Mikor a haza áldozatokat követel: igaz honfinak kötelessége azokat meghozni; bármily nagy lemondásba kerüljön is.
Így tett Drávakereszturi Görömbölyi Bernát alispán úr is, amidőn a megye rendei részéről kötelességévé tétetett, hogy az 1808-iki országgyűlés 2-ik Törvénycikkelye I. §-ának és az azt követő §-oknako személyes megjelenésével is érvényt szerezni serénykedjék.
A feladat ez volt: megjelenni személyesen azoknál a „potior”*-oknál, akik a 3. t. c. 17. §-a értelmében a „lustratió”* alkalmával saját becses személyeik és illetőleg lovaik helyett a „birsagium”*-ot küldték meg: az ötven nehéz márkát*.
Ezek közé tartozott Vavel Lajos.
Az alispán feladata volt e refractariusokat patrioticus argumentatiokkal ad meliora capacitálni*.
Az áldozat pedig abbul állt, hogy arra az időre, amit e célból a Névtelen Várban eltölt, a pipázásról le kell a tekintetes úrnak mondani.
Elszánta rá magát.
Jövetelét megelőzőleg levelet írt a grófnak, egész kordiálisan előadva múltkori gyors visszavonulásának indokait, s bejelentve hivatalos látogatását; nem hagyta említetlenül a fatális labodafőzeléket és a békacombokat sem.
Szokás szerint adomával köszönte be.
– Úgy teszek, gróf úr, mint az egyszeri légátus*, aki az első kínálás után hasztalan várva az óhajtott másodikra, maga szólítá meg a házigazdát: „Mit tetszett csak az elébb mondani?”
Vavel ezúttal mosolygásra kényszeríté az arcát; helyre akarta hozni a múltkori gorombaságát ily tekintélyes férfival.
– Szívesen látott vendégem az alispán úr.
– Ugyan kemény időnk van már novemberben.
– Egészséges idő egészséges embernek.
– A gróf úr az utóbbi időkben betegnek méltóztatott lenni.
– Nem én. Tudtommal semmi bajom sem volt.
– No, mert onnan gondoltam, hogy nem méltóztatott eljönni a nagy lustratióra, hanem az ötven nehéz márkát tetszett megküldeni.
– Engedelmet kérek, hogy egy kérdéssel eléje vágjak a tekintetes úrnak. Sokan jelentek meg azon a lustratión?
– Az alsóbb rendű nemességből elég számosan, hanem a főnemesség távollétével ragyogott. Ezt én az insurrectionalis törvény 3. cikkelye II. paragrafusának tulajdonítom, mely megtiltja a nemes felkelőknek bármely arany és ezüst ékszert viselni öltönyeiken. Ami pedig azon célból hozatott, hogy egyrészről a pompában való vetélkedésnek eleje vétessek, másrészt pedig az ellenségnél is a rablási ösztön csillapíttassék.
Vavel Lajos e szókra nem fojthatta el az önkényto jövő kolerikus nevetést.
– Tehát alispán úr azt hiszi, hogy én azért nem álltam elő magamat mutogatni, mert nem szabad arany gombokat és mentekötőt felraknom a dolmányomra és kacagányomra?
–Egyéb okot nem tudok találni.
Vavel gróf kezdte észrevenni, hogy az alispán iróniázik.
– Hát megmondom én a magam részéről az igazi okot.
Nem mentem el a lustratióra, mert tréfának és gyermek játéknak tartom a meghozott törvényt, amely mindjárt ezzel a mentalis reservátával* kezdődik: „a magyar nemesi fölkelés csak akkor hívandó fel, ha kültámadás veszélye forog fenn”, – tehát ezt a fölkelő sereget előre felkészíteni, betanítani, fegyverben gyakorolni nem lehet; – azután: „akkor is csak azon esetben, ha a támadó ellenség oly hatalmas volna, hogy annak a rendes császári királyi hadsereg ellent nem tudna állni”. Azt pedig, hogy az ellenfele hatalmasabb, minden hadvezér csak akkor szokta megtudni, mikor már erősen megverték. Tehát a magyar nemesi fölkelésnek az lenne a feladata, hogy készületlenül, gyakorlatlanul álljon elő akkor, mikor a rendes hadsereg nem képes helytállni a hatalmasabb ellenségnek. – Hisz ez gúny! – S milyen az egész szervezés? – Minden nemes, akinek 3000 forinton felül van a jövedelme, lovas lesz, akinek azon alul van, az gyalog; – tehát nem a képesség határoz, hanem az erszény. – Minden város ád egy lovast, s azt maga szereli fel. Szép svadrony lesz belőle! A nemesurak maguk hoznak hazulról puskát, kardot. Azokat a jámbor vadászfegyvereket, amikkel a compossessor urak a nyulakat ijesztgetik a tarlón, a francia bajonettekkel szembeállítani! Mikor mindez megvan, akkor határozni fog minden vármegye, hogy milyen egyenruhába öltöztesse a maga nemességét. Akkor azok maguknak tiszteket választanak, mint a vármegyén alispánt, szolgabírót: nem kérdezve, hogy ki ért a had felállításhoz, vezénylethez, fegyvergyakorlathoz, kinek van hősi bátorsága, tapasztalata, hanem azt, hogy kinek van fényesebb neve, vagy ki tud jobban itatni. S ezeket indítani el oly hadsereg ellen, melynek tisztjei a csaták tűzkeresztségében szerezték vállrózsáikat! – Ah, uram! Ez egy rettentő merényletnek tűnnék fel egy nemzet színe-java ellen: ha a kivitelben tréfának nem bizonyulna be.
A hadviseléshez legelőször is pénz kell. Ezt elfeledték az ország rendei megszavazni. Önöknek nincs pénzük. Ezen elmúlik az egész veszedelem. A nemesi felkelő sereg addig elmegy, amíg a tarisznyában tart a hazulról elhozott tepertős pogácsa; mikor az elfogyott, hazamegy. Ágyút sem kell ellene elsütni. – Tréfának veszi ezt a dolgot minden ember. Törvényhozók és hadvezérek. – A lustratiót, azt a tréfát, hogy minden nemes menjen fel a megye székvárosába bemutatni, hogy van kardja és puskája, vagy hogy tud lovon ülni, a mi svábjaink igen találóan elnevezték „Lustreisio”*-nak. Ne beszéljünk róla többet. – Ha egyszer egy igen komoly dologról lesz szó, akkor higgye uram, és tartsa meg adott szavamat, hogy az első hívásra ott leszek az elsők között, akik a nagy tragédiát kiegészíteni sietnek; hanem a komédiát nézni sem szeretem, nem hogy játszani benne. – Hagyjuk ezt a bohóságot. Azt mondom én, alispán úr, hogy mulassunk valami okosabb tárgy felett. – Van ebben a házban egy csendes kis pncebolt, ott vannak hatalmas jó borok, pompás jó Latakia*…
– Mit? Latakia? Hisz az dohány!
– Mégpedig török. Oda bevesszük magunkat, kvaterkázunk, adomázunk, és fumigáljuk* a világot.
– Hát a gróf úr is dohányzik?
– Igen biz én, csakhogy az arra rendeltetett helyen és nem a szokott öltözetemben.
– Ahán! Hogy azt más valaki meg ne érezze.
– Természetesen.
– De hisz akkor egy makulányi igazság sincs abban a mendemondában, amit a gróf úrról a rossz nyelvek elhíreszteltek; mert ahogy én azt a bizonyos úrhölgyet ismerem, az ugyan meg nem ijed a dohányfüsttől: láttam én azt már olyan dohanyfüstben is helytállani, ahol az ember nem imerte meg, hogy ki ül átellenében, s még csak nem is köhécselt tőle. Ez nem lehet a gróf úr donnája. Aki felől ugyan őrizkedni fogok többé kérdezősködést intézni, amióta a gróf úr meg akart duellálni az első kérdésem miatt, hogy ijedtemben a kapufélfától vettem búcsut. – Nem, erről nem szólok többet! Hanem az a másik donna: az mégis szeget ütött a fejembe. Az mindenütt nagymértékben pártjára kel a gróf úrnak, s kész magát exponálni miatta. Ezúttal is, ha őnagysága rá nem beszél, hogy jöjjek a gróf úrhoz személyesen, elhalmozva a gróf urat annyiféle magasztalásokkal, amennyi egy embernek sok is: hát a főbírámat küldtem volna magam helyett a „sigillum compulsorium”*-mal. No ez a nagy buzgóság nekem mégis gyanús dolog attul a másik donnátul!
Vavel Lajos nem haragudott meg; nevetett.
– Spectabilis most mindjárt úgy jár velem, mint az egyszeri kritikus, aki a koncert végén megkérdez egy mellette álló urat: „Ugyan ki az az énekesnő, aki olyan borzasztó hamisan énekel? – „Az az én feleségem.” – „Nem is azt akartam mondani, hanem az a másik hölgy, aki zongorán kíséri, az játszik kiállhatatlanulo: vajon ki lehet?” – „Az az én testvérem. – „Ezer bocsánat, tévedtem: a zenemű hibás; ugyan ki csinálhatta azt az ostobaságot?” – „Én magam!”
Bernát úr meg volt hódítva. Ez a gróf nemcsak pipázik, de még adomázik is. Hisz ez talpig derék ember. Ezzel régen meg kellett volna már ismerkedni. Titokban iszik, titokban dohányzik, és titokban szerelmeskedik. Ezek mind olyan clandestinumok*, amik ellen az adminisztrációnak nem lehet kifogása.
Hát még mikor a boraival és a konyhájával megismerkedett a grófnak, odalenn, abban a kis pinceboltban a torony alatt! Szó sem volt hüllőkről és nyáladék kagylókról: becsületes, zsíros, tömör, harapni való ételek kerültek az asztalra; egészen a gyomor nemzeti kívánalmai szerint elkészítve. S aminek legkevésbé volt szűke, a magyar asztal legdrágább fűszere, a tréfás adomázás. Azokban a gróf éppoly kifogyhatatlan volt, mint az alispán, aki kénytelen volt megvallani, hogy a gróf az első ember a hazában, akinek ő, az adomák Nagy Mogulja*, az elkezdett adomájának a végét nem tudja előre elmondani. Aztán pontban tizenkét órakor ebédel, mint minden romlatlan keblű magyar. S iszik a vendégével tiszta lelkiismerettel. S mikor pedig rágyújt, azt teszi egész férfiúi önérzettel.
Ebéd vége felé olyan nagy lett az alispán bizalma a grófhoz, hogy még egy áldomást is mert indítványba tenni. Az pedig veszedelmes áldomás volt, amiért a „szállok kendnek!” felhívásra könnyen megeshetik, hogy az embernek pisztollyal „állnak eléje!”
– Nem mulaszthatom el, hogy mint e várnak vendége, poharat ne emeljek ennek, bár ismeretlen, úrnőjére; s minthogy nem tudhatom, hogy egy-e vagy kettő, ennélfogva emelek mindjárt két poharat. Vivant!
A gróf nobel ember volt: ahogy Sátán Lacinak megmondá, hogy nem szokott ő olyan emberre rálövöldözni, akinek egyszer az asztalánál poharat töltött, úgy ezt a regulát ezúttal is obszerválta, s maga is két poharat vevén a kezébe, mind a kettővel koccintott ez áldomásra, s kiitta mind a kettőt a körömpróbáigo.
A poharazás végével Bernát úr egészen elérzékenyedett. Biztosította a grófot pártfogásának teljes mértéke felől.
– Még egyszer találkozni fogunk az életben – mondá megszorongatva szíves házigazdája kezét.
– Remélem, hogy kedvezőbb csillagzat alatt.
– Én is remélem: mert nem szeretném, ha legközelebb avégett kellene ide jönnöm, hogy a II. törvénycikk 8-ik paragrafusát hajtsam végre.
– Nem emlékezem rá, mi van benne? Mit rendel az el?
– Ami a harcból elmaradókra van kimondva: a megtizedeltetést.
S ezt megfelelő kegyetlen pátosszal monda, szemeit és fenyegető ujjait az ég, azazhogy a pincebolt felé emelve. Vavelt pedig ez nagyon jó kedvre hangolta.
– De hogyan fog ön engemet magamat egyedül megtizedeltetni?
– Azt csak bízza ön rám – szólt széttekintve, ha nem hallgatózik-e valaki. – Lesz gondom rá, hogy ön, ha megtizedeltetik is, meg ne haljon. Nem ismeri ön azt az adomát az angol hajóskapitányról, akinek egyszer a hajóslegényeit meg kellett tizedeltetni, mert gyáván viselték magukat az ütközetben?
– Nem ismerem.
– Harminc matróz közül tizenötöt meg kellett neki lövetni; aztán fele irlandi volt, fele anglus. Az irlandiakat ki nem állhatta. Hát mit csinált? Felállította őket sorba ezen vers szerint: „populeam virgam mater regina tenebat”*. Hadd mutatom meg ezt sorba rakott palackokkal. A gömbölyűek az anglusok, a négyszögletűek az irlandiak. Így állnak ni, szépen:
Akkor elkezdték számlálni sorba, minden kilencediket főbe lőtték: az anglusok mind megmaradtak, az irlandiak mindo meghaltak. Látja-e? Kilenc! Megint kilenc! Valamennyi négyszegletű mind a földön fekszik. Ezt fogom én is praktizálni, ha arra kerül a sor: mert én is ismerem a különbséget az anglusok és az irlandusok között – idehaza. Azért előre megmondom a gróf úrnak, hogyha ilyen helyzetbe kerül, csak a „po” syllaba alá tartsa magát, mert a „pu” syllaba veszedelmes lesz.
– Ahhoz fogom magamat tartani – mondá Vavel, komoly ábrázattal.
Vendégének még több ilyen nagy exmissiót kellett mai nap elvégezni. Azért érzékenyen agyba-főbe csókolva szíves házigazdáját, sietett a beforspontolt hintajához eljutni, egészen másnemű érzések között válva meg a Névtelen Vártul ezúttal, mint a legközelebbi alkalommal.
Vavel Lajos aztán ruhát váltott; kimosdózott, s mikor a rendes ebéd ideje volt, megjelent Marie-val elkölteni az ő finom csigalevesét, murokfőzelékét, és téjhab tésztáit. S még csak meg sem látszott rajta, hogy jókedve volna.
Drávakereszturi Görömbölyi Bernát úr pedig sorba járván a refractarius meg nem jelenőket, s mindenütt hasonlóan excipiáltatván, re optime gesta* tért haza a székvárosába, s referált a legközelebbi sedrián, hogy rendben van a vármegye.
Végre kitört a háború.
De ez a Névtelen Vár kalitkájába bezárt tigrisnek csak még keserűbb napokat hozott.
Mintha csak a nyílt sebeire töltögettek volna még égő olajat. A támadó osztrák hadsereg lassú csigavonulással előrehaladó mozdulatának egyszerre véget vetett amaz apokaliptikus vészangyal megjelenése.
Igazán olyan megjelenés, aminőnek a világromboló angyal eljövetelét festi a látnok evangélista.
Egy szép lakályos német város a Traun folyó partján, körülvéve virágzó kertektől, a színtér. Szorgalmas iparűző nép lakja. Apró csatornácskáiból a Traun vizébe a mindenféleo gyárak kék, sárga, veres, fehér mosadéka folyik le. Ez a város tele van francia sebesültekkel, kiket az osztrákok az elébbi csatákban ejtettek foglyul, s mind itt helyeztek el. – Mikor ki lett adva a végzetes parancs, hogy az osztrák seregnek mind át kell vonulni a Duna jobb partjára: a visszavonuló hadtestnek már nem volt se ideje, se szállítóeszköze az ellenfél sebesültjeit is magával vinni; azokat ott hagyta. Az utócsapat vezére azonban, amint a városbulo legutóbb kivonult, látta, hogy a francia hadtest nyomában jön, s neki feladata volt azt mindenáron visszatartani, amíg a saját hadteste a Dunán átkelhet. A Traun hídja kőből volt, azt nem lehetett felgyújtani. Felrobbantása nem ért volna semmit, mert az ellenfél hat óra alatt helyreállította volna a hidat a megmaradt oszlopokon. Tehát felgyújtotta a híd mögött levő várost. – Igen helyesen számított. – Ha golyózáporral és szuronyerdővel ellenálló dandárokat állított volna az üldöző ellenség elé, azokon az keresztülgázolt volna; – de íme ezerei meg ezerei a saját jó vitézeinek lepik el egyszerre az utcákat, kik az égő házakból kimenekültek, akik a szabadba kivonszoltáko magukat, s most tátongó sebeiket tárják az üldöző rokon elé, csonka tagjaikat emelik az égre, s a kétségbeesés jajszavát saját nyelvén kiáltják eléje. Lesz-e bátorsága ezen a tömegen keresztültörni? Lesz-e bátorsága nekimenni e hadtestnek, mely a saját magáé; mely már egyszer elesett őérte; mely nem harcol, csak ordít és átkoz? Lesz-e bátorsága nekisarkantyúzni a paripáit e vonagló kövezetnek? – Volt! – „Előre!” Harsogott az irgalmat nem ismerő parancsszó, s azzal vágtatott előre a nehézlovasság, utat törni az eleven utcán át, a sebesültek halmazán keresztül; nyomában a nehéz ágyúk, lőporos szekerek. A sebesültek nem futhatnak; az utcák lángba vannak borulva, a házak nem nyújtanak menedéket: az előretolt had elszörnyed feladatától, mikor egy piacot lát maga előtt, ellepve halotti lepedőikbe burkolt kísértetektől; visszafordulna; de az lehetetlen, a lőporos szekerekkel nem lehet az utcán megállni, a hátulról jövők taszítják előre; a nehéz ágyúkerekeknek keresztül kell robogni a legázolt bénákon: lovashad, szekértábor vágtatva tapos végig a földön, mely jajgat, sír, Istent hív és poklokat kiált, megfogja a lovas kengyelét, s azt mondja: bátyám, nem ismersz? – Nem! – A vezér parancsát hajtják végre. S mikor a nagy feladat végre van hajtva: akkor előjön a lángoló utca közepéből „Ő Maga”; a minden eddig élt emberek között leghatalmasabb: fehér arabs lován, az Eufráton, melynek mind a négy lába piros most, – az úttól, melyen keresztülhaladt, s aztán körültekint levont szemöldökei alól, hideg márványarcával, és. látja az égő város valamennyi csatornájából a Traun folyóba zuhogni a vért…
Ez egy jelenet a „Látások könyvéből!” – Hanem a katonák megtették kötelességüket, a Traun hídja el van foglalva. Mehetünk odább! „Jól van!”
Vavel Lajos oly elevenen látta maga előtt mindezt.
És aztán, mint a lesben álló tigris, várta ugrásra készen, meglapulva a földhöz, a maga jelszavát.
És aztán hallott ahelyett a jelszó helyett egészen mást.
Amely fegyverhez a kétfejű sas még habozott hozzányúlni, azt nem félt felragadni az egyfejű sas.
Napóleon kiadta amaz emlékezetes fölhívását a magyar nemzethez, melyben felhívja azt, hogy tegye magát függetlenné, s válasszon magának saját nemzetéből királyt.
Vavel Lajos egész frissiben kapta meg a proklamációt. Most azután egészen elveszettnek hitte azt az ügyet, aminek ő egész ifjú életét odaáldozá.
Ő csak egyesek levelezéseiből ismerte azt a nemzetet, mely között elzárkózottan élt, s amit ez adatokból a lélektani és logikai következtetések összeállítanak, az nem lehet egyébo, mint lángba borítóo siker a gyújtó felhívásra.
Csoda lett volna-e egyebet várni ettől a nemzettől, melynek még a saját nyelve használatát is megtagadták, melyet szegénnyé és butává akartak tenni; melynek még csak azt sem engedték meg, hogy saját fővárosában múzsáit megszólaltassa? Nem-e tett hasonlóul a lengyel nemzet?
Most már mindennek vége. Lehet lefekünnio.
A legkedvetlenebb órájában egyszer csak hangos sarkantyús léptek verik fel a csendet méla folyosóján. Persze, amióta Henry nincsen, a hatalmas látogatókat a kis gyermek-inas nem tudja elutasítani, berontanak azok tekintet nélkül, még a mamuszokat sem húzzák fel, s hangosan beszélve csörtetnek végig azokon a szellemlakta helyeken, ahol suttogáshoz volt szokva csak a visszhang. – Igaz, hogy csak egy ember jő, de beszél az három helyett, s kardot csörtet egy egész dandár helyett. Régi ismerős, az alispán. – Mikor benyit a gróf dolgozószobájába, fenntartja a sastollas süveget a fején, s nagyot csörrent réztokos fringiájával; farkasbőr-kacagány reng a fél vállán.
– No gróf úr, én is úgy jövök most, mint az egyszeri cigány, a betört kemencén keresztül, azzal a szóval, hogy „nem vesznek pipaszurkálót?” – Most már itt a jelszó: „lóra katona, tehénre paraszt!”
– Hübele Balázs, lovat ád Istók! – felelt rá ugyanabból a hangulatból a gróf.
– Nem úgy van az, gróf úr; tegnap óta az egész országban körülhordják a véres kardot, s mától holnapig az egész magyar nemzet fegyverben áll. Az insurrectionalis törvénycikk nem írott malaszt többé; megyünk cum gentibus* – a betörő ellenséget visszaverni! – Itt van a királyi parancs! Itt van a nemzeti szózat.+
Ez utolsó szavak alatt, mint egy életre feltámadó halottnak az arcvonásain, oly megdicsőülés ragyogott át az ifjú férfi érckemény arculatán, minden tagja meg akarta előzni a másikat indulatainak kifejezésében: a szemei szikráztak, az öklei rázkódva emelkedtek az égnek, ajkai megnyíltak, orcája tündökölt, az mind beszélt; csak nyelve nem tudott szólni.
Nem tudott erre mit mondani, csak a falon függő kardjához rohant, azt kirántotta hüvelyébőlo, s elkezdte csókolni a meztelen vasát, s aztán leveté az asztalra, s elrohant, mint az őrült.
Marie-hoz rohant.
Még annak sem tudott mit mondani: csak karjára emelte az imádott teremtést, s átszorítva, mint egy gyermeket, sietett vele vissza oda, hol vendégét elhagyá.
– Mi történt? – rebegé a leány megrémülten Lajos lángoló arcától.
– Az, hogy láncaid lehulltak! Szabad vagy!
– Óh, Istenem, irgalmazz!
Úgy vitte őt az ölében a szobájáig, ahol bámuló vendége várta.
– Itt van ő! Lássa meg. – Most már megláthatja az arcát. Láthatja az egész világ, s olvashatja róla fennkölt eredetét. Ez az én bálványom. Ez az én istennőm. Akiért éltem, akiért meghalok!
S váltogatva majd a leány öltönyét, majd a kivont kardját csókolgatta.
A dolgozószoba egyik oldalát egy nagy, ódon könyvtár foglalta el, melynek szárnyoldalai között volt egy magas fülke, valami istenszobornak szánva, s annak az alját egy roppant földteke foglalta el. Lajos ezt a helyet választá ki bálványa számára, hogy őt odaültesse; mintha egy oltáron ülne, lábait a földtekén nyugtatva.
– Van-e trónban ülőo alak ennél dicsőbb? – szólt elragadtatással Lajos, átölelve látogató vendége vállait, s odamutatva a leányra. – Ily áldásosztó tekintet, ennyi szeretet, ennyi jóság, minden őserénye az istenkézből eredett embernek megtestesülve. Nem ez-e háto amaz angyal, aki az apokalipszis Leviatanját a pokolra letaszítani elhívatott?
Az erős férfi, az alispán megdöbbenve nézett a leányra. Halkan suttogá Vavel Lajosnak:
– Bámulatos hasonmása egy szerencsétlen királynénak! – Éppen ilyen volt menyasszony korában!
Marie önkénytelenülo tartá maga elé két kezét. A napsugárhoz már hozzászokott az arca, de még az idegen szemek égető sugarához nem.
– Óh, Istenem, mit beszél ön, Lajos? – rebegé. – Én nem értem önt.
Vavel gróf erre szótlanul átlépett a szoba túlsó oldalára, ahol a könyvszekrénnyel átellenben volt egy nagy térkép felfüggesztve. Egy zsinórrántásra felgöngyölődött az, mint egy előfüggöny, s mögötte egy hosszú nagy terem tűnt fel, s az, amilyen nagy volt, úgy meg volt töltve nyereggel, lószerszámmal, kardokkal és lőfegyverekkel egész a boltívig.
– Én magam kiállítok egy lovas bandériumot, s vezetem azt személyesen. Minden fegyverzet készen áll, az utolsó töltényig.
Az alispán elbámult a sorba rakott fegyverhalmazon, s az oltárhelyen ülő alak elkezdett reszketni e látványra. Minő télikert ez! Hát ilyen virágokat ápol Lajos titokban?
Vavel Lajos bevezette kézen fogva az alispánt fegyvertárába, s megmutogatta nekio szörnyű kincseit.
– Meg van ön elégedve a lustratióval?
– Nem mondhatok rá mást, mint amit a Sáros vármegyei compossessor mondott a bánsági földesúrnak a kétezer holdas búzavetésére, hogy „az izs csag valami!”
– Mármost én lustrálok. A fegyver készen áll. Van-e hozzávaló ember és ló?
– Azt felelhetném rá az egyszeri cigányasszonnyal, akitől a fia kenyeret kért: „te is mindig olyat kérsz, ami nincs.”
– Nincs!?
– Azaz, hogy ember van elég, ló is van, amit megüljön: csupán egy dolog az, amiről a Turóc megyei szolgabíró azt referálta, hogy „sem nem vagyon, sem nem nincsen”. Ez a pénz. A domestica* üres, s az aerarium még nem küldte el az ígért subsidiumot*.
– Mit törődöm én az aerariummal, meg az ő pénzével? Itt tenni kell, nem beszélni! Én átadom önnek az egész összeget, ami a bandérium kiállítására szükséges, ellátásáról magam gondoskodom, s ha kell a megyének pénz, rendelkezzék az enyimmel. E célra odaadom mindenemet, s ráadásul saját magamat is.
S azzal felnyitva egy nagy vasládát, mely a padlóhoz volt lesrófolva, odamutatott.
– Tessék kivenni belőle, amennyi kell.
Az pedig még bámulatra méltóbb látvány volt, mint a feltárt fegyverterem. Aranytekercsek, ezüsttel terhelt zsákocskáko szép rendben egymás fölé rakva. Semmi fekete bankó s más efféle gyanús személy közöttük. Csupa igazi kivert pénz.
Az alispán dehogy nyúlt volna hozzá.
Akkor aztán Lajos maga markolt bele az aranytekercsekbe, s amennyi a két markába befért, annyit kimerítve belőle, oly hirtelen teletöltötte vele az alispán süvegét, amit az a két kezében tartott, hogy nem tiltakozhatott ellene.
– De kérem, legalább számláljuk meg, hogy mennyi!
– Majd otthon megszámlálhatja ön.
– Hogy nyugtatványt adhassak róla.
– Nyugtatványt? Nemesemberek között? A haza védelmére adott pénzről nyugtatványt? Hát ön, a hazai néptörténet nagy Plutarchja, ne ismerné azt a történetet, mikor a landsteini vesztett ütközetnél mindenki futott már, s az árokba dőlt szekér alatt ott hevert a hadipénztár, akkor két magyar közvitéz feltörte a ládát, ami az ellenség prédájára volt hagyva, megosztoztak a benne talált pénzen, megtömték vele a tarisznyáikat, s aztán futottak a világba ketten kétfelé. Három nap múlva megint eljutottak a zászlóaljukhoz, s ott átadták a megmentett pénzt az utolsó fillérig. Az egyik vitéz neve volt Kozsmár János, a másik még a nevéto sem mondta mego. A harc alatt az erények is óriások!
– Azonban hát mégis ennyi pénzzel én nem indulhatok neki a világnak, anélkül, hogy legitimáljam magamat, kitől kaptam, és mi célra adták. Azt csak nem mondhatom, hogy „vad pénzt” leltem az erdőn, mint az egykori cigány „vad gubát”. Hát legalább egypár sor commissiót adjon hozzá, gróf úr.
– Azt szívesen – szólt Vavel gróf, s indult a dolgozóasztalához.
Útjában találta Marie-t.
A leány leszállt rögtönzött trónjáról, s megfogta Lajos kezét.
– Mit akarsz? – kérdezé tőle szelíden.
– Írni.
– Azt akarod, hogy a kezed írását meglássák, s arról megtudják, hogy ki vagy?
– Egy hét múlva majd a kezem csapásairól fogják megtudni, hogy ki vagyok!
– Óh, te rettenetes vagy! – szólt a leány, elfordítva tőle arcát.
– Miattad vagyok az.
– Miattam? Hát gyönyörűség nekem az, hogyo csatába készülsz? Ha elesel?
– Ne félts! Nekem csillagom van!
– Hol? Melyik?
– Te vagy az!
– S ha ez a csillag lehull?
– Ha van Isten az égben….
– Úgy az engem magához fog venni – szólt a leány átszellemült tekintettel; – s nem engedi meg, hogy legyen egy francia nő a világon, kit sorsa odakényszerített, hogy imádkozzék saját nemzetének győzelme ellen, hogy örüljön, mikor testvéreinek romlását hallja; nem fogja engedni, hogy legyen egy nő a világon, aki arra vár, hogy egy csonthalmot rakjanak össze rokonai, honfitársai tetemeiből, hogy őt arra ültessék föl bálványnak, akitől mindenki átokkal fordul el. Most vesz magához Isten, amikor még mind a két kezem fehér, amikor nem haragszom senkire, amikor megbocsátottam mindenkinek, s nem kívánom a világnak semmi dicsőségét, és nem engedi meg Isten, hogy belekóstoljak abba a vérbe, abba a dicsőségbe, amitől Fredegonde*, Meroflède*, s rettentő történetünk valamennyi szörnyetegei megittasultak, hogy én is hozzájok hasonló legyek valaha. Óh, azt nem engedi meg Isten!
Vavel Lajos elbámult a leánynak e szívből jött kitörésén.
– Minden szavaddal csak a dicsfényt szaporítod fejed körül, s törvényesíted az én kardom jogát. Én is imádom az én nemzetemet. Jobban senki. Én is leborulok a végtelenség bírója előtt, s ítélet alá bocsátom az én peremet. Isten! Ki Franciaországot oltalmazod: tekints alá; – nézd azt ott, ki a lángok között saját honfiai vérében csülökig gázoltatja lovát, s merev arcával széttekintve a haldoklók fölött, azt mondja: „jól van,”, s aztán nézd ezt a szentet itt, aki az üldözőiért imádkozik; s aztán ítéljo, melyik legyen a te képmásod e földön! Ah, Marie! Te tégy eleget a te jó szívednek, imádkozzál azokért, akik ellened küzdenek; – mi, akik éretted húztuk ki a kardot, győzni fogunk, a te imád ellenére is; vagy elesünk, ha Isten úgy akarja.
– Óh, hiszen érts meg engem – szólt Marie lágy, könyörgő hangon, s reszkető kezével Lajos arcát cirógatta. – Egy csepp hősi vér nem foly ereimben. Én nem vagyok utódja azoknak a magas hölgyeknek, akik maguk koszorúzták meg csatábao induló lovagjaikat. Én félek tégedet elveszteni. Én Istenem! senkim sincs kívüled a kerek földön. Nincs olyan árva a világon több, mint én. Mikor mindig rólam gondolkozol, akkor felejtkezel meg rólam legjobban. Ha te a csatába mégy, hogy maradok én oly egyedül, hová leszek akkor én? Ki lesz, aki engem még szeressen?
Az alispán odadörmögött Vavel fülébe.
– Bizony Isten! Kibeszéli kezünkből a kardot.
Vavel mosolyogva nyugtatá meg:
– Ne féljen ön! – S aztán gyöngéden odavonta keblére a leányt. – Azt mondtad nekem egy napon: „hozzon ön nekem anyát! Nőt, akit szeressek, s aki engem szeressen. – Ha elmegyek: nem hagylak egyedül; hozok neked anyát, asszonyt, akit szeress, aki szeressen.
Ah, e szavak egyszerre mily napfényt derítettek a leány arcára. Hogy változott át a tragikai gyötrelem kifejezése egy varázsütésre a gyönyör ragyogásává. Nyakába borult az ifjúnak, nevetett, sikoltott, gyermek volt.
– Te azt tennéd? Idehoznád őt? Vagy engem őhozzá? Igen! Igen! Aztán látnám, hogyan ölelitek meg egymást? Hogy leszteko boldogok? Óh, ez – hahahaha!
Nem tudta befejezni az örömtől.
– Komolyan mondám – szólt Lajos. – Elöljáróm előtt tett ígéretemmel nem űzhetek tréfát.
– Úgy van – szólt Bernát úr. – Én önnek most nemcsak alispánja, hanem ezredes-kapitánya is vagyok.
– S kívánom, hogy még annál is több legyen: násznagyom. Ezen a patriarkális földön az a szemérmetes szokás dívik, hogy akit nőül akar az ember kérni, ahhoz maga helyett a násznagyát küldi. Elvállalja ön ezto a küldetést?
– Minden exmissióm között ez legyen a legkedvesebb.
– Ön tudja, hová kérem, hogy menjen el nevemben? Nincs messze a hely. – Ön ismeri őt, anélkül, hogy nevét mondanám. – Mondjon el neki mindent, amit nálam látott és hallott. Titkomat küldöm neki jegyajándékul. – És akkor kérjen tőle választ egy általam rég kimondott szóra.
– Csak bízza ön ezt rám. Én értem a násznagyi hivatalt. Nem most próbálom először: és soha nem kaptam kosarat. Félóra múlva visszatérek e szóval: „veni, vidi, vici!”
A tekintetes úr kezet szorítván kliensével, még arra is megemlékezett, hogy egy olyan magasztos alak előtt, mint Vavel gróf rejtélyes védence, még egy olyan hatalmas férfiúnak is, minő egy magyarországi alispán, illő megadni a kellő tiszteletet, azért két sarkantyúját egymáshoz csapva, keresgélni kezdett a francia elnevezések között, hogy melyikkel tisztelje meg, mely ünnepélyes szándékát azonban meghiúsítá Marie azzal, hogy gyermeteg jókedvvel eléje lépett:
– Ah, aki leányt kérni megy, annak bokréta kell a gombzsinórjába! – S azzal kirántva saját hajából a violacsokrot, melyet minden reggel odakészített asztalára valaki, azt a nemes férfiú keblére tűzte fel.
Bernát úr is elfeledkezett erre minden magas rang iránti hódolatról, s megragadva azt a szép fehér kezet, odaszorítá azt keményen kifent bajuszai alá, s az áhítatos kézcsók alatt félretekintve Vavel Lajosra, azt mondá neki:
– Kár volna „ez” tinektek, franciáknak!
Azzal ment a maga útjára a vitéz úr, elég dolgot adván neki, amíg a lépcsőkön lehalad, azt a sok aranytekercset a kalpagjából átrakni a Zrínyi-dolmánya hátulsó zsebeibe.
A leány pedig dalolva futott Lajostól – nem a saját szobájába, hanem az ebédlőbe, melynek ablakai a szomszéd kastély felé nyíltak.
Nem kérdé többé: szabad-eo? Merészen kitárt egyet az ablakok közül, s messze kikönyökölve annak mellvédjére, fehér kendőjével még utána integetett a hintajával elrobogó alispánnak.
Első szabad tekintet volt ez a világba. Fényes nappal, fátyoltalan arccal az édes világba beletekinteni! Ah, ez oly észvesztő gyönyör volt, mint aminőt az érezhet, akinek azt mondják, hogy nem szabad hideg vizet innia, mert meghal tőle, s aztán egyszer hozzájuthat egy egész tele kanna üde, kristálytiszta vízhez, s dobzódhatik, kéjeleghet benne, nem bánja, ha utána meghal is.
A leány egyre kacagott. Minden oly gyönyörteljes volt neki. A madarak, amik feje fölött elrepkednek, a gyermekek, akik a tóparton kurjongatnak, s a paripák, amik a mezőn ugrálnak: ma még a sárgavirágos mezőn, egy hó múlva majd a pirosvirágos mezőn.
– „Óh, be szép világ! Óh, be kedves, szép világ!”
És Vavel Lajosnak, aki ott állt a háta mögött, magárak is úgy tetszett, mintha e tündöklő arctól, mely a nyitott ablakból kitekint, minden tárgy még egyszer olyan fényes volna, mint azelőtt.
Görömbölyi Bernát úr, násznagyi minőségében megérkezvén a kastélyba, ősi szokás szerint, egyenesen a tárgyon kezdé, amint a szép bárónő fogadta.
– Kedves szép Katinka húgom, ahogy a keblemre tűzött bokréta hirdeti, én leánykérőbe jöttem. Magának a kezét kérem egy derék, szép, magához illő, egészen fiatal gavallér számára.
– Igen köszönöm a jóságát, kedves Bernát bácsi; de már én hű vagyok ahhoz a fogadásomhoz, hogy leány maradok.
– Eszerint engem kikosaraz a házából?
– Sőt itt tartom szívesen látott vendégül.
– De nem maradok, mert én kézfogóra vagyok híva a Névtelen Várba Vavel grófhoz; aki ma eljegyzést tart, s pár hét múlva esküszik.
Ezalatt hamis tekintettel vizsgálta a szavai hatását a szép hölgy arcán.
Az úgy tett, mintha semmi sem érdekelné jobban, mint azok a betűk, amiket egy inszurgens zászló számára hímez arannyal szép piros szalagra.
– Siet biz az – folytatá Bernát úr –, mert hát úgy jöhet, hogy három hét múlva meg indulni kell neki a csatába, a saját bandériumának az élén.
De már erre a szóra megszúrta az a gonosz hímzőtű a szép úrhölgy rózsás ujját.
Bernát úr hamisan nevetett.
Az úrhölgy pedig bosszús negéddel monda, s úgy tett, mintha a tű lyukát keresné a selyemszállal, mely sehogy sem akar helyt állni a kezében:
– Ah! Mit? Majd az vezet bandériumot a csatába!
– Vezet biz a. Itt van a zsebemben az előlegezett pénz a rögtöni felszerelésre. (Azzal kivett egy csomót a hátulsó zsebéből az aranytekercsek közül.) Azt hiszi Katalin húgom, hogy ezek tán kukoricacsövek? Tessék! ha kettétöröm, csupa arany hull a markomba. Ezt nem az aerarium küldte. Mert annak a pénze csak puffan,nem csörren. A grófnak meg tele van ilyennel a vasládája. Kardja is van annak és puskája, több mint az egész vármegyének. Legény az a talpán.
– Hát miattam az is lehet – szólt Katalin, a selyemszálat pengetve.
– S akarja-e tudni, szép Katalin húgom, a jegyesének a nevét?
– Ha nem titok.
– Előttem nem az, s odább adhatom. A bájos hölgy, akit el fog venni, báró Landsknechtsschild Katalin.
Most már felugrott hímzése mellől a bárónő, s összevont szemöldökkel tekinte a násznagyra.
– Igenis. Vavel Lajos gróf által küldve jöttem ide, azzal az izenettel, hogy ami „egy szót” egyszer mondott önnek a gróf, arra most válaszát kéri.
A hölgy arckifejezése elsötétült.
– Nem emlékezik ön e szóra?
– Emlékezem. – Hanem e szó és a felelet között áll egy „vékony fátyol”, ami azt elválasztja.
– Ez a fátyol mai nap lehullt.
– Ah! Ön látta a Névtelen Vár hölgyét fátyol nélkül? Szép-e?
– Több, mint szép.
– S kicsoda ő? Mi ő a grófra nézve?
– Önnek nem vetélytársa, szép Katalin húgom! Vavel grófnak se nem felesége, se nem jegyese, se nem titkos kedvese.
– Hát testvére, vagy leánya?
– Az sem.
– Hát ugyan mije akkor? Csak nem szolgálója?
– Nem. Hanem úrnője.
– Úrnője?
– Olyan úrnője, mint nekem a királyném.
– Ah!
A szép hölgy szemei milyet villámlottak e szóra! – Azután odasimult Bernát úrhoz, s mély felindulását asszonyi szemérmetességgel palástolva, kérdezé:
– Hát azt hiszi ön, – hogy a gróf – szeret engem?
– Azt nem tudom. Mert nekem nem mondta. Hanem, hogy ön tudja ezt jól: azt hiszem. S hogy ő megérdemli azt, hogy ön is szeresse őt, azt állítom. Aki megérti ezt az embert, annak azt szeretni kell. Én nem nászlakomára jöttem őhozzá, hanem felhívni őt a nemesi fölkelésben részvételre. Ekkor megmutatta nekem azt a hölgyet, akiről annyi monda kering vidékünkön. Volt oka fátyollal takarni arcát a világ elől, mert aki az anyja képét látta, egyszerre ráismer. – Mikor ez a férfi elmegy a csatába hazánkat védelmezni, akkor ennek a leánynak anyát kell hagyni a háznál! – Akar-e ön anyja lenni az elhagyott leánynak? – Most adjon már választ.
Válaszul a szép hölgy mind a két kezét nyújtá Bernát úrnak, amit az meg is ragadott emberül.
– Tehát igen?
– Igen. Hozzámegyek. Tiszta szívből. Igaz lelkem szerint.
– Repülhetek e válasszal vissza?
– De úgy, hogy engemet is magával viszen.
– Ön hozzá akar jönni?
– Még ma, még ez órában, ebben az öltözetben! Nekem nincs kitől kérdenem, mit tegyek vagy ne tegyek. S neki szüksége van énrám!
– No, hát akkor kérek négy keszkenőt a négy lovamra!
Vavel most kezdett csak higgadtan végiggondolni rajta, nem volt-e korán, amit most tett?
Nem siette-e el féltveo őrzött titkainak világba kiáltását? Nem tett-e oly lépést, ami egyszer megteendő ugyan, de meg kell választani rá az áldás napját. Ez-e az?
Visszatért dolgozószobájába. Ott volt az asztalán a királyi manifesztum. Ez csalhatatlan. Ma kell menni, vagy soha.
Ezelőtt négy évvel is csábító volt az alkalom. Nem hagyta magát az akkori hadjárat által remeteodújából kicsalni. Tudta jól: urak harcolnak urakkal a maguk uraságáért. – De most népek fognak harcolni a maguk igazságáért! – Ez már a valódi korszak, mit a jóslatok ígértek.
Ünnepélyes érzések átalakító izgalmai alatt állt. Egész vére más pezsgésnek indult. Rég elmúlt nagy eszmék elevenedtek föl körülötte, mint a napvilág szivárványt ragyogó kísértetei; fantomok, akik mosolyognak, szellemek, akiknek ölelése forró.
Azt hitte, hogy sietnie kell, távolban élő barátait tudósítani a megindult katasztrófáról. Mindazoknak, akiknek hivatásuk belejátszani abba a nagy hangversenybe, amit ezúttal a népek rendeznek a saját javukra: az egyetértőket Németországban, Tirolban, Helvéciában, Hollandiában és Franciaországban. Ah, hogy D'Avoucourt nem szabad most! Ő mindezt milyen jól végezné!
Leült leveleket írni. Valamennyit elrontotta. Most igazán nem lehetett ráismerni a keze írására, mikor éppen szükség volt rá, hogy ráismerjenek: úgy reszketett a keze. De hát miért reszket az ő keze? Mi ütött a szívéhez, hogy úgy dobog? Csak nem fél talán? Mitől? A közelgő harctól? Amiért mindig imádkozott. Amiről ébren és álmodva örök terveket épített. És mégis fél; mégis reszket a keze: míg kitalálja, hogy mitől? – attól a kérdéstől, hogy mit fog visszaizenni Katalin?
Hisz azt nem is okosan rendezi el az ember, hogy egy napon határozza el magát a háború megizenésére meg a szerelme kivallására; de hát ezt nem is ember rendezte így.
Egyszer csak repül be hozzá, mint szárnycsattogtatóo madár, sorsának tündére; nem bír más hangon szólni, mint a nevetés carillonján*, s tenyereibe tapsol. Odafut Lajoshoz, kikapja kezéből a tollat, s ledobja a földre.
– Ő jön! Ő jön! Ő idejön mihozzánk.
– De ki jön ide, Marie? – szólt elbámulva Lajos.
– Hát ki? Hát az, akit te nekem anyául ígértél: az a te szép tündérasszonyod.
– Ah, ne beszélj ily képtelenséget!
– No talán csak nem jön az alispán egymaga két hintóval? Ha nem hiszesz nekem, jer oda az ablakhoz, és nézd meg magad.
S azzal felköltötte székéről Lajost, s vitte magával az étterembe, útközben észrevette, hogy az mennyire betintázta az írással a két ujját. Ejlh, milyen szörnyűség ez ilyenkor! Azt le kellett elébb törülni róla megnyálazott zsebkendőjével.
Lajos aztán saját szemeivel győződött meg róla, hogy amit Marie mond, az való.
Most, azután majd szétszedte a lány csupa merő édes gondoskodásból.
– Hát minő öltözetben fogadod? Így akarsz eléje menni? Ilyen szürkében? Jer, hadd választok számodra mást! Vedd fel a fekete bársonyt. Nem, az nagyon kackiás lesz. A kék frakkot a gyöngyház gombokkal. Egyik sem kell. Hát a hajad milyen zilált! Istenem, ha én ezt hamarább tudtam volna. Legalább az ingfodrodat engedd összetűznöm, ne álljon oly szanaszét. Nem, nem; ne változtass magadon semmit. Így vagy legszebb, ahogy most vagy.
Nem is lett volna mindezekre az átalakításokra már idő, mert a két hintó itt dörgött már a park töltésén. A fák közül ki-kivillant Katalin rózsaszín ambrélájao.
Vavel izgatottan sietett eléje.
– Megengeded, hogy én is ott legyek az elfogadásán? – könyörgött a leány.
– Sőt kérlek, hogy jöjj te is velem.
Azzal futottak le mind a ketten a lépcsőn, egymás kezét fogva, a kastély udvarára.
Szép, fűvel benőtt térség volt az; amióta kocsi nem járt rajta, felverte a pázsit; a nagy terepély nyárfák éppen tele voltak piros barkákkal, s a rügyek balzsamával volt tele a csalfa tavaszi langyos lég.
Ők ketten előresiettek: a vőlegény és menyasszony. Övék volt az első találkozás.
Katalin arcán az a megnevezhetlen bűbáj varázsolt, mely az ellentétek egyesüléséből támad, a szemérmesség és a bátorság, a félelem és az odaadáso, a szerelem és a hősiesség egy csodálatos harmóniában találkozva egymással, amilyen csodatételre egy nőarc bűvtükre képes.
Messziről nyújtá szép kezét Lajos elé, s meleg hangon rebegé neki e szókat:
– Igen. Én „az” vagyok.
Ez volt a felelet arra a szóra, amit Lajos mondott az erdőben: „ő az én jegyesem”.
A férfi ajkaihoz emelte a szép kezet, és megcsókolá azt.
Hanem Katalin nem soká engedte azt át az ő csókjainak, elvonta tőle nagy hamar, hogy Marie-hoz siessen.
A lányka ott állt mögöttük, ölébe leeresztve két összetett kezét, szempillái félig takarták nagy sötét szemeit.
Katalin megfogta a lány két kezét, s arcába nézett annak hosszasan, eltitkolhatlan gyönyörrel, s aztán így szólt hozzá:
– Nem őérte jöttem ide ily sietveo. Ő várhat. De nekem azt mondák, önnek a szíve anyát kíván, s az nem várathat magára.
E szóra a két gyönyörű alak egymásba olvadt. – Melyik kezdte hamarabb a sírást, melyiknek volt a csókja forróbb? Azt nem lehet megmondani. De hogy Marie volt a legboldogabb: az bizonyos. – Annyi év után először ölelhetett át egy nőt, akinek azt mondhatta, hogy szereti! Odadobhatta magát valahára egy szív fölé, mely e szóval jött eléje: „anyát hívtál: itt vagyok”! Milyen boldogság lett volna ez, ha eddig is így lett volna!
Vavel Lajos gyönyörtől eltelve állt előttük, s két kezével hálateljesen szorongatá násznagya kezét.
Mikor aztán a két leány kedvére kisírta magát, akkor elkezdett mind a kettő nevetni, s egyszerre tegezte egymást. Hisz az anya is leány volt még, mint a leánya.
– Nos, hát eljössz-e velem az én házamba? – szólt Katalin, míg egymást átölelve haladtak fel a kastélyba. – Itt nem hagylak tovább. Ebbe a házba ezután csúnya férfiak fognak seregestől járni éjjel-nappal, kardcsörtetők, lármázók; itt goromba, nyers parancsszavak fognak hangzani, amiktől te halálra rémedeznél: míg nálam szép csendesség van.
– Oh, én is úgy óhajtom, hogy odavigy magadhoz – monda Marie – óh, én nagyon szófogadó leszek. Úgy örülök neki, hegy te parancsolni fogsz, és én engedelmeskedem. Ha valamit nem jól teszek, azért megpirongatsz, s ha jól eltaláltam, megdicsérsz.
– Tőlem nem is kérdik már – szólt közbe Lajos –, hogy beleegyezem-e e tervezett leányrablásba?
– Hát hiszen te is velünk jöhetsz – szólt ártatlan gyermetegséggel Marie.
A másik leány kacagni kezdett.
– Még most egyelőre csak látogatóba, véglegesen később. – Aztán komolyabb hangon mondá Lajosnak. – Meglehet ön afelől nyugodva, hogy féltett kincse jól meg lesz nálam őrizve. Kastélyom minden védelemre el van készítve, cselédeim bátrak, és igen jól fölfegyverezve; most nem történhetnék meg rajtunk olyan meglepetés, mint amikor ön megszabadított a rablóktól.
– Lajos téged a rablóktól szabadított meg? – kérdé Marie elbámulva. – Hogyan? Mikor?
– Hát ezt neked nem mondta el! Milyen ember!
Erre az alispán is figyelmes lett.
– Micsoda? Rablók? Erről én sem tudok semmit.
Lajos mentegette magát.
– Hiszen a bárónő maga tiltotta meg, hogy beszéljek róla.
– Igen gróf úr, de nem azt, hogy Marie előtt is elhallgassa.
Most meg Marie neheztelt meg mind a kettőre.
– Micsoda? Ti grófnak, bárónőnek címezitek egymást? Fogjátok mindjárt egymást szépen a keresztneveteken hívni?
– De azt a rablóhistóriát már csak mégis szeretném magam is megtudni – erőteté Görömbölyi Bernát úr.
– Hiszen elmondom én azt, csak egyszer hozzájussunk, úgy ahogy történt – szólt Katalin –, de kérem előre is alispán urat, hogy senkit üldözőbe ne fogjon miatta, sőt ha véletlenül magára találja valaki vallani, hogy részes volt abban a kalandban, engedje meg, hogy a javára szót emeljek. Hisz e derék emberek nélkül sohasem ismertem volna meg – az én Lajosomat.
– Így már jól van! – diadalmaskodék Marie, s aztán alig várhatta, hogy „kis mamáját” bevezethesse a fényes vendégterembe, s elszedhessen tőle kalapot, nagykendőt; rögtön azon volt, hogy elmondassa vele azt az első találkozás rémséges történetét.
Ah, milyen figyelmes hallgatója volt ő annak. A figyelmezéstől olyan kicsinyek lettek az ajkai, a szemei meg olyan nagyok, ahogy gyermekeknél látjuk, akik tündérregét hallgatnak, s meg-megfenyegetteo az ujjával az alispánt, ki nem tartóztathatta vissza magát, hogy a rablók eljárása fölött egy-egy ilyen szót ki ne szalasszon: „hah, a bitang! – Darvalia*! – Beste karaffia”*! (Azok bizonyára mind olyan válogatott nevek, amikkel a rossz embereket szokták illetni ebben az országban.)
Hanem aztán mikor arra került a sor, hogy Lajos mint űzte el valamennyit egy bottal a kezében, hogy jelent meg Katalin előtt, mint szabadító: óh, hogy ragyogott át Marie arcán a dicsekedés verőfénye, ajkainak rózsanyílásából mint tündöklött elő az ao két gyöngysor! Csak egy ember van ilyen a világon, s az az ő Lajosa!
– Ez volt a mi első találkozásunk – szólt nevetve Katalin, s kezét nyújtá a pamlagja támlányára könyöklő vőlegénynek.
– De csak azt szeretném megérteni – szólt az alispán –, hogy miért tartották önök ezt énelőttem is titokban?
Ennek a történetét meg aztán Lajos tudta elmondani.
– A bárónő nem akarta, hogy védencét, a híres rabló feleségét, üldözzék őmiatta.
– No, ha ilyen nemes lelkekből állna az egész lakosság, mint önök ketten, akkor csakugyan háládatos keresetmód lenne rablónak lenni.
– De ezt most mind csak a násznagynak mondtuk el, nem az alispánnak – sietett óvatolni Katalin – nehogy üldözés legyen belőle!
– Én meg ellenkezőleg, az alispánt akarom felkérni ez ügy végelintézésére – szólt Lajos. – Én éppen arra kérem, hogy eszközöljön ki amnesztiát a rablóknak. Nem azoknak, akik a bárónő kastélyába betörtek, mert azok csak pernahajderok voltak, hanem Sátán Laci és társai számára, akik nem vettek részt e gaztettben; s akik óhajtva várják az alkalmat, amelyben átkos életüket a csatatér tisztító tüzében mással válthassák föl. Én szabadcsapatot idomítanék belőlök.
– De hát hogy tudja ezt a gróf úr?
– Magától Sátán Lacitól.
– Hát azzal hol beszélt?
– Egy éjjel idejött e kastélyba, keresztülbújva két szétfeszített ablakvas közén; felnyitogatta minden ajtómat, szekrényemet, ártalmatlanná tette minden lőfegyveremet, amíg én obszervatóriumomban voltam, s úgy várt rám itt a dolgozószobámban.
Most meg már a két hölgy fogta körül nagy érdekelten Lajost, két kezét megfogták, vállaira dűltek, úgy lesték el ajkairól amaz éjszaka rejtélyes jelenetét.
Hogy borzongott egyik is, másik is, ez elbeszéléso alatt!
Tehát a rabló adta az utasítást a grófnak, hogy milyen furfangos, felnyithatlan zárral őrizze a maga kincsét!
– Jól van – szólt az alispán – megígérem, hogy amnesztiát eszközlök ki számukra, ha a gróf úr katonai fegyelme alá vetik magukat.
– S te erről nem szóltál nekem soha! – szólt Marie Lajoshoz. – Elhitetted velem, hogy az a felnyithatlan acélrács ágyfülkém előtt csak azért van ott, hogy a te szemed elől zárjon el engem?
Amint azt kimondta, megbánta. Valami hajszálrugója egy alvó ösztönnek azt a gondolatot ébreszté fel szívében, hogy talán e szóval hideget okozott egy másik szívnek. Sietett azt helyrehozni gyorsan.
– Ejh, hát ti még mindig bárónőnek, grófnak nevezitek egymást. Ez rosszaság! Szépen csókoljátok meg egymást, s aztán szóljatok tegezve.
Jobb pillanatban nem jöhetett ez indítvány. Lajos maga is szükségét érezte annak, bebizonyítani választottja előtt, hogy ő vetélytársnő nélkül él szívében. – Kéretlenül, de meg nem tagadva, elrablá-eo szép ajkakról az első csókot.
Marie bámulva látta a csodát, amit e csók előidézett a menyasszony arcán.
– Mit csináltál neki? Nézd, milyen piros lett az arca! Mint a tűz-láng! – Hiszen ha engem megcsókolsz, az én arcom nem lesz attól piros.
Lajosnak e szóra nem lehetett megtagadni a próbatételt. Hanem az a csók, ami Marie arcát érte, olyan volt, aminővel egy búcsúzó testvér ajka érinti kolostorba kísért húgát, a zárdaszűzet.
Marie aztán Katalinhoz simulva, mindkettőjüket a tükör felé fordítá, hogy liliomarcát Katalin égő rózsaorcájához szorítva, a különbséget egymás mellett lássa.
Ah, csók és csók nagy különbség!
Az ő arca régtől oly halavány volt már.
A kis inas, a Sánta Lacio zavarta meg a jelenetet. Jött tudtul adni, hogy az ebéd fel van szolgáltatva.
A kövér Lizettnek nem kellett soha utasítás. Ha vendég állto a házhoz, az ő gondja volt az ellátás. Ma még a szomszéd kastély úrnője előtt is ki kellett tennie magáért. Katalin bámult a jó ízlésen, az egyszerű, de a tisztaságban fényűzésig menő háztartáson, s ezt nem is hallgatta el Marie előtt.
– Ez nem az én érdemem, hanem Lizetté; én nem értek semmi háztartáshoz.
– Ki az a Lizett?
Marie nem tudta ezt neki megmondani. Lajosra nézett.
– Ő egy igen kedves barátomnak az özvegye, az én jó Henrymnak, akit tavaly temettem el. Ő viszi a házam gondját.
– Őt is magunkkal fogjuk vinni? – szólt, félig ajánlva, félig kérdve Katalin. – Mert hiszen – szólt Lajosra mosolyogva – ön nem fogja azt kívánni, hogy ebben a házunkban lakjunk, ha összekelünk?
(Igaz, hogy ez is az ő háza volt: a vőlegény nem mondhatta, hogy a „maga” házába viszi a menyasszonyát.)
Lajos zavarba jött a felelettel.
Az alispán segíteni akart rajta, s joviális tréfával szólt közbe:
– Nem olyan hamar megy az, türelmetlen menyasszonykám! Innentúl még a harmadik kihirdetés napját legalább be kell várni; az pedig három vasárnap.
– Hiszen – szólt szemlesütve Katalin – meg lehet azt rövidíttetni – diszpenzációval.
– Hahaha, szeretetreméltó angyalkám; milyen jó adomát tudnék én erre most mondani! De csak nem mondom el. Könnyű volna az a diszpenzáció, ha egy akadály nem volna: a hitkülönbség. Ha az egyik pap megadja, a másik megtagadja. A gróf katolikus.
…… – Hát hiszen én is az vagyok – suttogá Katalin.
– Hogy lehetne az? – kérdé Vavcl Lajos elbámulva. – Hisz én önt mindig a protestáns templomba láttam járni távcsövemen át.
– De mióta a távcsövet elcsaltam öntől, s ön nem leskelődhetik többé utánam, azóta hitet változtattam.
– Mikor? És miért?
A szép hölgy habozott.
– Hát amikor „így” látott ön maga előtt – és – azért! rebegé, s a nyakára csavart bajadért hirtelen felvetette a fejére, hogy az egyúttal lángba boruló arcát is eltakarta.
Most Marie ragadta meg a legombolyodó eszme fonalát:
– Te voltál a lefátyolozott hölgy, aki egy napon elfoglaltad a helyemet a kocsiban Lajos mellett?
– Te megláttad azt?
– Igen.
(Lajos jól sejtett!)
Most azután lehetetlen volt el nem mondania Marie előtt mindent, amiben ő volt legjobban érdekelve. A mendemondát Barthelmy Ange felől.
– Hogyan? – kiálta fel Marie: énrólam azt hitték, hogy én Barthelmy Ange vagyok? Hogy én Lajosnak kedvese vagyok?
S ezt oly halálra nevettető gondolatnak találta, hogy elkezdett kacagni, s utoljára le kellett neki ülni a földre, ahogy kisleányok szoktak, mikor nagyon utoléri őket a jókedv.
S használt neki ez a felzavarás. Utána sokkal elevenebb szín áradt el az arcán.
– Mondd csak tovább; mi lett belőle, kérlek! – Hát Lajost ilyen rossz embernek tartották!
(Még Lajos rossz hírén sopánkodott!)
Elmondott neki aztán Katalin mindent végtől végig. Egész odáig, hogy: „ez a hölgy az én jegyesem!”
Itt elhallgatott.
– No! És azóta már elmúlt egy ősz, egy tél, egy tavasz, egy nyár, megint egy ősz, megint egy tél. És ti mégsem lettetek egymáséi. Miért volt ez?
Katalin nem tudott mit felelni.
– Én kitaláltam, ugye, – szólt aztán Marie, Lajos szemébe odavágva szemével. – Ő is azt hitte, hogy én Lajosra nézve vagyok valaki. – S Lajos nem mondhatta meg neki, hogy ki vagyok?
– Ad animan!* – kiálta fel az alispán. – Beillenék vizsgálóbírónak, oly consequenter* dedukál!
Lajos erre elővette a tárcáját, s kikeresett belőle egy összegyűrt levelkéto.
Marie ráismert arra.
– Átadhatom most neki? – kérdé mosolyogva Marie-tól.
– Te megtartottad azt? Óh, add oda Lajos. – Olvasd kicsi anyám. Neked szól az. Nem tudtalak másként címezni, csak így!
Amint Katalin elolvasta ezt a kis levelkét, a két szemébe szökkent a könny; arca elkomorodott: egész tekintete elárulta, hogy minő mélyen elgondolkozott afölött; fejét lehajtá a levél fölé, mintha újra meg újra el akarná azt olvasni.
– Ő ezt még tavaly akarta önnek lopva elküldeni, tudtomon kívül – monda Lajos.
– S ő azt kiragadta a kezemből – folytatá Marie – haraggal, erőszakosan, s bezárt miatta büntetésül.
– Ah, hiszen ha egy évvel hamarább jön a mai örömhírrel az én legdrágább barátom, Görömbölyi alispán („Akit az első találkozáskor ki akart ön dobni az ablakon”, – veté az közbe), akkor nem lett volna ez év az elveszett napok tárháza rám nézve.
– No hát ha önnek ez olyan nagy örömhír – szólt az alispán – akkor üssük össze poharainkat a mi kedves hazánkért. Vivát! – A mi szeretett királynénkért! Vivát! – A mi szeretett királynénkért. Vivát!
Vavel Lajos összecsörrenté poharát: s a két hölgy is odaérteté a maga kristálykelyhét az áldomásra.
– És most még egy vivát az én királynémra! – kiálta Vavel, felhevült fejjel, magasra emelve poharát. – Éljen soká és dicsőségesen, s vesszen el, aki ellensége, mind! (Hogy szikráztak a szemei vadul!)
– Az Istenért, Lajos! – sikolta fel Marie. – Nézd, Katalin rosszul lesz!
A szép hölgy arca olyan lett, mint az átlátszóo viasz; szemei megtörtek, feje lehanyatlott a kerevet támlányára.
Lajos, Marie odaugrottak hozzá. „Látod, megijesztetted őt!”
– Ne rettenj meg – szólt Lajos –, futó baj az: majd elmúlik.
Már ő egyszer hozta őt ily állapotban öntudatra: gyakorlatában volt. Nehány perc múlva a szép hölgy ismét felnyitá szemeit s eszméletéhez tért. Erőszakolta a mosolyt még mindig halavány arcára. Összeborzongott. S újra nevetett.
Lajos vízzel kínálta.
– Ejh, nem kell víz – suttogá –, hiszen áldomásra hívtál fel. Arra bort kell inni. – S aztán felvette reszkető kézzel a poharáto. – Akire te köszöntél, én is arra köszöntök. – Az én kedves kis leánykámat,az én jó Marie-mat, éltesse Isten!
– Így szép az, így – helyeslé Marie. – A „te lányod”, a te „Marie-d”, ellenségeire lehet aztán azt mondani, hogy „vesszenek el!” azok nincsenek sehol.
….– Nincsenek! –rebegé a hölgy, s keblére ölelte az ifjabb leányt. S senki sem tudta kitalálni, hogy miért zokog.
Az alispán, ki a fiatal hölgyek múlékony változásait nem tartotta valami nagy veszedelemnek, jónak látta egy kedélyes megjegyzéssel visszaadni a derült színezetet a társalgásnak.
– Hanem az igazán nagyon szép volt a bárónőtől, hogy amidőn a grófot eltiltá a közeledéstől, azalatt kész volt azt az áldozatot előre meghozni, hogy a hitéből kitérjen, s ezt az akadályt jó előre elhárítsa. Mármost mégis nagy kedvem volna elmondani azt az adomát arról az egyszeri leányról….
Ez a kis változás nem zavarta meg a családi ünnepet. Katalin kedélye ismét egészen felderült. Ő maga sietett azt tréfával helyreütni.
– Az én jó barátom ma nemcsak vőlegény, hanem hadvezér is. Nem éri be egy haditervvel. Ég a föld a lába alatt Szeretne már a másik mátkájáról beszélni: a bandériumáról – a násznagyával. Felszabadítjuk: nem vagyunk féltékenyek. Majd azt a kisebb haditervet elkészítjük mi ketten.
– Úgy? A menyegzői előkészületeket az én szép Katalinom haditervnek nevezi?
– Ami nem is olyam könnyű, s sok egyéb összefügg vele. Először is Marie-t még ma elviszem magamhoz.
– Még ma?
– Tán csak nem féltékeny ön miatta? Hát nem az én leányom-e? Hát nincs-e nekem írásban adva, hogy ő Lajosnak senkije és semmije? De komolyan szólva, ő itt nem maradhat, midőn Vavel grófhoz, a Fertő-vidéki bandérium alakítójához, attól a perctől fogva, amikor ön a hadfogadó zászlót felhúzza a vártornyára, éjjel-nappal járni fog a vidék minden híres verekedő népe, akik igen derék emberek lehetnek az ellenség előtt, de Marie-nak semmi szüksége sincs a velük megismerkedés szerencséjében részesülni. Önök a bandériális vendégekkel töltsék meg a Névtelen Várat, s bajlódjanak a maguk harcias vállalatával: mi azalatt elkészítjük az önök zászlószalagját. Aztán Marie is hadd érezze már egyszer azt az örömöt, hogy futkoshat járszalag nélkül! Az egész park és kert az övé lesz!
– Óh, be jó lesz! – monda Marie.
Hát azt hogy tagadhatta volna meg tőle Lajos?
– A másik feladatunk pedig a jó Lizettet felkeresni, s meghívni őt magunkhoz. Úrnője eltávozta után, úgy hiszem, ő is örömest fog inkább azzal menni, mint itt maradni.
– Ő nagyon szeretett engem – monda Marie. – S volt idő, amikor igen nagy, igen nagy dolgokat tudott tenni énértemo.
– Annyival inkább. Az urak szolgálatára egypár férfi cselédemet fogom átküldeni. Lizett pedig megérdemelt nyugdíjba lép nálam. – Azután jönnek a menyegzői előkészületek. Rokonaimat nem kell meghívnom, mert azokkal haragban vagyok. Barátaim száma nem sok, de azok annál becsesebbek. Vannak, akik előtt dicsekedni akarok boldogságommal. (Lajos királynak érezte magát ettől a tekintettől.) A diszpenzációt ki kell eszközölnöm, s aztán a szegény jó Mercatoris előtt még el is kell tagadnom, hogy nyájából kiváltam.
– De hogy lesz az elkerülhető? – kérdé csodálkozva Lajos.
– Az én barátom gyönyörködni akar abban a diadalában, hogy engem egészen a lábainál lásson, amidőn megvallom, hogy mily sokat és mily régen foglalkoztam én ezzel a gondolattal? – Hát értsen meg ön: a katolikus részről megadja a diszpenzációt a püspök, a protestáns részről meg a mi barátunk, az alispán. Akkor elmegyünk Sopronba, ott megesküszünk a templomban: azzal kocsira ülünk, visszatérünk, s másodszor újra megesküszünk az én jó Mercatorisom szertartása mellett a magány házamnálo. Talán nem ver meg bennünket az Isten azért, ha kétszer megesküszünk arra, ami igaz.
(Ebben az úrhölgyben egy híres diplomata veszett el! – mondá az alispán.)
Ezzel aztán kacagva futott ki a szobából a szép menyasszony, Lajos utána akart eredni, s aligha valami szándéka nem volt ellene; de Marie útját állta, s visszatartóztatá.
– Nono, csak maradj! Majd hogy megint meggyújtsd az arcát! Csak eredj te a kardjaid és mordályaid közé: azok várnak rád.
Katalint pedig aztán vitte magával, megmutogatni neki a saját szobáit: a csodálatos leánytanyát, ahol hosszú éveit végigjátszá gyermekfogságában. Bemutatta neki kutyáit, macskáit. És aztán az ágyfülkéjét elzáró acélgörgénnyel is megismerteté, aminek a célját ő maga is csak most tudta meg.
Mikor odavezette Katalint karöltve, hogy megmutogassa neki ruhatárát, fantasztikus, drága kelméjű öltönyeivel, alattomban megrántotta az ágya mellett lefüggő zsinórt. Arra az acélgörgöny leereszkedett, és zárba csappant.
– Most az én foglyom vagy – szólt a meglepetten rábámuló Katalinnak. – Ha én most ellenséged volnék, ha vágytársnéd volnék, nem kellene egyebet tennem, mint nem mondanom meg, hogy mi módon lehet e függönyt megint felgördíteni, s te itt halnál meg velem együtt.
– Istenem! Ne ijessz meg!
– Haha! Te bohó! Hát még tőlem is meg tudsz ijedni? Ne félj. Most mindjárt jön ide valaki, aki bennünket nem enged elveszni.
Abban a nyomban lépett be a szobába Lajos sietve.
– Hívtál engemet, Marie? – kerdezé, amint az ércfüggönyt leeresztve látta.
– Hívtalak – felelt neki azon keresztül Marie.
– Mit óhajtasz?
– Amit mindennap meg szoktál adni. Egy jóéjszakakívánást a függönyön keresztül.
– De hiszen még nincs éjszaka.
– De te nem fogsz minket ma már többé látni, s így mégiscsak kell jó éjt kívánnod.
Azzal Lajos odalépett, s ajkát az acélrács hézagaihoz tartva suttogá, mire a két hölgy hallgatva figyelt:
– Adjon Isten neked jó éjszakát… őrködjenek fölötted. Angyalok… Imáid előtt nyíljon meg az ég… Légy álmaidban boldog és szabad… Jó éjszakát!
Azzal eltávozott.
– Látod: így volt ez mindennap – monda Marie; s azzal megnyomva lábával a rejtett gép rugóját, felgördíté az ércfüggönyt megint.
A kövér Lizett már akkorra minden dolgát elvégezte a maga konyhájában, mire két fiatal látogatónője odajutott, hogy őt fölkeresse. Az ő konyhájában minden olyan fényes volt, hogy csak úgy égett. – Maga egy kis alacsony tölgyfaszéken ült, ami egyenesen az ő számára készült, más szék meg nem bírta volna. Igen vastag volt és nehéz: még a homlokán is kövér volt, s a tokája kétszer újra kezdődött, alig hagyott helyet a nyakának. Kártya volt a kezében, azt keverte, és kirakta maga elé a két térde fölött szétsimított kötényére. Az a kártya is négyszegletűo lehetett valaha, de a sok kártyavetéstől gömbölyűre kopott már, szerencse, hogy pergamenre volt festve, csak kopott, de nem szakadt. Nagyon régi lehetett az. A négy szín és alakjai is olyanok, aminőkről nem beszél már senki: nem coeur, carreau, trefle és pique, hanem peroquet, lièvre, oeillet és ancolie; papagáj, nyúl, szegfű, harangvirág.
Mikor a két ifjú hölgy belépett hozzá a konyhába, összeseperte az öléből a kártyákat; de azért nem tette félre: tovább keverte; nem állt fel: az neki terhére esett.
– Kedves Lizett – szólt hozzá Katalin nyájasan – ön nem is ismerio tán a szomszédasszonyát?
– De igen. Sokszor hallottam szegény öregemtől, hogy van a szomszédban egy igen szép úrhölgy. Ön bizonyosan az.
– Tudja ön, hogy én Vavel grófnak felesége leszek?
– Az természetes. Egy derék ifjú férfi meg egy szép fiatal hölgy, egymás mellé hozva: ebből vagy házasság lesz, vagy veszedelem. Inkább házasság legyen, mint veszedelem.
– De bizony a házasság a veszedelemmel együtt jár. A gróf háborúba készül; maga alakít egy bandériumot, amit személyesen fog az ütközetbe vezetni.
A kövér Lizettnél ez a szó sem idézett elő egyéb változást, mint hogy a kártyákat sebesebben kezdte keverni.
– Már kezdődik? – dörmögé, s megemelte a kártyát – s megnézte, hogy mit emelt. Bosszús volt. Csak „caval”* volt, nem „király”.
– Igen. Már fel is van húzva a torony fölé a hadfogadási zászló, s holnap megkezdődik az önkényteso lovagok beírása. Már írják a felhívásokat.
– Isten segítse őket!
– Most már én az ön kis úrnőjét elviszem magamhoz; én leszek ezután az ő kis mamája.
– Úgy?
– Ő nem maradhat itt a nagy fegyverzaj között, ugyebár?
– Azt én nem tudom. Nekem csak a konyhára van gondom. Mi történik a szobákban? azt nem szokták velem közölni.
– De mi azért jöttünk ide, hogy önt innen elragadjuk.
– Nagyon nehéz leszek!
– Önnek nem szabad többet fáradni. Lesz önnek a kastélyomban egy külön kis szobája, konyhácskával, magának lesz leánycselédje, aki szolgálja: ott csendben, nyugalomban fog élni. Ugye, eljön velünk?
– Köszönöm, nagyságos asszony; de nem fogadom el. Én majd csak itt maradok.
– Miért?
– Azért, mert tudom, hogy akárhol másutt terhére vagyok mindenkinek. Ha senki sem mondja, megmondja a kis karszékem, mikor beleülök, az is megnyikkan, és nyekereg, és nem győz rám panaszkodni. Magamnak való természet vagyok; senkinek sem tudom kedvét keresni. Azért nem tartok egy kutyát, egy macskát sem, hogy ne legyen kit szeretnem. Sok mindenféle rigolyám van. Szeretek burnótot színi, s az más embernek nem kellemetes. Mikor alszom, úgy horkolok, hogy két falon keresztülharsog. Ha álmos vagyok, akkor alunni akarok; s ha rám jön az éneklés, akkor azt akarom, hogy azt ne hallja senki. Ha rossz kedvem van, szeretek pörölni, s úgy akarom, hogy ne legyen igazi veszekedő társ előttem, hanem csak olyan, akit én képzelek oda magamnak. Azt letorkolom. Én nem tudok kijönni senkivel. Nekem semmi se jó, amit más csinál, s csako a dolgomat szaporítja, mert mindent újra csinálok utána. Ki nem állhatom a fiatal fehércselédnépet. A düh lep meg, ha egyet meglátok közölök; ezeket a két balkezű, málészájú, minden ételbe beletorkoskodó, huncutkáikat kikanyarító, csípőiket hányóvető, legényekre hátravigyorgó, szerelmesdalkornyikáló, poháreltörő, edényelcsorbító, ablakon át tereferélő, mindennapi dolog elfelejtő, kulcslyukon át hallgatózó, pletykahordó, mindenben selejtes, csak a hazugságban tökéletes pákosz hadat! Ha meghallanám, hogy valamelyik elneveti magát a hátam mögött, az volna a halálom. Nem jön ki énvelem senki. Én csak egymagamban vagyok jó.
– De mit fog ön csinálni itt, ha ura és úrnője elhagyják a házat?
– Hát amit eddig. A Schmidtné mindennap elhozza a húst meg a zöldséget, s beadja az ablakon, s én délig megfőzök. Mert azok a szegények, akiknek a gróf ki szokta osztani az ételmaradékot, még azontúl is akarnak enni, hogy a gróf megházasodik. A gróf nekem megígérte, hogy amíg én élek, mindennap lesz gondja rá, hogy legyen mit főznöm. Az ő ígérete szentírás: nekem pedig ez az egész bérem. Tehát az én állapotom nem változik.
– Hiszen ne értsen félre; én nem azt kérdeztem öntől. De mit fog csinálni itt egyesegyedül ebben a magányos várban; ahol naponkint kétszer hall emberhangot, azontúl egyedül van?
– Embertől nem félek; pénzem nincs, ki nem rabolhatnak; magamat meg el nem lop senki. Nagyon kevés mulatsággal beérem; olvasni, hála Istennek, nem tudok; ez nem bánt. Kötni nem szeretek: amióta azokat a bizonyos asszonyokat ott a guillotine körül láttam a kötéssel kezükben sorban ülni naphosszast, nem nézhetem annak az öt tűnek a mozgását anélkül, hogy az epém fölkeveredjék. Hát csak vetem a kártyát. Ez mindig más meg más. Kétszer egyformán még sohase jött ki. Ezt én soha meg nem unom. Néha megharagszom rá. Akkor földhöz csapom. Mikor nem akar kijönni. Aztán eszére tér, és kijöno. Hát mi kellene még nekem?
– De nem fog önnek a szíve fájni, ha kis úrnőjét nem láthatja mindennap?
– Mindennap? Madame! Hat esztendő alatt most látom őt színről színre – másodszor. Ma van rá a második eset. Volt idő, amikor szüksége volt rám. Akkor bezzeg egy negyedórára sem hagytam őt el. Ugye kis úrnőm? Emlékezik ön rá, mikor ön nekem „kisfiam” volt, s aztán nekem azt mondtao: „chère maman!”* s én önnek: „mon petit garçon!”*
S eközben elkezdte a kártyáit kirakni a hófehér vászonköténye fölé.
– No, de nekem nem volt szükség egyebet tudnom, mint azt, hogy ő itt van. Jó helyen van. – Hiszem, hogy ezután is jó helyen lesz. Jól gondját fogják viselni. – Mert azt én megtudom, Madame – folytatá felemelt hangon, s fenyegető kézmozdulattal rázva Katalin felé a kihúzott ancolie fripont*, hogy a mon petit garçonnak milyen dolga lesz, ha innen elviszi! – Az én kártyáim nekem azt megmondják. – Hanem vele már nem megyek. – Ha a legfőbb okát megmondtam volna, hogy miért akarok itt maradni, kinevettek volna vele, azt mondták volna: „hogy mórikál a vén bolond!” Azért hagytam legutoljára. Nem tudok megválni attól a helytől, ahol az én szegény Henrym halva feküdt.
– Önnek lám, minő érzékeny szíve van.
– Nekem? Érzékeny szívem? Az a szép! Kérdezze meg csak ettől az oltári szépségtől, aki még nem tud, csak igazat mondani; feleljen meg rá: nem én vagyok-e az a nő a világono, akinek a szíve legkeményebb, legérzéketlenebb? Nos? Mondja, hogy nem igaz, mon petit garçon! Én kérem, hogy feleljen.
– Lizett! – könyörge neki Marie.
– Látott ön engemet sírni valaha?
– Sohasem.
– Sóhajtoztam, epekedtem tán? Mikor éjt napot egy szobában voltunk egyedül?
– Nem. Soha.
Katalin közbeszólt.
– És Henryja szobáját mégsem tudja ön elhagyni.
– Mert már meghalt.
Lizett, anélkül, hogy felállna, a mellette levő ládát felnyitá, s annak egy oldalfiókjából előhúzott egy gondosan bepólált csomagocskát. Papirosba, vászonba, viaszos tafotába volt az becsavargatvao. Kibontogatta. Egy hosszú leányingecske, elején B. Zs. betűkkel virágos hímzet között, meg egy felöltő rózsaszín szoknyácska kerültek ki belőle.
– Mi hiányzik ebből? – kérdé ez öltönydarabkákat Katalin elé tartva.
– Egy kedves kis baba.
– Egy kedves kis baba. Valóban az hiányzik belőle.
– Hová lett?
– Azt nem tudom. Érti ön? Nem tudom. Nem is kérdezem. És akkor el fogja hinni, hogy érzéketlen szívem van. Beletelik esztendő, hogy ki nem bontottamo ezt a csomagot. Hová lett, ami hiányzik belőle? Mit csináltam vele? Kinek mi köze hozzá? Az enyém volt. Azt tehettem vele, amit akarok. Árát adták, s én úgy találtam, hogy amit adtak érte, az elég nagy kincs. Ezt ön nem érti. – Árát adták! – Elég nagy kincs! – Vigye ön az én petit garçonomat. Úgy áldja meg az Isten, ahogy jól fog vele bánni! – Úgy ügyeljen rá, mint a szeme világára, Madame! – Én megtudok mindent a kártyáimból. S én nagyono rossz leszek valamikor kísértetnek. Ha én elkezdek lidérc lenni, az én boszorkány-nyomásomat megemlegeti, akinek álmában a mellére ülök! – Nos, mon petit garçon, engedje az ujjai hegyét megcsókolnom utoljára.
Marie odament, s megcsókolta Lizett kövér arcát mindkét felől, s aztán odatartá neki is a magáét, hogy adja vissza a csókot.
Ettől felderült a kövér asszony kedélye. Most már, felállt.
– Még mindig a régi… – dörmögé elégülten. – Őrködjék fölötte az Isten!… – Aztán odatipegett Katalinhoz. Vigyázzon ön az én kincsemre, Madame. Eddig minden este lefekvés előtt azt tettem, hogy fogtam a hosszú seprűnyelet, s végigjártam minden szobát, tornácot, megkotrottam a seprűnyéllel minden ágy alját, bútor közét, nem bújt-e el oda valami tolvaj? Ezután már nem teszem azt. Most már önre néz ez a hivatal. Nagy kincs: nagy gond. Aztán majd egyszer – tudja öno, Madame, ha önnek is lesz a házánál ilyen kis ingecske, szoknyácska, amiben még ott van a „valaki”, aki lót-fut, fecseg, ölel, csókol, csimpajkozik; s aztán azt mondják önnek, mint nekem: hogy „találj ki valami olyan nagy kincset a világon, amiért ezt a valakit ebből a piros ruhácskából odaadnád, hogy csak a kis kantus maradjon a kezedben: valami igen nagyot!”
….Katalin arca elsápadt.
Lizett pedig folytatá:
– És ön megtalálná azt az árt, s azt mondaná: „ezért odaadom!” – akkor mondhatná, hogy olyan kőkemény szíve volt, mint Lizettnek.
– Jerünk innen! – rebegé Katalin Marie-hoz. – Rosszul leszek. Ez a konyhagőz engem elszédít….
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az udvarra kiérve, a szabad légtől elmúlt a szívnyomás. – Csináljunk egy tréfát Lajosnak – monda Katalin – vigyük el a csónakját. Menjünk át hozzám a tóöblön keresztül.
Hogyne kapott volna az ilyen ajánlaton Marie?
Lajosnak úgysincs ma szüksége a csónakra: aztán meg vissza is lehet azt neki küldeni.
Katalin nehányo szót suttogott az inasával, – Marie-nak azt mondta, hogy a hintajáról és lováról rendelkezik; aztán karjára vette a leányt, és vitte magával. Az meg hagyta magát.
A könnyelmű! Hát annyira el volt telve attól az örömtől, hogy mától fogva övé az egész világ, az a nagy – nagy világ: hogy arról a maga kicsiny kis világáról el is felejtkezett?
Hát semmi mondanivalója sincs már a régi jó barátokhoz? A magától muzsikáló kintornához, a festékekhez, a táncoló bubákhoz? A képeskönyveire semmi szüksége már? Hát a Hic, Mic, Panni és Miura hová lesznek? No, azok csak megélnek valahogy, majd megfogják az egereket, meg azokat a madarakat, amik reggel odasereglenek az ablakerkélyre, a magok morzsailletményére várva. De hát a két szegény mopsz? A Phryxus és Helle már csakugyan nem tudják maguk megkeresni a kenyerüket, mert nagyon el vannak hízva. Hogy fognak azok majd bámulni, ha holnap reggel senki se lesz, aki megterítse számukra a reggelizőasztalt, s mondogatják egymásnak, hogy „bolond világ ez nagyon!”
Nem lehet csodálni, ha szegény leány elfelejtette ez órában a gyermekjátékait. Hisz ez a napfordító* volt az életében. Ma kezdett el először „leány” lenni.
Mekkora gyönyörűségét találta abban, hogy maga evezhetett. Ezt is Lajostulo tanulta. Sok természetes erő volt finom testalkatában; Katalin kormányozta a csónakot. Marie nem látta közelíteni a kastélyt, mert az evezős háttal van fordulva a célnak, csak akkor pillantotta meg, mikor Katalin a kikötőpadhoz oldalogtatta a csónakot. Ott átvette azt valami cseléd, s ők ketten siettek be a parkba.
Óh, mennyi látnivaló, mennyi élveznivaló volt itten!
Egy csoport dámvad hosszú sorban futott végig előttük, amiket a vadász etetésre hívott sípjával. – Olyan szelídek voltak, hogy egy nőstény dám megállt az ünőjét szoptatni a két hölgy előtt, s meg engedte a homlokát vakargatni Marie-nak, sőt még a nyakát is odatartotta neki, hogy no, még ezt is. Marie a kis dámünőt ölébe akarta venni, s kergetőzött vele a gyepen. Azt képzelte, hogy azt el lehet fogni.
Óh, mennyi kacagnivaló volt ezen!
Katalin alig bírt vele lépést tartani. Egyszerre be akarta járni az egész parkot, az pedig kétszáz hold területet töltött be: jó szerencse, hogy minden nyomban meg kellett állniao, megkérdezni valami nagy csodát, hogy hát az mi? S milyen nagyot bámult, mikor Katalin megmondta neki, hogy azok tyúkok, kakasok és pulykák. – Hát ilyen szépek azok? – Ő persze sohase látott belőlük még sülve sem egy egészeto, csak a fehér hasát, amit Lizett leszelt a számára.
Teljes elragadtatását nyerték meg aztán a pávák, kivált a fehérek, mik a mulatólak párkányzatán büszkélkedtek. Különösen tetszett neki, mikor a pávák kiabáltak. Ezt Katalin nem volt képes megérteni. Míg aztán Marie meg nem magyarázta neki, hogy mikor a katonák itt voltak a helységbeno, sokszor hallott ő valami emberjajszó forma hangokat, s Lajos azt mondta neki, hogy a pávák tesznek úgy. Ő azt nem akarta neki elhinni. És íme, lám csakugyan a pávák kiabálnak úgy. Ezután nem fog e kiáltásoktól úgy félni. (A szegény svalizsérek nemigen köszönik meg azokat a pávatollakat, amiket ily alkalommal kapogattak.)
Óh, de ami mindennél nagyobb gyönyör volt: találkozhatni emberekkel, – akik szembenéznek, jó napot kívánnak. Nem fordulni vissza előlük; nem húzni sűrűbbre a fátyolt arca előtt: hanem már messziről mosolyogni eléjük, biztatóan, hogy no csak köszönjetek! Szabad már. Én viszonozhatom. Adjon Isten jó napot! Megállítani az asszonyokat, a kislyánykákato, akik egyet-mást visznek a fejükön, vagy a karjukon: megkérdezni, mi van a kosarukban. Odahíni a dalos parasztleányt, s kivallatni, hol tanulta azt a szép nótát. S megpróbálni, hogy utána tudja-e dúdolni. „Sárga csizmás Miska sárban jár!” Milyen furcsa nóta. A végén azt dalolja a leány: „Rágalmazó nyelvek irigysége – Régi szerelmünknek lett vége?” – Hát ez vajon mit jelenthet? Ő nem érti. Hanem azért csak utánadanolja. Majd meg kiveszi a leányok kezéből a kis kapát, amivel azok a virágágyakat felporhanyítják, s megmutatja, hogy ő is ért hozzá: „óh, én egész nap szeretnék itt a kertben kapálni!”
A fák alja tele van már ibolyával. Most senki se mondja neki, hogy nem szabad belőle egy szálat is leszakítani. Dúskálkodhatik benne. Teleszedheti a kalapját, a mellkendőjét; nem fogja senki a járszalagját hátul. Katalin el-elmaradoz tőle, cselédjeivel beszélgetni, rendeleteket adni, s el is veszti néha magátulo; úgy kell Marie-nak visszatalálni hozzá.
Amíg csak a nap lemegy, be nem csalható a parkból. S minő naplement az! Egy hosszú jegenyefa sétány nyílásán át a Fertőo tükre látszik meg, bearanyozva az alkonysugártól, s a hulló virágbarkák hímporából arany köd támad végtől végig, amiben kevélyen áll egy rigyető hímszarvas fekete árnyképe tizenhat ágú koronájával.
Marie odaborul Katalin vállára, átfűzve őt karjával.
– Óh, milyen boldog fogok én itten lenni!
– Holnap megnézzük a gazdaságot – mond neki Katalin. – Tudsz te lovagolni?
– Én? – szól tréfásan elbámulva Marie. – Ha csak hintalovon nem.
– No, majd meg fogsz tanulni rövid idő alatt.
– Igazán! – kapott rajta a leány nagy örömmel.
– Nekem van egy igen jó szelíd lovam. Neked való.
– Igen. Igen. Olyan kicsiny kis paripa, amiről nem lehet leesni. Láttam a képeskönyvben.
– Ne félj. Megülöd te az igazi lovat is. Aztán majd együtt járunk el vadászni.
– Nem, nem; azt nem szeretem. Nem akarom látni, ahogy az állatokat megölik.
(Állatokat! Pedig hiszen azoknak nincs lelkük, ami az Istené: csak húsuk, és az a mienk!)
– Azt pedig meg kell szoknod, kedvesem. Lovaglás, vadászat szükséges a nőknek, hogy idegeik megedződjenek.
– Azt hiszem, a parasztnéknek elég erős idegeik vannak.
– Azok ruhát mosnak a patakban.
– No, hát mossunk mi is ruhát a patakban.
– De már ettől a mulatságtól ne fosszunk meg másokat.
Marie még azt is meg akarta látni, hogyan fejik a teheneket. Katalinnak el kellett őt vezetni a majorba. A fejés annyira megtetszett neki, hogy azt mondta, hogy ő azt megtanulja. Az udvaron a juhászbojtár tilinkózott: Marie arra is vállalkozott, hogy ő azt is megtanuljao. A konyhában a béresek számára éppen akkor tálalták ki a hajdúkását*: Marie megkóstolta azt, s azt mondta, hogy ő mindennap hajdúkását kívánna enni, és semmi mást.
Katalinnak egész anyai tekintélyét fel kellett használnia, hogy őt, késő estére válván az idő, hazacsalja. A majorból az utcára kerülve, tértek vissza a kastélyhoz, s útközben egyre szólongatnia kellett őt Katalinnak, hogy ne köszöngessen előre a szemközt jövő embereknek, várja meg, míg azok köszönnek.
– Itthon vagyunk! – monda Katalin, amint Marie-t fölvezette a kastély lépcsőin az előtornácba.
Egy öreg komornyik meg egy igen csinos fiatal szobaleány jöttek eléjük, sáljaikat, napernyőiket átvenni; mind a két cseléd sietett kezet csókolni Marie-nak, amin ő felette nagyon csodálkozott. A szobaleánytól megkérdezte, kinek híják?
A teremben a társalgónő jött eléjük, akit Fräulein Lottinak neveztek. Az is mély reverenciát fejezett ki Marie iránt a legtökéletesebb pukedliben.
A társalgó teremben könyvek hevertek az asztalon. Ez volt, ami Marie figyelmét legelébb megragadta. Új könyvek, aminőket ő még sohase látott. Versek, történetek: Goethe, Schiller, azután Wieland regényei, ott meg Pál és Virginia*, Atalanta*, Kisfaludy Sándor magyar regéi. Egyszerre mind valamennyit el akarta olvasni! Óh, hogy fog ő ezekbe holnap beleülni és élni bennük, mint a hal, mely folyvást issza a tavat, s mégsem bírja elfogyasztani.
De az újdonság csodái nem hagyták őt megpihenni egy tárgynál; szemébe ötlött egy festőállvány, rajta készülőben levő olajfestmény: valami tanulmányfő. – „Hát ezt ki festi?” – Katalin mondta, hogy ez az ő saját műve. „Hát te így tudsz festeni?” Milyen magas bámulat tárgya lett előtte ez a másik hölgy. – „Csak úgy szabad kézből? Csak ránézesz valakire, aztán ide lefested, amit láttál? Senki sem segít? – Le tudnál tán engemet is festeni?”
– Óh, igen. Holnap mindjárt megkísérlem.
– De én nem kívánom ilyen nagyban; csak olyan kicsi-pici kis képecskét szeretnék, ami egy medalionban elfér. Tudod, hogy minek?
– Tudom: Lajos számára. Meglátod, hogy milyen jól el foglak találni.
Marie azt szerette volna, ha ahhoz is most mindjárt hozzáfogtak volna. Katalin megmagyarázta neki, hogy gyertyavilágnál nehéz a színkeverést eltalálni.
Abban aztán egészen megnyugodott, hogy majd Fräulein Lotti őtet be fogja vezetni a szabad kézzel rajzolás titkaiba. Fräulein Lotti e szótulo kezdve nevezetes személy kezdett előtte lenni.
Pedig még hátravolt a legnagyobb mirákulum.
– Mi lehet ez a százfogú szörnyeteg?
Mondták neki, hogy az „fortepiano”o.
Hozzányúlt, s ijedten kapta vissza a kezéto, mikor az ujjai alatt megszólaltak a billentyűk: persze goromba zűrhangot adtak.
Nézte alul is, fölül is, hol van ezen az a csavargató, ami kihozza belőle a rendes nótát?
Katalin aztán leült a zongora elé, s Marie-t maga elé ültetve, megmutatta neki, hogy mit lehet azzal a hangszerrel elkövetni. Tökéletes művésznő volt. – Marie egészen oda lett a bámulattól. – Ez oly megfoghatatlan volt előtte, mint a bűvészet. Az embernek a tíz ujját ide meg oda rakni. És a két szemével egyik kezére se nézni, hanem egy vonalazott papíron apró buzogányok sorozatát kísérni figyelemmel; ez maga is emberfölötti vállalat! De hát az eredmény? A csodaszép dallam, mely a szívet eltölti, s a mennyország örömei közé ragadja. Óh, a jó Isten egy részét a paradicsomnak előlegezte az embereknek akkor, amikor a zenét le hagyta szállni közéjük az égből.
Marie nagyot sóhajtott szomorún.
– Milyen boldog lehetsz te, hogy ezt tudod.
– Hát hiszen te is meg fogod tanulni. Fräulein Lotti lesz olyan jó, hogy mindennap leckét fog neked a zongorából adni. Marie ezért az ígéretért megölelte Fräulein Lottit.
– És mennyi idő kell arra, hogy én ezt megtanuljam?
– Az egészen a te szorgalmadtól függ. A zongorát a gyakorlat hódítja meg.
– Óh, én egész nap a zongora mellett fogok ülni.
– Hahaha! – kacagott fel Katalin, – kedves kis leánykám! Te egész nap kapálni akarsz a kertben, egész nap olvasni, naphosszant rajzolni, s éjjel-nappal zongorázni: így nem marad időd énvelem beszélni. Hát még a házi gond! Pedig azt is meg kell tőlem tanulnod. Csak bízd ránk: majd mi Fräulein Lottival kidolgozunk a számodra egy napirendet, hogy minden órára ki lesz szabva a rendes dolgod.
– Óh, az nagyon jó lesz! Igazán jó lesz. Csak parancsoljatok velem. Én úgy szeretek – engedelmeskedni… – Hozzátette kisvártatva: – azoknak, kiket szeretek. – Aztán – tudod – addig Lajosnak nem szólunk erről semmit, amíg nem tudok valamit. – Csak akkor, ha egyszer valami szép képet tudtam már rajzolni magamtulo; meg ha valami dalt el tudok verni, akkor lepjük meg vele Lajost.
Mindig csak Lajoshoz tért vissza a lelke!
A vacsoránál csak hárman voltak egyedül. Marie mindent rendkívül jóízűnek talált. Természetesen: egész délután a szabad légen szaladgált.
Valamit kíváncsi volt megtudni.
– Hová lett az a kis vízi szörnyeteg, akit itt tartottál a kastélyodban?
– Visszaszökött tőlem a halai országába, a háládatlan. Nem is nagyon bánom; mert elkezdte kedvét találni a tűzzel játszásban: még felgyújtotta volna a kastélyomat. De hol láttad te a torz-csodát?
A szív bennszülött gyöngédség-ösztöne elhallgattatá Marie-val a közvetlen találkozást a kis úszó szörnnyel a tóban. Érezte, hogy Lajos menyasszonya előtt neki nem illik arról beszélni, hogy Lajos őt valaha úszni tanította, s kísérte csónakon az ő aranyhabok közt úszó nereidaalakját*. A másik igazságot választotta. Azért nem hazudott.
– Láttalak a parkban sétálni vele, a távcsövön keresztül.
– Ah, tehát teo is leskelődtél utánam.
– Hát hiszen különben hogyan tudtam volna, hogy olyan szép vagy?
– Várj! A távcsőről jut eszembe. Az most nálam van. Vavel a mérnöknek ajándékozta azt, az pedig, miután nem volt rá több szüksége, nagyon lekötelezni vélt általa, ha nekem adja annak az emlékét, akivel olyan keservesen elrágalmaztak a jó barátimo: kivéve a jó alispánt, meg a lelkészt; azok védelmeztek mindig. – Hát most az a távcső itt van. – Most jer, toroljuk vissza a kölcsönt: lássuk meg mi, mit csinálnak a Névtelen Várban hagyott urak odaát?
Hogyne tetszett volna ez az indítvány Marie-nak? Kisiettek a fedett tornácra; annak egyik boltíve alatt volt fölállítva az ismerős távcső, amivel Marie jobban tudott bánni, mint Katalin.
– Én nem értek hozzá: én csak zöldet, meg kéket látok rajta.
Ő aztán megmutatta, hogy tud hozzá.
A Névtelen Várnak két errefelé nyíló ablaka meg volt világítva. Az ott az étterem! – mondá Marie; az urak bizonyosan vacsoránál ülnek éppen, vagy már végezték. Amint a távcsővel megtalálta a kivilágított ablakot, egyszerre átadta a helyét Katalinnak. Érezte, hogy annak több joga van Lajost meglesni, mint neki. Ő aztán csak Katalin arcán vizsgálta, hogy az mit lát. – Ki is találhatta; mert az elkezdett egyszerre kedvesen mosolyogni.
– Nos? Látod őket?
– Igen. Mind a ketten ott könyökölnek egymás mellett, az ablakon kihajolva.
– És mit csinálnak?
– Pipáznak hatalmasan.
– Pipáznak? Ah, Lajos nem pipázik soha.
– Jer ide; nézd meg.
Katalin odaereszté Marie-t a távcsőhöz. És a leány világosan látta ezto a megfoghatatlan csodát, hogy Lajos egy hosszú szárú pipából, amit messze leeresztett az ablakból, milyen szívesen eregeti fel a légbe a bodor füstöket, versenyt pipázva a mellette könyöklő alispánnal. Vitatkoznak valamin, de a pipa csutoráját a legnagyobb beszédroham alatt sem eresztik ki fogaik közül. Lajos egyszer-egyszer egész füstfellegbe burkolja magát. Milyen jól eshetik az neki!
– És ő hat esztendeig sohase dohányzott énelőttem! – – Milyen rab volt énmiattam, szegény Lajos! – – De te eltűröd a dohányfüstöt, ugye?
Katalin biztosítá őt róla, hogy az ő feje attul meg nem fájdul.
Marie most már nem tudott megválni a távcsőtől. Gyönyörködni akart abban, hogy milyen boldog lett Lajos azáltal, hogy őtőle megszabadult.
Katalin figyelmezteté rá, hogy már késő az idő, nem akar-e aludni?
– Óh, olyan szép este van: s én egy cseppet sem vagyok álmos, maradjunk még, kicsi mama.
Egyszer aztán elsötétült a Névtelen Vár két ablaka: az urak aludni mentek.
– Óh, milyen álmos vagyok már; menjünk aludni, kicsi mama.
– No jer; majd elvezetlek a hálószobádba.
Katalin vitte magával a leányt.
– Ez itt az én hálószobám: mindjárt mellette van a tied. Jó lesz ez így?
– Nagyon jó lesz, – szólt Marie megnyugtatva.
És aztán amint belépett a hálószobájába, felsikoltott a bámulattól.
A Névtelen Várbeli hálószobája jött eléje. Az ismerős bútorok a maguk helyén: a megszokott mennyezetes nyoszolya a fülkében. Kis könyvtár, régi játékszerek, kártyaasztal a szokott rendben. A Hic, Mic, Panni és Miura ott ültek sorban a pamlagon, s a Phryxus és Helle farkcsóválva tötyögtek úrnőjük elé két hátulsó lábaikra felállva. Míg a hölgyek a parkban sétáltak, azalatt Katalin cselédjei mindent áthordtak a Névtelen Várbul, ami Marie-é volt.
„Óh, Istenem!” – rebegé a leány, és elkezdtek a könnyei hullani.
– Találd magadat itthon, és aludjál édesen! – súgá neki Katalin, és megcsókolva a homlokát, magára hagyta őt – régi játszótársaival.
Katalin még sokáig nem tudott elalunnio, hogy lefeküdt. Ellenmondó érzelmek és gondolatok küzdöttek lelkében. A nőszívben annyi jó van, amennyi rossz. Győzhet az egyik; de a küzdelem meg nem szűnik soha, mint a férfinál, ki vagy jónak vagy rossznak, de egyszer megállapodik: a nőszívben a vesztes fél mindig újra kezdi. Reszketett a mai nap élményeinek benyomásai alatt. Nem tudott magának számot adni arról, hogy mit érez igazán. Az izgalom elfojtotta az okoskodást.
Csak nagy későre tudta úgy elcsillapítani heves szívdobogását, hogy lezárhatta szemeit az álom. Az éji lámpát is kénytelen volt eloltani, hogy sötét legyen.
Valamit álmodott is már.
Ekkor egy érintés fölébreszté.
Valaki oda feküdt hozzá, lábtulo.
„Te vagy itt, leánykám?” – kiálta fel félálomban.
„Igen. Én vagyok itt, kis mama; – nem tudok odabenn elaludni; engedd meg, hogy itt feküdjem a lábadnál.”
„Nem! Nem! Jer ide mellém. Tedd a fejedet a fejemhez, és ölelj mego.”
S helyet adott neki maga mellett a vánkoson, és betakargatá.
– Szeretsz engem igazán?
– Nagyon szeretlek.
– Én is téged. – Imádkoztál már? Nem még? No hát add ide a kezedet.
S a két hölgy két keze ujjait egymásba kulcsolta.
Katalin suttogá:
– Az Isten őrizzen meg tégedet – és engemet – és mindkettőnket együtt – és azokat, akik minket szeretnek, – minden gonosztól.
– Amen.
Akkor aztán egymás mellé téve fejeiket, elaludtak szépen mind a ketten.