Második rész
Az adomák hazája

I.

Egész Fertőszeg kinn volt az országúton az új földesasszonyt fogadni. Nagy ünnepély készült. Az országúton keresztül diadalív volt felállítva zöld lombokbúl, s azon sárga kassai rózsákból kirakva ez a szó: „VIVÁT”; két oldalt tizenkét fehérbe öltözött leányka, virágkosárkák a kezeikben, a kántor felügyelete alatt, ki igen szép zengeményt szándékozik az ártatlanokkal elénekeltetni. Egy emelvényen pirospozsgás parasztleányok vannak felállítva, kik egy óriási fonott kast fognak az érkező lábai elé tenni, melyen érett dinnyék, szőlőfürtök s csoda formájú ostyepka-sajtok vannak felhalmozva. A dombtetőn mozsarak vannak kiszegezve. Egy terepély bükkfa árnyékában bivouacoznak* a statutio* hivatalos tagjai egy csoportban: az alispán, a megyei mérnök, a falu lelkésze, a járás fizikusa*, a tiszttartó s a hozzájuk tartozó mellékszemélyzet, megyei és tiszttartói hajdú, sáfár és írnok; az alispán patvaristájának is ott kellene lenni, hanem az most nagyon sok buzgólkodnivalót talál a gyümölcshordó falusi canephorák* informálásában. A jelenlevő uraknak feleségeik és leányasszonyaik is vannak („kisasszony” azon időben sértő cím volt), s azok kinn csoportosultak az árokparton: nem keresik az árnyékot; azért, hogy bemutathassák, hogy nekik napernyőik is vannak, ami akkor nem volt tréfadolog. Benn a vásártéren előkészületek vannak téve az ökörsütéshez: a nagy kerekes nyársra már fel van húzva a kövér tulok, s az alája rakott máglya csak felgyújtásra vár. Mellette magas állványra feltéve a tíz akós* hordó tele borral; a csapszék leveles színjében egy banda cigány pengeti hangszereit, a toronyablakból pedig gyerekfők kandikálnak elő, lesve a földesuraság közeledtét, hogy jókor meghúzhassák a harangot.

A falunak csak egy tornya van, azon kereszt; hanem azért az nem a katolikus templom. A helység lakosai Luther-követők, svábok, keverve magyarral, akiknek a kedvéért minden harmadik héten egyszer magyar prédikációt is tart a lelkész.

A falu elöljárói a helységháza előtt vannak csoportosulva, ünnepi kék posztó öltözetekben: az öregek hosszú haja hátrasimítva nagy görbe fésűkkelo; az ifjak ellenben tarka csináltvirág-bokrétákat viselnek báránybőr süvegeik mellett, s dugaszban tartott pisztolyaikkal nagyszerű üdvlövéseket szándékoznak elkövetni.

Azok az urak ott a terepély bükkfa alatt azalatt sem unják magukat. A nagy melegben jólesik az appetitóriumnak* fogadott borvizes ruszti*, amit a tiszttartó hajdúja hordozgat fel a hűtőbűlo. Három egymásnak szögellő lóca képezi a sessio* helyét; mint elnök, középeno ül az alispán, hatalmas faragott tajtékpipából szopogatva az édes véki dohányfüstöt. Termete eleven illusztrációja az „extra Hungariam non est vita” örök igazságának, melyet pirosra hízott arca sem cáfol meg, s a keményen kifent hatalmas bajusz hozzáteszi, hogy „ne bántsd a magyart!”

Viselete egészen ősmagyaros, ti. a század elejéből való, s hogy alulról kezdjük: sárga szattyán sarkantyús csizma paszomántos violaszín lábszárhüvely, hosszú, combig érő virágos mellény, a fölött kajszi barackszín kanca-mente*, quekker szabású*, de körülprémes és sújtásos. Nyakán feszesre csavart patyolatkendő, hátul csomóra kötve, s abba beleszorítva a hátulsó varkocs. Mert a copfot már elhagyták, mely még a burkus háborúban oly nagy szerepet játszott a magyar daliáknál; de a régi emberek, akik szokva voltak hozzá, azért csak megőrizték apáiktól öröklött kincsüket, s inkább belekötötték a nyakravalóba, hogy legyen, de látható mégse legyen; elöl a fül mellett két hurkányi csigába van csavarítva a huncutka, s takarja a főt egy hatalmas nyestkalpag, kifityegő piros bársony csákóval. Az egyik padot ő foglalja el a lelkésszel, akit egyházi tisztsége erre a szomszédságra kvalifikál. Ez pedig egy tudománytól összegörnyedt és megaszalt alázatos férfiú, akinek az egyik válla lejjebb áll, mint a másik, az egyik szemöldöke feljebb húzódik, mint a másik, s mikor beszél, a szájának csak az egyik felét nyitja ki, azon ereszti ki a szóto. Hivatalának egyenruháját viseli, fekete kabátot, bársony pulidert*, gyapot harisnyát, csattos cipőt, háromszegletű kalapot; kiegészíti a jelmezt az ünnepélyhez felöltött Luther Márton-féle bő ujjú ráncos köpönyeg, aminek a zsebéből a tudós férfiú elő-előhúzogat egy bőrkötésű könyvet, s nagyokat sóhajtva, ismét visszacsúsztatja azt. Őrá néz a beneventatio* nehéz feladata, s ámbár a derék úr úgy tudja a szónoklatát, mint a karikacsapás, azért mégis remeg. Örök trémája van, még mikor prédikálni kell is. Ha pedig hozzákezdett, akkor egy Demosthenes.

– Aztán úgy ne járjon, tiszteletes úr – tréfálkozik vele az alispán –, mint nemrégiben Csokonai*; akinek a parókián elcserélték a prédikációs könyvét egy szakácskönyvvel, s csak akkor vette észreo, mikor a katedrában elkezdte olvasni a textust: „az ecetes…” akkor vette észre, hogy ecetes ugorka becsinálásáról van szó. De hamar feltalálta ám magát; ex tripode* folytatá tovább: „az ecetes vízzel megkínált Jézus pedig mondá: elvégeztetett!” S erről a textusról stante pede olyan prédikációt improvizált, hogy bámult rajta a presbitérium!

– Én csak megleszek a magam dikciójával valahogy – felelt a lelkész –, csak a spectabilist el ne ragadják Phaëton* paripái, mikor a statutio alkalmával ki kell mondani a domina nevét.

– Már az igaz, hogy perversus* egy név! Eleget utaztam Soprontól Nezsiderig olyankor, mikor a sár hirtelen megfagyott; de úgy szekér még meg nem rázta bennem a lelket, mint mikor végig kell mondanom: hogy is van csak, tiszteletes úr?

– Catharina….

– No azt még tudom.

– Catharina de Landsknechtsschild.

A két hegyes bajusz megpróbálta ezt a nevet felöklelni.

– Lantz-k-nek-htsz-sild! – Ez sok egy embernek.

– Pedig magyar nemes família az. A legközelebbi diaetán indigenálták* az ősét.

Ezt egy harmadik úr mondta, aki a diagonalis padon ült, egészen tubákszínű öltözetben, himlőhelyes ábrázattal, szanaszét kuszált sárga hajjal s veres karikájú szürke szemekkel.

– Hát maga ismeri azt a famíliát, doktor? – kérdé a spectabilis.

– Hogyne ismerném – felelt a doktor –, báró Landsknechtsschild örökölte ezt a birtokot anyjárúlo, aki Markóczy leány volt, s Mária Terézia idejében ment férjhez egy morva kapitányhoz; ez most zálogba adta a birtokot az unokahúgának, Katalinnak. Hiszen láthatta a bárót, inzsellér úr, mikor a „Névtelen Vár” környékét kihasították a bolond gróf számára.

A hivatkozott úr ott ült az orvos mellett, s mint előrenyújtott nyakáról látni lehetett, mérnök volt. Kezéből le nem tette volna egy világért azt a nagy bádogtokot, ami az uradalom térképét rejté. Igen tudós és a maga szakmáját értő férfiú volt; de a beszélgetés nem volt kenyere; amihez hozzáfogott, az nem ment ezen túl:

– Én azt mondom, hogy mit is mondjak?…

Aztán nem vártak rá, hanem beszéltek tovább.

– Százezer schein forintért vette meg a jószágot a baronesse, minden regaléval és úrbériséggel együtt – mondá a doktor.

– Az bizony elég szép ár – szólt az alispán. – De még szebb az, hogy még itt is akar lakni a baronesse. Tiszttartó úr tudhatja legjobban.

A tiszttartónak az a szokása volt, hogy mikor mondani akart valamit, sebesen összedörzsölte a tenyereit, mintha apró gölödényecskéket* gömbölyítene ki.

– Megvallom, megvallom (mindig benevolumon* kezdte), ami igaz, az igaz. A baronesse pompás mobiliákat hozatott le Bécsből; még clavicordiumot is küldött le, egy stimmelő meisterrel; s a szobákat mind kitapecéroztatta, és lusztereket akasztatott fel, a glazhaust* is egészen renováltatta.

– De ugyan mi történhetett a baronesse-szel hogy úgy megszerette a mi vidékünket? Ami annyival különösebb, hogy a statutióra senkit se hívatott meg a szomszédságban lakó földesurak közül, mintha előre tudtul akarná adni, hogy senkivel sem szándékozik ismeretséget kötni. Más statutiónál a fél vármegyét összeinvitálják, itt meg csak magunk vagyunk, akiknek ex offo* itt kell lennünk. – Ezt az alispán úr kérdezte a pipaszopókán keresztül.

– Én hallottam felőle valamit – szólt közbe a doktor.

– No hiszen, ha a „vármegye harangja” se tudna semmit.

– Már azért, amit én mondok, mégis mindig igaz. Hát azt mondják, hogy a baronesse-szel az történt, hogy jegyben járt egy bajor majorescoval, a lakodalom napja is ki volt tűzve; amikor a vőlegény egyszer csak megtudja, hogy a menyasszonya……

– De lassan, az Istenért! – szabódott a tiszttartó – a cselédek meg ne hallják.

– Hiszen semmi rossz sem, amit meghallott felőle; csak azt hallotta meg, hogy lutherana, s minthogy Bécsben és Bajorországban a mixta matrimonia* tiltva vannak, annálfogva recedált*; ebbeli bújában aztán a repudiált sponsa* valét mondott a világnak, s örökös pártában maradásra határozta magát, s azért kereste ki e félreeső falut állandó rezidenciájául.

– No, inzsellér úr, ez jó parti lenne magának – enyelgett a főbíró. – Magától meg a menyasszonyai szoktak megszökni.

A tudós matematikus megcsóválta a fejét.

– Azt mondom én, hogy mit is mondok?

– Ugyan mondja ki már egyszer! – nógatá a doktor.

– Azt mondom én, hogy azo bizonyosan valami vén klepsidra. (Ami nem más, mint egy hajdankori fövényóra.)

Ezért mindannyian rátámadtak: honnan következteti ezt?

Az inzsellér erre a két középső ujja közé csíptetve az orrát, így igazolta véleményét:

– Mert hogyha valami formás személy volna, bizonyosan mindjárt kapott volna másik vőlegényt ott Bécsben.

Ezért aztán kinevették.

– Jaj, inzsellér úr, csak maradjon maga a cirkalom mellett! Nem trigonometria ez!

Úgy látszott, hogy az alispán úr előtt legmegvetettebb tudomány volt a háromszögeléstan, s minden tollatlan kétlábú állatok között legalábbvalónako tartotta azt, amelyik a papíron lépegeto: a cirkalmot.

Azonban egyszer csak megkondul a harang a toronyban; erre elpukkannak a mozsarak; a cigányság rákezdi Bihari „negyvenemberes marsát”, az országúton porfelleg támad, abból a postakürt szava hangzik elő, s nemsokára jön nyargalva egy kengyelfutó, három strucctollas sipka a fején, könnyű kutyakocogásban; s utána egy nehéz négylovas hintó, jágerrel és postillonnal a bakon. Az urak kivonulnak a bükkfa árnyékából a diadalív eléo; a tiszteletes utoljára húzza elé zsebéből a fekete könyvet, meggyőződést szerezve felőle, hogy dikciója még mindig benne van. A négylovas hintó megáll, s akkor látják hogy nem ül abban senki. Csak a levetett wiklerek és schlüpferek* bizonyítják, hogy abban asszonyok utaztak.

Az általános hüledezésnek a hátul jövő hintóban érkező bécsi ágens vet véget, felvilágosítva az urakat, hogy a baronesse a vadaskerthez érve, társalkodónéjával együtt kiszállt a hintóból, s onnan kedve tartotta az erdőn, parkon keresztül gyalog felsétálni a kastélyba. Ezóta már ott is lehet; mert a postalovak a homokban csak lépést jöhettek.

S ezzel az egész nagy parádé mind kárba veszett*.

Aminthogy szaladt is már nagy lelkendezve a faluból a deputációhoz egy hajdú, fél kezével a forgós csákóját fogva a fején, hogy le ne essék róla, s jelenté, hogy már a baronesse ott van a kastélyban, s várja az urakat.

Ez már bosszúság! Amihez minden ember egy hét óta készült, azt egy asszonyi szeszély mind dugába dönti.

Lett is rá egy általános megjegyzés, nyíltan és elhallgatottan.

– Ez a második bolond a faluban.

Azzal minden ember kullogott nagy morogva a kastély felé. A baronesse bizony szépen besétált az egyenes úton, a szép árnyékos erdőn keresztül, s nem tette meg a tisztelgők kedvéért, hogy körülkerülje a saját faluját a poros országúton.

Tökéletes bécsi nő. Jókedvű és nyílt szívű. Minden szemközt jövővel egyszerre megbarátkozó. Látszott, hogy új volt neki minden, ami falusi. A kalapját levette fejéről, s azt mindenféle útszélen termő virággal teleszedte, s mikor a majorudvaron keresztülment, az apró kis sárga csirkéket mind összeszedte az ölébe: azt gondolta, kanárimadarak, amiért nagy vitája támadt a kotlóssal. A vén komondort is megcirógatá, s a kis béresgyerekeknek elsimította a hajukat a szemükből, s társalkodónéját, ki nem bírt vele bodzás lábaival* lépést tartani, kétségbe ejté előreszaladásával.

A baronesse szőke szépség volt. Semmi kendőzésre nem szorult eleven arcszín, ragyogó kék szemekkel, örök mosolygó cseresnyepiros ajkakkal; s arcának hódító bűbáját még az unalmas bécsi divat sem volt képes kisebbíteni, mely megkívánta, hogy a hölgyek a hajukat simán a halántékaikhoz lapítsák, s a füleiket kereken betakarják vele, s semmiféle fejdíszt nem tűrt el a hajfonadékon kívül, mely lehető sok ágba és mentül keményebbre fonottan volt a fésűre feltűzve.

A kastélyban az előreküldött hopmester fogadta a földesasszonyt. Azt egy héttel előbb ideküldték, hogy a lakást rendezze el, s a beiktatási lakoma vendégeiről gondoskodjék. Itt is első gondja volt a baronesse-nek a konyháto, éléskamrát beszaladgálni, s a szakácsot és szakácsnékat bámulatra ragadni a konyhaművészet minden ágaiban való jártasságával. Innen hítták elő, mikor az urak megérkeztek. Még akkor is az ujját szopogatta, amire valami marmelád ráragadt a linzer-tortáról.

– Csak semmi ceremóniát, uraim! – kiálta csengő hangjával, a társaság közé toppanva a fiatal hölgy. – Szívemből gyűlölök minden szertartást. Idáig laktam vele Bécsben. Természetes levegőt akarok színi falun: tömjén és lőporfüst nélkül. Lcgfeljebb a dohányfüstöt engedem meg. Én rászedtem önöket; de úgy kell önöknek, minek készítettek nekem parádét, mikor megmondtam, hogy nekem nem kell egyéb, mint egy „hozott Isten!” aztán egy kézszorítás. Ami hivatalos formalitás jár a statutióval, azt végezzék el az urak a meghatalmazott ágens úrral: s aztán tegyünk úgy, mintha régi ismerősök volnánk, s tekintse magát mindenki idehaza.

Erre azt mondta az alispán, hogy:

„Kisztihand.”

– Ah, ön beszél németül?

– Beszélek – felelt a szittya utód –, csakhogy rajtam is megeshetik, ami a vitéz Barkóczyval történt, hogy mikor dicső királynénk, Mária Terézia bárányhimlőjéből felépülve, panaszkodott neki a kiállt betegség nyomairól, azzal vigasztalta meg, hogy „ah, Euer Majestät haben noch immer sehr schönes Leder”*.

–Ah haha! – nevetett a baronesse. – Ön az az úr, aki mindenre tud adomát mondani? Már hallottam hírét. Kérem, ismertessen meg a többi urakkal.

Az alispán sorba vette a bemutatandókat.

– Tiszteletes Mercatoris Tóbiás úr, helységünk lelkésze; ki egy szép szónoklattal várta méltóságodat, de amit itt nem mondhat el, mert azon kezdődik, hogy „ím e zöld fáknak kies árnyékában”.

– No, majd kárpótlást fogok találni a tiszteletes úr vasárnapi prédikációiban. Én igen buzgó híve leszek.

Azután a doktort mutatták be.

– Ez itt doktor Tromfszky Fülöp, a járás fizikusa, maga is fertőszegi lakos és compossessor, orvos, sebész, és nemcsak e vármegyében, de Győr, Komárom, Vas és Sopron vármegyékben is elismert legnagyobb pletyka és hírharang.

– Ah! Hisz ez nagyon szeretetreméltó tulajdonság! Én nagyon szeretem a pletykát! Véghetetlenül szeretem a mendemondákat. Már csak azért is lesz mindennap valami bajom, hogy a doktor urat meghíhassam. Ugyebár, a doktor kötelessége azt is megmondani, hogy mit főzzenek ebédre? Mindennap kérni fogom a konzultációt.

Ilyen páciensre volt már a doktornak szüksége régen.

Következett a mérnök.

– Ez pedig Doboka Márton úr, a vármegye inzsellérje, „hites matematikus,” vagy ahogy a paraszt nevezi: „hityimityimatyi mókus*,” földet mér, ködöt szel, vizet szab, s ha valakinek az órája elromlik, azt megigazítja.

– Remélem – szólt a baronesse Doboka úrhoz –, hogy sokat fog ön velem foglalkozni, azért, ha nem vagyok is klepsidra.

A szegény inzsellér mosolygó álarca egyszerre a rémülés facies hippocraticájára* nyúlt el e szóra. Csak a kezében levő bádog mappatok tetejét csavargatta, mintha azon gondolkoznék, hogy mint tudná saját magát is úgy összegöngyölíteni, hogy abba beledughassa.

A szép selma pedig hamiskás mosollyal mondá neki, megfenyegetve őt ujja hegyével:

– Nekünk bécsieknek nagyon jó rendőrségünk van ám.

A patvarista is ott ágaskodott a többiek mögött, s igyekezett a fejét előretolni a válla közül. Az úrnő azt is észrevette.

– Hát ezt az urat hogy hívják?

– Ez még senki sem – szólt az alispán –, csak a patvarista. Ezt még nem hívják, csak kiáltják, hogy „audiát*!” Az ilyennek mondta azt Cziráky, hogy „sohase válogasd, öcsém, hová ülj az asztalnál, ahová te leülsz, bizonyosan az az utolsó hely”.

„Audiát” aztán megint lehúzta a fejét a válla közé, s iparkodott magát eccliptizálni.

– A tiszttartóját úgyis meg fogja ismerni méltóságod: Határi Ádám úr, akinek nem szükség azt mondani, amit Klobusiczky püspök mondott a tisztjeinek, mikor inauguráltáko: „már csak úgy gazdálkodjanak az urak, hogy nekem is maradjon valami.”

– Óh, az én tisztjeimnek nem lesz panaszuk ellenem.

– És most magamat kell bemutatnom, én vagyok ennek a megyének az alispánja, nevem Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát.

– Jaj, uram! – szólt nagyot nevetve az úrhölgy – én ezt három esztendeig sem tudom összerakni.

– No, éppen így vagyok én méltóságodnak a nevével.

– Hát tudja mit? Inkább, hogysem egymást kínozzuk a kimondhatatlan neveinkkel, legyünk per tu, s híjuk egymást a keresztnevén.

– Csakhogy én, ha valakivel Bruderschaftot kötök, azzal én össze is csókolózom.

– Hát hiszen az is megtörténhetik – nevetett a baronesse, s minden mórikálás nélkül megadta a tekintetes úrnak a ceremonialis csókot, s aztán kezet szorított vele. – No, mármost hát „te Bernát bácsi”, én pedig „te Katinka!” S miután ezen szépen átestünk, menjenek az urak az irodába a hivatalos funkciót az ágens úrral elvégezni; én pedig addig visszavonulok toalettet csinálni. Az ebédnél megint találkozunk.

Azzal gyermeteg hibbanással* kilebbent a mellékszobába.

– Ez már aztán kapitális egy menyecske! – mondá az uraknak a főszolgabíró. – Hát ugye nem „klepsidra”, Doboka barátunk?

A jámbor mérnök most is azt igyekezett a sinusok és cosinusok segélyével kikalkulálni, hogy ugyan kitől tudhatta meg ezt a baronesse. Csak nem a patvarista fecsegett tán a szobaleány előtt?

– De nagyobb baj lesz abból – szólt közbe a doktor maliciózus arcfintorral –, hogyha a tekintetes asszony odahaza megtudja a „csókot”; az lesz ám még csak ao francia háború.

A szittya hős e szóra komolyan megrettent. Az oroszlánt megrémítéo szavával a kakas; Bernát urat pedig – a tyúk. (Ő szokta a feleségét „tyúkom”-nak nevezni.)

– Csak lesz annyi becsületérzés doktor úrban, hogy nem pletykázza el.

– Már hiszen én magamról jótállok, mert sohasem szoktam pletykázni; hanem, ha egyszer az az inzselléro ki talál rukkolni azzal a szóval, hogy „azt mondom, hogy mit mondok?” akkor nem állok jót a titokról. Kivált ha még azt is megtudja a tekintetes asszony, hogy per „te Katica, te Bernus!” diskurálunk egymással; ezt nehéz lesz egy anekdotával elütni.

Az ágens véget vetett a tréfálkodásnak, átidézve a hivatalos urakat a komolyabb teendők elvégzése végett a kancelláriába.

II.

Az ebédhez megjelenő bárónő a legegyszerűbb eleganciával volt öltözve; fekete selyemruha volt rajta, s a nyakán négy sor igazgyöngy; más ékszert nem viselt; s a fekete ruha gyászt, a gyöngyök könnyeket jelentenek. – Modora megcáfolta mind a kettőt. Víg volt és kedélyes. Hanem hiszen a mosoly lehet álarc is.

Feltűnt, hogy a díszlakomához egy hölgy sem volt hivatalos. A baronesse és társalkodónője egyedül képviselték a szépnemet.

– Te ide ülsz mellém – monda a bárónő Bernát úrnak, megemlékezve a kötött Bruderschaftról.

A tekintetes úrnak pedig eszébe jutott a tekintetes asszony odahaza, akinek a nyelve bezzeg ki tudja mondani az ő nevét, még olyan predikátumokat is told hozzá, amik nincsenek az armálisban, s mikor azt nekiereszti, rettenetesebb a királyi komisszáriusnál; annálfogva igyekezett calmirozni* a bizalmas viszonyt.

– Megmondom baronesse, nálunk nem tegeznek senkit, csak a gyereket, meg a cigányt. Akivel bizalmasan vagyunk, annak azt mondjuk, hogy „maga”. Hozzá tehetjük, hogy „húgom” és „bácsi”.

– Hát a feleségét sem tegezi az ember?

– Annak is azt mondja, hogy „lelkem maga!”

– És a gyermekek sem tegezik a szülőiket?

– Az meg éppen botrány volna.

– Csodálatos ország. No hát „Bernát bácsi” maga, tessék magának mellém ülni.

A rögtön támadó családias bizalmasság jellemzé a bécsi nőt, elütőleg a párizsi hölgyek finom agaceriájától*, akiket egyébiránt Bernát úr sohase látott.

Katinka bárónő még evés közben is tudott mulattatni, ami ugyan a jobb oldali szomszédjánál, tiszteletes Mercatoris úrnál tökéletesen kárba veszett. A tudós úrnak rossz fogai voltak, annálfogva egész penitencia volt rá nézve az evés, s amíg azzal el nem készült, addig rá nézve nem létezett semmi diskurzus.

Ami a nevét illeti a tiszteletes úrnak, az valaha „Kalmár” lehetett; hanem egy időben a tudományos férfiak szerették neveiket latinizálni.

Annál készebb társalgókra talált a bárónő az alispánban és a doktorban.

– Tehát a hivatalos átadás egészen elvégeztetett nálam nélkül, Bernát bácsi?

– Nem végeztetett biz az; sőt inkább úgy jártunk, mint az egyszeri cigány, aki azt mondta, hogy elveszi a grófkisasszonyt. A beleegyezés az ő részéről már megvan: csak a comtesse-é hiányzik még. Itt is hiányzik még a beleegyezés a bárónő, – azaz – Katinka húgom – részéről.

– Mihez kell az én beleegyezésem?

– Ahhoz, hogy a „Névtelen Vár” servitusa* fenntartassék-e?

– „Névtelen Vár?” – „Servitus?” Mik ezek a szavak: Szeretném tudni.

– A Névtelen Várat innen a kastélya erkélyéről majd színről színre megláthatja húgomasszony. Az egy vadászkastély. amit egy Markóczy ős építtetett a Fertő partjára valami őskorbul származott cölöpépítmény fundamentumára: ott tartotta nagyszerű vadászatait, mikor még a lankaság csupa erdő volt. Ezelőtt három évvel egy külföldi úr jött ide, akinek nagyon megtetszett ez a magányoso épület, s kivette azt bérbe az akkori tulajdonos bárótól, olyan szerződést kötve vele, hogy a várkastélyhoz tartozó parkban, ameddig az körül van palánkolva, senkinek se legyen szabad rajta és a hozzátartozókon kívül járni. Ezt nevezik servitusnak. Az tehát a kérdés, hogy van-e kedve Katinka húgomnak egy ilyen „tilalmast” a birtoka közepén eltűrni*? vagy pedig fel akarja azt mondani?

– És ha fel akarnám azt mondani?

– Akkor tetemes vinculumot kellene fizetni a bérlőnek. Akarja-e ezt tenni?

– Attól függ, hogy micsoda ember az a bérlő?

– Mindenesetre különc. Valami világkerülő.

– Hogy híják?

– Azt nem tudni. Éppen azérto nevezik őróla azt a kastélyt Névtelen Várnak.

– De hát hogy lehet az, hogy valakinek egy helyen, ahol három esztendeig lakik, ne tudják meg a nevét?

– Igen egyszerűen. Ő maga nem auffirolja magát* sehol, a cselédei nem híják másként, mint a „gróf”.

– De levelet tán csak kap a postán?

– Azt gyakran kap a világ minden részéből: néha pénzesleveleket is, azoknak a recepisséit neki kell aláírni. Hanem úgy van vele, mint az egyszeri paraszt, aki azt mondta, hogy „bárcsak én írni tudnék, ha olvasni nem is; majd találnék én valakit, aki azt elolvassa”. Ennek is kell lenni valakijének, aki azt, amit ő írt, el tudja olvasni, de erre mifelénk senki azokhoz a cifrákhoz nem ért, ami az ő adresszén van, s az ő keze alól kikerül.

– Hát a hatóság nem vonhatja őt kérdőre?

– Miféle hatóság?

– No – maga, Bernát bácsi.

– Hát spicli vagyok én?

– De az útlevelét csak elő szabad kérni az idegennek?

– Útlevelét? Hiszen mindjárt kidobnának engem a vármegyeház ablakán, ha valakitől Magyarországon útlevelet kérnék, vagy egy „Salva guardiába”* betenném a lábamat a benne lakó engedelme nélkül.

– De hát nem ügyelnek itt fel arra, hogy ki mit cselekszik?

– Minek? Nemesember azt teszi, amit neki tetszik; a paraszt pedig azt, amit muszáj.

– De hátha veszedelmes összeesküvést forral az az ember?

– Az a királyi fiskus gondja, nem az enyim.

– Hátha hamispénzverő?

– A meg a tárnokmesterre* tartozik.

– De a rablók ellen csak kell valami rendőrségnek lenni.

– Arra itt vagyok magam, meg a pandúrjaim, s ha rakoncátlankodnak: kihirdetem a statáriumot; s akkor vagy kézre kerülnek, vagy átmennek a másik vármegyébe. Egyébiránt a szóban forgó Névtelen Vár lakója ellen egyik indicium sem forog fenn. Az nagyon csendes ember.

– Egyedül van? Nincs családja?

– Már erre tiszttartó úr jobban meg tudna felelni; mert ő folytonosan szemüggyel kísérhette.

– Nos, tiszttartó úr. Mit tud felőle? Van felesége e rejtélyes úrnak?

– Megvallom, megvallom: úgy látszik, mintha volna; de egész bizonysággal mégsem lehet tudni.

– No ez már engem pikiroz*! Hát hogyan nem lehet tudni? Láthatatlan?

– Látható, látható. A névtelen úr meg a dáma együtt szoktak kocsikázni mindennap délelőtt tíz órakor, s elkocsiznak a szomszéd városig: ott visszafordulnak, és hazatérnek; de a dáma oly sűrű fátyollal van betakarva, hogy nem lehet kivenni, hogy vajon vénasszony-e, vagy ifjú leány.

– De ha kocsikáznak, akkor cselédjüknek is kell lenni, aki a lovakat hajtja. A cselédektől csak meg lehet tudni, hogy gazdájuk és asszonyuk között micsoda viszony van?

– Valóban, valóban. Cselédjeik vannak. Egy komornyik, aki egyúttal a lovakkal is bánik. Ez a mindenes a háznál. Ez jár ki a faluba is néha, és németül beszél. Rajta kívül van egy kövér szakácsné a kastélyban, aki nem megy sehova; azt mondják, nem tud járni. Azután van két ember, aki bejár hozzájuk, a Schmidt meg a Schmidtné. Ezek soha a házba be nem lépnek, hanem rendesen reggel öt órakor, télen úgy, mint nyáron, megjelennek a kastély rondellájának az ablaka előtt: akkor ott a zsalugáteren keresztül kiadja nekik valaki a rendeletet, kilenc órára visszatérnek, akkor már egy kosár van kitéve a rondella alá, abba belerakják, amit hoztak, azt kötélen felvontatja valaki, s megint kiadja nekik a rendeletet. Ez a két ember egy zsellérházban lakik, amit a névtelen úr vett a számukra. De ezek az asszonyságról soha nem beszéltek; azért, mert sohase látták.

– És a komornyik?

– Azt úgy híják, hogy vasszájú ember. Különben is olyan úrias magatartású, hogy alig meri valaki megszólítani. Mindig fehér glaszé kesztyűt hord és ezüstzsinóros bérruhát. Azt tartják, hogy a szakácsné az ő felesége. A falubeli leányokra az igaz, hogy rá sem néz. Eljár a szomszéd faluba a katolikus templomba; de megnem gyónik soha. Nem enged tudakozódni magától: csupán egyszer szalasztott ki annyit a száján, hogy „az ő úrnője egy szegény árva leány, akinek semmije nincs; de azért mégis mindennel ő rendelkezik”.

– S nem fogadnak el látogatásokat?

– A látogatót maga az úr fogadja, s olyankor, ha idegen érkezik, a dáma a belső szobákba zárkózik, és onnan ki nem jön. Ha valaki ebédre is ott marad, akkor az ételek felhordása alkalmával az úr minden ételből szed ki egy tányérra, s azt saját maga viszi be abba a szobába, ahol a dáma van. Az elő nem jön soha. Kérdezősködni senki se mer felőle. Egyszer a feleségem megszánta a magányban élő teremtést, s szép szerével ismeretséget akart vele kötni. Pünkösd vasárnapján egy szép bokrétát formált az üvegházi virágokból, s azt elküldte a szolgálója által a Névtelen Várba. A cseléd felmento a grófhoz, s elmondta, hogy köszönteti a tiszttartóné, ezt a bukétot küldi a nagyságos grófnénak. A cseléd visszajövet dicsekedett a komornyiknak, aki az ajtón kiereszté, hogy ugyan örült a gróf a grófnénak küldött bukéton ; egy húszast adott neki, s ugrált, mint a bolond, örömében. „Ugrált bizony haragjában!” – monda a komornyik; „köszönd, hogy leány vagy, mert ha férfi volnál, pisztollyal kergetett volna ki.” S amint kilépett a leány a kastélyból, csak úgy hullott a fejére a széttépett bukét virágja, s a gróf káromkodott odafenn valami idegen nyelven, amit a cseléd nem értett. Másnap a gróf összetalálkozott a feleségemmel a faluban véletlenül. Az asszony apprehendált, s rá se nézett. Délután a gróf a Schmidtné által hat palack bort küldött a feleségemnek, azzal az izenettel: azért a szívességért, hogy nem látta őt meg. Haute Sauterne-i borok* voltak.

– Ah, tehát a remeték ilyen jó borokat isznak.

– Valóban, valóban. És kitűnő konyhát tartanak. A Schmidtné mindennap hazahordja az ételmaradékot a gyermekeinek, amit a szakácsné ád neki, s azok fejedelmi konyhárulo tanúskodnak. A konyhájukról azt is meg lehet tudni, hogy igaz keresztyének. Húsvét napján páskabárány, mindszent napján heilige Stricli* van az asztalukon. Templomba azonban nem járnak, s pap nem jár hozzájuk.

– S minő viseletben jelennek meg, mikor kikocsiznak?

– A gróf egyszerű barna kabátot visel, széles kerek kalappal, térdig gomboló fehér kamáslit; télen karbonari-köpönyeget*. A dáma azonban mindenkor a legújabb divat szerint van öltözve, s ruháit a postán hozzák külföldről.

– S mi okuk lehet nekik e rejtélyes bújósdi-játszásra?

– Megvallom, megvallom, már ez szférámon kívül esik. Én csak a dátumokat tudom előadni: a kombinációkhoz jobban ért a doktor úr!

– Ah, igaz, igaz! – szólt általános kacagásban részt véve a bárónő. – Hiszen itt van a doktor: az ember ne húzza hiába a vármegye fizetését; ha ön a vármegye harangja, akkor kell tudnia, ami itt közelünkben történik.

– Hát hiszen tudom is: csakhogy eddig nem juthattam szóhoz – a mérnök úrtól. (Mondok, hogy mit mondok?) Hát ha olyan kegyes a bárónő, s meg akarja hallani, én megmondhatom, hogy ki ez az úr és ez az asszonyság. Én háromféle verziót is tudok. Szabad belőle válogatni. Az első hiteles magyarázat az, hogy ez a névtelen úr egy külföldön grasszált nagy rablóbanda kapitánya, aki az üldözés elől vonult vissza rablott kincseivel ide a mi Árkádiánkba. Az a dáma pedig a szeretője, aki már egyszer Németországban hurokra került, elítéltetett, s az ítélet következtében a homlokán tüzes vassal megbélyegeztetett. Ez az oka, amiért az arcát fátyolozatlanul nem mutathatja soha.

– Ah, ez nagyon rémségesen regényes, doktor úr – szólt a bárónő. – Ezt nem fogadjuk el. Adja elő a másodikat.

– Tudtam, bogy ez nem fog tetszeni, azért eresztettem legelöl; pedig ezt sem szoptam az ujjamból. A másik már nem ilyen rémséges. A névtelen lovag egy apácát szöktetett el a kolostorból. A szent fogadalmát megtört égmenyasszonya e vétkeo vezekléseül azt a fogadást tette, hogy, kedvesét kivéve, az egész világról le fog mondani; ezért zárkózik el vele egy félreeső kastélyba; ezért nem mutatja az arcát soha senkinek, őrajta kívül.

– Ez regényes, de nem valószínű. Ha egy apáca annyira megy, hogy a kolostorból megszökjék a kedveséért, akkor már azt is megteheti, hogy áttérjen a protestáns hitre, s akkor feleségül mehet a szíve választottjához: nem kénytelen se bűnös életet élni, se rettegni, se elrejtőzni. Ezt nem hisszük el.

– Akkor a harmadik lesz a legvalószínűbb. A hírlapok ezelőtt négy évvel híreszteltek el egy nevezetes asszonyszöktetési esetet. Egy francia előkelő tisztnek a feleségét elszöktette a dieppe-i fürdőből egy idegen: nem tudni ki. A kijátszott férj mind ez idő óta keresi a feleségét az egész világon, de a csábítót nem ismeri. Ezek ők.

– Ez a legérthetőbb megoldása volna a talánynak. Hanem egy hibája van. Ha a szerelmespár az üldöző francia tiszt elől menekült ide Fertőszegre, akkor a titokban maradásra a legrosszabb módot választotta a nő arcának örökös fátyol alatt tartásával. Ha egyszerűen a maguk alakjában jelennek meg, ugyan ki fog rájuk ismerni itt Fertőszegen? Míg a fátyolnak híre megy, s előbb-utóbb nyomukra vezeti a tudakozó férjet.

– Hiszen mások is támasztották ezt a skrupulust. De itt jön azután az igazi magyarázat. Van egy öreg erdőkerülő, aki mindennap látja őket kikocsizni. Az erdőnek egy tisztásán le szoktak szállni a hintóból, s egy kis sétát tesznek a gyalogösvényen, a dáma az úr karjába fogózva. Az erdőkerülő megjegyzé, hogy egyik nap a dáma nehézkes, tappogó* léptekkel jár, a másikon pedig oly ruganyos, könnyed járással lépeget, mint egy tündér. A termete is egyszer deli, másszor összegörnyedőo. Az erdőkerülő azt mondja, hogy a lefátyolozott dáma nem egy asszony, hanem kettő. A csábító idegen nem egyedül szöktette el a francia tábornoknét, hanem leányostól: az anya azóta összerokkant, a leány pedig felnőtt, s a bűnös ember elcsábította mind a kettőt!

– Shocking! – kiálta fel az erényeire féltékeny társalkodónő. – Ilyesmit nem lett volna szabad doktor úrnak elmondani hölgyek előtt.

– Kérem, doktornak minden szabad!

Elmondva azonban már csakugyan el volt, s visszavenni nem lehetett: ennélfogva az egész asztaltársaság egyhangúlag felriadt, hogy ez már szörnyűség! Egy ilyen gonosztevőt csakugyan nem szabad tovább megtűrni a Névtelen Várban.

Ezalatt azonban tiszteletes Mercatoris uram is elkészült a rossz fogaival, s most már ő is hozzászólhatott a napirenden levő tárgyhoz.

– Uraim és hölgyeim – kezdé – engedjék meg, hogy én szót emeljek e kérdésben, melynek részleteiről senki sem bír annyi ismerettel, mint én, aki évek óta folytonos összeköttetésben állok ez ismeretlen emberrel.

– Minő összeköttetésben?

– Csupán levelezés által. És az is egész sajátszerűen megy végbe. A gróf – nevezzük annak, ámbár semmi okunk sincs rá, mert ő nem mondja, hogy az – mindennap elküldi nekem a maga „Augsburger Allgemeine Zeitung”*-ját, amit reggel a kapum alá bedugva találok; s azonkívül a Schmidtné által gyakran küld hozzám leveleket; de az nem férfi írás, világosan nőkéz vonásai. Azok sem maradnak nálam; a küldöncné visszakéri mindig a levelet. A pecsét a levelen rendesen sima. – Csak egyszer láttam rajta egy címert, három virággal.

– Mi volt az a három virág? – kérdé a bárónő élénken.

– Azokat nem ismerem.

– S mi iránt folytatnak önök levelezést?

– Eleinte azon kezdődött, hogy az idegen úrnak voltak apró kívánságai, amiknek teljesítésére engem kért fel. Majd az volt a baja, hogy a kutyák nagyon vonítanak a faluban, majd meg az, hogy a gyermekek kiszedik az erdőn a fészkekből a madarakat, majd meg az, hogy a bakter nagyon kiabál. De mindezeket sohasem a maga nevében panaszolta el, hanem egy harmadik személyre vonatkozólag tette, akit nem nevezett meg, csak azt írta: „félnek a kutyaüvöltéstől”; – „szeretik a madarakat”; – „felijednek az őr kiáltásától”. – S aztán pénzt küldött annak a gazdának, akinek olyan ugatós ebe volt, hogy éjszakára zárja be azt, a fiúknak, hogy eresszék szabadon az elfogott madarakat, s az éji őrnek, hogy a falu túlsó végén kiabáljon.

– Úgy látszik, hogy az a nő, akit őriz, nagyon szereti a csendeto.

– Úgy van. Az itteni fiatalságnak az a szokása volt, hogy az új év első óráját nagy lövöldözéssel szokta megünnepelni. Az idegen úr a másik évben a fiatalokat felkérte általam, hogy hagyják abba a lövöldözést, inkább mulassanak az ő rovására, s azóta minden Szilveszter éjen megvendégeli őket a falu korcsmájában. Amint ezeket az apró kívánságait elintéztem, akkor elkezdte a hírlapjait elküldeni hozzám, ami nekem vajmi jólesett, mivelhogy falusi papnak nemigen telik ilyesmire. Később a könyvtárából is kölcsönzött olvasni való műveket. Minden nemzetbeli klasszikusai megvannak. Azután Wieland, Lessing, Kleist, Börne, Locke, Schleiermacher művei. Ezen kezdődött a levelezésünk. Gyakran a leghevesebb disputába elegyedtünk, egy nap tízszer is megfordult Schmidt, a futár, a Névtelen Vár és parókia között a véleménycserét ide-oda hordva, s ugyanaznap elmentünk egymás mellett az utcán, anélkül, hogy egyebet mondtunk volna egymásnak, mint „jó napot”. Az általam olvasott levelekből azonban arról meggyőződtem, hogy a rejtélyes férfi se nem büntetés elől bujkáló gonosztevő, se nem regényes asszonyszöktető kalandhős, de még nem is világgyűlölő szerencsétlen bolond; hanem valódi nemes érzésű emberbarát, aki érdeklődik az egész világon történtek iránt, és szereti tudni az apró emberek baját, hogy rajtuk segíthessen; philosoph, aki boldognak érzi magát, ha csendo van körülötte.

A bárónő odainté a komornyikját, s azt az utasítást adta neki, hogy az elöljáróságot kérje fel a nevében, hogy minden tervezett üdvlövöldözést és rakétázást hagyjanak el. Feje fáj, nem tűrheti. Mulassanak a mai nap örömére csöndesen a födél alatt.

Azután azt kérdezé a lelkésztől:

– De hát hogyan értesül a szegény emberek bajairól a névtelen úr, ha soha se ő, se cselédei a néppel nem érintkeznek?

– Igen egyszerű módon. A kastély tornyában van egy hatalmas telescopiuma elhelyezve. Ezt ő maga tudatta velem. Ezzel ő a magasból minden udvarba belát. Úgyhogy megtudja, kinél mikor van keresztelő vagy temetés; s ha rongyos a ház, ahol ily eset fordul elő, már másnap ott van nálam az enyhítő segély. Elnézegeti, hogy mulatnak a parasztlegények egymással, s nekem megírja, hogy ezt vagy amazt a szép leányt jó lesz meginteni, mert nagyon szilajon járja a táncot; meg hogy ezt meg ezt a menyecskét megdorgáljam, hogy ne nyissa ki az ablaktábláját, mikor éjjel kocogtatnak rajta. Még azt is kitanulta, hogy melyik fiú a legjobb iskolába járó, melyik forgatja otthon a könyvet a kezében legszorgalmasabban, s annak ösztöndíjt küldött. S karácsony estéjén minden kisfiút és leányt felhívat a Névtelen Várba, ott nagyszerű karácsonyfa van a számukra felállítva, égő viaszgyertyákkal, s azon minden gyermek számára apró ajándékok, öltönydarabok, könyvek, nyalánkságok. Azokat ő maga osztogatja ki közöttük. Sőt egy igen nevezetes esetet mondhatok el róla, ami nagyon jellemzi az embert. Egyszer egy szerencsétlen asszonyt, aki házastársi viszonyban él egy rossz hírű férfival, a vármegye befogatott. A tekintetes főbíró úr tudja az esetet: a Rakoncza Jutka, a Sátánnéo.

– Hogyne tudnám? most is odabenn ül. Őkelme az a híres Sátáno Laci szeretője.

– Ennek volt egy kisfia. Annak azután, hogy az anyját elvitték, nem volt hová lenni. Az idegen úr a tornyából nézte, mi történik ezzel a gyermekkel, akinek az anyját látta pandúrok által elkísértetni. Azt minden házból kikergették, utoljára a többi gyerekek elkezdték boszontanio, csípkedni, taszigálni, míg a gyerek kibújdosott a falu végére, lement a tópartra, s mivelhogy nem adott neki senki enni, a tukorcát* ette: a fiatal sás édes hajtását. Az idegen úr rögtön írt nekem, hogy az elzüllött gyermeket kerestessem föl, s adjam oda gondviselés végett a Schmidtnének; ott kap addig enni, amíg az anyja hazakerül; a rektor pedig fenyítse meg a fiúkat, hogy ne bántsák a nyomorultat többet.

A bárónő könnyezett ez elbeszélésen. A főbíró pedig adomát mondott rá.

– Kár volt! Úgy jár vele, mint az egyszeri ember a farkasfiúval. Ha megnő, a jóltevőjét eszi meg.

– Ah, ah, ne szóljon úgy, Bernát bácsi – tiltakozék a bárónő. – Szegény kisfiú! Ez egészen elérzékenyített. Georg! Pakoljon össze a süteményekből egy jó csomót, s vigye el majd a Schmidtnének a szegény kis árva számára. Az ilyen dolog engem nagyon meghat. Aztán majd jöjjön el hozzám az a kisfiú; valami ruhát fogunk számára összeszedni. Mondja csak tisztelendő úr: tehát az én bérlőm igazi nemes szívű ember!

– Tettei annak hirdetik, bárha szavát nem hallani is.

– De akkor mégis mi magyarázata van a lefátyolozott nő titkának?

– Ezt nem tudom, mert ezt a tárgyat távolról sem érinti leveleiben soha.

– Rabja neki az a nő, akit erőszakkal tart magánál?

– Az nem lehet – szólt a lelkész –, mert száz alkalma volna tőle megszökni, vagy segélyt kiáltani, mikor az utcán végigkocsizik vele.

Itt aztán oly hosszú hallgatás támadt, hogy elvégre az inzsellér úr is hozzájutott a maga sorához.

– Azt mondom, hogy mit is mondok……

– Ugyan, az Isten áldja meg, mondja ki hát! – unszolá a doktor.

– Azt mondom….

– No, csak ki vele bátran!

– Azt mondom, hogy azért van annak a dámának a képe mindig lefátyolozva, minthogy – mit is mondok!

– De mondja már!

– Minthogy ő a „disznófejű kisasszony!”

E nem várt megoldás rengeteg kacajra zendítette fel az egész asztaltársaságot.

– De pedig nem olyan nevetnivaló ez, amit az inzsellér mond – szólt Bernát bácsi, amint a kacajhullám kissé elsimult. – Gyermekkoromban én is sok adomát hallottam a disznófejű kisasszonyról.

– Lehet, hogy közel járunk a megoldáshoz az inzsellér úr ideájával! – szólt bele a doktor – ha nincsenek is disznófejű kisasszonyok, de olyanokról, akiknek valóságos halálfejük volt ábrázatuk helyett, több esetet említ az orvosi tudomány.

Ekkor az asztal végén egy még eddig csak bevétellel foglalkozó száj nyílt meg, hogy ily vakmerő és minden okoskodást szerteszét kuszáló nyilatkozat kiadására vállalkozzék:

– Márpedig az az idegen dáma a leggyönyörűbb, isteni szépségű kisasszony…. !

Mindenki odafordult hozzá.

Ki volt az? A patvarista. A senki. Még egy ember, akinek nincs neve.

És amellett ez az ember egész hidegvérrel dobolt a késével, a villájával a tányérján, mintha Zapfenstreichot* verne.

– Hogy mer, audiát, ilyet mondani? – rivallt rá Bernát bácsi.

– Mert láttam.

– Audiát, látta? Mikor látta? Hogyan látta?

Akit senki se látott még.

– Hát, mikor tavaly hazajöttem a kollégiumból, per pedes apostoloromo: az útiköltségem elfogyott, a tarisznyám küirült, ahhoz meg nem szoktam, hogy mint armer Reisender* bekopogtassak a házakhoz, hát ezen a tájon hozzáfogtam mogyorót szedni a park bokrairól: az igen jó ebéd volt; amint egyszer csak egy ablakzörrenés riaszt fel. Odatekintek: hát a Névtelen Vár egyik ablakának mind a két szárnya fel van nyílva, s azon félig kihajolva tekint ki egy csodálatraméltó szépség, amilyent én még festve se láttam soha.

– Ah! ah! – szólt a bárónő. – Mondja csak, milyen volt? Jöjjön közelebb hozzám! – S aztán, hogy a patvarista nem akart előrejönni a maga biztos menedékéből, ő ugrott fel helyéről, s odafutott az asztal végére, kíváncsian tekintve az elbeszélő arcába, nehogy egy szót elveszítsen abból, amit mond.

– Hosszú, göndör fekete haja elöl a vállaira omlott; arca fehérebb volt a liliomnál és piros mint a rózsa; homloka tiszta és magas, s bizony semmi bélyeg rajta; a szája vékony és finom és mosolygós. Az egész alak olyan, mint egy angyal, aki az égből letekint.

– Hajadon volt-e, vagy nő? – kérdezé a bárónő.

– Nagyon fiatal még. Nem lehet több tizenöt évesnél – felelt a patvarista. – Főkötő még nem is illett volna a fejére. (Ezt biztosan lehetett azon időkben megtudni, mert a férjhez ment nők a főkötőt soha le nem tették, s a leányok viszont semmi fejtakarót nem viseltek.)

– Hahaha! – kacagott Bernát bácsi. – S ez a tündér bizonyosan audiát kedvéért nyitotta ki az ablakot, s mutatta meg a szépségeit, amiket addig senki se látott.

– Igenis, hogy nem értem cselekedte azt, ahogy meggyőződtem felőle, hanem nálamnál szerencsésebb állatokért: négy darab macskáért, amik ott játszottak a kastély ereszén. Egy fehér, egy fekete, egy veres és egy cirmos; s amik egyszerre odaszaladtak hozzá a háztetőről, az ablakpárkányzaton, amint hítta őket.

– Valóban, egyetlen játszótársai a macskák, – annyit tudunk a cselédeitől – bizonyítá a tiszttartó.

– És ami legkülönösebb – mondá a fiatal joggyakorló – az, hogy nem azzal a szóval hítta a macskákat, amivel mi szoktuk: „cic, cic!” hanem azt kiáltotta nekik, hogy: „pusz, pusz!”

– Ah! – szólt meglepetve a bárónő. – A hollandiak szólítják így a macskákat.

– Az ablak ismét becsukódott, s a tündér eltűnt előlem.

 

***

 

A senki ember, a patvarista által aratott siker babérai nem engedték az alispán urat nyugodni.

– Audiát! – monda, hátravetve magát a székében. – Tanulja meg, hogy fiatalembernek csak akkor kell felelni, hogyha kérdezik; sőt mint tudós Hatvani* professzor mondá: „akkor sem szükség minden kérdésre felelni!”

Az asztaltársaság azonban nem osztotta ezt a véleményt. Ellenkezőleg, minden oldalról ostrom alá fogták a patvaristát, mint valami Montgolfier*-i léghajóból leszállt utazót, hogy mondja el, mit látott azokban az embertől be nem járt régiókban?. Milyen ruha volt a rejtélyes hölgyön? Csakugyan nem volt-e fejkötő a fején? Igazán nem több-e tizenöt esztendősnél? Az alispán úr végét szakította ennek a győzelemnek.

– Ejh, mit tudhat az ilyen fiatalember mondani? egy pillanatnyi látás után? Ez nem authenticum*…. Majd „én” megtudom, hogy ki ez a dominus és az ő dominája.

Ez az „én” szó oly öntudattal volt kiejtve, hogy annak csak a „quos ego” bullában* találni párját.

– Hogyan, kérem? – tudakozá a bárónő visszatérve a helyére.

– Oda fogok menni a Névtelen Várba.

– De hátha önt sem ereszti be?

– Engem? Az alispánt? A legale testimoniumot*? Akkor úgy járna velem, mint a tolnai főispán a kirekesztett deputációval, hogy létrát tettek az ablakához, s ott mentek be hozzá a repraesentatióval*. Egyébiránt majd elmondom a feketekávé mellett az egész csatatervemet.

A feketekávéra kerülvén a sor, a szíves háziasszony azt indítványozá, hogy talán kellemes lenne azt a veranda alatt elfogyasztani; mire az asztaltársaság kivonult a nyílt tornácra a mokkanedvtől párolgó findzsák asztalkáihoz, s ott a bárónő és az alispán egymás mellé ültek, ahonnan éppen a Névtelen Várra lehetett látni. Görömbölyi Bernát úr rögtön hozzáfogott elmondani strategemáját, mellyel azt a várat bevenni szándékozik, minden erőhatalom nélkül, ami egy magyar tisztviselőnek tiltva van.

– De lassan méltóztassanak beszélni – inté a társaságot a tiszttartó –, mert fogadni mernék, hogy a gróf most is ott ül a tornyában, s onnan a telescopiumávalo az egész társaságot úgy odaviszi maga elé, mintha körülötte ülnénk.

Bernát úr nagyot nevetett ezen.

– Tiszttartó úr bizony azt hiszi, hogy a telescopiumon át nemcsak közelről lehet látni az embert, hanem azt is meg lehet hallani, hogy mit beszél?

Tiszttartó úr bizony nem talált volna abban semmi különöst. Az ördöngös masina, ha az egyiket megteheti, miért ne a másikat is?

Azonban hát mégis igyekezett ki-ki halkabban beszélni, s nem mutogatni a Névtelen Vár felé, annak a tudatában, hogy valaki most annak a tornyából a telescopiummal oly közel viszi az illetőt magához, hogy az odamutogatónak könnyen a körmére koppinthat egy pálcával.

A hölgyek azután visszavonultak délutáni toalettet csinálni, az urak pedig átmentek a dohányzószobába: egy kis múlhatatlan nasivasival berekeszteni az ünnepélyes aktust, ami nélkül a statutio nem volna perfekt. Az ágens úr adta a bankot, s utasítása volt a bárónőtől úgy játszani, hogy mindig ő veszítsen, s a vendég urak nyerjenek. Nyertek is mindnyájan, kivéve a patvaristát, akinek még nem szabad a nasivasiba beleszólni, mert ő még senki sem, neki csak pipát tölteni s fidibusszal szolgálni szabad, mikor más kártyázik.

A doktor úr eközben is mulattatta a társaságot pletykáival. Megszólta elébbo a távollevőket, azután a jelenlevőket. Megszólta a bankadó ágenst – magyarul, hogy ne értse, azután kicsúfolta a társalkodónő zsiráf frizuráját* – latinul, hogy a tiszttartó ne értse; végre megszólta az alispánt is – tótul, hogy az ne értse.

Még késő éjszaka is, mikor a hálószobáikba mentek az urak, bőséges vacsora után: a doktor, ki a patvaristával hált egy szobában, nem lévén más, akit bosszantson, azon gyakorolta magát az élcnyíllövészetben; amit a jól regulázott fiatalember tűrt csendeso lélekkel; hanem lefekvés előtt a toalet-tükröt odaállítá a már lenyugodott doktor elé az éjszekrényre.

– Mi lesz ebből?

– Hát hogyha én már el találok aludni, legyen még, akit megszólhasson a doktor úr!

– Pernahajder!

III.

Másnap reggel, a bőséges reggeli után, mely teljes egy órát vett igénybe, az úrivendégek búcsút vettek a háziasszonytól, s akik helybeli lakosok voltak, hazaballagtak gyalog, a távolban lakók csézáikra ültek; Bernát bácsi azonban ezzel a szóval kezdett a költözéshez:

– No én, Katinka húgom, nem veszek búcsút, mert még visszatérek, s akkor aztán majd elmondok mindent. Audiát! A kocsin van minden?

Az audiát szótlanul bólintott.

Mert a tekintetes urak nagy szerrel* utaztak. Nélkülözhetlen volt a pincetok, a piramid alakú bőrzacskó a hosszú szárú selmeci pipákkal és a kurta szárú tajtékpipával és dohányzacskóval; a posztószél hüvelybc dugott duplapuska, s a szarvasbőr iszákba hurkolt ezüstös fringia és a borotválkozó eszköz. Erre mind a patvaristának kellett felügyelni. Az aktákat őrizte a hajdú. A meg ahhoz értett.

Tehát Drávaszentkeresztúri Görömbölyi Bernát úr egyenesen a Névtelen Várhoz hajtatott a forspontossal reggeli nyolc órakor.

A Névtelen Várnak hitt kastély egy keskeny földnyelvre volt építve, mely a Fertő tavába benyúlt, erős rőzsesánccal védett töltésen ment a várkapuig az út, melyet buckófejű fűzfák árnyékoltak be a víz felől, míg a másik felét elrekesztette a deszkapalánk. Ezen a kapun csak kéredzkedéssel lehetett bejutni.

A csengetésreo megjelent a kastélyból a már említett komornyik, aki egyúttal kocsis és mindenes: egy öles termetű, szikár, széles vállú férfi, erősen kiálló arccsontokkal, sűrű szemöldökkel. Most is fényes bérruha volt rajta, kezein fehér kesztyűk, lábain fehér harisnyák és sarkatlan cipők.

– Itthon van-e a gróf? – kérdé az alispán.

– Igen.

– Jelentsen be bennünket. Én a megye alispánja vagyok, s kívánom tenni hivatalos tiszteletemet.

– Már értesülve van a gróf úr uraságtok jöveteléről, s szívesen látja magánál.

Hisz ez igen simán kezdődik.

S a szíves fogadtatásnak legbiztosabb tanújele volt az, hogy a komornyik maga sietett rögtön leszedni a kocsiról az útikészleteket, s azokat a tornácba behordani, ami annak a jele, hogy a vendégeket itt marasztalják.

Hanem azután mégis történt valami különös.

Mielőtt a lépcsőajtót benyitotta volna a komornyik, elébb három pár olyan posztószironyokból* fonott lábtyűt hozott elő, amiket ezen a tájon „mamusz”-nak neveznek, s kérte egész tisztelettel a vendég urakat, hogy azokat kegyeskedjenek a csizmáik fölé felhúzni.

– Minek az?

– Hát először azért, mert ebben a kastélyban nem szeretik a csizmakopogást; azután pedig, hogy valami sárfolt vagy poros lábnyom ne maradjon a parketten vagy a szőnyegen.

– Tehát éppen csak mintha puskaporos toronyba menne az ember látogatóba.

Hanem hát meg kellett benne nyugodni, s csak felhúzták mind a hárman a sárga csizma hegyéno a nagy mamuszokat, s úgy mentek fel a lépcsőkön a vendégszobákba.

Az aggodalomig vitt tisztaság uralkodott minden részében a kastélynak. Lépcsők, folyosók be voltak húzva fehér abaposztóval*; a falak világos papírszőnyeggel bevonva, az ajtók fényes, fehér mázzal festve, s minden kilincs ragyogott a tisztaságtól. Egy pókháló nem volt a szegletbeno: nem is lett volna annak semmi keresete itten, mert légy sem volt sehol.

A vendégszobában is, ahová az urakat vezették, olyan fényes volt a padló, mint a tükör, s a bútorokon egy porszem nem látszotto.

Bernát úr aggodalma az volt, hogy „hová verje majd ki itt az ember a pipájából a hamut?”

Már tudniillik majd ha lesz pipa.

Mert ezt az egyet a komornyik elmulasztotta behozni a vendégszobába.

– Audiát, menjen, és nézzen utána, hogy bejöjjenek a pipáim. Aztán forduljon meg a konyhában, s tudja meg, hogy mit főznek.

A patvarista elment, de vissza nem tért. Ezekben a posztócipőkben az ember meg se hallja, ha valaki közelít.

Küldötte helyett aki benyitotta az ajtót, az a komornyik volt.

– Ugyan, a pipámat! – monda neki Bernát úr.

– A gróf úr várja a tekintetes urat a teremben – mondá a komornyik, s erre Bernát úrnak csakugyan fel kellett hagynia a pipanyomozással s átballagni a terembe.

Ott is minden bútor fehér mázos volt és aranyozott. A rokokó rámákba foglalt olajfestmények mind tájakat, gyümölcs-csoportokat, állatokat ábrázoltak; egy arckép nem fordult elő.

A hosszú, tigrislábakon álló ovál asztal mellett állt a Névtelen Vár rejtélyes lakója. Egy magas, daliás alakú férfi, kifejezésteljes arccal; magas, előreülő homlokkal, melyet a mesterkéletlen üstök és hajcsigák szabadon hagytak: erős, egyenes, görög metszésű orra volt, nyugodt tekintetű tengerszürke szemei, rövid bajuszt és à la IV. Henrik állszakállto* viselt: ami valamivel világosabb volt a hajánál. A két karja össze volt fonva; de nem elöl a mellén, mint Bonaparte Napóleont festik, hanem hátul, ami éppen nem kézszorongatásra invitáló pozitúra.

– Magnifice comes*… – kezdé az alispán latinul.

– Én beszélek magyarul…. – vágott közbe a házigazda.

– Lehetetlen! – szólt elbámulását őszintén kifejezve a vendég. – Magyarul? Hogy tanulhatta azt meg nagyságod?

– Grammatikából.

– Grammatikából! (Ez meg már éppen tengeri csoda volt az alispán előtt: hisz ő eddig úgy tudta, hogy aki magyarul akar megtanulni, azt gyerekkorában elküldik cserébe valami magyar városba; de hogy ezt grammatikából tanulják meg, mint a „hic-haec-hoc”*-ot, az már protocollumba vételre érdemes furcsaság!) No ez nagyon derék. Azt hittem, hogy a latin nyelvhez kell folyamodnom nagyságoddal szemben, minthogy ezt a világ minden nemzete beszéli, amivel híresen megjárta az egyszeri földesúr, aki dicsekedett a forspontosának, hogy a diák nyelvvel az egész világon keresztül lehet utazni. Egyszer aztán megreked a szekér a poroszlói töltésen*: „no uram, mondja a forspontos, most fogja be a rúd mellé a diák nyelvet, ha azzal az egész világon keresztül lehet menni!”

Nem nevettek az adomáján. Ami rosszul esett neki.

– De hogy bemutassam csekély személyemet.

– Van szerencsém. Már értesültem. Tekintetes Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát alispán úr.

Minden hiba nélkül elmondta.

– Idejövetelemnek oka….

– Azt is tudom. A fertőszegi birtok más tulajdonos kezére került, annak törvény szerinti joga van az előde által kötött bérletet és servitust hivatalosan felmondani, s tekintetes alispán úr a bárónő felhívására jött ide.

Bernát úr nem szerette, ha a beszédébe vágnak, s mindent előre tudni akarnak, amit ő elmondani szándékozik.

– Éppen az ellenkező végett jöttem ide. A bárónő megújítani szándékozik a bérletet, minthogy értesült arról, hogy nagyságod e vidék szegényeinek valódi jóltevője. Ennélfogva az eddigi bérletnek feléért ajánlja a várkastélyt és parkot a gróf úrnak átengedni.

Azt hitte, hogy ez már felolvasztja a hideg embert. Még jobban megfagyasztotta.

– Köszönöm. – A bárónő, ha sokallja a bérösszeget, találhat magához közel szegény embereket, akiken segíthet vele; de én kevesebbet neki sem fizetek, mint az elődének.

– Hahaha! No bizony az ilyen alkun hamar ki lehet egyezni. Tehát marad az eddigi összeg, s nagyságod itt tanyázhat, ameddig csak kedve tartja. Azért hoztam magammal a patvaristámat is, hogy az rögtön megírhatja a szerződést két példányban; én mindjárt hitelesítem, s rendben lesz az egész dolog.

– Igen köszönöm – monda a háziúr, hanem azért csak nem vette elő a kezeit a hátáról, össze volt a két karja fonódva, mint két kígyó.

– A dolog mindjárt meglesz. A patvaristának lediktálom a szerződést, ez letisztázza szépen. Hanem hát egy adomát kell elmondanom elébb nagyságodnak. Az egyszeri professzor azt mondta a tanítványainak, hogy ő az az ember, aki mindent tud. Ekkor egy tanítványától azt kérdi: hogy hívják domine? – Mire a discipulus azt feleli neki: ha kegyelmed mindent tud, hát ezt hogy nem tudja?

– Nem értem az alkalmazást – monda a gróf.

– A szerződés végett nekem is a nevét kell kérdenem nagyságodnak a predikátumával együtt.

Aha! Itt van a stratagema: most mindjárt meg kell mondani, hogy micsoda név az, amit nem tud semmi emberfia kibetűzni?

A háziúr előbb hosszan a szeme közé nézett a kérdezőnek; azután egész csendesen odadűlt a hátával a kandalló párkányához, s nyugodt hangon mondá:

– A nevem Vavel de Versay Lajos. Egyes v-vel írva, a végén a-ypsilonnal: gróf.

Hisz ez olyan simán megy, amint csak kívánni lehet.

– Nem felejtem el! Igen jó memóriám van – monda Bernát úr, teljesen megelégedve a kivívott sikerrel. – És azután ha szabad kérnem még a nagyságos grófné családi nevét?

De már erre a szóra elővette a gróf a háta megül a kezeit, mégpedig egy olyan mozdulattal, amely előkészülete annak, mikor valaki kétfelé akar repeszteni valakit, s vetett egy oly tekintetet Bernát úrra, mitől annak a királyi biztos és a tekintetes asszony jutott egyszerre eszébe. A haragra kelt férfi még egy fejjel magasabbá látszott nőni, s a melle, vállai viadori állásra tágultak szét, a két szemében nem a tenger látszott most, hanem a zivatar.

A várt felelet helyett, e kérdés után megfordult a sarkán, s egy szót sem szólva többet, otthagyta a vendégét az ősi terem valamennyi faképeinél.

Bernát úr bámult és ámult: nem tudta mire vélni a dolgot. Igen természetesnek találta pedig, hogyha szerződést csinál az ember, valami „usu capiálás”* végett, abba a felesége nevét is betétesse. Ezzel a kérdéssel ő csak nem sérthetett meg senkit. Utoljára is, a gróf nem jött vissza: nem maradt más teendő, mint neki is a szobájába vonulni, s ott várni be a további fejleményeket. A grófnak múlhatlan szüksége van a megújított szerződésre, mert különben innen kiexpediálják*; pedig látszik, hogy milyen nagy költséggel rendeztette be ezt a várat, ami vadászkastély korában ronda kis fészek volt; most pedig egész tündértanya. Tehát neki kell a kis ajtóra kerülni.

A szobájában egyedül járogatva a nesztelen posztócipőkben, egyszer csak beszédet hall az ajtajában; a patvarista és hajdú hangjait ismerte fel.

– Tudja, mi lesz ma itt az ebéd? – kérdé a patvarista.

– No hát mi? – szólt a hajdú.

– Spenót sült békacombokkal….

– Aujnye!

Bernát úr mérgesen nyitotta fel az ajtót.

– Mit beszél audiát?

– Én? Nem beszélek semmit.

– Hol vannak már a pipáim?

– Hiszen éppen abban járok! – monda a patvarista, tovább csónakázva a két mamusszal.

A tekintetes úr megint egyedül maradt, s várta, hogy mi lesz már.

Kis idő múlva ismét halk dödörgést* hall az ajtajában. Megint a patvarista beszél a hajdúval.

– János, ma itt nem mi eszünk, hanem minket esznek.

– A frányát is*!

– A komornyik azt mondja, hogy a gróf pisztolyait töltögeti. Meg akar lőni valakit. Azt mondja, hogy aki a grófné felől tudakozódik, azt mindjárt duellumra hívja.

A tekintetes úr felszakította az ajtót.

– Mit beszél audiát?

– Én? Nem beszélek semmit.

– Hát hol a pipáim?

– Éppen azt investigálom!

Azzal szánkázott tovább a hosszú folyosón.

A tekintetes úr dohogott magában.

– Megütheti a ménkű! Még meg akar duellálni. Hát hiszen én nem ijedek meg az ő pisztolyától. Nekem is van puskám, meg kardom is. – De ez mégis bolond história. – Hogy én most birokra menjek egy idegen asszonyért, akit sohase láttam! – Mit mond rá majd a feleségem otthon? – De csak ne jöttem volna ebbe a bolond várba! – De csak ne kötöttem volna Bruderschaftot azzal a bárónővel! Miért is nem bíztam az egész statutiót a másodalispánra? – Csak találnék valami ürügyet, amiért hátba vághassam ezt az egész bolondokházát. – De a pisztolyok elől csak meg nem szaladok. – A magyar nemes: született katona! – Csak legalább a pipám volna itten! – Hiszen pipa nélkül az ember félember. – A pipától mindjárt kap az ember jó gondolatokat. – Hol őgyeleg az az audiát?

Éppen nyitotta be az ajtót.

– Hát mégsem találja a pipáimat?

– De már megtaláltam.

– Hát hol vannak?

– Ott vannak a komornyiknak a szekrényébe bezárva.

– Hát miért vannak bezárva?

– Azért, mert ennél a háznál pipázni nem szabad. Első dolog az, hogy minden vendégnek elszedik a pipáját, s elzárják.

– Ez bolond beszéd!

– Relata refero*.

– De hisz ez actus majoris potentiae*! Egy nemesembernek elzárni a pipáját! A primae nonus* flagrans megsértése! Nekem megtiltani azt, hogy dohányozzam! – Még Bécsbe is csak azért nem megyek soha, hogy a véki dohányomat nem engedik bevinni a vámon. – Amiből nekem még a császár sem parancsol, azt nekem gróf uram nem fogja megtiltani. – Megyünk! Rögtön itthagyjuk ezt a bolondokházát. Gróf uram aztán lássa, hogyan marad meg benne. Audiát, inhibeálja* rögtön annak a komornyiknak, hogy rögtön bocsássa szabadon a deteneált* pipáimat, ellenkező esetben marcalis processust* akasztok a nyakába. Megyek. Fogatok! Küldje a hajdút a holmiaimért. Nekem gróf uram nem parancsol. Megmutatom.

S azzal lehúzta lábairól a fatális mamuszokat, s vágta őket oly erővel a földhöz, hogy megrendült bele az egész kastély, aztán fogta egyik kezébe a puskáját, a másikba a kardját, s úgy vonult ki az elátkozott szorosból, bebizonyítva, hogy nem gyáva futással, de fegyveres kézzel nyitott magának utat: ámbátor, amíglen a puskát a posztószélből s a fringiát a szarvasbőr iszákból kibontotta volna, azalatt akár kiéheztethették volna.

A patvarista pedig szaladt a pipákért, s a principálisa háta mögött félrefintorított pofákkal s az orra hegyéhez illesztett tenyere billegetésével adott kifejezést annak az eszméjének, hogy a patvarista is „valaki”. – A folyosó végén, ahol a komornyik szobájába akart nyitni, szemközt jött rá a gróf. Útját állta neki.

– Ön a patvarista? – kérdé a gróf.

– Úgy csúfolnak.

– Mikor lesz önből ügyvéd?

– Mikor a censurát* leteszem.

– Mi kell ahhoz?

– Egy esztendei jurátusság; meg egy arany a diplomáért.

– Az aranyat megadom önnek. S aztán ha ügyvéd lesz ön, akkor megfogadom fiskálisomnak hatszáz forint fizetéssel.

(Ez nagy szó volto. Hatszáz forint fixum: erre már házasodni lehetett abban az időben.)

– S miután tudom, hogy magyar nemes ingyen nem szokott ajándékot elfogadni, az adott aranyért egy utasítást kérek öntől. Ön jogtudós. Megadhatja.

– Tessék kérdeni.

– Mi módon lehetne énnekem ebbűlo a Fertő tóbúlo egy darab vizet úgy elfoglalnom, hogy az senkié se legyen, csak az enyim?

– Indigenatust kell önnek szerezni ebben az országban.

– S hogy függ össze az indigenatus a vízzel?

– Úgy, hogy aki honosítva van ez országban, annak már joga is van itt fekvő birtokot szerezni. A Fertő partján van elég compossessor, akinek jó pénzért eladó a birtoka. Akkor, ha ön egy ilyen darab földet megvásárol, kizárólagos birtokosává lesz e földdel egyenlő szélességű Fertő tónak a közepéig.

– Köszönöm. – Még egyet. – Ha ön ügyvédem leend: mit fog ön tenni, hogy engem ebből a várból ki ne zavarjanak, anélkül, hogy az új birtokosnővel új szerződést írjak alá?

– Legelőször is elhúzom a repositionalis processust* tizenkét esztendeig. Azután kétszer opponálok*, egyszer repellálok*. Ez is három esztendő. Elég lesz?

– Elég.

A gróf fejbólintással üdvözlé a fiatal jogtudóst, s azt sem kérdezte tőle, hogy kinek híják.

De hisz ez sem kérdezte azt a gróftólo.

Bernát bácsi dehogy ment vissza a bárónőhöz a Névtelen Várból. Hajtatott egyenesen haza.

„Köszönje gróf uram, hogy rá nem tettem a kezemet!”

 

***

 

Hanem ez is csak Magyarországon történhetett meg egy megye főnökével (aki kormányzó ugyan, de nem rendőr), hogy arra a kérdésre: „ki lakik ebben a házban?” azt feleljék neki, hogy „ott kinn tágasabb!”




Hátra Kezdőlap Előre