Napóleon hadseregénél volt egy hírhedett csapat, a VI-ik olasz ezred, amit a „démonok légiójának” hívtak.
Ezt a csapatot Olaszország valamennyi hírhedett korhelyéből, útonállójából és naplopójából alakíták. Ebbe volt besorozva a főrangú családoknak valamennyi javíthatlan tékozló fia, az előkelő társaságok száműzöttei, a létjogot vesztett kétségbeesett alakok, akik a társadalom üldözése elől egyetlen menedéknek találták a csatatért; akik minden téren elvesztették a becsületet, s aztán meg lett nyitva előttük a vérmező, ahol azt vissza lehetett szerezni. Minő szomjjal rohanhattak a megnyílt sorompóba! – Rövid időn kiérdemelték a „Démon-légió” nevet. Gyöngy és rongy, drágakő és szemét egy rakáson. A mellükön érdemrend, a hátukon akasztófabélyeg. A harcban fékezhetlenek; hanem a rablásban is azok. Az ökleik éppoly félelmesek voltak, mint a hosszú ujjaik. Egyszer kirabolták a saját ezredük pénztárát, másszor meg a tábori lazarétum* gyógyszertárát kaparintották el, s megitták a felcsernek* minden drága orvosságát reggelire. Meglopták egymást a bivouacon; hanem aztán ha megsebesült a pajtás a csatában, saját vérük áldozatával szabadították ki. Egy „démon” a csatában megölt egy angol tisztet. A haldokló ellenség arra kérte, hogy feleségét és kisleányát, akiket a védett faluban hagyott, oltalmazza meg: s a gyilkos felkereste az asszonyt és a gyermeket, s az egész hadjárat alatt védőjük és gondviselőjük lett. A VI. olasz ezred csodagyűjteménye volt a legmonstruózusabb* bűnöknek és a leghihetlenebbo erényeknek.
Vezérük ezzel a csatajelszóval szokta őket harcra buzdítani, mikor rohamra vitte démonjait:
„Avanti, avanti, signori briganti! Cavalieri ladroni, avanti!”*
Ennek a démon-légiónak egy szakasza, mely az olasz alkirállyal a Veltlinen át hatolt idáig, lett azzal a küldetéssel megbízva, amit De Fervlans levele említett: őket vezette a márki, ki Barthelmy ezredes korában azt az egész vidéket legjobban keresztül tanulmányozta.
Csak ketten laknak már a Névtelen Várban: a komoly Lizett és egy mogorva gyermek, Sátán Laci fia.
Marie csengetésére kinyitották az ajtót, a kis Lackó volt ott.
– Itt van az idegen úr? – kérdé tőle a lyányo.
– Nem tudom; Lizetthez ment be.
– Hát bocsáss be Lizetthez.
– Tessék. De engem megver.
Már a folyosón érzett az a rettenetes betegszobai és sekrestyebeli illat, ami a kámfor, tömjén- és fenyőmag-füstölésbőlo keveredett össze, s mikor a konyhaajtón zörgetett a kis Lackó, a félig kinyitott ajtón legelébb is egy vas szénlapátot toltak eléje, tele parázzsal; majd lepörkölték vele az üstökét, a parázson pattogott a ráhintett köménymag, s az ajtó mögül egy mérges hang rivallt elő:
– Mit akarsz megint? Mit kísértesz engem, lidérc?
– Kérem, Lizett – szabódott a fiú –, az úrnőnk van itt a kastélyból.
Erre a szóra meg éppen becsapta a konyhaajtót Lizett, s csak az ajtó közepén levő négyszögű ablakocskán jelent meg az ábrázatjával, aminek a gömbölyűségébőlo a szűk keret csak egy kockányit engedett kilátszani. Csak az a négyszegletűo ábrázatparcella beszélt Marie-val. S milyen durván beszélt!
– Mit akar ön itt? Elment öntől az Isten kegyelme? Hogy ide jön a dögvész palotájába? ön kellett ide még nekem! Fusson innen rögtön! – Nem jó a cifra palotában, ugye? Tudtam! A kártya megmondta régen! – Hát nincs elég parasztgunyhó, ahova el lehet bújni? – Menjen a Schmidtékhez! – Azok talán még nem árulók. – De hát miért ne volnának azok? A sánta koldus, a nyomorékok, akik a kenyerünket ették, maga a pap is, mérto ne lehetne áruló? – Menjen ön a vadászlakba; az üres most. – Keressen egy odvas fát, egy barlangot, rejtőzzék el abban, mint Genovéva*. – Itt nem maradhat ön!
– Én pedig itt fogok maradni, Lizett. Hol van Cambray?
– Mit tudom én? – Hol van Cambray? – Szép kérdés! Mintha a gyermek azt kérdezné, hogy hol áll a patkányméreg?
– Még az kellene, hogy Cambray-val érintkezzék! – Nincs sehol! – Lefeküdt. – Nem lehet hozzá menni.
– Én fel fogom őt keresni.
– No hát csak keresse. – De azt ugyan megmondom hogy nem fogja feltalálni. – Keresheti azt! – Cambray nemes ember volt! – Cambray okos ember volt. – Nemes ember és okos ember. Előre látta ő, hogy a „mon petit garçon”, ha megtudja, hogy ő itt van, senki által le nem hagyja magát beszéltetni, utánajön: de olyan nemes volt, hogy meg tudta akadályozni, hogy ővele találkozzék. – Azt hiába keresi.
– Jól van, Lizett – szólt Marie, s aztán a kisfiúhoz fordult – jer velem Lackó, keressük őt.
Az önző Lizett egy darabig nézett utána, odanyomva az arcát a négyszegletűo ablakocskába, – aztán, mikor a folyosó végén járt Marie, utánakiáltott:
– Mon petit garçon! Jöjjön vissza. – Jöjjön vissza egy szóra!
Marie visszatért hozzá.
– Ha csakugyan nem hagyja ön kiverni a fejéből, hogy az öreget felkeresse: akkor kérem, vigye magával ezt az üveget. – Igazi jó gyöngyvirág-ecet van benne; mossa meg vele most is, – meg ha beszélt vele, ismét az arcát és a kezeit jól; ez hatalmas szer; elpusztítja a pestist.
Egy hosszú üveget nyújtott ki az ablakon Marie-nak.
– Köszönöm, jó Lizett – szólt a lány mosolyogva. – Csak tartsa ön meg azt a drága jó szert: önnek szüksége van rá. Én nem ismerek semmi veszedelmet.
S azzal útjára ment.
– Mindig ilyen volt! – dörmögé magában a kövér Lizett, s aztán, hogy Marie eltűnt előle, kidugta a parázsos serpenyőt a négyszögű ajtónyíláson, s nagy füstöt csinált vele köménymagból a folyosón, aztán bezárta a négyszögű ablakot az ajtón vastáblával, s visszament a konyhába, ahol láthatatlan perlekedő társak vártak reá egész seregszámra – veszekedni.
Marie pedig elindult a kis Lackóval végigjárni az üres várat.
Minő változáson ment az keresztül!
A lépcsőszőnyegek összetaposva sáros lábnyomokkal, a fénymázas falakba nagyfejű vasszegek verve, amikreo az önkényteseko tarisznyáikat aggatták; a parketten halomra gyűlt szemét, szalmaalmok, élelmezési ízékek maradványa; a nagy díszteremben sorba állított tábori ágyak. A szép fehér ajtók telefirkálva emberi torzalakokkal, amik alá csúfondáros tréfák voltak írva. Maga Lajos szobája a legnagyobb rendetlenségben; beterítve széttépett papírrongyokkal, telefecskendveo tintával, befertőztetve pipából kivert dohány maradványával. Marie nem ismert rá a hajdani csendes menedékre.
Minden szobába beszólt csengő, szelíd hangjával: „Cambray! Atyám! Itt vagy?” Sehonnan sem jött rá válasz.
Eszébe jutott valami.
Ha az egész várlakot feláldozta is Lajos szabadcsapatjának; de egy szobát bizonyosan nem engedett idegen lábnyomoktól megszentségtelenítni: az ő leányszobáját.
Odasietett.
Annak is nyitva volt az ajtaja; de az első pillantásra megtudhatá, hogy az el volt zárva eddig a látogatók elöl; a szőnyegek tiszták, az egész szobán még mindig az a szűzi illat hatol át, ami a hajadoni szentélyben otthonos, s bár a bútorokból mindazt áthordták is, ami Marie-é volt: de itt hagyták a bőrkerevetet, amin Lajos szokott alunnio. – Kétségtelen, hogy Lizett ebbe az egyetlen lakályos szobába helyezte el drága vendégüket.
A bőrkerevet azonban üres volt: azon nem feküdt Cambray.
Azután szétnézett a szobában Marie, s szemébe tűnt, hogy az egykori ágyfülkéjét elzáró acélgörgöny le van eresztve.
Ott kell Cambray-nak lenni!
Ott volt.
Marie odasietett. Az ércgörgönyön belül világosság volt; olajmécses égett. Be lehetett látni a hézagokon keresztül.
A nemes lovag ott feküdt a puszta földön, nyoszolya nélkül, pokrócon, fejét két hátratett kezére nyugtatva. Szemei merevek voltak; de annál rémesebb volt a szokatlan láng, mely belőlük sugárzott, s szárazo ajkai ki voltak nyitva, s beszélni látszottak a mindenséggel – a semmiséggel.
– Cambray! Atyám! – kiálta Marie a rácson keresztül.
– Ki az? Marie! – kiálta fel a lázbeteg, s nehéz vonaglással fel akart emelkedni, s ismét visszaesett, de kezét rémülten tartá maga elé, mintha el akarná őt magától taszítani.
– Cambray! Bocsáss be! Én vagyok. A te Máriád! Hogy fekszel itten? Egyedül: be sem takarva! Nincs, aki gyógyszert adjon. Egy ital vizet sem égő ajkadnak. Óh, eressz magadhoz! Ott nem messze tőled van egy gomb a padlaton. Csak egy ujjaddal kell megnyomnod, s a görgöny felemelkedik.
A kór elkezdett nevetni. Csak az arca mutatta, hogy nevet, hang nem kísérte azt. Azon nevetett ugye, hogy milyen ravaszul ki tudta játszani az ő kedvencét, az ő imádott bálványkáját, hogy mikor az ide tör hozzá, meg ne tudja az ő dögvészes fekhelyét közelíteni. Ezen a sikerült furfangon nevetett bizonnyal.
Erre aztán Marie is gondolt ki valami ellenfurfangot.
(„Várj csak! Ha te engem ki akarsz játszani, majd én is kijátszalako téged!”)
Fennhangon elkezdett zsémbelni.
– No lásd, Cambray, én mármost haragszom rád; ha te engem oda sem bocsátasz magadhoz, akkor én itt hagylak, s feléd sem jövök többet. Elmegyek innen. Jó éjszakát! Ha valamire szükséged lesz, itt fog lenni a kis Lackó; a gombmegnyomással csengethetsz neki, majd ő kiszolgál. Én nem őrizlek itt egész éjjel. Tudod? Hiszen ágy sincs itt, ahová lefekhetném. Jó éjszakát, Cambray!
E szavakra a kór megszűnt nevetni, s álmatag gyönyörrel tekinte a kedves csengő hang kútforrása felé, s kezével bágyadtan üdvözlé őt kétszer-háromszor. Aztán csendesen lefeküdt, két kezét imára kulcsolva mellén.
Marie pedig azt tette, hogy a kis Lackónak suttogva utasításokat adott.
– Eredj, zárd be jól az ajtót a keresztvassal. Én itt maradok. Aztán jöjj vissza, hozz magaddal gyertyát és gyújtószert; azt tedd ide a kerevet mellé. Künn a folyosón gyújtsd meg az éji lámpát.
– Szabad a puskámat is magammal hoznom?
– Puskát? Minek?
– Akkor nem félek olyan nagyon.
– Hát akkor hozd el. De ide be ne hozd, mert attól meg én félek; hanem támaszd az ajtó mellé.
Egészen besötétedett, mire a Lackó gyerek visszakerült, egy nehéz kétcsövű vadászfegyvert hozva a vállán, amit nagy gondosan a szögletbe támasztott.
– Ne gyújtsam meg a gyertyát?
– Dehogy gyújtod! Azt akarom, hogy a beteg úr ne vegye észre, hogy én itt vagyok. Majd később tán felnyitja a vasfüggönyt, ha valamire szüksége lesz. Én ide a pamlagra ledűlök; te ott maradsz az ágyfülke előtt, s ügyelsz rá, hogy mit csinál az úr. Ha felnyitja a rácsot, s én el találtam volna aludni: akkor engem felköltesz.
Marie ledűlt a bőrkerevetre, sáljával betakarózva, a kis Laci pedig odaállt a rácsfüggöny elé, s őrködött.
Óh, dehogy történt az meg Marie-val, hogy el talált volnao alunnio! Lehet-e ébren nem lenni ilyen gondolatokkal? Egyre kérdezgeté suttogva, mit csinál a beteg?
„Nagyon hányja-veti magát” – volt rá a felelet.
Egyszer aztán az lett a válasz, hogy most már elcsendesült.
Akkor aztán Marie is föltette magában, hogy nem kérdezősködik többet, s veszteg maradto egy óra hosszat.
A folyosón volt egy ódon falióra, amit mindennap maga húzott fel Lizett. Ez az élő gép számlálta az örök időt, harangkongású hangjával hirdetve az óranegyedeket. – Már tizenegy óra elmúlt.
Marie azt „hitte”, hogy aluszik, és azt „képzelte”, hogy álmodik. Azt álmodja, hogy az a bűbájos hölgy a lábai előtt hever, s két arcképet mutogat neki, az egyik egy élő leányé s a másik egy halotté, meg egy levelet, amelyben egy kisleány téríti jó útra az anyját, s aztán a szép hölgy azt mondja a védencének: fuss innen, mert ha itt maradsz, én megöllek! – Hogy lehet ilyet álmodni!
Egyszer aztán az őrt álló gyerkőc elkezdett fogvacogva nyöszörögni:
– Én úgy félek.
– Mitől félsz?
– Ez az úr ott benn olyan csendesen fekszik egy darab idő óta.
– Bizonyosan alszik.
– Aki alszik, annak a melle emelkedik; ezé meg nem mozdul már régen.
Marie felugrott a kerevetről, s odafutott.
Az éjjeli mécs kanóca füstölögve lobogott Cambray fejénél, s bevilágítá annak az arcát.
Marie látott már egyszer ilyen arcot: Henryét.
Ez a halál.
Összeborzadt.
Az életösztön önkényteleno reszketésben jelentkezék minden tagján. Nem jó hely ez itt.
Minő iszonytatóo lehet az a halál, mely kiszemelte áldozatát hetekkel azelőtt, aztán ráült a vállára, mint egy lovag, s hurcoltatta magát hegyeken-völgyeken, országokon, városokon keresztül vele, míg elért a céljához, akkor aztán az a csontlovag azt mondta neki: itthon vagyunk! s az embert, ki még ma délután hatalmas, erős férfi volt, aki fél kezével egész Bábelét döntötte le az ármánynak, éjfélre már csendes halottá tette az a rejtélyes lovag, aki hordatja magát egyik országból a másikba.
S milyen hosszú még az éjszaka!
Marie nem mert ebben a szobában maradni többé.
– Jer. Gyújts gyertyát – monda a fiúnak. – Menjünk le Lizetthez. Ott akarok nála alunni.
Bizony azt Lackó is sokkal tanácsosabbnak találta.
Marie borzadva nézett arra a felnyithatlan rácsra, mely oly soká volt őneki magának menedéke. A jelenlegi lakója e fülkének most azt úgyo magára zárta, hogy hozzá sem lehet jutni tőle. El is temette magát egyúttal. Csinált magának kriptát a Névtelen Várban. Hacsak szét nem bontják a falat kívülről, hozzá nem férhetnek. Amíg Lajos vissza nem tér, Cambray-t ki nem hozhatják a magára zárt rejtekből. Marig-t iszonyítá e gondolat.
– Jer, menjünk le Lizetthez.
A fiú meggyújtotta a folyosón függő lámpánál a gyertyát, s aztán ő a puskát, Marie a szövétneket véve kezébe, megindultak a csendes folyosón, a sötét lépcsőn végig. Marie volt a bátrabb; ő ment elöl Lizett ajtajáig.
Csak egy felriadt denevér ijeszté meg őket odáig. A vitéz urak bizonyosan kitörtek valahol egy ablakot, azon jött be.
Nem volt szükség sorba kocogtatni az ajtókat, hogy rátaláljanak Lizettre. Mikor ő alszik, akkor nincs elrejtve. Mintha egy óriási fűrészmalom dolgoznék, összefogva egy rengeteg fújtatóval: úgy harsog a horkolása végig az egész földszinten.
– Lizett! Kedves Lizett! – ébresztgeté őt eleinte Marie, csendeseno kocogtatva az ajtón, később aztán Lackó fogott hozzá, sikeresebb módszert alkalmazva: csizmasarokkal rugdalva az ajtót. Mind nem használt az semmit. Az ajtódöngetés. mely végighangzott a boltozatos tornácon, éppúgy nem szakítá félbe azt a rémséges horkolást, mint nem szakítaná félbe a fűrészmalom működéséto, mikor annak a zúgója működésben van.
– Deiszen zöröghetünk mi ennek! – véleményezé a kis Lackó. – Ha a francia itt ágyúzna a füle körül valamennyi haubicával, se költené ezt fel, ha ez egyszer elaludt. Reggelig pedig magától fel nem ébred, amíg a legyek el nem kezdik az orrát bosszantani.
– Nézz széjjel, nincsen-e a földszinten valahol egy szoba nyitva, ahol az éjszakát eltölthetném? – mondá Marie.
A fiú habozva nézett rá.
– Nem merek magamban menni.
– Óh, te vitéz puskás! No, hát jer utánam, ha olyan deréklegény vagy. – S azzal Marie felvette a gyertyát a földről, s megindult a folyosó másik vége felé.
Egyszer aztán ijedten kiáltá el magát:
– Szent Isten! Ott egy férfi áll!
A sötét alak egy ajtómélyedésből lépett elő.
Marie visszahátrált.
Ekkor aztán bebizonyult, hogy csak férfi a férfi, még zöld korában is. A kis Lackó, amint azt látta, hogy úrnőjét veszedelem fenyegeti, a vész nagyságától egyszerre férfiúi bátorságot kapott; a „rémület vakmerőségének” lehet azt nevezni.. Előreugrott, Marie elé, s a felvont puskát arcához emelve az idegenre célzott vele, rákiáltva hangosan: „Megállj, mert meglőlek!”
– Ember vagy, fiam Lackó! – dörmögé a sötét alak. – Meg ne lőj! Én vagyok az apád.
– Ne közelítsen kend! – rikoltott a gyermek –, mert Isten úgyse meglövöm!
– Hát nem ismersz az apádra? Lackó fiam!
– Én nem vagyok most Lackó fiam, hanem strázsa? Lövök!
– No, hát nem mozdulok innen. Valami bolondot ne tégy.
– Mit jön kend ide? Én az úrnőmet nem hagyom bántani!
Most végre magához tért ijedelméből Marie; egy még erősebb ijedelem vett rajta erőt. Itt most őmiatta egy fiú meg akarja ölni az apját. Hirtelen befogta a két kezével Lackónak a szemeit, hogy ne lásson célozni, s rákiáltott:
– Ereszd le a puskát! Én nem akarom, hogy lőj! – Mit akar ön, jó ember? Nekem nincs semmim, s ez a kastély üres. Mit akar ön tőlem?
Ekkor a betörő e nevet mondá ki:
„Botta Zsófia.”
Erre, mint egy varázsszóra, ott hagyta védelmezőjét a leány, s mint a kezes bárány, sietett szelíden megszólítója felé.
Mikor annak az arcába világított a szövétnekkel, önkényteleno összeborzadt. Sátán Laci nem tudott magából szép embert csinálni.
Hanem felmutatta Marie előtt az átadott acélgyűrűt.
– Az, aki ezt a gyűrűt viseli, küld engemet ide: azzal az izenettel, hogy rögtön siessen ön innen, s kövesse bárhováo azt, aki vezetni fogja. – Ez az ő parancsolatja!
– Engedelmeskedem neki – szólt reszketve a leány, de szemeit nem tudta levenni e félelmetes arcról, mint a boátólo megbűvölt evetke.
A férfi halkan folytatá:
– Az én uram, aki engem ide küldött, hogy az ő kincseit, ahol találom, vigyem el hozzá, egy acélszekrény elragadását is rám bízta.
– Azt már elvitte hozzá az, akire annak a megőrzése bízva volt.
– Úgy? „Az” vitte el? És „őhozzá”. Akkor jól van. Tudom, mi a dolgom. – Nekem ugyan az én uram azt parancsolta, hogy én kísérjem el a kijelölt menedékig az ő legdrágábbját: de én mást gondoltam ki. Az én pofám nem arra termett, hogy az valakit megvigasztaljon. Nincs is rám ez úton semmi szükség. Győrig tiszta az út, semmi baj sem történhetik. Magam helyett a feleségemet hoztam el útikíséretül az úrnő számára. Azt hiszem, egy asszonyt szívesebben lát maga előtt. S az egy igen becsületes jó asszony: ennek a szegény fiúnak az anyja.
– Óh, az nagyon jó lesz: azt én igen szeretni fogom.
– Aztán védelmezőül ezt a fickót is vigye el magával. Helyén van ám ennek a szíve. Aztán nem olyan rossz ember, mint az apja.
Milyen büszkeség ragyogott Sátán Laci szemeiben!
– De majd én sem soká leszek már rossz ember. – Ha az én uram azzal az asszonnyal beszélt, akire a kincsei megőrzése volt bízva, s ha az az asszony nem árulta el az ő kincseit, hanem elrejtette, megmentette azok elől, akik azt keresik: akkor előre tudom, hogy holnap az én uram hol fog megjelenni! Én is ott leszek! Meg a huszonnégy Sátán-cimbora. S majd ott megmutatom, hogy mit tudok!
– Hát én nem őhozzá megyek?
– Hahhó, úrnőm! Ahováo az most törekszik, ott még a föld is meghajlik az ember lába alatt. Különös föld az! S ahogy azok, akik ott találkozni fognak, beszélnek egymással, azt nem való az ilyen gyönge szívnek megérteni: az az ördögök nyelve.
– Az ördögök nyelve?
– Igen. Puskaropogás és kardcsattogás.
– Szóljon bele az Isten ez ördögi beszédbe!
– Azonban siessünk, amíg a holdvilág fenn van, használni kell az időt.
– De úti öltönyöm sincs.
– Gondoskodott a feleségem jó meleg bundáról, majd betakargatja szépen.
– Még egyre kérem önt. Ön ismeri azt a mestert, aki az én szobámban azt a fortélyos legördülő rácsot készítette. Beszélhet-e vele?
– Úgy tudom, hogy Vavel gróf szolgálatába szegődött most tábori kémnek. Ott bizonyosan rátalálok.
– Mondja meg neki, kérem, hogy siessen ide minél előbb; ő ismeri e zár fortélyát, nyissa fel azt. Az alcovenban találni fog egy megholt embert. Az énnekem igen jó barátom volt. Temettesse el őt szépen.
– Elvégzem vele.
Most aztán úgy vett búcsút Marie a Névtelen Vártól, mint aki jól tudja, hogy ide sohasem fog visszatérni többé. Kitiltja belőle a legutolsó emlék. Nem volna bátorsága egykori szobájába még valaha belépni.
A négylovas parasztszekér ott várt a kastély kapujában; Marie-t felültették, betakargatták bundába, a fejét bekötötték gyolcskendővel, parasztosan, a Sátán Laci felesége melléje ült, a Lackó a kocsis mellé kapott fel, térde közé fektetve a puskát, a kocsis kiereszté az ostoráto, s a szekér elrobogott a porfelleges úton.
Sátán Laci egy darabig utána nézett a távozó szekérnek, amint az a kanyarodónál eltűnt előle, sípjába fújt, s arra a park bozótjaiból fegyveres marcona alakok bukkantak elő; kardja, pisztolya és kétcsövű fegyvere volt mindegyiknek. Halk dörmögéssel lett kiadva a jelszó. Azzal mindannyian megindultak a Fertő-parti füzeshez. Ott volt kikötve két dereglye, azokba beülteko, s aztán gyors evezőcsapásokkal indultak neki a hansági bozót tájának.
A Névtelen Vár minden ajtaja nyitva maradt. Nem volt abban más, mint két mélyen alvó: az egyik rémségesen horkol, a másik rémségesen hallgat. S egyik sem fél az egész világtól…
De Fervlans márki az egy osztály démon legionáriusával Brucknál jött át a magyar határon, s mintegy másfél mérföldnyire a határtól Nezsidernél tanyát ütött. A démonoknak itt még nem volt szabad mutogatni a virtusaikat, hogy jövetelüknek híre ne futamodjék. De Fervlans a mezővároska elöljáróinak takarmányszállításról adott parancsokat. Az pedig köztudomású, hogy rendes időben is a Fertő vidéke látja el Bécset szénával. A betörőket nem kellett másnak tartani, mint fourage-ozó* csapatnak, amiért nem érdemes a főhadiszállásnak fejfájást okozni.
De Fervlans maga is a vendégfogadóba volt szállva, s egypár kétséges jellemű, de vitéz nobilival bírálgatá a Fertővidéki hegyek tüzes borait, amidőn egy új vendég toppanik be az ivótársaság közé, akinek a láttára De Fervlans örömteljes hangon kiált fel:
– Ah, La Barbe Hector! Vén cimbora. Hát te hol jársz itt?
Az érkezett, meglehet, hogy élményeire nézve elég vén volt; de arca még egészen fiatal, s ha megerőltetjük az emlékezetünket, eszünkbe fog jutni, hogy láttuk őt már egyszer – Thémire grófnő termeiben. A Cythere dandárához tartozott ő is.
La Barbe Hector kozák ruhát viselt úti köntösül (ez akkor nagyon népszerű volt a franciáknál: az orosz szövetségnél fogva) s az oldalán egy nagy bőriszákot hordott, aminek egészen domború volt az oldala.
– Nem rossz bor! – mondá a jövevény, kihörpentve De Fervlans poharából az aranyszínű rusztit. – Megyek Párizsba. A császár küld gyorspostával. Hát te mit izensz haza?
– Gratulálok a misszióhoz! Hanem átkozott egyenes utat választottál, ha Schönbrunnból Párizsnak útbaejthetted Nezsidert.
– Oka van annak. A császár levelet küld Joséphine-nek.
– Szerelmeslevelet?
– Azt nem tudom.
– Add ide, majd mindjárt meglátjuk.
Napóleon nem szokta a leveleit borítékba tenni, hanem csak összehajtotta, és lepecsételte.
De Fervlans aztán már tudta a módját, hogyan kell egy ilyen levelet gömbölyűre összenyomni, s a nyíláson át a tartalmat kikukucskálni.
– Rettenetes írás! – monda fejcsóválva. – Bezzeg a „konzul”* nem így tudott kalligrafiázni* a szép kreolnőhöz! Hát még a tartalom! Ma santé est bonne. Hogy ő egészséges. Le temps est superbe. Pompás az idő! Les soldats sont gais. A katonák vígak! Il y a ici du vin. Itt van bor. Porte-toi bien. Légy jól. Napóleon. – No ilyen levelet én is tudnék a feleségemnek írni, ha Barthelmy Ange asszony megvolna.
– Igen, de a mellé csatolt ajándék üti helyre a gyöngédség mérlegét: a császár egy kutyát küld Joséphine-nek.
– Kutyát? Hát nem elég még neki a két hírhedett carlin*!
– Megdöglött mind a kettő.
– Ah, be kár értük. Pompás két kutya volt! Mikor Joséphine társaságot hívott össze, nem lehetett az embernek egymást megérteni az ugatásuktól. Senkinek a lábikrája sem volt tőlük biztosságban. Mintha most is látnám a jó Caprara bíbornokot, hogy szedegette elő a soutane*-ja zsebéből a cukordarabokat és sonkaszeletkéket, mikor a császárnéo szobájába belépett, s mily szepegve hajigálta a két cerberusnak*, hogy a piros harisnyái immunitását megvédelmezze.
– De sokkal szebb volt annál, amit te nem láttál (tudod, a Barthelmy szereplésed alatt), mikor egy estélyen Joséphine valamit akart magyarázni Madame Laplace-nak, s felhívta, hogy üljön mellé a pamlagra. Laplace asszony nem ügyelt rá, hogy felségsértést követ el vele, ha a császárné mellett fekvő carlint figyelmetlenül érinti; aminek az lett a következése, hogy az udvarhölgy nagyot sikoltva ugrott ki a terem közepébe: olyat harapott rajta carlin valamennyi ruháján keresztül.
– Haha! És hol harapta meg?
– Azt Clio* nem jegyezte fel. Shakespeare szerint ez is a „névtelen tettek” sorába tartozik.
– Kár a két derék kuvaszért. Sok jót tettek életükben. A szegény emberek az ő nyakörveikbe dugták a folyamodásaikat, úgy juttaták legmagasabb kezekbe.
– Joséphine vigasztalhatlan is volt miattuk. Egyszerre haltak meg, mint hűséges házaspár. A császár most aztán vigasztalásul küld neki egy új kutyakölyköt, ami most legújabb divatcikk Párizsban; úgy híják, hogy „chien de Vienne!” Ez az én küldetésem. – Miután pedig megtudtam, hogy a chien de Vienne-t nem fabrikálják Bécsben, hanem hogy annak itt van a fő depója a Strabo „Lutum Peisonis”*-a mellett, ennélfogva esett utamba ez a szép mezőváros a „campus Bojorum”* szélén: fogtam is már egy gyönyörű példányt ebből a szaloncikkből, ami közirigységet fog fölkelteni odahaza.
Azzal kihúzta a bőrtarisznyájából azt a tárgyat, amitől annak a horpaszai úgy felduzzadtak, s letette az asztal közepére.
Marie-Thérèse-Charlotte, XVI. Lajos leánya asszonykorában
A regény angol, cseh, német fordításának címlapja
Egy hatalmas magyar juhász komondorkölyök volt az, szép bozontos fehér szőrű, mely amint az asztalra ki lett téve, rögtön elkezdte a hátulsó lábával a füle tövét vakargatni, s aztán szétvetette a négy lábát, s bátran megugatta az egész úri társaságot.
– Hisz ez a chien de Vienne magyar juhászkutya – monda De Fervlans –, ami idő jártával akkorára meg fog nőni, hogy a császárné lovagolhat rajta.
– Mire ez a kutya olyan nagyra megnő, akkor már Joséphine nem lesz császárnő.
– Ugyan ne mondd. Te is azt hiszed?
– Minden kávéházban beszélik már, s ami több, Fouché* is beszéli.
– S mi oka lehet rá a császárnak?
– Barátom, ha az ember el akar válni a feleségétől: okot könnyen találhat rá. Hogy az asszony sokat féltékenykedik; mindjárt sír, és gyakran elájul. Meg hogy sok adósságot csinál, s sohase vallja be teljesen, hogy mennyit. Aztán meg házalónőket, kártyavetőnőket ereszt be magához, akiket a császár kitiltott a palotából. Hanem hát mindez csak ürügy. Én azt hiszem, hogy a császár miután meghódította fél Európát…
– Az egészet… te!
– Csak a felét, mondom, mert csak a hímnemű Európát hódította meg; most nekiindul a másik felének, s a nőnemű Európa ellen tervez hadjáratot. Új házasságra gondol – s miután keresztyén kánonaink ezt másképp nem engedik, fel kell bontania a régit.
– Csak tudnók előre, hogy ki lesz az, akinek hízelkednünk kell.
– Te pedig aligha többet nem tudsz, mint én. Nem ok nélkül unatkoztál három esztendeig ezen a vidéken, a Barthelmy-szezonban.
– Colossaliter!. Az nem szezon volt nekem, hanem aeon*!
– Hát Thémire hogy játszta itt a komédiáját?
– Fölségesen. Éppen az utolsó jelenetét várom.
– Képzelem, hogy vágyik ebből a sárfészekből visszajutni Párizsba! Tantalusi* kínokat kellett neki kiállani, mikor a császári hercegnők estélyeinek leírását olvasta a lapokban: azokat a divatokat! Barátom! Minő felséges őrjöngés! Az ősvilágrész minden madarai megfosztva pompás tollaiktól, amik drágakövekkel voltak odacsatolva hölgyeink fellegruháihoz; hát a fertelmes chierusque uralma, melyet szépnek kellett találnunk azok miatt, akik azt viselték, s amit valódi zsarnokság volt szépeinknek viselni, mert bennünket föltétlen kapitulációra kényszerítettek vele, s a rút hölgyeket meg egészen kiállhatatlanokká tették. S ebből Thémire-nek mind ki kellett maradni. Egy este Hortense valamennyi drága tollat és brilliantot megszégyenített bálöltönyével, az tele volt hímezve frissen szedett rózsalevelekkel. Olyan illatot hordott magával, mint egy rózsalugas! Hogy ezt Thémire nem láthatta. És hogy nem láthatta a saját leányát!
– Szép lett?
– Gyönyörű és elmés. Mikor Hortense bal paré*-in táncolta a fandangót* vagy a bachanal de Steibelt*, vagy a keleti danse de Chales*-t, vagy éppen a danse de Cosaque*-ot, minden ember őt nézte. Az allegóriában pedig, ahol ő játszta a Folie-t, bolondult utána az egész udvar. Kurta ruhában, testszín trikóval; corset* nélküli ruhaderékkal, aminek nem voltak ujjai. Ah!
– Tehát nagy szerencséje volt?
– Ellenkezőleg. Hortense ugyan szerette őt, hanem Pauline hercegnő féltékeny volt a szépségére, s egy estélyen, amit adott, megtiltotta neki a Folie*-t a leírt jelmezben eljátszani. – Nagy sírás lett belőle! – Ezért aztán Hortense azt az elégtételt szerezte a kicsikének, hogy Joséphine mellé beszerezte felolvasónőnek.
– Igen irigylett állás.
– Nagyon is irigylett. Nemsokára Joséphine-t féltékennyé tették a szép újoncnőre: azt hitették el vele, hogy a császár is örömest olvastat fel magának – a leány szép szemeiből valamit. Ebből még nagyobb sírás lett. A szép kisleány aztán nem mutatta magát az udvarnál többé, s nem tudom, mi lett belőle.
– Ezt jó lesz az anyjának meg nem tudni, mert nagyon szerette a leányát. Ha valami baj érte, rám haragszik meg miatta.
– Majd ki tudod te békíteni. Még olyan kedves leány nem, volt a világon, akit ötmillióért, – vagy egy férfiért oda ne adtak volna. A párizsi nők nem bosszúállók. Nézd: Tirolban hogy öldöklik honfiainkat, s Párizs valamennyi szalonjában az idén a tiroli viseleto kapott fel divatnak: hölgyeink kurta rokolyában, hímzett camisole*-lal, piros harisnyával, ami arannyal van hímezve egész a jarretière*-ig. Nők csak nőt ismernek ellenségül! Thémire még jókor fog érkezni a „grand père”* táncára. (Ez végzi be a bált, bohókás figuráival.) – Különben a szép kisleányok most kimentek a divatból szalonjainkban, amióta Madame Talleyrand*, azazhogy pardon! la duchesse de Benevent a kis Charlotte-ot felszedte valahol az utcán, egy csúf, fekete, ostoba szörnyeteget, aki ott mászkál keresztül a hercegi vendégek lábain, s bemaszatolja a piszkos kezeivel a selyemöltönyöket, s belemarkol a tálakba, s lecsókolja a piros festéket a márkinők és márki urak orcáiról. Most ez van divatban. – No de – a kiskutyám türelmetlen. Sietnem kell. Ezt a pohár bort a szép Thémire egészségére. – Ha el nem visz valamelyikünket az ördög, – a viszontlátásig – Zingarelli* Rómeójában! Ah, Grassini* istenien énekel! Ha hallanád! Adieu!
Azzal felhörpintve az utolsó pohár bort, bedugta a nagyra született komondorfit ismét az iszákjába, s Rómeó végáriáját „ah ombra chiara” dalolva, eltávozott. Künn négylovas hintó várta. A chien de Vienne relével* szeret utazni!
– Vigyen az ördög – dörmögé utána De Fervlans –, nem lehet vele egy okos szót beszélni!
Alig robogott tova a sürgönyfutár hintaja, amint újból egy háromlovas parasztszekér hajtatott a fogadó elé. Abból Jocrisse úr szállt le.
– No ez már okosabb ember! Vajon mit hozott?
Az „Landsknechtsschild Katalin” levelét hozza.
De Fervlans az asztalra csapott öklével, mikor e levél igen rövid tartalmát elolvasta.
– Ez a széltoló igazat mondott! Nincsen oly kedves leány, akit oda ne adjanak egy férfiért. S még nemcsak a leányt, de az ötmilliót is azonfölül. Egy férfiért. Csakhogy az a férfi nem én vagyok, hanem más. – Tehát „io non posso?”* Így is jól van, Mamade! – Tehát majd én leszek az az úr, aki tud tenni valamit. – Jocrisse! Milyen őrizet van a soproni oldalon?
– Minden városban vannak inszurgens lovascsapatok.
– Ez baj. Nem azért, mintha attól félnék, hogy a démonjaimmal nagyon erősen szembe fognak szállni, hanem inkább attól tartok, hogy ha megriasztom őket, akkorát szaladnak, hogy az egész Fertő mentét fellármázzák előttem, s mire Fertőszegre érek, hűlt helyét találom a madaramnak. Nekem a Hanságon át kell őket meglepnem, s ugyanazon az úton vissza is térnem. Jártál valaha azon a tájon?
– A mérnököt kísértem egyszer Boldogasszonyig.
– Hintóval járható az út?
– Odáig igen. Hanem azontúl keserves.
– Jól van. Te itt a postánál hintót rendelsz meg, és lejössz utánunk Boldogasszonyig, ott vársz reánk, míg visszatérünk. Hány órakor indultál el Fertőszegről?
– Mindjárt ebéd után.
– Hallod-e, én azt sejtem, hogy úrnőd, amint ezt a levelet megírta, még valami mást is gondolhatott. Én arra is képesnek hiszem őt, hogy a leányt elszöktette előlem. Nekem ugyan sietnem kell most. De nem tesz semmit. Asszonyok éjszaka nem mernek nagy utat tenni. Ha elhagyták is Fertőszeget, nagyon messzire el nem mehetnek. A Duna éppen az asperni ütközet napján szertelenül megáradt, ilyenkor a vitnyédi Rába visszafelé folyik a Fertőbe, a főfolyamtól felnyomva, a hidakat mind elviszi, s kompon éjszaka nem szoktak átjárni. Ott utolérem őket.
– Hanem a Hanságon nehéz lesz az átjárás éjszaka – figyelmezteté őt Jocrisse. – S kalauzt nem. kapni e között a nép között semmi aranyért. Furcsa nép ez. Nem szalad el a faluból az ellenség érkeztére: odamegy a szeme közé bámulni, mintha komédiát mutogatnának neki. Komázik, enni, inni ád, hanem kémet, útmutatót nem lehet közötte kapni semmi áron.
– Tudom. De nincs szükségem rá. Igen jó térképem van e vidékről, Doboka úr csinálta. Aztán magam is keresztül-kasul jártam az egész Hanságot, mikor itt voltam garnizonban, vadkanra meg török récékre vadászva. Sötét éjjel is eligazodom rajta.
Azzal De Fervlans rendeletet adott a csapatjának, hogy rögtön minden nesz nélkül üljenek nyeregbe, s mielőtt beesteledett volna, már útban volt a Hanság felé.
Mármost, ha felvesszük, hogy mikor a menekülő leány elhagyta a Névtelen Várat, akkor lehetett éjfél, úgy ki lehet számítanunk, hogy a Nezsiderből alkonyat tájon elindult lovascsapat előtt, ha azt semmi nem fogja útközben akadályozni: alig lehet több pár órai egérútjánál, s ha a vitnyédi Rába révében csakugyan vesztegelni kell a szekérnek, úgy ott De Fervlans démonai a futókat kétségtelenül utolérik.
Vavel Lajos szintén csak éjfél után értesülhetett Katalin által a Marie-t fenyegető veszélyről; ha akkor rögtön felkerekedett is a csapatjával, hogy De Fervlans-ra szemközt menjen, másnap délnél hamarább a Hanság vidékét el nem érheti, s akkor már De Fervlans rég elvégezte feladatát, s zsákmányával és a démon légióval visszatérő útjában van, ahol aztán nehéz lesz őt utolérni, s még nehezebb tovább üldözni.
Csodának kell történni, hogy Marie megszabaduljon.
Ez a csoda meg is történt.
Valóságos istencsodája. Minő a bibliai legenda az üldöző; fáraónak útját álló veres tengerről. A kételkedőket utasítjuk a Fertő tóról írt monográfiára, melyben e természeti tünemény fel van jegyezve.
A múlt években lecsapolták a Fertőt, s ahol az a Hanság tavaival legfőbb összeköttetésben volt, ott erős cölöptöltést húztak keresztbe. Az idén, hogy a Hanság vizei újra megáradtak, az alul feszítő dágvány itt-amott egész feldudorodó halmokat kezdett emelni a tőzegtalajban, amik úgy duzzadtak elő, mint valami nagy daganatok a beteg föld testén. Egy ilyen földdaganat fölrepedt, s annak az örvényéből a kiömlő fekete iszap messze elönté a körülfekvő lapályt.
Már Szent-András táján, amint a buja útifűvel benőtt lapályon végigment a démonok csapatja: lehetett látni azt a tüneményt, hogy néhol a nagy tömeg lovasság terhe alatt meghajlik a zöld lapály; továbbhaladva meglepő volt az az iszonyú békasereg, mely szemközt jött a lovasokra, mintha az akarna legalábbis megütközni az ellenséggel, a ló lába előtt hármasával ugráltak fel az ingovány zöld balett-táncosai.
– Az ördög küldi ezt a sok békáto ellenünk!
Azután meg felriadt vízimadár-sereg kezdett el kóvályogni a levegőben nagy zsivajjal: azokat is a terjedő sár zavarta fel éjnek idején nyugodalmas fészkeikből.
Lármahangzó éj volt. A darvak úgy kiabáltak, mint az emberek, mikor nagy tüzet oltanak, kevés vízzel, sok lármával.
Valla helységen túl aztán egyszerre elveszett az a valami, ami nem szégyenli magát országútnak neveztetni. Bele volt veszve egy széles, messze elterülő sártóba, mely mint egy fekete tükör terült egyo nagy messzeségbe.
A posvány, mely az utat elállta, nem lehetett szélesebb egy jó kőhajításnyinál. De Fervlans azt hitte, hogy keresztül lehet azt gázolni.
Egy démont felszólított, hogy menjen bele a pocsétába, s tudja meg, hogy milyen mély.
A kettévágott út túlsó folytatását jól lehetett látni a holdvilágnál a sártükrön túl.
A démon alig hatolt előre húsz lépésnyit, amint egyszerre elbukott a lova, hogy csak a feje látszott ki.
– Segítsetek! – ordítá a démon, lova sörényébe kapaszkodva.
– Ússzál ki! – szólt oda De Fervlans.
– Ördög vagyok: de olvadt szurokban még nem tanultam úszni! – kiálta vissza akasztófahumorral a démon. Aztán egy darab ideig vergődött a sűrű nyúlós sár közepén, míg egyszer társai szeme láttára eltűnt lovastul a fekete iszaptükör alá, mely sok ideig mély tölcsért képezett azon a helyen, ahol áldozatát elnyelte.
De Fervlans ekkor egy lovast elküldött jobbra, másikat balra, kitudni, hogy mely oldalról jön ide ez a deget-ár. Melyik felén lehet azt megkerülni?
Mind a két lovas azzal a hírrel jött vissza, hogy az iszapláva abban az irányban folyik, amelyen ő haladt. Tehát mind a két felé terjed: itt a közepe, ahol a föld alul kitört.
– Ez baj – monda De Fervlans –; akkor ez egy tőzegfeltörés, ami utunkat állja. Ezzel nem futhatunk versenyt. Más utat kell választanunk. Azért se baj. Nehány órai késedelem támad belőle csupán. Azt majd helyrehozzuk. Elég hosszú az éjszaka. Van ennek más útja is.
Igaz. A Hanság lakóinak a kenyere a mocsárban terem. Ők füvet, nádat aratnak, halat fognak, vadásznak, abbulo élnek; egyes szekérutak oly keskenyek, hogy csak egy mély szekérkerékbevágás jelöli őket, keresztül-kasul járják az ingoványt, s nincs a bozótban olyan hely, amit lóháton meg ne lehessen járni; akinek egy tökéletes térkép van a kezében, annak még kalauz sem kell hozzá, hogy kitaláljon e tömkelegből. De Fervlans azonfölyülo személyes tapasztalat után is jól ismerte e bozót minden zegezugát.
A nádasi mellékutakon Valla és Bánfalva közt meg lehetett kerülni az iszaplávát, s eljutni Eszterháza pompás sétánysoros országútjára. Fervlans még az egyes leskunyhókkal is ismerős itt.
Itt kezdődik aztán az igazi tőzegvidék. A róna vereslik a lábnyi magas mohától, mely a rohadó talajt fedi, ami már megszilárdult; embermagasságú kutyatej-bokrok emelkednek fel csoportonkint. Kunkorgó levelű óriási páfránok legyezői, kékszárú bürökkórók, méregszagú ernyős virágok, bozóttá elhatalmasodva, mikkel ölre kapott a folyondár szulák*, az iszalagbérzse* és a vadkomló, s együtt mindannyian összegubancolódva ostromra látszanak emelkedni egy-egy magányosan álló cembrafenyő* ellen, mely vigályos* ágait a végeiken csomósult levélbozóttal, mintegy segélykiáltva terjeszti szét a kietlenben; távoleső társát már lefogta a felyülkerülto fojtogató növényhad. A vizenyősebb róna zsombikokkal van beszórva; rengeteg tömegekké felnőtt sásnemű növényzet, felmagasló kalászokkal, mint egy virágkád, a környéke csupa nefelejcs és piros csengettyűvirágú nadálytő.
Néhol a mélyebb bozót még nem vedlette le téli gubancait, ez még fakó és száraz; a nádasokban sok helyütt ott maradtak a levágott nádkupacok s a halomra rohadt szénaboglyák, tetejükön már kizöldülve.
Az ingovány söppedékeso tőzegtalajából egy-egy magasabb domb emelkedik elő, hol ezüstlevelű fűzfák szorultak össze sötétzöld lombozatú égerfákkal, másutt meg nyílt tavak szakítják meg a végtelen nádbirodalmat, körülszegélyezve rozsdás törzsökű fenyőfáktól; az egyik halom neve „Földvár”, a másik„Rókadomb”, a Harmadiké „Földsziget”. Azt a hegedű alakú tavat ottan „Királytó”-nak hívják. Egyik dombtól a másikig olyan utak vezetnek, amiket kavics helyett náddal meg fűzfadorongokkal makadámoznak embertelen idők óta.
Mikor a démoncsapat a Rókadombot elérte, De Fervlans jónak látta pihenőt parancsolni. A lovak ki voltak fáradva. A hansági utak nagyon vendégmarasztók: néhol csülökig dagaszt bennük a ló. A dombtetőn voltak nádkupacok, azokból lehetett hevenyén tüzet rakni. Az éjszaka nyirkos és hideg e vidéken. Attól, hogy valaki figyelmessé legyen a tábori tűzre, nem lehetett tartani. Három mértföldnyio kerületben nincs itten emberlakta hely, s éjszakára a Hanság bozótjában nem marad künn se ember, se barom.
A bozótban csak a vadmacska nyervákolása s a bölömbika búgása vált ki a milliók zajából; néha egy-egy csikasz farkas szerelmes üvöltését hozta át a berekből a szellő.
A Rókadombról (kivált egy nagy nádpyramid tetejére felkapaszkodva) nagy messzeségre el lehetett látni. A holdvilágnál kivehetők voltak kelet felé a nagy jegenyefasorok, amik Eszterházára vezettek, s magának a „magyar Versaillesnak” is meglátszott egy aranyozástulo ragyogó tornya. Két óra alatt el lehetett már odáig jutni.
A kiállított előőrs „Qui vive?” szava hangzott fel egyszerre élesen, amire valami fél ember, fél állathang felelt; a „Qui vive?” másodszor is hangzott, s azt egy lövés követte az előőrs részéről, amire valami vad hahota, röfögés inkább, volt a válasz, mely percek múlva nagy távolból ismétlődött.
De Fervlans odalovagolt az előőrshöz.
– Mi volt az? – kérdezé.
– Nem tudom én. Vadállat, vagy ördög emberi torzalakban. Egy nagyfejű szörny, hegyes fülekkel, rongyos öltözetmaradvány volt rajta, amiből azt kellene hinnem, hogy ember volt; hanem négykézláb futott, mint a farkas, tehát mégis állat.
– Ah, az bizonyosan az én megszökött halemberem.
– Mikor először rákiáltottam, felállt két lábra, és ugatott, vagy mi. A másodszori kiáltásomra meg az volt a felelete, hogy elővett valahonnan tűzszerszámot, s elkezdett kicsiholni. A szikrafénynél még rettenetesebb volt a pofája. Nem állhattam meg, hogy rá ne lőjek, de nem bírtam eltalálni, mert egyszerre hasra feküdt, s aztán elfutott a bozótba.
– Kár lett volna meglőnöd. Az csakugyan az én elveszett szörnyetegem. Én tanítottam meg kicsiholni. A rakott tűzre jött bizonyosan elé.
Pedig nem olyan kicsiny baj volt az, hogy az előőrs a vízlakó törpét meg nem lőtte: De Fervlans alig tért vissza a Rókadombra, midőn a hadsegéde figyelmessé tette valami gyanús verességre az előttük elterülő bozót között, mely pillanatok múlva fellobbanó lángoszloppá vált, amely süstörögve emelkedett fel az égnek. Öt-hat perc múlva tíz helyen gyulladt ki a bozót.
– Ördög és pokol! – kiálta De Fervlans – a szörnyeteg ránk gyújtja a bozótot. És én magam tanítottam rá a sátánfattyút, hogyan kell kicsiholni, meg feketeürömből taplót csinálni. Vadásszatok rá!
Késő volt a hajtás!
A fenevadnak nagy előnye volt a vadászok fölött. Közöttük volt az égő bozót, s abbulo ő folyvást új csóvákat hajigált jobbra-balra, s jobban tudott a zsombikok között szaladni, mint a lovasok. Egy kis keleti szellő is jött a munkájához segíteni neki. Tíz perc alatt lángban állt a Rókadomb körüli bozót, s a szörnyeteg egy nádkupac tetejére felülve, nézte röhögve, hogy terjed a pompás lángtenger mind beljebb a berkek közé; a két öklét a csípőjére tette, úgy röhögött és sikongatott a pompás tűzijátéknak, amit ezúttal ő rendezett a hajdani patrónusa tiszteletére. Valószínűleg ő maga is bele fog égni.
Hanem a nevelőatyjának a tervét egészen dugába döntötte ezzel a tréfával.
A démon uraknak le kellett tenni arról az ambíciórulo, hogy ők akármiféle atyafiságban legyenek a pokolbeli excellenciákkal; mert íme azon a lángba borult bozóton nemcsak hogy nem tudtak keresztültörni, hanem ugyancsak sarkantyúba kellett kapniok a lovaikat, hogy kimeneküljenek a veszedelemből. Ahol nagy tűz van, ott mindjárt megjelenik a forgószelek boszorkánytánca; a tűzforgatag végigorsózott a lángba borult mezőn, melyben még a moha is tüzet fogott, mint a tapló, s a zsombikok, amik jövet oly csendesen fogadták a lappangókat, most ezer tűznyelvvel kiáltottak rájuk: „Szaladj!”
De Fervlans csak a vallai sikon tudta összeszedni szétzavart csapatját.
Pedig ez még csak a torzképe volt az inszurgensnek, aki így megriasztá őket.
– No, ez a dolog csakugyan hasonlít ahhoz, amit fiaskónak nevezünk! – háborgott De Fervlans. – Előbb a sár állja az utunkat, most meg a tűz. Quis quid peccat, in eo punitur. Ki mit vét, abban bűnhődik. Az én vétkem, hogy ezt a szörnyeteget megtanítottam tüzet csinálni. Most ezzel elvesztettünk négy órai időt.
Óh, erre a négy órára hagy szüksége volt a menekülő leánynak és az elősiető Vavel Lajosnak.
Ne féljenek! Még pihenni is marad idejük. De Fervlans megint ott volt csapatjával, ahol a mórdágvány elnyelte a szekérutat. A közepéből, ahol a kémlelő lovag elveszett, még most is merültek fel óriási buborékok, miket a gáztömeg nagy püffenéssel pukkantott szét.
Most a dágvány túlsó felén kellett megkísérteni a megkerülést.
Ott szikes fehér síkság terült el nagy messzeségre. Ott a vidék népe seprűvel szerzi össze a maga kenyerét: szódát gyűjt; a síkon alig van valami fű, bokor. Hanem a felfakadt sár, mint egy fekete kígyó kanyarog rajta végig, a völgyeket keresve, s csalogatja maga után a lovagokat, kik sehol sem tudnak rajta keresztülgázolni, s átkoznak minden látható és láthatatlant e bújósdi játszás alatt. Az égő bozótbul seregei a menekvő vadaknak nyargalnak a lovakkal egy úton, szarvas, hiúz, vadkan, farkas és róka; egy konda vaddisznó meg-megkísérti áttörni az iszapfolyamon, de az is visszariad tőle, pedig a disznó csak szereti a sarat, s úszni is tud. A fekete iszapból kábító gáz párolog ki. Az égés egyre terjed, s visszfénye izzóvá teszi az égboltozatot; s az izzó mennyezet aztán új színt ad az egész tájnak, a szikes avart rózsaszínűre festi, s a kanyargó fekete iszapfolyót vérveresre.
Végre a sárfolyam megreked egy dombcsoportozat között, s a kiszabadult démonok zajongva kapnak fel a partra, mely az utat ismét megnyitja előttük.
De már akkor hajnalodik, s ők eltarisznyázták a drága éjszakát. Igazán drága időt!
Most azután a Hanság túlsó fele van előttük. Egy nagy földterület, melybe, mint a tengerbe, három folyam szakad bele. Elnyeli mind a hármat, s zöldül fölöttük. Egy negyedik keresztülvág rajta, s elvezet a Dunáig, s ez aztán tetszés szerint, ahogy vagy a Duna, vagy a Fertő magasabb, hol lefelé, hol felfelé folyik. Most éppen felfelé tetszik neki folyni. Ilyenkor aztán a Hanságban elszórt tavacskák is mélyebbek, mint máskor, s az útnak körül kell őket kerülgetni, ami sok időt elrabol.
De Fervlans rövidíteni akarta az utat. Egy olyan ötven-hatvan lépésnyi tó nem akadály lovasember előtt, hogy miatta ezer lépésnyi kerülőt tegyen. Neki kell vágni. Vadászaton akárhányszor úsztatott e tavacskákon keresztül, a szarvast üldözve.
Csakhogy az ősszel volt: most pedig tavasz van. S a tófenék flórájának több olyan faja van, ami szépen elrejtőzik a víz alá, ott él egész éven át, hanem mikor eljön a tavasz, a szerelem ideje, akkor mind felereszti hosszú indáit, rojtjait, levélfüzéreit, spirálformán tekeredett húrjait, azoknak a végén vannak a virág bimbói; a virágnak napvilág kell és szabad lég. Két hétig az egész tó egy virágágy lesz: rózsa, tulipán, szegfű, csengettyűke van elszórva a felszínén, fehér, kék, sárga, testszínű; azután valamennyi mind lehúzódik a víz alá megint, az indák összekunkorodnak, s ott várnak elbújva a jövő tavaszig.
De Fervlans-nak még azt is meg kellett tudni, hogy a virág is lehet ellenség. Első lovasai, kik a tóba belegázoltak, rögtön elkezdtek segítségért kiabálni. A virágzó tóban se embernek, se állatnak nem lehet úszni.
A hinár, a tórongy, az úszszakál*, a kolokánt* mind belecsimpajkózik a lábába; ezer fonál, zsineg fogja meg minden mozdulatánál, belebonyolódik a szívós, elszakíthatlan szövevénybe, s az evickélő állat a vízfenéké.
A lovakat úgy kellett farkaiknál fogva kihúzgálni a tóbul a parton állóknak. De Fervlans nem akarta hinni ezt a csodát, s maga is majd beleveszett a hinárba az erőszakolt kísérletnél.
Íme tehát történnek még csodák az új időkben is. Ugyanaz a rendkívüliség: a Duna áradása, mely az asperni ütközetnél oly végzetes befolyással bírt az eldöntésre, kicsiben itt is megmutatta hatalmát, s De Fervlans márkit megtanította arra, hogy a hadjáratnál az embereken kívül még van valaki, akit a számításbólo nem kell kifeledni. Nevezzük „időjárásnak”.
Így azután, ha minden útba eső tavat körül kell lépdelni, alig van kilátás, hogy a pomogyi rendes útra fényes nappalnál hamarább ki lehessed vergődni.
Még azután más baj is támad. A bozótégés tűzfénye fellármázta az egész vidéket, s a hansági falvak lakosai most mind talpon vannak, rudakkal készülve a terjedő lángoknak útját állni, mik tavaszi kaszálásuk eredményét fenyegetik. Ezek a lakosok svábok. S a sváb amilyen nyugodalmas nép a vízben és a szárazon, olyan dühös, ha a tűzbe kerül. Mikor vésztűz üt ki, mely a vagyonát fenyegeti, akkor nekimegy az ördögnek is.
De Fervlans csapatjának most nem volt tanácsos a falvakon keresztül menni, hanem el kellett kerülnie a berken át a dűlőutakon, ami keserves munka volt. A lovak elbukdácsoltak a hepehupás talajon; néhol az ingó bürön át úgy kellett a leszállt lovasnak kantáron vezetni a paripáját maga után. Útba eső mocsárereken kockáztatni kellett az átugratást, s egész tüskesáncokat kellett megostromolni, hol a galagonya a vadszeder-indával összekeveredett, s összevissza tépte a keresztülgázolót.
– No, ezen az úton nem jövünk vissza! – monda De Fervlans, mikor késő délre kivergődött a csapatjával a rendes útra Pomogyon alul. Itt a rendes utat meg kellett tartania, mert az egyetlen dobogó híd, mely a Fertőt a Dunával összekötő Rábán keresztül visz, itt van a falutól félórányira, s keresztülúsztatni a Rábán nem lehet, mert a partjai cölöpökkel és rőzsekötegekkel vannak burkolva, amiken a ló nem tud kikapaszkodni.
A hídon túl van a révház, mely egyúttal vendégfogadó is.
– Itt pihenőt kell tartanunk – monda De Fervlans –, a lovaink kidűlnek.
Tizennyolc óra hosszat voltak útban, és még milyen útban!
Mikor a hídon megjelentek a lovasok, a révházból két férfit láttak kiszaladni. Az egyik Eszterházának, a másik a Fertő irányában futott. Amint a semlyékbe értek, hosszú gólyalábakat kötöttek lábaikra, s ezek segélyével lépegettek az ingoványos talajon zsombikról zsombikra. Lóval nem lehetett volna őket utolérni.
De Fervlans hadsegédét nyugtalanította ennek a két embernek az elfutása, de főnöke megnyugtatá: a gólyalábakat használják itt a pásztorok, kik a süppedékes helyeken legeltetik marháikat.
A révi fogadónál aztán összevárták a szétzilált csoportot, s előkérték a csaplártól, ami enni-, innivaló volt. Az nem szolgálhatott nekik egyébbel, mint savanyú almaborral, méhserrel (itt pincét nem lehet ásni, hol a bort el lehetne tartani), meg vadrécetojással. Az ördög, ha megéhezik, azt is megeszi.
Itt azután De Fervlans kiteríté a térképét, s a vállalat sikerültét kétségen fölül helyezve, tovább fonta az útitervet. Guillaume tábornok ezóta megkapta a levelek valamelyikét, miket ő két küldönc által két különböző irányban küldött eléje; egyik okvetlenül rátalált, s az Friedbergen fogja várni a márkit és drága zsákmányát; tehát az oda vezető legkönnyebb utat kellett kicirkalmazni, aminél semmi se volt könnyebb; az útközben őgyelgő inszurgens csapat nem vétetvén semmiféle számba. Egyéb magyar és osztrák haderő pedig nem eshetik közbe.
Az egyik férfi, aki gólyalábakkal utazott tovább, Mátyás mester volt; akinek a távgyaloglásai e hadjárat alatt a mesével határosak voltak.
Vavel Lajos csapatját már Eszerházán találta Mátyás mester. A vezérrel tudatá, hogy az ellenség már megérkezett a pomogyi Rába-hídhoz, s a révcsárdánál rostokolni készül.
Vavel lovasai sem pihenhették még ki magukat, de ők legalább rendes utakon jöttek idáig; nem voltak elcsigázva: vezérük rögtön indulót fúvatott, kiosztotta altisztei között a rendeleteket.
Amint meglátta, hogy Katalin is felült az öszvérére, és csatlakozni készül hozzá, megfogta a kezét, s megkísérté ott marasztani.
– Ne jőjj velem tovább. Maradj itt biztos helyen. Valami baj érhet.
De a nő nem hagyta rábeszélni magát. Nevetett.
– No, már kedves barátom, én igen nagy belépti díjat fizettem azért a látványért, amikor te megölöd Barthelmy Fervlans-t. Ha nem volt elég, még a fejemet is odateszem ráadásul: mert hogy te megölöd Fervlans-t, arról olyan bizonyos vagyok, mint az egy Istenről az égben.
Vavel értette őt egészen. A nő, aki oly nagyon tud szeretni, egy mindennapias asszonyi gyöngeség mögé akarja elrejteni igazi érzelmét, s kegyetlen kíváncsiságot szenveleg. Hősét akarja látni, hogyan győz. Pedig nem igaz. Együtt akar vele meghalni, ha elvész!
– Pedig lásd: a te jelenléted engemet csak gátolni fog a rendelkezéseimben: mert fél szemem mindig terád fog ügyelni, s lesz valami okom a félelemre, amikor azt nem volna szabad ismernem.
– Ne féltsd te magadat! Jobban ismerlek én! Mikor meglátod az ellenséget, elfelejtesz engem, s otthagysz. Nem maradok el tőled.
És nevetett.
Nevető asszonyt pedig nem lehet lebeszélni arról, aminek olyan nagyon jól nevet. Vavel Lajosnak meg kellett azt tudni, hogy ez az asszony mennyire megy a szerelmében. Egész a puskaropogásig, a kardcsattogásig, a piros vér kiontásigo.
Meg kell neki azt tudni az utolsó próbáig, hogy Thémire-e vagy Katalin? Az élvhajhászó divathölgy-e, vagy a halálig hű ara?
Trombitaszó nélkül indult ki a csapat az eszterházaio fasorok közül, s amint a pomogyi berkekhez közelített, ott Vavel csapatjának egy részét csatárláncra osztotta fel, s úgy küldé előre portyázva, míg más részét egy tömegben tartva, vezette az országúton.
A Hanság bozótját elérték: a portyázók előrenyomultak a berekbe.
A sűrű berekkel benőtt rónán csak egyetlen halom volt. Az is emberkéz munkája. Egy sziksógyárnak a salakjából összehordott kráter, mely a mélyen fekvő épületet három oldalról fogta körül. Ezt a helyet foglalta el Vavel tartalékjával, lovasait elrejtve a hordott sánc mögé.
Maga, Katalinnal együtt, fölhágott e domb tetejére, s onnan nézte körül a tért.
Tábori távcsövével kiveheté a Rába hídját s a mellette fehérlő csárdát; az egész tér csupa bozót volt; az országút déli vonalától vonult egy vízárok a Fertőig, melynek mértani vonalait elevenzöld rekettyés jelölte.
– Tehát légy hadsegédem – szólt Lajos enyelgő szóval Katalinhoz. – Én leszállok e dombról, mert ha meglátnak, megtudják, mi van a hátam mögött; te parasztasszony vagy: nem tűnsz fel. Nézz a távcsövemmel a híd felé, s értesíts arról, amit látni fogsz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De Fervlans-t a hadsegéde e szóval költé fel a méhser mellől:
– A bozótban veres süveges lovasok mutatkoznak!
De Fervlans rögtön kisietett a csárda elé, s lovasainak felülésre trombitáltatott, s azonnal megindított ő is egy portyázó csapatláncot a szemközt jövőn ellen.
A sűrű bozótban csak a lovasok fövegeit lehetett látni, amint a folyondáros bokrok szövevénye közül kibukkantak. Itt a démonok fekete sisakjai, veres tollprémes tarajokkal, amott a volónok veres csákói a fehér halálfejekkelo.
Egy-egy lövés hangzott innen is, túl is, ami nem sok kárt tett.
Azután hangos összeszólalkozások, amint a bozótban két ellen egymásra bukkant, s összecsapott. A sűrűben nem lehetett az ellenfél számerejét kitudni. Ha egy lovasra kettő-három csapott rá, perc múlva annak is két-három társa akadt. Hol egy inszurgenst, hol egy démont fogtak körül, s vitték már fogolynak, amint két-három társa összeszólalkozott, utánaeredtek, kivágták az ellenfél kezéből. A bozótban nem lehetett másképp, csak apró csapatokban küzdeni, mert a zsombikok gátolták a tömeges támadást, a lovak lába beszakadt a süppedő talajba, s a hancsikok* között lovagjaikkal együtt elbuktak; minden lovasnak az ellenségen kívül még a földdel is kellett harcolni.
De Fervlans-hoz néhány sebesült érkezett vissza, aki keservesen mutogatta neki a beütött fejét, amit a sisakon keresztül belyukasztottak.
„Nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz!”
Azt a görbét bizony fokosnak hívják. Azért veszedelmes fegyver, mert aki azt a kezébe veszi, az nem számít arra, hogy védelmezze magát, az csak támadni készül; aztán az alakja is gonosz praktikával van kifundálva. Egy szívós csáti tölgybot végére kalapács alakú vas van húzva, melynek az egyik vége olyan, mint a sasnak a csőre. A sisaknak nagy ellensége, mely a kardvágást könnyen kiállja, de a fokos kampója lyukat üt rajta, és csúffá teszi.
– Ezek Vavel volónjai – monda De Fervlans, távcsövén át nézve az ellenfél lovasait. – Ismerem a felszerelésüket Jocrisse leírásából. A fokosaikra is ráismerek. Éppen ilyen „kezükszennyét” hagyták a dragonyosaim sisakjain, mikor néhanapján együtt mulattak a fertőszegi korcsmában. Thémire asszony árulása tehát tökéletes. Ő magát Vavelt hozta a nyakamra. – No hát majd ennek is megmutassuk, hogy a háború nem csillagvizsgálás. – Valamikor ez az úr katona volt, s nagyon rosszul végezte volna a hadi iskolát, ha elmulasztotta volna annak a dombnak a megszállását, ahol egy parasztasszony áll, piros kendővel a fején. Az ott egy szódafőző. Jól ismerem a helyet. Vavel úr főcsapatjának ott kell tartalékban lenni. Ha azt nem tette, megérdemli, hogy degradálják közlegénynek. Az lesz a mesterség, őt most onnan kicsalni és kelepcébe keríteni.
Szétnézett altisztei között.
– Signore „Trentatrante!”*
A megszólított előléptetett. Marcona tekintetű egy alak volt, a mellén három érdemrend, a pofáján négy sebhely sűrű összenőtt szemöldei alól villogóo fekete szemek, merész sasorr, fekete bajusz és körszakáll: igazi romagnai mintakép*, termete a vatikáni viadoré.
– Te harmincad magaddal leszállsz a lóról, s puskáitokra szuronyt tűzve, megkerülitek a bozótot. A vízárokhoz érve, a sűrű rekettye oltalma alatt előrelopóztok, és lesben maradtok, amíg én az országúton előretörök, s a szódafőzőnél elrejtett volónokra ráütök. Azok akkor előjönnek rejtekükbőlo: én visszavonulok előlük, és becsalom őket magam után a bozótba. Ekkor előrohantok a vízárokból, s hátul támadtok rájuk puskával, szuronnyal. Mikor helyben lesztek, akkor ezt nekem hírül adjátok azzal, hogy azt a nádkúpot ott a füzes közepén felgyújtjátok.
– Úgy lesz – szólt az altiszt, s kiválasztva harminc legényt, azokat leszállítá a lóról, s elvitte magával gyalog a bozótba.
A franciák már akkor gyakorolták ezt a veszedelmes harci módot: a lovasság egy részét leszállítani, s mint gyalogságot használni puska- és szuronytámadáshoz.
A berekben ezalatt folyt az apró csatározás: egyes vitézek párviadala kardtávolban, biztató lövöldözés puskából, pisztolyból, bizonytalan eredménnyel.
A dombtetőn álló hölgy hátrafordult, s csendes hangon mondá Lajosnak:
– De Fervlans jön csapatja élén az országúton. Ráismertem.
– Akkor hát siessünk mi is az üdvözlésére!
Azzal riadót fúvatott, s elővezette tartalékcsapatját.
Annyi katonai ismeretet ő is feltett ellenfeléről, hogy az ezt a réduit alakú dombot* itt a róna közepén megtámadatlan nem hagyja.
Nemcsak lovagias büszkesége, de a katonai lélektan is azt tanácsolta neki, hogy ne várja be a támadást. Olyan csapatot, mely először kerül csatába, jobb rohammal vinni a tűzkeresztségbe, mint védelmi állásban várni azt be vele.
A szemközt jövő két csapat meglehetősen egyenlő volt számerőre.
Mind a kettő à cheval* véve az országutat, kettős zárt sorban haladt, eleintén lassú, majd gyors ügetéssel előre, két szárnyára szedve előretolt csatározóit.
„Rajta magyar, rajta!” rivallt a nemesi felkelő csapat, kardját villogtatva öklében; a démonok, – régi csataedzett vitézek – nevetve biztatták egymást a gúnyos jelszóval: „avanti, avanti, signori briganti! Cavalieri ladri! Avanti!”
Most egyszerre füstoszlop emelkedett a bozótbulo. A füzes közepén álló nádkúp föl lett gyújtva.
Ez volt a De Fervlans által várt jeladás.
E jeladásra a démon-csapat megállt, s karabélyait vállról levéve, úgy tett, mint aki ellenfelét nyugodtan akarja bevárni, hogy sortüzet adjon rá.
Ennek is tudta Vavel az ellenfogását. Egyszerre csatárrajjá bontotta fel a csapatját, s utasításul adta nekik, hogy ne sokat lövöldözzenek, nem ér a lóhátról puskázó semmit, csak a hangja nagy; igyekezzék ki-ki a maga emberét megkapni, s aztán karddal, fokossal vágjon közé.
A démonok karabélytüze ropogott. – A hölgy a dombtetőn eltakarta irtózva az arcát. A halál postái most repkedik kedvesét körül. – Nem ártottak meg annak. A régi harcokban különös, válogatott szerencsétlenség kellett hozzá, hogy valaki egy kósza puskagolyóba beleüsse a fejét.
Vavel sértetlenül közelített ellenfeléhez, s egyenesen felé tartott.
Már messziről megismerték egymást, s egymásra nevettek. Mintha csak két tornahős találkoznék egymással a karusszel-téren egypár ví-rohamra.
Még tréfálózni is ráértek.
– Holla hó! Marquis de fer blanc! (bádogmárki) – kiálta Vavel gróf. – Leányt vártál, legényt hoztam!
– Hohó, csillagvizsgáló uram! – kiálta vissza a márki. – A lábad alá vigyázz: gödörbe ne essél!
Azonban De Fervlans nem követte el azon hibát, hogy mindjárt a csata kezdetén személyes viadallal foglalja el a figyelmét. Vavel grófot egyik hadnagya fogadta: zömök, napbarnította arcú szicíliai.
Az összecsapásnál Vavel úgy kicsapta a kardot ellenfele kezéből, hogy az búgva repült fel a levegőbe, s arra bal kezével letaszította a lovagot a nyeregből, ki még a pisztolyához kapkodott.
– Nem úgy verik a cigányt! – kiálta nevetve.
A hölgy ott a dombtetőn hogy tombolt örömében a lábával!
Az első rohamnak sikere volt. A volónok megállták a csetepatét. S De Fervlans hátrálót trombitáltatott a csapatjának, melyet a csatárrajjá felosztott ellenfél túlszárnyalt.
A halálfejesek ezt győzelmi sikernek vették, s nagy „Rajta magyar, rajta!” kiáltással nyomultak a hátráló ellenfél nyomába.
Hanem az a szemlélő a dombtetőn már vette észre, hogy ez csak cselfogás.
Katalin látta jól, hogy bukdácsolnak a rekettyés vízárokban előre a lappangó démonok; piros sisaktaréjaik fel-felcsillámlanak a sás közül. De Fervlans hátráló mozdulata csak arra való, hogy Vavelt két tűz közé kerítsék.
– Vavel! vigyázz! – kiálta teljes erejéből a nő. Azt hitte, hogy a csatazajban meghallhatja azt kedveseo. Messze volt az, s nemo hallotta a kiáltást. Csak ellenfelével volt elfoglalva, nem gondolt a szeretőjére. Megmondta azt előre Katalin: ha azt meglátod, engemet el fogsz felednio.
S Vavel egyre közeledett a kelepce felé. Már benne volt. A vízárkot elhagyta, mire a veres sisaktaréjok gyorsan kezdtek a sás közt előrenyomulni. Hasmánt kúsztak a sás között, mint az indiánok.
Katalin nem tarthatta vissza magát többé. Nem volt asszony, hanem fúria. Lerohant a dombról, felszökött az öszvérére, s utánavágtatott a kedvesének. A szíjostorral vágta az öszvért, hogy az nyargalt vele eszeveszetten. Nem gondolt rá, hogy ha meglátják a démonok, bizonyosan agyonlövik.
De Fervlans hátrálása igen szép rendben ment végbe. A zsombikos, bozótos csatatér nem volt vágtató rohammal elfoglalható. Bokorrulo bokorra lehetett azt védelmezni. Eközben előtörhetett a szuronyos csapat.
Ekkor Katalinnal az a baj történt, hogy az öszvére az út közepén megcsökönösödött, ami szokása az öszvérnek, ha nagyon ütik: egy tappot sem akart tovább menni.
A hölgy leugrott róla, s most már gyalog igyekezett Vavel közelébe jutni. Futni is jól tudott.
A vízárok egy nagy kerek nádas mellett vitt el, melynek a közepéből egy vén terepély fűzfa nőtt elő.
Mikor e nádas elé értek a megkerülő csapat démonai, akkor kiugráltak az árokból a partra, s feltűzték a szuronyaikat a puskáikra. S azzal egy sortüzet küldtek Vavel fekete volónjainak a hátába.
S aztán „avanti!”
Hanem a nádas azt mondta nekik: „piano!”
Egyszerre oly kettős sortüzelés fogadta őket az eddig oly csendes nádas mélyéből, hogy fele a csapatnak holtan, sebesülten elhullt, a megmaradt rész pedig szemközt találta Sátán Laci cimboráit, akik iszaptői feketén, mint igazi ördögök, ugráltak eléjük a nádasból, s ki-ki a maga emberét kiválasztva, kivont karddal rohantak reájuk.
– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! – ordítá Sátán Laci a vezényszót.
A megrémült démon-csapat a kétségbeesés hősiességével védte magát; de ezúttal magához hasonlóra talált. Ezek is a társadalom számkivetettei. Ezek is azért jöttek erre a mezőre, hogy egy elátkozott életet elveszítsenek rajta: ezeknek is „rabló” a nevük, amíg a „hős”-selo fel nem váltják. Itt két olyan vadállat harapta egymásba magát, mely el nem ereszti egymást élve.
A démonok vezetője gyönyörű szép fehér fogsorait megmutatva fekete bajusza, szakálla bozontja közül, kegyetlen mosolygással szemelte ki a maga emberét. Kitalálhatá, hogy melyik az. Az volt a legcsúfabb.
Az is megbecsülte őt, és felé tartott.
A démonok decuriója* kihúzta széles pallosát, s kérkedve kiálta, mellére ütve:
– Io sono il brigante Trentatrante*! Harminchárom embert öltem már meg! Jer! Hadd legyen ma a nevem Trentaquarante*!
A rablóvezér értett belőle annyit, hogy ez most a nevével dicsekedik, s ő is kicserélte vele ez udvariasságot.
– No, hát az én nevem meg Sátán Laci! S mármost hát „cseréljünk acélt!”
Azzal nekirontott betyárosan, nem engedve másnak az első vágást.
Hanem biz az ő acélja rosszabb volt amazénál. A kardja markolatjában tört ketté a démon kardján.
Trentatrante ördögien nevetett.
– Most én jövök!
Melyik ördög eszi meg hát a másikat?
Ámde Sátán Laci puszta kézzel sem volt rest rárohanni az ellenfelére, azt az egy vágást, amit a fejére kapott, számba se vette. Katonadolog az! S a másik vágás már nem az ő számára volt rendelve. Kicsavarta a kardot ellenfele kezéből, s a harminchárom-emberölőt saját kardjával döfte keresztül.
Sátán Laci legényei többségben voltak, a démon csapatot, alig került-fordult, levágták vagy leteperték, s farkasgúzsban hagyták: s aztán azon véres arccal, maguk is összevissza vagdalva, rohantak De Fervlans lovasságára.
De Fervlans, amint a vízárok táján a puskaropogást meghallotta, saját megkerülő csapatjának tüzelését vélve hallani, egyszerre támadót fúvatott, s erre a hátrálni látszott démon lovasok megfordultak, s összecsaptak ellenfeleikkel.
A dsindsásban* veszedelem volt a harcolás: süppedék, zsombik, tüskebozót gátolta a lovast mozdulataiban, puskának, pisztolynak nem vehette hasznát, attól tartva, hogy a bokrok közt saját bajtársát lövi meg; a lovak vészt nyerítettek, amint lábaik alatt beszakadt a talaj; néhol a két összecsapó lovag egyszerre szakadt bele nyeregkápáig a dágványba, s feledve a harcot, ketten kétfelé igyekeztek kimenekülni a feneketlen degetből.
A sűrűségben egyik vezér sem láthatta a csapatja két végét, csak a kiáltozásokról hallá, hogy hol verekszenek. S a tusába mind a két fél úgy belemelegedett, hogy nem hallgatott már semmi trombita jelszóra.
Vavel is hallotta a háta mögött hangzó puskalövéseket, s ő is azt vette ki abból, hogy az ellenfél egy csapatja megkerülte őt. Erre felhagyott azzal a hősregei babonával, hogy az ellenfél vezérét kell megölni. A modern vezérnek más feladata van. Közelebb inté magához a trombitást, hogy parancsot adjon neki a visszavonulási jeladásra.
Az odaugrató kornétás* azonban oly szerencsétlen volt, hogy a lovával egy zsombikban elbukott, s aztán a lába alája szorult a hanyatt fekvő lónak.
Három ellenséges lovas De Fervlans kíséretéből odavágtatott egyszerre, hogy a kométást elfogja.
Vavel Lajos, látva a veszedelmet, melyben legszükségesebb vitéze forog, maga ugratott elő annak a védelmezésére, s egyszerre három támadó ellen fogadta el a harcot.
De Fervlans bámulva szemlélte e tusát. A remek viadal még az ellenfél csodálatát is felkölti, s Vavel lovag ezúttal remekelt. Hidegvérrel vagdalkozott. Nem jött hevélybe, nem osztott lesújtó csapásokat, hanem mind a három ellenfélnek a keze fejét, könyökét, alkarját vagdalta össze, ami harcképtelenné tesz. De Fervlans látta, hogy oldalognak vissza egyenkint legdühösebb démonai, mialatt Vavel volónjai kisegítik a kométást a lova alól s a lovát is négy lábára állítva, ismét felültetik rá. – Hanem a trombita tele lett iszappal, azzal nem lehet jelt adni a visszavonulásra.
A csatamező keleti oldalát sűrű, összegubancolt vad komlóbozót zárta el. De Fervlans türelmetlenül nézegetett e bozót felé. Az a puskás csapat, mely innen elő fog törni, dönti el a viadal sorsát.
Végre megnyílt a komlóberek, s előrohant belőle, nem Trentatrante, akit De Fervlans várt, hanem Sátán Laci.
A véres, sáros had szuronnyal rohant a démon-lovasokra.
A roham oly véletlen volt, annyira ellentéte a várt sikernek, hogy De Fervlans kétségbeesett a további küzdelem fölött.
Hogy az oldaltámadás okozta zavar egész csapatját magával ne sodorja, ő maga vágtatott kísérőivel együtt a Sátán-csapat leverésére.
Vavel Lajos pedig a nyomába.
Most már a kométásnak is megnyílt a trombitája: de nem a visszavonulásra, hanem: „előre! előre!”
Sátán Laci véres fejjel, s ellenfele véres kardját forgatva kezében jött De Fervlans-ra szembe.
De Fervlans megismerte a cimborát.
– Hát tégedet mégsem akasztottak fel? – kiálta rá.
A betyár fenekedve felelt neki oda.
– Nálunk csak az árulókat akasztják fel most.
S azzal egy bámulatos szökéssel, mely paripának is becsületére vált volna, ott termett De Fervlans lova előtt, s megragadva a ló zabláját, hogy az ágaskodva emelkedett fel, odakiáltott a lovagra igazi zsiványhumorral:
– Add meg magad, cimbora!
De Fervlans dühösen vágott a kardjával Sátán Laci fejére, ágaskodó lova kengyelében felemelkedve. Ez volt Sátán Lacinak mai nap már a második csapás, s ez úgy látszik, hogy „erre a napra” elég volt neki, mert szédülten eloldalgott, és összeesett; hanem a kardját ott hagyta: markolatig döfve De Fervlans lova szügyébe.
A márkinak alig volt ideje kiugrani a kengyelből, hogy összeroskadó paripája maga alá ne szorítsa.
Úgy tetszett, mintha el volna veszve!
Csapatja teljes felbomlásban s ellenfelének kócsagos csákója már közeledik a bokrok mögül.
Szép vadrózsabokrok voltak: tele piros és testszín virágok csillagaival. Oly magasak, hogy a lovasnak csak a feje látszott ki közülök.
De Fervlans kirántotta elhullt lova nyeregkápájából azt a pisztolyt, amelyik szabadon maradt.
A zsebéből kivett egy levelet: Thémire levelét.
Eszébe jutott, hogy ha őt élve elfogják: ez a levél jogot ád Vavel Lajosnak, hogy őt arra az egyetlen fűzfára itt a dsindsásban fölköttesse. Ő nem ellenség volt, hanem átszökő: „pribék”. Azt a levelet összegyűrte, és a pisztolyába tömte.
Csak a rózsabozót választotta el még ellenfelétől, alig húsz lépésnyi tér; s De Fervlans remek lövő volt.
Vavel Lajos látta ellenfele előkészületét. Ő is kihúzta hát nyeregkápájából az egyik lazarino comenazót*. Neki is volt egy széttépni való levele, – amiben De Fervlans ír „Thémire” felől. Ő is fojtást gyúrt abból, s azt a pisztolyába tömte.
– Jó éjszakát, Vavel lovag! – kiálta De Fervlans. – Itt küldöm a kedvesed levelét.
A pisztoly eldördült, s a csákó megránduló állszíja tudatá Lajossal, hogy a golyó a csákóján ment keresztül. Talán éppen a halálfőt találta. De nem csinált halálfőt! A lövés jó volt, csakhogy a töltés volt igen erős.
– No hát fogadd te a magad levelét retúr, marquis de fer blanc! – monda Vavel Lajos, s minden célozgatás nélkül rásütötte a pisztolyt.
A levél égő rongyai, mint éjlepkék szállongtak alá a nagy rózsabokorra, melynek tövét egy halálra sebzett lovag piros vére áztatá.
De Fervlans márki tragédiája be volt fejezve.
És a császári princesszek szalonjai nem fogják őt többé elfogadni; és Joséphine ölebei nem fogják őt megugatni, se az új császárnőo ölebei nem fognak farkat csóválni előtte; és a grand père táncát el fogják végezni nála nélkül; és a szép, illatos öltönyű hercegnők nem fogják lesni ajkairól a mulattató élményeket, és a császár nem fogja őt „kedves hercegem”-nek nevezni, – és Grassini nem fogja az ő kedvéért da capo elénekelni az „ombra chiarát”!; se Isabey nem fogja őt megnevettetni majom-paródiájával; – hanem majd eljőnek hozzá azok a sötétkék ércfényű bogarak, amik úgy szeretnek tanácsot tartani olyan helyen, ahol valami állati élet átalakul növényi életté, s esztendő múlva már a mohátulo nem fog látszani a süllyesztő, amelyen át marquis De Fervlans a nagy színpadról eltűnt.
A démonok vezérük eleste után igyekeztek visszavonulási útjokat megtalálni.
Vavel Lajos volónjai egész a hídig üldözték őket. Ott a menekülők egy csapatja leszállt lovairól, s fegyvertüzeléssel tartóztatá vissza az üldözőket, míg társaik a dobogóról lehányták a padlókat a vízbe, akkor aztán az utolsó védelmezők a pusztán maradt mestergerendákon futottak végig. Ezt a mesterséget lóháton nem lehetett utánukcsinálni.
A tér, hol a csatározás leghevesebben folyt, üresen maradt már, mire Katalin oda megérkezett.
Csak akkor, mikor a vérmezőn széttekintett, borzadt össze.
Minő Istentől elátkozott hely ez!
Itt egy mozdulatlan alak fekszik hanyatt a zsombikokon keresztül, hátraszegzett fejét a földre csüggesztve, s megdermedt kezének égre meredő öt ujjával a semmibe markolva. Mit akar ott? Láthatatlan ellenséget fojtogatni, vagy láthatatlan nemtő segélyét kérni, hogy emelje fel?…
A pocsolyában még lubickol valami. Haldokló, aki nem akarja elhinni, hogy itt van a túlvilágnak a kapuja, s mellére szorítva tenyerét, még csukogatni próbálja az ajtót, melyen keresztül a lélek elillan…
A legázolt sás közül fel-felemeli a fejét egy vergődő paripa, s rémült szemeiben a leáldozó nap tűzfényével, félelmesen nyerít végig a pusztaságban….
Egy rekettyebokorban alig hallható hangon, mintha távolból jönne az, énekli valaki:„Ave Maria… ave Maria”…
A nagy, széles levelű mozsárvirágokon, mint korán reggel, ott ragyog a harmat; csakhogy piros a gyöngye: piros vér.
Katalin, mint az álomjáró, ődöngött e kietlen téren.
Egyedüli eszméje, mely idehozta, az volt, hogy felkeresseo azt a helyet, ahol Lajost De Fervlans-nal összetalálkozni látta. Bízott a szívében, hogy az, mint a delejtű, oda fogja őt vezetni abban a bozót-tömkelegben.
A nagy fűzfát, mely oly magányosan állt ott a dsindsás közepén, már egész serege ülte el a hollóknak, varjúknak. – Arra gondolt, hogy nem fogja nekik prédára ott hagyni a kedvesét.
Egyszer egy nagy virágzó vadrózsacsalit állta el útját. Túl rajta egy paripa hevert elnyúlva, szügyében egy kard markolatával. A mohos tér közepén ragyogott egy ércsisak, elején az aranyozott császári sassal. Egy magasra kiemelkedő zsombik mellett feküdt egy sáros, véres fejű alak, fekete darócöltözetben, ökölre szorított bal kezével a mögötte levő sás közé markolva. Halottnak látszott.
Amint a pórnőnek öltözött Katalin a félelmes tudnivágyás tétovázásával vizsgálódott a kis tisztás téren: a rózsabokor aljából lázas nyöszörgés hangja kelt elé. A megszólító magyarul beszélt.
– Ah, jó asszony, az Isten irgalmára… hozz nekem egy ital vizet.
Katalin nem kérdezte: ki az? Jó barát-e, vagy ellenfél? A sebesült mind felebarát.
– Mindjárt hozok.
Ha markotányosné-készülékeit ott nem hagyta volna az öszvéren, könnyen teljesíthette volna a sebesült kívánatát; így azonban még elébb utána kellett annak járni.
Felvette a tér közepére kigördült aranyos sisakot, hogy abba merítsen vizet.
Hiszen víz volt ott körös-körül mindenütt; de minő víz? Növényrohadéktól zöldülő, ázalagoktól nyüzsgő, undorbűzű pocsétanyirok. Azt enyhítőül nem lehetett embernek adni.
Eszébe jutott Katalinnak az a monda, hogy a hansági pásztorok, mikor megszomjaznak, egy elvágott nádszálat dugnak le mélyen a süppedő talajba, s azon keresztül a föld alatt folyó tiszta víz felbuggyan alulról, s tűrhető italul szolgál.
Megkísérté azt. Leszúrt egy hosszú nádszálat a mohos talajba; mikor jó mélyen volt, egyet szítt rajta a szájával; az első szívásra ugyan telejött a szája mindenféle hinárízű folyadékkal; hanem a következő pillanatban megvolt az az öröme, hogy a nád végén ölnyi magasra látta felszökkenni a kristálytiszta vizet, mint egy szökőkút sugarát. – Lám, milyen könnyen megy itt az artézi kútfúrás!
Katalin nőies gyönyörrel tartotta alá e paraszt tudománnyal készített ugrókútnak a sisak öblét. A női kedélyben megvan az, hogy a legsötétebb aggodalmak közepett, ily rémületes helyen, mint ez, körülborzongatva a friss csatatér rémeitől: emberek között, kik most készülnek kísérteteknek, egy ilyen gyermekörvendeztető tünemény még gyönyörűséget szerez neki; s addig a pillanatig, amíg ezt a napsugárban szivárványjátszó kristályvizet nézi, elfelejt mindent, ami keserű – és gyönyörködik.
Előbb kiöblíté a sisakot, mint rendes asszony szokta tenni vízhordó edénnyel, aztán telecsorogtatáo azt. Maga is szürcsölt belőle. Édes volt a víz és üde.
Azután fogta a sisakot, és odavitte a vadrózsabokorhoz, ahonnan a nyögés hangját hallá.
A sebesült lovag hanyatt feküdt a fűben, s arcát az ég felé emelte.
Katalin bizony nem ismert rá.
A halál nagy művész: tíz perc alatt más álarcot ád a komédiásnak, mint aminőt életében viselt. E sárga, színtelen arcokat, e besüppedt szemeket, ez elferdült ajkakat nem látta ő soha. Ez az egész tekintet nem volt emléke lapjaira lerajzolva. Odahajolt hozzá, hogy a vízzel telt sisakot ajkaihoz tartsa.
Hanem a lovag ráismert az ő arcára a parasztfejkötő alatt is.
– Thémire! – hörgé eliszonyodva, s kezét védelemre emelte elé.
E névre, e hangra valami istennői düh állta el az asszony szívét. Nem ahogy asszonyok dühöngenek, hanem ahogy Juno, ahogy Minerva, ahogy Diana tudott kegyetlenkedni azokon, akik felséges haragját lángra lobbantották; oly emberfölötti bosszú rendíté meg egyszerre minden idegeit.
– Fervlans! – kiálta rá fogait összecsikorgatva, s sarkával homokot rúgott a haldokló szeme közé. – Te fekszel itt! Te átkozott! Megölted a leányomat! Soha meg ne bocsásson neked érte Isten! Amivé engemet tettél és gyermekemet! Halj meg, azzal a képpel a szemed előtt, amit most látsz. S rettegj attul a gondolattul, hogy a másvilágon még rád találok.
S e szóknál szilaj, féktelen dühvel emelte magasra két kezével a vízzel tölt sisakot, mintha annak tartalmát a haldokló arcába akarná önteni.
Az pedig megfordult, arcát a zöld mohába hajtá, és nem mozdult meg többet.
Katalin újra emberi érzések hűs régióiba kezdett alászállni. A kezével magasra emelt tárgy: vitézi sisak egykor, vízhordóedény most, vízikígyók tanyája holnap, aláhanyatlott kezében. Magához tért, körültekintett. Akkor észrevette, hogy az a másik alak, aki a zsombikhoz támasztva a hátát fekszik panaszatlanulo a földön, azt a kezét, mellyel az imént a sásba kapaszkodott, most leeresztve tartja. Ez talán még él: ezt még meg leheto menteni.
Odament hozzá, s a sisakban hozott vízzel lemosta annak arcáról a vért és iszapot. Ah, milyen rút arc volt! Az iszonyatos eszményképe. Mégis leöblítgeté azt a hideg vízzel. Aztán megmosta sebeit. Ah, mily rettenetes vágások a koponyán! Be mélyen a csontba. Iszonyat rájuk nézni! Mégis kimosta azokat. Volt egy pillanatja, amikor az iszonyat elfogta érzékeit: kéket, zöldet látott maga előtt; hanem aztán, mikor feltekintett az égre, a hófehér bárányfelhők között úgy tetszett neki, mintha egy hófehér ruhás alakot ismerne meg, aki biztatóan int le hozzá: „Úgy úgy, anyám! Én is így tettem! Tanuld meg te is!” – Azután fogta patyolatgyolcs nyakkendőjét, s bekötözgeté vele a tátongó sebeket. Olvasta valahol, hogy a fekete nadálytő levele jó sebforrasztó. Az a piros csengettyűs virág bőven terem ott a zsombikok alján; azzal takargatta be a sebeket. Hová lett a kényes úrhölgy, aki elsápadt, ha vérről beszéltek előtte, s elájult az érvágás láttára?
Hová lett a szalonok túlfinomult idegzetű komédiásnéja; aki különbséget tudott tenni, melyik embert kell meglátni, melyiknek az ujja hegyét nyújtani, melyiket észre sem venni? – Ott térdelt a rongyos közvitéz mellett, nem sajnálva szép, fehér kezeit annak a szennyétől; s vizsgálta a kezébe vett kezén az üteret, hogy van-e még benne élet.
Egyszer aztán meglátta ennek a kéznek a hüvelykujján azt az acélgyűrűt, azzal a három liliomos címerrel.
– Sátán Laci! – sikolta fel a hölgy örömteljes meglepetéssel, s mintha az volna a világ legszebb Adonisza, mintha atyja, bátyja, vőlegénye volna, oly gyöngéden vette a fejét a karjai közé, hogy jobb fekvést adjon a testének; s gyöngéd hangon hívogatá vissza az életre: „Ébredj! Tekints fel! Kezdj újra élni!”
Óh, hiszen ez volt az az ember, akire rá volt bízva, hogy Marie-t vigye el a veszélyeztetett helyről: ő tudja, hogy hova lett az a leány, aki ha elvész, Lajos szívét meg nem gyógyítja az ő szerelme soha. Ha ezt a leányt veszedelem érte, akkor ez a balsors, mint egy átokmondás fog őközötte és Vavel között állni, mert ő volt annak megindítója!
Azért ápolta olyan nagyon azt az ijesztő pofájú rablót.
Hisz megfoghatatlan rejtély volt előtte, hogy kerülhetett az most ide, mikor annak útban kellene lenni Marie-val Győr felé. Nem találta-e meg a leányt? Nem akart-e az vele jönni? Cambray nem eresztette-e? Elfutott-e az másfelé? Hátha De Fervlans-nak egy másik csapatjao a Fertő túlsó oldalán került Fertőszegnek, s elrablá a leányt?
S ez a holt ember itt oly makacsul hallgat, s nem felel meg ezekre a kérdésekre.
– Ébredt fel! Ébredj fel! Nem szabad meghalnod!
S Sátán Laci csakugyan jó szófogadó ember volt. Ha olyan nagyon hívták, hát megemberelte magát. Felnyitotta szemeit, s látott maga előtt egy asszonyt térdepelni. Azután felnyitotta a száját, s azt mondta:
– Ihatnám!
Katalin sietett neki friss vizet hozni a sisakban a szökőkútjából.
Odavitte neki, térdére emelte a sebesült fejét, odatartá ajkaihoz a sisak ernyőjét, s tartotta ott, amíg az ivott.
– Köszönöm, hugám!
Arra a sebesült megint le akarta tenni a fejét a fűbe, s kedve volt megint halottnak lenni egy kicsinyt.
De Katalin nem engedte őt leszédülni, tele markába meríté a vizet, azzal locsolta Sátán Laci arcát, míg az újra magához tért, s azt dörmögé, hogy „No mi baj?”
– Laci bácsi! – beszélt hozzá szépen Katalin. – Nézzen csak rám, nem ismer meg? Én vagyok az úrnő, aki a feleségét, gyerekét magamhoz vettem. A Lackó gyerek nevelőanyja.
Erre a szóra a sebesült szája valami idétlen nevetésre nyílt fel. Egy fekete üreg, melyből az hangzik „hahaha”.
– Hahá! – A Lackó gyerek – fürge gyerek! Majd meglőtt a kisasszonya miatt.
– Úgy? úgy? Szóljon a kisasszonyáról! Hova tette? Mi lett belőle? Az a lovag, aki önnek ezt az acélgyűrűt adta, az én hites mátkám. Annak a kincse volt az a leány! Önre volt az bízva. Hová tette ön? Nézzen rám! Emelje fel a fejét.
A sebesült karikára felnyitotta a szemeit. Gondolatjait látszott keresni. Aztán dadogva adogatta elő.
– A szép kisasszonyt – a Névtelen Várban – nem kell félteni. A Lackó gyerek – fürge gyerek. S az én feleségem becsületes asszony.
– Tudom, tudom! Derék fiú és becsületes asszony. De szóljon, az égre kérem. Laci bácsi, édes Laci bácsi, kedves, jó Laci bácsi! Ne hunyja be a szemeit; csak egy pindurka kis percig legyen ébren, s mondja meg, hova lett az a leány, akit önnek ezzel kellett megszólítania: Botta Zsófia! Hova lett?
E szóra a sebesült egyszerre felkapta a fejét; s mintha egy világos percet kapott volna elkábulatából, sietett elmondani: „A Botta Zsófiát a feleségem vitte el Győrbe. – Lackó fiam kísérte – ezóta ott vannak.”
Óh, hogy ápolgatta, dédelgette a sártól, vértől szennyes alakot e vigasztaló szókért a delnő, hogy igazgatta a köteléket sebzett homlokán, s törülgetteo a vért rettentő arcáról, mint egy gondos anya, aki a gyermekét találta fel a csatamezőn.
Valaki nézte ezt a közelből, a háta mögül. – Vavel Lajos.
Nézte, hallgatta, csodálta.
Csendeseno, a mohában nem hangzó léptekkel odakerült mellé, s aztán keblére ölelte az örömében felsikoltó hölgyet.
– Óh, milyen asszony vagy te!
***
Vavel fekete volónjai becsülettel állták ki az első kísérletet. Nem váltak szégyenére a nagy fennyen feltűzött halálfejnek. Az ellenségnek egyik leghírhedettebb csapatjával mérkőztek össze, s azt visszavonulásra kényszeríték, adtak neki emlékül sebeket, s itt fogtak tőlük emlékbe halottakat, foglyokat és prédalovakat.
Azonban Sátán Laci csapatjához sem szabad hálátlanoknak lenniük; aztán meg ahhoz a jó földhöz sem, mely velük együtt harcolt. Ez a kettő ütötte helyre az aránytalanságot a két harcoló fél között. Mert bizonyára a démon-legió csupa harcedzett kegyetlen vitéz volt, a halálfejes bandérium pedig merő újonc.
Nem is voltak hálátlanok: Sátán Lacit keresztbe fogott puskákra fektetve vitték el magukkal, s a hű szövetséges földnek átadták a csatatér legdrágább kincseit, a halottakat.
A volónok közül is több ott veszett, s Vavel Lajos a csata utáni éjszakát jobbadán azzal töltötte, hogy az elesettek szülőinek, rokonainak vigasztaló leveleket írt. A sebesülteket pedig szekerekre rakatta, és elküldte Komáromba. Ott volt a tábori kórház.
Másnap reggel visszatért a csapatjával az inszurgens táborhoz. A kapuvári révnél megtudta, hogy tegnap reggel az a szekér, mely Marie-t és kísérőit vitte, szerencsésen átkelt a Rábcán. Éjjel érkeztek; akkor nem lehetett a megáradt folyón átmenni a komppal, a hidat pedig elhordta a vízár.
És így, ha a csodák közbe nem jönnek: ég, föld, víz, tűz és emberszív csodái, akkor a démonok csakugyan ott lepték volna a menekülőt.
Mikor a táborhelyre megérkeztek, olyan diadallal fogadták őket, mintha Napóleon egész táborát levágták volna. Kivált az alispán. Az volt csak nagyra az ő soproni legényeivel! Túltesznek azok valamennyin! Olyan hadvezér sem volt előtte több, mint Vavel Lajos. De még annak a menyasszonya is ritkítja párját a hősnők között. Nagyobb híre lesz ennek, mint a saragossai hősleánynak*, vagy Spatár Eudoxiának, a görög szabadságharc amazonjának.
Lajos pedig éppen a megfordított nézeten volt, s mátkáját mindenféle semiramisi hírnévtől* megfosztani törekedett; nem is lehetett tőle azt rossz néven venni.
– Te, kedvesem, most rögtön Győrbe utazol, s Marie-t gondod alá veszed. Fertőszegről odahozatsz mindent, amire szükségetek van. A Dunántúl egyedül Győr a biztosított hely, s a nemesi felkelő had ott fog összeseregleni; ott alakul rendes hadcsapatokká, minélfogva kétségtelen, hogy az nem válik a háború színhelyévé, miután a két hadvezérnek, kik Olaszországból és Tirolból vonulnak Magyarországra, az a feladatuk, hogy az olaszországi ellenséges hadsereget addig feltartsák, míg a felkelő tábor felszerelve és hadászatilag beosztva lesz, s akkor azzal együtt csatlakozzanak a generalissimus nagy hadseregéhez: amely esetben viszont Eugène alkirály hadserege Napóleon ármádiájához fog sietni. Tiszta képtelenségnek tartom, hogy Győr közelében valami nagyobb csata fejlődhessék ki. Ott tehát egész bátorságban lehettek. Ha élünk, egymásé leszünk. Vedd tőlem jegygyűrűnek ezt az acélgyűrűt.
Az ugyan Katalinnak minden ujjára nagy volt, de azt ígérte, hogy majd kibélelteti arannyal, úgy fogja viselni.
– Most már kinyithatod a kulcsával az ércládikát is. Vidd el azt Marie-nak. Meglátod, milyen örömet szerzesz neki vele, ha felnyitod azt, s ő látni fogja, hogy ami benne van, – az pernye és hamu. Óh, hányszor kért ő engem erre!
Azzal megcsókolgatá szíve szerint az ő szerelmes menyasszonyát, s felültetve őt a szekérbe, lelkére köté, hogy mindkettőjük egészségére vigyázzon, s aztáno – a sok szép osztrák tisztek valamelyikébe ott a főhadiszálláson belé ne szeressen. Aztán utánafutott, még valamit elfelejtett. – Ezt a csókot meg adja át Marie-nak; de biz abból az „egy” csókból Győr városa minden árva hajadonát elláthatta volna Katalin izenettel…