Válogatás Pálóczi Horváth Ádám
Ötödfélszáz Énekek c. gyűjteményéből


Válogatta: dr. Németh Imre

 

TARTALOM

1. Menőke Budárúl Bécsbe
2. Lengyel sors, az orosz Katalin alatt
3. Kakasszó
4. Szaturnus triumphusa
5. A Mátyás palotáján a specula
6. Menőke a nagy-gyülésre
7. Gyepre a törökkel
8. Vissza-nevetés
9. A korcs magyar
10. Égi fenyegetés, üstökös csillag
11. Rákóczi Ferenc
12. Travestált franc átok
13. Travestált Rákoczi
14. Magyar főld
15. Jubileum
16. A franc király requiemje
17. A maga-elszánt Lajos
18. Orosz retiráda
19. Suvarov takarodója
20. Postasíp Petersburgban
21. Sándor cár fenyegetődzése
22. Austerlitzi kurir
23. Orosz pardon
Jénai ütközet Hat énekben.
24. Lajos herceg halála
25. 2dik ének: A király
26. 3dik ének: Lajos és Káron
27. 4dik ének: Fridrik és Lajos.
28. 5dik ének: Fridrik maga
29. 6dik ének: A szép királyné Pétersburgban
30. Somogyi gyalog insurgens
31. Fut a nemes
32. A szentenciázott vőlegény és a mátka
33. Napoleon Fridlandnál
34. Pör-vesztés a muszka szélen
35. A spanyol kapucinus
36. A spanyol insurgens Coronnánál
37. Vissza-mars, a francoknak
38. Haza-mars, a győri futás után
39. Hadi busongás
40. Kisérő mars, arany hid
41. Új félelem
42. Triesztben anglus kontratánc
43. Bécsben német tánc
44. Magyar felelet
45. Insurgens Mars. Tul-a-dunai. a Magyar Genius
45/a Dunamellyéki mars
46. Tiszamellyéki mars, ekhós tárogató
47. Túl-a-tiszai mars
48. Rábaközi stájer tánc
49. Ekuzén felel Napoleon
50. Török muzsika
51. Zrinyi Miklós árnyéka
52. Officimum majus mortuorum
53. A Mars metamorph
osisa Győr alatt
54. A rabbá tett Mars
55. Hébe reménysége
56. Menyegző
57. Jó szerencsét a muskaui úthoz
58. Ennek beteljesedése
59. Szentenciázás
60. Aluszik a kakas
61. Gyónás
62. Aki erőssebb, az hatalmasabb
63. Halálos búcsúzó
64. A Meduza feje
65. Lemondás a hivatalrúl
66. Pilinger uti cédulája
67. A bucsúzó szerelmes
68. A szerelem genealogiája
69. A szerelem tövises útja
70. A gyanúba esett szerelmes
71. A rab szerelem
72. A szeretettjétül eltiltódott
73. A megunt szerelem
74. Az erőltetett mátka
75. Hideg tűz, meleg jég.
76. A házasság hasznai és kárai
77. Hagyj fel a felhagyóval
78. Ámor hatalma
79. Az elszalasztott szerető
80. A megpáratlanúlt pár
81. A kiszabadúlt madár
82. A szerelemféltő Fillis
83. Nem azé a madár, aki utánna jár
84. Egy férjhezmenésit megbánt asszony
85. Kurvák fortélyjai
86. Maradj a seggeden
87. Isten hozzád párta
88. Visszamarás
89. Náni lakadalma
90. A szemérmetlen
91. Kora szerelem
92. Szenvedhetetlen veszteség
93. Szűzek egymás mátkái
95. Jobb közelebb
96. A malecontenta
97. Mondanám is, nem is
97/a Elég már
98. Nem bűn a szerelem
99. Ámor menyországja
100. Ciprus és Páfus
101. Édes rabság
102. Nehéz lemosni
103. Ohajtott elválás
104. Hideg ruha, de édes
105. Próbáld még egyszer
106. A maradhatatlan mátka
107. Szán engem a madár is
108. Félti, de se teszi, se veszi
109. A ciklops
110. Nagy kincs a nyugodt sziv
111. Megcsalatkozott apelláta
112. Ámor panassza
113. Vétek is, nem is
114. Marasztás
115. Csók a bor közt
116. Elpártolt szerető
117. A tolvaj Ámor
118. Apáca, anyáca
119. Lekötelezettség
120. Elég már
121. Édes kin
122. Ámor monárka
123. Páratlan epekedés
124. Tiszta a házasság
125. Lelked rajta
126. Némának anyja sem érti szavát
127. Segits Isten! nincs más mód
128. Száz közül egy
129. Sem szebb, sem jobb
130. Ne gondolj az iriggyel
131. Fáj, de nem tudom mi
132. Téli rózsa
133. Rajtavesztett vőlegény
134. Férfi-gond, a néhai kis világban
135. Kontestáció
136. A férjhez vágyó özvegyasszony
137. A hódoltató
138. Nem lesz mindenkor így
139. Kedves tolvaj
139/a Hol lakik a Damon Nisája
139/b Csikóbőrös kulacs
139/c Magyar tánc
1
39/d Katonahűség
139/e A kegyetlen és késő tél ellen
139/f [Az Ötödfélszáz Énekek 1814-i kéziratából]
139/g [Az Ötödfélszáz Énekek 1814-i kéziratából]
139/h (Az Ötödfélszáz Énekek 1814-i kéziratából)
140. Remete-lakás
141. Hibás égi számvetés
142. Cimon és Iphigenia
143. Az énekes nápeák
144. Bábi
145. Üss bár, nem fog
146. Egy van, az is próba után
147. Vólt, nincs, keresem, nem találom
148. A búba szokott
149. A búba merűlt
150. Triumphus a szerencsén
151. A sorsával megelégedett
152. Az elvesztett békességes türés
153. Békételenség után nemes meghatározás
154. Hűségtelen világ
155. Heraklitus
156. A hűség és szeretet ingerje
156/a Nincs állandó hűség
157. Parnasszusrúl a csillagos égbe
158. A barátság csak kettős társaság
159. Kutyaszőr a marás ellen
160. Bús magánosság
161. Nincs igaz szív
162. Színes szív kölcsön hív
163. A szerencse, ha megbuktat, ki is csúfol
164. Álom, álom!
165. A régi kis világ, arany idő
166. Az interesszált szeretet
167. Ritka madár
168. Kazinczy Ifigénia
169. Árion felszenteltetése
170. Gyermek-ész, piros alma
171. Az özvegy gerlice
172. Eső után napfény
173. Az Isten se siet, se felejt
174. Szédelgő fej a kerengő táncban
175. Belgrád búcsúzása
177. Tihan bucsúzása
178. Tihan siratja az apáturát
179. Bosszús biográfia
180. Mikolányi bucsúztatója
181. Gyilkos kő
182. Hipokondria
183. Pokol és lelkiisméret
184. Kőlcsönös lekötelezés
185. Jó nap mondás, Fokra
186. Tengeri veszedelem
187. Sohajtás a hazához
188. Pásztorélet
189. Türőké, szenvedőké a menyország
190. Bú és vigasztalás
191. Siralom és bizodalom
192. A kis világbeli nagy világ
193. Páratlan hattyú
194. A károsodott könnyenhivés
195. A barát
197. Szépség, kincs, pompa, mind semmi
199. Más a való, más a szin
201. Sziv sziv rabja
202. A tündöklő holdhoz
203. A tiszta hóldhoz
2
04. Hat esztendős seb
205. Ráró
207. A holdvilágnál az árnyék
208. Polikszena vagy Kalliroe
209. A szerető a sirnál
210/a
210/b
211. Mars a törökre
212. Húszár-mars
213. Oskolás gyermek-mars
214. Kisérő mars
215. Isten veled
216. Elútazás
217. Isten hírével
218. Raj-mars: másod raj
219. Balatoni mars
220. Feleség! Isten maradjon veled
221. Tiszt-mars
222. Verbungos húszár
223. Laudon és Belgrád
224. Nyert is, vesztett is
225. Gyalog verbunkos
226. Megyek, de visszajövök. Szerelmes mars.
227. Mars, megyek: elhagylak, de szeretlek
228. Pajkos huszár
229. Marasztás
230. Holnapután-mars
232. Takarodóra mars
233. Búsuljon a ló, elég nagy a feje
234. Csalt, de nem bánom
235. Kozák tánc
236. Tapsos tánc
237. Bécsi magyar tánc
238. Szala hala, Szala rákja
239. A meztelen Rozi
240. Ad formám Dábár, Sós András módjára
241. Isten fizesse meg
242. Travestált Lorenekhenmein
243. Rák-mászás
244. Deák Ciceró
245. Klázli és kancsó
246. Hamis rovás
247. Pedig hogy hálá Istennek
248. Kuruc tanya
249. Fejd anyám, fejd
250. Rákoczy Sámuel
251. Kuruc, hajdú és paraszt
252. Tél, szél
253. Gyere be rózsám!
254. Uri remete
255. Büdös a rokka
256. Megholt feleségem
257. Kend be a fejért
258. Miskólci leányok
259. Kátedli, Bábedli
260. Cigánytor
261. Tessék
262. Korpa cibere
263. Fing és fütty
264. Búfelejtés
265. Kopasz fejedelem
266. Taníts meg magyarúl
268. Gondáné kakasa
269. Ama kislány eladó. Sós András
270. Töltött galamb és kutyacomb
271. A mádi ártány
272. Tüzet eszik
273. Bálámné bárányja
275. Nos quoque fuimus Troies
276. Mi hijja a tavasznak?
277. Járd meg tubám! járd meg
278. Kontyos komámasszony
279. Nincs maradás
280. Mészáros, csapláros.
281. Lektikás kapitány
282. Világ fattya, világ csufja
283. Fenyőfa legény
284. A részeg baka
286. Német corrivalis
287. Mikor lesz nyár?
288. Karikát a végére
289. Kató ángyom
290. Nyár és tél
291. Majd meglátom én
292. Ki veszi ki a kigyót?
293. Ropp
294. Cigány temetség
295. Boszorkányos
296. Rossz szerszám
297. Ba-ba-barát
298. Nézz szemre, főre
299. Puszta lik
300. Várj meg holló, várj meg!
301. Keserü lejtő
302. Megunt párta
303. Jobban vigyázz ezután
304. Ühühü
305. Generalis insurrectio
306. Adakozó komámasszony
307. Ki a Náni bolondja?
308. Beteg a szer
etőm
309. Az ángyom pogácsája
310. Német katona
311. Ujjatlan, aljatlan üng
312. Fosó gém
318. Subscriptio
320. Mindenkinek kurvanyja
324. Ej! haj! beteg asszony
325. Ki a katona?
327. Szájahűlt legény
329. Jámbor tus
330. Pokol-tagadó tus
331. Szántodi tus
332. Billikumos tus
333. Bajomi tus
335. Magános tus
336. Éjféli tus
338. Veres-boros tus
339. Gyüléskori tus
340. Diétai tus
341. Kerengő tus
342. Vénember tus
343. Krápulás tus
344. Víg-dombi tus.
345. Ifju legény tus
346. Vénasszony-tus
347. Menyecske-tus
348. Szűzleány-tus
349. Pap-tus
350. Szüreti tus
351. Poéta-tus
352. Véssei tus
354. Fejér boros tus
355. Korcsma-tus
356. 1806-diki tus v[agy] vig-dombi
357. Böjti csik és - - - -
358. Van-e, szívem! tudtodra?
359. Sebes kutyafuttában
360. A borbélylegény
361. Te se szólj, én se szóllok
363. Ennye!
364. Pipás orvos
367. Leány-a. b. c.
368. Két szerető, két kerítő
369. Hagyján
370. Angyal és ördög
371. Pi-fa-ba
372. Sokfelé
373. Kicsiny, de jó
374. Gyöngyvirág
375. Enyim vagy, nem másé
376. Ki kocogtat az ajtón?
377. Szép leány
378. Válaszolj vagy oszolj
379. Szép asszony
380. Tuba gilice
381. Nagy leány
382. A deák
383. Péntek, szombat, vasárnap
384. Ne szólj neki, csak ints neki
385. Edd meg magad
386. Kató lyányom!
388. Közel van, csak egy hajtás
389. Papi és Csát
390. Bogár és tetü
393. Alúl veszed hasznát
395. Egy garas ára
396. Mosogató szólgáló
397. Cigány Lackó
398. De az igaz
399. Facipő
400. Könyen megismerszik
402. Hajja csók, gyerere
403. Aranyhal
406. Gunárnyak
407. Kadenciák
407/a Göcseji falusi ének
408. Hajnal
409. Esthajnal
410. Születéskori esztendőfordúlat
411. Újesztendei ének
412. Isteni gondviselés
413. Az Isten: - természet
414. Halál
415. Kálvinista karácsony
416. Pápista karácsony
417. Rengesd
421. Jézushoz sohajtás
422. Szent szeretet
423. Bizodalom
424. Világ
425. Szent! Szent! Szent!
426. Uram! segits akkor
427. Térj meg
428. Távozz hivság!
429. Bálám csillaga
430/a Isteni jelentés a természet felett
430/b Trisagion
430/c Uram Jézus! Segíts meg
TEMPLOMBELI ÉNEKEK
431. Vasárnap
432. Hetfű
433. Kedd
434. Szerda
435. Csötörtök
436. Péntek
437. Szombat
438. Karácsonkor
439. Karácsony másodnapján
440. Nagypénteken
441. Húsvét
442. Pünkösd
443. Mennybemenetelkor
444. Virágvasárnap
445. Mindennap, reggel.
446. Új esztendőben
447. Te Deum az auszterlici ütközet után
448. Bölcs Salamon énekje
449. Ugyanazé [Bölcs Salamoné]
450. Ugyanazé [Bölcs Salamoné]

 


 

1. Menőke Budárúl Bécsbe

Menj el, menj el szegény magyar! a kétség partjára,
    Tekints az ingadozó reménység pólcára,
    S te aki tűztűl, vastúl nem tudsz megborzadni,
    Borzadj, mikor a vég-sors hideg jelt fog adni.

Vezettessed magadat szem-bekötve, vakon,
    Elfajúlt testvéridtűl csinált áll-utakon,
    Kik őseink hamvait rútúl megtapodták,
    Arany szabadságunkat aranyon eladták.

Ott bontsák ki takaró-fedelit szemednek,
    Ahol egy irtóztató méllység, reményednek
    Alá van ásva, s nevet a kegyetlen here,
    Mint zuhog a méllységben a kétség tengere.

Szakadoznak a partok, az oszlopok dűlnek,
    A nem rég meleg vérrel buzgó szivek hűlnek.
    Minát ásott alája s kemény tüzet vetett
    A köz-jó bástyájának a maga szeretet.

A viz-ész négy nagy folyó-vizet megrekesztett,
    Békozó lánc keríti a kettős keresztet.
    Nyög ama Szent Szűzanya, és gyászba öltözött,
    Csak alig csillog a sok kis csillagok között.

Te csak menj, nem újjak már a terh-viselések,
    Engedj a végzéseknek, ha ugyan végzések;
    Csak nyögj, és ha az egek segédedre jőnek
    Ne virtusidnak köszönd, hanem az időnek.

Menj, add egy olyan kézbe szabadságod fékit,
    Mely egyszer úgy betöltse a balsors mértékit,
    Hogy meg érezd, amit még sokan nem éreznek:
    A szabadság s a rabság, miben különböznek!

 

2. Lengyel sors, az orosz Katalin alatt

Látod, a szegény lengyel mint jára,
    Mint hágott maga királyja torkára!
    A népnek benne vala reménysége,
    S ő pedig országának ellensége.

Páfusi kut fakadt Pétervárott,
    Bő viz ez, s Varsóban is ki nem száradt,
    Baldakin alatt hamisan esküdött,
    Ki muszka zászló alá beszegődött.

Örzsébet királyné volt Londonban,
    Thresia is királlyá lett Pozsonban.
    De másként vette hasznát e két főnek
    A világ, mint a muszka fejkötőnek.

Vénus Amon mennykövit tompitja,
    Marsot is édes álomra tanítja;
    Vulkané! tekerj rájok fogó-láncot,
    Mig a fényes Porta fuj lengyel táncot.

[Én pedig, s minden álmos mérészek [!]
    Majd akkor hangos torkú kakas lészek,
    Ha rásüt a tüzes nap Cipriára
    S minket is invitál komédiára.]

 

3. Kakasszó

Mit akarnak a magyarnak az igazságos egek?
    Hiszen régen, e térségen a nagy szcitha seregek
    A tótoktul, gothusoktúl foglaltak helyt magoknak;
    S oroszlányok! most zsákmányjok legyünk a kakasoknak?

[Vagy tán éppen kedvek sincsen ezeknek zsákmányolni;
    Nem hadzajra, csak hajnalra kezdnek kukorikolni.
    S oroszlány! kakas hangjára ha nem nyitod szemedet,
    Egér formát vesz magára s elrágja köteledet.]

A nap kerül, hajnal derül, de sugári élesek,
    Megvakúlnak a bagolnak szemei, mert kényesek.
    De míg téres torkát nyitja a Márs rikkancs madara,
    Bálámot szólni tanitja terh alatt nőtt szamara.

 

4. Szaturnus triumphusa

Kitőltéd Szaturné fogoly esztendőket,
    Hajnalra derítéd szép arany idődet,
    Pártütött szülöttedet földig legyaláztad,
    A Jupiter köntösét magadra ruháztad.

Illik hát óltárod újra felépitni,
    Áldozni tenéked és templomot nyitni,
    Imádni eredeti és örök felséged,
    S  b a l g a t a g s á g  h é j j á b ú l  k i f e j t e n i  t é g e d.

Te adtad Ammonnak a pálcát kezébe,
    De ő mennykövet vett a pálca helyébe',
    Veled együtt Apollót mennybül levetette,
    Szántó-vető s legelő mezőre kergette.

De addig dolgozott neved édessége,
    S Fébustúl lövellett sugár fényessége,
    H o g y  k i n y i l t  a m a  s zű z n e k  m i n d  s z e m e,  m i n d  s z i v e,
    K i t  f i a d  b i k a  h á t á n  o r o z v a  e l v i v e.

Száz kezű orjások vóltak ott vitézi,
    Szavait mennydörgő hangokkal intézi.
    Akkor jókedv, erkölcs, ész, mind rakásra hulltak,
    Minden ékesen szólló nyelvek megnémúltak.

De találtál mennykő-szivatot nyilának,
    S már a tüzek önnön nyakába hullának,
    Mikor ősi felséged ismét megismérte,
    S azt utat Olympusra tinektek kimérte.

Nehezebb harcolni az édesatyával,
    Nehezebb a Fébus tüzes sugárjával,
    Mint a Titán gyermeki erős táborával,
    A nagy egekre törő halandó csordával.

[A Töredék szövege a 23. sortól:]

    Téged immár Felségnek s Istennek ismernek
    Levetkezték sullyait a gyilkos tehernek.

Vidd véghez, ha kezdted, természet munkáját,
    Adj a még vadakra emberség ruháját;
    A megunt Centaurusok erejét rokkantsd meg,
    Egy édes tekintettel minket is pillants meg.

Idvez légy azonban, s országolj erőssen,
    Forogj a rab-kínzók között vas-vesszősen,
    Az emberség szent kardját tedd érezhetővé;
    Mutasd meg, hogy ő az úr, s az egész föld övé.

 

5. A Mátyás palotáján a specula

Hová lett dicsőséged, dicső Buda-vára?
    Ki formátlanitott el e csonka formára?
    Dubranovszkij csufot tett a Mátyás házábúl,
    Csillagvizsgálót csinált király lakásábúl.

Restelt tornyot csinálni magasabb hegyekre,
    Ahonnan kukucskálni kelljen az egekre;
    Kettős fényes tórnyunkat párotlanná tette,
    Ezt pedig Krasalkovits nem arra szerzette.

S hát te, ki most itt lakol, hazánk koronája,
    Megszenveded-e, hogy igy maradjon formája,
    Nem kűldöd a speculát vagy a Szent Gellérre [!]
    Vagy annál is magasabb napnyúgoti térre?

Ide Mátyás épitett a királyok számára;
    Vajha fejedelmeink a nemzet hasznára
    Ezt választnák legalább nyári lakásának
    Egy sokak felett fényes király udvarának.

[A Töredék eredeti szövege:]
                Mátyás palotája

Hoválett dicsőséged? Dicső Buda-vára!
    Mért ősi fényességed nem hat onokára?
    Kiholtak örökösid a Mátyás házábúl,
    S így származtak gyilkosid ama mostohábúl.

Kívül-belül érdemed nagy vólt hajdanában,
    Míg vólt törzsökös nemed maga divatjában;
    De miolta fészkedbe a Sas beleköltött,
    Kígyó szállt kebeledbe s méreggel eltöltött.

Szemem milyennek leli most is palotádat?
    Sir szívem, ha képzeli hajdan pompádat,
    Mikor olyan magyarok s úgy tudtak szeretni,
    Kiket én csak akarok s nem tudok követni.

Mentéssen, kalpagosan jöttek udvarolni
    Annak, ki magyarosan tudott parancsolni;
    De nem rég Bécs németül írt csak egy-két rendet,
    S édes magyarom! ettül eltiltotta kendet.

Restelt tornyot csinálni magasabb hegyekre,
    Ahonnan kukucskálni kelljen az egekre.
    Kettős fényes tornyunkat páratlanná tette,
    Tanítni sogorunkat honyunkba vezette.

Derülj kies hajnalunk, ragyogj a szép égen,
    Adj győzedelmet minden házi ellenségen;
    Hozd fel ismét hajdani szabadságunk fényjét,
    Töltsd be hamar szívünknek régen várt reményjét.

 

6. Menőke a nagy-gyülésre

Menjetek hív követek! Isten szent hírével,
    Járjatok azon uton ezer szerencsével,
    Melyen, mint könnyű jutni dicsőség halmára,
    Ugy nem újság lecsuszni kétség barlangjára.

A három magos hegyre hideg szellők fújnak,
    Ezt a zivatart ugyan nem tarthatjuk újnak.
    De mikor meleg nap süt s felleg fut előle,
    Vigyázzatok, hogy ragya ne legyen belőle.

A Haza most egy terhes menyecske formája,
    Félő, hogy ha értetlen vagy sok lesz bábája;
    Sok vipera van benne, hasát kihasítja,
    Ami kis diszünk van is, meghomályositja.

Adjon Isten nagy erőt erős szivetekbe,
    Buda dicső várába azzal menjetek be;
    Erősitsék az egek okos lépésteket,
    S békével hozzanak meg vissza benneteket.

Mi megáldunk titeket, ti viszontag minket,
    Kérjük ott is, itthon is dicső egeinket,
    Hogy a magyar örűljön, veszélytűl ne féljen,
    Ez a boldog kivánság; - Isten ugy segéljen!

 

7. Gyepre a törökkel

Jere velem pajtás! ránts kardot, űlj lóra,
    Most van ismét módod, ama pusztitóra,
    Aki sokszor öszverontott,
    Számtalan magyar vért ontott,
    Égbűl átkot kérni,
    S bosszus fegyvert mérni.

Tudod mint pusztitott Mohácsnál, Várnánál,
    Űlj lóra, ne késsél tovább virradatnál;
    Csákány illik a sisakra,
    Magyar kard a kopasz nyakra;
    Gyepre a törökkel,
    A kutyakölykökkel.

Puha e pogány már, nem oly nyers, mint régen,
    S noha te már régen vóltál ellenségen,
    Semmi kétséged ne légyen,
    Hogy az egy-két régi szégyen
    Ma letörülődik
    S ő földhöz verődik.

[A Töredék eredeti szövege:]
                    Féniksi készülő

Jere velem pajtás! temető-sírt ássunk,
    Elébb mint több szégyent s bosszút nyeljünk s lássunk,
    Rejtsük el a föld gyomrába,
    Nagyapáink sírhalmába,
    Nemes nemzetünket, szép eredetünket.

Ember a nevünk, de meg vagyunk nyergelve,
    Egy csúf áldozatra előre szentelve,
    És örökös szégyenünkre
    Korcsosúlt nemességünkre
    Jármat taszigálnak, békót vet az álnok.

Úgy járjuk a táncot, mint a sípok szólnak,
    Vesztünkre megtesszük, amit parancsólnak;
    Borotvát tettek nyakunkba,
    S bízták tulajdon magunkra,
    Hogy azt elnyiszáljuk, vérünket rongáljuk.

Némúlni s nem látni nagyon megtanúltunk,
    Múljunk el egy úttal, ha már megvakúltunk;
    Felejtsük el lételünket,
    S minden emlékezetünket
    Egymás után sorba temessük a porba.

Hogy vagy ne maradjon semmi maradékunk,
    Vagy ha még feléled dibdáb fogyatékunk:
    Egy új nemzetséggé váljon,
    Mely vagy örömest szolgáljon,
    Vagy ugyan nemesen szabadnak szülessen.

 

8. Vissza-nevetés

Mind azzal nevettetek, sok irigy szomszédink!
    Hogy nagy feltételinkhez nincsenek segédink;
    Hogy hevesen fogadtuk dicső koronánkat,
    S felséggé véltük válni független hazánkat.

S lám jóra forditottuk a csúf nevetséget,
    A magyarok istene küldött segitséget;
    Nem vagyunk felségesek, de van oly felségünk,
    Kinek mi, és ő viszont nekünk örökségünk.

Lám megvan a korona hazánk birtokába',
    Visszament bosszútokra e szent kincs Budába;
    S vidd el bár hív őrzőink vigyázó markábúl,
    Több menykü fog kisérni mint Pozsony várábúl.

Egy a király s az ország, mindenik felséges,
    E kettőt öszveköté egy oly dicsősséges,
    Akit sokan vesztünkre véltek lenni főnknek,
    De az ég szerencsénkre tette legelsőnknek.

Ne mondd már, hogy velünk csak szem-bekötőt játsznak,
    Nálunk sem titkok azok, amik másutt látsznak;
    De úgy vonsz a magyar szív édes hazájához,
    Hogy hiv is tud egyszersmind lenni királyához.

 

9. A korcs magyar

Hova levél nemzetemnek jó világa!
    Hol vagy édes magyar hazám szép virága!
    Odavagyon, elhervadott, puszta kóróvá,
    Elméd, erőd, tehetséged, régi nemes virtusod lett
                                            csupa hijjába-valóvá.

Elveszett már természeted, régi nemem!
    Ah! hogy leve igy semmivé, én Istenem!
    Nincsen legkisebb cseppje is a magyar vérnek,
    Hát fiaink, maradékink, ha igy megyen a változás,
                                            még valahára mit érnek?

Ha megtudják a törzsökök, megsiratnkak,
    Hogy beléjek vad ágakat oltogatunk;
    De lehetnek-e magyar magbúl más nemzetek?
    Nem, hanem az erőltetett majmolások után én is
                                        akarmi nemzet lehetek.

[A magyar is tud már színes policiát,
    Ha mit mond más, felel ez is: ita fiat.
    Hát! ilyenek vóltak-e régi magyarok?
    Nem magyarnak, de parasztnak mondanak, ha színt mutatni
                                        mások előtt nem akarok.]

Azt gondolja a korcsosúlt magyar gyerek,
    Hogy jó magyar lónak is az anglus nyereg,
    Majmolja a német és franc viseleteket,
    Azonban azok nevetik, mikor látják nem illeni
                                        a magyar testhez ezeket.

Jer, magyar! ha magyar véred van, egy szóra:
    Vágyik-e az igaz magyar bugyogóra?
    Csizmaszárodat a füled mellé rakatod,
    Toldott lábod mozsár-forma magyar-csufoló stiblivel
                                        oh nagy magyar! bevonatod.

Hol az öved? hol a magyar mente, dalmány?
    Minek az a lajbi, kaput, rác kacagány?
    Minek az a kurta gatya, csak térdig érő?
    Hívd ide bár vagy Etelét, vagy Hunyadit, én azt mondom,
                                        tégedet meg nem ismér ő.

A nadrágod miért nem ér hát bokáig?
    Miért szabták csak az inad hajlásáig?
    Lábikrádon strimfli vagyon, s a lábad fején
    Topány helyett csatos papucs, régi nemed igy csufolod
                                        a kutya-kurvanyja helyén.

Hol a gucsma, csákos süveg s a kalpagod?
    Minek az a felleghajtó nagy kalapod?
    Nem tudod-e, hogy vadbőrökkel ruházkodtak
    A magyarok Hunniában, sőt itt is, mig más nemzetekkel
                                        öszve nem sogorodtak.

Mutogasd a tászlidat, mancsétodat,
    A mellyeden viseled a taréjodat
    Nyomórúd formára csinálod a hajadat,
    Nyakravalód ugy fedezi, mint a cseh lónak a hámja,
                                        hosszúra nyújtott nyakadat.

Magyarságod néha mégis fitogtatod,
    Nadrágodat magyar formára varratod,
    De bugyogót mutat fellyül a gomb s zseb rajta;
    Prém nélkül is viseli már a mentéjét, adja jelét,
                                        hogy még ő is magyar fajta.

Az állod s az órod alja mezitelen,
    A magyar pedig bajusz nélkül színtelen;
    Szép az holmi asszony-természetü embernek,
    De magyarnak kopasz óralj csupa piszok; mással öszve,
                                        édes nemem! hogy kevernek?

Ma magyarnak akkora kard lógg óldalán,
    Valamint egy közönséges főzőkalán,
    Nem egyéb, csak görbe bicsak, vékony gyikleső,
    Az se magyar, tudja mi vólt? aki ilyen kardot kötött
                                        és hordozott, a legelső.

Igazán, hogy mennél inkább okosodik
    Ez a világ, annál többet bolondozik;
    Hagyd el, édes jó magyarom! az ilyeneket,
    Szeresd, kövesd, és megbecsüld, ha magyar vagy, nemzetedet
                                        s a nagy magyar öregeket.

 

10. Égi fenyegetés, üstökös csillag

Örök tüzek! Égi karok, legmagasabb fellegek!
    Mondjátok meg mit végeztek mirólunk a szent egek?
    Közel származik hozzátok
    Mind az áldás, mind az átok,
    S mi van itt? mind látjátok.

A teremtő segéd nélkül nézi magas székibűl,
    Mint reng a föld és készülget kimozdulni helyébül.
    A csillag-rend csudálkozik,
    Hogy nem első s nem második,
    Hanem csak ez változik.

Vénus most is egész fényben őltözve jár az égen,
    Mercurius noha kicsiny, szintolyan szép, mint régen.
    Egyiknek sincs változása,
    Holott alább jár forgása,
    Mint ezen főld járása.

De ezen mi lakhelyünknek már tétováz tengelye,
    Ugy tetszik, mozog talpának mozdúlhatatlan helye.
    Tán utólsó véget értünk,
    S amit mi az égrül értünk,
    A föld ég meg miértünk.

Értünk; mert rendetlenségünk terheit nem birhatja
    A föld, s megvonta fenntartó kezét az egek atyja,
    Azért tétováz útjába'
    S omlik ily ifjú korába'
    Régi valóságába.

A negédes emberi nem teremtőjét csufolja,
    Hogy vonja meg gondviselő kezét, mintegy unszolja,
    Maga vesztét sietteti,
    Büne rakássit nőteti,
    A földet reszketteti.

Oh ha a farkas csillagot, mely majd elérkezendő,
    Akkor találja felhozni ez feltetszett esztendő,
    Mikor a rendetlenségnek
    Terhe megfeszül az égnek,
    A felső tengely-végnek.

Kinyomja ez gombolyagot elintézett útjábúl,
    Amelyre kigördittettett a teremtő markábúl;
    Szép kerületje elromol,
    Természet rendi felbomol,
    S e nagy test öszveomol.

A közép-tűzhöz vonódik, eltévesztvén tűzhelyét,
    Eltűn, mint egy futó csillag, és kitőlti idejét;
    Akkor a tűz megprobálja,
    Ha a teremtő formája
    Sullyos kezét kiállja.

[Ha tud-e, akit Felségnek neveznek, Isten lenni?
    A kevélly, amaz Erősnek keze küzül kimenni?
    Meglátják a méltóságok,
    Hogy ők s minden ő nagyságok
    Csupa alacsonyságok.

Akik tulajdon kedvekért ártatlan vért ontottak,
    Csupa szóval minden rendet s törvényt öszveforgattak,
    Akkor érzik meg lelkekben,
    Mit ők minden erejekben
    Az isteni kezekben?

Most egy néhány nagynak szaván úgy függenek mindenek,
    Hogy azt hiszi sok balgatag szív, hogy azok istenek;
    Holott, amely tűz éleszti
    Lelkeket, majd megrekeszti,
    Sebes lánggal elveszti.]

Mars hadi tűzbe boritja most a föld kerekségét,
    Nem elégli birtokának a világnak két végét;
    Holott, ha Isten csudát tesz,
    És a föld tűzzel el nem vesz,
    Egy ölnyi sir elég lesz.

A halandók lakhelyjekbül fegyverrel kergettetnek,
    Ki holtan, ki elevenen másuvá kőltöztetnek;
    Érzi a föld mozgássokat,
    Nyeli a vér-omlásokat,
    Sajnálja romlássokat.

Ugy vagyon-e, édes anyám! ott is, ahol születtél,
    Mint itt, ahova vesztedre fegyverrel vezettettél;
    Talán születésed helye,
    S laktod sivatag erdeje
    Nem ilyen vér-mezeje.

Nem jobb vólna-e, rongált szüz, Sodomábúl kimenni,
    Mint itt majd kísérteteket, majd kénkövet szenvedni?
    Melyet mindenkor javalla
    S már többször rá is vett vala
    Véred őrzőangyala.

Itt ugyan, amint te hitted, Kanahánra találtál,
    De hogy hónyi nyerseséged helyett puhává váltál,
    Szűz köntösöd rongyosodott,
    Szép orcád beráncosodott,
    Véred elkorcsosodott.

Probáld meg, ha feltalálnád ismeretlen hazádat,
    Kérdezd meg ott és forgasd fel sors-jegyző kronikádat.
    Ott tanítnak jövendőket
    Az egek, kérdezd meg őket,
    Mit érsz s milyen időket?

[Rávezetnek tán az egek egy Soár városára,
    Honnan bátran nézhetsz vissza a Sodoma langjára,
    Mert itt már minden veszni tért,
    A Föld kiált ártatlan vért,
    S a bosszúság készít bért.]

Örök tüzek! égi karok sat.

 

11. Rákóczi Ferenc

Haj Rákoczi, Bercsényi, Bezerédi!
    Magyar vitézek nemes vezéri!
    Hová lettek, hová mentek válogatott vitézi?

 

12. Travestált franc átok

Verd meg Uram, verd meg
    A világ ostorát,
    Sodomai felleg boritsa táborát;
    Zabolázd meg szent erőddel,
    Vagy kergesd el vasvessződdel,
    Hatalmas kezeddel.

[A Töredék eredeti szövege:]
                    Német-átok

Verd meg Uram, verd meg
Ebadta németjét.
Országunk szemetjét,
Kutya-teremtettét.

 

13. Travestált Rákoczi

Haj Rákoczi! Bercsényi! Bezerédi!
    Magyar vitézek nemes vezéri!
    Mit mondanak azok a meghóltak ezeri?
    Akik a Haza földében, Édesanyjok kebelében
    Elvesztek honyi fegyverrel, Értetek buzogván vérrel
                                                            Pannon mezei.

[A Töredék eredeti szövege:]
                    Travestált Rákóczi

Haj Rákóczi! Bercsényi! Tököli!
Ha hamvatok nemét nem gyülöli,
Keljetek fel, a nemest a hatalom öli.
Ez rab ugyan Emberiség,
De neked is, szép nemesség!
Vesztedet e veszedelem,
És az adott engedelem
Már jövendöli.

 

14. Magyar főld

Egy éneket mondok, Akik nem bolondok s meghallják,
    Hogy időt tőlteni Jó, s verset költeni, megvallják,
    De vajjon mirül lesz notám?
    Mit penget az én hurom s kotám?
    Im mindjárt megmondom, Mert most szünik gondom;
    Perdülj azért szaporán én rotám!

Elkészitem számat, Szép magyar hazámat dicsérem,
    Apolló felségét És ő segitségét megkérem;
    Kiki dicsérje országát,
    Melytül ő legszebb jószágát,
    Azaz éltét vette, S melynek zsírját ette,
    És jól látja s tudja jóságát.

Magyarországi főld Zsíros, termékeny, zöld, itt mi nincs?
    Buzával sok verem teljes, bőven terem e nagy kincs;
    Bővölködik gabonával,
    Melyet nem kell babonával
    A jó földbe vetni, Mert úgy is vehetni
    A jó természetnek hatalmával.

Árpa, köles, rozs, zab, Hajdina, cirok, bab, kender, len,
    Melyekhez kell orsó, Ismét lencse, borsó van jelen,
    Sok tök, dinnye és ugorka,
    Melyre jó egy ital borka.
    Törökbúza és mák, Mellyel teli sok zsák,
    Mind van, amit kiván az ember torka.

Hagyma is sokféle, Rakva sok kert véle, saláta.
    Lássátok, jöjjetek, Sok a répa, retek, káposzta,
    Torma-gyökér, petrezselyem
    Zöldellik, mint szép zöld selyem,
    Ugy az ánizs, kapor, Sűrű mint a sok por,
    Nincson többrül szólnom időm s helyem.

Hát a virágokrúl, Rózsáknak szagokrúl mit mondjak?
    Mint csillagok égben, Ragyogó szépségben, szintolyak.
    Violákbúl ifjú és szűz
    Bokrétát és koszorút fűz.
    Szegfűnek illatja, Órunkat meghatja,
    Liliomtúl távoly fut a rossz bűz.

Aër meleg hüves. Mező kies füves, - villákkal
    Rakunk sok baglyákat, Töltünk sarág1yákat színákkal,
    Sokat teremnek a rétek,
    Mely a barmoknak friss étek,
    Nyárban fű, mely nedves, Télben széna kedves;
    Nincs a mi főldünkben semmi vétek.

Vedd a lovat számba, Melyet fognak hámba: nem lehet;
    Számláld a sok barmot, Ökröt, mely húz jármat: nem lehet;
    Sokaságát a tehénnek
    Láthatd itt ifjunak, vénnek;
    Tinónak, borjunak, kecskének és juhnak,
    Erdőn-mezőn disznók legelnek.

Rakvák hegyek-völgyek. Téjjel tele tőlgyek [!] folytatnak,
    Mely hasznot hajt s hajtott, Abbúl túrót, sajtot nyomtatnak.
    Kimondani volna nagy baj,
    Mennyi itt a tehén- s juh-vaj!
    Zsiros ettül szájunk, Van faggyúnk és hájunk;
    Kasokban mézet rak a sok méhraj.

Nossza hasat töltsünk, Mert terem gyümölcsünk bőséggel,
    Barack, megy, gesztenye, Cseresnye, berkenye körtvéllyel;
    Csudálkozhatsz a sok szilván,
    Amelyet megláthatsz nyilván;
    Nagy e föld halalma, Terem itt sok alma,
    Hogyha kárt nem tesz az ég ártalma.

Naszpolyát és diót, Mogyorót sokat s jót bőven ád,
    Mert fák a kertekben Sűrűk, mint vizekben a sok nád.
    Mit mondjak a szőlőtőrül,
    Sok fürtök függenek errül.
    Egy mindennek feje, Nemes fának teteje,
    Amely leszivárog a szőlőtőrül.

Mustok a pincékben, Pintekben, iccékben megforrnak;
    Nincs itt drágasága, hanem olcsósága a bornak,
    Ilyen jó föld sohol sincsen,
    Ennek párja másutt nincsen;
    Isteni jól-tétel, bő itt a tál étel,
    Melyet mi nem adnánk semmi kincsen.

Szarvast, nyúlat, őzet Ur itt süttet-főzet a szakáccsal;
    Fogja a sok vadat, Inditván nagy hadat vadásszal.
    Szabados itt a vadászat,
    Szabados a madarászat.
    Elhallgatom nevét, Madarak sok nemét,
    Mert eszembe juta a halászat.

Tekints jobbra-balra, Mindenféle halra a vizben,
    Ha halászást teszel, Halat könnyen eszel sok izben;
    Viza, harcsa, csuka, ponty, tok,
    Kecsege s compó igen sok;
    Számlálni ki győzné, Jobb ha szakács főzné,
    Mert eleget fognak a halászok.

De mint a hal-tanyák, Ugy arany s üstbányák [!] földünkb[en]
    Imitt-amott vannak, Kik sok hasznot annak [!] kezünkben.
    Ezekbül sok kincset nyernek,
    Melybül országban pénzt vernek,
    Mélly sóbánya-kutak, Táplálásra útak
    Étekben izt adnak az embernek.

Vagyon még egy dolog, Mely eszemben forog; találunk
    Sok csudás vizeket, Csudálhatd ezeket minálunk;
    Vagynak néhol itt elegek,
    Természet szerént melegek,
    Van sok savanyúviz, Melyekben van bor-iz,
    Fördenek ezekben a betegek.

Sok dolgot elhattam, Keveset mondhattam Hazámrúl,
    Szám is elfáradna S nyelvem elszáradna a számrúl.
    Hogy kibeszéljem egészen,
    Torkom arra nincsen készen.
    Áldj meg Uram! minket, Áldd meg szép földünket,
    Hogy itt lakjunk bátran és merészen.

 

15. Jubileum

Uristen! kegyelmezz Szegény hiveidnek,
    Kértére figyelmezz Elgyengült népednek,
    Hatalmas kezeddel A kakast kergesd el,
                                  Lábát, kezit tördeld el.

Véletlen ránk csapott, Mint ölyv a csirkére,
    Délcegül rákapott A más szemetjére;
    Pásztorunk, rezzentsd el, Vagy taréjját mesd el,
                                Lábat, [kezit tördeld el.]

[Két nagy sast megszeldel S koppaszt elől-hátúl.
    Az oroszlány is fél Rikkantó szavátúl.
    Bajnokunk! ébredj fel, Órát, körmit szedd el.
                                    Lábát, [kezit tördeld el.]

Pétert is hangjával Ugy megrijjasztotta
    Hogy székit Romával Csaknem odahagyta;
    Vérmességét vedd el, Tedd kappanná, verd el.
                                    Lábát, [kezit tördeld el.]

Szent búcsúkat járunk A te félelmedben,
    Győzedelmet várunk Szent segedelmedben;
    Nem bírjuk erőnkkel, Hanem magad kelj fel.
                                    Lábát, [kezit tördeld el]

Öt milliomot ér Szent bucsújárásunk,
    Több halált nem is kér Ájtatoskodásunk.
    Megelégszünk ezzel, Csak ennyit veszejts el;
                                    [Lábát, kezit tördeld el.]

Ha Senakeribnak Minden bajnokjai
    Egy erős angyalnak Lettek zsákmányjai,
    Csak egy angyalt küldj el Vérengző fegyverrel.
                                    Lábát [kezit tördeld el.]

Csakhogy válogató Legyen ez a fegyver,
    Mind fegyverfogható Vesszen tiz-száz-ezer;
    A többit szélleszd el Vasvesszős kezeddel.
                                    Lábat, [kezit tördeld el.]

Áldozatot teszünk Bosszú-állásokért,
    Hív népeid leszünk Szent segedelmedért,
    Csakhogy hamar jöjj el, Gyilkosunkat dúld fel,
                                    Lábat, kezit tördeld el.

 

16. A franc király requiemje

Idvez légy Szent Péter! engedd, hadd menjek be,
    Imhol van egy ember, akit a mennyekbe
    A Földrül hallatlan uton bocsátottak
    Jobbágyim, kik hajdan istennek vallottak;
    Nincs köztük, úgy mondnak, helyje hatalmamnak,
    A mennyben válasszak koronát magamnak.
    Minden-tehetőbűl láncos rabbá tettek,
    Pompás fel-székembűl nyak-fejszét szerzettek,
        Megbüntettek, Elvesztettek.

Nyisd meg hát, Szent Péter! engedd, hadd menjek be,
    Méltó egy ily ember, hogy lakjon mennyekbe'.
    Őseim bástyái vóltak s neveztetnek
    Az egy szent római üdvözítő hitnek,
    Én is jól őrzöttem hármas koronádat,
    Mindaddig mig engem s a te unokádat
    A hármas kakasszó rútúl megrettentett,
    S engem már felsőség martírjává is tett;
        Ez, úgy vélem, Elég érdem.

Szánj meg hát, én Szentem! engedd, hadd menjek be,
    Azt mondják, kik velem jöttek az egekbe,
    Hogy köztetek megvan a s z e n t  e g y e n l ő s é g,
    M e l y e t  a  v i l á g b a n  ü l d ö z  a  f e l s ő s é g.
    Hogy a serafimok és az aprószentek,
    Egyformán boldogok gazdag s kóldus lelkek;
    Hogy csak egy a felség, ki teremtett mindent,
    S ott is három szentség egy és egyformán szent.
        Itt jó lenni, hagyj bémenni.

(bemegy)

Áldott légy őr-álló! én hát elmégyek be,
    Van egy rab szolgáló Párizsban rejtekbe';
    Martir ő is mint én, felsőség martirja,
    Kész neki is szintén, mint nekem, a sirja,
    Ha eljön, bocsásd be szép Antoniámat,
    Hadd osszam meg vele itt is koronámat.
    Te pedig dög testem! békével nyúgodjál,
    Minden nagynak estem által példát adjál,
        Hogy a nagyság Nem boldogság.

 

17. A maga-elszánt Lajos

Hol az én nevem? koronás fejem? aranyos felemelt székem?
    Buzogányomat, baldakinomat hisz az Isten adta nékem!
    Hol az a sereg, amely őrzötte testemet?
        hol a tábori győzhetetlen erősségek?
    Hiszen lám! főnek a nép választott engemet;
        hát mikép lehet ezeknek ily hamar végek?
    Hol az a puha piperés ruha? hosszas asztal, gazdag étek?
    Hisz akarkinek örökséginek langot ereszteni vétek.

Hát hová megyek? és mivé legyek? Istenek személyje vóltam;
    Egek gyermeke, polgár légyek-e? szolga lenni nem tanultam,
    Odahagyjam-e Istentül vett hatalmamat?
        és felállani lássam az egyenlőséget?
    No! de hasztalan is erőltetem magamat,
        ezután soha senki sem ismér felséget.
    Jobb, ha nem élek, Indulj hát lélek az örökkévalóságra,
    Földi lak-heled ha igy bánt veled, ne is ügyelj a világra.

 

18. Orosz retiráda

De mi az a reteráda,
    Gyerek módra bújni hátra:
    Az orosz nem tanúlt retirálni,
    Nem jövök futni, de szembeszállni.
    Hadra nem puha nem való vólna,
    De ki sem kérne, sem pardonolna.
    Rajta rácok, friss kozákok!
    Suvarov megy elől, az apátok.

*

Retiráljunk! Reteráljunk!
    Mind lehullunk, ha megállunk.
    Minap a fene Móró kartáccsa
    Vólt kemény reteráda tolmáccsa,
    Ma meg a vérszopó Masszénának
    Ezreket áldozék ostorának. -
    Mennyi kár van táboromban?
    Fuss fiam! vond magad sátoromban.

*

Reteráljunk, reteráljunk!
    Suvarov megy elől, mit csináljunk.

 

19. Suvarov takarodója

Ühü! Phi! ühü! ühü! phi! ühü! ühü! hatvanöt csak huszezer;
    Bajnok létemre, már vénségemre minden őrdög öszve-nyer.
    Masszénánál kereszt, se kincs, Semmi böcsbe nincs
                                        le-ver, le-verve verve ver.
    Sem Mórónál a száz ordó semmit sem tesz, üldöz agyba-
                                        fejbe ver - A fene fegyver.
                                        A fene fegyver-ve verve verve ver.

 

20. Postasíp Petersburgban

Oda negyven- s több-ezer ember,
    Megvert a francia fegyver;
    És csakugyan utólszor, - meg - utólszor.
    Rossz hír Pétervárott: Megverték Suvarovot
                                        Nagyon - s sokszor.
    Végre Masszénának hátat forditának,
        Elpusztúlt a tábor. - A tábor.

 

21. Sándor cár fenyegetődzése

Megverem, megverem, fegyverét is a fejére tördelem!
    Vakmerő kis erő, - oh de gyenge még kikötni énvelem;
    Üldözöm! - honyig űzöm, - öldözöm, majd megérzi fegyverem,
                                                                táborát is elnyerem;
    Azt a fényt, Korszikának egy hitetlen fiának a fején,
                                                                soha meg nem ismerem.

Suvarov táborát előkérem, és ha vérem ontom is hivemért
    Bonapart' sátorát elveszem, azzal kérlelem a megcsalt ősz vezért.
    Ez lesz legszebb ordója, s Bonapárt hirmondója, hogy a cár
                                                            bosszúlója vesztinek
    Hogy akadt ma pajtássa, hogy a Nagy Sándor mássa leve fel-
                                                            forgatója székinek.

 

22. Austerlitzi kurir

Odalettünk! megverekedtünk, Megijedtünk, megkeveredtünk,
    Tűz-viz közé rekedtünk;
Ki elestünk, öszvelövettünk, ki rabúl franc kézre kerültünk,
    Ki tavakba merültünk.

Fuss vagy bujj el Sándor, Rabbá lett a tábor,
    nincs ments-várunk;
Vége van a nagy pörnek, Mindjárt rajtad törnek,
    s még csúfabbul járunk.

 

23. Orosz pardon

Félre tündér remény! játszi szerencse, csalóka tünemény!
    Napoleoné az ész, ő Nagy Sándor, első vitéz, de nem én.

*

Hát gárdám elmehet-e? Vagy a cár rabbá lett-e?
    mondd meg franc: mint akarja az urad?

*

A vezér parancsolja, hogy mind néped hullója
    elmehet, ha gondolja, mind magad.

 

Jénai ütközet
Hat énekben: 24, 25, 26, 27, 28, 29.

24. Lajos herceg halála

Rosszúl mértem, már most értem, hogy halálos óra cseng;
    Ezt kerestem: gyilkolt testem maga vériben fetreng.
    Hát hogy? egy franc kvártéllymester lett olyan nagyon galant?
    Kvártélyt mérni egy Oberster Burgus Princnek is kivánt.

Isten véled édes élet! szégyenem kiszenvedem.
    A jobb véget, dicsősséget vitézebbnek engedem.
    Szép királyném! Isten veled! bennem ne bízz ezentúl,
    Táboromban nincs ments-heled, viselj gondot magadrúl.

 

25. 2dik ének: A király

Rejtsd el, vitéz királyném! orcádat; irtózom esetünktül,
    Forditsd Königsbergnek paripádat elszélledt seregünktül,
    Biztam benned, bátor amazonba', s hát azonba' mely goromba tűzzel
    Csap meg, sátorombúl, táborombúl, bírtokombúl űz el
    A nagy jóbarátbúl lett ellenség! Oh szörnyű kegyetlenség!

Biztam régen nyugodt táboromba', fegyverembe' s eszembe',
    Biztam jól hagyott birodalmamba', hatalmas frigyesembe'.
    Mert Sándor, kedvedért mit nem tenne ő ellene! bár vesztene s benne
    Magának tulajdon nyeresége, reménysége, jó vége ne lenne;
    És így mind az erő, mind a remény, mind csak csalfa tünemény.

Én, én! kétes probára kitettem népemet s magamat is,
    S nagyját birtokomnak elvesztettem, vagy tán koronámat is.
    Ott termett Bonaparte véletlen, a kegyetlen, kémélletlen öldöz,
    Berlinbül, vagy tán Magdeburgbúl is, Stettinbül is, Spandaubúl is üldöz;
    Fuss most, ha magadé gyenge vala, szomszéd muszka fal alá.

Jer most, jer a Nagy Fridrik sirjára, s alkudj szerencsére,
    Bízz már, bízz a Sándor oltalmára, kérdezd meg, mit igére?
    Mondd meg s fesd le; milyen hatalmas a más kakassa, támogassa székem,
    Mert már, mint Lajosnak, olyan véget, kissebbséget jövendölhet nékem.
    S Fridrikhez magam megyek mostani sorsomrúl hir-mondani.

 

26. 3dik ének: Lajos és Káron

L. Mennyi lélek! és be félek, újra még ma hány vesz el?
    Dölyfös elme! Márs szerelme! mennyi károkat teszel?
    Jer hamar, te holtak szentte! Káron-e vagy kicsoda?
    Vigy el engem, én öregem! a mezőkre - túl - oda.

Vigy! ne hagyj hijjába késni. - K. Várakozz csak hólnapig.
    L. Fridriket megyek keresni; vigy! mutasd meg, hol lakik?
    K. Félre! mit? ni! egy öregnek hogy parancsol e gyerek?
    Eltemettetetleneknek ez hajóba' nincs helyek.

L. Jaj nekem! hiszen talán királyom eltemettetett.
    K. Nem tehette, mert felette népe megverettetett.
    Csak maradj, mivel bizony mi herceget nem ismerünk,
    Én tudom, kinek s mikor tilalmas e mi tengerünk.

Fridriket, mikor hajóm kitesz túl ált' e berkeken,
    Meglehet kivált találni a vitéz ligeteken;
    Nem találni várőrzőkre, ut sem is mutattatik,
    A vitéz ezen mezőkre titkosan vonattatik.

*

K. Jerr Lajos! ma már tilalma níncs hajómnak, ált'jöhetsz,
    Fridrikedhez, őseidhez idvezűlni elmehetsz. - -
    L. Mely gyönyörű laurus-erdő! Fridrik úgye, szent egek!
    Fridrik-e az? - Fridrik ám az; - Fridrik, - ő az, - rettegek.

 

27. 4dik ének: Fridrik és Lajos.

F. Mit keressz? Ki vagy? - L. Lajos vagyok. - F. Mi hirt hozol?
    L. Prussziában franc erő van; halni parancsol.
    F. Hát az édes frigykötésnek, a sirom felett
    Tett hatalmas esküvésnek, ugye? vége lett?
    Hát! hol a király s az asszony, aki vezetett
    S százöt esztendővel újra hátra-visszatett?

L. Oh! de nem múlt a királyon s a királynémon,
    Penthesileát mutatott az az amazon.
    F. De mit ér Achilles ellen? Ki seregével
    Míg ti késtek, már ott toppan hipp-hopp hírével.
    L. Meg-keritett. F. S egy idegen? - otthoni földön.
    Százezret el hogy borithat bármi vizözön?

L. Ő szerencsés. - F. A szerencse csupa puszta szó.
    Egy vakot könnyen bekerít szemes bajvivó.
    L. Megijedtünk Austerlitztűl. - F. Te nem ijedtél,
    Mert hiszen te nem régen is ablakot törtél.
    L. De a király. - F. mert a király nem az én apám,
    Egy maga-hitt bajnok ellen katona kell ám.

Mig hallgat, okosnak vélünk minden ostobát;
    Beszédesnek, mig nem makog, akarmi kukát.
    Ugy hagytam én halálommal a monarchiát,
    Hogy minden győzhetetlennek hitte Prussziát;
    Ami Linznél, Austerlitznél ütött ki rosszúl,
    Mind az ő neutralitássa vettetett okúl.

 

28. 5dik ének: Fridrik maga

Im! az én nagyapám koronája,
    S hiveim, kinek esnek alája?
    Koszorút ki fejére tetéznek?
    Egy Korszikabéli vitéznek.

Ti halál ura néma vidéki!
    Feleresztetek-e? Szabad-e ki-
    Mennem, kisegitni hazámat?
    Felemelni levert unokámat?

Oh nem! pedig angyala sincsen,
    Ki paladiumomra tekintsen,
    S örökös vesztére nememnek
    Más lesz ura bajnok-övemnek.

Süllyedj ide Eliziumba
    Potsdam! s mausoleumomba
    Lerakott cimerem! ha hogy e' lett
    Berlinbül, az engemet illet.

Irtózz, te vitéz,! kirabolni,
    Vagy fegyverem eldarabolni;
    Neked is majd más s hamar így tesz,
    Ha te megszentségtelenítesz.

 

29. 6dik ének: A szép királyné Pétersburgban

Jön Napoleon hadával, Állj elejbe, törd agyon!
    Nem birunk a franciával. Állj elejbe, törd agyon!
    Berlinen túl ált'-hatott, Engem is megugratott,
    Sándor! azt igérted, - add meg - Állj elejbe, törd agyon,
                                                        Állj elejbe, törd agyon.

Hírt kapott még Bambergához, Állj elejbe, törd agyon,
    Hogy menyecske komendíroz, Állj elejbe, verd agyon.
    Udvariássan [!] megjelent, Oh goromba komplement!
    Sándor! azt igérted - add meg: Állj elejbe, törd agyon,
                                                        Állj elejbe, verd agyon.

Jénát Austerlitz-cé tette, Állj elejbe, törd agyon,
    Mezeit vérrel festette, Állj elejbe, lűdd agyon;
    Rosszabb reváncs ez annál, Mint Fridrik tett Roszbaknál.
    Sándor! azt igérted, add meg: Állj elejbe, törd agyon,
                                                        Állj elejbe, lűdd agyon.

Táborunkat is elnyerte, Állj elejbe, törd agyon,
    Százezrünket széjjelverte, Állj elejbe, vágd agyon.
    Kit hadi tűzzel borit, Kit a tengernek szorit,
    Sándor! azt igérted, add meg: Állj elejbe, törd agyon,
                                                        Állj elejbe, vágd agyon.

Űzve-futva már elére - Állj elejbe, törd agyon,
    A király Király-hegyére. Állj elejbe, szúrd agyon.
    Én akarmire jutok, Karjaid közé futok.
    Sándor! azt igérted, add meg: Állj elejbe, törd agyon.
                                                        Állj elejbe, szúrd agyon.

Oltalom, karod hatalma, Állj elejbe, törd agyon,
    Számkivetésem jutalma. Állj elejbe, nyomd agyon.
    Csak a titkos friggyel is Segíts, ha nem győzöl is.
    Sándor! azt igérted, add meg: Állj elejbe, törd agyon!
                                                        Állj elejbe, nyomd agyon!

                    (Sándor felel:)

Én igértem, én - azonba' Berlinnél kiesb hely ez.
    Légy itt bátor oltalomba': Spandaunál bátrabb hely ez.
    Ismerlek amazonom! Ne siránkozz asszonyom!
    Jobb itt lakni Pétervárott, Berlinnél is szebb hely ez
                                                        Spandaunál is jobb hely ez.

 

30. Somogyi gyalog insurgens

Rajta polgár! a szabadság Itt van, egy erős igazság
    emberíti a rab barmot, Űzve-dulva láncot, jármat izre-porra ront.
Botra, fejszére, villára, Egyet se hagyj virradtára,
    Aki bir nemes jószágot, Aki vörös s kék nadrágot vagy bugyogót vont.
Pagnétom ellenállókat Öl, globicsom nyit ajtókat,
    Öreg fejszém lakatokat Üt le, likat bont,
Puskaszóra kapj karóra, kap jó borra, hat hordóra, aki ma nemes vért ont.
    Gombja bomlik a kötélnek, kit dagállya sok kevéllynek a nyakadra font.

 

31. Fut a nemes

Hajnal derűl, de felszélrül mely halálos óra cseng!
    Puska pattan, ajtó csattan, bot zörög, kard peng.
    Kapsza nemes! paripára, zsoldosink jöttek portára,
                                                                hallod-e, mint zeng?
    Ezer pagnétos puskátúl, s kétezer paraszt lármátúl
    Harsog az ég, zúg a helység, s még a főld is remeg.

 

32. A szentenciázott vőlegény és a mátka

R[ab:] Halni mégyek! ah ne legyek áldozat, kemény egek!
    Mindenestül egy kegyestül elszakadni! rettegek!
    Fogj meg Angyal! és karoddal ah! ragadj el engemet,
    Adj reménylni, veled élni számkivettetésemet.

M[átka:] Drága lélek! érted élek; hát bucsúzol! Édesem!
    Vasba verve, szív keserve közt nyög, ah, szerelmesem!
    Félre láncok! a halálnak ez hatalma hogy lehet,
    Elgyürűzött, öszvefűzött egy jegyest hogy elvehet?

R. Lehetetlen! e kegyetlen áldozat kivántatott,
    A bíró-szó, mint utolsó végezet, kimondatott.
    Oh, te fényes ég! ki édes éltemet pihegteted,
    Véremet ne add cserére: szülj belőle életet.

M. Véredet? de hát magad te vér nekül hová leszel?
    Nem lehet! - nem! - ha jegyesem elvesz, énvelem vesz el.
    Mérgesebbek a bús égnek ostori s tűz-árjai,
    Ha kettőnknek öszvezengnek egybeforrt panaszai.

R. Csendesedj; ne háborogj, ne vonj fejedre is tüzet.
    Él Ferencem, én helyettem aki fog veled kezet,
    Majd, ha vérbe békeverve testemet, te sírverem,
    Rakva lészel új növéssel, ez mag új magot terem.

M. Menj tehát te! hív s nemes, de özvegyet hagyott jegyes!
    Mennybe lészen új s egészen égi kincsed, oh kegyes!
    S bár, ha véredet kezére birta egy erős, tegye,
    Nincs hatalma, hogy jutalmadat kezedbül elvegye.

 

33. Napoleon Fridlandnál

Meg van alázva Nagy Sándor, Semmire kelt az erős tábor.
    Nem az erő, s vakmerő Sziv, csak az ész a had-verő.
    Benningszennél sincsen Megsérthetetlen
    Aegis, nincs is az mostan, Vagy ha van is, Párizsban van.
    Ott van az ész, a mesterség, Nemzeti tűz, rátermettség,
    A nemes eltökéltség, S kis darabon nagy népesség.
    Mit Párisnak Pétervár? Több egy nemzet, mint egy cár,
    Látd-e, te más védője valál, s most koronád hajszálon áll.

Nem született császár vagyok én, Ugy nevezett a köz-törvény,
    Érdememért, nem nememért Kaptam el a koronát, mint bért.
    De hát már Péter cár kisebb-e, mint te?
    S a Nagy Fridrik nagyatyja Vilhelmnél kissebb szinte?
    Vad dölyfösség Sándortúl Rangom meg nem ismerni;
    Vagy nem elég Auszterlitznél? Itt is meg kellett verni?
    Mennyi erőt elrontottál, Mennyi ezer vért ontottál,
    Menj, számolj most népednek, kik temiattad szenvednek.

 

34. Pör-vesztés a muszka szélen

Fuss kozák a vár fokára, Jön Napoleon prédára,
    Már a Benningszen nyakára, sátorára ro-ro-ront,
    Győzedelmesek módjára, Cserfa-koszorú formára
    Zőld ágokat homlokára, Zászlójára fo-fo-font.
    Százezret hoz ma csatára, Hatvant bizott Masszénára,
    Ki dühös tigris módjára Öl, vérözönt o-o-ont.
    Százezret hoz ma csatára, Hatvant bizott Masszénára,
        Fuss kozák sat.

Addig csűrt-csavart, mellőzött, Aprón vesztett, s bezzeg győzött,
    Tálalja már amit főzött, Udvarunkra tör-ör-ör.
    Az olasz földön kezdődött Pör Auszterlitzhez vivődött,
    Most határunkon végződött, Ritka hosszú pör-ör-ör.
    A törvényszék, ott, egy sátor, Hol Suvarov sem untig bátor,
    Benningszen sem jó prokátor, Büntet és gyötör.
    Hol Suvrov [!] sem untig bátor, Benningszen sem jó prokátor,
        Az olasz földön kezdődött sat.

Probálj hát a pör-vesztével Amicát a Márs népével,
    Sándor! és szerencséjével Ujra ne csatázz,
    Nehogy a sor utoljára Rákerűljön Pétervárra
    S jusson a Berlin díjjára A nagy cári ház.
    Egy csalárd és egy kegyetlen Öszvefogva győzhetetlen,
    Űz, kerül, kerit szünetlen, Elnyom és aláz.
    Egy csalárd és egy kegyetlen Öszvefogva győzhetetlen,
        Probálj hát a pör-vesztével sat.

 

35. A spanyol kapucinus

[a]    Bizonyára szánakozásra méltó a mi sorsunk,
[b]        Mikor igy az élet és halál között futkosunk.
[c]        Oh seregek királyja! Mennyei Ur! Nagy fejedelem!
[d]        Akinél erő, hatalom vagyon, kezedben a remény
[e]        És a kész segedelem, bátor sziv s félelem.
[f]        Tégy csuda dolgot, mennyköveket lövelj a francra,
[g]        Kénköves esőt Bonaparte csoportira.
[h]        Erősitsd, sőt Te magad hajtsd végre a Junta hagyásait;
[i]        Adj az érseknek szivet, erős tábort és hivet,
[j]        De bolonditsd meg ama franc Akitofel tanácsait.
[k]       Ti mennyei karok és hatalommal erős angyalok,
[l]        Senakerib ellen fegyvert ragadjatok,
[m]      Minden egy kapucinus mellé százezren álljatok,
[n]       Velünk tűzbe rohanjatok, az egekre kiáltsatok:
                    Velünk tűzbe rohanjatok,
[o]        S ha veszünk, mivelünk meg is haljatok.
            Verd meg uram, verd meg sat. (lásd Ének 12.)

[A Töredék szövege a 15. sortól:]

    Verd meg Uram! Verd meg
    A világ ostorát
    Sodomai felleg Borítsa táborát,
    Vagy veszesd el Szent erőddel,
    Vagy kergesd el Vasvessződdel,
            Hatalmas kezeddel.
(repet. ab Ti mennyei, usque velünk tüzbe rohanjatok; és azután):
    Ha veszünk, mivelünk meg is haljatok;
    Verd meg Uram! sat.

 

36. A spanyol insurgens Coronnánál

Meddig mentek? s nem szégyenltek, Tengerek isteni! futni viszont?
    Felbújtátok s itt hagynátok? Vért ugye, hát ma is a spanyol ont?
    Mint ki lidércek előtt maga bont
    Rést, ha fut, a tűz is arra osont,
    Igy mig futtok, félénk utotok-
            on az erő kebelembe beront.

Csak Mórétúl a Kasztrotúl tett reteráda ne vólna, talán
    Nem hódolna most Koronna, Francia sas se lobogna falán,
    Lám pedig ő se vihette halá-
    los sebeit haza London alá;
    Csalt, de vesztett, megrekesztett
            utja magát ma verembe csalá.

Bámul Róma, hogy főpapja bizik eretnekek ezrediben;
    A szinlett hiv, a cinkos sziv kár, ha talán ma se tűnt szemiben.
    Kölcsön az, amit az anglus igért,
    Mit se tesz ő spanyol oltalomért,
    Brittannusnak nem másért, csak
            önhaszonért szabad ontani vért.

Hogy a sziréneknek vérénn érte vezérjeket a hideg ón,
    Ellódúlnak mint a ludak, úsz, repül a ravasz amphibium;
    A becsapott kakas igy szabadon
    S csak mi magunkra tör, öldöz agyon.
    Majd tálolnak a spanyolnak,
            a feketébb leves hátra vagyon.

 

37. Vissza-mars, a francoknak

Mars! siess hazádba vissza kis seregem!
    Ez a magyar klima nekem nem, nem egem;
    Ritka volt talán keményebb fergetegem,
    Nincsen annyi fegyveresem, mint betegem.
    Java-java táborom elvesztegetém,
    Egynéhány jó vezéremet eltemetém;
    Ha van egy-két nyert, de véres ütközetem,
    Mi nyereség drága véren? nem szeretem.

Eddig nevem hangja vala hódoltató,
    Karom, kardom a szárazon mindenható,
    Magam valék országokat osztogató
    Hadi mester, Alpeseken út-mutató.
    S im! ma mi fordulat esett jobb sorsomon,
    Szégyen erős, győzhetetlen táboromon;
    Mi van, amit haza tudok vinni velem?
    Kétszer-áron vett keserű győzedelem.

Mit se tehet a magyarral sem az erő,
    Se biztatás, még engemet nem ismer ő.
    Ha nagy haddal fenyegetem, fegyvert ragad,
    Ha jó barátot mutatok, bé nem fogad;
    Bálványjai hónyi szokása s teleki,
    Szabadságnál jobb az aranybulla neki.
    S tán ez az a magyarok erős istene,
    Hogy se vas, se manifestum nincs ellene.

Most, midőn hazámbúl a remény kicsala,
    Nem tudom, mi lélek azt sugallta vala,
    Hogy ha nincs is a magyarnak érc-kőfala,
    De van egy kidúlhatatlan őrangyala.
    Bár ide se táboroztam vólna soha!
                (a magyar felel:)
    Ugye csunya visszamenni most, ha! ha! ha!
                (franc folytatja:)
    Visszatérek új erővel még valaha.
                (a magyar:)
    Még valaha? ha! ha! ha! ha! ha! ha! ha! ha!

 

38. Haza-mars, a győri futás után

Jer haza vitéz pajtásom!
    Itt ezentúl nincs szállásom;
    Rába-közbe, szép földünkbe
    Francia rukkol helyünkbe.
    A Napoleon nagy karja
    S hosszú keze ugy akarja.

Lám eleget emberkedtünk,
    De ha Isten nincs mellettünk;
    Hogy Győr alatt elszéledtünk,
    A sok ellen mit tehettünk,
    Bárha Pallás és Bellona
    Aegis alatt őrzött vólna.

Bezzeg akadtunk cinkosra,
    De jönne csak a Rákosra!
    Sátorát is felforgatnám,
    Agyvelejét eltipratnám,
    Megtagolnám a gyöpszélen,
    Meg én, engem úgy segéllen!

De ma csakugyan menjünk el,
    Az időnek engednünk kell,
    Itt akarki csákányoljon,
    Szántanom nekem jobb otthon;
    Gyűlölöm az ellenséget,
    Adjon Isten békességet.

 

39. Hadi busongás

Látd-e pajtás! megmondám, mi koszorút kötözünk,
    Mikor olyanba kapánk, amihez semmi közünk.
    Eddíg nevem jó vitéz, jó lovas nemzet vala,
    Példám után másnak is huszár az őrangyala.
    Példám után másnak is [huszár az őrangyala]

Most pedig az ellenség fel se vesz és kinevet,
    Drága zsoldos seregünk minket okoz, fenyeget.
    Uj vagyok én, régibb ő, gyakoroltabb lehetett,
    De mi haszna, ha vakot világtalan vezetett?
    De mi haszna, [ha vakot világtalan vezetett?]

És így a franc hatalom ránk is im! elterjedett,
    Birtokunk egy részibűl birtoka nevekedett,
    Europa-szűz kőldökén már alúl táborozott,
    Gazdag ágyéka körül szép hazánkban motozott.
    Gaz[dag ágyéka körül szép hazánkban motozott.]

No! de hát sem orvoslás, sem óltalom nincsen-e?
    Te állj bosszút érettünk, te, magyarok istene!
    Tudod, hogy ez őseink véres árú birtoka,
    És hogy ez most megcsorbúlt, nem a magyar az oka.

 

40. Kisérő mars, arany hid

Ugy tetszik mintha sipolna - Megy - bár ide se jött vólna, -
            megy s hazamegy a Bellona gyilkos angyala.
    Rábaköz megszabadúla, Győr alúl már elmozdúla,
            s a franctúl ma kitisztula gyöngy vára fala.
    Irtóza szemünk nem régen, Bámúlt a nagy ellenségen,
            amidőn e szép térségen Napoleon maga nyargala,
    S most most örömre szenderiti, Esetünket felsegiti,
            szép napunkat kideriti a békesség kies hajnala.
    Menj tehát, ellent nem állunk sőt arany hidat csinálunk,
            békepohárral kinálunk, vissza-marsot trombitálunk, trallalalala.

    Menj hazádba, menj, kegyetlen! és pihenj; de lehetetlen,
            ugye? győzni telhetetlen Isten ostora!
    Most törökre, mert ki másra? Vagy talán a cimborásra
            törsz; kit áldoz hódolásra fegyvered sora?
    De mit törődöm én vele? Csakhogy itten nem telele,
            van s szabadon élhet vele Sopronyomnak kenyere-bora;
    Szombathelyt is egy új élet támad, oszlik az itélet,
            tán Pozsonnak is feléled öszverogyott fala kő-pora.
    Menj tehát, ellent nem állunk sőt arany hidat csinálunk,
            békepohárral kinálunk, vissza-marsot trombitálunk, trallalalala.

 

41. Új félelem

Szegény hazám! talán meg rám tör az ellenség,
    Uj rezzenés, vissza-menés nem jó jelenség;
    Talán megint Tantalusként a fegyver-özön
    Uj tort készit s Pelops testét darabolni jön?

Nem vólt elég, cinkos vendég! szép szigetemet
    Öszvedúlni, elrabolni vállpercemet,
    Hanem mivel titkos mívvel a magyar isten
    Vissza-szabta s megtartotta pestised ellen,

Zsákmányodat felváltottad drága cserével,
    Neptun kulcsát elragadád páros öblével,
    Cimerembűl, négy vizembül egyet elnyirtél,
    Ősi honyom s alkotmányom hohérja lettél.

Több nyirbálást, új szaggatást, gyilkos! ne próbálj,
    Kebelemben, istentelen! többé ne turkálj.
    Nem hagyott még ugy el az ég, mint ijeszt sorsod,
    S felfogadok, nem maradok holtig adósod.

 

42. Triesztben anglus kontratánc

Meddig altatod [!], te csalfa szirén a királyokat?
    Kénszerited anglus hangra járni kontratáncokat?
    Tégy le róla, Cibelének ütni-dobni tornyait,
    Tethi! mert Achillesednek ismerik ma sarkait.
    Most ugyan Napoleonnak annyi taktikája van,
    Tud vizes hatalmad ellen ostromolni szározan.
    Kolchis, elhiszem, teremthet, adhat újra kincseket,
    És te újra más szigetbe tömd halomra ezeket.

Fellovaltad új csatára a mi udvarunkat is,
    Pénzt is adni megigérted, és szerezni társat is.
    Az arany nem is hibáza; bezzeg ám! de sziveket
    Hol veszünk? erőt, tanácsot, egyező vezéreket?
    Győzedelmet olajágra törekedve keresünk,
    S békerittetik azonba' maga-hitt Achillesünk.
    Nem jövél, ugye, te szirén! akkor, Isztriánk felé,
    S most te sem, sem én, hanem sok ezer ördög ült belé.

A kereskedő, ha harcol, ám ha legnagyobb vitéz,
    Nem segédre, oltalomra sem, csak ön haszonra néz.
    A spanyolnak is segített ily alakos oltalom;
    S úgye Kádix, vagy talán nagyobb leénd a jutalom?
    De a száraz Europának arra gondolatja sincs,
    Hogy kezébe' minden anglus-adta kincs csak új bilincs.
    Brittus! amidőn halászni hasznosan akarsz, zavarsz,
    Más újjával a parázsbúl ugye gesztenyét kaparsz?

 

43. Bécsben német tánc

Látd-e, magyar! hogy én mégis élek,
    Sorsot tevéled most sem cserélek;
    A szolga-jármot eddig ha tűrtem,
    A régi pólcra újra felültem.

Engemet mégis épen hagyának,
    És tebelüled elnyirbálának;
    Nem úgy ütött ki, mint gondolátok;
    Bécs maga kárabb, mint Isztriátok.

Kedves szomszédom! fogj kezet újra,
    Táncolj jó szivvel a régi hurra;
    Tarts ezentúl is kövér marhával,
    Tarts s szerencséltess sok uzsorával.

Lám együtt láttunk köz-ellenséget,
    Ott is én birtam az elsőséget;
    Most is hozzám jön, s akármint várjad,
    Nem megy Budára lakni királyod.

 

44. Magyar felelet

Légy te, nem bánom, anyjok azoknak
    A minden szóra meghódolóknak,
    S mint amely lyánynak nincsen orcája,
    Minden új úrnak fekügy alája.

Nem olyan vándor az én hűségem,
    Nem kapja tőlem azt ellenségem;
    Száz szabadsággal kenje bár számat,
    Fogytomig őrzöm aranybullámat.

Azt régen láttam már, ha nem másbúl,
    Abbúl a hosszú fegyver-nyugvásbúl,
    Hogy a' lesz dijja a sok szép vérnek,
    Meghagyják Bécset s engem megnyirnek.

De hát azt véled hogy szárnyam újra
    Ne sarjazzék ki szintoly hoszúra?
    Hátha e l v é g z e m  m a g a m  m a r k á v a l,
    Amit nem birtunk k ö z ö s csatával?

Akkor nem hizol földem zsirjával,
    Nem gazdagitlak több uzsorával:
    Ne kinálj nekem bécsi kesztyűket,
    Gyülölöm én a tolvaj seggüket.

 

45. Insurgens Mars. Tul-a-dunai.
            a Magyar Genius

Marsot fujnak, hadba hivnak, kapj paripára vitéz magyarom!
    Szent óltára óltalmára a haza istene várja karom.
    S unszol ama buja diadalom
    fényje miatt magahitt hatalom,
    Kit feldúlni, fellyülmúlni Érdem is, és maga kész jutalom.

Látd, mint egy szentet s Mars istent tiszteli Korszika Napoleont,
    Midőn látja, hogy magzatja tétova vér-özön árokat ont.
    Tépd le fejérül az ily hamar út-
    on keresett hadi cserkoszorút,
    Kit fejére sok nép vére, s a kidobolt remek öt csata font.

Mindig hatra, csak sakmatra játszik az a tekeres hadi nyom,
    Mig, mint régen egy térségen, gyepre szorithatod én magyarom.
    Majd, ha lovagjaid állnak elő,
    Verd le pionjait, - elszelel ő.
    Igy fortélyját, sakjátékját öszvezavarja vitézi karom.

 

45/a Dunamellyéki mars

Lóra pajtás! már nincsen más, csak nemesi védelem,
    Erre kísztet, amely éltet, az a szerelem;
    A Haza, hónyi törvényed,
    Ősi javad, szerzeményed oltalomra vár.
    Oly erős tör a Hazára, oly vitéz keres csatára,
    Akivel ki tud kikötni? csak nemes huszár.

Jer, a Rákoson fulánkos élre fend ki kardodat,
    Fel se vedd Hazád javára bármi károdat.
    Kész haszonra vár az érdem,
    Én, mit adnak! azt se kérdem: a Napoleon
    Vesztesége drága bérem; és ez engem, ám ha vérem
    Ontom, éltem elveszejtem, a csatára von.

 

46. Tiszamellyéki mars, ekhós tárogató

Bent van hát már a franc a német térségen? - régen.
    Jer, várjuk be pajtás! ama határ-végen. - végen;
    Paskoljuk meg ott lelkesen,
    Elébb, mint kakas repdessen
        A szép magyar égen. - égen.

Régen járt kaparni a más portájára. - jára.
    Várjuk el, mint repűl fel hazánk halmára? - mára,
    Fut, fogadom, megrijjadva,
    Probájának meg lesz adva
        Ma legutoljára, - ára.

Megbirok én a franccal, mint egy kis lyánnyal, - s hánnyal?
    Pagnétjával öszvecsapok egy csákánnyal, - s hánnyal?
    Ez bajnokra nem rabszolga,
    Sem nem nyúlakkal van dolga,
        Hanem oroszlánnyal, - s hánnyal?

 

47. Túl-a-tiszai mars

Francia jön! Lóra huszár!
    Idejöhet; lássa mint jár!
    Marsalját is megölöm,
    Büszke hírét eltörülöm, Lecsepűlöm.

De neki nagy gárdája van.
    De ha csak nem halhatatlan,
    Leverem, vagy megugratom,
    Vas-mellyemet megmutatom, Nem a hátom.

De jó az ő taktikája.
    Jobb biz a huszár szablyája;
    Táborát megzavarom,
    Ugy forog, mint én akarom, Majd elvárom.

De temérdek a tábora.
    Ám legyen bár hat-akkora,
    Huszárit elterelem,
    Gyalogjait leszeldelem, Lemetélem.

Jól lűnek ám azok, pajtás!
    Ugrass mellé, míg lűne más;
    S bár veszek, mig vivódom,
    A dicsőségrül aggódom; Az a zsoldom.

Vet-e hát a kocka hatot?
    Vet, - fujd meg a tárogatót!
    Enyim a diadalom;
    Ma múl el a franc hatalom, Mint az álom.

 

48. Rábaközi stájer tánc

Hát isten néki! kapjunk rá, szokjunk rá a német táncra;
    Bécs után úgyis minket ver a fegyver a szolgaláncra.
    A táncmester nem isméri, nem méri a mi hangunkat,
    Csoszkatót [!] vér; ne pengessünk hát, vessük el sarkan[t]yunkat
    Szánd meg Árpádom! szánd unokádat,
    Tartsd meg ez vérrel szerzett hazádat.

Már a Rábán túl a nagy sas, a kakas körme mivé tett?
    Stájer tánc végzi a manifestummal kezdett minétet;
    Nyalka csizmám elrombolja pór szolga-saru formára,
    Fűzött topányom elszabta francia cipő-kaptára.
    Szánd meg Árpádom! szánd unokádat,
     [Tartsd meg ez vérrel szerzett hazádat.]

Isten, úgy látszik, elvette, letette szent kezit rólunk,
    Agyarkodunk, s egy franc komandó-szóra futva harcolunk.
    Az oroszlány is igy futa valaha a kakasszóra.
    Oh gyávaság! be méltó lett nemzet ilyen ostora!
    De szánd meg Árpádom! szánd unokádat,
    Tartsd [meg ez vérrel szerzett hazádat.]

[Az eredeti szöveg a Töredékből:]
                        Stájer tánc

Hát Isten néki! Kapjunk rá, szokjunk rá a német táncra, a német táncra,
Ugyis már régen megnyertek, rávertek a szolgaláncra, a szolgaláncra.
A muzsikás nem ismeri, nem veri a mi hurunkat, a mi hurunkat
S ha stájert húz, mit pengessünk? jobb vessük el sarkantyunkat, el sarkantyunkat
Szánd meg Árpádom! szánd unokádat,
Tartsd meg ez vérrel szerzett Hazádat.

Már régen érzem, a nagy sas, a kakas körme mivé tett?
Hogy stájer végzi a nem rég vig vendég-hozta minétet.
Nyalka csizmám elrombolja, pór szolga-sarú formára,
Fűzött topányom elnyírte, s ütötte cipő-kaptára,
Szánd meg Árpádom! még unokádat,
Tartsd meg [ez véren szerzett Hazádat.]

Isten úgy látszik elvette, letette szent kezit rólunk,
Panaszkodunk, de mind irva, mind sirva hijjába szóllunk;
S hogy gyávaságunk büntette, jól tette: igaz Biróra
Találunk benne; méltó lett e nemzet ilyen ostorra;
De szánd meg Árpád! még unokádat,
Tartsd meg ez [véren szerzett hazádat.]

 

49. Ekuzén felel Napoleon

Nem minétre lépek én, Szökni szoktam ekuzén,
    Sok csatám', vitéz nevem' ez nyerette meg velem;
    Sőt ez adta trónusom', Bécsi hercegasszonyom';
    Szerszem elme, friss kezek Által épül a remek.

Nem minét hozta tehát A stájer litániát,
    De mind te, jó magyarom, Mind ipam, mind sógorom,
    Hogy velem kiszálltatok, Ekuzét ugrottatok,
    Kificamla lábatok, S bankóra szorultatok.

Tudsz-e? sánta, érzeni? Sorsod az elébbeni
    Sok erőlködés, kozák S kontratánc határozák.
    Megcsomósodott a vér, Megrekedt az aranyér,
    A podágra meglepett, Bénna bankó-lábra tett.

Már neked csak stájer jó, Melyben nincs mutáció;
    Szokj hozzá, szegény nemes! Másra nem vagy érdemes.
    Egy s közös a muzsikás, Egy a szála, tánc se más,
    Ma már a régi lejtő Sem lesz a búfelejtő.

 

50. Török muzsika

Látd-e? rokon! ült feletted, s nem szeretted, egy nemes uradalom:
    S jobb-e vajjon sógor bácsi, mint az ősi atyafi lágy hatalom?
    Volt-e bajunk? mit fizettél? mit szenvedtél? mig a Porta fényle Budán?
    Volt aranyunk; só, kenyér, bor, kávé, cukor, annyi vagy több, mint ma talán;
    A védelem fej-béredért, kis dijjodért jó csere, sőt jutalom.

Asszonyidon hirlelének kegyetlennek, és deli szüzeiden;
    S hát azokon nehezebb-e az erőszak, mint ősi törvényiden?
    Sarcba nekem, amit adtál, vagy fogadtál, egyebet el nem ragadám;
    Ami terem térségeden, bérceiden, magadtúl meg nem tagadám,
    Sem alacsony hóhér kardja nem csattoga birtokosid nyakokon.

[És te viszont megvetettél, nem szerettél érzeni dupla haszont,
    Napnyugaton ha sipolnak, a rokonnak a magyar ellene ront.
    Dulva, kivont karddal üldöz, ő is üldöz, maga is vér-árokat ont.
    És kinek ont? ki nyakára nemsokára szőr-kötelet gunyolva font.
    Nyögj; de ne mondd, aki a maga hasába kést kever, ugye bolond?
    Nyögj; de ne mondd, kést ver a maga hasába a magyar! ugye bolond?]

 

51. Zrinyi Miklós árnyéka

Mit beszélsz, te kutya-fajta! Kapd üstökön fiam! rajta!
    Fizesd meg néki helyettem, Amit Szigetbe szenvedtem.

Hiszen sohasem vólt nékem Turbányos királyi székem,
    Uralkodtál ugyan nálunk, De mint rabló, nem királyunk.

Igaz, hogy atyafi vóltál, De kegyetlen! elpártoltál,
    Nemes vérem zavarója, Édes hazám pusztitója.

Hogy a sogor jobb-e, mint te? Tán engem érintesz szinte?
    Többet tettél te hazámnak, Mint amaz az unokámnak.

És csak hogy téged űzött ki, Már én megengedek néki;
    Lássák, akik ma szenvednek, Ha ennél többet engednek,

Hogy ezek az elfajultak Annyira megbolondultak,
    Ha nincs kinek eszrevenni, Mit tud a puhaság tenni!

Jele, hogy pórtúl fajzottak, Idegennel sógorodtak,
    Nagyobbára török fajta, S német asszony nyargal rajta.

Ha ily utódimat látom, Most is borsozik a hátom;
    S bár bünökért nem adózom, De a díjjátúl irtózom.

[A Töredék eredeti szövege:]
                    Zrini Miklós

Mit beszélsz te? kutya fajta! Kapd üstökön fiam! rajta!
    Fizesd meg néki helyettem, Amit Szigetbe' szenvedtem.

Hiszen sohasem vólt nékem Turbányos királyi székem;
    Uralkodtál ugyan nálunk, De mint rabló, nem királyunk.

Igaz, hogy atyafi vóltál, De kegyetlen! elpártoltál.
    Nemes vérem zavarója! Édes hazánk pusztitója.

A sogor jobb-e hát mint te? Egyik, mint a másik szinte;
    Te azt tetted szép hazámnak, Amit az, az unokámnak.

De csak hogy téged üzött ki, Már én megengedek néki.
    Lássák, akik ma szenvednek, Ha ennél többet engednek.

Hogy ezek az elfajúltak Annyira megbolondúltak,
    Ha nincs kinek szégyenelni A szolga-jármot viselni.

Jele, hogy pórtúl fajzottak, Pór néppel sógorosodtak,
    Nagyobbára török fajta, S német asszony nyargal rajta.

Illik nekik stájert járni, S nemsokára zsinórt várni;
    De abban, ki így megkábúl, Egy csepp vér sincs Scithiábúl.

Ha ily utóimat látom, Most is borsozik a hátom,
    S bár bűnökért nem adózom, De a díjjátúl írtózom.

A kopasznak valójában Torkig úsztok az átkában;
    Csak vele ne tudatnátok: A rossz szomszéd török átok.

 

52. Officimum majus mortuorum

Jertek velem! imádjuk a nagy Urat,
    Énekeljünk Istenhez zsoltárokat.
    Ő nagy Ur és király mindenek felett,
    Ő csinált minket is s megsemmisithet.
    Környülvettek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.

Ő birja a földet, a nagy hegyeket,
    Látja, miként nyeli a völgy ezeket.
    Lám elég kemény vólt a nagyvázsonyi,
    Mégis a völgy le tudta szállitani.
    Környülvett[ek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.]

Övé a tenger, tán még, ád vizeket,
    Elóltani a pokoli tüzeket;
    Sirva kérjük őtet, mi Istenünket,
    Mert ő népe vagyunk, ő csinált minket.
    Környül [vettek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.]

Közel negyven esztendeje bujdosunk
    E pusztán, nincs maradandó városunk;
    Egy vólt, de hibázott az is szivibe',
    Mert a nagy Ur utjait nem ismerte.
    Körny[ülvettek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.]

Ma, midőn a nagy Ur szavát hallandjátok,
    Ma, mivel ma mindnyájan meghalljátok,
    Sziveteket meg ne keményitsétek,
    Mert szörnyüképpen el kell vesznetek.
    Körny[ülvettek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.]

Megesküdött a nagy Ur haragjában,
    Hogy nem jutunk az ő nyugodalmában;
    Juttass hát az örök tűzben végünkre,
    S adj ezáltal nyúgodalmat örökre.
    Környül[vettek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.]

E tűz által, majd amaz erősebbek
    Elváltoznak: jobbak lesznek s kissebbek;
    Mi Féniksként szülünk új halandókat
    Szebbeket, de tán addig sem tartókat.
    Körny[ülvettek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.]

 

53. A Mars metamorphosisa Győr alatt

Mars és Hébe

M. Mit láttatok én szemeim! mit?
H. Mit láttatok én szemeim! mit?
M. Az elő-bástyán tündöklik az ég remek angyala, Hébe,
H. Legelől komendiroz maga Mars, de sisakja letéve.
M. Ugy tetszik, mintha fejér zászlóval kínálna;
H. Úgy tetszik, mintha velem békélni probálna.
M. és H. Nem ellenségem ő nekem: - Nem - nem.

H. Ne! ne higgy szemem a hatalom s kár-
    tétel neki véribe' van már;
M. No! de mit nékem Hébe? ragyogó tüzemet tova lűdd be,
    Falait rontsd, bástyáját elegyisd [!] csupa lángba - csak azt ne!
H. Gyilkos! dúló! de miért vonsz hát hozzá szivem?
M. Tűnj el, szépség! De miért vonsz hát hozzá szivem?
M. és H. Nem ellenségem ő nekem: - Nem - nem.

M. Fut már! kora futni: - csak az ne!
H. Már népemet üzi, - csak az ne!
M. Ne szaladj! én nem bántlak; ne magyar! fenyeget tova Hébe.
H. Ha ki fut, tessék; én itt maradok, s rohanok kebelébe.
    Oh! nem bánt ő, nem is oly gyilkos, amint rettent.
M. Űzd Mars! én már kebelemben érzek más istent.
    De van hát oly láthatatlan? - M., H. Van, - van. -

 

54. A rabbá tett Mars

Vége van: - én rabbá lettem. Nyertem-e hát vagy vesztettem?
    Oh szerelem! Győzedelem! ha Ludovikát megnyertem.
    Ez légyen egy szégyen, melyet vallottam
    Éltemben, hogy Ámornak s Hébének meghódoltam.
    Isten hozzád, szép környék! tőled elesni sajnálok,
    De ha igy rendelték az egek, más nyereséget probálok.
    Mars is aludt lágy keblébe A szerelemnek, jer Hébe!
    Jer akadályozd fegyver alatt Izzadozó vas-karjaimat.

 

55. Hébe reménysége

Oh egek! álom-e? vagy ha való,
    Hol terem oly csuda hódoltató?
    Dulni kezével! - s győzni szivével!
    Mások előtt neve rettenetes,
    S énnekem ő maga kellemetes.:/:

Sok fut előle, ha hallja szavát,
    Kardja hegyén hiszen ülni halált.
    Én meg imádom, lételit áldom,
    Angyal-e ő, kihez így vonatom?
    Vonsz szivem és ragad indulatom.:/:

Nincs lehetetlen az egek alatt,
    Vajha ne múljon el, ami haladt.
    Mellye ha érc is, van szive mégis,
    S az ha vas, abba se lesz heverő
    Egy csuda mágneses égi erő.:/:

Már neki a hatalomra törő,
    S trónusokat leverő nagy erő,
    Rettegi székit, s többeket épit,
    Ily csuda hogy ne tehetne csudát?
    Bécsbül emel bele Antoniát.:/:

 

56. Menyegző

Himen! ég gyermeke! Te kis angyal! mégis nagy!
    Természet remeke! mely hatalmas isten vagy!
    Mennyit elvégzel, amit nem képes hinni,
    Amit Mars, s minden más nem tudnak véghezvinni.

Nagy tábor tört reánk, szerencsejét rettegtük;
    Szenvedett is hazánk, Isztriát elvesztettük,
    S im későn vallást tőn trónusunk őrangyala,
    Hogy e két ellenség Cézár és Pompéj vala.

Mért nem sugtál ennek, hogy téged kűld ellene
    Mint győzedelmesnek a magyarok Istene?
    Mennyi vért megkémélhettél vólna csak egy szón!
    Hogy Ferenc veje lesz mahólnap Napoleon.

Hát, ha már elkéstél felfedezni titkodat,
    Hajtsd végre kis isten! a mi jónkra dolgodat.
    Pelops vállperecét forraszd vissza helyére.
    Kösd Napoleonnak, hogy sogor lett, szivére.

Mért ne is lehetne a fejedelmek között,
    Hogy amely házakat Himen öszvekötözött,
    Mint az emberi nem több az alsóbb sorában,
    Hív fiú legyen a vő az atya házában.

Templomot épitünk akkor e kis istennek,
    Jo peánt éneklünk a jól-tévő Himennek,
    Most is már ez új pár öszvekeltén mindenek
    Jó reményt épitvén azt kiáltják: éljenek.

 

57. Jó szerencsét a muskaui úthoz

Micsoda gondolat? a kies ég alatt
            új menykövekkel dörögni? zivatart csinálni?
    S a miatt ezreknek, büntetlen népeknek
            törvényjének s lételének kétségessé válni?
    Vad tigris az, nem ember az, aki tudva embervért ont.
    Frigyessire is kedvire tör, beléköt és reáront;
    Engem is oltalom nélkűl a hatalom
            kényje szerént rabszolgaként kénszerit szolgálni.

Addig is, míg maga járt kaparni s raga-
            dozni, dühös volt e kakas hatalma dagályja.
    Europát széltire dúlja, kőldökére
            béhat és szemünk láttára ágyékát is vájja.
    De miolta nőtt sisakja, nincs előtte sem bűn sem szent,
    Fortélyitúl, csapásitúl már az Árpád vére sem ment.
    Tudja-e, hogy? s miként? Noé osztályjaként
            A Sém sátorában is van Magógnak hazája.

És ha már e kakas oly kevélly, oly magas
            emberi vérrel pirosló sisakos taréjja,
    Én is, ha már neve oly rettentő leve,
            ha rám is kihat hatalma s ellenem fortélyja,
    Kakas-hegyekre tekintek, ott is aggnak ős nememre,
    Moeotisom, Tanaisom kész kikelni védelmemre;
    A Magóg fiai, Kakas tatárjai
            lesznek a nyugoti kakas ellen karvaly s héjja.

De ha ők a hegyek alatt összemennek,
            Öszveszedik ott tüzes nyilait Apollónak.
    Abaris vesszeje lesz Isten ereje
            s ostora nyakán a dúlónak s nyomorgatónak.
    Majd rádtörnek, visszatérnek hónyod dúlni és gyötörni,
    Székedet kiküszöbölni és taréjodat letörni.
    Ellened majd akkor, s lejárt órakor
            Executor testamenti és leszek Russzónak.

 

58. Ennek beteljesedése

Fél az erős, fut a kevélly,
    Letörött a kakastaréj.
    Hazarepült, nem is szaladt,
    Sárkány-e? vagy grif név alatt, Szárnyas állat?

A fél-világ nézi vala,
    Melyet elébb benyargala,
    Mint szalad rabló hada,
    De annak ő nevet ada, Reterada.

[Negyedfélszáz mértföldnyire
    Repüle más szemetjire,
    S hoza vele más sokakat,
    Tik fiakat, kappanokat, Rabszolgákat.]

Már az asibok hónyjába,
    Kakas hegyek erányába
    Villoga véres fegyvere,
    Olcsó vala sok ezere Drága vére.

De hajt az ég büdös szelet,
    Kikezdte már a napkelet
    Szárnyait darabolni,
    Tik fijait letagolni, Visszatolni.

Érzi ma, hogy neki rossz szó
    Mind az orosz, mind a Russzó,
    Az a tanaisi sarok,
    Veszedelmes, dühös karok A tatárok.

Én is a' tájrúl eredtem,
    De van itt is gyöngy szemetem,
    Sós, aranyas, búza-szemes,
    Ide többé be ne repdess: - Hess-e-he-hess!!

 

59. Szentenciázás

A szerencse gyermekének az segit, ha vakmerő,
    Hisz tulajdon érdemének a sokat probált erő.
    Bátor az magasra hágni, aki még le nem esett,
    Büntelen ölni-vágni, aki sok nyakat nyesett.
            Miglen egyszer a buvár is rosszúl uszik, elmerül,
    A kidúlhatatlan vár is a sorára rákerül.
    Sámson akit ért, leverte, mert hajába' vakmerő;
    Egy erőtlen azt lenyírte [!] s az erősbe' nincs erő.

A szerencse is megunja egyszer azt segíteni,
    Aki jobbra-balra vonja, kénszeriti védleni;
    Ott Minerva sem fog adni óltalomra kecskebőrt,
    Aki bőriben maradni nem tud, és az égre tört.
            Napkelet felül nyugotra költöz, aki vándorol,
    Botlik, aki lép visszára s a szokás ellen sorol,
    Fél elég a napsugárnak, fél felül setét az ég,
    Ha birója fél-világnak egy erős vadász, elég.

Nincs az Istennek vicéje, vagy ha van, bizony nem egy,
    Annak ő nem áll melléje ki világot dúlni megy.
    Egy nagy urnak egy kalapja van, hanemha sokfejű,
    És ha nincs elég alapja, csökken a nagy erejű.
            Csak az, aki véghetetlen fő-hatalmú mindenen,
    Nincs halandó győzhetetlen, mert ki győz az Istenen?
    Természetben egy erővel egyarányos más erő,
    S jobban bir visszaverővel, ami tompa vagy merő.

 

60. Aluszik a kakas

Mi suhog itt valahol? Látsz-e valamit, bagol?
    Fekete sas? csit! csit! csit!
    No! de hallgass! csit! csit! csit! Hadd alugyon a kakas.

Napkelet felűl repül; De mit keres itt körül
    A barna sas? csit! csit! csit!
    No csak hallgass, csit! csit! csit! Idecsalta a kakas.

A kakas-e? de hogyan? Hisz ez mély álomba van;
    Tán nem is sas, csit! csit! csit!
    Az, de hallgass, csit! csit! csit! Borsot evett a kakas.

A sas, hogy kergesse ki, Török borsot vet neki,
    De csak hallgass, csit! csit! csit!
    Üzi a sas, csit! csit! csit! De megszédűlt a kakas.

Már kitépi tollait, Elszedé tik-fiait
    Az erős sas, csit! csit! csit!
    Te csak hallgass, csit! csit! csit! Már halódik a kakas.

Majd mikor felébred, rí, Tábor-hegyre heccbe hí.
    Hát csak hallgass csit! csit! csit!
    Mert feje vas, csit! csit! csit! S ezermester a kakas.

 

61. Gyónás

Gyónom a Seregek Ura Istenének,
    Europának és seregem ezredinek:
    Nem hallgattam a hatalmas Isten szavát
    Sem nem az emberi nem valódi javát.
    Kimozdúla szivembűl a szent tartalék,
    Elhibáztam, amire rendelve valék,
    És Saturnust, kit az égre felvezeték,
    Számkivetém újra, s gyülölője levék.

Hogy hatalommal nagyitsam népem javát,
    Cserkoszorúimra rakaték koronát,
    S azzal kapám, nem az erkölcs szent erejét,
    Hanem az Amon kegyetlen vasvesszejét
    Mint fanatizmust lenyomám a nagy papot,
    Ugy, hogy ő tevé nekem fel a kalapot,
    De csakhamar, mind a világ, mind a hazám,
    Napvilágát feketén béárnyékozám.

Mint angyali véd-hatalom, sőt isteni,
    Szent örömöt kűldve valék eszközleni.
    S én ehelett szabadokat nyomorgatok,
    Rikatok és nemzeteket hódoltatok.
    S mintha fi nélkűl ne tehetnék semmi jót,
    Nem erkőlcsben fészkelem a successiót,
    Azt, akitül vettem előmenetelem,
    Leteszem, s a világ szépit elemelem.

Bennem a zsidó reményle várt Messiást,
    A levert Hirám sorsosi feltámadást,
    Bennem a pokol-ürítő égi kezes
    Második eljövetelit Origenes.
    S én ezekbül a világnak szem-bekötőt
    Szűttem, az emberiségnek gyászlepedőt,
    Szép szin alatt kivégezém Ábelemet,
    Nem öl-e meg, aki rám talál, engemet?

(absolutio:) Genius:

Megbocsátja Isten a te bűneidet,
    De jóval kell helyrehoznod tetteidet:
    Kinek-kinek add meg, amit elragadál,
    És szabaditsad fel, akiket megláncolál.
    Tedd egésszé a magyarnak is cimerét,
    Légy erős; de féljed a nagy Isten kezét,
    Bontsd fel a Hirám behantolt sir-vermeit,
    Hol az akác elárulá vércseppjeit.

 

62. Aki erőssebb, az hatalmasabb

[a]    Hát nincsen egyéb hatalom?
         Csak erő, az erő maga minden birodalom.
[b]    Az erő felemeli, az erő meg leveri
[c]    Az erőst; jóra nincsen tekintet és jutalom.
[d]    Enceládok ülik az egeket, Ellepik az isteneket.
[e]    Tömlöc és halál az élet? Virtus, elme semmivé lett.
[f]     Themis egészen Itt hagya, nincsen
[g]    Temploma, bírja tirán uradalom.
[h]    És im! az ég s erkölcs remeki
[i]     Közt, egek ellen Nimród itt kele ki,
[j]     Itt láncolta le kezeit, itt
[k]    Kötötte be minden okosok szemeit.
[l]     Seneárt kap a tudós hazába',
[m]   Babilont rak Europába',
[n]    Itt talál okosba barmot, Itt rak a szabadra jármot,
[o]    Szólni vagy irni, kérni, se sirni
[p]    Nem szabad, egytül ered a tilalom.

    [Hát hol van az emberi sziv?
        Kiveszett-e belűled az erkölcs? Mennyei miv!
        Az erőtlen is az az anyag, és az az eredeti tűz,
        Kinek a hatalom ellene viv.
        Mind por anya-szerei valának
        Pórnak és a pór urának;
        S tégedet mikor tevének, Ember! ember Istenének!
        Hogy eszes, és nagy csak te magad vagy
        S csak rabot illet az az emberi név.
        Már minap Éden kertje helett
        Ősi szabad ments-vár Filadelfia lett;
        Hát nektek van-e? Feleim! - van
        Édenetek; onnan eredők őseim:
        Ott Prometheus teremte minket; Ő csinálta testeinket
        Nem tirán, de tisza kézzel, S lelkesite égi tűzzel:
        Fussatok errül a rabi térrül!!
        Jer oda! Prometheusunk haza hív.]

 

63. Halálos búcsúzó

Bucsúzz pajtás honyodtúl s ezentúl csak az időre
    Várj, nints mért bizd magadat, sorsodat magad eszére;
    Fél, mivel nincs tüzed,
    Vesta-tűz istened Vesztedet venni szivére.

A lelketlen sziveken, ha Isten tud segiteni,
    Tud hát ő más kövekbül, s remekül fog teremteni
    Nagy Magógnak magot
    S az ettül elfajzott fajzatot - megemészteni.

[Mert lám érzékeny valál a halál eszköze lenni,
    S érzéketlen a talált csúf halált, szived, érzeni,
    Nem erkölcs, de hijjába való csecse báb-ok
    Inkább szíved ösztönzi.

Elmellőzöd a kegyes ég jeles intézeteit;
    Bosszúsággal illeted életed védő kezeit.
    Bolond, aki sorsát rontja,
    Mind a hazát, mind magát, mind gyermekeit.]

Bálámber sem tehet már sokat, bármint pöki markát,
    Mert nem árván fogta fel, s vitte el Valadamarkát.
    Kár, hogy várt és nem várt,
    Féli mint jobb kalmárt, Vinitárt, déli monarchát.

Mig Isten bőlcs ujjait, utait akadályozod,
    Kasszandrád látásait, szavait gyanuba hozod.
    S hogy a várt jövendő
    Vagy nem, vagy több idő múlva jő, magad okozod.

 

64. A Meduza feje

Bezzeg elalélt a nagy erő,
    Leveré magát a vakmerő.
    Hogy magának ártson, ideje
    Már a csuda Meduza feje.

Nincs ma hatalom bánthatatlan,
    Bármi rettentő és szokatlan,
    Nincs beronthatatlan tündérvár,
    Százkezű orjás őrizze bár.

Nemródot is azzal biztaták
    Egynehány erőltetett csaták,
    Hogy kezeit Pallás vezeti
    S a világ urává teheti.

De megmutatá egy erős, más:
    A borzas szakállú Boreas,
    Hogy ki a hideg medvére tör,
    Nem elég kemény a kecskebőr.

Az észak dühös darázzsai,
    Belial töretlen fiai,
    Holtra csipdezék rabszolgáit,
    S honyig űzik egynehányjait.

Megtanúlt mind észak, napnyugot,
    Mind akik ellen fegyvert fogott,
    S kiknek ő elébb leckét adott,
    Győzni szinte úgy, mint ő tudott.

Most tehát pihenj és azonba'
    Belzebubot kérd Akharonba,
    Áldozatúl kűldj száz ökröket,
    Verje el rólad a legyeket.

[A Töredék 64. sz. darabja:]
                    Bújtó Mars

Trombitaszó, dobzördülés, Hallatik, ágyúdördülés;
Mars jel ez, rettentő, Halni vagy ölni serkentő:
Itt van az ellenség: rajta! pusztitsuk,
Minden erőnk a szabadság oltalmára forditsuk.
Lesz dicső nemzetünknek Az a Felség mindene,
Aki az egyenlőség és szabadság istene.
Bár ég-föld ránk szakadjon:/:
Mégis vitéz nemzetünk győzhetetlen maradjon.

 

65. Lemondás a hivatalrúl

Nemzet! amit eddig gyors kezemre bíztatok,
    Ám! vegyétek tőlem vissza magatok.
    Nem magam vadásztam a parancsoló nevet,
    Ti emeltetek fel arra engemet.
    Istené a nép szava. Isten és a nép java
    Volt ösztön, hogy koszorumra koronát raknátok.
    Nemzet! amit eddig [gyors kezemre bíztatok,
    Ám! vegyétek tőlem vissza magatok.]

Konzul is körül-irt néha nagy királyokat,
    Tettem én is konzul fejjel sokat,
    De ti öszvemértetek Más fejekkel s kedvetek
    Jött, ne hogy curulison, hanem tronuson üljek.
    Nemzet! amit eddig gyors kezemre biztatok,
    Hát vegyé[tek tőlem vissza magatok.]

Én örökösitve kaptam ez hatalmamat,
    Mint örök érdemmel nyert jutalmamat;
    Ezt szerencse-változás, Veszteség s akarmi más,
    Semmivé nem is tehette, mint haza-árúlás.
    De ti amit eddig [gyors kezemre bíztatok,]
    Ám vegyétek [tőlem vissza magatok.]

De mivel nem illett majd utánnam új pöröst,
    Hanem ágyékombul hagynom örököst:
    Vélem öszvepározott, És a tőle származott
    Hitvesemre s magzatomra viseljetek gondot.
    Nekem amit eddig gyors kezemre [bíztatok,]
    Ám vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Én az egek ellen sorsomat nem untatom,
    Vagyon igazam, de nem vítatom;
    Felóldom hüségetek, Kit nekem esküdtetek,
    Nincs nekem reátok annyi, mint reám szükségtek.
    Hát ti, amit eddig [gyors kezemre bíztatok],
    Ám vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Vólna még reményem, még van annyi seregem,
    Mely elég elűzni fergetegem,
    Hogyha népem is hozzám Vonszna, mint a katonám;
    Vagy mint Cézár, honyi vérben uszni nem irtóznám.
    Jobb, hogy amit eddig [gyors kezemre bíztatok,]
    Csak vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Vittem, amig birtam, nemzet! a te terhedet,
    Rettenetessé tettem nevedet.
    Két erőt s ötöt-hatot Hercules se birhatott,
    Engemet pedig segitni népem is lemondott.
    Hát ti amit eddig [gyors kezemre bíztatok,]
    Csak vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Kik a közös fegyvert most úgy ellenem fenik,
    Érzették erőmet már mindenik;
    Kedvezék s jótétemért Várhaték vala jobb bért,
    De hozzám, csak ön-haszonra alkudozni nem fért.
    Nemzet! amit eddig [gyors kezemre bíztatok,]
    Hát vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Im! pedig a nemzet haszna mellett ízzadót,
    S népe dicsősségét munkálkodót,
    Népem! elárúltatok, S amiket fogadtatok,
    Csak kilenc esztendő múlva mind visszavontátok.
    És igy amit eddig [gyors kezemre bíztatok,]
    Ám vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Én, ki pőröly vóltam törni a hatalmakat,
    Tettem és aláztam királyokat,
    Nép szavára mi vagyok? Példa, hogy minden nagyok
    Az erőt, nevet, hatalmat másoktúl bírjátok.
    Nemzet! amit eddig [gyors kezemre bíztatok.]
    Hát vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Már szigetem a kis Ilva, vas hazája, lesz,
    Oszthatok ordót, ki érdemeket tesz;
    Fél világot én birám, s Kozmopolis a hazám.
    Jól van! a halál után egy ölnyi sir elég lesz.
    Nemzet! amit eddig gyors kezemre biztatok,
    Hát vegyétek tőlem vissza magatok.

[A Töredék 65. sz. dartabja:]
                    Emlékeztetés

Ugy-e? magyar! a mi nemünk közös angyala vólt,
    Aki azt jövendölé, mikor neked a buta trombita szólt,
    Hogy: szabad nemed, nagy erőd rabi sorsra hajólt.
    Látd-e? jött-e napnyugot felül segedelem?
    Jött erő, de jött tirán s örök veszedelem.

Elharácsolád őseid szabad esztendejét,
    Felvevéd a rabbilincset, a hatalom fene vasvesszejét;
    Elaludtad égi reményed arany idejét.
    Már, ha jobb időkre vársz, csak álmot álmodol,
    Mert csak arra vagy teremtve, hogy raboskodol.

 

66. Pilinger uti cédulája

Veszni hívnak, el kell mulni, Pilinger indúl ki dúlni;
    Vagy kitesz tatár-kardélre, Vagy kinyomkod e sir-szélre.

S ő nem első, régen ássa Már e vermet sok pajtássa,
    Még pedig úgy, mintha szemre Sáncot ásna védelemre.

Százhuszonhat esztendeje, Hogy a török vérmezeje
    Szűnt, de belűl dolgozának Készületin egy minának.

S már egész élet-időre, Hetvenhárom esztendőre
    Fordúl amiolta látom, Hogy a vérem sem barátom.

Sok puhák szemem láttára Nagy gödröt egy sir-formára
    Ásnak, és e csuf munkára Gyermekem jön mind jobbára.

Hogy elébb is a munkásnak Nyaka szegjen, mert mig ásnak,
    Kész nagy üregre találnak, S belebuknak, rászolgálnak.

Okot adnak, elpuhúlni S lételembül is kimúlni,
    Csufra mars-utat mutatni, Tatár földre igazgatni.

Im! mi vólt? mi lett a magyar! Ez a világ-rettentő kar,
Ma fegyver nélkül is ölnek, Tollal is kiküszöbölnek.

Angyalom! adj hát szárnyakat, Segitsd ez egynehány jókat
    Az irigyeket kerűlni, Szemek elől elrepülni.

Mintsem az anyjok sirjába Bukjanak e kis hazába,
    Vidd el az Etil mellé be, Öreganyjok kebelébe.

Mármarostúl alá délig Megtérnek a tenger-szélig,
    Mert az a főld nagyságára Kétannyi, mint e vér ára.

S nekem a Jaik partjára, Üres sirhalom-formára,
    Puszta templomot szentelnek, S egy oszlopot felemelnek,

Sorsomat felmetszik kőre, Tanúságúl jövendőre:
    Mi okozta elmúlásom, örök magvaszakadásom:

Hogy a vér a vért gyülölve S irigyimmel közösülve
    Szültem ily édesanyákat Holtra rágó viperákat.

[A Töredék eredeti szövege:]
                    Haza kisérő

Veszni hívnak, el kell múlni,
    Encelád elindult dúlni,
    Ide van határja mérve
    Lételünknek, e sírszélre.

Nagy gödör ez, régen ássa
    A hatalom sok munkássa.
    Messze kezdte, mintha szemre
    Sáncot ásna védelemre.

Százhuszonhat esztendeje
    Bír az Ámon vasvesszeje,
    S gyermekim is dolgozának
    Készületin e munkának.

Már egész életidőre,
    Hetvenhárom esztendőre
    Fordúl, amiolta látom,
    Hogy fiaim nem sajátom.

Most pedig szemem láttára
    Uj gödröt egy sir formára
    Ásnak, és e csuf munkára
    Gyermekim jöttek jobbára.

Hogy elébb is a munkásnak
    Nyaka szegjen, mert mig másnak,
    Kész nagy üregre találnak,
    S belebuknak, rászolgálnak.

De velek a tisztább vérnek
    Java is mind veszni térnek,
    Kik erővel nyakra-főre,
    Nyomatnak a sir szélére.

Im! mi vólt s mi lett a magyar!
    Ama világrettentő kar
    Lételem vérrel szerzette,
    S fegyver nélkűl elvesztette.

 

67. A bucsúzó szerelmes

Itt kell hagynom szivem felét, itt szerelmet,
    Eltiltotta tőlem a sors szerelmesemet.
    Isten hozzátok! gyakorlott ölelgetések!
    Szüz egymásra pillantások! kedvelt nyögések!

Mennyi nyájos hang jött ki számbúl! és enyelgő ének,
    Mikor a hüss Hesperusok lengedezének,
    És felkapván hangzatimat szárnyjok hegyére,
    Siettették kedvesemnek nyugvó helyjére.

Egyengették a hang nyomán gyenge lépésit
    Arra, ahol hallja számnak zengedezésit,
    S elérkezvén, ott áldoztunk a szerelemnek,
    Magamat tettem szívének s őtet szivemnek.

Már vége van mindezeknek: kedveim szünnek,
    A Hesperus tündérré lett repdési tünnek,
    Forgószelek sem viszik el sok sohajtásom
    Oda, ahol vár szívemel vivó pajtásom.

 

68. A szerelem genealogiája

Oh gyenge sziv! Kivel ha viv,
    Egyszerre rabúl ejti Kupido;
    Ha önként éleszti Tüzét és elveszti
    Éltét is egy kegyetlenért Dido.

Miként valál Soknak halál?
    Oh te gyönyörüségek istene!
    Enyves vesszőt vetve, Vig nótát pengetve,
    Tőrödbe sok szív repülve mene.

A sziv körül gyengén örül
    S szemérmesen nevet eleinte.
    Menti indulatit, s csalóka szózatit
    Az ártatlanságon kezdi szinte.

Ha gerjedez is, enged ez
    A tüz a gyenge szívnek eleve.
    S addig piritgatja, Mig többre szoktatja
    Aminek csak jókedv még a neve.

Elébb szemér-mesen se mér,
    Hát egyszer a gyanus száj csókot ád;
    Mely ha kőlcsön esett, Megvan a kereset,
    S vallást tett szerelmedrül néma szád.

Talán vagyon olyan nagyon
    Ártatlan szerelmü két gyenge sziv,
    Hogy maga is egyik sem tudja még eddig,
    Hogy vele más képében Vénus viv.

No! hát előljön másfelől
    Titkosabb képzésekkel Cipria:
    Emezt hitegeti, hogy amaz szereti,
    Bent van már a szivben Vénus fia.

Ha sok között úgy ütközött
    Öszve e két gyenge új szerető,
    Hogy egy pillantással, Vagy más jeladással
    Kettő közt a titok kitetszhető:

Már meglövé Vénus, övé
    Mind a két rabbá lett ártatlan sziv.
    Már gyengén érezi, Mikor igy fedezi,
    Hogy amaz őhozzá titkosan hiv.

Ohajtja már, hogy vajha bár
    Fél-órát lehetne külön vele;
    Mely mennél kevesebb, Még annál kedvesebb
    És annál nehezebb unni bele.

De akkor is, ha csókol is,
    Szemérmes az első két-három csók;
    Mig azt elárúlja A sziv titkos búja,
    S a miatt sok talpra-esetlen szók.

Mert e kevés együttlevés
    Szégyenli az ok nélkül hallgatást,
    Ne hogy azért tessék öszve-érkezések,
    Hogy némán gyönyörködtessék egymást.

Beszél azért; de alig ért
    A tulajdon szavábúl csak egy szót;
    S mig azt mondogatja, titkosan forgatja
    Szivében a nagyobb s titkosabb jót.

Egyszer eláll szava, s talál
    Szivében szemérmetlenebb okot
    Az együttlételre, és nagyobb hitelre
    Szaporázza a kölcsönös csókot.

Ölelgetés, szem-felvetés,
    Az is álmos-formán hunyorgató,
    Menten következnek, S ketten úgy egyeznek,
    Hogy emez amannak útmutató.

Egymás ölén, lágy kebelén
    Csüggedez, mint az, aki haldokol;
    Ugy-e? meglövettél, Már félholttá lettél;
    De oh sziv! még ez csak első pokol.

Még csak titok; nem tudja sok,
    De levél zördül, terjed a gyanú.
    Most! most, kezd ébrenni A sziv s kiván lenni
    Egymás ártatlanságárúl tanú.

Panaszkodik, hogy második
    Együttlételünk után egy nehány
    Irigy gyanút formált, bennünk hibát talált;
    Ki lesz, ki egyet-mást szememre hány.

Megsértetett a szeretet
    S ettül fogva csúf szerelemmé vált;
    Mások bosszújára, Maga jobb voltára
    Hogy nyilván szeressen, okot talált.

Nem nézi már e két madár,
    Hogy mint lett egymás ellen fogó-lép?
    Ohajt együtt lenni, s már bátrabban menni
    Mervén, a lineán beljebb is lép.

 

69. A szerelem tövises útja

Pünkösti piros rózsákat, Valamint a bojtorjánokat,
            tövis között szoktuk tördelni;
    Szintúgy szép szeretőket is, Szintúgy szép feleséget is
            sok fáradsággal lehet lelni;
    Sok fullánk lepi ezt a lépet, Elnyerni nehéz a szépet;
    Hol a szerelem, Ott a félelem;
            s melyik nagyobb? nehéz megfelelni.

Apolló borju-pásztorrá, Jupiter szép szőke bikává,
            Pazifáé fa-tehénné vált.
    Faunus nagy ütést szenvedett, hogy Dejanirára berzenkedett,
            akivel akkor Herkules hált.
    Mars lett az istenek csufjává, Kormos Vulkanus rabjává,
    Hogy feledtibe Vénus ölibe
            virradtig elalunni talált.

Fáradtság, sok szégyenvallás, Néha ťkurva kurafiŤ hallás
            késértik a szerelmeseket,
    Számosan kockára vetik, Számosan még el is temetik
            a szerelemért életeket.
    Mennyi kérőit kardra hányta, De csak egyhez ment Atalánta;
    Hát érdemel-e, az ördög bele
            bujjon, Kupídó ilyeneket?

Nagy a szerelem insége, Keserű mind kezdete, vége,
            de kivált a vége félelmes;
    Lám Párisnak csalfasága, S Helenával esett barátsága
            egész Trojának veszedelmes.
    Addig dolgozott a Kupido, Hogy magagyilkosa lett Dido.
    Piramus Thisbe, szomorú lesbe
            egy kardba borúlt két szerelmes.

 

70. A gyanúba esett szerelmes

Sári rózsám! hová mégy? állj meg csak egy szóra,
    Be keservesen néztem szerdán az ajtóra.
    Hogy gyanakodó anyád bezárta előttem,
    Mikor alkonyodatkor előtted eljöttem.

Észrevette mindég is azt a lopott mézet,
    Melyet ajakam kölcsön ajkadra tetézett,
    Azolta, ha fél szóval mondom is, hogy Sára!
    Ugyan szemesen vigyáz szemem járására.

Az ördög s hozta be akkor a szobába,
    Mikor titkos szerelmünk indúla munkába,
    Mert ha letten vólna is hozzád tiz lépésre,
    Gyanút ragaszt az olyan minden billenésre.

De csak tudnám, hogy a sót, ha vén is, megnyalja,
    Szép Sárikám, szerelmem előtted megvallja,
    Nem kímélném csókomat ráncos pofájátúl,
    Csakhogy el ne tiltana engem a lyányátúl.

Sári rózsám! ha szeretsz, mit nem tennék érted!
    Minap pedig, hogy szeretsz, titkon megigérted,
    Mikor rajtam ajakad akkorát cuppantott,
    Hogy gyanúságba hozánk amazt az agg-lantot.

Sári rózsám! ha szeretsz, dülj le a subámra,
    Senki sincs most, senki sem vigyáz most a számra;
    Nyalakodjunk, nincs most benn módja a banyának,
    Hogy az órát a tejbe verje a macskának.

 

71. A rab szerelem

Oh Ciprus! kinek kies ligetidbe hüsselni olyan édes,
Mért vétt el? mért cserél Páfust heletted sok csalfa, sok negédes?
    Mert hogy a Vénus oltára Nehéz szagot hajt jobbára
            Diána bosszújára.

Oh! hogy ne? hogy ne vólnának rabjaid, oh Ámor! a halandók!
Ha néked tömjénezni az istenek, a főbbek is hajlandók.
    Az egek példát mutattak, Nyögött a föld is alattak,
            Mikor néked adóztak.

Apolló borjupásztor suba-bundáját őltözte magára,
Egy szépért Jupiter is általcserélte testét egy bikára.
    S hát Pazifaë mit vétett, hogy egy tinót megszeretett
            és érte tehénné lett?

Oh pedig, mely gyönyörű ez a tiszta szerelem édessége!
Oh szebb ez, mint ama páfusi templom szemvesztő fényessége;
    Ez űlt egy pásztor kértére Hesperusok szárny-hegyére,
            S szállt Diána szivére.

 

72. A szeretettjétül eltiltódott

Egyetlen kegyetlen, aki harcol énvelem;
    Szerelem! szerelem! be nincs nálad kegyelem;
    Ha néha éjtszaka ébrednek érzékenységim
            s elbággyadt szemeim felemelem:
    Felesen, könyvesen, siratom, zokogom,
            hogy bus fejem kebelétül s ártatlan fejétül
                                        távoly a kebelem.

 

73. A megunt szerelem

Aki vitéz vala jó idején
    A hitető szerelem mezején,
    Sok keserűvel Vérzi idővel
    A maga-unt komor és szomorú
    Szivet a győzedelem-koszorú,
    Szivet a győzedelem[-koszorú.]

Majd ha csalóka tekinteteit
    És deli pillogató szemeit
    Könyvek epesztik, S rájok eresztik
    Ama homály sürü fátyolait,
    Mint a halál követ-angyalait,
    [Mint a halál követ-angyalait.]

Majd mikor a nevetést siralom
    Váltja fel, az örömöt unalom;
    S kit kebelében Nyugtata régen,
    Futja, kerűli tekinteteit,
    Rejti előle komor szemeit,
    [Rejti előle komor szemeit.]

Fut Eneas, noha kéri Dido;
    Már vak is és süket is Kupido.
    S kinek örökre, Boldog időkre
    Karjai közt felajánlta szivét,
    Az unalom odahagyta hivét,
    [Az unalom odahagyta hivét.]

Oh ti, Amor hitető szavai!
    Csalfa Citerea madarai!
    Hol, tova tüntök? Merre repűltök?
    Ellenetek se kalitka se tőr,
    Szárnyatok fát, vasat egyre kitör,
    [Szárnyatok fát, vasat egyre kitör.]

 

74. Az erőltetett mátka

Amit édesnek mondanak, hogy nem mind édes,
    Sok éretlen próbálta már és sok negédes;
    Kinek a hü-bele-balázs lévén szokása,
    Megégette mohó száját a forró kása.

És ez csakugyan törvényje a szerencsének,
    Hogy hamar érzékenyek csúffá lennének;
    Hogy a rútat megcifrázza fényes fedéllel,
    S a vastag savót takarja vékony tejfellel.

És igy, akinek van szeme, de nem használja,
    Jól esik, ha néha forrót döntenek alája;
    Nem méltó szánakozásra akarki kára,
    Ha azt csupa délcegségbűl vonta magára.

Jól van, hatalmas szerencse! bölcsen intézed,
    Ha vak vagy is, csak ugy legjobb, amint te nézed;
    Neked sir sok, aki próbált, de rajta vesztett,
    És emelt tiszteletedre házi keresztet.

De hát azok mit vétettek istenségednek,
    Akik ebben nem hibáztak, mégis szenvednek?
    Akiknek, amint van szemek, úgy jól is néznek,
    Mégis méreg jön helyébe sokszor a méznek.

Aki nem akarja hinni a rosszat jónak,
    Mégis hinni kell egy olyan parancsolónak,
    Akinek hinni pokol és nem hinni vétek;
    Szóljatok angyalok! mert ezt ti sem hinnétek.

Nem szereti, s pedig azt is úgy eltökéllve,
    Hogy akarmit tenni halva, mintsem ezt élve,
    Nem szeretni; sőt mit mondok? nem szerethetni,
    És mégis tűzbe, békóba s tőrbe vettetni!

Nagy istenasszony! sterencse! hát itt mit vétett,
    Aki szót, fogadást, hitet, mind semmivé tett?
    Aki hogy egy erőltetett hangot eresztett,
    Szerelemmel nyert, kelletlen házi keresztet.

Nem vólt itt sem hamarkodás, sem képzelt édes,
    Nem vólt itt sem hebehurgya sziv, sem negédes,
    Mért teszel hát áldozattá a más bünéért?
    S nyomorúlttá akarkinek kedve-tőltéért?

Vétkezem-e? ha ilyenkor elkeseredve
    Bűnnel tóldom a más bűnét, olyat szenvedve,
    Ami után, ha akarmit elkövetni vétek,
    Mind az átok, gyilkosim! mind a bün tiétek.

 

75. Hideg tűz, meleg jég.

Láttál-e oly jeget, melybe' meleg legyen?
    S tüzet, mely fagylaló borzadozást tegyen?
    Jer! tapogasd, én azt mellyemben viselem;
    Meleg jég, hideg tűz a tilos szerelem.
    Meleg jég, [hideg tűz a tilos szerelem.]

Oly kemény szivűek sokszor a leányok,
    Mint marpesszusi kő s párusi márványok;
    Pedig lágy húsnak kell ott a szívnek lenni,
    Ahol minden nyílnak könnyű sebet tenni,
    [Ahol minden nyílnak könnyű sebet tenni.]

De én a lágyságot, nem a keménységet,
    Érzem, engem a tűz fagylal s ez jég éget;
    Lágy is lehetsz szivem, ha mind hus lehetett
    Vólna is, ami már éltemben illetett.
    [Vólna is, ami már éltemben illetett.]

Ah! de bár se kemény se lágy ne lett vólna
    Szivem, hogy ennyi sok kín ne marcangolna;
    Ah, könnyebb szív, könnyebb vér nélkül hagyatni,
    Mint szeretni a hiv szivet s nem láthatni.
     [Mint szeretni a hiv szivet s nem láthatni.]

Seb ez s nagy tűz égni s meg nem emésztetni;
    Csúfság, amit Vénus el szokott követni.
    Sokszor egy-két órát megjutalmaz pappal,
    S néha két esztendőt két lopott hónappal.
    [S néha két esztendőt két lopott hónappal.]

 

76. A házasság hasznai és kárai

Másféle a természet majd minden emberben,
    Alig látni egyformát kettőt egy ezerben,
    Ki hetykét, gőgöst szeret, ki szelid-ártatlant,
    Ki a páros életet, ki meg a páratlant.

Pedig ha válogatás nélkűl megvizsgáljuk,
    Mindeniket jónak is, rossznak is találjuk;
    Mindenikben van, ami gyaláz és magasztal,
    Vagyon, ami keserit, van, ami vigasztal

Hol van annál szebb élet, mint aki párjával
    Szelid galamb-formán él, s úgy bir, mint magával;
    Kiket egymáshoz páros hűség kötelezett,
    S kőlcsön mossa az egyik kéz a másik kezet.

Ha sír, van siralmában aki részesűljön,
    Ha örűl, van ki vele egyszersmind örűjön.
    Könnyebb pedig, ha van társ a nyomorúságban,
    Párosodik az öröm a páros vigságban.

Ha mihez kap, van aki tiltsa, vagy javallja,
    Ha bánkódik, van párja, aki vigasztalja;
    Öröm pedig a búsnak a jó vigasztaló,
    A házastársnak a társ éppen arra való.

Öröm az igaz társnak itala s étele,
    Ha ehetik-ihatik hiv párjával vele.
    Szert mindenik állandó kincsekre tevének,
    Kincse egyiknek szive a másik szívének.

Van őríző mellette, ha fekszik ágyában,
    Ártatlanúl nyúgosznak egymás árnyékában,
    Nem égnek a fajtalan szerelem lángjával,
    Mert ez úgy él amazzal, mint tulajdonával.

Ha elfáradt, ölében van, ki megnyugtatja;
    Ha beteg, ha nyomorúlt, van ki apolgatja.
    Nincs pedig annál egy-egy nagyobb gyönyörüség,
    Mint ahhoz ki magán nem segithet, a hűség.

Egyszóval, sok hasznait a páros életnek,
    De azok közt ám, akik igazán szeretnek,
    Csak aki már próbálta, az tudja mondani,
    Aminthogy ez a szokás már nem is mostani.

De lehet ezt a jót is, mint mást, rosszá tenni,
    Lehet rossz feleségnek s gonosz férjnek lenni;
    S mivel már közönséges nagyon e rosszaság,
    Nem csuda, ha nem tetszik soknak a házasság.

Aki párosodik csak bujaság kedvéért,
    A leány csak legényért, emez menyecskéért,
    Nem eggyez ez az igaz házasság céljával,
    S csuda itt a párosság ha nincsen híjjával.

Sok rossz csupán csak azért kíván férjhez menni,
    Hogy, ha magot szaporít, tudja kire kenni;
    Sok legény azért kíván feleséget venni,
    Hogy, ha mást nem kap, tudjon kivel hálni s lenni.

Sok asszony a férjével meg nem elégeszik,
    Néha Pazifaeként bikahust is eszik.
    Sok férjfi jó Junóját néha megútálva
    Vétkezik mint Jupiter, vad bikává válva.

S ez a legnagyobb oka a lármás életnek,
    Ah! akik ezt nem tudják, boldogok lehetnek,
    Ez a holtig való kinos keserűség
    Mikor nincs, avagy csak köz mással is a hűség.

Soknak azért nincs dolga jól, nincs becsűlete,
    Mert nem egyez amazzal ennek természete;
    Ha egyik nagyon fösvény, másik vesztegető,
    Készen van ott még élvén mind sír, mind temető.

Néha az asszony feljebb héjjaz az uránál;
    Mely rosszabb mindeniknek a pokol kínjánál;
    Vagynak ezeken kivűl más házi keresztek,
    Kiket, bóldogok vagytok, akik nem éreztek!

Van szintúgy a páratlan, egyes életben is,
    Ami hasznos, ami szép, ami kelletlen is.
    Tudnak sokan magános életet úgy élni,
    Hogy nem akarnák páros élettel cserélni.

Ki magát megtanúlta szűzen tartóztatni,
    Nem szokta sem egy, sem más dolgába avatni,
    Ki nem érzi melegét a Vénus tüzének,
    Örvend és örvendhet is páratlan éltének.

Sem fiára nincs gondja, sem feleségére,
    Szabados, nem köteles senki hűségére;
    Ha senki szerelmére nem buzdúl a vére;
    Nem vágy sem más férjére, sem menyecskéjére.

Egyedűl él gond nélkűl magános házában,
    Ha mi titkos búja van, tartja csak magában,
    Öröm az is, ha más nincs, akarmi bajában,
    Hogy senki sem tekinget a szíve titkában.

Egyszóval, mint akarmi szabad madár, úgy él,
    Sem hűségtelenségtűl, sem panasztúl nem fél.
    A gavallér nem szenved, nem tűr a dámának,
    A dáma, ha nincs ura, ura ő magának.

De e szabadságbúl is származhatik rabság,
    Lehet e nagy jóbúl is rossznál is rosszabbság,
    Változhat ez örömbűl minden nap siralom,
    És nyughatatlansággá ez a nyugodalom.

Ha nem szűz a magános a magánosságban,
    Esik, eszre sem vévén, nem reménylt rabságban,
    És gyakran olyannak lesz, nyomorúlt! rabjává,
    Akinél jobb lett vólna mást tenni mátkává.

Ha nem győzi szerelme tüzeinek hevét,
    Torkán akad, s nyelni kell ökrendezve levét,
    Ritka pedig az olyan, aki megállhassa,
    Hogy vagy neki ne legyen, vagy ő más kakassa.

A legény addig módiz, hogy egyszer módjával
    Titkon szabaddá hagyják mind inggel, szoknyával;
    S követi tilalmasan a maga kárával,
    Amit szűzen vihetne véghez a párjával.

A leány, minthogy módi, nem tartja szégyennek,
    Egyre csapni a levet, mind annak, mind ennek.
    Szintúgy rá-tartja magát, hogy szűz az ő neve,
    Egyszer eszre sem veszi, hogy kurvává leve.

Játszik a policia bemázólt szinével,
    Mintha nem is esmerné, titkos kedvessével;
    S míg csak színnel kártyáznak, nő a vojta száma,
    De mihelyt tök lesz a tromf, megbukik a dáma.

S mikor sok mézes mérget, melyet titkon nyala,
    A már szembetűnt Vénus torkára forrala,
    Akkor osztán sajnosan, de későn fájlalja,
    Hogy az édes téjfelnek savó vólt az alja.

Mind ezt tehát, mind amazt csak az ártatlanság
    Teszi jóvá, a többi mind haszontalanság.
    Mind párral, mind pár nélkűl lehet szűzen élni,
    S lehet szüzesség nélkűl mindeniktűl félni.

A szüzesség a minden kincseknél drágább kincs,
    Ellenben nagy szegénység van ott, ahol ez nincs;
    A nőtelen s a nős is magát ugy tarthatja
    Boldognak, ha ťszűz vagyokŤ, igazán mondhatja.

Nem a himen s a frenum csinál szűzességet:
    Az szűz, akit idegen tűz nem lankaszt s éget.
    Szűz lehet mind a páros sziv, mind a páratlan,
    Ha bújaság vétkétűl igazán ártatlan.

 

77. Hagyj fel a felhagyóval

Ne gondolj vele pajtás! hogy le nem törhetted
    A rózsát, kinek a Vénus nevét engedted;
    Nem mind arany, ami fénylik, csillámlik a réz is,
    Sokszor rakott, ámbár édes, fullánkkal a méz is.

Jól tudom: az a rózsa, mint napra fordúló,
    Lett vólna szerelmednek könnyen meghódúló,
    De sok tövis és sok szúros Szaturnus szakálla
    Hogy letörhesd,gyenge kezed szúrta s ellentálla.

Vénusnak az kell, aki Vulkanus formába',
    Jön, s akit Káron hordoz füstös sajkájába';
    Más Mars is vólt e rózsánál, de le nem törhette,
    Mit gondolsz hát te Vénussal? Minerva szülötte!

De a béka-virágot se véljed rózsának,
    Ne gondold a vad egrest édes malozsának;
    Különben is egy kis fecskét mit siratna egy nyár?
    Hiszen nincsen egy félpénzben száz s ezer arany kár.

Bellóna adott neked szopni a tejébül;
    Hát miért szivnál mérget a Vénus mellyébül?
    Szégyenlené szűz asszonyod, Minerva szablyája,
    Ha sebet ejthetne rajtad Kupidó dárdája.

Még valaha keserves lészen ez rózsának,
    Körme közé kerűlni holmi ostobának;
    Még valaha ez a Vénus biz' elkeseredik,
    Mikor megunván Vulkánust, Mársra vetemedik.

De így jár, aki eszik a más kalanával!
    Mint a hajó, tudatlan kormányozójával;
    Ritka sótalant nem enni sok szakács főztébe',
    El szokott a gyermek veszni sok bába kezébe'.

Téged hogy megcsalt Vénus szép rózsa-színével,
    Mind a bajt, mind a szégyent szenvedjed békével;
    Lám, ellene harcolt Mársnak Vénus, még Trojánál,
    Mégis maradt a nyereség a Mars táboránál.

Elég nimfái vagynak a te Minervádnak,
    Múlass szűzei között az édes anyádnak,
    Különben is, elhull ám még az a rózsa szépe,
    S nem is oly csalárdok ezek, mint a Vénus képe.

A te szerelmed jóra még ezután vál el,
    Sok nimfát egy aszzonyért miért is hagynál el?
    Miért hagynál egész ménest akarmely kancáért?
    Szabadságod miért vetnéd zálogba szoknyáért?

Éljed még világodat ifju legénységben,
    Még elég részed lehet a páros inségben;
    Ritkán fordúl a kockája úgy a szerencsének,
    Hogy öröm légyen ölében a szép menyecskének.

Egy mázsa sót megegyél ismeretségébe',
    Annak, kit fogni kiván szived szerelmébe;
    Mert nehéz ám ismeretlent kedveseddé tenni,
    Akivel, vagy jó vagy nem jó, mind hóltig kell lenni;

Egy asszonynak nem elég ismeretségére
    Két-három nap, nehéz belátni a szivére;
    A Mómustúl kívánt ablak akkor nyittatik meg,
    Mikor a külső szin mellett a sziv ismerszik meg.

Az a hűbele-balázs akkor sem mindig jó,
    Mikor az, amit akar az ember venni, ló:
    Ezt pedig, ha hibás lenne, nem adhatd cserébe,
    Akit szűznek köszöntöttél, de Vénus képébe'.

Ha látod a tehozzád hasonló személynek
    Szép jeles indúlatit nemes elméjének,
    Ezt a veled megegyezőt válasszad mátkának,
    Ezt tartsd igaz Vénusodnak, ezt szagos rózsának.

 

78. Ámor hatalma

Oh Ámor! ki nem fél tégedet?
    Ki nem imádja szentségedet?
    Téged az egek, Magas fellegek,
    Föld s tenger istennek neveznek, Tömjéneznek.

A szerencse tiéd egésszen,
    Akit te kedvelsz, boldog lészen;
    Ha kit béfogadsz, Kincset osztogatsz
    S kit nyilad üldöz: minduntalan Boldogtalan.

Ha óltárod eleibe mégyek,
    Megégek, bár hideg jég legyek;
    Langod gyújtogat, Füstöd fojtogat,
    És mégis édes ott múlatni: Megfogatni.

Kedvelj engemet, kedves szépem!
    Fogj meg, ragadj meg, enyves lépem!
    Bár rabod legyek, Repűlve megyek
    Szerelmem édes hálójába, Fogházába.

Csak aki békódba vezetett
    S téged velem megismertetett,
    Maradjon velem: Ez a szerelem
    Kedvesebb nékem az egeknél S mindeneknél.

 

79. Az elszalasztott szerető

Szerelmes jegyesem! Hol vagy, szerelmesem?
    Mely nehéz, kedvesem! hogy tőled elesem, édesem!
    Talám a kerteken vagy magas hegyeken,
    Csendes ligeteken mulat; majd ezeken keresem.
    Hol vagy, célja vig kedvemnek?
    Vidámitója szívemnek!
    Oh szerelem! szerelem! Légy velem, szíven viselem
    Szép képedet, Régi szerelmedet.

Diana szűzei! Vénus gyermekei!
    Szivem szerelmei! Szerelmem tüzei, magatok
    Vezérim legyetek, És rávezessetek;
    Jár, tudom, veletek, akit én szeretek s siratok.
    Nem találja szivem helyét,
    Búnak eresztette fejét;
    Szerelmemet, szívemet, kedvemet, szerelmesemet
    Elvesztettem, Özvegy-árva lettem.

Szivemnek jegyese, Kit lelkem kerese,
    Odavan kedvese, Nincsen szerelmese, kegyese.
    Járatlan utakat, Béomlott kutakat,
    Hamis barátokat, Nem néki valókat kerese.
    Ezt könyvezem, ezt siratom,
    Ezt zokogom, ezt jajgatom;
    Aggodalom, siralom, fájdalom, holtig unalom
    Már életem; Buba rekesztetem.

Sokakat általvere Kupidó fegyvere,
    Sok szivet megnyere, Kin a bú ezere sebet ért;
    Tudok ezereket Ily szerelmeseket,
    Letették élteket, Ontották véreket, ezekért.
    Thisbe Piramus egymásért,
    Meghalt Didó Eneásért;
    Nem is csuda: kicsoda? s micsoda írat köt oda?
    Szívenn vérzik Ez seb és ott érzik.

Én még mindezeket, Noha nehezeket,
    Tűröm e sebeket, Hosszas keserveket, tüzeket.
    Ah légyen kegyelem: Vénus! légy te velem;
    Gyógyitsd, oh szerelem! mert kinnal viselem ezeket.
    Nyögök, sohajtok, zokogok.
    Sirtam, sirok s sirni fogok.
    Szerelmemet siratom, jajgatom, ki nem mondhatom
    Fájdalmamat, Régi siralmamat.

 

80. A megpáratlanúlt pár

Kis hegyek! szelid erdők! hüss árnyékok!
    Boldog mezők! eredeti szent hajlékok!
    Szállást kérek udvarotokban,
    Szállást csak egy kicsiny sarokban;
    Hadd lakozzam az egyedül-boldogok sorában,
    Feledékenység istene néma templomában.

Nincsen egyébb kedves lakása szivemnek,
    Más orvosát sem ismerek sebeimnek.
    Az vigasztal, ha senki sem lát,
    S hogy én is csak követ, fűvet, fát,
    De semmi vígat, semmi búst s érzékenyt ne lássak,
    Hogy mi valék? s mivé levék, ne érezzék mások.

A társaságot egy csinálta édesnek,
    Énnekem is, amint minden szerelmesnek;
    Egy, ah! egyetlen egy igaz hiv!
    Ez már eltűnt és engem is hív
    Az elrepűlt páratlanok puszta mezejére,
    Az egynehány boldog napok elfelejtésére.

Nincs az örömnek ereje jobbra birni;
    Biblis alg tudna velem versent sirni.
    Hát mit használ így kesergeni?
    Minden könyvem kimeríteni,
    Melyek elég áldozatok sohasem vólnának,
    Elkőltözött szerelmesem boldog árnyékának.

Ha olyanná tudok lenni, még míg élek,
    Mint egy eget fellyűlhaladt nemes lélek,
    Nem ügyelvén semmi bajokra,
    Semmi főldi alacsonyokra;
    Akkor leszek hasonlatos hivem árnyékához,
    Úgy tarthat ő is engemet méltónak magához.

Szent ligetek! s sorsotok megvan néktek,
    Eget mutat - boldog eget, kiességtek.
    Mélly csendesség, néma hallgatás
    Környéktekben; s csak ez és nem más
    Számkivetett szerelmemnek egyedűl mentsvára;
    Ti fektessétek szívemet kedesem hamvára.

 

81. A kiszabadúlt madár

Trombita, rézdob, tárogató vagy tábori billegető sip
    Hangzik, az álom közbe, csudálom; útra megyünk, hihető.
    Utra bizony: csak emeld szemedet, ébredj szerelembe merűlt szív!
    Most szabadithatod el nyakadat, mely ily kalodába kerűlt.

Bontsd el azért már sátorodat, mely a szerelem mezején, fel-
    Vonva vagyon szép oszlopokon, de csak töredékenyeken;
    Rántsd ki szivedbe lövellt nyilait, vagy törd bele dárdadarabját,
    Szárnyad az égig emelve mutasd meg, rab vagy-e? nem vagy-e rab?

Mely gyönyörű Mars, szép utazás ez! mely neked ily nehezedre
    Láttatik esni, mert kötelekre vólt vala szokva kezed;
    Majd az aranyszinü drága szabadság, vasba raboskodó lélek!
    Akkor örömbe merít be, ha szived nyúgodalomra lel, él.

Jer velem oh kőltött örömöt ma kedvire képzelő szív, im!
    A hajadon Diana kezét kinyújtva szerelmire hív.
    Hagyd el Idália hegytetejét és ott kötözött koszorúdat,
    Rakd az Efezusi templom előtt le: tűzbe temesd vele búd.

 

82. A szerelemféltő Fillis

Fillis kezét valami megsértette,
    Az fájt neki, mikor Montánt féltette,
    Mégis, ha Montánt keresik, azt mondja:
    Hogy őneki a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?

Fillis egy pántlikát adott Montánnak,
    Az meg elajándékozá más lyánnak.
    Nem hijjában, ha keresik, azt mondja:
    Hogy őneki a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?

Fillis fejét anyja előtt fájlalja,
    Azért fáj, hogy hajladozott, azt vallja.
    S ha az anyja gyanakodik, azt mondja;
    Hogy őneki a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi [gondja?]

Fillis könnyen pirúl Montán nevére;
    Az öccse is rávallott szerelmére.
    Látd-e? mégis a csintalan azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis örűl, ha Montán sípját hallja,
    S hogy a hangra ő az Ekhó, azt vallja;
    Mégis, ő nem barátnéja s azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis megvallja, hogy Montánt szerette,
    De az őtet - a hitetlen - rászedte;
    Nem csuda hát, ha szegényke azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis megvallja, hogy meg is csókolta,
    A civódást is édesnek gondolta;
    Hogy lehet hát, hogy ő mégis azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillist Montán mivel szégyenbe hozta,
    Pántlikáját, szerelmét megátkozta;
    Innen van, hogy ha kérdezik azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?

Fillis egy szép rigót adott Montánnak,
    Melyet nem rég Mirtil elcsent magának;
    Ezt ha talán látja Fillis, nem mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis fut, s Montánt látni sem kívánja,
    Haragszik, hogy tettét Montán nem bánja;
    Még ma bizony esküvéssel is mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis elő-kéri az ajándékot;
    Erre fut Montán értvén a szándékot;
    De ő ugyan, míg nem látja, azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis sárgúl, hogy a Montán barátja
    Keze között a rigóját meglátja;
    Haragszik, hogy Montán adta s azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis, mikor a rigót megfojtotta,
    Mirtil, hogy csak úgy csente, megvallotta;
    Bánja Fillis, de most is csak azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis tettét Montán ugyan sajnálja,
    De kedvesebb neki Fillise szája;
    Itt a pántlika; talán már nem mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis maga Kloénál megvizsgálta,
    S a pántlikát nem övének találta;
    Bánja tettét, s soha többé nem mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis, noha szeretője meghozta,
    Már a pörös pántlikát megátkozta;
    De azt ugyan soha többé nem mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis a pört csókkal félbeszakasztja,
    Mirtilt, Dorist nevetésre fakasztja;
    Nem mondja már, sőt ellenben azt mondja:
    Hogy őneki a pásztorra van gondja;
                            van gondja, van gondja.

Fillis, ha játsznak s zálogot kívánnak,
    Azt mondja, hogy örömest ád Montánnak;
    Látszik, akar mondja, akar ne mondja:
    Hogy őneki a pásztorra van gondja,
                            van [gondja, van gondja.]

Fillis! akik szeretgélnek, mit tesznek?
    Mit? hol megbékélnek, hol összevesznek;
    Féltik egymást, s Fillis igazán mondja:
    Hogy Montánra nagy Fillisnek a gondja:
                            a gondja, a gondja.

 

83. Nem azé a madár, aki utánna jár

Az én nehéz fájdalmamon aki segíthet,
    Az engem a legmagasabb égre repíthet;
    De nincsenek Galenusnak ahhoz írjai,
    Csak Évimnek vóltak olyan könnyű szárnyai.

Azokra is más üle fel nem igen régen,
    S lebeg velek a hajnallal szomszédos égen;
    Olyannak lett gyógyítója, tündér hűsége,
    Akinek nem vólt irjára semmi szüksége.

Én tartottam az eleven szenet szivemben,
    Melytűl büdös maszlag gyúladt meg kebelemben;
    S égnek szivem bosszujára derék erőben
    A jó szagok, más idegen tömjénezőben.

 

84. Egy férjhezmenésit megbánt asszony

Siralmas életem, bánom cselekedetem,
                                        hogy asszonnyá lettem;
    Éltem bóldogságban, Míg szűz magánosságban
                                        férfit nem szerettem;
    Nem jött kedvemre Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.

Éltem e világon, mint kis madár az ágon
                                        egész szabadságban;
    Sorsomon örűltem, És csaknem nyakig űltem
                                        minden boldogságban;
    Nem jött kedvemre [Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.]

Szűzesség pártája, szűz fejem koronája
                                        volt vigasztalásom,
    Nem is vólt, mondhatom, Amint elgondolhatom,
                                        boldogságba' másom.
    Nem jött [kedvemre Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.]

Szép társaságokat, Uri gavallérokat
                                        jó szivel fogadtam.
    Mutattam magamat, Szűz hajlandóságomat,
                                        de kezet nem adtam.
    Nem jött [kedvemre Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.]

Egyik sem bírt velem, Közös vólt a szerelem,
                                        az is pedig szűzen.
    Szabadon evezett, háborút nem érezett
                                        kis hajóm a vizen.
    Nem jött [kedvemre Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.]

Csókolták kezemet, Karon fogva engemet
                                        sétálni vezettek.
    Diana kertjében A nimfák seregében
                                        királynévá tettek.
    Nem jött [kedvemre Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.]

Egyedűl nyúgodtam, Vig álmakat álmadtam
                                        magános ágyamban;
    Megunván kedvemet, Vig öröménekemet
                                        dúdoltam magamban.
    Nem jött [kedvemre Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.]

De jaj már énnekem; Változik víg énekem
                                        ezer siralomra:
    Aki mellett űltem, Hálójába kerűltem,
                                        lép ragadt lábamra.
    Jaj szűz virágom! Odavan jó világom,
                                        minden bóldogságom.

Megtört kedvem kényje, Ragyogó napom fényje
                                        felhőbe borúla.
    Elhervadt zőld ágom, Rabbá lett szabadságom,
                                        vig kedvem elmúla.
    Jaj szűz [virágom! Odavan jó világom,
                                        minden bóldogságom.]

Van már parancsoló, Van kedvem ellen szólló,
                                        van ki keserítsen;
    Van úr a házamban, Van aki bánatomban
                                        sirni kénszerítsen;
    Jaj szűz [virágom! Odavan jó világom,
                                        minden bóldogságom.]

Társam az ágyomat, Kis gyermekim álmomat
                                        nyúgodni nem hagyják.
    Siralom szívemet, Gond búbánat kedvemet
                                        egész' elragadják.
    Jaj szűz [virágom! Odavan jó világom,
                                        minden bóldogságom.]

Sirba már életem Elevenen temetem,
                                        jaj! jaj! hová légyek?
    A magas hegyekre, kietlen ligetekre
                                        szarándoknak mégyek.
    Jaj szűz virágom! odavan jó világom,
                                        minden bóldogságom.

 

85. Kurvák fortélyjai

Nehéz tudni célját, végit,
    Kitanúlni mesterségit A kurvának;
    Száz meg ezer útja vagyon,
    Tekervényes az is nagyon, Fortélyjának.
    Birj bár bőlcsek nagy eszével,
    Legszentebbek szentségével,
    Egy őrdög egy menyecskével Megcsalnának.

A hálót maga megveti,
    Ha rút, képét festegeti Szép formára,
    Melybűl sok madár nyakára
    Madzag s lép ragad lábára Nemsokára.
    Hív, csal, hiteget jámborúl,
    Itat mérget édes borúl,
    S másnak igen ritkán szorúl Fortélyjára.

Mézes kérdés, szép felelés,
    Titkon adott csók s ölelés Első próba,
    Sokszor egy kis gyönyörűség,
    Szép ajánlás, színes hűség Visz hálóba;
    Hogy az sokszor megrontója,
    Aki száját megcsókolja,
    Nem minden ember gondolja Meg valóba.

De találkoznak okosok,
    Kiknek a titkos gyilkosok Nem árthatnak,
    Gyengéllvén tehát eszeket
    Segítségre ördögöket Hivogatnak.
    Mig végre az okosok is,
    Bőlcs és szemérmes ifjak is,
    Az ártatlan madarak is Megfogatnak.

Ha egyik kurva nem győzi,
    Kettő-három addig főzi, Hogy végtére
    Sok az egyet megragadja,
    Mert egyik másiknak adja A kezére.
    Ki szabad vólt, rabúl esik,
    S minél jobban törekedik,
    Még több békó tekeredik A kezére.

Ha már egyebet nem lelnek,
    Vénasszonyokat rendelnek Kerítőknek;
    Akkor mer bízvást probálni,
    Ha ilyeket tud találni Hitetőknek;
    És nehezebb is ezeknek
    Megállni mesterségeknek,
    Mint sok ezer pokolbeli Őrdögöknek.

Sem ebédet, sem vacsorát,
    Sem kenyerit, sem a borát Nem sajnálja.
    Ad neki mindent eleget,
    Gondolván, hogy mindezeket Megszolgálja;
    Ha dolgában véget érhet
    S vagy kurafit kap vagy férjet,
    És a gatya mellé férhet A szoknyája.

Sokat hazud, sok szin mutat,
    Gondol forral titkos útat, Mesterséget;
    Öszveveszt társat társával,
    S abbúl csinál ő magával Egyességet.
    Hét ördög telik magábúl,
    Tüzet gerjeszt egy szikrábúl,
    S magának tesz a prédábúl Nyereséget.

De ki tudná kitalálni?
    Ki győzné előszámlálni Sok fortélyját?
    Igy a bolond az okosnak
    Töri, s a tyuk a kakasnak A taréjját;
    A bőlcs elmét fennakasztja
    A kurva, gonddal fárasztja
    Az okost, és leragasztja Szeme héjját.

Aki tehát e tüzektűl
    Tart, jobb, magát az ilyektűl Ha megójja;
    Ne legyen Kupidó bakja,
    Ha őtet a Vénus vakja Megcsókolja;
    Játsszon ugyan, de szemesen,
    Úgy, hogy vakká ne lehessen,
    De vissza-csalja jelesen, Ki megcsalja.

 

86. Maradj a seggeden

Addig szerencsésen éltem,
    Semmi aggságtúl nem féltem, És örűltem,
    Mig özvegyen a házamban
    Mint egyes madár magamban Otthon ültem;
    Már most siratom magamat,
    Bú kettőzi siralmamat,
    Felleg borítja napomat. - Be nem véltem!

Mikor férjem eltemettem,
    Amint módi, már kinéztem, Kihez menjek.
    S bezzeg ugyan ráakadtam,
    Szabadságomat eladtam, Hogy rab légyek.
    Az elsőtűl csak függöttem,
    Ez békót fony körülöttem,
    Rabláncot csörget előttem. De mit tégyek?

 

87. Isten hozzád párta

Hervadjatok koszorúim! Törjetek öszve dióim!
    Junó kivett engemet a gyermek sorbúl,
    Leszakasztott Himen a virágbokorbúl;
    Szűz fejem címereit, Szép pártám gyöngyjeit
    Még ma lerakom, velek Fejkötőt cserélek.

Gyászünnep ez a szüzeknek, Hogy páratlan szerelmeknek,
    Véget vetek, ki nem rég valék mátkájok,
    S csak ma szóllok még mint hajadon hozzájok;
    Szűz fejem cimereit, [Szép pártám gyöngyjeit
    Még ma lerakom, velek Fejkötőt cserélek.]

 

88. Visszamarás

Ni! mit gondolt nékem is,
    Talált hibát bennem is Az irigység;
    Oh! be keserves dolog,
    Mikor színesen forog Az ellenség;
    Szemben édes a negédes megcsúfolás,
    Mérget hozott az átkozott ember-szóllás.

S mit vétettem ellened?
    Hogy így ellenem fened Agyaradat;
    Mocskodat rám hárítod,
    S hát talán kitisztítod Így magadat?
    Ki mit adott? S ki fogadott hírmondónak?
    Hogy magához, mondj, kurvához hasonlónak.

Nem társad ám mindenik,
    S nem oly könnyen billenik A szoknyája,
    Amint magát mutatja
    Jószivű indúlatja S kedves szája;
    Tréfálhatunk, mutathatunk barátságot,
    De nézzünk jót, nem bugyogót, nem nadrágot.

A barátság-szeretés,
    A senkit meg nem vetés nem is vétek;
    Bár ebek! magatok is,
    Kik engem ugattok is, igy tennétek;
    Ne lenne sok gonoszra ok nevetségtek,
    Veszteg űlne s meg ne dűlne kegyességtek.

Hogy egy kicsinyt magamat,
    N[y]ájos barátságomat kimutattam,
    Sok nagy világ-rosszának,
    Hogy talpig leszóllnának, okot adtam;
    Aki bűzt tett, amit vétett, abba' gyanús,
    Lest keresnek Herkulesnek a sok faunus.

Jobb vólna varrogatni,
    Jobb Verbőczit forgatni a kezébe',
    Mint mást jobbat rosszalni,
    Hazugságot koholni ellenébe.
    Igy szineli bünnel teli mocskos képit
    A hamis pör; fényes tükör rutat szépit.

De kurvanyja mindennek,
    Mind amannak, mind ennek, aki bánja;
    Ki rossznak tart engemet,
    S jó, de tiszta kedvemet szemrehányja;
    Nálam nagyon nyilván vagyon, amiolta
    Élek s éltem, szeretetem tiszta vólta.

Akarmint fend agyarad,
    Az arany tiszta marad a rozsdátúl;
    Minn örülök és kinek?
    Nem kérdem én senkinek kurvanyjátúl;
    Hálok mással, hív pajtással: te is hálhatsz;
    Hát híjjába más órába mit piszkálgatsz.

Ne hányd te hát szememre,
    Ha múlatok kedvemre s vigan élek.
    Mert rágalmazásodtúl,
    Agyarkodó fogadtúl úgysem félek,
    A világot, ha megrágott, visszarágom,
    Szóval téged s irigységed kettévágom.

Mind a koncot, mind a bűnt,
    Amely igy szemedbe tünt, neked adom;
    Ha sajnálod, élj vele,
    Azt sem bánom, bújj bele, felfogadom.
    De az én becsületembe ne piszkálodj:
    Mord szemeddel, gaz nyelveddel ne mocskolodj.

 

89. Náni lakadalma

Zengjétek ki, Gráciák! csendes muzsikával,
    Mint bánt nem rég Vénus egy kedves magzatjával.
    Mint csinált kicsiny asszonyt egy kisasszonykábúl,
    Lucinának cserélvén társat Dianábúl.

Vénus rózsakoszorút ad Rozáliának,
    S ezt ő Szent Anna napján felteszi Annának,
    Klára vólt segitsége a koszorúzásban,
    Ezekben bizodalma több lévén, mint másban.

De neki kerül Judit, a Mars felesége,
    Nem úgy, úgymond, Annának más az ékessége,
    Leszedi s visszaadja szűz koszorújának
    Rózsáit a nyoszolyó két kisasszonykának.

Le is tevé ama szűz-koszorút fejébül,
    Junó esthajnala lett Anna estvéjibül;
    Rozáliát, sem Klárát nem hiv már mátkának,
    Mert Ciprus Boldizsárt ád mátkáúl Annának.

Látd-e, mit nyert a pajtás egy rövid útjával?
    Öszveköté Nagy-Görbőt Anna Mihályfával;
    S ellakván Anna napját tegnap nyolcvannégyen,
    Ma haza mint menyasszony, nem mint mátka mégyen.

 

90. A szemérmetlen

A szemérmes sziv és az okosság
    E világon nem csekély boldogság,
    Mely ha együtt van a bátorsággal,
    Bizvást szembeszállhatsz e világgal.

Dolga s beszédje a szemérmesnek
    Szép és tetszik mindennek kedvesnek,
    Szeretik, becsűlik minduntalan,
    Nem úgy, mint aki gonosz, fajtalan.

De nincsen annál nagyobb utálat,
    Mint a nagyon szemérmetlen állat,
    Kin az egyszer úgy erőt vehetett,
    Hogy szemérmetlennek neveztetett.

Bocskorbőr már annak az orcája,
    Dobja minden titoknak a szája.
    Sem tisztesség, sem rút nincs már annál,
    Oktalanabb az oktalannál.

Nem gondol sem jó, sem rossz hírével,
    Sem maga, sem más becsűletével;
    Annak jónak lenni lehetetlen,
    Annál minden becsület kelletlen.

Nevezd azt tolvajnak vagy gyilkosnak,
    Bár mondjad paráznának, lustosnak,
    Úgy van, úgy ám: ez minden mentsége,
    Mert odavan szemérmetessége.

Csak neki kedve teljen vagy tessen,
    Hogy dolgába jó vége lehessen,
    Felvesz sok szitkot-átkot, mocskokat,
    Becsületével nem gondol sokat.

Mint a szemérmetlen tolvajokat
    El nem rettenti, ha látnak sokat
    Az akasztófán is olyanokat,
    Amilyeneknek tudják magokat.

Úgy a neki-szokott paráznának,
    Csuf büntetési a sok kurvának,
    Csak olyan, és szintúgy nem szokatlan,
    Mint amely dolog elmúlhatatlan.

Csak egyszer őneki kedve teljen,
    Nem bánja, akárki mit feleljen;
    Főbbnek tartja a gyönyörűséget,
    Mint ezt az utálatos rút véget.

S mivel már nem gondol ő magával,
    Mint különben is világ csúfjával,
    Gázol másnak is becsületébe,
    S truccol sok jámbornak ellenébe.

Ezek mondatódhatnak gyilkosnak,
    Ezek pestissei a városnak;
    Igaz szó hát nem hijjábavaló,
    Mikor azt mondják: kicsapni való.

Oh bárcsak itt is véghez mehetne,
    Bár ezek ellen törvény lehetne,
    Amint vétkezik, úgy büntettetne,
    S e tűznek a hóhér tüzet vetne.

 

91. Kora szerelem

Ha már a szerelem Ily korán gyötrelem
    Közt játszik-e velem? S rontson a félelem engemet?
    Ah nem: még ideje Sincs, hogy érdekelje
    Vénus nyilvesszeje S zavarja mételye véremet.
    Még távolyrúl nézegettem,
    Mikor korán észrevettem,
    Hogy eleget hiteget, feszeget,
    De ha hát megett van, kinevet S fenyeget engemet.

Sok sziv nem hiheti, Hogy Vénus kergeti,
    Mert tőrit ha veti, Mézzel kenegeti madzagát,
    Osztán csak neveti, ha megkeritheti,
    Többre hitegeti, Lopva hintegeti maszlagát,
    Űzi a jajt csalfa szókkal,
    Festi a kint szines csókkal,
    Már fegyverivel veri, megnyeri,
    Mig megismeri a sziv magát, Érzi bűne szagát.

Nincs osztán kegyelem, mikor a gyötrelem,
    Örökös félelem Lángol a szerelem tüzein,
    Méreg, bú, fájdalom, Gyász, bánat, siralom,
    Kétséges unalom, Nincsen más hatalom erején.
    Kedvetlenség a kedves is,
    Izetlen lesz az édes is,
    Szivdobogás, szivfogás, zokogás -
    Sirva-zokogás hangzik mellyén, Könyv buzog szemein.

Adieu hát, szerelem! Nem fogsz kezet velem,
    Pártámat viselem, És rád sem emelem újomat,
    Mert nem is illene, Hogy, ha vagy egy fene-
    Vadnak igy ellene Szegeznem kellene magamat,
    Vagy nyilátúl megsértetni,
    S ily korán eltemettetni;
    Nyilvasadat, magadat, s fiadat,
    E fenevadat elmellőzöm: Mérgedet meggyőzöm.

 

92. Szenvedhetetlen veszteség

Hol vagytok szivem rontói! Ti tündér képzések!
    Érzésem elaltatói! Nyájas enyelgések!
    Hideg jéggé vált mellyembül Messze repűltetek,
    Nevetni termett szemembül Könyvet préseltetek.

Szépem édes ajakain Szám mint csüggedezett!
    Ah! mint függöttem karjain! Édes emlékezet!
    Sohajtozó pillantások! Visszás pihegések!
    Álomforma andalgások! Kedves enyelgések.

Egymásnak lehelletétűl Együtt élesztetni,
    Tanúlni egymás szivétül: Mit tesz szerettetni?
    Ez az az igaz édesnek Olyan rajzolványja,
    Melyrűl a nem szerelmesnek Nincsen tudományja.

Sőt nincs, én szivem! neked is Nincs tovább érzésed,
    Magadnak hagyott téged is Vidám képzelésed:
    Ha mivel még látszol bírni, Az csak emlékezet;
    S éppen ez az ami sirni S nyögni kötelezett.

Látom előttem szépemnek Árnyékát rémleni,
    Látom ölelő kezemnek Kezét terjeszteni:
    Erőltetem hát karomat, Ölelni próbálom,
    Ölelni szép angyalomat, S hát csak árnyék - álom.

Tűnjetek el hát képzésim! Ha ez a szép eltűnt;
    Szűnjetek meg lehellésim! Ha az lenni megszűnt;
    Aki nélkül élnem s lennem Nem tudom elhinni,
    Avagy csak ezt el kell mennem Neki hirűl vinni.

 

93. Szűzek egymás mátkái

Jer ártatlan galambjaim! Szűz virágzó virágjaim!
    Mig virágzik szűz virágunk, Jobb addig örűlünk,
    Mert mahólnap hervadásra, S kéntelen kerűlünk.

Minervának szűz vendégi! Diána gyönyörűségi
    Hajdani tüdér szüzeknek Mi vagyunk társai,
    Junó páváival járó Gyenge galambjai.

Az említett galambokkal Illessük egymást csókokkal;
    Ez a kőlcsönös szeretet Nem búja szerelem,
    Melyet közlök én teveled, Te pedig énvelem.

Szüléink háza diszének Minket tartnak örömének,
    Kerti teljes virágokat Mutat szép személlyünk,
    Mint egy bokron termett rózsák, Mi tehát úgy éljünk.

Addig lesz boldog életünk, Mig mint szűzek, úgy élhetünk;
    Ha társa lesz e galambnak, Elhervad e virág,
    Szüzességünkkel bomlik el Ez a bóldog világ.

 

95. Jobb közelebb

Míg szerelmem közel értem, megölelt az engemet,
    Csak egy csókkal is eloltá lánggal égő tüzemet;
    De miolta nem találom e tűzóltó vizemet,
    Tüzem éget, s megemészti tüze miatt eltüzesedett szivemet.

 

96. A malecontenta

Mások azért busok s nyomorúltak,
    Hogy magános életre szorúltak;
    Az való hogy nehéz is, És nem édes a méz is,
                                                Ha csak magad érzed.

Természeti törvény szerént mégyen,
    Hogy az ember társalkodó légyen.
    Egy törzsökbűl eredtünk, Egy köz atyátúl lettünk,
                                                Köz tehát az élet.

S e nyavalyát ezen okok szűlik,
    Hogy némelyek feljebbre becsűlik
    A mord magánosságot, Mint a vig társaságot
                                                E kevert világban.

Másnak a' fáj és azt neheztelli,
    Hogy a társaság gonddal terhelli.
    Lót-fut s barom módjára Nagy igát vesz magára
                                                Csak a társaságért.

Ha a társaság oly grádiccsába
    Ugrott csak születve, vagy vaktába',
    Hogy rangját megtartani Nem tudja, ha izzadni
                                                Restell aranyjáért.

Oh! hány ezer boldogabb van nálam!
    Ha társaimat rendre vizsgálom,
    Ritka ez három bajjal Némán, mégis nagy zajjal
                                                Igy küszködni, mint én.

A társalkodásban kevés részem,
    S csak alig van akkor mikor eszem;
    Egynehány jó barátom Esztendőben ha látom
                                                Egyszer, időm lévén.

Csak azokat értem, kiknek szivek
    Egyenetlen rangban is oly hívek,
    Mint a nagy társaságnak Vagy e kevert világnak
                                                Közös grádiccsában.

Akikkel ellenben, míg aggódom,
    Néha társalkodni vólna módom,
    Különböz természetek, Vagy ha nem, nem léphetek
                                                Rangjoknak nyomába.

Ki fösvény, ki mord, ki kevélly lélek,
    Ki nem oly híven él, mint én élek.
    Hiteget, csal, szint mutat, Józsefnek keres kutat
                                                Az ebédvivésért.

Hogy pedig én azon törekedjem,
    Hogy vagy az ebekkel veszekedjem,
    Vagy azt megismerhessem, Ha mikor kacsint a szem:
                                                Szeret-e vagy kisért.

Igy vagy igaz jó társ alig lészek,
    Vagy indúlatimból csúfot tészek
    S gyanút szerzek magamnak, Hogy legjobb barátomnak
                                                Se lehessen hinni.

Viszketeges elmém túdósokkal,
    Nemes vérem nálam nagyobbakkal,
    Sorsom alacsonyokkal, Friss erem nyájasokkal
                                                Szeretne társ lenni.

De a társak együtt nem egyeznek,
    S ha egyikért jobban megjegyeznek,
    Hogy keressem kedveket? S azzal is több terheket
                                                Vegyek-e fejemre?

Pedig úgyis untig nehéz nékem
    Úgy ülnöm, hogy magam tartsam széke[n],
    Reggel ölnöm magamat, Hogy majd nyúgodalmamat
                                                Megleljem estvére.

Ne tegyem-e hát magam marhával
    Öszve? S ne epesszem nagy munkával?
    Ugy de reményl a lélek, Hogy ha több gonddal élek,
                                                Több nyugalmat várok.

Szerencsémet elmém elhaladta,
    Földet kapál hát Timon; alatta
    Tán vaktában megleli, Amivel felemeli
                                                Földre görbűlt vállát.

Sok izzadozás közt pihegtemben
    Sohajtva nehánykor jut eszemben:
    Mely boldogok lehetnek, Akik készre születnek,
                                                S seggen űlve élnek.

De hiszen vagyon terhe mindennek:
    S hát az én panaszim mire mennek?
    Terhemet csak viselem, Sok cserélne énvelem,
                                                Kit boldognak vélnek.

 

97. Mondanám is, nem is

Ne fújj rám Ámor szele!
    Most is fejem fáj bele, hogy nem régen
    Egy Vénus-anyád mellett
    Nőtt nimfa rám lehellett e térségen;
    Ne vonjátok ugy hozzátok kedvem fékit,
    Hogy reátok felosszátok szivem székit.

Nem fér kettő szivembe
    Valamint egy hüvelybe két hegyes tőr;
    Ha kettő fog bészállni,
    Mindenik fog rongálni és ajtót tör.
    Oly negédes, noha édes a szerelem,
    Hog nem lesz hiv együtt két sziv, s nem bir velem.

Hol is vetted magadat?
    Hova célzod nyiladat? Vénus fatyja!
    Hogy lövésed engemet
    Ugy talált, és szivemet fojtogatja;
    Ah! ragáncs lép! mért hogy a szép oly bűbájos?
    Vagy e vett seb, míg még kissebb, mért oly fájos?

Megsértetted szivemet,
    Gyógyitsd meg hát sebemet azon szőrrel,
    Amely, mivel szerette,
    Oly lopva megsértette titkos tőrrel,
    S mást sebemmel, seb-mérgemmel mit csinálok,
    Más nyugságot, orvosságot nem találok.

Előttem kietlenek,
    Gyászosaknak tetszenek a zőldségek;
    Vadak Pannon mezei,
    Barlangok az erdélyi erdőségek;
    A szerelmek, a félelmek gyötrelmének
    Fogházába, békójába kerítének.

Szűnj meg Ámor! vagy segits,
    Ne égess, ne melegits több tüzekkel;
    Vajha most úgy lehetne,
    Hogy Pallás ölelgetne szent kezekkel;
    Mentegetne s fedezgetne paizsával,
    Nem vesződném a szerelem kis fiával.

 

97/a Elég már

Meddig nyilazol még szivemre?
    Tekints valaha vénségemre!:/:
    Meddig jársz, szerelmek istene!
    Nyugodalmamnak igy ellene?
    Könnyitsd terhemet, Oldd fel szivemet,
    Hagyj el már, repülj el Cipria szárnyas fia!

Ötven esztendőt leszolgáltam,
    Sok százaknál többet probáltam;
    Ha felesleg van elégsége,
    Az édesnek csömör a vége.
    Sort áll előttem, Amit bűnhödtem
    S már vagy elhágy a bűn engemet, vagy eltemet.

 

98. Nem bűn a szerelem

Szűz szivem! hát vétek-e?
    Ha szerelmem értéke tiszta tűzzel
    Közöltetik mással is,
    Férfival s asszonnyal is, csakhogy szűzzel.
    Ki törvényje s költeményje tilt meg, oh szűz!
    Hogy csendesen lángot vessen ez parázs tűz?

Mert az tagadhatatlan,
    Hogy akarmely ártatlan s kemény a szív,
    Célba veszi látatlan
    Egy eltitkolhatatlan titkos kézív,
    Kit Cpria szárnyas fia jobbkezében
    Tart, és szegez sok szűz tegez ellenében.

Ez természet törvényje,
    Hogy a szűz sziv szekrényje noha zárral
    Van zárva, és félelmes,
    Vetekedjen szerelmes galambpárral,
    Amely szokott közös csókot kölcsönözve
    Osztogatni, s ráraggatni megkettőzve.

Igy a szűz sziv szűz szivvel
    Ártatlan galamb-mivvel szokott bánni,
    Kár is az íly készséget,
    Ezen szűz egyességet szemrehányni;
    Addig vitéz ez nyilas kéz, a szerelem,
    Mig kisztetve s hittel kötve nem vagy velem.

Nem virtus azt szeretni,
    Kit kéntelen követni a hites sziv.
    Madár az Ámor, s úgy szép,
    Ha mind kalitka, mind lép nélkül is hiv.
    Ha köteles, már nem jeles a szeretet,
    Kéntelen a szerelem, ha leköttetett.

Sőt az érdemel hitet,
    Aki hiven szeretett azelőtt is,
    Mikor még szabadosan
    Tarthatott, nem titkosan több hivőt is;
    Ha hát szivem, van kit hivemnek itélhetsz,
    Béfogadni s csókot adni kitűl félhetsz?

 

99. Ámor menyországja

Oh szerelem mezeje! Páfusi vár teteje!
    Vénus arany ideje! Gyenge szivek ereje!
    Mely gyönyörű veletek, S bennetek élni!
    Érzeni gyúlt tüzetek, S semmire vélni!

Manci mikor kebelem Meglepi, s átölelem,
    Ez dobogó figyelem Álom-e? vagy szerelem?
    Mondja meg, aki velem Szenvedi s érez;
    Enmagam azt felelem: Kincseket ér ez.

Egy beteg itt keneget más elalélt beteget;
    Jégbe teremt meleget, S tűz melegébe jeget,
    Szivem alatt remegett Domború melle;
    S szája mikor pihegett, Számba lehelle.

Cenci, ne vond magadat, Csókolom ajakadat,
    Tartsd nyakamon karodat, Karjaimon nyakadat.
    Nálad ez a hatalom, Köss le magadnak,
    Édes ez, és jutalom A te rabodnak.

 

100. Ciprus és Páfus

Kettő a szeretet, Ciprusban született Mind a kettő;
    Egyik mezitelen, Sok szivnek hirtelen Kész temető.
    Nyila van s kézive, Vak, de csalfa szive.
    Temploma negédes, Lakása szép kies Egy hegytető.

Kupidónak hivják, Anyjostúl ők vivják A sziveket,
    Ejtnek sok szépeken, Gyengéken, szüzeken Csuf sebeket:
    S ha kit megejthetnek, Csufra kinevetnek,
    Páfusban áldozzák, Uj sebbel tornyozzák Sebhelyjeket.

A másik ártatlan, nem hoz ez váratlan Kínzásokat,
    Öszveköt szerelmes Sziveket, sok kedves Barátokat;
    Ez már ép szemmel bir, S bár ez is ritkán sir,
    De fellyűl-haladja Kedves indulatja Amazokat.

Nekem csak ez kellett, Maradj is e mellett, Jámbor szivem!
    Soha Vénus fattya Pajkos indúlatja Nem vólt mivem;
    A tiltott szerelem Nem fog kezet velem;
    Ha játékát űzöm, Csókom egyre fűzöm, Egy a hivem.

 

101. Édes rabság

A szerelem szárnyan jár,
    Repűl mint tündér madár;
    Ha kire száll, s ki bevár,
    Kincsre tesz szert, és jól jár.

Igaz, hogy gond s félelem
    Elébb minden szerelem,
    De mivelhogy szerelem,
    Édes ez a gyötrelem.

Elbír ez vasláncokat,
    Bilincseket, békókat;
    S mint köteles zsóldokat,
    Könnyen tűri azokat.

 

102. Nehéz lemosni

Ki ganéjjba keveredik, Bár akarmint törekedik,
    Noha szép, noha tiszta vólt maga, De megérezik a ganéjj szaga;
    Én is annyira belekeveredtem,
    Hogy belűle csak alig menekedtem, soha
            nem reményltem, ezt valaha hogy elérjem.

 

103. Ohajtott elválás

Meddig üldözsz, oh kegyetlen
    Sorsom ilyen kémélletlen?
    Hagyj békét már, Hagyj békét már.

Hát! az első tévelyedés
    Lett örökös kínszenvedés;
    Hagyj békét már, [Hagyj békét már.]

Nem csuda, ha megbotlottam,
    Gyermekésszel választottam;
    Hagyj békét [már, Hagyj békét már.]

Későcskén esett tudtomra,
    Mint akadtam gyilkosomra;
    Hagyj bé[két már, Hagyj békét már.]

Menyegzőmbűl tort csináltál,
    Hóhérommal elhálattál;
    Hagyj békét [már, Hagyj békét már.]

Oh! de lesz-e jobb jövendő,
    Mint e kínos öt esztendő?
    Hagyj [békét már, Hagyj békét már.]

Lesz, lesz, lám el is kezdettem,
    Életemet megmentettem;
    Vége van immár, Vége van immár.

Nincs már tesem hatalmában,
    Nincs nyakam s szivem markában;
    Vége van [immár, Vége van immár.]

Csak te is, Themis! légy velem;
    Szaggasd el láncom, kötelem;
    Vége van [immár, Vége van immár.]

Hát szivem! mit siránkozol?
    Hová s meddig gondolkozol?
    Vége van [immár, Vége van immár.]

Ha kik szeretnek suttogni,
    Tanúld őket farba-rúgni;
    Vége van [immár, Vége van immár.]

De ezt tartsd meg fő tanácsnak:
    Ne higgy semmi fogadásnak;
    Vége van [immár, Vége van immár.]

 

104. Hideg ruha, de édes

Adj egy csókot rózsám! kettőt adok érte;
    Legszebbiket adom, pedig más is kérte.
    De a te szerelmed kedvesebb énnálam,
    Mint a szép lépesméz, vagy az édes álom.

Nem bolondság az én szerelmemmel bírni,
    Szóval azt nem lehet s betűvel kiírni;
    Ha szivem szereted, szived add cserébe,
    S zálogúl adj egy pár csókot hevenyébe.

Ha pedig nem tetszik szivem ajánlása,
    Ne legyen úgy felém szemed mozdúlása,
    Hogy tekinteted rám nyilakat lövelljen,
    Hanem végy végbúcsút ezen álló helyen.

És ha csak egy csók is olyan drága nálad,
    S tőlem azt a hideg ruhát is sajná1od:
    Százezer bojtorján teremjen szoknyádba,
    Keress mást, fuss hamar tőlem kurvanyádba.

 

105. Próbáld még egyszer

Náni ugyan jól gyanított, s édes neki engenni;
    Nem rég engem is tanitott Ekhó szerelmeskenni;
    S amire téged, gyenge szüz! lappangó lang vezetett,
    Arra engen sem szél, sem tűz, Csak az Ekhó vehetett.

Ekhó, ki az Ámor anyja esküdt ellenségének
    Vólt szerencsétlen leányja, A nagy Jupiternének.
    És mégis Ámor tőribe ugy belekeveredett,
    Hogy Narcisszus szerelmébe' egészen elepedett.

Kedvesse után futtában Lerogyott, elfáradott,
    A vér s nedvesség bújjában Testébűl kiszáradott;
    S nem maradt egyéb belűle, Csak bús szava hangzatja,
    Mellyel, míg szalad előle, Narcisszust csalogatja!

Ez hanggá vált szerelmes szűz vigasztal sok sziveket,
    A szintúgy, mint ő, titkos tűz Lángjátúl sebeseket,
    Kettőzi a gonddal teli fűlnek Azt a hangzatot,
    Mely legjobban érdekli a bíztos indúlatot.

Ez Fébusnak Dafnét kiált, Danaët Jupiternek;
    Marsnak Vénust, mert azzal hált; Kincsemet sok ezernek;
    Neked Náni! Legényt súgott; jele, mert visszhang vala,
    Hogy nálad, ami most zúgott, már elébb helyt foglala.

Nekem mintha mind úgy szóllna: Az asszonyok angyalok.
    Hát miként veszhetett vólna el a világ általok.
    Van kész oka, mert szivemet birja egy mélly tisztelet,
    Mellyel a remek szép-nemet imádja mások felett.

Egy búst, kit rútul rászedtek hajdan csalfa szirenek,
    Nem rég egy bércre vezettek Az erdei istenek;
    Szép templom van ott Benedek Szent nevének emelve,
    Tul a vizen erdős hegyek, kies fákkal zőldellve.

Kezd a bús panaszolkodni, tekintvén a hegyekre:
    Nem merek megpárosodni, esküszöm az egekre.
    Mert a szép-nem, kit szerettem, Ádámot megrontotta.
    Az Ekhó - eszre sem vettem - A panaszt mind hallotta.

Hallotta, s mig ez panaszol, egyszer megszóllal amaz:
    S hát nincs már jó asszony sohol? s oly gyilkos nem az? (echo:) nem az.
    Hát már Árion bújjában ne házasodjon-e meg?
    Mert ő már errűl Kumában Istent kérde meg. (E.:) de meg.

Ha a szivet általlátnom lehetne, mint a képet!
    Milyent kell hát választanom? jót-e vagy szépet? (E.:) szépet.
    Úgyde a szép képbűl jót is, ha rossz, valyon ki tehet?
    Hogy egy szép is legyen, jó is, talán nem lehet; (E.:) lehet.

Lám téged is elepesztett a szerelem! - Valóba'
    Hogy űljek, mely megijesztett, olyan hajóba, (E.:) jóba.
    Száz közűl alig van, tudom, egyes feleleteddel;
    Tudok egyet, - nem civódom tovább kedveddel. (E.:) vedd el!

 

106. A maradhatatlan mátka

Minden óra egy egész nap az olyan szívnek,
    Akit a tiszta szeretet fel-szentelt hívnek;
    Kinek Himen egy kis édes reményt surgallott,
    Az távolyrúl jött hangot is közelre hallott.

Erős angyal a szeretet, sok telik tőle,
    Sok repűlő golyobist is csinál belűle;
    Ha pedig egyszer kőlcsönös, még hatalmasabb,
    Szélesebb az egész főldnél, s égnél magasabb.

Hát az enyém kőlcsönös-e? Kitűl kérdezzem?
    Mondd meg Himen! csak te tudod; s add, hadd érezzem!
    Csak te tudod, mert szerelmem hived szivébe
    Nem Páfusban szállott, sem a Vénus ölébe'.

 

107. Szán engem a madár is

Irígyli már a madár az ember szivének,
    Hogy csak ő vegye hasznát a szép cseresznyének.
    Pusztitja gyümölcsünket kettős hegyes óra;
    Nem hajt sem a pásztorra, sem kerepő[!] szóra.

Nagy emberség vólt tőle az is, hogy kertemre
    Nem vetett mégis zsákmányt ez egynehány szemre;
    Szán engem a madár is, tudja, kinek szántam,
    S van-e ily szánakozó még egy szív erántam?

Egy szív, aki álmában jár sirhalmok között,
    Ahol koszorút Klothó, nem Flóra kötözött!
    De jól van, mert Morfeus, ki az álmot birja,
    Ezt a maga könyvében párosságrúl irja.

 

108. Félti, de se teszi, se veszi

A szerelem hasogatja szivemet éretted;
    Tegnapelőtt vettem észre valakit melletted;
    Amint látom, feles társot eresztél jussomba,
    Botránkozásnak köveit görgettél utamba;
    Más érzi csókjaidat, Más szedi virágodat,
    Osztozik szerelmembe', Tüske van szemembe'.

Tudod-e, hogy a szerelem csak addig drága kincs,
    Mig szivemnek sem osztozó, sem pörös társa nincs?
    Nem örökség a szeretet, hanem oly kereset,
    Amelyben rész egyen kivűl senkinek nem esett;
    Nekem adtad szivedet, Ójjad hát hűségedet,
    Kint ne okozz hivednek, Siralmat szemednek.

Ha én egyszer hűségedbe' bizonyos lehetek,
    Akkor én valóba' boldog, és csak úgy lehetek.
    Ne add az én hűségemet sok ezer kincsekért,
    Ily szerelmed szolgájának nem adhatsz elég bért.
    Éretted kincs, országok, Tömlöc, fegyver, rabságok,
    Kár, halál és akarmik, Elöttem mind semmik.

De ha szived másnak adtad, lássad, még jókor van,
    Addig eresszed szabadon rabod, mig ártatlan;
    Egyet ugyancsak sohajtok, mikor tűlem elválsz,
    De egy utánnad öröngőt [!] énbennem nem találsz;
    Kár olyan után sirni, Akivel nehéz birni,
    S mintsem árnyékot lesni, Jobb lesz mást keresni.

 

109. A ciklops

A ciklopsnak egy szemet festenek,
    Szive, tudom, egy van egy testnek,
    Szeme nincsen, szive sok van egy csalárd istennek.

Bár engem is vagy vakká tenne,
    Vagy ciklopsszá lenni engedne;
    Vagy ha már egy pár szemem van, annyi szivem lenne.

Vak nem vagyok; mert ha vak vólnék,
    Szivemnek könnyen parancsolnék,
    Sem az álnok Kupidónak soha nem hódolnék.

Ha egyszemű ciklops lehetnék,
    Egynél több tárgy tán nem tetszhetnék,
    S igy a féltő szeretőnek eleget tehetnék.

Ha két szívvel vagy többel birnék,
    Egy szép mellett másért nem sirnék;
    Mindeniknek osztogatnék, valamennyin kérnék.

De mi haszna? tündér képzések!
    Im! én is, mint más teremtések,
    Szivvel élek, s keserítnek pihegő nyögések.

Egy szivemnek több a mágnesse,
    S lehetne bár több is részesse,
    De magán akarja birni mindenik kedvesse.

Mint a vas-koporsó Mekkában,
    Függ a Mahumed teplomában,
    Két erő közt egyikének sincs birodalmában.

De majd egyik vevén hatalmat,
    S másiknak okozván siralmat,
    Bezzeg szivem hol találsz majd te is nyúgodalmat.

Űzd el szívem hát Ámort tőled.
    Mig vagy vasat nem tesz belüled,
    Vagy vakot; vagy minden asszony iszonyodik tőled.

 

110. Nagy kincs a nyugodt sziv

Nagy kincs a szivnek nyugodalma,
    Ha kin a búnak nincs hatalma;
    Nincsen olyan gyöngy, arany, kincs, melynek ez engedjen,
    Bár akarmint fájjon a test, sebeket szenvedjen.

Ha hívem ölébe borúlok
    Vagy kedves kebelébe nyúlok,
    Száz balom közt is találok benne nyúgodalmat.
    Csendes elme, közös bánat, nem ismer fájdalmat.

Ha min sírni kell, ketten sírunk,
    S minden terhet könnyebben bírunk
    Vagy ő engem bíztat édes és enyelgő szókkal,
    Vagy ha ő sír, én letörlöm könnyit egy pár csókkal.

Igy ez a biztos megnyugovás
    Minden bú ellen kész orvoslás;
    Bár akarmit másnak Ámor adjon és ígérjen,
    Nincs ölében olyan édes, mely enyimmel érjen.

 

111. Megcsalatkozott apelláta

Sohajtozik egy szép nimfa magában,
    Majd nem leli sohol helyét bújában;
    Egymást érő könyhullása
    Sebes szive orvoslása; De hiába.

Ámor ejtett rajta sebet nyílával,
    Melyet módosan titkolt szép szavával,
    Mindaddig, mig rabbá tette,
    Akkor eltünt s kinevette Hahotával.

Reggel éppen, mikor Vénus öltözött,
    A nimfa panaszra bekéretőzött;
    Ez lévén első szózatja:
    Jaj! Istenséged magzatja Meggyőzött!

Ki hinné el ezt tenéked? mond Vénus,
    Hiszen az én fiam, Ámor, csak kóldús
    Vak gyerek; de neked szemed
    Ép s egészséges termeted; Mit bódúlsz?

Ő szenvedett meg mindeddig éltében,
    Csaltátok őtet jártában-költében;
    Legyen szemesnek a játék,
    Vaknak ajándék adaték, Kőlcsönben.

Zokogással alig tudá mondani
    A nimfa, hogy e végzést megállani
    Lehetetlen, apellálja,
    Míg pártfogóját találja, Próbálja.

Junó, Diána és Himen megnézik
    A nimfa ügyét és abban azt végzik,
    Hogy a szemét köttesse be
    És Ámort úgy ejtse sebbe, Ha tetszik.

 

112. Ámor panassza

Gyermekétűl meghevűlve Vénus egy árnyékra dűlt;
    Rózsa volt mellére tűzve, melyre egy kis méh repűlt.
    Ámor anyja bokrétáját bízton nézi, faggatja,
    A méh sem késik, fulánkját az újába szalasztja.

Gyenge újja fájdalmában a kis Ámor jajt kiált,
    Sí-rí, tombol, fúj markába, kérdi anyja: mit talált?
    Felel Ámor: egy kis állat véletlenül meglepett,
    Alighogy újomra szállott, keservesen megcsipett.

Gyógyúlható még te sebed, ugymond Vénus, kőlcsönben
    Esik ez neked s elhiggyed, hogy a kis méh mindenben
    Téged példáz, ki bár kicsiny, csinál mérges sebeket.
    Igy te fickó, noha piciny vagy, sértesz nagy sziveket.

 

113. Vétek is, nem is

Azt mondják, akik nem tartnak velem,
    Hogy baj is, vétek is a szerelem;
    Ugy a buja szeretet, megvallom,
    S azt szivem, neked nem is javallom.

De nem mind éget és ront, ami tűz,
    Sőt gyakran a meleg fájdalmat űz.
    Igy a jámbor szerelem sem kínoz,
    Sőt sok sebes színre flastromot hoz.

Ugy nem mind vétek az, amit minap
    Kárhozattal fenyegetett a pap;
    Lám a legfőbb pap két fő-törvény[t] tett,
    S mindenik nem egyéb, mint szeretet.

Hát hogy lehet nem bűnné, ami bűn,
    Vagy ha a bűn az óltárnál megszűn,
    Harag e azon túl a szeretet?
    Vagy ha nem, azelőtt mi lehetett?

 

114. Marasztás

Azt hallom, kedvesem! elválsz tőlem,
    Jaj! hová bujdosol el előlem?
    Hát igy bomlik-e fel a szerelem?
    Igy cselekszel-e szerelmem, velem?

Nem két-három napra fogtunk kezet,
    S ha szived akkor nem úgy érezett,
    Hogy holtig hívem és állandó légy,
    Mért nem mondtad meg, hogy mégy s mikor mégy?

Vagy ha feltételedben hiv valál,
    S ez új ösztön benned, hogy megcsalál:
    Maradj az elsőnél vagy tégy próbát
    S ne fogadj addig be indigénát.

 

115. Csók a bor közt

Fut az idő s nemsokára
            legszebb korom majd elmúl,
    Közelget éltem határa,
            hajam barna szála hull;
    De borral sebes szárnyjának
            lépvesszőket vethetek;
    Héj! bort hamar! múlásának
            igy bízvást nevethetek.

Jer Manci! jer! mártsd rózsádat
            tajtékzó poharamba;
    Fond azt és mell-pántlikádat
            fürtös barna hajamba.
    Izleltesd szád édességét,
            mig elérvén az álom,
    Boldogságom teljességét
            karjaid közt találom.

 

116. Elpártolt szerető

Árván sírván szivemet, kedvemet, szivemet, kedvemet
            vesztem, epesztem vígságimat;
    Senki nincs, ki helyettem, mellettem, helyettem, mellettem
            szánná vagy bánná aggságimat.
    Ki hiv társam vólt, Az is elpártolt.
    Álnokság, csalárdság, Álnokság, csalárdság
            Vólt, ami szólt, Vólt, ami szólt.

Noha soha unalmat, fájdalmat, unalmat, fájdalmat
            szivem szivének nem okozott,
    Mégis hamis útakon, módokon, útakon, módokon
            elvált, máshoz állt, buba hozott;
    Ez a szerencse változó kincse:
    Hol nem vélsz és nem félsz, hol nem vélsz és nem félsz,
            Zár bilincsbe; Zár bilincsbe.

 

117. A tolvaj Ámor

Fillis nyugszik, mélly átomban
            a szép Fillis elmerűlt.
    Imé Ámor jön azonban,
            lopva oldalához űlt.
    Félreteszi tegzét, ívét,
            egy nyilával utat nyit,
    És kilopja Fillis szivét,
            kit sebesen el is vitt.

 

118. Apáca, anyáca

A két ixot immár régen meghaladtam,
    Mégis az átkozott pártában maradtam;
    Nincs szivemnek reménysége, Hogy valaha felesége
    Valakinek legyek: Jaj, jaj! hova légyek?

Sokan komendálják, hogy légyek apáca,
    De én inkább szeretnék lenni anyáca;
    Százszor inkább férjhez megyek, Hogysem apácává legyek;
    Nem szoktam kordához, De szoktam pártához.

 

119. Lekötelezettség

Mig élek, szép lélek! nem felejtlek;
    Szivembűl, lelkembűl ki sem vetlek;
    Én haljak, én múljak, én romoljak
    Elébb, hogynem tőled én megváljak.

Szívembűl, lelkembűl kalitkácskát
    Építek, mivelek hajlékocskát;
    Ott benn légy, de hiv légy, mást ne szeress,
    Csak nékem énekelj, kínt ne szerezz.

Kedves madár vagy kis kalitkámban,
    Arany, ezüst, kincses kamarámban;
    Pin, pin, pin, pin, pin, pin, pintyőkécském,
    Csin, csin, csin, csin, csin, csin, kis kincsecském.

 

120. Elég már

Hiszed-e már kinjaimbúl örökös hivségem?
    Nem érdekli-e szivedet számkivetettségem?
    Látod, érted mint fáradok!
    Mint hó, naptúl elolvadok;
    Engedj lábodhoz borúlnom,
    Kegyelmet kóldúlnom.

 

121. Édes kin

Akit elfelejtett Kupido, s nem ejtett
    Keserves hálójába, Boldog az valójában,

Mert szivét fajdalom, Szemeit siralom
    Még annak nem epeszti, Magát búval nem veszti.

Sok nyughatatlanság, Gondos álmatlanság
    Nem állja bódúlt fejét, Vigan tölti idejét.

Nem igy van én sorsom, Késziti koporsóm
    A Vénus tegzes fia, Meglőtt rám felvont íjja.

Nemrégen egy szűzzel Ronta meg nagy tűzzel;
    Égeti már mellemet, Alig lelem helyemet.

Vidám két szeminek, Pár szemöldökinek
    Nyila szivem sebhette, Csak veszek már érette.

Ha piros rózsáit, Szép egy pár almáit,
    Melyek orcáján gyűlnek, És fejér mellén ülnek,

Tekintik szemeim, Ujúlnak sebeim,
    Mikor azokhoz nyúlok, Sebesebb lánggal gyúlok.

Ha rendes formáját Vizsgálom, gyöngy száját
    Csókolom, annál jobban Éled tüzem s fellobban.

Ha távol vagyok is Tőle, a kínok is
    Csak nőnek; Oh édesem! Már tőled távol esem.

Az is baj, ha látlak, Az is, ha nem látlak,
    Ég szivemben a nagy tűz Éretted, oh drága szűz!

Szánd meg hát kínomat, Talán nagy lángomat
    Édes csókod harmatja Egy kicsinyt mególthatja.

Apolgatásiddal, Mézes csókjaiddal
    Éleszgesd betegedet, Ki óhajt csak tégedet.

Másként eltemeted, Ha szegényt megveted,
    Ha kérésit utálod, Meglásd, halva találod.

Ezt irasd végtére Koporsóm kövére:
    Ez a Vénus ölében Holt meg nagy szerelmében.

Kupidó kínozta, halálát okozta;
    Az Ámor betege vólt S nagy szerelmében meghólt.

 

122. Ámor monárka

Nézd el az egész világot,
    Nem találhatsz oly országot,
    Melyben titkos barátságot
    Nem lelnél íly társaságot;
    Akar falu, akar város,
    Vénus előtt de nem záros,
                            Noha káros.

 

123. Páratlan epekedés

Bággyadt szívem jaj! mint kesereg!
    Csorgó könyvem nézd, miként pereg;
    Mint páratlan gerlicének, bús mellem hereg,
    Erőm szakadt, könyvem fakad, lábom ténfereg.

Mérges Vénus! meddig epesztel?
    Rabláncodrúl mikor eresztel?
    Mert mondhatom, nem birhatom soha is ezt el;
    Kemény kézzel, mert tetézel dupla kereszttel.

 

124. Tiszta a házasság

Az apostol Sz[ent] Pál szava kétségkivűl igazság,
    Melyben az is meg van irva, hogy tiszta a házasság;
    Csuda mégis, hogy oly sokszor ellene mond pap, barát;
    Akarki légyen a jámbor, eltévesztette sorát:
                                                    Csak vesztegette porát.

 

125. Lelked rajta

Jaj! fáj, fáj; de mit tudok tenni? Árván kell maradni;
    Álnokúl szerettél, Másokat kedveltél;
    Álnok vagy, nem kell nékem szíved; Nem csalárd szerelmed.

 

126. Némának anyja sem érti szavát

Ha nékem szóltál vólna, Most szeretőd szép vólna;
    De nekem nem szóltál, Velem csak tréfáltál:
            Elmúlt idődet sirassad már.

Késő immár bánkódnod, Tőlem el kell maradnod;
    Im látod útamat, Indúló lábomat:
            Talán többé vissza sem jövök.

Maradj el hát reményem! Tündöklő gyémánt fényem!
    Másszor eszed legyen, Szived bátrabb légyen:
            Szivért szólni másnak nem szégyen.

 

127. Segits Isten! nincs más mód

Jaj! hová légyek boldogtalan, szerencsétlen fejemmel?
    Hol találhassak vigasztalást? nem érem fel eszemmel;
    Szánj meg Istenem! Szánj meg engemet;
    Te tudod igaz szeretetemet.
    Adjad, hogy akiért szenvedtem, szeresse személlyemet.

 

128. Száz közül egy

Könnyü venni feleséget,
    Csakhogy ne végy ellenséget,
    Avagy merő irigységet;
    Száz közűl is alig, alig, alig találsz egyet.

 

129. Sem szebb, sem jobb

Jaj szivem! mit gondolsz? Violám, mért nem szólsz?:/:
    Szebbet, jobbat nálamnál:/: Jaj, szíved nem talál.:/:

Ritka búza, ritka, Melyben konkoly nincsen;
    Ritka a szeretet, Melyben hiba nincsen;
    Szebbet, jobbat nálamnál:/: Jaj, szíved nem talál.:/:

 

130. Ne gondolj az iriggyel

Ne járj hozzám szívem éjjel!
    Inkább látlak nappal jőjj el;
    Ha fogsz hozzám nappal járni, nem félhetsz senkitül;
    Akik fogják irigyleni, távozzál nyelvektül.

Ámbár fogok nappal járni,
    Mégis fogják irigyleni,
    Hogy én téged édes szivem, szeretlek szívesen,
    S az én szívem te szívedért törődik erősen.

Hadd irigylje, kinek tetszik;
    Csak tartsd magad, amit illik.
    Ha szeretni elkezdettél, szeressél mindaddig,
    Miglen tested hóltod után földbe nem tétetik.

Tovább, tovább, angyalocskám!
    Kincsem! lelkem! galambocskám!
    Kezed, orcád, ajakidat ezerszer csókolom;
    S a te kegyes gráciádba magamat ajánlom.

 

131. Fáj, de nem tudom mi

Oh mely kínos gyötrelem Ez a titkos szerelem!
    Ez betegit ennyire, Juttat halál révire.
    Már bennem sebet tett, És rajtam erőt vett;
    Alig járok, nem birom, Ezt is sirva irom.

Mi bajom? nem tudhatom; Érzem, s ki nem mondhatom;
    Belűl van a nyavalyám, Róla nem szóllhat a szám;
    Fáj igen a szivem, Fogy igen a színem,
    Szép rózsáim sárgulnak, Orcáim rutúlnak.

Fordúlj rám tulipányom! Liliomom! kivánom,
    Oh! ha veled lakásom, Lehetne mulatásom!
    Rózsás kert kebeled, Meleg ágyban teveled
    Beállanék kertésznek, Ha tetszeném, csősznek.

 

132. Téli rózsa

Ritka kertben találsz télben kinyílt virágot,
    Vagy zöldellő kedves kellő pálmafa-ágot.
    De ím! mely nagy szerencse!
    Bár akarki tekintse,
    Nálam vagyon Istenemnek egy drága kincse.

 

133. Rajtavesztett vőlegény

Bőlcsőmbűl kikelvén, Alkalmas időt élvén,
                                        már emberkort értem;
    A szép ifjúságban, Sok tündér mulatságban
                                        bút nem is ismértem.
    Mindig vigadtam, És magamat múlattam,
                                        hopp-hoppot kjáltottam.

Muzsika, paripa, Tánc, vadászat s a pipa
                                        foglalatosságom;
    Azok társaságban, Ezek magánosságban
                                        voltak múlatságom.
    Mindig vigadtam, [És magamat múlattam,
                                        hopp-hoppot kjáltottam.]

Ma jól lévén dolgom, Hólnapra nem vólt gondom,
                                        békével nyúgodtam.
    Reggel felvíradván, Semmirül sem aggódván
                                        világgal játszodtam;
    Mindig vigadtam, [És magamat múlattam,
                                        hopp-hoppot kjáltottam.]

Már most házasságba Léptem, vagyok rabságba',
                                        feleséget vettem,
    Nagy ménest egy lóért, Sok nimfát egy asszonyért
                                        kábúlt! elvesztettem.
    Jaj! jaj! mit tettem? Feleséget vettem;
                                        jaj! jaj! rabbá lettem.

Ruháim bővülnek, Mert ereim ürűlnek
                                        sok fáradságimban;
    Gondom sokasodik, Ősz hajam szaporodik
                                        hites aggságomban.
    Jaj! jaj! mit tettem? [Feleséget vettem;
                                        jaj! jaj! rabbá lettem.]

Akarsz békes lenni? Jól kell tudnom söpreni,
                                        tudnom mosogatni.
    Mint kezdnek sípolni, Nekem úgy kell táncolni,
                                        szurdikba' hallgatni.
    Jaj, jaj! mit tettem? [Feleséget vettem;
                                        jaj, jaj, rabbá lettem.]

 

134. Férfi-gond, a néhai kis világban

Mi legyen a házasság? Evilági párosság.
    Noha nem próbáltuk, Míg eddig megálltuk;
    De úgy halljuk, hogy bajos, Szegény legénynek jajos.

Ezt mindenek megvallják, Valakik tapasztalják,
    Addig él kedvére A legény kényjére,
    Mig meg nem házasodik, Öszve nem párosodik.

De ha egyszer mással hál, Baja több, mint a fűszál,
    Gondja szaporodik, pénze takarodik,
    Laposúl az erszényje, Fogyatkozik reményje.

Feleségét kedvére Hogy tarthassa, kényjére,
    Mind azon törődik; Esze tekeredik,
    Még álma is abbúl áll, Bár feleségével hál.

E' bizony nem is csuda; Mert amit még nem tuda,
    Az asszony tudtára, Esze bunkójára
    Adja az ő férjének; Igy nő bajja szívének.

Gazdasszonynak kell tűz-ház, Ha nincs, elhidd, hogy megráz.
    Üressel ha teli, Már kedvit nem leli;
    Panasszal lát dolgához, Haraggal szóll urához.

Asztal, ágy, szék, pad, fogas, Melyre tálat támogass,
    Házat ékesitse, Sok korsó kerítse;
    Mert ha különben lészen, Asszony kedvet nem vészen.

Tükör házban ha nincsen, Melybe néha tekintsen,
    Már morog magában, Dúl-fúl haragjában,
    Mert fél, hogy éri szégyen, Ha haja félre-mégyen.

Házad előtt hatost jár, Már ugy hajt, mint a tatár;
    Csipkét, mást egyebet, Tudj' ördög, mit ebet,
    Parancsolja, hogy vegyél, Másként veled felcserél.

Gyalog rokka unalmas, Az újjánal ártalmas.
    Pergőt kell hát venned, Kedvét úgy kell tenned;
    Hogyha helyben nem találsz, Biz' a vásárra sétálsz.

Tuszli, cifra fejkötő, Tarka szoknya, hajkötő,
    Arra sok pántlika, mely merő muzsika,
    Kell biz' a feleségnek, Slézsiai gyolcs ingnek.

De ki győzné számlálni, Eszével feltalálni
    Az asszony szükségét? - Eb a szegénységét!
    Ne is probáld, mert felsülsz; Jobb bizony mellé sem ülsz.

Jaj, hát még a konyhára Több kell, mint a szobára;
    Mert ha nincs, majd lesz per, Nem egy, hanem ezer;
    Ha minden szerszámod nincs, Bár szemébe se tekints.

A konyha légyen derék, Melyben térjen tál, fazék,
    A rántást és sütést, Mosogatást, főzést
    Hol kedvére tehesse, Ételét készíthesse.

Tűzhelyen ha nincs katlan, Az asszony irgalmatlan,
    Azon ha nincsen üst, Kedve múlik, mint füst;
    Ha láncon nincsen bogrács, Mindjárt azt mondja: nix tájcs.

Csészéknek, fazekaknak, Tányéroknak, tálaknak
    Hely legyen igen jó, Káposztának hordó,
    Pecsenyesütő, vasláb, Sótörő is legalább.

Lapát, dézsa, meszelő, Sajtár, túró reszelő,
    Serpenyő, vasrostély, Köcsög, melyben áll a téj.
    Gyuró-edény tésztának Szükséges a gazdának.

Tekenő, szita, rosta, Dagasztó láb, borosta,
    Szita is szükséges, Legyen elégséges,
    Vasas veder a kutra, Tyukborító a sutra.

Kicsiny kalán, nagy kalán Álljon a gazda falán,
    Bors, sáfrány, szegfű, só, Gyömbér is ha van, jó.
    Mazsola és mondola; Ni! asszony mit gondola.

Téjnek, vajnak hely legyen, Mert megtudd, hogy ér szégyen,
    Póka, tyuk, kácsa, lud, Ha nincs, főzni sem tud;
    Hosszú nyársod ha nincs, végy, Mert különben bótba mégy.

Pemét, piszkafa, orsó, Szénvonó, turi korsó
    Soha nincsen elég, Törik-pusztúl mindég,
    Az gazdát igy fárasztja Az asszony gondolata.

Hát még bölcsőt hol veszel, Pedig csak arra eszel;
    Addig ürög-forog, Hol örűl, hol morog,
    Mig rengő pad nem lészen, S arra egy bölcső készen.

 

135. Kontestáció

Kellemetes kikelet! Mért futod ez levelet?
    Add neki nyílt kebeled, Rá legyen ily felelet:
    Lettem öröm-madarad, Megfogó léped,
    Bennem örökre marad Angyali képed.

Engemet a megölő Kis Kupidó nyila lő.
    Hát örömöm nevelő Szád heve jöjjön elő,
    Bús rabod igy könyörög Sírva, tekintsed,
    Lábafejébe csörög A te bilincsed.

Gondos egek remeke! Szép anya gyöngy remeke!
    Szivre ható csere kincs, Bus kegyesedre tekints;
    Szivemet e csoda tűz Érted epeszti,
    Oltsd el azért, deli szűz! Mert kirepeszti.

Tartom elédbe karom, Szállj ide, gyöngy madarom!
    S már minek is takarom? Lakj velem, azt akarom.
    Két kifeszűlt kebeled Helyt nekem enged,
    Hol melegűlve veled Jég-szivem enged.

Páfusi drága madár! Tégedet egy csere vár,
    Nem vagyok én csapodár, Szivedet add ide bár;
    Szivemet én is adom Érte cserében,
    Jól dobog, azt fogadom, Testem erében.

Gyöngy violám, kegyesem! Drága szerelmetesem!
    Oh te szelíd madaram! Aki deríti nyaram;
    Cipria mássa személly! Oh! be szeretlek!
    Szép cica! hogy velem élj, Futva követlek.

A minap egy keveset, Hogy veled ülnöm esett,
    Szivemet elragadád, Érte tiedet adád.
    Lett pirosúlt ajakad Rózsa-virágom,
    Gerlice-forma nyakad Szép arany-ágom.

Amikoron felemelt Gyöngy karod engem ölelt,
    Cipria megkötözött Csókjaid árja között;
    Nagy tüzeket okozott ő hegyes íve,
    Nagy szerelembe hozott ő kegye, szive.

Már ma tied vagyok én, Már parolát adok én.
    Már vagyok angyalomé, Ő pedig a magamé.
    Körbe fogott kebele Mint ragadó lép,
    Hágy ugyan élni vele, Angyali szép kép!

Hittel adom jegyemet, Frigyemet és kezemet,
    Ezzel is azt fogadom, Hogy magam általadom.
    Szembe ha jut teveled, Meg ne tagadjad,
    Néki kies kebeled Által is adjad.

 

136. A férjhez vágyó özvegyasszony

Végy el engemet, galambom! adj kezet hamar nekem!
    Nincs szobámba' bátya, néne, nincs anyám, se gyermekem;
    Özvegyasszony a nevem, de sok leány nem ér velem,
    Sem ha birtok a szerencse célja, sem ha szerelem.
    Az való, hogy a fogamnak egy sorocska híjja van,
    Már hajambúl is kiszedni a fejért, haszontalan;
    Ugyde, lám! hiszen fogatlan a csikó mikor kivált,
    Illik a haj is porozva, barnabőrünek kivált.

Képem ifjuságot árúl, életet kökény szemem,
    Van, vagyonra is tekintve, párosodni érdemem;
    Pénzem untig; aki elvesz, annyi van, jut annak is,
    Ágybelim, ha férjem annyi vólna, jutna hatnak is.
    Csakhogy egyhez a hüséget úgy nehéz megállani,
    Mint szokás az esküvésbe' más után kimondani;
    Most különben egy se birja szivem, egy se rejtekem,
    Végy el engemet galambom! adj kezet hamar nekem.

 

137. A hódoltató

Ha nem láttam vólna galamb képed,
    Meg nem fogott vólna léped;
    Eddig szép nevedet csak gyaláztam,
    Már most látom, hogy hibáztam:
    Én is, aki eddig csak csúfolód vóltam,
    Szárnyaid alá hódoltam.

Mihelyt gyöngy szemedbe tekintettem,
    Kupidótúl meglövettem;
    Látván rózsaszínű szép orcádat,
    Vidámon mosoly[g]ó szádat,
    A szerelem bús szivemet általjárta,
    Mely is nekem nagyon árta.

Mert ég bággyadt szivem újjabb tűztűl,
    Melyet kapott egy szép szűztűl;
    Csaknem elvette minden erőmet,
    Pihegve töltöm időmet;
    Oltsd el azért e nagy tüzet, drága lélek!
    Mert meghalok, attúl félek.

Villám-módra járnak gyors szemeid,
    Bárson szinű szemöldökid;
    Ha gyenge szemed-szád mosolyognak,
    Könyveim árjai csordúlnak;
    Essem a megölő Kúpidó kezébe,
    Holtig való bilincsébe.

Sir szivem és kesereg magában,
    Megemésztődik bújában.
    Mert nem szeretsz, én pedig szeretlek,
    A világért meg sem vetlek;
    Ha gyenge két szép orcádat csókolhatnám,
    Boldognak magam mondhatnám.

Minapi sétálás közt ígérted,
    Hogy nem hagysz meghalni érted;
    Jobb hát orvosolni a vett sebet,
    Mint megölni a beteget.
    Jó orvos az, aki, ha beteget gyógyit,
    Karjai közt felmelegit.

Bús rabod ily változását érzi,
    Mely szivét gyakorta vérzi;
    Hogy hát nyavalyája könnyebbüljön,
    Szived rajta könyörüljön,
    Adj helyt kebeledbe' tiszta szerelmének,
    Légy orvossa sérelmének.

Hogyha pedig kérését megveted,
    Őtet menten eltemeted,
    És ezt irhatd fel koporsójára:
    Akadt Vénus leányjára,
    Kit hogy Kupido hálójába keritett,
    Örvényjébe bemeritett.

 

138. Nem lesz mindenkor így

Nem lesz mindenkor így, Szivedben bús ne légy;
    El ne hagyd magad, Várjad jobb sorsodat;
    A szerencse változik, Naptúl felleg távozik,
    Szivedben bús ne légy, Nem lesz mindenkor így.

 

139. Kedves tolvaj

Ellopták szivemet, jól érzem,
    Aki ellopta is, ismérem;
    Tied vagyok, rabod vagyok, Megkötözött foglyod vagyok,
                                                                            Édesem!

Szerencsés és kedves tolvaj vagy,
    De ha már elloptál, el se hagyj;
    Tied vagyok, [rabod vagyok, Megkötözött foglyod vagyok,
                                                                            Édesem!]

 

139/a Hol lakik a Damon Nisája

Gerliceként nyögdécselek, Vigasztalást már nem lelek
    Kincsem nélkül mintegy árván Kietlen pusztákon járván;

Oh örök gyászt szerze nékem Elrablott gyönyürüségem,
    Más lett boldoggá általa, Ki az én reményem vala.

Nekem pedig bú, siralom Szerelmemért a jutalom;
    Más lett [boldoggá általa, Ki az én reményem vala.]

Gyászba dült éltem hajnala, Boldogságom szép angyala!
    Várhatom-e valahonnan, Hogy megvigasztal ujonnan?

Halavány hóld bus világa, Te vagy kinom bizonysága,
    Mely sok álmatlan éjjelem Együtt virrasztottad velem.

Süss kedvesem ablakára, Hints mélly álmot szemhéjjára,
    Hogy a bájoló szerelem Párnáján álmodjék velem.

Szerelemben fogantatott, Szerelemben tápáltatott,
    Akit egy est homályjában Kisértem lak-hajlékában;

Oh mint repesett kebelem Rejtekiben a szerelem,
    Hogy azt egyszer ölelhettem, Akit már régen szerettem;

Téj-hó fejérségű melle Fel és alá szökdécsele,
    Melyre pihegő kebele Elegendően felele.

Ott egy hegynek óldalánál, Hol egy szép patak folydogál,
    Ott, hol a virágok gőzi Az esthajnalt lekendőzi,

Ott van lakása e szépnek, E kellemetes tündérnek,
    Oda kisérteté velem A heves forró szerelem.

 

139/b Csikóbőrös kulacs

Drága kincsen, galambocskám,
    Csikóbőrös kulacsocskám.
    Érted halod, érted élek,
    Száz leányért sem cseréllek.

 

139/c Magyar tánc

Azt mondják hogy nem illik a tánc a magyarnak;
    Nem ha neki bugyogót s fél nadrágot varrnak,
    De pengő sarkantyúnak, Kócsagtollas főnek,
    Illik; gyöngyös pártának, Magyar fejkötőnek.

A franc tánc mind negédes, mind szeles a német,
    Nincsen mutációja, mid egyrül varr hímet,
    Melancholis az anglus szövevényes lánca,
    Csak az ugrós magyar tánc a Szent Dávid tánca.

 

139/d Katonahűség

Gyönge nimfák! mit gondoltok, Hogy katonához hajoltok?
    Hűségteket megbánjátok, Éltetek is megunjátok.

Hej! ne higgy a franciának, Mert ő nem ura szavának,
    Más az ő kötelessége Nem is állandó hivsége.

Ugy esküdött k i r á l y j á h o z, Hogy nem hiv a hazájához,
    De ha vivja nimfák szivét, Megmutatja vitézségét.

Ők a N i m r ó d o k kezei, A hatalom eszközei,
    Tudnak A m o n példájára Nyerget rakni más hátára.

Ez á m i t ó k  f a j z a t i n a k Ne higgy, mert megvakitanak,
    A r a n y o d b ú l  r e z e t  v e r e t,  M a g a  p a p i r o s s a l  f i z e t.

E z t  i s  s z í v e d  b o s s z ú j á r a  H ú z z a  a  n é g y s z e r e s  v á m r a,
    A k k o r  k ö r ü l n é z v é n  m a g a d,  N e k e d  ö t b ü l  c s a k  e g y  m a r a d.

Nimfám őrizd hát szivedet, Ne vesztegesd hivségedet
    Az ily gavallériára, Lengyel és franc katonára.

Csak mint a papiros-pénzhez, Ugy bizz az ő hivségéhez;
    Ötödrészre változandó, S az ötöde sem állandó.

Oh leányok szivecskétek Vasbástyával kerítsétek,
    Megérdemli csendességtek, Hogy harcoljon vitézségtek.

 

139/e A kegyetlen és késő tél ellen

Oh te komor fagyasztó tél! Nekem milyen nagy kárt tettél!
    Virágimat elvetted; velek kedvemet is elenyésztetted,
                                                        velek elenyésztetted.

A te hideg lehelleted, Kegyetlen cselekedeted
    Florának is bút hozott, Virágitúl már ő is elbucsúzott,
                                                        már ő is elbucsúzott.

E kegyetlen bucsúvétel S ez a hosszú külön-létel
    Oh mint elszomoritja, Magát csak ez elmulttal vigasztalja,
                                                        elmulttal vigasztalja.

Mindenrül elfelejtkezik, hogyha visszaemlékezik
    Azon boldog időkre, A virágok bájoló szépségére,
                                                        [bájoló szépségére.]

Midőn köztök sétálgatott, Szabad kényén danolgatott,
    Mennyei boldogságot, Képzelt magának halhatatlanságot,
                                                        képzelt halhatatlanságot.

Midőn a sétálás közben Elfáradt az éneklésben,
    Morfeus mák olajját, Hintette rá az álomnak balzsamját,
                                                        [az álomnak balzsamját.]

Ily szépen folydogálának Boldog napjai Florának;
    De mely hamar elmúltak; Virágjai mind a Stixbe hullottak,
                                                        [mind a Stixbe hullottak.]

 

139/f [Az Ötödfélszáz Énekek 1814-i kéziratából]

Ti kies kietlenek, Ahol a bölcs istenek
    leltek egyes lakhelet Cifra templomjok helyett:
    Adjatok szent hónyotokban, Együgyű sátorotokban
    teljes egy megnyugovást Érzető csendes lakást.

Itt az erkölcs bennetek, Egyedül itt élhetek
    Feddheetlen életet, Ami bölcset illetett;
    Itt beszéllek alkotómmal - Itt halandó sorsosommal
    Közlöm azt, s éreztetem, Hogy az Istent szeretem.

Sok nagyok csúf tetteit, Szivbe rögzött vétkeit,
    Elpuhúlt erkölcsöket, Semminek vélt bűnöket
    Itt lehet jól megismérni, Legalább itt öszvemérni
    Azzal, amint alkotott Isten egy ép állatot.

Ha naponként lelhetek, akivel jót tehetek,
    Teszek, és nem tettetek, Égi módon szeretek;
    Többi része is napomnak, Balra hajlott állatomnak
    Jobbításában tel el S égi létemrűl felel.

Oh! ha itt megszállanom Engedéd szent vadonom!
    Holtig engedd vándorod Nyughelyéűl sátorod,
    S majd ha lelkem jobb hazába Elmegy, egy hegy oldalába'
    Ásni hagyd sírvermemet, S ott pihenni testemet.

 

139/g [Az Ötödfélszáz Énekek 1814-i kéziratából]

S mit? - félre hideg szók!
Sirbolt képezete
Bús emlékezete!
S túl más haza, várt jók.

A sirba ki dicsér
Téged Élet Anyja?
vagy ki gondolatja?
nem tudni mit igér,

Értetlen örömben
Hogy majd része legyen,
Érzetibül ki megyen
el - s száll le veremben.

S kikkel teszel ott jót?
Nincs szód, se ki hallja
Szódat, s visszonolja
hallván az örömszót.

Oh édes az élet,
S ugy jobb a halálnál,
mint a létel annál,
ami semmivé lett.

 

139/h (Az Ötödfélszáz Énekek 1814-i kéziratából)

Korcsmára legények!
Szent ház - egyes itten
A dúzs és az Isten-
átkozta szegények.

Ez kergeti bumat;
Bor gőzze kiveszti
Tülem, kirekeszti
minden szomorúmat.

Ha mára bemondom
Vendégnek magamat,
Ott töltöm napomat,
Holnapra mi gondom?

A bort Kati méri,
Dicséri hitelem,
Táncol néha velem,
S hűségit igéri.

Hogy soknak ne lásson,
Aprón metszegeti,
Akárki fizeti,
Eltér a rováson;

Jó ilyen világba
Holtig benne lenni
S majd táncolva menni
Másik mennyországba.

 

140. Remete-lakás

Itt hagylak, édes nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.
    Nem vala célom menni, meg nem untalak,
    Nyájas örömnek szentelt falak!
    A csalattatás vala, S egy az Eris angyala,
    Kik miatt nyugalmamat ma elcserélni kelle;
    Itt hagylak, édes nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.

Muzsikával űlt, kis templomba költözött
    Phoebus enyelgő énekek között;
    S most magas tetőd felett A vig énekek helett
    A halálmadár siralma nyögve énekel le;
    Itt hagylak, édes [nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.]

Vacsorálva, mig az éltető nap elhaladt,
    Vártuk a hóldat az akác alatt.
    Mely, ma, im! halál jele; Ugy konyúl le levele,
    Mintha siromra akarna már lobogni véle.
    Itt hagylak, édes [nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.]

S ím ki a vig Ammon templomába' pap vala,
    S társaságnak épült ház fala,
    Mátúl olta remete; remete, de lehet-e,
    Hogy Demokritus magábúl egy Timont cseréle?
    Itt hagylak, édes [nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.]

De lehet-e egy bölcs változásra ügyelő?
    S vagy maga-megunt, vagy mást gyülölő?
    Lakjon ám ezer között, Vagy vadonba költözött,
    Neki London és Robinson egy, vesződni véle.
    Itt hagylak, édes [nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.]

Házam Isten veled! hát uradtúl elmaradj.
    S már nyúgodt lakást csak asszonyodnak adj.
    Zárj ki tőle károkat. N[y]ughatatlan álmakat.
    Eris is, nehogy berontson, űzd, rekeszd ki tőle.
    Itt hagylak, édes [nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.]

 

141. Hibás égi számvetés

Egek! megint mi büntetés? Megint hibáz a számvetés?
    Bűn így itélni rólatok, Tudom; de megbocsássatok;
    Ha még a jutalom se jó, Ha nincs meg a proporció
    Az érdem és ama között; Bizony az ennyit üldözött
    Fejem, bús ég! te tudhatod, Mi büntelen nyomorgatod!

Van egy bűnöm, megengedem, S ha díjja van, kiszenvedem;
    Gyerekkorom ha kérdezem, Nem állta meg szavát kezem.
    S hogy Ariadne sirhatott, Tudom; mivel csalattatott;
    Lehet, ha él, haragszik is, Lehet, hogy átkozódik is;
    De Theseus ha kéntelen hagyá el, ugye bűntelen?

Csak egy személly csalatkozott, Az is csak úgy barátkozott,
    Hogy a sziv adta meg becsét, Nem a kötés, sem a pecsét.
    S ezért az ég mire fakadt? Nekem elébb kötél szakadt,
    Imé ma meg a második Bomol, vagyis csomósodik,
    Egek! tehát mi bűntetés? Ugye hibáz a számvetés?

S ha Theseus talán csala; De neki más parancsola,
    Se nem szökés, sem elhagyás, ha kéntelen fut Éneás.
    S ez az atyai tilalom, Nekem valóba' fájdalom;
    S ha kell lakolni bünömért, E kin nagyobbal is felért.
    Egek! tehát mi büntetés[? Ugye hibáz a számvetés.]

A háladatlan emberek Valóba' büntető szerek;
    Kit eggyel ostoroz az ég, Ezer kinok helyett elég.
    Rajtam ez ostor ily nagyon Kemény neme ezer vagyon.
    Elég gyötörni mostan is, Ha milliom bünöm van is;
    Egek! tehát mi bünt[etés? Ugye hibáz a számvetés.]

Ti asszonyok feleljetek: Ki tett s tesz annyit értetek?
    Sok, aki bántja szivemet, Sem óltja el hüségemet;
    De ti, mivel fizettetek? Kevés, ha elfeledtetek,
    Az ég korbáccsi lettetek; Halálra is kerestetek.
    A jó helyett gonoszt fizet - Kegyetlen egy felekezet!

No! hát sohase féltsetek, Kik igy gyanúba vettetek.
    Vasat kezemre nem vetek Se senkiért, sem értetek;
    Próbáltam; és nem egy hetet, De nyárt-telet huszonhetet.
    S mig ennyit éltem értetek, Kivénülök belületek.
    S im mit nyere sok érdemem? Asszony ne fogja bé szemem.

Kasszandra vólt előkelő, De oly gyanús jövendölő,
    Ki titkokat jelente ki, De senki sem hivé neki.
    Ez asszony egy, kit énvelem Nem a Himen, se szerelem
    Köt öszve, hanem ez jelem, Hogy sem becsem, se hitelem;
    Ti többiek a magatok Egeiben maradjatok.

 

142. Cimon és Iphigenia

Mi huhog itt valahol? Piripijó vagy bagol?
    Tarka madár csit! csit! csit! Hadd alugyon a fogol.
    Cifra madár csit! [csit! csit!] Hadd alugyon a fogol.

Még ma vére ontatik, S ő mely bizton aluszik!
    Tarka madár csit! [csit! csit!] Hadd alugyon a fogol.
    Cifra madár csit! [csit! csit!] Hadd alugy[on a fogol.]

Angyal! Ifigenia! Igy kell-e meghalnia?
    Tarka madár [csit! csit! csit! Hadd alugyon a fogol.
    Cifra madár csit! csit! csit! Hadd alugyon a fogol.]

Oh, de obb felköltenem, Életét megmentenem;
    Tarka madár csit! csit! csit! El van óldva a fogoly.
    Cifra madár csit! [csit! csit!] El van [óldva a fogoly.]

Eredj angyal! Szabad vagy. Ne írtózz, ne késs, szaladj!
    Tarka madár csit! [csit! csit!] Meg ne mondd, hol a fogol.
    Cifra madár csit! [csit! csit!] Meg ne mondd, [hol a fogol.]

El ne árúlj, te szebbik! Csak azt mondd, ha kérdezik,
    Tarka madár csit! [csit! csit!] Szárnyra szállott a fogol.
    Cifra madár csit! csit! Szárnyra szállott [a fogol.]

 

143. Az énekes nápeák

Robinzoni nápeák Is lehetnek gráciák,
    Hogyha bennek ártatlan, S egyező három szív van,
    S öszvehangzó orgonák.

Úgy akarják az egek, Ők is együtt zengenek;
    Minden egész tag testek, Vagy egymással egyesek,
    Vagy a nélkül betegek.

Az ezektül született Eredeti szeretet
    Tartja fenn e nagy mindent; E hijjával nincsen szent,
    Sem nem érez életet.

Gráciák, ha egyesek, S csak úgy a driadesek,
    Ugy bizony, én is élek, S örülök élni velek
    S bajaim is édesek.

Az ily élet minden nap Uj meg uj balzsamot kap.
    De az énekes nimfák, Velek éljen, azt mondják,
    Mind Apolló, mind a nap.

 

144. Bábi

Balszerencse! hát valaha lehet-e reménylenem,
    Hogy ne légyen oly mostoha kezed holtig ellenem?
    Hogy valaha megszűntessed néma keserveimet,
    Haló porba ne temessed idő előtt éltemet.

Az időnek változási egymást nyomba követik,
    A kies nap ragyogási a felleget kergetik;
    Nekem eloszolhatatlan homálly fekszik mellemen,
    Átok és gyógyúlhatatlan sebek vagynak szívemen.

Bárcsak olyan irgalmasok vólnátok, boldog egek!
    Hogy csak egy órát, mint más sok rabok, szolgák s betegek,
    Könnyebbűlne szivem búja s levethetné terheit,
    Venné le a sors bosszúja rólam sullyos kezeit.

Igy talán titkolt kinomat szerencsémnek képzeném,
    Sok boldogabbnál magamat Boldogabbnak festeném:
    De nekem néma félelem Mind búm, mind orvosságom,
    Az emlékezet gyötrelem, Kin régi jó világom.

 

145. Üss bár, nem fog

Jót vártam; de mit kellett ennél jobbat a rosszá lett
    Szines jótúl a jó helett reménylenem? méltán e' lett büntetésem,
    Mert mig ez árva mellett Tükröt kell vala tartani,
    Hogy végre szégyent vallani Ne kelljen, a tőrt oldani addig késem,
    Hogy egyszer a lép lábomra Ragadt, a háló nyakamra
    Tekerűle, kárba dűle sok késésem.

Tündéres álnok világ! ki szép test melett árnyékot,
    Aranylánc helyett vasbékót s éppen olyan ajándékot mutogattál,
    Mint régen a boldogság arany ideje helyébe,
    A Pandora pikszissibe' az egész világ kezibe mérget adtál.
    Vakok sokan eszrevenni, hogy vesztekre fognak lenni,
    Kik valóba' már hálóba csalogatják.

Mint kell hát, megkötözött lelkem! vadászoddal bánni?
    Kell-e rabságodat bánni? s e világnak szemrehányni csalárdságát?
    Nem: hanem a kin között búm felejtve vigan élek,
    Szabad madár lesz a lélek, ha semmit sem gondol velek, kik rabságát
    Munkálódva többrül aggnak, Mint a rab s ha a haragnak
    Nem szolgája, megtalálja szabadságát.

Ez lészen alkalmatos büntetésed, irigy elme!
    Hogy sem mérgedtül félelme, sem fullánkodtúl sérelme nincs szivemnek,
    Nem lesz már oly hathatós Eb nyelvednek ugatása,
    Mérges torkod rám morgása, hogy e miatt változása vig kedvemnek
    Benned örömöt gerjesszen, Engem meg buval epesszen,
    Inditója s csufolója keservemnek.

Ám tessék, csalfa lélek! borsot törni az óromba,
    De ne várd ám, ó goromba! hogy kövesse borsod nyomba tüszkölésem.
    Lüjj, vágj, üss, de nem félek, nem lesz érted töredelmem,
    Megvan az én győzedelmem, Mert megtompúlt mind félelmem, mind érzésem.
    Félre bosszú! félre méreg! S tőled, lelkem rágó féreg,
    Bucsút venni, boldog lenni mit is késem?

 

146. Egy van, az is próba után

Múlandó, romlandó gyönyörűség!
    Változó, gyászt hozó keserűség!
    Mennyi bút okoznak bús szivemnek!
    Mérgesitik mézit vig kedvemnek.

Múlatság, barátság szárnyan járnak,
    Unalom, siralom közé zárnak;
    Mert igen hitetlen most a hűség,
    Kin sir az ártatlan együgyűség.

Hogyha ma szép napjaim derűlnek,
    Egemre déllyestve felhők gyűlnek,
    Ha két sziv egymásnak most örűlnek,
    Az örömre bánatok kerülnek.

N[y]ájasság, társaság, egy órában
    Öszveháborodik, dűl dugában;
    Vagy kétfelé válik az egyes sziv,
    Vagy egészen elmúl, s nem lészen hív.

Ugyhogy már vétek s kár a vig élet,
    Sok jó közt csinál közt balítélet;
    Én ugyan úgy látom, hogy sok szivek
    Akarmint mutatják, ritkán hivek.

Egy szíve van hive csak egy szívnek,
    De azt is, ha van is, ugy tartsd hívnek,
    Mikor, általmenvén sok próbákon,
    Erőt vesz az arany a rozsdákon.

 

147. Vólt, nincs, keresem, nem találom

Az igaz barát képit festve kicsinálni
    Könnyebb, mint barátságot igazat találni.
    A hiv sem olyan belűl, mint kivül a héjja,
    S talán nincs is egyebe, csak csupa portréja.

Odavan a hajdani jámbor ártatlanság,
    S most ez új világbeli csuf haszontalanság,
    Minden tudományinak azt teszi tárgyának,
    Mint mutassa a szivet másféle formának?

Azt szoktuk, ami csunya, szebbre festegetni;
    S hát rajtad nem illik-e, csalfa sziv! nevetni?
    Ki magad rútságodrúl azzal elárulod,
    Mikor a szinmutaást s tettetést tanúlod.

S tán ugyanez okozta a nagy romlottságot,
    Ezzel csúfítottuk el az egész világot,
    Hogy nálunknál csúfosabb sziveket majmoltunk,
    Olyak lenni, amilyek nem vagyunk, tanúltunk.

Tán hamarébb térhetne az irigy magába,
    Ha nem tanúlna járni kétszinű ruhába',
    De igy a juh-bőr alatt bátor az ellenség,
    Mikor farkast nem mutat kivűl a jelenség.

Igy üldöz sok átkozott téged, jámbor lélek!
    Szenvedek színlésedtűl akkor is, ha félek;
    S hát! ha nem tartozkodom, s jobbik óldalárúl
    Tekintem, szemlátomást csókkal is elárúl.

Annyira ment már pedig az irigyek száma,
    Hogy barátrúl, testvérrűl gyanakodhatsz már ma.
    Akármi derékséget lát valaki benned,
    Már irígy, és néked kell áldozattá lenned.

Ugy elosztottak pedig a minéműségek,
    Hogy kinek egyre, kinek másra van szükségek;
    S mit irigyel a disznó, hogy ő nem repülhet,
    Ha azomba' a madár gazdagon nem élhet?

És csakugyan, ami nem szembetünő benned,
    A miatt könnyebb irígy nélkűl is ellenned.
    S ha szem elől elmennél egy magánosságba,
    Egy irigyet sem lelnél az egész világba'.

S ez az oka, hogy messzebb jobbak a barátok,
    És forróbban szeretnek, akiket nem látok.
    Itthon bennem mindennek megbotlik a lába,
    A proféta sem kedves maga hazájába'.

Kedves itt is a nevem az irigyeknél is,
    Azt vélnéd, hogy édesebb még az édesnél is;
    De hiszen a szinesnek ez kitanúlt mive,
    Hogy akit utál s üldöz, szóval az is hive.

Szóljatok szerelmesim! szóljatok ti hivek!
    Ti tőlem távoly lakó hív baráti szivek!
    Élesszétek szivemet egy néma pennával;
    Felér ez ezer irígy tettetett csókjával.

Budai kies hegyek! Bácsi mezőségek!
    Egynehány hiv szívekkel gazdag kiességek!
    Lengedezzetek felém hajnali szellőket,
    S engem is odavinni tanítsátok őket.

 

148. A búba szokott

Menny, főld, tenger! sirjatok. Mert én nem hullathatok
    Elegendő könnyeket. Vagy adjatok szemeket,
    Melyek elég cseppeket Görgessenek képemen,
        Sirjanak keservemen.

Kies hegyek! térségek! Vőlgyek és erdőségek!
    Kik sok komor sziveket, És gondokkal tőlteket
    Vigasztaltok; ezeket Elhagyván, sirassatok
        Engemet ti magatok.

Ha keserves kínjaim, Én árnyékos halmaim,
    Csak egyedűl magatok Okoztátok, hagyjatok
    Azzal, akit siratok, Gyászom holtig viselni,
        Szívem gonddal terhelni.

Sőt könnyekkel könnyemet Tóldjátok, és engemet
    A gyönyörüségektül, S a hajdan zőldségektül
    Felgerjedt jó kedvektül Örökre elrejtsetek,
        Tőlök számkivessetek.

Homálly szálljon és vele A halál szemfedele
    Könnyel buzgó szememre, Hogy ha vidám képemre
    Tekintenek vesztemre, Kik vignak ismertenek,
        Jobban ne gyötörjenek.

Mi haszna életemnek? Ha gyönyörüségemnek
    Elmúlta sirba temet És hólttá tesz engemet;
    Kisztessem-e szívemet Ismét az elébbeni
        Örömöket érzeni?

Nem: hanem más bérceken, Kietlen térségeken,
    Ha búvóhelyt lelhetek S remetévé lehetek,
    Kinombúl épitgetek Tömlöcöt örömömnek,
        És koporsót testemnek.

A napkeleti szelet, Ha repűl fejem felett,
    Társnak megtartóztatom, Hogy mig sorsom siratom,
    Segitse gondolatom Sebes szárnyán sietni,
        Bánatom kettőztetni.

Vigye hirűl mindennek, Akik engem kérdenek,
    Hogy nem birván ezeket Az ezer keserveket,
    Találtam egy rejteket, Melybe' megemésztetett
        Szivem eltemettetett.

Tanítson mindeneket, Akik az örömöket,
    Mint a vadat kergetik, Hogy mihelyt megsérthetik
    Ez vad, mely kergettetik, Fenevaddá változik,
        Ellenek hadakozik.

 

149. A búba merűlt

Árvíz módra szemeimbűl, nedves szemeimbűl
            folynak alá könnyeim;
    Apadhatatlan források, Kettős könnyforrások
            lettenek két szemeim.
    Minden óra reszketésre kénszeríti szi[ve]met;
    A gond, a jaj, a bú, bánat, Sok ezer bú, bánat
    Halálra hív engemet. Rövidíti életemet.

A hajnalnak repedésin, piros repedésin
            más aluszik édesen;
    Más szerelme kőlcsönössit, szive kőlcsönössit
            csókolja szerelmesen.
    Én a hajnalra tekintve Siralmam kettőztetem,
    Sirok, hogy míg életemnek, Komor életemnek
    Esthajnalát érhetem, Gyötrettetem - gyötrettetem.

A gyenge fülemülének, kis fülemülének
            éneklésse hangjai,
    És más a szelid erdőknek, árnyékos erdőknek
            kedves muzsikussai
    Nekem csak szomorú hanggal Érdekelik fülemet,
    Kit visszavervén az Ekhó, a keserves Ekhó
    Kettőzi kétségemet, Sokszorozza keservemet.

A napnak fényes sugari, ragyogó sugari
            másba kedvet öntenek,
    De engem már virradtára, Oh! már virradtára
            sírni kénszerítenek.
    Gyötör gyanús félelemmel Minden öröm engemet,
    És még az elevenség is - Az elevenség is
    Fojtogatja szivemet; Felháborotja véremet.

Titkos én keserüségem, nagy keserüségem;
            az éltető állatok
    Magok tudják, s együtt sirnak, velem együtt sirnak,
            amit én mint siratok;
    A harmatos hóld fényjétül kérd meg szivem titkait,
    Ő hallja pihes nyögésem, keserves nyögésem,
    Érzi lelkem kinjait, Tudja kemény fájdalmait.

A csillagok ragyogási, tüzes ragyogási
            pislogó fényt mutatnak,
    Mig álmatlan éjtszakákon, Néma éjtszakákon
            sirok, ők is siratnak;
    A tiszta ég könnyet hullat, S harmatozva engemet
    Könnyez: de mi haszna ennek? Oh mi haszna ennek?
    Egy nem szánja szivemet, Egy nagyítja keservemet.

 

150. Triumphus a szerencsén

Agyarkodik és köszörül pártütő kaszát rám
    A szerencse, tapsol, örűl, mintha én nem látnám,
    Hogy kerekét addig-addig emelgeti,
            Míg tengelyébül kiveti, mikor nem is várnám.

Valamennyit kedveskedik cifra hírrel-névvel,
    Fáradt fejem terhesedik százannyi teréhvel,
    Amelyekkel, ha szememet bekötheti,
            Szédűlt fejemet leveti forgó kerekével.

Részel elég barátokban, akik szemben szépek,
    De mihelyt barátságokba méllyebben belépek,
    Csak azt látom mindeniknek a szívibe',
            Hogy a sze[ren]cse kezibe madárfogó lépek.

Ha sok ezer kecsegtetés mind szemembe tünne,
    Balsorsomon a nevetés soha meg nem szünne,
    De megismértette velem az átkozott,
            Hogy nagyon elhatalmazott ez a világ bűne.

Addig ígér, addig szeret, mig van mit elvinni,
    S mikor a szemembe nevet, alig tudom hinni,
    Hogy mosolygó tekintete hiteget, és
            Kéntelen lesz a nevetés után szívem ríni.

De ne gondolj, vak szerencse! engem oly vak váznak,
    Hogy mind jónak nézzem, amit jóra magyaráznak.
    Állórcádat, tündér képedet ismerem,
            S olyannak nézni nem merem, amint felruháznak.

Utálom én fényességét ez kevély világnak,
    Tartom lelkem csendességét legfőbb boldogságnak,
    Azt a hasznost, kedveltetőt, becsűletest,
            Mint színes jót és tettetest, nem tartom jóságnak.

Tessék másnak fennt héjjazni s magas polcon űlni,
    Tessék a gyönyörüségnek s kincseknek örűlni,
    Jobb nekem szegény sorsomban, faházamban
            Vidám magánosságomban vigan megvénülni.

 

151. A sorsával megelégedett

Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja,
    Aki a kedvet vesztő pénznek nem bolondja,
    Boldog, aki kevéssel meg tud elégedni,
    Aki, ha nincs is néki, el tudja szenvedni.

Mi haszna e világi kincsnek, gazdagságnak?
    Mi haszna, ha ura légy az egész világnak?
    Meghalsz, magad odébb mégy, itt marad mindened,
    Sőt sokszor gazdagságod ás vermet ellened.

Mennyin futnak, fáradnak híjjábavalóért!
    Mennyin tűrnek sok rosszat egy kis szinlett jóért!
    Oh pedig, mely szegény az, és mely boldogtalan,
    Aki sohasem nyugszik, fárad minduntalan.

Ez egy halált okozó fösvények törvényje,
    Hogy sohasem telik meg a fösvény erszényje;
    Akinek kevés elég, ez egy nyugodalma,
    Arany annak a sár is, Sár az arany-alma.

A gazdagok gyakorta kísértetbe esnek.
    Tőrt a sok pénz-halászók magoknak keresnek.
    Oh gazdag! ha majd egyszer megkérik lelkedet;
    Ki hordja el rakásra gyült keresményedet?

Jobb jóllakni csak kenyérhéjjal a kóldússal,
    Mint éhen, rakott asztalt nézni Tantalussal.
    Kár koplalni akinek vagyon eledele.
    Semmije sincs, akinek van, ha nem él vele.

Élj fösvényül, míg meg nem halsz az éhség mia,
    Te gazdag szerencsének szerencsétlen fia!
    Én, ha jövedelmemhez költségemet mérem,
    Amim van, ha kevés is, én azzal megérem.

 

152. Az elvesztett békességes türés

Hamis szerencsének történeti!
    Be minden kedvemet eltemeti!
    Sok nyughatatlanság, Gondos álmatlanság,
    Szivbeli fájdalom, keserves siralom
    Fárasztják gonddal rakott fejemet,
    Késértik buba merült szivemet.

Oh! mikor lesz vége mindezeknek
    A szivbeli keserűségeknek?
    Könnyezzetek egek! Sírjatok fellegek!
    Mert emberi szemek Nem lesznek elegek
    Eléggé megsiratni sorsomat,
    Eléggé kifejezni kínomat.

Rajtam erőt vett már a siralom.
    Nem szólhatok, mert nagy a fájdalom;
    Ha kezdem számlálni, Nem tudok találni
    Ez bokros jajokat Kifejező szókat;
    Csak nyögök és keserves nyögésem
    Bizonyitja kínos szenvedésem.

Vallyon, boldog egek! mit vétettem,
    Hogy a kinoknak igy kitétettem?
    Talán minden bűnnek Büntetési szűnnek,
    S mind az én fejemre Tódúlnak vesztemre;
    Lelkem tusakodik ő-magában,
    Vigasztalást nem talál bújában.

A világra miért is születtem,
    Ha ilyen boldogtalanná lettem?
    Boldog valójában, Ki gyermekkorában
    Sirba temettetett, S része nem lehetett
    Az ilyen szivbéli fájdalmakban;
    Im én miként törődöm azokban!

Tárgyúl tett bezzeg engem ezeknek
    Sullyos rendelése az egeknek;
    Sohajtva jajgatok, Sirok, míg sirhatok,
    Nyögök, ha nem lehet, De erűl ki tehet?
    Csak az, aki reám bocsátotta,
    S kinomat így megsokasitotta.

Ha hát senki sem segít dolgomon,
    Egek! szánakozzatok sorsomon;
    Pihenést adjatok, Mert már nem birhatok
    Kinjaim terhével, Sebeim mérgével;
    A kinok közt, Istenem! légy velem!
    Ah! legyen már valaha kegyelem.

 

153. Békételenség után nemes meghatározás

Mit kinozod újra lelkemet? Kedvemet mit unszolod?
    Mit boszontol, hogy keservemet Szűntetni parancsolod?
    Holott csak az is elég kin nekem,
    Hogy van szív, melyet az én énekem
    Nem tehet a búba' társsává, Szivemhez hasonlóvá.

Rosszat nem akarni senkinek, Tudom, köteles vagyok;
    De irigye vagyok kedvinek, Valakik olyan nagyok,
    Hogy minden szomorú történetet,
    Mint ami másképpen nem lehetett,
    S mint szokott terhet úgy viselnek, S rá nem igen ügyelnek.

Minden szomorú körűlöttem, Csak embertársom örűl,
    Ég-föld gyászba' rémlik előttem, Reszketés fogott körűl,
    Végzésim, amelyek rettentenek,
    Mint nagy kő, fejem felett függenek,
    Új-új gyötrelemmel készitnek, Új ütéssel rémitnek.

Hol vagytok? vidám indúlatok! Hol! hová költöztetek?
    Jertek elő! amit siratok, Hadd kérdezem tőletek;
    Mert szívem, hogy vérzik, csak azt érzi,
    De szegényt, azt sem tudja, mi vérzi?
    S a' közt, ami enyhít és éget, Nem tehet különbséget.

A bóldogság tetején űltem, Szerencse fia vóltam;
    Míg még a búban is örűltem, A rosszal sem gondoltam.
    A sok jó miként vált sok rosszá! Im!
    Elmúltak szerencsésebb óráim;
    Oh adj ama boldog angyalom-nak is órát, siralom!

Tégy egy próbát, boldog sors! velem, Tégy meg mindent kedvemre,
    Akkor is, előre képzelem, Mi esik nehezemre.
    Mint aki a méztűl csömört kapott,
    Irtózik, ha édesbe harapott;
    Szívemnek is úgy ellensége Az öröm édessége.

Hordd elő hát furiáidat, Te bánatok istene!
    Csattogasd tüzes korbácsidat Hátomon Tizifone!
    Ez talán keservemen változtat;
    Oh nem: lám, hiszen ez is írtóztat;
    Egek! ki tud hát megkérlelni? Ki bajomra felelni?

Senki sem; ez úgy van intézve, Ugy akarják végzésim,
    Hogy terhemet terhhel tetézve Lenyomnak szenvedéseim.
    Addig járja szivemet a méreg
    S mid beljebb furja magát e féreg,
    Mig örök elszenderedésem Megszűnteti érzésem.

De lehet-e ily csudálatos Neme is a halálnak,
    Hogy a vér s szív egy utálatos Méregtáskává válnak?
    S a lelket gyötörvén mig érzenek,
    Mikor már érzései nincsenek,
    Rettenetes útra készitik, Kimenni kénszeritik.

Szűntesd lelkem! a keserveket, Légy ura te magadnak.
    Fele[jt]sd a rémítő képeket, Kiket érzésid adnak;
    Nehogy, ha majd itt hagyod testedet,
    Ez a vád is gyötörjön tégedet,
    Hogy szolgádnak nem parancsoltál, S e tömlöcben rab voltál.

 

154. Hűségtelen világ

Bocsásd el már, ó fájdalom! Oh szörnyű fájdalom!
            utnak indúlt lábomat.
    Jer velem, kedves angyalom! Én őrző angyalom!
            könnyebbítsed utamat.
    Sorsom azt nem hozza véle, Hogy ez utazásban
    Komor felleges éjjele, Felleges éjjele
    Hajnalt találna másban, Vagy örömöt egyébb társban.

Kivel is kezdjem utamat? Siralmas utamat?
            utra készülésemet?
    Nem lelnék hiv barátomat, Igaz barátomat,
            minden üldöz engemet.
    Az irigység minden szivet Láncola magához.
    Ugyhogy már nem lelek hivet; Nem, nem lelek hivet,
    Hív társot a társához, Hív barátot barátjához.

Féniksként megemésztetett; - S a megemésztetett
            szeretet, e tiszta tűz
    Féniksként fel nem éledett, És ha feléledett,
            ritka igaz, ritka szűz;
    Ködök lettek s fergetegek A nap sugárábúl,
    Bagoly költ ki - boldog egek! Költ ki - boldog egek!
    Tán, elcserélt hamvábúl, Gyilkos az édesanyábúl.

Nincs hiv sziv, nincs igaz lélek; Nincs, nincs igaz lélek,
            már bün az áldozat is.
    Már mással közleni félek, - Már közleni félek
            egyetlenegy szómat is.
    A magok szaván fogja el Az ártatlanokat.
    S hát mért ne hagyja még ma el? ne hagyja még ma el
    Lelkem e csalárdokat? Életemet vadászókat.

Tűnj el hát boldogtalanság! Oh boldogtalanság!
            maradj el kevélly sereg!
    Már rég, hogy az ártatlanság, Szelid ártatlanság
            lábod alatt ténfereg.
    Vetettél lábomra békót, Rabszíjra kötöttél.
    Láttam s érzem a szándékot, A csalfa szándékot,
    Mellyel raboddá tettél, Rosszal a jóért fizettél.

 

155. Heraklitus

Jajra, bajra születtem s érettem:/: Junó s Lucina kesergettek,
    Akkor, mikor anyámnak, dajkámnak:/: Méhébül s kezébül kivettek.
    Mivel éltemnek s eredetemnek
    Unalom, siralom:/: vólt kezdete.:/:

Vagy lám talám Megera vólt vala:/: Fájdalmas testemnek bábája,
    Mérges, férges étellel, métellyel:/: Alektó szoptató dajkája,
    Mert noha vérem Vignak dicsérem,
    Ohajtás, sohajtás:/: harcol velem.:/:

Azon vagyon a sors is, a bors is,:/: Melyet a balsors tör óromba,
    Hogy sok álnok utakon, módakon:/: Megöljön, még ifjukoromba';
    Ugyhogy ez nekem Gyönyörüségem
    Volna, ha bár még ma:/: lenne végem.:/:

Félve, élve kinomat, bajomat:/: Mind többrűl-többre nagyobbitom,
    Sirva, irva siralmas, fájdalmas:/: Versem sorait szaporitom.
    Bármint sietek, el nem érhetek
    Céljára, pontjára:/: fájdalmimnak.:/:

 

156. A hűség és szeretet ingerje

Mely mulandó, változandó e világi gyönyörüség,
    Nyughatatlan, állhatatlan a szeretet és a hűség;
    A szerencse drága kincse szabados szárnyan repülget,
    Ha örűlsz ma, hólnap újra szived búja sirni sürget.

A barátok, kiket látok gazdag erszényért körűltem,
    Mind kihűlnek, elrepűlnek, mihelyest megszegényültem.
    Addig áldnak, sőt imádnak, míg magasabb hegyen állok,
    S rám se néznek, fel se vesznek, ha lapály völgyre leszállok.

 

156/a Nincs állandó hűség

Nem tud a hűséghez most e világ,
    Nincs benne, keresd bár, állandóság.
    Kerestem én azt, hol lenni véltem,
    Hogy feltalálhassam, de nem leltem.

Láttam hüségtelen sok szüléket
    Utálni, sőt ölni szülöttjöket;
    És egyet sem, meghalni érette,
    Kinek éltit önként eszközlötte.

Láttam háládatlan gyermekeket,
    Kik verték, sőt ölték a szüléket.
    Egyet sem, aki el ne pártolna,
    S szüléiért halálra ment vólna.

Láttam barátokat - ilyen névvel,
    De mind a jobb, nem bal szerencsével,
    A nyomorúságban ma ugyan nem,
    És hiv Pirithoust csak egyet sem.

Láttam szerelmes vak bolondokat,
    Halál ellen kontestációkat.
    Láttam fityegve siratni Fillist,
    Halál révin egyet se Piramist.

Hogy kedvessét akarki szeresse,
    Csak ön-haszon ma az inquiesse,
    Bárha másoknak más benne végek,
    Vagy a vagyon vagy gyönyörűségek.

 

157. Parnasszusrúl a csillagos égbe

Pegaze! vígy fel Urániához,
    Ö maga hiva minap magához,
    Amikor állapotom sirattam,
    Hogy kinevettetem, elhagyattam.

 

158. A barátság csak kettős társaság

Sem drágább kincs, sem ritkább nincs, mint az a hűség,
    S mint az az egymáshoz való igaz-lelkűség,
    Mellyel társához a hiv Barát és egyenes szív
    Viseltetik, ez míg élünk, egy gyönyörűség.

Ugy tetszik, a fenevadak e társaságot
    Jobban tudják, s jobban őrzik a barátságot,
    Mint az okos emberek, Kik közt vagynak ezerek,
    Kik ezt kissebbre becsűlik, mint a világot.

A barátság oly társaság, hol mind itélet,
    Mind a törvény, mind a biró csak a szeretet;
    Tanú az igaz élet s a jó lelkiismeret:
    Ezt az tudja, ki valaha híven szeretett.

Nem függ ebben egyik személly a másikátúl,
    De függ a másikhoz való barátságátúl.
    Nincs itt szolga, szolgáló, Feljebb vagy alább való;
    Mégi ha vétt társa ellen, fél s tart magátúl.

Ily társaság két személynél többűl nem állhat,
    De olyan is ezer közűl kettő ha válhat;
    Mert más ám mást szeretni, Más meg barátnak lenni;
    Szeretet barátságot nem mindig csinálhat.

Lehet ugyan valakinek két barátja is;
    De, hogy kettőnek barátja legyen maga is,
    Nem lehet; mert egyformán Kettőt szeretni, talán
    Nem lehet; és nem hiszem, ha maga mondja is.

Nincsen ugyan a világon, aki szeressen
    Téged, úgy, mint magát, tisztán s tökéletesen;
    És így barátságot is, Amint igazságot is,
    Csak aligha e világon lelni lehessen.

Igaz; de van a hűségnek mégis fő pontja,
    Mint van, aki barátjáért vérit is ontja;
    Van hát a szeretetben, Ez romlott természetben
    Olyan, amit barátságnak tarts az életben.

Sokkal nagyobb két barát közt a kötelesség,
    Mint amilyent a férjéhez tart a feleség;
    Mert emez hiv hit mellett, De annak hit sem kellett,
    S eszre sem veszi, mikor meglett az egyesség.

Sok titka van, amit elrejt házastársátúl
    Az ember, de nem titkolja a barátjátúl;
    Ha csak mind a házasság, Mind az igaz barátság
    Együtt nincsen egy személlyben, kit tart sajátúl.

Egyez egyik a másiknak akaratjával,
    Nem fél tőle, ha esik is néha kárával;
    Egyez a sziv, a lélek, S az akarat is vélek:
    Pirithous pokolba megy Thezeussával.

Soha az igaz barátság el nem romolhat;
    Erős kötél s kötés ez, mely fel nem bomolhat;
    Ha hűségnek véget vet, Már nem igaz szeretet,
    A világ is, elébb mint ez, öszveomolhat.

Ha megveted barátodat és elválsz tőle,
    Sohasem vóltál barát, kitetszik belűle;
    Ez vólt szeretetednek Híjja és hűségednek,
    Hogy hited s hiteled nincs állandó felüle.

Oh, pedig, mely sok ezeren hív barátoknak
    Nevét tulajdonítani merik magoknak;
    Akik vagy becsűletért, Vagy búja szeretetért
    Véget vetnek állhatatlan barátságoknak.

Sokat a pénzért törődő fösvény sziv s elme,
    Sokat csak egy állhatatlan asszony szerelme
    Annyira megveszteget, Tudok olyat eleget,
    Hogy ha barát vólt, nem barát már őkegyelme.

Vigyázz tehát és megrostáld a barátokat,
    És mindaddig barátoknak ne tartsd azokat,
    Míg meg nem tapasztalod, Hogy károkat nem vallod,
    Mert a világ megveszteget sokszor sokakat.

 

159. Kutyaszőr a marás ellen

Szűntesd lelkem! siralmidat, Szűntesd szemem! könyvedet;
    Nincs miért epeszd magadat! Nincs mért gyötörd szivedet.
    Sokszor a sziv ő-magának Maga csinál siralmat,
    Ha enged maga bújának Magán venni hatalmat.

Úgy tetszik, hogy úgy fáj a seb, Amint a sebes érzi,
    Az érzékenyt a legkissebb, Mint a nagy seb, úgy vérzi;
    Az érzéketlen sziveken A nyilak megtompúlnak,
    A könnyen hajló fejeken Kis terhek is nagyúlnak.

Szivem! te is még előre, Az unalmat képzelve
    Terhet raksz a gyönge főre, Mind több-több búval telve;
    Attúl előre irtózol, Ami kedves lehetne,
    S amin sirni gondolkozol, Abbúl öröm telhetne.

Ah szűntessed, játszi lélek! Kemény gondolatidat;
    Semmit sem könnyited vélek Bánatod s kínjaidat.
    Méreg bennem az egész sziv, Csupa bánat a lélek,
    Bennem a bú a kedvvel viv, S már halódom, mig élek.

Mondd meg, lelkem! hogy tehessem könnyű tollá terhemet?
    Adjad, hogy levetkezhessem, ami terhel engemet;
    Tereh a toll a madárnak, De segíti repűlni;
    Vajha, akik szárnyan járnak, Tudnék tőlök enyhűlni!

Ha az én szívem bánati Szárnyakká lehetnének!
    Lelkem bolygó gondotati Messze repíthetnének!
    Hadd tudnám fejér hattyúként Tollamat csikorgatva
    Elhagyogatni lassanként Bánatomat, siratva.

Próbáld lelkem! a gyógyúlást! Légy magadnak orvosa,
    Hadd érezzen megtompúlást Bennem a bú nyílvasa;
    Tedd gyönyörűség céljává Mindazt, ami keserit,
    Vesd ki, tedd földönfutóvá Bánatimnak ezerit.

Hiszen a nemes léleknek Ez fő tulajdonsága:
    Hogy nem enged a terheknek, Mint a pálmafa ága;
    Ha fáj is, fogd rá, hogy nem fáj, Ugy talán nem fog fájni,
    És sziveden a síró száj Nem fog új sebet vájni.

Ah, nem lehet! hát mit tegyek Búm megenyhitésére?
    Ha szabad lesz, visszamegyek Sebem eredetére;
    Menj hát! és aki ostromot Készitett bús szivednek,
    Majd készit Junó flastromot Vérbe forgó sebednek.

Ez bántott meg; orvosod is úgy reménylem ez lészen,
    Mind sebed, mind bánatod is eltörüli egésszen;
    Oly tüzes áromákbúl áll ez a himen fáklyája
    Hogy magában tüzet talál, nem kell parázs alája.

 

160. Bús magánosság

Magánosság neveli, terheli sok bajaimat,
    Az álom sem ügyeli éjjeli gondolatimat,
    Mert le nem zárhatom, Akarmint untatom,
            biztatom szemhéjjaimat.

Azt mondják: hajnal felé jön elé az édes álom,
    Hát én mért érzésimet, szememet nyitva találom?
    S hogy kerülsz engemet? Kerülöd szememet?
            oh álom! magam csudálom.

Leszállottál képemrül, szememrül nehéz mellyemre:
    Elhagytad a szemeket, terheket rakni szivemre;
    Sőt talán másra vál, S szemfedélt is csinál
            a halál álmos szememre.

 

161. Nincs igaz szív

Világ! világi szín-mutatóság!
    Nincs benned jóság, nincs állandóság;
    Én azt tebenned sokszor kerestem,
    De szándékomtúl mindig elestem.

Nagy darabját láttam e világnak,
    De mindenütt állhatatlanságnak
    Festett áll-orcája, mely szép szembe',
    De csalárd belül, tűnt a szemembe.

Egyik ember a másikat csalja,
    Jótúl ijeszt, a rosszat javallja.
    Tudja minden bolond ember fia
    Már ma, mi a szines polícia.

Nincs igaz sziv, nincs hűséges lélek,
    Néha kit jó barátomnak vélek,
    Az kerit, nyomorúltat hálóba;
    Szinmutató a világ valóba'.

Ha kér s adsz, köszöni s megáld érte,
    De majd eszébe sem jut, hogy kérte;
    Ha kérsz, igér, és biztat szép szókkal,
    De ereszt mindig üres marokkal.

Szemben dícsér s alig van szebb nála,
    S ha félremegy, hárpiává vála;
    Aki dicsért, az szóll le tégedet,
    Szint mutat, de gyalázza nevedet.

Sok személlyt tartottam már kedvemben;
    Csupa angyal vólt, mint látszott szemben;
    De későn sirva jutott eszembe,
    Hogy kigyót tartottam kebelembe'.

Oh világ! búval óh meddig vesztel?
    Istenem! meddig szenveded ezt el?
    Oh festett képű színmutatóság!
    Oh világi híjjábavalóság!

 

162. Színes szív kölcsön hív

Barátság! barátság! be ritka e világon!
    Szivesség, egyesség csak egy sincs sok országon;
    Unalom, siralom, keserűség, aggodalom
            mind az öregség, mind az ifjúság;
    Ugyhogy már legyen bár sogor, vér vagy testvér,
    Nagy barátság, atyafiság, szinesség, hamisság
            közöttök nem újság.

Igazán hogy talán közelget az ítélet,
    Mert üröm, nem öröm, amint telik az élet;
    Ha egy nap szived kap egy kevés gyönyörűséget,
            látsz keserűséget hólnap reggel;
    Ha ma lelkem örül, hólnap búba merül,
    Mert sok méreg, sok bosszúság, bokros nyomorúság
            tódúl rám sereggel.

A barát barátját, vagy aki barátja vólt,
    Gyülöli, üldözi, ha csak kedve elen szólt;
    Szines sziv, kölcsön hív, aki magát hivnek valja,
            másfelül azt hallja sértett szivem,
    Hogy aki hivségét mutatta s készségét,
    Lábom alá vermet ása hamis fogadása,
            s nem vólt nékem hivem.

Többnyire, ha kire vet a szerencse hatot,
    S ha kinek vagy kincset vagy becsűletet adott,
    Fent héjjaz, mintha az mindörökké tartó vólna,
            s hátra nem rukkolna a szerencse;
    Sok hasonló nemes arra sem érdemes,
    Hogy tekintvén közös sorssát, a halandó, társát
            vig szemmel tekintse.

Sok pedig, bár eddig barátságot mutatott,
    A világ s bújaság rontja az indúlatot;
    És vagy a titkos ágy miatt barátjával felhágy,
            s idejét áldozza szerelemnek,
    Vagy ha bár velem jár, unszolást mástúl vár,
    S utját tekeriti félre, amely ellenére
            van a szeméremnek.

Ugyhogy már szivem, bár keresne barátokat,
    Nem győzné eléggé megrostálni azokat;
    Hacsak remetévé vagy magános gerlicévé
            nem teszem búba merűlt szivemet,
    Másképpen, nincs éppen tehetségem, szépen
    A világ szája izével, pompás szerelmével
            közleni kedvemet.

 

163. A szerencse, ha megbuktat, ki is csúfol

De mit bánnám? s nem is bánom,
    Hogy tovább nem jár utánnam
    A szerencse, melynek aranyas szárnyának
    Csattogási mindig nyomomba valának.

Ő keritett, én kerűltem,
    Arany sátort vont körültem;
    De én féltem, mert mindaz, amivel unszolt,
    Csalóka síp, fényes enyv, és hüss árnyék vólt.

De bezzeg most utóljára,
    Kevélly szívem bosszújára,
    Nemcsak az, hogy megrekesztette futásom,
    Hanem ingerli csúfolva sohajtásom.

 

164. Álom, álom!

Álom! álom! édes álom! Nyúgodalom ha nincs nálom,
    Karjaid közt megtalálom.

Általrepülsz vas zárokon, Bezárt ajtón s ablakokon,
    Képzelhetetlen utakon.

Felülsz Hesperus szárnyára, S szállsz csendes madár módjára
    A fáradtak szemhéjjára.

Te vagy Ámor nevelője, Reménység rengő bölcsője,
    S búm szem-fedő keszkenője.

Ha Ciprusban mulatozom, S ott tiszta liszttel áldozom,
    S édesebre vágyakozom,

Édes álom elszenderít, Az uton egyet tekerít,
    S Páfus ölébe leterit.

Néha szerelmem hibázik, Vénus Junóval csatázik,
    Pislog tüze s nem szikrázik;

Egy jó álom helyrehozza, A jót édessel tornyozza,
    S Dianát is megáldozza.

Néha tőlem távoly esik Szerelmesen vagy elkésik,
    Titkos útját mások lesik.

Ezt az álom kipótolja, Mellém ülni parancsolja,
    S mint a valót, úgy csókolja.

Álom! mely erős isten vagy! Nincs oly jó angyal, sem oly nagy;
    Kincs, öröm, remény, minden vagy.

Hát hibázik annak szája, Ki vakmerőn mondogálja,
    Hogy te vagy halál példája.

Vagy ha a halál csak álom, S ezt oly édesnek találom,
    Hát mely édes lesz halálom!

 

165. A régi kis világ, arany idő

Nincsen ezen a vílágon gyönyörűség,
    Csak egyedül a mezei együgyűség.
    Hajdan ebben nemes ifjak nevelődtek,
    S szüz leányok koszorúkat kötögettek.

Kinek a nyáj, kinek a kert vala mive,
    Gőgre-gangra nem is ügyelt tiszta szive;
    A teremtőt csuda munkáiba' látta,
    S ugyanazért a halandót nem imádta.

Pásztori bot vólt a nagy gazda kezében,
    Királykodott maga barma seregében,
    De a botot emberekre nem emelte,
    S barmainak emberűl gondját viselte.

A magvető barázdát szánta, s alatta
    Istent talált, ha vetettjét megaratta;
    Kertészleány virágok közt múlattába'
    Az Alkotót feltalálta fübe'-fába'.

Innen vagyon, hogy e világ addig vólt ép,
    Míg a természet után járt az okos nép;
    Istenasszony a mezei együgyűség,
    Nála mulat mind a virtus, mind a hűség.

 

166. Az interesszált szeretet

Akiket a szerencse felvett jobb szárnyára,
    Idegen tüzet visznek Ámor oltárára;
    Boszontják a szerelmet, csufot üznek belüle,
    Mint a több isten tesz, azt kívánják tűle.

Oly személlyválogató már ma a szeretet,
    Amilyen e kis isten sohase lehetett,
    Pénzen adnak hüséget, vagyis oly indúlatot,
    Mellyel az ördög is angyal szint mutatott.

Interesszált hüség jár szerelem nevében,
    Az rakott ma mindennek fészket a szivében,
    Nem néz formát, termetet, sem erkölcsöt, sem szivet;
    Álorcával csinál a gazdagbúl hívet.

Oh kincs! oh rang! vakmerő Jázonok zsákmányji!
    Szép szinnel megcsalatott szeretők bálványji!
    Arany-gyapjat keresnek, kik szerelmet tettetnek,
    S igy sok könnyenhivőt föld alá temetnek.

Vak gyermek a Kupidó, talpig öltözetlen.
    Rá ruhákat aggatni vétek, és illetlen;
    Szeress engem magamért, nem rangért, vagyonomért,
    Csak egy hív szivemért, ez tulajdonomért.

 

167. Ritka madár

Ritka madár az igaz szív, az egyenes erkölcs nagy kincs.
    Egy alig van, mint a Féniks egy saeculumban, vagy egy sincs.

Sok bájoló tekintetű, szép szint mutat áll-orcája,
    De csak az itéljen róla, aki benézhet alája.

Mert mikor demaszkírozod, akkor fogod megismerni;
    És mindaddig csalattatás aranyhegyeket igérni.

Törvény pedig s nevelésnek mintegy örök regulája,
    Hogy a galant a szép alá rejtett hibát is csudálja.

És emiatt szembekötő s néma játék ez az élet,
    Bilincsbe' nyög s rabszíjjakon szenved a józan itélet.

Nem is lehet boldogúlni semmi külömb mesterséggel,
    Hanem szembeszökni vele hasonló kétszinűséggel;

Jó szivednek Protheustúl kőlcsönözz ezer formákat,
    Vagy Árgus légy, s tolvaj szemmel lopd meg az ál-maskarákat.

És ha magad elmellőzvén egésszen a csalfaságot,
    Megtarthatod ép szívedben a szelid ártatlanságot,

Megcsinálta a remeket, tiéd az Eris almája:
    Ez ennek a saeculumnak minden filozofiája.

Ezzel nyerjük a nagy rangot, ezzel a kincset, jószágot,
    Ezzel az édes szerelmet, s magát is a menyországot.

Nagy a világ taktikája, nehéz vele szembeszállni,
    S a szembetűnő attaknál jobb titkosan retirálni.

 

168. Kazinczy Ifigénia

Ifigénia válik-e tőlem? S eltűn amaz angyal előlem?
    Kivel, élte rövid idejében Rengtünk az öröm kebelében.

Ez az édes, ez élet, ez a kincs, Keserű már, már elaludt, nincs:
        Elhunyt nemem egy szemefényje, Eltűnt kegyes anyja reményje.

Odalettem; eléltem időmet. - Leveré, s mely kis tehr[!] erőmet,
    Amit, ha csak akkora lenne, Marpesszusi szikla se tenne.

Most érzem az élet unalmát, A nincsnek is arra hatalmát,
    Hogy emésszen, szívet epesszen; Hogy örök siralomba rekesszen.

Hogy atyának lenni mi légyen? Hogy epedni, sírni se szégyen.
    Hogy tán Demokrít atya nem vólt, Nem vólt se kis angyala, nem hólt.

Én víg, s az öröm fia vóltam, De ma sírni, s csak ma tanultam;
    Ifigénia! neked örűltem, s minden szomorú ma körűltem.

Nem örűlök az emberi nemnek, Az egész föld puszta szememnek,
    Ha mi vig van, előlem az is fut, Regmec maga, Széphalom is rút.

Ébredj Ifigénia! Kelj fel! Örök álmadat akkorig űzd el,
    Mig szemmel látva megérted, Hogy atyád sír, könyvez is érted.

Te valál örömöm nyugodalma; S Ifigenia néma hatalma
    Azt halni sietteti, veszti. Örökös siralomba rekeszti.

Oh! elmegyek; ott lakom én is. Itt senki csalárd örömén is,
    Örömöt, kedvet, se mit olyat, Épiteni nem fogok újat.

Oh! nem - s ez az én igaz énem Szikrája, kis én Ifigénem
    Meghalhat-e? nem; de mivé lett? Aluszik. Hát álom az élet.

 

169. Árion felszenteltetése

Árionnak ki született vak vala,
    Feltámadt már a fényes nap hajnala;
    Hát Orfee, hova utaz barátod?
    Miért kérded? mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod.

Árion e bűnnel tőlt alsó égben
    Élt ismeretlen szentségtelenségben;
    Hát Orfee! mi vólt a te barátod?
    Miért kérded[? mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod.]

Árion eddig bekötött szemekkel
    Botorkázott kétséges lépésekkel;
    Hát Orfee! miért siet barátod!
    Miért kérded? [mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod.]

Árion csodálatos szentté lett,
    Tudja már, mi a szépség, virtus, élet!
    Hát Orfee! mivé lett most barátod?
    Miért kérded? [mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod.]

Árion, hogy a virtust meglelhette,
    A szent hajlékba Orfeus vezette;
    Hát Orfee! mi vólt? s mi lett barátod?
    Miért kérded[? mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod.]

Árion hogy hova utaz, tudja már;
    De nem látja, meddig terjed a határ;
    Hát Orfee! boldog a te barátod,
    De ő nem tudja, mi lesz még. Te látod.
                                            [Te látod. Te látod.]

Árion, a bőlcsesség tornáccában
    Megállott egyik oszlop árnyékában;
    Hát Orfee! vezesd beljebb barátod,
    Ő nem tudja, mi van belül. Te látod,
                                            [Te látod. Te látod.]

 

170. Gyermek-ész, piros alma

Mikor én kis piciny gyermek vóltam,
    A piros almáért majd meghóltam;
    De én már most nagyobb vagyok,
    Szép gyümölcsben válogatok.

Akkor, ha piros vólt, mindjárt kellett,
    Tíz jó is kevés vólt egy szép mellett;
    De most nem kell, ha nem jó is,
    Bár rózsaszínnel bíró is.

Nem kell mindég hinni a szemeknek.
    Az esze is gyerek a gyereknek;
    S míg az jobban meg fog érni,
    A szüléktül kell észt kérni.

 

171. Az özvegy gerlice

Mi örömöd a sebet újra kimérgesitni szivemen?
    És kezemet új, de talán csupa játszi szövetségre kikérni;
    Nem veszed-e észre kisirt szememen, elesett képemen,
    Hogy nekem olyat semmi bájoló szóra lehetetlen ígérni?

Száraz ágon ültibe', ültibe' sirva nyögni, hergeni,
    Nem szomorúbb állapot, állapot társa-veszett árva madárnak,
    Mint énnekem éltemet, éltemet élni, de kesergeni,
    E szomorú, páromat, páromat elszalasztott gerlicepárnak.

 

172. Eső után napfény

Be kevés ember van, Pedig lám milyen sokan
            lakjuk e világot.
    Ah, én tapasztalom S vadakban is sokallom
            ez álnok vadságot.
    Kín, bú, félelem, minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!

Plutó, mint zsákmányját, Ceres árva leányját
            oltárhoz idézte.
    Anyám siralmamat, Eltépett virágomat
            érzéketlen nézte;
    Kín, bú, félelem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

Mint elragadtatott, Saskörömbe akadott
            gerlice, úgy sírtam,
    Sem az erőszakkal, Sem a kétes kínokkal
            végtére nem bírtam.
    Kín, bú, f[él]elem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

Kitörtem záromat, Kifejtettem lábomat
            a vasbilincsekbűl,
    S mikor már azt véltem, Hogy mind kimenekedtem
            a tigris-kezekbül,
    Kín, bú, félelem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

Felderűlt kedvemnek, Szabad repűlésemnek
            sok tőröket hánynak;
    Kerűlget sok cinkos, Kevés lévén egy gyilkos
            ez özvegy leánynak;
    Kín, bú, félelem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

Könnyű kizsákolni, Hármasan megcsúfolni
            a megcsalatottat,
    Sok csapdos körülem, S készül tenni belülem
            eleven halottat.
    Kín, bú, félelem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

Még az is bomlandó, Aki holtig állandó
            hűségit igérte,
    Az epét torkomba, Török borsot óromba
            kila számmal mérte.
    Kín, bú, félelem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

Azalatt más sok is, Im! az első gyilkos is
            sorsom sullyositja.
    Késleti végemet, feléledt reményemet
            balra tántoritja;
    Kín, bú, félelem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

De hiszen az egek Tudják, hogy a betegek
            meddig szenvedhetnek!
    Érzik áldozatom S feljebb, mint elbirhatom,
            talán nem büntetnek.
    Megszán engemet, aki látja szivemet,
            s keserüségemet.

Derűl már a reggel, Noha vastag felleggel
            küszköd a nap fényje.
    Oszlik már kétségem, S noha késik is végem,
            van erős reményje.
    Megszán engemet, [aki látja szivemet,
            s keserüségemet.]

A kisérteteken, Pokolbeli szirteken
            renddel általmentem,
    Ugy tetszik kinomtúl, Hosszas fáradságomtúl
            máris jót pihentem;
    Megszán engemet, [aki látja szivemet,
            s keserüségemet.]

Van Isten az égben, S akarmi nagy inségben
            kár úgy elcsüggedni,
    Hogy, ha bár rettegek, Ne tudnának az egek
            segitséggel lenni;
    Megszán engemet, [aki látja szivemet,
            s keserüségemet.]

Oszolj hát siralom! Bizom: a fő-hatalom
            kikél nemsokára.
    Felsegít engemet, Tévén történetemet
            mások példájára;
    Megszán engemet, [aki látja szivemet,
            s keserüségemet.]

 

173. Az Isten se siet, se felejt

Boldog egek! csak ti vagytok a szenvedők jutalma,
    Elcsüggedni ti nem hagytok, mint fáradtak óltalma,
    Fent űl a megelégedtség magas palotákban,
    S őrt áll a biztos reménység fényes pitvaritokban.

Talán bőlcs hatalmatoknak nincsen is más munkája,
    Hanem a nyomorúltaknak védelme és próbája;
    A sokat eltűrt sziveket újjakkal kisérteni,
    Oszlatni a keserveket, s végre kisegiteni.

Miként játszik minduntalan velünk az Isten újja,
    Én, egy megszánt bóldogtalan, vagyok élő tanúja,
    Ki csak arra rendeltettem, hogy sok rosszat kiálljak,
    S mikor csaknem elcsüggedtem, nyugodalmat találjak.

Próbákra szánt életemnek még alig zsengejében,
    Az ártatlan szerelemnek rohantam kebelében,
    Bóldognak véltem magamat hivem karjai között,
    Nem ismervén meg sorsomat, mely máris üldözött.

Üldözött, mert az édesset alig hagyta kóstolni,
    Máris a hiv szerelmesset kénszeritett gyászolni,
    Kezem közül kiragadta egyetlenegy kincsemet,
    Magzatomat árván hagyta, és özvegyen engemet;

Az irígység, mely hivemnek éltében csak suttogott,
    Most tőröket hány szivemnek, s hármasan előfogott;
    A furiáktúl kőlcsönöz rémítő ostromokat,
    S engem bús lelkem ösztönöz visszaverni azokat.

Jó baráti és rokoni sirbazárt hitvesemnek
    Öszveesküdtek ártani szárnyra költ szerelmemnek.
    Ohajtanák por testével nevét is eltemetni,
    Hitvesét is gyermekével csontjaihoz fektetni.

Vétek! de megbocsássatok, hivem kedves hamvai!
    Készek vóltak a szózatok s nem tudtam kimondani;
    Már indúlt nyelvem átkozni hajdani szerelmemet,
    De egy angyal imádkozni hiva vissza engemet.

Egy angyal, aki végtére megsokallván sorsomat,
    Elfásúlt szivem kértére megszerzé nyugalmamat;
    Irigyeim eltüntenek, S az irigység is velek;
    Vagy elbujtak vagy nincsenek a ködök és a szelek.

Egek! mely csudálatosak bőlcs rendelésitek!
    Halandók előtt titkosak csuda végezésitek;
    Ah! de tovább is legyetek roncsolt szivem óltalma,
    Legyen csudatételetek szenvedésim jutalma.

 

174. Szédelgő fej a kerengő táncban

Sok szédelgések, fej-kerengések,
    titkos nyögések érdeklenek;
Ritka jó álom, melybe' halálom,
    a bú s gond nálom itt nincsenek:
Tűröm üröm-forma kinam, de
    Félve, élve, reszket inam.

 

175. Belgrád búcsúzása

Oh! én szegény Belgrád vára! Oh siralmas erősség!
    Kinél volt hajdan, csudára Pallás, Mars a dicsőség.
    Sok költséggel szereztettem, Országkúlcsnak neveztettem,
            S ím most számkivettetem.

Veszni tértem, veszni mégyek, Balsorsra lett jutásom.
    Nem használt, de jaj! mit tegyek? oly erőssen állásom;
    Nem ellenség taktikája, Hanem egy csalárd pennája
            általa leve romlásom.

Bennem gyönyörűség vala Nézni a kegyes szemnek,
    Sok pap, sok Isten angyala Mint könyörgött Istennek.
    Sok cifra roppant templomok, Csudára épűlt klastromok
            ékesen tetszettenek.

Akkor vala Belgrád vára Gyönyörüségnek helyje,
    Ellenségünk bosszújára, Győzhetetlen ereje.
    Kardok, ágyúk, fegyver-sorok, Golyóbisok, puskaporok,
            Mindenféle fegyverek.

Dob, síp, trombita szavának Rettenetes hangjai,
    Ezenkivül nagy várának Győzhetetlen falai,
    Sok tábori készületek, Amelyek ellent vetettek
            az ellenség kardjának.

De most jel lévén adatva Mintegy Judás csókjával,
    Jaj el vagyok árultatva Egy csalárd egy szavával;
    El vagyok adva büntelen, Nyom, ront, veszt az istentelen
            Ellenség ily szertelen.

Menj el hát, édes katonám! Menj el vitéz seregem!
    Isten hozzád nyugodalmam, S minden gyönyörüségem!
    Szabadságom elvesztettem, S amelyet benned vetettem,
            odavan reménységem.

Felőled többet feltettem, Mint erőd is mutatott;
    Van egy csalárd, eszrevettem, S mindentül megfosztatott;
    Menj el hát, nézd meg hazádat, Fujd szomorú trombitádat,
            Amit sorsod kiszabott.

Ki ne sirna, ha láthatja E keserves sorsomat,
    Hogy, ki valék ország atyja, Elvesztettem rangomat.
    Oda hirem, becsületem; Oda hadi készűletem,
            raboltatik mindenem.

Minden megváltozott, értem Mindenekben végeket;
    Vesztegessétek bár értem Megmaradt erőtöket.
    Tegyétek ti magatokat, Ezzel még több siralmokat
            hoztok. Oh, nem várt végem!

Isten hozzád hiv vezérem! Élj! az Isten szeressen.
    Neked ajánlom hiv vérem, Élj soká s szerencséssen.
    De tartsd emlékezetedben, És szánakozó szivedben
            szerencsétlen esetem.

 

177. Tihan bucsúzása

Oh siralmas Tihan vára! Oly szomorú csendesség!
    Melyben vólt hajdan csudára A baráti egyesség.
    Klastromod magánossággá, Javad másra szállt jószággá
            Lett. Oh kemény békesség!

Mikor énekszóval langal Ama lelki áldozat,
    Somogybúl visszavert hanggal Hangzik a szent boltozat,
    Melyre most az ország atyja Utolsó parancsolatja
            Bécsbűl új ekhót hozat.

Amibűl kegyes főpapod Számos szegényt táplála,
    Abbúl, e szomorú napod Vallás-erszényt csinála;
    Engedj! mások is engednek, Ez szent felkenetettednek,
            Mert hatalom van nála.

Engedj, oh víz közt épült föld! Földünk fejedelmének,
    Már a második téli zöld Főpapod ősz fejének
    Elég; s míg ez elérkezett, Lám másodszor adott kezet
            Már Szent Benedekjének.

Isten hozzád papi sereg! csendes boldog társaság!
    Im! elmúltodon kesereg S gyászol minden vigasság.
    Könnyeznek Tihan bércei, Nyögnek Balaton vizei,
            Oszlik minden múlatság.

Most, a vizeknek istene a tengeri nimfákkal,
    Gyászos énekkel zengene S fekete csatornákkal
    Szűrné savanyú forrását, Ha lárná Tihan sirását
            Küszködni e próbákkal.

Isten hozzád kegyes főpap! Isten boldog lelkeddel.
    Boldog vóltál, hát mai nap A balsorsot szenvedd el;
    Tudom, te megelégedtél Sorsoddal, s kedvessé lettél
            Istennél életeddel.

 

178. Tihan siratja az apáturát

Élsz-e még, szép Tihan vára? Oh jaj, csak addig élek,
    Mig itt nem hágy nemsokára Ez útnak indúlt lélek.
    Meghal-e hát Tihan vára? Meg: meglelketlenedik;
    Tiz nap az élet; halálra hív a tizenegyedik.

Ha a lélek, a főpapon belülem elkőltözik;
    Az lesz az én végső napom, S kedvem gyászba őltözik,
    Ő a lélek, addig élek, mig ő engem lelkesit,
    S már nem élek, mert e lélek itt hagyja szerelmesit.

Ez, akit lelkemnek vélek, Valóban olyan vala,
    Mint egy éggel frigyes lélek, Mint egy Isten-angyala,
    A léleknek nincsen teste, Ennek nincsen testisége:
    A lélek javát kereste, Az vólt gyönyörűsége.

Lelki vala hivatala, Lelki papság papsága,
    Lelkes testben lelki vala A virtus valósága,
    Ő vólt lelke klastromomnak, Mely vólt nyugovó helye,
    De kedves szarándokomnak Kitelt már az ideje.

Szegényimnek lelke vala, Ő tartotta lelkeket
    Bennek, de Tihan angyala Itt hagyja már ezeket.
    Lelke vólt paptársainak, Lelkek gyönyörűsége,
    Vólt, e kegyes atyafinak velek volt egyessége.

Ez jó lélek az isteni lelket a szent seregben
    Meg nem szűnt dicsőiteni Valóságban s lélekben.
    Ilyen atya készűl útnak, Ilyen lélek kőltözik;
    S már fiai mire jutnak? Tihan gyászba öltözik.

Édes atyám! Izraelnek szekere s lovagjai!
    Ily kegyes atyát hol lelnek a próféták fiai?
    Akik atyjoknak tartották, Már árván kesergenek;
    Oh, de az árván hagyottak Hát hová leéndenek?

Lesz-e Tihanon ezután annyi isten-áldása?
    Amennyit vont maga után ez kegyes Illyés mássa.
    Marad-e Elizeussa? ki keserü vizemet
    Édesitse és lemossa Orcámrúl könyveimet.

Oh nem! hát atyáskodásod kezét míg csókolhatom,
    Csókolom; és elválásod mindörökké siratom.
    Jer velem Somogy! könnyezni, és echózzad jajszómat,
    Hadd tudja jól megérezni Hiv atyánk siralmomat.

Mondd könyvezve velem együtt, Somogy is sirhat; - sirhat,
    Somogy s Tihan gyászos verset Egymásnak irhat, - irhat.
    Elmégy atyám? mégy főpapom? mégy angyalom? - angyalom.
    Mégy? és az én búcsuzásom csak siralom; - siralom.

Tetszett Istennek! hát Isten hirével menjen. - Menjen.
    Légy áldott kegyes főpapom! földön és mennyen; - menjen.

 

179. Bosszús biográfia

Születtem hétszázhatvanban Tizenegyedik májusban e világra.
    Már huszonkét esztendeje, Hogy jutott éltem ideje ez aggságra.
    Kezdetivel életemnek Kezdete lett keservemnek,
    Nincs is ideje szivemnek A vígságra.

Fejem búra taszitotta, Számat is jajra nyitotta születésem;
    Jajjal kezdődött életem, Ezer jajjal leve létem s nevelésem,
    Buval értem bus napomat, Buval élem világomat,
    Buval érni halálomat mit is késem!

Tán az anyám teje belyett Elősször is tigristejet hagytak szivnom;
    Vagy szivet mardosó férget Ennem, és keserű mérget adtak innom,
    Mert ha nézek balsorsomra, Ezer jaj jön egy jajomra,
    Uj siralom siralmomra, S kínra kínom.

Életem elsőbb ideje, Egész három esztendeje nyavalyába'
    Telt, kóró voltam, nem virág, Nem zőld, hanem egy száraz ág; minapába'
    Mikor azzal dicsekedém, Hogy soha bajom nem érzém,
    Azt beszéllé mind a szülém, Mind a bába.

Gyermekidőm sok ideig, Mind tizenkét esztendeig nyomorúság,
    Sok bajok közt nevekedés; Visszavonás, veszekedés, háborúság;
    (Most is sok baj bánt engemet, Sok tereh [!] nyomja fejemet,
    Megfojtja már életemet A bosszúság.)

Akkor kedves szüléimtűl Messze s születtem földemtűl el is váltam,
    Az idegen kenyeret is, Az idegen hüséget is Megprobáltam;
    Ott is életem unalom, Ott is ezer aggodalom,
    Ott is keserves siralom-ra fakadtam.

A világ színmutatását, a szerencse változását megérzettem;
    Láttam, tűrtem ezereket, Rosszakat, és amelyeket nem szerettem;
    Az egy Isten vólt reményem, Atyámfia az erszényem,
    Megbánta megtörött kényem, Hogy születtem.

Tizenötödik nyarába' Éltemnek papi ruhába őltöztettek,
    Egy, névvel kollégiumba, De valósággal klastromba rekesztettek;
    Voltanak ott is gyilkosok, A szines irigy okosok,
    Noha voltak jók is és sok-an szerettek.

Már magam is azt gondolám Elkeseredve, hogy talán pappá lészek;
    De, hogy nincsenek kedvében Világnak, isten kertjében a kertészek,
    Nem akartam a kenyérért Krisztust követni, mert bérért
    Ha szolgálok, haszontalan szolga lészek.

Itt is azért ugy készülök, hogy akarmire kerülök, tudjak élni;
    Mert jobb tudni kettőt-hármat, s igy kicsinnyel a nagy jármat Felcserélni;
    Mentem is, amint mehettem, És amit tudni szerettem,
    Nem sok bolondnak engedtem Megítélni.

De akarmi tanúlt legyek, Látom, hogy kevésre megyek mindazokkal;
    Euristheus uralkodik, Mig Herkules tusakodik A vadakkal.
    Tartják bölcsnek s nagy okosnak Xanthust és philosophusnak,
    Verik fejét Aesopusnak fabotokkal.

Már huszonegy esztendőmnek Közepén, csaknem időmnek regelébe'
    Allegálok s földet mérek Prokátorok s indzsenérek seregébe';
    Ott kezdtem okosabb lenni, A tőrt tőrrel keríteni,
    S a világnak tekinteni a szemébe.

Itt is ezer a bosszúság; Minden csak szin-mutatóság ő-magába';
    Mézet méreggel kevernek, borsot törnek az embernek az órába;
    Minden csak bú, keserűség, Szines szív, hamis-lelküség,
    Senkiben sincs igaz hűség Valójába'.

De jóllehet, hogy mindezek Keservesek és nehezek mindenekben,
    Ha a tromfot tromffal verem, Sokszor a hamist megnyerem ezerekben.
    De csak egyet neheztelek, hogy bosszút olyaktúl nyelek,
    Kiket a barmoknak lelek Seregekben.

Mint beteges oroszlánynak, Nehéz a vadkan fogának harapása,
    Nehéz az erős bikának Nekiszegezett szarvának taszitása;
    De egy rossz szamár-fajtának Trucca goromba lábának,
    Kétszeres meghalásának csaknem mássa.

Szinte olyan keservesen Szenvedi s mérge mérgesen forr szivére
    Ha nemes-vérű embernek holmi buták tromfot vernek ellenére,
    Sebjét sok sziv azért fedi, Mert mintsem ezt elszenvedi,
    Inkább életét engedi a helyébe.

Talál szívem bánatjában Menippus oskolájában Orvosságot,
    Mindezeket elszenvedem, s elszenvedve kinevetem a világot;
    Felkeres még ha dolgába' Csügged, megbotlik a lába,
    S rákötözött istrangjába belehágott.

Vetemedjen akarmire, csakugyan észért senkire nem szorúlok;
    Csak elmém maradjon épen, hogy el ne élhessek szépen, nem busúlok;
    S noha csonka-bénna legyek, Mindig lesz számba mit tegyek;
    Kenyeret kérni nem megyek, S nem koldúlok.

Hogyha ki truccol felettem, Adok aztat, amit ettem, ha kivánja;
    Őtet hitván szűrgallérnak Tartom, magam kavallérnak, ha nem bánja;
    A világnak s az ilyeknek, Kurvanyja sült tökfejeknek
    Mit nekem az embereknek a hitvánnya?

 

180. Mikolányi bucsúztatója

Válé szép kedves nép! már én elbujdosom,
    Mert mutat nagy utat halál, a gyilkosom;
    Bál helyett vak helyet készített, koporsót,
    Mely keser-vesen ver, s mely siralmas marsot!
    Aki kedvellette kedves énekemet,
    Mondjon most helyette csak egy rekviemet.

Az Ámor-nak táborhelyjén már nem vitéz,
    Amint vólt ez meghólt s megmerevedett kéz,
    Mellette fektette lószőrös kézivét,
    Sírjában híjában vizsgáljátok mivét.
    S kinek ha-lottaka-t is ébreszt nótája,
    Nem használ a halál ellen muzsikája.

Kihozta Orfeus Euridicéjének
    Lelkét, szép hangjával a hegedűjének.
    De mikor másodszor visszament testetlen,
    Elfeledte a szép hangot a kegyetlen;
    Aki más hasznára pengetted hurodat,
    Probáld most jó doktor, gyógyitsd meg magadat.

Holt vagyok, gyászt hagyok földi korusomra;
    Orfeus, Pindarus vágy társaságomra;
    Vigadnak és adnak sok ezer csókokat,
    Látván hazájokba érkezni társokat.
    Sok szerel-mes szemmel tart általellenbe',
    S már öt-hat kacsingat halavány szemembe.

Van elég víg vendég az Eliziumon,
    Kik örűl-nek körűlfogván halálomon,
    Ohajtva nézik a csendes árnyékokon,
    Mig Káron kék hajón visz tüzes habokon;
    Hegedűt nyújtannk távolyrúl kezembe,
    Még Lethét nem ittam: minden jut eszembe.

 

181. Gyilkos kő

Egek! mit vétettem ellenetek,
    Hogy ily boldogtalanná tettetek?
    Most érzem sajnosan szivem bajját,
    Mert aki magamé, Az sem saját.

Fátum-e vagy átok a fejemen,
    Hogy pénzre alkusznak életemen?
    Akinek állandó szivet adtam,
    Gyilkosom, s vermet ás én alattam.

Amely szerencse szerencséssé tett,
    Örök szerencsétlenségbe vetett.
    Bár ebben szolgálna balsorsomnak,
    Hogy lenne gyilkosa gyilkosomnak.

Sok kinccsel, jószággal gazdagitott;
    De bezzeg ez egyben szomoritott,
    Amely ellen már most sem rang, sem kincs,
    Sem semmiféle vigasztalás nincs.

Ha ellenség vólna ez kergető,
    Idegentűl szenvedni tűrhető,
    De szivem gyilkolja szivemet, jaj!
    Nincs veszettebb, mint a házi tolvaj.

Vagy ha Páris vólna kompetensem,
    Gondolnád, hogy bánnám? nem: ingyen sem.
    De mikor hitvány tót icki-ficki;
    Szeléndek, vadmacska, coki! sicc ki!

Vagy ha már Páris képét vette fel,
    Bárcsak kedvessét lopta vólna el;
    És amint elbérmálta egy levél,
    Lett volna tolvaj is ez Vertevil.

Nem vetném Menelaus módjára
    Éltem érte kétséges próbára;
    Mert meglelte a társ a másikát,
    Megtalálta Minósné a bikát.

De könnyebben akarták felvenni,
    Agamemnonná akartak tenni,
    Egisztus keres Klitemnesztrának
    Követ, halálára a gazdának.

De szerencsés levélre találék;
    Vaktában Diomedessé válék,
    És amely gyilkosom ellenem tört,
    Megjelenté, hogy kerüljem a tőrt.

Igy rontá el a szerencsétlenség,
    Amire vágy az istentelenség;
    Az ártatlan ellen felvont háló
    Öszveszakadt s lett hijjában való.

Én ugyan gyilkosimat nevetem,
    Szerencse, hogy megmaradt életem;
    Származhat még tőlem és helyetem
    Orestes, ki bosszút áll érettem.

Addig pedig csak békével tűröm,
    Noha most is fojtogat ez üröm;
    Hiszen, lám nem ugy lett, mint akarta,
    A titkot a tyúk is kivakarta.

Rút a nemes vérnek elcsüggedni,
    Mihelyt holmi probát kell szenvedni;
    Balsors! ámbár mindemet elvedd,
    Megmarad a kedvem, az nem tied.

Mint a bátorszivű oroszlányok,
    A vaddisznóknak csak fittyet hányok;
    Ha pedig mérgével nem birhatok,
    Meduzának majd tükröt mutatok.

Ha tovább is törnek életemre,
    Találok Theseust védelmemre;
    Ki megöli, látván ez praktikát,
    Mind a Minotaurust, mind a bikát.

Én kedvem! én szivem! ne csüggedj el,
    Mert az én szerencsém nagyobb ezzel,
    Hogy vagyon szerencsétlen létemre
    Olyan, aki vágyik életemre.

A bölcs nem azt nézi, mit szenvedett,
    Hanem hogy még a sors mit engedett
    Olyant, amivel vigasztalhatja
    Magát, és balsorsát biztathatja.

Én is mostan szenvedtem probákat,
    Álnok mesterségü praktikákat;
    S most látom, kárt is vallottam régen,
    Mert gyilkost cseréltem feleségen.

De szerencsém, hogy míg megbukhattam
    Vólna, e dolgot addig nem tudtam;
    Mert semmi félelmet nem szenvedtem,
    S eszre, hogy kibújtam, akkor vettem.

Szerencsém az is, hogy most tudhatom,
    Mert már, hogy gyilkos, nem tagadhatom,
    És megoltalmazhatom magamat,
    Attúl, ki kivánta halálomat.

Vólt hát károm is, a feleségem,
     De hogy nem tudtam, vólt nyereségem.
    Mert meg jobb, hogy végire mehettem,
    Hogy nem szeret, akit én szerettem.

Nem azt nézem tehát, mit vesztettem,
    Hanem, hogy mely boldoggá tétettem,
    Midőn, amitül nem is félhettem,
    Attúl valóban megmenekedtem.

Egek! igazgassátok dolgomat,
    Viseljétek tovább is gondomat;
    Ne adjátok életem kockára,
    Egy álnok asszony gyilkos markára.

 

182. Hipokondria

Be keserves énnekem, énnekem e nyomorúlt életem!
    Uram, Uram! Istenem! Istenem! ölj meg Uram Istenem! engem.
    Egyébbaránt életem, életem eltemetem, elvetem;
    Akarok halálra, halálra kerülni, nehezebb dolog élnem.

Ixionnak őrdögi kerekeken pergeni,
    Nem nehezebb állapot, a pokol örvényibe' tűrni,
    Mint énnekem éltemet élni, de kesergeni,
    Siralomba sirva borúlni, de sohasem örülni, de sirni.

Bezzeg ugyan egy ebi harmincadot értem el,
    Szemeimnek arculatomra lecsoportozva csergedez, árja,
    Bűnös fejem, Istenem! nem tudom mit érdemel?
    Talán ugyan a pokol öblibe Pirithous ördöge várja.

Mig kezeim körmei, körmeim arculatom vérezik,
    Már azalatt a pokol ördögi-szin korma bekormol,
    Már heregő mellibe, lelkem amint érezi,
    Cerberus az ördögök ördöge pokol-őrző mord ebe mormol.

Ha szivemnek kinjai már ennyire rontanak,
    Hát ezután, oh nyomorúlt fejem! óh mi követ engemet, óh jaj!
    Ha keservem árjai több sebes árvizeket ontanak,
    E nyomorúságba' kereng fejem, és fejemen borzadoz a haj.

Herkulesnek a zavaros szinű Lerna vize gödribe
    Hét fejeit berzegető fene sárkányjának mételye, mérge
    Sértegeti szivemet hétezer ördög-anya képibe',
    Mellemet emészti, halálra mar a pokolnak mardosó férge.

Tantalussal a vizeken noha nyakig űlök is,
    Étem, italom, kenyerem, borom elég vagyon, annak örűlök;
    De tüzesek e vizek, e mia fázom is, hevűlök is.
    Ha kicsit örülök is, újra meg újra siralomba merűlök.

Odahagyta Titziust a maga májt szerető durva madárja,
    Én mellembe költözik és nekikeseredett szivemet éli,
    Eledele szivem ezer baja és itala könnyeim árja,
    Megeszi s emészti, vagyis maga májomat epére cseréli.

A Zizifus nagy kövit a magas hegytetőre görgetem,
    Visszagördül és soha nyugodalomra tetejére nem érek.
    Fájdalmimat szenvedem és sirva könnyeimet pergetem,
    Egy jajt alig végezek, újra szivem ezer siralmira térek.

Hárpia sereg, furiák raja sértegeti szivemet,
    Öldököli lelkemet és sebem lelkemnek ismérete marja;
    Pokol ezer ördöge már rabol és ragadoz engemet,
    Háborodott véremet a haragos ördögök apja zavarja.

Siralom újítja keservemet, ezereket újra hoz,
    Siratom is árva fejemnek ezer keserű sorsait, árván,
    Mint haragos tengeri zűrzavarok, ugy haboz
    Lelkem, éljen, haljon-e? de csakugyan, halálomat éhezi várván.

Már az anyaföld is az öblibe nem engedi siromat.
    Odahagyni, végzeni életemet mért is halasztom?
    Oh levegőég fejedelme! te szánd meg ezen sorsomat.
    Nem akarok élni, de félremegyek és magamat felakasztom.

 

183. Pokol és lelkiisméret

Be keserves nyomorúság töri bódúlt fejemet!
    Sok ezer baj keseriti keseredett szivemet;
    Bura lettem, buval élek, búra szültek engemet,
    Buval öl meg, búval végzi halálom is e nyomorúlt életemet.

Sok sohajtással ezerszer könyörögtem eleget,
    De hijjában feszegettem szavaimmal az eget,
    Angyalok helyett körültem látok ördög-sereget.
    Máris érzem a szivemben a perzselő pokolbeli tűz-meleget.

Lelkem-ismerete bennem pokolbeli tüzeket
    Szerez, és szivet emésztő kinokat ezereket,
    Lelkem érez keseregve belűl mérges sebeket,
    De keserves zokogás közt emlegetem, emlegetem én ezeket.

Italom könnyel elegyül, siralommal kenyerem;
    Mikor öl meg ez emésztő keserüség? Istenem!
    Oh hamar hozd el halálom, ha ugyan kérni merem;
    Ugyis halálra késziti életemet háborodott vérem, erem.

Minden kinra, minden rosszra nekiszántam magamat;
    Csak halálom kevesiti megsokasult kinomat.
    Oh kegyetlen Párka! kérlek, hozd hamar halálomat.
    Jövel irgalmatlan halál! jövel, éles fegyvereddel vedd nyakamat.

 

184. Kőlcsönös lekötelezés

Valóság-e vagy csak álom! vagy csak képzelt félelem?
    Hogy akitül most elválom, nem lesz többé énvelem.
    Mert ha való, életemnek elfogytát is várhatom,
    Mikor hivemtül s lelkemnek felétűl megfosztatom.

Aki nélkül nem lehettem, aki birta szivemet,
    Aki élt csak énérettem, Az hágy-e el engemet?
    Oh nem, nem hágy az engem el. Nem hágy e gyötrelemben,
    Aki egyedül érdemel helyet az én szivemben.

Ki mint a test a lélekkel, velem úgy megegyezett,
    S engem holtig hiv kezekkel ölelni igérkezett,
    Hogy hagyna az el engemet, s ha elhágy, mit érdemel,
    Akiért én életemet teszem fel és vesztem el?

Hol vetted hát félelmedet, Lelkem képzelődése?
    Megcsalt-e tehát tégedet Barátod készülése?
    Nem, mert megy és én is megyek; De együtt mégy-e vele?
    Nem: az ég, hogy árva legyek, nekem más helyt rendele.

Ah! keserves elszakadás! ah! tündér bizodalom!
    Hallatlan árván maradás! Szivszaggató fájdalom!
    Hát nem ő hágy el engemet? őtőle én megyek el?
    És ez az, ami engemet olyan igen érdekel.

Szívem lesz-e hát hitszegő? aki végit szakassza
    Egységünknek, Kesereg ő, S énreám van panassza;
    Ah! Serkenj fel játszi lélek! Ily álmodozásidbúl,
    Semmit sem veszel el vélek Bánatod s kinjaidbúl.

Ne mentegesd barátodat és ne vádold magadat;
    Az ég bontja szállásodat, Sietteti útadat;
    Ha birnék Polluks lelkével, Kasztorom hiv mellébe
    Adnám felit életemnek, haláláért cserébe.

Ő is, ha pokolban vólna dolgom Pirithoussal,
    Énérettem bátran szólna s lejönne Thezeussal.
    De ellenkező végzések Tiltják tehetségünket,
    Hogy ily biztos kísérések Nagyítsák kérésünket.

Csak ez marad hüségünknek megbizonyítására,
    Hogy szerencsétlenségünknek kétszeres bosszújára,
    Mely egymástúl távoly vetett, Szivünk oly egyes légyen,
    Hogy csak összenőtt s köttetett egy kettős szivet tégyen.

Búsitsd hát bár, oh fájdalom! búsitsd bágyadt lelkemet,
    Biztat én őrzőangyalom, s így vigasztal engemet:
    Ne sirj! mert kedves barátod tőled búcsút nem vészen;
    Elmegy, de mikor nem látod, még százszor hivebb lészen.

Sziveinket sok gond járja, s öszverepedezzenek,
    Két szemeink könnyek árja csatornái legyenek.
    De bús lelked, bús lelkemet édesen vigasztalja,
    Ha hiv szived, hiv szivemet Thezeusának vallja.

Polluksként ímé megosztom éltemet élteddel,
    En szivemet neked adom; Te azt szivedbe tedd el.
    Sem kelésem, sem fekvésem Nálad nélkül nem lészen,
    Álmom és felébredésem Rabod lészen egészen.

Szomorú, de boldog szivem, búját igy édesgeti,
    Hogy szivedtül azt, hogy hivem ne legyen, nem hiheti;
    Ebbe bízva elbocsátlak; bocsáss te is engemet,
    De zálogúl, míg meglátlak, vidd el veled szivemet.

 

185. Jó nap mondás, Fokra

Sajnálom, mélly álom! eltűnt látásodat,
    Hogy látod barátod s kedves szomszédodat.
    Irigylem, levelem! ezt a szerencsédet,
    Hogy módod adódott tisztelned Imrédet;
    Mit fognak Szántódnak most Fokon gondolni?
    Hogy nekem énekem itthon kell dúdolni.

Mit mondok? Oh gondok! mért tettetek rabbá?
    Hogy lészek értetek rossznál is rosszabbá?
    Ott lesznek, ott esznek a szombat kedvéért
    Sok pap hust és Bakhust forgatnak Imréért.
    S hát én csak mint a vak itthon guggon üljek?
    És a szép gyászos nép között ne örüljek?

Bozótomon, kis tómon által sétálva,
    S a nagy tónak habzó partjánál megállva,
    Igy szollok Fok felé lejtő habjainak:
    Mondjatok jó napot Fok múlatságinak;
    Hogy engem a gondok itthon rekesztettek
    S Imrénél vigadni el nem eresztettek.

 

186. Tengeri veszedelem

Felnyitnám már bús szivemnek régen bezárt ajtaját,
    Ezer tenger fövenyibűl parta vetném hajóját;
    De ha szél fújja vitorlámat, Azonnal rontja szándékomat,
            Távoztatja partomat.

Látom immár, sokkal könnyebb a tengert elkerülni,
    Hogysem kisded hajócskámmal éppen el nem merülni;
    Oh, bárcsak azt ne értem vólna, Hogy világ megcsalhatott vólna,
            Adta vólna az Isten.

Oh, mely sokszor környülnéztem, honnan jönne segitség?
    Egymást érték ohajtásim, honnan jönne könnyebbség?
    Sok társ van a szép szabadságban, De ritka a nyomorúságban
            Ki életét feltegye.

Közel vagyok a romláshoz, bomlik immár a hajó,
    Hányja-veti a sebes szél, Nem törik el, tán ha jó;
    Jaj! jaj! jaj! a kétségbeesés, Tengerben örökös itt-veszés
            Közelget már lelkemhez.

Jaj, fogjátok még pártomat, Tengerek istenei!
    Ne hányjátok kis hajómat, bús Eolus szelei!
    Mert már a tengeri veszéllyben Itt kell elveszni ez inségben,
            Istenem, ez méllységben.

Nem hallgatnak kérésemre semmit a nagy istenek,
    Talán ugyan úgy végezték, hogy engem itt vesszenek;
    Mely boldog, ki más kárán tanúl; De mely kin, aki ekkép bámúl
            A magáén, nagy Isten.

Az istenek e nagy veszélyt Azt vélnéd, hogy nem tudják,
    Süllyedező kis hajómat, azt gondolnád, nem látják,
    Sem eget, sem földet nem látok, Mintegy vak-merően hallgatok,
            Vitetem a méllységbe.

Egy hab felrántja a hajót, A másik úgy lecsapja,
    Hogy a pokol üres torka, Azt gondolnád, bekapja;
    Istenem, szakad a hajó is, Öszve kell törnie, bár jó is;
            Itt kell vesznem, Istenem!

Jaj! micsoda dörgő szókat hallok? csattogásokat,
    Látok immár világot is, Sok menykő-hullásokat;
    Két veszélly szállhat még fejemre; Bizom hát csak az Istenemre
            Mindenestül dolgomat.

Ugy csapkodja a sebes hab gyenge hajóm óldalát,
    Mint régen a görög tábor Ilium erős falát;
    Mint egy-egy kőfal-törő szerszám, Ugy omlik a sok dühös hab rám,
            Bomlik az erős hajó.

Nem bánom már, ha meghalok csendességben, Istenem!
    Csakhogy végy ki ez inségbül, ám vesszen itt mindenem;
    Ne veszess ily különös helyen: Tengerben, ahol lennem kelljen
            Cethalak eledele.

Ami kicsínyt a szárazon eddig élnem engedtél,
    Ne rontsd azt el a tengeren, ha kegyelmedbe vettél;
    Szánj meg! mert im mindjárt elveszek, Tengerbe fulladt ember leszek,
            Tekints imádságomra.

Ha ugyan csak ez vólt nálad, Istenem! elvégezve,
    Hogy meghaljak vagy elvesszek, Miért hogy erre nézve
    Tengerre vezettél engemet? S nem tetszett elvenned éltemet
            A szárazon, Istenem?

Miért inkább fegyver által halálra nem vezetél?
    Vagy éltemnek csendes ágyban Mért véget nem vetettél?
    Oh mely nagy s kész veszedelmekre Jöttem én, hogy a tengerekre
            Jöttem szükségtelenűl!

De szűnik már; a nagy Isten veri széllyel fellegét,
    A fényes nap sugárival érteti tisztább egét;
    Oh Isten! mely csudálatos vagy, Egy órán igen haragos vagy,
            Más órában jókedvű.

Eolus kezdi kötözni dühösködő szeleit.
    Neptun hármas villájával csillapítja vizeit.
    Nem hány már a hab dühössége, Csendesűl a szél keménysége,
            Hálá légyen Istennek.

Ereszd meg már a vitorlát, nem törik az árbocfa,
    Szép nap lesz már, gyönyörü fény boritja az eget ma;
    Csendes szél lengedez, viszi is A hajót s lassan ereszti is,
            Közel van már a part is.

 

187. Sohajtás a hazához

Szemem, könnyeimnek forrása,
    Áraszt keserű vizeket,
    Mert szivem jaj-jajos zokogása
    Kitekeri mind ezeket.
    Mert lelkem izekre repedezik,
    Ha hazámrúl emlékezik.

 

188. Pásztorélet

Ha gyönyörűségesen Él valaki, én frissen
    Élek, juhász, a mezőben, Vezetvén nyájom erdőben,
    A hegyek havasira, A vizek forrásira.

Mikor a nap megvirrad, Sugarival felhasad,
    Juhaimat kieresztvén, Legelőre kivezetvén,
    Harmatos füvön járok, Zöld pázsiton sétálok.

Királyok koronáját, Nem kivánom pálcáját,
    Jobb e pásztori bot annál, Királyok koronájánál;
    Ilyen a boldog élet, Kivel Isten szeretett.

 

189. Türőké, szenvedőké a menyország

Sokat tűrnek, szenvednek, kik hiven szeretnek;
    Kedvekre nem élhetnek, kik égbe sietnek;
    Az ég az ő hivének mely koronát igér,
    Nem adja azt herének, ki szenvedni nem mér.

 

190. Bú és vigasztalás

Szerencsétlen órában lettem; Gonosz csillag alatt születtem;
    Nyilván tapasztalom, Mert csupa fájdalom,
    Szörnyü aggodalom, Keserves siralom Életem.

Minden keserit, amit látok; Vigság, tisztaság, kincsek, barátok.
    Egek! mit gondoltok? Tudom, jól látjátok,
    Reám mennyi átok Száll, mégsem szánjátok Sorsomat.

Ugy van, midőn emberré lettél Lelkem, szenvedni rendeltettél.
    De bizzál Istenben, Megkoronáz menyben,
    Légy jó reménységben, Mert már sok inségben Volt sorsod.

 

191. Siralom és bizodalom

Siralmas vólt nekem Világra születnem,
    Hogy ezeket kell szenvednem, Melyeket nem reménylettem.

Tigristejjel talám Tartott fel én anyám,
    Jaj ki vólt az én mostohám, Bánatját ruházta reám.

Sirjak-e? nem tudom: Ha késik halálom;
    Óránként nőttön-nő kinom. Jaj hová legyek? nem tudom.

Igy kesergi magát Egy ifjú, világát
    Elhagyván édes hazáját, Ekképpen siratja magát.

Siratom magamat, Elmúlt napjaimat;
    Bizom Istenre gondomat, Eligazitja bajomat.

 

192. A kis világbeli nagy világ

Világ haszontalanság, Nincs benne állandóság;
    Uj módit szereti, Minden azt kedvelli,
    A régi már nem becses, Nem módi, nem is kedves.

Ha csak nem jó térdhajtó, A dáma, nem kacagó,
    Ha nem vesztegető, Vagy ha nem bő költő,
    Ha nem kockás, nem kártyás, Nincs becsi, ha nem hárfás.

Ha jó kockás, úgy kedves, Vásárra megy, úgy keres;
    Ha pompás, veszteget, Ezreket elkölthet,
    Férjén kivül mást szeret, Dáma másként nem lehet.

Tíz órakor felkelni Módi, betegeskedni,
    Vagy pirositani Magát, festegetni,
    Mivel másként kelletlen, Ifjak előtt becstelen.

Táblánál imádozni, Templomot gyakorlani,
    Bibliát olvasni, Szégyen jól tanúlni;
    Nem dáma, embert szólni Ha nem tud, mást mocskolni.

Kutya szokott egy bőrben Járni, csak egy köntösben;
    Nem illik dámához, Nem uri rangjához,
    Csak egy köntösben járni. Jobb azt ólcsón eladni.

Magyar mente nem módi, Lengyel mente a módi;
    A kantus kartonbúl, Ha készült ginganbúl,
    Nagyobb parádét tészen, Kedvessége úgy lészen.

Az Isten jól teremtett, Senkit meg nem görbített;
    Magyar váll nem módi, Görbe váll a módi,
    Az is pedig ha kapcsos, Hátúl igen manéros.

Aranycsipkés fejkötő, Sem az ezüstös hajtő
    Nem módi, sokkal szebb, Sokkal tetszetesebb,
    Ha egybe van tóldozva, Pántlikával foltozva.

Csizma dámát nem illet, Hegyesebbeket léphet,
    Ha cipőt lábára, Húz lába újjára
    Pantoflit, férjhez mehet, Urfira is szert tehet.

Groffra vágynak a lyányok, Kivált a kisasszonyok,
    Szegénynek nincs becsi, Nincs nálok keleti;
    Parucs immár a világ, Frajcimer is arra vágy.

Kárán tanúl az okos; Addig senki sem gondos,
    Mig a lapos guta, Végső inség sullya
    Meg nem üti erszényjét, S más birja örökségét.

 

193. Páratlan hattyú

Mint sir a fejér hattyú Meander vize partján,
    Mikor kesergi sorsát, Életének vég-óráján,
    Igy zokog a bús gerlice Özvegységében asszú fán,
    Szerelmes párja halálán.

 

194. A károsodott könnyenhivés

Oh mely boldog, ki másoktúl veszen példát magának,
    Aki tanúl s meggondolja állapotját sorsának,
    Nem hisz senki színmutató, csalogató szavának,
    Méz-szin alatt édesgető elpártolt rút vóltának.

Oh! én szegény árva fejem! estem ily rút szégyenben,
    Akit soha életemben nem gondoltam szivemben;
    Magyar lévén, egy csufola s dönte ily rút veszéllybe,
    De látja ám mindezeket Isten a magas menybe'.

 

195. A barát

Ezerhétszázhetvennégyben Léptem ebben az életben Koldúlásra,
    Midőn legszebb ékességben Valék ifju gyengeségben, E nagy kínra;
    Voltam legény, noha szegény, De most olyan mint az edény,
    Kit eltörnek és kivetnek az utcára.

Egy híjján husz esztendeig, Szabadságom idejéig Vigan éltem,
    Hogy ilyen rabságba essem, Ifjuságomat megvessem, Nem is véltem.
    Magam asztalához ültem, Hová akatam, repűltem,
    Ah! hogy ezeket jobban meg nem becsültem.

Éjjel-nappal éneklenem, Most korusba el kell mennem Obsit nélkül;
    Lábom reszket, szemem viszket, Hányja az álom-kereket, Orcám kékül.
    Minden fordulásra nyögnöm, Ezerszer is kell köpdöznöm,
    Éjféltájban az ágyambúl fel kell kelnem.

Álmamban is jobb dolgom vólt, Mint itt nappal, mert nem gondolt szivem arrul,
    Hogy eljönnek, felkőltenek, A korusba elkergetnek az ágyambúl;
    Aludtam, amint akartam, Álmom után csak nyujtóztam,
    Soha nem is gondolkodtam kóldúlásrúl.

Ablakomon sipol a szél, Serkenget, mozgat a nagy tél az ágyamban;
    Nem találván sokszor helem, A hideget szintúgy nyelem a korusban.
    Akadozok a tónusban, Mert nyálam megfagy kinomban,
    Ha estve megnedvesitem, a torkomban.

Szemeim homályosodnak, Térdeim szintugy zsibbadnak az állásban;
    Ha kevéssé többet iszom, Korust könnyen elaluszom Éjféltájban;
    Már olyankor rútúl néznek, Mindenfelül fenyegetnek,
    Hogy az ebek asztalához leültetnek.

Sokan vagynak, kik nem tudják a barátnak silán sorsát, nem is mondják;
    Eszik-iszik, imádkozik És azután jól aluszik, Azt gondolják;
    Mely nótákat fújnak sokszor, Hajaszála feláll olykor,
    Mégis neki meg kell járni csak mindenkor.

 

197. Szépség, kincs, pompa, mind semmi

Mit használ a szépség? Mulandó ékesség?
    Szépségek elmúlnak, Rózsák földre hullnak.

Mit használ a puha Bibor bársony ruha?
    Ezt csak féreg fonja, Mely szivedet vonja.

Mit az arany alma? Mely sárga, mint szalma;
    Az arany sárga föld, Ezt nagyra ne becsűld.

Mit a bibor ruha? Királyi szék s pálca?
    Bársonyszin, csigavér, Ez hát nem sokat ér.

 

199. Más a való, más a szin

Más szépnek lenni, más szép szint képire kenni;
    Sokszor az őrdög-agyon angyali lárva vagyon.

Más az ezüst-füstös fanyelü kés, más az ezüstös,
    Mint festik, rutat s szépet akármi mutat.

Más lenni jónak, más tetszeni jóravalónak,
    Sok bor jó, de meszes; néha bolond az eszes.

Más nem vétkezni, más bűnét tudni fedezni;
    Farkas is úgy juh lehet, szert ha juh-bőrre tehet.

Más igaz ügyűnek, más lenni csalárd hitetőnek,
    Néha ki nem igaz is, látszik igaznak az is.

 

201. Sziv sziv rabja

Sohajtással telnek el, kelnek el éltem napjai,
    Nyögök, mint az erdőknek, mezőknek bus galambjai,
    Mert elmém kedvemmel, Majd minden ízemmel,
    Szivemmel szived rabjai.

 

202. A tündöklő holdhoz

Híjjába csillogsz, disze az éjjeli
    Menyboltozatnak! csalfa reményt reám;
    Hijjába bíztatsz; megtanúltam,
    Mézes igéreteid mit adnak.

Zokogva térek szined elől oda,
    Hol csendes árnyék lengedezésiben,
    Sirhalmaim, halvány virágok
    Illatozási között feküsznek.

Oh, nemsokára harmatos hantomon
    Fog majd ragyogni szánakozó szemed;
    Majd megtalálom egyszer én is
    Hasztalanúl keresett nyugalmam.

Szerelme kinját fülemülébe költ
    Lelkem, az akác bánatos ágain
    Énekli majd, mig a királyi
    Reggel előtt szaladásnak indúlsz.

 

203. A tiszta hóldhoz

Hóld! mely szépen világitsz te a csillagos szép égrül!
    S nem tudod, mely hamar mond le egy leány a hüségrül!
    Mig bús szemem sirva nézi, tiszta fényed mint halad,
    Nyughatatlan szivem érzi, hogy vig kedve elszalad.

Magán árván járok-kelek egy álnoktúl megvetve,
    De akit nem gyűlölhetek egésszen elfelejtve;
    Ott két mirtus árnyékában, hol a patak csergedez,
    Lakik kisded hajlékában a hitszegő s örvendez.

Vess egy sugárt ablakjára halaványon szolgálva,
    Hogy itt űlök, add tudtára, méltatlan megutálva;
    Vagy ha talán itt hallgatja, mint nyög a fülemüle,
    Mondd: szivem is igy csorgatja könyvét búba merülve.

Oh, mely komor a természet, mely eddig oly ékes vólt!
    Minden öröm elenyészett, minden jó s szép már kihólt;
    Mint egy néma temetőhely, egész vidék úgy látszik,
    Ahol a sirkeresztek közt csak a zúggó szél játszik.

Ereszkedj le, édes álom! Fedd be fáradt szememet,
    Talán benned feltalálom, ki megszánja ügyemet;
    De csak az is eltávozik, mint egy rossz, hamis barát,
    Aki mindjárt megváltozik, mihelyt szerencsétlent lát.

Képe vagy fa életemnek; nem rég szépen virúltál,
    S példájára életemnek diszedbül kipusztultál;
    De te várhatod a tavaszt, mely elűzi a telet,
    Engem a bú holtig hervaszt, nincs számomra kikelet.

 

204. Hat esztendős seb

Sinlődöm! esztendeje hat már elmúlt, gyötrődöm, nem újúlok,
    Orvosság kell a betegnek, Alamizsna a szegénynek;
            Mind a kettő Bút enyhítő.

Ha így élek és reményem engem megcsal, egy hív lélek érted meghal;
    Érc kőszikla a te szived, Ha még most sem szánod hived,
            Ily sokára, Sok probára.

Ki ejtett meg? a te szived, oh te gyilkos! sebesitett, bár tekintsd meg;
    Piros orcád mosolygása, Deli testednek mozgása
            Rabszijra vett, Kinokra tett.

Ha megloptál, engedned kell veled lenni, s ha megfogtál kémélleni;
    Reménységem el nem vetem, Szivem többé nem epesztem;
            Nem vagy márvány, Ne hagyj árván.

Majd bút okoz tehát a te mosolygásod, vagy kedvet hoz nyájasságod,
    És egy, oh te szép teremtés, Lehet hát csak, és szerencsés,
            Ki öledben, van Kebledben.

 

205. Ráró

Erdőkön, mezőkön járó, Térj vissza ékesen szólló szép ráró,
    Csendesítsed szárnyaid, Álljanak meg már elfáradt lábaid.
    Szivem sebesited, Vig kedvem epeszted,
            Éltem rövidited, Mert bizony éretted
            Kész vólnék letenni én életemet.

 

207. A holdvilágnál az árnyék

Szomorú csillagzat! mely bús sugárokkal
    Játszol a csedesen csergő patakokkal,
    Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
    Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.

Hallod, hogy sohajtnak estvély homályjában,
    Mikor a természet szunnyadoz álmában;
    Nincs álom ezeknek gyászos gunyhójában,
    Eltűnt, eltávozott bóldogabb házában [!].

Ott egy temetőnek látom keresztjeit,
    Lankadt szél mozgatja ciprus leveleit;
    Oh ez árnyékozza soknak tetemeit,
    Kik velem érzették az élet terheit.

Egy fejér árnyékot szemlélek sirjábúl
    Suhogva felkelni, halottas honyjábúl;
    Vajjon nem volt-e ez azoknak számábúl,
    Kik mint én, könyveztek szivek bánatjábúl.

Bárcsak felém jönne, nem félnék képétül,
    Több jót reménylenék borzasztó lelkétül.
    Mint élő halandók kegyetlen szivétűl,
    Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétül.

Jaj, de az is eltűnt, az is fut engemet,
    Talán eszrevette hullani könyvemet;
    Nincs hát már senki is, aki nyögésemet
    Hallaná s ehyhitni akarná ügyemet.

Üss, te boldog óra! amely inségimbül
    Ki fogsz szóllítani ezer gyötrelmimbül;
    Szakaszd ki ez sebes szivet kebelembül,
    S csinálj port agyagbúl készített testembül.

Talán majd valaki jön sirom szélére,
    Akasztván egy darab fátyolt keresztjére,
    Reá emlékezik barátja szivére,
    Egy könyvet görditvén hideg tetemére.

 

208. Polikszena vagy Kalliroe

Végezd már álmadat, vesd rám szemeidet,
    Imé Polikszéna fogja kezeidet.
    Hideg ugyan minden tagja árnyékomnak,
    De az ég most is tüze hajlandóságomnak.:/:

Meg ne réműlj kérlek halavány képemtül,
    Mert a sir megfosztott minden szépségemtül;
    Mélly kék szemeimet kékség boritotta,
    A halál hamuvá s porrá változtatta.

Két rózsát képzeltél függeni orcámon,
    S vérpatak látszatott hömpölyögni számon;
    De már rózsáimnak elhervadt szépsége,
    Mint melyet a napnak éget hevessége.

Kiszáradt a patak, megszűnt a forrása,
    Sőt helyét se tudnád, merre vólt folyása,
    Gesztenyeszín hajam lehullott fejemrül,
    Elenyészett fejér gyengeség képemrül.

Látd mint megváltozhat egy kinyiló virág!
    Mégis bálványozva imádja a világ;
    Mindentül megfosztott a halál törvényje,
    Elfonnyasztott mindent a sirnak ösvényje.

Egyedül szivemnek maradt meg épsége,
    Mert erre el nem hat halál tehetsége;
    Azért ez éjjelnek csendes homállyában,
    Midőn minden állat szunnyadoz álmában,

Felkelék koporsóm hives rejtekébül,
    Gyuladván szivemnek esküdt szerelmébül,
    Tehozzád sietnek elbággyadt lábaim,
    S most téged ölelnek testetlen karjaim.

Neved napját hozza jövő világosság,
    Ah! töltse szivedet érzékeny vigasság;
    Én mást nem akarok mostani sorsomban,
    Mert nincsen tehetség setét koporsómban.

Azért ezer áldást hintek életedre,
    Nézzen kegyelmesen az ég személlyedre,
    Ha pedig elvégzed pályafutásodat,
    Isten angyalival töltsd boldogságodat.

Eltölt már az óra, már nem mulathatok,
    Ah! mért szünet nélkül veled nem lakhatok?
    Te élj! én siromban noha elrothadok,
    Olvasd hamvaimon, hogy hived maradok.

 

209. A szerető a sirnál

Im, koporsód ajtajánál áll hiv szeretőd,
    De látom, hogy be van zárva setét temetőd.
    Nyisd fel, készen vár már karom, hogy ölelhessen,
    Szivem pedig, hogy itt veled egyesülhessen.
    Oh kegyetlen párkák, kik a sirba zárták,
    Szivemet, kedvemet füstbe oszlatták.

Oh halál, mért kegyetlenkedsz az oly sziveken,
    Kik csak most kezdtek örülni szent hivségeken?
    Mért mutatod hatalmadat gyenge ágakon?
    Tegnapi hajnalban kinyilt virágszálakon.
    Bár birodalmadnak mi örömöt adnak,
    Hogy ezen erőtlen szálak hervadnak?

De nem jön hivemtül szózat, nem jön felelet,
    Amely általhatná ezt a gyászos fedelet;
    Oh pedig be jól ismerte elébb szavamat,
    Most először hágy egyedül sirni magamat.
    Ha elébb könyvem folyt, velem együtt gyászolt;
    Örömünk, gyötrelmünk közönséges vólt.

Feloldozta már a halál gyászköteleit,
    Nem boríthatják már könnyek ékes szemeit.
    Nyugodj tehát áldott lélek, békességedben,
    Tudom, ha nem szolsz is, képem fel van szivedben.
    Mig bennem a lélek piheg, gyászban élek,
    Már többet vig kedvet nem is reménylek.

felelet:

Vajjon te vagy-e kegyesem, ki siránkozol?
    Sürü könyhullatások közt itt fohászkodol.
    Hallom hangját szavaidnak, mint tusakodol,
    Halál ellen én miattam panaszkodol.
    Oh kedves barátom, hiv szerető társam,
    Siralmad, fájdalmad nem szünik, látom.

Szünjék mégis ez gyötrelmed s szived fájdalma!
    Midőn keserüségednek már nincs jutalma;
    Megismertette szivedet halál hatalma,
    Kinek hüségen tovább már nincsen hatalma;
    Nincsen elevenség, bennem érzékenység,
    Megszüne, eltüne rólam a szépség.

A halál kegyetlensége neked nem vétett,
    Mert ilyen változásokra szült a természet.
    Sok keserü patakjábúl mindjárt meritett,
    Mihelyest a semmiségbül életre lépett;
    Valakik születtünk, ezen általesünk,
    Vagy elébb vagy utóbb sirba kerülünk.

Ne rettentsen a halálnak emlékezete,
    Mert a hatalmasokra is terjed ereje.
    Kit az élet édessége most kedveltete,
    Azon nyomba majd a halál sirba követe.
    Az erőt, szépséget, kincset, dicsőséget,
    Elrontja; felbontja a szivességet.

Vége vagyon már, kedvesem! barátságunknak,
    S abbúl származott világi boldogságunknak;
    Vissza nem térnek orái vigasságunknak,
    Sötét éjtszakába borúlt napja azoknak.
    Azért magadba térj; értem tovább ne sirj,
    Istentül ezentúl vigasztalást kérj.

 

210/a

Földiekkel játszó égi tünemény!
    Istenségnek látszó csalfa vak remény!
    Kit teremt magának a boldogtalan,
    Mint védangyalának bokol untalan;
    Sima száddal mit kecsegtetsz, Mért nevetsz felém?
    Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém?
    Csak maradj magadnak, biztatóm valál,
    Hittem szép szavadnak, Jaj de megcsalál!

Kertem nárciszokkal végig ültetéd,
    Csergő patakokkal fáim éltetéd,
    Rám ezer virággal szórtad a tavaszt,
    Égi boldogsággal füszerezted azt;
    Gondolatim minden reggel mint a fürge méh,
    Repkedtek a friss meleggel rózsáim felé;
    Egy hijját ismertem örömimnek még,
    Lila [!] szivét kértem, s megadá az ég.

Jaj de friss rózsáim elhervadtanak,
    Forrásim, zöld fáim kiszáradtanak,
    Tavaszi vigságom téli búra vált,
    Régi boldogságom méltatlanra szállt.
    Oh csak Lillát hagytad volna, csak magát nekem,
    Most panaszra nem hajolna gyászos énekem,
    Karja közt a búkat elfelejteném,
    A gyöngykoszorúkat nem írigyleném.

Hagyj el, oh reménység, hagyj el engemet
    Mert ez a keménység úgyis eltemet;
    Látom e kétségben, volt erőm elhágy,
    Fáradt lelkem égbe, testem földbe vágy.
    Nekem már a rét himetlen, a mező kisűlt,
    A zengő liget kietlen, a nap éjre dűlt,
    Bájoló lágy trillák, tarka képzetek!
    Kedv, remények s Lillák, Isten veletek.

 

210/b

Szép hajnal emeld fel földünk felett
    Az egek alatt tündöklő szent fáklyádat;
    Bársonyban innepli majd napkelet
    Az aranyozott felhők közt szüz orcádat;
    Sok madarak koncertjei tisztelnek már,
    Sok fatetőn éneklő fülemüle rád vár,
    Jer, vedd el fényeddel a még iszonyú éjnek gyászruháját,
    Hogy messze szélessze a mord ég fekete homályát.

 

211. Mars a törökre

Harsog az új trombitaszó. Dobolnak;
    Harcra megyünk, a törökök unszolnak.
    Ellepi már a pogány a Bánátot,
    Illik-e hát neki mutatni hátot?
    Hiszen hónyunk több ezeret is látott.

Hová tettél? Kinizsi erős karja?
    S édes Hazám hajdani sok magyarja?
    Ki sok ezer törököt torkon verve,
    Harc mezején halva hagyva heverve;
    Most ezektül leszel-e megnyergelve?

Nem a sógort, nem a legyet [!] bántják már.
    Magadban van, édes Hazám! a nagy kár.
    Keskenyűl már jóval a magyar határ,
    Pusztit, éget szerecseny, török, tatár;
    Hull a huszár, az az erős ellen vár.

Ha buzog még benned őseid vére,
    Emlékezzél eleid hűségére:
    Övedezd fel derekadat, űlj lóra.
    Üss reá sas-szárnnyal e tik-hordóra,
    A törökre, béledet marcongóra.

A kereszttel, mely cimeredben látszik,
    Sem a hóldszarv, sem a lófark nem játszik;
    Ugy vigyázz négy folyóvized partjára,
    Hogy ez, a hóld heve szoritására,
    El ne szökjön tengerjárás módjára.

Ha hazádat hajdan is vérrel nyerted,
    Mikor gothust, szarmatát megnyergelted,
    Ma, ne kéméld sem a vérzést, sem a vért,
    A dicsőség többet fizet és szebb bért
    A halálért, mint idegen rabságért.

 

212. Húszár-mars

Nyergeld, vitéz huszár! jó lovadat,
    Élesitsd, fényesitsd kardvasadat.
    Téli kvártélyt tovább nem hagyok,
    Enyhülnek a téli fagyok.

A spahi s a jancsár már készen vár,
    Meztelen karral, kopasz nyakkal vár.
    A dolmányt, a mentét boszontja,
    A fegyvernyugvást felbontja.

A nagyvezérnek arany sátora
    S testőrző vitézinek tábora
    Szemünket boszontva fennálnak,
    Gazdag prédával kinálnak.

 

213. Oskolás gyermek-mars

Jaj! be kesereg ez árva sereg! érted mint háborog?
    Rája nyomorúlt siralom borúlt, szeme könyve nézd mint csorog.
    Balszerencséjét siratja, Mert oda az édesatyja,
    Igy buslakodik, panaszkodik, szomorú jajját hallatja.

 

214. Kisérő mars

Árva fejünk! jaj nyomorúlt, Egyedűl magára szorúlt,
    Buba siralomba borult; Édesatyánk imhol elmegyen;
    Gyenge szegény árva sereg, sir, zokog és csak kesereg: jaj! hová legyen?
    De ha itt hagysz szegényeket, Nélküled árva fejeket,
    Kérjük a nagy isteneket, légyenek utaid vezére,
    Reád gondot viseljenek s boldogúl vezéreljenek utad végére.

 

215. Isten veled

Nyugodalom védelmezze, befedezze, csendes éltedet,
    Bú, siralom fel ne bontsa meg ne rontsa soha kedvedet.
    Hordozód, fedeződ, csak a szerencse legyen,
    Mégpedig az is a legjobb szárnyára vegyen.
    Adjon Isten minden jókat, Jószerencsét, áldást, sokat,
    Holtod után, szentek útán mennyekbe vigyen.

 

216. Elútazás

Ah búnak eresztett fejem! Hová lész jó lakóhelyem?
    Nincs mit tennem, el kell mennem;
    Be keserves énnekem, Ez utazó énekem fujni s elmennem.

Már valakiket szeretek, Isten maradjon veletek.
    Hiv legyen hozzám szivetek,
    Vigasztal is engemet, Mig csak érzem véremet, szeretetetek.

Olyan erős a szeretet, Hogy ha egyszer békot vetett
    Lábunkra s megkötözhetett,
    Már az ellen nem tehet, S nem szeretni nem lehet, Aki szeretett.

Szerettelek én titeket, Szerettem egyességteket,
    Tehát szereteteteket,
    Bujdosom akarhova, Nem felejtem el soha Én is ezeket.

Hunyik kedvem jó világa. Múl barátim társasága,
    De megmarad barátsága.
    Maradandó ez legyen, Szomorún ha elmegyen k - - maga.

 

217. Isten hírével

Hát csakugyan elválsz-e tőlünk? Tréfa kivül elmégy előlünk?
    Eligazítod azokra Az erdélyi havasokra
    Utadat, magadat.

Utazz tehát Isten hirével, Bujdoss ezer jó szerencsével,
    Emlékezz meg jó dolgodra, Köztünk vólt vig lakásodra,
    Fel kedvvel, jó szivvel.

 

218. Raj-mars: másod raj

Ö[reg] A[nya]: Zaj! zaj! zaj! zúg hónyomban, tán kasomban tört tolvaj. - lám, raj!
    Vándor raj! Vén anyádtúl, jó dajkádtúl pártolsz? Bódúlt faj!
K[is] A[nya]: De csak haj! haj! haj! szorongani belül annyi ezeren csak aj-baj, baj;
    Keressünk új tágas hajlékot, napvilágot, ott ama kihajló galy!
Ö. A.: Várj, várj, raj! Visszajössz még pártos vendég! menj bár! haj, haj, haj!

*

Ö. A. Fennyen búg a kis anyó, de porhanyó szárnyán még elhull.
    Haj! majd raj! akkor téged ellenséged majd megtol, feldúl.
K. A.: Rajta népem! - nem - én nem féltem sem seregem, sem életem; - nem, nem, nem.
    Nagyanyótúl múl a hatalom; én országom vagytak ezentúl: új nem.
Ö. A.: Menj hát raj! eleresztlek, szálljatok meg ott, a bürkön túl.

*

M[éhész] Bürkön túl? jó, hogy tudom; s amint látom, arra tolong; ott dong.
    Vén anyjok félve bánja, hogy leányja elhull, zug, busong.
    Tasakomban van két kis anya, ha kivánja valamizuhaj vagy baj;
    Szállj le, szállj! haj! raj! mennyei faj! Mi nemes zaj, mikor ekkép dong a raj!
    Ugy zúgott egy igédben, a kezdetben, Isten! az élet-hang.
vagy: Ugy búggott nagy kezedben, örök Isten! a lét-kezdő hang.

 

219. Balatoni mars

Tethis! aki parancsolsz egyik a tengernek,
    Akit a balatoni nimfák is ismernek,
    Nemes népség könyörög szép istenségednek:
    Adj egy kis csendességet magyar tengerednek.

Simogasd meg Boreast, s kérjed, hogy kedvezzen,
    És mint csendes Zefirus halkkal lengedezzen;
    Sőt bird rá önnönmagát a szelek királyját,
    Segitse Tihan felé lengyel vitorláját.

Ez uri felekezet, mely imádásodra,
    Messze földrül sereglett savanyú kutadra,
    Ártatlan mulatságot akarna csinálni,
    Természet ritkaságát Tihanba' csudálni.

Tihan is, mivel sziget, mint a te vidéked,
    S az erdei istennék is birátid néked,
    Semmi kisebbségire nem vál oltárodnak,
    Ha e kies bérceknek egy vizitet adnak.

Vedd fel azért hajónkat sik vized hátára,
    S vidd el azt Szent Benedek szigetje partjára.
    Jól ismersz: meg nem csallak. De végy bár kérdőre,
    Ártatlan utunk tárgyát megmondom előre.

Elrepülünk, ha segitsz, tele vitorlákkal,
    Négy markos zőldingesek vaskos lapátjával,
    Oda, ahól a nagy bérc leomlottnak látszik,
    S a vizrül, ha rálőnek, hármos hanggal játszik.

Onnan felmegyünk gyalog a nagy hegy hátára,
    Melynek a templom épült egyik oromjára,
    Megtekintjük, hol lakott Szent Benedek régen,
    Kit József bujdosóvá tett e szép térségen.

Ennek van észak felül által-ellenében
    Egy pázsitos dombóldal, kies fekvésében;
    Sik mezővé vált helyje Narcissus sirjának,
    Hol oszlopa vólt, s már nincs, Junó leányának.

Ez hely most is oly kedves e bús istennének,
    Hogy itt legigazabban megfelel nevének;
    Idemegyünk, s megkérdünk, kies Echó! téged,
    Mint tette hajdan hanggá Ámor, istenséged?

Melyre ha elegendő feleletet vészünk,
    Egy oszlopot emelünk, s arra írást tészünk,
    A már haldokló Ekhó emlékezetére,
    Ki nimfábul hanggá vált, Narcissus lelkére.

Innen megyünk remeték puszta barlangjába,
    S vad leány (talán ugyan az Ekhó) likába;
    Megnézzük földbül sáncolt várát Attilának,
    S mind, amit itt az egek remekűl adának.

Onnan, ha visszahozol békevel bennünket,
    Ismét tiszteleteden végzzük örömünket;
    Puskaporral füstölünk Tethis oltárára,
    Kikérvén, hogy vegyen fel többször is hátára.

 

220. Feleség! Isten maradjon veled

El kell menni, nincs mit tenni, jaj! jaj, be keserves!
    Marsot vernek, pedig ennek engedni köteles;
    El kell mennem, mert felvettem Hópénzem s azzal kötöttem
            Zászlómhoz hitemet.:/:

Itt hagylak hát szerelmesem! maradj békességben;
    F[eleség]: Utazz s jöjj vissza, kegyesem! te is egészségben,
    Végyen az Ur jobbkarjára s ne járjon élted kárára
            Semmi veszedelem.:/:

 

221. Tiszt-mars

A nap kerül, hajnal derül, már a szabott óra cseng,
    Már minden sor, minden bokor lassú marssal zeng;
    Serkenj fel hát, talpadra kelj
    Szegény magyar! lóra székely! Kaballára szász!
    Rest ember az, aki nem fut, Mikor előtte van az út,
    A gavallér, mikor ráér, ha nem mehet, mász.

Bölcső hintó! cafrangos ló! társzekér! hámos kanca,
    Négy nem derék kocsikerék, fakó targonca!
    Cifra lektika, rezes hám,
    Piros csalma s úti szerszám, Ugy készüljetek,
    Hogy utaimhoz kezdhessek, Csikorgás nélkül mehessek;
    Katonásan és pompásan járjak veletek.

 

222. Verbungos húszár

Nosza gyertek legények! menjünk katonának
    Éljük vigan napjait e hitván világnak;
    Szép élet, gyöngy élet, ennél szebb nem lehet,
    Azért jöjjön katonának, aki minket szeret.

A szép lovas katonának arany az élete,
    Csillog-villog az óldalán szép vitéz fegyvere;
    Szép élet, gyöngy élet, [ennél szebb nem lehet,
    Azért jöjjön katonának, aki minket szeret.]

Császáromnak bémehetek bátran személlyéhez,
    Éles fegyverem kivonom, állok a székéhez
    Szép élet, gyöngy élet, [ennél szebb nem lehet,
    Azért jöjjön katonának, aki minket szeret.]

Nádasdi közlegénységbül ment fel marsalságra,
    Mivel sokszor füzött burkust a magyar pórázra;
    Szép élet, gyöngy élet, ennél szebb nem lehet,
    [Azért jöjjön katonának, aki minket szeret.]

Spléni, Hadik és Siskovits azzal híresedtek,
    Hogy a szakszoknak vérébül gátot rekesztettek;
    Szép élet, gyöngy élet, [ennél szebb nem lehet,
    Azért jöjjön katonának, aki minket szeret.]

Ha a portára kimégyen, nyér az ellenségtül,
    Ha a kvartélyjára mégyen, nyér a menyecskétül;
    Szép élet, [gyöngy élet, ennél szebb nem lehet,
    Azért jöjjön katonának, aki minket szeret.]

 

223. Laudon és Belgrád

L[audon]: Belgrádra, vitézim! omoljatok,
    Mert míg inaimra felállhatok,
    Falait rontom, bontom, haragom tetejére kiontom.
    Basa: Ha veszélyt nem vársz tőlem, szaporán takarodj el előlem.
    L.: Mig csak meg nem veszem ezt a várt, itt kell lennem;
    Ozmán, bármint hadanázz, e kárt meg kell tennem.
    Adj hát pardont, azt üzenem. B.: Nem, Nem.

L.: Én sem megyek addig előled el,
    Mig ellenem állni törekedel;
    Faladon dörgő mérgem ropogó tüze rontva rohan be.
    B.: Magam is bombim bömbölve dühös seregedbe lövöm be.
    L.: Lűdd rá szurkos lobogó lángom, mit felelget? -
    Szűnj meg; rémülve fejér zászlót már emelget;
    Pardont kér tán vagy jó választ. B.: - Azt, Azt.

 

224. Nyert is, vesztett is

Szép dolog ez, Szép dolog ez!
    Deli, deli, deli, deli, deli dolog ez.
Rút dolog ez, Rut dolog ez!
    Csunya, csunya, csunya, csunya, csunya dolog ez.

 

225. Gyalog verbunkos

Ha meguntad életedet,
    Feleséged, gyermekedet,
    Haj! gyere pajtás! katonának;
    Jaj! dehogy megyek, mert levágnak.

Ne félj pajtás nem bántanak,
    Csak a karddal tapogatnak,
    Haj! gyere pajtás! [katonának;
    Jaj! dehogy megyek, mert levágnak.]

Ha nem tudtál lovagolni,
    Megtanítunk gyalogolni,
    Haj! gyere [pajtás! katonának;
    Jaj! dehogy megyek, mert levágnak.]

Ha nem tudtál imádkozni,
    Megtanitunk dohányozni,
    Haj! gyere pajtás! [katonának;
    Jaj! dehogy megyek, mert levágnak.]

 

226. Megyek, de visszajövök. Szerelmes mars.

Adiő kincsecském, innen már elmégyek,
    Kéntelen, kelletlen, nem tudom, mit tegyek.
    De hiszem, valaha hogy még visszatérek,
    Akar igy akar úgy, szeretlek, mig élek.
    Tudod rózsám! amikor mód volt benne némelykor,
    Veled játszodtam olykor, Ha szinte nem is sokszor.
    Most is érted vérem forr, Kivált ha gyúlasztja bor.

Mig élek galambom, el nem felejthetlek,
    Eszembül, kedvembül soha ki sem vetlek;
    Akarholott járok, téged emlegetlek,
    Annyira, megvallom, szivembül szeretlek.
    Élek-halok éretted, Ha nem vagyok melletted,
    Senkit rózsám kivüled Nem szeretek helyetted;
    Te is tudom, szereted, Személlyemet kedvelled.

Mely nehéz énnekem tőled elválásom,
    Akivel néhánykor vala múlatásom,
    Ha szinte házadnál nem vólt is szállásom,
    Sem szép személlyeddel kedvemre lakásom.
    Ez a vége versemnek, Engem kinek neveznek?
    Szomorodott szivünek, Élete-kesergőnek,
    Engem hivnak engemnek, Téged rózsám! kincsemnek.

 

227. Mars, megyek: elhagylak, de szeretlek

Hasztalan, kedvesem! el kell válnom tőled;
    Más országra megyek, eltűnök előled.
    Lám eléggé keserves ez szerelmes szivemnek,
    Hogy ezután nem lehetek párja kedvesemnek.

Ha szabad, elviszem szivedet is vélem,
    Nem élet életem, ha a nélkül élem.
    De hiszem, valaha hogy még visszatérek,
    Akar igy akar úgy, szeretlek, mig élek.

 

228. Pajkos huszár

Adjon Isten jó szerencsét annak az anyának,
    Aki fiát felnevelte lovas katonának.

Ördög adjon rossz szerencsét annak a kurvának,
    Aki fattyát felnevelte gyalog bakancsosnak.

 

229. Marasztás

Ne menj el, gyermekem! Miklós Sámuelem!
    Ne cselekedd ezt velem.

Itt hagysz-e, anyádat! Ki szoptattam szádat,
    Hiv nevelő dajkádat.

Ne menj el, marasztlak, Meg is házasitlak,
    Mert úgy élek, ha látlak.

 

230. Holnapután-mars

Mikor masirozunk, Kapitány uram?
    Mikor masirozunk, Kapitány uram?
    Holnapután vagy azután, Holnapután vagy azután
            Édes katonám.:/:

 

232. Takarodóra mars

Adjon Isten jó éjtszakát, Mindennémü bő áldását,
    Bocsássa hozzád angyalát, Nyugtassa meg szived álmát.

Alúdj galambom édesem, Álmadj felülem kegyesen,
    Hogy jó vólna mellém szállni, S páros életet probálni.

 

233. Búsuljon a ló, elég nagy a feje

De mit töröm fejemet? hiszen nemcsak engemet érdekelnek
    A gond s a sok bajok is, ily szomorún mások is énekelnek.
    Alig vagyon, ki oly nagyon örűlhessen,
    Ha néha ne keseregne keservesen.

Vigasztalják magokat, ha találnak társakat a szegények,
    Mint fáradtan utazó s egymásra találkozó jövevények;
    Könnyebb a jaj, és a sok baj fogyatkozik,
    Ha sokára bus társára találkozik.

Hát ezer bajomba' is, ha még ezer vólna is, vigan élek.
    Tudok olyat eleget, akivel még életet nem cserélek.
    Félre gondok! hoppot mondok, ha sántán is,
    Hopp éjfélben! hopp ebéden s vacsorán is.

 

234. Csalt, de nem bánom

De mit törődöm én vele? habár az ördögökel
    Közösködik, ha mindene fenékkel áll s forog fel;
    Ha mit eddig tettem érte, Szivem erre maga kérte.

De lám csalárd az emberi negédes alacsonyság.
    Az Ámor, egy alávaló kevélly haszontalanság.
    Velem ő csak fababázott, S idegennel cimborázott.

 

235. Kozák tánc

Sárgacsizmás gavallér! Aranyos szoknya gallér;
    Ad emez, ha amaz kér, Egyik másik mellé fér.
    A muzsikus fujja, Hangzik az ujjujjujja,
    Peng a sarkantyúja, Repűl szoknya hátúlja,
    A hurok pengenek, pergenek, keringenek,
    Nékem is, neked is tetszenek az ilyenek.

 

236. Tapsos tánc

Örzse! Zsuzsi! Katica, Rúzsi! Juli! Maris! Évica! Baris!
    Most felesen, seregesen, öszvegyűltünk, rendet ültünk;
    Van elég bor is.
    Táncra készitsd magadat, Rázd meg ingó farodat,
    Senki sem áll ellenem: Gyere most velem.

 

237. Bécsi magyar tánc

Bécsi német igy varr himet a magyar notaformára,
    S ez notára, ló módjára topog minden sorára.
    Járjál ha tudsz, te is kuruc! holmi lassú minéteket.
    Lépj és fennyen tégy lábhegyen kigyótekervényeket.

 

238. Szala hala, Szala rákja

Igaz, hogy a Zalavölgye sok berekkel van tele.
    De hiszen lám e' se mindig csupa rossznak a jele.
    És csakugyan ennek is van java s szépecskéje:
    Szala hala, Szala rákja, Szala menyecskéje.

 

239. A meztelen Rozi

I[stók]: Édesanyám! adj tisztát rám, Csupa piszok üngöm, gatyám,
    Rozi néném bemocskolta, Ennye! kutya-parancsolta!

A[nya]: Fólt hátán fólt egy üngöm van, Egy meg félig gallératlan,
    Én rám, fiam! ne tátsd a szád; Hacsak péntölt nem adok rád.

I. Hogy menjek hát házasodni, Ha nem engedsz tisztálkodni?
    Vonjuk le Rozi péntölét, S egy gatyának szabjuk felét.

A. Hát ha Rozit kérni jönnek, Hol vegyek majd üngöt ennek?
    Ő sem gyermek, nincs már ölben, Ő sem járhat fél péntölben.

I. Nem bánom én, ebugattát, Vegye rá a magafontát,
    Vagy ha felet vesz magára, Ráncigálja elő-hátra.

A. Ne beszélj, édes Istókom! Itt van minden cókom-mókom
    Kimosom gatyád hirtelen, Bújj el itt addig meztelen.

I. Nem bánom hát édesanyám! De Rozi is elbújjon ám;
    Félek, magam megijedek, Ketten legyünk meztelenek.

A. Üsse a kű, én sem bánom, Az lesz derék dinomdánom.
    Vagy inkább mosót fogadok, Magam is mellétek bújok.

 

240. Ad formám Dábár, Sós András módjára

Csipkebokor, kormos agyag, énekemet énekeli,
    Majd megűrűl a poharam, tőltsd koma teli;
    Sárgarigó, tarka túró, rezes kalapácsot,
    Bükkfa nadrág, tüdős hurka, mámoros kovácsot,
    Akassza fel háromágú vasvilla nyakára.
    Fogj egy ebet, koppasszuk meg, jó lesz vacsorára.

Gyalogolni kurtafarkú paripa körme tetején,
    Akit meg nem bir a lába, Járjon a fején.
    Komámasszony félrecsapta paszomántos kontyát,
    Ölbe hordja cigányasszony sikitó porontyát.
    Oda neki, ha bevette, majd ki is okádja:
    Förödjünk meg komámasszony, elég nagy a kádja.

Hagyma rapé, répa lapát, feneketlen kamarába',
    Tegnap szűle egy gyermeket a zsidó bába;
    Mesterember, aki nem tud kapúfélfát vágni,
    Mustot innya, retket enni, szalonnabőrt rágni;
    Zöldköpönyeges katona vállalta magára,
    Csomót kötött amaz ordas lekonyúlt órára.

Dinnyehajbúl fakarika kurta tehenet faraga,
    Nyulat öltek, azt piritják, érzik a szaga;
    Ritka madár okos ember ezen a világon.
    Amoda függ sánta rigó egy letörött ágon;
    Csonka kanász a lábára famankót csinála,
    Igyunk egyet, gyere pajtás, van egy garas nála.

 

241. Isten fizesse meg

Ellakánk ezt a napot Isten szent hirével,
    Sok bőrkulacsot tölténk erős szőlőlével.
    Gazdánk egészségéért egyet-egyet ittunk,
    Egymással a vajtában részegen is víttunk.

Bibianát ellaktuk, s Leokádiát is,
    Vajha! sokat tőlthetnénk úgy mint ezt a mát is;
    Ellakhatnánk F - - - e mái formára
    G. L. - - születése napját nemsokára.

Az asztalt tizenöten ma körülüllöttük,
    Kedves atyánkfiának örömét megtettük,
    A ter bibe vel ternos-t el sem is mulattuk,
    Csak egy híjjával vóltunk, azt is megmutattuk.

Oh! ha az ész is, mint a barátság törvényje,
    Egy vólna, s a sok észnek titkos szövevényje
    Ne tenne tizenötbül hetet s tizennégyet,
    Mindnyájunk életéért innánk egyet-egyet.

 

242. Travestált Lorenekhenmein

Mi csak neked, mi csak neked, galambom! a keresztneved? Bábi.
    Sohasem vólt másnevü szeretőm, csak Bábi nékem.
    Oh légy hát te is nekem szeretőm, édes szivem!

Mi csak neked, mi csak [neked, galambom! a keresztneved?] Cenci.
    Sohasem vólt másnevü szeretőm, csak Bábi, Cenci nékem.
    Oh légy hát te is nekem [szeretőm,] édes, édes szivem!

Mi csak neked, mi csak [neked, galambom! a keresztneved?] Dudi.
    Sohasem vólt más[nevü szeretőm, csak] Bábi, Cenci Dudi nékem.
    Oh légy hát te is [nekem szeretőm,] édes, édes, édes szivem!

Mi csak neked, mi csak [neked, galambom! a keresztneved?] Fáni.
    Sohasem vólt más[nevü szeretőm, csak] Bábi, Cenci, Dudi Fáni nékem.
    Oh légy hát te is [nekem szeretőm,] édes, édes, édes, édes szivem!

Mi csak neked, mi csak [neked, galambom! a keresztneved?] Lizi.
    Sohasem vólt más[nevü szeretőm, csak] Bábi, Cenci, Dudi Fáni, Lizi nékem.
    Oh légy hát te is [nekem szeretőm,] édes édes, édes, édes, édes szivem!

Mi csak neked, [mi csak neked, galambom! a keresztneved?] Manci.
    Sohasem vólt [másnevü szeretőm, csak] Bábi, Cenci, Dudi, Lizi, Manci nékem.
    Oh légy hát [te is nekem szeretőm,] édes édes édes, édes, édes, édes szivem!

Mi csak neked, [mi csak neked, galambom! a keresztneved?] Náni.
    Sohasem vólt [másnevü szeretőm, csak] Bábi, Cenci, Dudi, Fáni, Lizi, Manci, Náni nékem.
    Oh légy hát te is [nekem szeretőm,] édes édes édes édes, édes, édes, édes szivem!

 

243. Rák-mászás

1.

Azé
ezé
ezt a likat

hosszú
kurta
sánta furta,
ezt a likat, likat,
likat, likat, likat
sánta furta.

2.

Vastag száron
a záp-tikmonyt

lóggó körte
öszvetörte

3.

Bumbus
varga
főzőkalánt

csalma
kapta
belészabta

4.

Kovács
ördög
marka teli

álom
nyelje
nyállal telve

5.

Magyar
német
mondd meg neki

asszony
legény,
magad szegény

6.

Gördül
csusz a
órod füstös

a tök
lába
vágányjába

7.

Nyári
Böske
forditsd napnak

meleg
hugom
majd bedugom

8.

Csöpög
dugaszt
azt a kocsis

a bor
neki,
verette ki

9.

Dagad
jeges
de serpenyőt

barát
vizbe
asszony visz be

10.

Nyisd meg
talán
mi-ingya-á,

biró!
izé,
ne-em biz én.

11.

Csusz a
szürke
meggyógyúl a

likba
féreg
köröm méreg.

12.

Kemény
tányér
van még leve

legény
öntő,
egy fölöntő

13.

Van-e
tűzd a
két gombolyag

cérna?
szüzet,
csak egy tűzet.

14.

A kis
szüzet
vérzett dárda

balha
furta,
agyonszurta.

15.

Mig a
gyapjat
Farkas rikkant,

birkás
koppaszt,
azt, azt, azt, azt.

16.

A sós
dézmát
S majd a papnak

kuttúl
kérnek
sós bort mérnek.

 

244. Deák Ciceró

Mikor én még gyermek vóltam, A dióért majd megholtam,
De mivel most nagyobb vagyok, A leányért majd meghalok.

Egyik utcán végigmentem, A másikra tekintettem,
Egyet-kettőt füttyentettem, Tudom, miért cselekedtem.

Nem adnálak a világért, A kecskeméti vásárért,
A vásárral mit csinálnék? De teveled veled hálnék.

Élek rózsám! nem holtam meg, Szerencsédre maradtam meg.
Szólj hát egyet utóljára, Szivem vigasztalására.

Megérem még azt az időt, Sirva mégy el kapum előtt,
Szólok hozzád egyet-kettőt, De azt sem úgy, mint azelőtt.

Jaj csillagom teremtette! Ki vólt nálad a múlt este?
Ablakodon vóltam lesbe, Láttam, ki űlt az öledbe.

Üngöd alatt kaparászott, A melleden agarászott,
Sokszor szemedbe nevetett, Szerelmesen ölelgetett.

Jaj, ne vessed a szememre; Csak egyszer űlt a térdemre.
Az is csak úgy futtában volt, Egyszer-kétszer hogy megcsókolt.

Lám! te másét szeretgeted, Nyalogatod, ölelgeted,
Másnak fejed a tehenét, Hasogatod lepedejét.

Foglald már magadat jóba, Ördög bujjék az órodba;
Mert ha többé mást is szeretsz, Énnálam nélkül ellehetsz.

 

245. Klázli és kancsó

Némelyek azt mondják, hogy Dunán túl
    Aki nem tud magyarúl, megtanúl;
    Dunán túl, magyarúl,
    Eb ne legyek, nem hazudok, megtanúl, magyarúl.

A Dunán túl a bort isszák klázlibúl,
    Kiszedik a rosztprádlit cintálbúl;
    Dunán túl, magyarúl,
    Bezzeg ugyan lelkesen van magyarúl, Dunán túl.

Mások meg azt mondják, hogy Tiszán túl
    Aki nem tud magyarúl, megtanúl;
    Tiszán túl, magyarúl,
    Eb ne legyek, nem hazudok, megtanúl, magyarúl.

A Tiszán túl a bort isszák kancsóbúl,
    Hörbölik a paszulylevet csuporbúl;
    Tiszán túl, magyarúl,
    Bezzeg ugyan lelkesen van magyarúl.

 

246. Hamis rovás

Korcsmárosné kápolnája a pince,
    Imádságos könyvecskéje az icce;
    Rójja, rójja, rovás ára, hány icce,
    Csak azt mondja a vendégnek: fél icce, fél icce, fél icce.

Korcsmárosné a térdeig szüzecske,
    Térden fellyül köldökéig menyecske;
    Rójja, rójja [rovássára hány icce,
    Csak azt mondja a vendégnek:] fél icce, fél icce, [fél icce.]

Korcsmárosnét egy szép legény szerette,
    Amit ivott, mind másokra metszette;
    Rójja, rójja rovássára, hány icce
    Már azt mondja a vendégnek: húsz icce, húsz icce, húsz icce.

 

247. Pedig hogy hálá Istennek

Fut az oláh hegyoldalon,
    Magyar legény rác parlagon.
    Didalom, madidalom, dilamalom, madidalom, dilamalom.

Lám megmondám, Rabul öcsém!
    Hogy nyergeljünk két paripát.
    Didalom, [madidalom, dilamalom, madidalom, dilamalom.]

Rabul öcsém rabul esék,
    De én magam elszaladék.
    Didalom, [madidalom, dilamalom, madidalom, dilamalom.]

Meleg málé tarisznyámban,
    Málé mellett korpacipó.
    Didalom, [madidalom, dilamalom, madidalom, dilamalom.]

 

248. Kuruc tanya

Fennyen tartod a nagy órod, kevélly Pozsony vára,
    De panaszos, amit eszel, noha pénzed ára;
    Miattad vólt az országnak nem régen nagy kára,
    De neked is úgy lehet ám dolgod, nemsokára.

Lám a hires Esztergom is, látd-e, miként jára!
    Aki régen hágott vala nagy ugorkafára.
    De most szegény visszaesett a feje lágyjára,
    Mert Nagyszombat visel gondot szép oskolájára.

Nagyszombat is mindenekhez tartja magát tárva,
    Mindenféle ellenségnek nem vala bezárva,
    Kuruc, német szállást talált benne készen várva,
    Nem csuda hát Esztergomnak ott lakni, mert árva.

Ugy maradott Szakolca is, mint egy hires kurva,
    Mindenfelűl a kőfala által vagyon fúrva,
    A sánca is kivül-belül mind öszve van túrva,
    Mert valamit érzett benne ama dühös morva.

Három hires Komáromok vagynak az országban,
    Mindeniknek elég jutott a külső jószágban;
    De az egyik többet ivott, hihető, a Vágban,
    Mert a többit nem engedi élni szabadságban.

Révkomárom pogácsákbúl vagyon felépitve,
    A bástyái szalonnával vagynak erősitve,
    A házak is mind tejfellel lévén fejéritve
    Semmi csuda, hogy igy el van vára hiresitve.

Hires Nagy-Győr magyar város, de most német birja,
    Azért sovány, mert németre szállott minden zsirja.
    Gazdag város vólt régenten, mint kronika irja,
    De most azon is aggódik, hol lesz az ő sirja.

Pest és Buda közt a Duna már egyszer elégett,
    De az Isten elóltani kűldött segítséget;
    Kiért szegény magyaroknak ád jó reménységet,
    Hogy még Buda lát valaha királyi felséget.

Kassa tartván Eperjessel, Lőcse lengyelekkel,
    Elpusztíták Tokaj várát tüzes fegyverekkel.
    Az esztelen kurucok is mind együtt ezekkel
    Igy ronták meg az országot fegyveres kezekkel.

Kincses Soprony szabadságban mégis megmaradott,
    Egyes volt a kurucokkal, de kezet nem adott,
    Az ellenség kezébe még sohasem akadott,
    Mert a sok kincs, sok ajándék ott el nem szakadott.

Kevélly Pápa mint a páva, de nincsen orcája,
    Mert akarmely nyalka kuruc könnyen fér hozzája;
    Ez a nyalka kurucoknak kedvesebb hazája,
    De most ottan sem kelletik katonák lazája.

Télen-nyáron tele sárral Sárvárnak utcája,
    Nem híjjában, sárban épült puszta palotája,
    Megrozsdásúlt, nem csillog már fényes vitorlája,
    Mindenfelűl szorongatják, üres a konyhája.

Özvegy leány, kis Szombathely, kurucok mátkája,
    Nyalka vitézek szivének felnyitott bárkája,
    Rimaszombat városának kedves leáykája,
    Híres-neves Nagyszombatnak árva unokája.

Szabad Szentgrót e szent névvel méltán neveztetik,
    Mert ott a Bakhus-istennek templom épittetik;
    Hegye-völgye tele borral, azért kedveltetik,
    Tőlem is hát neki vivát most énekeltetik.

 

249. Fejd anyám, fejd

Láttad-e? láttad-e azt a bárányt?
    Kit apám vett a vásárban fél pénzen, fél garason.
        fejd anyám! fejd, fejd anyám! fejd.

Láttad-e! láttad-e azt a juhot!
    Ki ellette azt a bárányt, akit apám vett [a vásárban fél
    pénzen, fél garason,
        fejd anyám! fejd, fejd anyám! fejd.]

Láttad-e! láttad-e azt a farkast?
    Ki megette azt a juhot, ki ellette azt a bárányt, kit
    apám [vett a vásárban fél pénzen, fél garason,
        fejd anyám! fejd, fejd anyám! fejd.]

Láttad-e! láttad-e azt a puskást?
    Ki meglűtte azt a farkast, ki megette azt a juhot, ki
    ellette azt a bárányt, kit apám [vett a vásárban fél
    pénzen, fél garason,
        fejd anyán! fejd, fejd anyám! fejd.]

Láttad-e! láttad-e azt a bikát?
    Ki megölte azt a puskást, ki meglűtte azt a farkast,
    ki megette azt a juhot, ki ellette azt a bárányt, kit
    apám [vett a vásárban fél pénzen, fél garason,
        fejd anyám! fejd, fejd anyám! fejd].

Láttad-e! láttad-e a mészárost?
    Ki levágta azt a bikát, ki megölte azt a vadászt, ki
    meglűtte azt a farkast, ki megette azt a juhot, ki el-
    lette azt a bárányt, kit apám [vett a vásárban fél pénzen,
    fél garason,
        fejd anyám! fejd, fejd anyám! fejd.]

 

250. Rákoczy Sámuel

Püspök várossába hogy bémentem vala,
    Nem sokad-magammal, csak század-magammal.

A váradi bassa vendégségben hiva;
    Egy cseppet sem késtem, csakhamar elmentem.

Mikoron bementem a város kapuján!
    Mikoron bementem a város kapuján!

Egyfelül a bassa fogá jobbkezemet,
    Másfelül a pogány kötözi testemet.

Mi dolog vitézek! hogy engem kötöztök?
    Mi dolog, vitézek, hogy engem kötöztök?

Talán azt tudjátok, hogy én rab nem vagyok,
    Héj! ha azt tudnátok, térdig vasban járok.

Megüték a dobot a piac közepén,
    Megfuvák a sipot a torony tetején.

Urak sallangóssa! Rákoczy Sámuel!
    Uri méltóságod szolgaságra vál el.

Urak sallangóssa! Rákoczy Sámuel!
    Kényén tartott tested térdig vasban hever.

Ha a tenger vize mind ténta volna is,
    Valamnennyi fűszál mind penna vólna is,

Mégsem irhatná le kinjai sokságát,
    Melyekkel emésztik szegényt, ő nagyságát.

más hagyomány szerént

Püspök városába midőn beszállottam,
    Gyönyörű hadamnak trombitát fuvattam;
    A váradi bassát ebédre hivattam,
    Melyet keservesen bezzeg megsirattam.

A basa is engem vendégségbe hiva,
    De tettetésével igen megcsúfola;
    Hogy századmagammal a kapun bémentem,
    Igen kezdé vágni s kardra hányni népem.

Mi dolog, Istenem! hogy vágják népemet?
    Nem látom már többé sok szép seregemet;
    Egyfelűl a basa fogá jobbkezemet,
    Másfelűl a lobonc kötözi testemet.

Mi dolog, vitézek, hogy engem kötöztök?
    A király hadának én soha nem véttek;
    Sőt Magyarországban óltalmazom őket,
    Az engem gyűlölő német seregeket.

Sokan azt hirdetik, hogy szabadon járok,
    Pedig dehogy járok, most is csak rab vagyok;
    Igy piros két orcám igen elhervadott,
    Kényén tartott testem szolgaságra hágott.

Úri méltóságon rabszíjjakra jutott,
    Boldog állapotom tőlem elmaradott;
    Azért fényes napom behomályosodott,
    Hogy nagy uraságom igy alacsonyodott.

Rákoczy nemzetbül származott gyermekem!
    Édes kedven fiam, Rákóczy Józsefem!
    Istennek ajánllak, jeles urfiaim!
    Valakik hol vagytok szerelmes magzatim.

Szép udvari népem! gyönyörű cselédim!
    Lássátok, szánjátok keserves inségim;
    Nektek is azt mondom, kedves hiv jobbágyim!
    Istennek ajánllak, én édes hiveim!

Egyezer és hétszáztizenkettődikben,
    Kisasszonyhavának második hetiben,
    Irtam ez verseket nagy keserűségben,
    Ujheli tömlöcnek setét méllységében.

Uram! már elvettem, amit nekem adtál,
    Szenvedem a sorsot, amire juttattál,
    Ne hagyj így sílnlődni, jöjj el édes Atyám!
    Hozd el végső órám, add meg szép koronám.

 

251. Kuruc, hajdú és paraszt

Patyolat a kuruc, Gyöngy a felesége,
    Hetes vászon a hajdú, Köd a felesége;
    Borjúszáju parasztember,:/: Kura felesége:/:

 

252. Tél, szél

Zöld erdők harmatját, Piros csizmám nyomát
    Hóval lepi be a tél;

A magas hegyeken, Kietlen bérceken
    Fujdogál a hideg szél.

 

253. Gyere be rózsám!

Béborúla, Már elmula A nap fényes világa;
    Gyere be rózsám! gyere be, Csak magam vagyok idebe.
    Addig a házambúl ki nem mégy,
    Mig három szál gyertyám el nem ég.

Az erdőkön, A mezőkön Gerlicék zengedeznek;
    Gyere be rózsám! [gyere be, Csak magam vagyok idebe.
    Addig a házambúl ki nem mégy,
    Mig három szál gyertyám el nem ég.]

De mi éppen Most másképpen Folytatjuk dolgainkat;
    Gyere be [rózsám! gyere be, Csak magam vagyok idebe.
    Addig a házambúl ki nem mégy,
    Mig három szál gyertyám el nem ég.]

 

254. Uri remete

Duna vize lementében, Kalocsának ellenében,
    Estem bánat örvényében, Uszok búnak tengerében.

Van lakásom egy kis házban, Hol busong szivem magában.
    Egyszer eszem csak napjában, Hálok pedig dunyhás ágyban.

Nem jő hozzám jövő-járó, Noha ajtómon nincs záró,
    Elfut innen gróf és báró, Nem lehetek vendég-váró.

Nem bánom mindazonáltal, Aki ezen megyen által,
    Ne forduljon felém háttal, Béfogadom éjjel-nappal.

 

255. Büdös a rokka

Kriska! Kriska! miért jöttél ide?
    Menj el, térj el a guzsalyra, szöszre;
    Nem megyek fonni, Szöszt, anya! vonni,
    Mert megéget a kis tiló, S odavan a téli fonó,
                                        Vig tavasz van.

 

256. Megholt feleségem

Meghólt feleségem, Satis tarde quidem,
    Odavan reményem, Debuisset pridem.

Be jó gazdasszony volt. Cuncta dissipavit,
    A bort sem szerette, Et semper potavit.

Oh ha visszajönne, Quod Deus avertat,
    Bőjtölnék érette, Ut ibi maneat.

A templomba mégyek, Adibo popinam,
    Imádkozom érte, Moerorem deponam.

Be megcsókolgatnám, Tractarem ictibus.
    Be megölelgetném, Per dorsum fustibus.

 

257. Kend be a fejért

Uram! büntesd meg a hagymát, Mely keserü,
    Lám a répa mely édes!
    Ha megfőznék káposztával, Disznófarkkal,
    Megehetné apád is.

Uram, büntesd meg a Rékasit, Mely fekete,
    Lám a Zsebő mely fejér!
    Ha bekennék kulimázzal, Disznószarral,
    Elmehetne kóldúlni.

 

258. Miskólci leányok

Egybegyültek, egybegyültek a miskólci lyánok,
    a miskólci 1yányok.
    Ühü, ejha! a miskólci lányok!

Öszvehordtak, [öszvehordtak] egy marok lisztecskét,
    [egy marok lisztecskét,]
    ühü, ejha! egy marok lisztecskét

Meggyurák azt [meggyurák azt] zsiros gombotának,
    [zsiros gombotának,]
    ühü, ejha! zsiros gombotának.

Odaméne [odaméne] a Filkó kutyája,
    [a Filkó kutyája,]
    ühü, ejha! a Filkó kutyája.

Mind megette, [mind megette] a kutya fajtája,
    [a kutya fajtája,]
    ühü, ejha! a kutya fajtája.

Igy lőn vége [igy lőn vége] zsiros gombotának,
    [zsiros gombotának,]
    ühü, ejha! zsiros gombotának.

travestálva. 1790-ben.

Egybejöttek, egybejöttek A karok és rendek,
    a karok és rendek,
    ühü, ejha! a karok és rendek;

Öszvehordtak, [öszvehordtak] sok instrukciókat,
    [sok instrukciókat,]
    ühü, ejha! sok instrukciókat.

Kifőzték azt, [kifőzték azt] Egy új diplómának,
    [egy új diplómának,]
ühü, ejha! egy új diplómának.

Odaméne [odaméne] a Ferkó kutyája,
    [a Ferkó kutyája,]
    ühü, ejha! a Ferkó kutyája.

Mind megette, [mind megette] a kutya fajtája,
    [a kutya fajtája,]
    ühü, ejha! a kutya fajtája.

Igy lőn vége [igy lőn vége] az uj diplomának,
     [az új diplomának,]
    ühü, ejha! az új diplomának.

1812-ben

Egybejöttek, [egybejöttek] a karok és rendek,
    [a karok és rendek,]
    ühü ejha! a karok és rendek.

Öszvehordtak, [öszvehordtak] sok instrukciókat,
    [sok instrukciókat,]
    ühü, ejha! sok instrukciókat.

Kifőzték azt, [kifőzték azt] Egy új financiának,
    [új financiának,]
    ühü, ejha! egy új financiának.

Odaméne [odaméne] a Ferkó kutyája,
    [a Ferkó kutyája,]
    ühü, ejha! a Ferkó kutyája.

Mind megette, [mind megette] a kutya fajtája,
    [a kutya fajtája,]
    ühü, ejha! a kutya fajtája.

Igy lőn vége [igy lőn vége] a financiának,
    [a financiának,]
    ühü, ejha! a financiának.

 

259. Kátedli, Bábedli

Kajcárnénál, Kráknénál, két kislyányt esmérek,
    Kátedli, Bábedli ketten egy testvérek;
    Kátedli gondjátúl újjul, Vigan örül most, nem búsúl,
    Ama felső szobában, Igy énekel magában:

A gvárdának, gárdának a kávét megfőzöm;
    Mindennek, mint egynek a baját nem győzöm;
    Lábom nyomom, farom rázom, Mint az ürge a pórázon;
    Ugye, Józsi! való ez? Ugye bizony, hogy való?

 

260. Cigánytor

Egyszer a cigányok gyűlést hirdetének A városban;
    Éppen akkor történt halála vajdának A sátorban.
    Nosza Julis! kincsem Maris! Járd meg most, rakd meg most!
    Nem ér veled magyar legény, Járd meg most! Rakd meg most!
    Padra cicám! az anyjával; Járd meg, magam a lyányával,
    Beszéltem én az apjával, Tudom, hogy nem bánja.:/:

 

261. Tessék

Sohasem ettem olyan jót, mint szépanyám főzött vólt,
    Mandruckőbül, tüzkűbül, Büdöskűbül, menykűbül.

 

262. Korpa cibere

Jöszte hozzám, szép legény! Együnk ketten derelyét.
    Hát a gazda mit egyék? egyék korpa ciberét,
    cib, cib, cib, cib,:/::/: ciberét.

 

263. Fing és fütty

Tavali ürköt kaszálék, ugy megégett, hogy!
    Egy vénasszonyt felgyújték, úgy megégett, hogy!
    Aki nekem rosszakaróm, úgy megigya, hogy hogy hogy!:/:

Két tikom tavali, három harmadévi,
    Ha tudtátok, hogy enyim, mért adtatok enni?
    Tyityó tarka, tyityó barna, tyityó mind a három.:/:

 

264. Búfelejtés

Más a veréb, más a fecske,
    A dongó-légy, a menyecske;
    A békavirág nem rózsa,
    A vad egres nem malozsa.

Más az arany, a sárgaréz,
    A gombóta, a lépesméz,
    Nem sirat egy rigót egy nyár,
    Nincs fél pénzben száz arany kár.

 

265. Kopasz fejedelem

Árokszállásánál volt egy veszedelem,
    Melynek oka vala kopasz fejedelem.
    Hajtott, hajtott, haj-rá-hajtott, mint a sárkány úgy orditott,
    Nem vólt engedelem.

 

266. Taníts meg magyarúl

Most jöttem Aradrúl, Most jöttem Aradrúl, Nem tudok magyarúl.
    Csillagom asszonyom! Galambom asszonyom! Tanits meg magyarúl.:/:

 

268. Gondáné kakasa

A Gondáné kokassa felállott az ajtóra,
    Hátraszegé a nyakát, Felberzenté a farkát.

Kukorikolj kakaskám! Lencsét eszik az anyám:
    Mig ma meg nem kotlanám, Egyet én is tojhatnám.

 

269. Ama kislány eladó. Sós András

Rőt kopó koppantó, Korpa cipó, szépapó!
    Ama kislyány eladó, Ama legénynek való.

Rác turó, pillangó, Szórólapát, daráló;
    Ama kislyány [eladó, Ama legénynek való.]

Szároz csecsű szolgáló, Meleg málé zab mankó,
    Ama kis[lyány eladó, Ama legénynek való.

A pástétom cukorral, Rigó péra vasporral;
    Ama kis[lyány eladó, Ama legénynek való.]

 

270. Töltött galamb és kutyacomb

Ej haj! micsoda! leányoknak vacsora,
    Töltött galamb combja;

Ej haj! micsoda, legényeknek vacsora
    Tarka kutya combja.

 

271. A mádi ártány

Egyszer a nemes Kunság egy ártányt vitete
    Hodosi kapitánynak a mádi szüretre.

Nyolc erős márjásokon ajándékúl vette,
    A célra nem viheté, az útban megdögle.
    Jaj! jaj! édes komám! odavan, megdöglött az ártány,
    Ahol fekszik dögölve a szekér hátúlján.

Fogá Istók a késit, a torkába szura,
    A vérit kibocsátá, világbúl kimula.
    Jaj! jaj! édes kom[ám! odavan, megdöglött az ártány,
    Ahol fekszik dögölve a szekér hátúlján.]

Nézzed, komám! az ártánt! szuszog-e az óra?
    Hát már akkor az óra tajtékot is túra.
    Jaj! jaj! édes komám! [odavan, megdöglött az ártány,
    Ahol fekszik dögölve a szekér hátúlján.]

Szarka Péter pediglen nagy csergéssel mondja:
    Én teremt-úgy segéljen, nem vagyok az oka.
    Jaj! jaj! édes komám! [odavan, megdöglött az ártány,
    Ahol fekszik dögölve a szekér hátúlján.]

 

272. Tüzet eszik

A vénasszony bogározik, ide s tova kalandozik,
    Tüzet eszik, vasat szarik, patkószeget okádozik.

 

273. Bálámné bárányja

Hol voltál? báránykám! A kert alatt asszonykám!
    Mit ettél ott? báránykám! Sáshegyet asszonykám!

Mit ittál rá? báránykám! Forrásvizet, asszonykám!
    S ki vert meg? báránykám! A juhász, asszonykám!

Mivel vert meg báránykám! Egy nagy bottal asszonykám!
    Fájt-e hát? báránykám! fájt ugyan, asszonykám!

Sirtál-e? báránykám! Sirtam ám, asszonykám!
    Hogyan sirtál báránykám? Be! he! he! he! asszonykám!

 

275. Nos quoque fuimus Troies

Én is vóltam, ami vóltam, Ki köt ki vélem?
    Ha vén vagyok is, szebb vagyok Soknál, ugy vélem.
    Hogyha valaki gavallér, Vagyok én dáma,
    Személlyemnek, szépségemnek Meglátására
    Nemes ifjak, gavallérok Gyakran eljőnek.

 

276. Mi hijja a tavasznak?

Arate boves! arate: Nam, cur, quia, quare? fecit me arare.
    Bár gyönyörű a tavasz, Bátor vigad minden gaz,
    Mégsem látom a mezőben, Hogy sétál amaz.

 

277. Járd meg tubám! járd meg

Telekes bocskor! gyöngyös kapca! járd meg tubám! járd meg.
    Vörös nadrág, sárga csizma, járd meg tubám! járd meg.
    Majd elmenjünk a korcsmára, De engem is várj meg,
    Megjárom én a kopogót, tubám! Te is járd meg.

 

278. Kontyos komámasszony

Vérem komámasszony! Csak olyan az asszony,
    Ha beissza rongyát, Félreteszi kontyát,
            Elpeseli magát.

 

279. Nincs maradás

Most jöttem Erdélybül, Erdély országábúl,
    Három paripával, egy rongyos subával.
    Kertre béres, kertre! barom mellé, gulyás!
    Nyáj juh mellé juhász! disznó mellé kondás!

Nem vétettem semmit, az ég bizonyságom,
    Még sincs maradásom, köztetek lakásom.
    Szegény árva fejem nincs hová hajtani,
    Szegény árva fejem nincs hová hajtani.

 

280. Mészáros, csapláros.

Nem leszek én mészáros, Inkább leszek csapláros.
    Csaplárosné borral él, Bornak a javával él.

 

281. Lektikás kapitány

Ahol megyen egy kislyán, Általmene a Dunán,
    Utánna a kapitány, Kétkerekű lektikán.

 

282. Világ fattya, világ csufja

Míg a pénzemben tartott, Voltam világ fattya,
    Hogy a pénzem elfogyott, Lettem világ csúfja.

Hej, láncos lobogós Vigyorgó dámája!
    Be sok szegény legénynek Vóltál pazérlója.

 

283. Fenyőfa legény

A szárazon ne uszkálj, Jó legény! megállj!
    Leánnyal szembe ne szállj, Benne ne piszkálj,
    Mert pislogó szemed szurja, Órod a tajtékot turja;
            Oh szegény, fenyőfa legény!

A szárazon ne uszkálj, Jó leány! megállj!
    Legénnyel szembe ne szállj, Benne ne piszkálj,
    Mert pislogó szemed szúrja, Órod a tajtékot túrja;
            Oh szép szűz! Égessen a tűz.

 

284. A részeg baka

Csipkebokor, pókháló! Megégett a szolgáló;
    Ha pocsétát nem kerülsz, Te bizony belemerűlsz.

Görbe bicsak; reszellő, Riska tehén tőgyellő,
    Mese, mese, mesd ketté, Tehén seggi, rágd ketté.

 

286. Német corrivalis

Csaknem elájultam, hogy meghallottam,
    Hogy németet szeretsz; eliszonyodtam.
    Magyartúl lett pártolásod, hidd el, megbánod,
    Hogy bugyogóba szerettél, még megutálod;
    Mikor foltozgatod, akkor meglátod.

De hiszen nem bánom, csak had szeressen,
    Az ölébe fogjon és ölelgessen,
    Teljen kedved tászlijában, máncsétájában,
    Melyet kezén, mellyén visel, a kurvanyjában.
    H[uncut] minden német Magyarországban.

 

287. Mikor lesz nyár?

Cserebogár! cserebogár! Mondd meg nekem, mikor lesz nyár?
    Mikor a tök virágozik, A vénasszony bogározik,
                                                        akkor lesz nyár.

 

288. Karikát a végére

Adjon Isten jó szerencsét! hogy réfit a vászonnak?
    Komámasszony egy tál lencsét adott anyámasszonynak.
    A kisasszony vastag vászon német ingbe őltözött,
    Egyet fingám, melyre komám csimbókokat kötözött.

 

289. Kató ángyom

Nem vagyok én beteteretereteteg,
    Csak a szerelem bábárabárabábánt,
    Szeretőm szerelmemeremerememe,
    Szivem hasogatjatyaratyaratyatya.

Kincsem Kató ángyo[gyorogyorogyogyo]m,
    Add nékem a lyánoda[radaradada]t,
    Mert úgy megszerette[tereteretete]m,
    Majd meghalok ért[etereteretet]e.

 

290. Nyár és tél

Ehol jön már nagy a nyár, A kisasszonyny mibe' jár?
    Laput keres, abba' jár, Azt is pedig, ha talál.

Ehol jön már a nagy tél, A kisasszony mivel él?
    Tormát reszel, azzal él, Azt is pedig, hogyha lél.

 

291. Majd meglátom én

Annyi nékem az irigyem,
    Mint a füszál a mezőben, Mint a füszál a mezőben.

El akarnának veszteni,
    De az Isten nem engedi. [De az Isten nem engedi.]

Megmutatom, hogy ki vagyok,
    Óromra tojni nem hagyok, [Óromra tojni nem hagyok.]

Sok akar, de kinevetem,
    S majd magával megetetem, [S majd magával megetetem.]

 

292. Ki veszi ki a kigyót?

Kebelembe búvék egy nagy áspiskigyó.
    Vedd ki apám! vedd ki! bizony nem veszem én.
    Eredj az anyádhoz, majd talán kiveszi;
    Vedd ki anyám! vedd ki! bizony nem veszem én.

Eredj a bátyádoz, majd talán kiveszi;
    Vedd ki bátyám! vedd ki! bizony nem veszem én.
    Eredj az ángyodhoz, majd talán kiveszi;
    Vedd ki ángyom! vedd ki! bizony nem veszem én.

Eredj sógorodhoz, majd talán kiveszi;
    Vedd ki sógor! vedd ki! bizony nem veszem én.
    Eredj a nénédhez, majd talán kiveszi;
    Vedd ki néni! vedd ki! bizony nem veszem én.

Eredj a mátkádhoz, majd talán kiveszi;
    Vedd ki mátkám! vedd ki! bizony kiveszem én.
    Kebelembe búvék egy nagy sáspis kió [!],
    Vedd ki mátka! vedd ki! bizony kiveszem én.

 

293. Ropp

Recsegtetének, ropogtatának, Dio, dio, recsegtetének;
    Dio! dio! recsegtető, ropogtató, ropp, ropp, ropp!

 

294. Cigány temetség

Meghólt, meghólt a cigányok vajdája,
    Felesége sátorfáját számlálja;
    Birgander gule csororum szardikhec, szar mangedabule.

Igy siratja cigányasszony az urát:
    Kurva legyen, édes uram! az anyád;
    Birgander gule csororum szardikhec, szar mangedabule.

Bárcsak addig meg ne döglöttél vólna,
    Mig vagy három szürke kancát lophattál vólna;
    Birgander [gule csororum szardikhec, szar mangedabule.]

 

295. Boszorkányos

Hopp ördöngös boszorkányos Seggesvári korcsomáros!
    Annyit vettem az örömbűl, Majd kibújok a bőrömbűl;
    Járd meg, lyányom! a lejtőt Azzal a fickóval,
    Én nyargalózni megyek A seprő kóróval.

 

296. Rossz szerszám

Nemes ember, szürdolmány, Fakó kocsi, kender hám:
    Már e bizony mind a kettő rossz szerszám.
    Jutka lyányom, darócing, Ebtüsszentés, macskafing,
    Mérek én is neked annyit, mint egy sing.

 

297. Ba-ba-barát

Van egy hitván, tetves, rongyos vá-vá-város,
    Csakhogy nem jók a lakosok ká-ká-kákát, nádat aratni,
            Abbúl tüzet rakatni.

Ott az embert csakhamar megszol-szol-szolják,
    Az órokat minden likba tol-tol-tollat sokat fosztani,
            Azt párnákra osztani.

Amit hallnak, más fülibe sug-sug-sugják,
    A nyelveket hátok megé dug-dug-dugasz kell a hordónak,
            Széna, abrak a lónak.

Ez verseket irta egy rossz ba-ba-barát,
    Ki nem hiszi, kapja fel a sza-sza-szarvastag az uraknak
            Lencse, borsó barátnak.

 

298. Nézz szemre, főre

Oh te nagy Babilon, Komárom városa,
    Hétszer bőjtölt érted Debrecen városa.

Bátorkeszinének Háza meggyuladván,
    Nyargal a tűz széllyel egész kevi úccán.

Zsidráknak, Mizsáknak és Abdenagónak
    Istene megtartá házát Vorágónak.

Isten megtartotta, Ember elrontotta,
    Szemre, főre nézve Telekynek adta.

 

299. Puszta lik

Öszvejöttek a banyák, puszta likat vájnak;
    Végigmenék az uccán, semmit sem adának,
    Karakóra kéretének, Oda sem adának.
    Egy vénember becsosszanék, Annak taszítának.

 

300. Várj meg holló, várj meg!

Amott kerekedik egy fekete felhő,
    Abban tollászkodik egy fekete holló.
    Várj meg holló! várj meg, hadd üzenjek tőled
    Apámnak, anyámnak, jegybeli mátkámnak.

Könnyen megismerhetd annak háza táját,
    Piros rózsák lepik arany almafáját,
    Gyémánt az ablakja, üveg az ajtaja,
    Magának kék szeme, aranyszinü haja.

 

301. Keserü lejtő

De megmondám, hogy ki ugrik, édes lyányom!
    Kinek egy van, kinek kettő édes lyányom!
    Nekem egy vólt, az is meghólt édes lyányom!
    Jaj, odavan nekem immár (minden) vigasságom.

Keserü nékem a lejtő, a lejtő, édes lyányom!
    Könnyü annak, akinek van, édes lyányom!
    Nekem egy vólt, [az is meghólt édes lyányom!
    Jaj, odavan nekem immár (minden) vigasságom.]

 

302. Megunt párta

Bággyad az én szivem, nincsen erőm,
    Mert tél és nyár elmúlt, nem vólt kérőm;
    Jönne bár akkora, mint egy köröm,
    Meglenne a lakzi s minden öröm.

Oh bárcsak egy legény könyörülne,
    Ámbár ha hitvesül el sem venne,
    Csak attúl a kintúl megmentene,
    Hogy pártám fejemen ne fityegne.

Jaj! mi lelt? leányom! tán elájulsz;
    Nossza gyermek, hamar barbélyért fuss.
    Mondd neki, siessen, ha odajutsz,
    Mert a nénéden van nagy katarus.

Oh! nem kell énnékem semmi orvos,
    Csak szükség háborgat, ama koros;
    Főképpen, hogy pártám igen poros,
    S nem lehet oly eső, amely megmos.

Tudod, gyerek! hol van Borbél Ferenc,
    Ki az érvágásban nem encenbenc,
    Mind egyben, mind másban igen fürgenc,
    Többet ér, hogysem más huszonkilenc.

Az! az kell énnékem, hogyha vólna,
    Ki a köppölével jól megrakna;
    Akkor az én szívem megújúlna,
    És minden kivánság úgy elhagyna.

Már régen tetszetem termetemet,
    És régen várom jó szerencsémet;
    De csak egy sem ugat, mit kell tennem,
    Jobb vólna cigánnyal éltem kötnöm.

 

303. Jobban vigyázz ezután

Nem tudom, ki szeretne, Ha mint én, úgy ismerne;
    Szépek ugyan fogadásid, Sokat érnek ajánlásid,
    De szavad nem állandó, Szived máshoz hajlandó.

Bizonyosnak itéltem, Hivem maradsz, úgy véltem;
    De mely hamar elpártoltál, Mással öszvebarátkoztál,
    Tekintésid mutatják, És kinyílatkoztatják.

Fáj a szivem, megvallom, De Istennek ajánlom;
    Hiszem, hüséged büntetve, Csalárdságod lesz fizetve,
    Mikor szíved bánkodni Fog, értem szomorkodni.

Nincs haszna már bánkodni, Késő is szomorkodni,
    Neked szivemet mért adtam, Éretted ennyit fáradtam,
    Holott jobban szeretne Más, annyi bút nem tenne.

Lelsz veszélyt a tengerben, Csalárd szivet emberben,
    Ki csak szép szókkal csalogat, Alattomban mást nyalogat,
    Csak szemben kedveskedik, És szinbül hizelkedik.

Szerelmednek vess határt, Mert végtére meg is árt,
    Keress magadnak oly jegyest, Ki sohasem hány álnok lest;
    Ha szivedben meghódol, Tőled az el nem pártol.

Szerelmes virágszálom! Tőled én már megválom,
    Megbocsáss igaz hivednek, Ki titkát tudta szivednek;
    Magadra vigyázz immár, Hogy ne érjen nagyobb kár.

 

304. Ühühü

Az ujdon-új policiát ha kivánod ühühü,
    E világnak praktikáját ha nem bánod, ühühü;
    De vigyázva kell szollanunk, mert különben ühühü,
    Sokat félben is harapnunk, egyébberánt ühühü.

Mostani világnak dolga csak olyan, mint ühühü,
    Ebben mindjárt lészen dolga, ki minden szint - - -
    Ki mindenkor akar nyerni, az többnyire - - -
    Készakarva kell veszteni, de azonban - - -

Ki nem tud jól levet csapni, s mindenképpen - - -
    Magas polcra nem fog hágni, hanem éppen - - -
    Szemmel, szóval csalogassad,
    Szivedet ki ne mutassad, ha van benned, he he he.

Ábrázatod változtassad, másik belső - - -
    Kedvedet alkalmaztassad, de csak külső - - -
    Sokszor igy kell mérget falnod,
    Azokat is csókolgatnod, kiket inkább he he he.

Ne higgy most senki nyelvének, hogyha mindjárt - - -
    Se lének se pecsenyének, mert az is már - - -
    Felhőn várat épiteni,
    Avagy embereknek hinni, hidd el csaknem he he he.

Sokaknak mosolog szájok, mint belül a - - -
    Vagy sirásra áll orcájok, de csak fellyül - - -
    Azt vélnéd, hogy benned nyugszik,
    De szivekben kígyó fekszik, ha nem vigyázsz - - -

Keveset is kell szollani, s a többit el - - -
    Sokat tűrni és hallgatni s magában el - - -
    Nem jó minden pápaszemmel,
    Hanem rokszor csak félszemmell, ujjaid közt - - -

Ha fel akarsz akasztatni, csak parányit - - -
    Ha pedig magasztaltatni, ugy százannyit - - -
    Erkölccsel most kereskedni,
    Vétket pénzen kell megvenni; amit szived - - -

A szivbéli barátságnak már csak neve - - -
    De a pompás ajánlásnak nagy kelete - - -
    Kiki maga szolgálatját,
    Probáld meg jóakaratját, És meglátod - - -

Asszonyok is fent héjjaznak, noha rövid - - -
    Férjeiken uralkodnak, mintha már ők - - -
    Csak tudnák, hogy mely bolhások,
    Talán büszke vágyódások Egy kevéssé - - -

Az ő nyelvek mint a posta, soha nyugtok - - -
    Szivek pedig mint a rosta, semmi titkot - - -
    Mindent dobbal, trombitával,
    Jaj annak, aki magával, Hallgassunk, mert - - -

 

305. Generalis insurrectio

Megbolondúlt a világ, fegyverben az ország,
    Elmúlt a szép békesség, Támadt sok ellenség.
    Öszvevesznek királyok, Nagy hatalmas császárok,
            Uri méltóságok.

Szegény magyar nemzet is bánatját újitja,
    Mert királyné asszonyunk táborba hivatja,
    Készül minden vármegye, Az országnak jobb része,
            Mert kéntelen véle.

Katonát a nemesség, Hajdút a szegénység,
    Szorongatja mindenütt őket az ellenség,
    Lovat, zablát, karabint, Kardot, pisztolt, pantallért,
            Készitnek új mundért.

Szomorkodik, bánkodik Gazda ő-magában,
    Kelletlen és kedvetlen nyúl a ládájában,
    Előveszi erszényét, Számlálgatja költségét,
            Régi keresményét.

Öszvemennek némelykor szomszéd asszonyával,
    Panaszkodnak egymásnak Jutka leányával;
    Imé szegény mit tegyünk, Borra valót hol vegyünk,
            Csizmát is minn vegyünk.

Minapában eladtam egy pár kappankámat,
    Tikom, ludam, kenderem, kevés olajkámat:
    Abbúl reám mi esett, Amit uram keresett,
            Eb szájába esett.

Nem azért neveltem fel egynehány csibécskét,
    Kiért adott a tikász egy kevés pénzecskét,
    Hogy katonára kőltsem, Az ő erszényét töltsem,
            Szobáját is füjtsem.

Elvitte az uramnak egy szép paripáját,
    A nyakába vetette rozsdás karabinját,
    Egy aranyos szép nyerget, Péter bátyám fegyverét,
            Aba köpönyegjét.

Jó ember a korcsmáros, megalkudtam véle,
    Hogy az uramnak szólna, nem kell félni tőle,
    Nosza tehát csak igyunk, Mert itt jó helyen vagyunk,
            Estig dorbézoljunk.

Jaj! édes komámasszony! ugyan pórúl járánk,
    Pálinkára valóbúl igen kipusztulánk;
    A kasbúl is kifogyott. Erszénybül is kikopott,
            Igyunk már egy koppot.

Elküldtem a szolgálót hét funt pecsenyéért,
    Vagy Katica lányomat két pint jó szinborért;
    Hadd hólnapra dolgodat, Tedd sarokra rokkádat,
            Megöntöm torkodat.

Megeheti uracskám sovány kenyerét is,
    Megihatja reája a jó friss vizet is,
    Nosza rajta csak igyunk, Mert itt jó helyen vagyunk,
            Estig dorbézoljunk.

Jer be hozzám katona, no járjunk egy táncot
    Majd a nyakamba vetek egy szép aranyláncot,
    Hejje hujja, katonám! Gyöngyvirágom tulipám[!]!
            Édes majoránnám!

Nem maradt az uramnak semmire valója
    Elől-hátúl kitetszik füstös dudogója,
    Magamnak is üngöcském, Elszakadt péntölöcském,
            Kilátszik a micském.

 

306. Adakozó komámasszony

Vérem! vérem komámasszony! Majd egy marok lisztett adok;
    Jó tészta-e? komámasszony! Héj, jó tészta, komámasszony!
    Kétszer szitán szitálták, Ugyan meg is szitálták,
    Sürü szitán szitálták, Ugyan meg is szitálták.
    Vérem! vérem komámasszony!

Vérem! vérem komámasszony! Majd egy marok lencsét adok;
    Jó tiszta-e? komámasszony! Héj, jó tiszta, komámasszony!
    Mihelyt szottyan, mindjárt rottyan,
    Mihelyt szottyan, mindjárt rottyan.
    Vérem! vérem [komámasszony!]

Vérem! vérem komámasszony! Majd egy csupor vajat adok;
    Jó irós-e? komámasszony! Héj, jó irós, komámasszony!
    Köpün, köpün köpülték, Ugyan meg is köpülték.
    Vérem! [vérem! komámasszony!]

Vérem! vérem komámasszony! Majd egy kancsó bort is adok;
    Jó csipős-e? komámasszony! Héj, jó csipős, komámasszony!
    A konty alá tölteni, Fel lehet hörpenteni.
    Vérem! [vérem! komámasszony!]

 

307. Ki a Náni bolondja?

Vas a patkóm, réz a szege, Szeretőmnek kék a szeme;
    Ha a festőhöz vihetném, Feketére megfestetném.
    (Majd elvigyük Kenesére, Megfestessük feketére.)

Náni, Náni! szívem Náni, De jó vólna veled hálni!
    Veled együtt játszadozni, Mind virradtig mulatozni.

Pest mellett egy szép kertecske, Ott lakik egy szép menyecske,
    Hol a legény nem új fecske, Kit készen vár a menyecske.

Megmondtam már a Náninak, Tartson szeretőt magának,
    Ne tartson mást bolondjának, Vegyen bolondot urának.

 

308. Beteg a szeretőm

Csak az nekem keserves, Hogy szeretőm beteges,
    Édes rózsám! ne halj meg, Szerencsémre maradj meg.

Veszek neked főkötőt, Cickarton előkötőt,
    Fejér fátyol keszkenőt, A lábodra cipellőt.

Ihol jön az aratás, Én is úgy élek, mint más,
    Én sem leszek heverő, Kapa-kasza-kerülő.

 

309. Az ángyom pogácsája

Ángyom adott egy pogácsát, vajjon hol egyem meg?
    Kerűlj hátúl, kukorodj le, mintha szarnál, edd meg.

 

310. Német katona

Mikor én katina folt, Isten ugyseg nad ur fólt,
    Turos taska nem szeret fólt, Bor, pecsene én megkrancsolt,
    Kasztasszonnak fekszik vólt, Kasztának sekbe rug fólt.

Zenim madar kasztaszon Setálik a piarszon,
    Madar katina meglátik, Komplementus megsinalik,
    Job kellik enim erszin, De most fan szegin legin.

Zením labod nins strimflit, Kifan nekem segged lik;
    Kamiszol is sak rondos fan, Posborban is lábod nincs fan,
    Koctauzend már én lopik Suna rondos kalapik.

Nekem is fan edd dámát, Pécsben három nad kurfát,
    Zenim penzik mint mekiszik, Osztán nekem sekbe rugik,
    Ertek visz Madar ország, Nekem mondik kurfanád.

 

311. Ujjatlan, aljatlan üng

Végy el engem kincsem, kilenc üngöm készen:
    Ujja hijja, gallér hijja, egy csepp alja sincsen.

 

312. Fosó gém

Elfogyok én, mint a fosó gém;
    Feleségem engem, kenceficél engem.
    Elfogyok én, mint a fosó gém.

Sem drága kincs, sem oly orvos nincs,
    Melymegvidámitson, Aki meggyógyitson.
    Elfogyok [én, mint a fosó gém.]

 

318. Subscriptio

Miska fiam kruksz, Éva leányom, kruksz,
    Magam is kruksz, Feleségem Duna Zsuzsa kruksz.

 

320. Mindenkinek kurvanyja

Ez urát nem szereti, hát ennek kurvanyja,
    Az meg a feleségit, Annak is kurvanyja;
    Sem szive, sem hive nem érdemel mást,
    Hanem férges diót, azt is pedig fást.

 

324. Ej! haj! beteg asszony

Léva táján oda föl, beteg asszony nem kel föl,
    Ej, haj! beteg asszony nem kel föl.

 

325. Ki a katona?

Hajdú vagy te, nem katona, Nem kell neked abrak, széna,
    Turós táska vacsorára, Szép menyecske éjtszakára.

 

327. Szájahűlt legény

Az a legény csak szájahűlt, Ki még leány mellett nem űlt.

(a többi szöveg hiányzik)

 

329. Jámbor tus

Igyunk gazda rovássára, Ez a haszon a konyhára,
    Töltsd tele pajtás, Töltsd tele pajtás!

Jó bor ez, de jól is csuszik, Jó bor; eb, aki nem iszik.
    Töltsd tele [pajtás, Töltsd tele pajtás!]

Te nekem tölts, én meg ennek, Rád köszönöm, szállok kendnek.
    Mondd te is pajtás. Mondd te is pajtás!

Félre gondok! bú távozzon, A barátság virágozzon.
    Mondd te is [pajtás. Mondd te is pajtás!]

Én fenékig eltemettem, Körömre felhörpentettem,
    No te is pajtás! No te is pajtás!

Nem üres már itt a garat, Rajta legény, kapj poharat,
    No te is [pajtás! No te is pajtás!]

 

330. Pokol-tagadó tus

Igyál torok! nincsen pokol, csak a papok mondják,
    A dereka most düledez, korcsmárosok bontják,
    A fedele régen puszta, nádbúl vólt, elégett,
    Küldjünk oda minden puha viz-isza vendéget.
    Küldjünk oda [minden puha viz-isza vendéget.]

 

331. Szántodi tus

De csakugyan énnekem is van olyan énekem, itthon ülve,
    (Bárcsak az örömhangok, elérnének délre Fok-ra kerűlve)
    Mely nyelvével szőlőlével tőlt múzsámnak,
    Már kiáltott egy vivátot jó gazdámnak.

Hát sokáig éljetek, én is iszom értetek egy pohár bort,
    Ha délig elérhetek, sokasitom véletek én is a sort;
    Hogy köztetek nem lehetek, bizony bánom,
    Mert híjjános a magános dinomdánom.

 

332. Billikumos tus

Nincs egy hajtás, Töltsd tele pajtás!
    Mettszek az olyan fél findszával,
    Három is elkél egy hujjával.

Nincs énnékem Nagy mértékem,
    Billikumom csak fél iccét tesz;
    Töltsd tele háromszor, sem sok lesz.

Félre gondok! Mind bolondok,
    Kik ma velem tust nem danolnak,
    A poharak közt is búsúlnak.

 

333. Bajomi tus

Hálá légyen, hálá! lenyugszom,:/:
    Mikor ilyen tizenkettőt megiszom.:/:
    Megiszom:/: Mikor ilyen tizenkettőt [megiszom].

 

335. Magános tus

Bruá, bruá fisszenszászá, Bruá, bruá fisszenszászá.:/:
    Egészség utánna.

 

336. Éjféli tus

Igyunk reggelig gazda rovássára,
    Hosszabb lopókat vessünk hordajára;
    Ez iszik, mások nézik,:/: Ez is ihatnék.

 

338. Veres-boros tus

Én iszom kedvedért, Friss egészségedért.
    Igyál te is Vitellia! Igen jó ez butellia;
    Jó édes, nem mérges, Semmi az, hogy veres.

 

339. Gyüléskori tus

Főispány, vicespány[!], Főnotárius,
    Főbiró, vicebiró, Komiszárius;
    Hát az a sok menykü esküdt:/: S a prokátorok.

 

340. Diétai tus

Dunán innen, Dunán túl, Tiszán innen, Tiszán túl,
    Dráván innen, Dráván túl, Száván innen, Száván túl;
    Dráva, Száva, Duna, Tisza, Kurvanyja, ki meg nem issza:/:
    Megissza már:/: Meg is itta már.

 

341. Kerengő tus

Ez a pohár bújdosék, Éljen a barátság!
    Kézrül-kézre adassék, Éljen a barátság!
    Éljen, éljen, éljen az:/: Éljen a barátság!

Ezt a pohárt megittam, Éljen a barátság!
    Csak egy cseppet sem hagytam, Éljen [a barátság!]
    Éljen, éljen [éljen az:/: Éljen a barátság!]

 

342. Vénember tus

Jaj! a vén embernek feje kopaszodik,
    Szeme csipásodik, óra taknyosodik,
    Segge tágúl, m-a lágyúl,:/: Ina hajladozik.

 

343. Krápulás tus

De die in diem vinum est bibendum,
    Taliter-qualiter est inebriandum.
    Mindennap, mindennap, jó borral kell élni,
    Annyira, mennyire:/: Meg kell részegedni.

 

344. Víg-dombi tus.

Akinek most kedve nincs, Annak egy csepp esze sincs,
    Igen lassan foly véri, Talán lopó sem éri;
    Ha felkötnék a füstre, Vagy a pálinkás üstre,:/:
            Megérdemlené.:/:

 

345. Ifju legény tus

Szegény legény nem csuda, ha a bort szereti,
    Mert őtet sok búbánat gyakran hányja-veti.
    De ha szerit teheti, A kancsót felveheti,
    Buját, baját, minden gondját azzal eltemeti.

 

346. Vénasszony-tus

Sármány, seregélly, apró pintyőke,
    Kis veréb, nagy veréb, öreg búbos tik;
    Százesztendős kanverébnek, kanverébnek:/: Hátúl a seggi.

 

347. Menyecske-tus

Három óra már, Majd megvirrad már.
    Uccu patkó! piros csizma! Ki patkol meg már?
    Uccu patkó, piros csizma!:/: Ki patkol meg már?:/:

 

348. Szűzleány-tus

Hányat termett a mogyoró? Haj liliom!
    Tizet-huszat a mogyoró, Haj, liliom!
    Tizet-huszat a mogyoró:/: Haj, liliom!

 

349. Pap-tus

Legyenek örvendetes napok, Egybegyűltek a papok;
    Le van téve tisztes kalapok; Ha egy cimbalmot kapok,
    Apollót, táncolót, Majd hivok muzsikálót.

 

350. Szüreti tus

Jó bor ez gazda! Jó szőlő hozta,
    Az Uristen áldja meg, aki ezt kapálta.
    Megissza már.:/: Meg is itta már.

Jó bor ez gazda, Jó szőlő hozta;
    Az Uristen áldja meg, aki ezt megissza.
    - Megissza már.:/: [Meg is itta már.]

 

351. Poéta-tus

A menyecske a szobába' Papot rekeszt a ládába.
    Gondolkodik ő magába',:/: (Pótold ki:) Mit hazudjon hamarjába?

 

352. Véssei tus

Nincsen e világon ennél szebb szó: Igyunk borbúl, mely igen jó.
    Ennek emberek közt kelete nagy, Mert te, Bachus-isten, jó vagy.
    Élj barátom! szerencséssen, mindig frissen;
     (Pótold ki:) Ennél szebb énektek sincsen.

 

354. Fejér boros tus

Fejér korsó, fejér bor, Mindjárt rám kerül a sor;
    Haj rirom, galambom!:/: (pótold ki:) Tapogasd meg a combom.

 

355. Korcsma-tus

Feltett szándékom nekem csapszéken meghalni,
    Jó bort tele torokkal nyelni, de nem nyalni;
    Mig a setét angyalok Érettem eljönnek,
    S részegeknek aluvó nótát énekelnek.

 

356. 1806-diki tus v[agy] vig-dombi

Nyolcszázon túl a hatodik
    Terméstűl ész okosodik:
    Kettő után a harmadik
    Pohár felé iparkodik;
    Vig-dombrúl ágyúk dörgenek,
    Peti, neked most tőltenek,
    Igyál, igyál, üritsd ki mind.
    Lenyomtam a torokba mind.
    A bilikum nem tréfaság,
    Éljen a nemes társaság!

 

357. Böjti csik és - - - -

Kincsem! ha én veled hálnék, Majd meglátnád, mit probálnék?
    Ráismernél hivségemre, Sohasem vetnéd szememre.
    De látom, hogy nem kellek én, Sem vasárnap sem pénteken.

Első ismeretségembe' Beleuntál szerelmembe,
    Nem is probáltad erőmet, Fegyveremet, nyilvesszőmet.
    Nem hijjába' nem kellek én, Sem [vasárnap sem pénteken.]

Piros orcán jobban kaptál S olyan édesbe haraptál,
    Amely csak nyelveden érzik, De szíved tőle nem vérzik;
    S hát e miatt nem kellek én [Sem vasárnap sem pénteken?]

De majd meglátd, nemsokára, Ráunsz a piros almára,
    Ha másérúl megismered, hogy szárával be nem éred,
    S nem mondod, hogy nem kellek én [Sem vasárnap sem pénteken.]

Ha rászoksz, nem nézel szemre, Sem főre, hanem érdemre,
    Az édest nem csóktúl kéred, - - - - - - - -
    Bezzeg akkor majd kellek én, Mind [vasárnap, mind pénteken.]

Jó idő tart nemcsak délig, Az édes jó nemcsak félig;
    A citrom hamar elrohad, Pogácsa-alma megmarad.
    Azért másoknak kellek én, Mind [vasárnap, mind pénteken.]

- - - - - - - - / - - - - - - - -
    - - - - - - - - / - - - - - - - -
    Ugy-e? hát, méltán kellek én, Mind vasárnap, [mind pénteken.]

 

358. Van-e, szívem! tudtodra?

Iskátola gurgula! Égi harmat! zuzmara!
    Van-e, szivem! tudtodra! Felhágtam az ágyodra.

Piros rózsa! gyöngy alak! Vagy minek is mondjalak?
    Van-e, szivem! tudtodra! Csókot adtál ajkamra.

- - - - - - - / - - - - - - -
    - - - - - - - / - - - - - - -

Mézes madzag, kócostúl, Lóggó körtvélly szárastúl,
    Van ám, szivem! tudtomra, Csak ne forrjon torkomra.

Van egy kis kert, eb hele, Tökmagot vetünk bele.
    Van-e szivem, tudtodra? Ott hagytam a számodra.

Édes gyökér, mondola, Vagy nem is tom, mi vala.
    Van ám, szivem tudtomra, Érzem is már éhomra.

 

359. Sebes kutyafuttában

Minap az útcán mentembe' Jön egy legény ellenembe,
    Kacsint egyet a szemembe, S azzal üte árt szivembe.

Oly édes vólt, mint az álom. Én is mindjárt secundálom,
    Visszamenve is találom, Képét, testét megvizsgálom.

Merre mentem, jól megnézi; Utját ő is ugy intézi,
    Hogy menésem megelézi, Igy tüzem fával tetézi.

Utján még egyet tekerit, Gondolja, mindjárt megnyer itt,
    Alig is, ha el nem merit, A szerelem tőrbe kerit.

Addig, addig, hogy házamba Ér, melyben lakom magamba',
    Bejön s esik a nyakamba, Nyilván, nem is alattomba.

Eljátsszuk Vénus játékát, érdekli szivem tájékát;
    - - - - - - - - / - - - - - - - -

 

360. A borbélylegény

Igaz, megtanúltam jól a mesterséget,
    Megvágtam az eret jól, de nem oly végett,
    Hogy úgy inat sértsen és két szüzességet,
    S be ne tudjam kötni a tett sebességet.

De jaj! az érvágás szolgált a vesére,
    - - - - - - - - - - - -
    - - - - - - - - - - - -
    - - - - - - - - - - - -

 

361. Te se szólj, én se szóllok

Nekem is az ördög egy banyában,
    Szép szinre bemázolt áll-orcában
    Büntelen fejemre fent Nyillal újra megjelent Minapában.

Tühegyű kemény nyelve hegyének
    Nyilvasai szivembe jövének,
    Ó bizony sok ördögök Körme közt ikább nyögök, Mint, egy vénnek.

Már becsületembe belegázolt,
    Fekete fekélly szinre bemázolt.
    Minden ördögátkokat, Kurvahordta rongyokat Rám ruházott.

Mert csak a bűnnél vénebb ne vólna,
    Róla beteg szivem mást gondólna:
    Hogy két köcöléje van, De már erre bénna kan se szorúlna.

De mit akar vélem nyelved mérge,
    Te maradhatatlan földnek férge?
    Mit irigyel elrogyott testednek zsugorodott büdös kérge?

Vagy ha már a lépet felemelted,
    Oly bután miért nem szégyenelted
    Billegetni sipodat, Hogy csalóka célodat el nem érted?

Rám kenéd a mocskot, letörültem,
    Hizelkedj most, mérges eb! körültem,
    Mert kimondom nevedet, S hogy én a te fészkedet Meg nem ültem.

363. Ennye!

Egy vénasszony borjut őröz, mind elszalajgatja,
    Mért nem mentél keriteni? ebszülette fattya!
    Ritka szitán, meleg nyáron hüssebb a nap fényje.
    Felfogódzzék Kató néni, mind kilátszik. - ennye!

 

364. Pipás orvos

Az én - - borbé legény, Hugom asszony beteg szegény;
    Jöjjön hozzám vacsorára, Meggyógyitom virradtára.

- - - - - - - - / - - - - - - - -
    - - - - - - - - / - - - - - - - -

 

367. Leány-a. b. c.

Gyere pajtás! katonának, hajja rózsa! csókra csók!
    Most leányok verbuálnak[!], Hajja rózsa! [csókra csók!]
    Ezek ám jó katonák, Nem ölnek ők, azt mondják.
    Hajja rózsa, tubarózsa; hajja rózsa csókra csók!

Olyanok most a leányok, hajja rózsa! csókra csók!
    Mint a jó szelid bárányok, hajja rózsa! csókra csók!
    Nyirni hagyják magokat, Árúlják a gyapjokat,
    Hajja rózsa, tubarózsa, [hajja rózsa csókra csók!]

Angyal! Ángyom egy szülötte! hajja rózsa! csókra csók!
    Kacsintásom elértette, hajja rózsa! csókra csók!
    Ne Angyalom! egypár csók; Adj te is egyet, nem kell sok.
    Hajja rózsa, tubarózsa! hajja rózsa csókra csók!

Bábi bárányfarkra vágyik, hajja rózsa hajja haj!
    - - - - - - - - hajja rózsa hajja haj!
    - - - - - - - / - - - - - - -
    Hajja rózsa, tubarózsa; hajja rózsa hajja haj!

Cenci cinkos egy kis állat, hajja [rózsa hajja haj!]
    Édes ennél a szolgálat, hajja [rózsa hajja haj!]
    Cenci! csintalan cicám! Jer, hadd szorítlak hozzám!
    Hajja rózsa, tubarózsa; [hajja rózsa hajja haj!]

Cili célba vett valakit, hajja [rózsa hajja haj!]
    De a menykü se tudja kit, hajja [rózsa hajja haj!]
    Cili! csak nekem hinnél, Kettő mindig jobb egynél.
    Hajja rózsa, tubarózsa; [hajja rózsa hajja haj!]

Dudi melle dudorodik, hajja [rózsa hajja haj!]
    Csöcsi, fara domborodik, hajja [rózsa hajja haj!]
    Van itt Józsi, hajja haj! mind duda mind derekalj,
    Hajja rózsa, tubarózsa; hajja rózsa hajja haj!

Bébi bibirkélni szeret, trallalalom, trallala,
    Néha talál is egeret, trallala[lo]m, trallala
    - - - - - - - / - - - - - - -
    Trallalalom, trallalálom, trallalalom, trallala.

Fáni fűnek- fának adna, trallalal[om, trallala]
    Kópé mint a Gori Panna, trallal[alom, trallala.]
    Kövér, csaknem megpattan, Három putton fara van,
    Trallalalom, [trallalálom, trallalalom, trallala.]

Franci franciát szeretett, tral[lalalom, trallala,]
    Attúl olyan pettegetett, tral[lalalom, trallala,]
    Ferkó is attúl kapott Minap egy üres dobot,
    Trall[alalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Hánival jó volna hálni, Tral[lalalom, trallala,]
    Mert ő meg szokta szolgálni, Tral[lalalom, trallala,]
    Még csak egy szem tökmagot Szolgálatlan nem hagyott,
    Trall[alalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Hát az a másik Johánka? Tral[lalalom, trallala.]
    Tömött bélű kisleányka, Tral[lalalom, trallala.]
    Borjuhús még, porcogós, Jól jár itt a mészáros.
    Tral[lalalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Juli juhait vezeti, Tral[lalalom, trallala.]
    Szomszéd juhászt integeti, Tral[lalalom, trallala.]
    Mosolyogja, hogy csötör-tökön vólt a Dömötör,
    Tral[lalalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Katinak - - - - - Tral[lalalom, trallala.]
    - - - - - - - - Tral[lalalom, trallala.]
    - - - - - - - / - - - - - - -
    Tral[lalalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Lizi hizik az anyjára, Tr[allalalom, trallala.]
    Jó vólna vetni probára, Tral[lalalom, trallala.]
    - - - - - - - / - - - - - - -
    Tr[allalalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Léni szüntelen lemónis, Tr[allalalom, trallala.]
    Mert Antalnak satirionis Tr[allalalom, trallala.]
    Kell a nagy urbarium segitő liktarium.
Tralla[lalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Manci macskamód cselekszik. Tr[allalalom, trallala.]
    Nyakba mászik, ölbe fekszik, Tr[allalalom, trallala.]
    - - - - - - - / - - - - - - -
Tralla[lalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Mici! metszesz akkorával, Tr[allalalom, trallala.]
    Egy krajcáros kusztorával, [Trallalalom, trallala.]
    - - - - - - - / - - - - - - -
Tralla[lalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Náni néni már vénecske, Tr[allalalom, trallala.]
    Többet tud, mint hat menyecske, Tr[allalalom, trallala.]
    - - - - - - - / - - - - - - -
Trall[alalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Örzse pördül, mint az orsó, Tr[allalalom, trallala.]
    Parasztosan sem utolsó. Tr[allalalom, trallala.]
    - - - - - - - / - - - - - - -
Tralla[lalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Panni péntölös, de csinos, Tr[allalalom, trallala.]
    Husa kemény, bőre szivos, Tr[allalalom, trallala.]
    - - - - - - - / - - - - - - -
Trall[alalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Pépi pénteken fejeget, Tr[allalalom, trallala.]
    Szomszéd gulásnak integet, Tr[allalalom, trallala.]
    Jó combos, nem emelős, Jól leadja, jó fejős.
    Trall[alalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Rozi rovást tart magának, Tr[allalalom, trallala.]
    Hogy azt válassza mátkának, Tr[allalalom, trallala.]
    Akitül többször kerül, S meg is rakja emberül;
    Trall[alalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Sári sárga, mert kiváncsi, Tr[allalalom, trallala.]
    Többször kiván, ugye, bácsi? Tr[allalalom, trallala.]
    - - - - - - - / - - - - - - -
    Trall[alalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Stanci, stanca Marinával, Tr[allalalom, trallala.]
    Bán, himpókos mátkájával, Tr[allalalom, trallala.]
    Jobban tudsz te, mint a pók, - - - - - - -
    Tral[lalalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Tóni - - - - - - Tr[allalalom, trallala.]
    - - - - - - - - Tr[allalalom, trallala.]
    - - - - - - - / - - - - - - -
    Tr[allalalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Trézsi tréfának itéli, Tr[allalalom, trallala.]
    - - - - - - - - Tr[allalalom, trallala.]
    - - - - - - - / - - - - - - -
    Trall[alalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Vica viccsog s mint a szája, Tr[allalalom, trallala.]
    - - - - - - - - Tr[allalalom, trallala.]
    - - - - - - - / - - - - - - -
    Tr[allalalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

Zsófi zsufa fakó haja, Tr[allalalom, trallala.]
    - - - - - - - Tr[allalalom, trallala.]
    Jobb ám ez mindeniknél, Szebb ez a legszebbiknél;
    Tralla[lalom, trallalálom, trallalalom, trallala.]

 

368. Két szerető, két kerítő

Két menyecske szeretőm vólt, Mind a kettő Szabóné vólt,
    Két vénasszony keritőm vólt, Mind a kettő boszorkány vólt.

Az egyiket megégették, A másikat présbe tették,
    Azt bizony jól cselekedték, Mert ők azt megérdemlették.

 

369. Hagyján

Gyenge piros két arcád, két orcád
    Más csókolja, de nem én, de nem én;
    Hadd csókolja, ha nem én, ha nem én,
    Ha már engem megvetél, megvetél.

Gyengén vetett ágyadat, ágyadat
    Más dibolja, de nem én, de nem én,
    Hadd dibolja, ha nem én, ha nem én,
    Ha már engem megvetél, megvetél.

 

370. Angyal és ördög

Nem anyátúl lettél, Rózsafán termettél,
    Piros pünköst napján Hajnalban születtél.

Eb anyátúl lettél, Kökényfán termettél,
    Tátos Luca-napján Éjfélben termettél.

 

371. Pi-fa-ba

Azt mondják, azt mondják, igazán is mondják:
    A szomszéd lányának szük pi-pi-pi-pi-pi-piros csizmája van.

Azt mondják, azt mondják, igazán is mondják:
    A szomszéd legénynek nagy fa-fa-fa-fa-fa-fa-fa-baltája van.

Azt mondják, azt mondják, igazán is mondják:
    A szomszéd legényje a szomszéd leányát megba-ba-ba-ba-ba-ba-baltafokozta.

 

372. Sokfelé

Alúlrúl fuj hideg szél, Hasad a jég kétfelé.
    Hajt a gulás kifelé, Makó, Vásárhely felé.
    Viszik a lyányt felfelé, Hull a párta lefelé.

    - - - - - - - / - - - - - - -
    - - - - - - - / - - - - - - -
    - - - - - - - / - - - - - - -

 

373. Kicsiny, de jó

Jöszte kincsem! jöszte bé, Magam vagyok idebé;
    Gyenge leány vagyok én, Sokat nem adhatok én.
    Ami kicsinyt adok én. Bizony jót is adok én.

 

374. Gyöngyvirág

Ej haj! gyöngyvirág! Teljes szekfü szarkaláb,
    Bimbós majoránna.
    Ha kertedbe mehetnék, Piros rózsát szehetnék [!],
    Szívem megujulna.

Ej haj! gyöngyvirág! Teljes szekfü szarkaláb,
    Levendula-virág!
    Ha kertedbe mehetnék, Én ott kertész lehetnék,
    Mindjárt meggyógyulnék.
    Ha kebledbe nyulhatnék, Piros csizmát szabhatnék,
    Mindjárt megpirkantanálak.

 

375. Enyim vagy, nem másé

Kurva vagy te, Badariné galambom-adta!:/:
    Haj Gubáné, Gubáné! Veszett-hordta fiáé!
        Enyim vagy, nem másé.

 

376. Ki kocogtat az ajtón?

Tá turó tepertő, Koró billentyűje!
    Nézzed lyányom a lyukon, Ki kocogtat az ajtón?
    Édesanyám, a varga, olyan mint a nagy marha;
    Nem kell nekem a varga, Nem kell nékem nagy marha.

Tá turó tepertő, Kóró billentyűje!
    Nézzed lyányom a lyukon, Ki kocogtat az ajtón?
    Édesanyám a deák, olyan mint a gyöngyvirág;
    Az kell nekem, a deák, Az kell nekem, gyöngyvirág.

 

377. Szép leány

Szép a leány ideig, Tizenhat esztendeig;
    Ha idejét haladja, A legénynek a leány csak bolondja.

 

378. Válaszolj vagy oszolj

Szívem! szived, szép szerelmed Felgyújtotta tüzemet,
    Azért szánj meg, mégis szánj meg, ne epeszd bús szivemet.
    Mondd meg szived szándékát, válaszolj;
    Ha pedig nem, kurvanyád! csak oszolj,
    Hozzám ne nyúlj, se ne szólj.

 

379. Szép asszony

Szép asszony a papné, Szurtos a kovácsné,
    Büdös a pacaltúl Mészáros Andrásné.

 

380. Tuba gilice

A csaplárné lába között tuba gilice,
    A környéke meg van festve, csupa fekete.
    Tuba, tuba, tuba, tuba, tuba gilicécske!
    Barnahaju, barnaszemü barna menyecskécske!

 

381. Nagy leány

Én istenem! be nagy lyán! Csecsi, fara be nagy mán!
    - - - - - - - / - - - - - - -

 

382. A deák

Ne irtózzál kincsem a deáktúl,
    Gyengén nevelt teste a longátúl;
    Megadja az árát, a törvénynk díjját, Gavallérúl.

 

383. Péntek, szombat, vasárnap

Ma péntek, hólnap szombat, bizony megkéretnek,
    Hólnapután vasárnap, bizony hazavisznek,
    Még tán éjfélt sem várnak, bizony lefektetnek;
    Jaj nekem, szivem dobog, inaim reszketnek.

 

384. Ne szólj neki, csak ints neki

Pápán, Győrben, Komáromban, Jó szokás van az asszonyban:
    Ne szólj neki, csak ints neki, Mindjárt tudja, mi kell néki!

 

385. Edd meg magad

Édes a szar, mig meleg, Ha nem hiszed, kóstold meg.
    Űlj fel rá, nyergeld meg, Ha nem mehet, ott edd meg.

 

386. Kató lyányom!

Mid fáj néked? Kató lyányom! hopp.
    Hasam vége, hátom vége, édesanyám! hopp.

Mivel kenjük? Kató lyányom! hopp.
    Paprikával, foghagymával, édesanyám! hopp.

Mit adjunk érte? Kató lyányom! hopp.
    A négy ökröt, a két lovat, édesanyám! hopp.

Hát minn szántsunk? Kató lyányom! hopp.
    A négy macskán, a két kutyán, édesanyám! hopp.

Kurvanyád neked, Kató lyányom! hopp.
    Te vólnál az, s neked is az, édesanyám! hopp.

 

388. Közel van, csak egy hajtás

Kukorica hajtás, hajtás! - - - - pajtás, pajtás!
    Van itt közel pajtás, pajtás! Pedig csak egy hajtás, hajtás.

 

389. Papi és Csát

Ha megunod magad, Jó négy ló elragad,
    Közel van Papi Csáthoz. Jó mulatságot okoz;

Osztán szőr-mentében Rákászhatsz a vizben.
    Közel van [Papi Csáthoz. Jó mulatságot okoz.]

 

390. Bogár és tetü

Csipd meg bogár a seggit, Lapos tetü a tökit,
    Ha nem tudott játszani, Hadd tanúljon táncolni.
    Jöszte hozzám, édes rózsám! Csókra vár a mátkád.

 

393. Alúl veszed hasznát

Alúl ásd, alúl vésd, alúl veszed hasznát,
    Ecettel, tormával edd meg a mindgysáját;
    - - - - - - - - / - - - - - - - -
    - - - - - - - - / - - - - - - - -

 

395. Egy garas ára

Azért adtam egy garast, Hogy a tiéd egy araszt;
    De ha nem lesz egy araszt, Visszaveszem a garast.

 

396. Mosogató szólgáló

Hajdinánom loccs, Mosogatok most,
Szaladj innen édes rózsám, nem adhatok most.:/:

Hajdinánom loccs, Gyere kincsem most,
    Elvégeztem a dolgomat, - - - - -:/:

 

397. Cigány Lackó

Jaj, jaj, a fam! Azt gondoltam, az uram,
    de lám, mind egy menkü.
    - - - - - - - -
    - - - - - - - / - -

 

398. De az igaz

Német asszony, komámasszony! lassz baj dír,
    Hadd nyújtozzam, húzódozzam, tasz felt mír;
    - - - - - - - / - - - - - - -
    - - - - - - - / - - - - - - -

 

399. Facipő

A barátok feketében, facipőben járnak;
    Azok élik világokat, akik ketten hálnak.
    De én szegény árva legény csak egyedül hálok,
    Tapogatok, tapogatok, semmit sem találok.

 

400. Könyen megismerszik

Hat nap van egy hétben, Hetedik vasárnap,
    Bárcsak, édes rózsám! Egyszer láthatnálak.

Mihelyt megláttalak, Mindjárt szerettelek,
    Szivembe vettelek, El nem felejtelek.

Átkozott a posta, ki azt a hirt hozta,
    Hogy az én édesem Dunán túl van fogva.

Megösmerném őtet Lova járásárúl,
    Lova járásárúl, Nyereg-ülésérül;

Az az én édesem, Az az én kegyesem,
    Kinek a csákója Vállát verdegeli,

Pozsonyi kalpagja, Győri bokrétája,
    Aranyos a szára, Száz arany az ára.

 

402. Hajja csók, gyerere (töredék)

Amit adtam, jegygyürűmet tedd a kisujodba,
    Ha kimégy is, ha bemégy is, megemlékezz róla
    Hajja, csók gyerere, Gyönyörű cserere,
    Nyenyenye, retytye, Retyetye, nyenyenye.

 

403. Aranyhal

Én vagyok a halászlegény, Én állok a tó közepin,
    Én fogom az aranyhalat Világoskék paplan alatt.

Engem szeress, ne bátyádat, Boszontom a termő fádat.
    Én vagyok a rózsa virág, Engem szeret egész világ.

- - - - - - - - - - - - - - - -(7x2 közölhetetlen sor)

 

406. Gunárnyak

Nem kell nékem hosszú, vékony, se nem kell rövid, vastag,
    Megelégszem akkorával, mint egy öreg gunár-nyak;
    Süket legyen bár, vagy vak, Legyen csonka, bénna, vak,
    Estve-reggel, szeget-szeggel, dupla legyen az abrak.

 

407. Kadenciák

A te szoknyád olyan tarka, Az egeket hasogatja,
    A te szemed olyan fényes, Mint az égen a csillagok,
    A te csókod olyan édes, Mint a lépesméz a kasban.

A te orcád olyan piros, Mint az a szép csöppentett vér,
    A te melled olyan fejér, Mint a tiszta alabástrom,
    - - - - - - - - Mint a hajdu-káposzta, bor.

 

407/a Göcseji falusi ének

Fuss Terézsi! mi lelé,
    Nézed a tik-ház felé
    Udvarunkb'? mi röpdözött
    A majorságok között?
    Szárnnyel a kan póka csattog,
    Gágog a lúd, góca sáppog:
    Tán az a hozzánk kapott
    Kánya meg' rajtok csapott.

Mennyi kárt tett, a csufos
    Már, az a csudálatos?
    Benne van ide-tova
    Huszonöt forintoba:
    A minap is ő hordá el
    Tiz pizsellém az annyáel,
    Danna hogy bújjék bele,
    Gyötröhödjék meg vele.

Egyszerit meg a manók
    (Mert ebül szabá Csicsók
    Boronábul a falat,
    Róka is be-tér alatt)
    Mind a jószágba tekerték;
    Ott meg egyig együ-verték;
    A attúl a derék, ha is,
    Sározatlan még ma is.

Mert csak érnék rá magam,
    Vagy magam, vagy az uram; - -
    De mikor hol rittnya jár,
    Hol reá más dolga vár;
    Uraságunkra is rá-ért
    Messze kűnni fokla fáért,
    És ha, nincs minn, felele,
    Majd hitet hányat vele.

De pedig tegnap előtt,
    Egy öcsém hozzánk bejött,
    Véle mig ebédelénk,
    (Ecetes vázsút evénk),
    Fölnek-e? vagy lenek mentek?
    De közel már sohol nincsek.
    Itt körül ökreimnek
    S már talán nem enyimek.

Göcseji ének

Még alig világodott, Hogy kicsiny s már fáradott
    Két loat im hajtonak Vágtatást a partonok.
    Errenek tart, s hogy feleje Mentem, látom, a papeje
    A szekér szintúgy röpül, Rajta j a' céhmester ül.
    Sónyú képü fi szegín, Már koros de hőslegín.
    Bús egyébütt, de örül a fejér ruhás körül.
    Víg az asszonyok közöttö. Érettenk a pap küldöttö.
    Gyöjjön és véle vigyen, Bármi keserven [!] legyen.

 

408. Hajnal

Piros hajnal! fényes napsugárok!
    Engem is, ki itt homályban járok,
    Sebes szárnyatokra Felvevén, azokra
            az égi sarkokra ragadjatok.

Ahol rendelt a Teremtő néktek
    Lakást, ahol ered fényességtek.
    Hadd légyek társatok, És amint utatok
            terjed, vonjatok utánnatok.

Ott lakik az egek alkotója,
    S te vagy, szép hajnal! az udvarlója;
    Vigy fel udvarába, Te! ki tornáccába'
            bársony ruhába' ékeskedel.

Ha te is ilyen dicsősséges vagy,
    Hát annak dicsőssége milyen nagy,
    Aki teremtette E mindent s azt tette,

            hogy közepette fényeskedel.

Kijössz ama pompás palotábúl,
    Mint egy vőlegény ágyasházábúl,
    Arany öltözettel, Fényes tekintettel,
            ujitsz életettel [!] mindeneket.

Veres bársony szined fejéredik,
    S fejérséged jobban tüzesedik,
Ha széles határod Elfutja sugárod
            és körüljárod az egeket.

Hol vetted fogyhatatlan tüzedet?
    S ki tett ily tűztengerré tégedet?
    Mikor volt kezdeted? S hány már kerületed?
            mégsem emészted meg magadat.

Isten! Te vagy az a hatalmasság,
    Tiéd a méllség és a magasság;
    A nap prédikálja, Mint kezed munkája,
            s lelkem csudálja hatalmadat.

 

409. Esthajnal

Hová tűnsz el, áldott napnak fényje?
    Isten csudatévő teremtményje!
    Te minden tüzeknek, Csillagseregeknek,
            forgó testeknek Fejedelme!

Egy napi futásod elvégzetted,
    S előáll a föld szinén helyetted
    A szürkés csendes est, S már a munkára rest
            mind a fáradt test, mind az elme.

De gyors az én lelkem, felébrenni,
    A kék magas égig emelkedni,
    Meglesni mentedet, Mint közlöd fényedet,
            tüzes testedet más népekkel.

Itt az esthajnal pirossal kékes,
    Az ég apróbb lámpásokkal ékes;
    S mindjobban setétes Lesz, amint a csendes
            éj ballag rendes lépésekkel.

Azt vélném, dicső fény! hogy eltüntél,
    Lefeküdtél, vagy égni megszüntél,
    S amint egy mesében Költötték régenten,
            a nagy tengerben elmerűltél.

De te pedig most is világitasz,
    Másutt hajnalt, itt estet újitasz,
    S majd szórsz új tüzeket, Adsz hajnal-szineket,
            ha fél kereket bekerűltél.

Ha észak felé felemelkedel,
    Vagy útad alá, délnek mendegel,
    Hosszát napnak, éjnek, Hevét nyárnak, télnek,
            mint egy mértékkel, úgy méred el.

Soha pedig ezt el nem hibitod,
    Csigás útad oly halkad forditod,
    Hogy, miként kezdődik Mented s mint végződik,
            sok bölcs vesződik törvényeddel.

Oh Isten! természet alkotója!
    Nap s csillagok útja forgatója!
    Ez megmérhetetlen Mindennek, egyetlen
            egy és végetlen fenntartója!

Lehet-e dicsősséged példája
    A szép esthajnal tüzes orcája?
    Oh nem, ez csak téged Hirdet, mint felséged
            s nagy dicsősséged hirmondója.

 

410. Születéskori esztendőfordúlat

Eltölt ismét egy esztendő Mulandó életembül,
    Siet az elköltözendő lélek ez por testembül;
    Az elmúlt idő múlandó vóltomat bizonyitja,
    A lélek, hogy ő halandó nem lehet, azt tanitja.

S e kettő közt bizakodva tántorgó reménységem,
    Azt kérdezi gyanakodva: lesz-e? s mikor lesz végem?
    Por-testemnek változási egy véget jelentenek,
    De lelkemnek vágyodási édesen serkentenek

Azt vélni, hogy életemmel nem végződik lételem;
    Oh, hát? a biztos hiszemmel mint játszik a félelem?
    Mely nagyon öszveláncolta e két ellenkezőket,
    Aki folyni parancsolta s haladni az időket;

És Istentül vett lelkemet változáshoz szoktatta,
    Mikor sárbúl lett testemet őneki társul adta,
    S azt véli a szegény lélek bomlandó sátorában,
    Hogy csak úgy élek, ha élek a test társaságában.

Ha csak azt teszi az élet, amit e testben élek,
    Oh mely szerencsétlenné lett ugy ez az élő lélek!
    Amint sokasodnak s gyűlnek a test apróbb részei,
    Ugy egyszersmind elrepűlnek renddel gőzölgései.

A ma született emberrűl azt mondjuk: most kezd élni;
    De kérdd meg bár, mást fog errül a természet itélni.
    Sőt amikor születtünk, ott kezdődik halálunk,
    Halunk, mig testi életünk végire nem találunk.

Halunk mindennap; megholtunk, mikor elvégeztetik
    Életünk, s e tömlöc-boltunk élettel cseréltetik,
    Amaz örökkévalóság ajtaja fel lesz nyitva,
    S mi vagy te? oh halandóság! mi? ehez hasonlitva.

Egy hatalom, a végetlen örökkévalóságban
    Élt és él, képzelhetetlen boldog magánosságban.
    Teremtett jó tetszésébül ez hatalom világot,
    Az időben a semmibül hozott ki valóságot.

Hogy hát vagyon e világban idő s idő-haladás,
    Az örökkévalóságban nincsen azért szakadás;
    S úgy nézzük e szakadatlan örökkévalóságot,
    Mint egy elgondolhatatlan határú hosszúságot.

De nincsen oly hasonlítás, mely ezt kifejezhesse,
    Nincs gondolat, sem gyanitás, amely ezt képzelhesse;
    Ugy teremtődött a lélek, hogy örökké fog élni,
    De míg e por-testben élek, azt sem tudom szemlélni.

Hogy: meg nem halni mit tészen? és élni szünetlenül?
    Az idők után mi lészen? s mi a végetlenül?
    Ha megfrissíti testemet ama lelkeknek atyja,
    Ugy hogy örök lételemet ez por is megbirhatja.

Akkor a több teremtetett lelkek társaságában
    Látom az örök életet az Isten országában;
    De mégis a minden testnek s minden léleknek atyja
    Magát nekem, mint Mózesnek, csak hátúlról mutatja.

Akkor is hát csak értetlen érzem a boldogságot,
    A kezdet nélkül végetlen örökkévalóságot;
    Lesz mégis örök éltemnek egy nagy gyönyörüsége,
    Lesz tudományja lelkemnek arrúl, hogy nem lesz vége.

Érzeni fogom valóban Istentül vett létemet,
    Amaz örökkévalóságban látom eredetemet.
    Értem tiszta természetét amaz örök Istennek,
    De, hogy kezdet nélkűl létét meg nem foghatom ennek,

Mindig ismerem, s egésszen mégsem fogom érteni,
    Ezt a fő jót annyit tészen mindörökké érzeni;
    Ez a gyönyörüségeknek vég nélkül való sora,
    Melyet érez sok lelkeknek s angyaloknak tábora.

Ismerni az Istent s látni, s mégis mindig találni
    Benne, amit csudálhatni s azt imádva csudálni;
    Mely valamint oly végetlen az örökkévalóság,
    És olyan képzelhetetlen el nem gondolhatóság.

Hogy mikor már addig megyen az elme gondolatja,
    Hogy most mindjárt véget érjen s megszünjön folyamatja,
    Meg az, amit végetlennek nevezünk, ott kezdődik,
    Mert időszakasszal annak hossza nem méretődik.

Az örök gyönyörüség is olyan megfoghatatlan,
    Hogy ott a mérték s a vég is éppen gondolhatatlan,
    Én lelkem! hát mit írtóznál megoszlattatásodtúl?
    Vétkeznél, ha siránkoznál, hogy elválsz test-társodtúl.

Halál ez a mi életünk; ez a létel-változás,
    Amit ennyire szeretünk, csak csupa fogyatkozás.
    Uj test kell a lélek mellé, hogy örökké élhessen,
    Oh, hát kivánni nem kell-e? hogy e test elvettessen.

Hogy az, ha feltámasztatik, lehessen rohadatlan,
    Amidőn visszaadatik belé a halhatatlan;
    Vétek-e hát ohajtani, hogy a halál siessen?
    Hogy az örök e mostani végesnek véget vessen?

Vagy irtóznál-e, oh lélek! korábban hazamenni?
    Melynek, akarmeddig élek, egyszer csak meg kell lenni.
    Pályafutás ez az élet, s aki hosszabban futja,
    Bár fáradsága többé lett, egy tárgyra megy az utja.

Oh! boldogok e kisdedek, kik korán megholtanak,
    S mig én bujdosva szenvedek, már hazajutottanak;
    Felváltották állhatatlan sátorjokat az éggel,
    S élnek az elfogyhatatlan örök gyönyörüséggel.

Az én időmbül eltelt már huszonkilenc esztendő;
    Nem tudom még tovább hány vár s hány lesz megérkezendő;
    De ha még százezerekkel hosszabbakat érnék is,
    Minden élők életekkel s erejekkel birnék is,

Meg kell egyszer futásomban a végső ponton állnom;
    Meg kell halnom és azonban halhatatlanná válnom.
    Fogoly vagyok és naponként halálra vitetem,
    E tömlöcen apródonként fogyatkozik életem;

S mikor a sirba vitetni látom rab társaimat,
    Előttem eltemettetni szemlélem barátimat,
    Nemcsak hogy meg nem bátorit életem hosszúsága,
    Sőt jobban-jobban szomorit a példák sokasága.

A halálra rendeltettek két órával mit nyernek?
    Azt, hogy gyötrődést szerzettek az órák az embernek.

Szűnj meg hát nemes voltodat azzal mocskositani,
    Lelkem! hogy ez rab-házadat sajnálod felváltani.
    Mennyei boldog hazádnak örök gyönyörüségén,
    Teremtődnek és atyádnak végetlen dicsősségén.

Buzdítsd lelkem! vágyásidat, végy magadnak szárnyakat,
    Nézd meg lakos társaidat, a boldog angyalokat,
    Akik szüntelen hangzanak Szent! szent! szent! énekléssel,
    Az Isten előtt állanak örök gyönyörködéssel.

Mikor lesz, óh imádandó Isten, lelkeknek atyja!
    Hogy lelkem, ezt a romlandó sár-házát elhagyhatja?
    Mikor? Oh! mikor megyek el atyámnak hajlékába,
    A megdicsőült lelkekkel fényeskedő hazába.

 

411. Újesztendei ének

Jer e napnak hajnalában, jer! a napok is mennek,
    Lelkem! dicső templomába a hatalmas Istennek.
    A nap, az ó-esztendőnek végezvén fordulatját,
    Dicsőíti az időnek és az egeknek atyját.

S őltözvén hajnal-szinekkel inneplő ruhájába,
    Megáll reszkető térdekkel az Isten tornáccába'.
    Várja bőlcs teremtőjének új parancsolatjait,
    Hogy ez új kerületjének mint forgassa utait.

Emeld fel, lelkem! magadat te is a magasságba,
    Csudáld hatalmas uradat ama világosságba',
    Kinek semmi setétséget nem szenved fényessége,
    Nem tud változást, sem véget végetlen dicsősége.

Képzelhetetlen karjain nézi e mindenséget,
    Függve tartja bölcs titkain a kezdetet s a véget,
    Az időt szabad tetszése részekre osztogatja,
    Az ő minden teremtése, a földnek sok állatja.

Vigyáz tévedhetetlenül kiki maga útjára,
    Sietve megy szünetlenül kiszabott határjára.
    Lelkem! szent gondolatokkal jer a magas egekbe;
    Jer az Istenhez, azokkal az égi seregekbe'

A végetlen istenséget áldó sokaságokkal,
    S annak dicsősége végett teremtett állatokkal;
    Oh! hallik éneklésseknek örvendező zengése,
    Hallik a boldog lelkeknek Szent Szent! Szent! éneklése.

Akik a halandóságot fellyűlmúlván örűlnek,
    Hogy érzik a boldogságot és benne részesűlnek;
    Én elkem! mikor vetkezed le halandó testedet?
    Isten! mindenható kezed, hâ rontja el mivedet?

Aki csak azért kivánja, hogy tovább itt élhessen,
    Hogy mint kezed alkotmányja tégedet dicsérhessen,
    Add tudtomra, oh végetlen! azt a boldog végemet,
    Amikor ezt a testetlen s halhatatlan lelkemet

A vég nélkűl örvendőknek iktatod seregébe,
    Ahol a boldog időknek boldog esztendejébe'
    Imádandó Istenemnek egy ünnepet szentelek,
    S Istentül vett lételemnek igazán megfelelek.

 

412. Isteni gondviselés

Sok kérdések, sok kétségek, sok okok jönnek elől
    Az Istennek csudálatos gondviselése felől.
    Sokan az erős Istennek e hatalmat megadják,
    Sokan kételkednek benne, sokan pedig tagadják.

Tagadja felfuvalkodva sok bolond ő magában,
    Ki nem tudja, mi van rejtve el az Isten titkában;
    Sokan a gyenge hitűek kételkednek felüle;
    Sokan hiszik és szeretik; sok hiszi, de fél tüle.

Aki tagadva nem hiszi, jobb ne higgyen Istent is,
    S azt, hogy maga teremtette Isten e nagy mindent is,
    Mely ha magában semmibűl valósággá nem válhat,
    Bizony, gondviselő nélkül magában fenn sem állhat.

Ha ki kételkedik benne, nézze meg e világot,
    Majd kiveri elméjébűl ez vétkes gyanúságot;
    Hitték ezt, de más név alatt a régi pogányok is,
    És jólt tudták, hogy őket más igazgatja, magok is.

S csak azok kezdtek elősször errül kétségeskedni,
    Kik nehezen tudták a rossz állapotot szenvedni;
    Nem tetszett, mivel magoknak nagyon kedveztek, soknak,
    Hogy rossz dolgok van a jóknak, és jó a gonoszoknak.

A gondviselés törvényét sok vallja felfordultnak,
    De magának van felfordult s vak szeme nyomorultnak;
    Azt gondolja, ha nem érti az Istennek titkait,
    Hogy nem Isten igazgatja a világnak dolgait.

De ám sok gondolatokat forralj s dicsekedj vélek,
    Te Isten gondviselését tagadó kevélly lélek!
    Lesz még idő, megsiratod elméd gondolatait,
    Mikor nyilván meg kell látnod Isten titkos útjait.

Mikor gondot visel rólad, megdicsőiti magát,
    S megmutatja azok ellen, kik nem hisznek, haragát.
    Hogy hiheted az oktalan természeti dolgokat
    Ugy állni fenn, hogy magok igazgatnák magokat?

Tél, tavasz, ősz, nyár, az éjnek s nappalnak változási,
    Napnak, hóldnak, csillagoknak botlás nélkül járási,
    Melyek a kezdettűl fogva soha el nem tévedtek,
    S a bölcsek elméjének is sok gondot szerzettek.

Ezeknek mindig egyaránt lett járása-kelése,
    Mind Istennek csudálatos, titkos gondviselése,
    Kinek, amint a nagyokra, úgy a kicsinyekre is
    Gondja van, s Isten hirével mozdúl a férgecske is;

Ugyhogy bámúlhatnál inkább, mint kételkedj azokon,
    Amiket mivel az Isten csudálatos utakon.
    Olyan bőlcsen egyezteti az eszközt a végekkel,
    Hogy a bölcsek sem érik fel ezt a titkot eszekkel.

Sokszor e világban való teremtett, dolgok közül
    Olyan csekélységet vesz fel e nagy munkás, eszközűl,
    Mely által véghez visz gyakran csudálatos dolgokat
    S tartóztatja a kicsinyek által is a nagyokat.

Csak egy asszony vólt az oka Trója veszedelmének,
    S ez veszedelem eszköze Róma épülésének;
    Egy Cézárnak gondolati, melyek forrtak magábúl,
    Lám monárkiát szerzettek a Róma városábúl.

Eszter, szegény zsidó leány, eszköze vólt sokaknak,
    Az Ahasverus szándékátúl megszabadúlássoknak;
    A Hollofernes vitézi szándékjoktól elesnek
    Judit által, ki által lett hólta Hollofernesnek.

Ugy sokszor nagy eszközöket választ a kicsinyeknek
    Véletlenül megesendő beteljesedéseknek;
    Egy király koronázása eszköze sok raboknak,
    A hóhérok markábúl lett megszabadúlássoknak.

Kiadnak a fejedelmek oly parancsolatokat,
    Amelyekkel véghezvini akarnak nagy dolgokat,
    Azonban a gondviselés azokat úgy rendeli,
    Hogy aki meg sem gondolta, nem várt örömét leli.

Igy a nagy Isten hatalma játszik a szerencsével,
    S nagy hasznot tesz sok szegénynek titkos segedelmével.
    Mely megvizsgálhatatlanok az Istennek dolgai!
    Végére-mehetetlenek bölcsessége titkai.

 

413. Az Isten: - természet

Szünj meg lelkem! a természet derékségét csudálni,
    Melyet napkelet s enyészet meg nem szűn prédikálni.
    Szűnj meg, mondom, csudálkozni a természet munkáin,
    Inkább illik tudakozni a hajnalnak óráin.

Mikor a néma setétség csirkázó sugárokkal
    Oszlik és a kies térség az égi madarakkal
    Nagyságát bizonyittatja a természet urának.
    Ki az, aki igy forgatja részeit, és magának

Lételt ád és rendes folyást az áldott természetnek,
    Csinál mindennap új tojást sok új teremtetettnek?
    Emelkedj fel az egekre, én lelkem! gyors szárnyakkal,
    Buzdúlj fel ilyen énekre a mennyei karokkal:

Szent! Szent! Szent! s Seregeknek Istene! teremtője,
    Minden része az egeknek, az ő gondviselője
    Dicsősségével megtelve énekli nagyságát,
    Melyre a föld is felelve dicséri méltóságát.

Ő ád újra megéledést a füstként elmúltaknak,
    Egymás után következést a valóknak s vóltaknak;
    Amit az ő hatalmával a főld titkon párázik,
    Hasonló titkos munkával mint a mag kicsirázik,

És terem apró cseppeket, kik öszvesereglenek,
    Lassan-lassan, és felleget s záporesőt nemzenek;
    És igy visszajön a pára maga eredetére,
    Lehullván a föld hátára, S annak veteményére

Termesztő erejét adja, hogy annak hasznosságát
    Noha minden szem láthatja, ne tudja valóságát;
    A tengert, a nagy tavakat látva látják mindenek,
    Melyek nagy foglalásokat árjakkal betöltenek.

Tudják azt is, hogy ezeket folyóvizek nagyitják;
    De kérdd meg bár a bölcseket, kételkedve gyanitják,
    Hogy ha titkon a tengerek ki nem gőzölgenének,
    Az oda folyó viz-erek bennek meg nem térnének.

Mi mérsékli hát ezeket oly igaz mértékekkel?
    A kipárázó cseppeket a befolyó cseppekkel?
    Ki teszi oly egyenlőkké, hogy a tenger méllysége
    Ki nem szárad, sem örökké el nem fogy teljessége?

Sem pedig partjain fellyűl sohasem emelkedik,
    Nem keres szárazt térhelyűl, és meg nem szélesedik,
    Te vagy-e az? oh természet! vagy csupa rend vagy-e te?
    Hogy ami most elenyészett, az másnak eredete

Legyen csak önként magátul? Oh nem lehet képzelni,
    A csupa rend hatalmátúl ezeket igy kitelni;
    Kell lenni megfoghatatlan egy olyan valóságnak,
    Melyet maga-gondolatlan vakjai a világnak

Vagy nem látnak és nem vesznek észre a látottakbúl,
    Vagy mindannyi istent tesznek és csinálnak magokbúl,
    Mikor az örök Felséget heverőnek állítják,
    És e roppant mindenséget magán állni tanitják.

A földet mi kénszeriti, hogy távolyrúl érezzen,
    Vagy a nyers fát mi segíti, hogy ő ugy megegyezzen
    A hóldnak fogyta s tőltével, hogy mikor a hold tele
    Van, a fa gazdagabb lével egyszersmind teljen vele?

Azt mondod, hogy a hóld teste okozza mindezeket?
    De vajjon hát ki kereste ki úgy azt a kereket,
    Hogy az oly rendes uton jár, oly egyenlő tengelyen,
    Hogy az ember hóldtőltét vár ez időben, ez helyen?

Mi okozza messzeségét oly egyenlőn töltekor,
    Hogy a fának nedvességét bővítse éppen akkor?
    Sőt csak azt is mi okozza, hogy köröltünk fordúljon,
    Most minden fényjét meghozza, majd egészen elmúljon?

Van-e hát oly inquiesse ezen forgó testeknek,
    Mely mozgássokat vezesse s utat szabjon menteknek?
    Ha vagyon, mint az órának vonó-terhe s mozgója,
    Ezen mozdúlás okának ki az igazgatója?

E nagy órát ki tekeri fel, ha lefoly kereke?
    Vagy azt is új erő veri s más természet remeke?
    S hát ennek az új erőnek ki ád erőt mozgani?
    Mert azt is önként-menőnek lehetetlen tartani.

Ha őnként megy, itt a lélek, ez a mindenhatóság,
    S ez, ami igy bánik vélek, nem rend, hanem valóság,
    Ha pedig ez a mindenség öröktűl fogva vagyon,
    És igy nem kell rá istenség, hogy mozgó erőt adjon.

Bolond! örökkévalónak ha hihetd a világot?
    Mért nem hihetsz megtartónak egy olyan valóságot,
    Melynek abban áll oly nagyon képzelhetetlensége,
    Hogy ő volt, lészen és vagyon, nincs kezdete, sem vége.

Sőt, ha van örökkévaló, inkább az Isten legyen,
    Mint világ, mert tudnivaló, hogy semmire sem megyen
    A durva test ő-magátúl, nemhogy rendet tarthatna,
    Ha csak Isten hatalmátúl nem függne s nem tartana.

Akarmit higgy hát Istennek, te vak istencsúfoló!
    Az csak igaz és mindennek s neked is tudni való,
    Hogy nem lett e nagy mindenség magátúl, sem fenn nem áll,
    Ha csak valami istenség nem tart, éltet és táplál.

És így a megfoghatatlan Isten gondviselése
    Szinte úgy tagadhatatlan, valamint fenn-függése
    A roppant égi tüzeknek, s azoknak karikái,
    S amint élnek a kerteknek füvei és plántái.

Nem az tehát csudálásra méltó, hogy a természet
    Most egy dolgot újúlásra hoz, más meg elenyészett,
    Csak az Isten a csudára méltó, ő teremtette
    E mindent, s erős karjára elébe terjesztette.

Hogy mindentudó szemei nézzék és úgy vezessék,
    Nehogy forgó kerekei az útat elveszessék,
    Méltó hát a természetet, de okosan vizsgálni,
    Nehogy ami teremtetett, Istenül kezdd csudálni.

Hanem minden dicsősséget adj egyedűl Istennek,
    Aki e nagy mindenséget alkotta s ura ennek;
    Áldott légy te! oh felséges! oh hatalmas alkotó!
    Áldott kezed erőssége s áldott a mindenható,

Hogy magát teremtésiben nyilvánvalóvá tette
    S az okos ember testében lelkét úgy helyheztette,
    Hogy felemelt fővel állva az egeket nézhesse,
    És a nagy Istent csudálva magát gyönyörködtesse.

 

414. Halál

Oh mulandó gyönyörűség! Világ tündér formája!
    Oh szív-rettentő szörnyűség! Halál halvány orcája!
    Közöttetek mely nagyon Kis közbenvetés vagyon.

Legfeljebb nyolcvan esztendő Az embernek élete,
    Addig is füstre kelendő, Ami gyönyörködtete;
    Egy bóldog is csak alig Van, s nincs is, a halálig.

Amelyek legkedvesebbek Embernek életében,
    Azok legkeservesebbek A siralom völgyében,
    Gyötrenek, mikor végek Van, a gyönyörűségek.

Oh! hát halhatatlan lélek! Mit kapnál e világon,
    Ha e földet, melyben élek, Felválthatd menyországon?
    Ott vál a hit valóvá, A remény megnyert jóvá.

Borzad a haj hallására A halál nevezetnek,
    Holott ez visz birására Ama boldog életnek.
    Oh érzéketlen elme! Oh rossz világ szerelme!

Meddig késel hát Istenem! Boldogitni engemet?
    Mikor lehet hozzád mennem? S meghajtanom térdemet
    Istenem óltárinál, Jézusom lábainál.

Segíts, innen elköltözve Menni ama városba.
    Ne nyögjek itt megkötözve S veretve térdig vasba,
    Testemnek tömlöcében, A búnak kötelében.

Jer én lelkem! menjünk haza Jézusom hazájába.
    Ott fenn van a boldog haza, Édesatyánk házába',
    Hol már sok szentek vagynak, S minékünk is helyt hagynak.

Maradjatok magatoknak Ti képzelt bóldogságok!
    Engedjetek rabotoknak Szabadúlást, rabságok!
    Engem a Jézus, mint hív Követőjét, hazahív.

 

415. Kálvinista karácsony

Én ma Palesztinábúl jöttem, Valaki hát itt állsz előttem,
    Ide hallgass, légy figyelmes, Hogyha lelked vólt sérelmes.

Ha kell, orvosra igazitlak, Merre keresd? majd megtanítlak;
    Indulj el Betlehem felé, Látsz egy istállót, menj belé.

Ahol is a barmok közt járkálj, De gyereksirást hallván megállj.
    Merre sirdogál, menj oda; kérdd meg: ez vajjon kicsoda?

Felel az angyal: Isten fia, Kit itt ekképpen látsz sirnia.
    Igy sanyargatja szent testét, látván az emberek estét.

 

416. Pápista karácsony

Jaj! szegény! de fázik, Könyveitűl ázik,
    Nincsen neki párnája, Sem cifra nyoszolyája;
    A széna lágy párnaa,
    Barmok jászla melegitő kályhája,
    Ökör, szamár lehelleti reája.

Noszahát jöjjetek! Velem siessetek,
    Vigyünk neki báránykát, Egy kis irós vajacskát,
    Tikmonkát, turócskát,
    És pediglen egy csutora borocskát;
    Igy köszöntsük a született Jézuskát.

 

417. Rengesd (töredék)

Szűz Mária e világra nékünk szent fiát hozá,
    A jászolban helyheztetvén őtet imigyen szólla:
    Alugyál el galambom! Nyugodjál virágszálom!
    Igy énekelvén, és örvendezvén.

 

421. Jézushoz sohajtás

Nincs oly szempillantás,
    Melyben sok ohajtás
    Ne ötlene bús szivembe;
    Ha a halál mérges
    Szándéka reám száll,
    Oh Jézus én gyötrelmemben,
    Te légy nekem segedelmem.

 

422. Szent szeretet

Oh szeretlek! Oh szeretlek! Uram! szivbül szeretlek.
    Ne hagyj tőled elszakadnom, Sem a világhoz ragadnom;
    Bár mindentül megfosztassam, Csak igazán elmondhassam:
    Oh szeretlek, oh szer[etlek, Uram! szivbül szeretlek.]

 

423. Bizodalom

Uristen, jól látod, Mely hibás én életem,
    Csak hajlik a rosszra Én gyarló természetem;
    Melyért ámbátor nagy Bennem a félelem,
    Bizom, mert nálad sok, Tudom, a kegyelem.

 

424. Világ

E világ miolta Fennáll ő mivólta, Sürü változás;
    Minden dolga inség, Nyögés, keserűség és ahítozás.
    Nincsen benne állandóság,
    Minden híjjába-valóság.

Hát mégis mért vagyon, Ember, hogy ily nagyon Világban örül,
    Hogy gyűjtsön jószágot, Földön sok országot Eljár és kerül;
    Minden dolgát ahhoz szabja,
    Hogy légyen világnak rabja.

 

425. Szent! Szent! Szent!

Minden teremtett állatok
    Az Uristent áldják;
    Neki sok ezer angyalok,
    Szent! Szent! Szent! azt mondják.

 

426. Uram! segits akkor

Uram! mikor éltemnek Vége lészen, s lelkemnek
    Testbűl ki kell menni,
    Akkor segits engemet, kérlek, siess lelkemet
    A dicsőségbe felvinni.

 

427. Térj meg

Ha megtérni szándékozol A bűnbűl valahára,
    Ugyan miért várakozol Ezután más órára?
    Hiszen, térj meg bár mindjárt,
    Ez neked semmit nem árt,
    De azt bizony megsiratod, Ha továbbra halaszgatod [!].

 

428. Távozz hivság!

Elkészűltem, Megfeszültem A testnek s e világnak;
    Távozzatok, Ne csaljatok, Kik örűltök hivságnak.

 

429. Bálám csillaga

Szivünk vigsággal ma bétölt, mert igéret szerént felkölt
        Istenfélők számára
    Az igazság fényes napja, Uj Testamentomnak papja
        Eljött, kit sok szent vára.
    Csillag, villag [!], ragyog már lám, Melyet Bálám láta régen;
    Fénylik, mint szép nap az égen.

 

430/a Isteni jelentés a természet felett

Semmi világi bölcsesség Még csak meg sem sejthette,
    Amint az isteni felség Magát kijelentette,
    Hogy teremtő, király csak ő, Istene isteneknek,
    Erős, irgalmas, jóltévő,
    Oltalma a hiveknek, Atya, Fiú, Szentlélek.

 

430/b Trisagion

Szent, Szent, Szent a Seregeknek Ura.
    Teljes a menny és föld az ő dicsőségével.

 

430/c Uram Jézus! Segíts meg

Midőn eljő az én órám, Hogy útra, kell indúlnom,
    Kisérj engemet, oh Uram, Segítségedet látnom;
    Lelkemet az én végemen Ajánlom szent kezeidben,
    Te azt megtartod, tudom.

 

TEMPLOMBELI ÉNEKEK

431. Vasárnap

Isten! Ez roppant egeknek Bölcs s erős alkotója!
    A lételnek és letteknek Hatalmas fenntartója!
    Te képzelhetetlen nagy, Örök és végtelen vagy:
    Együtt méllység és magasság! Tiszta tüz és világosság.

Isteni munkásságodnak Legelső teremtményje,
    Mint tiszta valóságodnak Súgárzó szüleményje,
    Ama világosság lett, Melyet szád lelke kivett
    A setét temérdekségbül, S széjjellövellett az égbül.

Bennem egy okos erőnek, Végetlenűl munkásnak,
    S lételedet ismerőnek, Mint égi származásnak,
    Eredete is te vagy, Te! oh egyetlenegy Nagy!
    Minden valónak kútfeje! S minden élőnek ereje.

Világosítsd hát lelkemet, Világosságok atyja!
    Érdekeljen úgy engemet Világod súgárzatja,
    Hogy értsem lételedet, És tudjam felségedet
    Jól s értelmesen tisztelni, Okos ünnepet szentelni.

Örvend lelkem, midőn téged Nyilván Istenének vall,
    S dicsőíti istenséged Több kezed munkáival,
    Az egek seregei Egyenlő zengései
    Közt, értelmes versezetben Dicsér a gyülekezetben.

Jó vagy te, jónak szerzője! Minden teremtésidnek.
    De jó vagy, idvezítője Választott hiveidnek.
    Szent vagy és bünt gyülölő, De nagyon könyörülő.
    Mint erőd megmérhetetlen, Ugy irgalmad véghetetlen.

Ezzel az erős hiszemmel Imádom felségedet,
    Ily biztos vallástétellel Dicsőitlek tégedet;
    Én por, de a te mived, Bünös lélek, de hived,
    Alkotmányja hatalmadnak, Tárgya örök jóságodnak.

Közöld velem, hiv fiaddal Atyai jóságodat.
    Együtt örök hatalmaddal Éreztesd irgalmadat,
    Azzal éleszd hitemet, Élesitsd értememet,
    Érdemesits por létemre Mennyei eredetemre.

 

432. Hetfű

Mindenekre elégséges Isten! örök alkotó!
    Te vagy egyedűl felséges, Egyedül mindenható;
    Te vagy, valamint mindennek Főoka és szerzője,
    Ugy az élő elevennek Naponként éltetője.

Adsz sok érzékeny mivednek Lehellést az órába,
    S kezdetben, teremtésednek Másodszori sorába,
    Az eszközt elkészitetted Parancsoló erővel,
    Ez nagy földet körülvetted Magasan levegővel.

Uram! mely megmérhetetlen A te nagy bölcsességed!
    Mennyi lelkes és lelketlen Teremtés dicsér téged!
    A melyek minden haladék S szűnet nélkül születnek,
    Vagy ezen vékony folyadék Nélkül nem lehellhetnek.

Ilyen elevenitője Szentlelked is lelkemnek,
    Minduntalan élesztője Ujjászületésemnek;
    Ez teszi fogyhatatlanná Benned vetett hitemet.
    Ez tántorithatatlanná Gyenge reménységemet.

Uram! tovább is lelkesits Szentlelked erejével,
    Szent törvényidhez édesíts, Jézusom érdemével;
    Adj kedvet és boldogságot Lelnem, rendelésidben,
    Engedj állhatatosságot Mind holtomig, a hitben.

Elégítsd meg, Jó Istenem! Testi szükségimet is,
    Mert a te kezed, nemde-nem? Formálta testemet is.
    Táplálj, s naponként szükséges Élelemre valót adj.
    Mert mindenre elégséges És csak egyedűl te vagy.

 

433. Kedd

Jó vagy, Uram! te és igen jól-tévő,
    Téged ez a föld, és a főldön lévő
    Minden teremtés egyedül jónak vall,
    Minden történet bizonyit s magasztal.
    Téged imád az élet és tenyészet,
    S örök urának ismér a természet.

Amiket a te hatalmad, kezdetben
    Lenni akart, meny és főld nevezetben,
    De még formátlan setét pusztaságban,
    Majd úgy rakád el az ékes világban,
    Hogy a valóság és a létel jónak
    És édesnek tessen, minden valónak.

Elválasztád a szárazt a vizektül,
    Mely különválván már a tengerektűl,
    Harmadik szódnak foganatja e' lett,
    Füvekkel, fákkal a főld kizőldellett,
    Melyeket maggal s tenyésző erővel
    Alkottál több ízekre menendővel.

Oh Uram, jó vagy! Nagy a te jóságod,
    De bölcs egyszersmind mindenhatóságod;
    Még embert s barmot nem is teremtettél,
    Már atya és hiv gondviselő lettél,
    Akiknek földet, lakhelyet teremtesz,
    Számokra mindent előre készitesz.

Főld vagyok én is, agyagbúl készitett
    Alkotmány, melyet lelked lelkesitett;
    Isteni szóddal csinálj csudát bennem,
    Adj jó erkölccsel gyümölcsössé lennem,
    Szent erőd tartsa hitemet, s élessze,
    Termékenységét szüntelen terjessze.

Adj részt egyszersmind a földnek zsirjában,
    Bőkezűséged testi áldásában;
    Csak annyit kérek, amennyi ez véges
    Életem szükségére elégséges.
    Hogy élvén lelkem dicsérhessen téged,
    És megtartómnak vallja istenséged.

És mivel bűnünknek következése,
    Hogy munkával jár a földnek termése,
    Adj erőt nékem földedet mivelni,
    Adj zsírt a főldnek tenyészni s érlelni,
    Adj nyúgodt szivet tebenned reménylni
    S áldásiddal mértékletesen élni.

 

434. Szerda

Buzdúlj szivem! imádni teremtődet,
    A rakott ég is dicsőiti őtet:
    Az égitestek nagy sokasága
    Hatalmának fényes bizonysága.
    A nap és hóld az ő keze munkái,
    A csillagok, a setét ég fáklyái
    Mindenhatóságát bizonyitják,
    S véghetetlennek lenni tanitják.

Ő rakta rendbe teremtő munkával,
    Ő szóllitá ki hatalmas szavával
    Ama setét homály burokjábúl,
    Az eredeti létel hónjábúl;
    Meghatározta mindeniknek helyjét,
    Temérdekségét és vonszó erejét,
    S pontokat rendelt, melyeknél fogva
    Egymást körül-kerülik forogva.

Nem vólt még Ádám agyagbúl formálva,
    Nem vólt egésszen a főld megcsinálva,
    Mikor az égnek tüzes testei,
    Az Alkotónak régibbb mivei
    Az Ur nagyságos dolgait hirdették,
    Végetlen hatalmát dicsőitették,
    Fent ragyogtak létteknek örűlvén
    S a Magasságost körül-kerűlvén.

Add magad társúl én lelkem! ezekhez,
    Adjad imádó szódat énekjekhez;
    Tégy szabad vallást az Alkotórúl,
    Az örök élő Mindenhatórúl.
    Csak te lennél-e magad érzéketlen,
    Midőn az égnek seregi szünetlen
    Végetlen hatalmát bizonyitják
    S megfoghatatlanságát tanitják?

Ők, amely út van szabva járássoknak,
    Állandó törvénnyé tették magoknak:
    Utat nem vesztnek, mindig forogva
    Annyi ezer esztendőtűl fogva.
    Hát én? Kit mint legnemesebb edényjét
    Alkotott, megvessem-e szent törvényjét?
    Én ne járnék-e bölcs rendelése
    Szerént, az ő lelkes teremtése?

Bird, Uram! és tartsd lelkemet lelkeddel,
    És vezess engem hatalmas kezeddel
    Utjain a te rendelésidnek,
    És alkalmaztasd szent törvényidnek
    Probakövéhez azt a szabadságot,
    Mellyel az embert, ezt a kis világot
    Amikor magad életre hoztad,
    Mások felett magajándékoztad.

Hogy ne akarjak semmit, ami néked
    Nem tetszik, és megsérti istenséged,
    Téged ismerjelek legfőbb jónak,
    Egy örök élő Mindenhatónak.
    Téged imádni legyen legfőbb munkám,
    Téged dicsérjen szüntelen szivem s szám,
    És ahonnan vettem származásom,
    Mennyeiekre legyen vágyásom.

 

435. Csötörtök

Oh minden élőknek Istene! s atyja!
    Akinek lelke s hatalmas szózatja
    Kezdetben a tengert melegette[!]
    És élő testekkel tenyésztette;
    A levegőt is szárnyas állatokkal
    Megrakta, mint megannyi lakosokkal.

Hány ezer-félék kezeid munkái?
    Mint hatalmadnak szintannyi csudái;
    Hát a két nembül való tenyészet?
    Hát a két ellenkező természet?
    A viz azoknak, kik a földön laknak,
    S a levegő kész halál a halaknak.

Oh csudatévő hatalom s bölcsesség!
    Oh imádandó két tökéletesség.
    Nincs nyelv, mely méltán tudná dicsérni,
    Nincs elme, amely fel tudná érni
    A nagy Istennek Örök valóságát,
    Ámbár óránként érezze jóságát.

Áldott légy élő s kimerithetetlen
    Kútfeje minden életnek! végetlen
    És kezdet nélkül való hatalom!
    Én por, imádom s Istennek vallom
    Felségedet, mint lételem szerzőjét,
    Ugy életemnek is gondviselőjét.

Nálad nélkűl nincsen erő, nincs élet,
    Minden, ami lett, s ami élővé lett,
    Elmulik és veszti életét,
    Ha megvonandja szád lehelletét;
    Nálad nélkül s szüntelen csudatétel
    Nélkül egy nap sem lehet el a létel.

Tarts meg életben kegyelemnek Atyja!
    Mig kedvednek tartja szent akaratja,
    Élvén hadd imádjam istenséged,
    Senki a sírban nem dicsér téged;
    Nekem fő gondom rövid életemben,
    Téged imádni s csudálni mindenben.

 

436. Péntek

Zengjetek áldást, ti okos, de véges
    Állatok! a végetlen és felséges
    Urnak, a minden test Istenének,
    Nemes lakosi a föld szinének!
    Emberek! akik birtok értelemmel,
    És ti is barmok! kik sokféle nemmel,
    De mint az ember vagytok formálva,
    Az egy Isten képétül megválva.

Isten, a kezdetkori nagy munkában,
    A teremtésnek hatodik napjában,
    Parancsolt lenni szelid barmokat
    És mindenféle vadállatokat;
    Végre, mikor már mindent megcsinála,
    Egy deli testet agyagbúl formála,
    Melynek órába lelket lehellett,
    S ez neki földi helytartója lett.

Ember! mi vagy? mit, mivel érdemlettél,
    Hogy Isten képe egyedűl te lettél?
    Neked is, ámbár okos remeknek,
    Eredeted főld, mint a többeknek.
    Mit tettél kedvére az Alkotónak?
    És mivel tetted magad méltónak,
    Hogy téged tegyen ilyen nemessé?
    S mindenek felett dicsőségessé.

Oh! csak Istennek szabados tetszése,
    Nem pedig állatod különbözése,
    Hogy hasonló sárbúl ékességre
    Formáljon s méltóztasson az égre.
    Oh! ki vetné hát, szabad Ur! szemedre
    Azt is, hogy szent s bűngyűlölő létedre
    Nem adtál minden elesetteknek
    Kegyelmet, hanem csak némelyeknek?

Serkenj lelkem! Istenedet ismérni,
    Zendűlj nyelvem! őt szüntelen dicsérni;
    Mások felett ő engemet ezekkel
    Áldott meg, nyelvvel és okos lélekkel;
    Emelem hát lelkem! s számot megnyitom,
    S alkotóm imádására forditom.
    Szűntelen áldom bölcs teremtőmet
    És dicsőitem gondviselőmet.

Oh Isten! bőlcs mestere szép testemnek!
    És örök forrása nemes lelkemnek!
    Im! hirdetője vagyok nevednek
    S élő tanúja bölcsességednek;
    Mert t e, mikor még minden, kezdetkorban
    Öszvekeverve vólt egy zürzavarban,
    Engem szántál ily ékes edénynek,
    Lelkes, okos, remek teremténynek.

Amennyivel hát derekabbá tettél
    Másoknál, és képedre teremtettél,
    Annyival buzgóbb vagyok dicsérni
    Nagyságodat, s létedet ismérni.
    Nagy vagy Uram! te, bölcs, erős, felséges,
    Egy szabad Ur s mindenre elégséges.
    Tőled vett s hozzá visszatérendő
    Lelkemtül örökké tisztelendő.

 

437. Szombat

Oh mely igen jók az Ur mívei!
    Bölcsek az ő nagy tettei.
    Minden teremtés az ő kezében
    Legjobb a maga nemében.
    Ő az embert is épnek formálta,
    Tökéletessé csinálta.

De az örök Jóság, még azokban
    A jónak alkottattakon
    Látszó jótétit nem eléglette,
    És míveit úgy szerette,
    Hogy a majd megromlott munkájának
    Orvossa lett romlásának.

Te vóltál ember a legnemesebb,
    Te vagy a legtetszetesebb
    Mive ama jó s bölcs Alkotónak;
    S im ennek a legszebb jónak
    Jósága a bűn által elbomol,
    Az Isten képe megromol.

Im! a cserép az alkotójával
    Köt ki kevélly vágyásával,
    Az ember készül istenné lenni,
    És a tiltott fárúl enni;
    Látja a fő jó, hogy ez majd igy lesz,
    És a rosszal mégis jót tesz.

Az egy istenség hármas titkában
    A békesség tanáccsában
    Elrendeli, hogy Isten testté lesz,
    S az emberért eleget tesz.
    A Fiú a bűn terhét viseli,
    Az Atyát megengeszteli.

Mi vagy, ember? Aki még nem valál,
    Már, amit majd a bűn s halál
    Rólad levon az Isten képébül,
    Isten, maga jó kedvébül
    Modját találja visszaszerzeni
    S a bünöst idveziteni.

Oh isteni végetlen kegyelem!
    Oh imádandó szerelem!
    A port elősször lelkesiteni,
    S magad-formájuvá tenni!
    Majd a halálbúl ama hajdani
    Életre visszaváltani!

Éleszd Uram lelki életemet,
    Segitsd erőtlenségemet.
    Mig e por-testben éltetsz engemet,
    Bird minden jóra lelkemet,
    Hogy földi éltem menyben részt vegyen,
    S itt annak pitvara legyen.

 

438. Karácsonkor

Örvendjetek keresztyének! Nyiljatok meg nyelvek és szivek!
    Az idvesség Istenének Mondjatok áldást minden hivek!
    Felváltatott víg örömmel A haláltúl való félelem,
    Kit véghetetlen érdemmel Meggyőz az isteni kegyelem.

A Megtartó ma született. Az örök Isten emberré lett.
    Ma! ma! visszaszereztetett Az igazság s elvesztett élet,
    Kiküldé szerelmes Fiát Istenünk, a teljes időben,
    Hogy a kezes, a bűn díjját Fizesse s szenvedje testében.

Oh imádandó titkai Ama békesség tanáccsának!
    Oh nagyhatalmú dolgai A menny és föld szabad Urának,
    Aki által teremtetett S lett minden serege az égnek,
    Az Ige, testté született; Egy személlye az Istenségnek.

Hármat és három egésszet Vallok egy örök természetben,
    S egy személlyben két természet Egyesűl a ma születettben.
    Mint Fiu-Isten születik Öröktül fogva sz[ent] Atyjátúl,
    De embernek neveztetik, Testben születvén szüz anyjátúl.

Mindenik csuda születés, Mindenik elgondolhatatlan,
    Hogy asszonytúl Isten lett, és A halandótúl halhatatlan.
    Hogy a végetlen Istennek Származása és atyja légyen,
    S egész személlye mint szentnek, Isten fiának neveződjen.

Ennek örűlnek az egek, S a titkok méllségén bámúlnak,
    Idvezlik angyalseregek Jézust, s előtte leborúlnak,
    A Magasságost tisztelik, E földön békességet zengnek,
    És innepnappá szentelik Emberré léttit az Istennek.

Áldom én is szent nevedet Én királyom! Szenteknek Szentje!
    Vigan ülöm innepedet, Krisztusom! Istennek felkentje!
    Magasztalom felségedet, És imádlak szent félelemmel,
    De egyszersmind szerelmedet Megölelem igaz hitemmel.

 

439. Karácsony másodnapján

Dicsőség mennyben az erős Istennek!
    Áldás a földön s kegyelem mindennek!
    Eljött a bünöst, nyavalyást gyógyitó,
                                                Megszabaditó.

Őtet idvezlik az egek lakossi,
    Az ártatlanság örökös sorsossi.
    Örvendnek és innepeket hirdetnek
                                                A születettnek.

Nekem is az angyali seregekkel
    Zeng rebegő nyelvem öröménekkel.
    Áldja lelkem élete megszerzőjét,
                                                Idvezitőjét.

Oh elfajúlt emberi mag! s nemzetség!
    De oh isteni kegyelem s szövetség!
    Kit kötött e pártot ütött nemzettel,
                                                Az elesettel.

Az asszony magvát megígérte régen,
    S annak győzedelmit az ellenségen;
    Jézus vólt igérve, az Ur fogadta:
                                                S im! meg is adta.

Isten emberré született, halandó
    Testet öltözött fel az imádandó;
    Az egek földi születést rendelnek,
                                                Immanuelnek.

Igy lett az élet halandóvá,
    Az igaz bünné, Jézus szószóllóvá.
    Hogy a bünösnek igazsága lenne,
                                                S élete benne.

Szent, igaz Isten! Te ki büntetetlen
    Nem hagyod a bünt, hanem azt egyetlen-
    Egy Fiad vérébül is előkéred,
                                                S bérit kiméred.

Én is bünös, a gonosz útra tértem;
    Im! de a kezes megadózott értem,
    Tégy részessé, Istenem! ez érdemben
                                                És kegyelemben.

Romlottságomnak ősi terhét vedd el,
    Számtalan tett büneimet engedd el.
    Tégy menyben, melyet kezesem közössé
                                                Tett, örökössé.

 

440. Nagypénteken

Jézusom! imádom szent nevedet!
    Áldom erős szerelmedet!
    Aki öröktül fogva születtél,
    S bünömért emberré lettél.
    A büntetést kiálltad helyettem,
    És meg is hóltál érettem.

A mindennel bíró szegénnyé lett;
    Küszködik az örök élet
    A rettentő halál fájdalmival,
    Harcol kemény kinjaival;
    Halála nemétűl iszonyodik,
    Vért izzad és szomorkodik.

Im! kiadá Isten édes fiát,
    Hogy fizesse a bűn díjját;
    És minden bünt magára vállala
    Az, aki bűnt nem tud vala,
    Ki által ég és föld formáltatik,
    Emberek áltul kinzatik.

Aki fog itélni mindeneket,
    Holtakat, eleveneket,
    Azt most halandó birák büntetik,
    Az halálra itéltetik;
    Felbomol a természetnek sora,
    Meghal az életnek ura.

Bújj el és rejtsd el tekintetedet
    Fényes nap! aki tégedet
    Teremtett, szenved. Testbe öltözött
    Isten függ az ég s föld között.
    Főld! rendülj! és sirt készits testének,
    Ennek az Isten szentjének.

Oh isteni végetlen szeretet!
    Imé mivel nem lehetett
    Más mod, hanem ártatlannak kellett
    Szenvedni a bünös helett,
    Hogy ember legyen az az ártatlan,
    Azzá lett a halhatatlan.

Ez teszi végetlen érdeművé,
    Győzhetetlen erejűvé
    Azt, az embertül ki nem telhetett,
    De Istentűl segíttetett
    Teljes elégtételt és kinokat.
    Ez győzi meg a poklokat.

Nyerj nekem is, Jézus! érdemeddel,
    Teljes elégtételeddel,
    Édesatyádtúl, a megbántatott
    Istentűl, bünbocsánatot.
    És lakos társúl hivedet vedd be
    Mennyei örökségedbe.

 

441. Húsvét

Győzedelem! győzedelem! a halál meggyőzetett.
    Ama felkent fejedelem megnyerte az életet.
    Az erős bajnok erőt vett a pokolnak kapuján,
    S feltámadván általesett a halandóság sullyán.

Hol vagyon hát diadalmad? Halál! békélhetetlen
    Ellenség! hol van hatalmad? harmadnapi kegyetlen!
    Áldozott az Ur felkentje, De sírban nem maradott.
    S az erős Istennek szentje Teste meg nem rothadott.

És mint az ő egy halála Váltság s érdem sokakért,
    És elégtétel van nála Minden választattakért,
    A zsenge felébredése Is zálog a hiveknek
    Közönséges felkelése Felül minden szenteknek.

Oh Jézus! mi halhatatlan életre teremtettünk,
    De majd élni alkalmatlan Természetűkké lettünk.
    És te oly jó vagy, hogy minket új életre segitesz,
    Megöldöklöd bűneinket, és megelevenitesz.

Nem nézvén Isten voltodra, Atyánkfiává lettél;
    Örök ige! te magadban Emberi testet vettél,
    Hogy annál fogva magaddal egyesithess bennünket,
    S megnyerd feltámadásoddal Volt örök életünket.

Csókolom nagy irgalmadat, Atyának egyszülöttje!
    De imádom hatalmadat, Oh Istennek küldöttje!
    Aki szabad tetszéseddel értem halált vállaltál,
    De majd tulajdon erőddel A sirbul feltámadtál.

Tápláld úgy munkás hitemet, Élő reménységemet,
    Hogy ez isteni érdemet, Az én győzedelmemet
    Használjam a bün álmábúl leendő felkelésre
    S feltámadásod titkábúl való részesülésre.

 

442. Pünkösd

Tűz van! égi tűz lobog, Meglepi a hiveket.
    Szél s kemény szellő robog, És betőlt sok sziveket.
    Lángoló nyelv és vele Szél, az Ur lelke jele.

Ama megfeszittetett Test az égbe vitetett,
    És helyébe küldetett Ez reánk kitöltetett
    Lélek, örökké való Gyámol és vigasztaló.

Oh csudálatos malaszt! Láthatatlan óltalom!
    Nyelv, s az Ige küldi azt, Tüz, de égi hatalom.
    Szél, de lélek van benne, A kegyelem Istene.

Isten, aki tűzbe' jött Mózest elbocsátani,
    S szélbe' met Illyés előtt Őtet bátoritani,
    Most kettős erőbe', szent Szélbe' s tüzbe' megjelent.

Bátoritja sziveket A Jézus hiveinek,
    Tudományt és nyelveket Oszt kiküldöttjeinek;
    Tudatlanbúl' tanítót Tesz, s betegbül gyógyitót.

Egy halász ha prédikál, Fog sok ezer lelkeket,
    S mig dühössen üzi Pál A megoszlott hiveket,
    Utba' éri leverő Mennyei tüzes erő.

Érzik a hatalmasok, E világi istenek,
    Szenvedik a gyilkosok, Üldöző kegyetlenek,
    Ezt az égbül küldetett Szent tüzet és szelletet.

Terjed a tüz az egész Föld szinére hirtelen;
    Fúj e szél s hatalmat vesz Ahol akar, szüntelen;
    Lelkesiti sorsosit, Szentel és világosit.

Add nekem is, Istenem! A te áldott lelkedet!
    Szent tűz! adjad érzenem Éltető kegyelmedet.
    Adj hitet, szeretetet, Lelki boldog életet.

Mennyei vigasztalóm Bátoritsa lelkemet,
    Támogassa gyámolom Gyenge reménységemet.
    Szabja rám azt hitemmel, Amit Jézus érdemel.

 

443. Mennybemenetelkor

Szent egek! minden bóldogok hajléki!
    A nagy Király jön, nyiljatok meg néki!
    Nagy oszlopi a csillagos égnek!
    Engedjetek útat e felségnek,
    Aki kezdetben titeket teremtett,
    Aki azt mondá: legyen ég és föld, s lett;
    Aki Igéje a nagy Istennek,
    Aki által lettenek mindenek.

Ő a békeség örök tanáccsában
    Főeszköz lévén a váltság titkában,
    Emberré lett annak idejében,
    S a bün terhét szenvedte testében.
    Meghólt s áldozott a pokol kínjával,
    De fel is támadt maga hatalmával;
    S már győzedelmes bajnok módjára
    Felmegy és űl szent Atyja jobbjára.

Mennybe menése az ember fiának
    Záloga lelkem polgári jussának,
    Melyet szerzett, mint kezes, vérével,
    S melyet közöl minden ő hivével;
    Ő emberré s én atyámfiává lett,
    Engem Atyjának örökössévé tett,
    S maga előre mennybe felmene,
    Hogy nekem is helyet készitene.

Oh kegyes Jézus! Idvességem ára!
    Nyertes kezes! Ki szent Atyád jobbjára
    Magasztaltattál, aki örök, nagy,
    Az Atyával egyenlő Isten vagy.
    S arra csináltál utat érdemeddel,
    Amivel úgy birsz, mint örökségeddel;
    S istenségednek lakóhelyébe
    Mégy könyörülő főpap képébe'.

Áldlak, imádlak mindörökké téged,
    És dicsőitem örök istenséged.
    Jó vagy Uram! te! igen irgalmas,
    Pap és király, kegyes és hatalmas,
    A te érdemed az én nyereségem,
    Mennybe menésed élő reménységem,
    Hogy engem is, mint örökségedben
    Részesitesz nyert dicsőségedben.

Adjad Ur Jézus! hogy még e világban
    Sátorozván is, ama mennyországban
    Részt vehessek, s mint tulajdonommal
    Szentül éljek polgári jussommal.
    És hogy e földet jó cselekedettel,
    Hozzád való szent s buzgó tisztelettel,
    Mint lakos társsa minden szenteknek,
    Pitvarává tegyem az egeknek.

 

444. Virágvasárnap

A nagy király jön! Hozsánna! hozsánna!
    Zeng a kiáltás előtte s utánna.
(vagy: Jertek! tiszteljük, hivek! királyunkat,
    Im jön, testében hozza váltságunkat.)
    Zöld ágakat szeldeljünk útjára;
    Békességet hoz népe javára.
    Áldott, aki jött az Urnak nevében,
    Általa léptünk az Isten kedvébe'.
    Békesség ott fenn a mennyországban,
    Áldott az Isten a magasságban.

Oh Szentegyház! Hivek boldog országa!
    Mely édes ez a Jézus királysága!
    Szelid, szegény ő és alázatos,
    De nagy irgalmú és csudálatos;
    Ő igaz, és a bűntűl szabadító,
    Poklot, halált és népeket hódító.
    Vasvesszővel birja ellenségét,
    De szeliden őrzi örökségét.

Jézus király, és magát annak vallja,
    De hogy királlyá tegyék, nem javallja;
    Ő noha Isten, Sion királyja,
    Lett az időben szolgák szolgája.
    Jön szamárháton alázatossággal,
    Aki pedig bir az egész világgal;
    Nem jön királyi fényes biborban,
    Nem fegyverekkel zörgő táborban.

Oh édes Jézus! Atyádnak szolgája!
    De Isten, népednek kegyes királyja!
    Vezéreld jóra egész éltünket,
    Tégy tulajdon népeddé bennünket.
    Légy segitségül, ki a magasságban
    Űlsz, Isten! és e véren vett országban
    Tégy engedelmes hiv polgárokká
    S nyert kincseidben birtokosokká.

Hogy csak a Jézus és az ő szent Atyja
    Törvényje légyen és szent akaratja
    Cselekedetink zsinórmértéke;
    S áldott Királyunk királyi széke
    Hiv sziveinkben légyen felemelve,
    És hüségére életünk szentelve;
    S tegyen méltóvá a Jézus vére
    A minden szentek lakóhelyére.

 

445. Mindennap, reggel.

Támad a nap, serkenj lelkem! Reggeli buzgó énekem
        Zengjed az Ur hatalmát!
    Áldjad az ő szent házában, A komor éj homályjában
        Megmutatott oltalmát.
    Mig szemeim elszunnyadtak, Testtagaim mind nyúgodtak,
        Ő nem aludt, nem fáradt,
    Gondviselése szünetlen, Ereje megmérhetetlen,
        S minden testre kiárad.

A nap az ő fényességét És nevelő melegségét
        Messzire kilövelli,
    Ámde az ő munkásságát, Mind melegét mind világát
        Csak annyira neveli,
    Amig elhat és kivánja Nagy de véges alkotmányja
        Gömbölyü környékében:
    Isten egyedűl végetlen, Mélly s magas, és ő egyetlen-
        egy, a maga nemében.

Sőt a világosságnak is, A világitó napnak is
        Isten a fenntartója,
    Ennek az elfogyhatatlan Tüznek örök halhatatlan
        Élete, táplálója.
    Énnekem is, mint mindennek, Lételem e nagy Istennek
        Van tehetősségétül:
    Minden ajándék őtőle Származik, a jó belüle
        Árad, mint kutfejétül.

Ezt pedig ő úgy árasztja, Hogy a napot feltámasztja
        Mind gonoszokra s jókra.
    Minden az ő teremtése, És kihat gondviselése
        Számtalan állatokra.
    És erejét sugárzatja, Rangja szerént osztogatja
        Rendre minden élőnek:
    Ez az az elérthetetlen Titka ama véghetetlen
        Isteni szent erőnek.

Nekem is, ő remekjének, Akibe élő lelkének
        Kész erejét lehellett,
    Ad tudományt és értelmet, Ad szabad észt és figyelmet,
        Az élevenség mellett.
    Képzeni és rendbe szenni, És azokon bölcselkenni,
        Amiket érzésem fest,
    A tudományt nevelhetni S renddel előbeszélhetni,
        Amiket érez a test.

Áldom azért hatalmadat És különös jóságodat
        Értelemmel dícsérem.
    Gondviselésed szorgalmát, Mint rövid éltem oltalmát
        Bizodalommal kérem;
    Mái nap is táplálj, éltess, Légy őrizőm, és részeltess
        Bő kezed áldásában.
    Adj bátorságot lelkembe', Bizni egész életembe'
        Szent Atyám óltalmába'.

 

446. Új esztendőben

Végetlen! romolhatatlan Fő hatalom! örök valóság!
    Kinek élted halhatatlan, Lételed örökké-tartóság;
    Te vagy a kezdet, végezet, Forrása s élete mindennek,
    És az idők elvégezett Bőlcs intézésed szerént mennek.

A vóltat és a leendőt Végetlenséged általéri,
    A hónapot és esztendőt A nap és hóld útjával méri.
    Sürű homállyal béfedi Élte végét minden élőnek,
    Csak ő maga nem szenvedi Változásait az időnek.

Eljuttatott bőlcs tetszésed Minket is, ez új esztendőre,
    De nem tudjuk: rendelésed Mi lesz? mi leszünk jövendőre?
    Csak azt tudjuk a példákbúl, Hogy mint még minden por földdé lett,
    Mi is ez árnyékvilágbúl Kimúlunk és rövid az élet.

Bőlcs Isten! hát e rövidet Tanits meg bennünket használni,
    S amely napokat engedett BőIcsességed bőlcsen számlálni.
    Hogy amaz örök életet Kezdjük el még e testben élni,
    Melyre lelkünk teremtetett, És majd testünk is fel fog kelni.

 

447. Te Deum az auszterlici ütközet után

Isten! örök Ur! nagy Felség! Kinek a menny fényes hajlékod.
    Az erő, ország, dicsőség A tiéd, a te ajándékod.
    Téged imádnak az egek, És reszketnek nagy félelemmel.
    Ama hatalmas seregek Szódtúl függnek nagy figyelemmel.

Te osztogatsz országokat, Porbúl emelsz királyi széket.
    Egy szód épit hatalmakat, Ad és elvesz erőt, értéket.
    Mózesbűl tesz hódoltatót, Hadverőt a fegyvertelenbül,
    Királyt a megcsúfoltatott Dávidbúl, egy alacsony nembül.

Te őrzöd felkentjeidet, Gondot viselsz kezed mivére.
    Igazgatod népeidet Akarotod szent tetszésére;
    Kedves a király élete Nálad, minden veszedelemben,
    S erős karod őrizete Bátorítja a félelemben.

Erős karod óltalmaza Minket is kétséges ügyünkben,
    Mig a király és a haza Ingadoz vala félelmünkben.
    Hatalmad megérezteté Nagyságát a fejedelemmel,
    Kemény veszélly fenyegeté, De az Isten tartotta szemmel.

Isten az a csudálatos Bajnok, aki fegyver nélkül viv,
    Nincs ellene foganatos Ostrom, erő, vas, dárda, kézív.
    Parancsol, s sok rossznak gátot Vet a szivben s az indulatban,
    Ellenségbül jóbarátot Tud tenni, egy szempillanatban.

Áldás azért és dicsősség Istennek, a maga népénél;
    Nincs bástya, nincs jobb erősség A Seregek Ura nevénél.
    Rólad, oh áldott óltalom! Minden nyelv énekszóval zengjen;
    Tiéd Uram a hatalom! Áldott légy Isten földön s mennyen.

Oltalmazz erős Istenünk! S tarts meg örökké sz[ent] erőddel.
    És akik törnek ellenünk, Törd öszve őket vasvessződdel.
    Önts állandó keménységet, S benned bizakodást szivünkbe,
    Adj, Ur Isten! békességet E főldön, minden mi időnkbe'.

 

448. Bölcs Salamon énekje

Csókoljon meg engem az ő csókjával,
    Mert szerelmid vetekednek a borral,
    Neved mint a drága kenet,
    Illatosan elterjedett Jó szaggal.

Azért szeretnek téged a leányok;
    Vonj hát engem s én teutánad futok;
    Ha bévisz palotájába
    A király s ágyasházába Jutandok.

Akkor benned vigadozva örvendünk;
    Méz szerelmid jobbak a bornál nekünk,
    Előhordjuk hát azokat; -
    Akik szeretünk, igazat Beszélünk.

Szép vagyok, ha barna vagyok is, szintén,
    Mint a sátorban lakozó kédárén;
    De Salamon sátorában
    Sincsen egy-egy valójában Szebb, mint én.

Ne nézzétek, hogy fekete én szinem
    Ne, hogy a nap nagyon megsütött engem,
    Mert az én anyám gyermeki
    Veszedelemre tették ki Szépségem.

Neheztelvén ellenem, más szőlőnek
    Rendelének engem ők őrzőjének,
    Hogy magamérul letettem,
    S őrizője nem lehettem Szőlőmnek.

Mondd meg nékem szerelmem, valójában
    Hol legeltetsz? hol tanyázol dél-tájban,
    Mert mi haszna sátort vonnom,
    S társaid nyájját nyomoznom, Hijjában?

*

Jer! ha nem tudod, te legszebb! én szépem!
    Nem lelsz e nyáj után nyomomra nekem;
    Itt e pásztorgunyhók mellet,
    Itt legeltesd kecskéidet, S less engem.

Szép vagy mátkám! mihez hasonlitsalak,
    Mint a délceg lovai Farahónak,
    Orcád drágakő-sorokkal,
    Szép nyakad arany láncokkal Ragyognak.

A király, amidőn mellettem űle,
    Nardus jó illatja származik tűle.
    Mirha-csomó hál keblemben,
    Mikor ő az én ölemben Ledűle.

M[átka]: Ciprusfák az én szépem szerelmei,
    Mellyel búják az Engadi szőllei;
    K[irály]: Szép vagy én mátkám, olyanok
    Szemed, mint a galambok Szemei.

M.: Szép vagy, szebb soknál szerelmesem! sokkal,
    Ékes háló nyoszolyánk zőld ágakkal,
    Cédrusfák házgerendáink,
    Rakva mulató helyeink Ciprussal.

 

449. Ugyanazé [Bölcs Salamoné]

Én vagyok Sáron rózsája, Nyiló tavasz gyöngyvirágja;
    Mint mikor sok tövis közé liliom kőltözött,
    Olyan ékes az én mátkám a leányok között.

Szerelmesem az ifjakat, Mint almafa a vad fákat,
    Haladja s óhajtok ülni árnykában ennek,
    Mivel gyönyörű gyümölcse édes én inyemnek.

Menyegzőbe vezet engem, Lobogója a szerelem;
    Adjatok almákat ennem és erősítsetek
    Borral, mivel az én szivem szerelembe' beteg.

Szerelmesem betegitett, Ölében elszenderitett,
    Balkeze tartja csendesen ráhajolt fejemet
    S másfelül a jobbkezével megölel engemet.

Kénszeritlek mindenekre, Szarvasokra, vad kecskékre,
    Ti Jeruzsálem leányi, hogy ti szerelmemet
    Fel ne verjétek, hanem hadd alugyon, míg szeret.

Szerelmesem szava hallik, Vig hang a halmokon játszik,
    Olyan, mint szarvasfi vagy őz; im áll a falun túl,
    Látszik a rostéllyon által, néz az ablakomrúl.

Jer, ugymond, szépem! ölembe, Nincsen tél az én kertembe',
    Virágzik a föld, énekkel zeng a pünköst hava,
    Hangzik nálunk a szerelmes gerlicének szava.

Az első fige megérik, Szőlő-virág illatozik,
    Kelj fel, én mátkám! én szépem! jer az én ölembe,
    Jer a kősziklás vadonbúl virágos kertembe.

Mutasd meg nekem orcádat; Hadd halljam szólni szép szádat:
    Mert szavaddal te szivemet, te gyönyörködteted,
    Életre hozza szememet Ékes tekinteted.

Fogjátok meg a rókákat, Ama szőlőpusztitókat,
    Mert a mi szőlőnk virágzik. - Az én szerelmesem
    Az enyim, s őt a liliom völgybűl ide lesem.

Miglen a nap e tájékon Majd erőt vesz az árnyékon,
    Térj meg akkor és olyan légy, szerelmem! gyöngy alak!
    Mint az őz, vagy Bether hegyén lakó szarvasfiak.

 

450. Ugyanazé [Bölcs Salamoné]

Én az ágyasházamban Kerestem nagy biztomban
    Az én kedvesemet, Kit az én lelkem szeret.

S nem találván, azt mondám: Hova lett az én mátkám?
    Felkeresem szépemet, Kit az én lelkem szeret.

Elmegyek a városra, Minden utca-szorosra,
    Ha meglelném őtet, Kit az én [lelkem szeret.]

Mig azokon kutattam, Az őrzőkbe botlottam,
    S tőlük kérdem őtet, Kit az én lel[kem szeret.]

Hogy ezektül elváltam, Kedvesemre találtam.
    Megragadom hát őtet, Kit az én [lelkem szeret.]

Hogy az éjj homályjába' Atyám ágyasházába
    Bevezessem őtet, Kit az én [lelkem szeret.]

Jeruzsálem leányi! Hagyjátok őt alunni.
    Fel nem kőltvén őtet, Kit az én [lelkem szeret.]

Ki az, aki ott feljő, Mint mirha- s tömjén-felhő,
    Ő, ismérem őtet, Kit az én [lelkem szeret.]

Füstje a patikának Jóillatú porának
    Nem haladja őtet, Kit az én [lelkem szeret.]

Im! ez a Salamonnak Ágya, mely körűl vannak
    És ott őrt állanak Hatvan erős férfiak;

Fegyverfogók mindnyájan, Járatossak a hadban,
    S éj félelmi ellen Oldalaik fegyerben.

Salamon csináltatta A szobát, faragtatta
    Libanus fáibúl, S nyoszolyáit aranybúl;

Ezüstök oszlopjai, Bársonyok paplanjai.
    Szeretettel s lyánkák Megpádimentomozták.

Nézzétek, jöjjetek ki, Ti Sionnak leányi!
    Salamont pompájában, az arany koronában.

Ezt az anyja szerzette Mátkájáért s érette,
    Szive vigasságára, Lakadalma napjára.