecsét őre, nehogy ebből gyanú támadjon és a privilegium valaha kétségbe vonassék, elrendelte a király, hogy nagy pecsétje mellé titkos kerek pecsétje is, melyet egy más Miklós, a királyi titkos jegyző őrizett, szintén az oklevélre függesztessék. Kiadta pedig a levelet maga Keszei Miklós érsek mint kanczellár. Következnek záradékul a főpapok és világi főméltóságok nevei.

Nagy Lajos király ez okiratából ismerjük Miklósunk rokonságát. Van egy fivére: Lőrincz s ennek két fia: Mihály és János; van egy Erzsébet nevű nővére, kinek férjét Jánosnak, fiát pedig Péternek híják. 1351-ben ezeket nevezte örököseinek Keszőben, mig 1365-ben örökösei ugyanott atyja testvérének fia: Leukó és ennek gyermekei: Tamás és Miklós. Némi föltünést okozhat, hogy ez időben, 1365-ben tudniillik, az érsek közelebbi rokonai mellőzésével, távolabbi rokonainak kedvez, minthogy föl nem tehető, hogy amazok rövid másfél évtized alatt mind elhaltak volna. Megfejthető azonban Miklós érsek ezen eltérése eredeti szándékától, ha föltesszük, hogy édes testvéreit és maradékait a mákfai, ata-gyarmati, vagy a tárnok-lőrinczházi birtokokban, melyeket utóbb kapott a királytól, helyezte el.

Kiérzik mindebből, hogy Miklós érsek közepes módban levő nemes családból származott, a miért kora ifjúságában királyi szolgálatba lépett, kétségkívül mint íródeák a királyi kanczelláriák valamelyikébe. Itt szerezte meg a folytonos gyakorlatban azon tudását, mely őt arra képesítette, hogy mint királyi titkos kanczellár, azután mint alkanczellár, végre mint udvari főkanczellár szolgálhassa a közügyet s annak elvégre vezérlő férfiává alakuljon. Hogy önképzése végett valamely külföldi egyetemet látogatott volna, azt helyzete sem engedte meg, a miért a pápa, midőn zágrábi püspöknek kinevezte, sablonszerűen dicsérte ugyan különböző erényeit, érdemeit, de tudományos készültségéről említést nem tett. Miklós erényei és érdemei közül valóban kimagaslik kötelességtudása, hűsége a királyhoz, erélye és hazafisága. Ezekkel nyerhette meg Telegdi Csanád érsek jóindulatát és – a mi Szécsényi Tamás országbiró leveléből kiolvasható – Vásári Miklós barátságát, kik a hazafias pártnak (így kell azt neveznünk!) megalkotói és vezérei valának.

Hosszú belküzdelem és sokféle, nem ritkán idegen befolyás után elvégre Biharból indult ki az irány, mely világos tudatában volt annak, hogy vissza kell térni az Árpádok politikájára, idegen behatás mellőzésével az ország integritását helyreállítani s azon lenni, hogy Magyarország a magyaré legyen. Mert elindultak ugyan ez irányban már régebben a Debreczeniek, Köcskiek, Lipócziak, Laczkfiak, de a király származására olasz, a királyné lengyel lévén, a beszivárgott olasz, német, lengyel, cseh befolyást mellőzni nem tudták. Hisz a nádori és esztergami érseki széken, a püspökök és országnagyok közt olaszt, lengyelt, németet és csehet találunk fölös számmal. E magyar politikának Nagy Lajos király koronázásánál Telegdi Tamás esztergami érsek és Geletfia Miklós nádor adták határozott kifejezést, midőn a megkoronázott ifjú király uralkodása czéljául az ország integritása helyreállítását tűzték ki.[20] Távoztatni mindent, a mi nem országos érdek, idegen befolyást, nyugati politikába való beavatkozást elodázni, egyedül csak a haza javát tartani szem előtt: ezt tüzték föladatokul a hazafiak, kiknek élén Telegdi Csanád halála után Geletfia Miklós nádor és Vásári Miklós esztergami érsek s ezek elhunytával Kont Miklós nádor és Keszei Miklós érsek állottak. Istápolták őket, a mennyire kivehetjük, Garai János veszprémi püspök, Garai Miklós mácsai bán, Kanizsai István zágrábi püspök, az Oslok, Lackfiak, Geletfia nádor fiai, a Czudarok és számosan mások kivált az ifjabb nemzedékből, kik hiven összetartottak, ha politikai programmjok megvalósítása került szóba; de egyébkor se hagyták el egymást, ha előmenetelök úgy kivánta, mert nem lehet őket oly önzetleneknek tartanunk, kik midőn életöket, véröket és vagyonukat föláldozták a haza javára és a király érdekében, fáradozások és érdemeik jutalmát másoknak, főleg kapzsi idegeneknek engedték át.







II.


Keszei Miklós királyi kápolnai ispán és titkos kanczellár. – Esztergami prépost. – Nyitrai püspöksége. – Olaszországi tartózkodása. – Gazotti Ágost és a zágrábi káptalan. – A zágrábi káptalan küzdelme Medvevár birtoklásáért. – A Baboneg Istvánnal kötött szerződés.

Keszei Miklós előtérbe lépett, midőn Kőszegi Vida nyitrai püspök avignoni 1344. évi követsége alkalmából kegyvesztetté lőn, elvesztette a királyi kápolnai ispánságot és titkos kanczellári méltóságot, melyet Keszei Miklós nyert el,[21] valamint midőn Vida püspök halálával VI. Kelemen pápa Vásári Miklós esztergami prépostot 1347 május 23-ikán nyitrai püspöknek kinevezte. Az esztergami prépostság ez alkalommal megürült, de az akkor divott szokás szerint, lemondani róla, illetve jövedelmeiről a kinevezett püspöknek nem kellett előbb, mígnem püspökké szenteltetett. Vásári Miklós fölszenteltetésével nem sietett, négy évvel utóbb mint esztergami érsek szenteltette magát püspöknek. Nagy Lajos kérelmére (ne mondjuk: sürgetésére) a pápa ugyan már 1350-ben megengedte neki, hogy püspökké szenteltesse magát, de még egy félév mulva is úgy találjuk, hogy csupán megerősített és nem fölszentelt érseknek czímeztetik.[22] Egyéb eddig birt javadalmait nem is adta föl, csak az esztergami prépostsággal tett kivételt, melyet Keszei Miklósnak legott átengedett vagy merő barátságból, vagy nagybátyja Csanád érsek, lehet Lajos királynak óhajtására, s így esett, hogy 1349 elején már Keszei Miklóst találjuk esztergami prépostnak,[23] s egyúttal királyi kápolnai ispánnak, mely hivatalát még 1350 február 13-ikán, mint választott és megerősített zágrábi püspök is viselte.[24]

Tehát ketten, Vásári és Keszei Miklós osztoztak Vida püspök örökében. Egyébiránt nyoma van, hogy Keszei Miklós esztergami préposttá történt kineveztetése előtt élvezte már a szőllősi plébánián kívül az esztergami és egri káptalanok egy-egy kanonoki javadalmat.[25]

Az okiratnak, melyet Tatamér székesfehérvári prépost és alkanczellár 1349 deczember 9-ikén adott ki,[26] igen sajátságos záradéka van, melyben a többi közt az foglaltatik, hogy az esztergami és kalocsai érseki, nemkülönben a zágrábi püspöki székek nincsenek betöltve, Keszei Miklós nyitrai választott és megerősített püspök, Vásári Miklósnak pedig nyoma sincsen. A dolog úgy történt: midőn Piacenzai Jakab zágrábi püspök 1348 október 16-ikán elhunyt,[27] Vásárit szemelték ki utódjának Zágrábba, Keszeit pedig püspöknek Nyitrára; de Vásári kinevezése Zágrábba meg nem történt még, midőn Harkácsi István kalocsai érsek (1349 szeptember előtt),[28] bekövetkezett halálával ez a szék szintén megürült. Utódjául tehát ismét Vásárit szemelték ki, ki is nevezte volt a pápa, miközben Zágrábba Lackfi Dénes knini püspököt helyezte át. De Kalocsa is csak közbeneső rövid állomása volt Vásárinak. Mint föntebb Tatamér leveléből láttuk, 1349 deczember 10-ikén már az esztergami érseki szék is üresen állott. Vásárit tehát Kalocsáról Esztergamba helyezték át, Lackfi Dénest Zágrábból Kalocsára, Keszei Miklóst Nyitráról Zágrábba, Nyitrára pedig kinevezték Szigeti István ágostonrendi szerzetest, a theologia mesterét, kiről e tanulmányunk során megemlékezénk. Mindez egy napon, 1350 január 11-ikén történt.[29]


6. AVIGNON.[30]


Nyitrai püspöki székét Keszei Miklós aligha foglalta el. Elsőben mert püspöknek még nem vala fölszentelve, aztán mert az időben, midőn a nagy halál is borzasztóan dúlt hazánkban, hivatalos teendőkkel, melyek a visegrádi királyi udvarhoz kötötték, szerfölött el lehetett foglalva. Mint a királyi kápolna ispánja a királyi levéltárnak volna az őre, élén állott nem csupán a királyi kis kanczelláriának, hanem egyúttal elnöke volt a vele egybecsatolt törvényszéknek, mely igen sok ügyben itélkezett. Tatamér székesfehérvári prépost és királyi alkanczellár halála után pedig nemcsak ennek helyét foglalta el a királyi nagy kanczellária élén, hanem egy darabig végezte a titkos kanczellár és a királyi kápolnai ispánság teendőit is, mivel utóda a titkos kanczellárságban, László császmai prépost, a Geletfia Miklós nádor fia még külföldi tanulmányait végezte, a miért vele mint titkos kanczellárral 1353 előtt nem találkozunk.[31] Mindehhez járult, hogy a király második hadjáratára készült Nápoly ellen, melyre Keszei Miklós zágrábi püspöknek, mint a királyi iroda igazgatójának, el kellett urát kisérnie.[32] Találkozott is munka számára bőségesen.


7. VISEGRÁDI ROMOK.[33]


Nagy Lajos király 1350 április 18-ikán indult el Zengből egy gályán és nehány bárkán Apuliába. Nyolczad napra kikötött Ortonában. Aztán hosszabb ideig kényszerült Barlettában időzni, míg hadai számára a szükséges költség utána érkezék. Barlettában fogadta olasz hiveit is, kik azért sereglenek köréje, hogy jutalmokat vegyék a végzett szolgálatokért, kiállott szenvedésekért, kárpótlást elkobzott javaikéit. A zágrábi püspök fogalmazta az adományos leveleket. Segítségére volt Orsillo Minutulo nápolyi kanonok, ugyanaz, ki a meggyilkolt Endre siciliai király tisztes eltakarításáról gondoskodott. Együtt serénykedének a királyi levelek kiállításában, mert Nagy Lajos király mindenki iránt nagylelkűnek mutatkozott.[34]

Keszei Miklós ezen olaszországi tartózkodása arról is nevezetes, hogy Olaszországban, Aversában szentelték föl püspöknek. Nagy Lajos király, mielőtt ezen második nápolyi útjára elhatározta magát, 1350 elején követeül küldötte Avignonba Jägerndorfi Pál nyitrai főesperest, hogy meggyőződést szerezzen, ha vajjon a Boulognei Guido biborossal kötött békepraeliminarék, betöltése remélhető-e? Ez alkalommal egyebek közt arra is kérte a pápát: engedje meg, hogy Vásári Miklós és Keszei Miklós választott főpapok püspökké szenteltethessék magokat. VI. Kelemen pápa nemcsak készséggel hozzájárult a magyar király e megkereséséhez, megengedvén a választott zágrábi püspöknek, hogy az által szenteltethesse föl magát, a ki által neki tetszik, hanem még azon kedvezményben is részesítette, hogy négy kanonokot nevezhessen ki káptalanába.[35] Sietett élni ez engedelemmel Miklósunk, midőn magát Aversában püspöknek szenteltette.[36] Minthogy pedig az ostromlott Aversa kapui 1350 augusztus 3-ikán nyíltak meg Nagy Lajos előtt és ugyanő ugyanazon évi szeptember 17-ikén már távozott Apuliából,[37] ez időközben történt Miklós zágrábi püspök fölszentelése. Hogy ismét Nagy Lajos király kiséretében tért vissza Rómán át Magyarországba, arra a királynak útjában kiadott okirataiból vonhatunk következtetést. Október 25-ikén érkeztek haza.

Valamint érdemeül tudhatjuk be Keszei Miklósnak, hogy mihelyt tehette, püspökké szenteltette magát, úgy fényes derűt vet jellemére, hogy noha országos viselt tisztjénél fogva a királyi udvarban kellett tartózkodnia és vajmi ritkán időzhetett káptalana körében, kiváló gondja volt székesegyházára, hogy az lelkiekben és anyagiakban egyaránt ne csak csorbát ne szenvedjen, de sőt gyarapodjék.


8. BARLETTA.[38]


Erre nézve egyúttal korfestő adatokkal szolgálhatunk. Gazotti Ágost, a szentéletű zágrábi püspök (1303-1322) szigorú rendet szabott a székesegyházában végzendő istenszolgálatra és a káptalani tagoknak abban való részvételére nézve. E szabály magát a püspököt is lekötötte, elrendelvén, hogy nyolczan, az egyház legfőbb méltóságai egymást hetenkint fölváltsák, énekeljék a székesegyházban a nagymisét, úgymint: a püspök, a zágrábi prépost, az olvasókanonok, a kántorkanonok, a császmai prépost, a dubiczai és kamarczai főesperesek. Az utánok következő főesperesek és a kincsőrző kanonok a szentmisénél mint diakonusok (szerpapok) segédkezzenek a püspök úrnak és nevezett idősb kartársaiknak; subdiaconusokul vagyis alszerpapokul pedig a többi (mester-) kanonokok működjenek. Az istentiszteleten mindenki jelen legyen, és ha valaki helyes mentség nélkül elmaradt a hajnali zsolosmáról (matutinum), miséről vagy vecsernyéről, sőt káplánja vagy klerikusa által se helyettesíttette magát, azt megbirságolták egy félmércze, vagyis egy nyolczad köböl bor erejéig, melyet a szegényebb papok közt osztottak ki.[39]

Miklós püspök állásánál fogva is kitérhetett volna e szabály elől és kellő mentséget talált volna abban, hogy országos tisztsége miatt székhelyén nem lakhatik. De ő ily példát adni nem akart attól való félelmében, hogy csakhamar követőkre fogna találni.[40] Nehogy tehát kevésbbé érdemes pap által helyettesíttessék, a mi tekintélye kárával járt volna, kinevezte a Keresztelő Szent-Jánosról nevezett zágrábi egyház első plébánosát és utódait püspöki káplányoknak (in nostrum specialem capellanum) azzal a kötelezettséggel, hogy az istentisztelet méltóságát szem előtt tartván, a hetességben őt helyettesítsék. Miből világosan kitetszik, hogy elődje, Gazotti szigorú rendelkezését nem csupán helyeselte, hanem méltóan megtartatni kivánta.[41]

A zágrábi káptalan (és hozzá tehetjük: az ország összes káptalanjai) statutuma (rendelete) az egyház díszét és jövedelmeit négyrendbeli jótevőinek köszönte. Ezek elseje a mindeneket alkotó isten, ki a tizedet rendelte (már az ó-szövetségben) a papok számára; másodsorban állanak – úgymond a statutum – a pápák, kik búcsúkkal tisztelték meg az egyházat; harmadsorban a magyar királyok, kik szabadságokkal és előjogokkal látták el a püspököket és káptalanokat; negyedsorban ugyanazon királyok és engedelmökkel némely nemesek, kik fekvőségeket és javadalmakat adtak az egyháznak. Mind e kedvezmények közt legtöbbre becsülték az egyháziak a tizedet, nem csupán azért, mert azt egyenesen az Istentől kapták, hanem valószínüleg azért is, mert begyüjtése aránylag kevesebb fáradságba került, habár a tizedszedés is sok vesződséggel, kellemetlenséggel és botránkozással volt egybekötve; hisz a népek soha se szerettek adózni, a tizedet pedig fölöttébb terhes adónak tartották, mely kijárt a bárányok-, kecskék- és méhekből, megvámolta a buzát, rozsot, zabot, árpát, kölest és minden más élést (bladum), nem különben tizedet fizettek a bor után is, valamint az egyéves s ezeknél kisebb sertések után.[42] Innen van, hogy a zágrábi papság minden alkalmat fölhasznált, hogy jövedelme e legbővebb forrását bánok és királyok mentül szigorúbb rendeleteivel magának biztosítsa. Az első, ki e szívességet a zágrábi egyháznak megtette, Mick bán volt az Ákosok nemzetségéből. A bán levelét aztán Visegrádon 1328 április 10-ikén jóváhagyta I. Károly király; legújabban pedig (Budán, 1351 április 11-ikén) Keszei Miklós püspök kérésére, Nagy Lajos király, ki nagyobb kényelem kedvéért elrendelte, hogy a tizedszedést legott sz. István király ünnepe (augusztus 20.) után megkezdhetik, valamint hogy tizedét tartozzék minden ember 30-40 nap alatt leróni. Megjegyezni kívánom még, jóllehet ez észrevételemnek nagy fontosságot nem tulajdonítok, hogy Nagy Lajos király e levelében magát csupán Magyarország királyának és nem egyúttal Dalmát-, Szlavon- és Horvátország királyának czímezi.[43]

Anjouházi királyaink mindenkor nagy jóindulattal viseltettek Zágráb városa, főképpen a szent László király által alapított székesegyháza iránt, annak jogait, fekvőségeit és jövedelmeit különös pártfogásukban részesítvén. I. Károly király, hogy a mondott egyházat a pereskedés kellemetlenségeitől megóvja, egy egész évre külön királyi emberét bocsátotta a zágrábi egyház rendelkezésére, ki a székesfehérvári káptalan bizonysága mellett birtokait újból meghatárolja (1328 május 1.). Ez meg is történt, a mint hogy erről a székesfehérvári káptalan ugyanazon évi augusztus 1-én kelt leveléből értesülünk. – Midőn 1333 július 11-ikén I. Károly király Zágrábon átutazott, hogy Endre fiát, a kiszemelt szicziliai királyt Nápolyba vigye, megkérte őt az akkori zágrábi püspök, méltóztassék az érintett határjárási okiratot jóváhagyni. A király teljesítette e kérelmet, átiratta a határjárási okiratot, de nem jeles alakú levélre; ezt – úgymond – csak azután teendi, ha Mick bán a kérdéses határjárást pontról pontra át fogta tanulmányozni és rendben levőnek találni. – Nyoma nincsen, hogy Mick bán a király e meghagyását teljesítette, mindazonáltal Keszei Miklós püspök a király elé járult és kérte, hogy a mondott határjárást helybenhagyván, I. Károly király 1333. évi levelét privilegiumos alakban erősítse meg. Nagy Lajos király készséggel engedett kedves főpapja és alkanczellárja kérésének, és atyja imént jelzett, harmadik és utolsó pecsétjével ellátott levelét, anyja és a főurak helyeslése mellett, jeles alakú levelébe átiratta és kettős pecsétjével megerősítette. Minthogy azonban a királyi kettős pecsét őrizete a kérelmező Miklós püspökre mint alkanczellárra volt bízva, nehogy e miatt kétségbe vonják vagy csak gyanusítsák is annak származását és érvényességét, ugyancsak édes anyja és az országnagyok tudtával elrendelte, hogy az ő pecsétje mellé özvegy Erzsébet királyné pecsétjét is függesszék. (1352 február 11-ikén.)[44]

Medvevár a Zágrábon innen a Szávához leereszkedő hegység egyik tekintélyes ormán épült, hol romjai manap is láthatók. Építették pedig ez erősséget közösen Fülöp zágrábi püspök és a zágrábi káptalan saját költségükön, saját területükön, IV. Béla király engedelméből a végre, hogyha hasonló csapás érné az országot, mint a tatárjárás, legyen hova rejteni az egyház kincseit. Fülöp püspök a Churla vagyis Türje nemzetségnek volt ivadéka.


9. ERZSÉBET KIRÁLYNÉ NAGY PECSÉTJE.[45]


A királyi udvarban mint IV. Béla király játszótársa növekedvén, csakhamar a királyné kanczellárja lett, a zágrábi káptalan pedig megválasztotta püspökének, jóllehet még nem érte el kánonszerű harminczadik életkorát; később, 1262-ben előmozdították az esztergami érseki székre. Midőn Fülöp átment Esztergamba, nyilván az ő megegyezésével IV. Béla király átvette ideiglenesen Medvevárt. Ugyanis nem szerették királyaink, ha magányosok kezén várak voltak. Medvevár ez alkalommal a királyok, illetve a tót herczegség bánjai birtokában maradt IV. László koráig, ki azt 1273-ban visszaadta törvényes birtokosának, a zágrábi egyháznak, mely aztán mintegy husz évig békés birtokában maradt, mígnem várnagya hűtelenül III. Endre királynak, vagy talán csak Morosini Albertnek, a király nagybátyjának és Tótország herczegének kiszolgáltatta. A vár elveszte sok zaklatásnak lett szülőanyja. Morosini Albert maga is idegen levén, két velenczei nemesre, mint várnagyaira, bízta Medvevárát, kik a káptalant zaklatták a végből, hogy a várat ellássa eleséggel. Mihály püspök a Bő nemzetségből, ki közben a főpásztori széket elfoglalta s igen kardos főpap volt, viszont röviden meghagyta káptalanának, hogy tagadja meg a várnagy követelését, minthogy az egyház senki fiának sem adófizetője. És hogy szavának súlyt kölcsönözzön, ostrom alá fogta Medvevárát. III. Endre királynak kellett közbevetnie magát, ki azzal engesztelte meg a vitéz főpap méltó haragját, hogy Garics és Gerzencze megyéket bízta kormányára. Nem sokára azután Baboneg unokái: István, Iván és Rados goricziai ispánok kezére került vétel útján Medvevár.


10. III. ENDRE EZÜST DÉNÁRJAI.[46]


A megölt olasz várnagy testvére, Morusto Márk, zágrábi kanonok adta el azt nekik. Nagy nyugtalanság szállotta meg e miatt Gazotti Ágoston püspököt, és mert nem látott más menekvést, megkérte a Budán, 1308 június 24-ikén tanácskozó magyar püspöki kart, hogy járna közbe a medvei vár visszaszerzése végett a szent-széknél. Ráállottak kérésére és nem sokára azután, midőn szeptember 29-ikén Fra Gentile biboros és szentszéki követ Zágrábba érkezett, az ő jelenlétében Ágoston püspök megkérte a Babonegeket, szolgáltassák neki vissza Medvevárát, ő hajlandó az összeget, melyet érte Márk kanonoknak fizettek, megtéríteni.


A ZÁGRÁBI SZÉKESEGYHÁZ.[47]


A Babonegek azonban ez idő szerint nem adhattak helyt a püspök kérésének, a miért az ügylet a püspök tiltakozásánál tovább nem haladt. Végre, hogy Baboneg Istvánt Tótország bánjának kinevezték, saját lelkiismeretétől nyugtalanítva – mint nagy ravaszul mondá – levelet írt a zágrábi káptalannak, melyben hajlandónak nyilatkozott visszaadni a medvei várat, mihelyt megfizetik nekik a pénzt, melyért Márk kanonoktól a várat az egyház nevében kiváltotta. Egy hónapos határidőt adott a káptalannak válaszadásra, nyilván azon feltevésben, hogy az nem képes a kivánt jelentékeny összeget ily rövid időn megfizetni. Jól van; ő ez esetben is áll szavának, elvben már most átadja az egyháznak elvitázhatatlan tulajdonát; míg azonban pénzt nem lát, őrizni fogja a mondott várat nem a maga, hanem a zágrábi káptalan nevében, mint az egyház tisztviselője, várnagya; viszont az egyház kötelességévé teszi, hogy immár saját vára föntartásáról gondoskodjék. Szükséges pedig erre évenkint ezer köböl bor, ötszáz köböl szemes jószág és negyven márka dénár. Mind erre ismét egy hónap megfontolási időt engedett; ha pedig a káptalan nem fogadhatja el ajánlatát, küldje vissza levelét. A káptalan felült a ravasznak és nyakra-főre elfogadta föltételeit (1313).


11. GENTILIS CZÍMERE.[48]


A teher nem volt csekély, a fölvállalt kötelezettség betartása bajjal járt. Meg is átkozta a káptalan Medve várát és a Baboneg Istvánnal kötött szerződést. Késő bánat ... A Babonegek míg csak hatalmon valának, kezökben tartották a várat és követelték az egyházon föntartása költségeit. Csak miután 1323-ban Babonegék I. Károly király ellen föllázadtak, de a Gut-Keled nemzetségbeli Amadéfia Miklós, a Felső-Lindvai Bánfiak őse leverte őket és váraikat elfoglalta, került Medvevár a király, illetve megint csak tótországi bánjai kezére. Ekkor a káptalan azon volt, hogy kimutassa, miszerint Medvevár jogos birtoka; de mert e fáradsága veszendőbe ment, legalább a vártartási költségek alól akart menekülni. I. Károly uralkodása alatt ennyire se jutott, hanem mikoron Nagy Lajos lépett atyja örökébe, a zágrábi prépost panaszt emelt az alig megkoronázott ifjú király előtt, hogy a medvei vár föntartására borban, eleségben és pénzben igen megsarczolják az ő káptalanát. A korán érett ifjú király, ki már ekkor (1342 deczember 14-ikén) hangsúlyozta véduri jogát Magyarország egyházai fölött, megbotránkozva hallotta ezeket és legott meghagyta Mick, tótországi bánjának, hogy ne terhelje hasonlókkal a zágrábi egyházat. Tiz év mulva végre, 1352 február 10-ikén Keszei Miklós zágrábi püspök és királyi alkanczellár kérelmére föntebbi levelét az anyakirályné és főurak kedvezésével jeles alakú levélben is megerősítette és kiadatta, s azt épp úgy mint az előbbenit, nehogy Miklós püspök mint alkanczellár s a királyi nagy pecsét őre gyanúba keveredjék, a királyné kettős pecsétjével is megerősíttette.[49]


12. GENTILIS ARCZKÉPE.[50]

Világosan látható az előadottakból, még inkább az alább előadandókból, mekkora tiszteletben és mily nagy kegyben állott királyánál Keszei Miklós, zágrábi püspök, a mit nem csupán ragaszkodása és hűsége által érdemlett meg, hanem azon élénk kötelességtudása, törhetetlen erélye, becsületessége és buzgósága által is, melyet mint főpap és kanczellár feltüntetett.







III.


Nagy Lajos nápolyi hadjárata. – Nápolyi Johanna pere. – A nápolyi háború. – A politikai helyzet Magyarországon. – Keszei szerepe. – Hadjárat a litvánok ellen.

A magyar Anjouk királyi házának az örökösödési pragmatika értelmében teljes joga volt a nápolyi trónra. I. Károly magyar király ugyanis elsőszülött és egyetlen fia volt Martell Károlynak, ki trónörökös korában meghalt. Hogy még sem ő lett a király Szicziliában, hanem Róbert nagybátyja, megfejthető abból, mert Sziczilia is, de főleg Magyarország, melynek trónját I. Károly követelte, a XIV. század elején egész embert igényelt királyául. Miután azonban Magyarországon a rend helyreállott, a trón megszilárdult, s Erzsébet királyné több fiúval ajándékozta meg férjét: I. Károly jogigényeit érvényesíteni annál inkább törekedett, minthogy Róbertnek Sziczilia királyának fiutóda még atyja életében elhunyt és csak két leányt hagyott maga után Giovannát (kit Johannának is nevezünk) és Máriát. E fölött ismételve összekülönböztek a magyar és szicziliai udvarok, kivált mert Róbert király öccsei és kisöccsei, a tarantói és durazzói herczegek is vágytak a trónra. Végre abban egyeztek meg, hogy I. Károly magyar király fiai feleségül veszik Róbert nápolyi király unokáit, Giovannát és Máriát, első sorban András herczeg Giovannát, és oly szerződést kötöttek, mely mindenképpen biztosítani látszott a magyar királyfiak szicziliai trónöröklését. Azonban e gondos előrelátást kijátszotta a rideg való. Máriát, az ifjabbik herczegnőt, alattomos úton feleségül vette Durazzói Károly herczeg, Andrást pedig felesége, Giovanna bűnrészessége mellett meggyilkolták Aversában.[51]


13. NÁPOLYI JOHANNA.[52]


Ez volt oka Nagy Lajos király kettős nápolyi hadjáratának. Mindakét hadjárata sikerült. Az elsőben Nagy Lajos szinte kardcsapás nélkül elfoglalta Apuliát, a nép ujjongva fogadta, Giovanna és Tarantoi Lajos pedig Avignonba menekülének. Nagy Lajosban merész tervek fogantak meg, noha kisöccse András király utószülött fia részére tartotta Nápolyt. Ezért itéltette halálra a cselszövő Durazzói Károlyt és küldötte foglyokul a nápolyi többi királyi herczegeket Visegrádra, András kisded fiával együtt, ki azonban nagyanyja, özvegy Erzsébet királyné gondos ápolása daczára nem sokára meghalt. Hanem a fekete halál, mely szörnyen dúlt seregében, Nagy Lajost magát is menekülni késztette Nápolyból, azonképpen Wolfhardt Ulrikot is, kit Nápoly védelmére visszahagyott. A király megadományozta Ulrikot, a mi annak jele, hogy viselkedése komoly kifogás alá nem esett.


14. AVIGNON.


Helyébe Lackfi István erdélyi vajdát küldötte, hogy apuliai híveit és várait megvédje. Lackfi vitézül megfelelt föladatának, mígnem a német zsoldosok megbizhatatlansága miatt kénytelen volt ő is hazájába visszatérni, hogy Nagy Lajos királyt egy második, személyes hadjáratra serkentse.

Közben Boulognei Guido biboros, a magyar király rokona is Magyarországba jött békeajánlattal VI. Kelemen pápa részéről. A békeföltételeket megállapították, és Nagy Lajos örvendezve értesítette erről a velenczei köztársaságot. Hanem a föltételek papiroson maradtak és Nagy Lajost a magyar fegyverek becsülete kénytelenítette, hogy másodszor is Apuliába induljon. Zászlait győzelem koszorúzta ekkor is; számos várat, hosszabb vívás után Aversát, Nápolyt is elfoglalta. A szicziliai királyi pár Gaetába menekült. S íme ekkor, miután másodszor is ura lett Szicziliának, fölhagyott a háborúskodással, betért Rómába a jubileumos búcsúra s aztán, még az ősz elején, hazajött Magyarországba «Lajos Magyarország, Jeruzsálem és Sziczilia királya», a mint magát az időben czímezte.

Miképpen okoljuk meg ezen elhatározását?

Úgy látszik, a pénz is, a harczi kedv is fogyatékán vala. Erre vall, hogy midőn Nagy Lajos elbocsátotta idegen zsoldosait, megigérte nekik, hogy hazulról küldi meg elmaradt béröket; továbbá, hogy az egy Lackfi Andráson kívül mindenki fázott attól, hogy mint urának, királyának helytartója maradjon vissza a szicziliai királyságban. Ám a pénzhiány nagyon súlyosan aligha volt érezhető, minthogy Nagy Lajos a következő 1351. esztendőben ismét hadat járt, és költségeset a litvánok ellen; Lackfi András harczi kedve pedig megállotta a sarat, a vele maradt hadi nép mintegy két évig tartotta még magát Szicziliában és nem egy vitéz tettet követett el. Mindamellett Nagy Lajos mégis lemondott nápolyi foglalásairól, visszahívta seregét, és a kinek eddig minden szavát füle mögé eresztette, VI. Kelemen pápára bízta a szicziliai kérdés megoldását, melyről tudta, hogy a bűnös Giovanna javára fog elintéződni.

Másutt kell tehát keresni ezen nem rögtönös, mert hosszabb megfontolás után megfogamzott elhatározása okát: a megváltozott politikai helyzetben tudniillik, és a magyar nemzet hazafias gondolkozásában, mely más irányt szabott, más föladatot tűzött ki politikai és harczvágyó tevékenységének.


15. NÁPOLY.[53]

A nápolyi háború, mióta a meggyilkolt András király utószülött fia elhunyt, István úr a király öccse pedig uralkodásra Nápolyban nem vágyott, czéltalan volt, hisz annyiszor hangoztatott indító oka, a vérboszú többé-kevésbbé kielégítést nyert. Nagyobb sikerre, hogy például Nagy Lajos Szicziliának ura maradhasson, a hadjárat netáni folytatása kilátást nem nyújtott, minthogy a járvány és a háború borzalmaitól megcsömörlött déli olasz nép nem volt politikai tényező. A kik pedig politikai tényezők valának: a pápa nem hagyhatta cserben Giovanna királynőt, már csak azért sem, mert ellenkezett fölfogásával, hogy oly hatalom, mint Magyarország királya uralkodják Nápolyban; Velencze se nyughatott meg abban, hogy háta mögött is a magyar király fenyegesse; a római (mondjuk: német) császárnak és a többi olasz fejedelmeknek is volt szava e kérdéshez, melyet eddig ugyan fenyegetőleg nem hangoztattak, de e jóindulat hosszú tartalmú nem lehetett. A mi pedig a legsúlyosabban esett a latba, hogy épp ez időn Lengyelország nagy veszedelemben forgott: a litvánok, tatárok és oroszok folytonosan fenyegették, megrohanták és prédálták. Ez aggságba ejtette Erzsébet anyakirálynét, Kázmér lengyel király nénjét, a magyar politika legfőbb irányzóját, ki Lengyelországot a maga és fia örökének tekintette. Lengyelországon pedig csak a magyarság fegyveres segedelme és a pápa kedvezése segíthetett, és hozzá tehetjük segített is. Ez okon kellett tehát lemondani Szicziliáról és békét kötni a pápa óhajtásához képest.

Ezen politikai irányváltozásnak főtámaszai a magyar hazafiak, első sorban (már a pápa iránt való tekintetből is) a főpapok és a szabadsága élvezetében anyagilag is gyarapodó nemesség vala. Czéljok a királyság hatalma izmosításában, a magyar szabadság biztosításában, az ország integritásának helyreállításában és, a mi akkor az ország egységét jelentette, a nem katholikus országlakók megtérítésében, a nyugati kereszténység terjesztésében összpontosult.


16. VELENCZE.[54]

Eredménye ez igyekezeteknek Galiczia, Lodoméria, Dalmáczia, Bosnya és Kúnország visszaszerzése, a szerbek, oláhok és bolgárok meghódolása, az aranybullának nevezett szabadságlevél megújítása, a honvédelemnek szilárd alapokra való állítása, az országban lakó kúnok, jászok és tatárok megtérítése és megmagyarítása, az ország békéjének biztosítása, a jólét gyarapodása, a magyar király és magyar nemzet európai tekintélyének terjedése.

Hogy Keszei Miklósnak, mint királyi kanezellárnak, zágrábi püspöknek, kalocsai, utóbb esztergami érseknek, a királyi tanács egyik fő-főemberének, a király, királyné, pápa és nemesség bizalmasának mindezen czélok kitűzésében, előmozdításában és sikeres elérésében tetemes része volt, az nem csupán állásának természetéből következik, de bebizonyítható történeti adatokból is, melyeket – a mennyire lehet – korrendben, a hol szükséges csoportosítva tárunk föl.


17. III. KÁZMÉR EZÜST GARASA.[55]

Nagy Lajos király 1351 július 11-ikén jelenté a pápának: minthogy országában és annak szomszédságában hitetlen és félhitű kúnok, jászok (philistei) és tatárok telepedtek le, kiket ő megtéríteni, megkereszteltetni, részökre templomokat és plebániákat építeni és javadalmazni óhajt, erre, valamint hogy az alapítandó hitközségek a kalocsai vagy más egyházmegyéhez csatoltassanak, engedelmet kér. Esedezik továbbá, mivel a nevezett hitetleneket a megtéréstől kivált a püspöknek, főesperesnek és lelkésznek adandó dézsma tartja vissza, ez alól fölmentessenek. A pápa a király szándékát nemcsak helyeselte, de biztosául, ki nevében ez ügyet rendezze, a király óhajtásához képest, egyebek közt megbízta Miklósunkat is. – Mint V. Orbán pápa 1364. február 28-ikán kelt leveléből alkalmilag értesülünk, a kúnok megtérése hamarosan és teljesen sikerült, nagyrészök a váczi egyházmegyébe kebeleztetett, és hogy a hitben híven kitartottak.[56] A miről, valamint hogy a jászok, kúnok és tatárok megmagyarosodtak, a magyar nemzet hű fiai lettek és maradtak mind e napig, hazánk évlapjai fényes tanúságot tesznek.

Viszont VI. Kelemen pápának szintén volt kérése Nagy Lajos királyhoz (1351 augusztus 1.), melynek istápolására Keszei Miklóst is fölhívta. Előadjuk ez esetet, mely a Lackfi András vajda és királyi helytartó parancsa alatt álló apuliai magyar hadi nép érdeméül irandó föl. E magyar hadak, mint a pápa irja, «valamely esetlegesen keletkezett összetűzés alkalmával» foglyul ejtették Sanseverino Roger tricariai grófot. Kéri tehát szabadon bocsátását. A pápa megkereséséhez képest Keszei Miklós, valószinüleg Lackfi András is közbejárt a királynál, ki a fogoly szabadon bocsátását elrendelte, a mint erről VI. Kelemen pápának Keszei Miklóshoz 1352 február 13-ikán intézett hálaadó soraiból értesülünk.[57]

Ugyanekkor (1352 februárius 5-ikén) Miklós zágrábi püspököt más tisztesség is érte, mely a pápa nagyrabecsülésének és különös bizalmának jele. Megköttetvén ugyanis a béke Szicziliára nézve a pápa és a magyar király közt, Nagy Lajos azért folyamodott, hogy ő, a főpapok, papok és szerzetesek, minden rangú és rendű világiak, kik a Sziczilia elleni támadásban fegyverrel vagy tanácscsal részt vőnek, pápai föloldozást nyerjenek mindazon egyházi és világi büntetések alól, melyekkel a pápák rendeletei azokat sújtják, kik Szicziliára törnek. A pápa megadta ezen engedelmet; megbízta Garai János veszprémi püspököt, ki a békét mint Nagy Lajos király meghatalmazottja megkötötte, nemkülönben Miklósunkat, hogy a föloldozást azoknak, kik azt kérik és esküvel fogadják, hogy Sziczilia békéjét ezentúl zavarni nem fogják, az apostoli szentszék nevében megadhassák.[58]

Közben (1351 június, július, augusztus) Nagy Lajos király személyesen hatalmas sereget vezetett Kázmér lengyel király segítségére a lithvánok ellen. A hadjárat, melynek részleteit már megirtam,[59] győzelmesen végződött. Nagy Lajos elfoglalta Galicziát és Lodomeriát és mélyen behatolt a litvánok birodalmába, mire Kieystut, a litvánok főfejedelme, alázatosan, de nem igazán békéért esedezett. A békét Kont Miklós közvetítésével 1351 augusztus 15-ikén megkötötték. A litvánok fejedelmei esküvel fogadták,[60] hogy ők és minden népeik megkeresztelkednek, valahányszor kívántatik saját költségökön a magyar király hadába szállanak, püspökségeket alapítanak országaikban, kölcsönösen szabad kereskedést biztosítanak, Kieystut pedig Budáig kiséri Nagy Lajos királyt s ott megkeresztelkedik. – Három napig csakugyan kísérte is a magyar tábort, de aztán hűtlenül megszökött.[61]

Igen röstellette a fölsülést Nagy Lajos király és elhatározta, hogy a jövő év, 1352 elején legott új hadjáratot indít a litvánok ellen és megbosszulja Kieystut álnokságát. Úgy látszik, ezen elhatározása – három év alatt immár a harmadik nagy költséggel járó hadjárat! – nem csekély gondot okozott neki.

Részt vett-e Keszei Miklós személyesen a litván hadjáratban? annak nyomát mindeddig fölfödözni nem tudtam; sőt, minthogy Nagy Lajos távollétében anyja uralkodott az országban, valószínű, hogy a nádor és kanczellár az ő rendelkezésére visszamaradtak. Azt azonban kétségbe vonni nem lehet, hogy a király gondját a jövő évi hadi készültségre nézve Keszei Miklós oszlatta szét.

Nagy Lajos király eddigi nagyobb hadjáratai (Zára fölszabadítására, Nápolyba, Litvániába, és ezekhez számították Erzsébet anyakirályné nápolyi és római útját) külső sikert igen, de számbavehető eredményt nem mutattak föl, noha tömérdek költségébe kerültek úgy az államnak, mint egyeseknek. És habár Nagy Lajos bőkezűen jutalmazta a neki tett szolgálatokat, a főurak közül, kik saját költségükön állították ki zászlóaljaikat, anyagilag nem egy megrokkant, a vitézlő köznemesség pedig, mely kedvét lelte a hadviselésben, szívesen szolgálta hazáját és szeretett királyát, szintén nem győzte már annak költségeit, hisz három ló meg egy csatlós kellett legalább egy-egy jól fölkészült vitézhez, melyek fölszerelése, ellátása és zsoldja fölülmúlta a közbirtokos nemes átlagos jövedelmét, és megjegyzendő, hogy ez alkalommal voltaképpen nem is tartozott vele, minthogy a király hadai az országon kívül jártak.

Már most, hogy a második, 1352. évi litván hadjárathoz a szükséges előkészületek megtörténjenek, gondoskodni kellett, hogy illő kedvezéssel a nemzet harczi kedvét és áldozatkészségét emeljék, méltányos törvényekkel kiadásait apasszák és jövedelmeit fokozzák. – Nem állítom, hogy az eszmét mindehhez Keszei Miklós adta, hisz ő csak egyik tagja volt azon hazafias szövetkezetnek, ma azt mondanók: miniszteriumnak, mely czélul tűzte a királyi tekintély izmosodását, a haza fölvirulását s a nemzet boldogulását; hanem minthogy ő adta ki róla a királyi levelet, mint az ország egyik főméltósága, a kanczellár, ő szerkesztette annak gyönyörű bevezetését és befejezését, nemkülönben a hozzáadott czikkelyeket, melyek közvetlen, gyakorlati haszna szembeötlő: kellett, hogy benne éljen az eszme a legvilágosabban; értem az aranybulla megújítását és fölöttébb hasznos módosításokkal való kibővítését, melyekről a következő fejezetben értekezünk.







IV.


Az 1351-iki országgyűlésen hozott törvény oklevele. – Magyarázata.

Nagy Lajos 1351 deczember elejére országgyűlést hirdetett, valószínüleg Budára, melyről mindent, a mit tudunk, magából ezen országgyűlésen hozott törvény okleveléből tudjuk, a miért annak főbb részeit adnunk kell annál inkább, minthogy az «őszinteség, mely ezen oklevél minden sorában nyilvánul, az a magasztaló elismerés, melylyel a király nemzetét elhalmozza, az a méltányos hang és modor, mely az egész okmányon végig vonul, azt legbecsesebb történeti emlékeink egyikévé teszi», és magasztalja szerzőjét, Keszei Miklóst, ki a király ajkára adja, hogy «igaz feláldozó hűséget csak szabad nemzet kebelében találhat a királyi hatalom, s a fejedelmek dicsőségének legbiztosabb alapja a nemzetek szabadsága».[62]

Maga az okirat így szól:

«Lajos, Isten kegyelméből Magyar-, Dalmát-, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria, Kún- és Bolgárország királya, salernoi herczeg és a szent Angyal-hegyének, ura – Krisztus minden híveinek, a jelenlevőknek épp úgy, mint azoknak, kik a jövőben fogják a jelen följegyzését bírni, üdvöt Abban, ki a királyoknak ad üdvöt, boldog uralkodást és diadalmas győzelmet.

«A királyi méltóság trónja és hatalma akkor nyugszik szilárd alapokon, ha bölcs előrelátással gondoskodva van az alattvalók nyugalmáról és békességéről, és ha azok szabadságokkal jutalmaztatnak meg, sőt a már jámbor emlékű királyok által létesített szabadságok szabályozása és megerősítése által is kedvöket keressük. Mert az ő hűségök akkor fogja az ész és természet törvényeiben találni forrásait, s akkor lesz rendíthetetlen, ha a fejedelem jóakarata az országlakókkal szemben megnyilatkozván, az alattvalókkal úgy összeforr, hogy hűségök ereje mindaddig nem lankad, míg ki nem alszik belőlük az élet szikrája.»

Keszei Miklós kanczellár ezen arengában vagyis bevezetésben megkapóan jellemzi a viszonyt, mely Nagy Lajos király és népe közt fennállott, egyúttal bepillantást enged saját államférfiúi bölcseségébe, midőn első sorban a nemzet és király kölcsönös, legnemesb érzelmeit hangsúlyozza. Aztán folytatja:

«Ennélfogva adjuk tudtára mindeneknek, hogy országunk főpapjai, főurai, nemkülönben előkelői és nemesei gyülekezete (cetus) és egyetemének képviselői (universitatis ydempnitas) megjelenvén királyi színünk előtt, és emlékünkbe hozván, elősorolván hű szolgálataik fényes érdemeit, melyeket mind a mi saját, mind országunk ügyeiben, úgy jó mint rossz napjainkban, a legnagyobb hűséggel s mintegy vallásos buzgalommal tanusítottak irántunk; fölmutatták előttünk Magyarország hajdan dicsőséges királyának, III. Béla fiának, II. András úrnak, a mi jámbor emlékű elődünknek és ősünknek arany pecséttel megerősített jeles alakú levelét, melyben – a mint ezt az oklevél mondotta – szent István, a magyar nemzet királya s apostola által részökre létesített szabadságai foglaltatnak, hogy azokat erősítsük meg és újítsuk föl.»

Világos az oklevél e szakaszából, hogy az aranybulla megújítása az országgyűlés előterjesztésére és – úgy látszik – főleg a jobb módú (előkelő) nemesség kívánságára történt. Innen van, hogy nem új szabadságokat kérnek a nemes urak, ez időtől fogva a nemzet, hanem a legrégiebbeket, melyek állítólag szent Istvántól eredtek. Ezen körülmény is Keszei Miklósra, ki szintén nem főúri családból származott, az ő szerzőségére vall.

«Egyértelműleg alázatosan könyörögvén fölségünknek, – folytatja a király levele, – hogy azokat elfogadván, helyeselvén és jóváhagyván, és jelen levelünkben szóról szóra átírván, összes szabadságaikkal egyetemben, mely azokban kifejezésre jut (kivevén az alább említendő egyetlen czikkelyt), megerősíteni s az említett oklevélben kifejezett ugyanazon szabadságokat királyi kegyelmünkből és tekintélyünkkel jeles alakú levelünkkel fölújítván akként méltóztassunk állandósítani, hogy azoknak ők mindörökké örvendhessenek és velök élhessenek.»

Ezután következik II. András király aranybullája betüről betüre a bevezetéssel és záradékkal együtt, s a következő megerősítéssel:

«Mi tehát országunk említett főpapjai, főurai, előkelői és nemesei kérelmének meghallgatására királyi kedvezéssel hajlandók levén, és figyelembe vevén és megemlékezvén hű engedelmességökről és őszinte kedvkeresésökről, melyekkel a mi és országunk minden ügyeiben, jó és rossz napjainkban, különösen pedig mikor a mi kedves testvérünknek, Jeruzsálem és Sziczilia boldog emlékezetű királyának, kinek kegyetlen meggyilkoltatása majdnem az egész világ fölháborodását idézte elő, ártatlan vérének kiontását akartuk megboszúlni, velünk Szicziliába jövén, és magokat a szerencse változatainak és személyök veszélyeztetésének törhetetlen hűséggel és rettenthetetlen bátorsággal kitevén, fölségünknek kedvét keresni és magokat előttünk kedvesekké tenni igyekeztek: óhajtásukat mintegy megelőzni és kedvöket tölteni akarván, hogy őket a hűség hasonló műveire és önfeláldozásra serkentsük, II. András királynak, a mi kedves ősünknek és elődünknek arany pecsétjével megerősített, minden gyanútól ment oklevelét jelen levelünkben szóról szóra átirván, az abban kifejezett összes szabadságokkal együtt elfogadjuk, helyben hagyjuk és megerősítjük.»


MARBURG LÁTKÉPE.[63]


Keszei Miklós a fősulyt gyöngéden a király hálájára teszi, a miért a nemzet nápolyi hadjárataiban teljes odaadással szolgálta, mintha ez volna egyedüli indító oka, hogy a nemzet óhajtását mintegy megelőzte. Van ebben egy kevés szépítés. Csaknem másfél éve, hogy Nagy Lajos elhagyta a nápolyi háború színhelyét seregestül, tehát kissé későcskén gondolt a nemzetnek tartozó hálájára! Nem szándékozom Nagy Lajos érdemeiből egy szemernyit is levonni; talán nem is oly simán ment az aranybulla megújítása, mint az a Keszei szerkesztette levélből kitetszik; Nagy Lajos bölcs és igazságos uralkodása alatt talán nem is volt szükség az aranybullában foglalt ősi szokásból eredő ősi jogok és szabadságok biztosítására: ám annál nagyobb szükség volt arra, hogy új alapot nyerjen a honvédelem, hogy a vitézlő rend terhein könnyítsenek, birtokát az ősiség helyreállításával megóvják és a hadi adó behozatalával szolgálatra mindinkább képessé tegyék. Ebben találom Nagy Lajos 1351. évi törvényczikkeinek főjelentőségét; ebben a király, Keszei Miklós és társai bölcseségét, hogy az aranybulla hátán a vitézlő rend, a nemesség, a nemzet jogait és az azokkal járó kötelességeit megszabták.


18. ERZSÉBET KIRÁLYNÉ TITKOS PECSÉTJE.[64]

Keressük és megtaláljuk jelen állításunk bizonyítékait magában a mondott törvényben, legelőbb ott, a hol Nagy Lajos az aranybullát megerősíté, «kivéve csupán az egy föntemlített czikkelyt, melyet – úgymond – azon kiváltságból kizárunk, azt tudniillik, hogy a fiörökös nélkül elhalt nemesek birtokaikat akár életökben, akár halál esetén az egyháznak vagy másoknak adhassák, vagy elidegeníthetik. Sőt inkább annak tevéséhez egyáltalán ne legyen joguk, hanem birtokaik jog szerint, kizárólag és egyszerűen és bárminő ellenmondás nélkül háromoljanak testvéreikre és nemzetségökre».

A birtokban feküdt a nemes embernek, mint a király jobbágyának és a szent korona tagjának honvédelmi kötelezettsége. A kinek része volt a haza földében, azt azon kötelezettség is terhelte, hogy a hazát védelmezze.[65] Midőn tehát az ősiséget az 1351-ik évi törvény fönti czikkelyében visszaállította.[66] Nagy Lajos, azt akarta elérni vele, hogy oly kezekbe, például a papok vagy szerzetesekébe, kik a kánonjogra hivatkozva, kibújni iparkodtak a védkötelezettség terhe alól, annál kevésbbé kerüljenek az ország birtokrészei, minthogy az egyháznak már volt bőven birtoka, a papság föntartására pedig főleg a tized rendeltetett.

Még inkább bizonyítják föntebbi állításunkat a megerősített aranybullához toldott czikkelyek némelyei. Ilyenek: A királyi adót (lucrum camerae) már I. Károly király minden egész telek után három garasban szabta meg, úgy vélem, kedvezményképpen, minthogy a szomszéd tartományokban, nevezetesen Lengyelországban kétannyit is fizettek és hozzá még termesztményeket is szedtek.[67] Nálunk is becsúszott itt-ott visszaélés, néhol pótlékot róttak ki és termesztményeket követeltek, a falunagyot és a nemesek szolgáit is megadóztatták, noha ezek adómentesek valának. Nagy Lajos király eltörülte mind e visszaéléseket és pontosan meghatározta az adót három garasban, melyek mindegyike kitett hat széles bécsi denárt, tizennégy garas pedig egy fertót, vagyis negyed márkát. Ezen adórendszert kiterjesztette az ország minden nemesére, nevezet szerint a Dráva- és Szávaköziekre, a Pozsega- és Valkómegyebeliekre is, mert úgy akarta, hogy a nemesek mindnyájan ugyanegy szabadságnak örvendjenek és a telekadón kívül minden más fizetségtől fölmentve legyenek, a miért a szlavonokat a menyétadó és bánzsolosmája alól[68] fölmentette. (Ki ne gondolna a zágrábi püspök gondos kedvezésére!) Azonfölül minden jogtalan és terhes szárazvámokat nemesek és nem nemesek javára eltörült, csak a híd- és révvám szedését hagyta meg. Eltörülte továbbá azt a némely földbirtokos által gyakorolt, igen alkalmatlan előjogot, mely szerint az utasoknak, nehogy a vámtulajdonos hasznától elessék, előirt, ha mindjárt kerülő útirányt kellett venniök: ezentúl járhatott kiki az úton, melyen akart. – Lábra kapott nálunk az a visszaélés is, hogy ha nemes ember ifjú feleségét haza vitte, a nászút minden vámhelyén egy-egy márkát kellett fizetnie. Nagy Lajos király ezt a zsarolást is eltörülte.

Látjuk e törvényczikkelyekből, a következőkből is meggyőződünk róla, hogy nagy királyunk a vitézlő rend állapotát rendezni, a visszaéléseket megszüntetni s ez által anyagi jólétét biztosítani iparkodott. Még inkább kitűnik ez abból, hogy hadi adóul az úrbéri kilenczedet törvényesítette. Erre vonatkozó rendelete így szól: Mindennemű jobbágyunktól, szántóvetőktől és szőlőmívelőktől, legyenek azok szabad vagy bérfizető helységek lakói, kivévén a kulcsos városokat,[69] kilenczedet szedetünk mi és a királyné és meghagyjuk, hogy a főurak és nemesek hasonlóképpen mívelkedjenek; a főpapok és jobbágyokkal biró egyházi személyek, miután a tizedet beszedték, szedjék be a kilenczedet is, hogy ez által módjukban álljon nekünk hívebben szolgálniok s ekkép tisztességünk gyarapodjék.[70] Nagy Lajos király a legszigorúbban követelte a hadi adó beszedését. A ki – úgymond – elmulasztja a kilenczedet beszedni a maga hasznára, az ilyen törvényszegőn (a király egyenesen rebellisnek, lázadónak nevezi) majd beszedetjük mi a magunk hasznára. Nagy előnyére szolgált tehát a vitézlő rendnek e törvény, azaz mindazoknak, kik «régidőtől fogva» kötelesek valának fegyvert fogni és a király zászlai alá seregleni; úgymint «a főpapoknak, apátoknak, perjeleknek s egyéb egyházi személyeknek, nemkülönben a főuraknak, ispánoknak, várnagyoknak, nemeseknek, birtokosoknak, valamint bármely rangú és állású embereknek, kik személyenkint vagy közönségesen, lovakkal, fegyverekkel s egyéb hadhoz szükségesekkel ellátva, hadba szállani kötelesek valának», mint Nagy Lajos király levele rendeli.[71]

Legparányibb kétségem sincs tehát arról, hogy az 1351-ik évi törvények főleg az ország hadi képessége emelését czélozták, közvetlenül a küszöbön levő litván hadjáratra, közvetve pedig, hogy Keszei Miklós és társai (a négy Miklós) föllengző tervei létesüljenek, az ország «integritása» helyreálljon s a magyar király nagy czíme, melyet jeles alakú levelei fejezetében viselt, ne legyen üres szóbeszéd.[72]

Szóval, az 1351-ik évi országgyűlés czélja Magyarország nagyhatalmi állásának – mint ma mondanók – megalapítása volt. Ez időtől keltezhető, a min e nagyhatalmi állás fölépült, a nemességnek mint nemzetnek tömörülése.

Hatodfélszáz esztendő múlva talán koczkáztathatunk birálatot az igyekezetről, mely Nagy Lajos királyt és hazafias tanácsosait eltöltötte, midőn a magyar birodalom «integritását» helyreállítani czélul tűzték. Ma bizony Magyarország nincs azon helyzetben, hogy külső foglalásokat magának megengedhessen; vajha bensőleg megerősödhetnék kellőkép! Napjainkban az oroszok, angolok, amerikaiak, németek, néhanapján Francziaország, Olaszország és Ausztria tesznek hasonlókat a művelt közönség kisebb-nagyobb megbotránkozására. De a XIV. században Magyarország elsőrendű hatalom volt Európában, s habár Nagy Lajos hadjáratainak 1350-ig a szerencse nem éppen kedvezett, a négy Miklós és társaik kieszelték az 1351-iki törvények által nyitját és módját annak, hogy a szerencsét a magyar fegyverekhez kössék és kivitték, a mit czélul tűztek maguknak.

A magyar hadi erő Galicziát, Lodomeriát és Dalmácziát elfoglalta; Boszniát, Moldvát, Kúnországot, Szerbiát, Bolgárországot és Havaselvét meghódolásra és a magyar főuraság megismerésére késztette, egyéb vívmányait Olasz-, Német- és Lengyelországban hallgatással mellőzvén. Csakhogy ezen fényes állapot ideig-óráig tartott. Lengyelország, Velencze, főleg a törökök léptek Magyarország örökébe. Hanem azért a magyar jogczím nem egészen veszett kárba. Magyarország apostoli királya érvényesítette azt: Galiczia és Lodomeria, a hajdani Kúnország és Lengyelország egy részével, Dalmáczia és Bosznia visszakerült az osztrák-magyar monarchiára, persze nem méltányos arányban, mert míg nekünk különös kedvezésből a kis Fiume jutott, a többi mind Ausztria kenyeres tarisznyájába hullott. Nem irigyeljük tőle, annyit őszintén mondhatunk. Talán elérkezik az idő, midőn Nagy Lajos birodalmának kiegészítő részei a magyar nemzet önzetlen barátságát és szövetségét keresni fogják.







V.


A második litván hadjárat. – Keszei kalocsai érseksége. – Erzsébet anyakirályné zarándoklása Marburgba szent Erzsébet sirjához. – A kölni és aacheni zarándoklás.

Még nem tavaszodott, midőn 1352 február 22-ikén Nagy Lajos király megindult seregével Budáról, hogy Kieystut esküszegését megfenyítse. Márczius 21-ikén Belc alatt egyesült a magyar had a lengyel király seregével a végre, hogy Belc várát elfoglalja, a mi azonban nem sikerült; mégis Kont Miklós ügyességével tisztességes egyességet kötöttek a hadviselő felek. A vár parancsnoka személyesen mutatta be hódolatát Nagy Lajos királynak és a magyar zászlót kitűzte vára ormára. Úgy látszik, hosszabb fegyverszünetet is kötöttek és Oroszország birtokát biztosították a magyar királynak, ki ezen eredménynyel haza indult seregestül és nagy viszontagságok közt husvétkor érkezett Váradra, hogy szent László sírjánál hálát adjon Istennek meneküléséért. Aztán Budára ment, a hol husvét nyolczadában (április 15-ikén) mint Galiczia és Lodomeria királya is levelet adott ki, melyben Oroszországot öccse, István úr megegyezésével nagybátyjának, Kázmér királynak engedte át olyképpen, hogy míg él, birja békességben, hanem ha fiörököst hagyna maga után, ettől a magyar állam magához válthatja Oroszországot százezer forinton; ellenben, ha magtalanul, fiörökösök nélkül múlna ki, ez esetben Oroszország, mint Magyarország jogos birtoka, Nagy Lajos király kezére kerül Lengyelországgal együtt, az eredeti kötés szerint minden váltságdíj nélkül, mely kötés csak úgy fönnáll, mint Nagy Lajosnak atyjától átszármazott azon kötelezettsége, hogy a lengyel királynak a poroszországi keresztesek és Oroszország bármely megtámadói ellen a körülményekhez képest segítséget adni köteleztetik.[73]

Nem szándékozom a lengyel királynak adott további segélyt, a tatárok ellen indított hadjáratot és a szerbek ellen folytatott háborút, melyek mind «a négy Miklós» politikai eszméinek valósítása valának, újból előadni, főleg azért nem, minthogy részletes adatok hiányában képtelen vagyok kimutatni Keszei Miklós külön részét. Pedig hogy mindezen politikai mozzanatokban a királyi udvar különös megelégedését kiérdemelte, kitűnik a bizalomból, melylyel őt a királyi család kényes belügyekben is megajándékozta; az újabb birtokadományból, melyben részesítette, nemkülönben, hogy a zágrábi püspökségről a kalocsai, utóbb esztergami érsekségre előmozdította.

Lássuk ez eseményeket közelebbről.

Az Anjou-ház egyik kiváló hívének, a Kacsics-nembeli Szécsenyi Tamás erdélyi vajdának, végül országbirónak két felesége volt. Az elsőtől két fia maradt: Mihály, az időszerint váczi, utóbb egri püspök és Miklós, köznéven Kónyamester. Második felesége Anna, Ulászló osvéczi (Auschwitz) herczegnek volt a leánya, kivel a harminczas évek eleje körül kelt egybe, mi által a királyi családdal atyafiságba jutott. Ettől is voltak gyermekei: Gáspár, László és Anna, de ezek fiatalon haltak el.

Tamás úr e második feleségének, a herczegnőnek s ekkor még élő leánykájának birtokai felét hagyta, másik fele az első házasságból eredett fiaira maradván. E rendelkezése az esztergami, székesfehérvári és óbudai káptalanok előtt történt, miről Nagy Lajos király kiváltságos levelet is adott. De mert az Anna leánykája időközben elhalt, Tamás országbirónak 1354-ben bekövetkezett elhunytával nagy pörpatvar keletkezett volna, ha Nagy Lajos király meg nem bízza Keszei Miklós püspököt, Miklós nádort és Cikó tárnokmestert, hogy a felek közt közvetítsenek. A közvetítés sikerült. Széchenyi Tamás özvegye kapott hatezer aranyforintot, százötven kanczából álló ménest és három budai házat, a miért lemondott minden igényéről és kiadott minden írást.[74]

Nyilván ezen nagyrabecsült szolgálata jutalmául történt, hogy Nagy Lajos király tekintetbe vevén Keszei Miklós tántoríthatatlan hűségét, melylyel iránta ernyedés nélkül viseltetett, tömérdek kedves és hasznos szolgálatait, melyeket neki s az országnak jó sorsban és balszerencsében végzett, híven ragaszkodván királyához és példáját követvén a múltban, jelenben, remélhetőleg jövendőben is, noha mindezekért sokkal többet érdemelne: a magtalanul elhalt Mákfai Bekének Nagy-Mákfa (Vasban), Oszkó, Mihálócz, Dolonya, Volkarach és Ivanócz nevű birtokait új adomány czímén ajándékozta.[75]

Miután pedig Laczkfi Dénes elhaltával a kalocsai érseki szék megürült, mindenek szemei Keszei Miklós zágrábi püspök felé fordultak, kit a pápa 1356 augusztus 4-ikén a kalocsai érseki székre csakugyan áthelyezett.[76] Ezen áthelyezés épp akkor, midőn Keszei minden tehetségével részt vett a Dalmáczia visszahódítását czélzó háborúban a velenczeiek ellen, nagy terhet rótt az új érsekre. Csak a pápai kamrának kellett nagyobb és kisebb szolgálmányok (servitia maiora et minora) czímén elődjéért 70 aranyforintot (minthogy Dénes érsek ennyivel hátralékban maradt), magáért pedig 2000 aranyforintot fizetni.[77]

Hogy ily tetemes költségek mellett – és e helyt nem csupán a pápai kamarának fizetendőket kell értenünk, mert a királynak is sokat kellett fizetni, a hadkötelezettség is töméntelent fogyasztott – teljesen kifogyott a főpap pénze, és hogy részt vevén a velenczei hadjáratban; tömérdek hadi kiadásai miatt kénytelen volt ékszereit eladni, mint ezt a fermoi püspöknek, a pápai nuncziusnak megirta,[78] bajos el nem hinni.

Dalmáczia visszahódításához kedves epizódként füződik özvegy Erzsébet királyné zarándoklása, mikoron Marburgban szent Erzsébet sírját, Kölnben a három szent királyok ereklyéit látogatásával megtisztelte, aztán Aachenben borult orczára, hogy Isten áldását a boldogságos szűz pártfogásával kérje a Dalmátországért küzdő magyar hadakra.


A MARBURGI SZENT ERZSÉBET-KÁPOLNA ROMJAI.[79]


Nagy Lajos királyunk 1356 június óta viselt háborút Velencze ellen Dalmátország visszafoglalásaért. Szövetségesei valának a császár, az osztrák herczeg, a görzi grófok, az aquiléjai patriárka, Padova ura, Verona fejedelme és több más azon vidéki főúr. A pápa is őt pártolta. Serege, melyhez számos külföldi vitéz csatlakozott, derekasan harczolt, elfoglalta Coneglianót, Asolót, Cenedát, Querót; aztán Trevisót kerítette be, hogy megostromolja, mert főleg ez oldalról szorongatta Velenczét és reméllette, hogy engedékenységre fogja bírni. De az eredmény elmaradt.


19. SZENT ERZSÉBET KOPORSÓJA MARBURGBAN.[80]


Treviso ostroma, melyet a király maga intézett, nem haladt előre, sőt a király életét is veszély fenyegette elannyira, hogy az öreg osztrák herczeg, ki «nagyon féltette barátját», rábírta, hagyja el a tábort, kössön fegyverszünetet és jőjjön haza. E közben a Velenczében és Padovában folytatott béketárgyalások sem vezettek czélhoz. (1357 április 5-ikén.)

Hogy az ég kegyelmével a bajon segítsen, határozta el magát a magyar anyakirályné a búcsújárásra. Megbeszélte a dolgot kedves nevelt leányával, Schweidnitzi Annával, kit a császár nemrég (1353 május 28-ikán) feleségül vett Budáról, hogy ellátogat hozzá Prágába s innét a császár kiséretében együtt indulnak a szent útra.

A magyar főurak, kik Dalmácziával valának elfoglalva, fényes kisérettel nem csoportosulhattak köréje. A fényes kiséret azonban kikerült rokonaiból, a sziléziai herczegekből. Streliczi Albert, Falkenbergi I. Bolko és Albert, Opuliai II. Bolko, Troppaui János herczegek, a Piastok nemzetségéből, továbbá a Hohenlohék, Helfensteinok és Rosenbergek, összesen 700 lovassal valának körüle, ide nem számítva a császári udvar főembereit.


20. IV. KÁROLY CSÁSZÁR PECSÉTJE.[81]


Útját Visegrádról, hol még 1357 április 6-ikán keltezett, Budán és Esztergamon át, az akkori biztos kereskedelmi vonalon vehette. Kakatnál (Párkány) átkelt a Dunán, aztán Udvard, Nyárhida (a mai Érsek-Újvár mellett Bánkeszi felé), Sempte, Farkashida, Nagy-Szombat, Bény (Binócz), Bükkszád, Korlátkő, Jabloncza voltak a közbeneső helyek, a honnan az út vagy Szinczén (Szenicz) vagy Sásváron (Sasvár) át az ország határára, Fehéregyházára (Holics) vezetett. Innét Brünn, Iglau, Csaszlau voltak a főállomások Prágáig. Prágából aztán Pilsenen át indult a császárné és magyar királyné Sulzbachig, a hol május 7-ikén már várta őtet IV. Károly császár. Május 10-ikén Hersbruckban, 11-ikén Nürnbergben, 12-ikén Heilsbronnban tartott éjjeli szállást a fejedelmi karaván, aztán Ansbachon, Rottenburgon, Mergentheimen, Mildenbergen, Aschaffenburgon át május 17-ikén érkezett Majna-Frankfurtba, mindenütt előzékeny vendégszeretettel fogadtatván, melyet a császár fejedelmi bőkezűséggel viszonzott.[82]


21. MAJNA-FRANKFURT LÁTKÉPE.[83]


Így megengedte május 18-ikán a császár a frankfurti polgármester, bírák és tanács kérelmére, hogy az ottani, maig is fönnálló szép kőhídon minden állat után egy régi denárral több hídpénzt szedhessenek.


22. A MARBURGI SZENT ERZSÉBET-TEMPLOM.[84]


Frankfurtból tettek a fejedelmi zarándokok kirándulást Marburgba, magyar szent Erzsébet sírjához. E kirándulás három napot igényelt. Május 18-ikán indultak el a legegyenesebb úton

Friedbergen át és még aznap megérkeztek Marburgba. Másnap a magyar királyné jelenléte alkalmából körmenetet rendeztek, melyen a szentnek ereklyéit, a maig is fönnlevő gyönyörű koporsóban, a császár, a herczegek és többi főurak a város templomaiban ünnepélyesen körülhordozták. Harmadnap ugyanazon úton, melyen megérkeztek, visszautaztak Frankfurtba.

Bevett szokás volt azon időben, hogy hasonló alkalmakkor, kivált fejedelmi személyek a szent helyeket, melyeket meglátogattak, különféle ajándékokkal tisztelték meg. Nevezet szerint idősb Erzsébetről, a magyar anyakirálynéról tudjuk, hogy drága egyházi ruhákkal, kelyhekkel, egyéb templomi szerekkel és pénzbeli alapítványokkal szokta az általa meglátogatott kegyhelyeket megajándékozni, mint ezt Rómában is tette volt. Föltehetjük, hogy Marburgban hasonlóképpen mívelkedék, minthogy szent Erzsébet védszentje vala, s ez alkalommal nagyon is könyörögve járt eléje oly fejedelmi személyek társaságában, kiknek bőkezűsége ismeretes.[85] – Marburgban létemkor körültekinték, találok-e valamit, a mit a magyar királynéra vonatkoztathatnék. Az egyházi ruhák romlandók és mivel jelenleg sz. Erzsébet nagyszerű egyháza protestánsok kezén van, ezek nyomát hiába kerestem. A várban elhelyezett gyűjtemények közt se találtam a csekély számmal levő egyházi szerek közt olyat, mely némi valószínűséggel Magyarországból kerülhetett volna oda. Találtam ugyan egy 1480-ból származó leltárt: der Gerede und cleinode dem heiltum ampte zu gehörende, ez azonban oly felületesen van szerkesztve s oly általános, hogy a sz. Erzsébet-templom gazdagságáról fényes tanúságot tesz ugyan, de hogy valamelyik kincs az Anjouk királyi családjától származnék, annak nyomát nem foglalja magában.

Van mégis a templomban egy igen szép faszobor, mely szent Erzsébet nemes alakját ábrázolja, özvegyi koronás fátyollal fején, szép redőzetű palásttal, mely válláról bokájáig ér le, baljában a marburgi templom mintáját tartva, jobbjával a lábánál térdelő szegénynek alamizsnát osztva. Úgy vélem, ezt a szobrot idősb Erzsébet királyné ajándékozhatta oda. A mi engem erre a gondolatra hozott, az a palástot elborító stilizált liliomok, az Anjouk virágai. Az Árpádok ép úgy nem viseltek liliomokat, mint nem viseltek a hesszeni fejedelmek; ilyen palást tehát szent Erzsébetet se születésénél, se házasságánál fogva nem illette meg; diszítése csakis oly fejedelmi személytől eredhetett, a kinek joga volt efféle palástot viselni s azt védő szentjére ruházni; ilyenül pedig idősb Erzsébet királynét kell gondolnunk.

Frankfurtból zarándokaink Mainzba, a Rajna partjára érkeztek, hogy innen a Rajnán lefelé evezzenek Kölnig, hol május 26-ikán tartózkodának.


23. SZENT ERZSÉBET SZOBRA A MARBURGI SZÉKESEGYHÁZBAN.[86]


Köln fönséges egyháza, hol a napkeleti bölcsek ereklyéit egy csodálatos művű szekrényben mind maig őrzik, a kereszténységnek igen látogatott búcsúhelye volt. A magyarok ezenfölül még különösben vonzódtak ide a magyar eredetű csodatevő öltönyke miatt,[87] melyet ugyanott a fehér apáczáknál őriztek.

Tudván, hogy a hajdan gazdag kölni kincstárt 1794-től fogva, a francziáktól való félelem miatt, háromszor is ládákba csomagolták s a Rajnán túlra menekültek vele s ezek nagy részét eladták, sőt beolvasztották, kevés reménynyel kutattam, ha vajjon találok-e még itt magyar eredetű emlékeket? Nem is találtam. Régi leltárak egyikében nyoma van valamely edénynek (Gefäss, ereklyetartó) szent István ereklyéivel. Ha ugyan e szent István alatt az apostoli magyar királyt kellene értenünk és nem a kereszténység első vértanúját: ez volna kutatásaim vékony eredménye.


24. A HÁROM SZENT KIRÁLY EREKLYELÁDÁJA KÖLNBEN.[88]


Kölnből a fejedelmi zarándokok a megyei főpap, Genepi Vilmos, kölni érsek kiséretében elindulva, közeledtek zarándoklatuk végső czélja, Aachen felé. Minthogy 1357-ben pünkösd május 28-ik napjára esett, ha tény, a mit a trieri püspökök krónikája följegyzett, hogy a császár e napon koronázta meg harmadik hitvesét, Schweidnitzi Annát, biztosra vehetjük, hogy e sátoros ünnepet Aachenben töltötték a nagy uraságok, s ezt annál inkább, minthogy birjuk a császár Aachenben május 29-ikén kelt levelét, melyben a mainzi szent Ágnesről nevezett apáczakolostornak kegyeket oszt, a miből arra következtethetünk, hogy a fejedelmi hölgyek, mint ez a középkorban dívott, Mainzban létök alkalmával női kiséretökkel együtt ezen apáczáknál szállottak meg.


25. AZ AACHENI SZÉKESEGYHÁZ.[89]



26. A MAGYAR KÁPOLNA OLTÁRTÁBLÁJA AACHENBEN.[90]


Az aacheni kincstárban annyi magyar anjoukori ötvösművet őriztek meg, hogy e tekintetben azt hálásan az első helyre kell érdemesítenünk. Közönségünk ismeri az anjoukori magyar czímerrel ellátott kincseket, számszerint tizenhármat, melyeket az aacheni társas káptalan az 1884. évi február 17-ikén megnyitott budapesti magyar történeti ötvösmű-kiállításra elismerésre méltó készséggel megküldött. E kincsek legnagyobb részben a Nagy Lajos király által Aachenben a főtemplomhoz épített és alapított magyar kápolna tulajdonai. Minthogy azonban az aacheni magyar kápolna kincseinek két egykorú leltárát is ismerjük, melyeket, ha kézbe veszünk, azon meggyőződésre kell jutnunk, hogy még jelenleg is több, kétségtelen – mert czímeres – anjoukori magyar kincset őriznek Aachenben, mint a mennyit Nagy Lajos király a magyar kápolnának ajándékozott, elfogadhatónak látszik, hogy a többletet (a harmadik madonnaképet, a hat magyar és lengyel czimert és még némelyeket, mint legott meg fogom említeni) idősb Erzsébet királyné, részben talán kisérete is, ajándékozta az aacheni templomnak 1357-ik évi zarándoklata emlékére.


27. NAGY LAJOS ÁLTAL AJÁNDÉKOZOTT EREKLYEMUTATÓ AACHENBEN.


Ha nem tudnók, hogy az aacheni leveles házakat több ízben megkárosította a tűzvész; föltünhetnék, hogy IV. Károly császár, a magyar anyakirálynénak zarándokútjában kisérője, mintegy oltalmazója, magas látogatásának emlékéül és elismeréséül semmi kedvezményben sem részesítette Aachen városát, főegyházát, nevezet szerint pedig káptalanát, melynek hasonló esetekben sokféle, költséggel járó teendője akadt. Nem képzelhetjük, sőt ismervén ama kor szellemét, teljesen lehetetlennek tartjuk, hogy a káptalan, mint a főegyház gondozója, mellőzést szenvedett volna. Csakis az említett mostoha körülménynek, az ismételt tűzvésznek tulajdonítjuk tehát, hogy semmi kedvezésnek irott nyoma reánk nem maradt.

De hátha mégis; ha a káptalan pecsétje némi nyomra vezetne! Az aacheni káptalan pecsétje hosszában két egyenlő részre osztott pajzs, melynek jobb része arany mezőben fél sast, bal része arany liliomokkal behintett kék mezőt tüntet föl. Így írja azt le Bock Ferencz, a hírneves műrégész és úgy magyarázza, hogy a sas a német birodalmat, a liliomok Francziaországot jelzik, mint a melyeket Nagy Károly császár, az aacheni egyház alapítója egyesített.[91] – A nagyérdemű Bock Ferencz czímermagyarázata igen szellemes; de vajjon alapos-e egyszersmind? Fölvethetjük e kérdést, minthogy állítását Bock nem okadatolja, nem bizonyítja semmivel. Viszont mi némi analogiából azt a véleményt koczkáztatjuk, hogy az aacheni káptalani pecsét sasa alighanem lengyel sas volt, a stilizált liliomok pedig a magyar Anjouk czímeréből kerültek oda. Erzsébet magyar királyné, az aacheni zarándok, föl volt jogosítva mind a két jelvényt viselni és adományozni, mint Lokietek, Ulászló leánya a lengyel sast, mint a szicziliai királyi házból származott I. Károly magyar király hitvese az anjoui liliomokat. E két czímerkép az aacheni egyház dús kincstárában mind e mai napig többször előfordul azokon az ajándékokon, melyek a magyar királyi házból kerültek oda. A káptalani pecsétbe pedig úgy kerülhettek, hogy a magyar királyné a jelenlevő császár hozzájárulásával megengedte a káptalannak, hogy a két czímerképet pecsétjébe fölvehesse. Mely engedelem nem volt üres udvariassági forma, hanem a császár a pecsét használatához valószinűleg hozzákötötte azt a jogot, hogy az aacheni káptalan ezentúl hiteles hely legyen és a mondott pecsét alatt kiállított levelei teljes jogerővel, hitellel birjanak, a mint ezt a Bock által közzétett[92] aacheni káptalani díszpecsét legendája mondja:(Sigillum) regie et insignis ecclesie dive Marie virginis urbis Aquisgrani ad causas. Ezen pecsétnyomó a XVI. századból való.

A mi pedig engem ezen föltevésre hozott, az részben azon körülmény, hogy találtam Erzsébet királyné egy eddig ismeretlen pecsétjét, melyet titkos pecsétjéül használt.[93] Ez annyiban hasonlít némileg az aachenihez, hogy pajzsa szintén függőlegesen van két részre osztva, s az egyik részben, épp úgy mint az aacheni káptalani pecséten, a lengyel sas fele látható, a másik részben pedig Magyarország czímerének ismeretes nyolcz szelemenje.


28. AZ AACHENI KÁPTALAN PECSÉTJE.[94]


Egyébiránt azon tizenhárom műkincsen kívül, melyek a magyar Anjouk czímerét viselik, tehát elvitázhatatlanul magyar eredetűek, találkoznak az aacheni kincstárban még más műkincsek is, melyek nagy valószínűséggel szintén magyar eredetűeknek tekinthetők. Ezek elseje Nagy Károly 186 drágakővel diszített hermája, mely XIV. századbeli munka, minek Bock is tartja; a talapzat kék email mezején diszelgő aranyos liliomok pedig kétségtelenné teszik a donatort, azonképpen a korona, melyről – minthogy más mester műve, mint a herma többi része – azt vélem, hogy eredetileg Nagy Lajos vagy Erzsébet anyakirályné házi koronája volt. – A másik azon tizenkétszögletű, födeles, kristály ereklyetartó, melyben egyebek közt szent Imre és a lengyel vértanú püspök szent Szaniszló ereklyéi őriztetnek. Ezen ereklyetartót az aacheni tanács leltára[95] a magyar kápolna tulajdonának ismeri el, tehát az Anjouk királyi háza ajándéka. – A harmadik szent Simeon ereklyetartója a boldogságos Szűz és szent Simeon ezüstben trébelt szobrocskájával. Minthogy szent Simeon összes csontjai Zárában őriztettek és őriztetnek mind e napig, magától értetik, hogy karcsontjának azon része, mely az aacheni kincstár ezen oltárszerű ereklyetartójában őriztetik, csakis onnét kerülhetett ide, valószínűleg azon alkalommal, midőn ifjabb Erzsébet királyné szent Simeon zárai remek koporsóját készíttette (1377-1380). Az aacheni szóban forgó ereklyetartó határozottan azon korbeli, a giottoi oskolából való mester, talán ugyanazon «Francesco orefice, quondam Antonii de Sesto territorio di Milano, abitante di Zara» műve, ki szent Simeon zárai ezüst koporsóját alkotta, – Bock még két, később keletkezett, de magyar eredetű kelyhet, a hivatalos katalogus 33. száma pedig egy XV. századbeli magyar aranyhímzést említ, mely az istenanyát ábrázolja, kinek védő palástja alá menekülnek mindenek.


*


29. SZENT SIMEON AACHENI EREKLYETARTÓJA.[96]



30. SZENT SIMEON EZÜST KOPORSÓJA ZÁRÁBAN.[97]


A fejedelmi bucsúsok elvégezvén ájtatosságukat a szent Szűz küszöbén, Aachenből visszatérő útjokat Coblenzen, hol a császár június 2-ikán, és Limburgon keresztül, hol június 3-ikán keltezett, Majna-Frankfurt felé vették, honnét június 4- és 5-ikéről kelt leveleket birunk tőle. Ezen adatok alapján az országutak akkori irányához képest föl kell vennünk, hogy zarándokaink május 31-ikén vagy június 1-én indultak el Aachenből. Útjokat Bonn felé vehették, innét a Rajna balpartján fölfelé Coblenzig utaztak. Coblenznél átkeltek a Rajnán, s aztán Limburgon át Frankfurtba értek, a hol alighanem június 3-ikán érkeztek meg és 5-ikéig tartózkodtak. Minthogy pedig ez alkalommal útjok végczélja Prága volt, úgy tetszik, ugyanazon úton tértek vissza, melyen jöttek, jóllehet állomásaikat nem jelzik oly sűrűn a császár okiratai mint jövet. Eddigelé mindössze két adatunk van; az egyik arról tanuskodik, hogy a császár június 8-ikán Windsheimben (Mergentheim és Nürnberg közt), június 12-ikén Sulzbachban tartózkodott. Június 21-ikén a császár már székes városában, Prágában vala, úgy lehet hamarabb is, mert Sulzbachtól Prágáig akkor is aligha kellett tíz nap. Hogy Erzsébet özvegy magyar királyné Prágába elkisérte a császárnét, noha a közeli Regensburgból kényelmesebb lett volna útja a Dunán, azt az udvariasság is követelte s a krónikás szavaiból is ezt lehet következtetni.[98] Sőt nem lehetetlen, hogy még június 30-ikán is Prágában tartózkodott a magyar anyakirályné, mivelhogy kiséretéből az olmüczi püspök, a troppaui és falkenbergi herczegek és az anhalti gróf – hitelesen tudjuk ezt – szintén ott tartózkodtak még, már pedig föl kell tennünk rólok, hogy a fölséges asszonyt ők kisérték vissza is legalább Magyarország határáig.


31. DOMBORMŰ SZENT SIMEON EZÜST KOPORSÓJÁN.


Dalmátország visszahódítása és az annak birtokát biztosító zárai békekötés (1358 február 18.) után Nagy Lajos király a dalmát-horvát viszonyok rendezésére megkérte anyját, özvegy Erzsébet királynét, kinek Dalmátország jövedelmét szánta és melléje rendelte Keszei Miklós kalocsai érseket, Szigeti István nyitrai püspököt, Szécsi Miklós országbírót és Csúzi János bánt, kik mindent oly helyesen elintéztek, hogy erre nézve panasz Nagy Lajos király uralkodása alatt elő nem fordult. Ez időtől fogva a dalmát püspökök is föl valának sorolva a magyar diplomákban.


32. SEBENICO.[99]


Azután Nagy Lajos a szerb háború folytatására gondolt. Sürgette ezt a pápa is, de Dalmátország biztonsága is követelte. Az 1358. évi szerb hadjárat, melyben a Ludbreg nemzetbeli Csúzi János bán a szerbek maczedóniai némely kikötői ellen tengeri hajókat is használt, kevésbbé volt szerencsés. Erre vall az is, hogy a király Csúzi Jánost a báni méltóságtól elmozdította, helyébe Szécsi Miklóst nevezvén ki. A háborút a következő 1359. év tavaszán folytatták, de – úgy látszik – ismét kevés sikerrel, Kont Miklós nádor volt vezére a magyar seregnek, melyhez Nagy Lajos is eljött a nyár folyamán. – Kezdetben a Dunán való átkelés okozott nagy nehézséget; de miután e míveletet két szerb főúr vetélkedése megkönnyebbítette, a magyar hadsereg föltartóztatás nélkül haladt Rigómezőig, miközben a szerbek hegyeikbe menekülének. Tartós eredményt tehát ismét nem értek el a magyar hadak. Nagy Lajos ennek következtében összehítta az ország nagyjait, velök a teendők iránt tanácskozandó. Részt vett e tanácskozásban Kázmér lengyel király is. Elvégeztetett, hogy a király gyűjtsön lehetőleg nagy sereget, semmi fegyveres népet az országból távozni ne engedjen, s addig vissza ne térjen, míg meg nem hódította Szerbiát és királya hűséget nem esküdött neki. Hogy e czélt Nagy Lajos elérte, arról Zsigmond király levele tanúskodik. E levele értelmében megjutalmazta Zsigmond Garai Miklóst, a miért Lázár szerb fejedelmet, ki a magyar király főhatósága alól némileg kivonta magát, embersége és ügyessége által, a hűségre visszatérítette, minek következtében ugyanazon kötelességeket végezni s ugyanazon adókat fizetni kötelezte magát a szerb fejedelem, mint a melyeket Nagy Lajos királynak végezni és fizetni köteles vala.[100]

Keszei Miklós ez időben már nem volt kalocsai érsek. Vásári Miklós esztergami érsek halála után, ennek utódául azonnal őt szemelték ki. Nagy Lajos király 1358 szeptember 1-én már postulált esztergami érseknek mondja kanczellárját, kit VI. Incze pápa ugyanazon évi október 8-ikán az esztergami érseki székbe áthelyezett és megerősített.[101]

Ennyi érdem után, a mennyit Keszei Miklós a király és haza körül szerzett, szinte nehezemre esik őt némi megrovásban részesítenem.


33. NAGY KÁROLY CSÁSZÁR HERMÁJA.[102]

Geletfia Miklós nádor fia László császmai prépost, a királyi kápolna ispánja és titkos kanczellár Visegrádon, 1356 május 1-én kelt hivatalos levelében tanúságot tett róla, hogy a Hont Pázmány nemzetbeli Dersfia Tamás fiai: László (előbb esztergamszentgyörgymezei, akkor) egri prépost, Dömötör barsi főesperes (utóbb veszprémi, aztán erdélyi püspök), István és Péter édestestvérek hontmegyei Lyso (?) birtokukat örökösen átengedték Sárói Bede fiának Péternek, a Keszei Miklós zágrábi püspök rokonának (proximusának) azon föltétel mellett, hogy Keszei Miklós kanczellár 1354 május 1-től számítandó két év alatt vagy kieszközöl számokra valamely királyi kegyelmet, illetve birtokadományt, vagy ha ezt minden igyekezete mellett se tehetné, fizet nekik 15 budai márkát, ujonnan vert denárokban. Erről szerződést kötöttek a felek László királyi kápolnai ispán előtt, ki mint ilyen épp oly közjegyzői joggal bírt, mint a hiteles helyek. A két év elmúlván, minthogy Keszei Miklós állítólag képes nem volt igéretét beváltani, kifizettette ugyancsak a királyi kápolna ispánja jelenlétében a 15 márkát.[103]

Itt fogalmaink szerint világos, habár föltételes, be nem végzett vesztegetés esete forog fönn. Keszei Miklós mint királyi kanczellár kötelezi magát, hogy a Tamás-fiaknak valami kegyelmet (talán bizony László prépostnak püspökséget) vagy birtokot eszközöl ki a királytól, nem csupán barátságból, a miről a levélben nincsen említés, hanem egy hont-vármegyei birtokért, melyet rokonának ajándékoztak. Ez a szó szoros értelmében piszkos üzlet, melynek discretionalis jellegét is törli a hiteles helyen kötött írásbeli szerződés. Nyilván megbíztak László császmai prépostban, ki mint fiatal ember Keszei Miklósnak kegyeltje, az egri prépostnak és öccseinek talán barátja volt. Keszei Miklósnak mentségére szolgál, hogy se kegyelmét, se birtokot nem szerzett a Tamás fiainak, hanem inkább megfizette, illetve megfizettette a 15 márkát. Akármiként forgatják a dolgot, ez eset nem festi fényesre a kort, melyben ilyesmi szintén nyiltan történt és homályt borít Keszei Miklósra.

Giannino, a franczia szerencsétlen trónkövetelő is fönhagyta jegyzeteiben, hogy Keszei Miklóst, akkor már kalocsai érseket, Kont Miklós nádort és a német Vilmos mestert, a későbbi pécsi püspököt megvesztegette 500-500 aranyforinttal. De e helyt, azt vélem, rászedték a szegény Gianninot, a miért e kérdéssel külön kell foglalkoznunk a következő fejezetben.







VI.


Giannino di Guccio franczia trónkövetelő Magyarországon.

Ismételve írtam Giannino di Guccioról,[104] s előbb azt hittem, hogy ezen ember trónkövetelésének alapja volt. Hanem most nézetemet oda kell módosítanom, hogy szegényt becsapták s Nagy Lajos állítólagos levelei és pecsétje, melyet neki átadtak, hogy vele még több királyi levelet gyártson, mind merő hamisítvány.

Keszei Miklós érdekében, kiről hiszékenyen írva hagyta, hogy 500 aranyforinttal megvesztegette, valamint hogy történeti botlásomat helyreüssem, röviden újra tárgyalom e kérdést.


34. COLA RIENZI ÉRME.[105]


Midőn X. Lajos franczia király 1316 június 25-ikén meghalt, feleségét, Klemencziát, várandó állapotban hagyta hátra. A király öccse Fülöp és a franczia nagy tanács két idősbb, hűséges főurat rendeltek ki, kik feleségeikkel együtt ügyeljenek arra, nehogy cserélt gyermek jusson a franczia trónra. A királyné ugyanazon évi november 15-ikén fiút szült, kit Jánosnak kereszteltek. A királyi gyermek és anyja őrizetével megbízott két főúr pedig valamely nemes asszony iránt tudakozódott, ki a csecsemő királyfit dajkálja. Találtak is Mária nevű, chartresi születésű nemes asszonyt, ki a Klemenczia királynéval csaknem egyidőben szűlte vala fiát Minofia Gucciotól, a Spinello Tolomei bankárház megbizottjától. Hanem a kis franczia királyfi születése után nehány héttel meghalván, dajkáját fiastúl, kit anyja szintén Jánosnak (Gianninonak) hívott, elbocsájtották. E fiú 9-10 éves koráig anyjánál nevelkedett Chartresba, a mikor atyja, ki ekkor Párisba tartózkodék, magához kérette fiát. Mária asszony, az anya, azon reményben, hogy majd megint visszaküldi, teljesítette kivánságát. Guccio azonban magával vitte fiát hazájába Sienába, mely időtől fogva Mária őt soha többé nem látta.


35. COLA RIENZI DOMBORMŰVŰ KÉPE.


Ezután csaknem harmincz évig semmit se hallattak magokról sem az anya, sem a fia, mígnem Mária asszony 1345 június havában, halálos ágyán fölfödözte gyóntató atyjának, Jordán spanyol eredetű szent Ágoston-rendi szerzetesnek, hogy Giannino voltaképpen nem az ő, hanem Klemenczia királyné gyermeke, tehát cserélt gyermek. E gyermekcserének két különböző alakját ismerjük. Az egyik szerint ugyanazon főurak, kik a királyfi őrizetével valának megbízva, követték azt el, mert féltették a királyfit Artois grófnétól, ki óhajtá, vajha meghalna, minthogy ez esetben veje, Hosszú (V.) Fülöp következnék a trónon. Félelmök nem is volt alaptalan; csakhogy Artois grófné a csere következtében nem a királyfit, hanem a Guccio fiát emésztette el. A másik versio szerint a dajka fiát egy reggel halva találta oldalán és ő maga cserélte ki a király fiával – nem a gyermek miatt, hanem a szeretetből, melylyel Guccio iránt viselteték, úgy számítván, hogyha Guccio fia halotthírét megértené, nem ragaszkodnék többé hozzá, s ez esetben (titkos) férjét is elvesztené.

Nem lehetetlen ugyan, hogy egy beteges asszony egyszer így, máskor amúgy beszéljen; de valószínűbb, a mit Giannino szerint a magyar király tanácsosai, nevezet szerint Kont Miklós nádor és Keszei Miklós esztergami érsek mondának, hogy az uralkodó franczia király ellenségei eszelték ki e mesét.

Jordán atya, kit a haldokló dajka megkért, hogy keresse föl vélt fiát és közölje vele születése történetét, hogy megtudja, miszerint jogosan őt illeti meg Francziaország koronája, nem sietett megbizatása teljesítésével, jóllehet lelkiismerete nagyon furdalta, mert azt hívé, hogy a sok csapás, járvány, pártviszály Francziaországot azért érte, mivel törvényes királya meg van fosztva trónjától. Végre eltökéltette magában, hogy fölkeresi a kicserélt királyfit azon reményben, hogy ez, ha atyja trónját elnyerendi, a világ békéjét helyreállítja és visszafoglalja a Szentföldet. Hanem most meg úgy érezte, hogy igen elaggott már és jártányi ereje sem igen van. Szóval, hiányzott Jordán barátban azon fokú erkölcsi bátorság, mely e kényes ügy megindításához kellett. Megkérte tehát egyik franczia eredetű szerzetes társát, hogy ő keresse föl a királyfit, mondjon el neki mindent és adja át volt dajkájának végső rendeletét, azaz a Jordán barát által megírt azon emlékiratot, melyből az elmondottak foglaltatnak.

Antal barát, így hívták az új megbizottat, világlátott ember levén, útnak indult, és elérkezett Porto Venaróba, Genova közelébe. Itt azonban ő, mint előadja, halálosan megbetegedett. Nehogy tehát a halál utólérje, még mielőtt küldetése végére jutott, értesülvén Cola Rienzi nagy lelkéről, jóságáról és okosságáról, elhatározta, hogy vele közli az egész ügyet, melynek lebonyolítására a római senator a legalkalmasabb ember. Levelet írt tehát hozzá, melybe beleszőtte Jordán atya nyilatkozatát, Mária úgynevezett testamentomát francziából olaszra fordítva és Isten nevére kérte, fogjon azonnal a dologhoz, mely reá is igen előnyös leszen.


36. SIENA.[106]


E levél 1354 szeptember 6-ikán érkezett Cola Rienzi kezéhez, ki legott embereket küldött ki, hogy Guccio fia Gianninót fölkeressék és megtalálván kérjék: ne terhelhessék Róma város méltóságos senatorát meglátogatni. A követek hamarosan meg is találták, a kit kerestek Sienában; de mert írást nem, csak izenetet hoztak Rienzitől, Giannino, a sienai szerény posztógyártó nem hajlott szavokra és nem ment Rómába. A senator tehát írást intézett hozzá szeptember 18-ikán, mely levélre aztán Giannino elindult Rómába. Cola Rienzi azonnal maga elé idézte a Capitoliumra, kikérdezte szülei, ifjúsága, élete folyása felől és mivel nyilatkozatát egyezőnek találta Antal barát előadásával, nem kételkedett, hogy az igazi, törvényes franczia király áll előtte. Lábaihoz borult tehát és közölte vele dajkája «végső rendeletét».

Képzelhető, mennyire meglepte Gianninót e fölfödözés. Eleinte nem hitt, de végre is hasztalan ellenkezett Cola Rienzivel; ez addig beszélt neki, míg meggyőzte szavai igazságáról. Egyúttal igéretet tett neki, hogy elismerteti őt Európa összes fejedelmeivel. Kongresszust hí össze Rómába, mely e fontos ügyet rendezze, mert Rómának, a világ fejének föladata igazságot szolgáltatni s a világot kormányozni. Addig azonban, míg mindezek megtörténnek, mély hallgatást tanácsolt. Pecsétet is készíttetett számara és lemásoltatta Antal barát hozzá intézett levelét, melyet megerősítő utóirattal látott el. Ebben Gianninót X. Lajos franczia király és Klemenczia királyné fiának, következőleg Francziaország törvényes királyának megismerte, nemcsak a nyilatkozat alapján, melyet Antal barát leveléből megértett, hanem érvképpen hivatkozott a nyilatkozatokra is, melyeket Avignonban, a pápai udvarban ezen ügyről már előbb hallott. Egy más levelet is birunk Cola Rienzitől, mely a Capitoliumban 1354 október 7-ikén, tehát egy nappal halála előtt kelt, melyben Gianninót «nobilissimo principe, re excellentissimo sopra tutti gli altri re de la cristianita» nevezi és újra kijelenti; miután nem férhet kétség származásához, biztosan hiszi, hogy legközelebb egész Francziaország meghódol neki, mint királyának.


37. A PÁPAI LAK SIENÁBAN.[107]


Cola Rienzi halála után Guccio fia Giannino visszatért szövőszékéhez, szerény életét tovább folytatandó Sienában, a hol nem éppen az utolsó polgárok közé tartozott. Polgártársai becsületessége miatt bizalommal viseltettek iránta, egy alkalommal megtették kórházi gondnoknak, más alkalommal a város kamarásának; titkát mindamellett gyóntatóján, frà Bartolomeo Minin kívül senkivel se közölte. Azonban frà Bartolo egyike volt azoknak, kikben a titok meg nem fért; ez annál kevésbbé, minthogy ő is Isten sujtó haragját, melylyel a franczia nemzetet ostorozta, annak tulajdonítá, mert a franczia trónt idegen bitorolja. Eleinte türtőztette ugyan magát, de 1356-ban, a poitiersi csata után, melyben tizenkétezer angol hatvanezer francziát, a lovagok színét-javát csúfosan megverte s a franczia királyt is fogságba ejtette: végre fölfödözte a nagy dolgot sienai polgártársai előtt.

E fölfödözésre általános lelkesedés keletkezett a kis városban és Giannino tiltakozása daczára, a sienaiak királynak kezdék őt czímezni. Palermoból is érkeztek levelek ama Jordán és Antal szerzetesektől, kik alighanem a rájok hárulható súlyos felelősség elől a Szentföldre távozván, kötelességöknek tartották még egyszer hozzászóllani az általok megindított mozgalomhoz, és leveleket írtak a sienai városi tanácshoz, püspökhöz, magához Gianninóhoz, «melyek minden kétséget eloszlattak». Erre a városi tanács azt a végzést hozta, hogy Gianninónak atyja trónja elnyerésében mindenképpen kezére jár és hat titkárt rendelt melléje. Továbbá hivatalosan írt a pápának, a császárnak, a nápolyi, magyar, angol és navarrai királyoknak, mely királyi házak rokonságot tartottak a franczia uralkodó családdal. Szóval, Giannino ügye erősen föllendült, de csakhamar hanyatlásnak indult, midőn irigyei és talán a franczia uralkodóház barátai megértették a polgárokkal, hogy magoktartásával a franczia kormányban könnyen ellenséges indulatot támaszthatnak, s ez által kereskedelmök nagy kárt szenvedhet. Meghőköltek tehát a körültekintő szatócsok, a régi tanácsot megbuktatták és letettek Giannino pártolásáról. Giannino azonban immár eltökéllette magát, hogy jogait védeni, igényeit érvényesíteni fogja.

E végből azon elhatározás fogamzott meg benne, hogy személyesen keresi föl a magyar királyt. Útnak indult Sienából 1357 október 2-ikán. Utitársul hozzá szegődött Baldo di Mino, és vittek magokkal négy fegyveres szolgát; Giannino ruhájába varrott 2600 darab újveretű aranyat, tárczájába pedig 250 aranyforintot tett. Budára deczember 3-ikán érkezett. A király nem volt Budán, hanem Zágrábban, honnét Zárába utazott, melyet közben hadi népe elfoglalt. Csak 1358 márczius 3-ikán érkezett vissza Budára; ekkor elrendelé, hogy Giannino ügyét vizsgálják meg, megbízván Kont Miklós nádort több más országnagygyal, hogy hallgassák ki. Ezek őt Visegrádon a padovai származású Saracino[108] házában márczius 24-ikén kihallgatták. Giannino terjedelmesen elmondott nekik mindent, amit tett s ami vele történt. Előmutatta a római senátornak hozzá intézett levelét és egyéb bizonyítékait és úgy vitte dolgát, hogy a király őt látni akarta. Másnap beszélt is vele a Saracino házában, mire ügyének további vizsgálatát Miklós nádorra bízta. Ennél többször Nagy Lajos személyesen nem érintkezett a szerencsétlen franczia trónkövetelővel. Hanem a következő vasárnap, vagyis husvét vasárnapján, április 1-én közöltette vele határozatát, melyet ugyancsak Kont nádorral, a kalocsai érsekkel (Keszei Miklóssal) és sok főúrral egyetemben (tanácskozván) elkészíttetett. A király felelete határozott, világos, Gianninóra lesújtó volt és úgy hangzott: a király azt hiszi, hogy Gianninót rászedték, elhitettek vele olyasmit, ami nem igaz; és hogy a király nem tartja valónak, a mit a két ágostonrendi szerzetes mondott, mert ezek s a többiek mind, kik érdekében mívelkedének, az uralkodó franczia király ellenségeinek kedvére akartak cselekedni; hasonlóképpen nyilatkozott a római tribunról (Cola Rienziről), a senatorokról s a többiekről.

Erre Giannino, ki – ismételjük – nem volt kalandor, hanem tisztességes, jóhiszemű ember; azt felelé, hogy a király nevében adott ezen választ el nem fogadja. «Mondjátok meg – így szóla – királytoknak, hogy nem én teszem magam királylyá, hanem a számos okirat és bizonyíték elhitette velem, hogy az vagyok. A király nyolcz nap alatt, vagyis azóta, hogy beszéltem vele, nem találhatta meg az igazságot. Azért kérlek titeket, vegyétek rá a királyt, legyen szíves ügyem igazságát kideríteni. Vagy ha ő ezt tenni nem akarná, írjon a pápának levelet, kérvén őt, hogy fogadjon engem, hallgasson meg és keresse ő az igazságot. Míg a király vagy ajánlólevelet nem ad a pápához, vagy maga nem deríti ki a valót, addig én innét el nem megyek.»

Az országnagyok e szavakat híven közölték a királylyal, mondja ő maga (Giannino) jegyzeteiben és hogy a király nagyon bámulta állhatatosságát és mondá: «Menjetek hozzá és kérdezzétek meg, van-e levele Francziaország valamely főurától?» Giannino elküldé a királynak Navarrai Fülöpnek érdekében írt levelét, melyet Altopascio úrhoz czímzett vala – Giannino aztán Visegrád várából Budára tért vissza és itt négy hónapot töltött, a nélkül, hogy a király részéről valamely izenet jött volna, vagy akár csak a Navarrai levelét is visszaküldötte volna.


38. VISEGRÁD.[109]


És nekem úgy tetszik: ennyi az eredménye, ez a hiteles vége Giannino azon kisérletének, hogy Nagy Lajos királyt érdekébe vonja. Ha azonban föltesszük, hogy a magyar király engedett Giannino kérésének és a pápa elé terjesztette ügyét, a mi a neki adott világos, egyenes és határozott válasz után kevésbbé valószínű, még keményebb feleletet kapott volna a megtévesztett trónkövetelő, minthogy VI. Incze pápa nem sokkal később, 1361 május 9-ikén így ír felőle: Bizonyos Guga János sienai polgár eszéhez azon vakmerő és nevetséges rögeszme férkőzött, hogy magát Francziaország királyának képzeli sat. Ha mindamellett Giannino magyarországi kirándulásának itt vége nem szakadt, annak saját együgyűségén fölül mások gonosz kapzsisága okozta. Saját följegyzései szerint így esett a dolog: míg Giannino a király elhatározását Budán várta, jött hozzá egy püspök a minoriták szerzetéből, kinek neve vala Francesco di Mino di Buonconte del Cotono[110] Siena vidékéről, ki Magyarországon tartózkodék, levén előbb Uberto (Róbert), aztán Endre (nápolyi királynak), végre a durazzoi (Károly) herczeg káplánja; a durazzoi herczeg halála után pedig eljöve a magyar királyhoz, hogy ennek is káplánja legyen. Megértvén e püspök, hogy Giannino Sienában nevelkedett és most Budán tartózkodik, meglátogatta őt. Giannino örült e látogatásnak és tisztelettel fogadta a püspököt, több napon át tartá magánál, elbeszélvén neki az eddig történteket és megmutatván neki írásait. Erre a püspök mondá neki, hogy van összeköttetése (Kont) Miklós nádorral, (Keszei Miklós) kalocsai érsekkel és a német Vilmos mesterrel,[111] kik a király titkos tanácsosai és sok más főúrral; ajánlkozék is, hogy beszélni fog velök és oda hatni, hogy a király nagy hadat indítson érdekében, valamint hogy ismer sok nemes urat Magyarországon, kik hajlandók lesznek érette síkra szállani és a kiket sikerülni fog részére megnyerni, hogy saját költségükön kövessék őt Francziaországba. Ennek nagyon megörült Giannino és kérte a püspököt, hogy csak mívelkedjék ez irányban, a mit a püspök meg is igért neki, hogy abbahagyva mindeneket, csakis az ő ügyét fogja szolgálni, egyebet nem, ha viszont Giannino megteszi őt káplánjának és asztaltársának. Giannino ezt meg is tette, kiállítván a püspök számára függő pecsétjével megerősített kinevező levelét.

A püspök állítólag szavát tartotta. Beszélt Miklós nádorral, a kalocsai érsekkel, Vilmos mesterrel; sok más országnagygyal, nemes emberrel és főpappal; megmutatta nekik Giannino bizonyítékait, föllármázta egész Magyar- és Németországot, minek eredménye egyelőre az lőn, hogy számos főúr és főnemes eljött Budára, hogy beszélhessen vele; fölajánlották neki segítségöket és hogy követik őt saját költségükön, mert jól tudják, hogy neki nincs költsége a katonák fizetésére; jutalmat is csak azon esetre várnak, ha a franczia trónra kerül. Giannino összeíratta őket s úgy találta, hogy nemes urak, hadnagyok (caporali) mintegy ötvenhatan jelentkezének, hogy ezer jól fölszerelt (vasas) vitézt és négyezer íjászt visznek magukkal.

Később így szólott a «püspök» Gianninóhoz: «Ha a magyar király segítségét és kedvezését akarod birni, alkalmazkodnod kell az udvaroknál dívó szokáshoz.» Minthogy Giannino hajlandó volt a püspök tanácsát bevenni, ez ekképpen folytatá: «Minden udvarnál, a hol megfordultam, azt hallám, hogy a ki valamely kegyelmet akar elnyerni akár a királytól, akár a pápától vagy más úrtól, közvetítővel kell birnia, ki amaz úrnak bizalmas embere, titkárja. Ámde ily közvetítőt nem lehet találni pénzbeli vagy másnemű ajándékok nélkül. Azért neked is ebben a te fontos ügyedben szükséged van a király valamely bizalmas emberére, ki nélkül semmire se mehetsz. E végből úgy gondolom, hogy neked különösen a király legbizalmasabb három emberével kell számolnod: Miklós nádorral, a kalocsai érsekkel és Vilmos mesterrel, a kik azt tehetik a királylyal, a mi nekik tetszik.» Erre Giannino felelé: «Ime, én nem tudok szebb, jobb és titkosabb ajándékot nekik adni a pénznél.» Elővett tehát ezerötszáz arany forintot és három fehér selyemből készült erszényt. Mindegyik erszénybe ötszáz arany forintot tett azok közül, melyeket ruhájába varrott vala, midőn Sienából elindult, és átadá a püspöknek e szavakkal: «Vidd és add a három úrnak külön-külön, hogy egyik se tudjon a másikról, és kérjed meg mindegyiket, hogy ne nézzen az ajándék csekélységére, és ajánld nekik azon bölcs szavakkal, melyek rendelkezésedre állanak, hogy viszont ők is ajánljanak engem a királynak s a többi főuraknak, és hogy fényes helyzetet biztosítok nekik és hálás leszek szolgálataikért, ha Isten megengedi elnyernem királyságomat.» És hogy a püspök is buzgóbban járjon el küldetésében, adott neki is kétszáz aranyat. Ezután a püspök elment és átadá a mondott uraknak a telt erszényeket, azok pedig igen megörülének és mindegyik külön megigérte, hogy mind személyesen, mind barátai által törekedni fog Giannino ügyének a királyt megnyernie, a mit meg is tettek.

Nehány nap mulván az urak Ferencz püspök által elkérették Gianninótól az ügyét támogató okiratokat a király számára, minthogy a király látni akarta azokat. Hat hónapig tartotta ezeket magánál a király a nélkül, hogy felelet jött volna reájok. Hat hónap mulván a három úr beszélt a püspökkel és mondák neki, hogy a király megvizsgáltatta Giannino iratait, és titkon Francziaországba küldött emberei által nyomoztatta az igazságot; meg is találta egészen, úgy hogy már világos előtte, hogy Giannino törvényes és igaz királya Francziaországnak és hiszi, hogy igazán fia Lajos királynak és Klemenczia királynénak és hogy szeretetre gyuladt iránta, mi egész beszédjéből nyilvánvaló. E három úr azt is mondá a püspöknek, hogy a király hadi vállalatba is fog bocsájtkozni és nem fogja elhagyni soha, míg csak teljesen ura nem lesz Francziaországnak.

Történt azonban, hogy míg Giannino Budán tartózkodék, hire érkezék, hogy Ráczország királya, béketárgyalásokat szinlelve, rövid idő alatt kétszer verte meg a magyar király seregét. E hír nagyon megszomorította a királyt. Összehívta tehát országa valamennyi nagyjait, köztök Krakó királyát is, a ki nagybátyja volt, lévén anyja testvére és tanácsot ült velök: mitevő legyen a rácz királylyal szemben? Elvégeztetett a tanácsban, hogy a király gyűjtsön lehetőleg nagy sereget, semmi fegyveres népet az országból távozni ne engedjen, személyesen induljon meg a nagy sereggel Ráczország királya ellen és vissza ne térjen, míg meg nem boszulta a rajta elkövetett sérelmet és meg nem hódoltatta a rácz királyt, hogy ez esküdjék neki köteles hűséget.

Ez volt az oka, a miért a magyar király nem szerelt föl hadat Giannino érdekében és ki nem bocsájtá országából azokat a nemeseket, kik fegyveres népeikkel elkisérték volna Francziaországba.

A király anyja, nem lévén neki a királyon kívül más fia, szintén nem akarta, hogy Giannino miatt magát veszélynek kitegye és nagyon örült ez akadálynak s a főuraknál mindent elkövetett, hogy a királyt a fegyveres segítségadásról lebeszéljék. Ezt részint azért tevé, hogy a királyt oly bonyodalmas ügytől visszatartsa, részint azért is, mivel Károly német császár és a viennei dauphin leveleket és követségeket küldének a királyhoz s erre megkértek.


39. KRAKÓ.[112]


Látván Giannino, hogy nem kaphat segítséget a királytól és az önként ajánlkozott fegyvereseket se viheti ki az országból, nagyon szomorkodott és így szólott a fönnemlített püspökhöz: «Minthogy a király kereste és megtalálta igazságomat és meggyőződött arról, hogy igazam van, és minthogy most se segítséget nem adhat, sem azokat a nemeseket, kik megigérték támogatásokat, velem jönni nem engedi: legalább ügyem igazságáról, miről meggyőződött, tegyen jelentést a pápának és a kereszténység többi fejedelmeinek.» A püspök felelé, hogy beszélni fog a három említett főúrral és erősen hiszi, hogy annyi levelet szerez, a mennyi csak kell.

Elutazott tehát Visegrádra, hol a király, a három főúr és más főurak az időben valának; beszélt velök és készíttetett leveleket a magyar királytól a pápához, a navarrai királyhoz, a huszonkét franczia régenshez, az összes olasz signorokhoz és városokhoz, Lajos nápolyi királyhoz, a nagy siniscalchohoz, a többi királyi herczeghez; továbbá egy körlevelet függő pecsétje alatt valamennyi magyar alattvalóhoz, kik akkor Olaszországban tartózkodának, hogy engedelmeskedjenek Gianninónak és kövessék őt akárcsak saját királyok személyét. A többi levelekben azon kérelmét fejezte ki a magyar király, hogy segítsék Gianninót és mindenki, a mit tesz neki, úgy tekintse, mintha saját királyi személyének tette volna.

És azon oknál fogva, mivel Giannino sok levelet kért keresztény földön levő magas személyek számára, kiknek czímét Visegrádon nem tudták és mert illetlennek találták, hogy a király hibát kövessen el és írjon valamely úrnak, kit nevéről sem ismer: a három úr úgy intézkedett, hogy Giannino vigyen magával egy titkos királyi pecsétet, hogy ahol tartózkodni fog, az uraknak megtudván czímeiket, a király nevében írhasson a maga érdekében, szem előtt tartva a király becsületét, valamint azét is, kinek írni fog. Aztán oda adták a nevezett püspöknek a titkos pecsétet és leveleket, melyeket elkészítettek. A püspök elvitte mindazokat Budára és átadta Gianninónak az említett pecséttel együtt.

Leveleit kézhez vevén Giannino, kiséretével Budáról 1359 május 16-ikán elutazott Siena felé. Giannino fölsorolja mindazokat, kik őt visszatérő útjában kisérték. Elég számosan valának; de Ferencz püspök, az ő káplánja, asztaltársa és ügyvivője, ki által a föntebb előadott eredményekhez jutott, nem kisérte. Nyomát azután se sikerült fölfödöznünk.

Végig lapozva Giannino följegyzéseit, lehetetlen azon gondolatra jutnunk, hogy itt mistificatióval állunk szemben. Láttuk, hogy Nagy Lajos határozottan letett Gianninóról, hisz szegénynek nem volt egy közvetlen bizonyítéka! Akikre támaszkodott, a két ágostonrendi szerzetes (s itt is csak Jordán barát jöhet tekintetbe) igen kétesen viselkedtek; elrontották ügyét azzal, hogy a gyermekcserének kettős versióját hozták forgalomba s ezzel a döntő körülményben egymásnak ellentmondának, aztán minden öregségök, gyöngeségök és betegségök mellett is megfutottak, mint a kiknek nincs bátorságok szavok urát adni. Cola Rienzi bizonyítványa (hogy egyébbel ne gyanusítsuk) személyes inpressióján alapult, tehát másodrendű vélemény. Ami némi jó hatással volt Giannino ügyére, az saját naivul becsületes, bátor föllépte: ő nem volt kalandor, hanem szerény, igaz lelkű ember, ki egész lelkével hitt ügye igazságában. Hátha mégis van igazság állításaiban? gondolták a magyar főurak és elkérték tőle a navarrai király levelét. Ennek nem ismerjük ugyan szövegét, de hatása kevés lehetett, mert a sutba dobták és Nagy Lajos megmaradt első, helyesnek talált fölfogása mellett. Ekkor lép előtérbe Ferencz barát, ki magát püspöknek czímezi. Azzal kezdi, hogy hizelkedéssel Giannino asztalához telepedik. Aztán, hogy bizalmat keltsen, hangulatot támaszt mellette a gyulékony, harczkedvelő, kalandvágyó vitézek közt, kiktől az időben hemzsegett egész Európa. Ezzel Giannino föltétlen bizalmához férkőzik, ki immár rábizza vagyonának nagyobb részét. Aztán hat hónapig tétovába tartotta a trónkövetelőt és különböző mesékkel táplálta, hogy a magyar király a helyszínen kutatja születése titkát s ezt kisütötte, fölkelt lelkében az igazság napja, világosan látja immár, hogy Klemenczia királyné fia, tehát unokabátyja, kit születési jogon Francziaország koronája megillet, szeretetre gyullad iránta, megigéri, hogy hadat indít érdekében és el nem hagyja mindhalálig. Ezek után talán föl is tünt a nagyban reménykedő trónörökösnek, hogy mind ez eredmények után, mind ez atyafiságos érzelmek mellett, az ő kedves unokaöccse őt látni nem óhajtja, királyi udvarába meg nem híja, udvartartást nem szervez köréje, nem ünnepelteti, a híres magyar vendégszeretetben nem részesíti; még ama megfizetett királyi alattvalók se jelentkeztek nála, hogy megköszönje nekik érdekében tett fáradozásaikat; mindent csak a barátpüspökkel izengetnek, végeztetnek. Azonban ez készen volt a felelettel mind e visszásságok magyarázatára, hisz ideje, hat hónapja maradt azt kieszelnie. Hát az özvegy anyakirályné, kire köztudomás szerint fia mindenben hallgatott, az ő anyai szeretetbe göngyölt büszkesége, melyet IV. Károly császár és a viennei dauphin tápláltak, nem kedvezett az együgyű posztógyártónak. Végre kapóra jött a szerb háború, mely lepörzsölt minden reményt: az elnyomott igazságért harczra kész vitéz urak szavoknak nem állhattak, Nagy Lajos hadat a franczia királynak nem üzenhetett, csupán jóindulatú szeretete nyilatkozott meg abban, hogy ha szerencsétlen rokonát még csak titokban se láthatta, tőle személyesen el nem bucsúzhatott, legalább egy garmada levelet és titkos pecsétjét küldötte neki, melyeket egytől-egyig alighanem Ferencz barát gyártott, gyártatott.

A számos levél közül, melyeket Giannino Magyarországból hozott, tizenkettőnél több birtokában volt még akkor, midőn 1361 elején fogságban került, melyeket nem volt módja vagy kedve megküldeni a czímzetteknek; nevezet szerint hat irhára írt nyilt levél a világ összes királyai és fejedelmei számára, melyekben a magyar király arról tanuskodik, hogy átkutatván Giannino ügyét, azt igaznak találta. Ezen levelek a király függő pecsétjével valának megerősítve. Azonképpen ugyancsak Nagy Lajos hat levele az Olaszországban tartózkodó magyarokhoz (zsoldosokhoz), hogy Gianninónak engedelmeskedjenek; végre egyéb a magyar király titkos pecsétjével lezárt levelek királyokhoz, fejedelmekhez, községekhez, melyekben tudatja, hogy Giannino ügye igazságos. Mind e levelek közül, melyek valószínüleg egy kaptára készültek, szövegében egyetlen egyet ismerünk, a Siena-városhoz intézettet, a királynak helyesen leírt titkos pecsétjével, melynek rajzát régebben ismerjük, megpecsételve. E levél Budáról, 1358 május 15-ikéről, tehát helytelenül van keltezve. Mert ha Giannino kihallgatása Visegrádon 1358 márczius 24-ikén történt, aztán négy hónapig hírt nem hallott ügyéről, és miután ügyét kezébe vette Ferencz barát, akkor is még hat hónap telt el az eredményig: ez mindössze kitesz tíz hónapot, melyek körülbelül 1359 elején, mintegy februárusig folytak le. Ez utóbbi határnap előtt ama levelek nem keletkezhettek. Valószínüleg akkor is készültek, minthogy Giannino, kinek a leveleken kívül nem volt mit várnia, 1359 május 16-ikán utazott el Budáról. A magyar kanczellária – nincs példa rá – hogy ily helytelenséget, szabálytalanságot elkövetett, valaminthogy ama sienai levél szövege – belalakját tekintve – aligha került ki belőle. Még gyanusabb a titkos pecsét kérdése, melyet állítólag azért kapott Giannino a királytól Ferencz barát közvetítésével, hogy vele maga is leveleket írhasson a magyar király nevében. A németországi kanczellária gyakorlatában oly esetekkel is találkozunk ugyan, midőn a fejedelem egyeseknek megbízást ad, hogy nevére szóló pecsétnyomót viselhessenek és azokkal neve alatt okleveleket állíthassanak ki;[113] de nálunk, a hol a pecsétekre oly gondosan felügyeltek, hogy a király gyűrű-pecsétjének is külön őre vala, ily gyakorlatnak nyomára, legkivált az Anjou-korban nem találunk. Maccari, az Istoria de re Giannino kiadója, lopásnak tekinti a dolgot, de e fölvétnek ellentmond a körülmény, hogy a király azon titkos pecsétjét, melyet 1358-ban használt, és melyről e helyt egyenesen van szó (Sugiello de' attene segreto delo Re), Giannino távozta után is használták nálunk, sőt használták Nagy Lajos uralkodása végéig, a mit bőségesen dokumentálhatunk.[114]


40. LAJOS KIRÁLY TITKOS PECSÉTJE.[115]

A jelen esetben tehát másra, mint álpecsétre gondolni nem lehet, a melynek megrendelője csakis átadója, Ferencz barát volt, kinek impostorsága végig vonul Giannino élete e szakán, és a ki Kont nádort, Keszei Miklóst és Vilmos kápolnaispánt meggyanusította, megrágalmazta.

Gianninót sienai polgártársai az időtől fogva, hogy Nagy Lajos királynak mellette nyilatkozó levelét látták és hallották, nem is nevezték másnak, hanem Re Gianninónak (Jancsi királynak). A következő 1360 márczius havában Avignonban találjuk őt. Itt azonban minden igyekezete mellett se juthatott a pápa színe elé. Mások ellenben hittek benne, sőt némely dél-franczia városok meghódoltak neki mint Francziaország királyának és valamelyes pénzzel is ellátták, melyen zsoldos csapatokat fogadott szolgálatába. Népszerűsége egy ideig komoly aggodalmat keltett a franczia uralkodóban. Azonban hiányzott a jámbor pretendensnél az erély s az ügyesség, mely nehéz ügye keresztülviteléhez szüksége leendett. Végre megcsalatva egyesek, elárulva mások által, az ármány ülte diadalát fölötte. Saját katonái ejtették foglyul és kiszolgáltatták a Provence kormányzójának, ki őt Saint-Étienne váradjába záratta 1361 január 7-ikén. Minthogy pedig Provence a sicziliai Anjouk tartománya vala, Tarantoi Lajos király rendeletére átvitték őt Nápolyba, hol szintén fogolyképpen őrizték. Aztán már csak haláláról értesülünk.







VII.


Keszei Miklós esztergami érsek egyházkormányzói működésének jellemzése. – A pozsonyi káptalan. – Keszei és a patarenusok. – Politikai helyzet. – Boszniai hadjárat. – V. Orbán pápa levele Nagy Lajoshoz. – Bolgár Hadjárat.

Keszei Miklós esztergami érsek, mint ezt már zágrábi püspök korában bebizonyította, nagyszabású politikai elfoglaltsága mellett is, buzgó főpap vala. Zsinatokat szorgalmasan tartott, a mi egyébiránt az időben nem volt ritkaság, minthogy az egyház közügyeit s az egyházi biráskodást a zsinatokon végezték; a fegyelmet részint maga, részint helytartói által[116] gondosan kezelte és kezeltette; a mire pedig fő gondja volt, a félhitűek visszatérítését a latin egyházba minden erejével előmozdította. Ebben ugyan már a politikus is kiérezhető, mert ha az ország integritásának helyreállítását, a félhitű Szerb-, Bosnya-, Bolgár-, Oláh- és Kúnország meghódolását tűzte ki vezérelvéül: gondoskodnia kellett a meghódolt tartományok állandó hűségéről is, mire nézve az időben az egyetlen eszköz a hit egysége s a papság befolyása volt.

Ezen igyekezete által szerezte meg Keszei Miklós úgy a király, mint a pápa becsülését, bizalmát és kedvezését, minek úton-útfélen nyomára akadunk.[117]

A föntebbiek megokolására szolgálunk nehány szemelvénnyel.

A pozsonyi káptalan összes tagjai még a XIV. század közepén, Csanád érsek idejében egyhangúlag vallották, hogy a prépost az ő közvetlen főpapjok: ő nevezi ki őket, egyházi büntetéseket szabhat rájok, állásuktól is megfoszthatja őket, mire nem sokkal előbb Dörögdi Miklós adott példát, midőn Ditl kanonokot székéből és javadalmából eltávolította. Hozzávethetünk ebből, hogy a pozsonyi prépost még a XIV. század közepén igen nagy joghatósággal birt. Azonban a káptalan a prépost jogaiból lenyesegetett egyet-mást. Hajdan a prépost annyi javadalmas kanonokot nevezett ki, a hányat kinevezni szükségesnek látott. Ez a kanonokok érdekével ellenkezék, hisz mentül több volt a kanonok, annál több részre oszlott és kisebb volt a jövedelem. A szakadatlan életű káptalan tehát, melynek viszont jogához tartozott a prépostválasztás, csakhamar kivitte, hogy a kanonoki javadalmasok számát tizennégyben állapították meg, mely egyességet a prépost és káptalan közt az esztergami érsek is megerősítette. Széchenyi Mihály pozsonyi prépost (1333-1342) kiskorúsága idején már azt is vitatta a káptalan többsége, hogy a prépost csak a káptalan hozzájárultával nevezhet ki kanonokot.[118]

Dörögdi Miklós távozása után (kiről tudjuk, hogy 1329 márczius havában választatott meg esztergami érseknek s aztán 1330 szeptember 17-ikén neveztetett ki egri püspöknek) a pozsonyi prépostok hosszú ideig nem laktak székhelyükön. Piacenzai Jakab, kit a pápa 1331 januárius 6-ikán nevezett ki pozsonyi prépostnak, mint a beteges I. Károly király házi orvosa rendesen a király oldalán volt, utaiban is kisérte. Jakab 1333-ban csanádi püspök lett. Utóda a préposti széken a tizenöt éves, imént érintett Szécsenyi Mihály rendesen Visegrádon tartózkodott, és helyettest, viceprépostot tartott Pozsonyban, mígnem 1342 július 8-ikán váczi püspöknek tette meg VI. Kelemen pápa. Ekkor Dupuis Humbert (Imbertus de Puteo) bíboros nyerte el a pozsonyi préposti javadalmat. Ez Avignonban tartózkodott és Pozsonyt soha se látta. Meghalt 1348 május 26-ikán, de pozsonyi jövedelmeit nem élvezte haláláig, minthogy a pápa már 1343 április 29-ikén kinevezte pozsonyi prépostnak Pusterla Vilmost, ki szintén egyebütt volt foglalatos, mint a pápa megbizottja; Pozsonyban ő is csak helyettest tartott. Ez idő alatt (hogy Nagy Lajos király szavaival éljünk) a prépostság tönkre ment annyira, hogy az istentisztelet is teljesen elsilányult.[119] Valószínűleg az késztette Pozsony városát is arra, hogy kegyuri jogot követeljen magának és plébánosául azt választhassa meg a káptalan tagjai közül, a ki neki tetszik, mire nézve az egyezség közte, a Pusterla prépost helytartója s a pozsonyi káptalan közt 1348 április 23-ikán létre is jött. Ily idők nagyon alkalmasak arra, hogy különféle visszaélések és ujítások lábra kapjanak. Isten irgalmára kérte tehát Nagy Lajos király a pápát elsőben 1350-ben és ismét 1352-ben, könyörüljön a pozsonyi egyházon, adjon Pusterlának, ki ekkor már konstantinápolyi patriárka volt, más javadalmat, pozsonyi préposttá pedig nevezze ki Erzsébet anyakirályné káplánját, Kozmafia Balázs hantai prépostot. A pápa teljesítette a magyar király kérelmét.[120] De – úgy látszik – Balázs prépost se sokat tartózkodott új prépostsága székhelyén, hanem Veszprémben mint Garai János veszprémi püspöknek a lelkiekben helytartója.[121] 1354-ben előfordul ugyan még mindig pozsonyi prépostnak, de, hogy a pozsonyi egyházban megevesült visszaélések ellen föllépett volna, annak nyomát sem találjuk.


41. RIENZI ALÁÍRÁSA.[122]


Az első, ki pörösködni kezdett, nevezet szerint Péter őrkanonok ellen azon a czímen, hogy több javadalmat igaztalanul elfoglalt a prépostságtól, Balázs utóda Márton prépost, ki Péter őrkanonok előtt Pusterla helytartója volt. De pörét nem tudta megnyerni. Pozsonyba vetődött az időben Péter, condomi franczia püspök,[123] kihez mind a két fél fordult, hogy ügyükben biráskodjék. Péter püspök mint békebiró mindkét részről 4-4 birótársat kért és megeskette a pörlekedő feleket, hogy itéletében megnyugosznak. Az őrkanonok oly fényesen bebizonyította jogát a kérdéses javadalmakhoz, hogy az ellenfél választotta békebirák is neki adnak igazat. Az érdekelt prépost azonban csökönyösen megmaradt állítása mellett s a pör tárgyát, a szent Gothárd és szent András kápolnák (a főegyház tőszomszédságában) jövedelmeit lefoglalta. Ezen hatalmaskodás ellen Péter őrkanonok Keszei Miklós érsekhez folyamodott, ki az ügyet az esztergami zsinat elé terjesztette. A zsinat Gergely váradi őrkanonokot és János küküllei főesperest (a történetírót) bízta meg az ügy elbirálásával, kik a prépostot pörvesztesnek jelentették ki.[124]

Más alapon kezdette meg igazát Burkhard prépost követelni, azon alapon tudniillik, hogy a pozsonyi káptalanba csak ő nevezhet ki kanonokot. Burkhard azon Ellerbach Puplinak volt a fia, ki mint Nagy Lajos király hű zsoldosa Zára városát 1357-ben vitézül elfoglalta, de ugyanott, ugyanakkor el is esett.[125] Úgy látszik a király hálából tette meg pozsonyi prépostnak az ifjú urat, ki ekkor már augsburgi kanonok is volt; de aligha volt kellőleg megerősítve a pozsonyi prépostságban, minthogy az esztergami érseki hivatalban nem nevezték prépostnak, hanem csak «prépostul viselkedett», a pápa se említette pozsonyi prépostságát, midőn püspökké nevezte, hanem csupán augsburgi kanoniáját.

Burkhard, hogy préposti jogait visszaszerezze, fölhívta a pozsonyi összes javadalmasokat, mutassák meg: kitől nyerték kinevezésöket? Egyúttal megtiltotta nekik, hogy végrendelkezzenek, a mi annyit jelentett, hogy nem akarta elismerni az esztergami érsek azon jogát, hogy pozsonyi kanonokot kinevezhessen, pedig kétségtelen, hogy az esztergami érsekek éltek a kanonoknevezési joggal, de valószínüleg csak azon időtől fogva, hogy a pozsonyi prépostok távol valának székhelyüktől. Minthogy pedig a pozsonyi kanonokok tiltakoztak az esztergami érseknél prépostjok követelése ellen, Keszei Miklós pártjokat fogta; egyenesen magának követelte a pozsonyi kanonokok és javadalmasok kinevezési jogát és tagadta, hogy a pozsonyi prépostnak valaha is ily joguk volt legyen. De hogy ezen rendeletét Burkhard prépost ellen ki nem adta; az csak az érsek halála után került a pozsonyi káptalan elé, ennek oka az lehetett, mert az érsek idővel tudomást szerzett róla, hogy a pozsonyi prépostoknak – mint említők – csakugyan volt kanonok-nevező joguk. A pozsonyi prépostok kísérletei pedig, hogy egykori jogaikat visszaszerezzék, változó szerencsével tovább folytak.[126]


42. RIENZI JELVÉNYE.


Ha a pozsonyi prépostok ügyében kissé elragadta V. Miklós érseket buzgósága, teljes joggal követelte, hogy a székesfehérvári prépostok az esztergami zsinatokat látogassák, a mit azok, tagadván az esztergami érsekek közvetlen főhatóságát, tenni vonakodtak. Az ügyet Miklós érsek VI. Incze pápa elé vitte, ki a kérdést Siffrid szentmártoni apát, korának legjelesebb szentbenedekrendi szerzetese által megvizsgáltatván, az érsek mellett döntött és meghagyta a székesfehérvári prépostnak, hogy az esztergami érsek hivására annak zsinatain megjelenni köteles.[127] Midőn pedig VI. Incze pápa 1359-ben megengedte az új csanádi püspöknek, Gergelynek, hogy magát tetszése szerint bármely püspök által fölszenteltesse, azzal, miszerint a püspök, ki őt fölszentelendi, az esküt is vegye ki tőle: szükségesnek találta a jogaira féltékeny esztergami érsekkel szemben megjegyezni, hogy az esztergami érseknek, kinek tartományához Csanádmegye tartozik, ezen esetből semminemű jogsérelme ne támadjon.[128]

Érintők, hogy Keszei Miklós érsek egyik derekas érdeme, hogy a magyar birodalom egysége érdekében nagy gondot fordított a félhitűek megtérítésére, s ezek közül első helyen a bosnyák patarenusokkal volt dolga. Midőn VI. Incze pápa szabad folyást engedett a Dalmátország visszahódítása érdekében Velencze ellen megindult hadjáratnak, Kanizsai István ó-budai prépostnak, mint Nagy Lajos Király követének, ura és királya nevében meg kellett esküdnie, hogy nemcsak Szerbiából, de Bosnyából is kiirtja az eretnekséget. Miután tehát Szerbországgal végeztek, Bosnyákországra került a sor, mely bánostul amúgy is ingerelte a magyar nemzet türelmét; a mit egyébiránt a pápa is mindinkább sürgetett, meghagyván Péter bosnya püspöknek, hogy az országában dúló eretnekség kiirtására tegyen meg minden lehetőt, karhatalmat is igénybe vehet.[129]


43. SZOKOLÁCZ VÁRA.[130]


1363 júniusban két sereg indult Bosnyába; az egyiket Keszei Miklós érsek és Kont Miklós nádor, a másikat maga a király vezette. Amaz Ozorába tört és Sreberniket körültáborlotta, hogy megvegye, a mi azonban nem sikerült. Ezen hadjárat alkalmával történt, hogy Miklós érsek és királyi kancellár sátrából a királyi, nemes érczből készült nagy pecsétnyomókat azok, kiknek őrizetére az érsek bízta volt, ellopták és – mint utóbb rájöttek – Beszterczén valamely ötvösnek eladták. A király e miatt meg nem neheztelt az érsekre, hanem új pecsétnyomókat készíttetvén, azokat ismét rábízta, hogy az elorzott pecsét alatt kiadott okiratot újból megerősítse, mint ez számos okiraton mind e napig előfordul.[131] Sőt tekintve hű szolgálatait két hontmegyei birtokot: Atagyarmatát és Tárnok-Lőrinczházát, előbb a magvaszakadt Kis Imre, Tárnok Lőrincz és Miklós tulajdonát, új királyi adomány czímen Keszei Miklós érseknek ajándékozta.[132]

A király hadserege Plievába jött Szokol (ma Szokolácz) vára alá, hogy azt bevegye, a mi – úgy látszik – szintén nem sikerült, minthogy 1363 augusztus 11-ikén Tvartkó bán megjutalmazta Hrvatimić Vlkot, ki ez alkalommal híven szolgála, neki adományozván «Szokolt Plivával az egyik végétől a másik végeig.»[133] – Hanem e hadjáratok végső eredménye mégis az lett, hogy Tvartkónak menekülnie kellett, mert lázadás tört ki ellene Bosnyában, és Nagy Lajos királynál keresni pártfogást, melyet meg is nyert, természetesen azon föltétel mellett, «hogy a bán a patarenusokat és eretnekeket országából száműzni, a magyar királynak hűséget tartani és minden hadjáratában, valahányszor fölhívja, szolgálatára lenni tartozik.» Tvartkó 1366 márczius 29-ikén a velenczei dogéhoz intézett levelében «Isten és ura Lajos magyar király kegyelméből» nevezi magát bosnya bánnak.[134] A ferenczrendi barátok pedig buzgón folytatták a térítést, melynek híre annyira megörvendeztette V. Orbán pápát, hogy ugyanazon szabadalmakban részesítette őket, mint a melyeket a saracenusoknál működő szent-domokosrendiek élveztek.[135]

Hogy a siker nem volt teljes, az Tvartkó alattomos kétszínűségében leli okát.[136]


44. NAGY LAJOS CZÍMERE A SZENT SIMEON ZÁRAI KOPORSÓJÁN.[137]


Nagy Lajos király két miniszterével, Keszei Miklóssal és Kont Miklóssal, a mint ezt a pápának s egyéb hatalmasoknak hozzájok intézett sűrű levelezéséből kivehető, volt Európa politikai életének ez idő szerint központja. Nagy czélokat is tűztek magok elé, melyek elvégre oda irányultak, hogy a Balkán félsziget népeit a magyar állam fősége alatt a török áramlat ellen egyesítsék. Elképzelhető tehát, mennyi kedvetlenséggel töltötte el őket, ha kitűzött czéljoknak egyik-másik incidens, ellenkező politikai irány, melynek hol Erzsébet anyakirályné, hol a pápa, hol a görög császár, hol a cyprusi király, osztrák és bajor herczegek vagy a lengyel király, kik mind Magyarországra szorultak, volt a megindítója. – Miután a pápa kérelmeit Bologna fölmentése iránt teljesítették, de tovább nem mentek (1360), özvegy Erzsébet királyné akarata előtt kellett meghajolniok, valaminthogy Nagy Lajos király mindig hajolt anyja óhajtására. Ennek pedig nem lett volna kisebb czélja, mint a császárt megbuktatni, a Luxenburgokat birtokaiktól megfosztani, Csehországot Ausztriához, Morvaországot Magyarországhoz, Sziléziát Lengyelországhoz csatolni (1361-2.).[138] Mily elkeseredett élet-halálharcz, mely évekig lekötötte volna az ország minden erejét, keletkezett volna ebből, ha azt Nagy Lajos főemberei ügyesen meg nem gátolják! Midőn ezen a veszedelmen szerencsésen túlestek, özvegy Erzsébet királyné se halt bele meghiúsult vállalatába, noha halott-híre Avignonig terjedt, a magyar hadak vígan indultak – mint említők – Bosnyaország ellen (1363.). – Ugyanakkor látogattak azonban Magyarországba a pápai adószedők, hogy a pápai tizedet, melyre a bosnya háború végett Magyarországon is nagy szükség volt, beszedjék. Ezek ellen Kont Miklós vállalkozott, és a király nevében ráírt az adószedőkre, hogy hagyják abba a papok zaklatását. Nagy volt a fölháborodás e miatt a Szentszéknél, a hol a pénz csakúgy kellett, mint a magyar király kincstárában. Keszei Miklós érsekhez is indult levél, hogy a királyt Kont tilalma megszüntetésére bírja. Biztosra vehetjük azonban, hogy Miklós érsek ez egyszer inkább szított Kont Miklós nádor barátjához. Ezt be is súgták Avignonban, a miért onnét súlyos neheztelés és szemrehányás illette az esztergami érseket. De Nagy Lajos király nem hagyta cserbe kedves szolgáját, és kimentő levelet írt érdekében, melyet a pápa örömmel olvasott.[139]


45. A TRAUSNITZI BAJOR FEJEDELMI KASTÉLY.[140]


Közben, alig érkeztek vissza a magyar hadak Bosnyaországból, máris megérkeztek a krétai püspök és a cyprusi király leveleik, melyekben a hatalmas és buzgó magyar királyt kérik, hogy az általok tervezett keresztes háborúban, fogadalmához képest, részt venni ne terheltessék. Szerencsére a pápa már előbb meghatalmazta volt Albornoz bíborost: mentse föl a magyar királyt fogadalma alól, melyet közbe jött akadályok miatt nem teljesíthet.[141]


46. BOLOGNA.[142]


Nem is vett részt a cyprusi király kalandos és gyászos véget ért vállalatában, minthogy sokkal fontosabb ügyek, a törökök foglalásai a Balkán-félszigeten, kötötték le figyelmét.

A törökök hadi szervezetökkel és katonai gyakorlottságokkal a Balkán-félsziget népeit minden tekintetben meghaladták. I. Murád szultán, a fáradhatatlan török fejedelem már uralkodása kezdetén elvette a görögöktől azok második fővárosát, Drinápolyt, a hova Brusszából, Ázsiából áttette székhelyét, hogy a pártokra szakadt Bolgárországot, Szerbiát, végre Bizánczot teljesen meghódítsa. Bolgárország alsó részeit máris elfoglalta, mialatt Trnóvóban Sismán, Bdinban (Bodony) Stracimir, a pontusvidéki részeken (Dobrudsában) Dobritic bolgár fejedelmek uralkodának, a kik egymást a töröknél inkább gyűlölték, a miért Sismán meg is hódolt a szultánnak, hűbért fizetett neki és nővérét háremébe küldötte. Tetézte ezen gyávaságát azzal, hogy midőn Paläologus V. János görög császárt, ki mindenütt segítséget kért: járt Velenczében, Budán, és eljött Trnovóba is, a nyomorult Sismán, Bulgária utolsó czárja börtönbe vettette.

Nagy Lajos és főemberei Szerbia és Bosnya meghódítása után tehát immár Bolgárország elfoglalását tűzték ki föladatokul, mely «a magyar királyt születési jogánál fogva megillette». Keszei Miklós utánjárását látjuk benne, midőn V. Orbán pápa Nagy Lajos királyhoz intézett buzdító leveléből e magasztalást olvassuk:

«Óh legbuzgóbb fejedelem, Isten szentegyházának legszeretettebb fia, ki az ájtatosság hevétől izzón, szánakozol szerető anyádon, és a mennyei királynak engedelmeskedvén, hadat járni óhajtasz, hogy az ő jegyesét a gonoszok támadása ellen megvédjed. Te vagy valóban a háladatosság magzata, ki Isten adta hatalmadat alázatos szívvel megismervén, azt Isten kedve szerint majd az egyház gonosz fiai és ellenségei, majd a félhitűek és eretnekségben tévelygők, majd a pogányok és hitetlenek ellen igyekszel fordítani. Te vagy valóban a legkeresztényebb király és fejedelem, ki nem vétkes gyönyörökben hivalkodol, hanem buzgón fáradsz Üdvözítőd neveért, földi birodalmadat e dicséretes áron az égivel óhajtván fölcserélni.»[143]

A szentatya biztatását vevén, Nagy Lajos 1365 kora tavaszán táborba szállott, hogy Oláh- és a szomszéd Bolgárországot a magyar fönhatóság elismerésére kényszerítse. De Lajk, az oláh vajda, a magyarok nagyszerű készülődésére annyira megrémült, hogy legott beadta derekát. Nagy Lajos tehát seregével átkelt a Dunán, Felső-Bolgárországba tört, annak fővárosát, Bodonyt hamarosan elfoglalta, a meghódított tartományt Magyarországhoz kapcsolta, az erdélyi vajda, Lackfi Dénes gondjaira bízta, Stracimir fejedelmet pedig és feleségét, Sándor oláh vajda leányát, kit anyja katholikus elvekben nevelt, Gumnik (Bosiljevo, Császma mellett) várába internáltatta, mire a bolgárok térítése kiterjedt mértékben s egyelőre kitünő eredménynyel azonnal kezdetét vette, mint ezt Viterboi Márk, a szent-ferenczrendi tartományi főnök (utóbb biboros) leveléből hitelesen megértjük.[144]

Részt vett-e a már hajlott korú Keszei Miklós személyesen a bolgár hadjáratban? annak nyomát nem találjuk; azt is csak elképzelhetjük, hogy mint az ország legelső főpapjának és a király bizalmasának tevékeny része lehetett a bolgár térítésekben. De hogy czéltudatos tevékenysége meg nem szünt, kitűnik abból, mert Nagy Lajos a bolgár hadjárat befejezése után a törökök ellen indítandó háború eszméjével volt foglalatos. Ezen hadjárat a törökök ellen a Balkán-félszigeten elért eredmények biztosítására okvetlen szükséges is volt, – mindamellett elmaradt. Azért-e, mert az ellenáramlat a királyi udvarban, mely inkább Olasz-, Német- és Lengyelország érdekében kivánt szerepelni, mind hatalmasabb lett és Keszei Miklós Kont Miklóssal egyetemben diadalmasan, mint eddig, kevésbbé tudott ellentállni, minthogy a poklosság apatikus betegségében sínlődő királyban biztos támaszra immár nem talált, ezt nem éppen alaptalanul, de csak hozzávetőleg állíthatjuk.

Őriznek az esztergami főkáptalan magán levéltárában[145] Nagy Lajos királynak egy jeles alakúnak készült okiratát, melyet 1365-ben márczius 26-ikán Keszei Miklós esztergami érsek és királyi kanczellár káptalana érdekében íratott meg. Nagy Lajos király ezen levélben átírja és megerősíti III. Endrének levelét, melylyel a Kázmér hűtlen fiai: Ugrin, István, Péter, László és Lámpért Páld és Gyarmat nevű, hontmegyei birtokait az esztergami káptalannak adományozza a tőlük szenvedett károk pótlására[146] – a tiszteletnél fogva, melyet szent Béla püspök és vértanú, az esztergami egyház védője iránt tanustani kíván. Óvatosságból azonban, nehogy gyanú férjen ez okirat hitelességéhez, melynek Miklós kanczellár, egyszersmind esztergami érsek a kiadója, azt édes anyja függő pecsétjével is megerősíttetni rendelte. Hanem pecsét sohase függött ez okiraton, tehát megerősítve nem volt, mi abból is kitetszik, minthogy Zsigmond király, ki 1418 február 20-ikán szintén átírta III. Endre király e levelét, ezen megerősítő okiratában arról, hogy III. Endre mondott levelét Nagy Lajos is átírta, említést nem tesz.[147]

Miként jutott a szóban forgó irat az esztergami káptalan birtokába? annak egyszerű a magyarázata: Keszei Miklós vagy átadta azt neki eredménytelen jóakarata jeléül; vagy a mi valószínűbb: halála után találták meg iratai közt és átadták, a melynek szólt, a káptalannak, valamint egy másik levele – a mit érintők – a pozsonyi káptalan birtokába került szintén holta után.

E visszásságnak oka pedig más nem lehetett, mint Miklós érsek kegyvesztése, a miért özvegy Erzsébet királyné nem engedte át pecsétjét. Ennek következtében nem is igen találjuk Keszei Miklóst, mint királyi kanczellárt működni.[148]


LAJOS KIRÁLY ADOMÁNYLEVELE KESZEI MIKLÓS RÉSZÉRE. (ZÁGRÁB. 1361. JAN. 6.)[149]

A másik adat, mely arra mutat, hogy Keszei Miklós a királyi udvar kegyét vesztette, azon körülmény, hogy Nagy Lajos király a Hont vármegyében, Gyarmat és Páld közt fekvő Tárnok-Lőrincz-Házát, más néven Tót-Miklós telekét, melyet 1361 január 6-ikán neki adott, 1367-ben másoknak, és pedig kocsigyártói mesterének,[150] Mátyásnak és általa Fábián öccsének ajándékozta.[151]

Még egy igen fontos esemény fűződik Keszei Miklós érsek életéhez: a pápáknak Avignonból való visszaköltözése Rómába, melyről a következő fejezetben.







VIII.


A pápaság világi állása a XIV. század elején. – A pápai székhely Avignonban. – IV. Károly császár és V. Orbán pápa. – A pápa visszatérése Rómába.

Ha a pápaság világi állását a XIV. század elejétől 1365-ig áttekintjük, nem lehet eltagadni tekintélye sülyedését.

Midőn a Perugiában megtartott conclave 1365 június 5-ikén V. Kelement hítta meg a szentszékre, a pápaság még nem veszített vala a fényből, tisztelet- és hatalomból, mely a két előbbi században övezte. Még mindig nagy hatalom volt, hatalom, mely döntő befolyást gyakorolt Európa politikájára. V. Kelemen alatt azonban e tekintély láthatólag elgyarlódott. XXII. János pápa erélye ugyan ismét megakasztotta e hanyatlást, de XII. Benedek gyönge és habozó kormánya alatt meg-megcsüggedezett. VI. Kelemen ritka tehetsége még néhány fényes napot szerzett a pápai trónnak, hogy aztán annál gyorsabban szálljon alább és alább VI. Incze idejében. Hasztalan iparkodott V. Orbán e hanyatlást föltartóztatni, kevéssé sikerült ez neki.

Ám, mi idézte elő ezen VII. Gergely pápa által szilárd alapra fektetett, utódai által erélyesen megvédett, a népek szeretetében és nagyrabecsülésében meggyökerezett hatalmasság gyarlódását?

A történetkutatók sok mindenféle okát keresték e változásnak, melyek közül legképtelenebb az az állítás, miszerint a XIV. századbeli pápák a franczia királysággal szemben arra kötelezték magukat, hogy trónjukat a hegyeken innen, Olaszországon kívül helyezik el. Francziaország királyai ugyan mindent elkövettek, hogy a pápákat országukban visszatartsák, ez érdekökben állott; de kötésről, mely erre nézve közöttök fennállott volna, soha említés nem történt. A pápák Avignonban addig maradtak, meddig nekik tetszett, és miután elhatározták, hogy távoznak, nem tartóztatta őket vissza a franczia királyok semminemű igyekezete.

A pápaság gyarlódásának okai a viszonyokban keresendők, melyeket nem a pápák szőttek és a melyek alakulásában felelősség őket nem sújthatja.

A valódi ok, mely a pápáságot arra birta, hogy a hegyeken innen keressen menedéket, a zavaros politikai állapotok valának, melyekben Róma és Olaszország a XIV. század elején leledzett. V. Kelemen, ki bordeauxi érsek korában megismerkedett e lázas viszonyokkal, félt attól, hogy Rómába menjen és ott megkoronáztassa magát, jóllehet ez iránt a szent kollegiumnak igéretet tett: Francziaországban koronáztatta tehát meg magát.[152] Ugyanezen félelem volt, mely közvetlen utódát, XXII. Jánost elfogta. – A ki a történelemben jártas, tudja, hogy a pápák észszerűen vissza nem térhettek Rómába, Olaszországba, mielőtt Albornoz bíboros, nagyrészt magyar hadak segítségével vissza nem foglalta a patrimoniumot. Sokkal rosszabb helyzetök lett volna ott a pápáknak, mint volt Francziaországban, hol legalább területi függetlenséget élveztek; és valóban el nem képzelhető, mi leendett a pápaság sorsa, ha ama nagy férfiú győzelmei által a pápák tekintélyét helyre nem állítja.

Mindazonáltal úgy esett, hogy az avignoni pápák sokat veszítettek tekintélyökből ép az által, hogy nem Rómában trónoltak. Mert, habár ahhoz kétség nem férhet, hogy nem Róma teszi a pápát és tartózkodjék az a világ bármely részében, a szent Péter utóda mindenkoron Jézus Krisztus helytartója, a főpap, az egyház látható feje marad; a keresztény népek szemében Avignon még se volt Róma, az örök város, melyhez a pápaságot annyi kötelék fűzte, a honnét a tiara a koronák fölött uralkodott; míg Avignonban a királyi fény közepett is, a pápaság inkább egy depossideált hatalomhoz hasonlított, mely a Provence szép ege alatt keresett menedéket. S ez csak egyik árnyéka volt a pápák avignoni tartózkodásának. Képviselői immár francziák valának, a szent kollégium csaknem kizárólag francziákból állott; a szokások, a gondolkodás francziák lettek, valamint franczia volt a hely, a hol laktak. Ezen helyi színezet mintegy nemzetivé tette a pápai udvart nem csekély rovására az általános (katholikus) jelzőnek, mely annak egyik ismertetőjele. E viszony ártott a pápa pártatlanságába való hitnek és megingatta a népek bizalmát, szeretetét. Jól mondá XXII. János pápa a gascognei bíborosnak, ki javallá, tegye át székhelyét Cahorsba: «Ha tanácsodat követném, utódaim cahorsi püspökök lennének, míg a római püspök lenne az igazi pápa, mert – tevé hozzá – Róma lesz mindig a világ fővárosa, ha akarjuk, ha nem akarjuk.»[153]


47. AVIGNON.[154]


Elvégre a pápa tényleg veszített függetlenségéből; ismert dolog, hogy Francziaország királyai mindent elkövetének, hogy a pápa határozataira befolyást gyakoroljanak s a rábeszélés édes szavai mögött nem ritkán a fenyegetés is czikkázott. Szép Fülöp adta a példát arra, mennyit lehet a franczia királyoknak merniök és bizony szerencse volt, hogy utódai szellemben és jellemben nem hasonlítottak hozzá, mert különben meglehet, a pápaság rabszolgaságba hanyatlott volna.

Belátóbb emberek fölismerték a veszedelmet, mely a pápákat fenyegeté, ha még tovább Avignonban maradnának. Választása előtt V. Orbán pápa is ezek közé tartozott, sőt VI. Incze pápa halálakor úgy nyilatkozott: «Ha Isten kegyelméből oly pápát választanának, ki székét Rómába helyezné vissza, szívesen meghalna.»[155] Miután azonban megválasztották, minden gondját Avignon kiépítésére, csinosítására fordította, elődjei példáját követve, kiknek utolsó gondjuk volt Rómába visszaköltözni. Nemkülönben gondolkozott a bíborosok testülete. Külső impulsusnak kellett elősegítenie, fölráznia a pápa ernyedő akaratát. És nem kevesen találkozának, kik a pápa elhatározására befolytak. Aragoniai Péter ifjú herczeg, ki a világ nagyzását megvetvén, a szent Ferencz szegény öltözetét öltötte magára, egyenesen azért jött Avignonba, hogy a pápát rábírja, miszerint visszatérjen Rómába s az egyház reformálását megkezdje.[156] – Petrarca is fölhívta a pápát, mint szent Péter utódát és Róma püspökét egy jócskán merész levelében: «Hogyan tudsz – írá neki – a Rhone partjain aranyos paplan alatt nyugodni, miközben a Laterán romba dől, az egyház, tető híján, a szél és viharok játéka, a szent Péter és Pál templomai inognak? Hogyan mered magad Urbanusnak, azaz Városinak nevezni, midőn a Várost (Rómát) kerülöd?[157] Miközben a keresztény hit keleten a legnagyobb veszedelemben forog, Te, a legfőbb pap, lelkünk főpásztora, tétlenül a nyugaton székelsz, a helyett, hogy kötelességszerűen oda költöznél, hol az ellenség leginkább fenyeget: Rómába, sőt Konstantinápolyba! Fontold meg, ha vajjon amaz arasznyi időközt, mely életedből még hátra van, Avignon vétkes mocsarában akarod-e tölteni, vagy inkább Rómába, mely a mártirok vérétől és csontjaitól fényeskedik, visszatérni?» – Az elpuhult bíborosokat is, kiknek az élet «a burgundi bor élvezete nélkül elviselhetetlennek» látszott, szintén megnyerni serénykedett, midőn előadta, hogy Itália a természet adományaiban, a legfinomabb borokban bővelkedik, melyek, ha nem ízlenének nekik, csekély fáradsággal hozathatnának maguknak burgundit is.[158]


48. ASSISI SZENT FERENCZ KÉPE.[159]


A főérdem abban, hogy a pápa Rómába visszaköltözött, mégis IV. Károly császárt illeti, ki e végett a pápát Avignonban 1365 május 24-ikén meg is látogatta. A császár avignoni látogatásának ugyan egyéb okai is voltak, a legfőbb, hogy az eljegyzést, mely Albert osztrák herczeg és Erzsébet, István úr Nagy Lajos öccsének leánya közt létre jött, valamiképpen megrontsa. Nagy Lajos király (vagyis helyesebben mondva: anyja, idősb Erzsébet királyné) ugyanis, midőn a háborúság a császárral, mint érintők, elsimult, hogy IV. Rudolf osztrák herczeget elhullott reményeiért kárpótolja, kölcsönös örökösödési szerződést kötött vele, melynek kétségtelen jeléül említett kis hugát, Erzsébetet IV. Rudolf herczeg öccsével, Alberttel jegyezte el.

Ezen eljegyzés azon időben, midőn megtörtént (1362 végén), nem volt a közönséges fajtából való, hanem közvetlen várandóság volt Magyarország koronájára, minthogy Nagy Lajos királynak még mindig nem voltak gyermekei, reménysége is, hogy lesznek, csüggedőben vala s így a magyar Anjouk családfája egy szemre, Erzsébetre szorítkozott. Ő volt ekkor egyetlen örököse Nagy Lajosnak, a mi azt jelentette, hogy a nagy király halála után Magyarország és Ausztria Albert és Erzsébet jogara alatt egyesülnek, minthogy IV. Rudolf osztrák herczegnek se voltak gyermekei. Nem kis veszélyt jelentett ez IV. Károly császárnak, főleg, ha azon eshetőségre gondolt, hogy Erzsébet még Lengyelországot is örökölheti Kázmér király halála után. Ekkor Csehországot, az annyi oldalról kerítő hatalom a császárral együtt megfojtással fenyegetendi, mely veszedelem elől az imént is alig-alig menekült. IV. Károly császár tehát ez eljegyzésben megnyugodni nem tudott és V. Orbán pápa mögött keresett menedéket, ki mindenkor nagy jóindulattal viseltetett iránta s ez ügyében is megsegítette.


49. PETRARCA.[160]



50. ALBERT OSZTRÁK HERCZEG.[161]


Erzsébet herczegnő közben tizenegy éves lett, s az akkori fölfogás szerint egy év múlva férjhez mehetett. IV. Rudolf herczeg tehát sürgette, hogy a készülődések megtörténjenek és legelsőben a pápai fölmentés a jegyesek közt fönnálló s egybekelésöket gátló harmad- és negyedfokú rokonság alól kieszközöltessék. Nagy Lajos Bredenscheid János jogtudós tanácsosát küldé ezen és egyéb ügyek elintézése végett Avignonba a pápához. IV. Rudolf megbizottja is Bredenscheid volt, ki követsége eredményeül 1364 szeptember 7-ikén annyit mutathatott föl, hogy V. Orbán pápa a magyar király és osztrák herczeg minden észszerű kérelmét teljesíté ugyan, de ide nem tartozott a fölmentésre vonatkozó kérelem, mert ezt a pápa meg nem adta és megadni soha nem is akarta. Sőt nem sokára a Bredenscheid követsége után, 1364 november 18-ikán, meghagyta Keszei Miklós esztergami érseknek és egyéb főpapoknak, tegyék közhírré, hogy a kik, midőn pápai fölmentésre van szükség, ezen fölmentés elnyerése nélkül kelnek össze, kiközösítés alá esnek, házasságuk pedig érvénytelen. Nyilvánvaló, miszerint a pápa elejét akarta venni annak, a mi többször, például Nagy Lajos második házasságánál is előfordult, hogy a házasságot a gátló akadály mellett is megkötötték az utólagosan kieszközlendő fölmentés reményében. Miután pedig Nagy Lajosa Bredenscheid hozta választ kézhez vevé, abban sem ő, sem anyja meg nem nyugodott, hanem együttesen, elküldötték követökül a pápához Simont, a prédikátor-rend generalis főnökét, hogy eszközölje ki a szóban forgó fölmentést. De a pápa 1364 deczember 30-ikán ezt is tagadó válaszszal bocsátotta vissza.

Mindamellett a császár szükségesnek tartotta Avignonban személyesen fölkeresni a pápát, hogy annál hathatósabban meghiusíthassa a magyar-osztrák családi szövetkezést. A legelső ügy, melyet a pápa a császárral megbeszélt Avignonban, ezen fontos ügy volt. A megbeszélés eredményéül egy-egy még aznapon kelt dörgedelmes pápai levél indult a magyar királyhoz és az özvegy magyar királynéhoz, hogy tegyenek le még a szándékról is, mely szerint néhai István herczeg árváját feleségül adják az osztrák herczegnek, mert ebből szörnyű botrányok támadhatnak. Ő, a pápa, el van ugyanis határozva, ha a házasság tilalma ellenére megköttetnék, a magyar királyt és anyját az egyházból kiközösíteni és Magyarországot egyházi tilalom alá rekeszteni. Ment levél Keszei Miklós érsekhez és suffragán püspökeihez is azon utasítással: beszéljék le a király tanácsosait, nehogy a házassági szövetkezés (mely alig lehetett inyére az érsek úrnak) megtörténhessék, mert nyomában excommunicatio és interdictum sarjad.[162]

Mihelyt a császár ezen önző kérdésen szerencsésen átesett, legott megkezdődtek közte s a pápa közt a tárgyalások a szentszéknek Rómába való visszahelyezése iránt. A császár már négy évvel előbb fölajánlotta VI. Incze pápának azon esetre, ha mint hírlék – Rómába visszaköltözni szándékoznék, segítségét és kiséretét. Incze pápa azonban azt felelte, hogy ezen óhajtását testi gyöngesége és sok más ok miatt ki nem viheti.[163]


51. IV. RUDOLF OSZTRÁK HERCZEG PECSÉTJE.[164]


Azonképpen V. Orbánnak ismételve fölajánlotta már előbb, hogy helyreállván közte és a magyar király közt a béke, szívesen elkisérné ő szentségét Rómába vagy Olaszország más részébe. A pápa azonban ekkor azt válaszolta, hogy ezen szándékát a «gonosz zsoldos csapatok» miatt még nem teljesítheti.[165] Most tehát első sorban azt beszélték meg, miképpen lehetne ama rabló néptől Franczia- és Olaszországot megszabadítani. IV. Károly császár erre nézve kész tervet hozott magával: e vitéz hadi népet – úgymond – a törökök és más hitetlenek ellen kell küldeni; és miután a pápa e tervet helyeselte, rögvest azt indítványozá, kérjék föl a magyar királyt, engedje meg, hogy ama zsoldos had birodalmán átvonulhasson a török ellen. Nyilvánvaló a császár rossz akarata, mely aztán sem enyhült meg, hogy – mint érintők – a házasság ügyében nagyot ütött a magyar királyon. Okoskodása így alakult: vagy rááll Nagy Lajos a pápa ajánlatára és bebocsájtja ama gonosz zsoldos csapatokat országába, hogy valamint eddig Franczia- és Olaszországot, úgy aztán Magyarországot is kimondhatatlan nyomorúságba sülyesszék; vagy nem áll reá, s akkor korántsem az egyház azon jeles fia, kinek ország-világ tartotta, mert a császár túltesz rajta, ki nagylelkűen fölajánlotta ama csapatoknak, hogy élelmezésök költségeit Magyarország határáig viseli. Nagy Lajoshoz pedig elküldték Francziaország marsallját, Arnoul d'Andrehem (Arnulphus de Audientia) urat, hogy a pápa imént jelzett kérelmét előterjeszsze.[166]

Mit felelt a magyar király a gonosz tervhez, nem tudjuk, de megértjük abból, hogy a császár haddal kényszerült megtámadni és részben leverni a zsoldos csapatokat; a pápa pedig az Avignon körül gazdálkodóktól tömérdek pénzzel és kedvezéssel váltotta meg városát, míg az olaszországi zsoldosokat az egyházból kiátkozta. Mekkora veszedelem leendett Magyarországra, ha Nagy Lajos a császár tervéhez hozzájárul, kitetszik a pápa 1366 április 13-ikán kelt bullájából, melyben velősen jellemzi őket. Rablásaik, pusztításaik, ellenségeskedéseik, melyeket a római birodalom és a szicziliai királyság városaiban és helységeiben elkövetnek, leírhatatlanok, úgymond. Vérengző bestyéknek mondja őket, kik mindennemű kegyetlenségeik által borzadalmat keltenek. Az embereket elfogják és válogatott kínzásokkal váltságdíjakat zsarolnak ki tőlük. Ha valamely helységet megszállanak, a lakosokat válogatás nélkül lekaszabolják. A szűzeket, még az Istennek szentelteket is meggyalázzák; az asszonyokat megbecstelenítik s aztán magokkal viszik szolgálókul bujálkodásuk áldozatait. A templomokba és kolostorokba betörnek, miután kifosztották, elhamvasztják azokat. A papi személyeket fogságra vetik, békókba verik, kínozzák, meggyilkolják. A földesurakat, a községeket, hacsak rövid időre is kíméletért esedeznek, elviselhetlen sarczokkal tetézik sat. sat.[167]

Mindezek ellenében – írja a pápa – nem bízva másban, mint Istenben és a császár igéretében, szándékától, hogy Rómába költözködik, el nem tántorodik, noha annyi akadályt gördítenek eléje. És 1366 július 20-ikán fölhítta Albornoz bíborost, minthogy elhatározott óhajtása Rómába visszatérni, ne terheltessék a viterbói pápai palotát, melyben legelőbb megszállani kiván, jó karba hozni.[168] Római palotája kijavíttatásáról is gondoskodott, a mit főleg azért említünk, mert e munkálatnál magyar asztalosokat is alkalmaztak, mi arra látszik mutatni, hogy az ipar ez ága nálunk virágzott.[169] Iratott ezenkívül mindenüvé, hogy részint hajókkal, részint hadi kisérettel megsegítsék. Írt ez érdemben Nagy Lajos királynak és Erzsébet királynénak segélyért, hogy visszatérhessen Rómába, fölhívta továbbá Keszei Miklós esztergami érseket és királyi kanczellárt, hasson oda a fölségeknél, hogy kérését teljesítsék. Jelenti egyúttal, miszerint Római János ostiáriusa által ez ügyben már lépéseket tett a császárnál.[170]

A magyar királynak és Keszei Miklósnak e levelet valószínüleg Castelloi Rudolf ágostonrendi szerzetes és hittanár vitte, ki a pápai udvarban a pápa költségén négy lóval és három szolgával a végett tartózkodott, hogy a pápa leveleit Magyarországba hordja, a miért egy útra tizenkét aranyforintot kapott.[171]

De vajjon a föntebbi levél életben találta-e még az agg főpapot, és ha igen, elvégezhette-e még a pápa megbízását, igen kérdéses, minthogy Keszei Miklós 1366. év végén elhúnyt, levén hogy utódjául 1367 február 10-ikén Telegdi Tamás kalocsai érseket nevezte ki a pápa.[172]

V. Orbán pápa pedig 1367 április 30-ikán bucsúzott el Avignontól és pedig csaknem valamennyi bíboros ellenkezésével. Május 20-ikán Marseilleben szállott a hajórajra, melyet Giovanna sziczilia királynő, Velencze, Genova és Pisa bocsájtottak rendelkezésére. Május 24-ikén kötött ki Genovában, és négy napi ott mulatás után folytatván útját, június 4-ikén a cornetoi révben, hol ő szentségét Albornoz Egyed bíboros püspök és szentszéki követ, ki az egyházi államot visszahódította, azon vidékbeli számos főpap és nemes úr élén ünnepélyesen fogadta. A római követség is megérkezett, mely a város teljes uradalmát s ennek jeléül az Angyalvár kulcsait adta át neki. – A nyarat aztán Viterbóban tölté a pápa.[173] Október 13-ikán elhagyta Viterbót és október 16-ika reggelén ünnepélyesen bevonult az örvendező Rómába. A bevonulás élén Estei Miklós markoláb haladt a díszőrséggel, melyet mint Ferrara helytartója vezényelt. E díszőrséghez be valának osztva magyarok is, harminczan Targai[174] Gergely, Lanc és István főhadnagyok alatt.[175] A díszőrség után Malatesta Ungaro, ki a Magyar nevet – mint tudjuk – akkor vette föl, midőn Nagy Lajos király őt első nápolyi útja alkalmával vitézkötéssel diszítette, mint az egyház hadvezére a pápai bőrsisakosok (barbuti) élén haladt. A bőrsisakosok mögött következtek a bíborosok udvari népökkel lóháton; azután Malatesta Galeotto, Rimini pápai helytartója a gyalogos osztálylyal; végre maga a szent atya, V. Orbán pápa ugyancsak lóháton. Lova kantárját tartották: Savoyai Amadé gróf és Belviso Fernan Blasio, az imént elhúnyt Albornoz bíboros rokona, kit a pápa Róma senatorának nevezett ki. A pápa mögött Camerinoi Rudolf, Tolentino pápai helytartója lobogtatta az egyház zászlaját. Követték ismét lovas csapatok Malatesta Pandolfo vezénylete mellett; aztán lovagok, városi követek, végre kétezernél több püspök, apát és pap, valamennyi lóháton.

A menet egyenesen szent Péter templomába vette irányát, hol a pápa, miután imáját végezte, helyet fogott a szent Péter székén, melyben hatvannégy év óta pápa nem ült. Lakásaul a vatikáni palotát szemelte ki.[176]

Nagy Lajos király segítsége a következő év elején, 1368 január 5-ikén érkezett: Czudar Péter szlavon bán ötszáz szemen-szedett lovaggal, éppen jókor, hogy Bolognát Visconti Bernabo és Galeazzo ellen sikeresen megvédje.[177]

A pápa bevonulását elbeszélvén, egy évvel meghaladtuk Keszei Miklós korát. Bucsúzóul visszatérünk tehát hozzá, megjegyezvén, hogy a magyar államférfiak tevékenysége, Keszei Miklós közreműködése, utóbb vezetése mellett magasabb czélokra törekedett és fényes eredményeket mutatott föl. A Balkán-félszigeten a magyar befolyás volt az uralkodó; Olaszországban a magyar király tekintélye meghaladta a császárét; Németország rajongott Nagy Lajosért; Kázmér lengyel király nagysága pedig a magyar szövetségben gyökerezett! Keszei Miklós tehát a XIV. század egyik politikai nagyságának tekinthetjük. Hunyadi Mátyás király az ő eszméit vallotta és igyekezett megvalósítani.


52. ESZTERGAM PECSÉTJE.[178]







FÜGGELÉK.


NAGY LAJOS ADOMÁNYLEVELE KESZŐ KIRÁLYI BIRTOKRÓL
MIKLÓS ÉRSEK, VALAMINT LEUKÓ NEVŰ UNOKAÖCCSE
ÉS ENNEK UTÓDAI RÉSZÉRE. 1365. FEBR. 15.
[179]



[L]odovicus dei gratia Hungarie, Dalmacie, Croacie, Rame, Servie, Galicie, Lodomerie, Comanie, Bulgarieque rex, princeps Sallernitanus et honoris montis sancti angeli dominus. Omnibus Christi fidelibus presentibus pariter et futuris, presentium noticiam habituris salutem in omnium salvatore. Ut ea, que geruntur in tempore, apud posteros inviolabiliter perseverent, litterarum, testimonio solent perhempnari, inconcussum namque íd permaneat, quod regio fuerit patrocinio conmunitum. Proinde ad universorum noticiam harum serie volumus pervenire, quod venerabilis in Christo pater dominus Nicolaus archyepiscopus Strigoniensis, locique eiusdem comes perpetuus et aule nostre cancellarius dilectus nobis et fidelis, ad nostre serenitatis adiens conspectum, exhibuit nobis quasdam litteras, unam videlicet, privilegialem quondam viri magnifici comitis Thome iudicis curie nostre super adiudicatione et sentencia eiusdem in facto cuiusdam possessionis sue Kezew vocate, in comitatu Borsiensi existentis lata et edita, ac tria paria litterarum inquisitionalium, unum videlicet honorabili capituli Strigoniensis, aliud vero capituli Budensis, et tercium conventus sancti, Benedicti de iuxta Grom (sic!) sub uno verborum materia et forma super eadem possessione confectarum, tenorum subsequentium, flagitans exinde nostram humiliter excellentiam et devote, ut easdem et omnia in ipsis contenta acceptare, approbare, ratificare et pro eodem ac Leucone, Thoma et Nicolao filiis ipsius Leuconis, fratris sui patruclis, eorumque heredibus nostri novi sigilli appensione dignaremur privilegialiter confirmare. Quarum unius littere, scilicet dicti comitis Thome tenor talis est:

[N]os comes Thomas iudex curie serenissimi principis domini Lodovici dei gratia incliti regis Hungarie, comitatusque [Sa]ruch[180] (sic!) tenens honorem. Memorie commendantes tenore presencium significamus quibus expedit universis, quod cum venerabilis in Christo pater dominus Nicolaus dei et apostolica gratia episcopus ecclesie Zagrabiensis, ipsius domini nostri regis adiens conspectum et suis fidelitatibus fideliumque obsequiorum suorum preclaris meritis [ab evo][181] sue infancie primum gloriosissimo principi domino Karolo dei gratia olym inclito regi Hungarie genitori eiusdem recolende memorie ipso sceptra regiminis dicti regni Hungarie feliciter gubernante et demum eodem divina vocacione, cui humane fragilitatis ratio non novit obviare, rebus [....]cto[182] ab humanis eodem domino nostro rege in solium regalis culminis iure successorio transcendente, cum sumpmo fidelitatis studio in cunctis eiusdem negotiis et processibus continue et sine intermissione suo lateri iugiter adherendo, ac ad ipsius beneplacita votivo desiderio se et sua offerendo [regie] maiestati exhibitis et inpensis eidem expositis et declaratis, quandam possessionem propriam regalem, Kezew vocatam, in comitatu Borsiensi existentem, omni iure regie collationi pertinentem, sibi, necnon Mychaeli et Joanni Filiis Laurencii, fratris sui ac Petro filio Johannis a domi[na Elyzabet so]rore sua uterina procreato et aliis filiis eiusdem domine inposterum nascituris perpetuo dari et conferri postulasset, regalisque excellentia, cuius proprium inest ex innata benignitatis clementia, cunctorumque fideliter obsequentium merita animo metiri pietatis et unicuique .... suorum ........ occurrere donativo, peticioni ipsius domini Nicolai episcopi Zagrabiensis acquiescens, volensque regni sui antiquam consvetudinariam legem inviolabiliter observare, scribendo honorabili capitulo ecclesie Strigoniensis, per Georgium dictum Zwdor aule sue parvulum hominem suum [ad id specialiter tra]nsmissum, presente idoneo testimonio eiusdem capituli ecclesie Strigoniensis ad faciem dicte possesionis vicinis et commetaneis suis universis legitime convocatis et presentibus accedendo ad eam per veteres et antiquas metas reambulatam novis metis iuxta veteres errectis predicto [domino] episcopo et [dictis] nepotibus suis, si contradictio cuiuspiam eisdem non obviaret, statui, contradictoribusque, si qui fierent, contra ipsum dominum episcopum ad suam presentiam ad terminum competentem evocari, seriemque huiusmodi facti cum cursibus metarum vel nominibus evocatorum et contradictorum ac ........... sue regie maiestati per ipsum capitulum rescribi facere precepisset. Jam dictum capitulum regio obtemperans mandato, per predictum Georgium dictum Zwdor, hominem regium, presente Stephano sacerdote prebendario et idoneo testimonio eiusdem capituli, dictam possessionem [Kezew vocatam] dicto domino episcopo et prelibatis nepotibus suis titulo premisse nove donationis regie, nullis penitus contradictoribus in facto ipsius statucionis inibi apparentibus perpetuo possidendam statuisse. Ipsaque statutione peracta, Andream officialem venerabilis in Christo patris domini Nicolai dei et a[postolica gratia arch]yepiscopi ecclesie Strigoniensis et populos de Zeuleus nomine dicti domini ipsorum ab erectione metarum, cuiusdam particule terre inter duas vias a parte septemtrionis ipsam circumvallant ...... vi ..... ri potuisset sexaginta iugera in se continerent, necnon alterius particule terre in fine ....... terrarum arabilium iuxta unam viam, que a duabus metis terreis circa viam per quam iret de Kezew in villam Cheycu positis versus orientem declinaret, habite, que quantitatis ......... isset eundem [Andream] officialem, et ..... seu jobag[ione]s eiusdem domini archyepiscopi de Cheycu nomine d[icti] domini eorum prohibuisse et propter hanc prohibitionem ipsum dominum archyepiscopum contra prenotatum dominum Nicolaum episcopum Zagrabiensem ad regiam presentiam per eundem f ....... s nunc pro ..... s evocass .......... sisset, ipsaque causa de partium ........... s festi nativitatis beati Johannis baptiste et secundo de regio litteratorio mandato ad presentes octavas festi beati Jacobi apostoli sub forma faciende pacis, proroga ......... occurentibus ..... es ........, [arch]episcopus Strigoniensis ......... Zagrabiensis parte ex altera ad nostram personaliter accedentes presenciam velut zelatores pacis et amatores concordie se ad p[acis] reformationem per nos admitti postularunt .......... de permitt ........ predictarum ...... gios ...... se dixerunt, concordasse ........... quia idem dominus Nicolaus archyepiscopus Strigoniensis totam eandem terram, et per consequens ipsas terrarum particulas iuri regio regalique collationi de iure pertinere ........... predictis nepotibus [per e]andem regiam maiestatem per viam iusticie conferre valu ........... gnavisset. Ideo ipsas particulas terre per se prohibitas ad ipsam possessionem Kezew vocatam ipsi domino episcopo per regiam clemenciam collatam de iure ac omni veritatis tram[ine] pertinentes, eidem domino episcopo, Michaeli et Johanni filiis Laurentii fratris sui ac Petro filio Johan[nis]........ que suorum successoribus premisse sue contradictorie inhibicioni penitus et per omnia renunciando, cum omnibus earum utilitatibus et pertinenciis universis quibuscunque dicantur seu vocitentur nominibus in superficie dictarum terrarum existentibus in sua et ipsius ecclesie sue persona remisisset ............... resignavit coram nobis, nil iuris nilque proprietatis vel dominii a modo et deinceps sibi et dicte ecclesie sue reservando de eisdem, universa instrumenta sua et sue ecclesie si qua tacita veritate in fraudem ipsius domini episcopi Zagrabiensis et fratrum suorum reservasset, vana, cass[ata] ..............[183] hibitoribus semper et ubique tamquam sopite litis susscitatoribus commisit nocitura, auctoritate presencium mediante. In cuius rei memoriam perpetuamque firmitatem, ne effrenata cupiditas sui prodiga captata oportunitate temporis in causa tam iuste deliberate concord[ie] ..........[184] [in]posterum queat litigia generare, presentes eidem domino Nicolao episcopo Zagrabiensi et dictis nepotibus suis ad perhempnalem observationem dicte possessionis, et particularum terrarum predictarum nostras litteras privilegiales pendentis et autentici sigilli nostri concessimus munimine roboratas. Datum Bude die ............ festi beati Jacobi apostoli predictarum, anno domini M° CCC° quinquagesimo primo.

Dictarum vero trium litterarum inquisitoriarum sub una prolatione verborum loquentium, unius littere scilicet dicti capituli Strigoniensis tenor noscitur esse talis.

Excellentissimo domino suo domino Lodovico dei gratia [illustri regi] Hungarie capitulum ecclesie Strigoniensis oraciones in domino pro eodem, litteras vestre excellentie pro venerabili in Christo patre domino Nicolao dei et apostolica gracia episcopo ecclessie Zagrabiensis dilecto et fidele vestro nobis directas sumpmo recepimus cum honore in hec verba: Lodovicus dei gratia rex Hungarie fidelibus suis c[apituli ecclesie Stri]goniensis salutem et graciam. Noveritis, quod nos pensatis et undique circumspectis fidelibus obsequiis venerabilis in Christo patris domini Nicolai eadem et apostolica gratia episcopi ecclesie Zagrabiensis dilecti et fidelis nostri ab evo sue infancie primum inclito principi domino Karolo olym illustri regi Hungarie genitori nostro ...............[185] et tandem nobis cum sumpmo fidelitatis desiderio et votive solicitudinis diligencia exhibitis et impensis, quandam possessionem nostram propriam regalem Kezew vocatam in comitatu Borsiensi existentem, eidem item Mychaeli et Johanni filiis Laurentii fratris sui ac Petro filio Johannis a domi[na Eli]zabet sorore sua uterina procreato et aliis filiis eiusdem domine inposterum nascituris in perpetuum duximus conferendam. Unde licet predicta possessio a tempore, cuius non existit memoria, semper apud manus regias immobiliter habita esse dinoscatur, nec ullo umquam tempore aliqui in dicta possessione iu[s aliqu]omodo se habere allegaturi in presencia dicti domini patris nostri et per consequens nostra, quamquam eiusdem domini genitoris nostri et nostri regiminis temporibus, divino nutu mediante pacis tranquillitate vigente iusticia nemini existat delegata, comparuisse censeantur, tamen ad maioris iusticie evidenciam et ..........[186] rei experienciam de eo, utrum prelibata possessio regie maiestati vel quibuspiam aliis cuiusvis status et dignitatis existant, ullo umquam tempore pertinuerit et debebat pertinere, per vestram fidelitatem diligenti inquisitione mediante volumus lucidius informari. Idcirco discrecionis vestre fidelitati firmo edicto regio percipientes damus in mandatis, quatenus vestrum mittatis hominem pro testimonio fidedignum, quo presente Georgius dictus Zwdor homo noster ad hoc specialiter tranmissus ab omnibus quibus decet et licet et specialiter a vicinis et commetaneis dicte possessionis diligenti et coscientiosa investigacione prehabita sciat et inquirat de premissis omnimodam veritatem, et posthec prout vobis veritas constiterit premissorum nobis fideliter rescribatis. Datum Bude feria sexta proxima ante octavas festi beati Georgii martiris, anno domini M° CCC° quinquagesimo primo.

Nos itaque mandatis vestre celsitudinis humiliter obedire cupientes, ut tenemur, cum prefato Georgio dicto Zwdor (sic!) homine vestro ad hoc specialiter transmisso, Stephanum sacerdotem prebendarium chori nostri transmisimus ad premissa mandata vestra fideliter exequenda. Qui demum ad nos reversi nobis concorditer retulerunt, quod in festo invencionis sancte crucis proxime preterito ad predictum comitatum Borsiensem accedendo, ab omnibus, quibus decuisset et licuisset et specialiter a vicinis et commetaneis eiusdem possessionis Kezew vocate diligenti et conscienciosa investigacione prehabita, talem de premissis scivissent veritatem, quod prelibata possessio Kezew vocata a tempore, cuius non existet memoria, semper apud manus regias immobiliter habita esse dinossceretur, nec quibuspiam aliis ullo umquam tempore preterquam regie maiestati pertinuisset et deberet pertinere. Datum sabbato proximo post festum invencionis sancte crucis prenotatum, anno domini supradicto.

Nos itaque animadversis fidelitatibus et fidelium serviciorum laude dignis meritis ipsius domini archyepiscopi per ipsum nostre agiliter et solicite tocius possibilitatis sue nisu maiestati exhibitis et impensis supplicacione sua premissa favorabiliter exaudita et admissa pretactas litteras ipsius comitis Thome et dicti capituli Strigoniensis, omni prorsus suspicione et vicio carentes, presentibus de verbo ad verbum insertas eoque dicta possessio Kezew semper a tempore, cuius inicii contrarium memoria non exstat, apud manus regias immobiliter pacifice et sine omni litis et questionis materia possessa existit et conservata simul [dic]ta adiudicacione et sentencia ac inquisicione in tenore earundem contentis et expressis de beneplacita voluntate et consensu serenissime principisse domine Elyzabet regine Hungarie genitricis nostre karissime, prelatorumque et baronum regni nostri communicato consilio prematuro, acceptamus, approbamus, ratificamus et pro eodem [do]mino archyepiscopo, Leucone fratre suo ac eiusdem fratris sui filiis eorumque heredibus et posteritatibus universis mera regia auctoritate et ex certa sciencia perpetuo valituras confirmamus. Pro ipsiusque domini archyepiscopi sinceris meritis ac devotis conplacenciis in nostre celsitudinis reminiscenciam revocatis et reductis particulatam possessionem Kezew [voca]tam a iurisdictione et potestate castri nostri Lewa ac castellanorum eiusdem pro tempore constitutorum liberam, absolutam et exemptam cum omnibus suis utilitatibus et pertinenciis universis ipsi domino archyepiscopo, item Leuconi, Thome et Nicolai eiusdem fratris sui ac eorum heredibus utriusque sexus, sicut prius [habeb]ant,[187] nove donacionis nostre titulo damus, donamus et conferimus ac ipsis in perpetuam asscribimus hereditatem presentis privilegii nostri patrocinio mediante. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes concessimus litteras nostras privilegiales pendentis et autentici novi sigilli nostri duplicis munimine roboratas. Et ne inposterum presens nostra donatio possessionaria per nos pie et racionabiliter ipsi domino archyepiscopo et suis nepotibus prenotatis facta, pro eo, quia idem dominus archyepiscopus cancellariatus nostri fungitur officio, alicuius dubietatis et suspicii obfuscatur, sed salva semper permanens et inconcussa robur obtineat perpetue firmitatis, nec per quempiam valeat in irritum revocari occasione mulctacionis seu dubietatis huiusmod evitanda sigillum nostrum secretum et rotundum, quod magister Nicolaus secretarius nostre notarius gestare noscitur ex eiusdem domine regine et prelatorum ac baronum nostrorum deliberato consilio sigillo nostro duplici et novo adiunctum huic carte statuimus fore apponendum seu appendendum. Datum per manus eiusdem domini Nicolai archyepiscopi Strigoniensis locique eiusdem comitis perpetuis, aule nostre cancellarii dilecti et fidelis nostri, anno domini M° CCC° LX° quinto, quinto decimo Kalendas Martii, regni autem nostri anno vicesimo quarto, venerabilibus in Christo patribus et dominis eodem Nicolao Strigoniensis, Thoma Colocensis, Ugulino Spalatensis, Nicolao Jadrensis et Elya Ragusiensis archyepiscopis, Demetrio Varadiensis, Dominico Transsylvano, Colomano Jaurinensis, Ladislao Wesprimiensis, Stephano Zagrabiensis, vicarioque regni Slavonie generali, Michaele Agriensis, Vilhelmo Quinqueecclesiensis Dominico Chanadiensis, Johanne Vachyensis, Petro Boznensis, fratre Stephano Nitriensis, Demetrio electo Syriniensis confirmato, Demetrio Nonensis, Nicolao Traguriensis, Stephano Farensis, Valentino Macariensis, Matheo Sibinicensis, Michaele Scardonensis, Pontina Senienis ecclesiarum episcopis ecclesias dei feliciter gubernantibus, Tyniniensi et Corbariensi sedibus vacantibus, magnificis viris Nicolao Kont palatino, Dyonisio woyvoda Transsylvano, comite Stephano Bubek judice curie nostre, Johanne magistro tavarnicorum nostrorum, Nicolao de Zeech Dalmacie et Croacie, Nicolai de Machow banis, Petro Zwdor pincernarum, Paulo dapiferorum, Emerico agasonum, et Johanne ianitorum nostrorum magistris ac magistro Benedicto comite Posoniense aliisque quam pluribus comitatus regni nostri tenentibus et honores.

Kívül: XVII. sz.-i kézírással: Lajos királly Miklos esztergomi érsek Varsvárgjében (így!) levő Bezeő (így!) nevű faluról való donatioja ugj, hogy az benn megirt attyafiaira szállyon.

(Eredetije hártyán, egérrágástól okozott nehány hézaggal és közepén nedvességtől teljesen elmosódott folttal, kék és fehér selyemzsinorból két lefüggő fonattal, melyek közül a baloldali vastagabb fonatról a nagypecsét hiányzik, a jobboldali vékonyabb selyemzsinóron megvan a gömbölyű, kisebbfajta viaszpecsét s benne a titkos, gömbölyű pecsétnek nyomai, a gróf Tholdalagi család koronkai levéltárában.)




Jegyzetek

  1. A czímlapot Eperjesi Wittich Károly festőművész tervezte és rajzolta.[VISSZA]
  2. A garam-keszei templom (3. l.) eredeti fényképfelvétel után Richter Aurél rajza.[VISSZA]
  3. Orsz. levéltár dipl. oszt. 2935: Benedictus filius Johannis, Antonius filius Michaelis filius dicti Johannis, Johannes filius Clementis, germani condam domini archiepiscopi, nobiles de Franklou. [VISSZA]
  4. Szabó Károly fordítása 92. lapján.[VISSZA]
  5. Soproni Oklevéltár I., I., 3.[VISSZA]
  6. Ugyanott, I. 52., 143., 137., 170., 174.[VISSZA]
  7. Turul, 1892. 113-120.[VISSZA]
  8. Soproni Oklevéltár I., 481.[VISSZA]
  9. Nevezte pedig maga Nagy Lajos király VI. Kelemen pápához, 1345 szeptember 26-ikán fölterjesztett folyamodványában, melyben ő és anyja, Erzsébet magyar királyné jelentik ő szentségének, hogy Magyarországon az összes papság közt nincs a hittani karnak egyetlen mestere, pedig ugyan szükségök volna, országos tanácsot tartván, a hittudományban jártas férfiakra, kik a hitágazatokat tudományosan fejtegetni képesek volnának, minthogy hitetlenektől és félhitűektől vannak körülvéve, sőt ilyenek számosan az országban is lakván, ezek téves tanait és gonosz okoskodásait meg kellene czáfolniok. Van azonban Magyarországon egy kedvelt hívük, Szigeti (de Insula) István barát, a szent Ágoston remete-szerzetének magyar tartománya tanára (lector), ki megérdemelné, hogy a szent hittan mestere czímét viselje. Húsz év óta szakadatlanúl gyakorolja magát a tudományokban. Párisban tanult; több egyetemen (studia generalia) úgy Magyarországban, mint Toulouseban előadásokat tartott a szent tudományból. Jó hírnévnek örvend, nemes erkölcsei és tisztes társalgása is ajánlják őt. Szerzetének Milanóban tartott főkáptalana kirendelte őt, hogy Párisban előadást tartson, és első licentiatusnak volt kiszemelve Toulouseba az esetre, hogy az ottani egyetemen a hittani kar fölállíttatnék. Ezen jeles férfiú számára azt kérik tehát a magyar fölségek a pápától, engedje meg, hogy vizsgázhasson a pápai udvarban vagy János poenitentiarius, vagy más ő szentsége által kijelölendő mester előtt, és alkalmasnak találtatván, Isten dicsőségére, Magyarország tisztességére és a keresztény hitben gyarapodására való tekintetből ruházza fel őt a pápa a hittan mestere czímével, mindazon kiváltságokkal, előjogokkal és kegyelmekkel, akárcsak a párisi egyetemen graduáltatott volna mesterré. VI. Kelemen pápa meghallgatta a magyar felségek kérelmét, és elrendelte, hogy Szigeti István barátot examinálják meg: a tusculumi biboros püspök (Annibaldus de Ceccano) és a négy koronás szent biboros áldozárja (Guilelmus de Curte Ord. Cist.), és ha elégségesnek találtatnék, teljesüljön kérelmök. (Supplic. Clem. VI. anno VI., parte I., fol. 41.) A bíborosok Szigeti István tudományos készültségét elégségesnek találhatták, mert midőn 1350 januárius 11-ikén nyitrai püspöknek kineveztetett, ugyancsak a pápa illette őt magister theologiae czímmel, (Theiner, Hung. 1., 716.), hanem ő magamagát is ugyan az időtájt de gratia Sanctitatis eiusdem (papae Clementis VI.) magisternek in theologia mondja. 1367. febr. 10-ikén áthelyeztetett a kalocsai érseki székre; 1379-től fogva egyúttal a jeruzsálemi patriárka czímét is viselte a kalocsai Schematismus szerint, a miről azonban Eubel (Hierarchia Cath. I. 286.) nem tud semmit, ellenben Gams után megteszi alexandriai patriarkának (U. o. I., 82.) † 1382-ben.[VISSZA]
  10. Fejér, C. D. IX/III., 512.[VISSZA]
  11. Michael Hendini de Kezeu.[VISSZA]
  12. Olv. Áldásy Regestáit a Tört. Tár 1895. évf. 275. l. 368. sz.[VISSZA]
  13. Az érdekes suplicatió így hangzik: Supplicat Sanctitati vestre devotus vester orator Stephanus in Ungaria ordinis heremitarum s. Augustini de gratia sanctitatis eiusdem magister in theologia, quatenus sibi in personam dilecti sui germani Johannis Anthonii clerici (Quinqueecclesiensis diocesis specialem gratiam faciendo de canonicatu et prebenda ecclesie predicte per promotionem et consecrationem domini Boni Johannis quondam episcopi Boznensis in curia Vestre Sanctitatis vacantibus ac plebaniam plebis de Solos (Szőlős, Erdélyben: Nagy-Szőlős Nagy-Kükűllő, Kis-Szőlős Kis-Küküllő vármegyében) Transilvanensis diocesis, quam dominus Nicolaus cognomine Abbis electus Nitriensis obtinet, quam primum per munus consecrationis impendendum eidem electo vel alio quovis modo preter quam per ipsius obitum vacare contigerit, conferendos eidem Johanni cum omnibus iuribus et pertinentiis suis donationi apostolice dignemini reservare, contradictores etc. cum omnibus non obstantibus et clausulis opportunis et executoriis ut in forma, et quod examen eius dignemini ad partes remittere. – Fiat R. – Et quod transeat sine alia lectione. – Fiat R. – Datum Avenione quinto kalendas Februarii, anno octavo. (Suplicationes ad Clementem VI. Anni VIII. pars I. fol. 136.)[VISSZA]
  14. Zágráb pecsétje (8. l.) Pór Antal «Nagy Lajos» cz. művében (80. l.) jelent meg előbb.[VISSZA]
  15. Esztergam várát (9. l.)., helyesebben talán csak a vár déli részén feküdt királyi kastélyt ábrázoló képet a Nemz. Múzeum régiségtárában őrzött pecsétnyomó lenyomatáról Cserna Károly rajzolta.[VISSZA]
  16. E levelet a gróf Tholdalagi család koronkai levéltárából Szádeczky Lajos t. barátom sziveskedett lemásoltatni, a miért fogadja e helyt is igaz köszönetemet. Lásd a Függelékben.[VISSZA]
  17. A szóban levő Kesző ma Garam-Keszinek mondatik, valaminthogy az összes hajdani Keszők, az egy vasmegyei Egyházas-Keszőn kívül, Keszinek mondatnak, de melléknévi alakjok ma is «Keszei». Fekszik pedig Garam-Keszi Bars vármegyében Garam-Szőllős, Garam-Ujfalu és Csejkő alatt. Területe 1232 kat. hold, lakói száma mintegy 700, róm. katholikusok és a garam-ujfalusi plébániához tartoznak.[VISSZA]
  18. Nagy Lajos második nagy pecsétjét (11. l.) a M. Nemz. Muzeum eredeti példányáról Maluhovszky Nándor rajzolta.[VISSZA]
  19. Minthogy e levelet a kanczelláriában írták, melynek az érsek volt a feje, a tisztesség tiltotta, a történetírásnak talán nem kis hátrányára, hogy saját érdemeire részletesen kiterjeszkedjék.[VISSZA]
  20. Olv. Küküllei János krónikáját Fontes domest. III., 137.[VISSZA]
  21. A pápa Ferencz trieszti püspököt 1345 deczember 28-ikán neki is, Nicolao Comiti Capelle Ludovici Regis Ungarie ajánlja. (Theiner, Hung. I., 699.)[VISSZA]
  22. Theiner, Hung. I., 785. – Fejér, C. D. IX/I., 763.[VISSZA]
  23. Pannonhalmi levéltár. capsa 55. lit. H. v. ö. Anjouk. Okmt. v., 256., 350.[VISSZA]
  24. Anjouk. Okmt. v., 358. Hogy elődje a királyi kápolnai ispánságban csakugyan Vida püspök vala, lásd ugyanannak VI. Kelemen pápához intézett suplicatióiban (a. II. p. II. fol. 204., 206.), melyekben magát így czímezi: Frater Vitus episcopus ecclesie Nitriensis, comes capelle et secretarius cancellarius ... Ludovici regis Ungarie.[VISSZA]
  25. Vatikáni magyar Okiratt. I/I., 441., 448.[VISSZA]
  26. Anjouk. Okmt. V., 343.[VISSZA]
  27. Tkalčić, Monum. epp. Zagr. II., 7.[VISSZA]
  28. Fejér, C. D. IX/I., 646.[VISSZA]
  29. Theiner, Hung. I., 775 et seqq.[VISSZA]
  30. Avignon (16., 29., 103. l.) képeit Ehrle «De historia palatii Romanorum pontificum Avenionensis. Romae 1890» cz. művéből vettük át.[VISSZA]
  31. Anjouk. Okmt. VI., 55.[VISSZA]
  32. Küküllei János krónikája, Fontes domest. III., 176.[VISSZA]
  33. A visegrádi romok (17. l.) az «Archaeologiai Közlemények»-ben megjelent rajzról reproducáltatott.[VISSZA]
  34. Gravina, Chronicon, Muratori SS. XII., 698.[VISSZA]
  35. Theiner, Hung. I., 782. ded. 1350 április 14-ikén és 785. ded. június 16., 23.[VISSZA]
  36. L. Thuróczy krónikáját Schwandtner, I., 182.[VISSZA]
  37. Chronicon Siculum, 13., 14.[VISSZA]
  38. Barletta (19. l.) Saint-Non «Voyage pittoresque de Naples et de Sicilie (Paris, 1782)» cz. műből vétetett.[VISSZA]
  39. Statuta cptl. Zagrab. Tkalčić, Monum. epp. Zagrab. II., 65.[VISSZA]
  40. Valaminthogy a püspökök visszavonultak a rendes istentiszteletben való részvételtől, némely káptalanban éppen a legidősb hét kanonok is fölmenttette magát a nagy misék rendes tartásától, a mi egyébiránt megfejtését találja abban, hogy ők mint legidősbek, egyúttal a legtörődöttebbek.[VISSZA]
  41. Tkalčić i. h. II., 143.[VISSZA]
  42. Sőt a zágrábi püspököt a nyestbőrök után is megillette a tized. (Tkalčić, Monum. civ. Zagrab. I., 146.[VISSZA]
  43. Tkalčić, Monum. civ. Zagrab. I., 198.[VISSZA]
  44. Tkalčić, Monum. civ. Zagrab. I., 126., 129., 141., 201.[VISSZA]
  45. Erzsébet királyné egyoldalú nagy pecsétjét (felség-p.) (23. l.) az 1342 augusztus 5-ikén kelt oklevélen lévő eredetiről Károlyi Árpád levéltári aligazgató úr szíves közvetítésével Stein Lajos rajzolta.[VISSZA]
  46. III. Endre ezüst dénárjai (24. l.) a M. N. Muzeum régiségtárának példányairól rajzoltattak.[VISSZA]
  47. A zágrábi székesegyház (24. l.) Richter Aurél eredeti rajza.[VISSZA]
  48. Gentilis czímere (25. l.) Péterfi «Sacra Concilia» cz. műve első kötetéből.[VISSZA]
  49. A föntebbiek adatszerű igazolását olvasd a Századok 1894. évfolyama 815-820. lapjain megjelent ily czimű értekezésemben: Medvevár története 1255-től 1400-ig.[VISSZA]
  50. Gentilis arczképét (26. l.) az assisi templom üvegfestményéről a Monumenta Vaticana (II. sor. l. köt.) cz. publicatio közölte először.[VISSZA]
  51. Fuere, úgymond a nagy Muratori (Rerum Italicarum Scriptores XII., 547.), qui Johannam de hujusmodi crímine pur gare conati sunt; sed illi judicio meo Aethiopem lavandum ac dealbandum suscepere.[VISSZA]
  52. Nápolyi Johanna arczképe (28. l.) Hahn Antal másolata Giottonak a nápolyi Incoronata-templomban őrzött festményéről. V. ö. Áldásy: «Alsáni Bálint» cz. művében közölt képpel.[VISSZA]
  53. Nápoly (31. l.) Székely Árpád rajza.[VISSZA]
  54. Velencze (33. l.) Jacopo de Barbari fametszete után.[VISSZA]
  55. III. Kázmér ezüst garasa (34. l.) a Millennaris történet III. kötetéből.[VISSZA]
  56. Supplic. Clem. VI. a. X, f. 67. – Theiner, Hung. I., 797. II., 59.[VISSZA]
  57. Theiner, Hung., I., 799., 811.[VISSZA]
  58. Theiner, Hung., I., 806.[VISSZA]
  59. Nagy Lajos, 265. és köv. lapok.[VISSZA]
  60. Az érdekes esküformát, az eskütételnél jelenlevő Sterneck (Sternegge) vitéz elbeszélése után, mely a magyar János barát előadását megerősíti, leirta Diesenhofen (ap. Böhmer, fontes rer. Germ. IV., 82.) is, és gúnyosan, de jellemzőleg hozzáteszi: Íme az emberek megtérítésének új módja! (A német lovagrend térítési módszerét még különösebbnek találhatta volna.) Előbb a hitre nem kényszerítettek és szabadon tért meg mindenki. Most azonban – meglehet – elnézi Isten, hogy kiket az ő félelme nem tart vissza a gonosztól, azt legalább a világi fegyelem korlátozza. És mert a papság áhitata hanyatlott, a világiak buzgósága gyarapszik annyira, hogy karddal és fütykössel hirdetik a pogányoknak a hitet sat.[VISSZA]
  61. Ismételte ez álnokságot 1358-ban, mint azt Rebdorf (Böhmer, Fontes IV. 544.) előadja: Litvánia pogány királya 1358 július havában testvérét küldé IV. Károly császárhoz Nürnbergbe, jelentvén, hogy ő és országa megtér a keresztény hitre és megkeresztelkedik. Ez okon a császár a prágai érseket, a németrend nagymesterét és másokat Litvániába küldötte. A király ezeknek megfogadta, hogy karácsonyra Boroszlóba jön, s ott megkeresztelkedik. A császár nagy díszszel megérkezék a mondott városban, azonban a litván király nem jött, hanem a következő üzenetet küldötte: Ő csak az esetre szándékozik megkeresztelkedni, ha a földet, melyet ő és elei bírtak Poroszországban a német rend neki visszaadja. Mire a császár eredménytelenül távozott Boroszlóból.[VISSZA]
  62. Ferdinándy Gejza: Az aranybulla, 118. lap, megjegyezvén, hogy ez akadémiai jutalmat nyert művet sokban követem, nevezetesen fordításait fölhasználom.[VISSZA]
  63. Marburg látképe (41. l.) és A marburgi szent Erzsébet-kápolna romjait (49. l.) ábrázoló kép dúcza eredeti fényképfelvétel után Weinwurm Antal czinkografiai műintézetében készült.[VISSZA]
  64. Erzsébet királyné titkos pecsétjét (41. l.) Károlyi Árpád szives közvetítésével Stein Lajos rajzolta le 1358. május 27-ikén kelt oklevélről (Bécsi állami levéltár).[VISSZA]
  65. Példák Nagy Lajos király ezen kori adományaiból: 1353 május 14-ikén Bakonyán három eke földet adományoz azzal, hogy a nevezett birtokról egy pánczélos vitéz tartozzék a királyi hadban, a király zászlója alatt szolgálni; 1355 július 30-ikán ismét három eke földet ad azon kikötéssel, hogy két fegyveres ember Liptó várának háború idején hű szolgálatot teljesítsen; továbbá Benkházán egy telket s egy malmot ad Bölcs Miklósnak és fiainak azon föltétel mellett, hogy azok hadjárat alkalmával egy lóval szolgálni tartozzanak. (Tört. Tár, 1902. 32., 37., 45.)[VISSZA]
  66. Mondjuk: visszaállította, mert úgy véljük, hogy az ősiség meg volt előbb, mielőtt az aranybulla eltörülte, bizonyára akkor, midőn a nemzetségek közös birtokon éltek és közös zászló alatt szolgáltak; csakhogy erre kevés adatunk van.[VISSZA]
  67. Czarnkovski: Sommersberg, II., 120. Dlugoss, Hist. Polon. III., 353.[VISSZA]
  68. Banzalusmaya (zolazina) = a bán szálláspénze váltsága.[VISSZA]
  69. Minthogy a kulcsos városoknak falaikat kellett tatarozniok s egyébként is meg voltak taksálva.[VISSZA]
  70. Vagy mint Győr vármegyéhez intézett levelében mondja: hogy fölségünk mellett annál készségesebb hűséggel fölkelhessenek (assurgere valeant). Olv. a Hazai Okmányt. II., 189.[VISSZA]
  71. M. Tört. Tár. II., 186. – E helyen nem szabad elfelednünk, hogy Nagy Lajos a székelyek nemességét ítélettel védte meg, valamint Nagy Lajos életirója János, küküllei főesperes, azt is följegyezte róla, hogy a mily bőkezű volt a nemesség iránt, oly nagylelkűnek mutatkozott az udvarnokok és udvari szolgák iránt, kik közül sokakat fölszabadított s az ország nemesi sorába fölvétetett. (Fontes, domest. III., 191.)[VISSZA]
  72. Mint ezt Nagy Lajos számtalanszor hangoztatta; így pl. Nosque, prout a Deo nobis iura nostra defendendi facultas attribuitur et potestas, circa reoptencionem ipsius terre ... ex antiqua consuetudine sanctorum regum, piorum nostrorum predecessorum, et consuetudine regni Hungarici approbata ... metas et confinia eiusdem regni nostri a faucibus quorumlibet rebellium rebellando ipsi regno nostro reapplicare et reannectere astricti et obligati totis nisibus inchyamus et toto posse anhelamus etc.[VISSZA]
  73. Fontes domest. III., 163. – Stadnicky, Synovie Gedimina, II., 231. – Az említett 100,000 frt úgy tetszik, váltsága leendett a hadi költségeknek, melyeket a lengyel király Oroszország visszafoglalására költött.[VISSZA]
  74. Anjouk. Okmt. VII., 234. ded. 1354. szeptember 19.[VISSZA]
  75. Anjouk. Okmt. VI., 381. ded. Buda, 1355 október 6. – Ez adománynak Mákfai Mákfia Pető ellenmondott, de ellenmondása eredményét nem ismerjük.[VISSZA]
  76. Áldásy, Tört. Tár, 1895. évf. 264. l.[VISSZA]
  77. Katona, Hist. Coloc. eccl. I., 385. – Ez összegből 1357 június 18-ikán lefizetett 611 forintot, mint ezt VI. Incze pápa nyugtájából értjük. (Áldási mint föntebb.) – A servitia maiora vagy communia és minora vagy minuta szolgálmányok valának, melyeket az érsekek, püspökök és apátok fizetni tartoztak a római curiának azon alkalommal, midőn a pápa őket kinevezte vagy megerősítette. A nagyobb taksa felerészben a pápát illette, másik felében a curián jelenlevő bíborosok osztoztak. A kisebb taksa négyötödrészben a pápai tiszteket és hivatalnokokat, egy ötödrészben a bíborosok cselédjeit illette. E fizetségeket a XIII. század második felében rendezték. A rendezés alapjául a javadalmak évi jövedelme szolgált. A servitium commune az évi jövedelem egyharmadát tette ki, ha ugyan az illető többet nem ajánlott. A servitium minutum pedig egyenlő volt azon részlettel, mely egy-egy bíborosnak a servitium communeból jutott, tehát hol több, hol kevesebb, a szerint, a mint kevesebb vagy több bíboros tartózkodott a pápai curiában. A servitiumokat ritkán fizették azonnal valamely püspökség vagy apátság adományozásakor; a főpapok ekkor rendesen csak azt vállalták magukra, hogy rendesen két, pontosan megjelölt határnapon eleget tesznek fizetési kötelezettségüknek. Ha ez nem történhetett meg, az utód tartozott elődje tartozását fizetni. (Olv. Kirsch, Die Finanzverwaltung des Cardinalcollegiums, 5. l.) – Haller, Vertheilung der servitia minuta: «Quellen und Forschungen des preuss. histor. Institutes in Rom», I., 281.[VISSZA]
  78. Óváry, regestái, I., 49. lap.[VISSZA]
  79. Marburg látképe (41. l.) és A marburgi szent Erzsébet-kápolna romjait (49. l.) ábrázoló kép dúcza eredeti fényképfelvétel után Weinwurm Antal czinkografiai műintézetében készült.[VISSZA]
  80. Szent Erzsébet koporsója Marburgban (46. l.) eredeti fényképfelvétel után.[VISSZA]
  81. IV. Károly császár pecsétje (50. l.) a bécsi állami levéltárban lévő eredetiről.[VISSZA]
  82. E császári levelek szerint állapítottuk meg az özvegy magyar királyné útirányát, melynek részletes megokolását l. a Századok 1901. évfolyamában megjelent ily czímű értekezésemben: Erzsébet királyné zarándoklása 1357-ben.[VISSZA]
  83. Majna-Frankfurt látképe (51. l.) fénykép után készült.[VISSZA]
  84. A marburgi szent Erzsébet-templom (52. l.) és Szent Erzsébet szobra a marburgi székesegyházban (54. l.) szintén eredeti fényképfelvétele után készült.[VISSZA]
  85. Birunk ez alkalomból két levelet IV. Károly császártól, melyek erejével a marburgi sz. Erzsébetről nevezett szegények ápolóházát, nemkülönben az ottani németrend perjelét kedvezésben részesíti.[VISSZA]
  86. A marburgi szent Erzsébet-templom (52. l.) és Szent Erzsébet szobra a marburgi székesegyházban (54. l.) szintén eredeti fényképfelvétele után készült.[VISSZA]
  87. Melyről olvasd Némethy-Zubriczky: A gyermek Krisztus köntöskéje (Esztergom, 1901.) czímű értekezést.[VISSZA]
  88. A három szent király ereklyeládája Kölnben (55. l.) Bock Fr.: «Der Kunst- und Reliquienschatz des Kölner Domes. Köln und Neusz 1870» cz. műből vétetett.[VISSZA]
  89. Az aacheni székesegyház (56. l.) Barban G. fametszete után.[VISSZA]
  90. A magyar kápolna oltártáblája Aachenben (57. l.), Nagy Lajos által ajándékozott ereklyemutató Aachenben (58. l.), az aacheni káptalan pecsétje (60. l.)., szent Simeon aacheni ereklyetartója (61. l.) Bock Ferencz: «Karl’s des Grosssen Pflazkapelle und ihre Kunstschätze, Köln und Neuss» cz. művéből vétettek.[VISSZA]
  91. Karls des Grossen Pfalzkapelle, II., 110.[VISSZA]
  92. Idézett műve 109. lapján.[VISSZA]
  93. Közöljük hű másolatát, melyet Károlyi Árpád t. barátom kellően meg nem hálálható szivességgel rajzoltatott meg számomra. L. a 41. lapon.[VISSZA]
  94. A magyar kápolna oltártáblája Aachenben (57. l.), Nagy Lajos által ajándékozott ereklyemutató Aachenben (58. l.), az aacheni káptalan pecsétje (60. l.)., szent Simeon aacheni ereklyetartója (61. l.) Bock Ferencz: «Karl’s des Grossen Pflazkapelle und ihre Kunstschätze, Köln und Neuss» cz. művéből vétettek.[VISSZA]
  95. Kiadtam a Tört. Tár 1900. évf. 481. és köv. lapjain.[VISSZA]
  96. A magyar kápolna oltártáblája Aachenben (57. l.), Nagy Lajos által ajándékozott ereklyemutató Aachenben (58. l.), az aacheni káptalan pecsétje (60. l.)., szent Simeon aacheni ereklyetartója (61. l.) Bock Ferencz: «Karl’s des Grosssen Pflazkapelle und ihre Kunstschätze, Köln und Neuss» cz. művéből vétettek.[VISSZA]
  97. Szent Simeon ezüst koporsója Zárában (62. l.) és Dombormű szent Simeon ezüst koporsóján cz. képek Meyer Gotthold Alfréd: «Szent Simen ezüst koporsója Zárában» cz. művéből vettük át, melyet a M. Tud. Akadémia archaeologiai bizottsága adott ki. Meyer «Szent Simon»-t ír Simeon helyett.[VISSZA]
  98. Eundo et redeundo concomitantibus usque in Bohemiam. (Diessenhofen: Böhmer: Fontes VI., 108. Csakhogy akkor Csehország határai terjedelmesebbek valának, mint manap.)[VISSZA]
  99. Sebenico (67. l.) Székely Árpád rajza.[VISSZA]
  100. Theiner, Hung, II., 28. – Anjouk. dipl. emlékek, II., 524. – Hazai Okmt. VIII., 436. – M. Villani, I. IX., c. 22., 31. – Maccari, Re Giannino, 75. l.[VISSZA]
  101. Fejér, CD. IX., II., 684. – Áldásy 339. sz. regestája a Tört. Tár 1895. évfolyama 271. lapján.[VISSZA]
  102. Nagy Károly császár hermájá-t (66. l.) Bock: «Karl’s des Grossen Pflazkapelle» cz. művéből vettük át.[VISSZA]
  103. Fejér, CD. IX., II., 512.[VISSZA]
  104. Egyszer 1892-ben ily czímen: Nagy Lajos magyar király viszonya Giannino di Guccio franczia trónkövetelőhöz; másszor a Századok 1894. évfolyamában ismertetvén Maccari: Istoria del re Giannino di Francia czímű művét.[VISSZA]
  105. Rienzi érmét (68. l.) és domborművű állítólagos képét (69. l.) Rodocanachi «Cola di Rienzo. Paris 1888» cz. művéből vettük át.[VISSZA]
  106. Siena látképe (71. l.) a Mill. történet III. kötetében jelent meg először.[VISSZA]
  107. A pápai lak Sienában (73. l.) Antonio Federighi sienai szobrász műve után készült.[VISSZA]
  108. Ezen Saracino, a magyar király pénzverője és bizalmas embere, úgy tetszik a Mesztegnyei Szerecsen család őse.[VISSZA]
  109. Visegrád (77. l.) Székely Árpád rajza.[VISSZA]
  110. A mit magyarra így fordítok: Cotonoi Buonconte fia Mino Ferencz és legott megjegyzem, hogy a Bullarium Franciscanum VI. kötetében, mely Eubel Konrád gondos szerkesztése mellett 1902-ben megjelent és az 1335-1378 közti éveket tárgyalja, és fölsorolja mindazon minoritákat is, kik az érintett időszakban főpapi méltóságra emelkedtek, sem ezek közt, sem az egész könyvben, valamint az V. kötetben ilyen nevű minoritára nem akadtam. A mi valószínüvé teszi, hogy a mondott Ferencz se minorita, se püspök nem volt, hanem egyike azon szélhámosoknak, kiktől azon időben Magyarország is hemzsegett.[VISSZA]
  111. Ez akkor egri prépost, a királyi kápolna ispánja, titkos kanczellár, utóbb (1360-1373) pécsi püspök volt.[VISSZA]
  112. Krakó (81. l.) képét a «Mittheilungen der Centralcommission …» cz. műből vettük.[VISSZA]
  113. Grüne, a Turul XX. k. 115. lapján. Breslau: Urkundenbuch 979. lapjára hivatkozva.[VISSZA]
  114. Schönherr, Turul, VI., 91.[VISSZA]
  115. Nagy Lajos király titkos pecsétje (85. l.) az Országos levéltár eredeti példányáról.[VISSZA]
  116. Egyik helytartója János küküllei főesperes, a történetíró volt.[VISSZA]
  117. Mintha Keszei Miklós esztergami érsekké történt kineveztetése alkalmából, 1359 május körül, személyesen volt volna Avignonba a pápa udvarlására! Erre abból következtetünk, hogy a pápa őt bízta meg több újonnan kinevezett javadalmas beigtatásával. (L. Áldásy regestái a Tört. Tár 1895. évfolyama 375. és köv. lapjain a 368, 369., 371., 377., 381. számait ded. 1359 május 18-ikán.) EzenkívüI VI. Incze pápa fölhatalmazta őt, hogy harmincz személyt, kik kiközösítés alá estek, mert egyháziak ellen kezet emeltek, föloldozhasson. (Ugyanott 400. sz.) Minthogy pedig az ó-budai clarissák igen bajosnak találták, hogy ügyeikben minduntalan a szentszékhez forduljanak, Erzsébet anyakirályné kérelmére a pápa meghatalmazta az esztergami, kalocsai érseket és a váczi püspököt, hogy ezentúl előforduló esetekben ők járjanak el.[VISSZA]
  118. Olv. ily czímű értekezésemet: Érdekes per a XIV. században a Pozsonyvárm. Régész. és Tört. Egyesület 1882-5. Értesítőjében.[VISSZA]
  119. Supplic. Clem. VI. a. X. fol. 40.[VISSZA]
  120. Theiner, Hung. I., 782., 813.[VISSZA]
  121. Zalam. Oklt. I., 515. Erre vall részben az is, hogy a pápa őt bízta meg valamely veszprémi pap javadalmába igtatásával. (Tört. Tár, 1895., 62. ded. 1353 május 8-ikán.)[VISSZA]
  122. Rienzi aláírását (89. l.) Rodocanachi fentidézett művéből vettük. Olvasása: «Datum in Capitolio XVI Julÿ tribunus et liberator Vrbis manu propria ad fidem».[VISSZA]
  123. Canomioniensis van írva Batthyány: Leges III., 204. lapján; ilyen püspökség azonban nem létez. Valószínüleg condomiensist kell olvasni, a mely egyházmegyében 1340-től 1369-ig csakugyan előfordul Petrus de Galard püspök. (Eubel, Hierarch. Cath., I., 209.)[VISSZA]
  124. Pozsonyi káptalani levéltár, I. nyaláb, 4., 5., 6. számok. – Péterffy, Concilia I., 171.[VISSZA]
  125. L. Suchenwirt verses elbeszélését Primisser kiadása 30-33. lapján.[VISSZA]
  126. Batthyány, Leges, III., 286. – Ortvay, Pozsony város tört. II., 214. köv. – Rimely) Capitulum Poson. pag. 22. seqq.[VISSZA]
  127. Schmitth, Archiepiscopi Strigon. I., 192.[VISSZA]
  128. Theiner, Hung. II., 45. – Mennyire ügyelt jogaira V. Miklós érsek, erről élénken tanuskodik következő datuma is: «Acta sunt hec in Wyssegrad, ubi ... d. Ludouicus ... Hungarie rex residenciam habet personalem, Vesprimiensis dÿocesis, ubi tamen ex antiqua et (h)actenus observata, et cui contrarii memorie hominum non existit, consuetudine Jurisdicionem in spiritualibus optinemus et optinere dinoscimur, in domo nostre habitacionis anno 1363. die 4. aprilis, hora quasi terciarum.» (Codex dipl. et epist. Morav. XI., 230.)[VISSZA]
  129. Áldásy a Tört. Tár 1895. évf. 279. l. 394. sz. regestája, ded. 1360 apr. 23.[VISSZA]
  130. Szokolácz vára (93. l.) Gopčević «Serbien» cz. művéből vétetett.[VISSZA]
  131. Fontes domest. III. 184.[VISSZA]
  132. Az eszterg. főkápt. magánlt. 35. fiók, I. nyaláb, I, szám, ded. 1361 januárius 6.[VISSZA]
  133. Starine, 1889. évf. 81. lap.[VISSZA]
  134. Anjouk. dipl. eml. II., 647.[VISSZA]
  135. Bullarium Franciscanum, VI., 427.[VISSZA]
  136. Ugyanott, VI., 591. jegyz.[VISSZA]
  137. Nagy Lajos czímere szent Simeon zárai koporsóján (95. l.) Keller idézett művéből való.[VISSZA]
  138. Olv. «Nagy Lajos király szövetkezése IV. Károly császár ellen» czímű értekezése a Századok 1900. évfolyamában.[VISSZA]
  139. Theiner, Hung. II., 54., 65.: Excusationem, quam fecisti (rex Ludovice) de archiepiscopo Strigoniensi, libenter audiuimus et sicut de sinistris relatis de ipso non potuimus non turbari, sic de sua innocentia, per tantum principem, tamquam deuotum filium nobis notificata, precipue delectamur. (Ded. 1364 szeptember 3.)[VISSZA]
  140. A trausnitzi bajor fejedelmi kastély (96. l.) eredeti fényképfelvétel után készült.[VISSZA]
  141. Anjouk. dipl. eml. II., 608. – Áldásy, 405. sz. regestája az 1895. évi Tört. Tár 181. lapján.[VISSZA]
  142. Bologna (97. l.) Székely Árpád eredeti rajza.[VISSZA]
  143. Theiner, Hung. II 59. ded, 1364 febr. 25.[VISSZA]
  144. Pór, N. Lajos, 388. és köv. lapok. – Thallóczy, Magyar-bolgár összeköttetések történetéhez. (Különlenyomat a Századok 1898. és 1900. Tört. Tár 1898. évfolyamából – Katona, Hist. Crit. X., 382.[VISSZA]
  145. 34. fiók, I. nyaláb, 6. szám.[VISSZA]
  146. L. III. Endre adományos levelét Knauznál, Monum. eccl. Strigon. II., 398.[VISSZA]
  147. Az eszterg. főkptlan mltárában 34. fiók, I. nyaláb, 14. szám. Az okiratról Zsigmond király pecsétje hiányzik ugyan, de a piros-fehér selyemsodrat, melyen lógott, megvan.[VISSZA]
  148. Utolsó levele, melyet mint kanczellár kiadott, 1366 augusztus 16-ikán kelt. (Fejér, CD: IX/III., 576.)[VISSZA]
  149. Nagy Lajos adománylevele Keszei Miklós részére (101. l.) pergamen oklevél az esztergomi káptalan levéltárában. Olvasása:

    Nos Lodouicus dei gr[ati]a Rex Hungar[iae] Memo[r]i[a]e c[om]m[en]dantes teno[r]e p[raese]ncium Significamus quib[us] expedit vniu[er]f[i]s, q[uod] nos rememo[r]atis et i[n] memo[r]ia[m] n[ost]r[a]e celfitudinis reductis fid[e]litatib[us] et f[er]uitior[um] laud[e]dignis m[er]itis ac finceriffimis conplacencÿs Reu[er]endi pat[ri]s dom[in]i Nicolai ead[em] et ap[osto]lica gr[ati]a archÿep[iscop]i St[ri]gonien[sis] lociq[ue] eiusd[e]m Comitis p[er]petui et aul[a]e n[ost]r[a]e Canc[e]llary dilecti et fidelis n[ost]ri, qu[a]e ip[su]m in cunctis n[ost]ris et regni n[ost]ri negocÿs ac expe|dic[i]onib[us] eo fid[e]lit[er] quo f[er]uent[er] c[on]tinue ueftigia n[ost]r[a]e maieftatis i[m]mitando fudorofasq[ue] labores fuppo[r]tando p[ro] n[ost]ri regy regiminis et hono[r]is | increm[en]to cum omni follicitudinis et dilig[e]nti[a]e ftudia nobis locis et tempo[r]ib[us] opo[r]tunis exhibuisse fcimus, exhibe[re] fentimus d[e] p[raese]nti et exhi|bitur[um] p[ro] firmo credimus i[n] futur[um]. Volentes eund[em] p[ro] p[rae]miffis fuis obfequiofis m[er]itis regio p[ro]fequi donatiuo, quasdam poffeffiones, vnam | vid[e]lic[et] Atagyarmatha, quonda[m] Em[er]ici p[ar]ui et aliam Tarnukleurynchhaza nu[n]cupatas olim laurencÿ d[i]cti Tarnuk et Nicolai Sclaui | homi[n]u[m] fine h[a]e[re]dum folatio d[e]ceffor[um] i[n] Comitatu Hunten[si] ex[iste]ntes ex app[ro]batiffima regni n[ost]ri c[on]fuetudine manib[us] n[ost]ris regÿs d[e]uolutas | n[ost]r[a]eq[ue] collac[i]oni p[er]tinentes cum om[n]ib[us] ear[um] vtilitatib[us] et vtilitatum quar[um]lib[e]t integ[ri]tatib[us] ac p[er]tin[en]cys vniu[er]f[i]s fub eisd[e]m metis et limita[ti]o[n]ib[us] | quib[us] e[a]ed[e]m ab olim habit[a]e extiteru[n]t et poffeff[a]e, nou[a]e donac[i]onis n[ost]r[a]e titulo d[e]dimus donauim[us] et c[on]tulim[us] p[rae]fato domi[n]o Nicolao | Archyep[iscop]o Iure p[er]p[etu]o et ir[r]euocabil[ite]r poffid[e]ndas ten[en]das p[ar]it[er] et h[abe]ndas ymo damus donam[us] et conf[er]im[us] in hÿs fc[ri]ptis Saluis Iurib[us] alie[n]is. | Dat[um] Zagrabi[a]e i[n] fefto E[pi]ph[an]iar[um] domi[ni] Anno eiusd[em] M° CCC° LX[esi]mo p[ri]mo.

    (Eredetije az esztergami káptalan levéltárában. Lad. 35. fasc. 1. No. 1. jelzettel.)
    [VISSZA]
  150. Carpentariorum suorum magistro.[VISSZA]
  151. Esztergami káptalan mltára, 35. fiók, I. nyaláb, 2., 3., 5., 6. számok, melyek arról is tanuskodnak, hogy e birtok utóbb, sok perpatvarral az esztergami káptalanra jutott.[VISSZA]
  152. Diar. Roman. di Steph. d'Indefessura ap. Muratori III. 2., 1114. avea paura di venire à Roma a coronari, che pero ordino che dovessero gire in Francia a coronarlo.[VISSZA]
  153. Petrarca, Epis Senil. tit. XV.[VISSZA]
  154. Avignon (16., 29., 103. l.) képeit Ehrle «De historia palatii Romanorum pontificum Avenionensis. Romae 1890» cz. művéből vettük át.[VISSZA]
  155. Matt. Villani, lib. XI. c. 26.[VISSZA]
  156. Wadding, Annal. ad a. 1366. n. 11., 12.[VISSZA]
  157. A pápai okiratok Rómát csak Urbsnak (városnak) nevezik. Mondják, a pápa Urbanus nevét is azért választotta, hogy ez által szándékát, Rómába «a városba» visszatérni, jelentse.[VISSZA]
  158. Epist. Senil. VII., l.[VISSZA]
  159. Assisi szent Ferencz képe (105. l.) a subiacói apátság XIII. századi falfestménye után.[VISSZA]
  160. Petrarca képe (106. l.) közelkorú miniatur reproductiója.[VISSZA]
  161. III. Albert osztrák herczeg és két felesége (Erzsébet és Beatrix) (107. l.) Stillfried: «Kloster Heilbronn» cz. művéből.[VISSZA]
  162. Theiner, Hung. II., 65-70.[VISSZA]
  163. Regesta imperii, VIII. köt., 511. lap, 71. reg. Marten és Durandból, II., 946. ded. 1361 ápr. 28.[VISSZA]
  164. IV. Rudolf osztrák herczeg pecsétje (109. l.) a bécsi állami levéltár eredeti példányáról.[VISSZA]
  165. Rajnaldi Annales ad a. 1364. §. II. ded. 23-a maii.[VISSZA]
  166. Anjouk. dipl. eml. II., 634., hol a kelet, 1365 júnins 24., 18 helyett, téves. Rajnald, i. h. ad 1365. §. 1.[VISSZA]
  167. Thenier, Codex dominii temporalis, II., 430.[VISSZA]
  168. Theine Codex, II., 347., 348.[VISSZA]
  169. M. Gazdaságtört. Szemle, 1900. évf. 39. lap.[VISSZA]
  170. Vatikáni ltár, Archetypa 244. I. n. 250. ded. 1366 nov. 18-ikán. Megvan e regesta Áldásynál is a Tört. Tár 1895. évfolyama 266. lapján, 302. szám alatt, de tévesen keltezve, mert – nem tudom, mi okon – VI. Inczének tulajdonítja e levelet, bizonyára igen menthető hibából, minthogy nemkülönben járt Dudik Béla: Iter Romanum II., 123. n. 317., 331., 332. sat.[VISSZA]
  171. Pro eundo apud Ungariam (másutt ad regem Ungarie) pro certis negociis dominum nostrum papam et Romanam ecclesiam tangentibus, mint a kamarai számadások mondják: Kirsch, Die Rückkehr der Päpste, 59. lap.[VISSZA]
  172. Áldásy a Tört. Tár 1859. évf. 266. l., 302. sz. regestája, mely szintén tévesen van keltezve.[VISSZA]
  173. Regesta imperii VIII., 517. lap, 114. szám.[VISSZA]
  174. De Targa (? Tordai, Tarchai).[VISSZA]
  175. Theiner, Codex, II., 460: Dominus Gregorius, dominus Lanzalatus et Stephanus Ungari cum 30 equis. Jár nekik öszszesen havi 250 aranyforint, a díszsereg kapitánya: Dominus Comes Johannes de Habspurg habet in mense pro provisione sue persone florenos 100. – Az nap reggelén Estei Miklós, a díszőrség főhadnagyai (comestabiles) közül a pápa s a tizenkét apostol tiszteletére tizenkettőt lovaggá ütött. Köztök vala Targai Gergely is, kit az estei krónika Györgynek nevez ugyan de mert a névcsere Gregorius és Georgius közt gyakori, a személy azonosságában kételkedni nem lehet.[VISSZA]
  176. Chronicon Estense Muratorinál XV. 488. – Chronica di Bologna u. o. XVIII., 483. – Cron. Riminese, 910.[VISSZA]
  177. Küküllei János, ki atyafiságot tartott a Czudarokkal, Fontes domest. III., 184. – Cronica di Bologna Muratorinál, XV., 484.; In qual tempo vennero in Bologna da cinquecento Ungheri di Ungheria, de bella negte del Mondo, Cavalieri assai.[VISSZA]
  178. Esztergom pecsétje (114. l.) a M. Nemz. Muzeum régiségtárában őrzött példányáról lenyomata után készült. Itt jegyezzük meg, hogy Esztergom nevét a szerző határozott kívánságára hagytuk meg a régies Esztergam alakban, a mai szokott alak helyett, mivel a szerző egyéb műveiben (pl. a «Történelmi Életrajzok»-ban megjelent «Nagy Lajos» cz. művében is) mindenütt «Esztergam»-ot ír.[VISSZA]
  179. Szádeczky Lajos szíves közlése.[VISSZA]
  180. A szögletes zárjelbe tett betűk és szavak s a hiányzó helyek nedvességtől elmosódva nem látszanak vagy egérrágás következtében hiányzanak.[VISSZA]
  181. Ld. alább kiírva ugyanígy![VISSZA]
  182. Elmosódva, láthatatlan, talán: transacto. [VISSZA]
  183. Vagy 3 szó teljesen elmosódva.[VISSZA]
  184. Vagy 3 szó elmosódva.[VISSZA]
  185. Teljesen elmosva 2-3 szó.[VISSZA]
  186. Elmosódva egy szó.[VISSZA]
  187. Esetleg: [dicta s]unt?[VISSZA]