És mármost hát egy darab ideig vége minden asszonyokkal való históriának, csak férfiak maradtak a színen; kegyetlen, kardköszörülő férfiak. Azokról fogunk beszélni hosszú, hosszú történetet.
Vavel gróf, amint portyázó csapatjával a Rábához visszatért, Katalint elkülde Győrbe, lelkére kötve, hogy Marie-tól azontúl el ne váljon. Ő maga nem kísérhette kedvesét oda, mert csapatjával rögtön a Szigetközbe betört franciák ellen kellett indulnia. De megígérte neki, hogy mihelyt egy szabad napja lesz, meglátogatja őket, s addig is sűrűn fognak egymással levelezni.
De bizony ő az ígérete első felét nem válthatta be; mert olyan nap nem virradt rá nézve többé, mely asszonyokkal találkozásra lett volna rendeltetve.
A Himfy írójának kötetre menő epedő levelei szerelmes feleségéhez eleven képét nyújták annak a kornak, melyben két szerető szívnek hónapokon keresztül nem lehetett egymással egy pillanatra is találkozni, ha csak nehányo mértföldnyi távol választotta is el őket egymástól.
A táborozás gyors eseményei Vavel Lajost mindennap új meg új jó barátokkal ismertették meg, kiknek lelkesedése őt is magával ragadta. Egy új, sajátszerű népet tanult megismerni, aminőről soha könyvekben nem olvasott.
S voltak jó barátok, akikkel ma összeölelkezett, s holnap már a lovagtalan paripájukat látta elővezetve: a jó barát ott feküdt már valahol a szép zöld mezőn.
Különösen a derék bácskai lovasokat, akik oly jó vitézek a kardcsattogás közt, mint amilyen jó cimborák a pohárcsengés közt, nagyon megtizedelték a Szigetközbe betörő nagyszámú franciák.
Hanem a szíve dolgai iránt egészen nyugodt lehetett Vavel Lajos. Mindennap felkereste a futár Győrből, akármerre kalandozott, azzal a kedves levéllel, melynek egyik oldalát Katalin, a másikat Marie írták számára teli, egész a papír széléig. S az tele volt jó kedéllyel, örömmel, reménnyel, jövőben való megnyugvással.
Milyen nevettető jelenet volt az, ahogy Katalin leírta, mikor az acélládikót átadta Marie-nak, s aztán felnyitotta azt a rejtélyes kulccsal! Eleinte milyen szomorúan, kedvetlenül nyúlt bele a leány, arcát is félrefordítva, s csak azután, mikor megérezte ujjai hegyével, hogy annak rejtelme pernye és hamu, kacagott fel nagy örömmel. – Ah, milyen boldog lett egyszerre! Hogy rettegett nagyságától megszabadulhatott! Most már szabad neki az egész világra nézve senkinek és semminek lenni. – Most már lehet „valaki!”– Ha örömet akar neki szerezni Katalin, hát úgy szólitja, hogy „Sophie!” Rég azt akarta ő már!
Aztán Katalin elbeszéli neki Lajos hősi csatáját a Hanságban: ezt mindennap újra el kell neki regélni.
Aztán minden reggel, minden este elmennek együtt a, templomba imádkozni az Istenhez, hogy védje meg Lajost minden veszélytől. Ez az ő mindennapi látogatásuk, mulatságuk, vigasztalásuk. Az ő imájuk védni fogja az ő egyetlenüket.
Lajos lóháton ülve olvasta azt a levelet; az ellenséges golyók füttyentettek egyet közbe a légből.
És aztán arra gondolt, hogy a bácskaiak derék vezére, a hős Stipsics, éppen ilyen levelet olvasott fel neki tegnapelőtt a menyasszonyától, – s ma már úgy hozták haza a homlokán keresztüllőve.
***
Ej! hallgasson el a csalogány most, hadd szóljanak a trombiták.
János főherceg hadserege teljes visszavonulásban volt a Duna felé.
Június 8-án érkezett meg Baltavárról Tüskevárra. Mindössze három megritkult lovasezrede volt még: két huszár, egy dragonyos, agyoncsigázva a folytonos harcolva visszavonulástól mind a három.
A sarkában előrenyomuló ellenségnek világos célja az volt, hogy a Győrnél alakult inszurgens táborral való egyesülését megakadályozza.
Ezt a visszavonulást fedezni, az egész erejével előrenyomuló ellenséget feltartóztatni volt Andrássy tábornok feladata.
E feladat kiviteléhez volt két ezred inszurgens lovasságao: a pesti és veszprémi, és egy zászlóalj inszurgens gyalogsága, a pesti II. számú, és két gyalogsági ütege.
A pesti lovasezred május 13-án alakult meg, s akkor indult meg Soroksárról, a Lajta melletti Bruckig meg sem pihent. Ott egypárszor összeverekedtek az előőrsei az ellenséggel, akkor azt a parancsot vette, hogy siessen le egyhuzomban Körmendre. Május 28-án már Szentgróton volt. Útnak is elég!
A veszprémi lovasezredbe az első vitéz ápril 24-én állt be; május 11-én az ezred 1136 főnyi erős volt, s ment egyenesen a csatatérre; be nem gyakorolva, alig felszerelve, s vezetve a kiválóbb nemesurak által, akiket tisztekül megválasztott.
Ezek voltak Andrássy csapatjai, amikkel a diadalhoz szokott francia légiókat fel kellett neki tartóztatni.
Hogy a feladat nehézségét megértsük, a helyrajzot kell előrebocsátanunk. Az út, melyen a főherceg hadseregének minden ágyújával, poggyászos szekerével s kifáradt gyalogságával végig kellett menni, Türjétől Nagy-Szőllősig egy tökéletes derékszöget képez, a szögletet képezi Sümeg. Ha az ellenségnek sikerül Jánosházától az egyenes diagonál vonalban nagy tömeg lovasságával Nagy-Szőllőst elérni, akkor a főherceg hadserege előtt el van vágva az egyenes út Győr felé.
Egy kis folyamocska szakítja félbe ezt az utat: a Marcal. Csak akkora folyam, hogy egy fölibe épített malom éppen keresztüléri. E malomzúgónál foglalt helyet a pesti inszurgens gyalogság. Emberek, akiknek akkor volt szuronyos puska először a kezükben; a malmon túl van egy kicsiny falucska: Karakó. Azt már az ellenség tartá megszállva.
Kilencedikén délután két órakor három osztály francia lovasság* nyomult elő a malom felé. Fél eszkadron szélességben tömegrohamot intéztek a malomhíd allen, s az újonc inszurgens csapatnak volt elég hidegvére a puska végére várni be a rohamokat, s csak akkor adni rájuk sortüzet, mikor minden lövés biztos.
S a lövés támasztotta zavar alatt Gosztony ezredes vezénylete alatt előrohant a gát mögül a pesti inszurgens lovasság, s közé vágtatott az ellenségnek, s egész Karakóig üldözte azt.+
Háromszor ismételte a rohamot az ellen lovasság, s ugyanannyiszor lett visszavetve. A harmadik kísérletnél a pesti lovasságot elragadta a harci hév; nem érték be vele, hogy Karakóig verték ellenfeleiket, oda is utánatörtek, kiverték a faluból, s maguk szállták azt meg éjszakára. Gosztonyi ezredes és hadsegéde, Clementis mindenütt elöl vágtatott; a segédnek le is lőtték a lovát; amikor aztán Francsics közvitéz hozott neki egy másik lovat, amiről levágta az ellenséget. Két Letenyey testvér: egyik káplár, másik alhadnagy, versenyzett egymással a hősi harcban, mintha fogadásuk tartaná, hogy ki legyen az apjának a derekabbik fia.
Senki sem segített az inszurgenseknek. Ők szereztek a császári királyi hadseregnek egy pihenő éjszakát. Az első csendes bivouacot e védelem alatt tartották meg Tüskeváron.
Másnap reggel újra megkísérté az ellenfél kierőszakolni az átjáratot a malomgátnál. A pesti gyalogok újra visszaverték, de már lovasságuk nem volt, mert a pesti lovas hadosztályt Nugent tábornok a hadseregéhez rendelte be.
Erre a franciák hét osztály lovast és két zászlóalj gyalogságot vezettek rohamra a karakói malom ellen; mire Andrássy tábornok két osztály veszprémi inszurgens lovast és két osztály huszárt küldött a megtámadottak segítségére, ami azoknak a gyalogsággal szemben mit sem használt.
A francia voltigeurök* a malom fölött átgázoltak a Marcalon, s azáltal kényszeríték a pestieket a malom elhagyására.
De nem volt az futás! Az egész zászlóalj tömött hadsorban vonult a töltésen végig a közeli dobrokai korcsmáig. Itt újra megálltak, s védték a töltés defiléjét*. Volt négy háromfontos ágyújok*, azzal tisztára söpörték az utat.
Az ellenség azonban helyreállította a malom hídját, s azon keresztül aztán előrohant az egész lovas tömegével a csárda ellen.
A pesti gyalogság még most sem futott. A túlnyomó erő előtt rendben vonultak a dobrokai halomig, s ott megint hadrendbe álltak.
Egy hadnagy, Szőke György, a veszprémi és Fehér megyei lovasezrednek tizenhat legényével (mind Fehér megyei fiúk) a szoros úton keresztüldöntött jegenyefák mögül puskatüzeléssel mindaddig visszatartá a francia lovassági rohamot, amíg a pesti gyalogság hadi rendbe fölállhatott. Tizenheten ezerhatszáz ellen. Egy emberre jutott száz. A szoros töltés két oldalán a Marcal süppedékes rétjei gátolták a francia lovasság előnyomulását. A tizenhét lovas minden lábnyomot védelmezve vonult a dobrokai majordombig vissza. A hadnagyon kívül még három vitéznek a neve maradt följegyezve: Kulcsár Károly őrmesteré, Csikász János kápláré és Kovács János közvitézé.
Az egész tér, amit az ellenfél két napi csatában ki tudott vívni, nem volt több, mint amennyire egy ágyú elhord: háromfontos ágyú.
A franciáknak azonban voltak nyolcfontos ágyúik és bombavetőik, s ami akkor legfélelmesebb újítás volt: congreve röppentyűik. Azokat felállították a Marcal bal partján, s onnan kezdték el lövetni a szemközt fölállított inszurgenseket.
Újonc gyalogság, mely most hallja először a légben közeledő ágyúteke búgását; lovak, amik ágyúlövéshez még nem szoktak, mikor a közéjük lecsapó gránát szétpukkanik, mikor undokul sivítva jön feléjük a tűzesőt szóró röppentyű: nem riadtak széjjel. „Előre!”– hangzott a vezényszó, s a rendes huszárság és a veszprémi inszurgens ezred nekivágtatott a túlnyomó francia lovasságnak.
A veszprémi lovasok vezére volt Zichy Ferenc gróf, az ifjabbik. Mert két Zichy Ferenc szerzett magának a harcmezőn hősi nevet, a másik a Vas megyei lovasság alezredese volt. Majd azzal is találkozunk. A magyar lovasság rohama hátravetette a francia osztályokat, s már nekiszorítá a mocsárnak, amidőn két új chasseur* csapat a töltésen keresztülvágtatva, a magyarokat oldalban támadja meg, s a huszárokat szétzavarva, a major felé űzi vissza. Ezáltal Zichy Ferenc egyedül maradt az egész ellenséges erővel szemben. Már körülfogták. Egy derék közvitéz, Vajajy András, három chasseurt levágott egymaga, vezére életét védelmezve. E válságos pillanatokban a veszprémi ezrednek utolsó osztálya (mind Fehér megyei nemesek), mely a major mellett volt felállítva, rohant viszont a Zichyt szorongató francia lovasság oldalába.
Valóságos quadrille: francia négyes!
Salamon Mihály volt az alezredesük. Ő maga vágtatott elöl, s két ellenséges lovast vágott le kegyetlen fringiájával, vitézei sem voltak restek példáját követni: az ezredes ki lett szabadítva, Esztergomi Mihály százados kapitány abban a percben érkezett meg, súlyos csapásokat osztva, mikor már az ellenség a zászlótartóval tusakodott; az ellenséges lovasság vissza lett verve.
E lovagcsata alatt azonban a franciáknak két dragonyos osztálya a nagy-kamondi erdő felé nyomúlt előre, s a lovasok által eltakarva, két zászlóalj lövész és voltigeur. Az erdő szélén volt egy nagy irtvány. Ha azt megszállhatják, akkor Andrássy dandárának sietve kell eltakarodni a megszállt halmokról, vagy körül lesz kerítve.
A pesti gyalogságot nem vezényelte senki: a maga eszétől jött rá, hogy azt az irtványt jó lesz elfoglalni. Mire az ellenség az erdő széléhez érkezett, már akkor oly irtó tüzelés fogadta a bokrok közül, hogy vissza kellett vonulnia.
A vezér, Andrássy tábornok, e viadal alatt, mely reggel óta folyt szakadatlanul, aggódva nézte a dombtetőről a túlsó völgy útjain, hogy vonulnak, óramutatói lassúsággal, a nagy hadsereg egyes csapatjai végig. Az ütegek, a poggyászvonat. Végre Boxich tábornok utóhada. A dobszó felhangzott hozzá a völgyből. Ha őt e dombtetőről elverik, a sereg utóhada menthetlenül el van veszve.
– Ne hagyjuk magunkat, nemes barátim! – kiálta, mikor már ő maradt utolsó katonának a vezérkarával, s maga is kardot rántott, s új rohamra vezette vitézeit. Egy ágyút már elfoglalt az ellenség. Két köznemes, Süke és Sebestyén, visszarohant érte; szétverte a foglalókat, s visszahozta a löveget, ami újra helyet foglalt, s tüzet szórt az ostromlókra.
Hosszú nap volt! Júniusban olyan soká akar megjelenni az éjszaka, mely véget vet az ütközetnek. Még esti kilenc órakor is visszhangzottak a hegyek, völgyek a karakószörcsöki szoros körül, melyet en échiquier* felállítva védett egy maroknyi kis nemesi had, s védte olyan sikerrel, hogy kilenc órakor az ellenség abbahagyta a támadást. János főherceg hadserege bántatlanul érhette el a nagyszőlősi utat, s ezzel meg lett szabadítva a katasztrófától.
Ez volt a karakói találkozás története; híven, a nem magyar ajkú hivatalos tudósításokból s az érdemrendosztó császári királyi bizottság jelentéseiből összeállítva, minden költői képzelet, szépítgetés hozzájárulása nélkül. Maga a táborkari őrnagy, Maresich, ki Andrássy mellé volt rendelve, kifejezést adott bámulatának e csupa új emberekből álló dandár fölött, mely két napig, férfi férfi ellen harcolt, s hét óráig tartó ágyú-, bomba- és röppentyű-tűzet kiállt nyugodt hidegvérrel.
S a karakói napok voltak annak a szakadatlan csatának az előnapjai, melynek csak egy pontját jegyezte fel az a festett pofájú kéjhölgy, aki a történet múzsájának hazudja magát: Győrt. Pedig az inszurrekció harca se nem kezdődött Győrnél, se nem végződött ott: és ott is – majd meglátjuk, hogy mi történt!
Június 11-én, tehát nyomban a karakói nap után, Macdonald francia tábornok, két csapatra osztott kilenc hadosztály lovassággal, Pápával egyenlő magasságban, Mersénel áthatolt a Marcalon, János főherceg hadserege már ekkor Pápát is elhagyta, és gyors menetben haladt az egyenes téti úton.
Ismét Andrássy inszurgens dandárjának jutott a feladat az oldalban támadó ellenséget feltartóztatni. A salamoni erdőből kibontakozó francia lovasság Borsos–Győrtül Mátyusházáig és Kéttornyú-laktól Pápáig egy vizenyős lapályt talált maga előtt, melyen egyetlen, kétezer lépésnyi hosszú kettős fasorokkal szegélyezett egyenes út képezte az egyedüli bejárást Pápára.
Ezt a defilét védte a pesti inszurgens lovasezred reggeltől délig, együtt hat kompánia Alvinczy-gyalogsággal és egy lovasüteggel. Az ellenség többször megtámadta őket, de a hosszú defilét mindannyiszor pusztító ágyútűzzel seperték tisztára.
Egyszer aztán, mikor a derékhad elvonulása végre lett hajtva, a leghátul verekedő pesti lovasságnak is parancs adatott a visszavonulásra.
Előbb a gyalogság húzódott vissza, azután a lovasezred szakaszonkint. Az ellenség nem láthatta az elvonulást a két sor fa miatt; de amint az üteg is elvonult, s az ágyúk elhallgattak, arról megtudta, hogy az, ami a defilé elején előtte áll, az egyetlen, utolsó eszkadronja az ezrednek.
Ezt azután teljes erővel megrohanta.
S itt fejlődött azután ki egyike azoknak a viadaloknak, aminőket csak a hőskölteményekben találunk.
Hunyady József az ezred zászlóját kezébe ragadva, odavágtatott az ellenség közé, mely a szoros út hídját elfoglalta. Most ezen a kőhídon, melynek alacsony mellvédje volt, kellett mind a két félnek végerőfeszítéssel verekedni. A zászlótartó körül karcolt Hegedüs, a hadosztály századosa s Mayerffy , a főhadnagy; mind a kettőt elnyomta már az ellenség, de a nemes vitézek nem hagyták a tisztjeiket, Béky István, Horvát Péter, Papanek János odaveték magukat az ellenség közé, s kiszabadíták vezéreiket. A mellvéden keresztül az összetömődött lovasok jobbra-balra hullottak le a mocsárba.
Egy közvitéz, – V ör ös Mihály volt a neve, – miután a jobb kezét elvágták, bal kezébe fogta a kardot, akkor azt is elvágták, akkor leugrott a lováról, egy fának támaszkodott, s ha mást nem tehetett, csonkult kezeivel fenyegette az ellenséget, s harsogó szavával biztatta társait, hogy ne féljenek vérüket ontani a hazáért.
Egy másik közvitéz, Tóth Péter úgy dúlt az ellenség közt, mint egy oroszlány; kapott is viszonzásul sebeket minden oldalról; mikor azután azt gondolta, hogy eleget kapott, a lovát is leszúrták alatta, akkor félreállt a tolakodásból. Akkor aztán elkezdte számlálni a kapott sebeit. „Tizenegy!”– „De biz én kicsinálom egész tucatra!”– monda, s fogta a kardját, visszament gyalog, és csakugyan kicsinálta. Akkor azután a tizenkettővel megelégedett.
De az már csakugyan a magyar inszurgens humorátulo telik ki csupán, amit Ferenczy Jánosról jegyzett fel a haditudósítás. Ez a nemesúr közvitéz volt a pesti lovasezredben, akit útközben kilelt a harmadnapos hideg, azért ott kellett neki maradnia az ispitályban. De biz ő, amint meghallotta, hogy a közelben ágyúznak, azt mondta a doktornak, hogy nem kell neki több medicinao, megy ő verekedni, hol a fegyvere? – Mondák neki, hogy a beteg katona mellé nem szokták odafektetni a fegyverét, azt odaadták másnak, akinek kellett. Hol vegyen ő mármost fegyvert? Elment a városházára: ott sem adtak neki. Utoljára meglátott az őrszobában egy alabárdot, amit valami bakter hagyhatott ott; azt nem is kérte, csak elemelte szépen, s aztán loholt ki a borsos–győri út felé. Alabárddal a franciák ellen! Azzal a jámbor fegyverrel, amit a diákok minden éjjel a hátához vernek az éji őrnek, aki azt mutogatja. De ugyan mit tehetett gyalog lovassági harcban? Azt tette, hogy odafurakodott az út menti árokba, s mikor jöttek a franciák nagy vágtatva, hirtelen kiugrott az árokból, s egy lovast ledöfött a lováról. Azzal az alabárddal. Azután megint átugrott az árkon. Háromszor egymás után csinálta meg ezt a mesterséget a franciák előtt, s mind a háromszor leszúrt egy chasseurt a lováról. Azzal az alabárddal. Lehetett rajta nevetni, káromkodni vagy bámulni! Mikor aztán a hídnál folyt a hősi tusa, s az egyik oldalon az inszurgens lovasok hullottak bele a mély iszapba: akkor oda helyezte el magát Ferenczy János a híd alá, s mikor egy lovas nemes lebukott, az alabárd kampóját beleakasztá a vízben fuldokló gallérjába, s egyiket a másik után úgy húzgálta ki a sáros halálból a partra – azzal az alabárddal. Végre a Gerence pataknál megsokallta egy chasseur az impertinenskedéseit, rajta hajtott, megszorította, hogy mindjárt összevágja. Jó Ferenczy János hidegvérrel felfogta a kardcsapást – azzal az alabárddal, s csendes békességgel olyant ütött a chasseur fejére – azzal az alabárddal, hogy az lett a negyedik . Annak aztán a lovát is megtartotta magának, meg a kardját és pisztolyait is, s kész ember lett belőle a nagy petek* után.
Mikor e csodahőst bemutatták a vezérlő főhercegnek, ki őt nagyon feldicsérte: jó Ferenczy János meg nem foghatta, hogy mi nevezetes dolgot találnak abban a kis hajcihőben, hogy még érdemrendeket is akasztanak a mellére érte. Hiszen „mi az egy igazi derekas restorációhoz* képest?”A legnagyobb nyeresége az volt belőle, hogy a hideglelése végképp elhagyta a jó kis izzadság után; rekommendálta is mindenfelé azt a hideglelésvesztő módot; de nem tudni, hogy használt-e az másoknak is.
A francia lovasság a hídról vissza lett verve, s azzal az ágyúk és az utóhad háborítatlanul vonulhattak a sereg után, melynek tartaléka a városon túl levő Kálvária hegyeno volt összevonva.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A veszprémi ezred ugyanazon az utcán vonult végig, amelyen egy hónappal elébb a csatamezőre indult. Zászlója össze volt már tépve: ellenség dulakodott érte. Hiányzott közüle ötvenhat férfi: halott és sebesült. Soknak a feje volt bekötve, a karja felkötve, arcon, homlokon félig behegedt sebek. Úgy vonultak végig a kapukban álló ismerősök, jó barátok, apa, anya, feleség, gyermekek láttára.
Az volt a szomorú pompa!
Hát még azoknak a sírása, akik nem találták a végigvonuló hadsorban azokat, akiket egy hónap előtt búcsúcsókjaikkal bocsátottak útnak!
Egy őrmester, Baráth István, egyike az inszurrekcio legjobb vitézeinek, mikor a saját háza előtt végiglovagolt, nem állhatta meg, hogy meg ne álljon egy szóra.
Öreg apósa, felesége, két kisfia álltak kinno a kapuban.
Lehet-e rossz néven venni egy hősnek, ha megállítja olyan helyen a lovát, s egy biztató szót adni nem sajnál szerelmeseinek?
– Ne fussatok el az ellenség elől; az a védtelen embereket nem bántja. Isten megoltalmaz.
A feleség a kisebbik fiát felnyújtá hozzá, s az átölelte a nyakát, a nagyobbik a kengyelvasába kapaszkodott. Úgy könyörögtek neki: „Ne hagyj itt bennünket, apám! Maradj velünk itthon! Ki védelmez minket, ha te elhagysz!”
Az öreg após elkeseredetten szólt hozzá:
– Ha már a rendes hadsereg sem képes megállni a nagy hatalom előtt, mit erősködtök ti tovább? Szállj le, maradj itt! Nem tartozol a törvény szerint csatába menni: családapa vagy! A feleség sírva szólt:
– Úgyis veszve van már minden.
Erre Baráth István azt felelte:
– A haza elébb való, mint a gyermekek és a feleség! S a haza nincs elveszve soha!o
S azzal megcsókolva kisfiait, visszaadta őket anyjuk karjaiba, s sarkantyúba kapva lovát, elhagyott helyére visszavágtatott.
S Baráth Istvánnak ez a mondása nagy hamar elterjedt az egész ezredben; onnan megint a többi felkelőseregre.
„A haza elébb való, mint a gyermek és a feleség! S a haza nincs elveszve soha!”
S az többet ért száz cifra proklamációnál.
Ugyanez a Baráth István volt az, aki, mikor észrevették az inszurgensek, hogy a közöttük kiosztott töltényekben a golyók agyagból vannak (!) (persze, drága volt az ólom!), odakiáltott a bajtársainak: „Sebaj! van a menténkeno ólompityke, vagdaljuk le”. S az inszurgensek lövöldöztek a mentéjük és mellényük ólompitykéivel!
Még egy találkozása volt a visszavonulás alatt a veszprémi őrnagyi szakasznak az ellenséggel, ami egyike a legszebb jeleneteknek. Egy francia lovasosztály sebes rohamban vágtatott az utóhad után, akkor a veszprémi lovasság szembefordult, és mozdulatlanul állt, mint a fal: úgy várta a közeledő ellent. Az vágtatva jött rá egész húsz lépésnyire. A veszprémi had csak állt, kardját a csípőjéhez nyomva. Erre a francia főtiszt is „megálljt!”parancsolt a maga lovasságának, s aztán néztek egymás szeme közé néhány percig. Akkor a francia tiszt szalutált a kardjával: „Bravó, kamerád!”, visszafordította a csapatját, s aztán mentek csendesen ki jobbra, ki balra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És annyi összecsapás közt az inszurgens sereg csak egyetlenegy foglyot vesztett: azt is a rosszo, csökönös lova ejtette rabbá, ami megkötötte magát az út közepén, s úgy fogatta el a gazdáját. – Szegény Gasparics Józsit sajnálták is nagyon az ismerősei, mert igen jó fiú volt, s szerette a tréfát.
Hát este az őrtűznél csak előkerül ám Gasparics Józsi, s szép jó estét kíván az atyafiságnak. Nem is gyalog jött pedig, hanem lóháton, s volt annyi esze, hogy a legjobbik lovát válassza ki a franciánako, azt hozta el a magáé helyett cserébe, s azon is verekedte végig az egész hadjáratot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A legfényesebb jellemvonása volt az inszurrekcionális hadviselésnek az az egymáshoz tartozás, a bajtársi ragaszkodás nyilvánulása.
Ha fel volt már adva a csata, ha már összevonulót trombitáltak, s aztán észrevették, hogy valakit közülök visz már az ellenség; vagy ha szétzavartattak, s futottak már szerteszéjjel, s akkor egy elkiáltá magát: „Barátim, a kapitányunkat elfogta az ellenség!”, visszafordultak, újrakezdték a harcot. Az öcs meglátta a bátyját ellenségtől szorongatva, visszafordult: ne hagyjuk a bátyámat, s azzal a bajtársak mellé rúgtattak, újrakezdték a verekedést.
Tömérdek fényes adat van összegyűjtve e jellemző vonásaiból az inszurgens hadnak. Egyike azoknak e visszavonulás alkalmával történt Bereczky Márton urammal.
Bereczky Márton uram tekintélyes nemesúr volt, bíróviselt ember egy olyan községben, ahol csupa nemesség lakik: annálfogva választott őrmester a maga szakaszában. A csatározásnál észreveszi, hogy két legénye elmaradt az ellenség között: a Gerecs Miska, meg a Kis Jancsi , akiket pedig különösen a lelkére kötöttek az anyjaik, hogy gondot viseljen rájuk, mint keresztapjuk.
– Tyhű, aki lelke van! – kiált fel Bereczky Márton uram. – De biz a két keresztfiamat ott nem hagyom, mert megöl a két komámasszony otthon!
Azzal nekivágott az ellenségnek, szétcsapott közötte. Nem sokat kérdezősködött, hogy mi a váltság, fizetett készpénzzel: kivágta a két keresztfiáto a fogságból. Akkor azok mondták neki, hogy de még a Varga István is ott van ám a József-huszároktól. Hát azt se lehetett otthagyni: azért is „érte ment”. De azonban a három megszabadított vitézt nem vihette el a maga egy lován. Tehát még egyszer visszament a franciák közé, s olyan szépen tudott velük bánni, hogy visszaadták a három elfogott lovat is, s így hozta vissza Bereczky Márton a két keresztfiát, meg a huszár bajtárst lóháton, ép bőrrel. Azok a német tisztek majd megették, úgy összevissza csókolták ott a front előtt Bereczky Mártont, aki azt nagyon természetesnek találta, hogy ha az ember nemcsak őrmester, hanem keresztapa is, hát azért extra kell megszolgálni. Elő is léptették rögtön alhadnagynak.
Rendkívüli szép jellemvonás azután a felkelő seregnél a tisztek és a közvitézek közötti familiáris jó viszony. Szentkútnál Földvári Gábort, a pesti lovasság egyik kapitányát, tízszeresen túlnyomó ellenség közül vágták keresztül, saját sebeik árán, Badácz István s Fehér Mihály közvitézek: Takácsinál éppen így Harcsa Péter és társai a derék Olgyay Boldizsárt, míg a Pápa melletti harcban, mikor Boronkay Pál kapitány látta, hogy a csata heve alatt Halász Vince közvitézének a lovát lelőtték, odavágtatott azt kiszabadítani, s felkapva őt a földről, felültette hátul a nyergébe, s úgy hozta magával vissza.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A pápai napot bevégezték a Kálvária hegyi kartácslövések, mely után mind a két fél nyugalomra térto.
A megvívott csatának az lett az eredménye, hogy azalatt János főherceg derékhada Gyarmatig mehetett, ahol aztán a Győrtől eléje küldött Mecséry tábornok inszurgens serege által fölvétetett. Az I. pesti s a VIII-ik zalai, a Veszprém, Zala és Komárom megyei inszurgens gyalogság, a Bars, Sopron és Vaso megyei lovas fölkelő ezredek álltak most szemben az ellenséggel.
Ez volt a Karakónál megkezdett harc harmadik napja.
A taktikai siker el lett érve, János főherceg hadserege egyesülhetett a nádor felkelő hadseregével.
***
A francia hadsereg zöme átkelt a Marcalon, a pápai Kálvária hegyről meg lehetett számlálni tizenötezernyi gyalogságát, amint az Nyárádtól Borsos-Győrig felvonult.
A megszállt Kálvária halom huszonnégy órai pihenést biztosított a felvonulom hadseregnek.
A veszprémi lovasságnak oda hordtako ki a pápai asszonyok ennivalóto, ami azoknak nagyon jókor jött.
– Felét eltegyétek a kenyérnek – mondá Baráth István a bajtársainak –, már három nap óta nem láttunk kenyeret, s Győrig megint nem látunk, s meglehet, hogy ott sem látunk.
Ez este a kapott sebekre is lehetett gondolni. Tábori orvos ugyan nem volt az inszurgenseknél; mert hiszen hogyan keveredett volna borbély a lovas nemesurak közé?, hanem volt nekik egy Regimentspáterük*, a derék Csobránczy Ferenc, az tudott a sebészethez is, s ha valaki meg akart élni, azt meggyógyította; ha meg akart halni, azt meggyóntatta, s mind a két minőségben tökéletes munkát végzett.
Mikor Tétnél a két fővezér összetalálkozott, János főherceg serege állt tizenhatezer főnyi sorgyalogságból, ötödfélezer stájer és osztrák honvédségből, kétezer-kétszáz lovasból és a két inszurgens lovasezredből. A nádor parancsa alatt álló inszurgens haderő ment tizenegyezer-száz emberre, aközött nyolcezer-nyolcszáz lovas.
Az inszurgensek egy része a Kárpátokat védelmezte a lengyel fölkelők betörése ellen, s zempléniek Galícia közepéig vitték zászlóikat. Ung, Bereg inszurgensei Vay Miklós alatt a kincstárnak milliókra menő vagyonát mentették meg; saját maguk szerezték még a fegyvereiket is. A Tisza melléki inszurgensek még útban voltak, s június 13-án keltek csak át a budapesti hajóhídon, a győri tábor felé igyekezve.
A rendes hadsereg halálra volt fáradva: a Piavétől elkezdve a Marcalig nem volt pihenő éjszakája, nem egy napja, amelyen az ebédet megfőzhette volna. Ember és ló el volt csigázva már, és testileg, lelkileg elcsüggedve.
Az inszurrekciót még fenntartá a lelkesedés, dacára a hiányos fegyverzetnek. A katonai fegyelmet pótolta a nemes büszkeség és elszántság, s azt a hiányt, hogy nem voltak gyakorlott tiszteik, betöltötte ki-ki a maga eszére bizakodással.
Az inszurrekciónak törvény szerinti fővezére volt a nádor, az ország főkapitánya.
József főherceg akkor a harmincas években járó daliás férfi volt; komoly, hosszúdad arcának magyaros jelleget adott az akkoriban csupán magyarok által viselt bajusz.
Az ő kedvenc alkotása volt az inszurrekció.
Csoda fordulatokat várt tőle, mind a csatatéren, mind a politikai helyzetben. El is nevezték érte a bécsi aulikus körökben „der neue Rákóczi”-nak.
Az ő ajánlata az volt, hogy az összegyűjtött tizenegyezer emberével, akihez még a Tisza-vidékieket is oda lehetett volna vonni, Károly főherceg nagy hadtestéhez csatlakozzék, s az inszurgens lovasságot egy tömegben működtesse a beközelgő eldöntő nagy ütközetnél.
S ebben volt katonai gondolat.
Teringettét! Kilencezer olyan lovas, akinek a két sarkantyúja „becsületérzés”és „hazaszeretet”, odavetve a March-mező rónáira egy tömegben, nekizúdítva a hatalmaskodó bajor lovasságnak, eléje tolva a nagy sakkjátékos gyors mozdulatainak, micsoda fordulatot adhatott volna az eseményeknek! Nem döntötte volna-e el másfelé a kockát?
Más volt írva a sors könyvében.
Azon a napon, amelyen a két sereg egyesült, a nádornak alá kellett magát rendelnie a tábornok főhercegnek. Hisz ez tábornok volt, ő pedig csak egy országnak a főkapitánya. A nádor előre kimondta, hogy Győr alatt csatát elfogadni nem jó lesz. Az ellenség, a Rábán átkelve, az elsáncolt tábort megkerülte, s a síkságot a szomszéd magaslatok egészen uralják.
Az lett megállapítva, hogy a Csanak és Szemere közti erdős magaslatokat megszállják, s ott az ellenség rohamát egyszer visszaverve, az egész egyesült sereggel átkelnek a Duna balpartjára Némánál, vagy Komáromnál. A franciák maguk bevallják, hogy ez esetben visszafordult volna az alkirály serege.
Másnap korán reggel aztán arra a meglepetésre ébredt fel a nádor, hogy az olaszországi hadsereg már a győri elővárosok alatt állo. A reggelt sem várták meg: éjszaka jöttek el, anélkül, hogy valaki üldözte volna őket; benne voltak már a futásban. Nem is hagytak a hátuk mögött semmi hegyet, erdőt, mély utat megszállva. Egypár kompánia katonát el is felejtettek tudósítani a gyors elvonulásról; úgyhogy azok csak akkor vették észre magukat, mikor már körül voltak véve az ellenségtől.
A nádor rögtön lóra ült, s intézkedéseket tett, hogy a csanaki és Ménfő és Tenyő közti magaslatok elfoglaltassanak. E rendeleteit közölte Nugent tábornokkal, János főherceg táborkari főnökével, aki azokat bizonyosan végre is hajtotta volna, ha reggelire nem lett volna hivatalos a főherceghez, s nem lehet csodálni, ha aztán kiment a fejéből.
Andrássy két inszurgens ezrede tartotta még a ménfői magaslatot – a maga bölcs belátásából – megszállva. János herceg serege letelepült Szabadhegynél, s végre-valahára hozzájutott, hogy megfőzhesse a rég nélkülözött ebédet.
A jászkún hadosztályt, melyet az előőrsön feledtek, Józsa Imre káplár mentette meg, tizenkét társával a hédervári erdőben Zámoly és Újfalu közt elállva az utat az ellenség előtt, s addig viaskodva, míg a századosa, Vojnics Mihály összeszedte az egész eszkadront, s elvonulhatott vele.
A Rába mellett voltak Mecséry inszurgens tábornok csapatjai. Ki-ki helyet foglalt ott, ahol legcélszerűbbnek találta. Senki sem osztott rendeleteket.
A nádor sürgette, hogy csináljanak valami csatatervet, s a maga részéről minden jó tanácsot előadott; de a táborkari főnök, Nugent, sokkal sürgetőbbnek találta az ebédet; és tökéletes igaza volt, mert az ellenséget megkapja az ember akármikor, de a jó ebéddel sietni kell. Íme alig ülhettek le, már ott kellett hagyni az asztalt, az ellenség elkezdett Csanak felől ágyúzni, s a dörgés egyre közeledett.
A két főherceg erre fölkelt az ebédtől, s nyeregbe ült.
Az ellenség előhada már akkor a nevezetes „vörös keresztig”nyomult előre, s a csanaki hegyhátról az egész Győr-vidéket uralta.
A francia előhad és az inszurgens csapatok voltak egymással ágyúharcban, melyből lassankint lovassági csata fejlődött ki.
Két újonc ezred került bele a tűzbe, a barsi és zalai lovasság, akik még e napig nem láttak ellenséget.
A barsi inszurgens lovasság, Jeszenszky János alezredessel a szakasza élén, bátran bevágott az ellenséges lovasság közé; az visszanyomult előle ravaszul, de csak azért, hogy odacsalja egy árok elé, melyben egy csapat gyalogság volt elrejtve, mely egyszerre sortüzeléssel fogadta a barsiakat, s arra rögtön visszafordult a hátráló francia lovasság, s körülfogta a zavarba jött inszurgenseket. Hanem emberére talált bennük; fel van jegyezve a nevük a derék férfiaknak, kik nem hagyták megcsúfolni a zászlójukat. Jeszenszky halálos sebeket osztva ellenfelei közt, kivágta magát a csoportból, s azzal összeszedve elszéledt embereit, újra rátámadt az ellenfélre, visszakergette a csanaki dombokig. Tormos Mátyás, Litassy Bálint, Gálos Károly, Nándory András ahol megjelentek, ott elszéledt az ellenség, vagy halva maradt. Ott azután elkezdtek rá ágyúzni; a barsi lovasság állta a tüzet nyugodt lélekkel egész besötétülésig, mintha kérdezné, hogy no, hát mit tudtok még? Első föllépésre megismerte a kardtusát, a puskasortüzet és az ágyúgolyót.
A zalai lovasságnak jutott a szerencse a legválságosabb helyzetben ismerkedni meg a háború zsengéivel: az inszurgens ágyúütegek fedezésére volt rendelve. A leggyarlóbban felszerelt lovasság: kötőfékkel kantár gyanánt, kard nélkül, pisztoly nélkül, csak a maga fokosával ellátva. Mégsem ingadoztak, s ha futottak, futottak előre, s visszaverték az ellent; pedig egyre süvöltött közéjük az ágyúgolyó. Egy teke az ezredesük, Kisfaludy fejéből csapta ki a csákót, magát is szédülten ütve le lováról, másik a kapitány, Foky Ferenc lovát lőtte ki alóla, utoljára egy gránát odatalált egy lőporos szekerükbe, azt felrobbantotta. A pukkanáso lángja egy inszurgens tüzért egészen összepörkölt, s mind a két szemét kiégette. Ennek a nyomorult alaknak nevezetes, szomorú szerep jutott az inszurekció történetében, nem ugyan a mai napon, hanem a rákövetkezőn, amit majd sajnosan fogunk tapasztalni, ha rájövünk.
A két újonc lovasezred akként tette le a próbát ezen az első napon, hogy az ellenfél tábornokának, Lauriston* grófnak későbbi elbeszélése szerint az ellenük kiküldött chasseur-ezrednek kétszázhetven halottja s tizenegy tiszt vesztesége volt, úgyhogy azt másnap nem lehetett az ütközetbe vinni. Lauristonnak saját fia e csatában nyerte el a vállrózsáit. Őalóla kétszer lőtték le a lovat az inszurgensek, s ezrede őrnagyát levágták; másnap az ifjú Lauriston lett őrnaggyá helyébe. Ezt tette a két újonc lovasezred az első napon.
De még az inszurgens gyalogság is kimutatta mai nap a maga oroszlánkörmeit. A zalaiak állták meg vitézül a sarat.
Gyönyörű jelenet van följegyezve róluk. Két testvér volt a hadsorban: Berecz István és Ferenc. Nagyon szerették egymást, itt sem akartak elválni. Mikor az ágyútekék zúgni kezdtek a fejük felett, az öcs Ferenc azt mondta: „Bátyám, én most ide állok kegyelmed elé. Kegyelmednek felesége, sok kisgyermeke van, nekem senkim. Ha jön a golyóbis, engem hadd találjon!”– s jött a golyóbis, odaterítette Ferencet a bátyja lába elé. Erre Berecz István elkeseredetten kiálta: „No, francia, ha meglőtted az öcsémet, hát lőj meg engemet is!”Abban a pillanatban jött a másik golyó, s odafektette Berecz Istvánt is az öccse mellé szépen.
Déltől késő estig tartott az ágyúzás és a lovassági harc.
Ezalatt a nádor folyvást ott járt a csatatéren. Kíséretében voltak Kisfaludy Sándor, a nagy hírű költő, Nagy Pál, Csohányi: szárnysegédei, Beckers táborkari főnöke, Diószeghy, a nógrádiak, Kisfaludy János, Eölbey, a Vas megyeiek, s Nagy Gábor, a túróciak ezredeskapitányai s több alsóbbrendű tiszt.
Az ellenség nyolcfontos ütege, mely vágtatva érkezett meg Pápa alól, folytonosan a fényes csoportot tisztelte meg ágyúgolyóival. Ráismertek a nádorra aranyos díszöltönyéről, érdemcsillagai ott fénylettek mellén, mintha célpontnak rakta volna fel. És ő hidegvérrel nézte az ütközetet, melyet – senki sem vezényelt. A figyelmeztetésre, hogy ne tegye ki annyira az életét, csak egy szomorú mosoly felelt ajkain, az ellenség haubicai körülötte csapkodtak le. Egy ágyúteke a nádor közelében lovagló Stocker főhadnagy lovát sodorta el, egy másik Günsberg tisztnek a karját zúzta szét a kíséretében. Mégsem volt rábírható, hogy elhagyja a helyét. Mintha vasból öntött szobor állna ottan. Példa a többieknek, kik idejöttek, megmutatni, hogy készek a halálra.
A rendes hadsereg pihent azalatt, és főzte a maga húsait, mint akire ez az egész bolondság nem tartozik.
Csak a két gyönge lovasezred, a Hohenlohe dragonyosok és az Ott huszárok tettek egyszer – a maguk jószántából – egy kísérletet az alkalmatlan üteg elmozdítására. De azok is véres fejjel jöttek vissza, az ellenség kartácstüzétől megtizedelve.
E roham után egy jellemző epizódot jegyzettek fel a szemtanúk.
Egy győri inszurgens lovas, Ugrinovics Lázár, kijött egymagában ütközetet látni. Senki se hívta ide, mert a hadosztálya valahol hátul feküdt a tartalékban; de hát az neki nagyon jó mulatság volt, hogy mikor egyes portyázó francia lovasokat megkaphatott, azoknak nekirúgtatott, s ha helytálltak, jól elpáholta, ha elszaladtak, „szakkerbokkert” kiabált utánuk.
A lovasság sikertelen rohama után észreveszi Ugrinovics, hogy három francia lovas egy földön fekvő osztrák dragonyos tisztet körülfogott, aki már meg van sebesítve, de mégis védi magát.
– Ejnye, hát nem hagytok békét annak a szegény párának! – rivall rájuk Ugrinovics, s oda vágtat, leüt egyet, levágja a másikat, a harmadiknak utána küldi a véleményét; azzal leszáll a lováról, felveszi a németet, felülteti a saját lovára, s mikor aztán viszi vissza, megszabadítva fogságból és halálból, azt veti oda hetykén: „Így tesz az inszurgens, mikor megharagszik!” A dragonyostiszt szeméből kicsordult a könny. Ő is ott lehetett Landsknechtsschild bárónő estélyén, mikor az inszurgenst paródiázták.
Utoljára aztán, hogy senki sem jött a csatát vezetni (a nádor csak közvitéz volt már, ő nem volt vezér) támadt egy elmés ember az inszurgensek között: Ertel alezredes. Ennek az a gondolata kerekedett, hogy ugyan mit pihennek azok az öreg ágyúk az elsáncolt tábor előtt, ahol nincs ellenség, s odavontatott belőlük hatot a Rába partjára, ahonnan az ellenséget szépen oldalba lehetett ágyúzni, s amint az elkezdett dolgozni gorombán, az ellenség átlátta, hogy ennek fele sem tréfa, s mindenestül, ágyústul, lovastul visszavonult Ménfőre, s békét hagyott azután.
Ekkor itt lett volna az idő és alkalom szépen levonulni az egész sereggel Komáromhoz s ott átkelni a Dunán.
Hanem ehhez valami intézkedés kellett volna: valami vezénylet, vagy hogy híják?
Keresték is Nugent tábornokot egész éjjel, de biz azt nem találták sehol. Valószínű, hogy lefeküdt.
S ha azt tette, igaza volt benne. Sokat fáradt, s olyankor bizony jólesik az embernek, ha kedvére kipihenheti magát – ha mindjárt nem is a babérain.
Az egész éj tétlenségben folyt le, mialatt az átelleni hegyeken a francia tábor őrtüzei mutatták az ellenség messze kiterjedő haderejét.
Másnap reggel hét órakor a két főherceg már lovon ült, s annyira kedvezett nekik a szerencse, hogy Nugent tábornokot csakugyan feltalálták.
– De mármost itt az ideje, hogy tegyünk rendelkezéseket – sürgette a nádor.
– Minek az? – mondá a tábornok – majd rendelkezik az ellenség, s mi ahhoz alkalmazzuk a mienket.
Amiben megint tökéletes igaza volt.
Tehát minden csapat állt, és feküdt ott, ahova a mennyei gondviselés odarendelte.
A hadsereg hozzáfogott megfőzni a maga ebédjét.
Az inszurgens is ugyanazt tette volna, ha nem hiányzott volna az ebédhez két lényeges alkatrész, a kenyér és a hús.
A veszprémi és pesti ezredek már hat nap óta nem kaptak élelmet, a tarisznyájuk pedig már kiürült.
Nyolcvanezer darab kenyeret süttetett a nádor előre, hanem azt a generalissimus a megelőző napokon a főhadseregbe követelte be, abban a hitben, hogy az inszurgens sereg és az olaszországi had úgyis oda fognak csatlakozni.
Tehát nem volt mit enni.
Ekkor a nádor beizent Győr városába, Kisfaludy Sándor által, hogy ugyan az Isten szerelméért ne hagyják a polgárok éhen elveszni a felkelő nemességet! Amint a hősregék költőjétől ezt a szózatot megtudták a jó győriek, nosza minden háznál elkezdtek sütni, főzni az inszurgensek számára, bort is adtak össze nagy bőséggel; minden készen volt nagy hamar, csak érte kellett jönni.
A főhercegek a kismegyeri kápolnához vitették ki maguk után a reggelit, s a nádor újra sürgette, hogy ideje volna egy hadirendet kigondolni.
Vállat vontak rá. Neki nem volt itt szava.
Abban a kéziratban, amelyből ez adatokat vettük, vannak több helyen kitörült sorok. Ezek a legtanulságosabbak. Egy ilyen kitörült mondatból ezt lehet kivenni: „E lemondásból lehetett megismerni az ő magas lelkét (a nádorét), ki a régi rómaiak mintájára, felülemelkedve a mostani katonai etiketten, ha királya úgy kívánta mint zászlótartó is kész volt szolgálni más vezér alatt.”
Az ebéd már meg volt főzve az inszurgensek számára, a veszprémiek, akik legközelebb érték, beküldték a maguk részeért a városba Fehér Mihály káplárt, Lampert és Csizmadia közlegényekkel.
A város kapujához érve, már felütötte az orrát a legénységnek a jó pecsenyeillat, ami minden konyhából üdvözölte őket, s ami a gyomorban oly kellemes fantáziákat ébreszt.
– Éppen délre harangoztak: jókor jövünk – mondá Csizmadia Péter.
Ekkor elkezdtek ágyúzni.
– Nem pajtások, már elkéstünk – monda Fehér Mihály. – Nekünk ottan harangoznak!
S azzal megfordultak mind a hárman, otthagyták a jó ebédet, s étlen, szomjan, mint társaik ott kinno a mezőn, vágtattak vissza a csatatérre, s éppen jókor érkeztek, hogy részt vehessenek abban a vendégségben, melyben Fehér Mihály is kapott két sebet; az volt neki a jó áldomás, a lovát is lelőtték; az volt a pecsenye, de a két bajtársa nem hagyta ott veszni. Odavették a két lovuk közé, s egyik-egyik kezét fogva, úgy vágtattak el vele, az ellenséget jobb kézzel, bal kézzel hárítgatva el kétfelől.
A franciának aztán volt hadirendje.
Amint roppant lovassági tömegével elkezdett kiterjeszkedni Kis-Megyeren túl, s ugyanakkor gyalogságát rohamoszlopokra alakítá Szabadheggyel szemben, mindjárt ki lehetett találni a szándékát, hogy egyfelülo az egyesült osztrák-magyar hadsereg derekát akarja keresztültörni, másfelől annak a visszavonulási útját Komárom felé elvágni.
Most azután az utolsó órában Nugent tábornok is átlátta, hogy valami intézkedést kell tenni. Abdánál állt még egy inszurgens hadtest Meskó tábornok alatt, egy másik a Szigetközön Keglevich tábornok alatt. Ezekhez gyorsfutárt küldött, hogy adjanak rendelkezésére még tizenkét svadron inszurgens lovast. Hogy mi történt ezekkel a lovasokkal? Azt majd érdekes lesz elnézni. Az egész két dandárt idevonni a főhadsereghez már nem volt idő. Még reggel lehetett volna.
A francia egy óra alatt készen volt a maga csatarendjével. Hiszen a mieink is készen voltak.
Szabadhegy előtt egy kiálló szögletet képeznek azok a dombok, amiknek a legmagasabbikán áll egy majorság. Itt lettek elhelyezve az ágyúk és a gyalogság.
Csak három inszurgens zászlóalj van a tűzben: Vas, Zala, Veszprém. A pesti és komáromi a tartaléknál volt, a többi az elsáncolt táborban.
Az első halott neve, akit az első francia ágyúgolyó lezúzott, Rózsás János, a veszprémi gyalog zászlóaljból. Mikor összerogyott, s látta, hogy bajtársai (akik még sohasem láttak meglőtt embert, vérző tagokat) meg vannak indulva (nagyon szerették, derék fiú volt, sok apró gyermeke otthon), lelkesülten kiáltott fel: „Ne törődjetek velem! Harcoljatok vitézül. Nem fáj a halál! Gyönyörűség a hazáért halni!”– S félrehúzta magát – és meghalt.
A franciának volt haditerve.
Vezérei: Grenier, Colbert, Lauriston, Narbonne* Európa legnevezetesebb csatatérein tanulták a háború tudományát.
Míg ágyúi a mi hadsorainkat tizedelték, gyalogsága tömött oszlopokban rohant fedett hadállásainko megostromlására, s a gyalogság mögött vonultak a lovascsapatjai, a visszaveretés esetére helytállani.
A szabadhegyi halmok és a majorépületek körül folyt a leghevesebb csata: itt volt a három inszurgens gyalog zászlóalj s két magyar sorezred, az Eszterházy és Alvinczy.
A győzelem nem volt se könnyű, se olcsó.
A veszprémiek az Eszterházyakkal, mikor már az ellenség ágyúikat elfoglalta, szuronyszegezve rohantak rá, visszavették az ágyúkat, s kiverték az ellent Szabadhegyből, egy lövés nélkül; kapitányuk, Krantz Károly maga vágta le személyes viadalban az ellenség vezénylő főtisztjét, s az újra támadó ellenséget háromszor leszórta a megmászott halomról.
A zalaiak egészen fedetlen helyen álltak, lenn a síkon, ahol az ellenség ágyútüze és puskagolyói ellen nem védte őket semmi. Utoljára nem tűrhették tovább. Ezredesük, Ghilányi János leszállt a lováról, s kezébe ragadva a zászlót, rohamra vezette vitézeit. Rossz puskáik voltak; de jó volt a szurony, meg a puskaagy, s az ellenség kénytelen volt menekülni a haragjuko elől. Hanem ekkor egyszerre egy osztály lovas chasseur került a hátukba, s Ghilányi, ki elöl rohant a zászlóval, már körül volt fogva. Még a betanult sorgyalogságnak is veszedelme az ilyen lovassági roham. Hanem ezek helytálltak neki, összecsődültek a megtámadott ezredesük körül. Osterhuber, Sós, Vizy, Szigethy, Sólyom, Dervarics, Ádám, Taba: szuronnyal, puskaaggyal harcoltak körüle; Dóczy főhadnagy nehéz fringiájával, s – szétverték a megtámadó lovasságot, s megmentették az ezredest és a zászlót.
Itt a tegnapi jelenet megint megismétlődött a két testvérrel. Hermány Antal és Péter együtt, egymás mellett estek el zászlójuk védelmében. A zalaiaknál jellemző volt, hogy annyi egytestvér volt közöttük együtt (kötelességen kívül). Három Kármán, négy Szeghy testvér lett kitüntetéssel jutalmazva.
Ezek már nem voltak újoncok, mert hiszen tegnap már részt vettek az ütközetben.
A Vas megyei inszurgens gyalog zászlóalj a második harcvonalban volt felállítva; mikor a francia gyalogság az első harcvonalat áttörte, s a sorgyalogság szétzavarva rohant hátra, otthagyva az ágyúkat: ez az újonccsapat útját állta a hátrálóknak, s míg egy része azoknak újrafelállításával foglalkozott, a másik részét a zászlóaljparancsnok, Erdődy Károly gróf szuronyszegezve vezette rohamra a győztes ellenség ellen. A roham sikerült, a franciákat visszavetették, Sipkovics László, Mesterházy Mihály és társaik utánarohantak az ágyúnak, amit az ellenfél már vitt magával, s szétverték az elfoglaló csapatot, s visszahozták az ágyút. Ekkor szokás szerint egy osztály lovas chasseur rohanta meg a csapatvezért és a zászlótartót. Zongor Mátyás káplár volt; hanem azért a nagy bajban ő is tudott vezér lenni; összeszedte a pajtásait, György Benedek, Sterniczky, Török, Váry megmutatták hogyan kell szuronnyal lovasok ellen harcolni, kiszabadíták zászlójukat, vezérüket, s minthogy ennek elhordta a lovát egy ágyúteke, felvették őt a vállaikra, úgy vitték ki a pusztító kartácstűz közül. Mintha csak restaurációban lettek volna!
A balszárnyon ezalatt a lovassági harc fejlődött ki egész terjedelmében; ott voltak a pesti és veszprémi ezredek.
A pesti lovasezredet sikerült a francia lovasságnak egy oldalrohammal az úgynevezett Viczay-ároknak nekiszorítani. A mély vízárok a távolból nem volt észrevehető, s a vitéz ezrednek könnyen lehetett volna az előre megásott sírjává.
A bőszült viadalban, mely itt kifejlődött, elveszté már lovát a vitéz Jeszenszky s Teleky Adám gróf; az árok tele volt már hanyatt-homlok lezuhant lovasokkal és paripákkal.
Az ezrednek volt két tábori lelkésze is, egy katolikus pap, Járossy Mihály, és egy protestáns lelkész, Varga József. Mind a kettő versíró ember volt, s a tábortűznél sokat versengettek egymással, hogy melyiknek a verse hathatósabb. A Viczay-ároknál is ott voltak mind a ketten lóháton.
– No páter! – kiáltott most Varga a másiknak e szorongattatásban – most fújjuk el a költeményeinket. Lássuk, melyikünké gyújt jobban?
S azzal hozzáfogtak ketten kétfelől harcosokat lelkesíteni szép rímes alexandrinusokban. S mind a két versnek egyforma hatása lett. A vitézek új tűzre gyulladtak.
Fekete József káplár bajtársaival elszántan közé rohant az ellenségnek, s először is a főhadnagyát, Jeszenszkyt szabadítá ki a fogságból, azután balra fordult, s Teleky Adám kapitányát vágta ki a franciák kezéből, s lovat is szerzett neki, amire megint felüljön.
Clementis és Gyurikovics Vince hadnagyok és Halász őrmester Gosztonyi ezredes segítségére rohantak, ki az ezred zászlója körül elkeseredett harcot vívott, s szétverték az ellenfelet.
Baross János két főhadnagyát szabadítá ki a franciák közül, kiket már elnyomtak, Horváthot és Sárközyt.
Miskey Ferenc kapitány maga vágta keresztül magát a támadóin, senki segítsége nélkül, Máriássy Dénes tiszttársa követte a példáját.
Ezalatt Földváry Gábor és Antal, Szeles Józseffel, Zsámbokrétyvel a mély árokba hullott bajtársakat szabadíták ki veszedelmes helyzetükből, s csodálatos erőfeszítéssel kimentve valamennyit, újra a csatába vitték.
A legdühösebb küzdelem Rakovics Antal százados körül folyt, ki alól a tusában két lovat lőttek ki, a harmadikat Szalmásy Ferkó káplárja adta át neki, s maga gyalog harcolt tovább. Egyetlenegy férfi sem volt az ezredben, aki ellenféllel össze ne vagdalkozotto volna. De az igazi inszurgens „hat vágás”Tisza Péterről van följegyezve.
Ez a hős lovag ebben a nagy tusakodásban először is ao főhadnagyát, Ladányi Sándort csikarta ki az ellenség kezéből; akkor ő maga is olyat kapott a fejére, hogy lebukott a lováról. Ott hagyták halottul. De nemsokára felocsúdott. A francia lovasok ott toporzékoltak körülötte. Felugrott; egyet halálos csapással leütött. Akkor felveté magát annak a nyergébe. Aztán amerre nyílást látott, igyekezett kimenekülni a tágasba. Ekkor ismerős lónyerítés üti meg a fülét. A jó hóka lova nyerített gazdája után. Azt ő maga nevelte fel; nem is adta volna tíz más paripáért. „Dejsz az én hóka lovamat nem viszed el franciának!”– monda Tisza Péter, s azzal megnyálazva a markát, kapta a fokosát két kézre, odavágtatott, szétcsapott a sűrűben, megkapta a hóka lova kantárszárát, átszökött annak a nyergébe: „Itt a lovad cserébe: tartsd meg!”– kiálta a franciának, visszavágtatva a saját paripáján a maga népéhez. Ezt se tenné más meg; csak az inszurgenstől telt ki az valaha napján!
S az egész hősi csata alatt harsogtatta a két tábori pap a maga lelkesítő versét kitűnő sikerrel. Ez azután taps volt: nem tenyerek, kardok csattogtak össze!
…Ilyen zenészeti és szavalati akadémiát se rendeznek többet soha a világon!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most a veszprémi ezredre került a sor.
Óh, hisz ezek már veteránok! Már tizenhét nap óta állnak ellenségo előtt. De az időt nem a kalendárium és a klepsidra után, hanem a kardokra rótt csorbák fűrészfogai után kell számlálni.
„Rádócz!”
„Szombathely!”
„Karakó!”
„Takácsi”
„Pápa!”
Öt ilyen „nap”, csak elég arra, hogy egy vitézt veteránná tegyen!
Méltó volt rá ezen ezred, hogy a francia legjobb vitézeit küldje ki ellene, akinek már annyival tartozott a rováson!
Ráismerhetett jól a zászlójárul. Ez volt legjobban összetépve, szaggatva a golyóktól.
Ez állt a harcvonal legszélső pontján, mindenünnen rá lehetett rohanni.
Kartács, haubic özönlött reájuk. Nekik is volt négy hatfontosuk, ami visszafelelgetett becsülettel. (Ezen a napon a két inszurrekcionális lovas üteg és a félüteg haubic kétezer-száznegyvennégy lövést tett az ellenség ütegeivel szemben. Hanem a franciák jobban lőttek, két ágyúját a veszprémi ezrednek leszerelték, s az ott hevert az útfélen.)
A francia lovasság rohamra indult.
Ekkor Zichy Ferenc gróf, az ezredes, kiküldte az őrnagyát, Ihász Imrét, hogy az ágyúkat mentse meg minden áron. Az a szégyen nem érheti a veszprémi ezredet, hogy tőle ágyúkat vettek el.
S ugyanekkor az öccsét, Zichy Károly kapitányt, Hunkár Antal* svadronvezetőt, a szakaszaikkal a rohamra jövő ellenséggel szembe indítá.
Ihász Imre, ki már Szombathelynél rajta hagyta a kezeszennyét az ellenfelén (ott levágatta ötven lovasát, s harmincat foglyul ejtett a megyeház előtt), sietett végrehajtani a parancsot, leszállítá a legénység egy részét a lóról, s nekiállítá az összetört ágyúknak, hogy vegyék azokat fel, és hozzák ki a dulakodásból.
Hallatlan merészség! Összetört kerekű ágyúkat embervállra emelve hozni ki a csatából.
Megtették.
Az ellenfél bámulatára s a haubicok durrogásai közepett, felvették a vállaikra az ágyúkat, átemelték az országút mély árkán, ott azután kötelet kötöttek a végeikre, s lóhoz kötve, úgy szánkáztatták el azokat magukkal a sík mezőn.
A két hadosztály ezalatt kétségbeesett harcot kezdett a túlnyomó erővel. Kovács András hadnagyot egy pisztolygolyó holtan teríté le. Kemény Dénes elvágott kézzel fogságba jutott, s maga a hősök hőse, Hunkár Antal négyszer vezette a rohamra szakaszát, mindannyiszor kapott egy nehéz sebet. A negyedik leteríté a földre. Véres teste fölött még megújult a tusa. Egy kedves legénye volt: Fodor István. Az nem akarta engedni a kapitányát. Saját testével védte rneg őt, míg maga is föléje roskadt. Tizenegy kardvágást és tizenhárom pisztolygolyót fogott fel a testével a kapitányáról. S a huszonnégy sebbel még megélt, és kigyógyult! S Hunkárt is megmenté, az is kiépült nehéz sebeiből.
Mesék ezek!
A veszprémi ezred Zichy Ferenc alatt visszaverte ezt a rohamot is.
A nádor szeme láttára történt ez, ki maga a kíséretével ott volt a balszárny tusáinál, s abban az ütközetben, ahol senki sem vezényelt, ő legalább osztozott a saját alkotta had nehéz sorsában, s keserű elégtétele volt annak hőstetteiben. A nádor kíséretében levő főtisztek, Luzsénszky József tábornok, Reinisch alezredes, maguk is az ostromló inszurgens ezredek élére álltak, s együtt harcoltak velük mint önkénytesek.
Ekkor jön jelenteni hangosan a hadsor előtt Geramb ezredes, hogy az ő rendes lovassága annyira szét van zilálva, hogy kénytelen visszavonulni.
Most már az inszurgens lovasság egyedül maradto.
Még ez sem volt jeladás a meghátrálásra.
Hanem ezalatt a francia voltigeurök a Párzsa patak folyásán megkerülték a kismegyeri halmokat, s a szőlőhegyeken át oldalába nyomultak a szabadhegyi majorságnak.
Onnan sietve kértek lovasságot a nádortól, a támadókat visszaverni.
Abban a pillanatban érkezett meg a zemplénio lovasság Kandó ezredes vezetése alatt.
Elég jól siettek. A Kárpátoktól a Dunáig. S az ágyúszó vezetése alatt odataláltak a csatatérre.
Sohase láttak még ellenséget.
S mindjárt az első pillanatban azt mondták nekik, hogy amott a síkon villog egy hosszú vonal, az a francia szuronysor; két oldalán egy-egy gömbölyű fehér füstfelleg: azok a francia ágyúk. Azokat el kell onnan verni hevenyén.
Rögtön sarkantyúba kapták a lovaikato, s vágtattak előre, előre! Az ágyútekék ott búgtak el soraik között: nem rettenték őket vissza. Most nagy ropogva vágott közéjük a kartács. Egész utcát vágott soraikban, s a csapat legdaliásabb vitéze: Barkóczy halálosan találva rogyott össze lovával együtt. „Ne gondoljatok rám!”– kiálta a dalia. „Előre! A hazáért!”S azok vágtattak neki az öldöklő hadsornak, elszántan… és egyszer aztán meg kellett nekik állni. Közöttük és a francia gyalogság és ágyúütegek között nyúlt végig egy széles, mély árok. És a mi hadvezéreinknek nem volt egy térképük, mely a veszedelmes árok létezéséről tudósította volna őket.
Vissza kellett fordulniok; felvették sebesülteiket, halottaikat, s szomorúan ügettek vissza a csatatérről, ahol a haza földe maga veri meg azokat, akik őérte vérzenek.
***
Ezzel a balsikerrel el volt az ütközet sorsa döntve. A franciák elfoglalták a szabadhegyi majort uraló dombokat, s azzal az ott harcoló gyalogság minden hősi ellenállása kárba veszett.
A visszavonulás el lett rendelve Komárom felé.
Nem volt az vad futamodás. Rendben, zárt sorokban húzódtak vissza a gyalogezredek, az inszurgens zászlóaljak; lövéseiket, miket nem pazaroltak a csata alatt, most a visszavonulásnál használták föl. Egyetlen ágyút, egyetlen zászlót nem vett el tőlük az ellenség. Nemhogy a fegyvereiket, de még azok a fiatal iskolás gyermekek, akik dobosokként szolgáltak, egyetlen dobot el nem vetettek maguktól.
A nádor maga Szent-Ivánnál négy zászlóalj lovasságot állított össze a menekülő csapatokból, s mikor egy tömegben volt, akkor maga, a főhadsegédével, Beckers ezredessel, Csonányi József szárnysegéddel, visszavezette azt még egyszer a csatatérre, s a győri országutat védő magaslaton felállítá. Ott harcolt még a felállított ágyúütegek körül Hadik altábornagy, Luzsénszky József tábornok, Almásy Kristóf ezredes, az ellenség támadásait visszaverve, s e hősi ellenállás oldja meg a hadtani rejtélyt, hogyan lehetett egy csatavesztett hadseregnek „oldalt” elvonulni, szemben az ellenség csatavonalával, s háta mögött a Dunával. Itt dolgozott az inszurrekció két ágyújával és két haubicával Machold József inszurgens főtűzmester, ugyanaz, aki Némánál Macdonald francia tábornok alól kilőtte a lovat, s granátjaival a chasseuröket szétrobbantotta, s a franciáknak két élelemszállító hajóját tönkre lőtte. E végerőfeszítés egy érckaput tartott nyitva az elvonuló seregnek, melyet a győztes ellenség nem bírt előtte elzárni, biztosítá ezáltal a sereg elvonulását Komáromba. Mi lett volna, ha az ütközet elejét is az vezeti, aki a végét?
És lehetett látni e visszavonulás fedezése alkalmával a hőstetteit a jobbszárnyról előkerülő Bars, Somogy, Zala, Vas megyeio inszurgens lovasságnak: a jászok, nógrádiak hadosztályainak. Itt esett el a somogyiak egyik legjobb vitéze, Bátor György. – Utána rögtön Festetics János gróf, csapatja élén az előnyomuló francia gyalogságot rohanva meg: szívén találta egy ostoba golyó. Utána Pásztory Menyhért vezette a rohamot a francia négyszög ellen. Elesett a zászlótartó is, s a zászlót egy köznemes, Sepsey János ragadta fel. Az is elesett. A harmadik zászlótartó Szuhányi Ferenc volt. Perc múlva azt is lelőtték: s volt bátorsága még egy negyediknek felragadni azt a jelvényt, mellyel együtt jár a becsület és a halál. Ez Mohos János köznemes volt. Ennél mindvégig megmaradt a zászló.
Ezekkel egyesülten harcolt a tartalékban hagyott hevesi hadosztály Dessewffy Tamás vitéz kapitánya alatt.
A jászok visszavonulásukkor összeverekedtek a francia gyalogsággal és lovassággal. Egy oldalról lőtték őket, más oldalról vágták őket. Tury Miklós káplár lovát lelőtték, akkor gyalog maradva, puskát kapott, amit egy holt francia voltigeur ejtett el, azzal nekiment egy francia lovasnak, azt lelőtte vele, annak a lovával, fegyverével aztán megint folytatta a harcot, míg rendben kikeveredtek egymás közül, s mindkét félnek egyforma öröme volt, hogy a másiktól megszabadult.
Utánok következett Zala. Ennek az ezrednek kellett magával vinni az inszurrekció második ágyúütegét. Ezt a kincset nem adták ingyen. Mind elsorolni a zalai hősök és vértanúk neveit, egy litánia volna! Az is tünemény, mikor egy zászlótartó maga attakíroz, s ő keresi a sűrűséget a csatában, hogy megritkítsa; ezt tette Sepsey Pál. Amit Porpáczy tett, hogy gyalog maradva, hat lovast levágott egymás után, akik nem akarták neki elhinni, hogy nem adja meg magát: az csak katonadolog; hanem az, amit a két Lázár testvér elkövetett, az már hősballada, s méltó volna egy epikus tollára.
Közlegény volt mind a kettő. A bátyja, Lázár Márton, a kapitányát, Bessenyey Jánost igyekezett kivágni a körülfogó hat chasseur közül. Kettőt le is vágott. De a franciák is jól verekedtek, s Márton sebesülten rogyott le lováról. – Meglátja az öccse, József, hogy gyilkolják bátyját; négyen egy ellen! Odarohan, s közéjüko vág. Akkor azok otthagyják a földön fekvő sebesültet, s nekifordulnak a Jóskának, s azt kezdik vagdalni. Erre felpillant a nehéz sebben fekvő bátyja: összeszedi minden erejét, felugrik a földről. Fegyvere már nincsen, puszta kézzel rohanja meg hátulról az egyik chasseurt, kifacsarja kezéből a kardot, s letaszítja a lováról; azzal maga ugrik a nyeregbe, s rohan az öccse segítségére. Az is sebekkel fedve van már; de egy ellenfél megint lehull, s most már egyenlő a szám! Ekkor egy pisztolylövés éri a bátyját, s az lehull ismét a lóról. De még akkor sem ereszti el annak a kantárát, hogy a letaszított ellenfél fel ne ülhessen rá, s az öccsét ne támadhassa meg, hanem még a földön kúszva is tovább vonszolja azt magával, s még térden állva is ellenáll a vele tusakodó chasseurnek; míg végtére a dicső küzdelemből kiszabadítja mind a kettőt Horváth János kapitány. – Márton vitézi érdemrendet kapott. Megérdemelte: a szívéért még inkább, mint a karjáért .
Tele van ilyen jelenetekkel az inszurrekció története.
Az a kigúnyolt, kinevetett, leköpdösött lap! Amit magunk is behajtottunk a nemzet krónikájában, hogy mikor az utódok lapozgatnak benne, rá ne találjanak.
A Vas megyei ezred is elveszté derék hősét, Foky Ferenc kapitányt e harcban. Jó barátja, Horváth Kristóf megfogadta, hogy bosszút áll érte! Horváth Mihály csak káplár volt, de azért a József-huszároknak három tisztjét, meg két ágyúját kiszabadítá az ellenség kezéből a maga fokosos bajtársaival. Az alezredes, Szapáry Vince gróf alól is kilőtték a lovat. Az ifjabb Zichy Ferenc gróf maradt leghátul. S a visszavonulásnál leghátul maradni – az a legelső hely.
Futásnak lehet-e nevezni ennek az ütközetnek a végét?
A futás egy mozdulat – hátrafelé .
De hisz az osztrák és magyar hadseregnek a háta mögött volt a Duna; és azon semmi híd, oda nem futhattak. Ők az ellenfél egész harcvonalán keresztül törtek maguknak fegyveres kézzel utat! Egyenkint minden ezred, és külön-külön magára hagyva, végig az ellenséges tábor hosszában: nem azo üldöző ellenség elől, hanem azon keresztül.
A kifáradt, agyonhajtott rendes sorezredek s a tanulatlan inszurgensek nem adták meg magukat ezredenkint, zászlóstul vonultak végig az ellenség ütegei előtt, egy ágyút sem vesztettek, hanem ők hoztak el magukkal két elfoglalt ágyút a franciáktól.
A győri ütközetben a rendes hadseregnek hétszáz halottja esett és ezerhétszáz sebesültje, az inszurgens seregnek száznyolcvan halottja, és ötszáznyolcvan nehéz sebesültje: tehát egy tizedrésze a harcoló seregnek! A franciák maguk a leggyilkosabb harcnak ismerték el ez ütközetet, s Dömölktől Pápáig megtelt sebesülteikkel minden város és falu.
Hanem azért a győri ütközet gúny és nevetség tárgya a mai napig.
Az Alvinczy-ezred veszített legtöbb halottat.
S lett érte a jutalma egy csúfos közmondás, amivel a mai napig is egymást gúnyolja a magyar.
„Kend az Alvinczy?”
És Alvinczy se semmiféle vezére nem volt az inszurgens seregnek, se puskacsinálója, se fegyverliferánsa*; de még csak közelében sem volt a győri csatatérnek, hogy őt akárki e szóval interpellálhatta volna.
Honnan tapadt hát a nevéhez ez a csúf adoma?
Talán kipuhatoljuk most, – hatvannyolc esztendei megszokás után?
S mikor a két sereg elvonult már a csatatérről, akkor érkezett meg az Abda melletti elsáncolt táborból a pozsonyi inszurgens lovasság két csapatja: az egyik Horváth Ferenc, a másik Olgyay Boldizsár vezetése alatt. Nem úgy tévedtek ide: rendelve voltak; parancsot kaptak, hogy jöjjenek, csakhogy későn kapták.
Már akkor az osztrák és magyar hadseregnek csak a halottjai voltak a harcmezőn – és a győztes ellenség.
És ők a maguk két kis csapatjával az egész ellenséges tábortól körülfogva!
Arról szó sem volt, hogy megadják magukat, csak arról, hogy merre vágják magukat keresztül.
– Egyikünk jobbra, másikunk balra! – Ez volt a jelszó. S azzal Olgyay délnek, Horváth keletnek vágtatott a maga csapatjával.
Olgyay megindult a pápai úton. Takácsinál útját állta egy túlnyomó számú francia lovascsapat.
„Győzni kell itt, vagy meghalni!”
Közé vágtak az ellenségnek. Ez a győzelmes had bizakodásával, ők meg a halálraszánt kétségbeesésével verekedtek. Olgyay mindjárt a tusa elején a francia vezénylőtiszttel akadt össze s ao párharcban a kardjának a vége letörött. Csak egy csonka karddal védhette magát.
– Ohó! ez nem járja! – kiáltja ezt látva Radó János, s kirántva pisztolyát, rásüti a francia főtisztre; azazhogy sütötte volna, ha csütörtököt nem adott volna: hanem azért áldott jó pisztoly volt! Radó János úgy hajította vele főbe a főtisztet, hogy az menten lefordult a lováról. Lett azután kard is a vezére számára, amivel tovább verekedjék. S azután olyan szépen verekedtek, hogy nemhogy őket fogták volna el, de még ők hoztak magukkal harmincegy franciát, meg hét társzekeret tele puskával és eleséggel: el is vitték szépen Komáromba, egy kis kerülővel.
***
Horváth Ferenc pedig, aki keletnek vágtatott, keresztültörte magát az elfoglalt csatamezőn, folyvást harcolva futás közben, s elérte a tábort, ahová be volt rendelve. Egy kis akadályverseny volt az egész! E rohamban esett el a soproni lovasság vezére: Hegedüs János, a vakmerő Lendvay György és a herkulesi termetű Péterffy István. Mind golyó által megölve.
***
A győztes fél nem üldözte a visszavonulót. Maga is össze volt törve ez ütközetben, melynek szokatlan harcmodora egészen meglepte a franciákat.
Nem volt az tömegharc, ahol zárt hadoszlopok taktikai mozdulata, túlnyomó haderők gyors összpontosítása dönti el az ütközet sorsát. Itt egyes emberek, csoportok hősi viadalából állott a harc, mint a középkori keresztes vitézeknél, akik nem kérdezték, mekkora a támadó ereje, verekedtek emberszámra: elfutottak, hao megszorultak, meg visszajöttek újrakezdeni. Nem látott Európa ilyen harcmodort rég – és sohasem fog többé látni.
Caffarelli , francia hadügyminiszter, ki történetesen jelen volt az ütközetnél, Napóleonhoz utaztában, azt mondá Dömölkön házigazdájának, Mayer őrnagynak az inszurgensekről:
„Ils sont braves, mais ils ne sont pas encore dressés.”
(Derék vitézek, de nincsenek még idomítva.)
***
Hanem azért minden ember csak azt a gúnydalt énekelte utánuk: „Retirálj! Retirálj! Komáromig meg se állj!”
***
Ez volt az epitaphium* a nemzet legjobb hőseinek jeltelen sírdombjára.
***
Gyermekkoromban sokszor hallottam ezt a gúnymarsot, amivel apámat bosszontottáko ifjabb ismerősei, ő is ott volt Győr alatt mint hadnagy. Csak mosolygott a bosszantásokra, s nem mondta el senkinek, hogy mi történt Győr alatt. Csak annyit hallottam tőle mint gyermek, hogy az ütközet tüzében egyszer a kapitánya eléje állt, s azt kérdezte tőle, hogy hány óra. Abban a percben jött egy golyó, s azt mondta neki: utolsó óra! A kapitány halálra sebesülten rogyott össze. Apám akkor éppen vőlegény volt. Ez a golyó neki volt szánva. Ha ez a véletlen nem jő közbe, most én sem írom ezt a történetet.
De hát ha csupa hősökből és vitézekből állt az inszurrekció, honnan vette magát az ao szégyenletes adat a magyar történelemben arról a gyalázatos futásról? Nem történt az meg? Nincs abban semmi igaz?
Megtörtént. Egészen igaz.
A tiszántúli inszurgens hadcsapatok még útban voltak.
Egy gyalog zászlóalj közülök már túlhaladt Budán, s vonult az egyenes úton Győr felé.
A történetíró nem nevezi meg a zászlóaljat. Címere, mint a velencei dogék arcképsorozatában Foscarié*, fekete fátyollal van behúzva. Névtelenek maradtak.
Nem szépítjük a dolgot. Feljegyezzük, hogy tiszta, tősgyökeres magyar nemesek voltak. Fegyverzetük – csak olyan, mint a többié: – rossz. Kovátlan, sárkánytalan puskák, rozsdás szuronyok; – de karjaik csak olyan jók, mint a többié. A Győr alatt küzdők megmutatták, hogy nincs rossz puska! Ha nem sül el a likas vége, elsül a puska agya, csak közelebb kell menni az ellenséghez.
Délre eljutottak Bánhidáig: ott a Vérteserdő alja, a szép Tata folyócskával a szélén, kellemetes pihenőhelyül ajánlkozott a nagy hegymászás után, s nyár volt, amikor minden bokor szállást ad. Ott letelepedének, és hozzáfogtak a falatozáshoz.
Cigányt is hoztak magukkal: azt hogy hagyták volna otthon? s az húzta nekik keservesen a „Sárga csizmás Miskát!”
Egy délceg csoport kiállt a szép tisztásra, s elkezdte a toborzóst táncolni: annyira nincs a magyar vitéz elfáradva soha, hogy ha a lába alá húzzák a nótát, kész ne legyen a táncra.
A csapra ütött hordó, s a lacikonyha süstörgő bográcsa körül aztán elfeküdt a táncoló csapat lassankinto, csak egy daliás legény rakta még egymagában, vállára vetve a panyóka mentét, s csattogtatvao térdéhez a rezes kardot.
– Nézd, hogy rúgja a port a Sámsonverő!
Ezt az egy nevet hallani. S ez is csak adott név. Így nevezik azt a legényt kegyetlen nagy testi erejéről. Onnan kapta, hogy egyszer híres birkózó komédiás járt a vidéken, aki Sámsonnak hirdette magát, s száz forintokat kínált annak, aki őt le tudja gyűrni. A mi nemes legényünk nem sajnálta tőle a fáradságot, s úgy teremtette a Sámsont a földhöz, hogy annak menten kificamodott a lába. S mikor aztán a levert komédiás ki akarta fizetni a pénzt, azt mondta: nem kell neki, csak úgy barátságból tette. Innen maradt rajta a Sámsonverő.
– No gyere már! – biztaták a bográcsban halászók – mert majd nem marad!
– Az se nekem lesz baj, hanem a franciának, mert két franciával többet eszem meg ma vacsorára!
S legelébb is, hogy a szomját elverje, felvette két kézzel a gönci hordót, s úgy ivott belőle, mint más ember a kulacsból.
– Csak a puskáink ne volnának ilyen rosszak! – exceptívázott* egy perpatvaros atyafi.
– Ejh, kell is puska a franciának! Ha a dohányzacskóm jól meg van tömve, azzal agyonütöm.
– Hát láttál te már franciát?
– Hogyne láttam volna? Hát négy év előtt, mikor az első „francia futás”volt, hozzánk is hoztak egy csoport maródit; én is felfogadtam egyet; de csak olyan volt az, hogy ha nagyot trüsszentettem, hát hasra esett, s mikor legelőször megkóstoltattam vele a paprikás bürgét, le akarta vágni az orrát: azt gondolta: mérget evett, az csapta fel az orrát. Nem kell a franciának töltött puska; meg lehet azt ölni töltött káposztával.
Ez már igazán odatalált.
– Békával él a, meg heringgel. Akármi legyek, ha nem láttam, mikor a cserebogarat ette a kertben.
– A cserebogarat!
Sámsonverő valamennyi fűzfánfütyülőo, jégenkopogó, kifordított bundában járó szentekre esküdött, hogy igazat mond.
Rengeteg hahotára buzdítá vele az egész társaságot.
S még olyan ellenség mer ide bejönni, aki cserebogarat eszik!
– Aztán akármit mondtam neki, mindenre azt felelte, hogy keszkövolevú*.
No még csak azt kellett megtanulni.
– Mármost legalább tudunk vele beszélni, ha összeakadunk: keszkövolevú.
Hanem hát danoljunk egyet. „Ácsi!”more! Most mi fújjuk. Álljatok karikába!
S fújták a hetyke dalt:
|
– Hát még a franciából, aki csak cserebogarat eszik!
A zászlóaljparancsnok azonban már úgy találta, hogy jó volna odább sietni, s parancsot adott a századosoknak, hogy állítsák fel a zászlóaljat.
Parancsot? Ilyen szó nincs a Pariz Pápaiban*.
A százados odalépett a mulatozó körbe, s kardját hivatalosan kivonva, odaszólt közéjük:
– Talpra legények! Vége a mulatságnak.
– A kutyámnak parancsolsz! Annak is csak, ha én engedem! – veté neki oda hetykén a Sámsonverő. – De nagyra vagy vele, hogy most kapitány vagy! Majd ha eljön a restoráció, bezzeg a kis ajtóra jössz könyörögni, hogy ne csapjunk le az esküdtségből! Gyere, jobb lesz, igyál velünk egyet.
S a százados mit tehetett? A Sámsonverő híres választó kortes: nem jó lesz őt megbántani.
– Jobb lesz, ha visszadugod a tokjába azt a dohányvágó kést!
– Mit? Dohányvágó kés? Ez a legjobb fringia; olyan vas, hogy a te rozsdás kardodat úgy metszi ketté, mint a siflit.
– Az enyimet? Ide vele!
Azzal felszökött helyéről a Sámsonverő, s kirántva a kardját, kitartá azt azo ég felé emelt heggyel; rettenetes karján csak úgy vonaglottak az izmok, mintha kígyók tekergőznének egymáson.
– Vágj hozzá!
A századosnak meg kellett mentenie a fringiája becsületét. Hozzácsapott a feltartott kardhoz; a két vas hatalmas szikrát adott, s a Sámsonverőé jókora csorbát kapott. De nem olyan kardok voltak ám azok, mint a mostaniak; hanem hatalmas, tenyérnyi széles pallosok, hogy a lapjukon az egész Miatyánk és a Boldogságos szűz képe is elfért.
– No hát most én próbálom meg a te gyíklesődet! Tartsd ki! – hetvenkedék a Sámsonverő.
A százados mit tehetett. Nagyon kinevetik, ha nem meri a fringiáját kitenni a próbának. Hát csak feltartotta ő is a pallosát.
Sámsonverő odacsapott, s bizony lerepült a százados kardjának a hegyéből egy jó arasznyi darab. Most aztán mehetett a csonka kardjával kommandérozni. De nem is ő kommandérozott azoknak, hanem azok őneki. Nem „sorakozz!”volt a vezényszó, hanem „ez a pohár bujdosik!”meg „három a tánc”. A kapitánynak inni kellett, meg táncolni, ha azt akarta, hogy jó cimborának tartsák.
A zászlóaljparancsnok kezdett bosszankodni. A gyülekezés terén alig volt húsz-huszonöt ember még. Maga indult neki a szerteszét mulatozó csapatokat felköltögetni. Azok összecsókolták, vállaikra vették, megvivátozták; de nem fogadták meg a szavát.
– Csak még egy kvaterkát engedj! Aztán majd kettőt lépünk egy helyett.
Azután a szomszéd faluból kíváncsi menyecskék kerültek elő a nagy dáridó-hangra. Azoknak is csak meg kellett mutatni, hogy járják a Tiszántúl a kufercest*! Eközben bizony szépen bealkonyodott. S ez a győri ütközet napjának az alkonya volt. –
– Induljunk! Urak! Induljunk!
– Hová indulnánk most? Alkonyodik az idő! Húzd rá, cigány! Egy cseppet se siessünk! Itt a tábor, pihenjünk!
– Hol van már a százados úr kompániája? – rivallt az őrnagy mérgesen az előtámolygó csonka fringiás tisztre; mire az nyakába borulva az őrnagyának, szép énekszóval felelt meg:
|
…Dejszen ki nem mozdítja ezeket innen mai nap semmi emberi hatalom!
Valami aztán mégis kimozdította.
A győri ütközet végeztével egy hatvannyolc főből álló inszurgens lovasság a balszárny felől legszélre előőrsül volt felállítva.
Ezeknek a hadnagya még májusban kapta meg az akkor kidolgozott csatarendet, melynek határozata szerint az egész inszurgens hadtest, ha az ellenség Győr alul kiszorítja, Budára fog visszavonulni.
Ez a kis csapat az ütközet alatt történt elhatározásról a visszavonulás iránt nem tudott semmit; hanem az elébbi rendelethez híven, amint azt látta, hogy a sereg Győr alul visszavonul, megindult Buda felé az úgynevezett „mészáros-úton.”– Gyorsított menetében utolérte azokat a szekereket, amik a megelőző napi csatában megsebesülteket szállították: ezek is Budának tartottak. Most azután a sebesültek szekérvonata is gyorsabb haladáshoz kezdett: azt hitték, hogy az ellenség repülni tud.
E sebesültek között volt az a tüzér is, aki a múlt napi lőporfelrobbanásnál összeégett.
Mikor ez a szekérvonat megérkezett Bánhida alá, még javában folyt a víg mulatság.
Hajh, hogy vége lett egyszerre! Hogy kijózanodott minden fő! Milyen másnemű lármahangtól visszhangzott egyszerre az erdő!
– Szétverték a seregünket egészen! – ordítá rémült hangon a Sámsonverő.
Nincs iszonyúbb, mint egy megrémült Herkulesnek az ordítása. Mars, a hadisten akkorát ordított, mint tízezer ember, mikor Trója alatt Ajax hasba hajította kopjájával. A Sámsonverő ordított egy zászlóaljra valót.
A félbeszakadt mulatság közepén ott döcögött végig az a szekér, melyen a megégett tüzér feküdt. Egy rettenetes alak, melyen minden emberi vonás elpusztult: egy kínlódó, jajgató, vonagló hústömeg, lőportól fekete és vértől iszonyú.
– A franciák megégetik a magyar nemeseket!
Az újonchad, melyet a dáridó minden rendből kiforgatott, egyszerre az ittas ember rémületével kezdett neki a futásnak. A gyalog zászlóalj háta mögött hagyta a hatvannyolc lovast, úgy nekiiramodott. Nem volt nagy a sár a sárga csizmának! Futottak pocsétán, bozóton keresztül.
Legelől a Sámsonverő.
Rohantak vak rémülettel, merre utat láttak, felverve a közbeeső helységeket a rémkiáltássalo:
– Vége a nemesi seregnek! Itt jön a francia! Öl, gyilkol és éget!
Aztán a falukból is velük szaladt, akinek csak az élete kedves.
A futó embert hazuggá teszi a rémület. Hogy futását igazolja, rémségeket gondol kio. Sámsonverő, ki legjobb futó volt, mikor ő maga minden mást megelőzve, végigszaladt a bicskei utcán, azt kiabálta be minden házba, hogy ő maga menekült meg egyesegyedül a nagy mészárlásból. De a nyomába igyekező sokaság már egész bizonyosan hirdette, hogy az ő zászlóaljuk volt az egyetlen, melyet az ellenség az utolsó emberig le nem kaszabolt.
A felriasztott népek aztán nem kérdezték, hogy ki a nemes, ki a paraszt, hanem indultak a futó zászlóalj nyomában, úgyhogy mire az Buda alá megérkezett, az már akkor nem zászlóalj volt, hanem tábor. Hogy milyen rémületet költött Budapesten ez a megfutott csapat, tanúskodik róla egy akkori tudósunknak ifjúkori naplója, melyben a futók előadásának alapján oly mongol-dúlási rémtettek vannak feljegyezve a franciákról Magyarországon, amik vetekednek a bolgárföldi atrocitásokkal* s amikből egy szó sem volt igaz. Hanem a megrémült ember képzelete apokaliptikus szörnyeker, termel.
Ha ez a rémület hógörgetege átszabadulhat a Dunán, ez meg nem áll, hanem felszedi valamennyi szemközt jövő inszurgens-csapatot, s elviszi magával egész a Kurtel-tóig.
Ezt a szerencsétlenséget akadályozta meg Alvinczy* tábornagy.
Hogy a Duna bal partjain gyülekező ötezer főnyi inszurgens hadat magával ne ragadhassa a megrémült „egyetlen”zászlóalj, összeszedte a pesti polgárőrséget, s a hajóhídnál útját állta vele a rémület lavinájának.
S ha mondta neki azt a csúfszót Sámsonverő, hát itt mondhatta.
De aki a budai hídfőnél megszólította Alvinczyt, az olyan vitéz volt, aki még az ellenség kokárdáját sem látta lobogni, aki elfutott, anélkül, hogy a csatából egy ágyúdörgést hallott volna, s annak ugyan nem volt miért panaszt emelni a rossz puska miatt. Piszkafa kellett volna annak!
Senki sem jelentkezett azóta, hogy az adoma szerzőségét magának vagy a famíliájának követelje.
Ezt az egy „Lázár-vitézek”légióját „Névtelen”-nek hagyta a krónikaíró.
De annál nagyobb örömc volt benne annak a bizonyos „akadályozónak”.
Ah, milyen sietséggel iparkodott tudósítani a koronás uralkodót a magyar hadsereg szégyenteljes futásáról. Az összes inszurrekció elfutott gyalázatosan! Elfutott úgy, hogy meg sem mérkőzött az ellenséggel. Annyira futott, hogy egy nap alatt Győr alól Budáig rohant gyalog! Megmondták azt előre.
E gyászhír költötte haragot tolmácsolja az a királyi levél, melyet három nap múlva kapott az inszurrekció alkotója: a nádor.
A kapott sebek között ez volt a legfájdalmasabb.
És e három nap alatt az inszurrekció hősei a diadalmas ellenséget saját főhadiszállása közepett támadták meg; kiverték a helyéből, megölték egy vezértábornokát, s babérral takarták homlokaik égő sebeit…
***
Egy héttel később az inszurgens lovasság negyvennégy escadronja a Csallóközben állt összpontosítva, az ellenséget fölkeresni készen.
Délben felvonult a böösi rónán az egész dandár: nyolcezer lovas férfi.
József nádor rangja teljes pompájában jelent meg, s a dandár élére állva, azt mondá vitézeinek:
– Ma visszanyerjük zászlóink csorbított jó hírét.
Azok vivátot kiáltottak rá: azt hitték, az ellenség elé fognak menni.
De nem az ellenséggel találkoztak.
Hanem előjött a faluból egy fényes lovagcsoport. Tábornagyok és hadvezérek, lobogó tollas kalapokkal. A csoport élén egy férfi; rendcsillagokkal halmozott melle. – A király!
A meglepett inszurgens lovasság háromszoros vivátrivallása harsogott végig a rónán, amint az uralkodót meglátták, s aztán a nádor hadmozdulatokra vezette a lovas tömegeket a táborkar előtt.
Itt következik a krónika kéziratában egy lap, melynek sorait a cenzúra irala* eltemette ugyan, de ami azért „kitör a koporsóból, és eget kér”*.
Ez van meghagyva belőle:
„A császár és király a felvonulás gyorsaságán, a tömegek alakulásán, a fennálló renden elbámult, s benső megelégedését nyilvánítá.”
Ezek meg a kitörült sorok:
„S azt mondá, hogy a nemesi felkelő sereget egészen másformának találta, mint amilyennek azt előtte lefestették, s most már megtudta azt is, hogy Győr alatt a fiak atyáik példája szerint harcoltak.”
Öröm és diadal napja volt ez. A király az egyes hősfiakat, kik a csatában kitűntek, bemutattatá magának, s a hadsor előtt megdicsérte, megajándékozá. S aztán az egész nemesi hadsereget megvendégelé, s napiparancsában az inszurrekciót a legdicsőségesebb magasztalásokkal halmozta el.
A király maga tépte le zászlóikról a szégyen fátyolát, s maga tűzte fel helyébe a babérkoszorút.
Hanem ez mind feledésbe ment. – Soha köztudomásra se jött. – Akik jelen voltak, megvénültek, elhaltak, nem szóltak. – Hírlap nem volt, mely közzétegye. – Fennmaradt csak az a gúnydal, hogy „Retirálj! Retirálj! Komáromig meg se állj!”
Tegyük próbára még egy kissé az olvasó türelmét, ki regényt vár s krónikát kap helyette. De egyik regényhősünk történetéhez tartozik ez a nap is.
Sátán Laci a komáromi kórodában annyira kiépült már abból a két sebből, amit a hansági tusában a fejére kapott, hogy otthagyhatta a drága jó ispitály-levest, s aztán beadhatta magát kosztra egy derék komáromi szekeresgazdához, s ott helyre épülheté, amit ott elvesztetto – nem a hansági vérzésben, mint inkább a kórházi koplalásban.
Mikor a győri visszavonulás volt, azt már ő a sziget farkáról nézte.
Az ütközet utáni napon legszebb rendben vonult át a szigeten és a két hídon a hadsereg, minden ágyújával és poggyász-szekerével.
Csak a hídfőnél maradt hátra egy utócsapat.
Maig is ott vannak még ezek a kezdetleges hídfősánc négyszögeik a komáromi rengeteg várerődítések között.
A következő napon meg arra ugráltak fel a komáromiak az ebéd mellől, hogy valaki zörget az ajtón. Ágyúzták a várat.
Az olasz alkirály jött el az újszőnyi homokdombokig, s ott két (!) nyolcfontos ágyúval elkezdte Komáromot lövetni. Az ágyú tekéi a régi vár sáncai közt hullottak le.
Ez nyilván csak bekocogtatásnak járta, hogy ki lakik odabenn?
Azok aztán megmondták neki, amit tudni kívánt.
Még aznap délután megtudta Sátán Laci, kinek mindenütt voltak ismerősei, hogy egy kis meglepetést fognak szerezni a franciáknak. János főherceg a Vas megyei felkelő lovassággal kirohanást intéz a Dunán túlra.
Nosza a házigazdájának az egyik lovát elkérte kölcsön, kardja magának is volt. Összecsinosította magát, s csatlakozott önkénytesül a kivonuló lovassághoz.
Emlékezünk arra a fokossal felfegyverzett lovasezredre, mely a tegnapelőtti csatában egy századosát elveszté, de a József-huszárságot és két elfogott ágyút kiszabadította a visszavonulásnál: – ennek adatott meg az alkalom megadni ma a visszatorlást.
A lovasezred az újszőnyí homokpartok s az ácsi erdők oltalma alatt csendesen vonult fel Ácsig. Ott volt az alkirály főhadiszállása.
Egyszerre, mint a saskeselyű az égből, rohant rá a lovasezred a franciáktól megszállt falura. Egy szakasz a főúton, Szapáry Vince gróf alezredes vezetése alatt, a másik a jobbszárnyon Horváth Kristóf századossal, a harmadik a baloldalon Zichy Ferenc gróf századossal.
A meglepett ellenfél csapatjait tökéletes zűrzavarba hozta e meglepő támadás.
Az igaz, hogy úgy verekedtek a vasiak, mint igazi vasemberek.
Amit ezek itt elkövettek, az már nem hősköltemény, az tündérmese. Így csak a sérthetlenné tevő varázsingek lovagai harcoltak. Ezeken pedig nem volt varázsing. Ezeket nem mártogatták sarkaiknál fogva a Lethe vizébe*. Mégis úgy küzdöttek, mint akinek tréfa a kardcsapás.
Egy vitézük, Ányos Elek, az első rohammal elvesztette paripáját. Gyalog harcolt tovább: megölt egy ellenfélt, s lett másik paripája. Akkor azt is lelőtték. Addig verekedett, míg harmadik lovat is szerzett magának, s így folytatta a harcot.
Imre Mihálynak is lelőtték a lovát, mégis kivágta magát tizenhét sebbel, s a maga lábán ment vissza az ezredéhez.
Egy közvitéz: Melegh János, egyedül magában bevágtatott a főhadiszállásig; a lovagokat, kik körülfogták, szétverte magáról. Az ellenség a lovasság rohama elől futva menekült a Concó patak hídjához; a vasvitéz oda is utánanyomult. A dandárvezér Lamarque francia tábornok személyes viadalba keveredett vele. Azt levágta. Elszedte a kalapját, táskáját s a légion d'honneur-rend csillagát, úgy tért vissza a diadalmas exuviákkal*!
Itt azonban a francia lovasság összeszedte magát, s a kapott kudarcot visszaadni készült. – Szapáry Vincét háromfelül szorították közbe a piac táján.
Ott harcolt a közelében Sátán Laci. A feje még akkor is be volt kötve. Valóságos ördög volt, nem ember. A két sebéhez még tizenötöt kapott; de ugyanannyi halálsebet adott. S még akkor sem hátrált. Míg végre egy pisztolygolyó átfúrta a karját, s harcképtelenné tette.
E pillanatban harsogtak a templom mellől a közelgő Horváth Kristóf szakaszának trombitái.
A jó barát jött az elesett Foky Ferencért bosszút állni s a hősiesen küzdő Szapáry Vincét kiszabadítani.
E jókor érkezett oldalroham kényszeríté az ellenfélt sietve kitakarodni a faluból, s aztán a falun kívül egész dandárág csatarendbe állítani s haderejét kifejteni.
Hát hiszen éppen csak ez volt a „fogadj Isten”célja.
A főherceg visszavonulót fúvatott a vitéz vasi lovasezrednek.
Sátán Lacit is úgy szállíták vissza Komáromba hordszekéren.
Aligha el nem érte azt, ami után olyan nagyon vágyott. Helyrehozni egy elhibázott életet egy jól eltalált kimenetellel.
Az abdai elsáncolt tábor arra a célra volt alakítva, hogy a Lajta felől betörő franciákat feltartóztassa, s annak a védelme alatt az egész országból összevont nemesi felkelő hadak begyakoroltassanak és szerveztessenek. Arra senki sem gondolt, hogy egy másik francia hadsereg Horvátország felől fog bejönni, s a Rába sáncolatait megkerülve, hátulról támadhat Győr ellen, ahonnan az egészen védetlenül van hagyva.
Győr akkor még várszámba ment. Nevezetesebb védelmi pontnak tartották Komáromnál. Volt belső vára, s abban volt tizenkét vaságyú. A rendelet szerint ugyan harmincnak kellett lenni; de úgy látszik, „schein”-ban volt értve*.
Az abdai elsáncolt táborban állt Meskó, inszurgens tábornok a bácskai lovassággal, a pozsonyi lovasezred két osztagával és Vavel gróf halálfejes volónjaival. Azonkívül volt nála mintegy négyezer gyalog inszurgens, akik mind a legrosszabbul voltak felfegyverezve, puskája csak minden másodiknak volt; és az igen célszerűen volt, mert annak az egy puskának az elsütéséhez két ember kellett, az egyik célzott vele, a másik rátartotta a tüzes taplót. Volt azonkívül Meskónak három ágyúja és két haubica.
Mikor a győri ütközetnek vége volt, ez a különszakított dandár el lett vágva a hadsereg zömétől és Győr városától is, hol Pécsy ezredes maradt hátra, védelemre készen.
Az ellenség minden oldalról körülkerítve tartá Meskó dandárát, s az ütközet estéjén megjelent a francia parlamenter a sáncok előtt, ki által az alkirály arra szólítá fel az inszurgenseket, hogy rakják le a fegyvert.
A válasz az volt, hogy „jöjj ide, vedd el!”
A dandár főtisztei összegyűltek haditanácsra. A vezéren kívül ott volt Eszterházy János gróf, a pozsonyi lovasok ezredese, Keglevich gróf, a bácskaiaké, Széchenyi Pál gróf, Voith Ferdinánd táborkari őrnagy, Zirchich mérnökkari főtiszt és Vavel Lajos gróf.
Ez a sok mágnás nem mint felsőtáblai tag került a tekintetes Karok és Rendek* élére, hanem annál az érdeménél fogva, hogy fiatal korában vagy a gárdánál, vagy a hadseregnél szolgált, s fogalommal bírt a csapatvezetésről s katonai szolgálatról.
A haditanácsban egyhangúlag elhatározták, hogy keresztül fogják magukat vágni az ellenségen.
Vakmerő terv volt. Előttük egy harmincezernyi győztes francia sereg; hátuk mögött egy ellenséges dandár, lovas gránátosok* és gyalogokból, kikkel eddig is mindennapi dolog volt harcolniok.
Az volt a tervük, hogy keresztültörnek a körülzárolási vonalon, s aztán körülkerülve az egész ellenségtől megszállt tért, egy óriási vargabetűvel jutnak vissza a komáromi hadsereghez.
Valami gyönge reménységük ahhoz is lehetett, hogy talán Chasteler tábornokot valahol feltalálják, akinek léteznie kellett valamerre a föld színén, egy egész hadtesttel, melyet Tirolból hozott ki, otthagyva a fellázadt tiroliakat a bajorok és franciák bosszújának.
A terv merész volt; de nem kivihetetlen.
Győr vára el volt látva két hétre (!) a benn levő őrség számára elégséges élelemmel; lőszerrel is, amennyi a tizenkét ágyúnak kellett. E két hét több, mint elég arra, hogy Meskó dandára Chastelerrel egyesülve Komáromhoz felkerüljön, s akkor a két főherceg seregéhez csatlakozva, túlnyomó erővel vesse magát az alkirály seregére.
Ezt a tervet azután még a nádor kezébe is el kellett juttatni.
Széchenyi Pál gróf vállalkozott e feladatra.
Abdától Komáromig minden út meg volt már szállva az ellenségtől, kivéve a vízi utat, a Dunát. Ezen át kellett Komáromba eljutni.
Széchenyi egy kétevezős szandolinra ült, s elindult egyesegyedül a Rábcán, onnan a keskeny győri Dunaágon; mire besötétedett, már ott sikamlott végig keskeny lélekvesztője a francia tábor közepett. Innen is, Győr felől, túlnan is, a Szigetközben, a franciák őrtüzeivel volt ellepve a mező. Mind a két partról hangzott feléje a sűrű „qui vive?”, jeléül, hogy a franciák ébren vannak: egyet villant, a golyó ott fütyült el feje fölött, vagy lecsapott a vízbe. A lélekvesztő suhant tovább. – Egyszer egy jól célzott golyó lyukat ütött a csónakon a vízszín alatt, Széchenyinek most azzal is kellett vesződni, hogy elébb ezt a veszedelmes léket betömje; s míg azzal bajlódott, a franciák egy dunai malomról utána eredtek csónakkal, s messze elüldözték. Csak izmos, edzett karjainak s könnyű szandolinjának köszönheté, hogy el tudott előlük menekülni. – Egyszer aztán a nagy Duna-ágba eljutva, könnyebben lélegzett. A sűrű fűzfás szigetek között könnyebb volt az ellenfél figyelmét kikerülnieo. Másnap reggel már ott volt Komáromban, s átadta a nádornak a keresztültörési tervet.
Nagyon jó volt a terv; csak a hozzá való anyagtól függött, hogy sikerüljön.
De azzal az inszurgens gyalogsággal nyílt síkon csatát állni, tiszta lehetetlenség. Meskó dandárának nem lehet egyébre számítani, mint a lovasságárao és az ágyúira.
Úgy is volt az elrendelve. A gyalogságnak nem számítottak a karjaira, csak a lábaira.
Óh, ez nevezetes tényező a hadjáratok eldöntésénél: a láb. Mennyiszer győzött a könnyű láb a nehéz fej fölött? Azt legjobban megmutatta Napóleon és a franciák.
De most az egyszer embereikre akadtak, akik még őket is le tudták gyalogolni. – Nem futni: az nem virtus, hanem gyalogolni!
Elöl az úttörők, az ágyúk és a pozsonyi lovasság; hátul a többi lovascsapatok; közbül pedig az egész oszloprendben vonuló gyalogság. A harc dolga a két végsőé lesz, a középé csak a sietés.
Az éj beálltával Zirchich őrnagy tutajokból összeállíttatá a hidat a Rábcán keresztül, s azon átvonult nesztelenül az egész dandár. Mikor a túlparton voltak, akkor a náddal megrakott hidat felgyújtották a hátuk mögött.
Csak akkor vette észre az ellenség, hogy a körülfogott dandár elmenekült. Nem erre várták a kitörést, hanem a Szigetköz felé. Onnan legrövidebb út lett volna a Csallóközbe átjutni dereglyéken, dunai malmokon. Ott vártak rájuk erős készülettel. Azt hitték: a Rábca felé nem mehetnek. S ha mehetnek, hová jutnak arra? A Dunától a Balatonig az egész környék a franciák által van megszállva.
Igenis, az volt a szándékuk: a Dunától a Balatonig lemenni, s onnan megint felkerülni a Dunához. Egy óriási üstököspálya!
A Rábcán átkéléssel egy éjszakai egérutat nyertek. Az alkirály serege nem üldözhette őket új hídverés nélkül; hanem annál inkább Marullas tábornok összes lovassága, mely a Szigetközbül üldözésükre elindult; míg az alkirálynak egy hadcsapatja a Marcal mentében sietett eléjük kerülni.
Majd az előhad, majd az utóhad keveredett harcba, amint az ellenséggel érintkezésbe jött. Amaz utat tört, emez feltartóztatott.
Pordánynál már utolérték őket Marullas lovasai. Azokat Garnika ezredes és Szucsics őrnagy a bácskaiakkal, meg Vavel volónjai úgy szétverték, hogy arra a napra elment a kedvük a további üldözéstől.
Másnap újra kezdődött a hajsza. Hátul tűz, elölo víz.
A gyalogság lábáról már leszakadt a csizma a gyorsmenet miatt; a nemesi felkelő seregnek rongyos lábbeliben, mezítláb kellett folytatni a vonulást. Rozsdás fegyver, rongyos csizma! De összeillettek!
Kis-Cellnél ismét utolérte őket Marullas lovassága. Ez túlnyomó erejű volt, de a talaj az inszurgenseknek kedvezett. A Marcal semlyékein nem lehetett a lovassággal másutt harcolni, mint a rendes út hosszában, s ott egy Horatius Cocles* sokat ér. És minden bácskai vitéz „az”volt most.
A hősök között, kiknek neveit a harcok aranykönyvében kiemelve találjuk, sok szláv hangzású van: Stipcsics, Antunovics, Bacsicso, Radivojev, Knezy, Popovics; de az is a kor erős vonásaihoz tartozik, hogy a magyar nemesség csak hazát ismert és nem népfajt.
A mocsári ereken, a levezető csatornákon kisebb-nagyobb hidak vezetnek keresztül. Minden híd előtt megújult a harc, s az inszurgens lovasok mindaddig feltartóztaták az ellenfél rohamát, míg Zirchich lerontotta a hidakat. Ezzel ugyan a lovasság üldözését fel nem tartóztaták, mert amely vízen a magyar lovas átgázolt, azon a francia is átmehetett; hanem azt megakadályozták, hogy a franciák ágyúikkal vehessék üldözőbe, míg ők a hídon túl felállított ágyúikkal távol tarthatták maguktól az üldözőket.
A kis-celli híd körül elkeseredett csata fejlődött ki.
Ezt mindenáron meg kellett tartani az utóhadnak, hogy a hosszú, fárasztó útban elcsigázott gyalogzászlóaljak azalatt az erdős vidéket elérhessék, ahol azután az ellenfél lovasságának meg lehet nehezíteni az üldözést, puskatüzeléssel.
Amíg Meskó tábornok a hídon állva vezényelte a csatát, a bácskaiak Keglevics alatt elbúsultan verekedtek a lovasokkal, azalatt Vavel leszállítá volónjai egy részét a lóról, s amit az ellenféltől tanult, most elővette, a vízárkok fedezete alatt a támadók oldalába került, s karabélytüzeléssel üdvözölte tömött hadsoraikat.
A dandár ezalatt átvonult Kis-Cell helységén. Elöl egy gyönge lovasszakasz: turóciak vagy hontiak, utánuk a gyalog zászlóaljak, azután az ágyúk, azután ismét gyalogok, azután a pozsonyi lovasezred Eszterházyval.
A forró júniusi nap kegyetlenül égette az izzadó arcokat. Egy szellő nem akart lengeni. A kutakból már minden víz ki volt merítve a keresztül-kasul járó seregek által. Az erdő közellétét bögölysereg hirdeté, mely megrohanta a lovakat, a mezőkön bogározó gulyák nyargaltak végig, feltartott farkkal. S ahogy az a szívós agyag az úton, felvágva terhes szekerek kerekeitől, feltaposva lovak, vágómarhák ezreitől, egyszerre kemény cseréppé száradt az afrikai hőségben; azon végigballagni mezítláb, talpatlanná vált gavalléros csizmákban, amik nyalka verbunkos táncra, de nem háromhetes masírozásra voltak készítve: ez a pokolbeli mulatságok közé tartozott.
Volt is áldás, de cifra!
– Inkább ellenségen törnénk keresztül!
A rosszat pedig csak kívánni kell, mindjárt beteljesül.
Alig érték el az első lovasok az erdő szélét, amint egyszerre egy egész szemközt jövő dandár bontakozik ki rájuk az erdei mély útból: lovasok és gyalogok.
Ez volt az a dandár, melynek őket az abdai sáncok között kellett volna elfogni, mely elől akkor elmenekültek; hanem az az egyenesebb úton, a Marcal jobb partján eléjük került. Egyenesen belementek annak a torkába.
Az előhad nem volt e meglepetésre készen. A kis lovascsapat a túlnyomó erő előtt meghátrált, a gyalogság nem bírt a rögtöni támadás előtt hirtelen csatarendbe felállni, a legelső zászlóaljak rendetlenül futottak vissza, s zavarba hozták a többit is. A tüzérségnek alig volt ideje az ágyúkat lekapcsolni; három-négy kartácslövés után már körülfogta őket a francia lovasság.
Ebben a válságos pillanatban hangzott a Pozsony megyei lovasság trombitarecsegése.
Vágtatva jöttek Kis-Cell felől, élükön Eszterházy János gróffal.
És ez a roham volt az inszurrekciót jellemző hőstettek legfényesebbike. Itt már zárt tömeg szabályos támadását látjuk. Nem egyes vitézek válnak ki, az egész csapat egyesített súlyával csap le az ellenfélre.
S minő lecsapás volt!
Egyhuzambano, megállapodás nélkül, szétverve, lekaszabolva a támadó francia lovasság; az ágyúk visszafoglalva, s újra az ellenségnek fordítva; kétszáz lovas chasseur tizenkét tiszttel fogollyá ejtve! Azzal neki a hátul jövő francia gyalogságnak! Az percek alatt szét van szórva az erdőben, s menekül a bokrok és vetések közé. – Még ez sem elég! – A pozsonyi ezred most már vágtat előre a kinyitott úton. Utoléri a francia kíséretet, mely a Győrnél foglyul ejtetteket szállítja lefelé. Szétver minden ellenállót; kiszabadítja a fogoly inszurgenseket, a stájer honvédeket, három gyalog sorezred katonáit, a Strassoldo, Eszterházy, Saint Julien ezredekéit, azok közt harminchat osztrák s magyar törzstisztet. Ez sem elég neki! Tovább vágtat az ellenség uralta téren; meglep egy társzekérvonatot, mely puskát, kenyeret és ami legbecsesebb: csizmát szállít a francia hadsereg számára. Azt is elfoglalja egy „hajrá”kiáltás alatt!
Derekabb hősi rohamot, mint Eszterházy pozsonyi lovasezredéé volt, nem mutat fel a hadak krónikája: mégpedig a világ első katonáival, a franciákkal szemben!
Van tehát mármost puska is; jó francia fegyver! Van csizma, amennyi az egész dandárnak elég! Van kenyér és bor! Van megszaporodott haderő, kiszabadult vitéz bajtársakból! És ami több: van becsület! Az ellenség megtanulta a leckéből, hogy nem gyáva himpellérekkel van dolga s meg fogja őket ezentúl becsülni.
Senki se merte többé Meskó dandárának útját állni! Az utóhad is visszaverte a támadókat keményen, s most már aztán kényelmesen kipihenve magukat, s bőségesen felcsizmázva, folytatták az utat; a kiszabadult foglyok kísérték elfogóikat a saját puskáikkal. Ez volt a felfordult világ!
Harmadnapra ott voltak Keszthelyen: a Balaton mellett.
Aki nem sajnálja a térképen megnézni, mennyire van Győr Keszthelytől, az meg fogja érteni, minő utazás volt ez három nap alatt.
És itt – véletlenül rábukkantak Chasteler tábornok előhadára.
Azaz, hogy tulajdonképpen arra senki sem tehetett volna le jó lélekkel tanúbizonyságot, hogy a tábornoknál melyik az előhad, melyik az utóhad, mert ő maga sere tudta, hogy merre van előre, merre hátra. S minthogy az ellenség nem tette meg neki azt a barátságot, hogy üldözőbe vegye: hát csak olyan plátói ellenségeskedést folytatott vele.
Marullas tábornok pedig, ki eddig Meskó dandárit üldözte, megfordult szépen, s elment a maga dolgára másfelé.
Most már tiszta volt az út az egyesült magyar és osztrák hadsereg előtt Komáromig.
A Balatono keleti partján végig Fehérvárnak, onnan a Bakonyon keresztül Tatának. Ha idáig eljöhettek három nap alatt: négy elég lesz az óriási V betű másik vonalán végigmenni. Chasteler hadteste és Meskó dandára most már tekintélyes haderő volt együtt. Ha az gyors menetekben egyesül most János főherceg seregével s József főherceg inszurgens táborával, lezúzó erővel támadhatja meg az alkirály seregét; ki már annyira meg volt hökkenve, hogy minden poggyászát visszafelé rendelte Magyarországról.
Meskó tábornok Keszthelyről rögtön futárt küldött a nádorhoz Komáromba, jelentve, hogy szerencsésen keresztülvágta magát, s útban van a nádor serege felé.
Az ország főkapitánya e tudósítást az egész hadsereggel közölte, magasztaló elismeréssel halmozva el a derék inszurgens dandárt, vezéreitől kezdve minden közkatonájáig. A királynak is megküldte ezt a jelentést.
Meskónak pedig azt a parancsot küldte, hogy a leggyorsabban és a legegyenesebb úton siessen Komáromba. Innen lovasezredek fognak eléje küldetni, amik dandárja előtt nyitva tartják az utat.
Erre a szóra mindenki elfeledte a fáradságát, s Meskó dandára megindult előhadnak.
Chasteler hadteste jöhetett utána bátran.
Chasteler tábornok, miután a felkelő tiroliakat otthagyta a franciák és bajorok kényére, Magyarországba átvonulva, bámulatra méltó hadvezéri talentumot fejtett ki annak a feladatnak a megoldásában, hogy az előre-hátra őgyelgő francia hadseregek közül egyikbe se ütközzék bele; ha pedig egy inszurgens csoportot megkaphatotto, azt különös előszeretettel igyekezett maga és a franciák közé odatolni, mely hadműveletének korántsem az volt az indoka, amit a rosszakaratú historikusok állítanak, hogy a francia születésű tábornok Napóleon proklamációját tartotta volna erős respektusban (mely minden franciát, aki az ellenség mellett harcol, ha kézre kerül, főbelövetéssel fenyeget), hanem mint az eredeti napiparancsokból kiderül, sajátszerű kiformált terve volt: az ellenségnek a hátába kerülni, s azt egy kombinált támadással megsemmisíteni.
Mikor már Meskóék dandára útban volt a Balaton mellékén, akkor a hadvezér parancsot küldött utána, hogy jöjjön vissza egy szóra, valami fennakadás van!
Chasteler tábornoknak igen széles látköre volt. Ő egyenes összeköttetésben állt Bianchival, a generalissimus tábornokával, ki Pozsonyt védelmezte, János és József főhercegekkel és azonkívül a horvátországi bánnal. Íme most három helyről kapott parancsot egyszerre. Bianchi azt kívánja tőle, hogy siessen Pozsonyt felmenteni; a főhercegek idézik Komárom alá, a bánus pedig lelkére köti, hogy találja meg vele az összeköttetést. Mit tegyen ily esetben egy ügyes hadvezér?
Meskó véleménye az volt, hogy egyiket a három közül választani kell, s minthogy Bianchi parancsa kivihetetlen, a bánusé szükségtelen, a nádorét kell választani.
Ilyen a tanulatlan, együgyű inszurgens tábornok!
Az igazi tapasztalt hadvezér ilyenkor azt teszi, hogy mikor háromfeléo indulásra kap három külön parancsot, hát az első nap tesz egy utat észak felé, a második nap nyugot felé, s miután mind a három parancsolatnak megpróbált engedelmeskedni, a negyedik nap visszakerül oda, ahonnan elindult, s megveti a lábát Zalabéren.
Ez a Zalabér igen kellemes kis mezőváros a Zala folyónak egy félszigetet képező kanyarulatában; s annak, ki a világtól félrevonulva, csendes, szemlélődő életet akar folytatni, megbecsülhetetlen rejtek. S ha a világ minden nemzetei itt adnának egymásnak harci találkozót a Dunántúl, egy is azok közül bele nem botlanék Zalabérbe.
Itt vesztegelt a sereg jó egy hétig; ami ez izgalmas időkben egy örökkévalóságnak tetszett.
De már itt elszakadt az inszurgensek türelmének az idege. Mind felzúdultak, hogy nem azért jöttek ők ilyen nagy sereggel, hogy a Zalában rákásszanak! A tisztek kijelenték, hogy ők nem fogadnak el mástól parancsot, mint a nádortól. S azzal felkerekedtek, otthagyták a nagy stratégát seregestül, ki hasztalan marasztalván a nyughatatlan embereket, végtére is kénytelen volt őket áldás nélkül elereszteni; de legalább két ágyújokat meg egy haubicokat ott fogta, miket azután a nádor külön parancsban követelt vissza tőle, mint az inszurrekció tulajdonát.
Most azután a Meskó dandára, Vavel csapatjával együtt, ismét magára hagyatva indult neki, másodszor is megtenni az utat a Balatontól a Dunáig: ezúttal a Bakonyon és a Vérteseno keresztül.
Azt az egész területet a franciák tartották megszállva.
Nekivágtak.
De a visszamenetel nem ment olyan gyorsan, mint az idejövetel.
Verekedniök kellett minden falunál, minden városnál a keresztülvonulásért. Verekedniök kellett minden hídért, ami egy folyón, patakon átvezetett. Verekedniök kellett a mindennapi kenyérért, a kutakért, mikből megitattak, verekedniök kellett az éjszakai pihenésért. Útjokban mindenütt francia sebesültekkel találták telve a helységeket, kik a győri ütközetből kerültek oda. Minthogy még akkor a genfi konvenció* nem létezett, a magyar inszurgensek nem verték a francia sebesülteket agyon, hanem becsületszavukat vették, hogy egy esztendeig a magyar király seregei ellen nem fognak harcolni, s aztán a lelkészeknek és a népnek szívére kötötték, hogy a sebesültekkel bánjanak emberségesen. – Narbonne tábornoknak egy elfogott levelében olvasható az elismerő magasztalás, azon szíves bánásmód fölött, mellyel a magyar nép a sebesült ellenséget ápolta. A nagybaráti lelkészt különösen megnevezi, kinek a sebesültekre fordított gondért a francia vezér háromezer frank jutalmat küldött; s a plébános még hozzátette a maga kétszázötven forintocskáját is, s kiosztotta mind a szegények között.
Két hét került bele, amíg az elszakadt inszurgens dandár száz apró bosszantó csetepatén keresztül a komáromi útra keresztülverte magát.
De senki seo volt annyira megverve, mint az elővigyázatos stratéga hadvezér, Chasteler tábornok, ki most már az inszurgensek által tört úton előre akarván hatolni, nagy bosszúságára úgy találta, hogy azok minden hidat elpusztítottak maguk mögött. Most azután csakugyan nem lehetett a legjobb akarat mellett is semmiféle mozdulatot elkövetnie.
Tele is van minden bulletinje Meskóval; a histórikus valamikor azt fogja kiolvasni az adataiból, hogy Meskó volt az ellenség, azt kergette Chasteler tábornok; de nem tudta ütközetre bírni.
A komáromi egyenes úton aztán szemközt jött a visszatérő dandárra – Gosztonyi, a két veterán ezreddel; a pesti és a veszprémivel. Most már nem állhatta az útjokat senki.
Csengő zenével, pergő dobszóval, lobogó zászlókkal haladtak előre; a városokból eléjük jöttek az asszonyok, a leányok, s virágokkal halmozták el a várva vártakat.
Maga az ország főkapitánya: a nádor, az összes tábornoki kar, az egész főszállásmesteri törzs kíséretében kivonult eléjük Új-Szőnyig.
Ott üdvözölte őket a hős vezér, s a vén, tapasztalt tábornokok mind, forró szavakkal s ragyogó könnyekkel.
S aztán maga a nádor állt a dandár élére, s ő vezette a hídon keresztül táborhelyükre, ágyúk üdvlövése, harangok zúgása között.
Az volt az örömnap!
Elrongyosodva, összetépve, portól, sártól belepve, de felbokrétázott süveggel és diadalragyogással az arcon. Még a paripák nyakába is koszorúkat aggattak a bohó asszonyok, s nyújtogatták a hadsorokon keresztül a kezeiket, nemcsak szorításra, de kulacskínálásra, s tömték a tarsolyokat tele puha cipóval s cigánypecsenyével.
A Szent András templom előtt maga az ország prímása fogadta a dandárt főpásztori áldásával.
Hát még kinn a táborban, mikor a többi bajtársak közt elfoglalták a visszatért hősök a számukra fennhagyott helyet. Mikor az ismerősök, jó barátok, rokonok, testvérek az elveszettnek hitt, a diadalmasan visszatért vitézek ölelésére rohantak: az olyan színjáték volt, aminőt csak istenek rendeznek a saját gyönyörűségükre!
***
Kár, hogy az örömnap – olyan későn jött – és olyan rövid volt!