Gyönyörű májusi alkonyat volt. Marie nagy szorgalommal gyakorolta magát a zongorán; hogy mire majd Lajos visszatér a háborúból (hiszen akikért olyan forrón imádkoznak, azoknak minden bizonnyal vissza kell térni), akkorra meglephesse valami nagyon szép nótával.
Katalin azalatt lement a parkba sétálni egymagában. Egész nap panaszkodott, hogy fáj a feje.
Nagy oka lehetett a fejfájásra. Kezében tartá de Fervlans levelét, melyben az tudtára adja, hogy hol fog várni őrá – és Marie-ra, rejtett csapatjával. Százszor, ha többször nem, olvasta már ezt a levelet.
A feladat meg van már oldva – fényesen!
A rejtegetett fejedelmi sarj és minden okiratai kezében vannak.
De a remekelő kéznek nincs bátorsága, nincs ereje a kész jutalmat leszedni!
A nőszívben lakó démon sokszor megszégyenül azáltal, hogy a vele együtt lakó jobb géniusz ráhág a lúdlábára, s nem ereszti.
A nő sohasem állhat jót arról, hogy ördöggé fog lenni: könnyen angyalára találhat, aki fölfelé röpíti.
Egész kincs a megígért jutalom e nagy furfanggal kivívott diadalért. Gazdagság vár reá, mely kárpótlást ígér a gyönyör minden mámorában, a három rideg, örömtelenül eltöltött esztendőért, melyben nem volt egyéb komédiája, mint jótékonyság gyakorlása in anima vili*, a parasztokon!
De hátha több volt ez, mint komédia?
Hátha valóban egy új, ismeretlen gyönyört talált a szív abban, hogy az igaz hálakönnyeket megismerheté, s nagyobb boldogságát találta e szegény parasztok nyomorának megszüntetésében a nagyvilág minden csillogásainál?
De ötmillió frank egy tömegben!
Olyan szó-e az, ami mellett csak úgy el lehet haladni, s vissza sem tekintenio utána, hogy hová lett?
S ha még csak ő maga volna, de hát Amélie? Leánya most tizennégy-tizenöt esztendős. Most lép a hajadonkorba. Ott hagyja-e őt a „Cythere dandárának” utált szövetségében? Martalékul minden szégyennek, erkölcsi romlásnak? Vagy elhozza őt ide magához, s akkor aztán megvallja annak a férfinak, akinek becsületét óhajtja, hogy ki volt ő ezelőtt? Ahelyett, hogy hazasietne leányához, keblére ölelné, s bevezetné ősi palotájába, melyet nem terhel többé adósság, s a rangjához méltó fény közt mutatná be őt a világnak.
S mindehhez nem kell egyéb, mint befogatni a hintajába, felülni Marie-val együtt, hajtatni szépen, csendeseno az országúton, útközben tán szunyókálni is, míg egyszer lesből előrohanó lovagok veszik körül a hintót, s az álomból ébredő hölgyeket a hintóablakon át a legudvariasabb mosolygású arc biztosítja: „Ne féljenek önök, úrhölgyeim, csak tisztelőik hatalmába kerültek: mi franciák vagyunk!”
Hát baj ez valakinek?
Ah, de mikor oly nehéz megválni az egyszer kivívott becsüléstől! Mennyire imádja őt ez a férfi! S mennyire megérdemli, hogy az imádat kölcsönbe essék!
Ha akarta volna ez a férfi, egy királyleány szerelmét foglalhatta volna el magának. De ő meg tudta védence számára tartani azt, amivel tartozott neki: hódolatát. Inkább akarta őt királynévá tenni, mint feleségévé! Ritka az ilyen gyémánt jellem.
S most ő ezt a gyémántot, mikor megtalálta, az értékét megismerte, hajítsa el a sárba?
Lehet-e a világ minden milliójáért megvenni egy ilyen kincset?
Kincset? De hátha nem volna is az?
Ha Vavel Lajos csak egy közönséges, mindennapi ember volna, tele hibákkal és ügyetlenségekkel; de ha a nő igazán szeret egy férfit, nem istene-e az annak? Lehet-e neki azt elhagyni, megcsalni, összetörni: ha szereti? És ha ellenség? ha áruló? ha gonosztevő is? Lehet-e őt elárulni annak, aki szereti?
A hölgy kegyetlenül bűnhődött. A más szívével akart játszani, s a magáét vesztette el. Akárhová gondolt, nem bírta azt az eszmét elérni, hogy ő Lajosra nézve ne legyen az többé, aki már volt.
Az ellen pedig nőiségének minden érzete föllázadt, hogy eláruljon egy barátnét, aki az ártatlanság őszinte mosolyával bízta magát az ő védelmére, egy gyermeket, aki őt anyjának nevezi, aki őt meghívta, hogy fogadja el ajándékba azt a férfiszívet, melyet őneki nem szabad boldoggá tenni; aki éppen abban királyleány, hogy jobban tud szeretni és lemondani, mint más. Lehet-e neki elárulni ezt a lelkéhez tapadó lelket, aki éjszaka odalopózik az ő ágyába, s hozzásimulva kéri, hogy meséljen neki valamit, úgy altassa el; – aki kezét az ő kezébe téve, mondja el utána a mindkettőjük imáját?… Lehet-e egy nőnek egy nőt ily hidegvérrel semmivé tenni?
Ha az áldozata büszke jellem volna, uralkodni vágyó; ha bosszúra ingerelné híveit, s szomjazná a dicsőséget: talán volna egy mentség annak a számára, aki őt ellenségei kezébe szolgáltatja; de ez a leány reszket a nagyságtól, melynek csak átkait érzi kora gyermekségétől fogva, s nem kíván egyebet, mint hogy engedjék elfelejtve, elrejtve maradni.
Az idő sürgetett. Jocrisse háromszor is utánajött már úrnőjenek, ismételni a kérdést, hogy nem küld-e választ a kapott levélre.
Katalin még egyre tusakodott magával.
Valamire pedig el kellett határozni magát.
Mikor harmadszor is utánajött Jocrisse, akkor azt mondá neki:
– Amit válaszolni akarok, az oly kényes dolog, hogy nem bízhatom idegen emberre. Neked magadnak kell felkészülnöd, hogy válaszomat elvidd a márkinak.
– Már készen vagyok.
– Hozz íróeszközöket a pavillonba: nem akarok a kastélyba felmenni levelet írni. Valaki kérdezősködhetnék, mit írok?
Jocrisse hirtelen ott termett az íróeszközökkel.
Katalin megírta a válaszát De Fervlans-nak, s levelét gondosan lepecsételé, s azt átadta Jocrisse-nek, aki még abban a percben szekérre ült, s elvágtatott.
Vajon ösztönszerű sugallat volt-e az, hogy Katalin éppen Jocrisse-tól küldte el azt a levelet? Hogy eltávolítá a kastélyból azt az egyetlen embert, aki ittlétének titkába be volt avatva, s ki De Fervlans-nak egyenesen megbízott híve volt, az ő látszólagos szolgálatában?
A küldött levélben csak ez a három szó volt:
„Io non posso!”
(„Nem tehetem.”)
Tehát ő nem teheti. – De ez még csak a gyöngeség bevallása. Még ez csak annyit tesz, hogy az asszony-erő nem tartott ki a sátáni árulás végbefejezéseig. – S férfikézbe kénytelen letenni a zárkövet.
Hanem az még fenn van hagyva, hogy bevégezze más, akit nem kísért úgy a saját szíve, mikor egyedül van.
Még egy órája volt a hölgynek démonával tusakodni, teljes négy negyedóra: hatvan egész perc volt neki engedve a sorstulo, hogy határozzon nagyot, szívéhez méltót, lelkét kimentőt. Ez óra az elárult királyleánynak a rajztanórája, amiből az egy percet sem enged elveszni. Ha ez órának az ötvenkilencediko percében elzárja magát a hölgy, ha letépi nyakából azt az arany tokot, melyben az ötmillió frankot ígérő kötvényt hordozza keblén, mint valami talizmánt, s beledobja azt a legmélyebb kútba, s aztán megragadja a leány kezét, s azt mondja neki: „Fussunk! Üldözőid jönnek!” – akkor kikerüli azt a csapást, ami a fejéreo van mérve a kérlelhetlen nemezistől, mely semmi adósságot kifizetetlen nem hagy: akkor megszabadul egy olyan nagy szenvedéstől, melyet a világ minden kincse nem képes aztán megváltani!
„Io non posso…” Ez nem elég. Ennyit Júdás is megtett. „Én nem tudom kezetekbe adni azt, akit imádok… én csak megcsókolom őt, hogy ráismerjetek róla: a többi a ti dolgotok.” – Késő volt aztán visszadobni a harminc ezüstpénzt!
Katalin elrejté magát a park kéjlakába, s azt mondá inasának, hogy senkit se vezessen hozzá, aki keresi; se ismerőst, se idegent.
Pedig azért mégis kocogtattak az ajtaján.
– Egy idegen úr van itt – dörmögé az inas az ajtón keresztül.
– Mondd neki, hogy jöjjön máskor – válaszolt az úrhölgy, nem nyitva ki az ajtót.
Néhányo perc múlva az inas megint visszajött.
– Az idegen úr kéri a nagyságos asszonyt, hogy vegye át, amit számára hozott – Párizsból.
Erre Katalin akkora ajtót nyitott, hogy a hozott tárgyat be lehetett rajta csúsztatni.
Egy elefántcsont medalion volt az, megsárgulva az időktől, hanem a benne foglalt kép még eleven volt: – „Amélie”, a kis Amélie képe.
Tudja ön, Madame, abból a korból, amikor még a kis Amélie ártatlan volt!
– Bocsásd be őt – suttogá a hölgy a rémület asztmájával, s úgy reszketett a keze a medalionnal együtt, mint aki a sírból feltámadt kísértő szellem megjelenését várja.
Az jött.
Késő volt előle elfutni. A kegyelmes végzet által engedett órán túl elmúlt – egy perc.
– Cambray! – kiáltáo a hölgy, s kezének öt körme hegyét a szájába kapta, hogy suttogássá fojtsa el a kiáltást.
– Igen, Madame, én Cambray vagyok, más néven marquis D'Avoncourt Richard, akinek ön egykor azt mondta: „Hálát fogok ön iránt érezni, amíg élek!”
– Hogy jön kegyed ide?
– Ami a kijövetelemet illeti a hami várbörtönből, azt nem mondhatom el, mert úgy szöktem, s nem akarom azokat bajba keverni, akik segítettek benne; hanem hogy önre hogyan találtam rá, az nagyon egyszerű dolog volt. Elmentem Párizsba, fölkerestem önnek a leányát.
– Ön látta Amélie-t! – kiálta közbe a delnő, s minden egyébről elfelejtkezett. – Beszélt vele? Óh, szóljon, szóljon, mit mondott? Milyen lett?
– Megtudja ön azonnal, Madame. Én egész őszintén megmondtam a grófkisasszonynak, hogy az édesanyját akarom felkeresni, nem küld-e hozzá levelet? Azt is megmondtam neki, hogy szökevény vagyok.
– Ön megmondhatta ezt leányomnak? Hol találta őt?
– Mindent világosan meg fogok önnek magyarázni, Madame. Én beszéltem Amélie-vel, megmondtam neki, hogy szököm, megmondtam neki, hogy önt keresem, és lássa, nem fogtak el az útban: rátaláltam önre.
– Ő nekem levelet küldött öntülo?
– Azt tette. De mielőtt átadnám azt, nem nyerhetnék egy serpenyő parázst és valami kevés kámfort?
– Minek az?
– Annak is okát adom egymás után. Nem tudja ön, Madame, hogy mit hozott haza Bonaparte az eylaui véres ütközetbéíl Franciaországnak?
– Nem tudom.
– No hát én tudom. Az „influenzát”. Ön még a nevét sem hallotta ennek, ugyebár? Majd meghallja. Ez egy ragályos betegség, mely odahaza, a maga országában, ahol már polgárjogot nyert, igen szelíden viseli magát, hanem ha idegenek közé szabadul, ott kegyetlen pusztítóvá alakul át, halálos lefolyású dögvésszé lesz. A muszkának nem volt elég, hogy az eylaui völgyeket betemette francia ifjak hulláival, még a hazatérőknek is a torkába harapott, úgy hozták haza magukkal, s temetőkkel jelölték az útjokat, amerre hazatértek, úgyhogy Párizsban egy külön kórházat kellett a visszatért katonák számára berendezni, ahová az influenzában szenvedőket külön zárják. Az ön leánya ebben az influenza-kórházban ápolónő.
– Jézus Mária! Szent Isten! – sikoltott fel az anya kétségbeesetten.
– Ott kerestem őt fel: ott írta önnek ezt a levelet.
A hölgy a levél után nyúlt mohón.
– Ez a levél ragályos lehet, nem akarja Ön elébb kámforfüstre tartani?
– Mit törődöm én azzal? Adja ide, kérem. S hevesen szakítá fel az elkapott levelet. Abba ez volt írva:
„Kedves kicsi mama, öreg barátném.
Hát hogy éled világodat ott a külföldön? Nem unatkozol-e nagyon, van-e elég mulatságod? Látod, én nagyon meguntam ezt az én életemet. Mindennap hazudni, csalni, árulkodni: abból élni! Amíg kisgyermek voltam, örültem rajta, hogy megdicsértek ez ügyességemért. Egyszer aztáno jött egy olyan nap, amikor kezdtem magamat megutálni. Nem tudom kitalálni az okát, de azontúl nem tudtam úgy a tükörbe nézni, hogy a saját arcom felé ne köpjek, és medúzapofákat* ne fintorgassak a leggyűlöltebb szemek, a saját szemeim közé. Infámis mesterség ez a mienk, kicsi mama! Én már lemondtam róla, s kerestem mást.o „Ezzel” igen jól meg vagyok elégedve. S ha be akarod fogadni egy öreg barátnédnak jóakaró tanácsát, azt izenem neked: fordulj vissza te is! Ne járj tovább ezen az úton. Te igen szépen tudsz hímezni, zongorázni: most a nagyurak újra felkapták az aranyhímzést a ruháikon; megélhetsz te a kezed munkájából, s adhatsz zongoraleckéket is. Miattam ne legyen már gondod, én jól el vagyok látva. S ha tudnád, hogy milyen boldog vagyok, hiszem, hogy örülnél rajta. No hát kérlek: légy becsületes, s aztán jussak néha eszedbe.”
Öreg barátnéd és kicsi leánykád ci devant Amélie* – most pedig Soeur Agnès*.”
Ah, ez a korbácsütés meg volt érdemelve! Ez jobban fájt, mint mikor a pellengérre kikötnek egy szép vétkező hölgyet, s lerántva vállairól az inget, véres csapásokkal hasogatják fel szép fehér bőrét!
Katalin csak leejté a két kezét az ölébe ez ostorozás után. S csak arra a nyilalló fájdalomra tért ismét magához, mely a sajgató kínokon is keresztültör.
– Amélie az influenza-kórházban! Az én leányom!
S mintha Cambray-ra lett volna bízva, hogy mindazon idő alatt, amíg ő a leányáto elhagyta, legyen annak hűséges gondviselője, odarohant hozzá őrjöngve, s megragadva annak karjait, kiáltozá: „Leányom, óh leányom; Amélie-m!”
Cambray keserűn szólt:
– Azt a leányát, azt az Amélie-t, amelyiket ön rám bízott, én híven megőriztem, keblemben hordoztam; látja-e? Önnek visszahoztam.
A nő most az arcképet halmozta el csókjaival, és sírt.
– Ilyen volt ő, mikor még ártatlan volt!
– De most már megint azzá lett, Madame!
– Milyen ő? Hogy változott meg? Szép lett? Megnőtt? Óh, mondja ön. – Nem hozhatta ön el egy arcképét?
– De elhoztam.
– Elhozta? Amélie-nek a mostani képmását? Ő sohasem engedteo magát lefestetni. S önnek megengedte?
– Nekem megengedte.
– Itt van önnél az arckép? Vagy elhagyta valahol? Hol van ön szállva? Együtt megyek önnel oda. Hát mérto nem szól ön?
– Gondolkozom rajta, hogy átadjam-e azt kegyednek, Madame, vagy sem?
A nő most már csak némán, összetett kézzel könyörgött.
– Ejh – monda Cambray –, mit tartozom én önnek irgalmazni, akinek az Isten sem irgalmazott. Itt van Amélie legutóbbi arcképe.
Egy kis miniatűr festmény ugyanolyan elefántcsont tokban. mint a másik.
Egy fehér arc, behunyt szempillákkal, homlokán a mirtuszkoszorúval, fejét a koporsó vánkosán nyugtatva.
– Halva van! – kiálta a rémülettől elrekedt hangon a hölgy, és szemei megkövülten meredtek e szomorú képre. A látogató pedig kegyetlen hidegen mondá:
– Igenis, Madame, nem tetteti magát halottnak. Ez a fehér szín nincs festve az arcára, ezek a behunyt szemek nem szerepet játszanak, ez a halotti mez, ez a mirtuszkoszorú nem színpadi jelmez. Ez egy igazi, őszinte másvilág lakója… Ilyen arcképet küld emlékül az a leány, akit az anyja idegen házak kapubejárata alatt hagyogatott el, leskelődni és kémkedni üldözött emberek után…
Ez irgalmatlan szavak alatt a hölgy először a térdeire, azután a kezeire, utoljára az arcára omlott. Össze volt zúzva.
S az irgalmat nem ismerő ember még az összetört atomjainak sem akart békét hagyni, még azokat is szét akarta szórni a levegőbe, hogy egymással meghasonlva, soha egésszé ne váljanak többé.
– És most mehet ön, Madame, felvenni az ötmillióját! Meg van jól érdemelve!
E pokoli kínzásra, mint egy dühödt fúria, szökött fel a hölgy, s kirántva kebléből az arany tokot s leszakítva annak födelét, kitépte abból az ígérvényt, s apró darabokra szaggatva, szétszórta annak rongyait maga körül; a szemei világlottak, mint egy hagymázoso őrjöngőé, s elkékült ajka tajtékzott.
– Legyen átkozott, aki ezt tette velem! Legyen átkozott a szív, mely ezt befogadta!
S elkezdte ököllel ütni azt az elátkozott szívet úgy, hogy utoljára a kínzója szánta meg, és megfogta a kezét.
– Madame. Ön még nem hajtotta végre, amire küldve volt? – kérdé tőle csendesen.
– Nem! Jöjjön ön velem. Itt van a leány és a kincsei. Sértetlenül. Vegye át tőlem. Fusson vele, amerre akar.
– Nem, Madame, – azt én nem tehetem. Én idegen vagyok ebben az országban. Nem tudom, merre van a jó barát, merre az ellenség. Önnek magának kell őtet megszabadítani. Ha van e földön bűn számára vezeklés: ez az ön vezeklése! Ön tudja legjobban, hová lehet őt úgy elrejteni, hogy üldözői rá ne találjanak: s ha nem tudja, az ön dolga azt kitalálni. – Önnek Vavel Lajos szerelmét adta, többet annál: becsülését. – Ezt nem lehet úgy rongyokra tépni, mint azt azo ötmilliót! Akar ön az én tanácsomra hallgatni?
– Parancsul veszem.
– Öltözzék ön álruhába, pórnőnek; kösse batyuba az önre bízott acélszekrényt, s igyekezzék vele föltalálni Vavel Lajost, akárhol a táborban.
– És Marie?
– Őt nem viheti magával. A leánynak és a szekrénynek együtt nem szabad lenniök. Marie-nak jelöljön ki valami rejteket, ahol maradjon addig, míg ön visszatér.
– S nem maradhat ön nála, hogy őrködjék fölötte?
– Köszönöm, Madame, hogy ön ilyen jó hozzám – és őhozzá. Hanem egy súlyos aggodalmam van. Én magam is az influenza-kórházból jövök. Ez a muszka ragály oly alattomos, hogy akit már meglepett, azt még hetekig engedi futni a világban, magával hordozva a halálos méreg incubatióját*. Az ember napok során keresztül csak mint egy nyomasztó sejtelmet, mint egy bántó emléket hordja magával veszedelmét, s nem tudja, hogy ez a halál. Én már tudom. Nem fogom már messze hurcolni magamat. Nincs is miért! Dolgom be van végezve. Én jó helyre szállásoltam be itt magamat. A Névtelen Vár most egész üres; csak egy régi jó barátném, a komoly Lizett meg egy kis mogorva gyermek laknak benne. Ott jó lesz nekem lefekünnömo. Kipihenem magamat. – Azért nagyon kérem önt, hogy Marie-nak meg ne mondja, hogy itt vagyok. Ő engem látni akarna. Az influenza pedig az ördögi lények leghamisabbika. Lesve lesi, hogy egy szép, fiatal, ártatlan leánykát körme közé ragadhasson. Még egy-egy férfi kilábol belőle, de az ifjú leánykákat elviszi magával mind. Hozzám ne bocsássa ön Marie-t. Ez országban még nem ismerik e ragályt. Nem akarom, hogy én legyek az, aki beültettem annak kárcsiráit e nép közé, mely az én bálványomnak menedéket adott, s hála fejében éppen e megoltalmazott angyal által nyissak új temetőket Magyarország földén. Hozzám ne bocsásson ön senkit. Ha meghalok: a parton temessenek el, s töltsenek hullám fölé oltatlan meszet. Még a síromnak se jöjjön tájékára fiatal leány!
Az eltávozó Cambray egy könnyeiben feloszló nőalakot hagyott hátra.
Borzongva, tántorogva bandukolt a Névtelen Vár felé, köpenye gallérját arca elé húzva. Aki az influenza leheletét hordja ereiben, annak elég egy olyan tó tükrére vetni a tekintetét, minő előtte elterül, hogy a kór kitörése nyomban előálljon.
A rajztanóra letelt, Marie sietett felkeresni Katalint.
Csak a véletlenen múlt, hogy Cambray-val szemközt nem találkozott. Ő a mellékajtón jött ki a kastélyból, s az a főkapun át távozott.
Marie megtalálta Katalint a nyári pavillonban.
Megrémíté a jelenet, amit látott.
A nő ott térdelt kincseinek romjai között.
Két arckép, egy levél, meg egy széttépett irat pilléi. Megannyi vesztett milliók.
Dúlt arca, kisírt szemei, fájdalomra nyílt ajkai hirdeték, hogy rendkívüli, amit szenved.
– Kis anyám! Mi bajod? – rebegé a leány, odasietve hozzá, hogy felemelje őt a földrülo.
– Hagyj el! Aki engem anyjának nevez, annak én gyilkosa vagyok.
Akkor aztán, hogy nem engedte magát felemeltetni a földről, Marie is leült oda mellé a földre, s a félelem kérdő várakozásával tekintett a nő könnyező szemeibe.
A nő odaadta neki az egyik arcképet, a gyermekiest.
– Látod? Ilyen volt ő, mikor elhagytam.
– Kicsoda? Leányod? Te már nő voltál, s most özvegy vagy?
– Igen.
– Annál jobb.
Akkor odanyújtá a hölgy a másik arcképet.
– És ilyen most, mikor visszakértem.
– Óh Istenem! Meghalt?
– Nem! Megöletett! Kegyetlenül, átkozott módon meggyilkoltatott, mint ahogy meg fognak gyilkolni téged, ha hozzám közel maradsz. Fuss innen!
– Istenem! Mit beszélsz? Katalin!
– Azt, hogy el kell hagynod ezt a házat rögtön. Menj át Mercatorishoz: mondd neki, hogy vigyen magával akárhová. Öltöztessen fel rongyokba, darócba, cselédnek: kormozd be az arcodat, és a kezeidet szennyezd be. S mikor lónyerítést hallasz, elbújj, s amíg el nem mennek, elő ne jöjj.
– És te? Mit akarsz tenni te?
– Én is elhagyom ezt a házat, egyedül.
– Hát én nem mehetek veled?
– Ahova én megyek, oda te nem jöhetsz. Én a táborvonalakon keresztül lopózom, s meglehet, hogy ellenséges cirkálókkal találkozom össze.
– S miért kell azt tenned?
– Azért, hogy az okirataidat rejtő szekrényt elvigyem Vavelnek.
– Te Lajost akarod fölkeresni a táborban?
– Igen. S azután nem tudom, mi történik velem.
– Ne rémíts meg! Te azt hiszed tán, hogy Lajos nem fog téged szeretni, ha megtudja, hogy özvegy vagy, és leányod van?
– Azért, hogy „van”, nem gyűlölne meg, de azért, hogy „volt”, igen, mert én öltem meg.
– Ne beszélj így!
– Hát nem látod, hogy halott. Nem látod ezeket a becsukott szemeket, ezt az átszellemült arcot; hát szólj annak a képnek, hogy nyissa fel az ajkait, és mondja azt, hogy nem én öltem meg őt.
– Katalin! Hátha nem igaz ez? Hátha csak ellenségeid gondolták ki ezt, hogy megkeserítsenek? Nézd: ez a két kép nem hasonlít egymáshoz. Ez, amelyik úgy mosolyog, ez lehetett a te leánykád, de ez, amelyik oly halavány, ez nem lehetett ugyanaz. Ez nem a te leányod! Aki neked ezt mondta, átkozottul hazudott.
Katalin arcán egy pillanatra valami örömsugár derengett végig. Elmúlt az azonnal. Szomorún sóhajta fel:
– Aki ezt mondta nekem, az nem hazudik.
– De hazudik. Állítsd velem szembe! És én az arcába fogom neki mondani, hogy hazudik.
… A nő nem tarthatta vissza magát:
– Aki ezt mondta nekem, az Cambray…
– Cambray? – szólt elbámulva Marie. – Cambray itt van? Az én megszabadítóm, oltalmazóm, második atyám! Miért jön ő ide?
– Azért, hogy újra megszabadítson, és megoltalmazzon téged.
– S hol van ő?
– Amiért jött, már bevégezte. –– Engemet porba sújtott, tégedet megmentett, s azzal továbbment…
– Az lehetetlen! Hogy ő, ha ott van, ahol én vagyok, egy szót ne akarjon szólni hozzám. E percben lehetett csak itt. Én sietek utána.
– Megállj! – kiálta rá a nő, s megragadta a kezét a távozni akarónak. – Neked nem szabad őt felkeresnedo.
– Miért nem?
– Cambray kívánta – nem! parancsolta azt nekem, hogy őhozzá ne bocsássalak.
– Nem értelek.
– Hát érts meg. E képet s ezt a levelet itt Cambray hozta nekem Párizsból; a levelet leányom írta még, a képet őróla festették le már. Ott halt meg a legrettenetesebb ragály hórházában, a betegeket ápolva, mint egy hősnő, mint egy szent. Jól járt! Az égbe jutott. Ha sírok, nem őtet siratom, csak magamat. – És Cambray, a te védelmeződ s az én bosszúállóm, nemcsak a levelét és az arcképét hozta el magával, hanem a halálának spóráit is. Ő is megkapta e ragályt. De a nemes ember még haldokolva is nemes ember! Azt mondá: nem akarom, hogy én ültessem be az új halálvészt ez ország földébe, mely angyalomnak menedéket adott; nem akarom, hogy védszentemet is magammal vigyem! Elzárkózom meghalni, mint a nemes vad.
Thémire-Katalin elégeti a ládikót az inszurgensek táborában (Kép a regény első, füzetes kiadásából, 1877)
Marie-Thérèse-Charlotte, XVI. Lajos francia király leánya 14 éves korában (A regény gyanítható főszereplője)
– Óh drága Cambray! Ez a te képed! – szólt Marie. – S hová lett ő?
– Elment a Névtelen Várba. Ott most csend van és üresség. Lizett ápolni fogja őt. Az ilyen erős agg nők nem félnek a ragálytól. Ő jól gondját fogja viselni.
– Lizett! Aki pedig saját férjét is irtózott megnézni haldoklásában, azt pedig mennyire szerette! Aki minden beteget ragályosnak hisz, aki fél benyitni egy szoba ajtajáto, ahol valaki betegen fekszik, – s ennek a gondjára legyen bízva Cambray? Az nem lehet!
– Hát mit akarsz? Küldök hozzá más ápolónőt.
– Mit akarok? Hogy én mit akarok, mikor azt mondják, hogy Cambray itt fekszik betegen a szomszéd házban, hogy én akkor mit akarok? Senki az egész világon nem tartozik őt szeretni, egyedül én. – Ugye ő nem kérdezte, mikor engem ápolása alá vett, hogy minő bajban szenvedek? Pedig az volt ám a ragály! Aki hozzám ért, kockáztatta, hogy másnap elveszti a fejét, s nem volt orvosság, mely kigyógyítsa belőle. És ő évekig ápolt, rejtegetett engem. Atyám helyett atyám volt. Miattam elfogták, eleveneno eltemették. S most, mikor ő kriptájából kitört, hogy végleheletével utánam vonszolja magát, hogy még az utolsó szavával is engem védelmezzen, én hagyjam őt az útfélen elveszni, s még csak a kezemet se tegyem a feje alá hogy fölemeljem a földről? – Én oda fogok hozzá menni: – igen, Katalin. – Amihez az egyik leányodnak volt bátorsága, lesz a másiknak is…
– Marie! Gondolj Lajosra! Azt akarod-e, hogy ő kétségbeessék?
– Katalin. Hát nem Isten vigyáz-e ránk? Az ő ítéletének napja ez. Lajos és az ő hívei kihúzták a kardot, azzal a jelkiáltással, hogy „éljen az ő választottjuk!” Ha Isten helyesli azt, amit ők akarnak, úgy én a dögvész Bethesdáin* keresztül is sértetlenül járok végig. Ha pedig nem helyesli, hogy amit ő elhatározott, a jövendőt, halandó kezek másfelé fordítsák, ha nem akarja, hogy miattam folyjon nemzetek vére: akkor egy vékony pókfonallalo, aminő az őszi légben szállong, amiről senki sem tudja, honnan jön, és hová megy, – elvisz magához innen a földről. Kimondtam. Megteszem. – Franciaországnak nem vagyok uralkodónéja; de magamnak az vagyok!
Katalin még egy kétségbeesett fogáshoz folyamodott, hogy a leányt visszatartsa.
– Marie! Azért akarsz-e Cambray-hoz menni, hogy megtudd tőle: ki vagyok én? Hogy meghallhasd az ő szájából, hogy én vagyok az az átkozott fenevad, akit kiküldtek, megvesztegetve ocsmány vérdíjjal, azért, hogy téged elveszítsen, eláruljon, ellenségeid kezébe adjon? Hallani akarod-e az én gyalázatomat egész teljességében?
E szavakra a leány odalépett hozzá, és kezét nyújtá neki, és aztán nemes szelíden szólt:
– És ha ő így szólna tefelőled, én azt mondanám neki, hogy te pedig nem veszítettél el, nem árultál el engem, hanem megszabadítottál; nem gyűlöltél, hanem szerettél; s szeretni fogsz ezután is, ahogy én szeretlek téged.
S meg akarta csókolni Katalint.
De a hölgy elvonta tőle arcát, s visszatartá őt a kezével.
Aztán fölvette a földre hullott levelet, s odaadta azt Marie-nak:
– Olvasd el ezt, s ismerj meg egészen.
Amíg a leány azt a levelet olvasta, a hölgy eltakarta két karjával arcát.
Marie elvonta a szégyenpírban égő arcról a rejtegető kezet, s azt mondá a nőnek:
– Erre a levélre választ kell küldeni… Ha van valaki, aki útra készül oda, ahol ő lakik már, attól hadd izenjem meg: „Kis testvér! Köszöntet általam jó anyád: azt a szép fényes ruhát, amit küldtél neki, felvette, és viseli; abban gyászol. Helyetted engem fog szeretni, helyetted én szeretem őt. Áldj meg minket, s légy idvezült!” Nem akarod-e, hogy én ezt Cambray-tól megizenjem Amélie-dnak?
– Eredj hát! – sikolta a nő, s végigesett arcra a padlaton.
Marie sietett a Névtelen Várba.
Katalin pedig összeszedte a drágaságait, és lopva, hogy senki észre ne vegye, felment a kastélyába. Ott kivette a falszekrényből az acél-ládikát, azt nagykendőjébe burkolta, s senkinek se szólva cselédei közül, a hátulsó lépcsőn át leosont a parkba, azon keresztül a majorlakba: a majorosnénak volt egy fiatal leánya, annak az öltönyeit felvette magára; a fejét bekötötte tarka kendővel, egészen parasztnővé alakult át. Egy kis mátkához illő tréfát akar csapni: azt hitette el. A majorosnét már egyszer elküldé a táborba Lajoshoz, mindenféle elemózsinávalo; most maga akarja őt meglepni vele. Felnyergeltette azt az öszvért, amelyen a majorosné szokott bejárni a városba; elöl a nyeregkápán a kettős általvető kas. Az egyik kasba tette az acélszekrényt, a másikba a négycsövű „buona notte”*-t.
Hatalmas velencei pisztoly volt, négy sárkánnyal, négy ravasszal; és a hölgynek most éppen olyan kedve volt, hogy azzal fel merjen akárkit köszönteni. A két arckép és a levél oda volt rejtve a keblébe. A két kast azután megtölté mindenféle eleséggel, kenyérrel, sajttal, szalonnával, pogácsával, mintha vásárra vinné; kis csobolyó pálinkáról sem feledkezett meg. Így készülnek fel a markotányosnék.
Aztáno felült a nyeregbe, parasztasszonyok módjára, s megindult egyesegyedül a kapuvári úton. Aki találkozott vele, mondta magában: de csinos kis menyecske!
A nap még jó magasan állt, s a holdvilágra is lehetett számítani fél éjszakán át.
***
Vavel Lajosnak nem az volt az egyedüli csapás, amit a szívére kapott. Egyszerre kellett megtudnia azt is, hogy fellengő tervei mind sorba meghiúsulnak.
A német patrióták felkeléseo Napóleon ellen kudarcot vallott. A katona gép. Ha azt mondják, hogy menjen a saját népét ölni, megy. Ha azt mondják neki, hogy forduljon meg, a hazáját védelmezni: azt nem érti meg. Aki pedig megérti, az meg nem katona. Aki tud harcolni, az nem lelkesül; aki pedig lelkesül, az nem tud harcolni. A szabadságbajnokokat mindenütt leverik – a saját honfitársaik. Napóleon nagy armadájának felét a rhénusi szövetség hadai képezik. Tizenhat ezred lovas bajor tapossa simára előttük a csatamezőt.
Annak a nagy mozgalomnak, ami magában a francia népben megindult, se híre, se hamva. Mint ha egy század múlt volna el azóta, hogy az éhenhaló francia közvitéz az eylauio bivouac-tűzénél azt mondta a sült csicsókájába markoló Napóleonnak: „Ha császár vagy, egyél fácányto, s ne lopd el az én sült csicsókámat!” A katona ismét imádja az ő bálványát.
Az a múlt éjszakák egyikén látott égvillogás csakugyan földi zivatart jelentett. Az asperni ütközet utóvillogása volt az.
Az ütközet után harmadnapra betoppant Mátyás mester Vavel sátorába.
Az ezermesternek még a háborúban is lehetett hasznát venni, nem ugyan a verekedésnél, mert azt inkább csak nézni szerette; hanem mint kém, megbecsülhetetlen volt.
– Mindent láttam, mindent elvégeztem. Láttam a légballont, amiben egy inzsenér ezredes felemelkedett, az osztrákok táborát körös-körül megszemlélni. Olyan magasra szállt fel, mint egy sárkány, kötélen tartották s onnan eregetett le tudósításokat az osztrákok mozdulatairól. Olyat én is tudnék csinálni. Láttam a congreve-rakétát*, ami ahová leesik, mindent keresztüléget. Ezt én régen feltaláltam már, de nem akarják befogadni. Láttam a kétszáznegyven öl hosszúságú hidat, amit egy darabban szállítanak odább, s a Dunának az egyik partjától a másikig átér. Azután azt is láttam, hogy törték össze azt a hidat a mieink tüzes hajói*, hogy Napóleon seregének egyharmada a Dunán innen rekedt, s nem mehetett a másik kétharmadnak segítségére. És aztán láttam a félistent futni a fehér paripáján, s egy csónakon érkezni meg az innenső partra. Halavány volt, és reszketett.
– S hogyan látta Mátyás mester mindezeket?
– El hagytam magamat fogatni, s akkor aztán a többi foglyokkal együtt odahajtottak bennünket sáncot ásni; olyan földtúrásokat csináltunk, mint egy vár.
– S tudta ön valahogy szerét tenni, hogy levelemet átadja?
– Nagyon könnyen. A philadelphusokat meg lehet ismerni arról, hogy a fülgombjukban ezüst lencsét viselnek. Amint egynek megmondtam a jelszót, ő visszamondta a magáét; arra elővettem a levelet, átadtam neki, s ő menten elhozta rá a választ.
– S hogy tudta ön elrejteni a levelemet és a választ?
– Nagyon könnyen. Összecsavargattam a vékony papirost, belehúztam a pipaszáramba. Az ellenség a pipát csak nem veszi el még a fogolytól sem.
– S hogyan tudott ön visszamenekülni?
– Nagyon könnyen. Estefelé, mikor már a válasz a kezemben volt, azt mondtam a pajtásoknak: engemet most temesseteko el ide. Aztán lefeküdtem a sánc fenekére, s annyi földet hányattam magamra, hogy egészen el voltam takarva. Hogy meg ne fulladjak, egy nádszálat tartottam a számban, azon keresztül lélegzettem. Senki se keresett, hogy hova lettem. Éjféltájon aztán kibújtam a föld alul, kimásztam a sáncból; aztán tudok én négykézláb is szaladni. Ha előőrsre akadtam, aki rám kiáltott: „Qui vive?”* elkezdtem ugatni, úgy tudok én ahhoz, mint egy igazi kuvasz, aztán nem bántott, s íme itt vagyok.
– Derék ember! – mondá Lajos. Még a kémkedésnek is megvan a maga heroizmusa!
Aztán hozzálátott, hogy a kapott választ kibetűzze.
Ez még jobban leverte kedélyét.
Oudet ezredes, a philadelphok titkos főnöke a francia hadseregnél, szívesen megköszönte Vavelnek azt az ajánlatot, hogy Bonaparte megbuktatására közre fog működni; hanem azt is tudatta vele, hogy ők a köztársaságot akarják helyreállítani.
Hát akkor az ő ábrándképéből mi lesz?
Azok, akikre számított, Napóleonnal együtt a trónt is össze akarják törni. Marie így is, úgy is száműzöttje marad hazájának. S a francia nemzetnek nem adja vissza az álmodott béke korszakát se a császárság, se a forradalom. A béke angyaláról – az ő angyaláról – egyik sem akar tudni.
Szívós jellem kell hozzá, hogy ily keserű csalódások után is el ne veszítse erélyét. A philadelphok azt gondolták, hogy csak hadd segítsenek Vavel hívei a császárságot megbuktatni, akkor ők helyreállítják a köztársaságot; Vavel hívei meg arra gondoltak, hogy csak hadd ássák alá a philadelphok a császári trónt, majd helyébe emelik ők annak a régi királyi széket; a császárság hívei pedig tudták jól, hogy mind a ketten mit gondoltak. S már öntve voltak a golyók, amik a legelső győzelmes ütközet hevében a philadelphok vezéreit saját katonáik sorából le fogják teríteni, s már készen állt a zárt hintó, mely Vavel Máriáját elvigye – jó helyre.
Az asperni ütközetből mégis maradt meg számára annyi vigasztalás, hogy Napóleon nem legyőzhetetlen.
Igaz, hogy az óriás tréfás szavakint az asperni ütközetben azért kellett meghátrálnia, mert egy hatalmas új hadviselő fél támadta meg hátulról, a „General Donau!” hanem azért azt is el kellett ismernie, hogy úgy még nem verekedett vele ellenfél, mint a Duna rónáján, s oly zavarban még nem látta hadseregét, mint mikor a nagy Lobau szigeten minden fegyvernem, lovas, gyalog, ágyú, poggyászszekér egymás hegyén-hátán volt összecsomaszolva, s egész néptömege (nem sereg többé) fogva érezhette magát a hirtelen megáradt Duna közepén, amíg a testőr matróz-ezred meg nem érkezett, s a Duna jobb ágán elrontott hidat újra össze nem tákolta; egész vízi csatát folytatva az ellenséges tűzhajók, dereglyék, dunai malmok flottillájával.
Aspernnél már két inszurgens lovasezred is volt a tűzben, a nyitrai és a primatialis* lovasság, s mind a kettő kiállta becsülettel a tűzkeresztséget. Francia vérteseket rohantak meg – fokossal és nyereg nélkül. Ez reményt ad, hogy másutt is jól fognak verekedni. Csak a tábori szolgálatot nehéz még velük megszokatnio. Veszteg maradni az előőrsön, szótlanul, mozdulatlanul, sárban-vízben megállni, zivatar elől bundába nem takarózni, étlen-szomjan naphosszant vesztegelni: ez az, amit nem akar bevenni a magyar nemesnek a nyaka.
Emiatt Vavel Lajosnak egész éjjel résen kellett lenni. Minden órában kijött a sátorából, lovára vetette magát, sorba járta az előőrsöket, s kikérdezte az őrjáratot a teljesített vizsgálat felől.
Lovas cirkálói ezalatt óra járásnyira elportyáztak, s hírül hozták, hogy ellenség még sehol sem mutatkozik.
Éjfél után járt az idő; a Göncöl szekere rúdjával lefelé állt az égen. Vavel Lajos az őrtűzhöz visszatérve, azt mondá a szolgálattevő főhadnagynak, hogy menjen a sátorába, s aludjék egyet. Ő azalatt maga fogja végezni a szolgálatot. Nála úgyis ez a rendes felkelési idő.
S azzal a kantárszárat a lova nyakára dobva, míg a paripa legelészni kezdett a buja fűben, ő leakasztá válláról a karabélyt, s folytatta az őrködést.
Az éjszaka csendes volt, a múlt esti futó zápor után tavaszi fűillattal volt tele a lég. Egy-egy csillag futott alá az égről. Vavel Lajos olvasta egymás után a két levelet, ami keblébe volt rejtve. Nem kellett neki azokat elővenni, könyv nélkül tudta mind a kettőt, mintha előtte állnának kitárva. Egyik a menyasszonya szerelmes levele; másik az ellenség júdás-izenete. Egyszer a menyasszonyét olvasta el elébb, utána az ármányszövőét; máskor pedig megfordítva. Hogyan esik a keserű az édesre s az édes a keserűre? Azt is megkísérté, hogyha egymás mellé tenné mind a kettőt, s által s kiolvasná a sorokat, milyen furcsa bohóság jönne ki belőle?
A csendes éjbeno már messziről lehetett hallani egy öszvér csengettyűjét, mely egyre közelebb jött, s amint az előőrsök mellett elhaladt, azok „Ki vagy? megállj!” helyett „Adjon Isten jó reggelt!”-tel fogadták a közeledőt.
„Aha!” – mondá magában Lajos. – „Az én szép menyasszonyom küldi nekem megint a drága sok minden körömfaladékot*. Milyen nagyon gondol ő rám!”
Az öszvér csengettyűje egyre közelebb hangzott. Az őrtűz világánál már messziről látta Vavel Lajos kivirulni a majoroslyányo ismeretes bécsi piros fejkendőjét. A nyerges öszvér egyenesen őfeléje tartott.
Mikor közel ért már, akkor a lovagló nő megállítá az öszvérét, lehibbant a nyeregből, s aztán az egyik nyeregkasból hevenyén kihányva mindent a földre, ami legfelyülo volt: a drága ennivaló csemegéket, – sietett a legalul tett tárgyat kiemelni annak a fenekéről; s aztán futott Vavel felé.
Ah, ezek a földet alig érő léptek oly ismerősek voltak Lajos előtt.
– Én vagyok! Én vagyok! – rebegé már messziről a hölgy, hogy a hangjáról elébb megismerjék, mint az arcát látnák. Lajos szíve nagyot dobbant. – Jobb kezének hüvelykujja a fegyver sárkányán nyugodott, mutatóujja a ravaszán.
– Kicsoda? – dörgé kemény, szigorú hangon. – „Katalin” -e, vagy „Thémire””?
– Katalin! Katalin! – Hát ki volnék? – Katalin vagyok rebegé a hölgy, odafutva hozzá fenyegető tekintete dacára.
– Miért jött ide?
– Futnom kellett hozzád. Nézd, magammal hoztam az acélszekrényt.
– Hát Marie hova lett?
Jó helyen van. A márki mellett.
– A márki mellett! – hördült fel rémülten Vavel, s fegyvere csőszáját a hölgy keblének irányzá.
Az pedig arcának legcsábítóbb mosolyával közeledett egész a fegyver végeig, hogy az a keblét érinté már, s csak akkor súgta meg:
– Igen. Marquis D'Avoncourt mellett.
– Mit? D'Avoncourt: Cambray itt van! – kiálta magánkívül Lajos, eldobva kezéből az öldöklő fegyvert.
– Igen. Cambray itt van. S most ő vigyáz Marie-ra. Lehet, hogy meg fogja ölni; de elvenni magától nem engedi.
– Van Isten az égben! – sóhajta fel Lajos. – Óh, Katalin, mennyit szenvedtem én – Thémire miatt.
– Pedig önnek csak Katalinját ölték meg; de Thémire-nek megölték a leányát: egyetlenét. De Thémire azért mégis nem sír, nem panaszol, azt mondja: „Nem vagyok!” – „Meghaltam.”
– Föl ne támadjon soha!
– Köszönöm. – Rövid halotti beszéd volt. – Beszéljünk másról. – Vegye ön magához a szekrényke féltő titkait. Veszedelem jár együtt velük. Nekem a teher nehéz.
– Nem nyithatom azt fel: nincs nálam a kulcsa.
– Hisz a gyűrűjében viseli.
– A gyűrű nincs nálam.
– Hát hová tette?
– Odaadtam az ország leghírhedettebb rablójának, hogy törjön be éjjel Marie szobájába, mutassa neki ezt a gyűrűt, s tudassa vele akaratomat, hogy kövesse őt, ahová az vezetni fogja. A gyűrűm Sátán Lacinál van.
A hölgy eltakarta kezével szemeit, s lehajtá fejét.
– Ezt megérdemeltem.
Vavel Lajos végigtörülte arcát a kezével.
– Álom volt minden! – Az álmodó bolondsága, ha lehetlent álmodott. Csillagvizsgáló létemre tudhattam volna annyit, hogy vannak csillagképletek, amik sohasem szállnak le a láthatárra: azok közé tartozik a korona. Mire valók ezek a rongyok? Kinek akarnak még szolgálni? Annak is szenvedést okoznak, aki őrzi, annak is, aki üldözi. – Felnyitni nem tudom e szekrényt; de megsemmisíteni a tartalmát igen. Kérem önt, tegye ön e szekrényt a tűz közepébe.
A hölgy tétovázás nélkül engedelmeskedett.
Az ércláda a lobogó zsarátnok közepén elkezdett izzani, veres lett, majd rózsaszínű, kulcslyukán keresztül süvöltve, sikoltva fújt elő egy vékony füstsugár, jajkiáltó lánggá lobbanva a szabadban.
– Ott ég el a hat ingecske – dörmögé Vavel –, és az okiratok, – a bizonyítványok, – az arcképek, – és egy csomó hitvány pénz. Mától fogva megtanulok szegény ember lenni.
– Én már megtanultam – monda a hölgy. – Látja ön ez öltönyt rajtam? Nincs egyebem. S ezt is kölcsön kértem. –
– Így szeretem! – kiálta Vavel, s önkénytelenülo kezét nyújtá a hölgy felé.
– Tehát kezét nyújtja ön mégis? Tehát elhiszi, hogy Katalin vagyok? Hogy senki más nem vagyok, csak Katalin. – Hogy hitem tökéletes legyen: egy kérdésemre adjon ön választ. Egy ember, aki magát marquis de Fervlans-nak nevezi, más nevén Barthelmy Léon: itt, e vidéken valahol vár önre, hogy ön egy régi tartozását lefizesse neki. Ha ön az nekem, aki volt, s ha én az vagyok önnek, aki voltam: akkor a fizetés az én dolgom. Mondja meg ön, hol találom meg de Fervlans-t?
A hölgy arca ragyogott a tűztől: büszke haraggal emelte fel arcát.
– Én magam fogom önt oda elvezetni! Közel találjuk.
– Akkor add kezedet. Te Katalin vagy. Az én Katalinom!
S forrón megszorító a hölgy kezét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vavel Lajos ébredőt trombitáltatott, talpra kelő csapatjából kiválasztott száz jó lovast; Katalin azt mondta neki, hogy kétszázat vigyen magával. „Én magam száz leszek!” – felelt neki kevélyen; a helyben maradó csapatot kapitányára bízta, s ő a kiválasztottakkal megindult a Hanság felé, még mielőtt feljött volna a nap. Katalin, a parasztruhában, ott ügetett mellette az öszvéren, amirőlo levették a csengőt.