Most már vége van minden tréfának – mondá magában Ráby. – Itt nem péterbácsizunk többet ezekkel az emberekkel; hanem egyenesen a torkukra megyünk!
Másnap mindjárt felutazott Bécsbe. Nem is titkolta az utazását.
A császárnál ki kellett eszközölnie, hogy a helybeli magisztrátus letétessék, s új bíró- és tanácsválasztás rendeltessék el. Ezt neki, mint ottani közbirtokosnak, teljes joga volt követelni.
Azalatt Böskét ott hagyta a háznál, s megengedte neki, hogy bátorságnak okáért az öreg vincellért hálassa ott éjszakánként a pitvarban.
Meg is járta Bécset szerencsésen; mindent a legjobban rendbe hozott, s aztán szépen hazatért.
Gondolkozott magában, amint a város tornyait meglátta, vajon miféle csoda várakozik rá megint ez újabbx visszatéréskor?
Nem találta ki. Pedig várt rá.
Amint a kocsijával a háza elé hajtatott, nagy álmélkodva látta, hogy a Böske ott ül kinn az utca szélén, és egy csomó mindenféle bútordarabotx, szekrényt, asztalt, széket, ágyat, kanapét strázsál, amik mind ott terpeszkednek az utcán, s amellett sír keservesen.
– Hát te micsoda bútort árulsz itten? – kérdé tőle tréfásan az úr.
– Micsodát ám! – fortyant fel a Böske. – Hát csak ismeri tán a tensúr a magáét. A magunk retyemutyái ezek. Kiszórták az utcára lax, engemet meg utánalöktek.
– Kicsoda? – kiálta fel Ráby, leugorva a szekérből.
Nem volt szükség a Böskének megfelelni rá, mert erre a szóra már megnyílt az ajtó, s ott láthatá a feleletet Ráby a nótáriusx rezes orrú bátyjában, akit népies nevén csak Csutora Miskának szoktak híni.
Az egész debreceni flegmával veté neki a vállát a kapufélfának s egy hosszú, pipázásban meggörbültx meggyfa pipaszárú selmeci cseréppipát* tömögetve a sallangos dohányzsacskóbulx, elállta Rábynak az útját. Jól be volt már vásárolva most is, s a háta mögött lehetett még látni egynehányx pógárembert, aki szűkség esetén segítségére legyen, ha arra kerül a sor.
– Hát mi történt itt? – kérdezé tőle Ráby.
– Hát csak az történt, hogy én visszavettem a házamat az úrtól.
– Kend a házát? Hisz ez az én házam, amit kend minden törvényes forma szerint eladott nekem.
– De márx megbántam, hogy eladtam, s visszavettem –mondax a Csutora Miska, s elővette az acélt, kovát és szép nyugodtan kicsiholt az ürömtaplóba. – És most az úrnak semmi keresete itt ebben a városban többé, az úr nem idevaló impostor (compossessort akart mondani)*, már most alá is út, fel is út, mehet az úr – mind a vízig szárazon!
Azzal rá is nyomtatta a pipakupakkal az égő taplót a dohányra, s nagyot szítt rajta, hogy meggyulladjon.
– De én kendet készpénzzel kifizettem! – szólt Ráby, dühtől és szégyentől reszketve. – Hát a vételár hol van?
– Azért tessék pörölni a szolgabíró előtt – mondax a Csutora Miska, s olyan jóizűt nevetett utána, hogy a pipája is kialudt bele. Ráby hallhatta, hogy a kacagásnak sokszorozott visszhangja is van az udvaron belül.
Nem feleselt tovább. A Böskének azt mondta, hogy majd mindjárt szekeret küld a bútorokért, és elviteti innen az utcáról, addig csak maradjon ott; maga pedig sietett a nagybátyjához. Elpanaszolta neki az esetet.
De már ez több, mint tréfa! – xmonda az öregúr. –
Ezt már nem tűrjük el a pugrisnak.
– De hát kihez menjek panaszra? A szolgabíróhoz, aki személyes ellenségem, a sedriához, ahol Gyöngyöm Miska helyett akartak elítélni? Ahol trigámiával hagynak vádolni, ahol kinevetnek!
– Egyikhez sem. Van minekünk erre igen jó törvényünk: „ejectio violatoris”+*. Keressük csak ki a Tripartitum III. 22. t.-cikkét. Ott áll szépen megírva, hogy akinek a birtokát valaki jogtalanul elfoglalja, a jogos tulajdonos azt abból egy év lefolyása alatt saját erejéből kidobhatja, kiverheti, s ha eközben az elfoglalónak keze-lába törik, magára vessen.
– De hát hol vegyük mi azt az erőt, amivel mi ezeket innen erőszakkal kiverjük? Hisz az egész városi tanács, esküdtek, drabantok mind az ő szolgálatjukban állnak; a vármegye brachiumot nem ád, a katonasághoz folyamodni hazaárulás; ha pedig a népséget hívom fel ellenük, arra azt mondják, hogy „tumultus”, lázadás.
– Csak bízd te azt énrám. Már most csak hagyd te a dolgot egészen az én kezemben. Mink öregek sok olyan dolgot tudunk már tapasztalásból, amiről tinektek, fiataloknak még csak ideátok sincs. Nem megyünk mi se a vármegyérex, se a tanácsházra, se a szegény parasztnépet nem hívjuk fel verekedésre. A parasztnak nem szabad verekedni, mert azt megcsapják, becsukják. De szabad a nemesembernek. Van nekünk itten két nemeshelységünk, Bicske meg Velence*. Híres verekedő nemzet mind a kettő. Az igazi Velence meg Ferrarax között nem folyottx annyi ütközet, mint ezek között, s ami a büszkeséget illeti, a bicskeiek el nem engedik, hogy ők még Tuhutum vezérrel telepedtek le ide, a velenceiek pedig, akikhez képest az adriai Velence nobilije csak szegény legény, azt vitatják, hogy ők Attilával járták meg Aquileja* ostromát, onnan hozták el a Velence nevet a Velencei-tó mellé. Azért az elsőbbség felett minden alkalommal összeverekesznekx, s egyébként is egymást minden módon pusztítják, injuriázzák, mortificálják*. De nincs azért arra eset az annalisokban, hogy valaha velencei meg bicskei nemesuraknak valamiféle processusa, szolgabíró, vicispán, sedria elé került volna. Mert van közöttük egy szövetség, amely szerint mindennemű sérelem, amely a sűrű villongások közben közöttük felmerül, anélkül, hogy valamiféle a bíróság elé vitetnék, a nemesek hadnagya által ítéltessék el. Mégpedig úgy, hogy mindig az alperes fél községének a nemesix hadnagya legyen a bíró. Abban mindig megnyugosznak, és soha az ő perlekedéseik utánx esküdt, szolgabíró egy réz babka sportulát még be nem emelt.
– Patriarkális állapot.
– Nohát, ezek a nekünk való emberek, akiket az ilyen őseredeti excursiókra meg lehet nyerni. Két hét múlva lesz a fehérvári vásár. Ez a két hét szükséges nekem, hogy bejárjam a két községet, s beszéljek a primipilusokkal*. Te azalatt itt maradsz a helyemben, s tartod in currenti a póstamesteri ügyeket. Az is szükséges, hogy azalatt hagyj egy kis bajuszt nőni; mert az ilyen borotvált arc ellen antipátiájuk van a nemesuraknak. Most éppen a velencei nemesek hadnagya a soros: Nemes Kadarcsi Keő István*x uram. Eredeti egy alak. Az egész Rákóczi-hadjáratot végighadakozta, s még most is abban a viseletben jár, amiben a „nyalka kuruc” pompázott suo tempore; pedig a farkasbőr kacagány bizony nagyon meg van már kopva a nyakában. Ő nem is tette le a fegyvert a „majtényi síkon”, hazahozta magával, keresztültörve a labancon, – no meg az ecsedi lápon*. Hanem arra nagyon sokat ad, s ezt jó lesz, ha előhozod neki, hogy ő nem olyan nemesember, mint a többiek; mert igaz, hogy az ő dédükei még Árpád apánkkal jöttek be lóháton Ázsiából; de egyik szépapja a Dózsa-lázadásba belekeveredvén, amidőn az 1514:34. t.-cikk* által az összes máramarosi nemesség megfosztatott nemességétől, az ő őse is áldozatul esett; a nagyapja azonban a nemességet ismét visszanyerte; de nem az osztrák házból eredett királyok kegyelméből, hanem mint egyike annak a négyszáz nemesnek, akiket Bocskay ajándékozott meg az armálissal, mikor Magyarország királya volt*, s akiket az 1686-diki diaeta nemességükben megerősített. Ezzel az öreg nagyon nagyra van; s aki ennek tudomásával bír, az egyszerre nagy embere lesz neki. Hát ezt el ne mulaszd majd neki előhozni. A titulusát is mindig megadd, nemzetes Kadarcsi Keő István uram. Mert vannak Aknasugatagi Keők is, akik „csak” erdélyi nemesek, meg Sáronberki Keőkx, akik „dubitatus”* nemesek. Azért a praedikátumát mindig hozzá tedd a nevének. Mert aki csak egyszerűen Keő István uramnak szólítja, annak a szavára szétnéz, meglát egy követ az utcán, meglöki a botja végével: „Hallod te kő, hozzád beszélnek.” – Ha egyszer aztán elkészültem én a captatio benevolentiaeval, akkor felmegyünk együtt a fehérvári vásárra, s ott aztán majd kicsináljuk az egész stratagémát. Ne félj, kidobáljuk a házadból pógár uraimékat, hogy a lábuk sem éri a földet.
Ráby beleegyezett. Úgy el volt már keseredve, hogy valósággal szomjazott a lelke egy kis egészséges verekedés után; akármi legyen is azután belőle.
Elfogadta hát Leányváry János úrnak a tervét. Ő maga ott maradt helyette póstamesterkedni, azt pedig eleresztette hadsereget gyűjteni.