Felső-vadászi herczeg Rákóczy Zsigmond életrajzát szándékozom megírni. Fia volt ő I. György, unokája Zsigmond, s öccse II. György erdélyi fejedelmeknek. Oly időben élt, a XVII. század derekán, midőn az európai államok nagy küzdelmében, melyet ezek az absolut vagy alkotmányos kormány forma diadalra juttatása érdekében vívtak, koronként Erdély is részt vett. Még gyermek volt midőn a harminczéves háború véres csatáiról hallotta atyja udvarában a híreket. S mire felserdült, de még szakálla is alig kezdett pelyhesedni - már maga is részesévé lett a küzdelemnek. Összejött azokkal a nagy hadvezérekkel, kiknek addig csak hírét hallá s ismeretségükbe jutott: élvezve mind azt az előnyt, mit előkelő állása és születése adhattak.

Alakját kortársai előtt rokonszenvessé az tette, hogy megérdemelte szerencséjét. Hanem amint az évek multak, s kortársai elhaltak, emléke lassan-lassan feledékenységbe ment. El volt az temetve a Rákóczy család levéltárában s egy-két emlékíró följegyzésében.

Búvárlataim közben épen e levéltárakban, nemes alakja mind jobban kidomborúlt előttem. Ez bírt rá, hogy vázoljam rövid, tevékeny életét, mely mint meteor tűnt fel hazánk láthatárán, és egy meteornak gyorsaságával tűnt is le, nagy alkotásoknak csak kezdetet hagyván maga után, s annál több reményt és várakozást vivén magával sírjába. A meteornak fénye még sokáig vissza-vissza villant a sötétségből a megemlékezés világánál. Nem hiában alkalmazák róla kortársai:

Heu miserande puer siqua fata aspera rumpas
Tu Marcellus eris...