Bevezetés

...

A huszadik századi irodalom - mint korábban is annyiszor - modernnek nevezte magát. Mára talán már túl léptünk ezen a legutóbbi "modernségen" is. Talán kellő távlatból pillanthatunk vissza rá. Úgy tűnik fel a számomra most és itt, hogy az a "modernség", amelyet a posztmodern a huszadik század utolsó harmadában önmaga legitimitásának megszervezésére visszamenőlegesen definiált, magával a kiváltójával együtt - amely lassan zárómozzanatként válik szemünk láttára történelmivé - múlttá alakul. Ez a modernség a korábbiaktól talán személyes antropológiai jellegében különbözhet. Míg korábban a művészeti irányzatok egy szocializált háttérből virágozhattak ki, addig ez a "modernség" antropológiai formátumúként jelent meg. Nem volt mögötte érvényes szocializációs háttér. Minden egyes alkotó a maga "okos fejével" volt kénytelen szétnézni, nem "remélni", de valamilyen reményt szimulálni, - szerencsés esetben megszerkeszteni. Önmaga számára érvényesen. És közönségét sem láthatta a hasonlóan gondolkodók körének, hanem minden egyes befogadót "külön-külön" kell meghívni az együttgondolkozásra-együttérzékelésre. Minden megszólalás olyan poétikai megoldásokkal érvényesíthette önmagát, amely elkülönbözött minden másikétól, mégis összeköttetésben maradt - vitázva avagy kötődve - a másikkal. Az eltömegesedés és a parancsuralmi rendszerek poklaiból a költők személyes kivágyódása a költészetnek az imádság rangjára emelkedését hozta létre. A személyes költészet megszólalása szertartássá válhatott. Az útonlét és a keresés aktusává "Ima a gyönyör, a gyönyör ima."

...

Visszatekintve hadd gyönyörködjek el ennek a modernségnek egynémely poétikai eseményében. Azokban, amelyekben a magyar költők egyenrangúan összemunkáltak. Mi magyarok a saját irodalmunk többletét legalább hozzáadhatjuk ehhez a szöveguniverzumhoz. Használja bárki a maga viszonyításakor az Univerzumra és -ba beletekintve. Mert valamilyen formában mindnyájan - külön-külön is - benne lévő részei vagyunk ennek az Univerzumnak. Ezt a "valamilyen formában"-t keresték a megidézett költők.

Utamat végigkíséri Németh László - e kötetben is idézett - levelének hozzám intézett intése: "a kritikus pályája a tehetsége mellett elsősorban a szegődésétől függ - hogy mire teszi fel magát".