A legjobban elrágalmazott név a magyar történetben. Megverve ellenség vérontó vasától, királyi haragnak aranypálcájától, saját nemzetének gúnykorbácsától. Lerongyolva, lepiszkolva, kinevetve; a csatadombon hagyva, nem mint tisztességes halott, akit, ha atyafiai el nem temetnek, eltemeti vadállat, vadmadár; hanem mint madárijesztő váz, ott feledve a tarló közepén, s szélre, viharra, esőre bízva, hogy tépje szét, mállassza el, míg magától széthull.
Ezt a nevet használta két ivadék gúnyszónak egymás ellen, mint gyermek, döntő érvnek, mint embernyi ember. Ez volt a céltábla a katonáknak, lábtörlő a politikusoknak, gyászfátyol minden címereknek.
Midőn a győri ütközet után harmincöt nap múlva József nádor ismét megjelent Győr alatt negyvennégy eszkadron inszurgens lovasság élén, hogy lobogó zászlóival letörülje ezt a foltot az ország címeréről, ugyanazt a csatatért választva az istenítéleto sorompójául, mely veszteségének tanúja volt, a már kivont kardot megfogta a kezében az éppen a megérkezés napján kihirdetett fegyverszünet; hanem arra elég jókor érkezett a magyar fővezér, hogy az elmúlt csatában elesett halottakat eltemesse. – Ott hevertek azok harmincöt napig a szabadhegyi halmokon, a major és kápolna romjai körül az Isten ege alatt: halva is kiáltó tanúi, hogy az ellenség egy napig sem volt ura a csatatérnek, melyen győzött, mert akkor saját halottjait csak eltemette volna. Kilencszáznyolcvanöt magyar férfi várt ott a maga hűs ágyára, s mikor eltemették őket, a francia temető nagyobb volt, mint a magyar.
Most már a szántóvas jár el mind a kettő fölött, s nincs síremlék az útjában, amit kikerülgessen.
Ez a harmincöt napig temetetlen maradt dandára a hűség vértanúinak talán megérdemel hatvanhét esztendő múlva (1876) egy darab papirost, melyre föl legyen írva, hogy ők a becsület mezején estek el! S megérdemlik, hogy a nevüket betakaró fátyolt letépjük meggyalázott hírükről, s porrá lett csontjaikra dobjuk szemfödélnek…
***
A két nemes úr, mikor a Névtelen Vár kivilágított ablakából eltűnt, éppen nem ment fejét nyugalomra hajtani, hanem újra megtöltötte a pipáit, s rágyújtott Lajos szobájában a félbenhagyott munka mellett. Lehetett már telefüstölni a házat azzal, amit az orosz duchoborcik* „az ördög tömjéné”-nek neveznek. Holnap már minden folyosón pipázni fognak. Anélkül nem esik meg a háború.
– De ugyan mondja meg, spektábilis – kezdé Vavel Lajos –, hogyan lehetett az, hogy amióta a magyar országgyűlés meghozta az inszurrekcióról szóló törvényt, azóta már félesztendő elmúlt, s mégsem történt benne semmi.
– Dehogy nem történt semmi – szólt az alispán –; azt csak a paraszt hiszi, hogy az óramutató, azért, mert nem szalad, tehát áll. Azt ön tudni fogja, hogy az óraműnek három lényeges alkatrésze van: az egyik a rugó , a másik a „ketyegő” vagyis nyugtalankodó a harmadik az akadályozó végrehajtók a kerekek. A rugó, az a meghozott törvény; a nyugtalankodó, az a nádori hivatal, melynek azt végre kell hajtani; az akadályozó, az pedig a Hofkriegspraesidium*, az Obercommando* és az Artillerie-Direction*. A kerekek a vármegyék. Tehát tartsuk meg a technikus terminusokat. Amint a rugó fel volt húzvao, a „nyugtalankodó” elkezdte a kereket mozgatni; azok megindultak, s össze lett írva az ország fegyverfogásra kötelezett nemessége.
– Mennyire mehet az?
– Harmincezer lovasra és negyvenezer gyalogra. Ez nem az összes fegyverfogható nemesség, mert egy családból csak egy férfi köteles hadba menni. A kerék nem állt meg. El lett határozva a felfegyverzés, egyenruházás, vezényszó, betanítás és élelmezés kérdése. Azt csak el fogja ön ismerni, hogy addig az óránál nem kerülhet ütésre a sor, amíg a mutató ezeken a perceken mind végig nem halad.
– Isten neki! Tehát első perc!
– Igenis. Első perc! Hanem akkor az „akadályozó” beleszól, hogy ő csutoráról nem gondoskodik. Ha kell kulacs az inszurgenseknek, hozzanak magukkal.
– Remélem, ezen nem akad fel a dolog?
– Azonkívül azt is tudatta, hogy rézdobokat nem adhat az inszurgenseknek, hanem csak fadobokat.
– Hát hisz az is megteszi a magáét.
– Hanem nagyobb baj volt az annál, hogy a vármegyék elhatározták, hogy az inszurrekció egyenruhája világoskék dolmány legyen és veres nadrág.
– Az elég szép öltözet.
– A Hofkriegsrath* azt írta le arra, hogy annyi világoskék posztó nincs a világon; érjék be az inszurgensek sötétkékkel.
– Hát hisz az is igen szép öltözet.
– Végre a vármegyék abban egyeztek meg, hogy legyen hát a Duna-melléki inszurgensek dolmánya világoskék, a Tisza-mellékieké pedig sötétkék.
– No hála az Istennek!
– Csak nem kell még hálálkodni. Az „akadályozó” a veres nadrágról hallani sem akart. A kontinentális zár* miatt nem kapni veres festéket; érjék be az inszurgensek szűrposztó nadrággal. No elképzelheti ön, hogy micsoda zivatart idézett elő ez a vármegyéknél! Szűrposztó nadrágot ajánlani a magyar nemességnek! Hisz ez caraffai fenyegetés. Végre ki lett egyenlítve a viharos ellentét: hasonló színű posztóból lesz a nadrág is, mint a dolmány.
– Hisz ez meg éppen a legszebb viselet.
– Hát hiszen bele is nyugodtak a vármegyék. Hanem ekkor azt vetette ellen az „akadályozó”, hogy neki nincs annyi szabója, hogy azt a sok mondurt megvarrathassa; hanem majd kiszabatja a posztót, és úgy küldi szerte az inszurgenseknek, hogy varrassák meg otthon a feleségeikkelo.
– Hát hisz ezáltal még becsesebbé lett lészen az egyenruhájuk.
– Csak lett „volna”. Mert akkor meg azt mondta az „akadályozó”, hogy nem lehet ám posztót venni: mert amióta azon disputálunk, hogy milyen posztó kell, a kereskedők felrúgtatták rőfének az árát egy forinttal.
– Teringettét, hát rá kell fizetni azt az egy forintot!
– Csak ne tessék még elkezdeni káromkodni, mert aztán mi marad egy óra múlva? Hát a vármegyék elvállalták az egy forint árfelemelést, s kérték a posztót. Ekkor aztán az „akadályozó” azt mondta, hogy elébb a posztónak az árát akarja látni: hitelbe nem ád.
– S van erre a célra való pénztár?
– Van igenis: a concurrentialis cassa*. Annak pedig a magas kincstár ad pénzt, mihelyt az inszurrekció felül: addig nem. A Hofkriegsmontur-commissio* addig nem ád az inszurrekciónak posztót, míg pénzt nem kap, s az aerarium addig nem ád az inszurrekciónak pénzt, amíg fel nem veszi a posztót.
– Eszerint „se pénz, se posztó”. Nem tesz semmit. Egyenruha nélkül is lehet verekedni, csak ember legyen és alatta ló, és fegyver a kézben.
– Kettő már van. Hanem az „akadá1yozó”: Artillerie-Direction ekkor azt jelenti, hogy újabb szerkezetű puskákat nem adhat, mert nincs.
– Tehát el kell fogadni a régieket.
– Minden bizonnyal; hanem ekkor jelentik, hogy kovát nem adhatnak hozzá, mert a tűzkőraktárt a lázadó lengyelek elfoglalták Lembergben.
– Hát vegyen tűzkövet minden ember magának.
– Azonban hát ilyen puska is csak felének jut, a többinek azt ajánlja az „akadályozó”, hogy készíttet a számára – alabárdokat.
– Micsodát? Alabárdokat? – kiálta fel, türelmét veszítve, Vavel Lajos. – Bonaparte ellen alabárdot? A légiók ellen, amik szuronyaikkal Európa egyik szélétől a másikig törtek maguknak utat; amik diadalaikat a pyramidok oldalára vésték fel, alabárdokkal akarnak csatára kelni? Ne tartson ön engem bolonddá!
– Írva van . A számát is megmondhatom, ha meg akar felőle győződni.
– De hisz ez olyan – kiálta Vavel, öklével az asztalra ütve, – mintha bottal mennének az oroszlánra! A francia bajonette ellen a rokokó alabárddal.
– No no! csak nem kell az óraművet ráncigálni, mert elszakad a lánca. Hiszen majd mindjárt rákerül a szuronyra is a sor. Csak tessék türelemmel lenni. Hiszen elég időnk van. Gyújtsunk rá elébb. Pompás latakia.
– Isten neki, hát gyújtsunk rá. Elvégre is az inszurrekció ereje nem a gyalogságban fekszik, nem abban, hogy lesz-e mivel lőni; hanem a lovas tömegekben, amik az ellenfelet elöl, hátul, oldalt megtámadják, túlszárnyalják, hadsorait keresztültörik, gyors mozdulataikkal zavarba hozzák.
– Hát hiszen ember és ló van elég: az igaz, hogy nyereg és kantár nincs; hatvan év óta nem járt háborúba a magyar nemes; csak szőrén ülik meg a paripát, s kötőfék a szerszám.
– Remélem, hogy azért nem fog az ellenség megneheztelni, hogyha nyereg nélkül verik meg.
– Tartok tőle, hogy szégyenleni fogja.
– Ejh! A verekedéshez nem kell egyéb, mint ember, ló és kard!
Vavel Lajos nem tűrhette tovább az ülve maradást; felugrott, s izgatottan járt alá s fel szobájában, míg vendége mosolygó flegmával folytatta humorisztikus előadását, egy-egy oldalpillantást vetve ragyogó fekete szemeivel házigazdájára, mint aki gyönyörködik abban, hogy mást ilyen kegyetlenül megkínozhat.
– Hiszen most akartam rájönni, de elejbém tetszett vágni. A magas Hofkriegspraesidium eközben azt jelenti, hogy kardot pedig a lovasság számára éppen nem adhat, – mert nincs. Hanem szívesen szolgáltat ki a számára szuronyokat.
– Micsodákat?
– Szuronyokat.
– Talán kopjákat akar ön mondani? Dzsidákat?
– Nem. Bajonettek vannak ajánlva. Gróf úr az elébb nagyon dicsérte a bajonettet. Hatalmas fegyver az.
– Igen. Gyalogság kezében. De hogy harcoljanak azzal a lovasok?
– Azt én magam sem tudom.
– De már bocsásson meg alispán úr, ön az én hiszékenységemet akarja most kipróbálni, hogy mennyi fér bele? Jelentem, hogy csordultig van.
– Ah, dehogy van. Nincsen az a rakott szénásszekér, amire még egy villával nem fér. A „nyugtalankodó”-t az mind nem hozta zavarba. A kerekek azért csak forognak, az óramutató, megy előre: az inszurgenshad minden megyében gyülekezik, s már zászlóaljakká alakul, és tiszteket választ. Ekkor a magas generalcommando* azt tudatja, hogy (S ugyan nem fogja élelmezni az inszurgens sereget, mert a nagy seregnek sem győz alig kenyeret süttetni.
– No, hát akkor vége van mindennek, mielőtt kezdete lett volna. Egy hadsereg, melyet nem élelmeznek, szét van verve, mielőtt ellenséget látott volna.
– Engedelmet kérek, nincs szétverve. A „nyugtalankodó” erre azt mondta, hogy majd gondoskodik ő vármegyénkint a maga zászlóaljai élelmezéséről.
– Derék emberek.
– Hanem akkor az „akadályozó” azt mondja, hogy azonban semmiféle szereket nem adhat az élelem szállítására, se lovakat az ágyúk vontatására, mert magának sincs.
– Hát azutáno?
– Hát azután a „nyugtalankodó” szerzett magának poggyászos szekereket, meg ágyús lovakat is. Ecce! Hanem az ágyúhoz tüzérek is kellenének.
– Az „akadályozó” azt sem adott.
– No, lássa gróf úr, milyen balítélettel van az óraműről, dehogynem adott. Az inszurrekció ágyúihoz ide ígérte – az invalidusokat.
– A sántákat? félkezűeket?
– Meg a félszeműeket. Hanem hát jók lesznek azok az inszurgenseket betanítani. Vannak fiatal mérnökeink, akikből azonnal kész pattantyúsokat fogunk csinálni.
– Doboka úr, mint tüzér!
– De hamarább elsüti az az ágyút, mint egy orációt.
– Hát a gyalogságot és a lovasságot is az invalidusok fogják betanítani?
– Az nem lehet. A rendes hadseregben nemesember nem szolgál, ha csak önkényto fel nem csapott; tehát a kiszolgált katona mind paraszt. Azt pedig nem lehet kívánni a nemes inszurgenstől, hogy ő parasztkáplártól, strázsamestertől engedjen magának parancsolni. Egyéb akadály is van. A rendes katona német kommandószavakkal tanult vezényelni. Az 1808-ki II: törvénycikk pedig azt rendeli el, hogy az inszurrekció magyar kommandószavakkal igazgattassék, s magyar hadiszabályzatot tanuljon.
– Hát ilyen nincs?
– De bizony volt. Felfedeztek egyet az ország archívumában, 1707-ből valót.
– No csakhogy felfedezték!
– De az „akadályozó” azt mondta, hogy azt nem szabad használni, mivelhogy ez Rákóczi hadai által volt használva. Hanem erre a „nyugtalankodó” rögtön előhívatta a maga tudósait, s hevenyében készíttetett velük egy új hadiszabályzatot, kommandószavakat magyar nyelven, s most már e szerint tanítják be az összegyűlt inszurgens sereget.
– Kik tanítják be?
– Hát kik? Minden falunak van iskolamestere. A rektorok, praeceptorok.
Erre aztán hanyatt vágta magát a karszékében Vavel, kétségbeesett lemondással.
– No mármost nem kívánok többet tudni. Lovasság szuronnyal, gyalogság alabárddal, élelmezés nélkül, betanítva az iskolamesterektülo, vezetve a szolgabíráktulo, szemközt a korzikai gárdáival és hadvezéreivel. Most már kívánhatunk egymásnak jó éjszakát.
– Azért se kívánhatunk. Mert szerencsére van az óraműnek egy gazdája, aki amint észrevette a mutatórul a késést, egy ujjával odaigazította az utolsó percre, ahol mindjárt következik az, hogy ütni fog. Az órának a gazdája a mi koronás királyunk, aki megtudva a bajokat, rögtön adott az inszurrekció fővezérének, a mi fenséges nádorunknak a saját pénztárából másfél millió forintot az inszurrekció állítására, azonkívül hatezer jó lovassági kardot, tizenhat ágyút, és ideadta az egész magyar testőrségét, hogy tanítsák be az ezredeket, s most már fogadom, hogy harminc nap alatt ott áll a csatatéren a nemesi felkelő sereg, s verekedni fog, ahogy Isten tudnia engedte.
– Ejh, alispán úr, hát miért kínzott összevissza? mért nem kezdte ön mindjárt ezen?
– Azért, mert nem szokás az égő taplót tenni alul s a dohányt a tetejébe. Most azután a király példája egyszerre föllelkesíté a főurainkat és birtokos nemességünket is. Akiket a törvény tíz lovas kiállítására kötelez, azok egész bandériumokat ültetnek lórao, s saját maguk állnak az élükre.
– Én is azt fogom tenni!
– Férfiak, fiatalemberek, akik ki vannak véve a nemesi fölkelésről szóló törvények alul, diákok és városi polgárok önkényto alakítanak szabadcsapatokat, amiket „volon”*-oknak hívunk.
– El ne felejtse alispán úr, kérem, amnesztiát eszközölni Sátán Laciéknak: azoknak nagy hasznát akarom venni az ellenfél kikémlelésénél.
– Csomót kötöttem már a keszkenőmre. – Egy hét alatt Fertőszeghy Lajos gróf bandériuma teljes számban együtt lesz; ha nem lesz, torontáli inszurgens legyen belőlem! ami pedig nem tréfa; mert a torontáli inszurrekció azért folyamodott, hogy a felkelés idejére hozassék be a nemesi hadnál is a botbüntetés.
– De miért nevez ön engem Fertőszeghy Lajosnak?
– Azért, mert az önnek a predikátuma, s magyar név alatt könnyebben fog menni a toborzás, mint ha idegen nevet tűzünk ki a zászlóra. A nép ellenszenve az idegenek ellen nagyon is indokolt. Különösen a francia emigránsokra, akik a mi hadseregünknél szolgáltak, elég nagy okaink vannak a panaszra. Kezd kiderülni, hogy azok többnyire Napóleon kiküldött kémei voltak s még annál is rosszabbak. A megerősített Laibachot Moiselle és Lefèbre tábornokok egy puskalövés nélkül adták át az ellenségnek egész dandárukkal együtt. Plunket ezredes maga izent a francia vezérnek, hogy siessen őt körülkeríteni, s eléje küldte a kész kapitulációt. Maga a mi kedves barátunk, a derék Barthelmy ezredes is, a kapufélfától vett búcsút, s magával vive a hadvezér ordre du bataille-ját*, átszökött az ellenséghez.
– Mit? Átszökött! – kiálta fel Vavel Lajos, felugorva helyéből, s kacagni kezdett örömében.
– A gróf örül annak?
– Tombolok az örömtülo! Bántott az a gondolat, hogy egymás mellett fogunk harcolni! Tehát szemközt fogom őt találni! Óh, énnekem erős sejtelmeim vannak, s azok be szoktak teljesülni. Én bizonyos vagyok felőle, hogy mi ketten találkozni fogunk, s akkor majd az, aki nem rabolta el Barthelmy Ange-t*, el fogja rabolni Barthelmy Diable-t! – Most már nem is hiszem az egész Barthelmy Ange-ról való mesét. Ha ő a korzikai kéme volt, akkor azért ólálkodott utánam, hogy Marie titkát kitudja. Most már világos előttem. S szegény jó Katalinom, minő áldozatot hozott ő akkor énértem – és Marie-ért. Ami egy nőnek legdrágább: hírnevének tisztaságát. Érti ön most már, alispán úr, a rejtélyt? Egy reggel idejött hozzám e hölgy titokban azzal a szóval, hogy engem veszély fenyeget, ha Marie-val együtt kocsizom ki, s ő engem meg akar attól szabadítani. Az ő önfeláldozása nélkül fel lett volna fedezve Marie titka, mielőtt én képes lettem volna őt erőhatalommal megvédelmezni üldözői elől, akik nem válogatósak a fegyverekben: orgyilok, méreg, lesbül küldött golyó mind jó eszköz nekik. – Most már kezdem érteni azt a rejtelmes intést is, amit a rablófőnök itt ebben a szobában mondott nekem. „Lehetnek nálamnál gonoszabb rablók, akik önnek féltve őrzött kincsét mindenáron el akarják rabolni.” Semmi kétség. Sátán Lacit Barthelmy vagy cinkostársai meg akarták fogadni, hogy rabolja el tőlem azt, amit oly féltve őrzök. S csak azon múlt el a merénylet, hogy a rabló apa volt, s fiának én voltam az ápolója. A felnyitott zárak bizonyíták, hogy a merénylet milyen közel volt a sikerüléshez. Uram! Sátán Lacinak ne felejtsen el ön amnesztiát kieszközölni. Nekem erre az emberre most már múlhatlanul szükségem van. – Hej, Barthelmy León uram! Most én jövök a fátyolt lerántani! S majd én is megmutatom neked a te jegyesedet. Ha az megcsókol, attulo meghalsz! – Hanem ugyebár alispán úr, imádásra méltó hölgy az én Katalinom?
– Éppen a szájamból vette ki a szót, gróf úr.
– Ugye, hogy jobb kezekre nem bízhattam volna az én kincsem megőrzését, míg magam a hadban járok.
– Az oltár előtt sem lehetne biztosabb helyen.
– Úgy most már igazán kívánhatunk egymásnak jó éjszakát. Hat év óta ez lesz az első éj, melyet nyugodtan aluszom végig.
Kezet szorítottak, s ki-ki ment a fekhelyét fölkeresni.
Az alispán is, re optime gesta, kiverte pipáját.
Mára elég volt ennyi.
Még csak egy harcra buzdító csatadala sem volt a magyar inszurrekciónak. Dal, mely hazáról, ősök dicső példáiról szólna: még csak azt sem adtak nekik. A franciának megvolt a Marseillaise-e, a „Ça ira”* – a „Partant pour la Syrie”*, harci riadói; az angoloknak a „Rule Britannia”*-ja harsogott vissza rá; a németek lelkesültek a „Sie sollen ihn nicht haben, den freien deutschen Rhein!”* strófáira, a lengyel vigasztalta magát az „estye Polszka nye zginyela”* keserű buzdításaival, a magyar inszurgensnek még ezt sem adtak.
A harcok bevégezte után özönlött már a sok buzdító vers az inszurrekcióhoz, minden megyében támadt egy buzgó poéta, aki megverte a lantot, de mire a költeménye nyomtatás alól kikerült, már régen meg is volt kötve a béke, s a „Serkentő verseket”, – „Atilla szózatát vitéz unokáihoz”, – a felhívást a „buzogányos vitéz magyarokhoz”, a szegedi ifjak „gagyogását” Szeged felkelő polgáraihoz; az Ászperi ütközetről szóló elégiát, a „Márs piacára hívó Lármát”, a baranyai „Induló Marsot”, a Szabolcs vármegyei ezrednek „örvendését”, a „buzogányos magyar válaszát”, a „magyar nemes fölkelőnek búcsúdalát mátkájához” már a hazafelé oszladozó nemes seregek olvashatták, ha ugyan volt kedvük hozzá. Dalra csak az egy induló mars volt téve; a többinek az alakja is olyan, hogy a nép ajkán meg nem honosulhat, s magyar melódiára nem tehető; példának csak egyet:
|
Valamennyi között az egy Vitkovics Mátkabúcsúja érdemlé meg, hogy a költészet múzsája az utókor számára megtartogassa, csakhogy az meg horáci óda mintájára van öntve.
Az egész 1809-iki hadjáratot egy népdal mellett végezték el; melyet, mint egyenesen az inszurgensek számára nyomtatásban kiadott és szétosztott históriai ereklyét, érdemesnek tartunk szó szerint előidézni. Ez volt az inszurgensek dala:
|
No már azt el kell ismerni, hogy ennél ártatlanabb harci dallal soha még ellenséget verni el nem mentek; s ha „Miska” alatt a magyar nemzet volt értve, s Panni alatt „Pannonia”; úgy bizonyára sem sár, sem víz, sem ebugatás nem gátolta meg őket, hogy mégis egymás szemébe nízzenek.
Marie naponkint hallotta most már ezt a nótát, ugyan megtanulhatta könyv nélkül. A cigány egész nap húzta, s a verbunkos egész nap danolta azt az utcán, s aztán előjöttek erre a nótára azok a nyalka legények, akik panyókára vetve hordják a mentéjüket, csinált virágot viselnek a süvegeik mellett, s pörgetve hordják a fokost a kezeikben. A Névtelen Várban napestig önkényteseketo írtak be, lovakat assentáltak; valamennyi ablakán a kastélynak lármás, jókedvű emberek néztek ki, akik az alant állókat hívogatták. Aztán egy-egy csapat, amely már fel volt ruházva, fegyverezve, kivonult nagy trombitaszóval a mezőre, gyakorlatokat tartani, azokat maga Lajos vezette, oktatta, fegyverforgatásra, tömegmozdulatokra tanította; ott vonultak végig visszatértükben a kastély ablakai alatt, porosan és délcegen.
Ah, milyen szép volt ilyenkor Lajos! Minden asszonynak belé kellett szeretni! Azzal a porlepte izzadt arccal; azzal a piros csákóval a fején, panyóka mentével a vállán, karddal a kezében. Mikor a hölgyeket üdvözölte az erkélyen, táncolt, ágaskodott alatta a kevély paripa. Fekete egyenruhája volt a csapatjának (a „volonok” maguk választották az egyenruhájukat) és piros csákója; a csákó elején egy halálfő. Az ember nem hinné, hogy milyen szép az a halálfő. Ha ilyen homlokra van feltűzve. Olyan vígság van itt, mintha lakodalmas csapat tartaná bevonulását. Csak a menyasszony hiányzik. Az is készen lesz nemsokára: a szép szűz zászló . Hej, hogy össze lesz az tépve majd – a mézeshetek után! Még most szép fehér kezek dolgoznak rajta, hogy aranybetűket hímezzenek a selyemszalagjaira. Az ólom még szebb betűket fog majd azon hasítani!
Vavel Lajos, amint kastélyao kapuit megnyitá a külvilág előtt, valami egészen új életet tanult megismerni. Hat évig lakott egy nép között, melyet távcsöve, egy lelkész és egy fiatal tudós levelei tettek előtte ismerőssé. Az igazi élet egészen másformának mutatta azt be előtte. A magyar nemesi osztály valami olyan szokatlan új volt minden idegenre nézve, aki nem közte nevekedett, hogy azt elébb ki kellett tanulnia, ha meg akarta érteni. Hatszázezer lélek már nem kaszt, hanem egész nemzet. Ezeknek nagy része földműveso; ritkaságul kerül egy kézművesnek: a nemes fiút azzal ijeszti az apja, hogy „ha jól nem tanulsz, mesterembernek adlak!” Ha pedig jól tanul, lehet belőle „vármegye ura”, alispán, még nádorispán is! És viszont a parasztból is lehet nemesember, ha jól tanul, vagy jól verekszik. A nemesember, ha földmíves is, csak a maga földét míveli, úrnak nem szolgál, utat nem csinál, forspontba nem jár, dézsmát nem fizet, utakon, hidakon szekerével együtt vámmentesen jár-kel keresztül; katonát a házába be nem fogad, s semmiféle adó terhét vállaira fel nem veszi. A nemesember ruhája lehet rongyos, lehet foltos; de nem lehet szűrposztó, mint a paraszté. Csak a nemesembernek szabad a neve végén ipszilont írni, s az „ő” betűt „eő”-vel, az „Ns” betűnek pedig soha nem szabad a neve elől elmaradni, címerét pecsétnyomó gyűrűjében viseli s ötágú korona illeti. A nemesember fiát nem viszik el katonának. A nemesembert nem foghatják el bírói ítélet nélkül. A nemesember udvarára nem szabad semmiféle potentátnak belépni az ő beleegyezése nélkül. A nemesember számára van hozva az egész hármas törvénykönyv, az ó ügyeit intézi el a szolgabíró, a törvényszék, királyi tábla és a hétszemélyes*; a parasztét az urbarium és az úriszékeko. A nemesember birtoka ősiség*, az unokák visszaperelhetik. A nemesembert testi büntetés meg nem alázza, s ha főbejáró bűnt követett el, nem a bitófa áll rajta bosszút, hanem a pallos, s aki őt megüti, felsőbb hatalmaskodás bűnébe esik. A nemesember özvegyének választói joga van és szavazata, mint egy férfinak. Az értelmiség, tudomány, közigazgatás, törvényhozás, a nemzeti szellem mind az ő kizárólagos tulajdona. Ő tanácskozik a megyeház termében, ő választ tisztviselőt, országgyűlési követet a megyeház udvarán, ő ád utasítást a követeinek, s ha azok tetszése ellen dolgoznak a diaetán, hazaparancsolja őket. A diaeta csak szuverén, de a nemesség: diktátor!
És ennyi felséges előjogért az a kötelessége, hogy mikor a király parancsolja, fegyvert fogjon, és legyen készen meghalni a hazájáért, királyáért.
Vavel Lajos szabadcsapatának valamennyi emberét külön tanulmánya tárgyává tette. Tömérdek tipikus alakot talált közöttük, akik érdemesek voltak a lerajzolásra: a hetvenkedőt, a bölcselkedőt, a büszke szegényt, a diákoskodót, a szavavehetetlent, a falusi nyalkát, a tréfacsinálót, a kötekedőt, az elbúsult hazafit, a rakoncátlant, a fitogtatót, a nyakából lerázhatatlan hű cimborát, a verseket mondó mezei poétát, a tekintélyére féltékeny falusi orákulumot: – egy hét alatt mind jó katonát csinált belőlük. Megszerették egymást: mind a vitézek, mind a vezér.
Mire összekerült a csapat: háromszáz lovas vitéz, gyönyörűen felkészülve, tüzes felföldi paripákon, akkorra elkészült a zászló is.
Marie azt akarta, hogy Katalin legyen a zászlóanya: hisz ő a vezérnek a menyasszonya; de már azt Lajos határozottan követelte, hogy ezt a tisztességet Marie töltse be. Az ő zászlója ez. Neki kell a hímzett szalagot arra felkötni; neki kell azt megáldani.
Gyönyörű látvány volt! Háromszáz lovas, kettős sorban felállítva. Mind nemesemberek. Mind önkényto fegyvert fogók, akiket a törvény nem kötelezett, akiknek a javára kivételt tett: egyetlen családtagok, felsőbb iskolába járó diákok, családapák, testvérek, akik közül egyiknek szabad lett volna otthon maradni; ezekből állt „Fertőszegi” Vavel gróf bandériuma, melynek ő maga volt a főstrázsamestere (őrnagy mai nyelven).
(Még egy másik voloncsapatja is volt Vavel Lajosnak, Sátán Laci embereiből, lőfegyverrel ellátva; de az csak suttyomban alakulhatott, a nemesi bandérium ilyen embereket nem vesz fel a maga díszes soraiba. Sátán Laci csapatja valami huszonnégy emberből állt, s az merész küldetésekkel volt megbízva.)
Óh, mint reszketett Marie-nak a keze, mikor felkötötte azt a szalagot a zászlóra, amit Lajos tartott a kezében, hogy suttogta neki csak őtőle magától meghallható hangon: „Ne menj el! Maradj itt. Ne pazarold énértem azt a te drágao véredet! Fussunk el mi hárman messze innen!”
A távol állók azt hitték, hogy valami áldást mond a zászlójukra.
Szavakkal nem mondta azt, hanem amint azt látta, hogy a zászlót csakugyan nem dobja el Lajos a kezéből, akkor azt a lobogót, melynek egyik felére az ország címere, másikra a patrona Hungariae volt festve, két keze közé szorítá, és megcsókolta azt. Ez volt az áldás.
Azután megfordult, és Katalin keblére borult zokogva, s valamit suttogott ahhoz a nagy sírás közben; amit a hármas „vivát” kiáltás eltakart.
Alkalmasint azt, hogy „hát te sem marasztod itthon?” Nem mondod-e neki: „holnaputánra van kitűzve menyegzőnk napja: nem várod-e azt meg?”
Nem bizony!
Van, aki még jobban siet, mint a vőlegények és a menyasszonyok a lakodalmuk felé.
A nagy hadvezető, a korzikai óriás akkorákat lép, hogy egy–egy ország esik a két lábnyoma közé.
Az ebersbergi vérfürdőből egyenesen Bécs falai alá lépett. A másik lépésével már ott volt a Szent István templomtéren. A következő lépésétőlo már a Duna szigete, a Lobau rendült meg.
Dél felől is csupa Hiób-hírek*. János herceg Olaszországból Magyarországra vonul vissza, s nyomában mindenütt az olaszországi alkirály, Eugen. Chasteler tábornok megrettenve Napóleon proklamációjától, melyben őt átok alá veti, s főbelövetéssel fenyegeti, elhagyta egész seregével Tirolt, csapatjai darabonkint adják meg magukat az üldöző ellenségnek. János jelenti, hogy az olaszországi hadseregnek egész maradványa nem megy többre húszezer embernél, kétezer lóval. Az ország határa dél és nyugat felé nyitva az ellenségnek.
S hogy tökéletes legyen a veszedelem: éppen akkor, midőn Magyarország az egyik határán kétségbeesett védelemre készül, az északi határon feltámad a lengyel, s betörésre készül, a Kárpátokon keresztül; az egész felvidéki haderőt oda kell küldeni. S ugyanakkor Oroszország is hadat izen a magyar királynak, s határainkat kelet felől fenyegeti. Aki jó barát volt, mind ellenséggé lesz: a lengyel a magyarnak, az orosz az osztráknak; a szövetségesek pedig mind otthon maradnak. A poroszok várnak. Az angolok sietnek – egy szigetet elfoglalni maguknak a hollandiaktól. Gentz* és Schlegel hazafias felhívásai Németországban nem gyújtanak. Kalt, Dörenbergo, Schill, Lützow hősies kísérletei elvesznek a nép közönyében, s Braunschweig-Öls Vilmos fejedelem és fekete légiója hasztalan keres hazafiúi csatakiáltására visszhangot saját hazájában: csak az egy jámbor török marad meg hű szövetségesnek, s jólesik a tudósítás, hogy a muzulmán fedezi a hátunkat Moldva felől az orosz betörés ellen.
Ekkor egy új Hiób-hír érkezik. Jellachich tábornok lerakta a fegyvert ötezer emberrel nyílt mezőn az ellenség előtt.
Most már „talpra magyar!”
Aki tegnap meg nem tartotta az esküvőjét, holnap már nem tartja meg azt! Ki gondolna most menyegzőre? Hannibál a kapuk előtt. Ami csak nemesi felkelő sereg van, indítják útnak. A veszprémi és pesti ezredek mennek a Marcal felé János főherceg seregét felszedni, a nyitrai és a primási ezredek vonulnak a March folyam felé a főhadsereghez, s ami csak hadcsapat és bandérium van a Dunántúl, az siet Győrnél összpontosulnio; félig fegyverzetten, kovátlan puskákkal, töltény nélkül, szőrén ült lovon, kötélkantárral, fokossal a kézben. Ilyenkor nagy számot vet egy olyan derék csapat, mint Fertőszeghy grófé, aminek kardja, pisztolya, karabélya és – harcban edzett vezetője van.
Bizony a közbejött napok nem arra valók voltak, hogy boldog szerelemről suttogjanak. Az éjszakák világítása nem a holdvilág volt, hanem az ágyútűz villogása a láthatáron.
Lajos annyira el volt foglalva ez idő alatt, hogy alig bírt magának annyi pihenőt elszakítanio, hogy kedveseit a kastélyban meglátogathassa. Annak sem volt bizonyos ideje. Egyszer korán reggel, másszor késő este rontott fel hozzájuk; akkor aztán volt nagy sikoltozás, mikor jelentetlenül betört az ajtón, mint egy – inszurgens; hirtelen dugtak el előle egyet-mást, amit nem volt szabad még meglátnia: valószínűleg Marie rajztanulmányait, zongoraiskoláját s a kis arcképet, amit Katalin festett. Néha olyankor jött, mikor éppen asztalnál ültek, akkor aztán lehúzták-vonták maguk közé a székre, hiába szabadkozott, hogy ő már falatozott, künno a gyepen, jó nyers szalonnát paprikával; velük kellett étkeznie; de biz ott alig fenhette meg a kését a villájához, már jöttek utána, hogy siessen a Várba; olyan baj van, amit csak neki lehet eligazítani, s nem használt semmi szép szó: ott kellett hagyni szép hölgyeket és jó ebédet.
Azon a napon, melyen az elindulási parancsot megkapta, mégis kellett annyi időt szakítania magának, hogy Katalinnal azokról a nagyon komoly teendőkről értekezzék, amik őrá várnak, ha Lajos eltávozik. Átvitte hozzá azt a kis acél ládikát, amiről többször volt már szó.
A két hölgyet együtt találta, mint mindig. Mikor azon kezdé, hogy búcsúzni jött: Marie kifutott a szobából. Sejtelme sugallta neki, hogy mikor vőlegény és menyasszony búcsúznak, ott egy harmadiknak jelen lenni nem szükséges. Azért messze nem távozott. Tudta, hogy majd érte jönnek.
Minek is hallotta volna a szerelmi esküvéseket; a megvallott titkokat, mik azokat oly boldoggá tették? Minek látta volna azokat a könnyeket, amiket le szoktak csókolni, úgy szárítanak föl?
– Őrizzen meg az Isten! – rebegé a hölgy, arra gondolva, hogy milyen kár volna, ha annak a csóknak a helyét ezen a szép homlokon egy golyó foglalná el.
– Te pedig őrizd meg az én kincsemet. Magadat és az én palladiumomat*. Vedd őt körül egész szerelmeddel. Számomra ne lopj el belőle semmit. Legyen a szíved egészen az övé. Vedd őrizeted alá ezt a kis ércchatouille*-t. Lásd meg, mi van benne!
Lajos egy acél pecsétnyomó gyűrűt vont le hüvelykujjáról. Annak a címerlapját félretolva, abból egy finom kulcs tolla ugrott elő, mellyel az acél chatouille zárját fel lehetett nyitni.
Legfelyül több csomag angol bankutalvány feküdt, tízezer fontonkint osztályozva.
– Ez az összeg a mi vállalatunk hadi költségeire való. Ha célomat elértem, annyival szegényebb leszek. Különben sem vagyok gazdag. Ezt meg kell neked mondanom menyegzőnk előtt.
– Én szeretlek, ha kolduspár lesz is belőlünk.
Csók volt a válasz.
Azután következett hat darab finom ingecske; aminőket kicsiny leánykák viselnek.
Ezekre saját anyja maga hímezte fel a „három liliomot .”
Ez volt az egész kelengye. Katalin megtapogatta a gyolcsot: „kínai ananászszövet”.
Azon alul következtek sárga fakó okiratok.
– Keresztlevele; anyjának utolsó sorai gyermekéhez. A két férfi bizonyítványa, kik a végzetes cserét végrehajtották, mikor a gyermekeket elvitték szülőiktől. Azután itt van Marie arcképe és azé a másik leányé, ki sorsát az övéért kicserélte. Mindezekről rajtam kívül csak marquis D'Avoncourt-nak van még tudomása, ki Cambray álnév alatt rejtőzött sok ideig, s most elfogva, az hami várban ül; ha még meg nem halt. Nem bírtam felőle megtudni semmit elválásunk óta. Te vagy a harmadik, aki megtudtad e titkot. Kérlek, jól megőrizd. Minden tekintetben.
Azzal helyre rakott ismét mindent. Kettőt a bankutalványcsomagok közül künn hagyott, hogy azt Katalin, ha tőle utasítást kap, a rendelt célra használja föl, s aztán bezárta ismét a kis ércládát, s a kulcsrejtő acélgyűrűt felhúzta bal keze hüvelykujjára.
Katalin a rábízott kincset elrejté egy a falba rótt vasajtajú szekrénybe, melyet kulcs helyett titkos rugó nyitott fel.
– Jó helyen fog lenni.
S most még egy utolsó csókot!
Annak a másiknak a mellékteremben tán hosszú is lehetett már az idő: egyszerre csak azt hallja Lajos, hogy valaki a zongorán az ő inszurgens-nótáját, a Sárga csizmás Miskát veregeti, azzal a bizonytalan, tétovázó tempóval, ami a kezdő zenészt jellemzi. Figyelt, Katalinra nézett: az elnevette magát, aztán feltárta az ajtót. Marie ült a zongoránál. Aztán mikor rajtakapták, felugrott mellőle, és elfutott; de úgy intézte a dolgot, hogy Lajos karjai közé fusson: aki majd megette ezért a meglepetésért.
És így mégis ő kapta az utolsó csókot.
***
Lajos eltávozása után Marie egészen búskomor lett. Most érezte csak, hogy mennyire mindene volt az neki; mennyire nem pótolja azt senki a világon!
Szerették, hízelegtek neki, kedvében jártak; de ő csak nem tudta e mosolygó arcokért elfelejteni azt a hideg márványtekintetet, melynek néma varázsától meg volt igézve, mely annál jobban vonzotta magához, mentülo inkább igyekezett őt magától távol tartani. Itt minden órára új mulatság, új foglalkozás váltá föl egymást rá nézve, és ő arra gondolt, mikor hosszú napokon keresztül, magára hagyatva, megunt gyermekjátékok között várt a hármas kocogtatásra ajtaján, hogy azt mondhassa rá: „Szabad!” és aztán az étkezőasztalnál ülhetett vele szemközt, némán, egyedül!
Egyszer-egyszer, mikor legjobb kedvében volt, csak elővette a sírás, s félbe kellett hagynia rajzot, zongorát. A könyveket meg éppen el kellett előle zárni, mert minden bánatos verset s minden szerencsétlen regényhősnőt megsiratott.
De rövid időn lett egy örömnapja. Lajos levelet küldött a táborból, futár által Katalinnak. Megírta, hogy semmi baja sincsen; ellenséget még nem látott; ma egy csapatosztállyal elindul a Rába mentére kémszemlészni, s így nagyon közel lesz Fertőszeghez. Marie-nak is írt nehány sort ugyanabban a levélben, ami úgy volt tartva, hogy azt Marie is elolvashassa.
– Meglephetnők őt a táborban – monda Katalinnak – ha olyan közel lesz hozzánk.
– Mit gondolsz? Hölgyek a táborban? Ezt nem vennék jó néven.
– Óh, bizony mások is megteszik azt. Hát nem olvastad a levelébeno, itt van ni: „A minap az alispánné egy egész zsák pogácsát hozott az ura után, ami mondhatom, hogy jólesett mindnyájunknak”. No hát, más asszony is elmegy az ura után a táborba.
Katalin elmosolyodott azon, hogy Marie szeme élesebb volt, mint az övé: megtalálni a levélben az ürügyre szolgálható adatot.
– Lajos azonban határozottan megtiltotta nekem, hogy veled Fertőszegről kimozduljak bárhova is: hacsak az ellenség erre a tájra nem közelít. Az pedig még Pozsonynálo van, s elválaszt tőle bennünket az egész Fertő. Lajos azt hagyta meg, hogy ha futnunk kell valamerre, az ő utasítását várjuk be, aki az inszurrekció főhadiszállásán az ellenség minden mozdulatáról értesítve lehet; nehogy a magunk fejétől éppen beleszaladjunk a veszedelembe.
Ebben aztán meg kellett Marie-nak nyugodni.
Hanem aztán azt a meglepetést szerezték Lajosnak, hogy ők is egy levélnek mind a két oldalát ketten teleírták neki, s mellékeltek hozzá egy arcképet (vajon ráismer-e: ki az?) meg egy kezdetleges pasztellrajzot, aminek egy pensée-t kellett ábrázolni. (Vajon kitalálja-e, hogy ki rajzolta azt?)
(Vajon fogja-e a szíve fölött viselni mind a kettőt?)
(Vajon lesz-e bátorsága egy istentelen golyónak átfúrni mind a hármat: arcképet, rajzot és szívet?)
A Rábca melleti bivouacban a Fertőszeghy bandériumán kívül egy-egy kompánia mosonyi és pesti gyaloginszurgens vett részt. Igen jó táborhely volt; a nádkúpból egyszerre sátrakat lehetett rögtönözni, s egy domb tetejét elfoglaló jegenyésről az egész síkságot be lehetett látni.
A tábori jelszó ki volt adva az éjjelre; Lajos sorba járta az előőrsöket, s azzal visszatért a közös tiszti sátorba, mely hatalmasan volt felépítve nádkévékből és két élő fa közé szorított rudakból, s bebútorozva szénakötegekkel és juhászbundákkal.
Két régi ismerősre talált itt már Lajos. Az egyik az alispánja, a másik a fiskálisa. Mind a kettőn a világoskéko dolmány.
A fiatal tudós, ki a nemzeti elégedetlenséget képviselte – irataiban, azért mikor a fegyverre hívás széthangzott az országban, csak úgy felkötötte a kardot, mint más, s abban az egyben most teljesen egy véleményen van a hajdani principálisával, hogy ha olyan közel jön hozzá a francia, hogy a kardjával elérheti, bizony meg fogja vágni.
Bernát bácsi most is a maga elemében van: adomázik. Egy gyökérbozontjával fölfelé fordított zsombikon ülve, mint egy karosszéken, két öklét a kard markolatára téve, beszéli el, amiket Győrben hallott, a nádor asztalánál, leghitelesebb ajkakról.
Egy-egy hősballada mindenik adomája. Még most csak a rendes hadsereg vitézeiről szólnak azok: az inszurgensek még nem kerültek a harcba; de lelkesítő példának feljegyezhetik az előttük elmentek hírét.
S a fiatal tudós, egy juhászbundára hosszant fekve, jegyezio plajbásszal egy ív papirosra az „arany könyv” számára való adatokat.
– Ezt is fölírhatja még, domine frater. (Most már nem „audiát”.) Az ebersbergi vérontásnál egy magyar csapat, a Benyovszky-ezred volt a legutolsó, mely a Traun hídján Massena* egész hadereje ellen tartozott védelmezni hadseregünk visszavonulását. Szurony és puskaagy harcolt; a magyar egyre fogyott. Bogdán Antal volt a zászlótartó. Már körülfogta az ellenség: nem volt sehová menekülése. Ekkor fogai közé kapta a zászlót, s a magas hídról beleugrott a Traun vizébe, s a franciák golyózápora között úszott ki a túlsó partra a megmentett zászlóval.
– Hát üldözői nem tudtak utána úszni? – kérdé egy fiatal hang onnan hátulról.
Bernát úr kegyetlenül végignézte a közbekottyanót.
– Te is azt tennéd, öcsém, ugyebár, amit az egyszeri vadász, aki utánaszaladt a nyúlnak, mikor puska volt a kezében? – Hát a „hős dobos”-nak a történetét hallottátok-e már? Igenis, a raszini ütközetben a dobos tüntette ki magát, aranyira, hogy az ezredparancsnok ezüst érdemrendre méltónak ajánlotta. Az érdemrend-bizottság azonban fösvénykedett az ezüsttel, adott neki inkább aranyat, hatot. Dobosnak nem dukál vitézi rend, aki csak a két fabottal harcol. „Nem halok meg pedig addig, amíg azt meg nem kapom” – mondá a dobverő hős a generálisok előtt, mikor a pénzt a markába nyomták, amit nagyon kellett kínálgatni. Sandomir ostrománál aztán volt módja benne. Az ellenség kétszer verte vissza az ostromló zászlóaljat a sánctól; a harmadik rohamnál a dobos beledobta az árokba a dobot nyakából, s felkapva egy puskát, odakiálta a bajtársainak: „Itt fekszik e sáncban az érdempénzem: ma kihozom onnan!”, s azzal maga rohant előre az ároknak, mellvédnek, közibe az ellenség pattantyúsainak: két vágást kapott a fejére, kettőt meg adott jobbra-balra, hanem az ágyú el lett hallgattatva, s perc múlva be volt véve az egész sánc s a hős dobos volt rajta az első.
– De aztán mind igazak ezek a történetek, spectabilis?
– Hogyne volnának. Ott vannak feljegyezve az érdemrend-bizottság hiteles jegyzőkönyvében. Hát a Zamoszk várát védelmező Pulszky ezredeskapitányt hogy felejtené ki, öcsémuram? Ki az égő lőporos raktárból olyan hidegvérrel hordatta ki a lőporos hordókat, mintha csak sereshordók volnának, s mikor már az ellenség tódult be a kapun, még akkor is valamennyi ágyújával lövetett közéje, s utcáról utcára védelmezte a feje feletto égő várost, és nem adta meg magát.
– Valóságos Zrínyi Miklós!
– Hát Jaskó huszárkáplárt ne jegyezné-e mellé, öcsémuram? Mikor Eckmühlnél ötödmagával megpillant egy öt ágyúból álló lovas battériát, amit az ellenség már elfoglalt a mieinktől, s vitte hátrafelé. Az öt huszár összeszólalkozik, kirohan nagy ordítással az erdő széléből, szétveri az ágyúkísérőket; kit levág, kit pokolra kerget, s azzal megkapja az ágyús lovak zabláját, s mire az ellenség észre tér, hazavágtat a visszaszerzett öt ágyúval az ezredéhez.
– Ezt is csak huszár teszi meg!
– De biz a bakancsos is megteszi. A collegnanói csatánál a francia lovasság annyira szorította a mieinket, hogy azok egy mély útban kénytelenek voltak öt ágyút és három haubicot martalékul hagyni, aminek a fedezete már elhullt, vagy szétszóratott. Ekkor három gyalog közvitéz az Alvinczy-ezredből: név szerint Katona István, Blaskó János és Dorogházi János, egy káplár Horbál Boldis biztatására, ráadja a fejét, hogy megmenti az ágyúinkat, összeszednek egy csomó puskát, amit a futók elhánytak, s négyen kétfelől a mély útban elhelyezkedve, olyan gyilkos tüzelést kezdenek az előrenyomuló ellenséges lovasság ellen, hogy az megáll, megijed, visszafordul, s engedi a négy bakancsos fedezete mellett mind a nyolc ágyút megmenekülni. Hát Grancsai káplár, aki tizedmagával elfoglal Montebellónál egy egész századtól védett majorházat! Igaz, hogy mind sebet kapott, aki meg nem halt közülők; de érdemrend takarta be a sebeiket.
– Pedig ezek mind csak jobbágyfiúk voltak – jegyzé meg Vavel gróf –, akik tíz krajcár zsoldért szolgálják a császárt; mit fognak még tenni azok, akik ősi szabadságukért fogtak fegyvert, a magyar nemesek!
A hősmondakört félbeszakítá az előörsök jelkiáltása a távolban, mely egyre közelebb hangzott: „Ki vagy? megállj!”
Vavel kisietett a sátorból, s felnyergelt lovára felkapva, odavágtatott, ahonnan a jelkiáltást hallák.
Az őrjárat egy fegyveres alakot tartóztatott fel, aki nem tudta a tábori jelszót, s az őrvonalon át akart jönni, alattomban. Odahozták nagy diadallal Vavel elé, hogy kémet fogtak.
Vavel ráismert, s azt mondá: „Bocsássátok: ez az én emberem”.
Sátán Laci volt az.
Ő maga nem mondta meg a nevét elfogóinak.
– Jer utánam – monda Vavel a rejtélyes cimborának, s bevitte őt a saját sátorába. – Dűlj le, ha fáradt vagy.
– Csigavér! – dörmögé a kalandor. – Ma csak Kapuvárról jövök, s torony irányában.
– Gyalog?
– Hol gyalog, hol úszva. –
– Mi hírt hozasz?
– A vitnyédi bozótban egy francia futárt fogtunk el, mikor éppen át akart úsztatni a lovával a kapuvári Rábán.
– Hová tettétek?
– Hát biz annak az egyik pajtásom nagyon meg találta szorongatni a nyakát, mert védelmezte magát, s aztán igen vékony cérnával volt hozzávarva a bőréhez a lelke.
– Azt rosszul tettétek. Máskor a foglyot élve kello elhozni; mert attól fontos közleményeket lehet megtudni. Megmondtam, hogy az élve elfogottért jutalmat fogtok kapni.
– Hát ez most a mi kárunk. Hanem azért nem veszett egészen kárba a fáradságunk, mert elvettük a táskáját, s abban találtunk egy lepecsételt levelet. Az itt van. Bizonyosan ezzel a levéllel akarta egyik ellenséges vezér a másikat szándékáról tudósítani.
– Add ide.
Vavel átvette az elfogott levelet.
– Maradj itt, míg én vissza nem térek, ott a szögletben találsz enni-, innivalót; ha kicsiholsz, meglátod. Azután láss hozzá, hogy aludd ki magadat; mert meglehet, hogy rögtön odább kell menned lóháton.
– Hisz az akkor elég pihenés maga.
Vavel kiment a sátorból, hogy a legközelebbi őrtűznél megtudja a levél tartalmát.
Ahogy Barthelmy Léon mondá: a háborúban a becsületszabályok fejük tetejére vannak állítva; az ember azon van, hogy a másnak írt leveleket feltörje és elolvassa.
Ez a levél Guillaume tábornoknak* szólt: ibi-ubi.
Hogy Guillaume egyike az olasz alkirály dandárvezéreinek, azt tudta Vavel.
A felnyitott levél terjedelmes volt; négy sűrűn teleírt oldal.
Legelőször is az aláírást nézte Vavel.
„De Fervlans márki.”
Úgy tetszett, mintha ezt a neveto hallotta volna már valaha. A levél tartalma aztán megmagyarázta neki, hogy ki ez.
„Tábornok úr!”
„A cselszövény tökéletesen sikerült. Thémire nyomába akadt a szökevényeinknek. – Azok egy magyarországi félreeső helységben húzták meg magukat a Fertő mellett: éppen túlságos elzárkózás által vonva magukra a közérdekeltséget. Az első feladata volt Thémire-nek a közelükben megfészkelni magát. Ezt remekül gondolta ki. Azon helység egy indigenált* bécsi báróé volt, ki költséges szenvedélyek által egészen tönkretette magát. Thémire ajánlatot tett a rouénak, hogy megveszi tőle százezer forintért a birtokot, aminek a jövedelmeire az csak ráfizetett, oly feltétel alatt, ha az a nevét rá fogja ruházni. – Az ilyen névátruházás könnyen megy Ausztriában. Lett belőle Landsknechtsschild Katalin bárónő. Tökéletes német asszonnyá tudta magát átalakítani. Hogy a veszedelmes protektor gyanúját elaltassa, eleinte ő kerülte azzal a legtávolibb találkozást is, s játszotta a világtól elvonultat. Csak jótékonyságaik terén találkoztak a szándékaik, ott is csak azért, hogy egymást keresztezzék.”
„Azt tudta Thémire, hogy a protektor egy erős látcsővel szokott tudomást szerezni arról, ami körüle történik. Erre alapította furfangos tervét.”
„Én rövidebben akartam végét szakítani a cselszövénynek s magam feljöttem Bécsbe, kiadva magamat emigráns főúrnak, s ott, mint ön tudja, Barthelmy Léon gróf név alatt szolgálatot vállaltam a katonaságnál, hogy választottaimhoz közelebb legyek.”
„Azonban az én durvább szövetű tervem szétmállott. Ez abbulo állt, hogy egy hírhedett rablóját a vidéknek felfogadom, hogy rabolja el a Névtelen Várbulo vagy a leányt, vagy a reá vonatkozó okiratokat, vagy ha lehet, mind a kettőt. E tervem meghiúsult azon, hogy a haramia gyáva volt annak kivitelére vállalkozni.”
„Kénytelen voltam Thémire finomabb, de hosszadalmasabb cselszövényét elfogadni.”
„Egy éjjel, amikor előre lehetett tudni, hogy a Névtelen Vár remetéje obszervatóriumában lesz, mert éppen holdfogyatkozást jósolt meg a naptár, Thémire egészen bizonyosra játszott.”
„Amilyen bizonyos az, hogy egy férfira, kivált egy remetére nézve az ég minden planétáinál érdekesebb – egy szép asszony alakja.”
„A protektor belement a kelepcébe. A hold elsötétülésekor álcázott rablók másztak föl a szomszéd kastély erkélyén. – (Jocrisse volt a harámbasájuk!) A lovag, ki ezt látta, ha egy csepp folyott még a Duguesclin* véréből ereiben, nem tehetett mást, mint hogy átrohanjon a veszélyben forgó hölgy megszabadítására. – Jocrisse jól játszotta szerepét, a szabadító közeledtére a rablók szétfutottak minden ablakon át, s a nemes lovag nem talált mást maga előtt, mint egy megkötözött csodaszép hölgyet, igéző pongyolában, az ő szabadító megjelenésére várva. E pillanattulo kezdve meg volt fogva”….
… Ah, hogy forrott Vavel ereiben minden csepp vér! Hogy lángolt az arca a szégyen miatt!
Olvasta tovább:
„Thémire egészen bizonyos volt arról, hogy a rejtélyes lovag belészeretett; hanem én nem voltam egészen bizonyos afelől, hogy hát vajon Thémire nem szeretett-e belé a lovagba; mert a nőszívek fogékonyak.”
„Kieszközöltem, hogy az ezredemmel cantonozásra* az ő helységébe tegyenek át.”
„Itt azután minden módot megkísérlettem, hogy a védőlovagot kicsaljam valahogy az odújából. De az nagyon ravasz és furfangos egy róka. Nem engedte szemközt kapni magát. Végre olyan lépésre szántam el magamat, amelynél karddal kellett kettévágni a gordiusi csomót. Feltettem magamban, hogy egyszer útját állom a szokott sétájában, mikor azt a lefátyolozott hölgyet karján vezeti, s megsértett férjnek adva ki magamat, ki az elszöktetett feleségét keresi, követelni fogom, hogy leplezze le a hölgy arcát. Ezt ő nem fogja megtenni. Ebből párbaj lesz. Ő évek óta nem fogott fegyvert a kezébe; én pedig minden fegyverben virtuóz vagyok. Egy remete egy spadassin* ellen! Megölöm. És akkor a rejtélyes leány védtelenül, oltalmazó, ismerős nélkül marad a világban. Kész prédául nekünk”….
….Vavelnek jéghideg borzadály futott át tagjain.
„Ez volt a föltett szándékom. Hanem akkor közbejött valami, amire nem számítottam. Mikor a rejtélyes lovagot az erdőben előfogtam, hogy ismertesse meg hölgyét, akiről én azt hiszem, hogy az én nőm… (Azt mondanom sem kell, hogy az egész Barthelmy Ange-ról való hír az én költeményem: én iktattam be azt egy vidéki hírlapba, ahonnan minden európai lapba átvették, azzal a tervvel, hogy magam, mint ez ideális nőrablás negatív hőse, e jogcím alatt fogom keresni a magam szökevényeit a széles világban.) Tehát az én emberem e találkozásnál igen keményen viselte magát; hanem amint éppen már a legszélső tettlegességre akartunk menni, a vele jött hölgy egyszerre felvetette a fátyolát – s én Thémire-t láttam nnagam előtt.”
„Itt azután megáll az eszem. Kezdem nem érteni ezt az asszonyt. Vajon az történt-e vele, ami már annyi nővel megesett, hogy egy férfiért, akibe igazán belészeretett, eldobott, elfeledett mindent, ott hagyta veszni a fényes vagyont, amit ígértünk neki, s fényesebbnek találta Vavel Lajos szemeit mindannál, s ezekért a szép szemekért nem azt árulta el minekünk, hanem minket árult el annak? Vagy pedig az történt, hogy ez a nő finomabb cselszövényt font az enyimnél megint, s regényes hajlamok pókszálaival igyekezett körülhálózni áldozatát, ki a felismerés pillanatában azt mondta róla: „Ez az én jegyesem”. Ez még rejtély előttem. – Van egy eszközöm, amivel ezen nő fölötti varázshatalmamat fenn tudom tartani: az, hogy első házasságbeli leánya a kezem között van.”
(Tehát „Katalin” özvegy – és leánya van!)
„E hatalomnál fogva nem engedem őt láncáról elszabadulni. Azonban mégis megeshetik, hogy mikor az asszony szerelmes, még a gyermekét is kidobja a hajóból.”
„Amint a háború a két ország között kitört, a titkos pártfogó leveté álarcát, kilépett a titokteljes homályból, maga alakított egy lovas bandériumot, s azt most ellenünk hozza.”
„Kénytelen volt ezalatt a rábízott kincseknek más őrizőt adni.”
„Jocrisse leveleiből megtudtam, hogy azok most Thémire kezébe jutottak. Tehát aminek elnyerésére ki volt küldve az asszony, azt már körme között tartja….”
„De az a kérdés most, hogy mit fog vele tenni?”
„Jocrisse azt is tudatja velem, hogy Thémire egészen meg van bűvölve a rábízott leány szeretetreméltóságától. Ha ez igaz, akkor ez nagy baj. Ha Thémire-nél ez nem kiszámított alakoskodás, hanem valódi érzés, hogyha e leány, kinek csodajóságát Jocrisse is kénytelen magasztalni, a kis piquante Amélie képét, akitől az anyja már hat év óta úgyis elszokott, kitörülte volna Thémire szívéből, s elfoglalta annak a helyét: ettől azután nehezebb lenne Thémire-t visszahódítani, mint a szeretőjétől.” Óh, mily jól esett az az egy napsugár Vavelnek, ebben az irtóztató fellegtorlatban, mely elkábítá.
„Nem tudok többé tökéletesen bízni ebben a nőben. Ma tudósítottam futár által, hogy erős fegyveres csapattal be fogok vonulni a határon, s egy meghatározott helyen lesben fogok maradni. Jöjjön! S hozza magával a kezére került kincseket. Ürügye van elhagyni a kastélyát; mert seregeink Steyer felől is közelítenek, s átlépték a magyar határt. Úgy lesz, mintha véletlenül jutott volna a kezem közé.”
Vavel Lajosnak a szívdobogása kezdett elakadni a szertelen rémülettől. Reszketett kezében a levél, amint tovább olvasá.
„De nem bízom magamat egészen az asszonyi ingatag szeszélyre. Annál egy szerelmeslevél, egy elejtett könny is lenyomhatja a mérleget. Ha holnap estig nem jön el Thémire oda, ahol rá várok, a leánnyal és az okiratokkal együtt, akkor én csapatommal megindulok éjjel az ő helységét fölkeresni. Csapatom a „Démon legióból” van válogatva. – Az előtt nincs lehetetlenség. Ha elhozza őket Thémire önként, megköszönöm neki, ha nem hozza, elveszem tőle erővel.”.
Vavel Lajos azt sem vette már észre, hogy a tűz hamvadni kezd, melynél a levelet olvasá; azt hitte, hogy a betűk úsznak előtte izzó, vérszínű homályban!
„És most rátérek arra, ami az önnel közlendő utasításom. Ön csapatosztályával egyenesen a Fertő déli partja felé fog húzódni, s elzárja a menekülés útját Tirol felé szökevényünktől. Azonkívül egy más föladat is váro önre, amit mindjárt meg fog érteni. A rejtélyes leánnyal, ha kezünkbe fog kerülni, a legkiválóbb gyöngédséggel kell bánnunk. Rá nevezetes hívatás vár. – Ön tudja talán már, hogy a császár válik Joséphine-től. A kreolnő skartba lesz téve. Új palotát díszítenek fel az új menyasszony számára. Ki lesz az? Még senki sem tudja. Valaki, aki uralkodói koronát hoz magával. Egy házasság, mely a császári koronát Capet Hugo koronájával egyesítené, egészen megszilárdítaná Napóleon trónját. A legitim dinasztia egyesülne a népválasztotta uralkodóházzal. S a leány, mint tudom, oly szép, oly igénytelen, oly lemondó és oly semmiről sem tudó, amilyen csak egy uralkodónői eszménykép lehet.”
Vavel Lajos felugrott dühösen, s vak haragjában a hamvadó zsarátnok közé taposott. Ez a gondolat lángra gyújtá az egész gáztömeget, amelyet az árulás terve lassankint összegyűjtött indulatai fekete szénaknáiban, hogy mint a csattanó viheder* törjön az ki egyszerre.
Mondták volna azt, hogy Marie-t azért akarják elrabolni, hogy örökre elzárják a világ elől valami kolostor falai közé! – Mondták volna azt, hogy ellenségei azért keresik, hogy egyenesen a vesztőhelyre vigyék! – De azt kigondolni, hogy az ő bálványát, az ő oltárképét odahurcolják annak az embernek a vőlegényi nyoszolyájába, akiben egész gyűlölete összpontosult, aki miatt kerülte a templomot, s megszűnt vallásos lenni, hogy ennek a saskörmei ragadják meg az ő liliomszálát támadjon utánuk egy új ivadék, mely örökké fennmaradjon Franciaország trónján! Ez a pokol minden kínszenvedéseit kigúnyolta!
Pedig vissza kellett nyernie nyugalmát. A levelet még nem olvasta végig. A tűz kialvófélben volt, azt újra meg kellett raknia, hogy fellobogjon. Csak azután ülhetett hozzá, hogy megtudja, mi van még hátra.
A levél ezen végződött:
„Ezt a körülményt szem előtt tartva, azt az utasítást adom önnek, tábornok, hogy miután önt neje és leánya kísérik, legyen szíves Madame-ot és Mademoiselle-t felkérni, hogy természetesen erős fedezet mellett – valamelyik határszéli városban – (talán Friedbergen) elénk jövet a feltalált kincseket tőlünk átvegyék. Ön érteni fogja, hogy ily állású hölgyet csak előkelő, disztingvált hölgyek kíséretében lehet Párizsba utaztatni. Dealba grófnő szerepe megszűnik: ő nem lehet semmiféle minőségben a mi praesumptiv* úrnőnk kísérője. Ő megkapja a maga ötmillió frankját, s azzal ki van fizetve. Tehát a tábornokné asszony és úrleánya legyenek e kíséretre készen. Erre még egyszer kérem Önt.
Egyébként maradok, stb.
De Fervlans márki.”
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vavel Lajos egy pillanatig sem gondolkozott rajta, hogy mit tegyen.
Elhagyni a helyét, melynek megőrzését a főparancsnok rábízta, lehetetlen. Ellenség előtt álló katonától ez árulás.
Sietett nádsátorába vissza.
Sátán Laci már aludt, a puszta földön fekve, csak úgy horkolt.
Azt felrázta álmából.
– Mégis alszol?
Csak akkor feküdt le a jámbor.
De Vavelnek egy örökkévalóság volt az, amíg azt a levelet végigolvasta. Azt hitte, azalatt annyi idő múlt el, hogy ráért valaki meghalni, porrá lenni; ráért kósza lelkével kutyán, kígyón, oroszlánon keresztülvándorolni, s aztán megint feltámadni.
– Kelj fel már, és készülj!
Sátán Laci talpra ugrott.
– Ülj fel a legjobbik vezetéklovamra rögtön, s vágtass Fertőszegre árkon-bokron keresztül, amerre legrövidebb az út.
– Mi lesz a parancsolat?
– Emlékezel még rá, hogy egyszer egy hatalmas úr arra szólított fel, hogy orozva rabold el tőlem valami kincsemet, amit a Névtelen Várban őrzök.
– De nem tettem meg neki.
– Most én parancsolom, hogy tedd meg. Hozd el azt nekem a kastélyból.
– Melyiket? A leányt vagy a ládikót?
– Ha lehet, mind a kettőt; de a leányt mindenesetre.
– Nehéz lesz. Az a másik nagy úr azt mondta: használj erőszakot; ha sikoltani akar, tömd be a száját, burkold be vastag szőnyegbe, hogy ne mozdulhasson. Nem álltam rá.
– Nem lesz szükség azt tenned. Csak annyira menj, hogy őt egyedül találod. Akkor, mielőtt előled elfuthatna, mondd neki ezt a nevet: „Botta Zsófia!” Erre a névre úgy oda fog hozzád menni, mint a kezes bárány, s azt fogja mondani: mit kívánsz? Akkor megmutatod neki ezt az acélgyűrűt, (nesze, húzd fel a bal hüvelykedre) s így szólsz hozzá: „Az, aki ezt a gyűrűt viseli, azt kívánja öntől, hogy hagyja el ezt a helyet rögtön, és kövessen engem, ahová vezetem.
– És hová vezessem?
– Készen tartasz egy szekeret, jó négy lóval a park kijáratánál a temető-oldalon, s ahogy csak szekérben, lóban tart, vágtatsz vele Győrbe; odáig meg sem pihensz; Győrben kérdezősködni fogsz doktor Tromfszky után, ki most tábori orvosunk a főhadiszálláson. Ő értesítve lesz már, s a hölgyet átveszi tőled. Azzal visszasietsz hozzám, s engem ha égen, ha földön, ha pokolban, de felkeressz, és elmondod, hogy mit végeztél. Ha a mi táborvonalunkon feltartóztatnak, előmutatod az általam adott salva gvardiádat. Fogd az erszényo pénzt: a költséget ne kíméld. Arról, ami rád van bízva, egy teremtett léleknek se szólj, se jövet, se menet.
– Minden meglesz – mondá Sátán Laci, elhagyva a kunyhót, s mire Vavel kiment utána, hogy utasítsa, merre juthat ki a táborhelyből leghamarabb, már híre-hamva sem volt. Csak a vezetékek közül hiányzó ló üres helye bizonyítá, hogy Sátán Laci itt járt.
Tehát a rablóra van bízva, hogy orozza vissza a kézből kiadott kincset.
S vajon a lórabló adott szavában jobban lehet-e bízni, mint a szívrabló könny szentelte esküjében?
***
Vavel nem ment vissza az adomázó társaságba. Künn maradt az éjszakában, s mozdulatlanul állva, hátrafont karokkal bámult a sötétségbe, találgatva, mik azok a villanások a láthatáron alul, amik az ég alját egy-egy pillanatra megvilágítják. Égiháború-e, vagy ágyútűz? Akármelyik, – nagy zivatar lehet: a dörgése nem hallik idáig.
***
Vavel Lajos még az éjjel tudósítá a főparancsnokságot Győrött, hogy az ellenségnek egy csapatja Nezsidernél betört a határon, s felhatalmazást kért „volon”-jaival annak elfogadásárao mehetni.