Marie tehát jól meg volt védve minden regényes erőszak ellen. Őfelőle teljesen meg lehetett nyugtatva Vavel Lajos. Sátán Laci tanácsa egészen bevált. De mi történjék Landsknechtsschild bárónővel? A veszély rá nézve még mindig létezik.
Vavel Lajos, mint afféle külföldről beszármazott újmagyar, a magyarországi rablóéletben egész rendszert képzelt, amióta a kastélyba betörtek, de még inkább, amióta a nevezetes zsivány azt a furcsa látogatást tette éjjel a Névtelen Várban. Annak a beszéde után hajlandó volt azt hinni, hogy Magyarországon kétféle zsiványok vannak: regényes, demokrata hajlamúak, mint voltak a highwaymanek*, – és rablólovagok, minők voltak a Doone-ok* Angliában. Az elsőbbek közé sorozta Sátán Lacit, az utóbbiak alatt képzelte a „Bärenhäutereket”. Ami igen nagy tévedés volt az ő részéről. Futóbetyár, lótolvaj, pusztázó szegénylegény mindig volt a Duna-Tisza között, éppen úgy, mint vannak Londonban, Párizsban, Bécsben, Berlinben a társadalomnak hasonló ellenségei, kik szeretik elvenni a másét, s a törvényhatóságokkal folytonos ellentétben élnek, csakhogy az ottani rablók a háztömkelegek odúiban, a mieink pedig az erdőkben tenyésznek, és azoknak ártalmatlanná tételére mindig elég volt a patriarkális apparátus, amit közigazgatásnak neveztek; úgy hisszük, hogy az utolsó zsiványok, akiket csak a múlt évben egész Szlavóniáig kergettek a pandúrjaink, valószínűleg nem voltak a legutolsók; hanem biz ez már a jelen században csak speciálitás, mint a medve. Aki az ilyenben gyönyörködik, annak még szolgálhatunk egy-egy példánnyal: maga a rablóélet nálunk nem regény már, csak genrekép; a históriáig sohase vitte, mint Olasz– és Göröghonbano. – Ami azonban a délceg Bärenhäutereket illeti, azoknak még a várát is tőbül kihányták régen a XVII-ik században: azokkal nem kedveskedhetünk többé.
Vavel gróf mindamellett hajlandó volt szó szerint venni azt, amit könyvből olvasott, s komolyan töprengett azon, hogy mi módon adhatná tudtára szomszédnőjének ezt a nevezetes fölfedezését, miután a veszély azt is közvetlenül fenyegeti.
Saját kezűleg nem írhatott neki. Egyik elővigyázati rendszabálya az volt, hogy kéziratával senkinek ne szolgáljon. Az is áruló jel lehet. Eddigi leveleit rendesen Marie-nek diktálta. Ez esetben lehetetlen az eddig követett levelezési mód. Marie-nak nem szabad megtudni a rabló éjjeli látogatását a Névtelen Várban; – de még kevésbé Lajos látogatását a szomszéd kastélyban.
Mit tegyen hát, hogy a bárónőt a feje felett függő veszélytől megóvja? Maga menjen-e oda: élőszóval elmondani azt, amit megtudott?
A jó sors igen szépen kisegíté Vavel Lajost ebből a tépelődésből. Egy este trombitaszó csalta az ablakához, s amint kitekintett, az országúton végig egy zászlóalj lovasságot látott fclvonulni. Dragonyosok voltak, ahogy fénylő taréjos sisakjuk mutatá; hogy nem vértesek, azt könnyű lovaikról lehetett megtudni.
A helységbe beérve, az ezred zenekara rákezdé a legszebb mazur-indulót, s úgy tartá ünnepélyes bevonulását.
Lajos láthatta a távcsövén, hogy a katonákat hogyan szállásolták el a gazdákhoz házszerte, s este a káplári kalapácsverés a jeladó kis táblákon már áthangzott a helységből, s kilenc órakor a világ négy része felé elhangzó takarodó hirdeté, hogy a vitézek megérdemlett nyugalomra hajtják le fejeiket.
Ezen az estén azt is láthatá, hogy a szomszéd kastélynak azon a szárnyán is ki vannak világítva az ablakok, mely eddig rendesen sötéteno szokott maradni. Oda nagyon valószínűleg maga az ezredparancsnok szállásolta be magát: ahogy illett is; sőt a karabéllyal őrködő strázsa a kapuban e föltevést egészen kétségtelenné tette.
Mármost azután egészen meg lehetett nyugodva Vavel gróf, hogy a rablók nem fognak rátörni a bárónő kastélyára: van eszük, hogy nem őgyelegnek olyan helyen, ahol lovas katonák ütöttek tanyát.
És ezzel egyúttal más egyéb veszély is elmúlt.
Ez a veszély, úgy látszik, abból állt, hogy még utóbb Katalin bárónő tör be a Névtelen Várba, s az rabolhatja el a vár urától azt, amit majd nehéz lesz Sátán Lacinak visszalopni: a szívét.
Ez is el volt hárítva a szép dragonyosezred beszállásolásával. Lajos feléje se nézett a kastélynak többé. Bizonyos volt felőle, hogy ott deli lovagok vannak, feles számmal, akik az úrnőt kedélyesen elmulattatják, nem szorul ő többé az ő unalmas philosophemáira*.
Hallhatta minden este a kastély erkélye előtt felállított ezredi zenekar válogatott ouverture-jeit, s néha a kastély nyitott ablakain át a tánczenét is, késő éjszakáig. Ott jól mulatnak. Okosan teszik.
Mi köze neki mindezekhez?
De valami köze mégis volt hozzá; mert a lovas vitézeket minden reggel kivezették gyakorlatokra ugyanazon az úton, amelyen ő szokta a rendes sétakocsizásáto tenni; avégett aztán, hogy ne találkozzék velük, a kirándulási óráját déli tizenkét órára tette át, amikor a katonák ebédelnek.
Nem is akadtak bele egymásba soha.
Attól nem kellett tartania, hogy az ő lakásába is szállásoljanak be katonát; a Névtelen Vár kapujára egy nagy kétfejű sas volt festve, melynek szügyében a magyar nemesi címer pompázott, két fejének csőrei pedig arra voltak alkalmazva, hogy egy széles sávot feszítsenek szét e felirattal: SALVA GUARDIA. Most megtudta a gróf a hasznát ennek a dekorációnak. Ez azt jelenti, hogy ott nemesi telek van, mely három privilégiummal van felruházva: szabad benne bort mérni; szabad rajta zsidónak lakni; s nem szabad bele katonát szállásolni.
A megérkezés utáni napokban az ezredparancsnok látogatást tett a Névtelen Várban, ahogy gavallér emberhez illett, ki a világi szokásokkal ismerős; ott a komornyiktól azt a biztosítást nyerte, hogy a gróf nincsen idehaza.
A tiszt úr aztán átadta a névjegyét, s Henry felvitte azt Vavelnek, aki, mint tudva van, mindig otthon volt.
Lajos ezt olvasá a névjegyről:
„Barthelmy Léon, vicomte*, cs. kir. lovassági ezredes.”
Gondolkozott rajta, hogy hol hallott, vagy olvasott ő e névrőlo valaha valamit? De csak nem jutott eszébe. Megnyugodott felőle, hogy semmi közük sincsen egymáshoz, s a látogatási kísérlet nem lehetett egyéb udvariassági szokásos bekocogtatásnál. A jövevény főúr sorba vizitezi a körül-belül lakó uraságokat.
A látogatást pedig vissza illett adni. Ennek is tudta a leghelyesebb módját Vavel. Az obszervatóriumábólo kileste, mikor megy el a kastélyból az ezredes lovagló iskolát tartani, akkor kerekedett fel a viszontlátogatásra; nem találta őt otthon, s ott hagyta a kapusnál a névjegyét.
Azt hitte, hogy ezzel ki vannak egyenlítve.
Másnap azonban megint átlovagolt a Névtelen Várhoz az ezredes, megújítva a meghiúsult látogatást. – Az ezúttal sem sikerült. – Henry azt mondta, hogy az úr dolgozik, be van zárkózva, ilyenkor nem lehet hozzáférni. – Barthelmy Léon átadta névjegyét, s ezúttal feltette magában, hogy napestig otthon fog maradni, és bevárja a viszontlátogatást, amit szomszédok és utasok között huszonnégy óra alatt vissza nem adni erős gorombaság.
Mire azonban a Névtelen Vártól a kastélyig visszalovagolt, már ott találta a kapusnál Vavel névjegyét, viszonzásul a sajátjára. Bámult rajta, hogyan lehetett annak őt megelőzni. Megmagyarázták aztán neki, hogy a gróf csónakon jött át a Névtelen Várból, s úgy is tért vissza, s ez négyszerte rövidebb út, mint lóháton körülkerülni az öblöt.
Még ezt sem akarta megérteni az ezredes. Meg akarta mutatni; hogy ő milyen makacs, megátalkodott tisztelője a Névtelen Vár lakójának: a következő napon este nyolc órakor tette udvarlását. Ezúttal azt a választ nyerte Henrytő1, hogy az úr már lefeküdt.
– Beteg talán?
– Nem a. Ez a rendes lefekvési ideje.
– De már hogy mehet valaki este nyolc órakor az ágyba?
S megint ott hagyta a látogató-jegyét.
Ezt a látogatást aztán Vavel másnap reggeli három órakor adta vissza az ezredesnek.
Akkor még természetesen minden ember aludt a kastélyban; csak az őrt álló silbak rivallt rá a vendégre, hogy „Halt, wer da?” s megtudván, hogy a közeledő jó barát, nem gátolta meg abban, hogy a kapust felzavarja. Az boglyos fejét azon tollasan, ahogy az ágyból felvette, kidugva az ajtón, bámulva kérdezé a gróftól, hogy mit parancsol.
– Itthon van az ezredes úr? – kérdé a gróf.
– Itthon. De fekszik.
– Beteg talán?
– Nem a. De ilyenkor még alunni szokott.
– De már hogy maradhat valaki még reggel három órakor is az ágyban?
Azzal Vavel behajtotta szépen a névjegye szegletét, s átadta azt a kapusnak.
Ezt már végtére csak megértette az ezredes? Vagy talán a kastély úrnője világosítá őt fel afelől, hogy a szomszéd kastély lakója milyen sajátságos különc, magának való ember, aki nem szereti az ismertségkötést, s ettől a naptól fogva aztán békét hagyott a Névtelen Várnak minden új vendége a helységneko.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pedig a császári kir. tiszt urak igen mulatságos társalgók. Ez rég időtől fogva el volt róluk ismerve. A lovassági tisztek között különösen sok volt ez időben a Franciaországból kiköltözött gavallér, akiknek a finom, elegáns modora kihatott az egész környezetre. Barthelmy Léon vicomte is ezek közé tartozott. Bátor katona volt, s amellett vidám cimbora és bőkezű úr. Az ezrede zenekarát saját erszényéből tartotta fenn, közkatonáit vitéz tetteikért tallérokkal jutalmazta; s nemegyszer kisegített a manichaeusok* körmei közül egy-egy szegény blokírozott* főhadnagyot.
S asszonyok körül nem kevésbé volt hódításra kész, mint a csatatéren. Három év óta, hogy a császári királyi hadseregnél szolgál, sok mindenféle kis és nagy városban feküdto s mindenütt könnyező szemeket hagyott maga után hátra.
Azt még az ellenségnek is meg kellett engednie, hogy ellenállhatlan volt. Értve ellens ég alatt nem a franciát, bár annak is többször bemutatta bravúrjait; hanem a „civilt”, mert az elejétől fogva orrol a versenyért, amiben rendesen a „két színű posztó” marad a győztes. (Így híjuk egymás között mi civilisták a hajt ók ás urakat.)
A polgári osztály leányainak moráljához tartozott a katonatisztek társaságát perhorreskálni, aminek igen jogosult magyarázata az, hogy a katonatiszt nősüléséhez kaució kívántatott, s az a legkisebb alhadnagynál is ötezer forintban volt megállapítva, három húszast számítva egy forintra, és így feljebb. Ahol tehát nem volt fölösleges a kaució, ott nem volt fölösleges a cautela. A tisztek társasága csak a gazdagok számára volt ajánlatos.
Azt egyébiránt mindenki tudta Barthelmy ezredesről, hogy neje van; de azzal nem él együtt, el sincs válva tőle. Ez nem volt titok. Gyöngéden érző szívek nem kockáztatták azt, hogy komoly veszélynek tegyék ki magukat; előre értesülve levén, hogy minden szilárdabb viszonynak útját állják egyházi kánonaink.
S különösen egy olyan okos nő miatt, mint Landsknechtsschild Katalin bárónő, nem kellett aggódnunk. Ő nagyon elővigyázó, és igen szilárd elvei vannak. Azt maga Barthelmy ezredes is kénytelen volt felőle kinyilatkoztatni barátai előtt több havi ottmulatás után, hogy a baronesse-nek szilárd elvei vannak. Bizonyos határokon túl nem enged semmi közelítést.
Efölött azután erős akadémiai disputa támadt a szakértők között. Miért vannak e szép bárónőnek oly szilárd elvei? Az egyik párt azt állította, hogy ennek oka az egykori boldogtalan szerelem. A bárónő egyszer csalódott egy férfiban, s azóta egynek sem ajándékozza a szívét. A másik párt az ellenkezőt vitatta. Nem a bárónőt csalták meg, hanem ő csalja a világot; van valami eltitkolt boldog szerelmi viszonya, s abban van ellenállási ereje. – A szavazatok egyenlők voltak, s elnök tartózkodott a votum Minervaeval* eldönteni a kérdést.
Hanem a kedélyes mulatságtól nem volt a bárónő idegen.
És ez is megérthető.
A környékbeli földesurakat nem fogadta el kastélyában, mert az ilyen látogatásnak célja van. Ebből mindjárt az lesz, hogy megkérik a kezét; – kosarat kell adni, – azért megapprehendálnak, – abból pletyka lesz. Jobb őket távol tartani. Különben is unalmas emberek. A gazda lovairól és agarairól beszél; a tudós ember nyelvtani vitákat kezd; a fennkölt szellem hazafias kesergésekkel szomorít; – a tréfás adomázó megpirítja a nőhallgatót; ebéd után valamennyien félrehúzódnak inni és pipázni, a cigánnyal csak maguknak muzsikáltatnak, s aztán ha egyszer bevették magukat a kártyaasztal mellé, a négy „dáma” mellett* ott maradhat felőlük a világ minden szép hölgye.
A hadfiak pedig egészen hölgyeik szolgálatában állnak. Némelyiknek fiatal felesége is van, kit városról városra magával hord, azok kiegészítik a francia négyest, a mazurkát és a radovacsk át (akkoriban legdivatosabb táncot) s mindennap kész a táncestély. S Katalin bárónő szenvedélyes keringőtáncos.
Egyik nap társasjátékokat rendeznek, amikben sok tréfás quiproquo* adja elő magát, máskor meg Kotzebue*-féle darabokat játszanak el rögtönzött színpadon, s azokban maga a bárónő is szerepel, megérdemlett tapsokat aratva valódi művészi játékával. Vannak a társaságban ügyes zsonglőrök, bűvészek, kik Boscót* és Philapdelphiát* produkálják, s a laterna magica bűvképeivel ragadják el a nézőket.
Még egy más különös érdemük is van, az, hogy discretusok, s hölgyeiket nem kompromittálják.
Máskor meg a bárónő rendezett birtokain vadászatot, fácánra, szarvasra; s mint ügyes amazon bámultatta magát, úgy a nyeregben, mint puskával a kezében.
Aztán meg a tiszt urak rögtönöztek lóversenyt, akadályugratással, templomtoronynak futtatással*, sőt egyszer karusszelt is rendeztek az uradalmi lovardában.
Hany Istók felbukkanása a habokból (Kép a regény első, füzetes kiadásából, 1877)
Vavel megszabadítja Katalint az álrablók kezéből (Kép a regény első, füzetes kiadásából, 1877)
Vavel Lajos sokszor elnézte e mulatságokat vizsgálótornyából. Valaha neki is nagy kedve telt az ilyenekben. Szenvedélyes versenyfuttató volt. Ő tudott csak árkokat, sövényeket átugratni! Volna csak ott közöttüko, majd megmutatná nekik, milyen az igazi úrlovar! Hát még milyen vadász volt hajdanában! Egész nap mászni a hegyeket zerge után; bevárni a veszedelmes vadkan rohamát tíz lépésnyire a halálos lövéssel; erdőn, mocsáron át kergetni a koronás vadat, s jelt adni a kürttel a hallalira: e büszke mulatságban nevekedett fel. A tánczene is ott kísért néha egész nap az agyában, s minden gondolatja arra a melódiára hangzik, ami a kastély ablakaiból átrévedezett hozzá. Ő is szeretett valaha tréfálni, bohóskodni, szép asszonyok fehér vállaiban gyönyörködni, amint azok a nevetéstől megrengenek. És ezt mind csak távolból nézni, hallani lehet most: – amióta beállt saját maga porkolábjának.
Az egész helység csupa mulatság lett, amióta a dragonyosok idekerültek.
A közkatonák is mulatnak, miként a tiszt urak. Ha ezek az úrnővel, azok meg a parasztmenyecskékkel. A mulatság, igaz, hogy másforma: tömörebb, közvetlenebb. Vavel azt is elnézi gyakran, kivált vasárnaponkint. Akkor a nagy korcsmában gyűlnek össze a dragonyosok és parasztlegények, meg a leányok. Eleinte kedélyesen iddogálnak, táncolnak, utoljára összeverekesznek. Enélkül nem is volna mulatság tökéletes. Néha egész ütközet folyik a korcsmában és annak az udvarán, katonák és parasztok felváltva foglalják el a vitatott erődöket, míg végre az őrjárat, a pandúrok, meg a kisbírák meg nem jelennek a hadjárat színhelyén mediatio végetto, s kétfelé nem választják a harcoló feleket.
Egy körülményt megjegyzett Vavel: azt, hogy amíg a mulatság után rendesen két-három dragonyost visznek el lepedőben a korcsmából, akinek a feje kegyetlenül el van látva, ami megfoghatatlan az ércsisak mellett, addig a parasztlegények összevissza szabdalt pofákkal ugyan, de mindig a maguk lábán mennek haza.
Másnap aztán megint jó barátságban vannak: dragonyosok és legények. Kivéve a barátságtalan káplárt és kisbírót, akik a tegnapi est hőseinek a megérdemlett jutalmakat el nem engedik.
Vavel gróf korát messze megelőzött szabad szellem volt. Az sem kerülte ki a figyelmét, hogy amíg a jutalom a dragonyosokra nézve abból állt, hogy a káplár levette a kitüntetett hős lovának a szerszámáról a farmatringot, s azzal a fekmentessé tett vitéznek a revers felére olyan huszonötöket rovogatott le, hogy a megtisztelt minden rovást nyugtatványozott egy keserves felkiáltással: azalatt a törvénybe idézett falusi legények a kisbíró által csupán a bíró háza előtt felállított kalodába zárattak.
A gróf nem késett ez észrevételét közölni tudós Mercatoris urammal, felmagasztalva a magyarhoni előhaladott korszellemet, mely a verésbüntetésto mellőzi, ellentétben a katonaságnál még folyvást divatozó barbár intézménnyel.
Tiszteletes Mercatoris uram aztán felvilágosítá, hogy azok a vitézek – nemes legények. Ezek a leghíresebb verekedők. S csak azért nem kapnak botot a virtusaikért, mert megőrzi őket attól az armalis.
A parasztlegénynek van annyi logikája, hogy nem megy oda mulatni, ahol katonák vannak, mert tudja előre, hogy ha a katona veri meg őtet, akkor ma van megverve, ha pedig ő veri meg a katonát, akkor holnap lesz megverve.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Marie sokat nyugtalankodott ez idő alatt. A sok trombitaszó nagyon izgatta; félt ettől a hangtól. Akit eddig attól is megvédtek, hogy éjszakai ebugatás, kakasszó fel ne zavarja álmábúl: most fél éjszakákon át elhallgatta a távolból áthangzó bombardonok, klarinétok és piccolák zenéjét, s eltöprengett magában, hogy mit csinálnak ilyenkor az emberek. Hogy ilyen késő éjszaka muzsikálnak?
Hát még mikor az egzekuciók folytak! A jajgatás hangjaitól egész reszketőssé lett. „Ki bántja azokat az embereket?” – Nem volt neki szabad megmondani az igazat. Azt hitették el vele, hogy azok csak hadgyakorlati jelszavak.
Hanem valami öröme mégis volt ezalatt. Lajos többször volt mellette, s ha arca oly rideg és komoly volt is, de nem találta meg rajta többé azt az elmélázást, – amit a nők léleklátó szeme előtt nem lehet eltitkolni.
Katinka bárónő kezdett Vavel grófra nézve egészen közönyös fogalommá válni.
Végre valahára egy késő őszi napon arról értesült Vavel gróf tiszteletes Mercatoris úr levelezése révén, hogy a dragonyosezred egy várossal odább fog költözni e napokban. Sopron táján csapatösszpontosítás lesz, s e célból Barthelmy csapatja is feljebb vonul. A tisztikar részéről nagyszerű előkészületek vannak téve a búcsúünnepélyre. Lesz csónakregatta színes lampionokkal és pompás tűzijáték a Fertő partján.
– Valahogy majd csak átesünk ezen is! – gondolá magában Lajos, bár nyugtalankodott is. Marie valóságos tűziszonyban szenvedett. Valahányszor tűzvész volt a faluban, úgy reszketett, mint a legerősebb hideglázban; s ha szüreti mulatságok alatt a ruszti hegyekről röppentyűket bocsátottak fel, ki nem mert jönni a szobájából; pedig azok olyan messze voltak, hogy a hangjukat nem hallhatá. Mindentől félt, ami fölmegy az égbe; még attól a papirossárkánytól is, amit a gyermekek zsinegen feleresztenek.
Nem is mert a leány ez éjjel korán lefeküdni, megtudva, hogy tűzijáték lesz; hanem fennmaradt, s Lajost kérte, hogy olvasson fel neki valamit fennhangon, hogy ne hallja a röppentyűk, tűzkerekek süvöltését, pattogását, s minden granátdurranásra elrejté a fejét Lajos ölébe, két tenyerével befogva a füleit. Mit tehetett róla, ha úgy félt?
Neki iszonyat volt az, amin azok odaát a másik kastélyban olyan jól mulattak.
S igazán jól mulattak.
Az ünnepély programja változatos volt és érdekes. Barthelmy Léonnak széles jókedve volt. Minden bohóságra rá hagyta magát venni. A bárónőnek egy szavára eljátszotta Galimafré* bohózatait, amik éppolyan hódítást tettek Európában, mint a „sasok”*, s a híres Bobèche* bravúrját is tudta utánozni, egy kalapból tizennyolcféle kalapot gyűrve, s ugyanannyi jellemet játszva el e kalap alatt.
(Híres két művész volt a század elején, – az egész genre, amit képviseltek, elmúlt már!)
A mulatság végére volt hagyva a legérdekesebb meglepetés, ami a programon e cím alatt volt följegyezve:
„Az inszurgens.”
Értettek e név alatt nemesi fölkelőt.
(Már akkoriban volt egypár inszurrekció az országban: egyik a múlt század utolsó évében, a másik néhány évvel később. Történetünk évében ismét szó volt róla, hogy a nemzeti hadsereg talpra állíttassék, s a katonák nem rokonszenveztek vele.)
Ezután mindjárt lesz a pompás tűzijáték, mellyel egyúttal a vidám vendégek búcsút is készültek venni a vendégszerető háziasszonytól, mivelhogy korán hajnalban már nyeregben kell ülniök más város felé; s aztán katonajelszó szerint: „and'res Stadl, and'res Madl”*.
Mindenki várta, hogy az inszurgens rovat alatt valami hallatlan tréfás valamit fog az ünnepélyt rendező ezredes bemutatni; de a valóság felyülmúlto minden várakozást. Magára a bárónőre kellett annak legnagyobb meglepetésül szolgálni.
Az alak, akit az e célra felállított színpadra bevezetett Barthelmy, senki sem volt más, mint a kis vad szörnyetego, a bárónő törpe gnómja, inszurgensnek öltözve, fakarddal, fapuskával, darutollas kalpaggal, kulaccsal az oldalán, posztószél tarisznyával a hátán; kacskaringós nagy bajusz volt neki ragasztva az orra alá, mely a két füle mögé volt felkanyarítva, s hogy tökéletes legyen a torzkép, még egy kurta szárú makrapipa is volt dugva a szájába.
– Íme, itt áll az inszurgens!
Az egész társaság általános kacagásba tört ki.
A jókedv forgószele magát a bárónőt is elragadta, egész dévaj sikoltás volt, ahogy felkacagott, amint védencét ily furcsa torzképpé átalakítva megpillantá. Hanem egy perc múlva hirtelen félbeszakítá a nevetését. Eszébe jutott a távcső! Hátha onnan a Névtelen Várból ezt is meglátják?
– Szegény fiú. (Ezzel a sajnálkozó szóval akarta helyrehozni kegyetlen felkacagását.)
Csak a kis szörnyeteg arcán nem mozdult semmi vonás. Ő csak játszotta azt, amit betanítottak neki, mint ahogy megteszi a figuráit az idomározotto orángutáng. Úgy is hítták a tréfás urak, hogy a „hazai utáncs”!
– No, hát mit csinál az inszurgens, mikor jó kedve van? – kiálta rá Barthelmy León, lovagostorával egyet pattintva; s ugyanakkor a színfalak mögül megszólalt egy csimpolya* hangja, rákezdte dudálni a furcsa népdalt, mely akkoriban új lehetett:
|
Erre a dudaszóra a tömzsi szörnyeteg az egyik kezével kalapjához kapott, a másikkal pedig az egymás után tánctempóra felemelgetett lábai csizmaszárát ütögette, ami azt fejezte ki, hogy táncol. Akik ezt nézték, megesküdtek rá, hogy ennél furcsábbat nem láttak életükben.
Katalin az ablak felől eltakarta az arcát a legyezőjével; meg ne lássa valaki az ablakon keresztül.
– Szegény kis fickó!
A kis gnóm úgy tudta, hogy az inszurgens, mikor jól kitáncolta magát, akkor nagyot szokott húzni a kulacsból. Ezzel is köztetszést aratott.
– Lássa, nagyságos bárónő – monda Barthelmy Léon –, ahogy megfogadtam, egész ennbert idomítottam a fickóból. Óh, én hírhedetto idomár vagyok. Lovat egy hét alatt, kutyát tíz nap alatt tökéletesen kitanítok. Már megtanult táncolni és bort inni. De még többet is tud. Figyeljenek, uraim és hölgyeim!
Azzal ismét kettőt cserdített a lovagostorával, s sajátszerű reszelő hangon kiálta a szörnyetegre:
– No most mutasd meg, hogy mit csinál az inszurgens, mikor megharagszik!
A csimpolya rákezdte azt a másik nótát, hogy
|
A megszólított egyet morgott, s a szájával a két bajuszszárát jobbra-balra fintorgatta. Azzal kivette a dohányzacskóból a tűzkövet, taplót és acélt, s formaszerűen kicsiholt; azután az égő taplót a pipájába dugta, s leszorítá a kupakkal.
Rengeteg taps jutalmazta ezt a remekelést.
– Lássa, nagyságos bárónő, tökéletes emberré lett idomítva; már ki is tud csiholni, és pipára gyújt! – monda Barthelmy.
És abban a percben megmozdultak a szörnyeteg arcvonásai.
Észrevette, hogy tetszik az embereknek az, amit ő most csinált. Őneki is tetszett. Ez az öröm kifordította eddigi merev arcvonásait a helyeikből.
Elkezdett röhögni.
És az valami rettenetes volt. A szája két széle elhúzódott a két füléig, azok meg felszaladtak még magasabbra; az orra ráncokba gyűrődött, az egyik szemét egészen összehúzta a felduzzadt pofa és a lezárolt szemöldök közé, s csak a másikat tartá kerekre kinyitva, s azalatt folyvást agyargó* fogsorai közé szorította a pipát, s abból nem szítta, de fújta a füstöt, ami tűzokádó módra sziporkázott fel a magasba, s mentül jobban hullott a szikra az arcába, annál veszettebb volt a kedve.
Ehhez fogható torzalakot csakugyan nem mutogattak még pénzért soha.
Az egész társaság tombolt és tapsolt elragadtatásában. Ez a nevető szörnyeteg még magát Barthelmy Léont is meglepte.
– Miért nincs most egy Hogarth* közöttünk, hogy ezt az alakot megörökítse?
– Rettenetes! Nem nézhetek rá! – sápított a szép bárónő. – Távolítsa el, ezredes úr! Kérem.
– Nos! vigyázz! – kiálta Barthelmy Léon a kis gnómra. – Hát hogyan tesz az inszurgens, mikor meglátja az ellenséget? – S azzal egy nagyot cserdített feléje az ostorával. A duda nagyot nyekkenve sikoltott fel.
A furcsa kobold egy szökéssel elillant a színpadról. Fakard, fapuska csak úgy zakatolt utána.
Az egész társaság tapsolt az idomárnak. Ilyet még Bécsben sem produkáltak soha.
– De hátravan még a kritika! – szólt Katalin, mikor szóhoz juthatott.
– Hogyan? – csodálkozék az ezredes – a nagyságos bárónő vállalkoznék rá, hogy ennek a tizedik múzsának a szerepében föllépjen?
– Ön nekem nagy bajt csinált ezzel most!
– Hogyan?
– Azáltal, hogy ön ezt a kifejletlen vadembert megtanította tüzet csinálni, abban a leggonoszabb ösztönt ébresztette fel: a tűzdühöt. Ennek a tűzzel játszási kedve tökéletes piromániává fog elfajulni, s ez itt majd kazlakat és házakat fog felpörkölni.
– Tudja mit, bárónő? Hogy ne tehessen semmi kárt, ajándékozza nekem ezt a kis szörnyeteget. Én mindenűvé magammal fogom hordani, s igen jó gondviselő apja leszek.
– De nem adom, mert magamnak is szükségem van rá; hanem majd elvétetem tőle a tűzszerszámot, s szüntelen vigyáztatok rá. Ez az én büszkeségem. Menjen ön, nagy bohó! Az egész nevelési rendszeremet elrontotta. Amíg én a védencemet a melodion* orgonahangjára térden állva kezeit összetenni tanítottam, addig ön dudaszóval táncolni oktatta. Még a boritalra is rászoktatta. Ez pogányság.
A társaság nevetett az ártatlan harag fölött.
Most azután következett a tűzijáték.
Mikor a tűzkerekek, a római fáklyák a sötét éjben elkezdték a pokol pompáját mímelnio, a kis szörnyeteggel senki se bírt többé. Odarohant a tűzeső közepébe, s a markával akarta elfogdosni a lehulló kék és piros csillagokat; a ruháit mind kiégették a sziporkák, maga is odaégett volna, ha egy sajtár vízzel nyakon nem öntik. De nem engedte magát lefülelni. Rúgott, harapott, ha nem engedték a tűz közé rohanni. Üvöltött állati hangokon, mikor a röppentyű sisteregve lövelt fel a magasba, s mikor szétrúgta szivárványszínű csillagait, a nyelvét öltögette utána, mintha meg akarná kóstolni.
Utoljára addig rakoncátlankodott, míg Barthelmy megfogta az egyik hosszú fülét, s a lovagkorbáccsal jól megrakta a hátát. Ezt is meg kell tenni az idomárnak. Akkor aztán lefeküdt a földre, s négykézláb kutyagolt odább. Azt hitte, hogy az embert ha megverik, nem illik neki többet két lábon járni.
Egyszer aztán egy röppentyű harántos irányt vett, s beleesett a tóba.
Az emberi vad erre nagyot sikoltott, s a partról utána ugrott a röppentyűnek. Azt hitte, ez már csak az ő tüze, mert az ő tavába esett; s nekiindult, hogy elfogja.
És aztán nem is jött vissza többet.
Amint a régi elemében érezte magát, elfeledé azt a másik világot, ahol kenyeret kell enni, ágyban hálni, két talpon járni, ismeretlen állatok érthetetlen szavaira ügyelni, idegen bőrt viselni és szót fogadni, s visszafoglalta az elvesztett országát: ahol ő az egyedüli király a halak és vidrák között.
A bárónő kerestette őt aztán mindenfelé, de az úgy elbújt, hogy sohase került elő többet.
Másnap reggel, még csillagos égnél, hangzott a trombitainduló: a dragonyosok búcsút vettek Fertőszegtőlo. Valamikor Lajos előtt is ismerős volt ez a hang. Most is, mikor reggelenkint arra ébredt, úgy jött, mintha le kellene mennieo az istállóba, lovát nyergeltetni, s aztán felkötni a kardot. Végignyargalni a hadsorok előtt, s hangoztatni a büszke vezényszót. Elmúlt az már! A jó harci nyerges paripa rúd mellé van szoktatva, s a drága toledóit csak akkor húzzák ki hüvelyéből, mikor megfenik, hogy meg ne lepje a rozsda.
Egy tehertől megkönnyebbült a szíve a hadcsapat elvonulásával. Nem lesz több lárma a helységben; ismét olyan csendes menhely lesz az, mint eddig volt.
Reggel, a szokott órában, megérkezett a Schmidtné a batyujával, s berakta a donjon* ablakából leeresztett kosárba, amit hozott: konyhaszükségletet, hírlapokat és leveleket; a kosarat felhúzták, s Schmidtné eltűnt a zárt udvar túlsó ajtaján.
Vavel gróf minden levélnek a borítékán megismerte már az írásról, hogy ki küldi azt. Nagyon kevés emberrel volt érintkezésben. De azt a finom női kézírást mindenekfölött jól ismerte. Ez a levél Katalin bárónőtől jön.
Ejh, tehát már eszébe jutunk?
De jobban meglepte Lajost a levél tartalma.
„Gróf úr!
Igen kérem, mielőtt ma kikocsiznék, fogadjon el engem lakásán; igen fontos beszédem van önnel. Válaszoljon, hány órakor jöjjek?”
Vavel Lajos elbámult a levélen.
Mit jelentsen ez?
A bárónő beszélni akar ővele. Miért nem teszi ezt a saját lakásán? Ha azt kívánná, hogy látogassa őt meg a kastélyában a gróf, ez készséggel sietne kívánatának eleget tenni. – Miért akarja, hogy ő fogadja el? Miért akar az ő lakásába bejutni, ahova még soha nőlátogató be nem lépett? És aztán mi fontos beszéde lehet a bárónőnek őhozzá?
Nem tudta kitalálni.
Aztán „válaszoljon”! Ezt könnyű kívánni; de nehéz teljesíteni. Saját kezűleg nem írhat. Róla az a hír van megállapítva, hogy a keze írásgörcsben szenved, amint a tollat megfogja, ujjai rángatózáshoz kezdenek. Marie-nak pedig nem diktálhat egy olyan levelet, melyben a bárónőnek találkozót ád. Henry igen derék, okos ember, de annyira nem vitte, hogy írni tudjon.
Azt tette a gróf, hogy egy látogatójegyének a hátára ezt írta fel római számmal: XI. Ebből, ha megérti a bárónő, hogy várnak rá tizenegy órakor, eljön; ha nem érti meg, otthon marad.
Amíg az időpont eljött, nyugtalanítá a kíváncsiság. Nem maradhatott a házban, kisuhant a parkba, s ott sétált alá s fel a lehullott sárga faleveleken. Henrynek meghagyta, hogy maradjon az istállóban a lovaknál, s ha a kapun csöngetnek, ne hallja meg; majd kinyitja azt ő maga.
S aztán járta a hosszú fasort végig, mint aki vesszőt fut. Nyugtalanul leste a hintógördülést a töltésen, s mikor a tizenegy óra felé járt, minden két percben elővette az óráját. Hintógördülés mégsem hangzott, hanem a kapun csengetett valaki.
– Hát ez ki lehet? – mondá magában, s sietett az ajtót kinyitni.
A bárónő állt előtte.
A termetéről ismert rá, mert az arca sűrűn le volt fátyolozva. Kék selyemruhát viselt bő ujjakkal, aminő Marie kedvenc viselete.
– Én vagyok, gróf úr– suttogá, aggodalmasan széttekintve.
– Hogy jött ide, bárónő? Nem hallottam hintógördülést.
– Az öblön keresztül jöttem a szandolinomon, egyedül; senkinek se szabad idejöttömrülo tudni. – Nem lát meg bennünket valaki?
– Senki sem.
Marie ablakai és a konyhaablakok a másik oldalra nyíltak.
– Ne menjünk be a házba – mondá a bárónő –, itt a parkban sétálva elmondhatom önnek, amiért jöttem.
Ez meglepte Lajost. Ő abban a hitben volt, hogy a bárónőt valami veszedelmes kíváncsiság űzi éppen a belső titkaiba hatolni be a Névtelen Várnak. Ez megnyugtatá, hogy a parkkal is beéri.
– Látogatásomon éppen úgy ne csodálkozzék ön, mint én nem csodálkoztam az önén. Ez is minden etikett ellen volt. A veszély nagysága kimenti. Akkor ön szabadított ki engem egy nagy bajból, egy merész megjelenéssel, most én rovom le hasonlóval a tartozást.
– Engem fenyeget valami baj?
– Önt és még valaki mást. Jerünk mélyebben a parkba; valaki meg ne hallja, amit beszélek.
Egy fenyőkkel körített helyre jutva, megállt a hölgy, és elkezdé:
– Ön tud valamit Barthelmy Léon ezredesről?
– Megkaptam a látogatójegyét – felelt Lajos egész közönyösen.
– No, önnek többet is kell róla tudni – mondá Katalin, a vizsgálóbíró türelmetlenségével. – Hiszen minden hírlapban le volt írva az esete. Cause cèlèbre* lett belőle. A direktórium* alatt ő a francia seregnél mint őrnagy szolgált. A császárság alatt mellőzték. Ez és még egy másik eset kényszeríté, hogy a francia szolgálatot elhagyja, s nálunko fogadjon el tiszti állást, ahol nemsokára ezredessé lett. Ez az említett eset pedig az volt, hogy fiatal, szép feleségét a dieppe-i fürdőből elszöktette valaki, s nem lehetett megtudni, hogy ki. Barthelmy Léon most aztán ezeket a szökevényeket üldözi az egész világon keresztül.
– Mármost emlékezem rá, hogy olvastam ezt én valahol. Azért tetszett olyan ismerősnek előttem ez a név.
– Úgy? – szólt a bárónő, nagyon furcsa hanglejtéssel, s hátravetette fátyolát, hogy szép arcának egész igézetével hathasson Vavel grófra. Aztán hirtelen megkapta a kezét, s azt súgá fülébe:
– Nem ön az, aki elszöktette Barthelmy Léon nejét?
– Én? – szólt Lajos elbámulva, és elkezdett nevetni.
– Igen, igen, akivel itt elrejtőzve él éppen azon időtől fogva, amikor a szép nő eltűnt a világ szeme elől, s akinek az. arcát nem szabad az embernek meglátni.
Lajos nem nevetett többé. Igen komolyan felelt:
– Nagyságos bárónő, ha én volnék az, aki Barthelmy Léon nejét ezelőtt négy évvel elszöktette, s azóta azzal a világból száműzve rejtőzködik, akkor énnekem örülnöm kellett volna azon alkalmon, hogy azt az egyetlen embert, aki miatt az egész világról le kell mondanom, végrevalahára szemközt kaphatom, s egy jó karddöfés vagy egy ostoba golyó árán száműzetésemtől megszabadulhatok. – Azt pedig tudni fogja ön tán, hogy én Barthelmy úrral sohasem akartam összejönni.
– Márpedig az egész világ azt hiszi, hogy ön Barthelmy Ange elszöktetője.
– Ön is?
– Én? Talán – nem. Hanem Barthelmy ezredes annál jobban. Ez volt az oka, amiért önt három nap egymás után kereste.
– No, és ha megtalált volna?
– Akkor felkérte volna önt, hogy vezesse őt be a családjánál.
– Megtudta volna, hogy nekem nincs családom.
– Nem lehetett volna önnek kikerülni, hogy választ adjon arra a kérdésére, ki az a hölgy, akivel ön együtt szokott kikocsizni?
– A válasz igen rövid lett volna rá.
– Tudom, mit értenek a férfiak egymással szemközt e szó alatt: rövid válasz! Annak rendesen a következménye súlyos.
– S nem hiszi a bárónő, hogy én egy ilyen súlyos következményt el bírok viselni?
– Ami a lovagiasság és bátorság rovatait illeti, azokban senkit sem fognék ön elé helyezni. Azonban hát egy szabályszerű rencontre-hoz több is kell, mint férfias bátorság; az a másik férfi egy professzionátus katona, ön pedig egy tudományoknak élő philosoph, akirülo még azonfelyülo köztudomású, hogy a keze írásgörcsökben szenved.
Vavel gróf azon az oldalán érezte magát csiklandva, amire a férfiak leghiúbbak.
– Ki tudja, hátha nem voltam mindig ilyen kontemplatív remete; s az sem bizonyos, hogy a kezem akármi oknál fogva reszkessen, ha én nem akarom.
A hölgy hevesen folytatá:
– Az mindegy. Ön lehetett valamikor jó lövő és vívó; de amióta a Névtélen Várban lakik, egy pisztolyt sem sütött el; sem kard nem volt a kezében; míg Barthelmy mindennap fegyverben gyakorolja magát, játékból és komolyan. Mikor a rangját megkapta ezredénél, ön tudni fogja a szokást, hogy elébb végig kellett verekednie egész sor tiszttel, akiket átugorva megelőzött.
Most már Lajosnak egészen a fejébe ment a vér.
– De hát az nem történhetett-e meg, hogy egy hangnemadó fegyverrel, amit összesajtolt léggel lőnek ki, mindennap céllövésben gyakoroltam magamat, anélkül, hogy a fegyverdurrogáso azt elárulta volna? Az is lehető, hogy a komornyikom valaha vívómester volt, akivel mindennap gyakorlom magamat a kard- és tőrvívásban.
– Ah, ugyan mire való volna az önnek?
– Arra, hogy nem szándékom itt ebben a bagolykalitkában megőszülni.
Csak most kapta magát rajta Lajos, hogy többet beszélt ki, mint amennyit kellett volna, s egyszerre elhallgatott.
– Ön most megtorolja rajtam azt, amit én tettem önnel, mikor a legkomolyabb pillanatban tréfára fordítottam azt a veszélyt, amelyet ön elhárított a fejemről.
– Hogyan? A bárónő az én fejemről valami veszélyt hárított el?
– Igen. Barthelmy ebben a pontban valóságos őrjöngő. Ha elrabolt felesége, ha a férji becsületén tapadó szenny eszébe jut, akkor elveszti a józanságát. Mindenütt szikrát fog a gyanúja, ahol valami titkot lát. Ha egy ajtót nem nyitnak ki előtte, amelyen be akart mennio, szentül azt hiszi, hogy ott van a felesége elrejtve. Ez a vidék pedig rendkívül nevezetes a mendemondáiról. S azok között, amiket önről költöttek, legeslegszelídebb a nőcsábításról szóló legenda.
– Ah! Ez rám nézve nagyon hízelgő. Valószínűleg egy kissé hamispénzverő is vagyok?
– Nem tréfálok. Barthelmy ezredes az én kastélyomat választá ittléte alatt szállásul. Szívesen engedém át neki kastélyom egyik szárnyát, amit elődeim is vendégek számára rendeztek be. Mi bécsi nők szeretjük a katonatisztek társaságát. Ők igen mulatságos és finom vendégek. S ez a helyzet adott nekem hatalmat arra, hogy az ezredest minden erőszakos föllépéstől ön ellenében visszatartsam. Azt mondtam neki, mikor dühös haragjában gyanúját kifejezte előttem, hogy követelem magam iránt azt a kíméletet, hogy egyik vendégem a másikba semmi szín alatt bele ne kössön. Mert ön is, mivelhogy a bérletszerződését velem meg nem újította, – annálfogva – vendégem. Igaz, hogy szívesen látott vendégem.
Vavel gróf az ajkába harapott. Már megint föléje került ez a nő. Arra nem gondolt, hogy ha a birtokosnő nem megy a per útjára, akkor ő mint vendége fog annak a vadászváróban lakni.
A bárónő a pontosan megküldött bérletösszeget éppen olyan pontosan a gyermekmenház javára szokta beíratni, Vavel gróf kegyajándéka címe alatt.
Katalin vette észre a nyert előnyt, s azt egy futó mosolyával elárulta.
– Ön megértheti, hogy ezt a felfogást tartozott Barthelmy tiszteletben tartani. Ebből következett, hogy ő egész ittléte alatt többé nem kísérté meg önnel találkozni.
– Amiért önnek nagy hálával tartozom – monda Lajos, nem minden iróniától menten.
– Még nincs önnek semmi oka a hálálkodásra. Azt, hogy egy nő két férfit nem enged összeverekedni, higgye el ön, hogy csupa önszeretetből teszi. Az a hevély, ami az önök idegeit csak felvillanyozza; a mienket kínozza. Én nem tudtam volna itt maradni ezen a helyen, ha azt valami tragikus eset tette volna emlékezetessé. A magam kedvéért akadályoztam meg minden összeütközést önök között. Ezen hát nincs mit megköszönni. Hanem az utolsó estén, amikor búcsút vett tőlem az odább költöző vendég, azt mondá: „Íme, én megtartottam ígéretemet, nehéz volt, de megálltam, hogy azt a rejtélyes embert ne kényszerítsem feleletet adni. Vendége voltam önnek, s ön parancsolt velem. De holnaptól kezdve megszűnök önnek vendége lenni, s azontúl nem köt le semmi tekintet. Én meg fogom tudni, hogy az én feleségem-e az a titokteljes hölgy, vagy az övé. Hogy Barthelmy Ange-e, vagy valaki más?”
Vavel gróf arca csupa tűzláng lett erre a szóra.
– Annak szeretném ismerni a módját! – szólt indulattól reszkető hangon.
– Azt is megismertetem önnel. De most már beszéljünk halkabban, hogy még a bokrok se hallják meg, amit mondok.
S avégett, hogy még a bokrok se hallják meg, amit mondani fog, oly közel kellett hajolnia a bárónőnek a grófhoz, hogy csaknem egymást érték az arcaik, s szemeik, mint két vítőr harcoltak egymással gyors keresztvillámlással.
– Hallgassa meg ön az ádáz tervet, amit az a bőszült ember indulata hevében előttem elárult. Ő a szomszéd városban fog beszállásolva lenni, amelynek a kapujáig ön és még valaki mindennap el szoktak sétakocsizni. Ő rá fog önre ott lesni. Maga és több barátja eléje fognak lovagolni az ön hintajának, s akkor ő bemutatja magát önnek, megállíttatvao a hintót; elmondva egyenesen, hogy ő Barthelmy Léon, s meg akarja tudni, hogy az a lefátyolozott hölgy, aki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange asszony-e.
Lajos a lábával toppantott, s kezeivel a levegőben markolászott, mint aki fojtogatni készül. Aztán visszaerőltette önuralmát, s csendesen felelt:
– Erre én azt fogom neki válaszolni, hogy lovagi és nemesi szavamra mondom önnek: ez a hölgy itt mellettem nem Barthelmy Ange asszonyság. S lovagok az adott becsületszót meg szokták egymás között tisztelni.
– De ha ő azzal nem lesz megelégedve, s meg akar győződni?
– Micsoda?
– De ne kiáltson ön úgy, hogy szerteszét meghallják. Engedje, hogy a fülébe súgjam, amit akarok; s ön is tompítsa a szavát. Ha Barthelmy Léon a hölgy fátyolához fog nyúlni…
– Akkor meghal!
Csakugyan nem kiáltotta a szót; csak dörmögte. De olyan hangon, mint mikor az oroszlán a foga között tartja valami állatnak a nyakát.
– Ő képes lesz azt megtenni – suttogá rettegő arccal a hölgy.
– Én pedig képes leszek őt ezért megölni – mormogott rá a férfi.
– Elhiszem. De én már sok esetet tudok, ahol mind a két ellenfél azt mondá: megölöm őt. És mind a kettő bátor volt, vitéz és gyakorlott: meg is tudta tenni azt, amit mondott. Aztán megölték egymást mind a ketten. Két kard, mely csak szúr, de nem hárít; két golyó, mely egyszerre röppen el, s lesz utána két halott. – Férfiak, tudom, hogy nem szokták azt kérdeni. Hát aztán? Könnyebb egy kardtól keresztülszúrva meghalni, mint egy szemszúrástól megkarcolva élni. – Azt még sohase hagyta magának mondani férfi: kerüld ezt a helyet, mert itt megölnek. Kivált egy asszonytól. Még a feleségétől sem. Ha azt hallja, hátad mögött a halál: megfordul, és előrelép. – Hanem önnek másra is kell gondolni. Ön nem a magáé…
Vavel megdöbbent; a szó félbeszakadt ajkán.
Katalin egy lépéssel hátrált tőle, s a fejét rázta, és a kezeivel tiltakozott.
– Én nem akarok az ön rejtélyének közelébe jutni. Sohasem fürkésztem. Tudhatja jól. Eltávoztam onnan, ahol mások mendemondáztak róla. Én tudom, mennyi örök szentség van egy nőszív világában, amit felfedezni nem szabad. De annyi bizonyos, hogy van önnek oltalma alatt egy nő, akinek ön mindene, s akinek, ha önt elveszítio, nem lesz senkije a világon; aki nem fogja tudni, hogy hová forduljon? Kinél keressen oltalmat?
Vavelt nagyon gondolkozóba ejté ez a szó.
– De hát mit tehetek? Elbújjak-e az odúmba, s addig ki ne merjek onnan mozdulni, amíg csak Barthelmy ezrede a szomszéd városban tanyáz? Valljam meg magamnak is, másnak is, hogy gyáva vagyok, féltem az életemet? Csináljak börtönt a házamból, s ki ne bocsássak a levegőre egy gyöngéd, éteri finom lényt, akinek az egészségét egyedül ez a kis szabad légen mozgás tartja épségben; ezt a szánalomra méltó teremtést kárhoztassam, ki tudja mennyi hónapon keresztül, szobafogságra: azért, mert félek, hogy bennem valami kár esik?
– Lássa ön: amiből ön csak tragédiát tud faragni, ugyanabból én, ha én veszem a kezembe, a legszebb bohózatot alakítom. Vigyen ön ez egyszer magával valami más asszonyt kocsizni lefátyolozottan.
Vavel most egyszerre hahotában tört ki. A legnagyobb dühből a legféktelenebb jókedvbe esett át. A bárónő együtt nevetett vele.
– No ugye, hogy minden helyzetnek megtalálom a humorisztikus oldalát. Gondolja csak! Valami vén banya, valami ráncos képű, töpörödött alak a fátyol alatt. „Parancsol ezredes úr? Ez volt-e Barthelmy Ange asszony? Akarja visszavenni?”
„Brrrr!” hogy kapná sarkantyúba a lovát, s nyargalna hazáig, „ventre è terre!”* Nem jó ötlet ez tőlem?
– Köszönöm, bárónő, köszönöm, hahaha!
– De ne nevessen hát ki.
– Hiszen nem önt nevetem, hanem a magam bolond ötletét. Képzelje, bárónő, az az egyetlen nőszemély, aki a háznál rendelkezésemre áll, a szakácsné, a jó teremtés, oly vastag egy persona, hogy ha azt a hintóba beültetem, magam nem ülhetek mellé, hanem kénytelen leszek vele szemben foglalni helyet, s ha azt mutatom be Barthelmynek, ő sem fogja megállhatni nevetés nélkül, én sem; hanem végre is azt fogja rá mondani, hogy „uram, ez a tréfa nagyon vastag!” s miután beszélhetett elég emberrel, aki látott bennünket együtt sétálni az erdőben, s azoktól megtudhatta, hogy az általam kísért hölgy karcsú, magas, szilfidi alak; könnyű, lebegő járású, szabad, mozgékony fejhordású, e köpcös tréfa által gyanúja egészen jogosulttá válik. S akkor aztán egész következetességgel kívánhatja tőlem a világos, határozott választ arra a kérdésre: ki az a hölgy, akit „máskor” kísérni szoktam? A tréfa csak akkor sikerülne, ha valami valószínűség volna a tervezetében.
– Most mindjárt rá fog ön jönnio – szólt Katalin –, amiért idejöttem. – S azzal kalapja fátyolát előrehúzva, egészen beburkolta abba az arcát. – Elég nagy-e így a hasonlatosság?
Vavel szótlan lett a bámulattól. Meglepte az alak, mely ez öltözetben, a fátyolos kalappal, tökéletes hasonmása volt Marienak, de még inkább meglepte a merész ötlet.
– Hogyan? Ön? Bárónő! Ön akarná kockáztatni azt, hogy velem jöjjön kikocsizni? Nem gondolta-e ön meg, hogy mi veszélybe kerülhet ön ezáltal?
– Éppen olyan jól meggondoltam, mint ön, mikor egy szál bottal odajött a házamhoz, hogy engem kiszabadítson; pedig jól tudta, hogy megtámadóim négyen vannak, és jól fölfegyverezve. Azt mondta: eh mit? gyávák azok: egy szavamra szét fognak futni! Pedig úgy eshetett volna, hogy nem teszik meg. Én is azt mondom. Nem tétovázok a veszély percében önnek segélyére jönni; így az minden tragikus kimenetel nélkül végződhetik. A felszólításra ön egész bizonyossággal adhatja becsületszavát, hogy az, aki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange. Én hiszem, hogy a kérdező lovagias ember, s a lovagszóban megnyugszik, s azontúl békét hagy önnek.
– De gondolt ön arra, bárónő, hogy hátha a nejét kereső férj szenvedélyében durva, erőszakoskodó lesz, és szemeivel akar látni, mi történik akkor?
– És ön gondolt-e arrao, hogy hátha a betörő rabló durva, erőszakos ember lesz, s vakmerően szembe akar szállni, mi történik akkor?
– Akkor a szeme közé ütöttem volna.
– Én meg a szeme közé fogok nevetni.
– Nincs egyenmérték a vállalataink közt, bárónő. Én csak olyan sebet kaphattam vala az esetleges összeütközésnél, mely begyógyul; de az ön női tiszta hírneve olyan sebet kaphat, ami nem gyógyul be soha.
A hölgy keserűen monda:
– Mi sebet üthet az én lelkemen a világ, ami annak még fájjon? – Aztán elnevette magát. – Tán attól fél ön, hogy az ezredes azt fogja hinni, hogy én önnek titkos szeretője vagyok?
Valaki mélyen elpirult erre a szóra – kettejük közül. Az Vavel volt.
A hölgy nevetett.
– Hahaha! Én nevetek azon! Nekem ez egy „jux”*, ahogy mi bécsiek szoktuk mondani, s amit nem szoktunk magunktól megtagadni, ha kapóra jön. Az igazi „hecc” bécsi találmány. Vannak nők, akiknek pokoli gyönyörűséget okoz az, ha a publikumot ígyo felkavarhatják, hogy az körös-körül ordít erkölcsös elszörnyedésében. A filiszterek felabajgatása is sport. Engem mulattatni fog az a gondolat, hogy a bőszült ezredes hogy fogja káromkodva elhistorizálni, hogy ő két hónapig lakott egy szép asszonynak a házában, aki az ő irányában csupa etikett és formalitás volt, míg ugyanazalatt minden reggel lefátyolozottan kocsikázott ki a szomszéd kastély urával, akihez az elválasztó öblön át juthatott észrevétlenül, s ő azt csak az utolsó nap fedezte fel! Hahaha! Magam is ott leszek a nevetők között. Az a kevés ember pedig, akinek a véleményére valamit adok, jól fogja tudni, hogy az a hír merő képtelenség, hisz önök három évig jártak itt a világ láttára, mielőtt én e vidékre kerültem volna, s akárhányan láttak bennünket szemközt találkozni, két külön kocsin ülve, s így tudhatják, hogy a két nőalak nem lehet egy. – Barthelmy ezredével együtt lemegy Olaszországba, s mit törődöm én vele tovább, hogy rólam mi meséket fog mondani? Hisz anélkül is fog mondani. – Nos. Adjon rá kezet. Csináljuk meg együtt ezt a „jux”-ot. Ha én nem félek tőle: ön csak nem fél talán?
Vavel még tétovázott.
– Bárónő. Ez nem pajkos csíny, – ne mondja azt! Ez egy nagy áldozat öntülo. Olyan nagy, aminőnél nagyobbat nő már nem tehet. Szégyenpír – ok nélkül.
– S nem látott volna ön még nőt, aki nem vette áldozatnak azt, hogy elpirult?
– Aki szerelmeért pirult, nem szenvedett vele; de barátságért, hála fejében szégyenpír égetését érezni, azt hiszem, a legkínzóbb tűz, amit mártírnők kiálltak.
– Hát legyen áldozat. Ahogy ön akarja. Nevezzük nagy áldozatnak. Én meg akarom azt tenni. Én önnek adósa vagyok, le akarom azt fizetni. Én meg akarom szabadítani egy súlyos veszélytől önt és még valakit, akiről nem tudom, hogy ki, de aki önnek drága. Azért akarom azt tenni, hogy ne legyek önnek adósa tovább. Legyünk valahára kvitt! – Nos, menjen ön: járassa elő a kocsiját. Várják.
Vavelnek minden csepp vére tiltakozott ez ajánlat elfogadása ellen. Hogy egy erős férfit nagy veszedelméből egy asszony szabadítson meg. És micsoda áron! A legdrágább vér pazarlásával. Egy tiszta női arcon fellángoló szégyenpír vérontásának árán! Nem lehet azt elfogadni.
– Nos –, menjen ön fel, hozza a köpenyét. Én készen vagyok. Addig várni fogok itt a fenyőköröndben.
Vavel felment a várba, felvette a köpenyét, s aztán beszólt Marie-hoz, hogy ma nem viszi őt magával sétakocsizásra, mert dolga van a szomszéd városban, ahová egyedül fog menni. A leány megnyugodott benne.
Ma úgyis megint olyan napja volt, hogy ha meglátta volna a pázsitos úton sétálni az erdőkerülő, azt mondta volna: „Aha! a gróf úr megint az öregasszonyt hozta ki magával.”
Azután bejött a gróf, s rendeletet adott Henrynek, hogy járassa elő a fogatát. Az alatt, amíg Henry a kocsiszínben volt elfoglalva, ő maga sietett csodálatos látogatónőjét feltalálni. – Nos! Elhatározta ön magát? – kérdé a bárónő.
– Igen.
– Engem fog magával vinniü?
– Nem.
– Hát a másikat?
– Azt sem.
– Hát mit?
– Ezt a kéto pisztolyt! – szólt Vavel, szétnyitott köpenye alul kimutatva két mordálynak az agyát. – Megyek egyedül felkeresni azt az urat, aki mindenáron egy lefátyolozott nőt akar meglátni, s majd mutatok neki egy nőt, akiről még nem mondta el senki, hogy milyennek látta az arcát.
Katalin az ijedtség, a kétségbeesés kifejezésével arcán ragadá meg Lajos kezét.
– Nem! Azt én nem engedem megtörténni. Várjon ön egy pillanatig. Tudja meg hát az utolsó gondolatomat is! Én tudtam, hogy ön ezt fogja nekem felelni. Készen voltam rá. Ilyennek képzeltem önt. Mármost nézzen ide. Olvassa el ezt a levelet. Ha ön most azzal az elhatározással indul el, hogy egyedül akarja felkeresni az ezredest, én visszasietek a kastélyomba, vadászomat felültetem leggyorsabb versenyparipámra, s az ezredes után futtatom e levéllel. Mire ön a két nehéz lovával és batárjával odaér, nem fog ott találni senkit. Olvassa ön el.
E szavakkal egy levelet vont elő oldalzsebéből a hölgy, s azt szétbontva, odatartá a gróf elé, hogy olvashassa, de nem adta ki kezéből, mintha féltené, hogy majd nem kapja vissza.
A levélben ez állt:
„Ezredes úr!
Ne keresse ön Vavel grófnál Barthelmy Ange asszonyt; – a fátyolos nő, ki őt kísérni szokta, én vagyok.
B. Landsknechtsschild Katalin.”
Vavel bámulva tekinte a hölgyre.
Az ismét összehajtá a levelet, s visszadugta a zsebébe.
– Most mehet ön, ha úgy akarja; de én is teszem azt, amit én akarok. – És akkor azután rám nézve annál rosszabb; mert Barthelmynek egy írott bizonyítvány lesz a kezében, amivel a nevemet mindenütt meghurcolhatja.
Vavel Lajos hosszasan nézett a hölgy arcába. Az, amit ezek az égő szemek mondtak, amiről ez indulattól vonagló ajkak tanúskodtak: nem lehetett játék. Annak, ami egy nőt arra késztet, hogy „ily áron is” elfordítsa a halálveszélyt egy férfiról, csak egy neve lehet.
Ha ezt a nevet kitalálta Vavel Lajos, akkor nem tehetett egyebet, mint hogy a karját nyújtsa a hölgynek, s azt mondja:
– Menjünk, asszonyom!
A hölgy betakarta arcát a fátyollal, s egész karjával belekapaszkodott Vavel karjába. S az ilyen karonfogásnak igen sok fokozata van: attól a tartózkodó csüggéstől kezdve, mikor a hölgy csak az ujjai hegyével érinti kísérője karját, mintha minden percben el akarna tőle maradni, egész addig a kígyószerű átfonásig, ami azt jelezi, hogy kész vele a világ végeig is elmenni.
A hintó az udvarra gördült. A gróf azt mondá Henrynek, hogy hajtson az udvar park felőli ajtajához, s a fátyolos hölgyet az angol sétányon át vezette odáig. Ott felsegíté a hintóba, s maga melléje ült. – Még Henry sem vette észre az alakcserét.
Csodálatos érzés volt az, mikor Vavel e hölgyet maga mellett látta ülni, akivel egy órára a legszorosabb, a legveszedelmesebbo lánccal van egybefűzve. Csak egy órára. Ez idő alatt annyira övé e hölgy, mint az élő embernek a saját lelke. S egy óra múlva annyira nem lesz az övé, mint a holt embernek az eltűnt lelke. Érzi, hogy rá nézve ez a nő egy egész új világ: az égi üdv feltárt rejtélye; – aztán megint álom lesz minden, s az üdv megint rejtéllyé válik.
Szótlanok voltak az egész úton. Hiszen úgy szokták mindig. A két fekete megszokott trappjában mérte végig a könyv nélkül tudott utat. Olyan jól ismerték már a járást, hogy a zökkenőknél, hidaknál maguktól meglassíták a lépést, és aztán megint ügettek sebesebben. Nem kellett nekik ostor.
A hintó egész odáig megtette már az utat, ahol rendesen meg szokott fordulni a szomszéd város végén álló keresztfa előlo, s idáig semmi sem történt velük. Nem várt rájuk senki.
Talán csak ijesztgetés volt Barthelmy fenyegetése?
Henry tudta már, hogy itt tovább nincs ok hajtani, s gépileg visszafordítá a fogatot. Így ment ez már évek óta mindennap.
Visszatéret az erdőszélen szokott megállni a fogat, ahol egy gyalogösvény egy kellemes csaliton keresztül egy tágas, pázsitos térre vezetett. Ez volt az ő megszokott sétájuk helye, ahol gyakran találkozott velük az erdőkerülő, aki azt állította, hogy a Névtelen úrnako kétféle fátyolos hölgye van: egyszer az egyiket hozza ki sétálni, másszor a másikat. Most az egyszer igaza volt. Ez a másik.
Ennek a másiknak is megtetszenek a fű közül előkandikáló kék harangvirágok és nefelejcsek. Ez is szeretne azokból emlékcsokrot tépni. Ennek is megmondják rövid, mogorva szóval, hogy az nem szabad.
Ősszel a vadrózsákon olyan gubancok szoktak teremni, mint egy csodálatos borzas bogácsfő. (A cynips rosae gubicsai* azok, műnyelven Bedeguar.)
– Ezt sem szabad leszakítani? – kérdé a hölgy.
– Minek? – monda Vavel.
– Azt regélik, hogyha egy ilyet az alunnio nem tudó gyermek feje alá tesznek, annak csendes álma lesz tőle: azért hívják „álomalmá”-nak.
– Elhiszem.
– Önnek nincs gyermeke?
– Nekem! – kiálta fel elbámulva a gróf. S aztán nagyot sóhajtott. Arcán mondhatlan keserűség volt kifejezve. (Igaz! Hisz őróla azt hiszik, hogy neje van!) – Sétáljunk vissza a. hintóhoz.
Ez azonban nem történt meg akadály nélkül.
Amint visszafordultak, a csalit gyalogútján három férfit láttak feléjük közeledni: három dragonyostisztet. A két hátulsó be volt burkolva fehér köpenyébe, az első nem viselt burkoló felöltönyt.
– Ez Barthelmy! – súgá a hölgy, megszorítva a kart, melyre támaszkodott.
Vavel gróf arcán semmi indulatváltozást nem lehetett észrevenni. Nyugodtan sétált végig a gyöpön, a szemközt jövők elé. Azok bizonyosan a gróf hintaját utolérve, megtudták Henrytől, hogy a gróf merre távozott; azzal lovaikat csatlósaikra bízva, utána sétáltak.
Nemsokára ott álltak egymás előtt.
Az ezredes magas, tekintélyes alak volt; fenn hordta a fejét, hajlott sasorrához, simára borotvált arcához illett a büszke tekintet. Minden mozdulatából kevély önbizalom rítt ki, vegyülve kihívó gúnnyal, mit az udvarias allűrök csak álcázni törekedtek.
– Gróf úr! – szólt Vavel elé lépve – van szerencsém bemutatni magamat. Én vicomte de Barthelmy Léon ezredes vagyok.
Vavel Lajos olyanformát dörmögött, hogy nagyon örül rajta, hogy ezt megtudhatta.
– Régóta kívántam önnel megismerkedni – folytatá az ezredes, mialatt két kísérője hat lépésnyi távolban maradt mögötte –, de olyan szerencsétlen voltam, hogy kétszer nem találtam önt honn, egyszer pedig olyankor jöttem, amikor ön már lefeküdt. Ön is szíves volt látogatásomat viszonozni, de ismét oly szerencsétlen voltam, hogy két ízben nem voltam odahaza, egyszer meg még nem keltem föl, mikor ön keresett. Én pedig mindenesetre találkozni kívántam önnel. Azért kaptam az alkalmon, hogy önnel most véletlenül találkozhatom. Van szerencsém önnek bemutathatni két barátomat: Kriegeisen kapitányt és Zagodics főhadnagyot a Sándor cár nevét viselő dragonyos ezredtől.
Vavel gróf készséggel sietett ez ismeretség megejtése fölött is kifejezni őszinte örvendezését.
– Miben lehetek önnek szolgálatára, ezredes úr?
– Igen egyszerű dolog biz az, gróf úr. Engem egy sajátszerű baleset ért, ami a férjekkel közös. Én azonban nem tartozom azon flegmatikus természetek közé, akik ezt könnyen veszik. S ez temperamentum dolga. – Egy fokkal hevesebb vérem van, mint másnak. – Engem a feleségem megcsalt, és megszökött tőlem valakivel, akit én nem ismerek. Ennek már négy esztendeje. – Az egész világot összekutattam utánuk. – Nem találtam rájuk sehol. – Végre a sors ide, ebbe az elrejtett zugába a világnak vezetett. – Itt hírét hallom egy rejtélyes kastélynak, amit mindenki Névtelen Várnak nevez; – megtudom, hogy abban egy délceg, daliás lovag lakik, egyedül egy hölggyel, akinek az arcát még nem látta senki, mert a világ előtt mindig le van fátyolozva. – Ön nem fog engem szigorúan megítélni, ha e körülménynél fogva bennem a soha el nem aludt láng újra fellobbant; Barthelmy Ange jutott az eszembe. – Én tartozom a szívemnek, tartozom a becsületemnek azzal a kérdéssel: vajon az a hölgy, aki Vavel gróf kíséretében szüntelen lefátyolozott arccal jelenik meg a világ előtt, nem Barthelmy Ange-e: az én feleségem?
Vavel Lajos erre a legcsendesebb, de mérsékeltebb hangon felelt:
– Vicomte de Barthelmy Léon úr! Én önnek lovagi becsületszavamat adom, hogy az a hölgy, akit karomon vezetek, nem Barthelmy Ange asszony; – nem volt az ön felesége soha. Erre önnek nemesi becsületszavam kötöm le.
Az ezredes különösen mosolygott.
– Gróf úr! Én önnek a becsületszavát különösen teljes értékűnek fogadom el minden kérdésben; hanem átalánosságban kénytelen vagyok tagadni akármiféle becsületszónak a keletét abban az egy kérdésben, ahol asszonyokról van szó. Tudjuk jól, hogy szívviszonyoknál még az eskü is igen kétséges próba. Ahol asszonyt vagy férjet csalnak meg, ott a becsület minden szabályai fel vannak függesztve. Ez „extra leges”* esik. Itt a csalás éppen úgy megengedett dolog, sőt éppen kötelesség, mint – a háborúban! Ha tőlem az ellenség azt kérdezné, nincs-e abban az erdőben katonaság elrejtve: becsületemre mondanám, hogy nincs, ha mindjárt minden bokor tömve volna is muskétással*. Harcban és asszonyok dolgában nincsen becsületszó.
– Akkor nem tudom kitalálni, hogy mit kíván ön tőlem még többet.
– Hát megmondom én, hogy ne fárasszam önt a találgatással. – Teljes meggyőződést gyanúm alaptalanságáról csak oly bizonyossággal szerezhetek, amit saját szemeim által nyertem. S anélkül innen el nem távozom.
– Akkor sajnálom önt, de kénytelen leszek önt kétségei között hátrahagyni.
E szónál Vavel gróf indulni készült.
Barthelmy ezredes, még ugyan folyvást a legudvariasabb arckifejezéssel, keresztbe tette előtte a lábát.
– Én azonban kérni fogom önt az ittmaradásra.
– Mi célból?
– Egyenesen abból a célból, hogy az ön által kísért hölgynek bájos arcvonásaiból meggyőződjem arról – hogy az én férgemnek igaza van-e engem marni, vagy nincs?
Ez utolsó mondatot már a kendőzetlen vad indulat hangján ejté ki az ezredes, s sarkantyús lábával nagyot dobbantott.
De ugyanazon hangon kiálta vissza Vavel gróf:
– Azt a célt pedig nem fogja ön elérni, uram!
S e percben mind a két férfinak a karja fel volt már emelve a levegőbe, s csak az volt függőben, hogy melyik üti előbb homlokon a másikat.
E válságos jelenetnek egyszerre véget vetett Katalin bárónő azzal, hogy hirtelen hátravetette a kalapjáról a fátyolát, s közbeszólt.
– Itt van, uram: lássa meg hát, ki vagyok?
Barthelmy Léon meglepetve hőkölt vissza, s hirtelen a szájához kapta kezét, mintha egy indulófélben levő szót akarna visszatartani, s arra a legtökéletesebb menüett-lépésben kicirkalmazott bókkal hajtva meg magát a gróf előtt, mondá:
– Gróf úr, íme fogadja részemről a legünnepélyesebb bocsánatkérésemet. E hölgy nem Barthelmy Ange. Ezek az urak itt tanúim, hogy én önt minden lovagias forma és szabály szerint megkövettem.
A két kísérő is közelebb lépett most, s azok is furcsa kíváncsisággal bámultak a Vavel gróf oldalán álló hölgyre, akinek a házánál még tegnap színdarabot játszottak, és puncsot ittak. – Barthelmy Léon még aközben is, amidőn Vavel gróf előtt meghajtá magát, a bárónőre vetett egy oldalpillantást, s e tekintet tele volt sértő gúnnyal.
E fordulat oly gyorsan történt, mint mikor a villám megvilágítja az éjjeli tájat. E pillanat alatt Lajosnak egész szívén keresztül kellett villámlani annak a mennyországian édes érzésnek, hogy e nő az ő megkíméléseért ily önfeledten áldozza fel magát, és annak a pokoli keserűségnek, hogy ez őt védő, miatta szenvedő hölgyet ily meggyalázó gúnytekintet éri.
Nem volt indulatainak ura többé. Kirántotta köpenye alól pisztolyát, s annak a csövét az ezredes gúnymosolygó arcának irányozva, éppen a két szeme közé, hörgé szenvedélytől rekedt hangon:
– És én követelem öntől, hogy kövesse meg ezt a hölgyet! – és kérjen őtőle bocsánatát!
– „Ön” követeli azt? – kérdezé Barthelmy ezredes, folyvást gúnyosan mosolyogva, s belenézve a pisztoly csövébe, ahol farkasszemet nézett a felé mosolygó golyóval.
– Vagy szétzúzom önnek az agyát.
A két kísérő kardjához kapott. Katalin sikoltva veté magát Vavel keblére, két kezét esdeklően emelve felé.
– Szabad lesz előbb öntől megkérdeznem, gróf úr – szólt csendes, kimért hangon Barthelmy Léon –, micsoda önrenézve ez úrhölgy?
Vavel gróf egy percig sem gondolkozott a feleleten.
– Ez a hölgy: jegyesem…
A gúnymosoly egyszerre eltűnt az ezredes arcáról, kísérőinek kardjai visszazörrentek hüvelyeikbe.
– Akkor sietek a megkövetéssel – monda Barthelmy Léon. – Madame! Fogadja legmélyebb tiszteletemet, s ne tagadja meg bocsánatát azon sértésért, amit tudatlanságomban elkövettem. Engedje legőszintébb hódolatomat e vezeklő kézcsókban kifejeznem.
S minthogy a hölgy mind a két kezét Vavel gróf karja körül összekulcsoltan tartá, s egyiket sem nyújtá oda a bocsánatkérőnek, az hajolt le odáig, hogy ajkaival a hölgy ujjai hegyét érinthesse, s még a sisakot is levette a fejéről, s a hóna alá fogta addig.
Azztán kísérőihez fordult, s fedetlen fővel így szólt:
– Uraim! Önök tanúi voltak, hogy én egy oktalanul elkövetett sértést őszintén megbánva, azért lovagias készséggel megkövetést és bocsánatkérést teljesítettem. Meg van ön ezzel elégedve, Vavel gróf? – szólt aztán sisakját feltéve.
– Meg.
– Akkor nyújtsunk egymásnak kezet. – Semmi ellenségeskedés. – Fogadja ön legőszintébb üdvkívánatomat. – Önnek pedig, bárónő, a vett leckét köszönöm. Rászolgáltam.
Azzal még egyszer meghajtá magát, s félreállt, jelezve, hogy tiszta az út.
Egész modora oly őszintén lovagias volt, hogy lehetetlen volt rá neheztelni.
Vavel odanyújtá neki a kezét.
Katalin ismét arca elé rántá a fátyolát, s durcásan készteté Lajost az indulásra. Nők nem bocsátanak meg oly könnyen.
Ők elöl mentek az ösvényen, a három férfi tiszteletteljes távolban kíséré őket.
De e távol mégsem volt elég nagy arra, hogy az elöl menők valami beszédet kezdhessenek egymás között.
Mikor a hintajukhoz értek, ott találták az erdő szélében a három tiszt csatlósait, uraik lovaival együtt.
Vavel grófnak itt kellett várni az utána jövőket, hogy üdvözleteiket kicserélhessék egymás között. A négy szolgának látni kellett azt, hogy ők nem kergetik egymást, hanem mint jó barátok válnak el.
Mikor Katalin és Lajos ismét fenn ültek a hintóban, ott szintén nem lehetett semmi beszédet kezdeniök. Az a harmadik ember ott a bakon meghallhatta.
Mennyivel más érzések voltak azok, amik visszatéret Vavel szívében egymást űzték. Az álmodó valamit kiáltott, amiből a nem alvók is megtudhatták, mit álmodott; kényszeríté az álomképet, hogy a felébredés után is itt maradjon. Érzé, hogy amit tett, azt joga volt tenni. Ez a nő úgy szereti őt, ahogy csak valaha asszony szerethetett. – És amit Vavel tett, kötelessége is volt tenni. – Ő is szereti azt a nőt.
Nem volt hazugság, amit mondott, csak retorikai szabadság. „Hysteron proteron.”*
Az nem csupán kényszerítő körülmények által kisajtolt rehabilitációja volt a megsértett női becsületnek: – az igazság volt, mert érezve volt.
Vavel gróf ismét a park hátulsó kapujánál állítá meg a fogatát, s ott leemelve a hölgyet, elbocsátotta Henryt a lovakkal a főkapuhoz; ő maga bevezette a parkba a bárónőt.
– Mit cselekedett ön? – szólt hevesen a bárónő, amint egyedül maradtak.
– Kimondtam azt, amit a szívem érzett.
– Tudja ön, hogy mit tett ezáltal?
– Mit?
– Lehetetlenné tette azt, hogy mi egymással valaha még találkozzunk, hogy egymással beszéljünk, hogy egymással levelezzünk.
– Nem értem ezt.
– Ha csak egy pillanatig gondolkoznék ön rajta, megértené. Én nem kérdem, hogy e rejtélyes nő önre nézve mi. De azt tudom, hogy ön e nőre nézve minden. Ne higgye ön, hogy elég rossz szívű tudnék lenni, e nőtől, akit nem is ismerek, elrabolni az ő egész világát. Nem tudok hazudni. Nem tudom a tettetést. Mélyebben a szívembe engedtem látni, hogysem eltagadhassam, amit érzek. De még van a szívem fenekén valami, amit ön nem látott. Büszkeség. Én nem fogom önt elszakítani egy hölgytől, akihez ön hozzá van láncolva. Mi ebben az életben bevégeztük egymással való találkozásunkat. Talán egy másikban újrakezdhetjük azt. Kérem, maradjon itt. Eltalálok csónakomig egyedül is. Senki sem tudja a kastélyban eltávozásomat; sietnem kell, míg észre nem veszik. És most arra kérem, ne kísértse meg hozzám közelíteni; mert amint ön meg akar látogatni, én rögtön elköltözöm erről a tájról. És még egyet. Ne mondja ön el annak a hölgynek, akit ez érdekelo, hogy egy rossz órában ki foglalta el a helyét. – Adieu!
Azzal a fátyolát még sűrűbbre vonva arca előtt, kilebbent a park ajtaján, s léptekkel, mik a föld felett repülni 1átszának, eltűnt a fűzfák között.
Vavel Lajos sokáig ott állt a kapuban, és bámult a semmibe – és még mindig ott látta őt.
No iszen lett azután ebből „hecc”; de hatalmas! Ha Katalin bárónőnek csak az kellett, azt megkapta.
Tromfszky doktor napról napra újabb verzióit hordta hozzá a pletykáknak, amik a bárónő felől cirkulációba hozattak. Persze a katonatisztek kibeszéltek mindent. Mi okuk is lett volna azt titokban tartani?
És aki legjobban tudta azt tódítani, az természetesen maga a doktor volt. Neki csak legjobban kell a dolgokat tudni.
Egypár tisztelője volt még a bárónőnek, aki megkísérté az ellene költött mendemondákat lefegyverezni; azok között első helyen az alispán, ki maga is szintén egyenes lelkű, becsületes ember lévén, más embernél is annyira föltételezte a becsületességet, hogy mikor mint bíró ítélt gonosztevők felett, ha csak tetten nem kapattak, mind fölmenté őket. – Görömbölyi Bernát a sedriák* alatt még össze is veszett a főispán asztalánál az ezredessel, ki szintén hivatalos volt a herceghez, e szőnyegre hozott tárgy fölött elmondva kereken, hogy az tiszta lehetetlenség, hogy az az úrhölgy, aki a Névtelen Várban Vavel gróffal együtt lakik, azonos legyen a birtok úrnőjével; hisz az három évvel később származott oda; azalatt a másik hölgy már régen ott rejtőzött. Az meg éppen erős felmentő körülmény, hogy amíg az egész falu látta bizonyos órában a fátyolos hölgyet Vavel gróffal kikocsizni, és hazatérni a Névtelen Várba, addig a kastély összes cselédsége tapasztalhatá, hogy Katalin bárónő otthon van a kastélyábano.
A jóakaratú pártfogó nem is sejté, hogy amíg ekként védelmezi a maga „per tu” barátnéját, a zivatart mennyire felkölti Vavel gróf ellen. Hiszen ha ez a védelem alapos, akkor Barthelmy ezredesnek meg kell tudnia, hogy ő valami módon mégis rá van szedve.
Szerencsére azonban ott volt a közelben egy rosszakaratú pártfogó is: a doktor, aki saját tanúskodásával sietett az alispán érvelését lerontani.
– Így van a dolog. Katalin bárónő igaz, hogy egész cselédsége láttára otthon volt mindig a kastélyában, s igazi apácai életet folytatott. Az ám, de ki látta a bárónőt déli tizenkét óráig a belső szobából kijönni? És meg azután, kinek volt valaha szerencséje a bárónővel éjfél után beszélhetni? Éjfélkor még a táncestélyeiről is rendesen visszavonult. Mi természetesebb, mint az a következtetés, hogy azt az időt, amikor mindenkire nézve láthatatlan volt, a Névtelen Várban tölté. Az odamenés és visszatérés igen könnyen végrehajtható volt a tóöblön keresztül. egy maga hajtotta szandolinon, midőn az öblöt mindkét oldalon a kettőjük elzárt parkjai takarják el. Így nagyon kimagyarázható, hogy a bárónő már a jószág megvétele előtt is itt volt, s az a fátyolos hölgy, aki Vavel gróffal lakott a Névtelen Várban, ő maga volt, nem más. A statutió alkalmával sem jött az Bécsbőlo. Mindenki látta, hogy a postakocsi üresen érkezett, a bárónő pedig a park felől jött elő. Akkor is a Névtelen Várból került elő! De a legbizonyosabbo adat, ami az egész intrigát napfényre hozza, az én éjszakai látogatásom a Névtelen Várban. A fátyolos hölgy maga jön oda hozzám. Én elmegyek vele a beteghez. Az dühbe jön az inasára, hogy minek engedte a hölgyet hozzám jönni. Félt a felfedezéstől. Én elszaladtam, de olyan gyorsan, hogy a nyulat elfoghattam volna. A fátyolos hölgyet ott hagytam a beteg mellett. Egyenesen futottam a kastélyba. A komornyiknak azt mondtam, hogy rögtön akarok beszélni a bárónővel: az kijön azzal a szóval, hogy a bárónő nem bocsát be, mert beteg! Hát nem abszurdum ez? Nem bocsátja be a háziorvosát; mert beteg!
Én visszaizenek, hogy friss pletykát hoztam a Névtelen Várból. Megint azt izenik vissza, hogy jöjjek vele holnap. – Hát van ilyen a világon? Akiben egy szikrája van a pszichológiának, ebben az egyben tanúbizonyságot fog találni arra, hogy a bárónőhöz azért nem eresztettek be „engem”, mert nem volt otthon.
Ez a bizonyítás általános tetszésben részesült.
Az alispán még exceptivázni* akart, hanem akkor az inzsellér úr mottója hangzott közbe:
– No, én csak mondanék valamit.
– Hát mondja el!
– Hát mondok, azt mondom, hogy nekem mindjárt gyanús dolog volt, hogy az a baronesse olyan könnyűszerrel köt Bruderschaftot, s osztja a csókokat. Mondok.
Ezzel a mondással aztán Görömbölyi alispánnak egészen vesztett ügye lett.
De annál inkább nyert ügye lett Vavel grófnak. Barthelmy ezredesnek minden gyanúmaradványa eloszlott e felvilágosítás által. Landsknechtsschild bárónő egy kifinomított kacér nő, s világtól elvonulásának titka is fel van már fedezve.
A jól elrágalmazott asszonynak egyedül csak tiszteletes Mercatoris uram maradt meg védelmezőjéül a nagy úri társaságban, hová esperesi rangjánál fogva ő is hivatalos volt; de az ő védelmében sem volt köszönet: mert a textust a bibliának azon részéből vette, ahol Lukács evangélista szerint egy bűnös asszonyi állatnak sok bűnei megbocsáttatnak azért, mert sokat szeretett.
Ezt is megtudta Katalin, s nagyon jól mulatott rajta.
Azzal állt bosszút, hogy a doktort, az inzsellért meg a papot meghívta magához ebédre, s ott arra kényszeríté őket, hogy mondják el előtte, hogyan történt. Azok előbb ki akarták belőle magukat tagadni: hanem aztán mikor látták, hogy a delnő milyen tréfára veszi az egész rágalmat, csak kirukkoltak vele, és jól elmulattatták – a saját rágalmazásával.
Abban hallgatag mind megegyeztek aztán, hogy ennek a nőnek az esze gépezetéből egy kerék hiányzik!
Ritka eset, hogy egy nő, még inkább egy leány, mulatságosnak találja, hogy őt oly kegyetlenül rágalmazzák.
Vajon nem szól-e bele a családja?
Vajon mi oka lehet e titkolózásra?
De miért nem veszi nőül a gróf, ha már ennyire vannak egymással!
E felfedezés után a rejtély még zavarosabb lett.
S annyival inkább, hogy e napon túl nem lehetett többé a lefátyolozott hölgyet látni Vavel gróf mellett. Nem kocsiztak ki többé együtt.
Mindjárt megtudjuk annak is az okát.
Vavel Lajos csak az ebédnél találkozott ismét össze Marie-val. Odáig nem mutatta magát előtte. Azt hitte, hogy azalatt el tudja csillapítani annyira indulatait, hogy azok el ne árulják magukat arcvonásain.
Mégis remegett, mikor összejött a leánnyal. Hűtlenség tudata bántotta lelkiismeretét. Neki nem volt szabad a szívét elajándékoznia. Hogyan mondhatja ezentúl neki: „testestül lelkestül az öné vagyok!”
A leány magaviselete irányában ez órától fogva meglepően nagyot változott. Szerény, figyelmes, szófogadó iparkodott lenni. Ha ő megszólította, arca felderült; egyébkint komoly, tartózkodó volt.
Sejtene tán valamit?
Meg van-e adva az az erő a magába zárkózott léleknek, hogy a más lelkének titkait ki tudja találni?
De hátha látott valamit?
Nem történhetett-e az meg, hogy a leány, attól a vágytól hajtva, hogy Lajos útját kísérje, fellopózott az obszervatóriumba, s az áruló cső tudatott vele valamit, ami kezdetet ád a vég nélküli gondolatoknak?
Vagy arra sem volt szükség? Elég egy sympathicus léleknek a sugallat, hogy többet tudjon, mint aki a szemeivel látott?
Ezentúl igyekezett Lajoshoz nyájas, előzékeny lenni; de meglátszott rajta, hogy ez öntudatos igyekezet.
Ez estén nagyon későre adott jelt csengettyűjével, hogy már lefeküdt, s az érkező Lajos széttárt könyveket talált az asztalon. A leány tanult.
Másnap a szokott délelőtti órában eljött hozzá Lajos, a sétakocsizásra felkérni a leányt.
– Köszönöm. Nem megyek – monda Marie.
– Miért nem?
– A kocsizás nekem rosszat tesz.
– Mióta veszi ezt észre?
– Már rég ideje.
Lajos rábámult. Mi ez? Sejtené talán Marie, hogy abban a kocsiban tegnap más ült az ő helyén? Valami ösztön (büszkeség talán?) azt súgná neki, hogy az a hely el van foglalva már? – Holnap sem fog ön velem kikocsizni?
– Ha ön megengedi, hogy itthon maradjak.
– Van önnek valami baja?
– Semmi. Csak nem szeretem a kocsirázást.
– Akkor én eladom a lovakat.
– Azt nagyon jól fogja ön tenni, ha önnek nincs szüksége rájuk. –– Én majd annál többet fogok sétálni a kertemben.
– S ha majd tél lesz?
– Akkor járkálok az udvaron, s csinálok hóembert, ahogy a parasztgyerekek szoktak.
Lajos gondolkodóba esett. Ha olyan nagyon jól nem őrizte volna a leányt, hajlandó lett volna azt hinni, hogy Henry fecsegett előtte a tegnapi találkozásról az erdőben a három dragonyostiszttel; de hisz annak még azóta nem volt semmi alkalma Marie-val távolról is találkozhatni.
Hanem azért mégis az lett a vége a dolognak, hogy Lajos eladta a lovakat. Potom áron, ajándékképpen vesztegette el egy helybeli parasztgazdának, s a két elkényeztetett paripa tanult azontúl szántani.
Marie-nak pedig minden járása azontúl csak a virágoskertjére szorítkozott. Azonkívül egész nap tanult és írt.
Ha kiment a kertbe, azalatt a kertészlegényt eltávolították onnan, s annak a leány visszatértéig más dolgot adtak.
A kertészlegény fiatalember volt: a Schmidt családnak legidősebb sarjadéka, írni, olvasni tudó fiú. Vavel gróf azért szerette, hogy olyan csendes, szótalan legény volt, nem járt korcsmába.
Meg volt neki parancsolva, hogy azalatt, amíg az úrhölgy a kertben sétál, ő a park útjain és pázsitjain gereblyézze össze a lehullt faleveleket. Ott látta őt Marie mindannyiszor.
Egy késő őszi délután, amint Marie ismét visszatérőben volt a kertből, József, a kertészlegény, a Vár oldalát takaró vadgesztenyefák lehullt gyümölcsét hárítgatta össze kupacokba, s eközben a szokottnál közelebb esett ahhoz az úthoz, amelyen a leány végig szokott haladni.
Schmidtné, mint rendesen, elöl ment, s annak rendelete volt soha hátra nem tekinteni, amit az nem szegett volna meg egy világért.
Marie, amint a kertészlegény közelébe ért, egy pillanatra megállt. E pillanat alatt az jutott eszébe, hogy most őrá senki sem ügyel fel. Lajos, kiről jól tudta, hogy a vizsgálótoronyból őt folyton kíséri tekintetével, amíg a kertben sétál, – arra a jelre, hogy ő felveti a zsebkendőjét a légbe, lejön a toronyból, kiadni az ablakon át Schmidtnének az ajtókulcsot. Ezalatt az idő alatt, amígo odáig leér, őrá éppen nem vigyázhat. Ez bizonyos.
Hirtelen elhatározta magát.
Amíg a Schmidtnéo hátra nem tekintve haladt előre, ő hirtelen a vadgesztenyefák felé irányzá lépteit, s sietve ment a kertészlegény felé. Ez ott dolgozott csendesen egymagában, s elbámult, mikor az úrnőt egyenesen maga felé sietni látta; akivel neki szót váltania szigorúan meg volt tiltva.
Marie tikkadt lélegzettel mondá e szókat a kertészlegénynek:
– Kérem, legyen ön olyan jó: fogja ezt a levelet…
De alig mondhatta idáig, még a levél jóformán a kertész legény kezében sem volt, amint a kastély északi oldalán levő kis vasajtó hirtelen fölpattant, s azon előrohant Vavel gróf, dühösen, mint egy vadállat. Egyik kezével a megrettent kertészlegény karját ragadta meg, s olyat penderített rajta, hogy az azo orgonabokrok közé kalimpázott, másik kezével a leány kezét fogta meg. A levél mind a kettőjök kezéből leesett a földre. Azt a gróf felkapta és a zsebébe dugá, s azzal szótlanul és hevesen elhurcolta magával a leányt.
(Az a jámbor kertészlegény élete fogytáig abban a hitben maradt, hogy őbelé egy elátkozott hercegasszony volt szerelmes, de rajtakapták a félbeszakadt szerelmi vallomásnál, s így nem lett e kész szerencséjéből semmi.)
Lajos pedig vitte magával egyenesen a leányt a tanulóterembe. Egy szót sem szólt addig hozzá. Arca sápadt volt a dühtől és ijedtségtől, hogy félelem volt ránézni.
Mikor aztán egyedül voltak a bezárt négy fal között, akkor eléje állt a leánynak, s a szemébe nézett vádterhesen.
– Ön levelet akart küldeni valakinek?…
A leány nyugodtan nézett a haragvó arcába.
– Kinek szólt e levél?
A leány szomorúno mosolygott, s csendesen bókolt a szépo fejével.
Vavel kivette zsebéből az elfogott levelet.
Címül ez volt rá írva:
„– A szép, jó, kedves szomszédnőnek.”
– Ön Landsknechtsschild bárónőnek akart írni?
– A nevét nem ismerém, azért írtam így.
Amint a túlsó oldalára fordítá a levelet Vavel, ott meg a pecséten a leány címerét látta. Azt a címert, amit minden ember ismer.
Sietett azt morzsalékká törni.
S aztán elolvashatta, ami belül volt írva.
„Kedves, szép, jó asszonyom!
Szeresse ön az én Lajosomat. Tegye őt boldoggá; ő nagyon jó ember. – Én nem vagyok rá nézve senki és semmi.
Marie.”
Amint ezt elolvasta, a két öklével a fejéhez és a szívéhez csapott Lajos, s végigesett a kereveten, s elkezdett keservesen zokogni.
A leány most nem ment oda hozzá, hogy megkérlelje. Szánakozó tekintettel nézett le rá, és nagyot sóhajtott.
– Hogy ő nekem senkim és semmim! – fuldoklá a férfi.
– Senki és semmi – suttogá utána a leány csendesen.
Erre Vavel felugrott, s odament eléje: égő szemei még könnyeivel teli.
– Mit akar ön, Marie? Mit akar ön?
Ekkor a leány egész lelki erejével föléje kerülve, megragadá a férfi kezét, s szólt egész szíve teljességéből:
– Mit akarok? Azt akarom, hogy adjon ön nekem anyát! Azt akarom, hogy hozzon nekem asszonyt a házhoz, akit én szeressek, s aki engemet szeressen: asszonyt, aki nekem parancsoljon, s akinek én szót fogadjak, akinek elmondhassam, ha búsít, ha felvidít valami, s aki megdorgáljon, ha ostobaságot teszek, s akinek a kezét megcsókolhassam, ha megfenyített. Adjon ön nekem anyát; én annak engedelmes, szófogadó leánya leszek: soha meg nem szomorítom, ellene nem mondok; – akárhogy bánik velem, eltűröm tőle, s megáldom az órát, amelyben e házba belépett! Irtózom már az egyedülléttől.
– Nem vagyunk-e ketten? – szólt tompa hangon a férfi. – S nem vagyok-e én is oly egyedül, mint ön?
– S azt hiszi ön, hogy ez az ön márványarca nem az én lelkemnek a terhe? Ez a vas tekintet, amivel ön a legirtóztatóbb sorsot tűri, az én legijesztőbb kísértetem. Mindennap látom ez arcot, aki eltemette magát az én elátkozott sorsom miatt elevenen; ifjan, erővel, lélekkel gazdagon; és soha egy mosolyt, soha egy örömsugárt rajta: kifosztva, megölve, megsemmisítve. És aztán tudnom kell, hogy mindennek én vagyok az oka. Hogy átok a létezésem annak az egyetlenegy embernek a fején, aki tudja, hogy vagyok a világon.
– Az Istenért, Marie! Ki sugall önnek ilyen gondolatokat?
– Azok az én hosszú éjszakáim! Óh, miket nem tanulok én abban a mély sötétségben! Ha azt én önnek mind elmondanám! Csak egyet mondok el belőle. – Nemhiába kérdeztem öntől egyszer már régen, hogy milyen az a halál? Fáj-e még azután is valami, vagy vége van vele mindennek? Ha akkor tovább kérdezett volna ön, mondtam volna valamit. Önök akkor, mikor engem megmentettek a haláltól, az én nevemet odaadták Botta Zsófiának, aki helyettem elvállalta az én sorsomat. Nem tudom, mi lett belőle azután. Ha meghalt helyettem, nyugasztaljao meg Isten; s ha élve maradt, magasztalja fel Isten, hogy tündököljön az én helyemen; – de adjátok hát ide nekem akkor Botta Zsófia nevét; adjátok ide az ő szolgálóköntösét, adjátok ide az Isten szabad világát, ami az övé volt: hadd legyek Botta Zsófia én, s hadd mossak ruhákat a patakban! Ha cseréltünk, cseréljünk igazán! Tudjam meg, hogy milyen az élet, vagy tudjam meg, hogy milyen a halál!
Vavel Lajos bámulva hallgatá ez indulatkitörést. A csendes, szelíd, méla leánynak ez volt az első szenvedélyes hangja. Maga sem tudta ő azt, hogy ennyire képes. Ekkor ezt mondta neki Vavel gróf:
– „Madame!” Amiket öntől hallottam ma, azokból megtudtam, hogy a kerek föld legnagyobb gyémántja az én őrizetemre van bízva. – Ezentúl kétszerte jobban fogom önt őrizni!
– Szükségtelen – felelt neki a leány büszkén. – Ha azt akarja ön biztosítnio, hogy megmaradjak ebben a Névtelen Várban: csináljon belőle otthont; hozzon bele boldogságot. Ha önt boldognak fogom látni, én is az leszek.
– Óh, az én boldogságom napja is arra vár, hogy az öné virradjon. Eljön az, szentül hiszem. De a Névtelen Várban ne várjon ön reá. Tartson bolondnak az egész világ: joga van hozzá; egyedül önnek nincs. Ha élne még apám, anyám, akiket imádtam, még őket sem bocsáthatnám be ide e falak közé, hogy titkomat megtudják.
– Egy nő, aki szeret, el nem árulja azt.
– De ki szeretne engem?
– Aki önt ismeri.
– Honnan ismerne engem valaki?
– Leveleiből. Nincs-e azokban lefestve önnek a lelke? képmása? Őneki kell önt szeretnie. És önnek is kell őt szeretni! Ha én szeretem önöket mindkettőjüket, hát akkor önök hogyne szeretnék egymást?
Csodálatos észjárás!
– Én mindig erről álmodtam; tehát igaz!
Lajos átérezte, hogyha ő most tettetne és tagadna, a legméltatlanabb sértést követné el a legkristálytisztább lelken. Őszintén megmondá utolsó gondolatját.
– És ha lehető volna az, hogy engemet valaki úgy szeressen, ahogy ön arról álmodik: emberi gondolat volna-e tőlem, még egy harmadik lényt, egy napsugárnak örvendő lelket eltemetni magam mellé ide ebbe a magányba, ahol megszűnik minden érintkezés az emberekkel, az egész világgal? Mert bizony mondom, hogy kio a Névtelen Vár lakójának beállt, annak a számára ez a ház egy sírbolt, aminek az ajtaja nem nyílik meg elébb, mint a szabadító angyal trombitaszavára!
– S sokáig fog-e még e trombitaszó magára váratni?
– Hiszem, – és tudom, – hogy nem sokáig! Az idők jelenségei nem csalnak. Feltámadásunk közelít. Addig tűrjünk és várjunk.
A leány magához vonta a férfi kezét, s utánasóhajtá:
– Tűrjünk és várjunk. – De most hát adja ön vissza elfogott levelemet.
– Miért kívánja ezt?
– El akarom most tenni, s aztán elküldeni az igazi címzetére: – majd mikor az angyal trombitaszava megharsan.
– Aki angyaltársának szabadítására eljön. Isten engedjen bennünket is kiszabadulni velük együtt, szegény bűnös ördögöket.
– Amen. – És aztán adasson ön egy pohár bort annak a szegény kertésznek, akit miattam úgy megijesztett. Pedig csak én voltam a hibás.
– Ave Maria!
Hanem a levelet nem adta neki vissza.
Ez a fölfedezés még szigorúbbá tette Vavel Lajosra nézve a Névtelen vári fogolylétet.
A leányban felébredt az életvágy, a világ utáni holdkór. Az ilyen holdkórosra nagyon vigyázni kell, mert az mindig kiszabadulásról gondolkozik.
Most már Vavel sohasem merte elhagyni a házat. A lovait már eladta; ki nem vihette magával Marie-t, mint azelőtt, amidőn egy órai szabad légszívás volt még mindkettőjüknek megengedve. Az idő is elromlott. Egy őszi dér megfosztotta a kis kertet virágdíszétől: csak a chrysanthemumok maradtak meg a virágjaikban.
Hogy valami kárpótlást szerezzen Marie-nak az elvett „szép” világért: azt gondolta ki, hogy egy üvegházat építtetett a számára, abba meghozatta Erfurtból és Harlemből a legdrágább divatvirágokat, s Józsefnek, kit kertésszé tett a virágházban, gyakran adott megbízást, hogy menjen fel Bécsbe dísznövényeket beszerezni. Azalatt maga ápolta az üvegház növényeit. Itt hát télen is virágok közt sétálhatott Marie, s kedvét találta az egzotikus növényekben, miknek neveit, hazáját, sajátságait megmagyarázta neki Lajoso. Úgy látszott, hogy a gróf is nagy virágkedvelő lehetett valaha: minden külföldi ritka növényt ismert. Tudta, melyiknek milyen földkeverék kell? sok vagy kevés öntözés? árnyék vagy napfény? Korom vagy vasporo? s télen hány fokú légmérsék?
A kertésszel csak a virágok elnevezései fölött volt a grófnak többször vitája. Némely híres nevet nem tűrt meg a virágházában. Annak a legújabban divatba jött pompás kínai virágnak, ami egyszerre kedvence lett minden üvegháznak: „Hortensia”* név alatt, nem akart helyet adni a növényei sorában, míg a botanikusok igazi tudományos névvel „hydrangeának” nem keresztelték.
Egyszer a télikertből, hová a kertész eltávozása után szabad volt Marie-nak egy órára lemenni (onnan nem szökhetett el), egy újon nyílt virággal jött vissza a leány.
A virág meglepően szép. Kettős, szétterült kelyhe van; a külső haragos kék, a belső égszínű, sugár alakú szirmokkal, a kehely közepéből pedig kiemelkedik öt vastag karmazsinszínű pilis, ami csillag alakban terül szét.
E virágnak alig van valami kocsánya, annálfogva azt Marie gombostűvel tűzte a keblére: éppen a szíve fölé.
Egyenesen Lajos dolgozószobájába sietett vele; gondolva, majd meglepi e gyönyörű új virággal, amiből az első bimbó ma reggelre nyílt ki.
Meg is lepte, Vavel Lajos kilökte a széket maga alul, mikor a leányt e virággal keblén szobájába belépni látta. – Az a virág éppen olyan volt ott, mint a „légion d'honneur” rendcsillaga. Bámulva nézett rá.
– Hol vette ön ezt a virágot? – kérdé Marie-tól reszkető hangon.
– Az éjjel nyílt az üvegházban. Menjen le. Még van rajta egy, azt önnek a számára hagytam. Vavel Lajos szótlanul elhagyta szobáját, s a leányt is a szobában.
Marie szokva volt már Lajos különc modorához; mely olyan ember előtt, aki annak az okát ismerte, bátran mehetett volna hóbortszámba; s ott maradt körültekinteni Lajos könyvtárában, aminek az ajtaját az most nyitva feledte.
Az első tekintetre meglepte az, hogy annak a Bertuch-féle szép illusztrált műnek, amit ő már könyv nélkül ismert, még egy kötete oda van dugva Lajos könyvei közé.
A legkönnyebben megbocsátható kíváncsiság egy leánynál, ha egyszer egy olyan munkának, mely kedvenc olvasmánya volt, még egy eddig nem ismert kötetét fedezi fel valahol, mohón kap utána, hogy ugyan mi lehet még abban: kivált ha e kíváncsiságot még az a tudat is sarkantyúzza, hogy az az egy kötet el volt előle dugva.
Amint a könyv színezett ábráit sorba lapozgatta, egyszerre az a lap állt előtte, amin a keblére tűzött virág volt lefestve.
A leírásban el volt mondva, hogy ezt a híres francia természetbúvár, Palissot-Beauvois* fedezte fel Észak-Afrika Oware királyságában, s virágainak a légion d'honneur rendcsillagához való hasonlatossága miatt elnevezte „Napoleona imperialis” -nak.
Most már tudta Marie, hogy miért sietett el oly hevesen Lajos. Utánafutott a télikertbe.
Későn érkezett.
Már akkor Lajos jött vissza az üvegházból, markában hozva az ízekre széttépett dísznövényt.
Dühös volt. Marie csak annyit hallott, hogy a künn ácsorgó kertésznek azt kiáltotta: „canaille”! S azzal az összetördelt növény ágait kihajította a hóra.
Marie visszasompolyodott a szobájába.
De Lajos ott is fel tudta őt találni.
– Hová tette ön azt a virágot? – kérdé a leánytól, s keble úgy fujtatott, mintha mértföldnyiről szaladt volna utána. Marie szép szelíden, de egész öntudatos határozottsággal felelt neki:
– Lenyomtattam az imakönyvembe.
A férfi fogait csikorgatta, s felemelt öklei remegtek: a saját fejét kezdte velük ütögetni.
Pedig a leánynak igaza volt. Az ő hazája nagyságának a jelvénye volt az a virág: az ő nemzete dicsőségének csillagait nyíltáko annak bimbói.
A férfi csak gyűlölni tudott: – a leány csak szeretni.
Lajos megfordult a sarkán haragosan, s otthagyta a leányt szótlanul.
Most már az üvegház is látogatatlan maradt. Kiknél a kedély túlérzékennyé lett, azoknak egy gondolat is elég, hogy őket egy kedvenc hely látogatásától eltiltsa.
Lajosnak nem maradt már egyéb összeköttetése a világgal, mint a távcsövének a lencséi.
Még hátravolt, hogy erről is lemondjon.
Maguk az elemek is ellene esküdtek ebben az évben a Névtelen Vár lakóinak.
A Fertő tó egyszerre elkezdett szertelenül áradni, minden partján túlöntött, s elborította szerteszéjjel a kaszálókat, az őszi vetéseket, a tanyák, kertek ott úsztak a víz közepén.
E csapás miatt Marie kis virágoskertje is szenvedett. Környéke egészen semlyékessé* vált. Lajos ugyan sietett azt nagy költséggel megoltalmaztatni; volt módja benne. Kapuját csak úgy ostromolta a sok munkát kereső ínséges föld népe, akinek a télire nem maradt a vízár miatt semmi elesége. Nem kergetett el senkit, hanem nekiállította őket töltést hányni, rőzsesáncot fonni az egész virágoskert körül. Úgy megerősítette azt, mint valami váracsot. Hanem azért azt mondta neki a kertész, hogy mind nem használ neki az semmit, a vízár alulról fog felfakadni, s tavaszra valamennyi díszbokrot ki fogja ölni.
Ez aztán kegyetlenség.
Akinek semmi egyéb öröme nincs a világon, mint a virágos, zöldülő bokrai, annak az egyetlen gyönyörűségét egy szivacstörléssel elpusztítani! Ez képes az embert istentagadóvá tenni. Lajos ingerült volt már minden iránt.
– Az én szép casuariáim*! – nyögé méltatlankodva.
Marie megfeddte e kislelkűségért.
– Önnek csak a casuariái válnak pusztulásra; de hát az a sok ezernyi szegény ember, akinek a mindennapio falat kenyerét veszi el az Isten csapása, és mégsem szállnak perbe az Istennel!
– Igaz – monda rá Lajos; s még aznap ötszáz forintot küldött tiszteletes Mercatoris uramnak, hogy ossza ki az árvíztől sújtott hívei között.
Ez a küldemény újra megindította a kettőjük közt félbeszakadt levelezést, mely már hosszú idő óta szünetelt.
A hálálkodó válaszban egyúttal előadta a lelkész a mostani ínségnek az igazi okát.
„Az bizony nem Istennek az ő csapása, hanem ember csinálta, ember elnézte hiba. Hanem ilyenek vagyunk mi, föld lakói. Ha valakinek szép búzája terem, azt mondja dicsekedve: íme, ezt én produkáltam; ha pedig selejtes a termés, akkor azt mondja: e bizony csak olyan, ahogy az Isten megteremtette! A Fertő tó túláradásának okait már régóta fürkészik. Az utolsó tíz év alatt negyvenkétezer hold mívelt termőföld lett vízfenékké, akik azon éltek, koldusokká. Amit a tudósok ki nem bírtak találni, arra rájött egy bolond ember. Lakik itt e vidéken egy mindenhez értő mester, akit Mester Mátyásnak gúnyolnak, aki asztalos, lakatos, bognár, órás, vincellér, ahogy kívántatik, – ez a múlt évben Győr táján a hajóból a Dunába ejtette a bodnársulykát*, ami elmerült. Az idén visszakerülve a Fertő tájékára, megismeri egy hajdanio bodnár* gazdája kezében az elvesztett sulykot. – Ez az én sulykom! – mondja neki – én ejtettem a Dunába Győrnél. – Lehetetlen az – mond a bodnár –, a feleségem itt fogta ki azt a Fertőből. – Mégis az enyim; bizonyságául mondhatom, hogy a sulyok fejébe van cövekelve hat darab körmöci aranyam. A cöveket megtalálták, s benne volt a sulyokban a hat arany. Ezért úszott el a víz alatt. De hátravan a csoda nagyobbik fele. Hogyan úszott az a sulyok a Dunából fel a Fertőbe? Ez a bolond emberrel történt anekdota a mi tudós mérnökünket arra a következtetésre vezette, hogy azoknak a vizeknek, amik a Hanság tavaiból az ingó lápföld alatt a Fertő vizét eddig a Dunába levezették, most felfelé kell folyniok. Valami ismeretlen gát állja útjokat. Ez az oka az egész veszedelemnek, mely milliókra menő károkat okoz. Hogy azt ki lehessen puhatolni, az egész Fertő tó és Hanság vidékét újból fel kellene mérni; mert ami mappát Krieger ezelőtt huszonöt évvel készített e tórulo és környékéről, az már nem is hajaz a mostani alakjához. Új felmérésre van szükség, s csak azután, ha ki van derítve, hol a befolyást gátló akadály, akkor lehet annak az elhárításához fogni. Inzsellérfink megcsinálta a költségvetést, s óriási summa jött ki belőle. Majdnem tizenötezer forint. De ki adja ezt elő? Tekintetes nemes Mosony vármegye azt tartja, hogy ez a tekintetes nemes Sopron vármegyére tartozik; tekintetes nemes Sopron vármegye pedig abban a meggyőződésben él, hogy az tekintetes nemes Mosony vármegyének a kiadása. Márpedig hamarább megtörténhetiko az, hogy a Fertő túláradjon a ruszti hegynek a tetején, mint az, hogy akár Sopron, akár Mosony tekintetes vármegyéknek a domestica cassájában* úgy megáradjon a pénz, hogy annak a szélén tizenötezer forint magátólo kiöntsön. E fennakadáson végtére is segített az Úrnak angyala, akit vidékünk oltalmazójául küldött ide jókedvében: őnagysága Landsknechtsschild Katalin bárónő, ki is megtudva, hogy a föld népének nyomoruságán segíteni egyedül ez úton lehet gyökeresen, ő maga saját pénztárából felajánlá a megkívántató tizenötezer forintoknako kifizetését az inzsellér számára; mely nagylelkűség annyival nagyobbra becsülendő, mivelhogy a bárónőnek tudomása volt róla, hogy az inzsellér (ki parenthesisben mondva, amilyen tudományos férfiú a dolgozóasztalánál, éppolyan atrobilosus* és rusticus ember társaságban) egykor a bárónőt igen méltatlanul rágalmazta. De ő sokkal nagyobb lelkű, hogysem ilyen tereferére reflektálna. – Tehát mármost annyi praeambulum* után „ad rem”*! – A tizenötezer forint a szükséges munkálatokra már megvolna. Hanem mármost még egy kitűnő távcsőre volna szüksége az ingenieurnek, hogy a nagy távolságokat, amik lánccal meg nem mérhetők, kivehesse. Ilyen pedig belekerülneo két-háromezer forintba. Nagyságodnak, mint tudjuk, van egy ilyen telescopiuma. Ezért ugyan az inzsellérnek magának illenék instálni; de őkelme érezvén, hogy amely subscust* a bárónő ellen elkövetett, abban nagyságodat is injuriázta, nem mer a színe elé kerülni; hanem én kérem helyette nagyságodat, hogyha az említett telescopiumot a felmérés idejére nélkülözhetné, azt pro publico bono* neki odakölcsönözni ne terheltessék.”
Így szólt a lelkész levele.
Ami ezekből a szavakból Lajos lelkében leginkább megmaradt, az volt, hogy Katalinról mendemondákat hurcolnak szét a világban: olyan mendemondákat, amikben neki is része van. S a nő azzal áll bosszút azért, hogy megszabadítja az ínségtől az egész vidéket, mely az ő rágalmazásától visszhangzik.
Vavel Lajos másnap elküldte a lelkészhez a maga nagybecsű Savary-féle telescopiumát*, azzal az izenettel, hogy ezt a mérnöknck ajándékozza.
Neki nem volt már több szüksége arra.
Becsukta maga előtt az ablakot, hogy ne lásson ki többeto a világba.
A tudós inzsellér aztán hozzáfogott a nagy munkához egész lelke szerint, s télen át a befagyott tavakon keresztül-kasul méregetve, elkészíté az egész Fertő és Hanság térképét. Valódi szaktudományú remekmű volt az. Mikor a kész munkáját elvitte a nagylelkű pártfogónőhöz, bizony nem jutott eszébe, hogy a sáros csizmáját meg kellene előbb törölni a tornácon a pokrócban; hanem azért úgy megörvendezteté e munkával a bárónőt, hogy az még egy drága brilliántos melltűvel ajándékozta meg e tökéletes munkájáért. – Vavel grófhoz aztán el se mert menni, hogy a telescopiumot megköszönje neki. Attól félt a derék ember, hogy ez is valami ajándékkal fogja zavarba hozni, pedig a bárónőnek sem tudott rá mit is mondani. A vármegyegyűlésen az igaz, hogy mikor referált a bevégzett dologról az inzsellér úr, a sok „mit is mondok”-tul senki sem értette, hogy mit adott elő; hanem annyi bizonyos, hogy az általa vezetett munka után a Fertő egyszerre minden oldalán elhagyta az elfoglalt termőföldeket, visszatért a régi medrébe.
Az az egyetlen csatorna, mely a Királytót a Rábcával összekötötte, oly rohamosan zúdította le a Fertő vizét, hogy amint az egész Hanság ingó lápföldje egyszerre egész tömegével alászállt, a réten emberderék vastagságú szökőkutak lövelltek fel szerteszéjjel, világ csodájára.
Most azután Marie kis kertje is megszabadult attól a veszélytől, hogy az új tavasszal békalencse ússzék a szép tulipánágyai felett.