Negyedik rész
Sátán Laci

I.

Vavel gróf (ahogy ő magát levelein címezteti) a Névtelen Vár hajdani őrtornyáto obszervatóriumnak rendezé be. Itt volt felállítva egy erősen nagyító távcsöve, annak a segélyével vizsgálta ő éjjel a csillagok, nappal az emberek járását. Mindenre figyelt, ami körülötte történik. Közelhozta magához a házak udvarait, tornácait, s jelen volt az emberek civakodásain és mulatságain. Beült közéjük a korcsmába, s ott dőzsölt együtt velük.

A földesúri kastély volt főleg nappali csillagvizsgálásainak tárgya, s nem mulasztá el az észleleteket jegyzőkönyvébe pontosan feljegyezni. Maga volt az „oroszlánfej” és a tízek tanácsa egy személyben*. Az volt a kérdés, hogy az új birtokosnő, a férjtelen baronesse, „átmenjen-e a sóhajok hídján*?”

Távcsöve megmondta, hogy a nő fiatal és igen szép. Azt is hírül hozta neki, hogy zárkózott életet folytat. Nem jár ki a falaiból, s nem fogad el látogatókat.

A Fertő tó környékén egyik város a másikat éri, azokat mind vidám társasághoz szokott nemes családok lakják. E tájon lett nevezetessé Magyarország Trianonja*, hol magyar dynasták a királyi udvart fogadták vendégül, s külföldi celebritásoknak egy darab Párizsto mutattak be Magyarországon, operaszínházzal és karusszellel; e vidéken volt az úrilak, melyben a legtudományosabb magyar főúr az ország szép szellemeit egyesíté maga körül, könyvtára, gyűjteményei világhírűek voltak. Bármely e környéken lakó nemes úrnak nehéz volt kimaradni ez úri kör mulatságaiból. Magát Vavel grófot letelepedése első esztendejében mindenünnen vendégszerető meghívásokkal ostromolták, de ő oly határozott visszautasítással köszönte meg azokat, hogy nem újították meg többet.

Távcsövével sokszor megismerte a bárónő kastélya udvarán azokat a négylovas hintókat, amik a Névtelen Vár kapuja előtt is megálltak egy időben, s azoknak a tulajdonosait, a jókedvű pajtásokat, a házasulandó gavallérokat; de azt is tapasztalá, hogy azok közül éjszakára egy se maradt ott. A bárónő, ha látogatója jött, nem hagyta el belső szobáit. Bizonyosan betegnek jelentette magát, míg a tisztelkedő odább állt.

A télen át látta őt néha a befagyott öböl jégtükrén korcsolyázni; míg társalkodónőjét zselleszékbeno szánkáztatta valamelyik inas, s olyankor bámulta amazoni termetét, merész magatartását, s még közelebbről láthatta az arcát, kipirulva a hevélytől és a csípős hidegtől.

Ami legjobban tetszett neki, az volt, hogy a bárónő még korcsolyázás közben sem vetett soha egy kíváncsi pillantást se a Névtelen Vár bezárt ablakára, pedig néha igen közel járt hozzá.

Egyszer véletlenül, mikor a gróf Marie-val szokott sétakocsikázását tette, a bárónő szemközt jött rájuk az erdőből lóháton. Amint megpillantotta Vavel hintóját, egyszerre letért az útról, s egy mellékösvényt választott, hogy ne találkozzék vele. Ő látszott kerülni szomszédjait: valamennyit; a Névtelen Vár lakóját is köztük.

Karácsonkor ő is rendezett karácsonfát a falu gyermekeinek, miként Vavel gróf. Ezek őtőle a Névtelen Várba siettek, eldicsekedve a kastélyban kapott ajándékokkal.

Vasárnaponkint látta őt a templomba menni a gróf, mégpedig, ha jó volt az út, gyalog. Kijövet a bárónő alamizsnát osztogatott a két sorban felállított koldusoknak.

Ezt nem helyeselte a gróf. Ő is bőven juttatott segélyt a lelkész által, de csak a szemérmes szegények számára, akik nem tudtak kérni. A nyilvános kéregetőt elkergette haragosan.

Kivételt csak egy féllábú koldus képezett, aki az egyik lábát Marengónál hagyta el. Ez rendesen ott strázsált a keresztfa alatt a falu végén, két mankón ugrálva az utasok elé (a világ tökéletességét illusztráló háromláb!) A gróf mindig készen tartá a félforintos rézpénzt, mikor arra kocsizott, hogy a béna hadfi kalapjába hullassa a zárt hintó ablakából.

Egyszer, mikor megint arra kocsizik, a pártfogolt koldust szemközt látja jönni – mankó nélkül; csak egy kis pálca volt a kezében, s már nem volt féllábú: két lábon járt.

A gróf megállíttatá hintaját, hogy szóba álljon vele.

– Kend az? – hadastyán.

– Én vagyok biz az, kegyelmes uram – mondta a koldus –, nézze csak, az áldott bárónő egy masinalábat csináltatott a számomra. Akár táncolhatok is.

S még nevetett neki a szegény nyomorult örömében, hogy neki most már masinalába van. Nem is fogadta el az alamizsnát.

– Nem koldulok már, tudok fát vágni. Az Isten áldja meg, aki ezt tette velem.

A gróf elégedetlen volt magával; hát ez az asszony mindent jobban tud, mint ő? Érezte, hogy ez neki versenytársnője. S ebből az érzésből küzdelemvágy támad.

A hasonlatosságban volt meg az ellentét.

Az is úgy látszik, hogy elzárja magát a világtól, ifjú szívvel, életvidám arccal, s míg az egyenrangú társaságból száműzi magát, a nyomorultak világát keresi. Éppen úgy, mint ő. Ezen a téren össze kell ütközniök.

Az összeütközés nem is soká váratott magára. Egy napon a gróf tiszteletes Mercatoris uramtól egy szépen indokolt felhívást kapott elismert bőkezűségének gyakorlására.

A bárónő szívére vette azon számtalan elhagyott gyermek sorsát, kiknek apjaik messze földön folytatott hadjáratokban vannak távol, sokan ellenség fogságában, még többen jeltelen sírokba elhantolva; míg porontyaik az útfélre szorulnak ki; – ezeknek sorsát enyhítendő, egy gyermekmenházat szándékozik alapítani. A hozzávaló épületet már ajándékba adta és felszerelte; de egyúttal a tehetősebbek pártfogását is felhívja, hogy az elhagyott gyermekekből becsületes embereket nevelni segítsenek. Azoknak az élelmen és hajlékon kívül tanító és felügyelő is kell, s ezt magánadakozásból kell fedezni.

A gróf a felhívásra rögtön válaszolt.

Ötven louisdort* küldött a lelkésznek e célra; de az adományt kísérő levélben azt a kikötést tette, hogy az a kisfiúo, aki annak a megyeházban fogva tartott asszonynak a gyermeke, ne legyen fölvéve a gyermekmenházba, hanem maradjon továbbra is az őáltala megbízott család házánál.

Igen természetes volt a következés, hogy e fényes adományt a bárónőnek saját kezűleg írt levélben kellett megköszönnie.

A levél igen szépen volt írva, s ami még különösebb, tökéletes ortográfiával: a kifejezések előkelők, nem keresettek, semmi szenvelgés, érzelgés bennük, csak udvariasság és meleg érzelem.

Hanem a levél végén ez volt írva:

„Megbocsátja ön nekem, ha a nagylelkű adományához kötött föltétel kissé meglep. Mert ez vagy azt jelenti, hogy ön az egész tervem alapelveit nem osztja, vagy azt, hogy egy magára vállalt terhet nem akar átengedni másnak. Ha az utóbbi az indok, úgy abban teljesen megnyugszom; de ha az előbbi, akkor szeretném önnek az ellenvetéseit megismerni, hogy azok ellen védekezzem.”

Ez olyan felhívás volt, amit nem lehetett válasz nélkül mellőzni. A bárónőt nem volt szabad az iránt kétségben hagyni, hogy emberbaráti intézményének éppen az alapelvei nem helyeseltetnek. A gróf kárhoztatja a gyermeknevelésnél a kaszárnyarendszert; felsorolja a konviktusban élés hátrányait: előnyösebbnek találja, ha az elhagyott árvagyermekeket magáncsaládok körében helyezik el, ahol azok együtt nőnek fel azzal a világgal, amelyben helyöket meg kell találniok.

Ez pedig aztán köztudomásúlag olyan tér, amelyen a nevelésügy philosophjainak két tábora egymást soha le nem győzve, s munícióból és tartalékokból soha ki nem fogyva küzdhet a napok elfogyásáig, s nincs bíró, aki a perükben ítéletet tudjon hozni, mert mind a kettőnek igaza van – ad hominem*.

A gróf válaszábulo tehát csak polémia lett. A bárónő nem adta fel a saját elfoglalt nézetpontjait. Teoretikus és empirikus adatokat: elismert auktoritásokat éppen oly nagy számmal volt képes harcba vinni, miként ellenfele. Az egyik nap a gróf küldött levelet a bárónőnek, a másik nap a bárónő a grófnak, s hevesen tromfolták vissza egymást. A bárónőhöz írt leveleket is mindig Marie-nak mondta tollba a gróf, s ő csak egy V betűt jegyzett a végsor alá. E leveleket nem kérette ugyan vissza, mint a paphoz küldötteket, hanem a pecséten, mely azokat lezárta, nem volt semmi címer, semmi jel.

A küzdelem didaktikus része a gyakorlati feladatokat is maga után vonta. A bárónő mindennap meglátogatta a pártfogása alatt keletkezett gyermekmenházat, s délesténkint, a tavaszi enyhe időben gyakran látta őt a gróf, a feléje forduló veranda alatt ülve, társalkodónőjével meg egypár szobaleánnyal, amint nagy szorgalmasan varrtak ingecskéket, ruhácskákat a védencek számára; míg másrészről a gróf naponkint felhozatta magához a kis árvagyermeket, s nem restellte azt a térde közé fogni s Hübnert*, Kátét, Kis Tükört* tanítani neki, hogy a bárónő védencein túltegyen vele; ami annál keményebb munka lehetett, mert a gyerek igen nehézfejű volt.

Ez ugyan, őszintén megvallva, egy kis kegyes csalás mind a két részről. Mert ha oly gondos anyai gondviselés veszi körül az árvát, aminőt Katalin pazarolt az övéire, akkor a konviktusi rendszer is igen célszerűvé válik; ha pedig az elhagyott gyereket olyan preceptor veszi privátéba, mint Lajos, akkor könnyű a parasztházhoz elhelyezett kis gézengúzból is zsenit nevelni.

– Hanem a végin mégis az asszonyé maradt a győzelem. Ami ekként történt:

Egy napon Vavel gróf megint levelet kapott Katalin bárónőtől. (Egymáshoz élő szóval nem szóltak még.) A levélben ez állt:

„Uram! Ön jól tudja, hogy az ön védencének az apja nem más, mint az a hírhedett rabló, akit nem bírnak kézre keríteni: Sátán Laci. Ennek az anyját terhelő gyanú miatt befogták. Az asszony helységünkben természetesen a tisztességes családi neve alatt élt, Sátán Laci csak tolvajnév. Most szabadon eresztették a nőt, miután nem sült ki rá semmi. Ide jött vissza ebbe a helységbe. Itt azután zárva talált maga előtt minden ajtót. Kinek volna kedve egy rabló feleségét befogadni a házához? Egy nőt, akit most eresztettek ki a börtönből. A nép gyanúja egyértelmű a halálítélettel. Utoljára a szegény nő idejött hozzám, könyörögve, hogy fogadjam fel cselédnek. Egész környezetem felháborodott e merész kívánságon. Tiszttartóm azzal rémít, hogy ha ezt az asszonyt a házamhoz fogadom, az a rablókat ide fogja idézni, éjszaka bebocsátja őket, és kiraboltat. Én pedig meg vagyok felőle győződve, hogy az az asszony ártatlan és becsületes. Valamennyi emberem dacára ide fogadtam őt magamhoz, s mátul fogva legbelső cselédemneko tartom. Ha veszni engedem, ha kitaszítom, akkor csakugyan az lesz belőle, aminek kikiáltották: rablócinkos, falugyújtogató. Nálam jól fogja viselni magát. Erről meg vagyok győződve. – Mármost, ami ebből a történetből önt érdekli, ez a következő: ha helyesli ön azt, amit tettem, akkor természetesen a pártul fogott árvagyermeket ide engedi jönni az anyjához; ha pedig ön is elítéli azt, akkor továbbra is megtartja nagylelkű pártfogása alatt. Önre bízom az elhatározást.”

Vavel gróf kénytelen volt kapitulálni. Az az eszme, hogy a bárónő az egész világtól eltaszított asszonyt házához fogadja, annyira magasan állt, hogy nem lehetett föléje kerülni. Még aznap odaküldé Schmidtné által a kisfiút a bárónő kastélyába, s ezzel megszakadt közöttük a további levelezés: nem volt rá többé közvetítő alany.

Pedig azt nem tagadhatta el magától Lajos, hogy őt ezen nő közelléte nyugtalanítja. – Ki ő?

Külső összeköttetései által igyekezett felőle kitudni valamit. Mindössze is azt a mendemondát tudta meg, amit már a doktortól hallottunk. Szerencsétlen szerelem, elhagyatás szégyene üldözte ki a világból ebbe a magányba a fiatal bárónőt.

A gróf nem tudott az indokban egészen megnyugodni. Nőknél ritkaság az, hogy „egy” csalódás miatt az egész világot eldobják maguktól, ily ifjú korukban.

És Vavel grófnak kötelessége a gyanakodás. Hiszen mi már annyit sejthetünk felőle, hogy ő a Mouffetard utcai rejtélyes férfival azonos személy, s hogy Marie nem más, mint az akkori kisleány, kit a talált gyermek kendőjébe burkolva, üldözői elől megszabadított – habár titkaik mélyébe be nem hatolhatunk is.

Neki őrködnie kell védence fölött, abban az országban, ahol nincs rendőrség, mégis van rend – míg csak nem híják.

De mikor fogják hívni!

Egyik év a másik után múlik – és az az ígért partja az új világrésznek, melyről álmodik, nemhogy közelednék, de egyre távozik előle.

Mikor e nehéz küldetést elvállalta, azt mondta magában: „egy év múlva célnál leszünk! s akkor majd fölvált más”.

De a remény megcsalta, s aztán évrülo évre mindig jobban át kezdte látni, hogy milyen szörnyeteg terv volt az, amire a fejét vetette.

Még az lehető volt, hogy magát eltemesse ifjú kora virágában, elzárkózva a világnak legismeretlenebb zugába: eltávolítva magától ismerőst, jó barátot, lemondva mindenről, ami az életet életté teszi; de hogy magával együtt még egy fiatal leányt is eltemessen a selyemmel bélelt sírbao, akinek ő a mindene, és kinek nem szabad arra gondolni, hogy egykor ő is mindene legyen ennek a férfinak: az emberfölötti volt.

Mindjobban látta beteljesülni annak az öregembernek a jóslatát: „A gyermekbül hajadon lesz: szép és tele szívjósággal. Lehetetlen, hogy téged meg ne szeressen, akihez most is úgy ragaszkodik. Mi történik akkor?”

„Egy idegen planéta lakójának fogom magamat tartani!”

Meg is tartotta ígéretét – a maga részéről; de ám a leány nem ígért semmit. S ha érezte is a leány sorsa nehéz titkát, hol vette volna azt a lélekerőt, aminek küzdelme alatt még a férfilélek is közel van a megtébolyodáshoz?

Lajos harmincegy évet számlált: a negyediket ez önkényteso őrültekházában. Aggódva látta a serdülő leányt hajadonná fejlődni szemei előtt, megáldva a szűzi báj minden varázsával. Úgy szerette volna visszatartani, hogy maradjon gyermeknek tovább. Bábjátékokkal mulattatá; úgy bánt vele, mint éretlen leánykával. Hanem ez nem tarthatott örökké. A következő tavasz mindenféle virágot elhozott: azok között azt is, aminek a szirmait a leányok egyenkint szokták kitépni, s amit úgy hínak, hogy „élek-e, halok-e?”*

Lajos aggódva figyelt a leány elmélázó arcára, melyen a gyermek-naivság már csak meghívott vendégül jelent meg: az ábrándozás volt otthon.

Mi tárgya lehet az ő ábrándozásának? Mire mélázhat el olyan nagyon? Miért riad fel, miért szökik arcába a vér, ha őt véletlenül meglátja?

II.

Lajos tanulmányává tette a szomszéd kastélyban lakó nőt. Ráért. Nem volt sürgősebb dolga. S minthogy a közvetlen kérdezősködés, szomszédpletyka, hírharang ki volt zárva tanulmány-adatai közül: csak azt tudta meg felőle, amiről távcsöve értesíté, s ezekből aztán a képzelem hozzájárultával alkotott magának egy kiegészített képet, – ami valószínűleg hamis volt.

A szomszédnő elzárkózottan él és férfigyűlölő. Hanem azért se zárdahölgyet nem csinál magából, se amazont. Pedig rendesen ez a két véglet az, ahová megtört szívű hölgyek tévedni szoktak: az egyik a nőiség minden dicső jogáról lemond, a másik meg a férfiasság jogait foglalja el magának. Ez a hölgy megmaradt nőnek, nem lehetett rajta se búskomorságot, se szilaj kedvcsapongást észrevenni. Jó falusi gazdasszonynak tűnt fel. Korán kelt, cselédjeit dologba állította, rendet tartott; gyakran kijárt könnyű kocsin vagy lóháton birtokát bejárni; szép svájci tehenészetet állított, s istállóit mindennap meglátogatta; mikor az idő kiengedett, rögtön a díszkertje után látott, ott lehetett őt napeste szemlélni, ahogy kertészeinek rendeleteket osztott: a kész munkát sokszor elrontottao, s újra kezdette, ami arra mutatott, hogy szenvedélye van hozzá.

S nem látszott semmit tudni afelől, hogy a Névtelen Vár obszervatóriumában őt egy figyelmes vizsgáló folytonosan nézi oly erős távcsővel, hogy szinte közvetlen közelében látja. Ezt onnan lehetett gyanítani, hogy az úrhölgy gyakran maga is beleavatkozott a kerti munkába, s olykor egész gondatlanul feltűzte ruhája szegélyét az övszalagjába: ami még ugyan nem bizonyít semmit, mert egy pár istennői lábat és bokát elárulni egy leskelődő férfi előtt lehet szándékos kacérság is; hanem amit ezután tett, hogy szép fehér kezeit egész csuklóig besározta a tulipánhagymák elültetésével, hogy azokat a vénuszi kacsókat borzalom volt látni, ez már csakugyan a gyanútlanság teljes értékű bizonyítványa.

S ami a legfőbb: egész ismeretlenné tette maga előtt azon eszményt, hogy a Névtelen Várban egy hölgy is lakik; aki lehet, hogy asszonya a kastély bérlőjének. Mert azt már a legközönségesebb udvariasság és a társadalmi élet rendes szabályai követelik, hogy ha egy úrnő valahol letelepedik, a szomszédságában lakó úrnőknél látogatást tegyen: ha más módon nem, legalább egy látogatójegynek a kapusnál hagyása által. A bárónő ezt is elmulasztá, ami azt bizonyítja, hogy Marie rejtélyéről nem tud semmit, vagy elég finom érzékkel bír megítélni, hogy annak tudomásul vétele az illetőkre nézve alkalmatlan.

Mind a két lehetőség megnyugtató volt Lajos grófra nézve.

Egy asszony, aki nem kíváncsi!

Eközben tanult is tőle valamit, amit Marie-ra nézve értékesíteni lehetett.

Még a tél folytán kapott tudósítást attól a fiatal jogtudóstól, akit az alispán kelletlen látogatása alkalmával megismert, s aki nagyon megnyerte a kegyét azáltal, bogy a principálisát olyan szépen megszöktette a kastélyból. A fiatalember jelenté, hogy már letette a censurát, s ha a gróftól megkapja a szükséges meghatalmazásokat, azokban kész eljárni.

Lajos gróf megírta neki, hogy a bérlésio szerződés megújítására nincs már szükség, miután az új birtokosné a felmondást elmulasztotta, a régi szerződés érvényben maradt. Csak a honosítás kieszközlésére volt tehát szükség, s a Fertő-part melletti birtokvásárlásrao.

A fiatal fiskális rendbe hozott mindent, s a grófnak nem volt egyéb dolga, mint kinevezni a maga részéről az „absentium ablegatus”*-t a diaetára, s kezébe venni az átadott hantot, amivel nehány holdnyi birtokát tulajdonába bocsátá egy compossessor, a Névtelen Vár tőszomszédságában.

Lajos ezt a darab földet rögtön bekerítteté magas deszkapalánkkal, kertészt fogadott belé, s tavaszig átalakíttatta azt gyönyörű virágoskertté.

Mikor aztán az első tavaszvirágok nyílni kezdtek: a jó régimódi kedves európai virágok, miket még akkor nem szorítottak ki a kertekből a japáni flóra pompás, de illattalan kegyencei: akkor egy szép verőfényes délután azt mondá Lajos Marie-nak: „menjünk el sétálni”. S aztán karjára ölté a lefátyolozott leányt, s a parkon keresztül, megkerülve a benyúló öblöt, elvezette őt az újon kavicsozott úton a körülpalánkolt kertig; ennek a bezárt ajtaját felnyitá előtte.

– Lássa ön. Ez az ön kertje. Most van önnek is egy darab földje, ami önhöz tartozik.

És aztán körülhordozta a leányt a kert virágágyai közt. Elmondta neki a virágok nevét. Itt nárcisz, ott tulipán, jácint; ezek itt kökörcsinek, amaz ott szironták*-csoport. Emez itt pensée*, amaz ott égő szerelem. Ez itten tavaszi nefelejcs. Milyen különös neveik vannak a virágoknak.

Lajos azt várta, hogy a leány tapsolni fog örömében, s bokrétának fogja tépni a gyönyörű virágokat. S aztán majd kedvet kap hozzá, hogy felakasztott ruhával nekitérdeljen a virágültetésnek, s besározza vele a kezeit.

Az pedig ahelyett búskomoran kapaszkodotto karjába. Arca nem mondhatta meg, hogy mire gondol, mert az le volt fátyolozva; hanem nagyot sóhajtott.

– Hát mért sóhajtott ön most? Nem örül neki?

– Nagyon örülök.

– De hát mért sóhajtott?

– Azért, hogy én ezt nem tudom önnek megköszönni.

– Hiszen már tette ön azt.

– Az csak hang volt. – Szóljon ön. Lát itt bennünket valaki?

– Senki sem. Egyedül vagyunk.

E szóra a leány lerántotta fejéről a fátyolt, s tündértiszta arcát először aranyozta be hosszú évek óta Isten szabad napsugára. Amit ez arc mondott, amit e szemek könnyeiken keresztül ragyogtak, az volt a beszéd, az volt a köszönet.

Mikor e megdicsőült tekintettel teleragyogta védője lelkét, ismét vissza akarta tenni sűrű fátyolát fejére. Lajos gyöngéden megakadályozta.

– Hagyja ön arcát fedetlenül. Itt senki sem látja azt meg. Mindennap egy órára eltávolítom innen a kertészeket, azalatt ön idejöhet aggodalmatlanul. A palánkot úgy készíttettem, hogy azon be nemo kémlelhet senki. Ezentúl nem kell önnek az eget fátyolon át nézni.

Mikor elhagyták a kertet, a leány két szál nefelejcset szakított le, azokból a nagyvirágú myosotisokbulo*, amik e század elején még minden kertnek dísze voltak, ma már maguk is „elfelejcs”-csé lettek, – s az egyiket odaadta Lajosnak.

E naptól fogva eggyel több öröme volt Marie-nak: a kert, a szabad ég látása, a napsugár melege, ami eddig el volt tőle tiltva; hanem azért a gyermeteg kedély mind jobban tünedezett arcáról.

Hozzá se nyúlt már a festékekhez; a csavarorgonát nem játszatta többé, még az órája zeneművét sem húzta fel soha: bántották ezek az ismeretes dallamok; a macskáival, kutyáival sem játszott már komédiát.

Lajos aggódva látta e méla kifejezést arcán, s orvoslást keresett az ellen pedagógiai segédeszközeiben. Tizenhat éves korában már lehet a leánynak világtörténetet tanítani. Ilyenkor már érdekes eszmekört talál a népszokások leírásában, a régészet fölfedezéseiben, az útleírásokban. Egész könyvtárt összehozott a számára, s buzgó magyarázója volt könyveinek.

Hanem aztán rövid időn tapasztalta, hogy a tanítványa nem olyan tanulékony, mint ezelőtt volt. Nem sokat ügyel az ő tudós előadására, s a feladott penzumokat nem végzi el. Emiatt sokat kell vele zsémbelni. – Ez is egy neme a jégbehűtésnek. A tanár, aki fiatal nőtanítványára zsémbel, ezzel legjobban bebizonyítja, hogy ő egy más planétáról való lény.

Mikor toll alá mond Marie-nak valamit, az egészen más dolgokat firkál azalatt a papírra. Mikor a pedáns mogorvaság nem segít, akkor aztán a tanító könyörgésre fogja a dolgot; az ambícióhoz szól: minő szégyen lesz az, ha nem fogja ismerni hazája történetét! Pedig ahhoz volt legkevesebb kedve a leánynak. Ezekhez az örökös embertömeg-legyilkolásokhoz. Hogyan lépett egyik király a másik holttestén keresztül a trónra? Hogyan ragasztotta országa egyik darabját a másikhoz embervérrel? Hogyan égette bele a nevét tűzzel, hogy véste bele vassal a nemzetek eleven testébe?

Az ifjú tanító azt hitte, hogy tanítványa nagyon hallgat azokra a dicső hőstettekre, amiket ő Szent Lajos keresztes hadjáratáról magyaráz neki nagy buzgalommal, a térképen mutogatva a hős király emlékezetes lábnyomait. Az pedig egy előtte fekvő papírra írt valamit.

– Mit írt ön?

A leány el hagyta olvasni.

Ez volt a papíron elkezdve:

„Kedves Lajos. – Szeress te engemet.”

Vavel gróf kezéből kihullott a térkép és a históriás könyv.

A leány nyílt, őszinte tekintete találkozott az övével. Nem szégyenlette, amit leírt; nem restellte, hogy az el lett olvasva. Igen egyszerűnek találta ezt.

Lajos keserűen tört ki:

– Hát nem szeretlek-e én téged? Ahogy a fakír szereti Brahmáját, ahogy a perzsa rajongó szereti Hosszeinját*, ahogy a karthauzi szereti Szűz Máriáját: nem szeretlek-e én téged olyan nagyon?

– Hát akkor ne szeress engem úgy… ne olyan nagyon!… – monda a leány, s azzal elhagyta a tanuló szobát, s bement a maga tündértanyájába a macskáival játszani.

És attól fogva nem akart többé semmit tanulni Lajostól.

Az ifjú azt az egy sort eltette ereklyéi közé: „Szeress te engemet!”

Mit lehet még ezentúl beszélniök egymással? Mi tárgy lehet még a világon, mely egyiket kettőjük közül megszólalásra bírja, mikor úgy hosszasan ülnek egymás mellett a döcögő hintóban, vagy egymással szemközt az étkező asztalnál.

A kerti sétáira nem kísérte el többé Marie-t a gróf. Ezentúl ezek a séták is sajátszerű körülményességgel mentek végbe. Délután öt órakor a kertész elhozta a kert kulcsát, ahonnan mindenki eltávozott, s a kulcsot az ablakon beadta. Akkor egy sípszóra előjött Schmidtné, a mindenes és kijáró posta, s háttal az ajtó felé fordulva megállt. Aztán kinyílt az ajtó, s kilépett rajta a lefátyolozott hölgy egyedül. A Schmidtné erre megindult a parkon átvezető úton a kert felé, a háta mögött jövő alakra vissza nem tekintve. Mikor a kertajtót kinyitotta, addig az ajtó mögé kellett rejtőznie, amíg a hölgy belépett a kertbe. Azzal rázárta az ajtót, s a kulcsot visszavitte a kastélyhoz, s beadta az ablakon. A magára maradto hölgy aztán járkálhatott egyes-egyedül virágágyai között, fátyolát hátravetve arcáról. Lajos az obszervatórium ablakából nézte őt azalatt folyvást. Mikor aztán vissza akart térni a kertből a magányos sétáló, akkor felvetette a levegőbe a zsebkendőjét. Az obszervatóriumról erre lehangzott az éles sípszó, egy kéz az ablakredőnyön keresztül kinyújtá Schmidtnének a kulcsot, az visszament vele a kerthez, felnyitá vele az ajtót, s éppen úgy, mint idáig jött, tért vissza: a kísérő elöl, az úrnő a nyomában. Még lefátyolozottan sem volt szabad őt meglátnia.

 – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Amióta a szomszéd kastélyban az új úrnő lakott, Lajos naponta sokkal több időt töltött az obszervatóriumban, mint máskor. – Eleinte gyanakodás, ellenőrködés volt az indoka, később egyéb is. Valami mágikus élvezet volt abban, hogy egy nőt, kivel szellemileg érintkezett eddig: távcsövével olyan közel hozzon magához naponkint, mintha egymással beszélgetnének.

De hát ha kíváncsi őt látni, mérto nem megy oda hozzá? Mért nem beszél vele élőszóval? Mért nézi csak távcsövön keresztül, mért beszél hozzá csak írott szavakban? Őt bizonyosan elfogadná az.

De hát azután?

Ez a „hát azután?” volt a kezére, lábára vert bilincs, ez a szájára zárt lakat. Neki nem volt szabad ismerkedést kezdeni senkivel. Annak következései lehetnek, s hát azután?

Az eltemetett embernek nem szabad elhagynia kriptáját. Hanem, hogy kiüljön-e kriptasötét ablakába, s onnan körültekintse naponta a szép tilalmas világot, az szabad neki.

Milyen délceg alak ez a hölgy, amint hosszú uszályos fehér öltönyében, parkja zöld pázsitján végigsétál. Szalmakalapjának ernyője alól göndör csigákban ringatózik aranyat játszó szőke haja arca körül. A nagyító üveg szivárványnimbusszal dicsőíti meg az arc és alak körvonalait. Mostan megáll, keresni látszik valakit. Mostan megszólal. Valakit hívott. Egy nevet kiáltott tán. Az alak itt áll; hanem a hang ott marad, az ezer lépésnyi távolban. Akinek kiáltott, az nem jön elé. Most hangosabban felkiált, s a szemlélő fülét e szó üti meg: „Kedves Lajos!”

Összerezzen. Azt a szót nem a közel hozott fantom mondta ki, hanem egy élő tünemény, aki mellette áll: Marie.

Sokszor föltette magában a leány, hogy utána lopózik Lajosnak, mikor az a toronyba felmegy, s megtudja, mit csinál ott. Eddig nem merte azt tenni; de most már nem félt tőle. Amióta azt a szót le merte írni, azt hitte, hogy mindent merhet már. Meglepte a kémlelőt, oly lopva jött, hogy az nem vette észre, csak mikor már mellett állt a leány, s fülébe súgta nevét: „Kedves Lajos!”

Az ifjú felugrott helyéről, a bámulat és meglepetés zavarával, s nem tudott a leánynak mit mondani. Az nem is várta azt, hogy ő beszéljen; hanem mohó kíváncsisággal kérdezé:

– Ah, mit néz ön itt ezzel a nagy csővel?

S mielőtt Lajosnak ideje lett volna a csőnek más irányt adni, már a leány odakuporodott az ő üresen hagyott helyére, s maga nézett bele a csőbe, dévaj, pajkos, dacoló nevetéssel.

És aztán lassankint elmúlt, elhalt arcáról a mosoly, amint azt a világot meglátta, amit a távcső mutatott: – azt a bűbájos nőalakot ott a virágos rét közepén, körülfogva szivárványszínek olympi nimbuszától.

Mikor elvette szemét a távcső lencséjétől, arcán valami megdöbbentő átváltozás látszott. E megnyúlt vonások, e félig nyitott ajkak, ez összevont szemöldök, ezek a szempillák alá rejtőző szemszivárványok: Lajos jól ismerte ez arckifejezést: – ez a féltés.

A leány felfedezte, hogy van egy nőalak, varázsló szép, akinek tüneményes bűbájában gyönyörködni az ő Lajosa ide feljár. A hűtelen!

Lajos mondani akart neki valamit, de Marie szájára tette a kezét, s aztán megint belenézett a távcsőbe. Az a „sárga szemű szörny”* még többet is akart látni.

És azután lassankint megint kiderült, örvendő mosolyra gömbölyödött az arca, ajakszegletei a gyönyör mézzel telt gödröcskéivé alakultak át; a szemlélés alatt azzal a kezével, melyet Lajos elé tartott visszatiltó mozdulattal, annak a kezét ragadta meg, és megszorítá, hálasóhajra enyhült hangon suttogva:

– Hát mégis igaz, amit nekem mondtál; nem akartál megcsalni.

– Mit látsz?

– Azt a vízlakó szörnyet, aki engem megrémített. Azt hittem, csak mesét gondoltál ki számomra, hogy elámíts a nyomtatott könyveddel együtt. Most itt látom azt közel. Az úrnő hívta őt, s az eléje kullogott, de négykézláb. Most azt parancsolja neki, hogy járjon felállva. Milyen nevetséges alak szegény most, így piros ruhába felöltöztetve. A kalapot nem akarja tűrni a fején, s egyre vissza akar esni a négykézláb járásra, mint a táncoltatott uszkár. Istenem! Milyen jó ez az asszony, hogy olyan türelemmel bánik vele. Megfogja a kezét a kis szörnyetegnek, az neki csak a hónaljáig ér, s úgy sétáltatja magával, mint a gyermeket, akit én, mikor a vízben üldözött, óriásnak néztem. Most leül elébe a fűbe, s látszik az ajkán, hogy ezt a szót akarja vele megtaníttatni: „mama”. Istenem! Milyen jó asszonynak kell ennek lenni.

Azután egyszerre felkelt a leány a távcső mellől, s odaborulva Lajos nyakába, elkezdett zokogni. Forró könnyei összeáztatták az ifjú arcát.

De az nem a fájdalom sírása volt.

Mikor elvégezte a zokogást, mosolygott; még a könnyeken keresztül.

– Áldom az Istent, hogy engem most idehozott. Ugye Lajos, máskor is feljöhetek ide, amikor te megengeded? Ha te hívsz: tudod, csak úgy. – És aztán holnap megint hozzá-fogunk az úszáshoz. Ugye, kísérni fogsz a csónakon?

Eddig hallani sem akart felőle.

Azután, hogy azt megígérte neki Lajos, jó kedvvel trallázva futott le a toronylépcsőkön a kastélyba, s napestig majd fölvette a házat danolásával.

A gróf maga is tovább szemlélte a szomszéd kastély parkjábanio jelenetet. Egy úrhölgy, fiatal és szép, hogy vesződik azzal a feladattal, hogy egy rusnya, csivasz* szörnyetegbe visszavarázsolja a kárba veszett emberi lelket. A hölgy elragadó szép, mint egy tündér, türelmes, mint egy szent; s védence makrancos, mint egy ördög, és csúf, mint egy majom.

Aztán mi oka van ezto tenni?

III.

De vajon ugyanazt, amit Vavel gróf elkövet, nem teheti-e meg Landsknechtsschild bárónő is? Hogy egy erős telescopiummal kikémlelje, ami az ő kastélya körül történik?

Mert azt megteheti észrevétlenül. Külről nem lehet meglátni világosról, ami egy sötét szobában történik.

Efelől is bizonyosságot szerzett magának Vavel gróf, mégpedig egy igen emlékezetes alkalommal.

A csillagászati naptár egy júliusi éjszakára ritka szép teljes holdelsötétülést jelzett, ami este tíz órakor veendé kezdetét, s éjfél tájáno érendé el egész teljességét, mely ismét eltartott lesz mintegyo ötven percig.

Lajos Marie-t is felbiztatta, hogy e látványt együtt fogják megnézni, azért a mai napon a szokottnál korábban végezték kirándulásukat a tavon, hogy tíz órakor már az obszervatóriumban lehessenek.

Marie-t a csoda fogta el, mikor legelőször meglátta a távcsövön át a teleholdat, amelyet ő a kalendáriumi arcképe szerint egy becsületes pufók, orral, szemmel, szájjal ellátott égi ábrázatnak képzelt, s aztán egyszerre meglátott maga előtt egy kietlen fényes jégtányért, teleszórva mértani ábrákkal, mintha valami demiurgus azon tanulmányozta volna a kör négyszögítését.

Lajos megmagyarázta neki, hogy azok a nagy fényes karikák kiégett tűzokádók, azok a sötét foltok pedig tengerek. Még akkor ott volt a tudományos világ, hogy tengereket képzelt a holdban. Marie-t természetesen az érdekelte volna leginkább, hogy vannak-e a holdban emberek. Lajos aztán megígérte neki, hogy meg fogja szerezni számára azokat a fantasztikus útleírásokat, miket a múlt századbeli természettudósok a holdplanétán tettek. Ez legalább érdekes és ártatlan olvasmány. „Vajon milyenek lehetnek a holdbeli emberek?” Lajosnak az jutott eszébe: „egyet itt látsz közülök magad előtt”.

A leány azonban belefáradt az égi tünemény bámulásába, s a rendes lefekvési idő elmúltával elővette az álmosság; Lajos hasztalan beszélt neki a Mare imbrium*, meg az Aristarchus hegy* csodadolgairól; Marie el-elbólintott, s azon vette észre magát, hogy már álmodik.

– Én nem várom meg a holdfogyatkozás végét – monda Lajosnak. – Szép, nagyon szép, de álmos vagyok.

Még annyiban gyermek volt, hogy egy édesded álmot a világ minden planétáinak elsötétüléseért föl nem áldozott.

– Akkor jó lesz aludni menni.

Lajos maga vezette őt le a torony lépcsőin, egész a hálószobájáig, s ott jó éjt kívánt neki, s megkérte, hogy a szobája ajtaját zárja be maga után. Ő maga visszament a csillagdába.

A holdtányér félig elsötétült már, a földárnyék az Arzachel körhegy láncolatát nyalogatta; Lajos azonban kivette a csillagászati csövet a telescopiumból, s a földvizsgálót tette helyébe (mert amaz fölfordítva mutat), s a hold helyett a szomszéd kastély felé irányozta a távcsövet.

Hisz erre is alaposabb oka volt a puszta kíváncsiságnál. Ha valamikor, ez alkalommal meg lehet tudni, hogy van-e a kastély birtokosnőjének erősen nagyító távcsöve. Ez égi tüneménynél bizonyosan használni fogja azt.

A holdvilágnál jól lehetett megkülönböztetni. A bárónő a kastély erkélyén ült kinn, egypár női alakkal, akik közül egyik a társalkodónő, a másik valami szolgálattevő némber lehetett. Ő is a holdfogyatkozást nézte – egy színházi látcsővel. – No, az nem sok árulásra képes. – Eziránt tehát Lajos tökéletesen meg lehetett nyugodva. – Hanem azért, hogy olyan jól meg volt is nyugtatva, csak mégis inkább a kastély erkélyén vizsgálta a hold intenzív fényének fokozatos hanyatlását, mint magán a nagy fénytányéron, s úgy találta, hogy egy gömbölyű fehér váll, mely a pongyola köntös fodrai közül kicsúszik, sokkal fényesebb hóhalom, mint maga az Aristarchus!

Azután a báróné is úgy járt a társaságával, mint a gróf. Egyik asszony a másik után hajtá álomra fejét: azokat azutáno elküldte aludni. Csak ketten maradtak fenn csillagot vizsgálni: ő és a gróf. Ő nézte a holdat, a gróf meg őtet.

A bárónő, úgy látszott, hogy amit föltett magában, abban kitartó volt. Bevárta a hold teljes elsötétüléséto, amíg csak az utolsó fénykaréj is eltűnt, s az égen csak egy nagy, ismeretlen látványú rézveres gömb libegett, egy izzó árny.

Mikor már csak az utolsó fényvonal világított, a delnő, hogy jobban lásson, messze kihajlott az erkélyről, s akkor a csipkefodrok fellegei közül a fénylő „Aristarchus” mellé még egy darab „sinus iridum”* is tündökölt; – néhány perc múlva a föld árnya eltakarta mind a kettőt.

Erre a hölgy fölkelt, és visszavonult az erkélyről termébe. Hanem a csillagvizsgáló úgy tapasztalta, hogy az erkélyajtót nyitva hagyta maga után. Valószínűleg az volt a szándéka, hogy mikor a hold újra kifénylik, az árnyelvonulás tüneményében tovább gyönyörködjék.

Amint a hold elsötétült, tökéletes éj lepte be a földet, éjjeli csend ülte el a vidéket; kakasszó, ebugatás nem hallatszott sehol. A Névtelen Vár rejtélyes ura rendes angariát* fizetett minden gazdának azért, hogy a kakasát tegye kosár alá, a kutyáját zárja be a pitvarba éjszakára. Most már az okát is ki tudjuk találni a hóbortként jelentkező különcködésnek. Akkor még Lajos éjente ott aludt védence szobájában, s nem akarta, hogy valami ebvonítás vagy kakasszó Marie-t fölébressze álmából, s az észrevegye az ő ottlétét. Az ok már megszűnt; hanem az angaria és a szolgalom csak megmaradt.

A csillagász tehát várta az obszervatóriumból, hogy újra megjelenjen a sötétből – a hold.

Ahelyett azonban egészen más valami jelent meg.

A kastély háta mögött elterülő park bokrai közül egy férfi jött elő; az körültekintett, és jelt adott a háta mögé, s arra azután egy második férfi jött elő, majd egy harmadik, meg egy negyedik.

A homályban is kivehette a gróf, hogy mind a négynek az arcán valami kezdetleges álarc van, papirosból; kezeikben balták. Öltözetüket nem lehetett tisztán kivenni.

Ezek rablók.

A hátul jött férfiak egyike egy sajátszerű eszközt hozott magával, melyet a kisvárosi gyermekek használnak a „három királyok csillaga”* játéknál. Rövid, egymáson keresztülfektetett pálcák sorozata ez, melyek csavarszegekkel a közepeiken és a végeiken egymáshoz vannak kapcsolva, s ha a két végső pálcát széthúzza az ember, akkor összelapulnak, ha pedig összehúzza, akkor hosszúra kinyúlik az egész, mint egy hágcsó.

Azt az eszközt a lappangók egyike odaakasztotta az erkély vasrácsozatához, s aki legkönnyebb legény volt, az felmászott rajta. A másik három odalenn maradt, az erkély alatti kapu mélyedésébe húzódva. Ezek bizonyosan arra vártak, hogy az erkélyen át belopódzott társuk a belülről bezárt ajtókat előttük kinyitogassao, s ők aztán a cselédséget álmában meglepve, ártalmatlanná tehessék, s aztán háborítatlanulo hajthassák végre rablási merényletüket.

A gróf rögtön sietett le az obszervatóriumból. Legelébb is Henryt verte föl az álmából.

– A szomszéd kastélyba rablók törtek be.

– Hopp! Azok a gazemberek ugyancsak jól választották ki az idejüket: amikor a hold elsötétül. Most senki se látja őket.

– De én megláttam, s el fogom őket onnan zavarni.

– Lövéseket kellene innen a kastélyból tennünk; attól megijednének.

– Van eszed? Hisz akkor Marie-t is úgy megijesztenők, hogy sohase merne többé egyedül aludni. Ha azt hinné, hogy ezen a vidéken rablók tanyáznak, nem merne itt maradni többé, s tudod, hogy mi ide vagyunk kötve.

– Hát én akkor nem tudom, mit tegyünk. Bemenjek a faluba, s fellármázzam a lakosságot?

– Hogy azután a szolgabíró elé híjanak, s ottan mint tanúnak el kelljen mondanod, ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod itten?

– Igaz a! Nekem nem szabad lármát ütnöm.

– Tedd, amit mondok. Te itt maradsz, s puskádat kezedbe véve, Marie ajtaja előtt foglalsz helyet. Én magam átmegyek a kastélyba.

– Előhozzam a pisztolyait?

– Nem kellenek. Hányszor mondjam már, hogy nekünk nem szabad lövöldöznünk. Add ide a görcsös botomat.

– Micsoda? Bottal akar menni a rablók ellen?

– Csak tolvajok azok. Álarcot viselnek. Ez nem igazi zsivány. Az ilyen a közeledő lépés hangjától is elfut. Aztán csak négyen vannak.

– Négyen egy ellen, akinél nincs más, csak egy fütykös!

– Hiszen háromélű tőr is van benne, s az szűk helyen hatalmas fegyver. Ne beszélj sokat, hanem add elő! Hozd a felső kabátomat is, s tedd a zsebébe az érvágó eszközös tárcámat; meglehet, hogy valaki elájult odaát az ijedtségtől, s szüksége lehet rá.

– Ejh, uram, milyen hidegvére van önnek, hogy még erre is gondol!

– Ugyan, jó Henry, hát illik nekünk ilyen apró rablókat nagyba vennünk, akik olyan nagy rablókkal is dacolunk? Gondolj a Blancs Manteaux utcai tréfára, és nevess ezen a mostanin.

Henry elhozta a görcsös botot, aminek a végén is jó súlyos vasszorító volt; meg a felöltönyét az urának; a gróf csak akkor vette észre, mikor már a kapun kívül volt, s az oldalát ütögetni kezdte valami nehéz, hogy mégis odacsempészett a zsebébe a hű szolga egy duplapisztolyt.

Sietnie kellett.

Nem kerülte körül a földnyelvről kivezető úton át a kastélytól elválasztó öblöt, hanem mindjárt ott a gáthoz kiláncolt csónakjába ugrott, s hatalmas evezőnyomásokkal nehány perc alatt odaát volt a túlsó parton.

Az éjszaka rémletes színt öltött attól a sötéten izzó planétától, melyet a föld árnyéka betakarva tartott, s melynek visszfénye most mint egy réz bálványkép csillámlott a nyugtalan tavon. Amint kiugrott a partra, sietett a kastély felé. Szíve nyugtalanul dobogott. Valami félelem volt az a találkozás előtt. Nem az orvokkal, hanem azzal a nővel találkozás előtt. Valami önvád, hogy a vártára állított őr elhagyta helyét, ahonnan nem lett volna szabad elmozdulnia.

A kastély kapuja, mint minden magyar úri házé, éjjel-nappal nyitva szokott állni. A gróf áthaladt az udvaron, s amint a szegleten kibukkant, csakugyan az történt, amit ő előre megmondott.

Egyike az álarcosoknak, amelyik őrül volt kiállítva a kastélyajtóba, amint őt megpillantá, hirtelen a szájába dugott két ujjával élesen füttyentett kétszer, s azzal elfutott az angolkert bozótjai közé.

Vavel nem futott utána, hanem egyenesen berohant a nyitott ajtón, fütykösét feje fölé emelve. A lépcsőházban függő lámpa égett; az ismeretlen helyiségben ez megmutatta neki a folyosót, melynek közepéről nyílt a terem szárnyajtaja. Azon egyenesen benyitott, s még láthatá, amint egyike a felriasztott tolvajoknak nyakra-főre igyekezett a teremből az ablakon át kimenekülni.

A mellékszobából lámpafény derengett elő; Lajos odarohant, azt hitte, hogy még egypárt ott szorít; de biz azok sokkal serényebbek voltak; ez az utóbbi, akinek még a leugró alakját láthatta az ablakban, már csak sereghajtó volt. Mind elfutottak.

A lámpavilág még egy ajtóval odább eredt, s az az úrnő hálószobáját világítá meg, melynek asztala tele volt halmozva etuis*-kből kihányt ékszerekkel és ezüstneművel. A padlaton pedig volt egy serpenyő tele parázzsal, amiben mindenféle gyilkos vaseszközök izzottak. Rettenetes gonosztevők; bizonyosan kínozni akartak valakit!

Az alkoven előtt volt egy karszék, abban ült egy hölgyalak, két keze a függönyzsinórokkal a szék karjaihoz hozzákötözve.

Meglepő szépség. Termetének gyönyörű idomait elárulja a tapadó éji köntös, mely egész nyakáig fölér, s ott van halványsárga szalaggal összehúzva, míg hímzett szegélyei lábujjhegyeit is eltakarják. A szétzilált haj félig befonottan omlik alá a földig hosszasan, mint egy aranyzuhatag. A rablók valószínűleg akkor lepték meg, mikor lefekvéshez készült a haját újra fonatni. Szép arcát még ragyogóbbá tette a megszabadulás öröme s a szemérem pírja, midőn a délceg szabadító hálótermébe betoppant: egy hős, aki egy szál görcsös bottal jön egy rablóbanda ellen – és győz!

– Én Vavel gróf vagyok – sietett a látogató, azzal a görcsös bottal a markában, bemutatni magát, nehogy az úrnő őt is rablónak nézze, s sikoltozni kezdjen, vagy elájuljon.

– Kérem. Szabadítson fel! – suttogá a delnő a belépőhöz, s addig pirosra gyúlt arccal s összevont szemöldökkel fordítá félre arcát, míg az a zsinórok felbontásával bajlódni fog. Ily helyzetben még a szabadítónak sem illett őt látni.

A gróf azonban röviden végzett; kihúzta ezüstnyelű kését, amit akkor minden gavallér a csizmaszár mellé dugva viselt (egyik mellé a kést, villát, a másik mellé a frizőrfésűt), s íziben kettévágta vele ao zsinórokat, felszabadítva az úrnőt, s azzal rögtön a csengettyűzsinór után nézett.

A bárónő elértette a szándékát.

– Kérem – monda –, ne harangozza föl cselédeimet. A rablók elfutottak már, s nem vittek el semmit. Ön elég jókor jött segélyemre.

– Nem bántották önt, bárónő?

– A megkötözésen kívül egyéb rosszat nem tettek velem; hanem fenyegettek, hogy kínozni fognak, ha a pénzemet elő nem adom; az ékszerekkel nem voltak megelégedve. A pénzt is odaadtam volna nekik, de az a tiszttartómnál áll. Éppen alkudozásban voltam velük, hogy adok nekik utalványt a tiszttartóhoz, vegyék fel tőle szépen; amikor ön megzavarta egyezkedésünket.

– Szép egyezkedés! – szólt Vavel felgerjedten, a tüzes serpenyőre mutatva.

– Ah, ez csak ijesztgetés volt tőlük; de ne vesződjék ön velem – szólt a bárónéo, ki még mindig a lehető legegyszerűbb toalettben ült vendége előtt, s nem mert felállni, hogy fedetlen lábacskái ki ne bújjanak az öltönye széle alól. Csodálatos teremtés volt. Legkisebb ijedelem nem látszott az arcán; semmi remegés nem árulta el, hogy fél az elfutott gonosztevőktől; hanem minden mozdulata azt, hogy inkább remeg megszabadítójától.

– Kérem önt: ne üssön zajt. Hanem menjen át itt a mellékkamrába, ott fog találni egy nőcselédet, akit szintén megkötöztek, s betömték a száját, szabadítsa azt meg.

Vavel átment a hálószobából nyíló kamrácskába, s ott meglátott az ágyon egy megkötözött nőt, kinek a szája be volt dugva zsebkendővel. Azt hirtelen felszabadítá nyűgeitől, hanem azért a nő nem mozdult meg. Úgy tetszett, hogy el van ájulva.

Az úrnő erre utána jött gyertyával. Most már bő, virágos selyem kantus takarta termetét, s lábain török papucskák voltak, a haja is főkötő alá volt szorítva.

– Nos? Talán meghalt? – kérdé, ijedtségtől kerekre nyílt szemekkel tekintve Lajosra.

– Meg nem halt… – szólt Vavel az ágyon fekvő némber arcát vizsgálva figyelmesen.

– Hát mi? – sürgeté a bárónő.

Vavel emlékezett már e nő arcára. Többször látta őt együtt járni-kelni azzal a gyermekkel, akit ő pártul fogott, azóta is, hogy az a bárónő házához került. Ez a sátán Laci felesége.

– Arról szó sincs, hogy meghalt volna, hanem csak elájult, vagy csak tetteti magát ájultnak.

Azzal a nő üterét vizsgálta, s szemhéjait emelé fel ujja hegyével.

– Igazán el van ájulva.

A bárónő már készen volt a repülő sós* flakonnal, amit kantusa zsebéből elővett, s az alélt nő orra alá tartott; de bizony minden siker nélkül.

– A parasztnőnek erős természete van. – dörmögé Vavel –, ha az egyszer elájul, holmi illatszerektől föl nem ébred. Ennek érvágás kell.

– De Istenem! Hát mit tegyünk? Az orvost nem hívathatom most, nem is akarnám, hogy mindent megtudjon.

– Én értek az érvágáshoz – monda Vavel.

– Ah. Ön uram?

– Valamikor tanultam az orvostant.

– De hát mivel akar eret vágni?

– Itt a sebészi eszközeim.

– Ah, ön arra is gondolt, hogy itt valakit elájulva talál.

– Csak egy nőcselédre volna szükségem, aki a karját tartja az aléltnak, míg a műtétet végzem.

– Nem akarom, hogy felköltsünk valakit. Nem tehetem-e én meg?

– Ah! Ön akarna segédkezni? Nem fél a vér látásától?

– Félek biz én. De attól mégsem olyan nagyon, mint hogy önt egy cselédem meglássa itt, ebben az órában.

– De hisz ez is meg fog látni, ha felocsúdik.

– Óh, ez iránt biztos vagyok. Ez hallgatni fog.

– Tehát tegyünk kísérletet.

A kísérletnek a vége bizony csak az lett, hogy az elájult nőcseléd az ügyesen végrehajtott érvágásra felocsúdott, hanem akkor meg a segédkező úrhölgy arca sápadt halálra; szemei elfordultak szemhéjaik alá, s ajkai elkékültek; szerencsére neki finomabb természete volt, az arcába fecskendett hideg víz és a repülő só rögtön életre téríté. Feje az ifjú férfi vállán, termete karjain nyugodott addig a néhány percig.

– Ne vesződjék ön velem – suttog a hölgy, amint szemeit felnyitotta, s fejét Vavel karjára nyugtatva találta –, hanem lásson a másik nő után. – Azzal felugrott térdeiről.

Azt a cselédet meg az életretérés után úgy rázta a hidegláz, hogy a fogai is összevacogtak bele, vagy talán a rémület hatása volt az? Nem kellett neki más, csak nyugodtan fekve maradni és betakarózni. Ha csak láz a baja, az majd elmúlik magától; ha pedig iszonyat, az ellen nincs orvosság. Nem felelt a kérdésre mást, csak azt, hogy „jaj Istenem!”

A bárónő és a gróf visszatértek az alkovenes szobába.

Ideje volt néhány obligát frázissal helyreütni az elmulasztotto bevezetést.

– Ugyan sajnálomo, bárónő, hogy önnel ez a kellemetlenség történt, ezen a mi kedves, csendes vidékünkön, ahol oly becsületes nép lakik, hogy az ember künn feledheti az erszényét az udvarán, s nem lopják el. Úgyhogy én meg nem foghatom, honnan kerültek elő a Fertő tó környékén a zsiványok?

A bárónő közbenevetett.

– Engemet az egész rablókaland inkább mulattatott, mintsem elrémített. Úgyis egész életemben vágyam volt színről színre láthatni azokat a nevezetes magyarországi zsiványokat, akikről a bécsiek olyan csodadolgokat tudnak mesélni. Most legalább célt értem. Ez igazi kaland volt, aminőket a regényekben olvashatni.

– Hanem e regénynek lehetett volna igen szomorú vége.

– Igen, ha az ég egy hatalmas, bátor szabadítót nem küld számomra.

– Azt valóban az ég küldte; mert ha történetesen ez éjjel holdfogyatkozás nincs, s én azt távcsőmmel nem vizsgálom, s ha történetesen az ecclipsis okozta szünet alatt szét nem nézek a vidék felett is, akkor nem veszem észre, hogy önhöz álarcos alakok törnek be az erkélyajtón.

– Ah, ön ezt távcsővel látta meg?

– Jövőre jobban fogok vigyázni magamra.

Vavel gróf értette ezt; de más értelmet adott neki. Most jólesett a maga vétkét a rablókra kenni.

– Bizony azt jól fogja tenni a bárónő, ha jövőben nem hagyja nyitva éjszakára az erkélye ajtaját, s a kastély udvarán éji őrt állít fel; aztán meg a cselédjeit felfegyverzi, és a közelben hálatja.

– Óh, nem, nem! Jövőre pénzt is fogok itthon tartani, hogy ha eljönnek a rabló urak, kielégíthessem őket.

Vavel gróf, látva, hogy a bárónő nagy lelki erejét akarja tüntetni az által, hogy tréfára veszi e komoly veszedelmet, maga sem akart hátramaradni, s ugyanazon hangulatból folytatá:

– No, hát csak kérem az előadás napját velem előre tudatni, hogy mikor a „Schlagwort”-ra kerül a sor, el ne késsem a „jelenetről”.

A bárónéo nevetett, éso aközben kezét nyújtva, bocsánatot kért varázslatteljes tekintetével.

– Lássa ön, milyen bolond vagyok én? Ahelyett, hogy bámulnám és megköszönném önnek a nemes, lovagias vakmerőséget, amit nem tudom, hogy ki utánozna még, úgy teszek, mintha fel se venném az egész veszélyt, amiből kiszabadított. Ne vegye komolyan az én bohóskodásomat. Az a szerencsétlen szokásom, hogy mindenből gúnyt űzök. Most egész komolyan kérem önt még egy nemes tettre, ami különös kívánság ugyan; de el fogom mondani az okát. – S azzal kivette Vavel kezéből a görcsös botot, amivel az indulásra kész voltát jelezé, s lefoglalta azt mintegy zálogul az ottmaradásra.

Vavel gróf mindenre egyébreo gondolt, csak arra nem, amit a bárónő kívánt tőle.

– Ne szóljon ön arról, ami ez órában itt történt, senkinek.

– Ezt igen szívesen megállom, bárónő.

– Nem akarom, hogy a hatóság vizsgálatot indítson e rablásio kísérlet miatt.

(No, ilyen vizsgálatra Vavel grófnak volt legkevesebb szüksége, ahol felelni kell e kérdésekre: ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod itten?)

A gróf fejével intett, mutatva, hogy már elkezdte a hallgatást.

– „Önnek” felfedhetem e kívánságom okát. Ez a nő, akit most életre hozni segített, ugyanaz az asszony, akiről önnek írtam: a híres rabló felesége, Sánta Lászlóé, vagy ahogy a népajk kificamította a nevét: Sátán Laciéo. Ha most kitudódnék az, hogy engemet az éjjel rablók támadtak meg, minden ember azt mondaná egyszerre: „Ezeket a Sátán Laci felesége idézte oda; annak az ura volt az! Ő cimborázott velük; ő eresztette be azokat!” s akkor ezt a szegény asszonyt börtönöznék be rögtön.

– S ön ártatlannak tartja őt e merényletben?

– Bizonyosan mondhatom önnek, hogy az. És én nem fogom őt elbocsátani magamtól, hanem itt tartom tovább is, és itt fog hálni a hálószobám mellett, és rá lesznek bízva a szekrényeim kulcsai.

S minden állításnako nyomatékául egyet ütött Vavel vasas végű botjával a parkettra.

– Tehát becsületes nőnek tartja őt, bárónő?

– Lelkemet teszem rá, hogy az! Van rossz múltja, de azt már megbánta; vannak hibái, de azokról el kell neki szokni. Én akarom, hogy becsületes nő legyen, s akit én egyszer pártul fogtam, azt nem engedem nyomorultul elveszni.

Vavel gróf e szónál önkénytelenülo nyújtá kezét a bárónéo elé, amit annak kézszorítása fogadott.

– Nézze ön: a másik pártfogoltam is, mikor két lábon járni tanítottam, hogy megharapta a karomat, hanem azért én mégis megtanítom őt ember módjára járni.

A bárónő köntöse ujját feltűrve, megmutatta Vavel grófnak a márványsima kart, amio bizonyosan egyike azoknak, amiket a milói Vénusz elvesztett, egy friss harapás nyomaival a bársony felszínen.

– Tehát nagyon kérem, ön se szóljon e mai találkozásunkról senkinek, ahogy én sem fogok. S mármost visszaadom a fegyverét. Odahaza azóta bizonyosan aggódik ön miatt valaki.

– Igen. A komornyikom.

Mármost csak arra kérem, ha eltávozik ön, zárja be maga után a kapuajtót, s a kulcsát hajítsa fel az erkélyre. Én ott megtalálom azt, s aztáno biztonságban leszek. Higgye el, hogy én jól tudom, mivel lettem adósa ma, s jöhet idő, amikor tartozásomat lerovom. Isten önnel!

S azzal utánozhatatlan gráciával nyújtá kezét a grófnak.

Vavel gróf búcsút vett. Eltávoztában még egyszer figyelmesen körülnézett, ha nem rejtőzött-e el a rablók egyike valami zugban. Oda alant bezárta a kapuajtót, s aztán még egyszer meglátta a bárónőt, amint várt rá, hogy a felhajított kulcsot átvegye. Az rögtön visszatért a terembe.

Vavel pedig sietett haza.

Henryt ott találta Marie szobája ajtajában a felvont sárkányú fegyverrel.

– Nincs semmi baj itthon? – kérdé tőle. – Marie nem ébredt fel?

– Nem. Hanem álmában kiáltott valamit, amíg ön oda volt; jól hallottam az ajtón keresztül: „Lajos! – Vigyázz! – Harap!”

Vajon kiről álmodott?

A rablókalandról pedig senki sem beszélt ki semmit.

IV.

Lajos nem tagadhatta el magában, hogy ez a nő nagy foglalásokat tett eddigi eszmekörében. A csillagászatban elfoglalta a holdnak a helyét, a classica literaturában az ideálnak a helyét, s a metafizikában az abszolút jónak a helyét. Feltalálta őt a miszticizmusban a távolbalátás, együttérzés tanai között, s nem bírt összes bölcsészeti tudománya annyi hatalommal, hogy őt a nem létező lények közé disputálja.

Azt meg tudta tenni, hogy őt ne lássa többé. Távcsövét soha e nap óta nem fordította a szomszéd kastély felé. Beérte vele, ha a szegény apró emberek mindennapi baját, örömét vizsgálhatta vele. Hanem azt, hogy gondolatai ott ne lakjanak nála, azt nem volt képes kieszközölni. S a távollevő gondolatok elárulják magukat az arcon, a szemekben, s vannak, akik az arcból, a szemekből olvasni tudnak.

– Valami bánata van önnek, Lajos? – szólítá meg egy délben, hallgatag együttülés után Marie.

Lajos felrezzent.

– Igen. Rossz hírek a külföldről.

Csakhogy ilyen válasszal nem lehet azokat megcsalni, akik olvasni tudnak arcvonásokból, szemekből.

Egy délután ismét nesztelenül fellopózott az obszervatóriumba Marie, s meglepte Lajost a távcsőnél.

– Hadd lássam? Szép-e?

– Nagyon szép – monda Lajos, s oda hagyta ülni Marie-t a helyébe.

A leány a távcsőbe nézett, s látott maga előtt egy paréjjal benőtt parasztudvart, aminek a házküszöbén egy öreg anyóka ült megfordított szakajtón, s kis unokalányát tanította harisnyát kötni.

– Ah, hát a szép szomszédnőt nem nézi ön?

– Nem nézem.

– Miért nem nézi ön?

– Mert sem annak nincs szüksége arra, hogy én megtudjam, mit végez, sem énnekem.

A leány nagyot nézett rá azokkal az okos szemeivel, hogy Lajos elszégyenlette magát. Válasza nagyon hasonlított azokhoz a banális feleletekhez, amiket pedáns nevelők mondanak növendékeiknek, akikről azt hiszik, hogy nem kell nekik mindent megtudni.

Marie pedig már nem volt gyermek.

Odaigazította a távcsövet a kastély felé, s addig-addig keresgélt, míg rátalált, amit keresett.

– Milyen szomorú – mondá Lajosnak.

Lajos nem vette azt tudomásul.

– Vajon miért olyan szomorú?

Lajos nem mondott róla véleményt.

Akkor aztán a leány maga felelt meg a kérdésre.

– Most bizonyosan nem szereti őt senki.

És aztán csak nem tudott megválni a távcsőtől.

– Most éppen úgy tetszik, mintha egyenesen a szemem közé nézne. Most meg összekulcsolja a kezeit, mintha valamiért imádkoznék.

Lajos pedagógi józansággal monda Marie-nak:

– Ha ön soká fog a távcsőbe nézni ily feszült figyelemmel, egészen elferdíti vele az arcát.

– Ugye? – monda a leány – s aztán ha a szájam görbe volna, s a fél szemem hunyorogna, akkor azt mondaná minden ember: „ahol megy a csúf Marinka, ni!” és nem kellene fátyolt viselnem az arcomon.

És aztán csinált nagy erőltetve egy olyan fintorképet, amilyent mondott: görbe szájjal, hunyorgó szemmel, hogy utóbb Lajos könyörögni kezdett neki:

– Ah, ne tegyen úgy, Marie!

– Hát nem mindegy-e az önnek, akár szép vagyok, akár rút? – Aztán, hogy megenyhítse e kegyetlenséget, hozzátette engesztelően: – S ha csúf lennék is, nem szeretne-e ön akkor is úgy, – mint a fakír szereti Brahmáját?

 – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lajos folytatta szokott levelezéseit tudós Mercatoris urammal. Azokat a leveleket, mint mindig, Marie-nak diktálta; saját kéziratát nem látta e vidéken senki. Eszerint lehetetlen lett volna neki legkisebb célzást vagy tudakozódást is intéznie a lelkészhez a bárónő felől, anélkül, hogy azt Marie meg ne tudta volna. Annyit mégis megtudakolt egyszer a lelkésztől, hogy vajon hogy viseli magát az a bizonyos asszony, aki az őáltala egyszer felfogadott gyermeknek a szülője, s jelenleg a bárónő udvarában van?

Erre azt a választ kapta, hogy a Sátánnéo, nehány nappal a nagy holdfogyatkozás után, minden kigondolható ok nélkül, eltűnt a kastélybólo. A bárónő nagyon meg volt miatta illetődve; de nem engedte, hogy az eltűntet nyomozzák: kinyilatkoztatá, hogy a kastélyából nem vitt el semmit, és neki semmi oka sincs őt üldöztetni.

A grófot ez eset arra a gondolatra vezette, hogy amaz éjjeli betöréshez mégis volt valami köze a pórnőnek. Tán a cinkosság bűntudata kényszeríté a kastélyt elhagyni. Lehetett még annál rosszabb indoka is. Lehet, hogy a rablók után szökött, hogy azoknak hírt vigyen a kastély belső körülményeiről, s azokkal egy újabb, minden erőszakra előkészített betörést tervezzen.

E témából aztán nagy akadémiai vitatkozás támadt a gróf és a tiszteletes között: a helyesen vagy helytelenül alkalmazott jótékonyság elmélete fölött.

In praxi pedig az lett a következése, hogy most már Lajos éjente inkább az obszervatóriumában hált, mint az ágyasházábano, s az éji őr nem vigyázott jobban a szomszéd ház kapuira, mint ő. A hálószobájában pedig egész ütege a puskáknak és pisztolyoknak volt sorba rakva minden éjjel.

Egy este későn kényszerű félbeszakítást szenvedett a kémszemlélet; a minden csillagvizsgálók ellensége, a zápor, elvette a kilátást; korábban a szokottnál haza kellett térnie a hálószobájába.

Rendesen szövétnek nélkül járta meg ezt az utat: a lámpavilág az obszervatóriumban elárulta volna az ottlétét, azt, mint egy világítótornyot látta volna meg mindenki nagy messzeségre. Ismerte már jól a járást a sötétben is, szobájának ajtaja legszélső volt a folyosó északi részén, könnyen odatalált. Ott azután a sötétben is ismerte azt a helyet, ahol Döbereiner-féle gyújtója* állt, annak a platin-taplójánál meggyújtá a viasztekercsét, s azzal lefeküdt.

Ez este azonban, amint szobája ajtajához ért, meglepetve látta, hogy annak a kulcslyukán keresztül valami világosság tör elő. – Valaki van a hálószobájában.

Hirtelen benyitott. Az asztalán gyertya égett, s háttal ez asztalnak állt előtte egy egészen ismeretlen férfi, e tájon nem dívó népviseletben.

Ez az ember egészen elfogta előle az útat a rendberakott lőfegyvereihez.

– Kicsoda ön? Hogy jön ide? Mit akar? – kiálta rá a gróf.

– Én vagyok a „Sátán Laci” – monda az idegen halkhangon.

E szóra a gróf egyszerre odaszökött hozzá, s megragadta a férfi karjait.

Ezek a karok olyanok voltak, mint a saskeselyűnek a combjai: csupa ín és csont. A gróf fiatal erőben levő férfi volt, hanem hogyha ez a szoba mind tele volna olyan erős, izmos férfiakkal, mint ő, s azok mind Sátán Lacit fognák elöl-hátul és körös-körül, ő azok közül mind kitépné magát. Nemegyszer tett le ő már ilyen remeket*. Hanem ezúttal meg sem mozdítá a karjait az ellentámadásra; hagyta azokat megtámadója által összeszorítani, s csendesen, nyugodtan dörmögé:

– Látja a gróf úr, hogy nincs nálam fegyver; pedig a hátam mögött volna elég, ha kellene. Nem jöttem ide rosszat tenni.

Lajos bámulva nézett rá, s elereszté a karjait.

– Hát mérto jött ön ide?

– Először is azért, hogy megmondjam a gróf úrnak, hogy nem én voltam az, aki a bárónő kastélyára éjszaka rátört, s őt ki akarta rabolni, nem is az én cimboráim. Pedig tudom, hogy azt mondták: Sátán Laci cselekedte ezt! Hát csak azt jöttem megmondani, hogy ezt nem én tettem. Templomot már törtem fel, megvallom; de az a házo, ahol a porontyomnak ételt, italt, vackot adnak, nekem több, mint a templom. S mégis azt mondják, hogy Sátán Laci mívelte ezt a cudarságoto; pedig Sátán Laci csak egy van, s azt ismeri minden ember. Annak nem adhatja ki magát semmi emberfia; mert olyan csak egy van a világon. – Olvashatta a gróf úr a statáriumfán a személyleírásomat, megítélheti.

Azzal a gyertya felé fordult az éjjeli látogató, megmutatni az ábrázatját.

Jellemzetes csúf volt. Eszményképe a rútnak.

– Hát van-e még ember, aki az én passzusomba beleilljék, gróf úr? – szólt kérkedő hangon. – Kinek van még ilyen felhasított nyúlszája? Ki visel még ilyen lángjegyet a pofáján? S különösen kinek van még a világon hat ujja a jobb kezén, mint nekem? Aki a kezemet meglátja, tudhatja róla, hogy én vagyok az. (Valósággal kettős hüvelykujja volt.)

Hanem e rút arcon volt valami búskomor kifejezés, ami visszataszító külsejének hatását enyhítette.

– De hát kik lehettek akkor azok az éji betörők? – kérdé tőle a gróf.

Sátán Laci megvetésre fintorította az arcát.

– Hát kik? Holmi pernahajderek! Alávaló, komisz pernahajderek!

S kiköpött a címzésüko után.

Lajos persze sohase hallotta ezt a szót.

 

Bülau: Titokzatos történeteinek német nyelvű címlapja. Ez a mű a regény egyik forrása.

 

Amélie kihallgatja Cambray és Vavel beszélgetését (Kép a regény első, füzetes kiadásából, 1877)

 

– Hanem mindez csak mendemonda, gróf úr – folytatá a furcsa éjjeli vendég. – Nem ettem maszlagot, hogy a becsületemet jöjjek keresni. Ámbátor azt az egyet restellem, mikor azt mondják, hogy Sátán Laci volt az, akit negyedmagával kivert egyetlen ember a házból egy görcsös bottal! Pernahajder az egész rongyos familiájuk! – Hanem hát azért jöttem, hogy a gróf úr az én nyomorult kis porontyomat felszedette a sás közül; pártját fogta, kietette, de még azt sem restellte tőle, hogy maga becses személyében oktatgatta, hogy ne legyen belőle olyan emberkutya, mint az apja, vagy valami vízi csoda, mint a Hanyi Istók. Ez az én adósságom, s ezért én meg akarok fizetni. – Hát ugyan mivel tud egy zsivány fizetni? – Zsiványtudománnyal. – Meg akartam a gróf úrnak mutatni, hogy be lehet ám ebbe a kastélyba jönni annak, aki igazi rabló, akkor, amikor akar. – Majd ha eltávozom, s a gróf úr körülnéz, akkor majd meglátja, hogy a zár az ajtón, a keresztvas az ablakon a rablónak nem akadály. – Ahogy én bejöhettem, bejöhet más is. – Azt mondják, hogy a gróf úr ebben a kastélyban valami nagy kincset őriz. – Én nem tudom, nem is keresem, hogy mi az. – Ha az úton megtalálnám, visszahoznám. Ha más elrabolná, én visszarabolnám. De lehetnek mások, akik azt mindenáron meg akarják kapni. S lássa a gróf úr, amilyen könnyen megtehettem én azt, hogy ide az ágyasházába tudatlanul belopózzam, éppen olyan könnyen megteheti más, hogy a folyosó túlsó szegletébe „köd előttem, köd utánam” belopakodjék, s azalatt, amíg a gróf úr odafenn a toronyban a csillagokat vizsgálja, rég árkon-bokron is túl legyen azzal a féltett kincsével.

Lajos a névtelen ijedelem hörgését hallatá. Térdei megrogytak alatta. Haja felborzadt. Egész testén hidegláz futott át.

– Marie! – ordítao fel önfeledten.

Azzal hirtelen felkapá az égő gyertyát az asztaláról, s rohant rémülten a leány hálószobája felé. Ott hagyta Sátán Lacit a szobájában magára.

Amióta ő maga nem foglalta el helyét azon a megszokott kereveten, azóta meghagyta a leánynak, hogy lefekvés előtt szobája ajtaját mindig bezárja kulccsal.

Most az ajtó nyitva volt.

Lajos kábult rémülettel rohant az alkoven felé. – Félrehúzta a függönyt… A leány ott aludt csendesen: arcát karjára hajtva; lábánál a kedvenc macskája; ágya előtt a két mopsz, egymáshoz bújva. Hanem az a fülke a falban, melyben az acélszekrényke állt, egészen fel volt tárva, s a benne elhelyezett szekrényke fölé valami furcsa játékszer volt letéve: egy arasznyi emberalak, mely egy kerekes gépet hajt; hasonlót ahhoz, aminővel a bebörtönzött rabok daraszolják* a szűrposztónak való gyapjút.

Lajosnak a szívverése akadozott el. – Hiszen innen az ő távollétében mindent elvihettek volna: a leányt az acélszekrénnyel együtt.

Kezébe vette azt a különös mímelést, mely merőben összegyúrt fekete kenyérből volt készítve, s visszatért a saját szobájába.

Sátán Laci azt mondá neki a kezében tartott játékszerre:

– Emlékül hoztam ezt azokért a harisnyácskákért, amiket valaki, ettől a háztól, készített az én kölykem számára. A börtönben tanuljuk mi az ilyen figurákat csinálni, mikor nagyon unjuk magunkat. Rabmunka ez.

– De hogy tudott ön a bezárt ajtón bemenni, amiben belülről benne van a kulcs?

Sátán Laci aztán megmutatta a grófnak azt a tolvajeszközt, amivel az ilyen zárban hagyott kulcsot kívülről el tudják fordítani.

– Ez a legrosszabb védelem a betörés ellen: a kulcsot a zárban hagyni; ezt már minden kontár ki tudja nyitni. Egyedül az olyan ajtók kinyithatatlanok, amiknek zárát csak belülről lehet nyitni és zárni, kívülről pedig nincs rajtuk semmi kulcslyuk.

– Erről nincs fogalmam.

– Én ismerek egy ezermestert itt valahol a szomszédságban, aki tud ilyeneket készíteni. Annak majd én megmagyarázom, hogy hogyan kell; ő maga asztalos, lakatos, órás egy személyben.

A gróf csodálkozva rázta a fejét. Hogy a rabló magyarázza meg a lakatosnak: milyen legyen azo a zár, amit senki se tud felnyitni?

– No, hát elküldjem ide azt az ezermestert? – kérdé Sátán Laci.

– Föltéve, hogy az ember okos ember és nem fecsegő.

– Ez pedig bolond ember, aki mindig fecseg. De azért nem szükség tőle visszahökkenni; csak egy bolondsága van, s mindig arról fecseg. Megérti ő azt, amit neki magyaráznak, el is készíti úgy, de soha ahhoz hozzá nem szól, amiről vele beszélnek. Neki csak egy dolga van: hogyan kellene Napóleont megverni. Szüntelen haditervet készít, öldöklő masinákat fundál, s azt magyarázza, hogyan kellett volna egy ütközetet megnyerni. Ebbe bolondult meg. – Ezt akár leitatják, akár tüzes vassal vallatják, egyebet nem tudnak meg tőle, mint Napóleon elpusztítására való rettentő terveket. Ez elkészíti gróf úr házán a felnyithatatlan ajtókat, s minden embernek pokolgépekről és fortificatiokrul fog beszélni.

– Jól van. Küldje őt ide hozzám.

– Hanem – még egyet mondok, gróf úr: – ha még olyan erős zárakat és lakatokat csináltat is a gróf úr kincse védelmére: rabló ellen egyesegyedül az védelmezi azt meg igazán és bizonyosan, ha éjszakára saját maga is ott hál abban a szobában, ahol a kincse áll. Egy bátor férfi többet ér, mint száz lakat. Nem ok nélkül mondom én, hogy vigyázzon a gróf úr a kincsére! Többet tudok, mint amennyit beszélek. Nem Sátán Laci a legnagyobb rabló a világon. Vigyázzon magára!

– Köszönöm.

– Elhiszi-e hát gróf úr, hogy nem én voltam és nem az én cimboráim, akik a szomszéd kastélyba betörtek?

– Elhiszem.

– Akkor elvégeztem itt a dolgomat.

– Még nem végezte ön el – szólt Vavel, s szekrényéhez lépve, kivett abból egy szalmába font üveget és egy kis poharat, s ezt teletöltötte. – Hátravan még az áldomás. Aki hozzám vendégül köszönt be, az enélkül nem megy odább.

– Igaz a. Ámbár furcsa vendég voltam. Kocogtatás nélkül jöttem be. Hanem hiszen ma remekeltem. Majd meglátja azt, gróf úr. Nem köszöntöm fel, mert az én szavamra nem sokat hallgatnak az égben.

Vavel leült az asztal mellé.

Még egy szóra. Most én akarok önnek valami tanácsot adni. Én önnek a lelkében jóravaló indulatokat fedeztem fel. Önnek a szíve nincs megromolva. Hagyja ön el ezt az utat, amely…

– Tudom: az akasztófához és a pokolba vezet.

– Kezdjen ön valami mesterséget; én kész vagyok önt az első berendezésnél megsegíteni. Adok önnek pénzt kölcsön; majd visszafizeti, ha jól megy a dolga. Térjen a becsületes munka útjára. Gyönyörűség ez.

– Köszönöm a jó tanácsot, gróf úr, de már késő. Tudtam volna én ezt magamtulo is, s szerettem volna dolgozni, volt is ügyességem hozzá. De hát senki sem szenvedett meg ezzel a csúf pofámmal maga körül; gyerekkoromtulo fogva mindig csúfság tárgya voltam. Az apám nemesember volt. Amióta eszemet tudom, mindig a tömlöcben ült. Egypárszor bevittek hozzá. Olyankor nagyon megvigasztalt azzal, hogy milyen jó nemesembernek lenni: ha lop, nem szabad őt megbotozni, s ha embert öl, nem akasztják fel, hanem fejét veszik; azért azt el ne felejtsem, hogy nemesember vagyok, s ha bajba kerülök, csak arra appelláljak. Ez volt, amit a testamentumában rám hagyott. – Még mikor élt is, árva voltam. Disznópásztornál egyéb nem lehettem ezzel az ábrázattal. De még arra is rossz voltam. Akinek a disznaja elvetélt, rám fogta, hogy az én kancsal szemem rontotta meg az emséjét. Onnan is elkergettek. Utoljára az iharosi gróf fogadott fel az udvarába. Bolond hivatalt adott. Volt neki két szelidített medvéje. Azokat kellett sétálni hordoznom a faluban. A medvéknek a két első lábuk fel volt kötve a nyakukba, úgyhogy kénytelenek voltak a két hátulsó lábukon járni, én meg velük karonfogva a középen, mintha két kisasszonyt vezetnék a promenádra. Aztán, mikor így együtt sétáltunk a faluban, az emberek utánunk kiabáltak: ahol megy az iharosi gróf három medvéje! Elszoktam a dologtól, s hozzászoktam, hogy világcsúfja legyek. Még akkor nem tanultam lopni. A medvék híztak a kezem alatt, mindennapra kijárt nekik két kenyér. Egy nap a falu végén egy putriban megláttam egy szegény zsellérasszonyt, aki leányostól együtt majd meghalt éhen. Attól fogva a medvék soványkodni kezdtek. Az egyik kenyeret elloptam a nyomorultak számára, s az azoknak jólesett. Hanem a sáfár rájött a tolvajságomra, s engem elkergettek a hivatalomból, a zselléreket meg a putriból. Az öregasszony megfagyott az úton; tél volt. A leánya rám maradt. Ketten voltunk. Egymáshoz kötöttük magunkat. A boldogtalan asszonyt aztán senki se akarta szolgálatba fogadni, azért, mert az én feleségem volt. (Kápsáló barát eskettetett bennünket össze az erdőn.) Az erdő lett a hazánk. Az erdő pedig rossz tanácsokat ád. Azok az odvas fák, mintha beszélnének a beletévedő emberfiával. Még most is hallgatom, hogy mit beszélnek. Hozzászoktam, hogy elvegyem a másét. Nem is tudnék dolgozni már. Nem tudnék szobában hálni, embereknek köszönni, urakat megsüvegelni. Mikor az a poronty a világra jött, azt mondtam az asszonynak: eredj vele az erdőből, vedd be magad valami faluba, láss dologhoz, ne hagyd, hogy zsivány legyen belőle. De mindig kifirtatták a szomszédok, hogy ő a Sátán Laci felesége, s azontúl nem volt helyben maradása, s meg csak utánam jött az erdőre szerencsétlenkedni. Ott kell már nekem végeznem: az erdőben, ahol kezdtem. Semmihez sem értek már. Nem tudnék egy barázdát szántani. Ott kell végeznem az utolsó fánál: az akasztófánál. Mert a statárium alatt a nemesember fiát is felakasztják. S ahova én befészkelem magamat, abban a vármegyében kiüt a statárium azonnal. S nekem tetszik az, hogy úgy kergetnek. Mintha a szívemet csiklandanák, mikor hallom, hogy ropog a puska előttem, utánam. Még egy dologhoz nem mondom, hogy nem volna kedvem: valami nagy verekedéshez, ahol az ember odaugorhatik valami nagy csoport közé, s vághat maga körül, míg embert lát; katona szerettem volna lenni, hanem hát nem fogadott el soha a verbunk, elkergettek; azt mondták, hogy nem csúfítják el velem a regementet. Pedig azt legjobban szerettem volna. – No de hát, ami nem lehet, az nem lehet. – Megyek vissza az erdőmbe. – Köszönöm a jó tanácsot és a jó alamáziát. (A pálinka még akkor a magyar köznép előtt újság volt, alamáziának hítták.)

Azzal felvette az ajtó mellé letett túri kalapját a rabló, s gangoso lépésekkel megindult a szobából kifelé.

Az ajtóban még egyszer megállt.

– Gróf úr. Én tudom ám azt jól, hogy a zsiványok és becsületes emberek között nincsen semmi konvenció. Gróf úrnak nemcsak szabadságában áll, de még kötelessége is, engem, akinek a fejére díj van téve, amint puskavégre kaphat, lelőni; s azt megteheti, amíg innen a kastélyból kijutok.

– Én nem lövök arra, akinek az asztalomon poharat töltöttem.

– No lám. Ezt nem tudtam. Zsivány vagyok: nem tudom, mi a szokás a derék emberek közt. Én azt hittem, hogy úgy lesz. Gyanakodó vagyok. No, hát megmondom, hogy a gróf úr valamennyi lőfegyverében a puskaporos serpenyőnek a lyuka viasszal van betömve*; azokat mind tisztíttassa ki, mert nem lehet velük lőni.

Vavel gróf odasietett a fegyverszekrényéhez, s csakugyan úgy tapasztalá, hogy a fegyverei mind lőképtelenekké vannak téve. A rabló nagyon elővigyázó volt, s biztosította magát minden felyülkerülő hatalom ellen.

De már ekkor eltűnt a gróf szemei elől.

Lajos utánasietett a szövétnekkel, összekereste a kastély minden zugát, s nem tudott rájönni, hogy hová lett csodálatos vendége. Az egyetlen főajtó, melyen be lehetett járni, zárva volt, és a keresztvasrúd is fel volt téve eléje; az ablakok is mind betéve és a redőnyök lecsukva. – Csak hosszas keresés után akadt rá egy áruló jelre, egy sáros lábnyomra egy ablak hídján. A rabló ott jött be, kívülről felcsavarva az ablak és redőny reteszeit. Az ablakot elzáró keresztvasak ketteje el volt görbítve, s a mesével határos volt, hogy azon a szűk nyíláson egy izmos férfi keresztülsajtolhatta magát.

Sátán Laci csakugyan remekelt ma; megmutatta a grófnak gyakorlatilag, hogy igazi zsivány akárhol be tud az ő kastélyába jutni. Azok a minapiak nem voltak igaziak, hanem csak pernahajderek.

Vavel gróf addig nem nyugodott meg, amíg ki nem nyomozta annak a furcsa szónak az értelmét.

Páriz–Pápaiban bizony nem volt arról felvilágosítás adva. Hanem aztán ráemlékezett, hogy jelent meg egypár év előtt (1804-ben) egy geniális magyar munka (latin nyelven) „Hungaria in parabolis”* – az felvilágosításokat ád az ilyen rendkívüli kifejezésekről. Nála is megvolt az a könyv, mint minden ez országban megjelenő opus. Előkereste azt, s megtalálta benne a pernahajdert.

Elkorcsosult lovagrend volt az, Arad megyében, Szent-György lovagok címe alatt, melynek tagjai azonban Istendicséreto és a pogányok leküzdése helyett a környék birtokosainak kifosztogatását tűzték ki feladatokul; s mert insigniáikban* medvebőr-palást volt a jellemző viselet, az általuk leginkább mortifikált svábok által elneveztettek „Bärenhäuterek”-nek; amiből a magyar népajk pernahajdert csavarintott. – Tehát ez a szó olyan gézengúzt jelent, aki rontja a „zsiványnak a becsületét”.

Ezzel aztán egy újabb talány állt Vavel gróf elé.

Hát akkor miféle emberek voltak ezek a betörők?

S még nagyobb kérdés volt az, hogy mi oka volt Sátán Lacinak a Névtelen Várba beszökés merényletét elkövetni, csak azért, hogy őneki elmondja azt, hogy nem ő és nem az ő cimborái követték el a minapi betörést, hanem valaki más.

Törhette ezen a fejét! Amíg egyszer valaki el nem fogja neki mondani az érthetetlen mese indokait, addig hasztalan minden találgatás.

 

***

 

Egy hézagot talált Vavel gróf a rabló előadásában. Mi összefüggése van Sátán Laci felesége eltűnésének a bárónő kastélyából az ő rejtélyes megjelenésével a Névtelen Várban?

Meglehet, hogy még majd ennek a kiegészítését is megtalálja valaha.

 

***

 

Most csak az a kérdés, hogy értesítse-e a bárónőt erről a felfedezésről, vagy sem? – Hiszen ez őt érdekli legközelebbről.

De hogyan? Saját kezűleg levelet nem ír soha. – Marienak pedig le nem diktálhatja azt, ami ez éjjel a Névtelen Várban történt.

V.

Másnap délután Henry bejött a grófhoz jelenteni, hogy egy bolond ember van itt, aki mindenáron akar a gróffal beszélni. Azt mondja, hogy egy olyan ágyút talál fel, amivel ötszáz embert lehet okvetlenül lelőni. Nem hágy békét, hogy csak jelentsemo be, hogy ő a Mátyás mester.

– Igen, én rendeltem őt ide – mondá a gróf. – Vezesse fel hozzám.

Henry nagyon csóválta a fejét, amibe sehogyse akart belemenni, hogy mi dolguk lehet egymással egy olyan okos embernek, mint az ő ura, s egy olyan bolond embernek, mint a látogatója?

Elhozta az embert.

Eredeti alak volt. Olyan formájú öltöny volt rajta, aminőt a kerek föld minden népei között senki se visel. A kabátja tetszés szerint ködmönné vagy köpönyeggé volt idomítható: ha akarta, ujja is volt, ha akarta, nem volt. Még a saruja is saját találmány, ahogy azt a csizmadia meg nem tudná önteni. Szakálla hosszúra volt hagyva, de bajusza le volt nyírva, szintúgy a haja is egészo a bőrig. Sovány arcának minden vonása izgékony volt, s mindig valami olyan indulatot fejezett ki, aminek semmi köze sem volt ahhoz, amit beszélt: haragos volt, tréfás volt, elbámult, anélkül hogy valami indoka lett volna rá. Aztán volt egy kurta plajbásza, azt beszéd közben a szájába dugdosta, s nagy gyorsan illusztrálta vele az előadását, a tenyerébe rajzolva vele.

– Éppen jókor jött Mátyás mester – mondá a gróf.

– Hja, bizony; de csak a marengói ütközetből el ne késtem volna – sóhajtá fel a nevezetes férfiú. – Ami felett Henry elkezdett csendesen mosolyogni.

– Azon már nem segíthetünk, Mátyás mester; az elveszett – nyugtatá őt meg a gróf –, hanem nálam volna valami hirtelen elkészítendő munka, amit önre szeretnék bízni. Jöjjön velem, majd megmagyarázom.

Mátyás mester annyiban érkezett jókor, hogy Marie éppen a kertjébe távozott sétálni, ahol egy órát el szokott tölteni, s ezalatt Lajos átvezethette az ezermestert a leány szobájába, s ott elmondhatta neki, hogyo mit szeretne ő itt létesíteni.

Mátyás mester figyelmesen hallgatott a gróf beszédére, s aközben az előhúzott hüvelykmérővel kiméregette a tudni való hosszakat és széleket, s miután jól megértett mindent, ünnepélyes bámulatra nyúló ábrázattal mondá:

– Igenis; de mért veszett el a marengói ütközet? Azért, mert Gvozdanovics generálisnak nem volt annyi talentuma, hogy mikor Napóleon lovassága azt a nagy attakot csinálta a batteriái ellen, ő azon a hosszú allén minden fára felmászatott volna három katonát, kettő töltötte volna a puskát, egy meg lőtt volna folyvást. A svalizsér* utána nem tudott volna másznio, mind otthagyta volna a fogát. A generálisnak azt kellett volna kommandírozni: „Halbe Bataillon*, halb links*, Baum hinauf Marsch!!!*

De már ezt Henry nem állta ki, anélkül, hogy a fal felé fordulva, ki ne nevesse magát egy kicsit.

– Ez is igaz, Mátyás mester – mondá a gróf jámborul –, hanem hát azt szeretném megtudni, hogy képes-e ön azt, amit én kívánok öntől, tökéletesen kiállítani?

Mátyás mester szomorú arcot öltött, pedig amit mondott, az nem volt szomorú.

– Hát ha azt meg tudom csinálni, hogy mikor még egyszer ránk jön az a… Napóleon, hát úgy megkötözöm, hogy se té, se tova nem tud mozdulni saját ármádiájával, tetszik azt tudni? Találtam fel én egyo hordozható sáncot, vaspléhbülo: azt minden katonánk magával hordja, mikor jön az ellenség, azt letámasztja maga elé, azon csak egy akkora nyílás van, hogy a puskája kifér rajta; őneki semmi golyóbis nem árthat, ő meg mind lepuskázhatja az ellenséget. Az olyan lesz, mint egy megerősített vár, amit odább lehet vinni. Akkor az egész Napóleonnak halt wer da, bei fuss*!

Henryneko majd szétpukkadt a két pofája a nevetés visszafojtása miatt. A gróf mérgesen nézegetett rá.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy olyan lesz – szólt a gróf beleegyezőleg. – Hanem a fődolog ennél az én stratagémámnál az, hogy kívülről ne legyen semmiképpen felnyitható.

Mátyás mester* agyarkodó arcfintorra kényszeríté magát.

– Óh, uram s én Istenem. Hát a mágneses golyóbisokat ki találta fel: nem én? Hogy ólom helyett mágnesvasból kell a golyóbisokat csinálni. Az ilyen aztán minden lövésre emberto talál. Nem addig van! Nekünk szélpuskás regementeket kell formálnunk. A szélpuska nem durranik. Akkor aztán éjszaka támadjuk meg a… franciát, hogy mire Napóleon felébred, azt látja, hogy az egész serege le van ölve, – még a hangját se hallotta!

Henry kezdett már bámulni, és nem nevetett.

– Megnyugszom a nézeteiben, Mátyás mester – monda a gróf –, de jól értse meg: ennek az én fortélyos művemnek úgy kell alkotva lenni, hogy aki ao zárt helyen belül van, mind levegőt, mind világosságot eleget kapjon, és maga mégis hozzájárulhatlan és láthatatlan legyen.

Mátyás mester arcán a kételkedés foglalt helyet. Pedig ellenkezőleg, az, amit most mondott, egészen pozitív alapokon épült.

– Hát tudja azt a nagyságos úr, hogy mire való a gumilásztikum csizma? Hát mikor a mi katonáink a franciák sáncait ostromolják, akkor ilyen nagy gumilásztikumot kötnek a talpukra. Aztán mikor az árokhoz érnek, egyszerre beleugranak az árok fenekére, a gumilásztikum meg az árokból éppen olyan magasra felrúgja őket, egy ugrással az ellenség sáncára.

Henry teletömte a száját a zsebkendőjével, hogy veres és kék lett az arca az elfojtott jókedvtől.

– Mind elhiszem – szólt megnyugodva a gróf. – De nem akar ön némi kis rajzot készíteni előleges megtekintés végett?

Óh, Mátyás mesternek volt tervezetes könyvecskéje a zsebében, hová a rábízott munkát szakavatott kézzel belevázolja; hanem mindenekelőtt (ha már plajbászra és papirosra került a dolog) meg kellett ismerkednie a grófnak azzal a furfangos ágyúval, ami egyszerre ötszáz embert seper le a csatatérrűlo.

– Mert az így van. Két ágyúcső van egymáshoz forrasztva, tíz foknyi éles szögletben, úgyhogy a töltéskamrájuk egy lesz, hanem a két szájuk széjjel megy. Ebbe két golyóbist tesznek bele, amik egy hosszú lánccal egymáshoz vannak csatolva. Mikor aztán elsütik az ágyút, a két golyóbis kétfelé repülve, széthúzza a hosszú láncot, s amit közbekap ellenséget, annak mind lekaszálja vele a fejito. Feuer! Bumm! Kopf ab!*

De már ezt nem bírta elviselni Henry, ki kellett futnia a szobából. Ez neki is sok volt.

Lajos pedig egészen meg volt elégedve Mátyás mesterrel. Talált egy embert, aki tökéletesen érti a maga dolgát, de mindig a hadvezérek dolgairól beszél; azt pedig, ami körülötte történik, se nem látja, se nem hallja; se arról tudomást venni, s még beszélni is érdemesnek nem találja. Ilyen ember kellett neki.

Két hétig dolgozott a Névtelen Várban Mátyás mester; ez idő alatt Henry, aki megosztá vele szobáját, annyit tanult a stratégiából, hogy a vékonyai megfájdultak a sok röhögéstől; de hogy a faluban valakinek arról beszélt volna Mátyás mester, hogy mit dolgozik ő a Névtelen Várban, az nem történt meg. Az ő társaságában csak Napóleont lehet verni.

– Gróf úr! – monda a munka vége felé Henry. – Ha én ezt a Mátyás mestert még sokáig hallgatom az ő Napóleonverésével, még magam is olyan bolond leszek, mint ő.

Vavel Lajos azt mondta rá:

– Az vagy már régen, szolgám. – Velem együtt.

 

***

 

Hanem a tervezett mestermű tökéletesen sikerült.

Azt Mátyás mester elébb a kastélynak egy földszinti szobájából rögtönözötto műhelyében állítá össze, s a grófnak csak akkor mutatta azt meg, mikor már készen volt. Vavel meg volt vele elégedve.

Hanem nagyobb kérdés volt annál, hogy Marie hogy lesz vele megelégedve?

Hogyan lesz a leány kibékíthető azzal a gondolattal, hogy ő minden éjszakára úgy be legyen zárva, mint a drezdai „zöld boltozat” kincsei*? Mikor a valódi indokkal nem lehet őt megismertetni.

Lajos főzött ki egy tervet.

Nemsokára elkövetkezett a születésnapi ünnep. A tizenhatodik évforduló már.

A leány szépsége a hajadoni bűbáj teljes pompájában fejlődött ki, a gyermek naivságoto felváltotta nála az érzelemteljes ábránd. Egész lénye keresztülment már a hajadonság napfordítóján, ahol a gondtalan pajzánság helyét elfoglalja a túlérzékeny szemérmetesség. A ragyogó szemeket elfellegezte a méla érzelgés, s az ajkak már tudtak bánatot is kifejezni.

Lajos ezen a napon is, mint szoká, eljött őt üdvözölni, de a leány nem adott neki elő semmi kívánságot; ezen a napon, amelynek kiváltsága van a tegezésre, meg a gyermekóhajtások teljesítésére. Csak a tegezés maradt meg.

Ebédnél és ebéd után hosszabb időt töltöttek együtt. Lajos szándékosan tartóztatta vissza Marie-t az olvasószobában. Azalatt alkalma volt Mátyás mesternek a maga kész remekét a leány hálószobájában nyélbe sütni.

Az a remekmű* egy furfangos göngyöleg függöny volt, vékony acélpálcákból, amik úgy voltak egymáshoz kapcsolva, hogy világosság és szabad lég átszűrődhetett köztük. Ez a redőny egészen betölté annak a két márványoszlopnak a közét, mely a leány fekhelyéhez vezető fülke-boltozatot emelé. Egy zsinór meghúzására az ércfüggöny legöngyölődött, amint annak az alsó széle a padlatot érte, két csappantyú kétfelől azt úgy leszorítá, hogy azt kívülről se felnyitni, se betörni nem lehetett. Azután megint, ha egy gombot megnyomtak a padlón, az egész ércgöngyöleg magától szépen felgördült.

Csakhogy ez meg fogja majd rémíteni a leányt. Azt fogja kérdezni: hát az életemre törnek-e, mikor alszom?

Óvatosan kellett őt ezzel megbarátkoztatni.

– Hát ez évben semmi kívánságod se volt, kedves Marie? – kérdé tőle Lajos a születésnapi lakoma után, melyen a szakácsné készítette pompás torta érintetlen maradt. Pedig Marie neve is ki volt abban formálva cukorvirágokbulo. Egyiket sem akarta összetörni. Majd ki lesz osztva Marie távoli kegyencei, a kis falusi leánykák között, akik e napon odajönnek a kapu elé, s körtáncot járnak, és dalolnak, s virágokat hajigálnak be az udvarra.

A leány elmélázva felelt:

– Volt bizony, kedves Lajos. Elvesztettem valamit, de te azt nekem nem adhatod vissza.

– Mi az, amit elvesztettélo, Marie? Kérlek.

– Az álmomat.

– Az álmodat?

– Azt ám. A régi jó álmomat. S ahelyett nem hozhatsz nekem újat se Bécsből, se Párizsból. Azelőtt oly jó alvó voltam, hogy alig mondhattam végig az imádságomat az ágyban, s ha nem siettem jól az Amennel, már akkor, mire arra került a sor, egy más világban jártam. S ha fölébredtem is nagy néha éjszaka, s hallottam, hogy az óra ütni készül, még alkudoztam vele, hogy ne üssön nagy időt; hadd legyen még messze a reggel. Úgy örültem a sötétségnek. És nem jutott eszembe, hogy a sötétben lehet valami, amitől félni kell. Mindig nyitott ajtónál háltam. – Amióta meg zárt ajtónál alszom, néha éjfélig is fennvirrasztok. Valami oktalan borzadály fog el, ami szemeimet nyitva tartja, mikor így egyedül maradok, s csendesség támad körülem; állatkáim is alszanak. Azt hiszem, hogy a nagy csendben valaki lopózva közelit a hátam mögött, s a vállamon keresztültekint. Minden zugban, minden bútor mögött elbújto rémeket, elbújt embereket képzelek, akik ott guggolnak, s nem merek odamenni, hogy meglássam. S ha lefeküdtem, s eloltottam a gyertyát, azt képzelem, hogy sírboltban vagyok, elevenen eltemetve, a mély csendességben. Ha pedig valami hangot hallok, a szívem elkezd sebesen dobogni; találgatom, hogy mi lehetett az. Ha a szél megzörrenti ablakomat, azt hiszem, be akarnak rám törni, rossz emberek, – akik régen valamikor üldöztek, s szeretnék elfutni előlük. Akkor aztán fejemre rántom takarómat, hogy ne lássak és ne halljak semmit, s ha így elalszom, oly rosszakat álmodom, hogy örülök, mikor fölébredek megint. S aztán úgy alkuszom az óraütéssel, hogy miért nem több. Bár jönne már a reggel! S amíg megvirrad, ezerféle gondolat jár keresztül-kasul az agyamon. S némelyik úgy fáj, hogy én azt ki nem tudom mondani! Valamit érzek, ami végtelen és elszédítő:

Lajos kezébe fogta gyöngéden Marie kezét.

– Hátha én vissza tudnám adni elvesztett álmodat? Ha ismét ott volnék, mint azelőtt, az általad felvetett ottománon?

A leány a szemébe nézett: be, egész a lelkéig. Tudott-e már valamit? Vagy csak az a csodálatos divinatiói erő, ami a nőknek adatott, hogy behatoljanak a lelkek titkaiba, volt nála már tizenhat éves korában úgy kifejlődve, hogy sejtse, amit nem tud?

Szelíd komolysággal monda:

– Nem, kedves Lajos, az lehetetlen.

– S ha én találtam volna ki valamit, ami azt lehetővé tegye?

A leány arca elsápadt. Mire gondolt most?

Lajos nem hagyta őt kétségben.

– Jöjj át szobádba, és lásdo meg.

A leány odatette kis porcelánkezét az ifjú karjára, s átment vele saját szobájába.

Lajos odavezette őt a fülkébe; maga kívül maradt.

– Húzd meg azt a zsinórt ágyad fölött.

Abban a percben, amint a leány azt megtette, a fal mögé rejtett göngyöleg legördült, s bezárta őt.

A leány meglepetve kiálta a künn maradottnak:

– Ah, én most be vagyok zárva?

– Igen. És kívülről senki az ércredőnyt el nem mozdíthatja. Hanem, ha a lábaddal megnyomsz egy rézfogantyút, amit láthatsz fényleni az oszlop tövében, akkor megint szabad léssz.

A másik percben az ezermester alkotványa ismét felgöngyölődött a fülke homlokzatába.

A leány elbámult rajta.

– És aztán még egy fortélya van e csodagépezetnek – magyarázta neki Lajos. – Ugyanaz a zsinór, mely megrántva a redőnyt leereszti, jelt ád az én dolgozószobámban egy csengettyűvel, s akkor én felszedem a könyveimet és írásaimat, átköltözöm ide ebbe a szobába, s folytatom a munkámat itt, ami téged nem fog zavarni. Itt ez alkovenben csak annyi világosság szűrődik a redőnyön át, hogy sötét ne legyen körüled. Te akkor nem fogsz félni, s ismét megtalálod az álmodat.

Most már nem csókolta meg a leány ez ünnepi ajándékért. De mind a két kezét odanyújtá neki, s megszorítá azokkal az ifjú kezeit, oly forrón, oly erősen, hogy az többet mondott minden szónál, – minden csóknál.

– Mennyit kellett neked ezen gondolkodnod, míg kitaláltad? – suttogá melegen.

– Ugye meg vagy vele elégedve?

– Nagyon! Ez igen jó lesz.

Szegény gyermek! Egy kicsit megcukrozták neki a keserű gyógyszert, s azt mondta rá, hogy igen jó!

Este alig várta, hogy kísérletet tehessen a csodagépével. Nem kezdett hozzá az egyedül kártyázáshoz; már tíz órakor lefeküdt. – Abban a percben, amelyben az ércfüggöny az ütközőjébe csappant, hangzottak Lajos tompa léptei a folyosón. Jött készségesen, egyik kezében hozva a kétágúo gyertyatartót, másikban a pisztolyokat meg a kalamárist, a hóna alatt könyvet és papírt, a szájában pedig a keresztbe fogott írótollat; s azzal letelepedett a megszokott kerevetre, s folytatta a fehér asztalkán munkálatait.

A leány – nem lett volna leány – ha az ércfüggönyön keresztül nem nézte volna sokáig csodálatos védelmezőjét. Ezt a gyönyörű tanulmányfőt, mely tenyerébe támasztva a néma könyv fölé hajol, s egy vonás meg nem mozdul rajta. Mintha e homlok domborodásai, e szemöldökök kiálló izmai, e klasszikus metszésű orr, ez achillesi ajk és áll mind bronzból volnának öntve. Igazi hős: – hős, aki a föld legerősebb démonaival: az emberi indulatokkal harcol. És győz.

És a leány e naptól fogva megtalálta, amit elvesztett: a régi jó álmát ismét. Nem üldözte se rémlátás, se szívdobogás. Az a végtelenség érzete is elmaradt tőle.

Igen, de a régi jó álom hajdanta korán is jött; nem váratott magára. A leány megkísérté másnap, hogy hátha félórával hamarább adna jelt: meghallaná-e azt Lajos?

Meghallotta. Fél tízre is eljött. – És aztán a leány (ilyenek az elkényeztetett gyermekek!) egész a visszaélésig vitte a kísérletet. Megadta a jelt kilenc órakor, fél kilenckor, utoljára nyolc órakor is. A madarakkal együtt feküdt le, csakhogy annál hamarább ott tudja őt a szobájában. Az pedig jött abban a pillanatban.

S aztán gondolá magában a leány:

„Szeret. Nagyon szeret. Mint a fakír a Brahmáját, mint a perzsa Hosszeinját, mint a karthauzi a Boldogasszonyát: úgy szeret.”




Hátra Kezdőlap Előre