Thököly legénye el sem mert aludni, hogy hajnalra kelvén, felkelthesse urát, s alig kezdett el az ég szürkülni, midőn felzaklatta.
Imre felöltözött, halvány arcán némi kedvetlenség volt észrevehető a múlt éjszakai tivornya után.
– Itt a levelek, uram – szólt a csatlós.
– Hagyj nekem békét a leveleiddel – viszonza Imre durcásan –, érek is én rá most firkáitokat olvasni. Eredj le, nyergeltesd fel paripámat, a kocsisoknak mondd meg, hogy készüljenek fel, s a hintóval a keresztnél várakozzanak rám, az ereszkedőn túl; jártodban tudd meg, hogy az öreg háziúr fölkelt-e már?
A csatlós újra eltevé a leveleket, s nagy morogva eltávozott, mialatt Imre kardját felköté, s mentéjét magára ölté.
Nemsokára visszatért a csatlós, jelentve, hogy Mihály úr régóta fenn van, miután vendégei közül többen még hajnal előtt eltávoztak: köztük maga a herceg is és a török urak; a menyasszony csak délben fogja őket követni.
– Jól van – monda Imre -; a kocsikkal várjatok rám a dragumili csárda előtt; te hozz magaddal némi hideg sültet és bort, az útban fogunk reggelizni… – S azzal lesietett az örömapához, ki őt szívesen, könnyhullatások között megölelgetvén, összecsókolá, s számtalan izeneteket küldve általa minden jelen nem volt erdélyi főúr számára, érzékeny búcsút vőn tőle.
Thököly sietve szökött fel lovára, hallván, hogy ellenfelei már megelőzték, s sarkantyúit paripája oldalába vágva, sebesen elnyargalt. Mihály úr bámulva nézett utána, amíg beláthatá, mint vágtatott hegynek föl a meredek lejtős úton, s nemsokára eltűnt az erdők között. Egy csatlós kísérte nagy messziről.
Imre, elérve a kereszthez, ellenfeleit már ott találta. Feriz bég elhozta magával Ahmed basa tábori sebészét, Thököly csak a reggeliről gondoskodott, a herceg semmiről sem.
– Jó reggelt – szólt a gróf leszökve lováról, mit a bég komoly fejbólintással fogadott, a herceg hátat fordított.
– Induljunk az erdőbe, valami szép tisztás tért keresni – monda Thököly, s hallgatag bajtársai előtt megindult, míg a csatlósok némi távolban gyalog vezették utánok felkantározott lovaikat.
Nehány száz lépésnyi távolban egy szép kőrisfáktól környezett térre jutottak, ott inte a herceg a csatlósoknak, hogy maradjanak el, s szótlanul elkezdék kabátjaikat és dolmányaikat levetni, és nekigyürkőzni.
Gyönyörű volt e három férfit együtt látni, különnemű daliás szépségeikkel! A herceg izmos, erőteljes alak, minőket a természet maga is hadak elejére szült, felgyűrve karjain lobogós, arannyal hímzett borjúszájú ingét, izmokat mutatott elő, mik képessé tevék egész hadosztály ellen egymagában küzdeni, s szemeinek dacos tekintete tanúsító, mennyire tud bízni karjai erejében, miknek egy-egy izma olyan volt, mint egy kemény daganat, öklei méltók a súlyos palloshoz, mely fokával szegletet képezve, hegye felé kezde legszélesebb lenni.
Feriz bég dolmányát leöltve, felgombolá vállára törökösen bő patyolat ingujját, kivonta hüvelyéből finom damaszk szablyáját,+ mely alig volt két ujjnyi széles, s oly hajlékony, hogy össze lehetett volna tekergetni, mint egy órarugót. Karjai nem látszottak túlságosan megterhelve lenni izmokkal, de az első mozdulatnál, melyet tett, kardját könnyeden megsuhintva, egyszerre mintha acélrugók s kemény ideghúrok rezzentek volna meg karjában, előtűnt annak egész kifejlett idegegysége, duzzadó erek hálózata támadt kiülő vaskemény izmai felett. Arca szilárd volt és komoly.
Csak Imre látszott könnyelmű mulatságul venni a dolgot, mosolygva tűré fel csipketászlis hollandi gyolcs ingét, haját felgyűrte kalpagja alá, s összefonta gömbölyű karjait, miknek nőies fehérsége, plasztikailag szabályos idomzata, karcsú körrajzai legkisebb férfierőt sem látszottak elárulni. Kardja az akkori newcastle-i fegyvergyárból került, valódi sötét lilaszín acur poule acél, kevéssé hajlott, vége felé mindig vékonyabb.
– Bajtársak – szólítá meg Imre ellenfeleit –, hárman vagyunk a viadalhoz, s miután mind a hárman kettő ellen állunk, csináljunk valami rendet, mely szerint megverekedjünk.
– Én vívok egyszerre mind a kettőtökkel – szólt a herceg büszkén.
– Kettő ellen én is – veté utána Feriz.
– Tehát ki-ki magának, és mindenki a többi ellen – magyarázá Imre –, ez elég mulatságos és igen új neme lenne a viadalnak, de legkevésbé lovagias; én sokkal nemesebbnek találnám, hogy víjunk meg egymással külön, ha egyikünk kidől, a győztes kezdhet új harcot a megmaradottal.
– Azt se bánom, csak mentül elébb – szólt a herceg türelmetlenül, s kiállt a síkra.
– Megállj még, barátom, azt nem tudhatod, hogy a viadalt nem mi fogjuk-e kezdeni Ferizzel?
– Ej! Én nem nézőnek jöttem ide! – kiállta fel a herceg indulatosan. – Aztán nekem semmi közöm a béghez.
– De van nekem hozzád – szólt közbe Feriz.
– No látod – monda Thököly –, hisz én sem tudom, mivel sértettem meg; de ő felszólított, s az ilyen felhívásnak ki kell állanunk anélkül, hogy kérdeznők, miért? – Lehetnek gyöngéd okok.
– Ne tovább! – szólt közbe Feriz – határozzon a sors.
– Helyesen – monda a gróf, három pénzdarabot véve elő, mikre Zsigmond király képe volt verve, egy arany, egy ezüst, egy réz, s odainté a török borbélyt. – Fogjad, becsületes férfi, e pénzdarabokat, s hajítsd fel a levegőbe. Az arany a herceg, a réz én vagyok. Három közül amelyik kettő egyforma lappal fog leesni, azé a viadal.
A borbély felhajítá a pénzeket, az arany és az ezüst esett egyformára.
A herceg bosszúsan inte Feriznek.
– Tehát jer te hamarább. – Látszott, hogy szeretne túl lenni az elsőn, hogy minél elébb Thökölyvel állhatna szembe.
Thököly inte a borbélynak, hogy tartsa meg a felszedett pénzdarabokat, s álljon készen kötelékeivel.
– Minek az? – szólt gúnnyal a herceg. – Én nem vívok első vérre, hanem utolsóra.
Azzal szembeállt a két bajvívó.
Sokáig néztek egymás szemeibe, mintha elébb villogó tekintetök nyilaival kezdenék a harcot, s azzal egyszerre összecsaptak.
A herceg ádáz rohanással támadta meg ellenfelét, mintha egy lélegzet alatt le akarná azt gázolni, s sűrű és heves csapásokat intézett reá teljes erejéből, de Feriz bég megállt azon a nyomon, melyben lábait legelőször megveté, s bár kissé hátra kelle hajolnia az iszonyú csapások rohama elől, de karcsú damaszk szablyája, mintha villámokból vont volna maga körül sátort, védte őt körös-körül, szikrát adva, mikor ellenfele kardjával majd itt, majd amott találkozott.
A herceg arca égett a dühtől. „Nyomorult kölyök!” ordíta fogait csikorgatva, s még egy nyommal közelebb férkőzve hozzá, két-három oly irtóztató csapást intézett reá, hogy a bég fél térdre bukott, amidőn egyszerre sebes vérsugár szökellt valahonnan a herceg arcába, mire az megdöbbenten lépett hátra, s leereszté kardját.
A viadal hevében nem vevé észre, hogy sebet kapott. Vigyázatlan heves csapkodásai közben úgyszólván maga ütötte belé kezét Feriz bég kardjába, éppen az ököl alatt, hol az életerek vannak, s a rándulás, melyet megmetszett inai tőnek, kényszeríté kardját elejteni.
Thököly odaugrott.
– Herceg, te meg vagy sebesítve!
A borbély elősietett a kötelékekkel, a megvágott erekből, mint a szökőkút, lövellt a sötétvörös vér, s a herceg arca sápadt lőn egy pillanatra.
De alig kötötte be sérült jobbját a sebész, midőn újra fellángolt tekintete, s Imrének fordulva kiálta:
– Még van egy kezem! – még meg tudok víni veled. Adjátok bal kezembe a kardot! Vívok az utolsó csepp vérig!
– Ne nyugtalankodjál, herceg – szólt Imre udvariasan. A balszerencse ma ellened volt. Mihelyt sebed begyógyul, parancsolj velem; szolgálatodra állok.
A herceg szédülve rogyott elősiető csatlósai vállára, kik őt eszméletét vesztve vivék alant váró hintajához; sebe sokkal gonoszabb volt, mint előre látszék, s még azt sem lehete tudni, hogy nem lesz-e halálos.
Csak ketten maradtak a küzdtéren: Imre és Feriz.
A bég még ott állt elébbi helyén, s szótlanul inte Imrének, hogy jöjjön.
– Megbocsáss, derék bajtárs – szólt a gróf –, kissé ki vagy fáradva, s egyenlőtlen lenne köztünk a harc, ha én pihenten vívnék most veled. Dőlj le kissé ide mellém a fűbe; csatlósom hideg étket hozott utánunk, falatozzunk elébb együtt; azután majd ráérünk verekedni.
Feriz bégnek tetszett a fesztelen ajánlat, s kardját egy fának támasztva, leheveredék a fűbe, melyre azalatt Imre csatlósa kiraká a hideg sültet és gyümölcsöt, melyet ura után hozott, egy lopótök alakú ezüst úti kulaccsal együtt, mely tele volt borral.
Imre visszaadá a csatlósnak a kulacsot.
– Nesze fiam, igyátok ki belőle a bort, s merítsétek tele forrásvízzel, mert Feriz bég nem issza a bort, több ivóedényünk pedig nincsen; tehát a kedvéért ma én is vizet iszom, már csak azért is, hogy egyenlők legyűnk.
Feriz bégnek megtetszett a bajtárs fesztelen viselete, s szívesen fogadá az előrakott étket, és ivott vele egy kulacsból, sőt még felelt is neki, ha kérdezé.
Egy vékony sebforradás látszott a fiatal bég halántéka körül, melyet a turbán tekercse nem egészen fedezett el.
– Te azt a sebet nem magyartól kaptad? – kérdé a gróf.
– Nem: olasztól. Candia szigetén.+
– Mindjárt gondoltam. Magyar nem vág így a kard hegyével. Olasz vívómester keze látszik rajta. Még azt a helyzetet is meg tudnám mondani, amilyenben kaptad; ellenség volt melletted jobb felől, bal felől és szemközt. Te azon remek körvágásokkal, miket az imént mutattál, védted magadat egyszerre minden oldalról. Ekkor az előtted álló egyszerre felemelkedett nyergében, s egy bevágással, melyet te a legtökéletesebben hittél elhárítani, megcsapta kardja hegyével homlokodat.
– Egészen úgy volt.
– Ez Basanella tanítványainak mesterfogásuk. Erre vigyáznod kell nagyon, mert e vágás csaknem védhetetlen: a kard egy perc alatt föl és le vág, mintha sarlóval csapott volna; bármily magasan tartsad kardodat, keresztülcsap rajta. Ez ellen csak egy védelem van, az pedig a legegyszerűbb a világon: kapd vissza a fejedet előle.
– Valóban igazad van – szólt Feriz bég mosolyogva, s azután megmosva kezeit, újra elővevé kardját. – Végezhetünk.
– Nem bánom – szólt Thököly, s felvevé könnyedén kardját, oly kecsesen, mintha egy etuis+ játékszert fogna meg finom fehér kezeivel, azt egy delnőnek nyújtandá.
Kiálltak a síkra.
– Még egy szót, bajtárs – szólt Thököly barátságos nyájassággal. – Mikor csak másodmagaddal vívsz, ne hadakozz úgy, mintha csata közepén tíz ember ellen harcolnál, mert emiatt sok erőt elvesztegetsz, s közelebb bocsátod ellenfeledet magadhoz; inkább mereszd ki a kardodat, hogy csak az öklöd mozogjon.
– Köszönöm a tanítást – szólt Feriz elmosolyodva. Másnak bizonyosan a szeme közé vágta volna, de Imre oly hűséges pajtáskodó hangon közé azt vele, mintha csak tréfálni jöttek volna ide.
Megkezdődött a viadal; Feriz bég szokott hevével nyomult ellenfelére, mintha vissza akarná neki adni a nyájas tanítást, míg Thököly nyugodtan, szeliden mosolygva hányt ellent hevesebb ellenfelének, mintha csak játszana vele, oly könnyeden, oly biztosan forgott kezében a kard, annyi kellemmel volt párosulva minden mozdulatja, alig látszott rajta legkisebb erőtetés, a leghevesebb csapásokat, miket Feriz bég ellene intézett, kardjának legkönnyedébb csúsztatásival hárította félre, s egyetlenegyszer sem csapott rá vissza, úgyhogy utoljára Feriz bég mintegy önkénytelen haraggal lépett hátra, és kardját leereszté.
– Te csak kötekedel velem, miért nem vágsz vissza?
– Kétszer is megkaphattad volna tőlem Basanella mestervágását, igen hevesen harcolsz.
Párbajban semmi sem oly megölő, mint az ellenfél nemes magatartása. Feriz bég egészen dühbe jött Thököly hideg nyugalmán, s csaknem magánkivül veté magát ellenfelére.
– Lássuk hát, hogy te ördög vagy-e?
Azon pillanatban, midőn egy lépéssel közelebb lépett Thökölyhez, az egyszerre kimereszté karját, s azon percben, midőn ellenfele csapását elhárítá, egy alig észrevehető suhintást tőn kardja hegyével visszafelé, s azon pillanatban egy égő veres vonal látszott Feriz bég homlokán.
A török ifjú meglepetve ereszté le karját, amint az észre sem vett csapás után arcára kezde folyni a vér; Thököly elveté kardját, s fehér kendőjét ragadva, rohant egyszerre ellenfeléhez, a legőszintébb részvéttel törölve annak arcáról a vért, s a legnaivabb ijedség remegő hangján mondva:
– Látod: mindig mondtam, hogy vigyázz e vágásra.
Erre a borbély is odafutott kötelékeivel, s megvizsgálva a sebet, vigasztalólag monda:
– Katonadolog! Csak a bőr van megsértve. Három nap alatt beheged.
Thököly örvendve szorító meg Feriz bég kezét.
– Ezentúl jó barátok maradunk. Én Istenemre mondom, eddig sem adtam öntudatos okot arra, hogy rám neheztelj.
– Örülni fogok barátságodnak – szólt Feriz komolyan –, de ha azt kívánod, hogy ez tartós legyen, e szómat hallgasd meg: sohase közelíts oly leányhoz, akit nem szeretsz, hogy téged szeressen; és ha szereted, akkor ám szeresd, de boldoggá tedd.
– Becsületszavamra mondom, Feriz – viszonza Imre –, mindazon hölgyek közül, kiket azóta láték, mióta téged ismerlek, egyet sem szeretek, s egytől sem kívánok szerettetni.
Feriz bég nem állhatá meg, hogy fejcsóválva el ne mosolyodjék.
– Úgy látszik, elfeledted, hogy menyasszonyod is azok közt van!
Thököly zavarodottan ajkaiba harapott, s nem adott feleletet, tréfaszámba hagyva menni e nyelvbotlásnak vélt vallomást.
Azzal összeölelkeztek egymással a kibékült bajtársak, s a keresztig visszahaladva, Imre kényszeríté a béget kocsiját elfogadni s azon utazni Ibrailba, maga pedig lóra ült, s elbúcsúzva tőle, megindult a bozzai szoros felé vezető úton.
A levélhozó csatlós végre azt hivé, hogy csakugyan lesz ideje elolvasni a sürgős iratokat, s evégett megszólító urát.
– Nos, hol van az a két levél? – kérdé a gróf nagy restül.
– Már nem kettő, uram; hanem három.
– Hogy szaporodott meg?
– Flóra kisasszony bízta rám e harmadikat, hogy ezelőtt félórával ezen kocsizott hazafelé.
– Tehát előrement? Lássuk, mit írnak?
Legelső volt Teleki levele, melyet Imre átolvasott; hirtelen keresztülfutotta, mintha nem találná oly érdekesnek, minőnek igényelve van. Mikor azon pontra jutott, ahol a Flóra feletti vigyázat ajánltatik neki, egy kicsinyt megállapodott: „no de majd utolérjük”, gondola magában, s a másik levélhez fogott, mely Ilona névvel volt aláírva.
Kétszer is átolvasá ezt, s harmadszor újra hozzáfogott, arca láthatólag kipirult. Önkénytelen felsóhajtva, s a levelet eldugá keblébe éppen szíve fölé, s mélázva tekinte maga elé, mintha önszíve dobogását hallgatná.
Azután feltöré a harmadik levelet.
Jegygyűrűje volt benne, egyéb semmi. Egy szó, egy betű sem azon kívül.
Imre nehány percig elbámulva tartá azt kezében; még a paripa is megállt vele. Arca nehány pillanatra elsápadt, s feje aláhajlott.
Perc múlva ismét felegyenesedék; s elég fennhangon, hogy más is meghallhassa, kiálta:
– Istenemre, ez jobbkor nem jöhetett!
Azzal elveté a levélborítékot, melyben gyűrűje volt, s azon iratot, melyet keblébe rejte, elővevé, abba tekergeté azt bele, s visszatéve ismét szíve fölé, arca kigyulladt, keble kitágult, s megfordítva lova fejét, jó kedvvel monda csatlósainak:
– Nem megyünk Erdélybe, vissza! Mehádia felé…