És kár, hogy a komáromi örömnapból Vavel Lajosnak semmi rész nem jutott.
Ő csak Veszprémig jött Meskó dandárával, ahol az már a Komáromból eléje siető lovasság előcsapatjától megtudta, hogy szabad az út.
Itt találta Vavelt kiküldött hadikéme, Mátyás mester.
Lajost az egész idő alatt legjobban nyugtalanítá az elhagyott nők sorsa. Igen biztos helyet vélt a számukra kiválasztani, mikor Győrbeo helyezé el őket, s most azután már csak annyit tud felőlük, hogy egy ellenségtől körülfogott városba vannak bezárva, ahonnan lehetetlen valamerre kiszabadulniok.
Négy hét múlt el azóta, hogy ő csapatjával együtt eljött Győr alól; négy olyan hét, amelyikben nem volt se „tegnap”, se „holnap”, – egyetlen folytonos utazás, harcolás, előre-hátra nyomulás, bosszúság, veszedelem, öldöklés, futás, lélekkárhozat: este reggelizés, a nappaltól ellopott éjszakai pihenés, s nappallá tett keserves éjszakák; szép zöld erdők, amiből puskaropogás fogadta az utazót; – gyönyörű tájak, amiket el kellett foglalni, s aztán szaladni belőlük, – patakok, amiknek közeledtére ki kellett húzni a kardot, s amikből nem lehetett inni a vér miatt, mellyel befertőztették; és őt a hosszú idő alatt csak az a gond nyugtalanítá, hogy mi történt az ő szeretteivel.
Mi történt, ha az ellenség ostromolni találta a várat, s még talán a várost is? Mit kellett azalatt szenvedni Marie-nak, aki a Névtelen Várban még attól is meg volt óva, hogy éjszaka egy ebugatást, egy kakasszót halljon, ha az érckutyák és a tűzkakasoko kezdtek el szólni, ha egyszerre elkezdtek az ostromágyúk dörögni, s bombák és tűzgolyók hullottak a házak közé, amik elől nem volt hová menekülni?
Vagy talán azt is megszokják az asszonyok? Óh, a nőknek a képtelenségig menő erejük van a szenvedések elhordozására.
De hátha elfoglalták a franciák a várost, s Katalin és Marie a kezeikbe jutottak?
Tudtak-e elrejtőzni úgy, hogy észrevétlen maradjanak? Árulás vagy csacskaság nem fedezte-e fel kilétüket, menedéküket? Ha megszabadulhattak onnan, hova mentek? Merre fordultak? Kitől fogja megtudni, hogy hol vannak? Élnek-e még?
E kínzó aggodalmak között érkezett meg furfangos hírmondója.
Noé a bárkában nem várta nagyobb szívszakadva a galambját, mint ő azt a derék embert. Meg is ölelte, mikor a szeme elé került.
– Mi hír, Mátyás mester?
– Hát bizony mindenféle hír van.
– Rossz? Vagy jó?
– No – úgy vegyest. Van jó, van rossz.
– A jót utoljára hagyom.
– Kezdjen hozzá.
– Hát biz a szegény Sátán Lacit tegnap temettük el. Isten legyen kegyelmes szegény bűnös lelkének, ha már meglakolt.
– Belehalt a Hanságban kapott sebeibe, szegény?
– Azokba nem. Azokból még feltámadott. Még az a tizenöt vágás se tette volna porrá, amit az ácsi csatában kapott. Hanem a golyót nem tudták kivenni belőle, s az elvitte a másvilágra. No, de igen szép temetése volt. Háromszor lőttek a sírjába, s a prímás maga szentelte be. Ez bizony olyan nagy dicsőség volt neki, hogy maga se hinné el Sátán Laci, ha csak személyesen ott nem lett volna. Szegény László, az utolsó szavával is a kegyes pártfogóját köszöntette.
– Jó vég volt; – rátalált, amit kívánt. – Hát azon túl mi hír van?
– Bizony az a másik sem egészen örvendetes. Az egyik azt mondja, hogy a mieink vesztettek huszonháromezer halottat meg sebesültet, a másik meg azt állítja, hogy a franciák még többet vesztettek.
– Hol? Mikor? – kérdé Vavel elbámulva.
– Hát most ötödnapja. Nem hallotta még a gróf úr? Wagramnál nagy ütközet volt. Borzasztó nagy csetepaté. Mondtam, hogy vegyék be az én dupla ágyúimat! Nem fogadták meg. Most aztán ott van ni. Napóleon, csak egy paraszthajszálon múlt, hogy megnyerte az ütközetet.
– Tehát megnyerte?
– Azaz, hogy mink nem vesztettük el: csakhogy éppen nem nyertük meg. Azért nincs ám semmi baj, Károly főherceg több foglyot ejtett a franciák seregéből, mint azok az övéből, ágyút is többet vett el tőlük, mint azok őtőle. Az inszurrekció készen áll, van már ötvenezer emberünk együtt, hatalmasan ellátva; csak azt kell mondani a királynak: „előre!” – megyünk.
– Hát Oudet-ról mit tud ön?
– Kevés jót. Mindössze annyit, hogy a wagrami csatában ő is elesett. És vele együtt mindazok, akik a fülgombjukban ezüst lencsét viseltek.
– A philadelphok?
– Csodálatos, hogy mind elhullottak. A rossz hír azt beszéli, hogy titkos parancsszóra a saját soraikból lövöldözték őket le, de hát ki tudhatja ezt? Annyi bizonyos, hogy én egyet sem találtam közülők élve, pedig ott csavarogtam keresztül-kasul a seregükön mint francia kurír.
Ez rossz hír volt, de hátra volt még a rosszabb.
Vavel nem tűrheté már, sürgetve kérdezé:
– Mit tud ön Győrből?
– Mindent. Onnan jövök.
– Beszéljen. Látta őket? Nem ostromolták a várost?
– A várat és a várost bizony nagyon ostromolták, s a báróné és a hercegasszony bizony bennrekedtek.
– Ki mondta önnek, hogy ő hercegasszony? – kiálta Vavel indulatosan.
Mátyás mester nem hagyta magát kivenni a sodrából.
– Majd rájövök arra is, hogy ki mondta. De hadd tartsak rendet. Pécsy ezredes tíz napig védelmezte a várat a franciák ellen.
– S azok tíz napig lövették a várost?
– Bizony azt tették, mégpedig olyan bombákkal, amikbe egész csoport apró golyóbis volt dugva, hogy ahol szétpukkant, száz embert is megölt, – ha el nem szaladt előle. Egy jó részét a városnak fel is égették; hanem azért Pécsy nem adta meg magát, míg utoljára bele nem lőttek a puskaporos raktárába. Amint az aztán a levegőbe repült, nem volt neki mivel ágyúzni többé. Mi se mehettünk a segítségére, mert az a sok generális hetvenhétfelé kommandírozta a sereget: hát nem tehetett mást a jámbor, mint hogy feladta a várat; de úgy, hogy minden seregestülo együtt békességben elvonulhasson. Már meg is érkezett Komáromba, tegnapelőtt ítélt fölötte a haditörvényszék, s azt mondta ki, hogy nem tehetett másképp.
– De mi lett Katalinból? Mi lett Marie-ból?
– Előadom egymás után. Tőlük jövök.
– Nem történt velük semmi veszedelem?
– Veszedelem? Az nem történt. Egy kis magányházbano voltak elrejtőzve, ahol Görömbölyi alispán úr úgy adta ki őket, mint saját húgait.
– Az alispán is ott van?
– Ott ám. Ő is kapitulált, de az asszonyságok kedveért ott maradt a városban továbbra is, hogy legyen valami tanácsadójuk.
– Derék ember! Ki lett a franciák részéről várkormányzó Győrben?
– Guillaume tábornok.
– Guillaume! –szólt Vavel megrettenve.
– Guillaume biz az. Annak híják. Igen fain, modális ember; nem mortifikálta a lakosokat: ellenkezőleg, mindjárt másnap a bevonulása után bált adott a nagy vendéglőben s arra minden előkelő urat, polgárt a feleségeikkel és a kisasszonyaikkal együtt meginvitált; – a gróf úr drágái is kaptak ilyen meghívást.
– Mint Görömbölyi alispán húgai?
– Nem biz azok. Magam olvastam a bilétet, így volt írva: Madame la Comtesse De Alba, avec la princesse Marie*.
– „Princesse Marie!”
– A bizony. Innen tudom a titulát, amit az elébb mondék.
Vavelnek az agya elzsibbadt, mint mikor valakit utolér egy álló helyében az álom.
– Nem használt semmit a vicispán protestációja – folytatá tovább nyugodt flegmával az ezermester –, a francia generális azt felelte, hogy ő jobban ismeri azokat a dámákat, s utasításai vannak, hogy hogyan kell velük bánni, s attól a naptól fogva éjjel-nappal két francia granátíros* áll silbakon* a bárónő szállása előtt, mintha valami potentátot őriznének ottan.
Vavel néma dühvel járkált fel s alá szobájában. Ha Marie-t elviszik, akkor Katalin is el van rá nézve örökre veszve. Hogy gondolhasson még családi boldog életre, mikor az oltár előtt arra a kérdésre: „Szereted-e ezt a nőt?” azt kell neki felelnie: „Gyűlölöm!”
– Miért hagytam őt el? – vádolá magát Vavel. – Miért nem tettem azt, amit kívánt, hogy fussunk el együtt, ki a világba? Mi hárman!
– Hja, biz az úgy van – mondogatá Mátyás mester. – A generális adjutánsa mindennap kétszer látogat el a házhoz, s raportot visz róla, hogy vannak, mint vannak.
Vavel nem hallott már semmit.
– Csak Cambray meg ne halt volna!
– Úgy! Igazság! Azt az urat is eltakaríttattam szépen. Hiszen tetszik tudni, hogy meghalt.
– Igen. Megírták.
S azzal elővette kebléből azt a levelet, melyben Marie leírta a Névtelen Várban töltött utolsó rémséges éjszakáját, s elkezdte azt olvasni. De a könnyei nem engedték. Utoljára elkezdett hevesen zokogni, mint egy gyermek, akit mostohája megvert.
Az ő mostohája: a sors.
– A bizony: eltemettem szépen, odaírta a testamentomát a pugyillárisába; azt is meghagyta, hogy a tópartra temessék el, semmi fejfát, semmi írást a sírjához, csak éppen egy égerfát ültessenek mellé. Úgy is tettem.
Vavel letörlé könnyeit. Restellte, hogy nem bírt magán uralkodni. Hogy idegen ember őt ily gyöngének látta. Nyugalmat erőtetett.
– S hogy tudott ön hozzájutni a halott rejtekéhez, amit az magára zárt?
– Igen egyszerűen. A rostély rugója össze volt kapcsolva a gróf úr szobájában levő csengettyűvel. Mikor azt felgördítették, a csengettyű megszólalt. Tehát csak meg kellett fordítani a dolgot. Ha a csengettyű drótját meghúztam erősen a gróf szobájában, a rostély az alcoven előtt rögtön felgördült.
– Igen egyszerű mesterség. – Hajh, Mátyás mester! Ha ön olyan ezermester volna, hogy azt a zárt is föl tudná nyitni, ami az én drágaságaimat most fogva tartja; az volna aztán a remeklés!
– Márpedig én tudok olyan mesterséget.
– Tud?
– Hiszen lám megmondtam, hogy a jó hírt a legvégére hagyom.
– Szóljon, szóljon!
– Hanem azt már csak súgva mondom el; mert hátha valaki hallgatózik az ágy alatt vagy az ajtó mellett. Én is így szoktam. Más is megteheti.
Vavel Lajos odatartá a fülét, hogy súgja hát meg.
Igen rövid közlemény volt az.
De Vavel Lajost egyszerre egész emberré tette ez a nehány szó.
A tenyerébe csapott, aztán meg Mátyás mester vállára.
– Remek ember ön!
Azután kivette a kebléből Marie arcképét, megcsókolta – aztán Mátyás mestert is megcsókolta. Nevetett.
Majd meg egy marék bankjegyet húzott elő a tarsolyából, azt Mátyás mester markába nyomta.
– Itt van. Siessen ön a szükségeseket összevásárolni. Ön tudja, hogy mit kell beszerezni. Rögtön hozzáfogunk!
Mátyás mester átvette a pénzt, s úgy osont el Vavel szállásáról, mintha lopott volna.
Lajos pedig sietett a tábornokához.
– Én itt elválok tőletek. Rám semmi szükség a további útban. Kérlek: engedj elmennem.
– Mit akarsz? – kérdé a tábornok.
– Azt már tudod, hogy Győrt elfoglalta az ellenség.
– Értesültem róla; de nem akartam e hírrel elcsüggeszteni barátainkat.
– Jegyesem és védencem az ellenség kezébe került.
– Azt is tudom. Sajnállak érte.
– De én ki fogom őket szabadítani onnan.
– Az is meglehet. Hanem elébb a seregünknek össze kell szedni magát, hogy Győrt visszafoglalhassuk egyesült erővel.
– Én magam fogom őket kiszabadítani!
– Hogyan? Kitaláltad a léghajózás titkát? Vagy éjszaka akarod a volónjaiddal Győrt megrohanni, amit egy egész francia hadtest megszállva tart, s kiragadni a kedveseidet lóháton a városból?
– Hogy mit teszek, az az én titkom. Kell hozzá erőszak és furfang. Vitézség és csalfaság. Határos az a lehetetlenséggel, és mégis bizonyos. Én kiszabadítom az én szeretteimet úgy, hogy a foglyul tartó ellenség nem fogja őket egy búcsú-kézcsóknál a kesztyűs kezükre egyébbel érinteni.
– Ez a fiú meg van bolondulva – monda a tábornok. – De nem csoda. No hát eredj, és vidd magaddal a volónjaidat.
– Nem szükség senkinek arról tudni, hogy én eltávoztam.
– Jó lesz, majd egy napiparancsban kiküldelek, – hogy tartsd fenn az összeköttetést Chasteler tábornokkal, s keresd fel a horvát bánust.
Még nevettek is, mikor elváltak.
– Minden megvan – monda Mátyás mester Vavelnek, három fedett társzekérre mutatva, melyet a franciáktól vettek el a fekete volónok Kis-Cellnél. – Itt van, ami szükséges, mind, az ekhó alatt.
A halálfejesek csapatja leghátul jött; el lehetett neki maradni a dandártól úgy, hogy senki se vette észre.
A dandár ment a palotai úton, a volóncsapat pedig Zircnek. De már a Zirc előtti erdőkben úgy elveszett, hogy hírt se lehetett felőle hallani, mintha elnyelte volnao a Bakonyerdő.
Még a rátótiak dicsekedve beszélték, hogy milyen szép huszárcsapat ment végig trombitaszóval a falujokon, tiszta magyar fiúk voltak, köszöngettek a menyecskéknek, s a korcsma előtt, ahol egy pohár borra megálltak, fizettek szép csengő pénzzel, banknótával, s danolták, hogy „Valamennyi rongyos bankó „Mind a korcsmárosnak való!” De már a zirciek panaszkodtak, hogy őhozzájuk egy csoport ellenséges lovas vonult be, abból a fajtából, amiről azt énekli a népdal, hogy „….Nem is Isten madara, Kinek fején a farka!” Kakastollbokrétás süvegű, kék köpönyeges franciák, akiknek a vezére igen kegyetlen hangon parancsolgatott a bíróval, egy kukkot se tudott másképpen, csak franciául. Szerencsére a fehér barátok perjele értette ezt a nyelvet, s az tolmácsolt. Nagyon gyanakodók voltak: a lovaikról le nem szálltak, hanem mind a kezében tartotta a karabélyát, a bámészkodó asszony-, gyereknépet a kapitányuk mérgesen kergette széjjel, s ami bort hozattak, azt elébb meg kellett kóstolni a bírónak, hogy nincs-e benne méreg. A még csak hagyján; hanem azután még a kútból kimerített vizet is meg kellett neki kóstolni, hogy nincs-e abban is méreg. Szegény bírónak ez volt az első víz, amit legénykora óta a torkán leszalasztott. Aztán a vezérük keményen megtolmácsoltatta a lakosságnak, hogy ha valaki utánuk mer sompolyogni, hogy kikémlelje, merre mennek, azt a két lábánál fogva két lehajtott fához kötik, s úgy hasíttatják ketté, ha pedig valaki a magyar huszárokat a nyomukba igazítja, akkor mind a négy végén felgyújtják a várost, s kardra hánynak minden élő teremtést. Örült is minden ember, mikor odébb mentek.
Ezek Vavel volónjai voltak. A sűrű erdőben lerakták a veres csákókat, a társzekerekből előszedték a franciáktól elvett tollas kalpagokat, s a kék köpönyeget felölték a fekete egyenruha fölé: senki seo mondta volna, hogy nem francia chasseurök. Még a trombitásuk is úgy fújta az indulót, ahogy a franciák szokták.
Mátyás mester mindenütt előresietett, kikémlelni, nincs-e az útban valahol akár francia, akár magyar csapat. Bármelyikkel is veszedelem lett volna most találkozni.
Nem jártak az országúton. Nekivágtak a magas hegyi útnak, ahol egy falvat Fenyőfának hínak (annak a csodájára, hogy ott a Bakony tölgyesei között fenyőerdők szigetelték el magukat). Arról a fenyvesről olyan keveset tudnak a világban, mint az alattuk megpihenő csapatról. Onnan másnapo tovább vitt az út a Bakonyér mentében; a közbeeső falucskák lakói bámulva nézték az átvonuló csapatot, s találgatták magukban, hogy vajon talyigát vásárolni jöttek-e azok ide, vagy mészre van szüksége a francia seregnek, avagy pedig szénre, vagy pedig azt nézik, hogy lesz-e az idén elég gubics az erdőn. Nem tudtak velük beszélni, nem kérdezhették meg.
Egész naphosszant tartott a felvonulás, csinálatlan rossz utakon, ahol a társzekerek alig haladhattak. Koroncónál el is kellett azokat hagyni, mert ott útjokat állta a Marcal és a Rába, amik itt már csaknem egyenközűen futnak egymás mellett. Itt a csapat magához szedte a társzekerekről az eldugott süvegeit: a több napra kitartó élelmiszereket, s a csillagvilágnál átúsztatott a két folyam közötti szigetbe. Ott megvonult éjszakára. S azt nagyon jól tette, mert akkor már Koroncónál volt a magyar inszurrekció egyik dandára, s az, ha megkapja a kakastollas süvegeit az álfranciáknak, késő lesz aztán megmagyarázni, hogy miféle ravaszságban járnak. Nekik a magyarokat még jobban kellett kerülni, mint a franciákat.
Mátyás mester azonban nem maradt ott pihenni, hanem átvitette magát még éjjel a Rábán egy halász lélekvesztőn, s reggelre vissza is tért a tudnivalókkal.
Hajnalban a csapat átkelt a Tóközbe, s reggelire a Rábcán is átúsztatott, s elérte Börcs helységét.
Kicsiny falu az a Rábca partján, de van egy nevezetes régészeti emléke. Egy tágas kerek sánc, melynek a közepén áll a templom. A hajdani török-kuruc-labanc világban ide szokott menekülni a falu népsége, s védte magát a száguldozó csapatok ellen. Ezért híják tán németül Rundenturmnak*.
Vavel csapatja ezt a kerek sáncot foglalta el, ahol észrevétlenül meghúzódhatott. Körös-körül nagy messzeségre francia seregektőlo volt megszállva az egész vidék.
A Győrbe vivő országút már meglátszik e templom tornyából.
Vavel maga felment a toronyba, s onnan kémlelte az országutat tábori távcsövével.
Egyszer aztán meglátta, amire várt.
Öttevény (németül Hochstrass) felől erős porfelleg jelölte a közeledtét.
Egy osztály vértes közeledett, mellvértjeik messze ragyogtak a napsugárban, a kétfelé szakított csapat közepén haladt egy sárga utazó-hintó, négyes fogattal; a postakocsisok a nyeregből hajtottak.
A hintóban ült egy éltesebb úrhölgy, arcát nagyon őrizve a sűrűre húzott fátyollal a nagy portul, míg a fiatalabb hölgy nem tűrte halvány arca előtt a fátyolt, s legyezője mögül igyekezett a leeresztett hintóablakokon át nézegetni a tájat, a tarka rónát, melyen az aratatlan, érett vetés a zöld kaszálókkal cifra szőnyeget vont végig.
A hintó mellett egy fiatal tiszt lovagolt, az éltesebb hölgyet mulattatva folyékony elbeszéléseivel, s néha-néha egyetértő pillantásokat váltva a szép, halavány arcú kisasszonnyal.
Ez a két hölgy: Guillaume tábornok neje és leánya.
Most jönnek Marie-t átvenni. Ők lesznek a kísérői Párizsig. Ez a hintó fogja őt elszállítani, s ugyanez a vértescsapat lesz a védő fedezete a hintónak.
„A mi kezeink messze elérnek!” – monda De Fervlans.
Íme már meg is fogták martalékukat.
Hanem… még hátravan valaki, aki a hatalmas kézre rá mer ütni.
A szép zöld rónán, melyen az országút átvonul, egy erős lovascsapat közeledik. A fiatal vértestiszt azt mondja a kíváncsi hölgyeknek:
– Lovas chasseurök. Szénázni jártak.
Az igaz, hogy a csalódás kedvéért több szénásszekeret hajtottak maguk előtt, amik már felkaptak az országútra.
A postakocsis messziről elkezdett trombitálni, hogy a szénásszekerek térjenek ki előle a tört útról a töretlenre; aminek az lett a következése, hogy az egyik szénásszekér feldűlt, s a másiko meg melléje hajtatott, a tengelye beleakadt amannak a ferhécébe*; most aztán tökéletesen elzárták az utat.
Ekkor egész közel ért Vavel csapatja.
Egy jelszóra hirtelen ledobta minden lovas a kék köpenyét meg a tollas kalapját, felcsapta helyette a halálfejes csákót, s azzal megrohanta a hintó kíséretét.
A meglepett vértesek, akik e támadásra nem voltak készen, az első taszításra le voltak szorítva az országútról, s a vizenyős réten nehéz lovaikkal igen egyenlőtlen harcot fogadtak el Vavel könnyű lovasai ellen, kik számra is túlnyomók voltak. Vezérük, a fiatal százados ugyan egész lovagi elszántsággal foglalt helyet a hintó előtt, a viadalt elfogadni készen, s Vavel Lajosnak egész fölényét fel kellett használnia, hogy a derék lovagot lefegyverezze. Abban a percben, amidőn a kard az ifjú francia vitéz kezéből kirepült, az ifjú hölgy, elfeledkezve minden etikettről, rémülten sikolta fel.
– Ah, mon Dieu! Ne tuez pas Arthur!*
Vavel Lajos udvariasan üdvözlé a hölgyeket, meghajtotta előttük a kardját, s Talma legékesebb francia nyelvén biztosítá őket:
– Ne féljenek, úrhölgyeim. Jó kézbe jutottak. Mi magyarok vagyunk.
A vértesek teljes visszavonulásban voltak Öttevény felé, üldöztetve a volón csapat által.
Vavel maga is leszállt a lóról, hogy a nyergéből leemelt fiatal tiszttel beszéljen.
– Legelőször is, engedje ön, hogy gratuláljak önnek ahhoz a szerencséhez, amit egy gyöngéd fölkiáltás önkénytelenül elárult előttem az imént. Nagy örömömre fog szolgálni, ha önnek az ügyét ez epizód által előmozdíthattam.
Erre a halavány arcú ifjú hölgy gyöngéden elpirult, a másik hölgy azonban egészen elvörösödött, s elkezdett veszekedni.
– Mit akar ön velünk? Mit avatkozik ön a mi dolgainkba? Mi nem vagyunk kombattáns felek!
– Hogy mit akarok? Azt majd megmagyarázom ennek a fiatal lovagnak. Legelőször is vegye ön vissza a kardját. Igen jól forgatta, csak azt tanácsolom önnek, hogy a quinteket ne vegye olyan mélyen, mert akkor mindig igen könnyen kiüthetik a fegyvert a kezéből. Aztán arra fogom kérni, hogy üljön föl a lovára. Derék paripa. Kár, hogy szügyben kissé keskeny. Azután harmadszor arra kérem önt, hogy vágtasson azonnal Győrbe. Egészen egyenes országút vezet oda. És vigye meg szíves izenetemet de Guillaume tábornok úrnak. Az izenet így szól: „Én, Vavel de Versay Lajos gróf, a mai napon foglyul ejtettem Guillaume tábornok úr feleségét és leányát. Guillaume tábornok úr foglyul tartja magánál az én jegyesemet: Dealba Thémire grófnét és fogadott leányomat, kinek neve Botta Zsófia, vagy ha úgy tetszik, Marie hercegasszony. Én kérem vissza cserébe az én hölgyeimet az ő hölgyeiért. Egyéb kívánságom nincsen. Mentül elébb visszatér ön, annál jobb. Ott, abban a kerek sáncban fogom önt várni, ahonnan az a templomtorony kilátszik. Adieu!”
Az ifjú hölgy némán, összetett kezekkel könyörgött az ifjú tisztnek, amit annak nem volt szükség a szívére kötni. Az úgyis minden lehetőt el fog követni, hogy a tábornokot a cserére rábírja.
A szabadon bocsátott lovag tovarobogott az országúton. Vavel Lajos pedig az utazóhintót a börcsi út felé fordíttatá, s a kocsiajtó mellett lovagolva, társalgott a hölgyekkel.
Guillaume tábornokné asszony eleinte keserű kifakadásokkal halmozta el Vavel grófot.
– Ez népjogsértés! Ez brigantaggio*! Elfogni előkelő hölgyeket!
– Hát az én hölgyeimet nem tartja-e fogva az ön férje?
– Az én leányom oly rettegős, olyan ideges.
– Nincs a föld kerekén olyan félénk teremtés, mint az én szegény Marie-m!
– De ön elvégre is francia, s tudni fogja, mivel tartozik a nők iránti udvariasságnak?
– E tekintetben mintaképül fogom választani Guillaume tábornok urat.
– Ön iránt nincs semmi kétségem; de ezek az ön kísérői, ezek rettenetes emberek! Nem kentaurok* ezek?
– De – azoknak az ivadékai.
– Igaz, hogy még most is emberhúst esznek?
– Úgy tudom, hogy nehány év óta ezt a szokást elhagyták. De nem lehetetlen, hogy most, mikor ez a cikk olyan olcsó, megint visszaesnek bele.
– Ah! És hogy vadkanagyaraik vannak?
– Az igen valószínű. Azt takargatják el azokkal a hosszú bajuszaikkal; úgy gondolom.
– Hát az igaz-e? – szólt suttogva az úrhölgy – (úgy olvastam valahol), hogy az itteni úrasszonyok fiatal rabnők vérét bocsáttatják ki, s abban fürödnek?*
– Az igen kellemes lehet – hagyta rá Vavel. – Csodálom, hogy ezt a divatot Párizsban még fel nem kapták.
– Mit gondol ön? Az Istenért!
– Hát hisz önöknek olyan szép vérkiontó masinájuk van hozzá.
– Csitt. Hazaáruló! Az egészen más.
Eközben az történt, hogy egyik volón egy elfogott vértest vitt magával: a vértes gyalog volt, a volón lóháton. Meg volt sebesítve mind a kettő. Az inszurgens a homlokán, a vértes a karján.
A volón fel sem vette a kapott sebet, bekötötte azt a zsebkendőjévelo, hanem a fogoly francia egészen el volt bágyadva; nem tudott odább menni.
Ekkor a volón leszállt a lováról, s az oldaláról leakasztva a csutorát, odanyújtá azt a fogolynak, s negédesen biztatgatá:
– No, húzz belőle egyet, kamerád, ne búsulj semmit. Látod, minek vágtál olyan nagyoto a fejemre? Megerőtetted vele magadat. No, sebaj. Gyere, majd fölteszlek a lovamra.
Azzal fölsegíté a sebesült foglyot a saját lovára, s maga gyalog vezette a lovat.
– Ah! Ah! – kiálta fel a tábornokné, elbámulva azon, hogy a kentaur nincs hozzánőve a lóhoz, s talán másodsorban még azon is, hogy a kentaurnak emberszíve van.
A kentaur észrevette a felkiáltást, s azt gondolta, hogy legjobban fogja azt értelmezni, ha az úrhölgyet is megkínálja a csutorával. Ilyen melegben, nagy porban s arra a nagy ijedségre nem árt egy korty abból a badacsonyiból.
Az úrhölgy nem merte a kínálást visszautasítani, s aztán nem is bánta azt meg.
– Ah, hisz ez bor! – mondá meglepetten az ízlelés után Vavelnek.
– Ön azt hitte, hogy lótej?
A volón pedig azt mondá az úrnőnek, a kulacsát visszavéve, latinul, hogy:
– Conducat sanitat…. Domicella*…
– Hiszen ez római nyelven beszél! – szólt összecsapva a kezeit a párizsi nő.
Vavel nem állhatta meg, hogy ne nevessen.
– Ön nagy bohó! – szidta a tábornokné aztán. – Hiszen ezek csinos emberek, s egynek sincs vadkanagyara. Az sem lesz mármost igaz, hogy az úrnőik leányvért használnak a fürdőhöz. Vannak ott házak, ahová ön viszo bennünket?
– Nem éppen oly nagyszerűek, mint az ön palotája a Chaussée d'Antinon, de azért házak.
– S mivel fogom én ott a hosszú időt tölteni, amíg monsieur Descourselles visszajön? Tud ön pikétezni? Én szenvedélyes pikétező vagyok!
– Majd megmondom önnek, Madame, hogy mivel fogja ön az időt tölteni, ha odaérünk a faluba. S hiszem, hogy meg lesz vele elégedve.
Aközben el is érték a kertek alját, ahol érőben levő meggyel és cseresznyével rakott fák mosolyogtak ki a magas sövény mögül, s onnan a szép diófákkal szegélyezett utcába bekanyarodva, a templom elé hajtattak.
Az egész faluban nincs több úri lak a lelkészénél. A tisztelendő úr künn állt a kapujában, ahol Vavel megállíttatá a hintót, s aztán lesegíté a hölgyeket az ülésből, s felkérte a lelkészt, hogy fogadja őket vendégszeretettel, amiben nem is volt legkisebb hiány sem. A lelkész konyhája előadta, ami csak ízletes volt, s a hölgyeknek el kellett ismerni, hogy a kentaurok országában ebédelni tudnak.
Ebéd után a kisasszony kimerültségről panaszkodott, annak megengedték, hogy lepihenjen, akkor aztán így szólt Vavel a tábornoknénak:
– Akarja ön a helység nevezetességeit megtekinteni, Madame? Van itt egy igen régi templom.
– S van benne valami igen szép kép?
– Megható szép kép. A „Szamaritánusok”.
– Antik vagy modern?
– Antik modor. A keresztyénségo előéveire emlékeztető, hanem a kivitele modern.
– Valami híres festő műve?
– Nem. Csak naturalistáé. A tisztelendő úr munkája.
A tábornoknő csodálkozva rázta a fejét, s mármost nem tudta, hogy ővele tréfál-e Vavel gróf, vagy a lelkésszel. Mindjárt megértette pedig a dolgot, amint a templom ajtaján belépett.
Az Isten tiszteletére szánt hely ezúttal a legmagasabb istentisztelet szertartásához volt berendezve: szenvedő emberek ápolásához. Az egész templom egy kórház volt, melyben tiszta ágyakra elhelyezve feküdtek, szép kettős sorban, sebesült francia katonák, kik a győri csatatér körül szerteszét fekvő falvakban úgy voltak szétosztva. A kis falu asszonyai maguk ápolták, gyógyítgatták őket, a maguk házi szereivel, a maguk jó szavával, mintha mindannyi sebesültnek a tulajdon édesanyja volna az ágya fejénél. És a lelkész keresgélt a számukra mindenféle gyógyító írokat, a maga kopott „házi orvos”-ában: tábori orvos nem került ide, mikor Aspernnél húszezer, Wagramnál huszonkétezer francia feküdt sebesülten. Hanem ezek a nyomorult emberek ápolgatták, építgették a náluknál még nyomorultabbakat: az ellenséget.
– Ugye szép tabló, asszonyom? – mondá Vavel gróf. – Beillenék a Notre Dame-ba oltárképnek! Méltó megörökíteni a szerzője nevét. – Ilyenek azok a kannibálok, akik ezt az országot lakják! – És bizony mondom önnek, hogy végigmehet ön kisasszonyával együtt ezen az egész országon, és nem fogja önöket egy bántó tekintet se megsérteni sehol. Csak egyetlenegy ember van ebben az országban, akiben kannibáli szenvedélyek laknak, aki vaddisznóagyarat visel a szájában, aki asszonyok vérében megfürödni képes: – az én vagyok! És bizony mondom önnek, hogy nem töltheti ön el az időt jobban addig, amíg monsieur Descourselles visszatér, mintha itt marad a templomban, s a sebesülteket ápolni segít, és azalatt imádkozik a védszenteshez, hogy Guillaume úr az én szeretteimet szabadon bocsássa!
A tábornoknőnek lehetetlen volt nagyot nem nevetnie ezen a patetikus fenyegetésen.
– Haha! Uram! Ezért egészen fölösleges volna a védszenteimnél alkalmatlankodnom, különben is csak minden héten pénteken szoktam vezekleni, akkor is csak éhomra, nem ebéd után, s ma még csak szerda van. Ha már a többi kentauroktól nem kell félnem, hogy megesznek, öntől legkevésbé félek. Legyen ön afelől megnyugodva, hogy Guillaume úr nem fog késni az ön szeretteinek kiadásával, mihelyt megtudja, hogy az miértünk lesz cserébe. Én ismerem Guillaume urat. Ha milliókkal jött volna ön eléje, hogy megvegye tőle kedveseit, nem hallgatta volna önt meg; ha hadsereggel jött volna ön rá, hogy kivívja tőle, nem kapta volna meg; de hogy az az ördögi jó ötlete támadt önnek, hogy elfogja a feleségét meg a leányát: ez sakk-matt neki! Menjünk innen. Nem imádkozhatnám.
– De hátha Napóleon parancsa nyomatékosabb lesz előtte?
– No, már azt higgye ön el, hogy jobban fél Guillaume úr éntőlem, mint Napóleon császártól. – Jerünk innen! – Sebesülteket sem akarok ápolni. Az Isten őrizzen meg minden szenvedőt attól a szerencsétlenségtől, hogy valami bajában én ápoljam, mert azt nem állja ki! – Menjünk pikétezni, uram!
Descourselles kapitány úrnak kitűnő paripája lehetett, ő maga nevezetes távlovagló, és valószínűleg nagyon szerelmes. A három együttvéve azt eredményezte, hogy már délután öt órára a vitéz úr vissza is érkezett Győrből.
A parlamenter zászlóval jött, egy trombitás kíséretében s a volónok, hadi szabály szerint, szemeit bekötve vezették a vezérük lakásáig.
A vérteskapitány nem kevéssé volt meglepetve, mikor a tábornoknét az ellenséges vezérrel együtt kártyázva találta.
Szerencsés véletlen, hogy éppen egy kilencvenes matt volt Vavel gróf kezében, mert ha ugyanaz madame Guillaume kezében lett volna, bizony várnia kellett volna a hírmondónak a maga sürgős izénetével. Így azonban össze lehetett csapni a kártyát. Vavel volt nyereségben, nem volt baj, ha a felrakott iratokkal letörlődött is az asztalra krétával felírt számadás.
– Guillaume tábornok mindenbe beléegyezett! – mondá a kapitány sietségtől és örömtől elfulladt hangon. – A hölgyeket szabadon bocsátja.
Vavel odasietett megszorítani e jó hír hozójának kezét.
Az pedig még jobban igyekezett madame kézcsókolására.
– Hogy vannak önök?
– Pompásan! A „messieurs les cannibales”* igen udvariasak, s „leur catzique”* kitűnően pikétezik.
– S hol van mademoiselle? Nem történt valami baja?
– Arról nem szükség kézdezősködni. Ő toalettjét csinálja, uram!
– Madame. Én felelős vagyok a tábornoknak aziránt, hogy a rám bízott hölgyeknek egy hajaszála se görbüljön meg.
– Ne legyen önnek gondja az én leányom hajaszálaira! Intézze el a monsieur le catzique-kal a kapituláció föltételeit: én majd addig elintézem a leányom úti-toalettjét. Remélem; hogy rögtön utazhatunk.
A delnő az oldalszobába távozott, hol a kisasszony pihent, a két vitéz pedigo egyedül maradt.
– Íme, itt van önök számára a „Sauf-conduit”* – monda a kapitány, átadva az oltalomleveleket Vavelnek.
Az oltalomlevél a legszabályosabban volt kiállítva; az alkirály stampigliájával*, a császári nagy pecséttel, s Guillaume tábornok aláírásával hitelesítve; maga a papír is utánozhatatlan az átlátszó víznyomatú sasos címerrel.
Az oltalomlevél szólt Vavel de Versay, expatriált francia nemes s indigenált magyar mágnás számára, kinek kíséretében utaznak Dealba Thémire, másként Landsknechtsschild Katalin bárónő, s nevelt leánya Botta Zsófia, állítólag Capet Marie Charlotte hercegasszony, a hozzájuk tartozó komorna, inas és lovász; kiknek minden francia csapatparancsnokság részéről szabad utazás, oltalom és védelem biztosíttatik.
Vavel Lajos nagyon sokáig tanulmányozta ezt az okiratot.
– Kételkedik ön tán egy francia katonatiszt adott szavában? – kérdé a kapitány.
– Nem – szólt Vavel, kezét nyújtva neki. – Egy szón akadtam csak fel. De hisz az lehet a fogalmazó hibája. – Mit tesz az? – Én hálára vagyok önnek kötelezve.
– Óh, kérem önt igen szépen – szólt a kapitány hátra lépve. – Legyen olyan jó, és tartsa fenn ezt a hálálkodási jelenetet akkorra, amikor madame is itt lesz.
– Értem! – szólt Vavel elmosolyodva.
– No ha érti ön, hát akkor még többet is mondok önnek. Éppen ma hirdették ki a fegyverszünetkötést a két hatalom között. Itt van a nyomatotto proklamáció.
Vavel összevonta homlokát, s kedvetlenül mondá:
– Még abból nem következik, hogy békét fognak kötni.
– Semmi esetre sem. Hanem az mégis következik, hogy mindkettőnk táborának a megállapított demarkácionális vonalak mögött kell maradnia s egymásnak a területére mint ellenség nem, csak mint vendég látogathatunk át. Az ön csapatjának határvonala a Fertő déli partja lesz. (A kapitány elővette táskájából a térképet, s azt az asztalra kiterítve, megmutogatá rajta a veres vonalakat, melyek a telepezési határokat megjelölték, s azokat veres vonallal mindjárt fel is jegyzé Vavel térképére is.) Ön természetesen maga fog eljönni Győrbe, hogy hölgyeit elhozza?
– S azt még ma szándékozom tenni.
– A fegyverszünet négy hétre van megkötve, ezt is megsúghatom önnek; s azt hiszem, hogy ha ezt a négy hetet mindketten mézeshetekké alakítanók, az nem volna kárba veszett idő.
– Kívánjunk egymásnak sok szerencsét hozzá.
Kezet szorítottak.
Ezalatt a hölgyek elkészültek, s kijöttek az oldalszobából. A kisasszony arca elevenebb volt, mint azelőtt.
Vavel nagy pátosszal fogott hozzá, hogy most megköszönje a fiatal tisztnek a nagy szolgálatot; de a tábornokné nem engedte neki, hogy szóhoz jusson.
– Tudom, mit akar ön. Elismervényt akar adni egy adósságról, amit azután nekem kell kifizetnem. Mintha Guillaume tábornok csak a kapitány úr térden állva előadott rimánkodásaira engedte volna meglágyítani a szívét, hogy a feleségét és leányát kiváltsa a fogságból az ajánlott cserével. Ismerem én Guillaume tábornokot. Azt tudom, hogy egy milliárdért ki nem adta volna azt a kincset, ami rá volt bízva, s inkább el hagyta volna magát Győr romjai alá Marie hercegnővel együtt temettetni, mint hogy őt szabadon bocsássa; de azt tudom, hogy mikor azt mondták neki, hogy Clarisse és Margot Vavel gróf kezébe kerültek, odadobta az egész gothai almanachot*: „Tessék belőle kiválasztani, hány fejedelemnőt adjak értük cserébe?” – Ebben monsieur Descourselles-nek semmi érdeme nincs. Egyedül önnek, Vavel gróf. Ez pokoli ötlet volt öntől, s csak a kentaurok segélyével kivihető! Ön kicsikarta kezünkből a kész diadalt. Nagy szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet! El fogom mondani Guillaume úrnak, hogy ön milyen rettenetes ember! Hogy mire akart engem rávenni a templomban? Csitt! Clarisse-nek nem szabad azt megtudni, mert elájul. Ő nagyon ideges. És aztán hogy játssza a catzique a pikétet! Ah, önök letörülték az ügyetlen térképeikkel az asztalról a számadásainkat; s most én nem tudom, hogy melyikünk van tartozásban. Kétséges a tour. Majd befejezzük Győrött. Ön meg fog bennünket látogatni a tábornoknál. Adieu!
Margot asszony feledékeny volt. A házigazdától is elfeledett búcsút venni, – meg azoktól a honfitársaitól is, akik a templomban feküdtek sebesülten.