Megvirradt a legszomorúbb nap; nemcsak Rab Rábyra nézve, de az egész vármegyeházára is.
Az urak az egész éjet ébren töltötték és tanácskozásbanx.
Együtt voltak a jók a gonoszokkal, az igazak a hamisakkal és elválaszthatatlanokx.
Arrúl volt szó, hogy az ősi alkotmány megvédessék az erőhatalom ellen; s itt nincs különbség jó és rossz ember között. Itt csak az a kérdés, ki a hű, ki az áruló?
Mind hívek voltak.
Sokan sajnálták a szegény megtört rabot: szívükben igazat adtak neki; de ő egy eszmét testesített meg magában, aminek össze kellett törnie.
Egy szó sem emelkedett a védelmére.
A helytartótanács elnökének gyászos halálesete, a nehéz csapás, mely azt okozta, nem rémíté meg őket. El fogják ítélni.
Reggel kilenc órakor istenitiszteletet tartottak a ferencrendiek templomában*, azután bevonultak a vármegyeházába, felkötötték a kardjaikat, s fegyverbe állították a vármegye egész helyőrségét.
Azután odahozatták a törvényterembe a rabot.
Az már nem tudott a lábain állani; ahová letették, ott összeroskadt.
Az ablakok mind nyitva voltak, télutói fagyos verőfény sütött be a terembe, a Rab Ráby kopasszá nyírt fejére.
Bágyadt tekintete végigtévedezett bírái arcán, nem talált rajtuk irgalmat. Tárhalmy ott ült az elnök mellett jobbrul, s arcát tenyerébe temette, könyökére támasztvax.
Az óra tízet ütött, a ferenciek tornyában elkezdtek harangozni; erre mindenki felállt. De Tárhalmy még akkor is eltakarta kezével az arcát.
„A Szentháromság Istennek nevében!” – hangzott az elnök szava.
Erre az aljegyző felvette a terjedelmes ítéletet. (Annyi emberség mégis volt a törvényszékben, hogy nem bízta a funkciót a főjegyzőre.)
Elolvasta a képtelen vádpontokat, amik Ráby ellen voltak emelve, azután a rossz védelmet, amivel azokra a hivatalos védőfiskális megfelelt, melynek következtében Rab Ráby, mint erőszakos börtönfeltörő, rablókkal cimboráló, boszorkánymester és néplázító, a hazai törvények idézett cikkelye szerint pallos általi halálra ítéltetik. Mivelhogy azonban őfelsége a halálbüntetést mindenkorra eltörölte, s azt életfogytiglan való hajókötél-húzásra* átváltoztatta, annálfogva Rab Ráby e mai napon a hajókötélhez fog láncoltatni, és büntetését legottan megkezdi.
Hajókötélhez láncoltatni! Ezt a nyomorult, összetört alakot! Ez elől csakugyan jó volt a Mariskát eltávolítani, hogy ne lássa az ablakból, hogy láncolják a vastag hajóalattsághoz* az ő Ráby Mátyását – a Pápis cigánnyal egy sorba!
Rab Rábyt azalatt, míg az ítéletet felolvasták, két hajdúnak kellett karjainál fogva fenntartani, hogy állva hallgassa azt végig.
Halálsápadt arca mosolygott fájdalmában.
E pillanatban trombitaszó, dobpörgés hangzott az utcán, a szomszéd Károly-kaszárnyábul* robogva jöttek elő a hadcsapatok, gyalogokx és lovasok. Lehetett hallani a nehéz ágyúk gördülését s a lafféták csattanását a kövezeten, amint azokat lecsatolták. Rab Ráby megismerte Lievenkopp vezénylő hangját, amint „tölts”-öt vezényelt, amire száz meg száz vasvessző zörgése a puskacsövekben volt a következés.
A sápadt arc egyszerre kigyulladt. A lankadt izmokba galvanizáló erő szállt. Itt van a szabadító! Ah, most emezeken van az elsápadás sora! Az üldözők remegnek, és ajkaikon megfagy a szó. A pallos nemcsak a rab feje fölé van emelve, hanem a bírák fölé is! Vajon melyik dobja el azt hamarább a kezéből?
Nos, uraim, a halálítéletet elébb ki is kell hirdetni a vármegyeház nyitott ablakábul, ősi szokás szerint, hogy hallhassa minden ember! Kinek lesz bátorsága hozzá?
A fiatal aljegyző körül forogni kezd a világ: a sápadt ifjú szédeleg, s egy pohár vizet kér, a szájapadlásához tapadozó nyelvvel: ez nem fogja azt megtenni; Laskóy elnöknek a szája tátva-nyitva áll, de egy szó drága, annyi se jönne ki rajta. Most válik el, hogy ki a férfi a gáton.
Ekkor Tárhalmy kikapja az aljegyző reszkető kezéből az ítéletet.
– Majd kihirdetem én!
S azzal a várnagynak parancsot ád.
– Zárják be a kapukat! A hajdúk élesre töltsenek!
E szóknál Rab Ráby összeborzadt. Végigfut a lelkén mind az az iszonyat, ami erre az összeütközésre következni fog. Az első lövés, mely Pest vármegye házának kapuját bezúzza, lángba borítja az egész országot, felforgatja alapjaiból a belső békét, romlást, pusztulást fog hozni a nemzetre és a dinasztiára!…
S mindez miért?x Azért, hogy az ő nyomorult teste megszabaduljon a szenvedéseitől! – Hát érdemes vagy erre, te silány cadaverx?
Ráby eltaszítá maga mellől a kísérőit, s odaveté magát az ablak felé siető Tárhalmy lábaihoz.
– Uraim! Elismerem, hogy ítéletetek igazságos. – Nem dacolok veletek tovább. – Megsemmisülök. – Ölessetek meg. – De ne kínozzatokx; ne gyalázzatok meg!
– Ne legyen miattam harc, vérengzés az országban. –tapossatok el, temessetek el! – Egy jajszóm nem halljax többé senki!
Tárhalmy kirántotta az öltönye szárnyát Rab Ráby kezéből, amit az görcsösen ragadt megx, s büszke, hideg tekintettel lépett oda az ablakhoz.
Odalenn az utcán „fegyvert a kézbe!” parancsolt a vezénylő.
Az égő tűzérkanócok salétrömfűstje beszűrődött a terembe.
Tárhalmy az ablakban állva, meg nem rezzenőx hangon olvasta fel Rab Ráby ítéletét – elejétől végig.
A rab ájultan roskadt össze.
A tüzérkanócok már füstölögtek; – a fegyverek már töltve voltak; – csak a parancsszónak kellett elhangzani; –akkor azonban lóhalálában vágtatott végig az utcán egy hirnök, végigtrombitálva pofaszakadtábul, hogy „elmaradt az úr a lórul!”, míg a térparancsnok elé érkezett, egy nagy pecsétes levelet tartva fel a magasrax, s hangosan kiáltva: „A császár nevében!”
Lievenkopp átvette a levelet és feltöré. Amint elolvasta, nyugodtan a keblébe dugta azt.
Azután „vállra” parancsolta a fegyvert, a trombiták visszatérőt fúttak, az ágyúkat talyigáikra kapcsolták; a fenyegető dandár visszatért, ahonnan előjött, a Károly-kaszárnyába.
A veresfrakkos futár pedig még ott maradt a vármegyeház előtt, s ostora gombjával megütve a kaput, hangosan kiáltax:
„A KIRÁLY nevében!”x