18-tól Capitális egy persona ez a mi domicellánk… –  a beszélgetés latinosabb részének szövege:-Pompás egy személy ez a mi kisasszonyunk, tekintetes uramöcsém-kezdé a táblabíró úr, amint a kapun kívül voltak.

– Nem mondom, hogy nem az.

– Sőt tanusítványt is állíthatna ki felőle, tekintetes uramöcsém.

– Hát csak úgy, mint más.

– Nono. Minek ez a színlelés? Ha én nézek a kisasszony szemei közé, csak egészen mást látok én azokban, mint mikor uramöcsém veszi szemügyre. Csak nem kell tagadni, ami tény.

– No hát igen, hát néztem rá! Mi az?

– Tudjuk! „Először néznek, azután nevetnek, azután megszokják.” Talán nem nyilvánvaló, hogy a bírósági tárgyalás alatt miről csevegtek ott a benyílóban!

– Én csevegtem?

– Persze, hogy maga. Tudok mindent. Az éjjel lefekvés előtt, mikor a szobámba mentem, hallottam valami szóváltást a kisasszony szobájának az ajataján keresztül, megálltam hallgatózni, s tapasztaltam, hogy a tiszttartó erősen kifogásol bizonyos kifejezett modort, amivel Fruzsinka kisasszony uramöcsémmel társalog, amire a kisasszony nagyszerűen visszavágott azzal, hogy kettőjök között nyilatkozatok történtek, a dolog egészen komoly.

– Oh, bizony ! Ha én minden leányt elvennék, akinek már nyilatkoztam.

– Hahaha! Az éppen olyan nehezen volna végrehajtható, mintha Fruzsinka kisasszony mindazokhoz férjhez^x akarna menni, akik már nyilatkoztak. Nem mondom, hogy kölcsönösen! Kár érte! Mert pompás egy személy!

– Hiszen csak akadna már egy jó ember, aki férjhez venné! S uramöcsém nem követeli magának ezt a „jó ember” titulust?…

– Akkor „tilos”, mint a barátnak a szogálólány. De hát, tekintetes uramöcsém; ha ez az életmód uralkodik nála, akkor nagy hiba volt szóbeli bizonyságon kívül még tárgyi bizonyítékokat is hagyni a kisasszony kezében, amik esetleg még törvényes igényekre is felhasználhatók bizonyítékul.

– Miféle tárgyi bizonyítékokat ért, urambátyám?

– Nono! Uramöcsém! Én nem hiába működtem húsz esztendeig perekben; tudok ám a vallatáshoz! Hát mi is történt csak abban a kis benyílóban? Mit mond elsőrendű vádlott?

– Hát én, ellenőriztem az ablakból az ítéletvégrehajtást.

– És a szünetek alatt „tanítottam a kisasszonyt ez állítmány ragozására: szeretek, szeretsz, szeret:’

– Föltéve, de meg nem engedve, hogy úgy volt?…

– Amikor aztán a kisasszony így válaszolt: „Ha igaz valósággal szeret az úr, akkor a jóhiszeműsége jeléül adjon egy tincset a hajából.”

– Ugy-e?

– Ugy-e? Most mindjárt sarokba lesz szorítva a tettes! Erre uramöcsém azt nyilvánította ki, hogy a priori nincs ellene semmi észrevétele, csak egy ollót keres; s amíg uramöcsém az ollót kereste, azalatt a kisasszony az ablakba kihajolva, mint helytartója, számontartotta a botütéseket. Végül a hajtincs levágatott; uramöcsém tovább számlálta az ütéseket; s azalatt a legveszedelmesebb ütést követte el a legártatlanabb szerető szíven, mely uramöcsém ajándéka alatt dobog; elrejtvén azt Fruzsinka kisasszony a medaillonjába; de mindazonáltal mindenkinek eldicsekedvén a zsákmányával. Még mikor elváltunk is, láttam, amint az ablakbul kihajolt, s a kebléből kivont medaillonocskát számtalanszor megcsókogatá: „A részt, az egész helyett”. Sarokba van-e szorítva a vádlott?

– Nem vagyok urambátyám! Nem írom alá a jegyzőkönyvet. Csalódáson fordul meg az egészkövetkeztetés. Odáig helyes a tényállás, amint elindultam az ollót keresni, de itt következik a végzetes eltérés…