Bevezetés.


MAGYARORSZÁG. ERDÉLY ÉS A SZÁSZ NEMZET POLITIKAI VISZONYAINAK JELLEMZÉSE A XVI. SZÁZAD VÉGÉN.


Brassó czímere a régi Szt.-Lélek kapun.[2]


A XVII. század szomorú előjelek között köszöntött be hazánkra. A három részre szakadt ország kínosan vergődött a török zsarnokság és az osztrák absolutismus járma alatt s egy nehéz század súlyos csapásai után a nemzeti függetlenség eszméjéről mintegy lemondva: török és német befolyás alatt török pártra és német pártra szakadt. Csaknem egy század folyt le a mohácsi szerencsétlen nap után, több mint egy félszázad a török állandó befészkelődése után; de a nagy küzdelem a török félhold és a császári kétfejű sas között, a nagy küzdelem, melynek tárgyát Magyarország képezte, még korántsem volt befejezve. Mindkét hatalom a XVI. század első felében áll hatalma magaslatán; a XVI. század második felében mindkettő hanyatlik, de igényeit egyik sem adja fel és a XVI. század végső éveiben újra kitört küzdelem, a tizenöt éves török háború kimutatta, hogy képesek egymást ellensúlyozni, de egyik sem képes a másikra döntő csapást mérni. E tizenöt éves török háború kétségen kívül helyezte a török hatalom, a török katonai erő rohamos hanyatlását a nagy Szolimán halála után; de azt is, hogy az osztrák monarchia karjait bilincsekbe verte ez udvar szerencsétlen belpolitikája: az absolutismus és az ellenreformatio. A két hatalom lábai alatt lenyügözve tartja Magyarországot, foly közöttük a tusa a szétdarabolt ország teljes birtokáért; de a dolgok természetes rendje hozta magával, hogy a két hatalom közül a vita tárgyát képező ország rokonszenvével egyik sem dicsekedhetett. A mily visszariasztó volt a magyar nemzetre a török hódító fenhéjázó kevélysége és kegyetlen zsarolása, ép oly visszariasztó volt a bécsi vagy prágai udvar alkotmányt és vallásszabadságot megsemmisíteni törekvő politikája; és a szükségből törvényt csinálva, az önfentartás ösztöne által vezéreltetve, felhasználta az egyik hatalmat a másik ellensúlyozására. Az eredmény igazolta ezen, a körülmények által előírt, politika helyességét. A két hatalom versengésének felhasználásával a széttépett ország fentartotta jobb időkre politikai és vallási szabadságát.

Ez az általános, Magyarország későbbi történelmére végtelenül fontos eredmény, de ez az éremnek csak egyik oldala. Elődeink a XVI. és XVII. századok viharos átalakulásai között, midőn a szomszéd nyugoti államokban a középkorból fenmaradt politikai szabadságnak még árnyéka is megsemmisűlt, fentartották számunkra, igaz ugyan, hogy sok tekintetben hiányos, de az absolutismusnál mégis csak végtelenűl jobb középkori alkotmányunkat. De minő áron! Hazánk nagy része a török uralom alatt vadonná változott; a többi részben a csaknem szünetlenűl dúló háború minden anyagi fejlődést lehetetlenné tett. Míveltségünk úgy szellemi, mint anyagi tekintetben egy párt századra visszavettetett. Alig volt hazánk terűletének egy csücske, melyet a török csapatok dúlásai e szomorú korszakban nem sújtottak volna, alig egy még a töröknek be nem hódolt vidék, mely át nem szenvedte volna a bécsi udvar idegen és fájdalom, elég gyakran hazai zsoldosainak garázdálkodásait. Az állapot, melyben ekkor hazánkat találjuk, emlékeztet főbb vonásaiban a hűbériség szerencsétlen korszakára, Nyugot-Európa végtelen nyomorára a X. és XI. században; emlékeztet a hűbériség által előidézett állami és társadalmi rendetlenségre, minden központi hatalom csaknem teljes megsemmisűlésére. Az eredmény legalább itt és ott ugyanaz: az óriási rendetlenségben az általános érdekek háttérbe szorúlnak a speciális érdekek mellett, az összhaza eszméje feledésbe merűl, helyébe lép egy szűkebb haza eszméje, a nagy nemzeti érdekek helyét rendi és vallási érdekek foglalják el, s mint a hűbériség idejében Nyugot-Európáról, úgy hazánkról is elmondhatjuk e szerencsétlen korszakban, hogy «minden helyivé, minden egyénivé vált».

Mindaz, mit itten elmondottunk, kiválóan áll Erdélyre, a három nemzet hazájára, az anyaországtól Buda török kézre jutása után elvált, de teljességgel nem független fejedelemségre.

A török hódítás iránya, melyet délről nyugot felé természetszerűen a Duna völgye, a népvándorlások e régi útja jelölt ki, mintegy oldalt hagyta Erdélyt, megkimélte az alföld szerencsétlen sorsától, a behódoltatástól s ennek művelődési, néprajzi és nemzetgazdasági tekintetben egyiránt végzetes következményeitől; de másfelől a bérczes kis ország fontos földrajzi fekvése, uralkodó helyzete a Duna nagy medenczéi, a magyar alföld és a havasalföldi síkság fölött, korán megragadták a török politika intézőinek figyelmét. Nem hódoltatták be politikai eszélyességből, de befolyásukat minden körülmények között erélyesen fentartották. Nem avatkoztak belügyeibe, de azért magyarországi uralmuk megszűnéséig, következetesen török tartománynak tekintették.

Török kard adott létet ez országnak, fejedelmei a török szultán vazallusai, Konstantinápolyból kapják a fejedelemség jelvényeit s számukra a török felfogás szerint a szultán akarata a legfelsőbb parancs. De csak a török felfogás szerint. Szolimán hódító karja nem törhette szét azon kapcsokat, melyek ez országot századokon át az anyaországhoz kötötték, s mint a magyar királyok nem szűnnek meg hangoztatni igényeiket Szent-István koronájának ezen tartományára, úgy az erdélyi fejedelmek és az ország rendei tényleg vagy legalább elméletileg elismerik ezen igények jogosúltságát, s nem szűnnek meg a Habsburg uralkodók alatt álló Magyarországot testvérhazának tekinteni. Mint Magyarországon a tényleges birtokért, úgy foly itt a küzdelem a döntő befolyásért a két hatalom között, és e küzdelem eredményei itt is épen olyanok, mint az anyaországban. A viszonyok kényszerűsége itt is török és német pártot teremtett, de a török-tatár hordák rettenetes dúlásai s Basta vallonjainak és hajdúinak kegyetlen zsarolásai épen oly gyűlöltté tették mindkét hatalom uralmát, mint az anyaországban. A tizenöt éves török háború nyomorai Erdélyt még kegyetlenebbűl sújtják, mint az anyaországot és a gyorsan egymásra következő erőszakos kormányváltozások megrendítik a bizalmat a központi hatalomban, s a particularismust, mire Erdély három nemzetével és négy bevett vallásával amúgy is igen hajlandó volt, még élesebbé teszik. A tizenöt éves török háború Erdélyben nemcsak a két nagyhatalom küzdelme az ország birtokáért, hanem kegyetlen testvérháború a haza fiai között, melynek folyamában a közös erdélyi haza eszméje a particularis érdekek előtt mindinkább háttérbe szorul. A nemesség kevés kivétellel fentartja még ez eszmét, s Erdély csataterein vérével adózik érte, de a székelyek és a szászok helyi érdekeik sánczai mögé zárkózva, nem ismerik és nem látják a közös haza érdekeit s készek particularis érdekeikért a külellenséggel fogni kezet. A schellenbergi és brassói ütközetek két nemzeti fejedelem bukásával és halálával elszomorító tünetei e kóros állapotnak.

E viszonyokat kell szem előtt tartanunk, midőn e kor eseményeit és egyéneit tanúlmányozva, fölöttök ítéletet akarunk mondani s nem tartottam fölöslegesnek e köztudomású dolgok ismétlését azon pillanatban, midőn oly férfiú életét szándékozom ismertetni, ki teljesen e kornak gyermeke. Weiss Mihály, a híres brassói bíró, ki egy ideig Erdély ügyeire oly mélyreható befolyást gyakorolt, e kor államférfiaitól elütően a polgári rendhez tartozott s nem országos ügyek, hanem egy város ügyeinek vezetésében növekedett nagyra, melynek kebelében – részben e város különös viszonyainál fogva – a particularismusra hajló politika a legélesebben nyilvánúlt.


A Fehér torony Brassóban.[3]





Jegyzetek




KezdőlapElőre