Jókai valamennyi hírlapi cikkének összegyűjtése előtt teljes megbízhatósággal nem rajzolhatjuk meg az utat, amelyen az író a József császárról alkotott nagyszabású képhez eljutott. Kiindulópontul azonban jelenlegi ismereteink alapján is elfogadhatunk két megállapítást: az 1780-90 közti igen mozgalmas évtized az ő számára nem távoli korszak, hanem olyan félmúlt, amelybe szülővárosának, családjának hagyományai is elvezették, idősebb kortársainak visszaemlékezései kalauzolták. Részben ezért nem tudja – sem ő, sem kortársai – hűvös tárgyilagossággal szemlélni e válságos éveket: József decenniuma hol a reformkorhoz, hol a Bach-korszakhoz válik hasonlóvá szemében. Nemcsak a központosítás, elnémetesítés tényei teremtik meg az effajta azonosítás alapját, hanem a kibontakozó nemzeti ellenállás viharai is.
Az elátkozott család egyik főszereplője Malárdy, a XVIII. század végének jellegzetes pályáját futja meg: az abszolutista periódusban megszűnvén a megyei választások, örökös alispánnak véli magát, buzgón támogatja földmérésben, újoncszedésben, gabonagyűjtésben a kormányzatot, ezért aztán csúfos bukást kell elszenvednie 1790-ben a megyei élet újjászületésekor. Az ellene felsorakozó erők éledése, a nemzeti nyelv és irodalom művelése olyan lelkes ünneplésben részesül az író részéről (Valami van a levegőben. Hyppocrene c. fejezetek), mintha már Vörösmarty fiatalságának vagy épp 1839-40-nek sokkal megragadóbb és korszerűbb tartalmú nemesi ellenállásáról lenne szó. A rendeletek 1790-i visszavonása azért is emlékezetes államférfiúi tett költőnk szemében, mivel „a nagy fejedelem… áldást-író tolla” „két új eszmét” változatlanul fenntartott: a jobbágyok jobblétét meg a türelmi parancsot. (A jelen kritikai kiadás 170.) Azt pedig Jókai sohasem feledi, mit köszönhet a protestantizmus az ő uralkodásának. E művében is egész külön bekezdést szentel a József alatt fölépült komáromi református templomnak, iskolának, paplaknak.
Malárdy csupán érdekből lett jozefinista, azonban Áronffy Jób már meggyőződésből csatlakozott a rendszerhez. „Lelkét idegen szabadelvűség” töltötte el, akárcsak Ráby Mátyásét, a „közös emberi szabadság” vonzásának inkább engedelmeskedett, mint a nemzeti érzületnek. (Mire megvénülünk, A jelen kritikai kiadás 26.) Elvei jegyében szeretett bátyjával is meghasonlott, s amikor a nagy kísérlet csődöt mondott, inkább öngyilkosságot követett el, semhogy elviselje testvére diadalmas fölényét. E rövid részlet légköre szembetűnően rokon a Rab Rábyéval: tiszta s a szerző számára nagyonis rokonszenves törekvések ütköznek össze kibékíthetetlen elszántsággal mindkét helyt.
A magyar nemesi értelmiség a XIX. század derekán igyekezett elfogulatlanul megítélni II. Józsefet, de a korviszonyok nyomása következtében elsősorban annak elnémetesítő és kérlelhetetlenül centralizáló törekvései foglalták el szemhatárát. Végzetesnek tartották a nyelvrendeletet és nem kevésbé háborodtak fel a megyei önkormányzat megszüntetésén, az országgyűlés elhalasztásán, az ősi közjogi méltóságok (nádorság) betöltetlenül hagyásán, míg a hazai iparosodás visszaszorítását aránylag kevés figyelemre méltatták. Nemcsak a nemzeti függetlenség (esetleg korlátozott önállóság) jegyében mondtak kemény ítéletet a reformokról, hanem azért is, mert elutasították „kényuralmi” eljárását, amely szerintük az alattvalónak semmilyen biztosítékot sem hagyott az állami mindenhatósággal szemben. Tételes, elvont liberalizmus találkozott e véleményben az erős és alapjában még haladó jellegű magyar nacionalizmussal, ám a keverék igen különféle színárnyalatot ölthetett. Vas Gereben 1867-ben megjelent korrajza: II. József és kora Magyarországon pl. határozottan a korlátoltabb, konzervatívabb állásfoglalások osztályába tartozik, ha egyáltalán e kategóriához sorolható még. Az erőskezű fejedelem, itt inkább csak azzal tesz nevezeteset, hogy rádöbbenti a németesedni kezdő magyar nemeseket a nyelvművelés fontosságára, rá arra, hogy a jobbágyot föl kell emelni a nemzeti jogok hatékonyabb megvédése érdekében. A szerző gyermeteg magyarkodása, ábrándos és lojális történetszemlélete delelőre emelkedik a zárófejezetekben. Győz a nemesi oppozició, az uralkodó megbánja tévedéseit, szeretné „egészen föltámasztani” nemzeti létre a magyarokat s a rokonszenves földbirtokos Pál úr is nyomban megtanul valamit a császártól: meghitt embereinek jobbágytelkeket ajándékoz minden földesúri szolgáltatásról lemondva!
Horváth Mihály Magyarország történelme c. nagyszabású rendszerezésének hetedik kötetében ugyancsak bőven, mintegy 230 lapon át beszél „A nemzetiséget s alkotmányt veszélyeztető önkényes újítások” korszakáról. Jókai nagyra tartotta a kiváló történetírót, akinek hatása nem egy regényén (pl. Mire megvénülünk, A kőszívű ember fiai, Eppur si muove) szövegszerűen is kimutatható, s e munkájának második, bővített kiadása (7. k. 1873.) meg is van könyvtárában, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum őriz. (Könyvtári jelzete: C. 1.311/1-8.) A Ráby-regény meg A csendes évek története. [= Életemből. 96. k. 72-92.] seholsem hivatkozik ugyan közvetlenül
Horváth Mihályra, későbbi írásaiban azonban annál csattanósabb bizonyságát adja annak, mennyire ragaszkodik Horváth nézeteihez II. József értékelésében. Jókai Mór: A magyar nemzet története. 6. kiadásában olvashatjuk a császárról: (Bp. 1902. 743.) „Ha magyarnak született volna: Hunyady Mátyás lett volna belőle. (Ez a véleménye róla Horváth Mihály nagy történetírónknak is).”
Míg e későbbi művében az író aprólékos gonddal követi Horváth Mihály tárgyalási módját, s még jelentéktelen külsőségekben (dokumentumok idézése, idegen tulajdonnevek írása stb.) sem szakad el tőle, addig itt elsősorban a historikus legfőbb szempontjai, kritikai mércéje hatottak rá. A szabadelvű püspök megértéssel szól a jozefinista egyházpolitikáról, lelkes elismeréssel emlegeti az 1781-i új sajtótörvényt „melynek célja volt a szellemet bilincseiből felszabadítani” (482.). Ennek visszhangja lehet az is, hogy a regény 11. fejezetében feltárul az uralkodó bölcs fölénye a támadó röpiratok ellen. Nem töreti kerékbe szerzőiket – állapítja meg a főszereplő –, inkább utánnyomást készíttet belőlük, hogy a begyűlt jövedelmet a szegényeknek adja. A kalapos király maga a megtestesült takarékosság Jókai szerint. Ez a nézet A csendes éveket [A csendes évek története. = Életemből. 96. k. 72-92.] egészen áthatja, nem hiányzik azonban az említett fejezetből, s a fejedelem megjelenésének ábrázolásából sem (pl. császári ebéd a megyeházán: 46. fej.). A kerületi biztos visszasírja Mária Terézia idejét, aki magánpénztárából sok könnyelmű előkelőséget mentett meg. Ráby rávágja, hogy az udvari perselynek „most kilyukadt a feneke”. A tényt Horváth Mihály is fölemlíti (480).
Föltehető, hogy a költőre hatással volt II. Józsefnek a hivatalnokokhoz intézett 1784. március 8-i körlevele, amely szinte szenvedélyes módon követeli a fáradhatatlanságot, a részrehajlás nélküli s a magánérdeket a közjónak föltétlenül alárendelő magatartást. (Horváth Mihály i. m. 516-24.) Az önzést a legmagasabb tisztviselőnek sem tűri el, az alárendelteknek kötelességévé teszi főnökeik esetleges megvesztegethetőségének jelentését (i. m. 519). Ráby Mátyás olyan megbízott, aki koronás megbízójának nemcsak emberszeretetét, segíteni akarását teszi magáévá, hanem aszkétikus munkaerkölcsét, a visszaélésekkel szembeni kérlelhetetlenségét színtúgy. A történelmi Rábyt minden bizonnyal anyagi meggondolások is vezették leleplezéseiben, Jókai azonban mellőzte e tényezőt, az ő hérosza valósággal az uralkodótól kívánt és sürgetett ideáltípus!
A neki ellenszegülő vagy hivatalukban hanyag főembereket II. József gyakran metszően ironikus, sőt egyenest goromba kifejezésekkel illette. Nagy esze; sok fiatalkori csalódása és türelmetlensége fejlesztette ki benne e szarkazmust, melyet Mária Terézia aggódva igyekezett kigyomlálni belőle (vö. Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában. 1-3. k. Bp. 1881-88. 1. k. 424,-25.). Az anyai dorgálás azonban keveset használt, s kivált a belső és külső csatavesztések idején leplezetlenül törtek ki epés indulatai. Ballagi Gézától (A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. Bp. 1888. 258-59.) tudjuk meg legpontosabban, milyen érzéseket váltott ki belőle gr. Forgách Miklós nagy port fölvert 1788-i ellenzéki pamfletja. A császár nem kívánta a nyomtatott példányok elkobzását, sem a szerző szigorú megrovásban való részesítését, de a fenyegető hangsúly nem hiányzott a kancellárhoz írt válaszából: „…; ha pedig Forgách még nagyobb őrültségre vetemednék, majd megmutatja ő neki, hol van az ő méltó helye. Ez alatt a ,hely’ alatt bizonyosan a bolondok házát értette a császár, miután már egy dekrétumában Forgáchot ,bolondnak’ nyilvánította. Rajta is maradt… ez a név, hogy ,dekretális bolond’ egész életében.” Ezt a híres fejedelmi kitörést Horváth Mihály könyve is idézi – noha tévesen igyekszik az összefüggéseket földeríteni (654.). Mindez nem maradt hatástalan a regényíróra, aki a Niczkyhez intézett császári leckéztetésekben két alkalommal is él a bolondokháza meg a kényszerzubbony motívumával (45, 50: fejezet), sőt fel is sorakoztatja a betegápoló katonákat a helytartó előszobájában (50.).
A historikus kezdettől fogva bíráló hangja ott kezd felerősödni, amikor a nyelvrendelethez s a közigazgatási intézkedésekhez érkezik. Elítéli a latinhoz ragaszkodó megyéket, de még inkább az egyeduralkodót, aki „… bár rendeletében tagadta, legalább a műveltebb osztályok köréből kétségkívül kiirtani óhajtá a magyar nyelvet, midőn nemcsak a közigazgatás, hanem a közoktatás és nevelés nyelvéül is a németet szabta elő:” (Horváth 541.) Felsorolja az 1786-i kormányzati reform részleteit: tilos a megyéknek gyűléseket tartani, tisztviselőválasztási joguk is megszűnt, mert a funkcionáriusokat közvetlenül a király (alispánok), illetve a királyi biztosok jelölik ki, „A hivatalok az illetőkre életfogytiglan ruháztattak; ha a rendek velök megelégedve nem volnának, panaszaikat az országgyűlésen, követeik által adhatják elő.” (Horváth 598.) Ez utóbbi üres ígéretnek számított, hiszen a császárnak egyáltalában nem volt szándékában a diétát összehívni! A megyék egymással levelezését, amely kihatott az elnémetesítés elleni hangulat élesztésére, már 1784-ben eltörölte. Történetírónk általában is ellensége a központosításnak, mert az többnyire „kényuralom” veszélyét idézi fel, de ezenfelül hangoztatja: még az átmenetileg megengedhető centralizálásnak is korlátok között kell maradnia „óvakodnia kell megsemmisíteni a népek egyéniségét, történelmi fejleményeit, s a szabadságnak ezekben rejlő feltételeit”. (Horváth 608.)
II. József pályaképe a továbbiakban áttér a gazdaságpolitika ismertetésére. Horváth az egységes birodalmi eszme logikus következményének rajzolja a hazai ipar és kereskedés elnyomását az örökös tartományok javára; elveti ama meggondolást, hogy a nemesi adózás elfogadásával a császár ezen alapvetően változtathatott volna. Ismételten kifejti, az önkényuralmat tartja e rendszer legsarkalatosabb hibájának, amint ezt már a jobbágyrendelet méltatása során is leszögezte. Burkoltan arra az ellenérvre is kitér, hogy a rendek tiltakozása erős gátja volt a feudalizmus lebontásának, s ennek ellenében volt szükség az abszolutizmusra. „Igen, ő hivatva volt uralkodni… önző nemesség szűkkeblű szelleme fölött, s annak ellenére is megkezdeni a nemzetnek oly igen szükséges átalakítását… ezt ő dacára az aristokratia zúgolódásának, könnyen végre is hajthatta volna, ha kényuralmi hajlamait mérsékelve, a nemzeti jogokat, alkotmányt s önállóságot tiszteletben tartja, s mit a rendek országhatalmából elvett, a helyett, hogy vele a korona hatalmát korlátlanná tegye, a nemzet többi osztályai közt arányosan osztja vala fel. A magyar nemesség eleinte valóban is azt látszék hinni, hogy ő az egész nemzet tulajdonává szándékozik tenni azon alkotmányos jogokat, melyek előbb kizárólag a rendek birtokában léteztek, s míg ezt hivé,… nem mer vala tényleg lázongani, és csak akkor kezde gondolkodni a fölkelésről, midőn meggyőződött, hogy nemzetiségét, önállóságát birodalmi egységben, alkotmányát a fejedelmi kényuralomban akarja felolvasztani.” (Horváth 640-41.) Itt – mint ezt korábban jeleztük valóban elvont, történetietlen liberális felfogás mutatkozik meg, amely a XIX. század parlamentarizmusát kéri számon a XVIII. század felvilágosult fejedelmétől. Ezen túl nyilvánvaló a köznemesség illúziós eszményítése: ha II. József nagyobb politikai jogokat ad az (alig létező) magyar harmadik rendnek, ez éppen nem csökkenti a megyék háborgását, sőt olaj lett volna a tűzre… Azonban nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a Kossuth-emigráció tudósa, aki átélte a 40-es évek csaknem polgári eszmevilágú vármegyei küzdelmeit Metternich ellen, ennek képét vetítette vissza a múltba is. A Kossuth és Deák vezette földbirtokosok csakugyan belenyugodtak már a választójog kiterjesztésébe meg a törvény előtti egyenlőségbe, de hol volt még ettől Ócsai Balogh Péterék nemzedéke? Részben Jókai is hasonló módon ékesíti fel hazafias erényekkel a Ráby fölött ítélkező sedriát: megéljenzik a császári rendeletek visszavonását, aztán egyszerre más emberré válnak. Megesik már szívük a paraszti népen meg a „néplázító” Rábyn, tudni sem akarnak korrupt tiszttársaikról.
Ismételjük: nem részletek, tények kerültek át elsősorban a költőhöz, hanem szempontok; eszmék, s még az is lehet; hogy ezek közvetlen átadója ezúttal nemcsak a Magyarország történelme 7. kötete volt, hiszen II. József effajta reformkori alapozású, liberális-nemesi értékelése meglehetősen általános a kiegyezés körül. Az mégis kétségtelen, hogy a regényben legtöbbet emlegetett sérelem a megyei önkormányzat lerontása, s erről a legszakszerűbb tájékoztatást akkor Horváth Mihály nyújtotta. Tárhalmy újra meg újra elismétli:” De ki az oka, hogy restauratiót nem tarthatunk? Nem a császár?” (A jelen kritikai kiadás 89.) „A császár megszüntette a restauratiót, s a meglevő tisztviselőket megtette életfogytig hivatalnokoknak. Ezzel minden megromlott népkínzó megörökült székében.” (A jelen kritikai kiadás 382.) A német nyelv hivatalossá tételéről annál kevesebb olvasható a Rab Rábyban, ami eléggé meglepő Vas Gerebennek erősen a germanizálás-ellenes említett korrajza után.
Az Önéletírásx követése nem engedi, hogy Jókai egészen Horváth Mihály szellemében mondjon ítéletet a múltról. A historikus a nemesi ellenállás maradi oldalát burkoltabban, kurtábbra fogva ismerteti, míg Rab Ráby 10. fejezetében, a főhős és Tárhalmy tömör, gyors sodrású párbeszéde éppen nem leplezi a megyei urak hazafiasságának werbőczyes jellegét. A főjegyző kitagadja a népet a nemzet fogalmából, ahová szerinte csupán a nemesi Karok és Rendek tartoznak. A nemesi előjogok megszüntetésében Jókai Mór: A magyar nemzet története. 6. kiad. Bp. 1902.i élet sírbatételét látja. Itt kiegyenlíthetetlenek az ellentétek, jozefinizmus meg rendi nacionalizmus erényei és hibái egyaránt szembeszökőek. Nem így a továbbiakban, ahol Tárhalmy már úgy oktatja közdolgokról Mariskát, hogy az oppozició fonákjából semmi sem csillan fel (39. fejezet.).
Érdemes felfigyelni a törökellenes hadjárat határozott elutasítására – s kivált az okfejtésre – a főjegyző részéről. Az orosz szövetséggel megkezdett háborút „nemes sugallatból eredő szerencsétlen elhatározás”-ként emlegeti. Az uralkodó: „Fel akarja szabadítani a törökjárom alul a keleti keresztyén népeket. S nem törődik azzal, hogy Jókai Mór: A magyar nemzet története. 6. kiad. Bp. 1902. hamarább ki tud békülni az elnyomó ozmánokkal, mint a felszabadító moszkovitákkal.” (A jelen kritikai kiadás 382-83.) Elmondja: a karánsebesi török győzelmet kivilágított ablakokkal ünnepelték Pest lakosai, „a mi tulajdon fiainknak holttestei fölött ujjongott örömében a nemzet! És gyásznap volt idelenn minden diadalhír, ami a törökök vereségével tért be hozzánk.” (uo.) Első olvasásra hajlandók volnánk mindezt költői túlzásnak tekinteni, holott e kijelentésben akad korhű elem is. Az „illuminált ablakok” emlegetése valószínűtlen – a törököt az akkori magyar még nem tudta rokonszenvvel nézni –, ám egyúttal arra figyelmeztet, mennyire hajlamos Jókai az 1849-67 közti időszak hangulatát és eseményeit visszavinni a jozefinizmus korába. Hisz Ferenc József olasz-francia háborúja során 1859-ben csakugyan az ellenséggel érzett együtt a magyar közvélemény, s leverő hatású volt a harcok gyors befejezése a villafrancai békében. Némiképpen az oroszellenesség is 1849 utáni vonás, amelyet hatalmasan felfokozott az 1877-i török-orosz összecsapás éppen a regény genezise idején, de ennek már megvannak a XVIII. századi gyökerei is. Megint csak Horváth munkája vezethette erre rá Jókait, aki részletet idéz egykori névtelen József-ellenes röpiratból: „Ellenségünkké tesszük a törököt egy szövetséges fejedelemnő miatt… kinek rettentő hatalma nemsokára magunknak is fejére nő… És ha Oroszországban… trónváltozás áll be, ki fog akkor bennünket segíteni?” (Horváth 653.)
Jókai kisebb historiai tudással, az 1850-es, 60-as évek reminiszcenciáit visszavetítve a múltba is velejében Horváth Mihály tanítványa. Ezen az sem változtat, hogy néha melegebb szívvel fordult az abszolút uralkodó felé, mint a tárgyilagos, impresszionizmustól mentes tudós. A megkínzott, ezer akadálytól feltartott Ráby reménykedése megbízójában mintha csak az ő belsejéből fakadna, s itt is, ott is érezzük, mennyire csodálja a császár rajongó hivatásérzetét, igénytelenségét, fáradhatatlan és emberszerető lényét.
A jozefinizmus és általában a XVIII. századvégi történelmi események értékelésében bekövetkező fordulat feltételei már megérlelődtek a századvégre. A történetírásban vezetéshez jutó polgári, pozitivista módszerű nemzedék már nem tisztelte úgy a megyéket, mint kossuthi közjogi radikalizmuson felnőtt elődei. Hatalmas anyag gyűlik össze az 1770-1800 évekre vonatkozólag – a kor Marczali Henrik II. József monográfiájának [Magyarország története II. József korában. 1-3. k. Bp. 1881-88.] meg az 1790/91-i országgyűlésének köszönhet a legtöbbet –, ezekből kétségtelenül kiviláglik a felvilágosult abszolutizmus históriai elkerülhetetlensége és sok érdeme, a magyar rendek idejétmúlt szereplése. Grűnwald Béla: A régi Magyarország (2. kiad. 1888.) c. kiváló kötetében nem habozik kimondani: „A rendek önzése és korlátoltsága és meddősége éles ellentétben áll a királyság kezdeményező, nagyratörő, a közjóra irányzott tevékenységével.” (56.) A szerző nacionalista, sőt soviniszta felfogású, s figyelmét semmiképp sem kerülheti el a Habsburgoknak a magyarságot elnyomó, beolvasztó politikája, azonban ennek hatásos ellenszerét nem tudja megtalálni a nemesi ellenállásban, amely elsősorban rendi reakció, „alapjában nem volt nemzeti” (54.) s igazában csak közvetve munkált az új, szélesebb értelmű hazafiság megszületésén. Grűnwald előtt nem titok az abszolut királyság szélsőséges központosítottsága („az állampolgárok részvétele a törvényhozásban és kormányzásban ki van zárva, a közélet megzsibbad” – írja az 57. lapon), ám mindezt szükséges átmenetnek ítéli nemesi alkotmány és modern parlamentarizmus között, s vallja, hogy felvilágosult abszolutizmus nélkül nincs modern állam.
Ez már nem Horváth Mihály hangja, s az effajta elveket – ha burkoltabban is – Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában. 1-3. k. Bp. 1881-88. említett alkotásaiban szintúgy fölleljük. Az 1900-as esztendőkben már a polgári radikalizmus keresi előfutárait – sajnos nem elmélyült kutatással, jobbára csak erősen alkalmi eszmélkedésekkel – s szószólói már a legteljesebb elismeréssel nyilatkoznak az aufklärizmus Habsburgjairól. Várady Zsigmond Martinovics Ignácnak szentelt népszerűsítő munkájában (Bp. 1909. – idézetek Benda Kálmán bevezető tanulmánya után – A magyar jakobinusok iratai 1. k. Bp. 1957. XCVII.) hol „tőről metszett demokratának”, hol egyenest „forradalmárnak” címezi nemcsak II. Józsefet, hanem még trónutódját, II. Lipótot is! Mindezzel Martinovics rendőri besúgó voltát igyekezett menteni Várady, de ezek után elgondolhatjuk, hogy neki és elvbarátainak milyen szigorúan elítélő nézetei lehettek a Lipótot ostromló nemesi oppozícióról.
Közismert irodalomtörténeti megállapítás, hogy a 70-es évek második felében már a hanyatlás egyes jelei mutatkoznak meg Jókai regényeiben.
Életművének fő közösségi ihletője korábban a nemzeti fölemelkedésért és alkotmányosságért vívott fegyveres vagy fegyvertelen küzdelem, és később a modern nemzet számára nélkülözhetetlen liberális reformpolitika és iparosodás. Az utóbbi a század utolsó negyedében fokozott jelentőségre tett szert a fiatalabb, a társadalmi kérdések iránt fogékonyabb írók tudatában, de Jókai nemzedékét már nem gyújthatta fel, hiszen a közelmúlthoz hasonló nagy példák, nagy kezdeményezők nem nőttek ki a stagnáló társadalom talajából. A nemzeti kérdés „a második kiegyezés”, azaz a 75-ös pártfúzió létrejötte után egyelőre lekerült a napirendről, a kiegyezés javítgatására irányuló ellenzéki törekvések csenevészek és alkalmatlanok voltak a mindenfajta maradandóbb költészet megtermékenyítésére.
Nem csoda, hogy a tétovázó Jókai a közvetlenebb iránymutatás helyett most inkább gyönyörködtetni, sőt igen gyakran pusztán szórakoztatni akart. A derűt, kicsattanó színt, eredeti alakokat nem az anekdoták nyomán feltáruló vidéki magyar életben keresi már, hanem egyre jobban enged a régi memoárok vonzásának: a „Magyar” Simplicissimus így vezet a Szép Mikhálhoz, a Rheinischer Antiquarius az Egy hirhedett kalandorhoz, a felvidéki mondavilág a Páter Péterhez, s később még több regényhez, nagy elbeszéléshez. Ezek valóban nem történelmi regények, nemcsak Walter Scott vagy Kemény útjától esnek messzire, még olyan értelemben sem akarják a „magistra vitae” hivatását betölteni, mint az erdélyi dilógia tagjai. (Vö. Sőtér István: Jókai pályafordulata. A „Rab Ráby” = Romantika és realizmus. Bp. 1956. 499.) De felvillanyozzák a képzeletet, öntik a tarka kuriozumokat, fölmentenek a művészi indokolás, lélektani motiváció gondja alól. Bármennyire új elbeszélői bravúrokat ígér ez a témakör s a vele egy törzsből sarjadt picaro-stílus, a költő lelkét azért még megragadja egy-egy nagy gondolat, hazafias és szabad elvű eszme. Igaza van Sőtér Istvánnak a Szabadság a hó alatt forrásaihoz csakúgy, mint Ráby Mátyás életéhez elsősorban az érdekességek keresése vezette a szerzőt, ám „A haladás, a szabadság eszméi, a hűbériség elleni harc szenvedélyei ott rejteznek e korszak ,érdekességei’, ,rejtelmei’ mögött… mindkét regény-más-más módon és színvonalon – a felvilágosodás harcainak ábrázolása lesz –, de az író eredeti szándékai ellenére lesz azzá:” (500-01.)
Itt azonban meg kell állanunk. A két téma ugyanis már eleve nem teljesen azonos atmoszférát jelentett: míg Puskint s a dekabristák pályáját valóban csak az orosz egzotikumok vastag közegén át lehetett megközelíteni, a kalapos király kora ismerősnek számított, s megértéséhez sorra kínálta a (nem mindig célravezető) analógiákat közelmúlt és jelen. 1780-90, e két évszám kivált a nemzeti érzés ébredését rejtette magában Jókai és generációja szemében, olyan mozgalmat ígért, mely előképe, halványabb mása a kiegyezésben győzedelmeskedő, Deák .vezette passzív ellenállásnak. Az ellenállás célja – a 67-et elfogadó költő kezdettől fogva így látta – mindkét esetben az alkotmányosság kivívása, alapjában jót akaró Habsburg fejedelemnek helyes útra terelése.
Az, hogy milyen is lehetett a valóságban II. József és megbízottja, Ráby, csak később, az Önéletírásx tanulmányozása közben világosodott meg előtte. S ekkor nemcsak Ráby apostol voltára, 48 márciusát távolról előkészítő életművére döbbenhetett rá, hanem arra is, milyen eszményi császár volt ez a Habsburg, ha beolvasztó törekvését nem tekintjük. Ilyen tanulságokat írói fejlődése korábbi állomásain még nem szűrt le magának, ám 1875 óta mind erősebben foglalkoztatta a bölcs és a néppel összeforrt uralkodó alakja. Árpád király A jövő század regényében nem kevésbé klasszikusan mutatja ezt, mint a Sándor cárról elénk tűnő kép a Szabadság a hó alatt lapjain. Ezzel kapcsolatban az utóbbi mű jegyzeteiben (A jelen kritikai kiadás 1. k. 238. skk.) találóan hangsúlyozza Zöldhelyi Zsuzsa I. Sándor cár és Habsburg Árpád szembeszökő hasonlóságát. Az író bár számos hevesen cárizmus-ellenes forrást is felhasznál – pl. Frédéric Lacroix: Les mystéres de la Russie-ját –, nem követi ezek támadó hangját sem a dekabristák, sem a cári család bemutatásában. Szerinte „… a… dekabristákhoz és Puskinhoz hasonló mérsékelt reformisták és a megértő felvilágosult uralkodók hivatottak az országot a haladás utjára téríteni” (i. h.).
*
A regény keletkezését valamennyire nyomon követhetjük a noteszok segítségével. A XXIV. sz. noteszban 1857-58-ból származó feljegyzések vannak, köztük a második erdélyi út anyaga, a Szegény gazdagokra való felkészülés foglalja el a legnagyobb helyet. Mindjárt 1. rectóján tintával olvasható Hosszabb munkák tárgyai főcím; alatt öt különböző téma, melyek közül a 3. számú tartalmazza a regényben felhasznált motívumot: „Börtönre itélt főúr hogy vigad és parancsol hajdanában a börtönben.” Ezt a Józsa Gyurikra emlékeztető ötletét Jókai két évtizedig pihentette, amíg végre megfelelő mesébe olvaszthatta.
A XII. sz. notesz már a Rab Ráby forrásvidékének éveiben íródott; nagyrészt a Névtelen várhoz meg a Szabadság a hó alatthoz tartalmaz jegyzeteket s itt van a Ráby-regény feljegyzéseinek javarésze is. E notesz Bülau: Geheime Geschichten… c. művének címét közli először, az első lapjától kezdve belőle kivonatol a 26. rectóig, majd a 27. versótól kezdve ismét folytatja a 36. versóig. Mindez anyaggyűjtés a Névtelen várhoz (A jelen kritikai kiadás 34. k. Keletkezése forrásai). A továbbiakban a 48. versótól a 65. versóig terjednek a Szabadság a hó alatt vázlatai.
A jegyzőkönyv 26. versóján megszakad Bülau kivonatolása s 1-23 pontból álló felsorolást olvashatunk Alakok címmel, amelyben a mű néhány motívumára bukkanunk, bár egyelőre minden csak nagy általánosságban mozog, s a rövid megjelöléseknek csupán kis hányada vonatkozik a Rab Rábyra. E címszavak után számok állnak, ezek egy későbbi felsorolás meghatározott tételeire vonatkoznak, amelyet a továbbiakban szintén ismertetünk.
Alakok: 4. Verbungos 9. 104. – 5. Kisbiró 10. 12. – 9. Falutanács 21. 43. 75. 94. – 17. Verekedő nemesek 49. 81. 95.-20. Rabok 60. – 23. jurassor
A 37. rectótól a 43. recto aljáig 1-115 számig terjed egy újabb adatgyűjtés, elsősorban anekdotaszerű szűkszavú utalások halmaza, amelyek közül nem egy meg is jelent az Üstökösx 1859-73. évfolyamában. Az itt megpendített témák kisebb töredékét nem is a regényben látjuk majd viszont, hanem A csendes évek c. tárcájában. A felsorolásból csak a Rab Rábyhoz vezetőket emeljük ki a kész regény cselekménye diktálta sorrendben; minden egyes kurzíválással kiemelt tétel előtt Jókai adta arab szám áll, utána zárójelben a notesz lapszámát közöljük. Mellőzzük a motívum utáni szintén Jókaitól származó számot, amelynek jelentőségét egyelőre nem ismerjük.
Leányváry mulatságos ruhaviselésére vonatkozik: 56. Fösvény B: viseli a tolvajtól elvett köpönyeget. (42. recto)
Föltehetőleg a szentendrei magisztrátusra s annak rác divatú szórakozására utalnak az alábbiak: A birák megtáncoltatják a panaszost. (41: verso); 75. Az r…i tanácsház (42. verso) 14. Tamburások. (41. recto).
Dacsó Marci tragikus önfeláldozásának csíráját rejti magában három motívum: 74. Gutai Curtius mérnököstül belehajt a Dunába (42. verso); 9. Deák, verbungos nóta (40, verso); 104. Katonaujoncfogás, toborzás (43. recto).
Valószínűleg a nemesi reoccupatio anyaggyűjtéséhez tartoznak: 10. A falu dobosa (40. verso); 95. Vásár leirása verekedő nemes legényekkel. (43. recto).
Ráby első fogságának néhány mozzanata bontakozik majd ki a következőkből: 38. A nemes ur mint fogoly (41. verso) 60. A bezárt rabló kiszökik s megint visszaszökik a börtönbe (42. recto).
Feltűnő, hogy II. Józsefre Rábyra és a többi főalakokra vonatkozó anyag a fentebbi pontokban még nem jelentkezett. Erre a következő lapokon kerül sor, most már minden Ráby köré koncentrálódik, noha Kazinczy könyve Niczky figurája körvonalait adja meg.
(… jelöli az olvashatatlan szavakat) A 47. versón apró, alig olvasható betűkkel a Rab Ráby 40. fejezetének a summáját találjuk: öltözik, borotválkozik, chokolad…, kihallgatás, gyülés, ebéd… billiárd, kávé, pécsi püspök, ostábla, tudós: Sénakerib… Dejoces, Kyros, Semiramis, Boristenes, Egyiptom,… Cambyses, Xerxes, Artaxetxes.
A Szabadság a hó alatt jegyzetei után a 66. versótól kezdve a Rab Rábyra vonatkozó jegyzetek 1-től 67-ig. Az elején Kazinczy Pályám emlékezete, aztán Ráby: Önéletírásx. Néhány tételt, amelynek hovatartozása homályos, elhagytuk, egyeseknél pedig szögletes zárójelben jelöljük, hogy A csendes évek története. = Életemből. 96. k. 72-92.-ben kerül csak felhasználásra.
66. verso | I. József foltos könyökü zöld kabátja sárga gombokkal. Iste vinus Tokajinus. Nem iszik bort. – 2. Kalmár a zarándok, szalmában ül télen dolgozva, avas olajat, sót hord a zsebében és ott ebédel, ahol elesteledik. [Csendes évek]. – 3. A reseda még akkor ismeretlen volt. [Csendes évek]. 4. Wie heist man országbiró… – 5. Közös iskolák – 6. Niczky országbiró – 7. Kék frakk, veres gallér, fehér lajbi, nadrág – 9. Fehér Farkas a hatvani utcában a casino… – 11. Kaiseraugfarbe József [Csendes évek története] – 12. József csizmája, ágya [Csendes évek története] – 13. Német szinház a rondellában – 14. Terézváros alapittatik – 15. Józsefváros |
[Tintával írva:] Zabváry János praefectus, Petray Péter, Laskóy Bálint, Leányfalvi – Innen Ráby: Önéletírásx a forrás. Megjegyzendő, hogy költőnk a Justizmordx 3. fejezetében kezdi meg a kivonatolást, s valóban regényéhez is csak e ponttól kezdve használta fel a memoárokat. A notesz tételei a hős első fogságának befejeződésével érnek véget (1. 64. szám), de már magáról az első bebörtönzésről is igen keveset olvashatunk. Feltűnő, hogy e részek elolvasása a jegyzőkönyvben nem hagy különösebb nyomot, jóllehet a börtönélet tárgyalása a regényben hangsúlyos és javarészt az Önéletírásonx alapszik. Az egymás alatt felsorakozó apró motívumok sorrendje nem felel meg tökéletesen a Justizmordx kronológiájának, azonban az eltérés teljességgel jelentéktelen. A tételek utáni arab számokat ezúttal is elhagyjuk:
16. | A hatvanszemély – 17. Esküdt személyek – 18. Kamatra adott pénzek a hivatal… – 19. Erdőégés – 20. Papi foglalkozást fognak rá. – 21. A vizsgálóbirót leitatják – 22. Eldugott pénztár a biró pincéjében – 23. Pufándli – 24. Jezsuitáktól birt falu donatioba – 25. A notarius loci [Tintával:] Kracskó notarius, Bikács, biró |
[Közben 67 versón és 68 rectón a Szabadság a hó alatt alakjainak följegyzése, aztán a Rab Ráby előkészületeinek folytatása; csupán azokat a jegyzetpontokat közöljük, amelyeket Jókai fel is használt művében. Ezek a följegyzések szinte meg is adják a cselekmény fővonalát az első fogságig.]
68-verso | 26. Visegrádi kasznárságot ajánlják neki. – 27. A nép őrzi az elöljárók erőszaka ellen, nép politzia. – 28. Szélpuskával lőnek rá s az iratokat meglövik. – 30. Ispitály – 32. Niczky, helytartótanács elnöke rávesz… Tetteti, hogy a csalók ellen ád tanácsot – 33. A megtalált kassza, 2 fr. 45 Sz. S. honti szolgabiró referál – 34. Administrator megyei Pest – 35. Község pere a tanács ellen. – 37. A szegények pénztára szétosztva 170. magam is ispitály vagyok – 38. Már tiz év előtt is el voltak osztva, az elöljáró 25 ezer forint |
69-recto | 39. A szolgálóját ördögalakkal vallatják, hogy nem.atheista, büvész-e az ura – 40. Praefectus azzal vádolja, hogy a császárt rágalmazta, hogy kuglizott vele – 42. Vádolják gyilkosságért – 43. Arany… aranyakkal rakva 44. Paprika Péter 3000 aranyat ajánl neki – 45. Megmérgezik, se… se megyei orvos nem akar neki segiteni – 47. A tanács 20 frtért adja a sót a népnek, veszi 3-ért – 48. Izbegi panasz 44 frt egy telektől 8 helyett, nem szabad nekik fát szedni –49. Borbul kiveszi előbb a püspök a tizedet, arra az uraság a 9-edet, arra a pap a 16-ot Azután leszürik a portékáját – 50. Peták az idézésért – 51. Minden comissariust megvesztegetnek. |
70. verso | 52. Sz. E.-i biróvá akarják kinevezni – 53. Hamis ház összeirások – 54. Kis cassa, nagy cassa. – 57. Fával fizetnek, s az ispitályban megfagynak a betegek – 58. Biróválasztás hamisan – 59. Elfogják, mert a császárhoz irt levelet. Pópa meghal ijedtében – 62. Lopás, tolvajok közt – 63. A franciscanus insultalja – 64. Régi felesége ffi ruhában pajkoskodik s véletlenül férjére talál leányruhában. |
71. recto | 65. A menyegző éjén akarják férjével aláiratni, az nem áll rá. – 66. Paulinus barátok, 10 millió – 67. Kereszteket zsidók adják el. |
A négy utolsó tétellel kapcsolatban figyelemre méltó, ezek egyik sem az Önéletírásbólx ered, és közülük mindössze kettőnek ismerjük a forrását. A 66. és 67. pont ugyanis Horváth Mihályra megy vissza, nála, (7. k. 494.) találunk adatot a feloszlatott pálos rend tíz millió forintra rugó ingó vagyonáról ugyanott olvashatjuk: „Sérté sokak vallásos érzetét, hogy… a templomi szentelt ruhák… és más eszközök, keresztek, kelyhek, képek, ereklyék stb. nyilvános árverésre bocsátva, zsidók által is körülhordoztattak, rendeltetésökkel ellenkező czélokra fordíttattak.” (494-95.) A fenti tételeket a regényben megelevenedni nem látjuk, kivétel a 64., amely Fruzsinka-Villám Pista meg a szerb leánynak öltöztetett Ráby Mátyás találkozását festi.
A XI. notesz-ben az 1879-i szegedi árvíz alkalmával készített jegyzetei, ugyanebben az évben Bécsben a Burgban tett látogatásának feljegyzései, s a pozsonyi felvidéki út jegyzetei vannak, amelyeknek alapján készült az Akik kétszer halnak meg (1880), a Szeretve mind a vérpadig (1882) és a Páter Péter (1881) regénye. Ennek a notesznek az első lapjain 1-től 40-ig sorszámozott feljegyzések közül néhány a Rab Rábyban használódott fel, s elsősorban Niczky sorsát tárgyalja – nyilván a 9. sz. motívum is az ő kitüntetésére céloz, amely piszkos szalagon függ.
1. recto | 5. Niczky olvashatatlan levele. Petro billiárd. Nem lesz valami fontos benne. – 6. Az elintézetlen ad acta ponenda. – 7. Mednyánszky a kém, egész nap magánál tartja, úgy, élek én mindig – 8. A sebésznek, aki halálát okozta hagyományoz egy házat. – 9. Terézia rend |
2. verso | Hon Stampfel Vidéki lapoknak orsz. gy. beadványa. |
Ez az utolsó sor arra is utal, hogy a pozsonyi út alkalmával keresett kiadót a Rab Ráby kiadásához, s Stampfel-nál is jelent meg még 1879-ben.
A XI. noteszben a vége felé az 58. lap versóján (az egész könyvecske 60 lap terjedelmű) megtudjuk, hogy mennyit kapott a Rab Rábyért Jókai
Stampfeltól Rab Rábyért | 700 |
Stampfeltól német kiadás | 500 |
Lloyd Rab Rábyért | 100 |
*
A fentiek azt mutatják, hogy Jókai legkorábban valamilyen humoros regényt tervezett a vármegye nemesi rabjairól, majd talán 1877-ben, a Névtelen vár kidolgozásával egy időben kezdett érdeklődni megint e téma iránt, egyelőre azonban anélkül, hogy akár Ráby, akár II. József köré építette volna fel történetét. A kor és a főhős személyének végleges tisztázódása 1878 előtt nem következhetett be, hiszen a Justizmordx egy részének szinopszisa későbbi a Szabadság a hó alatt jegyzeteinél, már pedig ez utóbbi 1878. október 1-től került hírlapi közlésre (Vö. A jelen kritikai kiadás 1. k. 223.). Egyébként sem volt szokása évekkel előbb előkészíteni regényeit, így a Ráby-regény bízvást 1878-ban formálódhatott meg benne, természetesen nem teljes terjedelmében, amint általában a folytatásos közléssel párhuzamosan szokta a mese fonalát továbbszőni. A kurta vázlatokban legtöbb szó Rábyról meg Niczkyről esik, továbbá a kor jellegzetes külsőségeiről. A más regények esetében felbukkanó fejezetcímek listája ezúttal elmarad.
A folytatások során már a 25. fejezetig jutottak, amikor a szerző 1879. április 20-án Bécsben A csendes évek története címmel előadást tartott nagyrészt a hétéves háborút követő évtizedekről. E tárcájában (Jókai Mór Összes Művei. Nemzeti kiadás. 1-100 k. Bp. 1894-98. Rab Ráby: 51. k. 1896. 96. k. 72-92.) nincs szó Rábyról, sőt a vizsgált „csendes évek” elnyúlnak mintegy 1820-ig, mégis az írás a regény szellemi lecsapódásának tekinthető, amit a II. Józsefről írt fejtegetések gyakori párhuzamossága igazolhat.
Jókai hajdani háborúk igen terhes anyagi következményeit felidézve kíván felszólalni a keleti kérdés fegyveres megoldásának politikai eszméje ellen. Részletesen festi, Mária Terézia uralmának második felében mennyi hamis pénz került forgalomba, míly hihetetlenül olcsón keltek el a legfontosabb élelmiszerek, mekkora igazságtalan adóztatás sújtotta a jobbágyokat (i. m. 77-81.).
A zagyva pénzügyi viszonyok rajza emlékeztet a Rab Ráby 5. fejezetére, és a szentendrei parasztot ugyanazon adókkal sújtják szüret után (A jelen kritikai kiadás 40.), mint amiket a cikk megemlít (i. m. 80.). Következik a kalapos király puritán öltözködésének s életmódjának ecsetelése, nem feledkezve meg az „Iste vinus tokajinus” adomáról (i, m. 81-82.). E részleteket a regény számos helyén pillantjuk meg, leginkább 46: fej.-ben József ebédjének elbeszélése kapcsán. Továbbiakban A csendes évek története [= Életemből. 96. k. 72-92.] az uralkodó takarékossági intézkedéseiről számol be (i, m. 82-85.), főként a „ruharend”-ről, amelyet megelevenedni látunk Ráby Mátyásnak a helytartótanácsi elnöknél tett látogatása alkalmával (11. fej.). Utólag szó esik a feloszlatott szerzetes rendekről (i. m. 83.), gondoljunk itt a rab Rábyt gyóntatni akaró veres barátra az 50. fej.-ben, majd hosszasabban hallunk művészek és írók szegényes díjazásáról s a hatalmas röpiratirodalomról (i. m. 85-86.), amelynek tárgyalása a regényével csaknem teljesen azonos (A jelen kritikai kiadás 96-97.). Jókai egyik helyen sem feledkezik meg a szellemes uralkodói ötletről: „…az ellene irt gunyiratokat utánnyomatta s harmadrész áron árultatta, mint a kiadó: a begyült összeget pedig kiosztá a szegények között. (i. m. 86.). Niczky Kristóf kedves vitapartnere, a diogenészi életmódú Kalmár György a 41. fejben, akinek bizarr portréjával ez a tárca sem maradt adós (i. m. 86.). Végül azon kesereg a cikk (i, m. 87.), hogy elmaradt a császártól tervezett Budapest-adriai tengeri csatorna megépítése. E csodás vállalkozás bejelentésével Ráby Mátyás is meghökkenti Niczkyt a 23. fej.-ben (A jelen kritikai kiadás 228-29.). (A tárca később számos hozzászólást váltott ki A Hon hasábjain; pl. 1879. aug. 15-17. 197-98. sz.; 1879. szept. 3. 212. sz. esti kiad.)
Ha Jókai nem találkozik Ráby Mátyás emlékiratával, talán sohasem születik meg egyik legjobb történelmi regényünk, s a XVIII. század iránti szenvedélyes érdeklődéséből csupán egy, a Trenk-kötetekhez hasonló felszínesebb mű kerekedik. A költő figyelmét tartósan lekötő önéletrajz teljes címe így hangzik: „Justizmord und Regierungsgreuel in Ungarn und Oesterreich… Matthias Raby von Raba und Mura… Straßburg im fünften Jahr der Republik (1797). (Auf Kosten des Verfassers. [Jogtiprás és a kormányzás borzalmai Magyarországon és Ausztriában, vagy a türelmes és emberséges magatartása miatt napjainkban kegyetlenül üldözött rábai és murai Ráby Mátyás magyar nemes okmányokkal igazolt története, írta ő maga. Strassburg, a köztársaság ötödik évében (1797) a szerző költségén.] A Gálosx leírta példány részben más címlapú (Vö. 339.).
A Justizmordx megadta a vezérfonalat, de az egyes jelenetek színezéséhez Jókai máshonnét is kapott ösztönzést. Nem becsülhető le az a hatás, amelyet Kazinczy remek önéletrajza, a Pályám emlékezete tett rá. Sokat meríthetett ebből a kései magyar rokokó divatjára, társadalmi érintkezésére, gr. Niczky és Kalmár György, továbbá József császár személyére vonatkozóan. Jókai mindig tisztelettel tekintett a nyelvújítás vezérére, de általában nem sok jelét találhatjuk annak, hogy Kazinczy műveit buzgóbban olvasta volna. Más műveiben nem is ihlette a széphalmi mester, írói portrét sem szentelt neki, holott pl. Katona Józseffel vagy Fáy Andrással megtette ezt, bármennyire is távol estek már ezek az ő aktualitások iránt hevülő érdeklődésétől. Mégis, nem mellőzhetjük annak megemlítését, hogy Kazinczy születésének százéves fordulójára költeményt írt A magyar nyelv ismét itthon címmel, majd 1862-ben ódával fordult hozzá: Kazinczy szelleméhez.
Ráby Mátyásról fenti művén kívül hosszú ideig nem tudott egyebet a történetírás: Az Önéletírásx megítélése a tárggyal foglalkozó histórikusok s filológusok egy részét két, egymással élesen szembenálló táborra osztotta. Szinnyei József közismert életrajzi lexikonában (Magyar írók élete és munkái. 11. k. 297-98. hasáb) a hős pusztán „kalandor”, II. József „besúgója”, aki „Nyitra és Pest megyékben kezdett szélhámoskodni”, míg Gálosx Rezső a Justizmordx-ot egyszerűen „szennyirat”-nak címezi. (389). Nem nehéz itt a két szerző nagyfokú politikai konzervatívságát és tömény sovinizmusát kimutatnunk, hisz Gálosx hazáját gyűlölő személynek tartja Rábyt, holott az a népet, országot, a nemzeti sajátságokat sohasem támadta, csak az alkotmány, a nemesség meg a főpapság ellen fordul türelmetlen hévvel.
Másfelől – mint látni fogjuk – van túlzás Komlós Aladár és Sőtérx István felfogásában is. Komlós „a magyar szabadságharcok és forradalmak bátor és nemes előfutáraként” emlegeti őt, Sőtérx körültekintőbb ugyan, ám ő is hajlik arra, hogy Martinovicsék szellemi rokonát lássa benne.
A különféle levéltári kutatások azonban más, sokkal kevésbé eszményített arcképet nyújtanak e nem mindennapi emberről. Lakatos Ernő és Benda Kálmán Pest megye levéltárának s az Országos Levéltárnak ide vonatkozó iratait átnézve arra a megállapításra jutottak, bármennyi valódi visszaélést, népsanyargatást is mutatott ki Ráby egyik-másik beadványa, denunciációinak zöme mégiscsak „közönséges rágalom”. (Látogatás Pest és Nógrád megye levéltárában. Lakatos Ernő levéltári igazgatóval beszélget Benda Kálmán. Levéltári Szemle 1964. 3. sz. 52-58. – Ue. elhangzott a Petőfi rádióban, 1964. március 12-én). Saját visszaemlékezéséből is kitűnik, hogy Ráby Mátyás több mint száz följelentést nyújtott be-mindig közvetlenül II. Józsefhez –, az ügyeivel foglalkozó valamennyi tisztviselőt kivétel nélkül feladta. (55.) Rejtély, mi vihette ezt a minden bizonnyal művelt és igen mozgékony embert erre a tévútra; az anyagi haszon keresése – a denunciánsnak II. József alatt a szóban forgó összeg egyharmada járt ki-egymagában nem lehet elégséges magyarázat, bár Ráby elég gyakran írta alá magát így: verus denuntiator. Ezért a két történész lelkibetegnek véli a megyei börtön egykori foglyát.
Ráby Mátyás szélsőséges megnyilatkozásaira, amelyek oly sok ellenséget szereztek neki, a korábbi történeti feldolgozások is rámutattak, így elsősorban Gálosx Rezsőé. Kevésbé ismeretes, hogy Kada Mihály Szentendréről szóló helytörténeti összefoglalásában (Magyarország vármegyéi és városai. 2. k. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye. Bp. é. n. 461.) így tudósít Jókai alakjának egy elfelejtett tettéről: „Lehet, hogy Ráby jót akart; hiszen a város elsárgult iratai szerint sikerült is neki több visszaélést megszüntetnie, de szenvedelmes, ellentmondást nem tűrő természetével sokszor elvetette a sulykot, s talán éppen megférhetetlen természete okozta neki azt a sok szenvedést… Így 1786. április 29. én bejött a város tanácstermébe, önkényüleg kinyitotta az irattári szekrényt és abból több okiratot kivett. Midőn pedig ez ellen Sztojanovits János jegyző tiltakozott, Kirovics tanácsos és Luzsinszky néptribun jelenlétében őt ezért többször arcul ütötte és meggyalázó szavakkal illette. (1786. jegyzőkönyv 4. sz.)”
Ezek után fölmerül az Önéletírásx szavahihetőségének és szemléletének kérdése is. E téren óvakodni kell minden elhamarkodottságtól, idő előtti általánosítástól, hiszen Szentendrén még nem történtek újabb beható kutatások. A memoár fontosabb állilásai közül minden további nélkül igaznak tarthatjuk azokat, melyek az embertelen börtönviszonyokra utalnak, mivel a Ráby festette képhez hasonló tárul elénk a Martinovics-összeesküvés vádlottainak dokumentumaiból is. Más tudósításokat viszont eleve kételkedve kell fogadnunk: gyanúsnak látszik a megyei börtönből való álarcos szöktetés előadása, s gyanúnkat bizonyossággá teszi a börtönőr kihallgatásáról fennmaradt okirat. Ez ugyanis beszámol a porkoláb könnyelmű eljárásáról, aki piacra ment szalonnát vásárolni, s közben a zárkák kulcsait a folyosón felakasztotta, ahonnét Ráby felbérelt szabadítói könnyűszerrel elvihették. (Lakatos és Benda id. cikk 56.)
Szintúgy kételkedve olvashatjuk a Rábyt már fiatal korában kiemelő királyi kitüntetés elbeszélését. Mária Terézia unszolása az udvari állás elvállalására, értékes ajándéka kissé mondai jellegű, amint nehéz elhinnünk azt is, hogy az uralkodó tájékozódása a hazai vallási viszonyokban oly nagy mértékben Rábyra épült. A Justizmordx a kor fontosabb közéleti személyeit csupán abból a szempontból ítéli meg, mit tettek vagy mulasztottak Ráby följelentéseinek ügyében, s itt majdnem mindenki hanyagnak vagy korruptnak van föltüntetve. Így aztán eltűnnek a különbségek az egyes emberek között: A jozefinista Niczky éppúgy egyszerűen megvesztegethető hivatalnok, mint Ócsai Balogh Péter, nem sokkal különb Orczy László sem. Holott az előbbi később a nemesi ellenállás egyik leghíresebb és legjellegzetesebb alakjává emelkedett, az utóbbi pedig kitűnt patriotizmusával és a francia forradalom első szakaszát igen élénk rokonszenvvel kísérte. Rábynak azonban nem volt áttekintése a magyar politikai élet egészéről, kiszabadulása után semmilyen kapcsolatban sem állt a hazai haladó erőkkel, a magyar jakobinus mozgalom kiterjedt iratanyagában hiába keressük nevét.
Egyébként az Önéletírásx nem a legelső kísérlete Ráby Mátyásnak arra, hogy küzdelmeit és szenvedéseit összefoglalja. Benda Kálmán hívta fel figyelmünket arra, Ráby 1791. március 1-én II. Lipóthoz intézett felterjesztését életrajzi visszatekintéssel látta el, ami voltaképpen a Justizmordx első változatának tekinthető. Ez írásának hangja (OL M. Kir. Kancellária iratai, act. gen. 1791/3770.) mérsékeltebb, tárgyilagosabb, mint az emlékiratoké.
Bármily nyugtalan kedélynek számított Ráby, eredetileg nem lehetett szélesebb látóköre, minta művelt jozefinista hivatalnokok magasabb átlagának. II. Lipót és a fiatal Ferenc alatt úgy látszik nem változott politikai felfogása. Míg egykori elvbarátai (L. Benda Kálmán érdekes fejtegetéseit a magyar felvilágosodott értelmiség megoszlásáról 1790 után; A magyar jakobinusok iratai. 1. k. XXVII kk.) a nemesi mozgalomhoz csatlakoztak vagy a Habsburgok ügynökeivé váltak, őt teljességgel saját gondjai foglalkoztatták. Politikai radikalizmusa, mely az Önéletírásx-ban helyenként ugyancsak keményen nyilatkozik meg, csupán francia földön alakulhatott ki, ám jelentőségét itt is csökkenti két körülmény. Egyrészt semmilyen tudomást sem vett a magyar progresszív erőfeszítésekről; a megyei bűnszövetkezet lápvilágából, az ő bemutatása szerint mindössze egyetlen tiszta s demokratikus ember emelkedett ki, Ráby Mátyás. Általános helyzetképe Magyarország politikai, polgári és egyházi alkotmányáról (Önéletírásx 2. fejezet) nem eredeti. Az Allgemeine Literatur-Zeitung (1798. febr. 20. 58. sz. 457-64. hasáb) bírálata szerint a mű e részlete főként a Politisch-Kirchliches Manch Hermäon c. akkortájt közismert magyarországi röpiratra vezethető vissza, anélkül, hogy az átvételről említés történnék.
Az Allgemeine Literatur-Zeitung kritikai beszámolójára érdemes részletesebben is kitérnünk. A névtelen cikkíró alapjában kedvező véleményt nyilvánít az Önéletírásx-ról s kijelenti, hogy a szerző „… néhány szenvedélyes túlzástól eltekintve semmiképpen sem tartozik a megvetésre méltó denunciánsok osztályába, akiknek följelentéseit egyszerűen hallgatással lehet mellőzni.” Ráby forradalmi ízű kifakadásait, pl. „Ó, milyen sok guillotine-t kellene üzembe helyezni, hogy ez a szép és szerencsétlen ország megszabaduljon zsarnokaitól.” (Önéletírásx 232.), valamint Napóleonra történő határozott célzását: „Itália felszabadítója diadalával talán a szunnyadó magyart is felébreszti kábultságából.” (Önéletírásx 248.), azonban már patétikus szavakkal hárítja el magából a recenzens: „Az ég oltalmazzon minden országot ily szélsőségektől! Mindenegyes derék ember Ausztria határain belül és kívül egyaránt bízik a felülről kiinduló, a jobban megszervezett rendek segítségével bekövetkező reformokban, bízik a jezsuitizmus és felvilágosodás-ellenesség megszüntetésében, a meggyőződésből vagy képmutatásból bigott, jezsuita-barát miniszterek eltávolításában, valamint abban, hogy kialakul a valóban előnyös monarchikus rendszer, amely éppen ezért legbiztosabb gátja a republikanizmus viharainak, szeszélyeinek, deportálásainak és véres jeleneteinek.”
E fenntartások azonban nem sokat számítottak az egyre merészebbé váló osztrák reakció szemében. Benda Kálmán szíves felvilágosításai nyomán tudjuk, hogy 1798-ban a M. Kir. Kancellária éppúgy követelte a legmagasabb helyektől a Justizmordx elkobzását, mint az Allgemeine Literatur-Zeitung kitiltását. (Vonatkozó iratok: M. Canc. 1043/1798; M. Canc. 2623/1798.) Felterjesztései nem is maradtak eredménytelenek, s lázító könyv ellen teljes szigorral lépett fel a kormányzat; az I. Ferencről szóló részeket egyenesen felségsértésnek nyilvánították, kijelentve: ha Ráby nem tartózkodnék külföldön, azonnal bíróság elé kellene állítani az uralkodó személyének megsértése miatt. (M. Canc. 3314/1798., ill. M. Canc. 1043/1798.) „A rendkívüli ember” – így nevezi Rábyt a regényt befejező Jókai – azonban biztonságban élt már, s szeretnénk remélni, hogy Franciaországban mérsékelni tudta talányos és olykor agresszív indulatait is.
*
Jókai számára az Önéletírásx olyan ihlető, amely tartósan hat rá, igen sok vonatkozásban – a szemlélet és az eseménysor megalkotása tekintetében egyaránt – mégis megőrzi önállóságát. Ráby politikai drámájához hozzáilleszti magánéletének drámáját: házasságát Fruzsinkával, az asszony szökését, a régi kedves, Tárhalmy Mariska áldozatos kitartását. Több ponton az eredetiben szereplő motívumok megduzzadnak, gazdag, kiterjedt epizóddá kerekednek (pl. rablótámadás a zsidó kereskedő ellen, a szentendrei ház visszafoglalása bicskei nemesekkel; a földfelmérés s Dacsó Marci tragédiája stb.). Akad más történelmi forrásból levezethető meseelem is, álljon itt példának M…szky kudarcos „spionkodása” a helytartósági elnök körül.
Mindennek megfelelően a Rab Ráby szereplőgárdája csupán részben egyezik meg a Justizmordévalx. Alakjait a vele való összefüggés alapján három csoportba oszthatjuk: a) Eredeti nevüket megtartva az emlékiratból származnak: Ráby Mátyás, II. József, Niczky Kristóf, Janosics várnagy, Moltzer seborvos, (Önéletírásx-ban Molzer,) Paprika Péter bíró, a Történelmi befejezés c. fejezet szereplői, továbbá kisebb figurák (Nagy és Sipos hajdu stb.) –b) Az írói képzelet teremtményei, az Önéletírásx-ban nevükkel egyáltalán nem találkozunk, funkciójukkal kevéssé vagy egyáltalán nem: Fruzsinka, Tárhalmy főjegyző, Tárhalmy Mariska, Leányfalvy Máté, Rotheisel, Dacsó Marci, Böske, Karcsatályi Miska, Kadarcsi Keő István, Garabos meg Kalabusz. –c) Szerepkört hoznak magukkal, ám eredeti nevüket elvesztve új alakot, határozottabb jelleget itt nyernek: Petray Péter = Szabó János szolgabíró, később megyei ügyész majd ülnök, Laskóy Bálint = Somogyi helyettes alispán, Kracskó Mátyás = Földváry Sándor nótárius, Zabváry János = Majthényi Imre praefectus, districtuális commisarius = Majláth József; az alak azonban Ócsai Balogh Péter megyei küldöttségi elnök hivatali pályafutását örökli inkább; rác pópa = Skoliovics Péter, Lievenkopp kapitány, később meglepő módon már ezredes = valószínűleg gr. Maria de Conti főhadnagy. Ugyanis az Önéletírásx többször említi e katonatisztet (Önéletírásx 107; 141-42.), aki állhatatosan megmaradt a szentendrei és megyeházi bűnösöket leleplező tanúvallomása mellett, tanúsítványa Moltzer orvoséval együtt szerepelt. Bikács, szentendrei bíró csak egyetlen epizódban lép fel = Lukics bíró.
A következőkben fejezetről-fejezetre haladva vetjük össze a regényt legfőbb forrásaival a Justizmorddalx és Kazinczy Pályám emlékezete egyes részleteivel.
Az első négy fejezet csak lazán függ össze Ráby munkájával, bennük nem is ő a főszereplő, inkább Fruzsinka, a hős későbbi felesége s mellette nagy számban lépnek fel az epizódalakok: Zabváry János praefectus, Petray Péter szolgabíró, Laskóy Bálint táblabíró, Karcsatályi (Gyöngyöm) Miska, Lievenkopp kapitány. A betyárromantika, amely búvópatakként járja át a történetet, már itt, erőteljesen jelentkezik. Igazában Ráby memoárjából csak egyetlen részlet származik: a Fruzsinka javára szolgáló fantasztikus konyhamesteri számla a 2. fejezetben, amelyet az Önéletírásx 121. lapján olvashatunk, mint az 1769-i szentendrei úriszéki ülés számadásának „fénypontját”. Mindkét „elenchus” négy ember négynapi fogyasztását összegezi, a különbség igen csekély közöttük: Jókai tejszínről beszél tej helyett, mandolát, mazsolaszőlőt alkermest is emleget, sőt „4. süldő sertvés”-t, ami mulatságos tréfa szülője lesz. Az aláírt számla tintafoltja hozzászámítódik a „feltálalt” malacokhoz s így a számadás „négyről ötre kiigazíttatott.” A költőnél e kis jelenetet jóízű humor önti el, nyoma sincs a keserűségnek, mellyel a történelmi Ráby panaszolja fel az éktelen pazarlást. („… többet tékozolt el ez a négy ember, mint amennyit 150 nagyétkű ember eszik egy nap alatt;” i. h.). Petray hamis tanúskodása annál is érthetőbb, hiszen udvarolni akar a házikisasszonynak. A csalárd számadás motívuma egyébként még kétszer kerül elő: a 13. fejezet során ehhez hasonlót mutat jövendőbelijének, a 16.-ban pedig fölemlegetésükkel szeretné férjét a további nyomozástól és följelentéstől visszatartani. Ráby ezt gyenge érvnek tartja: „Azokon ugyan inkább nevetni fog mindenki; mint komolyan venni őket.” (A jelen kritikai kiadás 138). Szerinte maga a császár is nevetve kommentálta az elszámolást Pálffy kancellárnak: „Ezek a fickók képesek volnának egy regementet felfalni!” Valójában a Justizmordx mit sem tud a császár megértéséről ilyen esetben, ellenkezőleg II. József felháborodottan tör ki: „nagy gyomruk lehet ezeknek a fickóknak; nem csoda, hogy felfalják alattvalóimat.” (Önéletírásx 121).
Az 5. fejezet a szentendrei nép nyomorúságáról és kiszolgáltatottságáról festett lendületes freskó, amelynek színei mind Ráby Mátyás palettájáról valók: az Önéletírásx 109-10. beszámolója a szentendrei meg izbégi szüretről velejében Jókainál is visszatér, a különbség annyi, hogy a memoár szerint a bor szabad piaci értéke ötszöröse, hatszorosa is lehet a községi beváltási árnak, míg az írói képzelet csak 2 : 1 arányt állapít meg közöttük. A községházai tanácsüléshez a memoár különféle helyei szolgáltatnak anyagot (Önéletírásx 86. a koldusokról, 87. a nyomorúságos kórházi állapotokról, 78-79. a leégett házak adójának a megmaradottakra való kegyetlen kivetéséről), de magát a tanácsülést, mint kis drámai életképet Avakumovics, a pópa és Dacsó Marci ébredező harcikedvével már a költő alkotta, hogy előkészítse mindhármuk Ráby mellé pártolását. Az egyébként nem felel meg a tényeknek, hogy a városi magisztrátus az ortodox templomokat is elhanyagolta – az Önéletírásx 43. épp az ellenkezőjét állítja ennek, amikor hét díszes székesegyház építéséről emlékezik meg –, azonban az írónak szüksége lehetett e változtatásra, hogy a „rác pap” későbbi ellenzékiségét megokolja. Az adók mértékének megnevezésében is az Önéletírásx nyomán halad a regény, amikor egy jobbágytelek után hat helyett hatvan forintot fizettet (A jelen kritikai kiadás 39-40.), mert a Justizmordx is leszögezi: „De a magisztrátus nem érte be azzal, hogy ezt a hatezer forintot, s azonfelül a beszedéssel járó költségeket s még némi közigazgatási költséget behajtson;… évenként negyven-ötven, sőt hatvanezer forintot sajtolt ki alattvalóiból…” (Önéletírásx 78).
A 6-15. fejezetekben meglehetősen szórványosak a forráshasználat nyomai, a csekély számú átvétel mind az Önéletírásx 3. fejezetéből (Életem további folyása II. József alatt, első fogságba esésemig) való. A 6. fej. lépteti fel a címszereplőt, akinek a szerző nemcsak a lelkivilágát, hanem a külső körülményeit is meglehetősen átalakította. A valóságos Ráby Pozsonyban, 1752-ben született, így a szentendrei vizsgálat kezdetén, 1784-ben mintegy 32 esztendős, nőtlen ember. Katolikus vallású, korán árvaságra jut, előbb bécsi, majd budai, pozsonyi, kassai, egri meg pesti iskolákat látogat, hivatali pályáját pozsonyi főhatóságoknál (hétszemélyes tábla, udvari kamara) kezdi meg. A regényhős ezzel ellentétben Szentendre szülötte, árva, református, történetünk kezdetén aligha több 25-26 évesnél, (a 16. fejezet szerint „mindössze tizenöt esztendeje” végezte az elemi iskolát) és nemcsak Bécsben járt iskolába, hanem egyenesen a Burgban, a császár körül teljesít szolgálatot, mint annak bizalmas kancellistája. Ez az átformálás egyrészt érthetőbbé teszi Ráby kitartását szülővárosa nagy perében, másfelől rendíthetetlen jozefinizmusát is indokolja: hálás a türelmi rendelet okán is uralkodójának, akinek közvetlen környezetében dolgozik. S valóban, noha Ráby sohasem hivatalnokoskodott a Burgban, memoárjai szerint mégis az államfő belsőbb emberének számított, aki még Mária Terézia országlása alatt elnyerte a trónörökös bizalmát és annak ajánlására a királynőtől személyes ajándékot, továbbá udvari állásra való meghívást kapott. (Önéletírásx 33-34.)
A 9. fejezet elbeszéli a tanáccsal elégedetlenkedő „négy rác” Rábynak tett leleplező vallomását, amely a forrásban is felbukkan (Önéletírásx 84-85.). Jókai a szerbek közül egyedül Avakumovics Györgyöt említi név szerint, Kirovics János, Sztojanovics János és Kollarovics István „neve nem megtartani való” (A jelen kritikai kiadás 76.).
A Tárhalmyval folytatott vita után (10. fej.) Niczkyhez és a districtualis commissariushoz vezet hősünk útja. A helytartósági elnök arcképéhez (II, fej.) a költő Kazinczy Pályám emlékezete lapjairól kapta a jellegzetes vonásokat, amint ezt az alábbi részlet mutatja: Kazinczy elmondja, hogy Ócsai Balogh Péter, aki a királyi tábla egyik vezető tisztviselője volt akkoriban (1787-ben), bíztatta Kazinczyt: látogassa meg Niczkyt, mert az „rossz néven veszi, ha tisztviselő Pestre jön, s nála meg nem jelen. De megtaníta, hogy vele németül szóljak, és hogyha majd beszéd közt ez szalad ki a száján: wie heisst man – nála nem több mint magyarban az az izé – higgyem, hogy elmerülve saját gondolataiba, nem fogta fel, amit mondék, s mondjam újra.
Másnap tehát (aug. els.) lemenék múlatójába. A kertiház ajtaja előtt ült prémetlen, térdig érő mentében dolmánnyal, kalap nélkül, mert a nap az udvar felé vetette a házfedél árnyékát, s pipázott. Előtte egy strimflis parókás úr űle. Haja felverve fodoritója által, arca verhenyegen szög, tekintete komor, hangja dörmögő; dolmánya s a commendeuri kereszt pántlikája elpiszkolva étellel, tobákkal. Feje jobb válla felé görbült. Rézbe metszett képe el van találva.” (Pályám emlékezete. Lengyel Dénes jegyzeteivel. Bp. é. n. II. könyv, i. szak. 1787. 123). A regény azonban Niczkyt igyekszik feltűnő különcnek rajzolni, aminek főeszköze „rettenetes német nyelv”-ének hangoztatása. Ennek kedvéért torzul aztán a „wie heißt man” is a budakeszi dialektusú bihászman-ra. (Gálosx föltevése szerint Jókai 1828-as Tudományos gyűjteményben olvasta Kazinczy e művét. 351.)
A szülővárosába visszatérő főszereplőt mindenfelől megvesztegetés fogadja: előbb bricskát ajánlanak fel neki négy lóval, majd háromezer aranyat hagynak az asztalán Paprika Péterék, amelyet azonban Ráby szétoszt a tűzkárt szenvedett gazdák között (12. fejezet). Itt is az emlékirat elbeszélése érvényesül (Önéletírásx 103.), fontos különbség mutatkozik azonban a nagy ajándék felhasználásában, mivel azt Ráby valójában II. Józsefhez juttatta el: „Azonnal jelentettem a dolgot a császárnak, s elküldtem neki az egész összeget azzal a kéréssel, hogy Bécsben használja fel nyomorgók javára, mert ha az itteni szegényeknek szánná, akiknek legtöbb joguk van rá, itt nem a szegények javára, hanem új vesztegetésekre fordítanák.” (Önéletírásx i. h.)
A 13. és 14, fejezet során Ráby beleszeret Fruzsinkába, a praefectus unokahúgába, megkéri a kezét s feleségül veszi. Mindez természetesen nem alapulhat a Justizmordx-on, melyben szerelemnek, nőnek semmiféle szerepe sincs, és a szerző egyedül nővérét s szolgálóját említi futólag, ezért a forrás befolyását mindössze két vonatkozásban tapasztaljuk: Zabváry praefectus a történet legnagyobb részében Ráby ellenségeihez húz, akárcsak modellje, Majthényi Imre, ám igazi szándékait mindkettő ügyesen titkolja egy ideig (Önéletírásx 80-81:). Leánykérés alkalmával Zabváry (14. fejezet) a visegrádi tiszttartóságot is felkínálja jövendő vejének; aminek jövedelmező voltát már Leányváry uram is magasztalta a 8. fejezet lapjain. Ezt a csábító ajánlatot – ugyancsak eredménytelenül –Majthényi uram is megtette: „… s hozzáfűzte, hogy pályázzam azonnal a visegrádi kasznári állásra, amit az ő támogatásával biztosan megkapnék.” (Önéletírásx 86.).
A 15. fejezet a hős első kudarcát adja elő: a kalocsai particularis gyűlésen megválasztott számadásvizsgáló deputáció az elnöklő districtualis commissarius cinikus egykedvűsége és akadékoskodása miatt semmi eredményt sem ér el, az urak szemét a bíró kincsesláda helyett jelentéktelen persellyel szúrja ki; a magisztrátus végül a kamarai erdő felgyújtásától sem riad vissza, csak hogy példátlan rablógazdálkodását elleplezze. Mindez az Önéletírásx 3. fejezetének különféle helyeiről van összeválogatva feltűnőbb módosítás nélkül, az időrendet azonban már Jókai szabja meg kitűnő epikus leleménnyel: az egyébként régebben dühöngő erdőtűz tudatosan kerül a részlet csúcspontjára. A kerületi biztos, Majláth József a Justizmordx-ban meglehetősen jellegtelen személy, alakját a regény önállóan teremti meg, szereplésében azonban funkcióját tekintve összeolvad a megyei deputáció első elnöke, Somogyi Antal (Önéletírásx 87.), s a későbbi, Majláthtól kinevezett biztos, ócsai Balogh Péter, nógrádi második alispán (Önéletírásx 111.). Somogyi meg Balogh majdnem nyíltan hátráltatták a szentendrei felülvizsgálatot, Balogh pl. átlátszó ürüggyel hetekig kivonta magát a munkából (Önéletírásx 115.), ekként több joggal tekinthetők Jókai kerületi biztosa mintáinak, mint Majláth József, aki Ráby ügyével szemben inkább csak nehézkességet mutatott.
A 16. fejezet Dacsó Marci tragédiája, a népi önfeláldozás megkapó példája. „A nép nyomorúságáról drámaibban, megrázóbban vall, mint az emlékiratok bármely helye” (Sőtérx 516.), s előzményeit csupán gyéren találjuk meg a főforrásban. Az 1784 körüli esztendőkben nem volt ilyen nagyszabású, csalárd földmérés Szentendrén és Izbégen, de Ráby Mátyás (Önéletírásx 97-98.) nyomára jött egy korábbi, hasonló vétségnek: „… tizenkét évvel ezelőtt Hinos mérnökkel hamisan mérették fel a Szentendréhez és Izbég faluhoz tartozó nagy terjedelmű földeket, hogy ezáltal előnyösebb bérleti feltételeket szerezzenek a királynőtől. A mérnök ezt az általa készített térképre világosan rá is írta, hogy a személyes felelősségtől mentesítse magát… az esküdtek és rabló cimboráik keveset vagy semmit sem fizettek az övéikért.” (t. i. földjeikért – N. M.]. „Ugyanezek az esküdtek erőszakos módon megkaparintották a közlegelőket, szántóföldekké és szőlőkké változtatták, aztán vagy eladták őket, s az árát maguk zsebelték be, vagy megtartották maguknak anélkül, hogy bármit fizettek volna értük.” A költő ezt az akciót a 80-as évek közepére helyezi, amit annál könnyebben megtehet, hiszen 1785-ben megkezdődött az ún. adószabályozás munkája, s ennek részeként a földmérés.
Dacsó Marci Jókainál azzal haragítja magára a község urait, hogy porcióskönyveket gyűjt össze a parasztoktól, melyekből világosan kitűnnek a törvénytelen adóbehajtások. Az ácslegény negyven könyv összeszedését ígéri, valójában Rábynak sokkal többet sikerült megszereznie. Az Önéletírásx így ad számot erről: „Elutazásom előtt a községek néhány száz porcióskönyvet juttattak el hozzám, amelyekkel az eddig felsorolt nyilvánvaló csalások és fosztogatások nagyrészét be tudtam bizonyítani.” (105.) Az eset vad haragra ingerli Szabó János alszolgabírót, aki megtorlásul bottal csapkod Marinkovics izbégi bíró fejére (uo.). Végül említést érdemel, hogy ez az epizód aránylag kedvező képet ad a szentendrei protestánsok helyzetéről: a főhős arra gondol, hogy neki a katolikusokkal együtt kellett elemi iskolába járnia, még akkor kálvinista iskola nem volt. (A jelen kritikai kiadás 140.). Azonban a türelmetlen ortodox hitűek valószínűleg 1785 körül sem járulhattak hozzá az ilyen intézményhez, már csak a reformátusok feltehető csekély száma miatt sem, amelyről így beszél a memoár 1781-es dátummal: „a protestánsoknak meg Szentendrén, ahol egyébként is erősen sanyargatják őket, egyáltalán nem engedik meg a nyilvános istentiszteletet, úgyhogy valamennyien elhagyták ezt a helységet. (Önéletírásx 43.).
A 17-25. fejezetben Ráby változó szerencsével küszködik Szentendre és a megye mind jobban kibontakozó fondorlataival, amelyek már az életét is fenyegetik. A megye rablótámadással, (17. fej.), majd hárompejűséggel vádolja (20. fej.), szülővárosában szolgálóját rá akarják kényszeríteni, hogy esküvel tanúskodjék ellene (20. fej.), házát előbb kirabolják (20. fej.), utána egyszerűen elfoglalja a régi tulajdonos (21. fej.). Házassága zátonyra jut, imádott felesége megszökik tőle s egyik ellenségével él együtt. A hős azonban nem törik meg, sőt ellentámadásra is kész: otthonát reoccupálja (22. fej.), a bűnszövetkezettel cimboráló districtuális commissariust leváltatja a császárral (23. fej.), ám sikerei kegyetlen bosszúállásra ingerlik az ellentábort: Szentendrén lövést adtak le rá (20. fej.), Pesten méreggel akarnak végezni vele (24: fej.). Az itt említett eseményeknek – kivéve természetesen a Fruzsinkával összekötötteket – megvan az előzményük a Justizmordx 3. fejezetében, melyet Jókai alaposan megrostált, a száraz jogi, közigazgatási elemeket, a törvénykezési hercehurcákat (pl. Földváry Sándor szentendrei jegyző üzelmeit, aki maga is följelentést ad be a magisztrátus ellen, csakhogy Ráby vitorlájából kifogja a szelet) jórészt elhagyta. Forráshasználatának második jellemzője, hogy gondosan ügyel az akció fokozatos emelkedésére az egyes szakaszokon belül, s nem engedi teljesen elhatalmaskodni az árnyakat; Ráby nála nem maradhat mindig vesztes. (vö. Sőtérx 546.) (Ez utóbbi igen szembeötlő különbség az emlékirathoz képest, amely nemcsak aprólékos részletezései miatt fárasztó, hanem Ráby kudarcainak, kijátszatásának gépiesen nagyobbodó lavinája okán is.)
A hős első vádlója Földváry, a csaló megyei jegyző, aki a legképtelenebb állításoktól sem riad vissza: „Azonkívül, hogy háromnejűséggel vádoltak, a legkülönösebb vád az volt ellenem, hogy a brűnni erdőben… agyonütöttem és kiraboltam egy Mandel Márkus nevű zsidót.” (Önéletírásx 80.) Sajátos módon ez a följelentés mégegyszer megismétlődik a Justizmordx-ban (… az alszolgabíró… hamis vallomások alapján formális vádat emelt ellenem a megyénél háromnejűség, lólopás, s egy zsidó országúti rablása és meggyilkolása címén… Önéletírásx 106.), azonban súlyosabb következménnyel egyik esetben sem jár, sőt azt sem tudjuk, hogyan sikerült Rábynak tisztáznia magát a törvény előtt. A regény ilyen homályt nem tűr, kidolgozza tehát a zsidó eskü különleges epizódját, s a trigámia vádját is különválasztja a rablótámadásétól, jóízűen egyénítve a fölperesként jelentkező menyecskék figuráját. Vérbő írói teremtmény a hamis vallomásért hasztalanul zaklatott szolgáló is: Jókai a memoár kurta utalásából (Önéletírásx 94.) alkotja meg Böskét, kit az eredetiben pusztán ördögszoborral rémítenek, s ebből lesz régi fizikaórák feltámadó emlékeként: Cartésius ördögcséje (A jelen kritikai kiadás 202.). A mester életet adó fantáziájának azonban a bicskei nemesekkel elvégeztetett reoccupatio az egyik legszebb bizonyítéka. A kiindulópont itt mindössze ennyi: „Alig szereztek tudomást az esküdtek utazásomról, fegyveresen betörtek házamba, nővéremet erőszakkal kikergették onnan… és irataimat s minden Szentendrén levő ingóságomat elrabolták. Ezután kénytelen voltam házamat jó magyar szokás szerint reoccupálni… A megye helyeselte a reoccupatiót; de holmimból semmit sem kaptam vissza.” (Önéletírásx 80-81.) A megye elismerését az írónál Niczkyé helyettesíti, s hogy Ráby Mátyás átmeneti diadala teljes legyen, a kerületi biztos leváltása is idekerül (23. fejezet), holott az Önéletírásx ezt későbbinek jelzi, ami Majláth gróf alkancellárrá kinevezéséből következik. (Önéletírásx 144-45.) Jókai – mint arra már az előbb rámutattunk – itt sem Majláthtal azonosítja a maga districtualis commissariusát, hanem inkább Balogh Péterrel, akit éppen Majláth jelölt ki vezető vizsgálóbiztosnak a szentendrei pörben. Baloghot csakugyan sikerült Rábynak visszahívatnia és helyébe br. Orczy László lépett, azonban az ő működésében sem volt sok köszönet. (Önéletírásx 119.) A 23. fejezet kapcsán megemlítünk még egy érdekes mozzanatot, amely eltérően jelentkezik Kazinczynál és Jókainál. Ez pedig: Niczkynek a zsidóságról vallott véleménye. A Pályám emlékezetében Kazinczy úgy rögzíti, hogy a zsidó gyerekek tanításáról szólván Niczky megjegyzi: „A zsidó is ember”. A Rab Rábyban viszont felháborodva utasítja vissza Ráby tervezetét a zsinagóga-építésre vonatkozóan: „Bihászman? Zsinagógát! A zsidóknak! – kiálta fel a helytartósági elnök úr, felpattanva a helyéről. – De hisz ez nem fölemelése, hanem elpusztítása Pest városának. Hisz akkor, ha ez meg lesz engedve, száz esztendő múlva Pestet úgy fogják híni, hogy Jeruzsálem!” (A jelen kritikai kiadás 226.)
A mérgezési merényletet (24. fejezet) már előkészítette négy kapitulummal korábban a szélpuskás gyilkossági kísérlet (Önéletírásx 87.). A végzetes vízivás elbeszélése – eltekintve a zagyván fecsegő „polgártárstól” – hűen követi az Önéletírásx előadását (10-3-4), s a következmények is hasonlóak, csupán a főhőst megmentő derék seborvos bevezetésében van némi eltérés. Moltzer Károly (és nem János – mint Jókai feltünteti) a regény szerint csak most lép be Ráby sorsába, igazában a nép barátjaként már előbb felvilágosította őt a szentendrei tanács súlyos kórházi visszaéléseiről (Önéletírásx 86-87.). Később elvbarátjának letartóztatásáról értesülve csakugyan Bécsbe menekült, ahol az uralkodónál is megfordult, hogy segítsen a magisztrátus áldozatain (Önéletírásx 128.), ám életének nemsokára vége szakadt.
A 25. fejezet erős szakítást jelent az Önéletírásx felfogásával, mely Ráby és a szentendrei szegények töretlen érdek– és eszmeközösségét hirdeti, másfelől valóságos gyűjtőmedencéje a Justizmordxból átvett különféle mozzanatoknak. Igazában a falu egyszerű emberei az újraválasztás alkalmával sem tagadták meg Rábyt, ha Avakumovicsékat sikerült is eltántorítani tőle. Balogh Péter április 24-én az érdekeltek tiltakozásával mit sem törődve a király nevében megerősítette a régi magisztrátust tisztségében, később azonban a helytartótanács rosszallása következtében legalább látszólag le kellett folytatnia a választást. Ezt nyílt erőszakkal hajtotta végre: „A három szerbet, Kirovicsot, Avakumovicsot és Sztojanovicsot… a maga pártjára fordította, aztán a város összes lakóit a községházára idézte… az ajtókat bezáratta s hajdúkat állíttatott oda. Ekkor a második jegyzőnek, Rebrovicsnak megparancsolta, hogy jegyezze fel mindazok nevét, akik nem hajlandók a régi esküdtek, vagy legalább azok felének új kinevezésére szavazni, mert makacskodókat katonákkal fogatja el, bebörtönözteti, és száz botütést méret rájuk… senkisem szavazott a kívánt módon; ekkor Balogh teljesen önkényesen kinevezte az új magisztrátust.” (Önéletírásx 123.) Megmaradtak a régiek, s jutalmul bekerültek a renegát Avakumovicsék is!
Balogh eljárása más szempontból is teljesen szabálytalannak minősül, mivel ő április végén már meg volt fosztva a biztosi megbízatástól, míg helyébe br. Orczy László lépett. „A császár rendelkezése szerint a budai főparancsnokság hadbírájának, mint második biztosnak, jelen kellett volna lennie a vizsgálatnál; de ez egyáltalán nem történt meg.” (Önéletírásx 123.) Jókai ennek ellenére szerepet ad Lievenkopp kapitánynak a „mixta deputatió” ülésén. A nevezetes tárgyalás felvonásvégi nagyjelenete, a Ráby kacagásától halálos szívrohamot elszenvedő Kracskó jegyző esete a memoárhoz képest élénkítve van, mivel ott Petkó esküdt Ráby vádjain felindulva, az ülés lezárása után (valószínűleg otthonában) fejezi be életét (Önéletírásx 100-101.). A nótárius arcátlan és komikus hazugságait a császári öltözéket hordó és II. Józseffel tekéző Rábyról ténylegesen Majthényi praefectus hangoztatta, de hitelre ő sem talált: „A megye a vádat oly sutának és nevetségesnek találta, hogy mindenfelé ezzel gúnyolták a prefektust, s rágalmai miatt… nem sokkal ezután felmentették állásától. (Önéletírásx 95.) Petkó halálát bűntársai csakugyan nem tekintették szomorú véletlennek, hanem ezzel is Ráby gonoszságát igyekeztek igazolni. A deputáció és a magisztrátus gyilkosság címén adott be keresetet ellene a Pest megyei közgyűléshez, ám ennek elnöke 1785. május 19-én „a vádat alaptalannak nyilvánította, mivel az elhunytra nem emeltem kezet” – állapítja meg a memoár (Önéletírásx 101.), majd hozzáteszi: „elég szégyen a magyar törvénykezésre, hogy ilyen vádat egyáltalán emelni lehetett.” (Ugyanott)
Nem mellőzhetjük annak kifejtését, hogy az író igyekszik az Önéletírásx szellemével való szakítást enyhíteni az „ecce homo” jelenetben. Ennek egyik eszköze az, hogy csupán a szentendreieket mutatja félrevezethetőknek, ám hangsúlyozza a katonasággal megrendszabályozott izbégiek változatlan hűségét (A jelen kritikai kiadás 52-53.). Azonkívül az itt lefolytaknak van egy kevés alapjuk a Justizmordx elbeszélésében is, amennyiben (vö. Sőtérx 524.) „… Földváry nótárius Szentendrén egy Quenezer nevű ottani pék házában törvényellenes összejövetelt tartott, az oda meghívottakat szándékaim gyűlölködő értelmezésével és nyilvánvaló rágalmakkal ellenem lázította, s egy részüket rávette, hogy e hamis vádakat aláírják, s olyan dolgokat valljanak ellenem, amelyekre soha nem is gondoltam. Leginkább egy hamis állítással uszította őket ellenem: eszerint én azt jelentettem a császárnak, hogy a község a jövőben könnyen fizethetne az országos pénztárba évente 30 000 forintot. Erre a koholmányra árulásukkal azok adtak alkalmat, akiket a rám bízott számlavizsgálathoz revizor társaimul szemeltem ki. Egyszer azt mondtam ugyanis nekik, hogyha a terheket helyesebben osztanák el; és sem a magisztrátust, sem a papságot; sem a nagybirtokosokat nem mentenék fel azok viselése alól, az uradalom 30 000 forintot fizethetne évente az uralkodónak;…” (Önéletírásx. 91.) Ez akció és a községi tanácsválasztás között azonban eredetileg nem állt fenn semmilyen összefüggés!
A szentendrei végzetes fordulatot Jókai előadásában s a valóságban is csakhamar nyomon követte Ráby letartóztatása és bebörtönöztetése: A körülmények egészen megegyeznek a forrásban feltüntetettekkel: az elfogatóparancsot Czabay szolgabíró adja át, s ennek legelső következménye a rác pap elájulása (Önéletírásx 124.). Halála viszont csak aznap éjszaka következik be (uo.). Skoliovics Pétert a költő erősen rokonszenvesre festi, az emlékirat mit sem tud arról, hogy a magisztrátus titkairól értesülve volt, s azokat a vizsgáló szerveknek rendelkezésére kívánta bocsátani. Ennek oka valószínűleg az érdekesség fokozására törekvés: így a „nagyláda” rejtekhelyének mindkét tudója örökre megnémul, a feszültség nő, s később működésbe léphet a regény kieszelte fortély Leányfalvy részéről unokaöccse érdekében (33. fej.). Arra is visszagondolhatunk, hogy az újraválasztás alkalmával nem egyszerűen a községtanács egyik esküdtje (l. Önéletírásx 100-101.) pusztul el, hanem egyenest a jegyző, a misztérium legfőbb beavatottja, amivel a regény már megtette az első lépést a kincsesláda ködbe burkolására.
A 26-36, fejezetek Ráby első fogságát és fantasztikus megszöktetését tárják az olvasó elé aránylag igen részletesen, hiszen a börtönélet csupán 1786. május elejétől ugyanez év. december 7-éig tartott. A második szabadságvesztés – 1787. február 12-1789. június 29 – ennek közel négyszerese, mégsem lesz lényegesen terjedelmesebb Jókai tollán. Sok minden mutat arra, hogy az író megfeledkezett az emlékirat nyújtotta időrendről, s az első bebörtönöztetést mintegy másfél évig húzódónak gondolta, pl. a 338-on ezt olvashatjuk: ,;Mikor a császár augusztusban (már ez a második esztendő augusztusa volt) lejött a pesti táborba… értesült, hogy megbízottja még most is a tömlöcben van”. A 35. fej.-ben is értesülünk arról, hogy a megszöktetés előtt álló fogoly bőrét másfél évig nem sütötte a nap. Eszerint a költő a megszöktetést 1787 december elejére, a controllor folyosói jelenetet 1788 januárjába helyezte? Tisztán Ráby pörének megfigyeléséből e következtetésre juthatunk, a nagy politikai eseményekre történő célzások azonban ezt a kronológiát is összekuszálják, ezek alapján úgy látszik, mintha a hós egyenest 1788 végén vagy még később szabadult volna első ízben a vármegye épületéből. Az osztrák határhoz közeledve, s Ráby bécsi tartózkodása alatt többnyire olyan háborús eseményeket emlegetnek a szereplők, amelyek 1788 őszére meg 1788-89 telére jellemzők. A 38. fej.-ben a táborélettől megviselt .uralkodóról s a karánsebesi ütközet utáni rendezetlen visszavonulásról hallunk, ami 1788 szeptember végén esett meg. A 36. fej-ben Levő vendéglői tereferéikben az utasok tudni vélik, „hogy a török ellen kiindult hadsereg már téli szállásaira vonult,… a császár visszatért Bécsbe, s új hadsereget húz össze” - s ez ismét csupán az említett év decemberében képzelhető el. Koronát tesz minderre a 41. fej., melynek során a Bécsben telelő Ráby tűnődik „az egymás fejére tóduló világesemények” hatásáról: Oroszország diadalokat arat az oszmánokon, az országban új hadjárat előkészületei folynak, a belgiumi lázadás elszakadással fenyeget, de „mindezeknél óriásibb… rém gyanánt tornyosodik fel a franciaországi forradalom.” E tömör helyzetkép már félreérthetetlenül 1789-re utal!
Csakhogy mindezzel kiáltó ellentétben állnak a második rabság alatti dolgok. Az író most megint visszazökkent az emlékirat kerékvágásába, maga is hinni látszik, hogy az újabb fogság alatt egy évnél jóval több idő pereg le II. József alkotmányvisszaállítási kísérletéig és a főhős végleges megkegyelmeztetéséig. Jókai felborítja a korábbi dátumokat, s a Pestre visszakényszerített Ráby fülébe csendíti Niczky Kristóf gyászharangját, holott a helytartótanács néhai elnöke 1787 karácsonyán halt meg, tehát tragédiájáról jóval előbb kellett volna beszámolni, még az első, költői szabadsággal megnyújtott bebörtönöztetés idején. Az időrend eltérése a Justizmordx-étól, majd a tétova visszatérés annak históriai keretei közé, mintha halvány párhuzama lenne a költői eljárásnak más, fontosabb területeken: hiszen a regény elkanyarodott az Önéletírásx népszemléletétől a tanács újraválasztása jelenetében, hogy később kisebb-nagyobb átfestéssel mégiscsak felhasználja a szentendreiek áldozatkészségéről, kitartásáról szóló memoárbeli megállapításokat.
A raboskodás egyhangúságát elsősorban újabb fantázia-szülte alakok beiktatásával meg az Önéletírásx világától független Fruzsinka-Gyöngyöm Miska szál továbbszövésével kívánta enyhíteni a szerző. Ilyen költött figurák Csajkos, „a rabok apja”, Pápis cigány, Kalabusz és Garabos, Kurovics meg Turósics. Az utóbbiakat a 43. fejezetben ugyan a forrásban is említett Nagy és Sipos porkolábokkal azonosítja a regény, ám ennek nincsen történeti alapja. Kalabusz, Garabos és Karcsatályi az Önéletírásx egyetlen utalásának köszönhetik életüket: „Amint előbbi zárkámba léptem, láttam, hogy a három nemes ember, aki ugyanott sínylődött, távozik. Olyan bűnöket követtek el, amelyek nem nagy díszükre váltak rendjüknek, de mégiscsak emberek voltak; ezentúl nélkülöznöm kellett minden emberi társaságot.” (Önéletírásx 133.)
Arra, hogy Fruzsinka rablóvezérként segítse elő volt férje kimenekülését Ausztriába, talán nemcsak a kalandosság fokozása kedvéért volt szükség. A Justizmordx idevágó részét elolvasva feltámad az emberben a kérdés: miért engedte meg Pest-megye, hogy cselszövényeinek fáradhatatlan leleplezője át tudjon jutni az országhatáron-egyenesen császári megbízójához? Az emlékirat érvelése („A megye úgy vélte, hogy ekképpen ügyesen megszabadult tőlem, s olyan látszat keltésével, hogy valóban erőszakos terveket szőttem a két községgel, gyanússá tett a császárnál…” Önéletírásx 140.) nem hangzik egészen meggyőzően, s ez Jókainak is feltűnhetett. Szerinte Rábyt a megyei bűnszövetkezet nem is akarta átengedni az országhatáron, hanem mindent elkövettek a döntő percben való letartóztatására (A jelen kritikai kiadás 352.), s így végre megszerezték volna a jogi alapot elítéléséhez. Tervüket azonban meghiúsította Villám Pista váratlan támadása: ez tehát költői segédeszköz is, amely nélkül az egy ponton kissé módosított cselekmény nem futhatott volna tovább a memoár lerakta síneken.
A fogság s a vallatás fontosabb velejárói általában a főforrásból kerültek át: a hős először közönséges bűnösökkel együtt sínylődik (ezek a maguk módján jóindulatúak iránta), majd a nemesek kényelmesebb tömlöcébe kerül, ahonnét az egykori fáspincébe viszik, de itteni gyötrődése csak átmeneti: br. Orczy – a korábban Ráby mellé kiküldött deputáció biztosa-erélyes fellépése nyomán visszahelyezik a nemesi áristomba, ahonnét ősszel megint embertelenebb körülmények közé kényszerítik, és szobája ablakát is befalazzák. A befalazásra küldött kőművest a rab hóhérnak véli s kínzóitól kinevetve a halálra készül. A részletekre Jókainál a 27., 29., 33., továbbá a 34. fejezetekben találunk rá, másfelől az Önéletírásx 127-29., 132-33. lapjain. Figyelmet érdemel, hogy a költő nem Orczyval szabadíttatja ki hősét, nem is az eredménytelenül közbenjáró districtualis biztossal, hanem elhagyott szerelmesével, Tárhalmy Mariskával, aki mindvégig védőangyala marad. Neki köszönheti vígasztalóit a keserűségben: seregélyét, cinkéjét, amelyek aztán egy véletlenül hozzászökött kis egérrel együtt sorra áldozatul esnek a börtönőrök kegyetlenségének. (34. fej., ill. Önéletírásx 134-35. –Megjegyezzük, hogy a memoárban a madarak egy közelebbről meg nem jelölt „emberbarát” ajándékai.) A hidegre fordult időjárást teljesen fűtetlen cellában szenvedi el, majd befűtenek kérésére (35. fej.), de ez is csak kínzóeszköz: pokoli a hőség, a cserépkályha hét helyen reped meg! (Önéletírásx 138.) A 35-37. fej. során álarcos rablók szabadítják ki és az osztrák határ felé ragadják a szerb leányruhába öltözött, hasztalanul ellenkező Rábyt, akivel egyazon csárdában vendégeskednek az üldözők is (Önéletírásx 138-40). Az akció céljának megítélése tekintetében e ponton mutatkozó döntő különbséget már ismertettük.
E néhány hónap alatt a megyei tisztikar mindent elkövet, hogy vádlóját a lázadás alapos gyanújába keverje. A 33. fej.-ben tudósítást kapunk Petray aljas cseléről, aki szolgabíróból tiszti ügyésszé előlépve Ráby hamisított aláírásával ellátott lázító felhívást próbál terjeszteni Szentendrén. Az Önéletírásx nyomán is sor került erre, mégpedig az egykori szolgabíró, most alügyész Szabó János „jóvoltából”. Szabó előbb Szentendre meg Izbég, később Pomáz lakóit akarja tömeges letartóztatásokkal, sáncmunka és botoztatás ígérgetésével Ráby ellen tanúságtételre bírni (Önéletírásx 128-31.). A hitvány tervek a Justizmordx felfogása szerint azért hiúsultak meg, mert a parasztok hűen kitartottak szószólójuk mellett. A regény bizalmatlanabbul ítéli meg a tömeget, ezért itt csupán a szentendreiekről esik szó, s ezek magatartását is elsősorban a községi vezetők hirtelen megváltozott viselkedése magyarázza. Leányfalvy ravaszkodása következtében ugyanis (33. fej.) Zabváry azt hiszi: Ráby tudja a községházán befalazott kincs helyét, s ők is birtokába juthatnak általa a titoknak, ha állást foglalnak mellette és kiszabadításán munkálkodnak.
Így aztán sokat veszít erkölcsi értékéből a folytonos támogatás, amelyben a fogva tartott hősnek része van: Ráby állandóan el tudja juttatni fölterjesztéseit az uralkodóhoz, legfőbb közvetítők a hajdúk, akik kettős fenekű korsóban viszik-hozzák az üzeneteket, s ellátják őt élelemmel meg írószerrel. A községek szintén kérvényekkel ostromolják a Pest melletti táborba érkező II. Józsefet. (35. fej.) Mindezt – beleértve a pénzsegélyt – a regényben leginkább Rotheiselnek és Tárhalmy Mariskának köszönheti, de sokat sejtető kijelentések hangzanak el Szentendre meg Izbég szerepéről is. (Utóbbiról kivált a 34., 35. fejezetben.) Az elmondottakat föllelhetjük a memoárban is, s ott természetesen merőben a községektől jöhet segítség, ám közelebbi tájékoztatást nem remélhetünk a szerzőtől, aki nem akar üldöztetésnek kitenni senkit – még a hajdúkat – sem: „De sohasem leszek hajlandó megnevezni őket, mert ez nem jelentene egyebet, mint kiszolgáltatni a szerencsétleneket az elkerülhetetlen kegyetlen halálnak” (Önéletírásx 137.). (Önéletírásx 136. : A Pestre érkező II. Józsefhez elküldött szentendrei beadványok említése itt található.)
A rab sorsának alakulásába Jókai ábrázolás szerint Niczky Kristóf is beavatkozik. Rábyban első helyen az alkotmányellenes, rajongó jozefinistát látja, tehát térdre akarja kényszeríteni (29. fej.), szívét azonban meglágyítja keresztlányának, Tárhalmy Mariskának könyörgése. (Ugyanott) Sőtérx István megpendítette (528.), hogy a rokoni kapcsolat teremtésére a Justizmordx-ból is kaphatott indítást a költő, amennyiben ott helyet foglal Niczky kijelentése: „... a megye egy része mégiscsak tisztességes emberekből áll”. Önéletírásx 106-107.) Persze a keresztapai melegszívűség ugyancsak alkalmas arra, hogy az elnököt rokonszenves megvilágításba állítsa vele az elbeszélő! A főforrás e részekben nem szól Niczkyről, egyetlen helytől eltekintve: miután a császár a pesti táborban igen szigorúan közli vele Ráby azonnali szabadon bocsátására vonatkozó parancsát, a helytartótanácsi elnök ilyen értelemben intézkedik a pesti kerületnél. „A helytartótanács ezúttal azzal az engedelmességgel találkozott, amelyre valószínűleg számított. Felbujtattak ismeretlen embereket, hogy élőszóban és írásban beszéljenek rá a szökésre.” (Önéletírásx 137. –A jelen kritikai kiadás 338-39.)
A 38. és 41. és 42. fejezetek során Ráby Bécsbe jut, rejtélyes kísérői ráveszik, hogy általuk adott felvilágosítások alapján nyomban foglalja össze szentendrei relatióját az uralkodónak, majd azon leányruhában a controlor folyosóra kísérik, de onnét elillannak. A hős válaszútra kerül: ha nem akarja folytatni a harcot, s valami kis hibában vétkesnek tudja magát, diplomata lehet, szentpétervári követségi titkár. Mariska óvó levelével dacolva mégis a további kálváriát választja, a vádlóival való pesti szembesítést, amely Niczky kirívó önkénye folytán a megyei tömlöcbe torkollik. A felsoroltak alapjában az Önéletírásx 5. fejezetére (141-48) vezethetők vissza, még az olyan regényesen különc mozzanat is, hogy a főszereplő leányruhában megy a Burgba, ott a császár és a kabinettitkárok nagy megrőkönyödésére fölfedi kilétét (Önéletírásx 142-43). Tartalmazza a forrás a rendőrbiztosok drámai vitáját Niczkyvel, akinek szájából csakugyan elhangzik: „A császár Bécsben parancsol, de Magyarországon én parancsolok.” (Önéletírásx 147.) És megvan a zajló Dunán való életveszélyes átkelés, valamint a megye vaskos hazugsága a fogoly Ráby ragályos lázba eséséről (Önéletírásx 148.), amely a biztosok elriasztását szolgálja. Ez utóbbit Jókai egyenesen „pestis orientalis”-sá fokozza.
Az írói önállóság főként abban nyilatkozik, hogy a művész meg akarja magyarázni, mi késztette Rábyt kísérőiben bizakodásra s a leánymaskarában” való megjelenésre. Okul naiv hiszékenységét hozza fel, amely kiirthatatlannak bizonyult (A jelen kritikai kiadás 366.). A történelmi főhős előtt nem lebeg a fényes diplomáciai megbizatás lehetősége, azonban ez a motívum – az áldozat s a könnyű élet közti választás – gyakorta visszatér költőnknél, itt meg éppen Baradlay Jenő 1848 őszi bécsi dilemmájára emlékeztet. A Justizmordx szerzője – noha más alkalommal nyíltan ír a császári megbízásokkal szembeni vonakodásáról (pl. Önéletírásx 34., 42-43.), ezúttal aggodalom nélkül készül a budai szembesítésre, míg a regényhős dacos elszántsága mögött több a keserű kiábrándultság.
A 40. fej. folyamán a császár kémje alaposan felsült a helytartótanács elnökének környezetében. Mindez Niczky rokonszenves különcségének behatóbb megvilágítását szolgálja, amelynek a történet következő szakaszán olyan roppant befolyása lesz Ráby Mátyás sorsára. Ő excellenciájának bizarr időtöltése a „tudós orientalista” Kalmárral való vita, melynek során a magyarok eredetét délibábos nyelvészkedéssel tárgyalják, dohányoznak, aszkétikusan egyszerű vacsorát fogyasztanak és naív kártyajátékokkal szórakoznak. Kalmárra megint csak a Pályám emlékezete hívta fel Jókai figyelmét, ahol a következő epizódra bukkanunk: „Prónay Mihály és én szeptember 4-én kijövénk az universitás bibliotékájából, s amint az udvari kápolna szögénél az utcára fordulánk, egy figura tünék szemünk elébe, melyet előlről, hátulról, oldalt elrémült álmélkodással néze minden… Nadrága, nem plundrija, sötétkék, a legdurvább posztóból, s falusi kántor szabása. Nyakán zsebkendője ismét kék, de fehér csikokkal és pettyekkel, csizmája májbőr s vásári… Fején sok fürtű kerek paróka, foltosan behintve liszttel, s hóna alatt háromszögű nagy szőrkalap. Koponyájától messzire állott el parókája; jele, hogy azt, mint a selyem kabátot is, zsibvásáron vette vagy ajándékban.” (Id. kiad. Első könyv, második szak. 1772. 83-84.) A továbbiakban Kazinczy azt is elbeszéli, hogyan töltötte Kalmár egy fűtetlen kerti filagóriában a telet Budán, munkája kinyomtatása idején.
Ráby második letartóztatása előtt az Önéletírásx szerint a két biztos Niczky grófhoz ment tiltakozásukat bejelenteni. „Csak éjfél után engedték be őket, mert a helytartótanács elnöke addig sokkal fontosabb dolgokkal, ivással és kártyázással volt elfoglalva.” (Önéletírásx 147.). Őexcellenciája magatartására természetesen rossz fényt vet ez a megjegyzés s ezért Jókai a 40. fejezetben elmondottak alapján igyekszik ennek élét venni (l. A jelen kritikai kiadás 409.). Itt ugyanis kiderül, Niczky ezúttal is Kalmárral volt együtt, bort éppen nem ittak, hanem fekete retekkel laktak jól a nyelvészeti polémia közben, s kártyájuk sem állt egyébből, mint „három parti ,lange puff’ lejátszásából”.
Lehetséges, Jókai azért festi annyira rokonszenves alaknak helyenként Niczkyt, mert hatott rá Kazinczy elismerő jellemzése. A széphalmi mester Niczkynél lefolyt látogatását ugyanis így zárja le: „Gróf Niczky Kristóf gyülölt és szeretett ember vala a maga korában; nagynak hitte minden, jónak, akik közelebbről ismerték. Szabad gondolkodása s beszéde gyanússá tevé Terézia előtt, kihez ellenségei hireket vittek felőle… Midőn Niczky meghala, közönséges vala az öröm az országban; de a közönséges itélet épen ugy csalódhatik, mint az egyeseké.” (Id. kiad. II. könyv, 2. szak. 1787. 125.) (Egyébként Niczkyt a XX. sz. polgári történetírása is kedvezően ítélte meg, főként bánsági közigazgatási munkássága alapján. L. Farádi Vörös Ignác visszaemlékezései 1778-1822. Madzsar Imre bevezetésével és jegyzeteivel. Bp. 1927. 15-18.)
A második bebörtönöztetés leírása a 43. fej.-től az 53.-ig terjed, és hangulata sokkal komorabb, mint az elsőé volt. Ráby már nincs nemesi cellában: a császárt 1788-tól kezdve elfoglalja a török háború; a megyei klikk önkénye, felhasználva a kormányzat elleni növekvő felháborodást, most gátlástalanabbul nyilatkozhat meg. Rábyt a bűnös szökés ürügyével ítélik el, amelyet „együgyű varázsmesével” magyaráz az egyik hajdú (43. fej.). Hiába a kiküldetésével való védekezés, az emberiességre hivatkozás: negyedmázsás vasat kovácsolnak a lábára (44. fej.), fűtetlen, ablaktalan tömlöcben tartják majd két és fél esztendeig. Tárhalmy Mariska és Rotheisel révén elküldheti ugyan folyamodványait az uralkodóhoz (45., 50.), ám az hosszú ideig nem segíthet rajta az alsó hivatalok fondorlatai miatt. A megye hamisított levéllel vezeti félre Niczkyt és a császárt (45. fej.), majd befalaztatja zárkáját, hogy a vármegyeházát vizitáló II. József ne találjon rá védencére (46. fej.). Később megmérgezésére, majd tüzes vassal kínzására is kísérlet történik (48. fej.). Nincs hiány a csábításban sem: Petray, mint megyei főügyész hivatalos védőjéül tolja fel magát, kegyelemmel hitegeti, ha elfogadja az ő ügyvédi „remekét”, amely a parasztokat, kisembereket rágalmazza Ráby tisztára mosása érdekében (47. fej.). De a hős nem inog meg, túléli nagy ellenfele, Niczky halálát is, akit a császár előzőleg elbocsát, hogy őt katonai erővel kiszabadíttassa (50., 52. fej.) s szabaddá válása napján teszik sírba kínzóját, Janosics várnagyot. (53. fej.) Rábynak züllött szerzetes nyújt „lelki vigaszt”, majd életfogytiglani hajóvontatásra ítélik (52. fej.), amitől az menti meg, hogy II. József visszaállítja az ősi alkotmányt, így a becsületes megyei tisztviselők nem tartanak már össze a nemesi ellenállás kedvéért a vétkesekkel. Szennyes vádlói, Petray meg Laskóy összekapnak, ő pedig boldog lesz Tárhalmy Mariska oldalán. (53. fej.)
Mindez fővonalában a Justizmordx-on alapul, s Jókai a gyötrelmek és a rabság külső következményének bemutatása tekintetében aránylag kevés írói szabadsággal él. Az Önéletírásx lapjain megleljük a nehéz bilinccsel megvasaltatást (Önéletírásx 152-53.), amelyet később csaknem egy ötven fontos béklyóval való kínzás követ (Önéletírásx 157.), s hallunk a szigorú télen át jégkamrává lett tömlöcről (Önéletírásx 166-67.), a mérgezési (Önéletírásx 166.), meg a kínvallatási próbálkozásokról (Önéletírásx 182.). Lényegtelen a változtatás, amit a tanúskodó hajdú fantasztikus kiszabadítási meséjén végez az elbeszélő (Önéletírásx 150-51.). Innét sem hiányzik a hajóvontatásra szóló ítélet-bár a forrás ezt már a legelső tárgyalás alkalmával kimondatja (Önéletírásx 154-55.), ezáltal devalválja, míg a költő okos számítással tolja át az utolsó előtti, 47. fejezetbe –, sőt még a lelki vigasz helyett gúnyt, fenyegetést árasztó gyóntatópap figurája sem. Őt azonban csak a képzelet legendásította „veres barát”-tá, igazában „piszkos ferencrendi barát” úgynevezett siralomházi páter. (Önéletírásx 182-83.) Szintén egyezik a félholt hős eltávolítása: zsákként lökik ki a megyeházából mindkét elbeszélés szerint (Önéletírásx 178., ill. regény: 53. fej.). A memoár alapján ez nem Janosics műve, aki mintegy hat hónappal korábban hirtelen kimúlt, persze nem pestisben (Önéletírásx 167.).
Egyáltalán Ráby megszabadulása a forrásban szinte hangsúlytalan epizód, nem igen nevezhető mérföldkőnek, még az ő egyhangúan gyötrelmes életében sem; annál kevésbé függ össze országos eseményekkel (Önéletírásx 176-78.). Jókainál ellenben hatalmas finálévá fokozódik, ennek során mégegyszer összecsap a nemesi ellenállás a jozefinizmussal, mindkét fél megmutatja elszántságát; de nyílt harc helyett a császár visszavonulása következik be, amelyből valódi béke és igazságosság fakad a megyeházán. is. Valójában Pest vármegye meg sem kísérelte az ellenállást a Ráby ügynek véget vető katonai beavatkozással szemben, nem is állhatott fenn semmilyen összefüggés Ráby szabadlábra helyezése meg József rendeleteinek visszavonása közt: az előbbi 1789. június 29-én, az utóbbi 1790. január 28-án következett be! (Vö. Komlós bevezetésének megállapítását. 16.) A költő azonban teljesen félreteszi a valódi időpontot, nála (52. fej.) „télutói fagyos verőfény öntött be a terembe”, mikor elhangzott a rettentő bírói ítélet, s ez jól illik a január végi dátumhoz. A regényhőst életfogytiglani kényszermunkától váltja meg a fejedelmi elhatározás; ami drámai sorsfordulat villanyos légkörét teremti meg a befejezésben, s éppen ez hiányzik a Justizmordx-ból: ott a katonai beavatkozást megelőzően nem bíráskodnak keményen Ráby fölött (Önéletírásx 174-76.), csupán nem akarják szabaddá tenni. Halálos ítélettel jóval korábban próbálkozott a vármegye (Önéletírásx 173-74.), azonban ehhez éppoly kevéssé szerezhette meg a legfelsőbb jóváhagyást, mint azelőtt (Önéletírásx 171.) a tízévi fogság és kipellengérezés kiszabásához.
A főszereplő sorsa azáltal is .kihat a nagy politikára, hogy Jókai császára az ő ügye védelmében még Niczky Kristófot is leteszi a helytartótanács vezetéséről (50. fej.). Ez a felfogás támaszra találhat az Önéletírásx-ban, bár ott nem jelenik meg ennyire egyértelműen. Mindössze az események egymásutánja – holmi post hoc, ergo propter hoc értelmében – sugallhat ilyen föltevést: „… a császárhoz fordultam. Most már kimélet nélkül feljelentettem a helytartótanács elnökének hűtlen és kötelességmulasztó viselkedését, aki az uralkodó kifejezett parancsa ellenére, kiadott dühödt ellenségeimnek… December 1-én… barátom jelentette, hogy… Niczky gróf az uralkodótól kapott rendkívül szigorú intézkedés kézhezvétele után – a császár legmagasabb elégedetlensége kifejezése mellett ’ felmentetté állásától – hirtelen megbetegedett.” (Önéletírásx 162.) A költött Niczky még utolsó óráiban is nagyon emberséges: nagylelkűen megbocsát az elhibázott műtéttel életét kioltó Moltzer sebésznek. A történelmi nagyúrnak akkor nem lehetett dolga ez orvossal, aki még Ráby első fogsága kezdetén Bécsbe. települt át s ott elhunyt (Önéletírásx 128.), nem is bizonyult ily bölcs és nemes léleknek halálos ágyán, sőt a memoár arról tudósít, hogy :„dühöngések közepette” halt meg (163.). Niczky eszményítése abban is megnyilatkozik, hogy ő csak a történet menetének egy kritikus pontjáig felelős a Rábyval megesett jogtalanságokért, utóbb maga is a bűnszövetkezet megtévesztett áldozata; a 45. fej.-ben ugyanis Laskóy substitutus hamisított levél segítségével elhiteti a helytartóval : Ráby már a fejedelmi parancsok értelmében szabad emberként gazdálkodik Szentendrén. Csakhogy minderről az Önéletírásx mit sem tud, sőt előadása szerint Niczky mindvégig tudatosan támogatta a vármegye törvénysértő fondorlatait a Ráby-pörben. Nem intézkedett a fogoly kielégítő élelmezése ügyében (Önéletírásx 162.), máskor megnyugtatta az aggódó alispánt, hogy II. József megtorlásától nem kell tartani, mert őt teljesen elfoglalja majd a török háború. (Önéletírásx 156.) Niczky menesztése 1787 decemberében történt – mint már említettük – s Jókai bizonyára tudatosan tolta át 1789 végére, hogy ezáltal is megmutassa: kenyértörésre kerül a sor a rendi ellenállás és az abszolutista kormány között.
A regény a valóságosnál zavartalanabbnak és melegebbnek rajzolja a főhős meg a császár viszonyát. A forrásban föllelhetjük a megbízott elkeseredett kitöréseit, átkait megbízójának elmaradt segítsége miatt (pl. Önéletírásx 162.), ám a feldolgozásban hasztalan keressük mindezt. A Justizmordx-ban viszont hiába kutatnánk az uralkodó bizalmának, áldozatkészségének néhány nagyszabású megnyilatkozását: a történelmi József nem ajánlott fel fényes nagykövetségi állást Rábynak, és bizonnyal nem az ő kedvéért menesztette Niczky Kristófot. Tudakozódása raboskodó, hű kamarása után a vármegye épületében nagyon megszépült, detektív módjára nyomoz embere után – míg az Önéletírásx csak ennyit ír az esetről (Önéletírásx 173.): „mikor ugyanis a császár 1788. november 26-án a táborból visszatért Pestre… érdeklődött a letartóztatottak száma… iránt. Az alispán úr azt mondta neki: én már régen szabadlábon vagyok;” A fejedelem ezt úgy látszik ellenőrzés nélkül is elfogadta, de nagyobb személyes vizsgálatra nem is érezhette magát alkalmasnak, hiszen akkor már erősen leromlott az egészségi állapota (Önéletírásx 173.). Így a tömlöc befalazása puszta művészi lelemény, másfelől az uralkodói ebéd, az „iste est vinus tokajinus” epizód, a szegényes császári öltözködés már nem az Önéletírásx-n alapul, hanem a Pályám emlékezete I. könyv 1. szak. egy részletén, amely a trónörökös József 1770-ben történt sárospataki látogatását mondja el a következőképpen (összevetés céljából csak a leginkább hasonló helyeket emeljük ki) : „Ebéd alatt meg vala engedve a bémenetel uraságoknak s asszonyságoknak… A viceispán… nekünk, gyermekeknek is megengedé, hogy a császárnak egy tányért nyújtsunk. – Álmélkodva láttam itt, hogy a császár könyökén foldva volt a veres gallérú zöld kabát, sárga gombokkal… s még inkább álmélkodva, midőn ő, ki bort soha nem ivott, fölvevé a palackot, s a bor színét nézelvén, ezt kérdé: Iste vinus Tokajinus? Utálta a vesztegetést és cifrát, s példát akara adni a foldott könyökű kabáttal.”(Id. kiadás Első könyv. Első szak. 35-36.)
Az író e szakaszban kevesebbet foglalkozik a kívülállók segítségével, mint az első fogság bemutatásában, így a Justizmordx-ot ily vonatkozásban még inkább mellőzi. Az „utca ember”-ének együttérzése a rabbal Jókainál pusztán a megvasaltatás alkalmával nyilatkozik meg. (43. fej.) Mindazt, amit az Önéletírásx-ban meg nem jelölt „barát”-ok, „egy jószívű ember” stb. tesznek a fogolyért, a költőnél Mariska meg Rotheisel végzi: Mariska előbb írószereket (45. fej.), majd a mérgezés veszélyének elhárítására vizet meg csokoládét (48. fej.) küld neki, utolsó, kétségbeesett, vérrel írt beadványát a zsidó borkereskedő viszi el a császárhoz (50. fej.), ugyanő gondoskodik elsőnek a megyeházából eltávolítás után róla (53. fej.). E tényekre szintúgy ráakadhatunk az emlékiratban (kivált: 154-55.; 156.; 166.; 171.; 178.), de a körülmények kevésbé regényesek – nincs szó pl. átfúrt mennyezetről, melyen keresztül szalmaszál továbbítja a vizet, csokoládét – s a támogatás olykor határozottan Ráby korábbi népbarát tetteinek köszönhető. Erről olvashatunk a 154-55. lapon: „Ezért a szolgálatért 50 aranyat igértem neki, és megneveztem azt az embert, akinél a pénzt felveheti. – Ne legyen gondja a jutalom miatt – felelte – ennek a megyének egyik községe, amely istentisztelete szabad gyakorlásáért lekötelezettje magának, már 100 aranyat adott, hogy a kiszabadítás körül felmerülő kiadásokat fedezhessem.” Az Önéletírásx általánosítva is megfogalmazza a szolidaritás eredőit: „Sorsom oly szorosan összefüggött az elnyomott alattvalók sorsával, hogy azok minden lehetőt megtettek kiszabadításom érdekében; üldözésem okai annyira közismertek voltak, hogy igen sokan, akik soha semmiféle összeköttetésben nem álltak velem, megsajnáltak; tisztességes nem katolikusok is fáradoztak értem, akik ismerték türelmes gondolkozásmódomat és tudták, mennyit tettem a tolerancia érdekében” (Önéletírásx 154.).
A regénynek ez eltérései kétségtelenül arra mutatnak, hogy a költőben élt a szándék a magára maradt, a népben csalódott apostol sorsának megjelenítésére. Bizonyos fokig mégis el kell határolnunk magunkat Sőtérx István kiváló tanulmányától, amely egyedül ezt a mozzanatot hangoztatja. A változtatások ugyanis nem egyszer a szerző romantikus meseszövő hajlamának s technikájának gyümölcsei: gondoljunk pl. Tárhalmy Mariska kifogyhatatlan segítőkészségére, amely egyenesen a szerelem mindenható erejét jelképezi. Általában a Justizmordx számos támogatót, tanácsadót vonultat fel, ám ezek teljességgel elmosódottak, jellegtelenek maradnak, míg a szépprózának inkább kis számú, plasztikus alakra van szüksége, ezért pl. Rotheisel figuráját tovább kellett vinni itt is.
A „nép prókátor”-ának két legfáradhatatlanabb ellensége, Somogyi bírósági elnök meg Szabó János ülnök Ráby fogságának derekán a nagy nyilvánosság előtt civódni kezdtek, egymásra kenték a felelősséget a súlyos törvénykezési visszaélésekért, azonban mindez nem használt hősünknek (169-170.). Kettejüknek megfelelői Jókainál Laskóy helyettes alispán és Petray főügyész. Veszekedésük nála az 53. fejezetben, az uralkodóval való kibékülés nagyjelenetében kap helyet-lélektanilag, történelmileg igen indokoltan. Sokkal előbb Petray rá akarja venni Rábyt, fogadja el hivatalos védőjéül, keverjen bajba másokat saját feje megmentéséért (47. fej.). E csábítást az Önéletírásx-ban Settith Mihály, megyei alügyész kísérelte meg kétszer is (Önéletírásx 159-62; 163-64.), éppoly eredménytelenül mint Petray Péter.
A regény epilógusa a történelmi befejezés, melynek lapjain a költő már inkább csak sietősen kivonatolja a Justizmordx 7-10. fejezetét, saját állásfoglalását gyéren hintve el egy-egy mondatban. Összefoglalásának rövid vázlata a következő: A főszereplőt a szentendrei tanács minden vagyonától megfosztja, azzal a hamis indokolással, hogy adósait kellett kifizetni javaiból. Ráby Bécsbe megy, a beteg uralkodó 1789 őszén egyre kevésbé tudja egyengetni útját, s újabb budai utazása is csak félsiker, ám legalább a letartóztatást elkerüli katonaruhába öltözve. József halála után (1790. február 20.) egy évig vár, majd II. Lipótnál és Ferenc trónörökösnél akarja kivívni a községek igazságát, saját bűntelenségének elismertetését – hiába, mert a hozzá igen kegyes Lipót is korán sírba száll. Besúgónak tartják már Ausztriában is, aki egy hajszál híján kerülte el megérdemelt súlyos büntetését, ezért rögeszmésen kezdi hajszolni a rehabilitációt. Megint Pestre megy, s a kudarc sem töri meg, sőt sikerül becsületbíróság felállítását kijárnia, amely igazolja őt, csakhogy az ítélet nem kerülhet nyilvánosságra, elsüllyesztik. Vesztegetési pörbe igyekeznek belerántani, lassan észreveszi – 1795-ben járunk – a reakció gyors megerősödését, s mivel Magyarországra száműzetéstől tart, 1796-ban Németországba és onnét a Francia Köztársaságba menekül.
Az elmondottakban kevés a mélyebb átalakítás, annál feltűnőbb a tények erős megrostálása. A művész az igazságosság és becsület olyan végletes mániákusának akarja láttatni alakját, aki az anyagiakra mit sem ad, s a jogos följelentői harmadrészt mindvégig megvetéssel utasítja el. Pedig Ráby a legkevésbé sem volt érzéketlen az effélék iránt, helyesen jegyzi meg róla Komlós Aladár bevezető tanulmánya: „Egy XVIII. századi magyar nemes részéről meglepően sokat foglalkozik pénzügyekkel, pénzét gyakran adja kölcsön, nyilván magas kamat ellenében, s roppantul felháborodik, ha valaki nem fizeti ki az adósságát” (Önéletírásx 5.). A feljelentő-rész kérdésével ugyancsak sokat törődik memoárjában-ami egymagában is figyelemre méltó. Pálffy Károly előtt (Önéletírásx 188) valóban lemond a denunciáns harmadról, azonban nemcsak megsértett becsülete elismerését sürgeti, hanem: „… háromszor elrablott vagyonom visszaadását s kárpótlást az összegekért, amelyeket üldözőim hibájából oly felesleges módon költöttem” (uo.). Amikor 1794-ben udvari végzés hallgatást parancsol rá, nem bolygatja többé följelentései jogosságát, bár továbbra is visszaköveteli „Nyitra és Pest megye által erőszakkal elrabolt minden tulajdonát” (Önéletírásx 230.).
AJustizmordx fényt derít a Szentendrén meg Izbégen lefolyt újabb visszaélésekre, a Bécsben panasztevők kegyetlen megbüntetésére (Önéletírásx 206-8.; 212-14.; 231-32.), míg ezeket Jókai határozottan mellőzi. Ugyanígy tesz az érdekes, kifejezően tömör arcképekkel, melyeket a javuló elbeszélő készségű Ráby (vö. Önéletírásx 14. Komlós megállapítását) a nagy császár közvetlen utódairól, főként a megfélemlített, határozatlan I. Ferencről felvázol. Lehetséges, hogy rövidítésekhez a sűrítés szándéka is vezette költőnket! A regény érezteti: a francia forradalom visszahatásaként megerősödő reakció kényszeríti légüres térbe Rábyt Ausztriában, nem szól azonban a hazai rendi hatalom rohamos megerősödéséről, amely karcolást sem akar tűrni a megyék, a Helytartótanács vagy a Magyar Udvari Kancellária tekintélyén. (Önéletírásx 224-25.)
A csekély súlyú eltérések közé sorolható az, hogy a főszereplő menekülését a szentendrei fogságba eséstől huszártiszti egyenruhával magyarázza meg Jókai, holott ennek felöltésére csak néhány héttel később került sor (Önéletírásx 192., 193.). Kissé szépített a magyar államtanácsosok állásfoglalásának előadása a becsületbíróság végzéséről: Izdenczy meg br. Eger elismerték ugyan Ráby bűntelenségét, csakhogy azt is hozzátették: „e válságos forradalmi időkben nem tanácsos az ügyet a nyilvánosság elé vinni …” (Önéletírásx 221.). Végül rá kell mutatnunk arra, hogy a regény végén elhelyezett teljes bekezdés az emlékiratból egy szembeötlő kihagyást tartalmaz. Jókai így fordít (A jelen kritikai kiadás 501.): „Nem azért írtam le ezt a történetet, hogy az ifjú világpolgárt visszarettentsem attól, hogy a közjónak szolgálni törekedjék, hanem azért, hogy tanulja meg belőle, hogy az aki, testvérei, hazafiai jólléteért küzd, soha sincs a szerencsétlenségben magára hagyatva…”, másfelől az Önéletírásx csonkítatlan textusa a következő: „Ha életem történetének hatása alatt az ifjú világpolgár talán visszariad a közérdek szolgálatától, attól félve, hogy így áldozatává esik az előjogos rendek üldözéseinek, de egyszersmind azt is megtanulhatja belőle, hogy csak a közszellem megnemesedése idézheti elő az arisztokrácia bukását, ha ugyan a nép kétségbeesése végül véres forradalomban nem tör ki. Életrajzom megtanítja őt arra, hogy az, aki testvéreinek javáért dolgozik, a balsorsban nincs soha teljesen elhagyatva…” (248.). Jól látható, milyen nagy szakaszt mellőzött a szerző az első mondatból, hogy rögtön átugorjék a másodikra.
Ideje, hogy summázzuk a Justizmordx s a Rab Ráby kapcsolatára vonatkozó eddigi fejtegetéseinket. A két mű történelem– és társadalomszemléletét összevetve alapjában igaznak kell tartanunk Sőtérx István dolgozatának idevágó gondolatmenetét, amelyet A magyar irodalom története 5. k. 308. a következőképpen foglal össze: „Ráby sem értette meg a nemesi ellenállást II. József uralmával szemben, de ez az értetlenség az emlékiratok szerint nem volt nagyobb hatással sorsára. Jókai e ponton erősen belenyúlt a memoárba: az ő Rábyja a felvilágosodás kedvéért tudatosan figyelmen kívül hagyta a nemzeti függetlenséget, így a megye elleni harca nem teljesen jogosult, és sorsába a tévedésből származó tragikum vegyül. Az emlékiratok Rábyja Szentendre és Izbég kizsákmányolt lakosainak támogatására mindig számíthatott… A regénybeli Rábyt sokkal kevésbé támogatja a félrevezethetőnek, könnyen megfélemlíthetőnek rajzolt polgárság és parasztság, sőt, Jókai önkényesen olyan jelenetet alkot, ahol a megtévesztett szentendreiek csaknem bántalmazzák magára maradt jótevőjüket.”
Jókai változtatása leginkább abból a szempontból nagy jelentőségű, hogy a jozefinizmus és rendi ellenállás konfliktusát szervesen beolvasztotta a cselekménybe: e célt szolgálta többek közt Tárhalmy megalkotása, Niczky rokonszenvesebbre festése, a kiszabadulás összekötése a császári reformok visszavonásával stb. Már jóval kétesebb értékű az, hogy Ráby és a nép viszonya nem maradt meg eredeti alakjában, annál is inkább, mivel e téren nincs szó az előbbihez hasonló következetes módosítások láncolatáról. Bizonyosra vehető: nemcsak a költő politikai kiábrándulása hatott ez irányban, hanem jellegzetes írói módszerei, regényes fordulatokhoz való hajlama is (Mariska veszi át a népi alakok szerepét stb.).
A tisztán esztétikai célokat szolgáló átformálás nem mindenben mondható szerencsésnek (pl. Fruzsinka-Villám Pista meseszál). Mégsem tagadható meg minden elismerés tőle, mint ez Komlós Aladár bevezető esszéjében történik („… lassan az egész regény elveszti hitelét az olvasó szemében, s megrendítő valóságból többé-kevésbbé szórakoztató mesévé sekélyesedik.” – Önéletírásx 16.) A cél itt elsősorban a jogi szárazság feloldása, az Üstökösx humoros jellegének biztosítása s csak ritkán a Justizmordx hihetőbbé tétele. Jókai ösztönös elbeszélő érzéssel mellőzte a Földváry és Ráby közti versengést a följelentői elsőbbségért, s bölcsen csökkentette a központi császári kormányszervekkel bekövetkezett súrlódások leírását. Ez utóbbi nemcsak a művészi tömörítést segítette elő, hanem – mint erre Szerb Antal rámutatott – súlyosabbá és egyértelműbbé tette a politikai mondanivalót is. Míg az Önéletírásx szinte válogatás nélkül ostorozza a legkülönfélébb hatóságokat, addig a regénybeli Rábynak legigazibb ellensége a nemesi vármegye, amelynek cinkosságára bizton számíthatnak a helyi kiskirályok.
Az élclapban való első közlés indíthatta a költőt arra, hogy az emlékirat szófukar utalásait is felhasználva, de többnyire egyéni leleménnyel, mulattató hosszabb epizódokat illesszen be Ráby Mátyás kálváriájába: a reoccupatio, a börtönbeli három nemes, Fruzsinka büszkélkedése a hajtincsnek vélt kutyaszőrrel, Laskóy táblabíró kirablása és gyalázatos németsége stb. Az első kiadást Jankó János illusztrálta s Jókai mintha csak meg akarta volna könnyíteni a neves karikatúrista dolgát, bőven vegyített torzképszerű részleteket története komolyabb, sőt komorabb fejezeteibe. Sokszor milyen bohózati figura lesz Niczky svábos dialektusával, olvashatatlan kézírásával, takarékos estebédjével, amelynek legfőbb fogása egy hatalmas fekete retek! Amellett az excellenciás úr attól is retteg, hogy a haragvó császár utoljára még a bolondokházába csukatja. Ám komikus szín kerül a nagybajuszú Leányfalvy Máté portréjára, sőt Rábyéra is: az ifjú kamarást madárijesztőhöz hasonlítja a szerző divatos külföldi ruháiban.
Egyes módosítások és fordulatok forrása a cselekmény valószínűbbé tételére törekvés lehetett. Így vált Ráby Mátyás a regényben reformátussá és Szentendre szülöttévé, ezért kellett találkoznia a határon Villám Pistával, hisz különben rejtély maradt volna a vármegyei intrika meghiúsulása. A mű megfosztotta Rábyt a forradalmi elégedetlenség megnyilvánulásaitól, másfelől azonban elmaradtak a Justizmordxban halványan megcsillanó beteges vagy anyagias jellemvonásai. Jókai hérosza nem kezdi följelentések sorozatával hivatali pályáját, lemond a denunciáns harmadról, s nem dicsekszik az udvarban vitt tanácsadói szerepével, mint ezt a valóságos Ráby Mátyás tette az Önéletírásx első fejezetében. Az eddigi egyoldalú önbemutatással szemben gazdagabb lelkiélet jutott osztályrészül a nép prókátorának: Jókai ábrázolása szerint nemcsak a kisemmizettek iránti szánalom és felháborodás lesz úrrá lelkén, hanem a szerelem, önfeledtség, lelkiismeretfurdalás is, amelyet egyaránt érez Dacsó Marci tette és Mariska áldozatos kitartása láttán.
Kiszélesedett a regényben a történelmi háttér is. Ezért esik több fény a török háborúra, orosz szövetségre, majd minduntalan előkerülnek a kereskedelmi és közlekedési tervek, a pamfletirodalom és a zsidóság ügye. E vonatkozásban Jókait elsősorban Horváth Mihály történeti áttekintése vezette, az apróbb művelődéstörténeti adalékokban pedig a Pályám emlékezete volt segítségére. Feltűnő azonban, hogy eléggé kiterjedt kortörténeti tanulmányait nem egészítette ki a cselekmény helyszínének meglátogatásával. Cáfolhatatlan bizonyítékunk természetesen nincs arra, hogy a költő munkája érlelődése közben nem látogatta meg Szentendrét. Ám a regény rendkívül elmosódott helyszínrajzot ad, s régóta tudjuk, mennyivel gazdagabbak és élénkebbek ama városképek, amelyeket Jókai tapasztalat után festett. Feltűnő például, hogy a város jellegzetes, helyi hangulatot felidéző utcanevei közül egy sem kap helyet a Rab Rábyban (ugyanakkor pesti és bécsi utcanevet bőséggel találhatunk!), a patinás ortodox templomok egyikének megnevezése is igen elkelne.
Szembetűnő, hogy az Önéletírásx-ban szereplő nevek zömét Jókai egészen mással cserélte fel. Gálosx Rezső a költő „úri tapintatával” magyarázta az eljárást (348.), mi azonban inkább sajátos regényírói célkitűzésre gondolhatunk ilyen vonatkozásban. Jókai kedvelte a beszélő neveket, ezért lett nála Zabváry az uradalom praefectusa, előnyben részesítette a kifejező hangzást, ezért nyerte nótáriusa a Kracskó, kövér táblabírája pedig a Laskóy nevet. A könnyelmű, fürge katonatiszthez is illik a Lievenkopp titulus, míg a derék zsidó borkereskedőnek a névkomikum kedvéért kellett Rotheiselnek lennie.
*
Dacsó Marci tragikus önfeláldozása nem hiába tartozik a könyv legszebb részletei közé, régtől foglalkoztatta a költő képzeletét. X. számú noteszében, melyet 1869-ben használhatott, négyszer is fellelhetjük a következő bejegyzést: „A gutai Curtius a ki mérnököt mappástul magával együtt beleveszti a vízbe.” Valójában e fontos epizód még korábban magára vonhatta figyelmét, amiről meggyőződhetünk, ha fellapozzuk az Üstökösx 1863. jan. 10. számának Gutai Curtius című tárcáját. A névtelen, s nyilvánvalóan nem Jókai stílusjegyeit magán viselő írás több önfeláldozó tettet – köztük a római Curtiusét – elsorolva áttér a magyar Curtius történetére: „De azt nem mindenki tudja, hogy II. József császár alatt a csallóközi Gutát katonai folytonos assistentia mellett egy német mérnök a lakosság ellenére s ennek folytonos bosszantásai közt fölmérte, midőn egy gutai siheder a mérnököt a mappával s telekkönyvvel együtt Komáromba beszállitaná, a legény neki vagdalta lovait a Dunának: maga, lovai, mérnök, mappa, telekkönyv mind belevesztek a folyamba.” A história könnyen elterjedhetett Komáromban is, s éppenséggel nem lehetetlen, hogy már a gyermekifjú Jókai is megismerkedett vele. Mint látjuk, az eredeti eset egy igen fontos lélektani motívummal egészült ki a Ráby-regényben: bekapcsolódott a toborzási epizód, s ezáltal érthetőbbé vált az ácslegény halálmegvető elszántsága. Fiatal életét beárnyékolta a katonáskodás bekövetkezte, így könnyebb volt feláldoznia magát. Érdekes, hogy a huszárrá válás, amely számos más elbeszélésben, pl. A legvitézebb huszár címűben napsugaras mozzanat, itt egy hitvány bosszúterv láncszemévé lesz.
Az Önéletírásx-nak nincsen zsidó szereplője s az igen rokonszenves Rotheisel megalkotásával költőnk minden bizonnyal tiltakozni kívánt az antiszemita törekvések ellen. E föltevést nemcsak a tiszaeszlári per (1882-83) közelsége és Jókai elfogulatlan, őszintén humanista magatartása valószínűsíti, hanem egy névvel ellátott cikke is A Hon 1880. évfolyamából. (Ahhoz a zsidóhecchez. 1880. szept. 16. 24c. sz.) Ebben lándzsát tör a népnevelés, gazdasági szervezkedés mellett, amely megakadályozhatja egyes falusi zsidó tőkések uzsoráskodását, elterjeszti a tisztességes üzleti szellemet, s ezzel majd útját állja a faji-felekezeti izgatásoknak.
Míg Dacsó Marci meg Rotheisel beleszövése csak emelte a regény művészi értékét, Fruzsinka betyárrá züllése szinte egységes elitélésre talált a bírálók körében. E fordulat Sőtérx szerint „sablonszerű, elévült és naiv” (532.), mégsem idegen egészen a XIX. század magyar életétől, ha annak legkülönlegesebb vonásai közé tartozik is. Az érdekességet egyre leplezetlenebbül kereső író a 70-80-as években gyakran fordul a betyár– és rablóélet felé: ilyen környezetben játszódik A szegénység útja (1874.), Akik kétszer halnak meg (1881), majd A lélekidomár (1888), hogy mindössze a legfontosabbakat említsük. Egyikükben sem bukkan fel azonban női betyár, s kifejezetten ilyet a magyar néphagyomány sem tart számon, bár a hazai betyárvilágnak volt két Fruzsinkával rokon típusa. Egyik a nőies külsejű szegénylegény, aki nagy veszély esetén leányruhában igyekszik elmenekülni. Ilyen volt az 1820-as esztendőkben Liliom Peti az Alföldön, akinek letartóztatását a tétényi csárdában állítólag nem kisebb ember nézte végig, mint az ifjú Deák Ferenc (L. Deák Ferenc és a tétényi menyecske c. Jókai-adomát = Az Est Hármaskönyve. Bp. 1925. 101-02.). Távoli, szabolcsi párhuzamként említhető Geszten Jóska, a nyíri haramia, vö. Dömötör Sándor: Betyár romantika. Etnographia 1930. 24.
Másfelől néprajzi kutatóink számon tartanak úgynevezett női betyárokat, akik nem vették ugyan ki a részüket a fegyveres vállalkozásokból, de sokféle módon támogatták a betyárokat, azok szeretői, esetleg orgazdáik voltak. Az idevonatkozó irodalom mind a Dunántúlon, mind az Alföldön tud ilyen személyekről, pl. hírt adnak a kiskunsági Császári lányokról, Paprika Pöréről, vagy a dunántúli Bödő Erzsiről, Dombi Bariról, Mikli Bözsiről. (L. Nagy Czirok László : Betyárélet a Kiskúnságon, Bp. 1965. 19.; Szücs Sándor: Pusztai szabadok Bp. 1957. 118-9.) Abban megegyeznek a felsorolt munkák, hogy a női betyárok egy része csak alkalomadtán vett részt a portyázásokban. Jókai számára e motívum már csak azért is vonzó lehetett, mert a regény derekától kezdve már nemigen tudott mit csinálni hősnőjével. Korábban Fruzsinkának az volt a művészi funkciója, hogy visszatartsa Rábyt a magánélet csendjében, s miután ez lehetetlenné vált, akár erőszakolt módon is gondoskodni kellett valaminő új szerepről számára. (Sőtérx 531-32.)Az amazon egyébként is kedvelt írói teremtménye, részben a szabadságharc hatására könyveiben csapatostul lépnek fel a harcos leányok, asszonyok, sőt matrónák! A Csataképek néhány darabjára éppúgy gondolhatunk itt, mint a Szerelem bolondjaira vagy a kései Levente c. ősmagyar témájú színművére. Arról sem szabad megfeledkeznünk, a romantikus hagyomány is megalkotta már a rablók, szegénylegények körében élő, sőt vezérkedő nő típusát, pl. Deli Markó Jósika Abafijában, s ez a mű annakidején elragadta a fiatal Jókait saját visszaemlékezése szerint. (Emlékbeszéd báró Jósika Miklós felett. = 49. k. 374)