Harmadik rész
A macskák tündérasszonya

I.

Mikor meghallják ezt a szót: „pusz–pusz!” futnak le a háztetőrülo, az ereszrülo, s ugrálnak be egymás után a felnyitott ablak redőnyein. Egész etnográfiai gyűjteménye a macskáknak, amikért a „macskák Rafaelje” lelkesülhetne; a párduc alakú dundi franciák, hosszú hegyes fülű kaukázusiak, kondor selyemszőrű s lecsüggő fülű kínaiak. Perc múlva ismét becsukódik az ablak; együtt van teljes számmal a társaság: négy macska, két mopsz, egy magányos veréb; meg egy leány.

A leány, alakjáról ítélve, lehet tizenöt éves, de tekintetében, mozdulataiban még az elkésett gyermekkor árulja el magát. Arca, melyet sohasem ér az Isten napjának egy sugara, csaknem átlátszó fehér; hanem az ifjú életerő annál pirosabb hajnalként tör keresztül rajta. Domború márványhomlokával, vékonyan rajzolt szivárvány szemöldeivel egy szentképnek lehetne mintája, ha az önkénytelen mosolyra metszett ajk szegletei el nem árulnák földi eredetét; a villogó sötét szemek, a könnyen táguló rózsaszín orrcimpák s az a sajátszerű, gömbölyű tokának induló áll, valami nevezetes családi jelleget kölcsönöznek az arcának, ami első tekintetre elárulja a rokonságát olyan arcokkal, amiket sokan ismernek.

Öltönye hímzetekkel és csipkefodrokkal gazdag: ahogy fiatal leány nem szokott öltözve lenni; hanem azért elhanyagolt és szeszélyes, mint akinek nincs aki megmondja, hogy mi illik, mi a divat. Hajviselete is erről tanúskodik. Semmi journalban nem található fonadékok, előre-hátra csavarva, s összevissza tűzködve bogláros hajtűkkel, miknek gombjai smaragdok és rubinok; de a haj maga zilált és összekócolt. A drága brüsszeli csipke le van szakadva válláról, s az elefántcsont fehér bőrt engedi kitündökleni, a kötényke majca*, mely derekát átszorítja, arany filigránmunka*, apró papucskái arany és ezüst gyöngyökkel vannak hímezve; hanem mikor egyik lecsúszik a lábárólo, a rózsaszín lábujjacskák kikandikálnak az elvásott harisnya fejéből. Az egyik fülében függő is van, nagy igazgyöngy cseppel, a másikból hiányzik a párja, ezt valószínűleg elvesztette, s restelli keresni, vagy valakinek megmondani, hogy elveszett.

Szobája fényűző pompával van berendezve: a falakon atlasz szőnyegek; a bútorokon gobelin hímzésű szövet; aranyozott teknőchéjjal kirakott szekrénykékben gyermekjátékok, felöltöztetett bábuk üveg alá eltéve. A drága bábuk között vannak olyanok, amik táncolnak, gitároznak és a fejeiketo negédesen hajtogatják. Egy velencei mozaik-asztalkán kártya hever és három rakás pénz, az egyik arany, a másik ezüst, a harmadik réz. Az egyik játszó aranyat veszt, a másik ezüstöt, a harmadik rezet. Egy háromlábú alacsony jaspistáblán* valami orgonaforma látszik, hosszú sor érc- és fasípokkal. Az ablakhoz közel áll egy festőasztal; azon papírdarabok és sorba rakott üvegek porfestékekkelo. Van egy edénytartó almáriom is, amiben apró edénykék állnak; azután meg egy kocsiszín egy ruganyos hintócskával; remek faragványú állványokon kínai vedrek állnak, viaszból készült virágcsokrokkal, s a szögletekben mindenféle ágyacskák és almocskák vannak megvetve, apró hálótársak számára. Kiegészíti a sajátszerű bebútorzást: egy arasznyi magas gömbölyű asztalka, melyet kereken fog körül egy szintoly alacsony bőrkerevet. Könyvtár is van, annak tartalmát képezik a Bertuch Orbis Pictus kötetei*, a Portefeuille des enfants*, Robinson Crusoe regéje, s a párizsi legrégibb divatlap, az Album des Salons füzetei, miknek divatképei a székeken, asztalokon szétszórva is hevernek.

A társaság tehát együtt van mind: senki sem hiányzik.

A most érkezett vendégeket sorba veszi az úrnő, megkérdezi, hogy szolgál egészségük, mint mulatták magukat kirándulásaikban. Mind a négynek neve van: ,Hic, Mitz, Panni és Miura”. Mindannyian bemutattatnak a két otthon ülő társalkodónak, akiknek neve: „Phryxus és Helle”*, két mopsz. A kis úrnő nem elégedve meg azzal, hogy védencei saját ösztönükből is szoktak mosdani: előhozza a porcelán mosdótálacskát, s orcáikat és talpacskáikat finom szivaccsal megtörülgetio, s csak úgy engedi azután a reggeliző asztalhoz ülni: a négy cica szemközt a két mopsszal. Mindegyiknek tiszta asztalkendő kötve a nyakába, hogy a tászlijaikat* el ne keverjék a tejjel, ami mindegyiknek külön findzsába szolgáltatik, beleaprított kalácsdarabkákkal. Egymásra morogni mindvalamennyinek meg van tiltva, s az ez ellen vétők rögtön megdorgáltatnak, míg azt mindannyinak el kell tűrni, hogy a magányos veréb odarepül közéjük az asztalra, s orcátlan merészséggel egyik findzsáról a másikra szállva, a kalácsdarabkákat elorozza, s aztán még rászáll Phryxus fejére, s a lopott morzsával a szájában énekli az „O du lieber Augustin!”* klasszikus nótáját.

Mikor vége van a reggelizésnek, s azt a vendégek a háziasszonynak szépen megköszönték, s egymásnak kedves egészségére kívánták, akkor következik a kocsikázás.

A hintó előgördül: Phryxus és Helle már ismerik a kötelességüket, odaállnak a rúd mellé, föl hagyják magukat kantároztatni; a négy cica elfoglalja rangfokozat szerint az első és hátsó üléseket a phaëtonban*; Dávid, a magányos veréb, a parancsszóra megjelen, s mint igazi divatos postillon, Phryxus hátára repülve, a nyeregből hajt, s trombitálja hozzá a postaindulót, míg az úrnő a csavar-orgonához siet, s különb-különbféleo nótákat kíntornáz le a magától zenéző műszeren, s a zenére a befogott kutyák csendes kocogással körülkocsikáztatják a kocsiban ülő macskákat. Azután pihenni bocsátják valamennyit. Mopsz, cica, kintorna alunnio megy.

Ahelyett fölébred a muzsikáló óra, s elzenézi a maga pásztordalát, s a rajta álló rézcyclopsok elütik az órát; a kakuk huhukol, s a réz alabárdos tiszteleg. A kis úrnő más öltözetet vesz fel. Egész szekrénye van tele azokkal, válogathat belőlük. Nem segít neki az öltözködésnél senki: minden öltönye elölfüzőo; szorító vállra nincs szüksége karcsú termetének. Mikor azzal készen van, künn a folyosón egyszeri csöngetés hangzik. Akkor fölteszi a kalapját, s arcát lefátyolozza azzal a sűrű virágos csipkeblonddal*, ami semmi vonást kivenni nem enged. Néhány perc múlva hangzik a másik csöngetés. Arra hallik az udvaron az előrobogó hintó dübörgése. Azután halk hármas koccintás az ajtón. Mire, a bebocsátó „szabad” szó után, belép egy férfi, úti öltözetben, tisztelettel meghajtja magát. Előbb meggyőződést szerez magának felőle, hogy a fátyol oda van-e tűzve a leány kalapja széléhez, hogy nem lebbentheti-e föl a szél. Azután odanyújtja fehér glaszékesztyűs kezét, s levezeti a lyánkáto a lépcsőkön a hintóig. A bakon ott ül a széles vállú komornyik, most már kocsisjelmezben, s féken tartja a két hatalmas fekete paripát. A férfi fölsegíti a hölgyet a hintóba, maga melléje ül szótlanul, s aztán megindul a két fekete ló a járművel az ezerszer megjárt úton, egyenlő tempóban, kikerülve a falu főutcáját, végig a kertek alatt; a szemközt jövők nem köszöntenek feléjük, tudják jól, hogy az nem tetszik azoknak. Kapuban ácsorgók visszahúzódnak előlük, s az ablakono nem kandikál ki utánuk kíváncsi asszonyfő, úgy haladnak a kocsizók, mintha láthatlanok volnának. Mikor a hintó az erdőbe ér, már szinte tudják a lovak, hol kell megállni, ott a férfi lesegíti a lefátyolozott hölgyet a kocsiból, bal karját nyújtja neki: a jobb keze egy hatalmas bottal van elfoglalva, mely tüskés vadkörtefából készült, végén hatalmas vasszorítóval, s még azonfölül hosszú háromélű tőrt rejt, ami jó fegyver annak a kezében, aki ért a tőrvíváshoz. Így sétálnak a gyepes úton a fák alatt szótlanul. A bükkfa tövében sötétkék harangvirág nyílik, a mesgye parton világoskék nefelejcs. A kék az úrhölgy kedvenc színe. De azért e virágokból szakítania nem szabad. Miért nem? Azt nem mondják meg neki. Talán azért, mert mindez a virág másé.

A leányka léptei néha oly könnyűk és ruganyosak, mintha tündér járna a harmatos fű felett, akinek a lábnyomása még a harmatot se veri le; máskor pedig oly fáradtak, oly vontatottak, mintha öreg anyóka tötyögne, csiperkét keresve a mohos pázsiton.

A séta után ismét felülnek a hintóba; a fogat megfordul, visszatér a Névtelen Várhoz, s annak a kapuja ismét bezáródik. A lyánkáto szobájába vezeti a férfi, s most már következik a komoly foglalkozás. Könyveket vesznek elő. A férfi magyarázza a klasszikusokat. Ez az ő saját olvasmánya is: egyebet nem tud vele közölni. Regényt nem adnak a leányka kezébe; a história meg még korai volna.

A férfi csak azt tudja neki tanítani, amit maga is tud. Idegen mester, gouvernante nem jön ide. Minthogy a férfi zongorázni nem tud, annálfogva a leány sem tudhat, s hogy mégis gyönyörködjék a zenében, vettek neki egy kintornát, s abba minden negyedévben új dalokat fúvó hengert raknak: azzal zenézhet magának.

A férfi festeni sem tud, pedig egy leánynak az is kedves időtöltés az egyedüllétben. Ennek a pótlására is találtak ki valamit, amitől egyszerre minden ember Rafaellá lehetett. Vastag, átlátszóvá tett papírból vágtak ki virág- és gyümölcsmintákat, s a szobafestés elmélete szerint különféle porfestékekbe mártott lapos, kemény ecsetekkel e patronok segélye mellett festhetett képeket akárki, anélkül, hogy rajzolni vagy festeni tanult volna. Ez is rabművészet .

Mikor ebbe is belefáradt a leány, akkor leülhetett kártyázni. Magában egyedül, két képzelt ellenféllel, játszhatott l'hombre*-t és tarokkot, s gyönyörködhetett benne, hogy a rézpénz hogy nyeri el az aranyat.

Délben a harmadik csengetésnél ismét kocogtattak az ajtaján.

A fehér kesztyűs kéz feléje nyúlt, s átvezette az ebédlőbe. Egy nagy asztalnak a két végén volt két teríték, egymástól távol. Az egyik mellé leült a leány, a másik mellé a férfi.

Az ebédlőbe nyíló szobának az ajtaján csengettyű volt. Mikor az megszólalt, azt jelenté, hogy ételt hoztak be. De már az, aki az ételt a konyhából felhozta, az ebédlőbe nem jött be, hanem letette a tálat a külső szobában. Az úr aztán fölkelt, kiment a benyílóba, s maga hozta be az ételt, s a leányt kínálta meg elébb, azután vett maga. Gazdag konyhát tartottak. A leány számára az ő kedvenc bora, a Muscat Lunel* volt feladva, abból szürcsölgetett egy-egy harangvirágnyit, az úr Haute Sauterne-it és burgundit ivott. Mikor ivadjao* volt, osztriga is került az asztalra, hanem annak az üres héját a komornyik porrá törte, úgy szórta ki, nehogy a gyerekek széthordják a furcsa „békateknőt”.

Ebéd alatt beszélgettek is egymással ők ketten. A leány a cicáiról, mopszairól, az úr az olvasmányairól. Ha valami nevezeteset álmodott a leány, azt is elmondta, s az úr meghallgatta. Ha a leány kért valamit, a férfit Lajosnak nevezte, a férfi pedig, ha a leányt megszólítá Marie-nak mondta.

Ebéd után elhagyták a termet, s átmentek az olvasóba. Ott voltak már az újon érkezett hírlapok. Lajos maga főzte a kávét, s míg az elkészült, azalatt elolvasta a hírlapokat. Ez nem tartott akkor sokáig. Mai világban egy távirat nagyobb terjedelmű, mint akkor egy hírlap volt. Lajosnak voltak megjegyzései némely eseményekre. E megjegyzéseit tollba mondta Marie-nak, ki azokat finom hajszál vonású betűkben, hollótollal leírta, s az ilyen levélkét azután Lajos lepecsételte, s kihordója által elküldte tiszteletes Mercatoris uramhoz, visszakövetelve minden levélkét az elolvasás után.

Mikor aztán elvált Marie-tól, akkor Lajos megérinté az ajkaival a kezét és a homlokát a leánynak.

A leány aztán visszament a szobájába, s játszhatta a kintornát a kedvenc állatjainak, öltöztette a bubáit, számlálta a kártyanyereségét vagy veszteségét, festette a papirost a patronjaival, nézegette a képeket az Orbis pictusban, melynek mind a négy nyelvű szövegét értette már, s olvasta egyedüli kedvencét, Robinson Crusoe-t, ki tudja hányadszor. Ez még nem volt regény.

S ez így folyt nap nap után, tavasztól őszig, ősztől tavaszig. Este, mikor lefeküdt a leány, mielőtt levetkőzött volna, a szobájában levő bőrpamlagra egy vastag selyem pokrócot terített, s az ajtaját félig nyitva hagyta. Tudta jól, hogy az a valaki, akit ő Lajosnak nevez, éjjel ott alszik azon a kereveten. Csakhogy az mindig oly későn jön be, és oly korán távozik, hogy se bejöttét, se kimentét soha nem veszi észre. A fiatal leány mélyen alszik, s a mopszok nem ugatják meg a háziurat, aki nekik cukordarabkákat osztogat.

Sokszor feltette pedig magában, hogy addig nem alszik el, míg Lajos be nem jön; de hasztalan volt minden kísérlete. A szempillái leragadtak, amint lefeküdt. Aztán meg azt kísérté meg, hogy jókor fölébredjen, hogy egy jóreggelt kívánhasson neki, de amint kidugta a fejecskéjét ágyfüggönyei közül, vidáman kiáltva fel: „jó reggelt, édes Lajos!” már akkor nem volt ott senki.

Ez az ember nem alszik többet naponkint négy óránál, s akkor is oly ébren szendereg, hogy a leánynak egy álomnyöszörgésére felébred. És aztán, mint a katona a táborban, mindig felöltözötten alszik; mellette a fegyverei.

Ezt onnan tudja meg a leány, hogy a bőrpamlag mellett van egy fehér fénymázos rokokóasztal; azon ő minden reggel talál olyanforma apró fényes fekete szemerkéket, aminők az amaránth* magvai. Ez az apró mag: lőpor, ami ki szokott hullani a pisztolyból, aminek a serpenyőjét akkor íziben porozták fel, s aztán az asztalra letették.

II.

Egyszer egy esztendőben aztán van olyan nap, ami kivételt képez a többi közül. Ez a leány születésnapja.

Ez az egy nap az övé kicsi gyermek korátulo fogva.

Ezen a napon tegezik egymást Lajossal; miként akkor, mikor még Marie járni tanult, az ő kezét fogva.

Előre örül már ennek a napnak, s terveket készítget magában, amiknek kivitele problematikus.

Kik jönnek őt megköszönteni születése napján?

Először is a magányos veréb, akit ő Dávidnak nevez. (Bizonyosan azért, mert az is kifogyhatatlan énekes volt.)

Már korán reggel, mikor a redőnyök hasadékain átrózsállik a hajnal, odarepül az ágya fejérc, s azt a nótát énekli, hogy „fakadj piros rózsa, fakadj csendesen.”

Azután jönnek üdvözölni a macskák.

Amint felugrik az ágyából, odafut ablakához, kitárja a redőnyöket: „pusz, pusz!” Jönnek rögtön mind a négyen, születésnapot köszönteni.

– Ejh, nézd: hát az én Miurám mit hozott nekem születésnapi ajándékul? Mi van a szájában? Jaj mi ez a szép kis teremtés? Egy kis egérke. Ejnye Miura, hát hogy merte maga megfogni a kis egeret? Nem meg volt magának mondva, hogy semmi kis állatot nem szabad bántani? Hát illik az egy Miurához? Egy okos, nevelt cicához, aki porcelán csészéből reggelizik? Adja ide mindjárt azt a szegény kis porontyot. Ah, milyen kedves kis állat! Hogy dobog szegénykének a szíve ijedtében! Maga csúnya Miura! Most hogy sír ennek a kis egérkének a mamája, ha nem találja a kisleányát!

Erre a szóra csak úgy potyogtak a könnyei az ölébe.

Azután megtörülgette a hálóinge felemelt szélével az elalélt parányi állatot, s rálehelgetett, hogy fölmelegedjék; kis csésze aljába tejet töltött, abba belenyomta a kis állat orrocskáját, hogy igyék szegényke: utoljára szétnézett, hogy hol találna a számára valami jó helyet. „Legjobb lesz ide”, s bedugta a saját ágyába.

A védenc pedig ahhoz a fajtájához tartozott az egereknek, amik énekelnek, olyanformán, mint az álmodó kanári. Az rögtön elkezdett a menhelyén vékony acélhúr hangon csicseregni. Ami aztán megint annyira megtetszett a leánynak, hogy örömében bocsánatot kért Miurától a meg nem érdemlett dorgálásért: hisz az nagyon kedves ajándékot hozott neki.

Akkor aztán hozzáfogott az öltözéshez. Egy spanyolfal mögött végezte el a toalettjét. Ott állt a ruhatára. Mikor előjött, pompás tarka-pálmás kínai selyem japonika* volt rajta, amit csak egy derekára hurkolt selyemzsinór tartott össze: a haja mind egy csomóba tekergetve volt feltűzve a feje tetejére.

Elkészíté a reggelijét magának és a társaságának. Mind a nyolcan hideg tejet ittak, apró kalácskákkal, amiket valaki rendesen azalatt tett le az asztalára, amíg éjjel aludt. Gyümölcsöt sohasem ízlelt a leány. Lajos tartotta magát azon kor Galenusainak* mondatához: „nihil de arbore” (semmi fán termettet!) Ma azonban nem játszott a társaságával, hanem az Orbis pictusban lapozgatott, s úgy várta be az időt, amikor a kétszeri csengetés után hangzani fog a kocogtatás az ajtaján: „szabad!”

A belépő férfi meg volt lepetve.

– Még nem vagyunk felöltözve a kikocsikázáshoz? – kérdezé.

A leány pedig félredobta a könyvet az öléből, s odafutott a belépőhöz, és pajzánul a nyakába kapaszkodott.

– Ma nem kocsizunk ki. Hát nem tudod? Ma születésem napja van. Ma én parancsolok a háznál. Az történik, amit én akarok, s én azt akarom, hogy itthon maradjunk, s te azt az időt, amit velem szoktál tölteni a kocsin, itt a szobámban töltöd el, s nekem felelgetsz mindenféle bolond kérdésemre, amit a fejemben kifőztem. És aztán nem feleded el, hogy ezen a napon tegezzük egymást. Már most szépen köszönts meg. Hadd hallom.

A gróf alig észrevehetőleg meghajtotta a fél térdét és a fejét, s nem szólt hozzá semmit. Vannak köszöntők, amiket így szoktak előadni.

– Jól van, tehát én ma királyné vagyok. Egyetlen jobbágyom, ülj ide a lábamhoz erre a tabourette-re.

A férfi úgy tett. A leány felkuporodott az ottomanra, lábait felszedve a bő japonika alá; ő pedig odaült a lábaihoz, s felvette az eldobott könyvet; azt gondolta, majd azzal kielégíti.

– Csak tedd le azt a könyvet – mondá neki a leány. – Ennek mind a négy kötetét könyv nélkül tudom már. Mért nem adsz nekem azokból a könyvekből, amikből magad szoktál olvasni?

– Mert azok orvostani könyvek.

– S miért olvasod te azokat?

– Azért, hogyha valaki meg találna betegedni a háznál, azt meg tudjam gyógyítani magam, orvos nélkül.

– Hát ha valakit, aki beteg, nem gyógyítanának, meghalna?

– Sokszor az a vége a betegségnek.

– S rossz az a halál?

– Nem tudom. Mert még nem próbáltam.

– Ah, haha! – kacagott a leány. – Így nem hagyom magam kifizetni. Te tudsz sokat, amit nem is próbáltál: olvastál felőle. Milyen a halál? Rosszabb az, mint egy rossz álom? Fáj az nagyon, mikor eljön? Vége van vele mindennek, vagy még azután is fáj valami? Ha rossz, akkor miért kell meghalni? Ha jó, akkor miért kell élni?

A gyermekek tudnak ilyen kérdéseket tenni.

– Az élet az Isten ajándéka, amit őriznünk kell, amíg lehet – felelt rá Lajos, kikerülve a főkérdést. – Általunk áll fenn a világ.

– Mi az a világ?

– Az emberfaj egyeteme, és annak a lakhelye, a kerek föld.

– Tehát minden emberhez tartozik egy darab föld? Hát az a darab föld, ami hozzánk tartozik, hol van?

Felelj meg erre!

Lajos gróf talált ki valami módját az elcsűrés-csavarásnak.

– Apropó! Még nem mondtam el neked, hogy én veszek itten egy szép darab földet a tópart mentén, ami egészen a miénk lesz, s azt te átalakítod majd virágoskertté. Ugye jó lesz?

– A jó te vagy, a kert szép lesz, s akkor ez nekünk itthonunk lesz, ugye? Hogy hívják az itthont?

– Azt úgy híják, hogy haza.

– Hát nem minden föld „haza?”

– Ahol ellenségeink laknak, nem az.

– Mi az az ellenség?

– Olyan ember, akire haragszunk.

– Mi az a harag? Én még nem láttam olyat soha. Te mért nem haragszol?

– Mert terád nincs okom, mással pedig nem érintkezem.

– S mit csinálnak azok, akik haragusznak egymásra?

– Kerülik egymást.

– S ha nagyon haragusznak?

– Akkor verekednek egymással.

– S ha igen nagyon haragusznak?

– Akkor megölik egymást.

A leányt bántotta a veszedelmes kíváncsiság. Kivont egy gombostűt a ruhájából, s annako a hegyével alattomban megszúrta Lajos kezét.

– Mit csinálsz? – kérdé az elbámulva.

– Meg akartam tudni, hogy milyen vagy, mikor haragszol. Hát nem fájt?

– De fájt. Látod. Vér jött utána.

– Óh Istenem! – kiálta föl erre a leány, s engesztelésül odavonta magához az ifjú fejét, s forrón megcsókolta annak az orcáját.

Az ifjú erre felugrott helyéről: arca elsápadt, szemei elmeredtek, tekintetében rémlátás tükrözte vissza magát; kezei reszkettek.

– Látod – monda a leány. – Mégsem öltél meg. Pedig igen nagyon megharagítottalak.

– Óh ez nem harag! – sóhajta fel az ifjú.

– Hát mi?

– Annak nincs neve.

– Hát nem szabad nekem téged megcsókolni? Tavaly még szabad volt, meg azelőtt, meg minden évben.

– Ma már tizenöt éves vagy.

– Hát ami szabad volt tavaly, meg azelőtt, meg mindig, az idén már nem az? Már nem szeretsz?

– Veled van tele minden gondolatom.

– Tudod azt, hogy születésem ünnepén mindig szabad volt „egy” kívánságomat elmondanom, s azt teljesítették? Így szoktatott rá valaki. Talán tudod is, ki?

– S ez mindig megtörtént.

– Meg. Pedig a gyermekek tudnak képtelenségeket kérni. Hanem a felnőtteknek meg van annyi eszük, hogy a gyermekeket rá tudják szedni. Ezelőtt három évvel azt kértem tőled, hozz nekem valakit, akivel beszélhessek, ne legyek egyedül: akkor hoztál nekem macskát, kutyát, madarat. – Két év előtt arra kértelek, hogy szeretnék megtanulni festeni. – Akkor szereztél nekem kimetszett patronokat, porfestéket, azzal fizettél ki. – Ma egy éve azt mondtam, hogy zenézni akarok. Akkor hoztál nekem kintornát. Mindig megtetted a kívánságomat. De mindig meg is csaltál mellette. Így szoktak tenni gyermekekkel. Ma már azt mondod, hogy tizenöt éves vagyok: nem lehet úgy bánni velem, mint gyermekkel. Eszedbe tartsd. Az idén is kívánok valamit tőled: azt már módodban van megtenni, s azzal bolonddá nem tehetsz.

– Akkor meg is teszem.

– Kezet reá.

– Egészen a kezedben tartasz.

– Hát tudod, hogy én nemrég arra kértelek: rendelj meg számomra egy Melusine-köntöst Párizsból.

– Az meg is érkezett. Magam hoztam el neked a dobozt.

– Tudod, mi az a Melusine-ruha? Akarod látni?

Azzal a leány felszökött a helyéből, s feloldva a selyemzsinórt, mely felöltönyét derekára összeszorítá, hirtelen ledobta magáról a selyem japonikát, s ott állt az elbűvölt ifjú előtt egy olyan öltözetben, amilyenben a párizsi hölgyek a tengeri fürdők hullámaival szoktak enyelegni. A Melusine: úszóöltöny.

– Én azt kívánom tőled e mai napon, hogy taníts meg engem úszni. A tó itt van a kertünk alatt.

Olyan volt a leány az égszínkék öltözetben, mint Shakespeare Szentivánéji álmának egyik tündéralakja: ártatlan és csábító; gyermek és szirén.

Lajos meglepetve emelte föl kezét.

– Nos? Meg akarsz verni? – szólt a gyermek, félig sírva, félig nevetve.

– Vedd fel, kérlek, a felöltönyödet – szólt Lajos, s reszketett mind a két keze, mikor a japonikát felvette a pamlagról, s betakarta vele a najádok eszményképét. – Minő gondolat ez?

– Ugye? Régóta főzöm ezt magamban. S ezt a kívánságomat meg kell tenned. Erre nem mondhatod, hogy nem tudsz hozzá; mert egyszer, mikor nagyon sietős volt az útunk (nem tudom miért?) s egy folyónál nem találtunk az innenső parton egy csónakot, te magad úsztál a túlpartra, s onnan hoztál el egyet, amin négyen átkeltünk. Még akkor támadt ez a vágyam. Milyen dicső tudomány az, úszni a víz fölött! Barátságban élni a hullámmal, a halállal. Szárnyat csinálni a kezeinkből, s repülni, mint a madár! Amióta e várban lakunk, ez a vágyam egyre erősbödött. Minden éjjel azt álmodomo, hogy a hullámokat szelem. Egész nap nem látom az Isten egét; – mikor kimegyünk, fátyol borítja arcomat. Mintha rostélyon keresztül látnám az egész természetet. Szeretnék dalolni, sikoltozni, bohóskodni; de nem merek: félek, hogy meghallják a fák, a falak, az emberek, s elárulnak. Ah, de ha ott a zöld hullám felett lebeghetnék, ahol nem találkozhatik velem senki: ahol nem láthat meg senki, felnézve a ragyogó égbe, versenyt sikongatva a halászmadarakkal, körültáncolva vickándó halaktól, akik nem beszélik el senkinek, mit láttak, mit hallottak: az nekem túlvilági boldogság lenne! Nem szerzed-e meg azt nekem?

A gyermek vágya oly igaz, oly szívből eredő volt. És Lajos maga is ismerte azt a büszke gyönyört. Talán maga is regélt Máriának Cleliáról* és társnőiről, kik a Tiberen átúszva menték meg a római leányok erényének tiszta hírét.

– Ami neked öröm, az nekem is az – monda, és kezét nyújtá a leánynak.

– Ah, te teljesíted óhajtásomat? Te jó vagy, te kedves vagy! – S a férfi hasztalan akarta megóvni kezét, hogy csókjaival el ne halmozza; utánaomlott, úgy fogta el a visszavont kezet. – Hát ez sem szabad már?

– Mit gondolsz? Már tizenöt éves vagy. Ily nagy leány nem csókol kezet férfinak.

– Hát tehetek én arról, hogy te nem vagy asszony?

Erre már el kellett mosolyodnia Lajosnak.

– De nem, nem! – tiltakozott gyorsan a leány ez eszme ellen. – Én bizony egy cseppet sem szeretném, ha asszony volnál. Akkor éjjelenkint ketten együtt még jobban félnénk, s ketten együtt egymást ijesztgetnők: míg így… Itt megakadt.

– Hogyan? Mit „míg így?” – kérdé elbámulva Lajos.

– Hát így olyan nyugodtan alszom éjjel, azt tudva, hogy te itt vagy közelemben.

– Hol vagyok én „itt”?

A leány odamutatott az ujjával a bőrkerevetre, s megint visszavitte ajkához az ujja hegyét.

– S honnan gondolod te, hogy én ott vagyok?

– Én nem tudom. De már nagyon kicsiny koromtól fogva megszoktam azt képzelni, hogy te közel hozzám alszol; s az nekem valami olyan álomra szenderítő érzés. Azt pedig, hogy a fegyvered ott van minden éjjel azon a fehér fénymázos asztalon, onnan tudom, hogy reggelenkint apró fényes fekete porszemek maradnak rajta, aminőkkel a lőfegyvert megtöltik. De nem láttalak még soha; mert nagyon későn jössz be, s nagyon korán eltávozol mindig.

Az ifjú végigsimítá homlokát kezével, s nagyot sóhajtott, magában mondva: „nem jövök be többet”.

Menni készült.

– Hát most hová akarsz sietni megint? Nem tudod, hogy ma nem vagy sem azoké a csúnya könyveidé, sem azé az éjjelvirrasztó telescopiumodé; hanem ma az én jobbágyom vagy.

– Hát hisz éppen a te parancsodat megyek végrehajtani, kis királyném. Ha úszni tanulsz, egy öltöző-sátort kell készítenem a számodra a tóparton, s padot és mellvédet ütnöm össze, ahonnan magam a rudat tartva, követhesselek. Ehhez még jó helyet kell kikeresnem a kis öbölben.

– De ugye, ha egyszer jól tudok úszni, akkor szabad lesz a kis öbölből kiszáguldanom a nagy tóba is?

– Igen. Két föltétel alatt. Az egyik az, hogy én követni foglak a gondolámon.

– De ne nagyon közel.

– Úgy sem. A másik pedig az, hogy a fűzfákon túl, amik a kis öbölt takarják, csak olyankor lesz szabad kiúsznod a szabad tóba, mikor holdvilág süt: éjjel.

– Az nagyon szép lehet. De miért csak holdvilágnál?

– Mert holdvilágnál nem lehet távolból távcsővel felismerni az arcot, s aztán másnak is lehet olyan jó távcsöve, mint nekem.

– Ugyan kinek volna a faluban?

– Az úri kastély új lakót kapott. Úrnő került a házhoz.

– Ah! Egy hölgy? Szép-e?

– Fiatal.

– Te láttad őt a távcsővel? Minő haja van?

– Szőke.

– Akkor nagyon szép lehet. Szabad lesz-e őt nekem is egyszer meglesnem?

– Félek, hogy meg fogod szeretni, mert nagyon szép és nagyon jámbor.

– Honnan tudod azt, hogy nagyon jámbor?

– Minden járása a szegények és betegek házainak látogatásából áll, s első útja a templomba visz.

– Hát mi miért nem járunk a templomba soha?

– Mert mi más valláson vagyunk, mint azok, akiké az a templom.

– Hát azok más Istenhez imádkoznak, mint mi?

– Nem. Ők is ugyanazt az Istent imádják, akit mi.

– Hát akkor miért nem férünk meg mindannyian ugyanegy templomban?

Lajos elragadtatva fogta két keze közé a gyermeteg bölcs angyalfejecskét, s nevetve monda:

– Lelkem, kis királyném: erre a te kérdésedre az öt világrész minden synedriumai* sem tudnának megfelelni, hát még én, szegény kiszolgált katona?

– Eredj, te mindig ostobának teszed magadat, mikor én kölcsön akarok kérni egy kis bölcsességet. Úgy teszesz, mint aki a koldus előtt eltagadja, hogy van pénze. Apropó! Nehogy elfelejtsem. A szegény gyermekeknek, akik iskolába járnak, az én ünnepnapomon pénzt szoktam küldeni. Jer ide csak: vedd át. Melyikből adjak nekik? A kicsinyekből, vagy a nagyokból? Azokat az apró sárgákat nem bánom, ha kiosztod; hanem a fehéreket jobb szeretem megtartani, mert azoknak olyan szép pengésük van, s Szűz Mária-kép van rajtuk; de ha ezekbűl a nagy pirosakbúlo válogatsz nekik, hát azt sem bánom.

Tudniillik, hogy azok az apróbb sárgák sovereign* aranyak voltak, a fehérek ezüst húszasok, azok a nagy veresek pedig az akkori osztrák pénzügyminiszter veresréz emlékpénzei, amik még sokáig kísértettek azután susztertallér és két garasos név alatt. Még akkor újak voltak, és ragyogott rajta a 30-as szám: félforintba mentek.

– Már majd csak a legnagyobbakbúl adjunk a legkisebbekneko – monda Lajos.

Ez a leány nem tudja, hogy mire való a pénz? Mi különbség van arany, ezüst meg réz között?

III.

A Névtelen Vár egyikén azoknak a földnyelveknek épült, amik a Fertő déli partjáról a tóba benyúlnak.

Az öregek, akik e vadászkastélyt épülni látták, azt állítják, hogy azon a helyen valami régi cölöpépítészet maradványai voltak. (Livius és Justin* szerint a mai Narbonne-ból kivándorolt kelták voltak a tókörnyék őslakói.) Még akkor a magyar embernek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy magánál régibb őslakók emlékeinek kutatásával törődjék. Ha volt a kőfejszés kelta kornak régi építménye ottan, arra bizony az új kastélyt jó volt rárakni.

A néphagyomány azt is állítja, hogy sok év előtt, a múlt században, az a hely, ahol most kastély és park van, mind tófenék volt, s ez is igaz lehet. A Fertő igen szeszélyes tó. Az elmúlt utolsó két évtized alatt magunk is láttuk élő szemeinkkel, hogy egyszer csak nagy részben kiszáradt: eltűnt, nem volt tó. Otthagyta a fenekét szárazon. A partbirtokosok, kik addig a víz tükrét bírták, most elfoglalták a kizöldült tófeneket; felosztották, legelőnek, kaszálónak használták; azután kiadták haszonbérbe: az árendások tanyákat, gőzmalmokat építettek az „új föld”-re: búzát, tengerit vetettek belé, egy esztendőben kétszer is arattak, – egyszer aztán megint más jutott eszébe a Fertőnek: újra kinevezte magát tónak, visszafoglalva elébbeni méltóságát, s vetések, tanyák megint eltűntek a zöld hullámtükör alatt; csak egy-egy gőzmalom kéménye maradt fel tanújeléül az álmodott paradicsomról szóló tündérmesének.

Ilyen tündéri játékot gyakran űzött a Fertő a halandókkal.

1737-ben Rusztról Ilmicre gyalog gázoltak át a tavon az átelleni partról a lakosok. A földesúri levéltárak teli vannak okiratokkal nevezetes falvakról a tóparton, mik nagy dézsmát, halászati haszonbért fizettek valaha. Két ilyen gazdag falunak a harangját nemrég halászták ki Széplak táján a tó fenekéről, az egyik harang a széplaki toronyban van most is; s a halászoko gyakran húznak fel hal helyett tört sírkeresztek darabjait, mik félig megkövesülten az eltűnt Jakabfalva, Fertő, Kenderalja falvairól tanúskodnak. – Hát a Strabo* által leírt római castellum*, hát az Eginhart* említette avar gyűrű-vár, melyben Nagy Károly gallusai a csakánok* mérhetetlen kincseit vetették prédára, hová lettek? Elnyelte őket a Fertő. Alámentek annak a csodálatos földnek, ami meghajlik a szekér alatt, míg terhével végiggördül rajta: úgy mondják „lóhitáz”; itt-amott égerfaerdők, óriás fenyőcsoportok nőnek fel rajta; a szép zöld erdő mellé házakat építenek; egyszer aztán elkezd emelkedni a föld: a falak alásüllyednek a vízbe; hanem az erdők, azok együtt emelkednek a földdel, s úsznak a föld alatti elementum felett.

A Névtelen Vár isthmusát* két öblöcske vette körül; az egyik az, amelyikről Lajos beszélt Máriának, hogy azt megveszi valamelyik compossessortól*, akinek a nádasa határos a túlsó parttal. A másik kis öböl pedig a szomszéd Fertőszeg falutól választá el a Névtelen Várat. Az urasági kastély a falu keleti szélén egy lejtős domb oldalába volt építve, s homlokzatával az is a tó felé fordult.

Az ezernyolcszázhatodiki Boldogasszony hava második felében lehetett minden este látni a kastély erkélyéről, mikor a nap már leszállt, s az alkonyég olyan csodálatos színekkel vonta be a tó tükrét, hogy ha festő merne ilyen lila színű ércfényű síkságot, átszelve rézzöld sávokkal, vászonra tenni, azt mondanák rá, hogy színvakságban szenved; pedig, akik ott vannak, minden csendes őszi estén látják azt a pompáját a tündéri képtelenségnek, – tehát az ilyen ünnepélyes estéken lehetett látni, amint a Névtelen Vár keleti tóöbléből elősiklott egy kis könnyű gondola, hosszú ezüst vonalat húzva a nagy acéltükör lilaszín, sötétkék, smaragdzöld foltjain keresztül, mely fényvonal az állóvíz lapján letörletlenül ott maradt. E csónakban egy magányos férfi ült.

Azt már azután nem lehetett látni a kastély erkélyéről, hogy e csónak mellett úszik egy nőalak; innen azt a csónak eltakarta. Hanem azért elárulta azt az ao vidám sikoltozás, örömujjongás, melyet az úszó leány nem tudott magától megtagadni.

Marie igen jó tanítvány volt a hydrioták* iskolájában. Már a negyedik lecke után szabad úszó lett. Gyönyörűen úszott, mint egy hattyú. Vállai sohasem merültek el a vízben. Csak úgy sikamlott el a hullám fölött. Esti úszáshoz nem volt szüksége kalapra; hosszú haja szabadon úszott utána a hullám fölött. – Az óvatosságra csak addig volt szükség, amíg a part közelében jártak, s míg napvilágos volt az ég.

Amint beljebb haladtak a tóban, s az alkonyárny a fényes tükrön csak fekete árnyképeket engedett a csónakból és az úszó főből kivenni, ott aztán elhagyá az úszó alak a kísérő naszádot. Nem félt már semmitől. A hullám jó barát volt, ismerték egymást. Ha akarta, hevert rajta, mint egy duzzadó párnán, mint a ringatott bölcsőben a gyermek. Ha akarta, összetette kezeit a víz fölött, és úgy imádkozott, csak a lábai taposták a vizet. Itt azután szabad volt gyermekké lennie. Sikoltozni dévaj kedvteléssel, hívogatni a felrebbenő vadludakat, ingerkedni az éjszaka fecskéivel, a denevérekkel, mik úgy cincognak este a tó fölött, üldözve a futó vízipókot. Itt szabad volt még dalolnia is. Nekiereszteni szabadon gyönyörű eolhárfa*-hangját. Hogy az, ott a csónakban nem haragudott érte, onnan bizonyos, hogy ő maga is halkan utánadúdolta a dallamot, mély harangdöngésű hangjával kísérve a leányka énekét. Itt senki sem leskelődhetett rájuk. Itt senkit sem kellett kikerülniök. Itt nem kellett a leánynak fátyolt viselni az arcán.

Néha órahosszant is elbolyongtak a hullámtükrön, a leány nem fáradt ki bele. Ez az áldott védő elem visszaadta azt az erőt idegeinek, amit a mostoha föld elvett tőle. Ott oly fáratag volt; száz lépésnyi séta után már pihennie kellett, elszokott a járástól; itt pedig, mint egy najád, sikamlott tova, egész lénye megváltozott: élt! – S ha kísérője szólítá, akkor odaúszott hozzá, belefogózott a csónak szélébe, s hosszú haját kiteríté annak a térdeire száradni, míg a parthoz visszatértek.

A két kastély ablakainak világa vezérfényül tündöklött eléjük a víztükörben, messze a part mentében éjjeli rákászok fáklyafénye vereslett.

S mikor a keleti part mögül, a látkör acélkék ködéből kiemelkedett a hold izzó tányéra, s lassankint bearanyozta az egész tó tükrét: az olyan volt, mintha tündöklő, átlátszó aranyban úsznának, eveznének tündérek, akiknek lakásuk a víz fenekén, korallkertek között van, s csak az emberaltató éjszakán jönnek fel a víz felszínére, a holdsugarakon arcaikat fehéríteni.

Szegény leány! Még azt mondta, hogy ő boldog! Ebből állt az egész boldogsága.

És ezt is maga találta ki magának.

Ha valami ócska journalban fel nem fedezi azt a Melusine-köntöst, Lajos magától soha rá nem jött volna, hogy milyen kevéssel gazdaggá lehet tenni valakit, akinek semmije sincs.

Még a kedélye is egészen megedződött a leánynak ezáltal. Nem volt olyan ijedős, olyan könnyen sírva fakadó: tanulékonyabbá lett; jobban figyelt, s némi önbizalom kezdett támadni lelkületében. Tudott valamit, amihez nem kell senkinek másnak a segítsége.

Hanem hát úgy volt megírva, hogy még ez az egyetlen öröme se legyen tartós. Azt is megirigyletteo tőle – talán a sors. Minden rosszat, ami történik, fogjunk a sorsra.

Egy este, mikor már a fogyóban levő hold jó későn kelt föl, a szokott vízi sétáján kísérte Lajos csónakja Marie-t, ki messze előreúszott.

A Fertő tó sajátságai közé tartozik az, hogy apróbb-nagyobb szigetecskék vannak benne elszórva, azoknak a szélei nádassal körülvéve, beljebb elborítvao rekettyével, bozóttal, míg a Hanság felé egyre nagyobb úr lesz a zöld bozót, s ott már az apróbb tavak tükrei képeznek elszórt szigeteket a sötét nádtengerben, amik közt legnagyobb a Királytó, mely vizével a többit táplálja, s lefolyása van a Rábcába; partjait óriási fenyőszálak fedik; a nép „öreg fenyvesnek” nevezi ez erdőt a víz közepén.

A Névtelen Vár irányában is volt egy ilyen kis gömbölyű szigetke, ami nagyon ingerelte Marie kíváncsiságát.

Vajon mi lakhatik abban? Nincs-e abban is egy Robinson Crusoe letelepedve? Nem laknak-e ott is vademberek? Vagy kajmánok, nagy teknősbékák és tengeri kígyók?

Lajos iparkodott a leány túlheves fantáziáját lelohasztani, hogy biz azon a szigeten semmiféle ember nem lakhatik, mert ott nincs mit enni: krokodilust s más vízi szörnyet ez égalj nem tenyészt, s a Fertő tó legnagyobb cápája: a harcsa, aminek szerencsére nincsenek fogai a torkában; hanem azért mégis megtiltotta Marie-nak a rekettyés sziget felé úszkálást, mert ott hinár van, amibe belebonyolódhatik, vízi kígyót, piócát pedig bizonyosan fog találni, amiktől pedig a leány irtózott. Az is meglehet, hogy vidrával is találkozik, s az meg fogja ijeszteni.

Hanem hát lehet egy leánynak azt mondani, hogy „ne menj oda!”

A tilalom csak fokozta az ingert.

Marie nem volt Lajosnak a rabja: meg volt neki engedve, hogy bármilyen messze elcsapongjon a szabad hullámvilágban, csak koronkint adott hírt magáról egy-egy „hahó” kiáltással kísérőjének.

A férfi ezalatt hanyatt feküdt csónakjában, s míg azt szabadon ringatta a hullám, a csillagos ég mélyébe bámult s hallgatta az éjszaka rejtélyes neszeit, síró, búgó, zengő hangokat, mik a sík víztükör fölött oly messze elringanak: az ember találgatja, hát ez mi volt?

A mocsárvilág ritka vadainak kiáltásai hangzanak át a Hanságból: a „török récéké”, mik nem engedik magukat megközelíteni, majd meg emberlárma támad, mintha összeveszett csoportok verekednének, a Fertő tó darvai. lármáznak ott; közbe harangoz mély, zúgó hangjával a bölömbika.

Majd feljön a hold; már fogytán van. A fogyó hold olyan ellenszenves alak, emberre, állatra, növényre, mint amilyen rokonszenves a telő hold. Ki tudná annak az okát? Találgatni lehet, de megtalálni nem.

Egyszer csak az éjszaka rejtelmes hangjai közé egy éles sikoltás vegyül.

Ez Marie hangja volt!

A férfi, mint őrült, ragadta egyszerre kezébe mind a két evezőt, s a csónak hasította a hullámokat a sikoltás tája felé. A csendes hullámtükrön meglátszott a fényes vonal, amit az előreúszott leány alakja vont rajta, s mi órákig ott csillámliko a víz színén. A végén a vonal visszahajlott, s kezdett egy nagy V betűvé alakulni.

Látszott, hogy az úszó a rémület kétségbeesésével igyekszik a csónakot elérni. Mikor összejutottak, a leány ismét hangosan kétszer-háromszor rémületesen sikoltott, s aztán fél kezével görcsösen kapaszkodott a csónak párkányába, rémítő tekintetet vetve háta mögé.

– Marie! – kiáltá a férfi megrémülve, s fél kezével megkapva a leánynak a derekán az övét, kirántotta őt a hullám közül, s az ölébe vette. – Mi lelt? Mi üldöz?

A leány úgy reszketett, úgy vacogtak össze a fogai, hogy nem tudott felelni; a lélegzete is elállt, el volt fulladva egészen. Csak a nagy szemeit mereszté iszonyatra.

Lajos körülbámult, és nem látott semmit.

De néhány perc múlva felmerült előtte valami.

Hanem mi?

Ember, vagy állat?

A fej, az ábrázat emberé volna: férfié talán, hanem a sima arcot rőt, kurta szőr fedi, s a koponyát a haj helyett is csak vidraveres csömbölék* takarja, két hosszú füle hegyesen mered fel, az alak szája úgy össze van szorulva, hogy semmi ajka nem látszik, orrcimpái összelapultak, alig kivehetők; hanem a szemei, mint a halnak mereven, karikára kinyílva. Az egész arcon semmi indulatkifejezés.

A rejtélyes szörny egészen ott a csónak közelében merült fel. Lajos két kézre kapta az egyik evezőlapátot, hogy szétzúzza a csodának a fejét; – de súlyos ütése csak a puszta habot érte. A szörny egyszerre lebukott, s látszott a mélyen áttetsző holdsugárittas hullámban, hogyan szökellt tova, nem embermódra úszva, hanem szeszélyes zegzúg szökellésekkel, mint egy ősvilági csoda, lökve magát odább, s eltűnve a vízmélység homályában, hol ember szeme nem lát többé, csak a halé. És aztán nem látta őt Lajos felmerülni többet.

Lajosnak minden idegét megzsibbasztá a rémület és a düh. Mi volt ez? Ki küldte ezt a névtelen szörnyeteget az ő féltett kincse ellen?

Hát már a víz fenekén is ellenségei laknak?

Nem gondolt egyébre, mint az ármányra és incselkedésre.

A méreg forrt ereiben.

A leányt betakargatta a bő fürdőköpenybe, s aztán hozzáfogott az evezéshez.

– Holnap visszatérek ehhez a bozóthoz – dörmögé magában –, felkeresem ezt a fenevadat, s agyonlövöm, ha ember, ha állat!

A leány valamit nyöszörgött, mintha ellentmondana.

– Agyonlövöm! – ordítá dühösen a férfi.

A leány aztán meghúzta magát reszketve a csónak fenekén, s nem szólt többet, még a szepegését is elfojtotta, mint a csínyt tett gyermek.

Mikor aztán a parthoz visszaértek, a férfi nyers hangon ráparancsolt a leányra, hogy menjen el az öltöző kunyhóba, és öltözzék fel.

Türelmetlen volt, hogy az öltözés soká tartott. Kétszer is megsürgette, hogy siessen.

Aztán a karjára vette, és sietve haladt vele a kastélyba vissza. A leány még akkor is reszketett.

– Igazán meg akarja ön azt az állatot ölni? – kérdé rebegve útközben.

– Meg.

– De hátha ember?

– Akkor meg éppen meg.

– Én sohase megyek többet úszni.

– Tudom. Aki egyszer megijed a vízben, az elfelejti az úszást. Ön ezentúl irtózni fog e tótulo.

– Az én kedves szép tavamtulo? – sóhajta fel a leány, még egy keserves pillantást vetve a megaranyozott hullámtükörre, az ő tündérálomi paradicsomára, amin karéjló fodrokat hajtott a támadó szellő. Innen ő most már száműzve van.

– Menjen ön fekünnio – monda Lajos a leánynak, amint szobájába felvezette. – Takarózzék be jól. Ha fázik, szikfűteát fogok önnek főzni.

Attól a szikfűteától pedig úgy félnek a gyermekek mindannyian, hogy nem lehet csodálni, ha Marie azt mondta, hogy éppen nem fázik, s hogy szépen le fog fekünnio.

Aztán pedig nagyon rosszul aludt. Egyre azzal az üldöző vízi szörnnyel álmodott; azt látta maga felé közeledni; annak a merev halszemei révedeztek a sötétségen keresztül. Majd meg Lajost látta maga előtt, ahogy üldözőjét keresi fegyverrel, rálő, s nem találja: az fickándozva ugrik el előle.

Sokszor felébredt nyugtalan álmából. „Lajos! Itt vagy-e?” – kiáltao fel; de senki nem felelt kérdésére. Lajos a legutolsó születésnapi köszöntő óta nem töltötte az ő négy óráig tartó álmait a leány által számára elkészített kereveten. S Marie tudta azt már. Esténkint egy viráglevelet tett a takaróra, mely a pamlagra volt vetve, s az reggel is ott volt. Ha valaki ott pihent volna, a viráglevelet leszórta volna.

Másnap a szokottnál is mogorvább volt Lajos. A mindennapi sétakocsizás alatt egy szót sem szólt, s az ebédnél alig evett valamit.

Egy férfi, aki legkeserűbben fel van dühítve, s aztán nincs senkije, akin bosszút álljon; akin dühének teljességét kitöltse.

Látszott, hogy milyen türelmetlenül várja az estét, hogy elmehessen a tóra szörnyeteget vadászni.

Szegény tárgy: egy olyan harag számára, amilyen az övé. Egy vidra, vagy talán egy hód, aminek a feje úgy hasonlít az emberéhez: valami csoda, holttenger korcsszülötte, mely Szodomából fennmaradt? – Mindegy! Eleven állat, amiből dögnek kell lenni!

Marie pedig úgy imádkozott, hogy ne legyen e haragból semmi.

S az ég nagyon is meghallgatta fohászát: délután egyszerre megváltozott az idő; a szép meleg augusztusi verőfénybe hideg nyugoti szél kavarodott, az elébb porfelleget, aztán meg sűrű esőt hozott magával: Lajosnak le kellett tenni arról a szándékáról, hogy ez este a tóra menjen csónakázni. Otthon kellett maradnia. Egész este nem látta őt Marie. Csak a macskáinak panaszkodhatott; de azok is álmosak voltak, nem hallgattak rá.

Pedig semmi kedve se volt lefekünnio. Félt, hogy megint borzasztókat fog álmodni. A zápor verte az ablaktáblákat, a távolban mennydörgött. Nem merte eloltani a gyertyáit, hogy a villámfény a redőnyökön át be ne csillanjon, mikor sötét van.

– Nem mernék ilyenkor kimenni a házból! – mondá az ölébe vett kedvenc cicusnak. – Hát még arra a puszta udvarra! Vagy éppen azon a sötét erdei úton keresztül! Huh, be szörnyű lehet ott most. A falu végén van a temető. Mikor villámlik, felütik fejeiket a sötétből a keresztek!

Az óra tizenegyet ütött már, s ő még fel volt öltözve. Ekkor halk kopogtatás hangzott az ajtaján.

Megörült neki: azt hitte Lajos jött.

– No, szabad! Hát bejöhet.

Az ajtó azonban csak félig nyílt meg, s a megszólaló hang nem Lajosé volt, hanem a komornyiké.

– Bocsánat, „Madame”. (Így hítta a leányt.)

– Ön az, Henry? Hát mit akar? Bejöhet. Fenn vagyok.

A komornyik belépett. Ősz fejű, tisztes arcú férfi volt, magas, csontos termettel, szertelen nagy tenyerekkel.

– Nos, hát mit akar? A gróf küldte önt?

– Óh, dehogy az küldött. Bár küldött volna.

– Hát mit csinál?

– Nem tudom én. Én azt hiszem, hogy meghal.

– Kicsoda? Lajos?

– Igen. Az én uram.

– Az Istenért!

– Szobájából jövök. Az ágyán fekszik egészen magánkívül, arca lángol, szemei úgy ragyognak, mint a parázs. És félrebeszél. Sohase láttam még ily állapotban.

– Mit tegyünk? Én Istenem!

– Én nem tudom. Ha máskor miközülünk lett valaki beteg, akkor a gróf maga tudott segíteni, beadott neki, s meggyógyította; de saját magát úgy látom, hogy nem képes orvosolni; ágya előtt halomra vannak dobálva az orvosi könyvek, s a házi gyógytár fenekestül felfordítva; minden medicina ott hever a padlón.

– Hát nincs itt orvos a faluban?

– De van. A megye orvosa.

– Hát el kell híni.

– Én is gondoltam azt; de nem merem.

– Miért nem meri?

– Azért, mert a gróftól ki van adva a criminális* parancsolat, hogy ha idegen embert be próbálok hozni az „ő szobájába” vagy a „Madame”-éba, rögtön agyonlő; de különösen megtiltotta a gróf, hogy orvost, papot vagy asszonyt beeresszek ide valaha, még csak a kastély kapuján is. – Én nem merem ezt tenni.

– De Istenem! Ha egyszer oly beteg lett! Hogyan? Ön azt mondja, hogy talán meg is halhat? jóságos Isten! Hogy Lajos meghaljon? – Azt én nem engedem!

– Hát mit akar tenni, Madame?

– Ha ön nem mer elmenni az orvosért, majd elmegyek én!

– Hüh! Madame! Még csak gondolni is erre!

– Én nem gondolok másra, mint hogy ő halálos beteg. Nekem az ő élete kell, az az első, azután jön a többi, ami még a világon következik. Én megyek, és ön kísérni fog.

– Szent atyám! A gróf megöl, ha azt megteszem.

– És ha nem teszi, ön öli meg a grófot.

– Az megint igaz.

– Aztán ön nem tesz semmit. Én teszem, amit teszek. Felveszem a fátyolomat, nem mutatom meg az arcomat senkinek.

– De ebben a zivatarban! Hallja Madame, mint dörög odakinn? A zápor csak úgy zuhog; a sötét erdőn keresztül kell a faluba kerülnünk; sárban, vízben.

– Ejh, én nem félek se erdőtől, se zivatartól: gyújtson ön lámpást, s vegyen egy jó botot a kezébe; addig én beburkolom magamat, és sárcipőt húzok. – No menjen, jó Henry, hiszen ha ő haragudni fog, én ott leszek majd, és kiengesztelem. Csak a jó Isten megtartsa az életét. Óh, siessen, jó Henry.

– Agyon fog lőni! De Isten neki! Madame szavára mégiscsak megteszem. Hanem hát mármost, ha csakugyan elszánta magát Madame, hogy maga megy az orvosért, akkor befogok a hintóba.

– Hogyan tenné ön azt? Hisz a kocsizörgést meghallaná ő, s arról megtudná, hogy mit tettünk. Kiugranék az ágyából, kifutna az udvarra: halálra betegítené magát. Gyalog kell, észrevétlenül elmennünk. Hiszen nincs az oly messze. Menjen csak, és hozza a lámpát!

S néhány perc múlva megnyílt a Névtelen Vár ajtaja, s kilépett rajta a lefátyolozott hölgyalak, egy kezével a komornyik karjába kapaszkodva, másikkal a lámpást tartva, míg kísérője nagy veres vászon esernyővel igyekezett őt védni a szakadó zápor elől, s egy öles husánggal támogatta a lépteit, hogy el ne csússzék az iszamos agyagono. – S aztán nem volt félelmes a puszta udvar, sem a sötét erdő, recsegő fáival; sem a cikázó villám; sem azok a sírkeresztek ott a falu végén; a lány úgy sietett, hogy kísérője alig bírt vele lépést tartani; a leány vitte őtet.

IV.

Tromfszky doktor éppen criminalis visum repertumról* jött haza ezen az estén, s a parasztszekér nagyon megviselte a tagjait. Fel is fogadta, hogy vacsora után rögtön le fog feküdni. Az eső is nekieredt, csak úgy zuhogott az eresz.

– No iszen – mondá a doktor a vén gazdasszonyának, aki éppen a sajtmaradékot takarította el az asztalról –, híhatnának most beteghez, ha mindjárt a prímásnak akadt volna is halszálka a torkán, ki nem mozdulnék most innen az odúmból. Nem, száz aranyért se! Még ha üveges hintót küldenek értem; akkor sem. Fogadom.

S abban a nyomban elkezdtek zörgetni az utca ajtaján; mégpedig igen nyomatékosan.

– Mondtam ugye, hogy most jutott eszébe valakinek elvitetni magát az ördöggel. Menjen ki Zsuzsa, mondja meg neki, ha maga a Herkópáter is, hogy már lefeküdtem, s fáj a lábam, magam is cataplasmákat* raktam fel, nem mehetek.

Zsuzsa asszony kicammogott a folyosóra a konyhamécsessel a kezében, s miután többszörösen megkérdezte a künnlevőtől, hogy „ki van az ajtón?”, s a válaszul adott „én vagyok!” vékony női hangjából meggyőződött róla, hogy az nem Sátán Laci, a híres zsivány, felnyitotta az ajtót, s akkora hézagot támasztott az ajtó és küszöb között, amekkora elég volt, hogy kiszólhasson rajta.

– A doktor úr nem mehet ma sehova, most lefeküdt, s katapalacsintákat rakott a lábára.

Hanem ugyanaz a hézag elég volt, hogy egy gyönge női kéz benyúljon rajta, s a gazdasszonynak egy csomó pénzt nyomjon a markába.

Zsuzsa asszony a mécsvilágnál felismerte a szép fényes ezüst húszasokat. – Ezek nem bolond emberek! – Erre már egészen kinyitotta az ajtót.

Akkor aztán tökéletes volt a megjuhászodása, mikor a fátyolos hölgyet megpillantotta. A kíváncsiság hatalmas ösztön.

– Óh, kérem alássan. Tessék besétálni nagyságos asszony.

– De ha a doktor úr lefeküdt már.

Muszáj neki fenn lenni, ha a nagyságos asszony akar vele beszélni.

– Jelentsen be kérem, elébb.

Zsuzsa asszony meg volt sértve.

– De ha én mondom, hogy tessék besétálni!

– Én úgy szeretem, hogy elébb jelentsen be.

– Hát kit mondjak neki?

– A fátyolos nő a Névtelen Várbulo.

Zsuzsa asszony letette a mécsest a konyhaasztalra, s ott hagyta a vendégeket a konyhában.

– No, mit dödörög maga olyan sokáig odakünn? – kérdé a berohanótól a doktor.

– Vegye fel frissen a kaputrokkját! A fátyolos grófné van itt a Névtelen Várbulo.

– Tyhü, ez már valami! – monda a doktor; s hirtelen gálába veté magát, felkapva a fényes acélgombos kaputrokkot. – A gróf is vele van?

– Nem. A komornyik kísérte idáig.

Ez a szó, hogy a „fátyolos grófnőo”, nagyobb hatással volt a doktorra minden száz aranynál. Végre valahára megláthatja a mitológiai alakot, sőt beszélhet vele. Talán az egész titokba be lesz avatva.

– Vezesse be őnagyságát a vendégszobába, s vigyen oda gyertyát.

Maga is sietett oda rögtön, csak a nyakravalóját kötötte fel elébb a tükörből.

Ott állt előtte a titokteljes nőalak. Arca lefátyolozva, mint mindig; termete arannyal áttört drága keleti sálba burkolva. Háta mögött állt a komornyik, akit már ismert a faluban minden ember.

– Doktor úr – rebegé a leány halk hangon, melyből alig lehetett megítélni, hogy gyermek, fiatal vagy agg nő szava-e az. – Kérem önt, siessen velem rögtön a kastélyba. Az „úr” nagyon beteg.

(Az „úr?” De hát kinek az ura ?)

– Óh, ezer örömmel! Azazhogy nem annak örülök, hogy a nagyságos úr betegnek méltóztatik lenni, hanem hogy én lehetek szerencsés szolgálatjára lehetni. Azonnal készen leszek, csak a legszükségesebb szereimet veszem magamhoz. Lehet, hogy érvágásra vagy evometicára* lesz szükség; meglehet, hogy rögtön sinapismust* kell alkalmazni; – vagy éppen gyors stimulantiákat*.

– Óh, csak siessen ön!

– Öt perc alatt odaérünk a hintóval.

– De mi nem jöttünk hintón.

– Hát?

– Csak így gyalog.

Most vette még csak észre a doktor, hogy a Hölgy ruhája csupa csatak. Valamint, hogy Hamlet (nem a drámai, hanem a históriai) arról találta ki az angol király udvaránál a királyné szolganői származását, hogy az felemelte a hosszú ruháját, mikor sárhoz ért; akként árulta el a leány úrnői eredetét az, hogy hagyta maga után úszni a ruháját vízben, sárban.

– De az Istenért! Ebben az időben, gyalog a Névtelen Várbulo! Mikor saját hintaja, lova van a nagyságos grófnénak. Miért nem fogatott be?

Marie érezte, hogy erre a kérdésre nem lehet felelni: ha megmondja őszintén a doktornak, hogy a páciens fejbelövéssel fenyegeti azt, aki neki doktort hí az ágyához, az majd úgy megijed, hogy el nem megy.

– Hát doktor úrnak nincs hintaja?

– Hintóm van; de azt csak forspont húzza.

Ezt a szót sohase hallotta Marie.

– Hát az a forspont nem ló?

– Azaz, hogy mikor van , akkor ló; de mikor nincs, akkor nem ló. – De hát a komornyik úr hirtelen visszafuthatna a kastélyba, s úgy jöhetne el a hintóval megint.

– Az nem lehet.

– De hát miért nem?

Marie gondolkozott rajta, hogy valamit kellene mondani, ami eltér az igazságtól. Nem boldogult vele. Nem tudta, hogyan kell hazudni. Az igazat pedig nem mondhatta meg: hogy a komornyiknak őt egy pillanatig is egyedül hagyni egy idegen házban valóságos halálbüntetésre érdemes gonosztett volna, s az nem is vállalkoznék erre. Megint csak ő kérdezett.

– Doktor úr, nem jöhetne el velünk gyalog?

Doktor úr már tudott „úgy”, ahogy Marie nem tudott. Egyszerre készen lett a kifogással.

– Én bizony szívesen elmennék; de bizony Isten, fáj a lábam; rheumatismus acutus* van a coxamban*, ha most felázik a lábam, okvetlenülo ischias lesz belőle.

Marie összekulcsolta a két kezét könyörgésre, úgy emelte az ajkaihoz esedezve. De nem lehetett hatása e néma kérelemnek, az arckifejezés kárba veszett a sűrű fátyol miatt. Ha mégis láthatná az ember azokat a könnyező szemeket, azokat az indulattól reszkető orcákat, a sírásra vonagló szép ajkakat. – Talán megteszi az úrhölgy, hogy kérésének nyomatékot adandó, leleplezi az arcát?

Hanem az másforma hölgy volt.

Mikor a némán, könyörgésre kulcsolt kéz nem használt semmit, akkor a keblébe nyúlt, s elővont egy kétszárú selyem erszényt, s kifordítá annak a tartalmát az asztalra; aranyat, ezüstöt, rézpénzt, vegyest.

– Nézze ön! – szólt büszkén. – Nekem van ilyen pénzem sok. Megjutalmazom önt, ha kérésem teljesíti.

A doktor elhüledezett. Annyi arany gurigált az asztaláno, amennyit az egész vármegye se látott ebben a fekete bankós világban. Ezek nem bolond emberek!

– De csak ne szakadna úgy az eső!

– Én odaadom önnek az esernyőmet.

– Csókolom kezeit; olyan nekem is van.

– No hát siessünk akkor!

– De csak a lábam ne fájna.

– Azon segíthetünk. Henry erős ember, fel fogja önt venni a vállára, s a kastélyból azután majd hintón hozza vissza. Erre már nem lehetett ellenvetést tenni, kivált miután Henry is a legnagyobb készséggel ajánlotta fel a vállait forspontnak.

Doktor úr egy nagy tarisznyába összeszedte a tudományához tartozó segédeszközöket, a pénzt elzárta a fiókjába; Zsuzsa asszonynak kiadta a rendeletet, hogy el ne aludjék, amíg ő visszatér, s másvalakit be ne bocsásson az ajtón; azzal szépen felkapaszkodott Henry úrnak a széles vállaira, egyik kezében a veres esernyőt, másikban a lámpást tartva; s így indult meg a társaság: elöl a dupla férfi, hátul a nőalak, kinek most már nem volt kire támaszkodnia, hanem magának kellett az esernyőt tartani.

Az éji őr, aki találkozott velük az utcán, úgy elszaladt ijedtében, hogy az alabárdját is eldobta, azt hitte, most jön a Lucifer, óriás alakban, veres kalappal, tüzet okádó szájjal.

A doktornak hármas oka volt emócióba jönni. Egyik a kínálkozó szép kúra, ami csupa gyönyörűség egy szenvedélyes orvosnak, a másik a gazdag sallárium, a harmadik az a nagy nyereség, hogy most már egyenesen beléphet a saisi titok* függönye mögé, s a Névtelen Vár lakóinak benső barátjává lehet. Mekkora pletykauzsorát lehet majd ebből a kapitálisból kiverni! Eddig is nagy kelete volt Tromfszky doktornak a vármegyében, hát még ha híre futamodik, hogy a Névtelen Várban ordinárius lett!

A zivatar kissé alábbhagyott, mire a kastélyba megérkeztek.

Ott mély csendesség volt. A betegen kívül csak egy élő lélek volt még a nagy épületben, Lizette, a szakácsné; de az már ilyenkor oly mélyen aludt, hogy miatta a házat is elvihették volna a feje fölül. Henry legelébb is az obligát mamuszokat hozta elő. Azokra most mindhármuknak szükségük volt, mert sáros lábaik ugyan szép nyomokat hagytak volna a szőnyegen.

Marie és Henry azután egyenesen Lajos hálószobájához vezették a doktort. Elébb Henry dugta be nagy óvatosan a fejét az ajtón, s ez értesíté a többieket suttogva, hogy az úr most is erős lázban van, s nyugtalanul hánykolódik a fekhelyén.

Erre aztán bátorságot vett magának a doktor is belépni. Legelső dolga volt a gyertya hamvát elkoppantani, aminek a kanóca egész vörös gombává nőtt már, alig világított. Ekkor aztán jobban meg lehetett a beteg arcát tekinteni.

Az egészen ki volt kelve az alakjából, arca tűzlángban égett, s a mereven bámuló vérborította szemek kifejezésében a hagymáz rémlátása foszforeszkált. Öltönye nem volt levetve, csak széttépve mellén.

– Hm, hm – dörmögött a doktor, kipakolva az asztalra az érvágóját és csodatevő cseppjeit, s azzal odalépve a beteghez, megtapintá annak az üterét.

A jéghideg ujjak érintésére egyszerre felemelkedett fektéből a beteg, riadottan kiáltva az orvosra.

– Ki az? Kicsoda ön?

– Én vagyok a doktor. A megye fizikusa, doktor Tromfszky. Mutassa kérem, gróf úr, a nyelvét.

De nem mutatta az neki a nyelvét; hanem az öklét.

– Mit keres ön itt? Ki hítta önt ide?

– Csak legyen csendesen, gróf úr – mondá a doktor, ki hajlandó volt ezt az izgatottságot hagymázos jelenségnek venni. – Engedje az üterét vizsgálnom. Itt egy kis paroxizmus van jelen, amire gyors orvosi segély kell. Hadd lássam a pulzust! Egy-kettő…

A gróf azonban kirántotta kezét az orvoséból, s haragosan kiáltott:

– De énnekem nem kell se orvos, se gyógyszer. Nekem nincs semmi bajom. Nekem nincs öntől semmi megtudni valóm, csak az az egy, hogy ki hozta önt ide.

– Kérem! – szólt a doktor megneheztelve. – Én híva voltam. E borzasztó időben! Azt mondták, hogy gróf úr veszélyes beteg.

– Ki mondta? Henry! – kérdé a gróf térdére emelkedve.

Henry nem mert a helyéből mozdulni.

– Te hívtad ide az orvost? – mormogá a beteg, s széttágult orrcimpái fújtattak dühösen.

A doktor jót akart tenni azáltal, hogy megmondja az igazat.

– Engedelmet kérek, gróf úr. Nem Henry úr egyedül jött értem, hanem a nagyságos grófnéval jött oda hozzám; mégpedig gyalog, ebben a zivatarban.

– Mit? Marie! – hebegé a kóros, s e pillanatban olyan lett az arca, mint aki egyszerre megőrült. Valami olyan önkényteleno epileptikus vonaglás rándította össze minden tagját, hogy kibukott az ágyából; de abban a pillanatban megint felszökött, s mint a bőszült oroszlán ugrott oda a komornyikhoz, megragadva annak a torkát, s mint egy pokolból elszabadult démon ordítva rá: Gazember! Áruló! Mit mertél tenni? Megfojtalak!

No, iszen a doktornak se kellett több biztatás, utcu neki: ott hagyott érvágót, elixirt, flastromot; négy lépcsőt ugrott lefelé, úgy elfelejtette az ischiast a tomporában, s azzal ki a nyitott ajtón a szakadó záporba, nem kellett neki se üveges hintó, se emberi dromedár; de még lámpásra, esernyőre se gondolt, hanem amerre egyenes volt az út, vágtatott a legszebb sáron keresztül; még a mamuszokat is elvitte a lábán.

Pedig hát nagyot vesztett véle, hogy ezt cselekedte. Hogy nem lehetett szemmel látó tanúja annak a jelenetnek, ami erre következett: mert abból sokat megtudhatott volna.

Amint a gróf torkon ragadta a komornyikot, s úgy megrázta azt a kezei között, ahogy az oroszlán leteperi maga alá a bölényt: a leány egyszerre odalépett hozzá, s erőteljes, csengő hangon kiáltá:

– Louis!

Erre a szóra elereszté kezeiből azt a másik embert, s mint akit egy varázsszó bénává ütött, összeroskadt, térdre esett Marie lábai előtt, s aztán két karjával átölelve annak térdeit, zokogva csókolá össze a leánynak sártól, víztől átázott ruháit, fuldokló szemrehányással kiáltozva: – Miért tette ön ezt velem?

Hanem a doktor megjelenése mégis meghasználto a betegnek. A szertelen indulatrohamtól a természet önkényteso reakciója fordulatot idézett elő bajánál.

Elkezdett hányni: a belül forró dühnek epesalakja nem oszolhatott szét az ereibe, a bölcs életműszer kidobta magából a pokolanyagot, a jótékony krízis előállt, önkényteseno a dülhkitörés alatt, s azután egyszerre elkezdett izzadni a kór, és azzal lassankint eszméletéhez tért.

– Ugye, meg fog ön gyógyulni? – rebegé a leány, ki el nem távozott mellőle, s a kezét ott tartá a homlokán a betegnek.

– Ha azt akarja ön, hogy meggyógyuljak – monda a férfi –, akkor tegye azt, amire kérem. Menjen a szobájába, vesse le nedves öltönyeit, és feküdjék le. Aztán ígérje meg, hogy többet nem tesz ily iszonyú merényletet soha! Alugyék szépen.

– Mindent megteszek, hogy önt meg ne haragítsam.

– Elhagyni a házat! Nálam nélkül kimenni! – dörmögé a beteg, s e szónál megint végigfutott testén a borzongás, a fogai összeverődtek vacogva.

A leány visszament hálószobájába, levetette nedves ruháit, le is feküdt; de annyiban mégsem fogadott szót, hogy szépen aludt volna, hanem inkább minden félórában felkelt az ágyából; felölté japonikáját, felhúzta papucskáit, s átlopózott Lajos szobájáig, és besuttogott az ajtón:

– Hogy van ő?

Henry ápolta. A jó ember számba se vette, hogy a torkát úgy megszorongatá az ura: azért oly gyöngéden bánt vele, mint egy gyermekkel az anyja.

– Csendesen alszik! – vigasztalá meg Marie-t.

– Ugye nem bántotta önt nagyon?

– Megérdemeltem azt, és nem fájto.

A leány megszorítá az öreg cseléd kezét. Mire az térdre borult előtte, s megcsókolá a szép kezet: – Meg vagyok érte jutalmazva.

Reggelre semmi baja se volt Lajosnak. Felkelt magától, s megitta a szokott hat pohár vizet. Ebből állt a rendes reggelije. Az elmúlt éj történetéről senkinek se szólt többet.

 

***

 

Mindezekből pedig a tovamenekült doktor sohase tudott meg semmit.

Ő csak akkor mert visszanézni, mikor a keskeny tóöböl már közte és a Névtelen Vár közt volt. Ugyan örült, hogy a lőtávolon kívül érezte magát. Mégiscsak bolond emberek ezek! Ilyen dolog még nem történt doktorral soha!

Amint az urasági kastély előtt elment, látta, hogy még annak az előtornácában ég a lámpás. A baronesse sohase tudott éjfél előtt lefekünnio.

Gondolta magában: ezt az esetet rögtön el kell mondani a bárónőnek. Ő nagyon szereti a mendemondát. Ez pedig válogatott jeles kaland.

A fátyolos nő éjjeli megjelenése gyalog; a rejtélyes gróf dühös embergyilkoló rohama. Az ilyennel nem fekhetik le az ember úgy, hogy valakinek el ne mondja.

Azon sárosan, ahogy az erdei utat megúszta, felment a kastélyba, magával vive az előadás hitelességét approbaló külső jeleket is: a háta közepéig fecskendett sarat. Ez még emelni fogja a hatást.

Az előszobában a bárónő komornyikja azt mondta neki, hogy tessék egy kicsit várni, majd elébb bejelenti.

Ez furcsa. Az orvost nem szokták máskor bejelenteni, az csak kocogtat, és belép.

Nemsokára visszajött a komornyik, s azt a mentséget hozta, hogy nem lehet a bárónővel beszélni, mert már fekszik.

– Nos aztán. Hát talán azt gondolja Georg, hogy én sohase láttam úrhölgyet ágyban fekve, mikor orvos vagyok?

– Nagy migrénje van a bárónőnek.

– Hát hisz akkor meg éppen eggyel több oka van arra, hogy az orvosával beszéljen. Menjen csak be Georg, és mondja meg a bárónőnek, hogy most jövök a Névtelen Várból, beszéltem az úrral és asszonysággal, rendkívüli dolgokat tapasztaltam. Ettől, tudom, hogy elmúlik a migrénje.

A komornyik még egyszer bement, s még egyszer visszajött azzal az izenettel, hogy nagyon köszöni a bárónő a szívességet, holnap legyen szerencséje a doktor úrhoz villásreggelire; de ma már nem hallgathatja meg az érdekes közlendőket, mert alunnio akar.

Doktor Tromfszky nem győzte fejét rázni bámulatában, amíg a kastélyból kiment. Ilyen beteg asszony, akinek nem kell se orvos, se pletyka, még nem fordult elő praxisában.

Ezt jó lesz följegyezni, hátha még ebből is lehet valami pletykát kavarintani idő jártával?

 

***

 

A Névtelen Vár lakói pedig másnap reggel tíz órakor a szokott sétakocsizásukban voltak láthatók: a fehér hajú komornyik, a mogorva úr s a lefátyolozott úrnő.

Doktor Tromfszkyt pedig már reggel, mikor fölébredt, ott várta a hazaküldött orvosi szereinek csomaga, egy levélborítékkal, amibe százforintos bankjegy volt takarva az éjjeli látogatás salláriumául; de egy betű se hozzá. Erre aztán ő is hazaküldte az elragadott troféumokat, a két mamuszt. Biz abból sohase lett többeto mamusz, úgy televette magát sárral.

 

***

 

A napok eközben múltak, a Névtelen Vár lakóira nézve a maguk szokott egyhangúságában. A szeptember gyönyörű meleg idővel köszöntött be; Magyarországon a hosszú ősz kárpótolja a rövid tavaszt, s mintha a takarékos anya a májusból eltett ajándékokat most szedegetné elő, illatos ibolyával, érett szamócávalo lepi meg gyermekeit.

A tópart hemzsegett a sok dévaj gyerektől, akik meztelen lubickoltak a vízben, lármájuk felhangzott a Névtelen Várig. És Lajos értette Marie arcán azt a búskomorságot. Ő egyetlen ártatlan tündéri gyönyörétől van eltiltva. Más úrileánynak annyiféle öröme van: neki semmi. Őt nem mulattatják hízelgő udvarlók, nem ingerli a táncvigalmak hevélye*; hírhedett művészek feltűnnek és letűnnek, ő nem gyönyörködött bennük; színházat sohasem látott. Egy barátnéja nincs, akivel gondolatait kicserélhetné, akivel együtt megszólhatná az embereket, s nevethetne a bolondokon, akiket szépsége elkábított, és akit pompás toalettjével irigységre költhetne, ami az élet fő gyönyörűsége. Neki nincsenek más hízelgői, mint a macskák. más barátnői, mint a macskák, más művészei, mint a macskák.

Az volt az egyetlen öröme még; a hullámvilág. Ez volt neki a bál, a színház, a hangverseny: a nagyvilág. Ez volt neki a szabadság. A föld volt a börtön. – Ezt vette el tőle az a végzetes ijedelem.

Ismét megtelt a hold: még mindig meleg volt, a tó szélén nyíltak a kövéro nimfeák tulipánjai. Lajos megszánta a leányt, amint látta, mily keservesen nézi az ablakából az aranycsillámú víztükröt.

– Jöjjön, Marie. Hozza uszóruháját – monda neki –, kísértse meg. Én ott leszek az ön közelében. Őrködni fogok, hogy semmi meg ne ijessze. Aztán nem megyünk messze, csak itt maradunk az öbölben.

Ah, mint megörvendezteté e szóval a leányt! Az táncolt, szökellt örömében. Kedves Lajoskájának nevezte érte. Futott a Melusine-köntösét előkeresni, előresietetto a tópart felé: Lajosnak úgy kellett utánafutni. Hanem aztán mentül közelébb ért az öltöző-kunyhóhoz, annál tartózkodóbb lett, s mikor annak a küszöbén megállt, azt mondta Lajosnak:

– Nézze csak, hogy dobog egyszerre a szívem.

S megfogva a kezét, odaszorítá azt kebléhez, hogy érezze az.

– Miért?

– Hát én tudom?

Mire Lajos a csónakkal előjött a fűzfák közül, a szép najád is kilépett öltöző-kunyhójából. A holdfényt egész odáig hozta a lábaihoz a csacska hullám.

A leány letérdelt a kinyúló rezgőpadra, s tenyerére támaszkodva lehajtá arcát a hullámhoz, és megcsókolta azt. – Az volt a szeretője. Megvallotta neki.

Azután csendesen leereszkedett a vízbe, mint szoká; de az első percben, midőn elmerült, ijedten sikolta fel, s kezével a csónak szélébe kapaszkodott.

– Lajos! Emelj ki! Én nem tudok úszni többé. – Félek.

És ezzel vége volt a régi gyönyörnek.

A leány szomorúan hagyta el kedvenc elemét, és sírt belé. Hogyne? Mikor a szeretője hűtlen lett hozzá? Hogyne, mikor megtudta, hogy a kedvesétől örökre el kell válni. Nem úszhatik többet.

E naptól fogva nagyon hallgatag lett.

„Megállj csak – gondolá magában a férfi, dúl-fúlvao dühében –, majd eljön a tél, akkor befagy a tó, akkor rád lesek a bozótban, ahol lakol: s akárki vagy, homunculus*, triton vagy csodaszörny: elejtelek!”

 

***

 

Aztán bekövetkeztek a zord napok; a hosszú esték, a locspocs idő, amikor nem volt mit tenni mást, mint honn maradni és társalogni Dantéval, Shakespeare-rel, Horáccal. Közben egy-egy tudományos folyóirat is érkezett Stuttgartból, a gróf könyvárusától. Legtöbb élvezetét találta a bölcsészeti és természettudományi iratokban. Időközben folyt a levelezés közte és a tudós lelkipásztor között. Folyóiratait elküldé neki a gróf, s az, mikor kiolvasta, visszaküldte.

Egy alkalommal a lelkész is küldött a grófnak egy füzetet, amire büszke önérzettel volt felírva, hogy „szerző ajándéka”. E könyvecskét tudós Mercatoris uram írta latinul.

E művecske egy hírhedetté vált természeti csoda leírását tartalmazta, amely (vagy helyesebben „aki”) maig is a Fertő tó nevezetességei közé tartozik: egy ember, aki a vízben él: egy halember. Egy elzüllött árvagyermek, aki a Hanság mocsárai közé tévedt, vadak között maga is vadállattá lett; vízlakó, víz alatt járó, mint a vidra; néma, befogott szájú, emberszót ki nem ejtő vízi vad, ki úsztában fogja el a halat, azzal él; az évtized, mit folyton a vízben lakva töltött, bőrét kéreggé változtatta, sűrű szőrrel benőve, mely őt a tél hidege ellen védi, az egész tünemény egy csodálatos bizonyítéka annak, hogy az ember hogy fejlődött vadállatból Isten képévé; ez két lépés visszafelé a vadállathoz, még a majmon is alul. (Ha Darwin ezt láthatta volna!)

Mellékelve volt a leíráshoz, mint címkép, a leírt csoda ábrája is, hű rézmetszetben. A csodaszörny ugyanis emberi kezek közé került. E birtok új tulajdonosnője, Landsknechtschild Katalin bárónő értesülve róla, hegy egy ilyen vízi szörny több alkalommal a Fertő tóban fürdő leánykákat megijesztgette, rendeletet adott a halászoknak, hogy álljanak lesbe, és fogják el; ami egy mesterséges vizafogó segélyével azoknak sikerült is. A csodát partra húzták, s a kastélyba felvitték. Ott emberi öltözetet adtak rá; hajdút rendeltek mellé preceptornak, aki megtanítsa beszélni, emberi módon két lábon járni; annyira vitték, hogy már a kenyeret is megeszi (eleinte csak nyers halat evett, meg sáshajtást, tukorcát), már nem tépi le a ruháit, s ha megéhezik, ki tudja mondani ezt a szót: „hám-hám”. Már annyi szófogadásra is megtanították., hogy a konyhában rá lehet bízni a pecsenyeforgatást. A bárónő mindent elkövet, hogy e nyomorult félállatot emberi eredetéhez újra visszavezesse. Meg van tiltva őt ütni-verni. A nádmézet nagyon szereti, s azt mindennap elveszi a bárónő kezéből, s olyankor az arcán valami vigyorgó fintorgás mozdul meg. Már kezdi elérni a majom rangfokozatát; de csak a bárónő láttára, más emberre még csak morog, mint a vidra. Érdekes tanulmány a physiologok* számára, hogyan tudott átalakulni egy szárazföldi állat (ember) vízlakó állattá, a nem számára rendelt elemhez idomítva egész életszervezetét, s míg az állati ügyesség, ösztön, izomerő szokatlan érvényre fejlődött benne, hogyan zsugorodott össze nála minden nemesebb tulajdon: ész, beszélőtehetség, – mélyen alul az emberhez szokott állatoknál; – hisz a kutya már gondolkozik, s hangja különböző indulatokat fejez ki. E vízlakó ember még a kutyának is alatta áll. Hasonló elzüllött emberi vadat a múlt századból is jegyeztek fel a krónikák, akit a Fertőben fogtak el, s aztán a kapuvári várban neveltek: a kortársak leírása szerint iszonyú tömött, gömbölyű fejű, hosszú fülű, széles szájú alak volt, kéz– s lábujjai szokatlanul hosszúk, bőre halhéjhoz hasonló merev; csak sírása árulta el, hogy ember.

E füzetke olvasásának kétféle hatása volt Lajosra. Az egyik az a kiengesztelő tudat, hogy Marie megrémítője nem volt valami ellenség által fölbérelt orgyilkos, valami gyakorlott búvár, hanem egy öntudatlan természeti rendkívüliség; a másik pedig az a szemrehányó önvád, hogy íme, akit ő lesből le akart lőni, azt a szomszédnője élve elfogatta, s emberi lénnyé idomíttatni törekszik. Mennyivel nemesebb szíve van ennek az asszonynak, mint őneki!

Érdekelni kezdte őt a szomszédnője.

A kapott füzetet átvitte Marie-hoz, s beszélgetni kezdett a leánnyal annak az éjszakának az élményeiről, amikor az elfutott az orvosért a faluba, hogy őhozzá elhívja.

– Ugyebár, Marie, útközben a doktor kérdezősködött önnél afelől, hogy mi oka lehet az én betegségemnek?

– Igen.

– Ön aztán elmondta, hogy engemet nagyon feldühített valami kimagyarázhatlano eset, ami önt megrémítette.

– Igaz. El kellett azt neki mondanom.

– A doktor ezt bizonyosan elmesélte a kastély úrnőjének, s az utánajáratott az önt megfélemlítő rémnek, s elfogatta azt: nézze ön, itt van a képe. Ez a könyv arról van írva.

A leány mohón kapott utána, s amint a könyvet felnyitá, s a rézmetszvényt meglátta, még akkor is összeborzadt.

– Természetrajzi rendkívüliség az egész, Marie. Kár volt érte úgy felindulnunk. Ugyebár, a jövő nyáron nem fog ön többé félni a tó vizétől?

A leány hosszasan nézett a férfi szeme közé. Valamiről gondolkodott.

Az a gyanúja támadt, hogy hátha azt az egész füzetkét, a hozzávaló képpel együtt, maga Lajos készíttette, csak azért, hogy az ő félelmét elűzze általa, s örömét visszaadja.

– Át fog ön egyszer vinni a bárónőhöz? – kérdezé a leány.

– Minek? – kiálta fel a férfi, helyéről haragosan felszökve.

– Azért, hogy meglássam magam is e rendkívüli alakot.

– Nem! – szólt indulatosan a férfi, s azzal felkapva az átadott füzetkét, otthagyta a leányt, s a brochure-t rögtön visszaküldte a lelkésznek.

„Nem!”

De hát miért „nem”?




Hátra Kezdőlap Előre