Bevezetés

Örök dicsőségére szolgál nemzetünknek, hogy a tudomány és művelődés iránt mindenkor fogékonyságot mutatott. A középkor derék szerzetesei minálunk épen olyan szorgalmasan másolták a latin codexeket, mint akár Németországban, - azzal a különbséggel, hogy a miéink aránylag többet másoltak nemzeti nyelven; nekünk is megvan a magunk Hrossvithája, csakhogy ennek csupán édes anyanyelvéért dobogott a szive; nemzeti krónikáinkat is nem hiába irigyelték meg a német tudósok tőlünk.

A renaissance korában Budavár második Firenze volt s a magyar király vetekedett a Medicikkel akár tudomány-, akár művészetpártolás dolgában. Nekünk is voltak tudományos köreink s főpapjaink a tudományt és költészetet nemcsak pártolták, hanem művelték is.

A könyvnyomtatás iránt előbb érdeklődött a magyar nemzet, mint a csehek vagy lengyelek, pedig a könyvnyomtatás hazájához ezek közelebb estek, sőt előbb, mint az angolok és spanyolok s előbb mint Franczia- és Olaszország sok nagy városa s az elsők között, a művelt Hollandiával egy időben fogadta be.

A mi első nyomdászaink is a társadalom színe-javából kerültek ki s Huszár Gál, Heltai, Bornemisza nem állottak hátrább kortársaiknál tudományos képzettség dolgában: ők is nemcsak a betűkkel és könyvsajtóval, hanem a tollal is szintén olyan jól tudtak bánni.

Nekünk is volt Estienne Róbertünk, a ki nagyszámú nyomtatványai mellett szótárt és egyéb műveket is írt, csakhogy a miénk, habár élete javarészét nyomtatóműhelyben töltötte is el, nyomdaalapítási álmai beteljesedését nem érhette meg.

Technikai haladás tekintetében sincs miért szégyenkeznünk, volt Elzevierünk is: Szenczi Kertész Ábrahám kora legszebb betűit honosította meg nálunk.

Aldus Manutiusról írják, hogy Aristoteles műveinek kézíratait maga vetette össze s szövegkritika segítségével maga állapította meg a helyes szöveget; kiadványaiban saját orthographiai és kritikai elveit vitte következetesen keresztül s azonkivül latin és görög nyelvtant írt; körötte kis akadémia gyülekezett, a tudósok az ő utasításai s elvei szerint dolgoztak, új könyvalakot s a szemnek tetszetős betűket honosított meg: akárcsak Misztótfalusi Kis Miklós.

Ez is tudós könyvnyomtató, ki a latin nyelvtant előbb átdolgozza s úgy adja ki, a ki mielőtt a bibliát kinyomtatná, előbb az eredeti szöveggel hasonlítja össze s a hibákat kijavítja és javításait ügyesen megvédi; költő, kinek verseit a nép széltére énekelte; theologus, ki egyházi beszédet is ír; nyelvész, kinek tiszta gondolkodásra s éles megfigyelésre valló orthographiai elvei vannak, melyeket kiadványaiban következetesen alkalmaz; kritikus, ki átvizsgálja a kiadás végett hozzá vitt műveket s a szerzőket figyelmezteti tévedéseikre; jó hazafi, ki ingyen nyomtatja ki a magyar ábéczét, mert azt akarja, hogy a paraszt is tanuljon meg olvasni; a ki lelkesen izgat a latintól hátraszorított nemzeti nyelv érdekében; a ki élénken érzi nemzete minden téren való elmaradását s figyelmezteti reá honfitársait; a ki maga költségén maga által öntött betűkkel maga nyomtatja ki. "aranyos" bibliáját, hogy azt oly olcsóvá tegye nálunk, mint a milyen volt az angoloknál; ügyes és szakképzett betűmetsző, betűöntő és könyvnyomtató, a ki föltűnt Amsterdam világhírű könyvnyomtatói között is "szemnek kedves" betűivel, sőt egy hollandi egyetemi tanár szerint minden belgát felülmult a betűöntésben és metszésben; kinek művészi munkájáért vetekedett Angol-; Svéd-, Lengyel- és Németország, Toscana nagyherczege és a római pápa; a ki örmény és georgiai betűivel a magyar nevet messze keleten is ismeretessé tette, úgy, hogy a kiket Amsterdam könyvnyomtatói hírneve édesgetett magához Ázsiából, a magyar név dicsőségét vitték onnan vissza hazájukba...

Sőt dicsőséget hozott Amsterdamra is. A georgiai király hálálkodó levélben köszönte meg a város polgármesterének, hogy a georgiai betűk metszésére alkalmas embert keresett és talált.

Egy könyvnyomtató a sötétben világító gyertyát választotta emblemául, körötte a következő jelmondattal: "A másoknak világításban emésztődöm el": senkire sem illett jobban ez emblema és e jelmondat, mint Misztótfalusi Kis Miklósra.

Egy régi író őt "Erdély phoenixének" nevezte el s a monda phoenixmadarával hasonlította össze, mely tűzben emészti el magát s hamvaiból ötszáz év mulva új életre támad: valóban, a magyar nyomdászat történetében ilyen tüneményszerű jelenség volt, megjelenése a magyar nyomdászat újjászületését jelentette s ő is tűzben, a folytonos munka tüzében, emésztődött el...